Mikor pedig elmenének a helyre, mely Koponya helyének mondatik, ott megfeszíték Őt. (Luk 23,33) {DA 741.1}

Ellen G. White: Jézus élete Golgota

Golgota Máté 27:31-53; Mark 14:20-38; Lukács 23:26-46; János 19:16-30. {DA 741} „Mikor pedig elmenének a helyre, mely Koponya helyének mondatik, ott megfeszíték Őt.” (Luk 23,33) {DA 741.1} „Annakokáért Jézus is, hogy megszentelje az Ő tulajdon vére által a népet, a kapun kívül szenvedett.” (Zsid 13,12) Isten Ádámot és Évát kiűzte az Éden kertjéből, mert megszegték törvényét. Krisztusnak mint helyettesünknek Jeruzsálem határain kívül kellett szenvednie. A kapun kívül halt meg, ahol a gonosztevőket és a gyilkosokat szokták kivégezni. Igen jelentőségteljesek ezek a szavak: „Krisztus váltott meg minket a törvény átkától, átokká levén érettünk.” (Gal 3,13) {DA 741.2} Nagy sokaság követte Jézust a tárgyalóteremtől a Golgotára. Elítélésének híre elterjedt egész Jeruzsálemben, és minden rendű és rangú emberek tömegesen siettek a keresztre feszítés helye felé. A papokat és a főembereket kötötte az ígéretük, hogy nem zaklatják Krisztus követőit, ha Őt magát kiszolgáltatják nekik, a tanítványok és a városból összegyülekezett hívők is csatlakoztak a Megváltót követő tömeghez. {DA 741.3} Amikor Jézus kilépett Pilátus udvarának kapuján, összezúzott és vérző vállaira tették azt a keresztet, amely Barabbás számára készült. Barabbás két társának is el kellett szenvednie a halált, és ezért az ő vállaikra is keresztet raktak. A teher túl nehéz volt a legyengült és szenvedő Megváltó számára. A tanítványaival együtt fogyasztott húsvéti vacsora óta sem ételt, sem italt nem vett magához. A Getsemáne-kertben sátáni erőkkel kellett megküzdenie. El kellett hordoznia elárultatásának gyötrelmét, és látnia kellett, amint tanítványai cserbenhagyják és elmenekülnek. Először Annáshoz vitték, azután Kajafáshoz, majd átadták Pilátusnak. Pilátus elküldte Őt Heródeshez, aki visszaküldte Pilátushoz. Bántalmazást bántalmazás, gúnyolódást újabb gúnyolódás követett, kétszer pedig ostorozással kínozták meg – az egész éjszaka folyamán olyan események követték egymást, amelyek a legvégsőkig próbára tették lelkét. Krisztus mégsem vallott kudarcot. Egyetlen szót sem szólt, csak amellyel Isten dicsőségét szolgálta. Az egész gyalázatos törvényszéki jelenetet állhatatosan és méltósággal viselte. Amikor azonban a második megostoroztatás után rátették a keresztet, emberi természete nem tudott többet elhordozni. Ájultan esett össze a teher alatt. {DA 741.4} A Megváltót kísérő tömeg látta erőtlen és tántorgó lépteit, de semmi szánalmat nem tanúsítottak iránta. Kigúnyolták és ócsárolták, mert nem tudta cipelni a nehéz keresztet. Ismét rátették, és Ő ismét ájultan esett a földre. Kínzói ekkor felismerték, hogy képtelen tovább vinni terhét. Zavartan néztek körbe, hogy találjanak valakit, aki továbbvinné a megalázó terhet. A zsidók ezt nem tehették meg, mert tisztátalanokká válnának, és így nem ünnepelhetnék meg a húsvétot. Még a Jézust követő csőcselékből sem alázkodott meg senki annyira, hogy hordozza a keresztet. {DA 742.1} Ekkor czirénei Simon, egy vidékről jövő idegen összetalálkozott a tömeggel. Hallotta a sokaság gúnyolódó és gyalázkodó beszédét, a megvetően ismételt felszólítást: Utat a zsidók királyának! Megdöbbenve állt meg a jelenet láttán, s mivel szánakozva nézte Jézust, a katonák megragadták és vállára helyezték a keresztet.{DA 742.2}

Simon hallott már Jézusról. Fiai hittek a Megváltóban, ő maga azonban nem tartozott a tanítványok közé. A kereszt Golgotára vitele mégis áldás lett Simon számára, és élete végéig hálás volt ezért az isteni gondviselésért. Arra indította, hogy Krisztus keresztjét önként felvegye, és ettől kezdve örvendezéssel álljon annak terhe alatt. {DA 742.3} Sok asszony volt a tömegben, akik követték az ártatlanul elítéltet kegyetlen halála felé vezető útján. Figyelmüket teljesen lekötötte Jézus. Néhányan már látták Őt azelőtt. Elvitték hozzá beteg és szenvedő szeretteiket. Mások maguk gyógyultak meg általa. A megtörtént események felidéződtek bennük. Csodálkoztak a tömeg gyűlöletén Jézussal szemben, akiért szívük majd megszakadt. Az őrjöngő csődület viselkedése, a papok és főemberek dühös szavai ellenére ezek az asszonyok kifejezték részvétüket iránta. Amikor Jézus ájultan esett össze a kereszt súlya alatt, hangos jajgatásban törtek ki. {DA 742.4} Ez volt az egyetlen dolog, amely felkeltette Krisztus figyelmét. Bár nagy szenvedések közepette hordozta a

Ellen Gould White Könyvtár | www.white-konyvtar.hu

1

világ bűneit, nem vált közömbössé mások fájdalmával szemben. Gyöngéd szánalommal tekintett ezekre az asszonyokra, akik nem hittek benne. Jézus tudta, hogy nem úgy siratják Őt, mint Isten küldöttét, hanem csak emberi szánalom indította őket. Nem vetette meg együttérzésüket, hanem annak hatására szívében egy mélyebb részvét ébredt irántuk. „Jeruzsálem leányai – mondta –, ne sírjatok énrajtam, hanem timagatokon sírjatok, és a ti magzataitokon.” (Luk 23,28) Az előtte lejátszódó eseményekből kiindulva Krisztus előretekintett Jeruzsálem pusztulására. Az akkori szörnyű események következtében a most Őérte sírók közül sokaknak el kell majd pusztulniuk gyermekeikkel együtt. {DA 743.1} Jeruzsálem bukásáról Jézus gondolatai egy még átfogóbb ítéletre terelődtek. A megtéretlen város pusztulásában annak a végső pusztulásnak a jelképét látta, amely majd a világot éri. Így szólt: „Akkor kezdik mondani a hegyeknek: Essetek mireánk; és a halmoknak: Borítsatok el minket! Mert ha a zöldellő fán ezt mívelik, mi esik a száraz fán?” (Luk 23,30–31) A zöldellő fával Jézus saját magát, az ártatlan Üdvözítőt ábrázolta. Isten megengedte, hogy az emberiség bűne miatt érzett haragja szeretett Fiára sújtson le. Jézust az emberek bűneiért kellett megfeszíteni. Milyen szenvedést kell akkor a bűnösöknek elhordozniuk, akik továbbra is megmaradtak a bűnben? Minden bűnbánat nélküli és hitetlen ember olyan szomorúságot és nyomorúságot ismer majd meg, amelyet szavakkal nem lehet kifejezni. {DA 743.2} Abból a sokaságból, amely követte a Megváltót a Golgotára, többen ujjongva hozsannáztak, és pálmaágak lengetésével köszöntötték Őt, amikor diadalmasan bevonult Jeruzsálembe. Azok közül, akik akkor hangosan magasztalták Őt – mert ez volt a népszerű –, most sokan erősítették hangjukkal a kiáltozást: „Feszítsd meg! Feszítsd meg Őt!” (Luk 23,21) Amikor Krisztus bevonult Jeruzsálembe, a tanítványok reménysége a tetőfokára hágott. Egészen közel mentek Mesterükhöz, úgy érezték, hogy nagy megtiszteltetés kapcsolatban lenni Ővele. Mostani megaláztatásában azonban csak távolról követték Őt. Szomorúsággal telt meg a szívük, és reményeikben csalódottan, lehajtott fejjel mentek. Mennyire beigazolódtak Jézus szavai: „Mindnyájan ezen az éjszakán megbotránkoztok énbennem. Mert meg van írva: Megverem a pásztort, és elszélednek a nyájnak juhai.” (Mát 26,31) {DA 743.3} Miután megérkeztek a kivégzés helyére, a foglyokat a kínzóeszközökhöz, a keresztfákhoz kötözték. A két tolvaj dulakodott azokkal, akik a keresztre helyezték őket, Jézus azonban semmi ellenállást nem tanúsított. Édesanyja János, a szeretett tanítvány támogatásával követte Fia lépteit a Golgotára. Látta Őt elájulni a kereszt súlya alatt, és szerette volna segítő kezét megsebzett feje alá tenni, és megmosni a homlokot, amely egykor az ő keblén nyugodott. Azonban nem részesülhetett ebben a szomorú kiváltságban. A tanítványokkal együtt még mindig ápolta magában azt a reménységet, hogy Jézus megmutatja hatalmát, és megszabadítja magát ellenségeitől. Szíve ismét összeszorult, amikor visszaemlékezett azokra a szavakra, amelyekkel Jézus megjövendölte az éppen most történő eseményeket. Mária gyötrelmes feszültséggel nézte, amint a tolvajokat a keresztfához kötötték. Vajon annak is el kell szenvednie a keresztre feszítést, aki a halottnak visszaadta az életét? Vajon Isten Fia eltűri-e, hogy Őt is ilyen kegyetlenül lemészárolják? Fel kell hát adja azt a hitét, hogy Jézus a Messiás? Látnia kell-e Jézus szégyenét és fájdalmát, megfosztva még attól a kiváltságtól is, hogy szolgáljon neki nyomorúságában? Látta, amint kifeszítik Fia kezeit a kereszten, hozták a szegeket és a kalapácsot, s amikor a szögeket átverték a puha testen, a porig sújtott tanítványok elvitték Jézus ájuldozó anyját a kegyetlen jelenet színhelyéről. {DA 744.1} A Megváltó egyetlen zokszót sem ejtett. Arca nyugodt és higgadt maradt, de nagy izzadságcseppek gyöngyöztek homlokán. Nem volt egyetlen szánakozó kéz sem, amely letörölte volna a halál harmatát arcáról, egyetlen részvétteljes vagy rendíthetetlen hűséget kifejező szó sem üdítette fel emberi szívét. Miközben a katonák szörnyű munkájukat végezték, Jézus így imádkozott ellenségeiért: „Atyám! Bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekesznek.” (Luk 23,34) Saját szenvedései helyett Jézus gondolatait kínzóinak bűne foglalkoztatta, és az a rettenetes büntetés, amelyben részük lesz. Nem átkozta meg a katonákat, akik oly durván bántak vele. Nem kérte Isten bosszúállását a papokra és a főemberekre, akik kárörömet éreztek szándékuk megvalósulásakor. Krisztus szánta őket tudatlanságuk és bűnük miatt. Csupán könyörgött Istenhez, hogy bocsásson meg nekik, „mert nem tudják, mit cselekesznek” (Luk 23,34). {DA 744.2} Ha tudták volna, hogy azt kínozzák, aki azért jött, hogy megmentse a bűnös emberi fajt az örök pusztulástól, lelkiismeret-furdalás és rémület fogta volna el őket. Tudatlanságuk azonban nem érvénytelenítette bűnüket, mert részük volt abban a kiváltságban, hogy megismerjék és elfogadják Jézust Megváltójuknak. Közülük


2

néhányan felismerték bűnüket, megbánták azokat, és megtértek. Néhányan bűnbánatuk hiányában lehetetlenné tették, hogy Krisztus imája meghallgatásra találjon és beteljesedjen rajtuk. Isten szándéka azonban mindenképpen közeledett a megvalósulásához. Jézus megszerezte a jogot ahhoz, hogy az emberek szószólója legyen az Atya jelenlétében. {DA 744.3} Krisztus ellenségeiért elmondott imája magában foglalta az egész világot: minden egyes bűnöst, aki valaha élt vagy élni fog, a világ kezdetétől az idők végezetéig. Mindegyiküket terheli Isten Fia keresztre feszítésének bűne. Isten mindannyiuk számára ingyen felajánlotta a bűnbocsánatot. Aki csak akar, megbékülhet Istennel, és örökölheti az örök életet. {DA 745.1} Amint Jézust felszegezték a keresztre, erős emberek felemelték a fát, és erőszakosan belökték az előre elkészített gödörbe. Ez kimondhatatlanul nagy gyötrelmet okozott Isten Fiának. Pilátus azután egy héber, görög és latin nyelvű feliratot írt, s felszegeztette azt a keresztre, Jézus feje fölé. Így hangzott: „A názáreti Jézus, a zsidók királya.” (Ján 19,19) Ez a felirat felingerelte a zsidókat. Pilátus udvarában ezt kiáltozták: „Feszítsd meg Őt!… Nem királyunk van, hanem császárunk!” (Ján 19,15) Kijelentették, hogy mindenki áruló, aki mást ismer el királynak. Pilátus azt a véleményt foglalta írásba, amit a zsidók kifejezésre juttattak. Nem volt azon semmi sértő, kivéve, hogy Jézus „a zsidók királya” (Ján 19,19). Ez a felirat tényleges elismerése volt annak, hogy a zsidók alattvalói kötelességgel tartoznak a római hatalomnak. Kijelentette, hogy ha valaki Izráel királyának nevezné magát, azt ők méltónak ítélnék a halálra. A papok túl messzire mentek el. Amikor Krisztus halálát tervezgették, Kajafás célszerűnek látta, hogy egy ember haljon meg a nemzet megmentése érdekében. Most nyilvánvalóvá lett képmutatásuk. Azért, hogy elpusztítsák Jézust, készek voltak feláldozni még nemzeti létüket is. {DA 745.2} A papok felismerték, hogy mit tettek, és kérték Pilátust, hogy változtassa meg a felirat szövegét. Azt mondták: „Ne írd: A zsidók királya; hanem hogy Ő mondotta: A zsidók királya vagyok.” (Ján 19,21) Pilátus azonban haragudott magára korábbi gyengeségéért, és teljesen megvetette a féltékeny és ravasz papokat és főembereket. Ridegen azt felelte: „Amit megírtam, megírtam.”(Ján 19,22) {DA 745.3} Pilátusnál és a zsidóknál nagyobb hatalom irányította a felirat elhelyezését Jézus feje felett. Isten gondviselésében ennek az volt a szerepe, hogy elmélkedésre és a Szentírás tanulmányozására késztessen. Az a hely, ahol Krisztust keresztre feszítették, közel volt a városhoz. Minden országból emberek ezrei tartózkodtak akkor Jeruzsálemben, és a felirat, amely a názáreti Jézust Messiásnak nyilvánította ki, megragadta a figyelmüket. Élő igazság volt ez a szöveg, amelyet egy Isten által vezérelt kéz írt le. {DA 745.4} Krisztus kereszten való szenvedéseiben prófécia teljesedett be. A Megváltó évszázadokkal a keresztre feszítés előtt szólt arról a bánásmódról, amelyet el kellett szenvednie. Ezt mondta: „Ebek vettek körül engem, a gonoszok serege körülfogott; átlyukasztották kezeimet és lábaimat. Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak néznek s bámulnak rám. Megosztoznak ruháimon, és köntösömre sorsot vetnek.” (Zsolt 22,17–18) A Jézus ruháira vonatkozó próféciát a Megfeszített barátainak vagy ellenségeinek tanácsától vagy beavatkozásától függetlenül hajtották végre. Öltözékét azok a katonák kapták meg, akik a keresztre helyezték. Krisztus hallotta a férfiak perlekedését, amikor elosztották ruhadarabjait egymás között. Köntösét varrás nélkül, egy darabból szőtték. Ezért a katonák azt mondták: „Ezt ne hasogassuk el, hanem vessünk sorsot reá, kié legyen.” (Ján 19,24) {DA 746.1} Egy másik próféciában a Megváltó kijelentette: „A gyalázat megtörte szívemet és beteggé lettem; várok vala részvétre, de hiába; vigasztalókra, de nem találék. Sőt ételembe is mérget adnak vala, és szomjúságomban ecettel itatnak vala engem.” (Zsolt 69,21–22) A kereszthalált szenvedőknek haldoklásuk közben kábító italt nyújthattak fel fájdalomérzésük enyhítése céljából. Ezt ajánlották fel Jézusnak is, de miután megízlelte, visszautasította azt. Semmit nem akart elfogadni, ami elhomályosította volna elméjét. Hitével szilárdan Istenbe kellett kapaszkodnia. Ez volt egyedüli ereje. Eltompult érzékei előnyt jelentettek volna Sátánnak. {DA 746.2} A kereszten függő Jézuson ellenségei kitöltötték dühüket. A papok, a főemberek és az írástudók összefogtak a csőcselékkel a haldokló Megváltó kigúnyolásában. Jézus alámerítkezésénél és megdicsőülésénél Isten hangja hallatszott, amellyel Krisztust Fiának nyilvánította. Nem sokkal Krisztus elárulása előtt az Atya ismét szólt, és tanúbizonyságot tett Jézus istenségéről. Most azonban nem hallatszott a hangja a mennyből. Nem hangzott el


3

semmiféle bizonyságtevés Krisztus mellett. Egyedül szenvedte el a gonosz emberek gúnyolódását. {DA 746.3} „Ha Isten Fia vagy – mondták –, szállj le a keresztről!” (Mát 27,40) „Tartsa meg magát, ha Ő a Krisztus, az Istennek ama választottja.” (Luk 23,35) A kísértés pusztájában Sátán így szólt: „Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy e kövek változzanak kenyerekké.” (Mát 4,3) „Ha Isten Fia vagy, vesd alá magadat” (Mát 4,6) a templom tetejéről. Sátán, angyalaival együtt, emberi formában jelen volt a keresztnél is. A főellenség és seregei együttműködtek a papokkal és a főemberekkel. A nép tanítói arra ösztökélték a tudatlan csőcseléket, hogy mondjanak ítéletet arra, akit közülük sokan addig még nem is láttak, és arra is rávették őket, hogy tegyenek tanúbizonyságot ellene. Papok, főemberek és farizeusok és a megátalkodott gyülevész nép szövetségre léptek egymással sátáni őrjöngésben. Vallási vezetők egyesültek Sátánnal és angyalaival. Az ő parancsát hajtották végre. {DA 746.4} A szenvedő és haldokló Jézus hallott minden szót, amikor a papok ezt mondták: „Másokat megtartott, magát nem tudja megtartani. Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és majd hiszünk néki.” (Mát 27,42) Krisztus le tudott volna jönni a keresztről. Éppen azért, mert nem önmagát akarta megmenteni, a bűnös reménykedhet bűnei bocsánatában, és abban, hogy kegyelmet talál Istennél. {DA 749.1} A Megváltó kigúnyolásakor azok a férfiak, akik a prófécia értelmezőinek vallották magukat, éppen azokat a szavakat ismételgették, amelyeket a jövendölés szerint ez alkalommal majd kimondanak. Vakságukban azonban nem vették észre, hogy a próféciát teljesítették be. Azok, akik gúnyolódva kimondták ezeket a szavakat: „Bízott az Istenben; mentse meg most Őt, ha akarja; mert azt mondta: Isten Fia vagyok” (Mát 27,43), nem sejtették, hogy bizonyságtevésük visszhangzik majd az eljövendő korszakok folyamán. Bár e szavakat gúnyolódva mondták ki, azok később arra vezettek embereket, hogy úgy kutassák az Írásokat, mint ahogy előzőleg sohasem tették. Bölcs emberek hallották Isten szavait, kutatták az Írásokat, elmélkedtek és imádkoztak. {DA 749.2} Voltak, akik soha nem nyugodtak meg addig, amíg írást írással összehasonlítva meg nem értették Krisztus küldetésének értelmét. Soha azelőtt nem volt még Jézusról olyan általános ismeret, mint amikor Ő a kereszten függött. Sokak szívébe, akik a keresztre feszítés jeleneteit szemlélték, hallották Krisztus szavait, beragyogott az igazság világossága. A kereszten vívott haláltusája alatt Jézusra fényt vetett a vigasztalás egyetlen sugara. Ez a bűnbánó tolvaj imája volt. Először mindkét ember, akit Jézussal együtt keresztre feszítettek, szidalmazta Őt, egyikük szenvedései alatt még makacsabb és kihívóbb lett. Nem így történt azonban a társával. Ez az ember nem volt megátalkodott bűnöző, a rossz társaság vezette félre, kevésbé volt bűnös, mint sokan azok közül, akik ott álltak a kereszt mellett és gyalázták a Megváltót. Ez az ember látta és hallotta Jézust, és tanításai meggyőzték őt, de a papok és a főemberek eltérítették Jézustól. Miközben azon igyekezett, hogy elfojtsa meggyőződését, egyre mélyebbre és mélyebbre merült a bűnben, míg végül elfogták, bűnösnek nyilvánították, és kereszthalára ítélték. A törvényszéki teremben és a Golgota felé vezető úton Jézus közelében volt. Hallotta, amikor Pilátus kijelentette: „Nem találok benne semmi bűnt.” (Ján 19,4) Megfigyelte Jézus kínzói iránt tanúsított isteni viselkedését, és szánakozó megbocsátását. A keresztről letekintve látta a sok vakbuzgó, vallásos embert, amint megvetően nyújtogatják a nyelvüket Jézusra, és nevetség tárgyává teszik Őt. Látta a felcsóválásukat, hallotta a szemrehányó beszédeket, amelyeket bűnös társa is átvett: „Ha te vagy a Krisztus, szabadítsd meg magadat, minket is!” (Luk 23,39) Hallotta, amint a járókelők közül sokan védelmezték Jézust. Szavait ismételgették és cselekedeteiről beszéltek. Visszatért korábbi meggyőződése, hogy Jézus a Krisztus. Bűntársához fordulva így szól: „Az Istent sem féled-é te? Hiszen te ugyanazon ítélet alatt vagy!” (Luk 23,40) A haldokló tolvajoknak nem volt többé semmi félnivalójuk az emberektől. Egyikük szívére azonban ránehezedett a meggyőződés, hogy van Isten, akitől félnie kell, és van jövendő, amely rettegésre készteti. Most pedig elérkezett bűntől szennyes élete végéhez. „És mi ugyan méltán– mondta –, mert a mi cselekedetünknek méltó büntetését vesszük: ez pedig semmi méltatlan dolgot nem cselekedett.” (Luk 23,41) {DA 749.3} A tolvaj számára ez nem kérdés többé. Nincs már benne semmi kétkedés, semmi szemrehányás. Amikor bűnéért elítélték, a tolvaj reménytelen és kétségbeesett emberré vált, de most különös és gyengéd gondolatok támadtak elméjében. Visszaidézte emlékezetébe mindazt, amit Jézusról hallott, hogy miként gyógyította meg a betegeket és bocsátotta meg a bűnöket. Hallotta azoknak a szavait, akik hittek Jézusban, és sírva követték Őt. Látta és elolvasta a Megváltó feje fölött levő feliratot. Hallotta, amint a járókelők elismételték a felirat szövegét, egyesek bánkódva és remegő ajakkal, mások viccelődve és gúnyolódva. A Szentlélek


4

megvilágosította elméjét, és a bizonyítékok láncszemei lassanként összekapcsolódtak. Jézusban, aki összetörve, kigúnyolva ott függött a keresztfán, meglátta Istennek ama Bárányát, aki elveszi a világ bűneit. Amikor ez a tehetetlen, haldokló lélek az ugyancsak haldokló Megváltóra bízta magát, hangjában a reménység félelemmel keveredett: „Uram, emlékezzél meg énrólam, mikor eljössz a te országodban!” (Luk 23,42) {DA 750.1}

A válasz gyorsan érkezett. Gyengéd és dallamos hangon, amely tele volt szeretettel, könyörülettel és hatalommal, Jézus azt mondta neki: „Bizony mondom néked ma: velem leszel a paradicsomban.” (Luk 23,43) {DA 750.2}

A haláltusa hosszú órái alatt a becsmérlés és gúnyolódás szavai jutottak Jézus fülébe. Miközben ott függött a kereszten, még mindig csúfolódások és átkok hangjai szálltak fel hozzá. Vágyakozó szívvel figyelte, hogy nem hangzik-e el a hit kifejezése tanítványai részéről. De csak a csüggedt szavakat hallotta: „Pedig mi azt reméltük, hogy Ő az, aki meg fogja váltani Izráelt.” (Luk 24,21) Milyen üdítőek voltak azért a Megváltó számára a hit és szeretet kifejezései, amelyeket a haldokló tolvaj mondott ki! Mialatt a zsidó vezetők megtagadták Jézust, és még a tanítványok is kételkedtek istenségében, a szegény tolvaj az örökkévalóság küszöbén Úrnak szólította. Sokan készek voltak Úrnak mondani Jézust, amikor csodákat tett, és miután feltámadt a sírból, de senki nem ismerte el Őt Úrnak, amikor haldokolva függött a kereszten, kivéve ezt a bűnbánó tolvajt, aki az utolsó órában menekült meg az örök haláltól. {DA 750.3} Az ott álldogálók meghallották, amikor a tolvaj Úrnak szólította Jézust. A bűnbánó ember szavainak hangszíne megragadta figyelmüket. Akik a kereszt tövénél Krisztus ruhái felett civakodtak, sorsot vetettek köntösére, megálltak és figyeltek. Haragos hangjuk lecsillapodott. Lélegzetüket visszafojtva feltekintettek Krisztusra, és várták a választ a haldokló ajkáról. {DA 751.1} Amikor Krisztus kimondta az ígéret szavait, a sötét felhőn, amely beborítani látszott a keresztet, ragyogó és eleven világosság hatolt át. A bűnbánó tolvajt teljes békességgel töltötte el, hogy Isten elfogadta őt. Krisztus megdicsőült megaláztatásában. Ő, akit minden szem legyőzöttnek látott, valójában győztes volt. Elismerték, mint a bűnök hordozóját. Az emberek hatalmat gyakorolhatnak emberi teste felett. A töviskoszorúval átszúrhatták szent homlokát. Letéphették róla ruházatát és civakodhattak ruhadarabjai felett. Nem foszthatták meg azonban attól a hatalomtól, amellyel megbocsáthatta a bűnöket. Haldoklása közben tanúbizonyságot tett saját istenségéről és az Atya dicsőségéről. Hallása nem tompa, hogy ne hallana, karja sem rövidült meg, hogy ne tudna megmenteni. Királyi joga, hogy megmentse azokat, akik általa járulnak Istenhez. {DA 751.2} „Bizony mondom néked ma: velem leszel a paradicsomban.” (Luk 23,43) Krisztus nem azt ígérte, hogy a tolvaj már azon a napon vele lesz a paradicsomban. Ő maga sem ment azon a napon oda. A sírkamrában aludt, és a feltámadás reggelén így szólt: „Nem mentem még fel az én Atyámhoz.” (Ján 20,17) Az ígéretet azonban a keresztre feszítés napján, a látszólagos vereség és sötétség napján adta. „Ma”, miközben haldoklik a kereszten mint gonosztevő, Krisztus biztosítja a szegény bűnöst, hogy „velem leszel a paradicsomban”. {DA 751.3} A Jézussal együtt keresztre feszített tolvajokat „egyiket jobb kéz felől, és a másikat bal kéz felől” (Mát 27,38) helyezték el, Jézus keresztje pedig közöttük állott. A papok és a főemberek utasítására rendezték így. Krisztus tolvajok közötti helyének azt kellett jeleznie, hogy Ő volt a három közül a legnagyobb bűnöző. Ezáltal beteljesedett az írás: „A bűnösök közé számláltatott.” (Ésa 53,12). A papok azonban nem ismerték fel cselekedetük teljes értelmét. Amikor Jézust a tolvajokkal együtt keresztre feszítették, és keresztjét középre állították, azt egy bűneiben heverő világ közepette állították fel. A bűnbocsánat szavai pedig, amelyeket Krisztus a bűnbánó tolvajnak mondott, olyan világosságot gyújtottak, amely ellátszik majd a föld legtávolabbi határáig. {DA 751.4} Az angyalok álmélkodva szemlélték Jézus végtelen szeretetét, aki, mialatt a legsúlyosabb testi és lelki kínokat szenvedte el, csak másokra gondolt, és a bűnbánó lelket hitre buzdította. Megaláztatásában prófétaként szólította meg Jeruzsálem leányait, papként és közbenjáróként könyörgött az Atyához, hogy bocsásson meg gyilkosainak, szerető Megváltóként megbocsátotta a bűnbánó tolvaj bűneit. {DA 752.1} Amikor Jézus tekintete végigsiklott a körülötte levő sokaságon, valakire felfigyelt. A kereszt lábánál állt anyja,


5

akit János, a tanítvány támogatott. Anyja nem tudta elviselni, hogy távol maradjon fiától, János pedig, tudván, hogy a vég közel, ismét visszavitte őt a kereszthez. Haldoklásának órájában Jézus megemlékezett anyjáról. A fájdalomtól lesújtott arcra, majd Jánosra tekintve így szólt anyjához: „Asszony, ímhol a te fiad!”, Jánosnak pedig ezt mondta: „Ímhol a te anyád!” (Ján 19,26–27). János megértette Krisztus szavait, és elfogadta a megbízást. Máriát otthonába fogadta, és attól az órától gyengéden gondoskodott róla. Óh szánakozó, szerető szívű Üdvözítő, aki minden testi fájdalma és lelki kínja közepette is figyelmesen gondját viselte édesanyjának! Nem volt pénze, amelynek segítségével biztosíthatta volna kényelmét, de János szívébe zárta Őt, ezért tanítványára bízta anyját értékes örökségként. Így gondoskodott arról, amire édesanyjának a legnagyobb szüksége volt: olyan ember együttérzésére, aki azért szerette Máriát, mert Mária is szerette Jézust. János pedig azáltal, hogy szent megbízatásként fogadta el Máriát, maga is nagy áldásban részesült. Mária állandóan szeretett Mesterére emlékezette őt. {DA 752.2} Krisztus gyermeki szeretetének tökéletes példája el nem homályosuló ragyogással fénylik a korszakok sötétségén át. Jézus közel harminc évig mindennapi munkájával segített elhordozni a családi otthon terheit. Most pedig, még haláltusájában sem feledkezett meg arról, hogy gondoskodjon megszomorodott özvegy anyjáról. Ugyanez a lelkület fog megmutatkozni Urunk minden tanítványában. Azok, akik Krisztust követik, keresztény hitükből fakadóan kötelességüknek fogják érezni, hogy tiszteljék szüleiket, és gondoskodjanak róluk. Az Ő szeretetét őrző szívtől az édesanya és édesapa mindig hiánytalanul megkapják a figyelmes gondoskodást és a gyengéd részvétet. {DA 752.3} A dicsőség Ura haldoklott, váltságként az emberiségért. Krisztust – mialatt odaadta drága életét – nem lelkesítette diadalmas öröm. Nyomasztó homály telepedett rá, de ez nem a halálfélelem volt. Nem a kereszt fájdalma és szégyene okozta kimondhatatlan kínjait. Jézus a szenvedők fejedelme volt, szenvedései azonban a bűn gonoszságának tudatából eredtek, abból az ismeretből, hogy a gonosszal való érintkezés során az emberek vakok lettek a bűn borzalmaival szemben. Krisztus látta, hogy a bűn milyen mélyen gyökerezik az emberek szívébe, s hogy milyen kevesen készek kitörni a bűn hatalmából. Tudta, hogy Isten segítsége nélkül az emberiségnek el kell pusztulnia, és látta, miként pusztulnak el tömegek, miközben a bőséges segítség csak egy karnyújtásnyira van tőlük. {DA 752.4} Isten Krisztusra mint helyettesünkre és kezesünkre helyezte minden gonoszságunkat, bűnünket és igazságtalanságunkat. A bűnösök közé számláltatott, hogy megválthasson minket a törvény kárhoztatásától. Ádám minden leszármazottjának bűne az Ő szívére nehezedett. Isten haragja a bűnnel szemben, nemtetszésének félelmetes kinyilatkoztatása a gonoszság miatt rettenettel töltötte el Fia szívét. Krisztus egész életén keresztül közvetítette az elesett világ felé az Atya kegyelmének és megbocsátó szeretetének jó hírét. Üdvösség a bűnösök számára, ez állt működésének központjában. Most azonban, mivel a bűn szörnyű terhét hordozta, nem láthatta az Atya megbékélést sugárzó arcát. Az, hogy az Atya megvonta jelenlétét a Megváltótól legnagyobb nyomorúságának órájában, olyan fájdalommal és szomorúsággal hasított szívébe, amit senki emberfia nem érthet meg teljesen. Olyan nagy volt ez a kín, hogy testi fájdalmát alig érezte.{DA 753.1}

Sátán kegyetlen kísértéseivel kínozta meg Jézus szívét. A Megváltó nem tudott átlátni a sír kapuin túlra. A reménység nem tárta Krisztus elé a képet, amint győztesként jön elő a sírból, nem beszélt neki arról, hogy az Atya majd elfogadja áldozatát. Attól félt, hogy a bűn oly súlyos Isten szemében, hogy örökre elszakítja Őt az Atyától. Krisztus azt a lelki kínt érezte, amit a bűnösök éreznek majd, amikor az irgalom nem könyörög többé a bűnös nemzetségért. Az Atya a bûn feletti haragját Krisztusra, az emberek helyettesére öntötte ki, a bűnnek ez az érzete oly keserűvé tette azt a poharat, amit Isten Fia kiivott, hogy összetörte szívét. {DA 753.2} Az angyalok álmélkodással figyelték a Megváltó kétségbeejtő haláltusáját. A mennyei seregek eltakarták arcukat a félelmetes látvány elől. Az élettelen természet együttérzését fejezte ki megsértett, haldokló Alkotója iránt. A nap nem volt hajlandó tanúja lenni ennek a kegyetlen jelenetnek. Teljes, ragyogó napsugarai fénnyel árasztották el délben a földet, amikor hirtelen úgy látszott, mintha a nap kialudt volna. A teljes sötétség mint valami koporsólepel burkolta be a keresztet. „Hat órától kezdve pedig sötétség lőn mind az egész földön, kilenc óráig.” (Mát 27,45) Nem napfogyatkozás vagy más természeti jelenség idézte elő ezt a sötétséget, amely olyan sűrű volt, mint az éjfél hold és csillagok nélkül. Egy csodálatos tanúbizonyság volt, amelyet Isten adott, hogy a későbbi nemzedékek hitét megerősítse. {DA 753.3}


6

Ebben a sűrű sötétségben Isten jelenléte rejtőzött. Isten tette sátorává a sötétséget, hogy eltakarja dicsőségét az emberi szemek elől. Isten és szent angyalai a kereszt mellett voltak. Az Atya Fiával volt. Jelenlétét mégsem nyilvánította ki. Ha dicsősége elővillant volna a felhőből, akkor minden emberi szemtanú megsemmisült volna. Ebben a félelmetes órában az Atya nem vigasztalhatta meg jelenlétével Krisztust. Egyedül taposta a szőlőprést, és az emberek közül senki sem volt vele. {DA 753.4} A sűrű sötétséggel Isten eltakarta Fia utolsó emberi gyötrelmét. Mindazok, akik látták Krisztust szenvedései közepette, megbizonyosodtak istensége felől. Azok, akik csak egyszer is látták Krisztus arcát, soha többé nem felejtették azt el. Ahogy Káin arca kifejezte gyilkosságának bűnét, úgy Krisztus arca nyilvánvalóvá tette ártatlanságát, tisztaságát, jóakaratát – Isten képmását. Vádlói azonban nem voltak hajlandók figyelni erre a mennyei pecsétre. A haláltusa hosszú óráin át bámult Krisztusra a gúnyolódó sokaság. Most Isten köpönyege irgalmasan eltakarta Krisztust nézői elől. {DA 754.1} Úgy látszott, mintha a sír némasága ereszkedne alá a Golgotára. Kimondhatatlan rémület lett úrrá a tömegen, amely körülállta a keresztet. Az átkozódó és csúfolódó szavak hirtelen félbeszakadtak. A férfiak, nők és gyermekek arcra borulva estek a földre. Időnként vakító villámok csaptak ki a felhőből, megvilágították a keresztet és a keresztre feszített Üdvözítőt. Papok, főemberek, írástudók, ítéletvégrehajtók és a csőcselék mind azt gondolták, hogy elérkezett számukra büntetésük ideje. Kis idő múlva néhányan azt suttogták, hogy Jézus most száll le a keresztről. Néhányan megkísérelték kitapogatni a városba visszavezető utat, miközben mellüket verték, és félelmükben jajveszékeltek. {DA 754.2} A kilencedik órában a sötétség felemelkedett az összegyűlt emberekről, de a Megváltót még mindig beborította. Ez a Jézus szívére nehezedő lelki kín és borzalom jelképe volt. Egyetlen szem sem tudott áthatolna azon a homályon, mely körülvette a keresztet, és senki sem törhette át azt a még sűrűbb homályt, amely beburkolta Krisztus szenvedő lelkét. Úgy látszott, mintha a haragos villámok éppen a kereszten függő Krisztusra csaptak volna le. Ekkor „nagy fennszóval kiálta Jézus, mondván: ELI! ELI! LAMA SABAKTÁNI? azaz: Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?” (Mát 27,46) Amikor a külső sötétség rátelepedett a Megváltóra, sokan felkiáltottak: A menny bosszúja van rajta! Isten haragjának nyilai találták el Őt, mert Isten Fiának mondta magát. Sokan azok közül, akik hittek benne, hallották Krisztus kétségbeesett kiáltását. Minden reménységüket elveszítették. Ha maga Isten is elhagyta Jézust, kibe vethetnék akkor bizalmukat követői?{DA 754.3}

Amikor a sötétség felszállt Krisztus lesújtott lelkéről, újra feléledt benne a testi szenvedés érzete, s így szólt: „Szomjúhozom.” (Ján 19,28) Az egyik római katona, aki szánalmat érzett Krisztus kicserepesedett ajkai láttán, feltűzött egy szivacsot egy izsópnádra, és miután belemártotta azt egy ecettel megtöltött edénybe, felnyújtotta Jézusnak. A papok azonban gúnyolódtak Jézus haláltusáján. Amikor sötétség borította be a földet, félelemmel teltek meg, de amint ez a félelem alábbhagyott, visszatért a rettegésük, hogy Jézus mégis megszabadulhat tőlük. Szavait: „Eli, Eli! Lama sabaktáni?” (Mát 27,46) félremagyarázták. Keserű megvetéssel és gúnnyal mondták: „Illést hívja ez.”(Mát 27,47) Az utolsó alkalmat sem ragadták meg Jézus szenvedéseinek csökkentésére. „Hagyd el – mondták –, lássuk, eljő-e Illés, hogy megszabadítsa Őt?” (Mát 27,49) {DA 754.4} Isten szeplőtlen Fia a kereszten függött, testét korbácsütések szaggatták össze. Kezeit, amelyeket oly gyakran áldásra nyújtott ki, fagerendához szegezték. Lábait, amelyek oly fáradhatatlanok voltak a szeretet szolgálatának végzésében, nagy szegekkel átütve rögzítették a keresztfához. A királyi fejet össze-vissza szurkálták a töviskorona tövisei, a remegő ajkak jajkiáltásra formálódtak. Mindaz, amit Krisztus elszenvedett – a vércseppek, amelyek lehullottak fejéről, és lefolytak kezeiről, lábairól, a haláltusa, amely eltorzította testének formáját, a kimondhatatlan lelki kínszenvedés, amely betöltötte szívét, amikor Atyja elrejtette előle orcáját –, az emberiség minden gyermekéhez szólt, kijelentvén: Éretted járult hozzá Isten Fia a bűn terhének ilyen elhordozásához, éretted döntötte meg a halál uralmát, és tárta fel a paradicsom kapuit. Ő, aki lecsendesítette a dühöngő tengert, járt a tajtékzó hullámokon, akitől reszkettek az ördögök, aki elűzte a betegségeket, megnyitotta a vakok szemeit, és életre keltette a halottakat – áldozatként felajánlja magát a kereszten, és mindezt azért, mert szeret téged. A Megváltó, a bűnök hordozója, eltűri az isteni igazság haragját, és éretted Ő lesz bűnné. {DA 755.1} A szemlélők csendben várták a félelmetes jelenet végét. A nap kisütött, de a keresztet még mindig sötétség


7

burkolta be. A papok és a főemberek Jeruzsálem felé tekintettek, és íme, a sűrű felhő rátelepedett a városra és Júdea síkságaira. Az Igazságosság Napja, a Világ Világossága visszavonta sugarait az egykor kedvelt Jeruzsálem városától. Isten haragjának cikázó villámai a pusztulásra ítélt városra irányultak. {DA 756.1} A sötét homály hirtelen felemelkedett a keresztről, és tiszta trombitaszóhoz hasonló hangon, amely mintha az egész teremtett világmindenségen áthangzott volna, Jézus így kiáltott fel: „Elvégeztetett!” (Ján 19,30) „Atyám, a Te kezeidbe teszem le az én lelkemet.” (Luk 23,46) Fényesség vette körül a keresztet, és a Megváltó arca a nap fényéhez hasonló dicsőséggel ragyogott fel. Azután lehajtotta fejét a mellére, és meghalt. {DA 756.2} A szörnyű sötétség közepette, látszólag Istentől elhagyatva, Krisztus fenékig ürítette az emberi csapások poharát. Azokban a rettenetes órákban arra a korábban kapott ígéretre támaszkodott, hogy az Atya elfogadja Őt. Krisztus ismerte Atyja jellemét, megértette igazságszolgáltatását, irgalmát és nagy szeretetét. Hittel megnyugodott Istenben, akinek mindig örömmel engedelmeskedett. Amikor alázatosan rábízta magát, akkor lassanként eltűnt belőle az az érzés, hogy Atyja elhagyta Őt. Krisztus hit által győzedelmeskedett. {DA 756.3} A föld még soha azelőtt nem volt tanúja ilyen jelenetnek. A sokaság bénultan állt, és lélegzetvisszafojtva, mereven nézett a Megváltóra. Ismét sötétség telepedett a földre, és hatalmas mennydörgéshez hasonló, érdes moraj hallatszott. Heves földrengés rázta meg a földet. Az embereket halmokba dobálta össze. A legvadabb zűrzavar és szörnyülködés keletkezett. A környező hegyekben megrepedtek a sziklák, és nagy robajjal zuhantak alá a síkságokra. A sírok felnyíltak, és a halottakat kivetették magukból. Mintha az egész teremtett világ atomjaira hullott volna szét. A papok, főemberek, katonák, ítéletvégrehajtók és az emberek a félelemtől megnémulva és arcra borulva feküdtek a földön. {DA 756.4} Amikor a hangos kiáltás: „Elvégeztetett!” (Ján 19,30) elhangzott Krisztus ajkáról, a papok éppen a templomban végezték szolgálatukat. Ez volt ugyanis az esti áldozat ideje. A Krisztust jelképező bárányt bevitték, hogy levágják. A pap tekintélyes, szép ruhájába öltözve ott állt felemelt késsel, mint Ábrahám tette egykor, amikor fiát készült feláldozni. Az emberek feszülten figyeltek. A föld most azonban megmozdult és remegni kezdett olyan zajjal, amilyet a szövet elhasadása okoz; mert maga az Úr közeledett. A templom belső kárpitját a tetejétől az aljáig kettétépte egy láthatatlan kéz, feltárva a sokaság szeme előtt azt a helyet, amelyet egykor Isten töltött be jelenlétével. Ebben a helyiségben Isten dicsősége, a Shekinah lakozott. Isten itt nyilvánította ki dicsőségét, az irgalom széke fölött. Senki sem emelhette fel azt a kárpitot, amely elválasztotta a mögötte levő helyiséget a templom többi részétől, csak a főpap. Évente egyszer lépett be ide, hogy engesztelő áldozatot mutasson be a nép bűneiért. Íme, ez a kárpit kettéhasadt. A földi szentély legszentebb helye többé már nem szent. {DA 756.5} Mindenütt rémület és zűrzavar uralkodott. A pap felkészült, hogy megölje az áldozati állatot, erőtelen kezéből azonban kiesett a kés, és a bárány elmenekült. Az előkép és a valóság találkozott Isten Fia halálában. A nagy áldozat megtörtént. A Szentek Szentjébe vezető út megnyílt. Isten egy új és élő utat készített minden ember számára. Többé nem kell a bűnös és szomorkodó emberiségnek a főpap érkezésére várnia. Mostantól fogva maga a Megváltó szolgál a mennyekben főpapként és közbenjáróként. Mintha egy eleven hang szólt volna az Isten-imádókhoz: Most értek véget a bűnért való áldozatok és felajánlások. Isten Fia eljött, ígérete szerint: „Ímé itt vagyok (a könyv fejezetében írva vagyon rólam), hogy cselekedjem, óh Isten, a Te akaratodat.” Krisztus „az Ő tulajdon vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve” (Zsid 10,7; 9,12). {DA 757.1}


Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)

8

Mikor pedig elmenének a helyre, mely Koponya helyének mondatik, ott megfeszíték Őt. (Luk 23,33) {DA 741.1}

Recommend Documents