Mihályi Péter Visszajönnek-e a gyermekeink? ÉLET ÉS IRODALOM, 2013. december 20. 57. évf. 51-52. (Karácsonyi) szám „Még magasról nézvést Megvolna az ország, Werbőczi-utódok Foldozzák, toldozzák. A Föld nem tud futni, Csak a Földnek népe S ezer Kinizsi sem Térülhet elébe.” (Ady Endre: Ülj törvényt, Werbőczi) Mennyi az annyi? Könnyen lehet, hogy a mostani négy évről 10-15 év távlatából csak annyi marad meg a közemlékezetben, hogy ekkor kezdődött a magyar fiatalok tömeges külföldi munkavállalása. Hogy ez így lesz-e, az egyrészt azon múlik, hogy folytatódik-e az exodus. Másrészt pedig azon, hogy lesz-e visszaáramlás is, aminek nyomán kialakul az egyensúlyi állapot érzülete, s így a folyamat elveszti drámai töltetét. Ez utóbbinak egyelőre halvány jelei sem látszanak. Érzékelésről, érzületekről beszélünk, mert a pontos számokat nem ismerjük. Ilyen korábban nem volt. Amikor „másfél millió emberünk” kitántorgásáról tudósított a költő, kerekítve pontos adatot idézett. A 19. és 20. század fordulóján, majd pedig az azt követő három évtizedben Amerika darabra-főre, nemzetiségre nyilvántartott mindenkit, aki bebocsátást nyert az új világba. Erről hírt adtak az akkori lapok is, vélhetőleg József Attila is innen vette a számot. (Azt nem tette hozzá, mert verset írt és nem szociográfiát, hogy az 1,5 milliós száma történelmi Magyarország 19 milliós népességéhez volt arányosítandó.)
És az
is tudható, hogy kik és hányan menekültek el „véglegesen” a következő nagy történelmi alkalom idején, az 1956-os forradalom leverését követő bő fél évben: 176 ezer fő, főként fiatalok, férfiak és városlakók, köztük nagyon sok budapesti. A magyar Statisztikai Hivatal azon melegében, tehát 1957 folyamán, a rendőrségi lakcím-adatok alapján igen alapos elemzést készített „az illegálisan külföldre távozott személyek főbb adatairól”. Azt is tudták,
1
hogy kik tértek vissza pár hónapos külföldi próbálkozás útján (11 447 fő), meg azt is, hogy hányan kaptak szabályos kivándorló útlevelet 1957 első felében (12 345 fő). A mostani helyzetről csak aggregált becslések állnak rendelkezésre. A KSH Népességtudományi Intézete 2012 őszén, reprezentatív felmérés alapján, 335 ezer főre taksálta az állandó itthoni lakcímmel bíró, 18-49 év közötti külföldön élő magyarok számát. A Gazdaságkutató Intézet (GKI) szerint 2013 közepén mintegy 250 ezer fő dolgozott legalább 6 hónapja külföldön. Ezekből az adatokból kiindulva 4-500 ezer főre becsülhetjük az összes külföldön élő (dolgozó, tanuló vagy családtagként kint élő), közelmúltban kitelepedett magyarok számát. Ha így értelmezzük a félmilliós számot, amit 2013 januárjában Matolcsy György dobott be a köztudatba, akkor ezt akár el is fogadhatjuk a mostani helyzet mennyiségi jellemzőjeként. Ezek első pillantásra is, meg alaposabb utánagondolás szerint is döbbenetesen nagy számok, akár a „kitántorgottak”, akár az 56-osok számával vetjük össze.
Másfelől viszont a
félmilliós létszám nem is olyan aggasztó, ha azt vesszük, hogy 2010 óta az egyszerűsített honosítási eljárás és az ún. visszahonosítási eljárás keretében már eddig is több mint félmillióan kérvényezték a magyar állampolgárságot.
Darabra tehát megvan a népesség.
Miközben persze mindenki tudja, hogy a határon túli magyarok által beadott állampolgársági kérelem egyáltalán nem jelenti azt, hogy az igénylő ténylegesen is Magyarországon akar dolgozni és letelepedni.
Ők – sajnos – nem migránsok. Talán csak szavazni akarnak vagy
könnyebben szeretnének vízumot kapni Amerikába. A tisztánlátás érdekében jó lenne tudni, hogy hányan, kik és mikor mentek el Magyarországról. Igaz-e, hogy 2010 óta évről évre nő a külföldön munkát vállaló, tanuló fiatalok száma?
Nem tudjuk, és talán soha nem is fogjuk pontosan tudni. Mégis, inkább
örülnünk kell ennek.
Annak, hogy senki sem tartja pontosan nyilván, hogy felnőtt
gyermekeink, unokáink hol élnek, hol dolgoznak, hol laknak. A rendszerváltás óta mindenki annyiszor megy külföldre, ahányszor csak akar. Az Európai Unió polgáraiként úgy léphetjük át a határokat, hogy még csak pecsétet sem kapunk az útlevelünkbe. Évről-évre könnyebb a legális munkavállalás is, és abban sincs nagy kockázat, ha magyar állampolgárok félig vagy teljesen illegális módon munkát vállalnak az unió országaiban. Van, aki folyamatosan kinn dolgozik, és van, aki csak a hét vagy a hónap bizonyos napjain. A nyugati határszélről lehet autóval naponta ingázni Alsó-Ausztriába. Fapadoson utazva lehet hétvégi orvosi ügyeletet vállalni Írországban vagy Angliában. A mai nagyságrendek mellett egyébként valószínűleg a kinti nyilvántartások is torzulnak. Minél több határon túli magyar szerez magyar útlevelet, annál inkább össze fognak keveredni a „hazai” magyarok és a kettős állampolgár magyarok 2
mind a nyilvántartásokban, mind a személyes tapasztalatokban. Hiszen név alapján, akcentus szerint lehetetlen megkülönböztetni, hogy a belfasti kiskocsmában dolgozó magyar pontosan milyen magyar is.
Miért pont most? Akik egyénileg vagy családosan útra keltek, azok mind a magasabb kereset, a jobb életlehetőségek miatt indultak el – éppen úgy, mint ahogyan az az elmúlt kétszáz évben többször is megtörtént. Azt is tudjuk, hogy a Vasfüggöny lebontása utáni első két évtizedben a Magyarországról történő exodus lényegesen kisebb volt, mint más poszt-szocialista országokból. Minden adat és minden beszámoló azt tanúsítja, hogy Nyugat-Európában is és az USA-ban is sokkal több volt a lengyel, a román, a lett, az észt stb. bevándorló, mint a magyar, akár az abszolút számokat tekintjük, akár az otthoni teljes népességhez viszonyított adatokat. A Szovjetuniót – szűkebb értelemben véve Oroszországot és Ukrajnát - már a 80-as évektől kezdve tömegével hagyták ott a csúcsértelmiségiek, általában családostul. És akkor még nem is szóltunk a közép-ázsiai, az ukrán és a belorusz migránsok millióiról, akik – részben a liberális befogadási politika, részben a nyelvismeret okán – a Szovjetunió szétesése óta Oroszországban dolgoznak. Végső soron e különbség legfőbb oka az volt, hogy – a hagyományos ősmagyar pesszimizmus és elégedetlenség ellenére is – a 90-es években csak nagyon kevesen látták saját helyzetüket annyira kilátástalannak Magyarországon, hogy állást, egyetemet, lakást, házat, rokonságot hátra hagyva vállalják mindazokat a nehézségeket, költségeket és kockázatokat, amelyek a migrációval szükségszerűen együtt járnak. Mint ahogyan azt e lap Karácsonyi számában egy évvel ezelőtt megfogalmaztam, „a magyar nép történelme során még soha nem élt olyan jól, mint 2006 tavaszán” (Az elmúlt 20 év, ÉS, 2012. dec. 21.). Ha 1989 óta nem is volt töretlen a felemelkedés, a visszaesések átmenetinek tűntek. Az átalakulásnak voltak vesztesei is, de a továbbélő, nagyvonalú jóléti redisztribúciós rendszereken keresztül (nyugdíj, egészségügy, egyetemi oktatás, családtámogatás, szociális védőháló stb.) ők is kaptak valamiféle támogatást, segítséget. Ezért maradtak. Mint azt az elmúlt években már sokan megírták, a szerény mértékű és javarészt adósságnövekedésből finanszírozott gazdasági növekedés 2006 után már nem volt tovább fenntartható – megkezdődtek a kényszerű megszorítások. Ebben a helyzetben érte azután az országot a 2008-as világméretű pénzügyi válság máig tartó sokkja.
A gazdaság előbb
3
zsugorodott, majd egy a korábbinál jóval alacsonyabb szinten stagnálni kezdett. Ez mind az életszínvonal, mind a foglalkoztatás, mind a szociális ellátás területén jól érezhető volt. A kivándorlás, a külföldi munkavállalás, mint egy jól körülhatárolt társadalmi csoport számára nyitva álló alternatíva 2011 tavaszán, a friss diplomás orvosok politikai akciója nyomán került a közfigyelem homlokterébe. Szervezetük, a Magyar Rezidens Szövetség ekkor jelentette be: év végéig tömegesen helyezik ügyvédi letétbe felmondólevelüket, hogy így gyakoroljanak nyomást a kormányzatra a kezdő orvosok munka és anyagi körülményeinek javítása érdekében. Ez nyílt zsarolás volt. Azzal fenyegették az egészségügyi kormányzatot, hogy ha nem javul a rezidensek helyzete, a felmondás után mindenki külföldre megy. Ehhez hasonló jelentőségű, ugyancsak nagy média-figyelmet kiváltó akció volt az egyetemisták tüntetése 2011 őszén a tandíj ellen, majd pedig a „hahások”, a Hallgatói Hálózat aktivistáinak akciója a keretszámok csökkentése és az egyetemi diákok röghöz kötése ellen 2013 első felében. A diákmegmozdulások azt a felismerést erősítették, hogy a 18 évesek számára anyagilag rövid és hosszútávon egyaránt kedvezőbb lehet, ha uniós állam egyetemére jelentkeznek. Mind a rezidensek, mind a diákok akciói élvezték a közvélemény többségének támogatását, és ezzel egy fajta erkölcsi piedesztálra helyezték ezt a választási lehetőséget. Mindezt– továbbá a Fidesz-világgal szembeni növekvő utálatot - fejezte ki zseniális egyszerűséggel a tüntetések nyomán ismertté vált „rap” is: „Nem tetszik, hogy egyre szarabbul érzem magamat hazámban. Nem tetszik, hogy a haverok, a rokonok nemsokára disszidálnak Nem tetszik, hogy senki sem egész Nem tetszik, hogy mindenki fél. Nem tetszik, hogy a szegények fizetnek meg mindenért. Nem tetszik, de nagyon nem "Hull az elsárgult levél..." Nem tetszik, hogy a diplomám egyre inkább szart sem ér.” (Pálfi - Karsay - Máthé – Jónás) 4
A nemzetközi migráció szakirodalmából tudjuk, hogy a szegényebből a gazdagabb országok felé való áramlás – ha csak a célországok nem emelnek gátakat - exponenciális és visszafordíthatatlan folyamat. Először csak kevesen indulnak útnak. Mert a bevándorlási lehetőségek eleinte korlátozottak, s mert az úttörőknek különösen nehéz az új körülmények között való eligazodás, a munkalehetőségek megtalálása, a társadalmi beilleszkedés. Minél többen vannak már kint, annál könnyebb a helyzete a később érkezőknek.
Ők már
számíthatnak a rokonok, barátok, évfolyamtársak és kollégák segítségére - legyen szó akár Phd-ról, pályája delején álló szakorvosról, vagy bármilyen alkalmi munkát elvállaló képzetlen emberről. Ha van segítség, akkor a nyelvtudás hiánya is kisebb akadály. Elég, ha a kőműves brigád vezetője tud pár száz szót németül, az építkezésen dolgozó többieknek majd ő fordít, és ő fog segíteni a hatóságokkal való kommunikációban is.
Meglepő példája volt ennek az
összefüggésnek az a köztévében bemutatott, állami pénzből szervezett tanfolyam, amelyen közmunkásoknak tartottak német nyelvórákat. Mint a megszólaltatott riportalany elmondta, azt reméli, hogy 30-40 szó ismeretével már fog találni magának Németországban takarítónői állást. A kivándorlási folyamat felgyorsulása mögött tehát egyfelől az „innen jobb elmenni” felkiáltással összefoglalható toló hatást találjuk. Másfelől pedig, nagyjából a 2006 utáni évekre tehető, amikor a már kinn lévők mennyiségi gyarapodásából származtatható vonzó hatás is erőteljesen érvényesülni kezdett.
Ahogy az EU gazdag országai egyre tágabbra
nyitották munkaerőpiacukat, úgy bővült a lehetséges ország célpontok listája. A növekvő diaszpóra a külföldi lét, illetve az ezzel járó ingázás pénzben, energiában és elszigeteltségben mért fajlagos költségét is csökkenti. E tekintetben megint csak nincs különbség a magyar eset és a fejlődő országok tapasztalatai tekintetében. Ha nagy a forgalom Budapest és Dublin között, akkor olcsóbb a repülőjegy, gyakoribbak a járatok, és sorra születnek a „magyarok piacára” szervezett üzleti vállalkozások is.
Dublinban már évek óta működik egy magyar
orvosi rendelő, közúti fuvarozó kisvállalkozások elfogadható áron hozzák-viszik a magyarok csomagjait, amit repülőn vinni drága lenne. Aki Berlinben, New Yorkban vagy Tel Avivban a saját korosztályából keres magyar barátokat, egy perc alatt megtalálja őket. Kell-e ennél jobb honvágy-csökkentő?
5
Mi lesz ennek a vége? Tegyük félre az értékeinket, az elveinket, mérlegeljünk hideg fejjel.
Gyermekeink
többségének a hazai átlagnál magasabb és emelkedő nettó jövedelemre, előmeneteli lehetőségre, egy kisebb hányadnak világszínvonalú egyetemi és doktori képzésre, jól felszerelt kutató-laboratóriumra, vagy éppen cégalapításhoz megfelelő üzleti klímára, a gyors meggazdagodás reális esélyére van szüksége.
Ehhez képest az, hogy jól működnek-e a
liberális demokrácia intézményei, hogy erősödik a rasszizmus, hogy mit művel a Fidesz vagy a Jobbik, többségüknek másodlagos szempont. Sőt, minden bizonnyal a kint dolgozók és kint tanulók között is vannak Fidesz-támogatók.
Az „itt élned, halnod kell” világa elmúlt,
gyermekeink beleszülettek a globalizációba, az (újra) egységesült Európába. A legkevésbé valószínű forgatókönyv az, hogy Magyarország kilép vagy kizárják az EU-ból.
Ez oda vezetne, hogy a magyarok többségét egyszerűen hazazsuppolnák.
Önmagában a Fidesz bukása sem fogja megváltoztatni a migrációs trendet.
A
telekommunikáció szűnni nem akaró forradalma, az e-mail, az internet, a Skype-on lehetséges ingyen telefonálás, szintén egyirányú hatást gyakorol. Egyre könnyebb a kettős lét: külföldön jobb körülmények között élni, de közben fenntartani a kapcsolatot az otthon maradottakkal. Minden a magyar gazdaság teljesítményén múlik. Márpedig a felemelkedés esélyei nem jók. Még ha be is indul a növekedés, gyors ütemű biztosan nem lesz. Felelőtlen gazdaságpolitikájukkal 2000 után egy évtizednyi időt vesztegettek el az egymást követő kormányok.
2010 óta pedig kifejezetten rossz irányba halad az ország.
Ha lesz is
visszafordulás 2014-ben, belátható időn belül nem várható, hogy szűkül az a jövedelmi szakadék, ami ma elválaszt minket Ausztriától, Németországtól vagy az angolszász országoktól.
Márpedig ez, és csak ez számít. A példaként említett országok listája nem
véletlen. Ha lassan is, de javulni fog a magyar lakosság átlagos idegennyelv-tudása. Tíz évvel ezelőtt még a magyar orvosok szervezett exportjának egyik legnagyobb akadálya éppen a nyelvtudás volt, ma már – a híradásokból úgy tűnik – ez egyre kevésbé gond. A növekvő külföldi munkavállalás önmagában is fékező, növekedésromboló hatású, mert a jelenlegi viszonyaink közepette a legkvalifikáltabb, leginkább vállalkozó szellemű fiatalok húznak el innen. Az ő munkájuk eredménye nagyon is hiányozni fog a GDP-nkből. Fontos hangsúlyozni, hogy ez nem szükségszerű! Számos példát ismerünk, amikor a kivándorlók többsége az átlagnál képzetlenebb, távozásuk az otthoni munkanélküliséget és nyomort csökkenti, sőt a külföldi kereset egy részének hazautalásával még segítik is a hazai gazdaság fejlődését. Ez volt a helyzet a 19. és 20. század fordulója idején a Monarchiában. 6
Most nem. A külföldön munkát vállalók, illetve a külföldön tanulók itthon maradt szülei, testvérei nincsenek erre rászorulva, mert a migránsok között a közép- és a felsőbb jövedelmi osztályok gyermekei messze túlreprezentáltak. S ha van is sok tízezernyi olyan magyar munkavállaló, akinek itthon maradtak a gyermekei, könnyen lehet, hogy az ő hazautalásaikat kiegyenlíti az a pénz, amit az itthon élő szülők gyermekeik külföldi tanulásának támogatására itthonról biztosítanak, valamint az a szolgáltatás-import, amelyik úgy jön létre, hogy az itthon élő szülő repülőjegyet vesz a gyerekek meglátogatására.
Jó lenne, ha – miként például
Lengyelország vagy Oroszország – Magyarország hajlandó és képes is lenne nagy tömegű, olcsó bérű fiatal munkaerő importjára. Ezzel is lehetne növelni a magyar 1 főre eső GDP-t, és ez az egyetlen lehetőség a kedvezőtlen demográfiai trendek megfordítására. Ám jelenleg ennek a feltételei sincsenek meg, sem a fejekben, sem a jogszabályokban. ***** Itt a Karácsony. Ma még biztosan számíthatunk arra, hogy gyermekeink többsége – hála az olcsó repülőjegyeknek - hazajön az ünnepekre. Mert egyelőre még itt van a család, a barátok. Öt vagy tíz év múlva azonban már nekik is gyermekeik lesznek, és egy jó részük nem-magyar társat fog választani férjnek vagy feleségnek.
Ekkor már bonyolultabb és drágább lesz
hazajönni egy pár napos ünnep kedvéért. Majd mi, szülők fogunk hozzájuk kiutazni.
7
