Miért is alacsony a foglalkoztatottság Magyarországon?

Miért is alacsony a foglalkoztatottság Magyarországon? Értelmezési keretek, koncepciók - magyar átkok globális kitekintésben Könnyű lenne a tanulmányt író szociológus kutató dolga, ha rendelkezésére állnának paradigmatikusan elfogadott koncepciók a témája átfogó leírásához, ha elfogadott átfogó elméleti és empirikus leírások állnának rendelkezésére az egész társadalomról. Ha ilyenek lennének, akkor ezek rövid ismertetése után csak fel kellene helyeznie a koncepciók és társadalmi struktúra-képek térképeire a vizsgált csoportját, csoportjait, és elemeznie kellene azt, hogy a vizsgált csoport, csoportok helyzete mennyiben tér el a nagy átlagoktól, az átfogó helyzetektől. Nos, ilyen paradigmatikus koncepciókat és átfogó helyzetképeket, struktúraleírásokat nem ismerünk. Ezért, valamiféle rövid és igencsak vázlatos áttekintést kell adjunk mindarról a sokféle és sokszínű koncepcióról és struktúraképről, amelyek a gazdaság és a munkaerőpiac szerkezeti változásainak irányát próbálják meg vázolni, és, amelyek valamilyen formában kijelölik gondolkodásunk és kifejtésünk kereteit. Nem könnyű műfaj ez, hiszen nem elemzésünk lényege e keretek elméleti áttekintése, ami miatt gyakorta a szociológiai elméletek gyakorlói számára megengedhetetlen kiemelésekkel, leegyszerűsítésekkel és rövidítésekkel muszáj élnünk. De, muszáj mindezekkel élnünk. A probléma, aminek értelmezési kereteit megpróbáljuk az alábbiakban összefoglalni, mindenki által ismert és súlyosnak tartott gond. Nevezetesen az, hogy Magyarország foglalkoztatási szintje igen alacsony, az Unió tagországai között mára már a legkisebb arányban dolgoznak nálunk az aktív korúak körébe tartozó emberek, az aktív korú lakosság alig több mint felének van munkája. Foglalkoztatási ráták, egyes országokban, 15-64 éves korosztályban (OECD, StatExtracts, 2011) Ország Izland Svédország Norvégia Hollandia Dánia Svédország Ausztrália Új Zéland Ausztria Kanada Németország Egyesült Királyság Japán Finnország Oroszország Egyesült Államok Szlovénia Portugália Luxemburg Cseh Köztársaság Franciaország Dél Korea Belgium

2000 84,6 78,4 77,9 72,1 76,4 74,3 69,3 70,4 68,3 70,9 65,6 72,2 68,9 67,5 63,7 74,1 .. 68,3 62,7 65,2 61,7 61,5 60,9

2005 84,4 77,2 75,2 71,5 75,9 74,0 71,5 74,3 68,6 72,4 65,5 72,6 69,3 68,5 65,9 71,5 66,0 67,5 63,6 64,8 63,7 63,7 61,1

2010 78,9 78,6 75,4 74,7 73,4 72,7 72,4 72,3 71,7 71,5 71,2 70,3 70,1 68,3 67,4 66,7 66,2 65,6 65,2 65,0 64,0 63,3 62,0

1

Észtország Írország Mexikó Görögország Spanyolország Lengyelország Szlovákia Olaszország Magyarország Törökország

61,0 65,0 60,1 55,9 57,4 55,0 56,8 53,9 56,0 48,9

64,2 67,5 59,6 60,1 64,3 53,0 57,7 57,5 56,9 44,4

61,0 60,4 60,4 59,6 59,4 59,3 58,8 56,9 55,4 46,3

Az alacsony foglalkoztatás nem kizárólagosan magyar átok, az egész fejlett világ, és különösen az egész EU küzd a foglalkoztatottság szintjének emeléséért – ám még az átfogóan, globálisan létező foglalkoztatási problémákhoz képest is, a hazai helyzet különösen súlyosnak mondható. Amint későbbiekben erre még részletesebben visszatérünk, a hazai foglalkoztatási szintnek a nemzetközi mértékekhez képesti elmaradásában a döntő tényező az alacsony végzettségűeknek a világ más részeihez képest is igen alacsony szintű foglalkoztatása: a hazai teljes foglalkoztatási arányoknak a nemzetközi átlagokhoz képesti elmaradásából több mint háromnegyed részt ez a magyarázata. Pontosabban szólva, bár mindenhol a fejlett világban a magasan iskolázottak foglalkoztatási mutatói sokkal magasabbak az alacsony iskolai végzettséggel rendelkezőknél (az OECD térségben a diplomások nyolcvan százaléka dolgozik, míg a középiskolainál alacsonyabb végzettségűek között csak valamivel több, mint fele ekkora arányban, negyvenhét százalékban dolgoznak1), addig Magyarországon a diplomások csaknem ugyanakkora arányban dolgoznak, mint máshol, viszont a középiskolai végzettségnél alacsonyabban iskolázottaknak alig egynegyede dolgozik csupán.

OECD átlag

1

Középiskola alatti végzettségűek foglalkoztatási rátája Középiskolai végzettségűek foglalkoztatási rátája Felsőfokú végzettségűekűek foglalkoztatási rátája

47,6 67,1 79,4

OECD, Education at a Glance, 2010 (2008-as adatok)

2

Teljes foglalkoztatási ráta (25-64) Izland Portugália Új Zéland Svájc Dánia Norvégia Korea Egyesült Királyság Svédország Finnország Ausztria Hollandia Franciaország Ausztrália Luxemburg Németország Kanada Egyesült Államok Spanyolország Mexikó Cseh Közt. Írország Görögország Belgium Chile Olaszország Magyarország Lengyelország Szlovákia Törökország

84,2 68,2 74,7 79,5 78,1 78,1 63,8 72,7 75,7 71,3 72,1 76,1 64,6 73,2 63,4 70,2 73,7 70,9 65,3 61,3 66,6 68,1 61,9 62,4 57,3 58,7 56,7 59,2 62,3 44,9

Középiskolánál alacsonyabb végzettségűek fogl. rátája 77,1 63,3 63,2 61,2 59,7 59,5 58,4 58,0 56,0 53,7 51,4 51,2 50,3 49,8 49,5 47,7 47,0 43,8 43,4 42,1 41,3 40,8 39,3 38,1 35,7 33,6 32,7 32,4 28,5 20,2

Vajon mi lehet ennek az oka? – erre a kérdésre próbálunk meg okokat és körülményeket felvázolni az alábbiakban. Értelmezési keretünkben a foglalkoztatottság kérdését alapvetően abban a piaci, munkaerőpiaci keretben vetjük fel, amelyben a munka, a foglalkoztatottság kérdése döntően közgazdasági, gazdaságszociológiai kérdés: mi jellemzi a hazai munkakeresleti és munkakínálati viszonyokat, mi magyarázza azt, hogy a keresletek és kínálatok csak annyira alacsony mértékben találkoznak egymással, mint amennyire ezt a foglalkoztatási adatok mutatják? Megközelítésünk annyiban közgazdasági, hogy, mint bármely más piaci helyzet közgazdasági elemzésénél, itt is első sorban a keresletek, a konjunktúrák alakulását tartjuk a meghatározónak. Ellentétben azokkal a mainstream megközelítésekkel, amelyek a munkapiaci folyamatokat kínálatvezéreltnek tekintik, e dolgozatban azzal a feltételezéssel élünk, hogy, ha van fizetőképes kereslet a piacokon, akkor általában van olyan kínálat is, amely igyekszik e keresleteknek megfelelni. Durván: ha van munka, ha vannak üres álláshelyek, ha megfelelő fizetésért felvennének a munkaadók embereket – akkor előbb-utóbb csak lesz olyan, aki számára e lehetőség megfelelő, vonzó választás. Épp úgy, mint általában a piacokon: ha van fizetőképes kereslet, ha van konjunkturális szívás, akkor ehhez igazodik a kínálat. A kereslet elemzésekor nem maradhatunk meg a klasszikus közgazdaságtan és a „láthatatlan kéz által fenntartott” egyensúlyi elmélet gondolkodási kereteiben, hanem 3

kénytelenek vagyunk gazdaságszociológiai elmélkedésekbe is belebonyolódni a munkakereslet alakulása kapcsán. Természetesen előfordulhat olyan helyzet, amikor van fizetőképes kereslet, ám a létező kínálat nem képes kielégíteni a keresleti igényeket, és ez előfordulhat a munkaerőpiacokon is: volna munka, de nincsen megfelelő ember, aki elvégezze az adott munkát. Ennyiben, a kínálati oldal nem megfelelősége is elvi lehetőség, ami miatt érdemes megvizsgálnunk azt, hogy vajon nem-e a kínálat „gyengesége” okozza-e a nemzetközi léptékkel alacsony foglalkoztatást? Tehát ezt, a kínálat elemzését vázoljuk írásunk második részében.

A munkaerő kínálatának sajátosságai – Tényleg annyira „rossz minőségű” az alacsony végzettségű munkaerő, hogy nem is lehet foglalkoztatni? Ha a hazai munkaerőpiaci szakirodalmat olvassa az ember, akkor eléggé egyértelműen azt sugallják az elemzések, hogy a hazai munkaerő színvonala, minősége meglehetősen silány, és különösen igaz ez az alacsony végzettségű munkaerőre, amely ettől kiszorul a munkaerőpiacról.2 Természetesen, e megfontolások következtetései is eléggé egyértelműen az embereknek a munkaerőpiacra való felkészítésében és ráhangolásában, első sorban az oktatásban keresik a bajok okait, és ugyancsak ettől remélik az alacsony foglalkoztatás orvoslásának lehetőségét is. Az alábbiakban azt próbáljuk meg áttekinteni, hogy vajon a munkaerőkínálat, a hazai alacsony végzettségűek létszámának nagysága, a képzettségük és iskolázottságuk színvonala magyarázhatja-e azt, hogy nemzetközi mértékkel ily alacsony szintű a foglalkoztatottságuk? Értelemszerűen, elsősorban nemzetközi összehasonlításokban keressük a választ – tudva azt, hogy minden ilyen összehasonlításnak komoly korlátai vannak: nemzetközi összehasonlításban nehéz sztenderd módon meghatározni azt, hogy mi az iskola, milyen szintjei vannak az iskolarendszernek, milyenek az elvárások, és mit mutatnak az iskolai eredmények. Mégis, ha arra keressük a választ, hogy mi sok és mi kevés, mi a jó és mi a rossz képességű munkaerőkínálat, akkor nincs sok más választásunk, mint nemzetközi összehasonlításban mérlegelni átfogó helyzetünket. Minderre a lehető legmegfelelőbbnek, számos okból az OECD adatállományai és összehasonlításai tűnnek. Részben azért, mert az OECD a fejlett világ országainak helyzetét elemző, igen kiterjedt és jó minőségű szakmai apparátussal bíró szervezete. Az OECD elemzéseinek minőségét kétség kívül javítja az a körülmény, hogy az OECD-nek nincsen pénze és politikai hatalma – a szervezet csak akkor és azáltal képes befolyást gyakorolni, koordinálni – ha magas színvonalú, megalapozott elemzésekkel képes meggyőzni tagországaik kormányait és politikai vezetéseit. Az OECD érdekei tehát eléggé erősen a kiterjedt, széles látókörű, jó elemzések, és az azokból levont jó következtetések megalkotásához kötődnek – és, a szervezet legitimitása azt mutatja, hogy ennek az érdekének a szervezet általában jól meg is tud felelni. Ehhez a széles látókörűséghez tartozik az is, hogy az eredetileg gazdasági elemzésekre, kooperációkra és koordinációkra létrejött szervezet a gazdaságok teljesítményét befolyásoló olyan tényezőkre is nagy figyelmet 2

A téma egyik legismertebb kutatója, Köllő János akadémiai doktori értekezésként is benyújtott könyvében (A pálya szélén, Osiris, 2009) már az alcímekben is ezt a „kiszorulás” tényezőt hangsúlyozza: pl. 3. fejezet: Vélekedések a kiszorulás természetéről és okairól (44. oldal), 5. fejezet: Kiszorulás az írás-olvasást igénylő munkahelyekről (84. oldal), stb.. Köllő megfogalmazásaitól nem áll távol mindezért a kiszorulásért némiképp magát a képzetlen munkaerőt okolni, vele szemben a szociálpolitikai indíttatású szerzők (Ferge Zs., Csoba J., Liskó I., és sokan mások) a társadalmi-politikai tényezőknek tulajdonítják azt, hogy mintegy társadalmi hátrányok olyan kondíciókba szorítják le a hazai munkaerőt, hogy ettől képtelen lesz elhelyezkedni.

4

fordítanak, mint az oktatás, az egészségügy vagy a szociális ellátások kérdései. Mindezek alapján, a munkaerő képzettségének áttekintéséhez is az OECD két nagy összehasonlító elemző programjának adatbázisára, az Education at a Glance és a PISA elérhető utolsó adataira építünk elemzésünkben. Mindkét adatbázis értelmezésében sajátos problémát jelent az iskolarendszerek nehéz összehasonlíthatósága, különösen a „középiskola” mibenlétének sztenderd meghatározásának nehézsége. Hazai vonatkozásban e kérdésben a szakmunkásképzés, a szakiskola elhelyezése okoz különös gondot. Nevezetesen azt, hogy általában a középiskolai végzettségnek az érettségit adó középiskolát (és, az erre épülő szakmai képzéseket) szokás tekinteni, ám ennek ellenére, az OECD adatállományaiban a hazai szakmunkásképzést is általában, nem túl következetesen, de középiskolának tekintik. Emiatt, a középiskolai szint elemzése eléggé kétséges, szívesebben támaszkodunk a jobban definiált felsőfokú képzések adataira, illetve még inkább, a középiskolainál alacsonyabb iskolai végzettségről szóló adatokra. Ugyancsak előre fel kívánjuk hívni a figyelmet arra, hogy míg általában a foglalkoztatási statisztikák a 16-64, ritkábban a 16-74 éves korosztályt tekintik „aktív korúnak”, az Education at a Glance az iskolába járás statisztikai bonyodalmainak elkerülése érdekében, a szokásostól eltérően, az iskolai karrierjüket befejezett, 25-64 éves korosztályok foglalkoztatási és egyéb adataira koncentrál, e korosztályok adatait hasonlítja össze. Ettől eltérően, a PISA vizsgálat az általános iskoláikat éppen befejező, 15 éves gyerekek képességeinek nemzetközi összehasonlítására vállalkozó program. Ugyancsak jelezzük, hogy az Unió tagországainak többsége az OECD-nek is tagja, de nem mindegyik tagország OECD tag, csak 19 közülük.3 Emiatt az „EU19” átlaga a 19 EU és OECD tagország átlagát jelzi. Emellett, az OECD igyekszik olyan országok adatait is közölni, amelyek nem OECD tagok, de részt vesznek az adott programban, vagy legalábbis, a programban a többiekkel összevethető adatokat bocsátanak az OECD rendelkezésére. Végül, nem közlünk teljes listákat, hanem, amolyan önkényes és impresszionista szelekcióval az érdekesebbnek vélt országok adatait közöljük csupán.

Túl sokan lennének? Elvileg az alacsony végzettségűek alacsony foglalkoztatását okozhatja az, hogy túl sokan vannak azok, akik a középiskola befejezése előtt abbahagyják tanulmányaikat. Ebben az esetben ugyanis hasonló munkaerőpiaci keresletek mellett is, ha túl sokan pályáznak hasonló munkákra, akkor nyilvánvalóan közülük csak kevesebbeknek lesz munkalehetőségük

3

A balti államok, Málta, Ciprus, Románia és Bulgária nem OECD tagok.

5

A 25-64 éves korosztályok között a középiskolai végzettségnél alacsonyabb végzettségűek aránya (OECD, Edu, in Glance, 2009)

Portugália Spanyolország Olaszország Luxemburg Egyesült Királyság Franciaország Belgium Hollandia Írország Dánia Ausztria Magyarország Németország Finnország Lengyelország Szlovák Köztársaság Svédország Cseh Köztársaság Egyesült Államok OECD átlag EU19 átlaga

A középiskolai végzettségnél alacsonyabb végzettségűek (összesen, %) 69 48 46 36 32 31 30 29 27 26 25 24 18 17 13 13 13 12 10 29 29

A férfiak között

A nők között

A nemek közötti különbség (%)

74 49 47 28 29 29 30 24 34 24 13 17 12 21 12 7 17 6 12

69 48 46 36 32 31 30 29 27 26 25 24 18 17 13 13 13 12 10

-5 1 -1 8 3 2 0 5 -7 2 12 7 6 -4 1 6 -4 6 -2

27 27

29 29

2 2

Nos, Magyarországon az alacsony végzettségűek aránya az OECD országok átlaga alatt van, és az országok közötti sorrendben is a középmezőny jobb helyezésű országai között találjuk a rangsorban. A korábbi táblázatokkal összevetve az is látszik, hogy a várakozásainkkal ellentétben, az alacsony végzettségűek lakosságon belüli aránya nem igazán hat sem a teljes foglalkoztatás, sem az alacsony végzettségűek foglalkoztatási szintjére. Még pontosabban, az látszik, hogy a volt szocialista országok iskolázottsági szintje viszonylag kedvező, ám ennek nem látszanak a foglalkoztatásban kifejezhető „hozamai”. A volt szocialista, most visegrádi országokat nem számítva viszont kirajzolódik valamiféle trend arról, hogy kedvezőbbek ott az alacsony végzettségű emberek foglalkoztatási mutatói, amelyekben az alacsony végzettség viszonylag ritka. Itt érhető tetten a szakiskolák kétes státusza és kétes értéke a nemzetközi összehasonlításokban: ha a hajdani szocialista tanoncképzést nem számítanánk középiskolának (és, amint jeleztük, nemzetközi összehasonlításban az érettségit adó képzéseket szokás általában középiskolának tekinteni), valamint figyelembe vesszük azt, hogy a szakmunkás végzettségűek aránya viszonylag magas, akkor a volt szocialista országok adatai nyilvánvalóan belesimulnának a többi ország között kirajzolódó trendbe. Ha ehhez még azt is hozzászámítjuk, hogy Magyarországon a szakmunkás végzettségűek több mint háromnegyede nem a saját szakmájában dolgozik,4 valamint, hogy a szakmunkások foglalkoztatási mutatói így is nagyjából megegyeznek az érettségizettek mutatóival – akkor már megalapozott feltételezésnek tűnhet az, hogy nálunk szakmunkások töltik be azokat a munkaköröket, amelyeket máshol a „képzetlenek” töltenek be. Emiatt a képzetlenek számára valóban túl kevés munkalehetőség kínálkozik, ha úgy tetszik: a képzetlenek túl sokan vannak 4

A szakmunkások egy jelentős része még a rendszerváltás előtt szerzett szakmát, a szakképzés szerkezete azóta sem igazodott a megváltozott gazdaság készségekben, tudásokban elvárt igényeihez – tehát, nem igazán hasznosíthatók a megszerzett szakmák…

6

a létező munkalehetőségekhez képest, és ez a kiszorító hatás magyarázza alacsony foglalkoztatási mutatóikat. Azonban, ezzel a feltételezéssel is óvatosan kell bánjunk. Ha ugyanis figyelmen kívül hagyjuk az iskolák mibenlétét, besorolását, és pusztán azt az adatot nézzük, hogy várhatóan mennyi ideig járnak átlagosan iskolába a 25 évnél idősebb korosztályok, akkor, az 5 évesnél idősebb kortól bármiféle iskolában várható időről ezt az adatsort fogjuk kapni: A képzés várható átlagos időtartama, a jelenlegi szabályozás szerint (kivéve az 5 éves kor alatti képzések idejét) (OECD, Edu. At a Glance, 2010) Összesen Férfiak Nők Finnország 21,2 20,3 22,0 Belgium 20,0 19,1 20,9 Svédország 19,8 18,5 21,2 Dánia 19,0 18,2 19,8 Portugália 18,6 18,2 19,0 Norvégia 18,3 17,7 19,0 Hollandia 17,9 17,9 17,8 Lengyelország 17,9 17,5 18,3 Magyarország 17,8 17,3 18,3 Cseh Köztársaság 17,6 17,3 18,0 Németország 17,6 17,7 17,5 Írország 17,3 17,1 17,5 Egyesült Államok 17,3 16,6 18,1 Spanyolország 17,2 16,6 17,8 Olaszország 17,1 16,8 17,7 Ausztria 16,7 16,5 16,8 Franciaország 16,6 16,3 16,8 Egyesült Királyság 16,6 16,0 17,2 Szlovákia 16,5 15,9 17,2 Luxemburg 14,5 14,5 14,5 OECD átlag EU19 átlag

17,6 17,7

17,3 17,3

18,0 18,2

Az adatok az iskolarendszer nemzeti szintű szabályozásait figyelmen kívül hagyva azt mutatják, hogy a képzés átlagos időtartama alapján nem tekinthető alacsonynak a hazai képzés időtartama, az alacsony foglalkoztatást nem magyarázhatja annak a fajta alacsony iskolai végzettségnek a túl nagy gyakorisága, amely oktatási rendszerben a gyerekek nemzetközi összehasonlításban rövid ideig járnának iskolába.

Túl rossz a hazai általános iskolai oktatás színvonala? Ha a gyerekek elég hosszú ideig járnak iskolába, abból még nem következik az, hogy ettől elég képzettek is lesznek, eleget is tanulnak ez alatt az idő alatt. Ha például nagyon rosszak az iskolák, zsúfoltak, kevés pedagógust foglalkoztatnak, stb. – akkor még a hosszú idő alatt sem lesz túl eredményes a tanítás és a tanulás. Átlagos osztálylétszámok az általános iskolában: (OECD, Edu. At a Glance, 2010) Egyesült Királyság 24,6 Egyesült Államok 23,3 Franciaország 22,7 Németország 21,9 Magyarország 21,2 Spanyolország 21,0 Belgium (Fr.) 20,2

7

Cseh Köztársaság Finnország Dánia Ausztria Szlovákia Lengyelország Portugália Olaszország Luxemburg

19,9 19,8 19,6 19,3 19,3 19,0 18,8 18,7 15,7

OECD átlag EU19 átlag

21,6 19,9

A hazai adatok az osztálylétszámok dolgában nem tekinthetők túl kedvezőnek, az OECD országok átlagánál alig nagyobb létszámúak a hazai általános iskolai osztályok. Az EU19 átlaghoz képest már kétség kívül vannak elmaradásaink, és szembeszökő, hogy a volt szocialista országok adatainál is rosszabbak az osztálylétszámra vonatkozó hazai adatok. De, az átlagokban való lemaradás semmiképpen nem tekinthető drámainak, nem tűnik úgy, hogy ez magyarázhatná a foglalkoztatási szintek elmaradását. Legfeljebb akkor, ha az osztálylétszámok átlagai valamiféle szélsőséges szórás mellett alakulnának így ki, tehát, ha a jobb iskolákban sokkal kisebbek, a rosszabbakban pedig sokkal nagyobbak lennének a létszámok. Ezt a feltételezést nem támasztják alá adatok. Marad még az a lehetőség, hogy nem az osztálylétszámokkal, hanem a tanárok létszámával lehet gond. Ha kevés tanár tanítja a gyerekeket, akkor vélelmezhetően kevés a szaktanár is, a tanárok túlterheltek – és így, még elfogadható osztálylétszámok mellett is silány a képzés színvonala. Az OECD adatai szerint nem ez a helyzet, hanem sőt… Number of students per teacher in full-time equivalents

40

Primary education

30 20

0

M EX BR A TUR KO R CHL U KM FRA JPN SVK CZE D EU IR L RUS NZL EST IS R AU S SVN N LD CHE F IN U SA ESP AU T BEL SW E LU X PR T NOR HUN IT A PO L IS L

10

Ennek inkább az ellenkezője igaz: a hazai iskolarendszerben nemzetközi összehasonlításban igen sok pedagógus dolgozik, így viszonylag kevés gyerek jut egy általános iskolában tanító pedagógusra – legalábbis az átlagok szerint. Vagyis, a kedvező átlag mellett itt is nagy lehet a szórás – és itt a gyanú már alaposabb lehet, hogy tényleg nagy is a szórás…

Túl sok a nagyon rosszul teljesítő? Az elmúlt évtized oktatási reformjai, érzékelvén azt, hogy a gyors és alapvető változások mellett nem lehet képes az oktatási rendszer az „adekvát lexikális tudást”, kellő mennyiségben és elmélyültségben átadni a diákok számára, egyre nagyobb hangsúlyt helyezett az alapvető készségek, képességek elsajátíttatására, mint a képzés egyik, talán „a” legfontosabb céljára. Az új oktatási eszmények némiképp reménytelennek ítélték meg azt, hogy az iskola elég tudást tudjon átadni a gyerekeknek – ezt mintegy pótolandó, arra helyezték át a hangsúlyokat, hogy az iskola tegye kíváncsivá és érdeklődővé a gyerekeket, ugyanakkor ruházza fel őket 8

azokkal a képességekkel, készségekkel (az angol „skill” kifejezést eléggé érthetetlenül „kompetenciára” fordította a hazai pedagógiai szaknyelv…), amelyek alapot adnak majd nekik arra, hogy maguk is megtudják azt, amire kíváncsiak lesznek. Ebben az eszményben a megtanult lexikális ismeretek helyett döntő jelentőségűvé válik az elmondott és elolvasott szövegek megértése, az értelmes szövegek alkotása írásban és szóban, az alapvető logikai és matematikai összefüggések átlátása, a kommunikációra való nyitottság és alkalmasság – akár idegen nyelven vagy korszerű, számítástechnikai és telekommunikációs eszközökön keresztül is. Ebben a gondolatkörben a gyors változásokhoz való alkalmazkodási képtelenséget jelenti a rossz szövegértés vagy a kommunikációra való alkalmatlanság – míg a munkaerőpiacra való megfelelő kínálatként értékelődik a készségek és képességek megfelelő gazdagsága, alkalmazása. Ebben a szellemben vizsgálja az OECD a 15 éves (az általános iskoláit befejező) gyerekek alapvető készségeit, képességeit a PISA vizsgálatokban, és ez alapján hasonlítja össze az egyes tagországok oktatási eredményességét-eredménytelenségét is.5 Nyilvánvaló az, hogy, ha az általános iskolából kikerülő gyerekek képességeinek-készségeinek színvonala alacsony egy országban – akkor ez a munkaerőpiaci kínálat gyengeségét jelzi, és alkalmazási nehézségeket vetít előre. (Mi a következőkben az olvasási-szövegértési adatokat fogjuk nemzetközi összehasonlításainkban idézni, nem csupán terjedelmi okokból, hanem azért is, mert a más területekre vonatkozó adatok sem térnek el jelentősen ettől.) A táblázat a PISA 2008-as adatai szerinti legalacsonyabb 2, illetve 3 kategóriába sorolt eredményeket elérő diákok arányát mutatja be:

Legalacsonyabb 2 kategóriába tartozó eredményeket elérők aránya Korea 1,1 Finnország 1,7 Hollandia 1,8 Kanada 2,3 Észtország 2,7 Dánia 3,5 Lengyelország 3,7 Norvégia 3,9 Új Zéland 4,1 Ausztrália 4,2 Egyesült Államok 4,5 Japán 4,6 Portugália 4,6 Svájc 4,7 Egyesült Királyság 5,0 Magyarország 5,2 Németország 5,2 Izland 5,3 Írország 5,4 Svédország 5,7 Belgium 5,8 Spanyolország 5,9

Legalacsonyabb 3 kategóriába tartozó eredményeket elérők aránya 5,7 8,1 14,3 10,2 13,3 15,2 15,0 15,0 14,3 14,2 17,6 13,5 17,6 16,8 18,4 17,5 18,4 16,8 17,2 17,4 17,7 19,5

5

Eddig az OECD Education at a Glance adatbázisai alapján 0 25-64 éves korosztályok adatait elemeztük, ezzel szemben a PISA a 15 évesek készségeit méri, ami egy másik generáció. A PISA adatok történetében drámai átrendeződés nem történt az országok teljesítménye között (legfeljebb a kiugróan jól teljesítő Korea és Finnország teljesítményeinek javulása figyelhető meg), ami miatt, bár nem teljesen kifogásolhatatlannak (és emiatt megjegyzendő körülménynek), de megengedhetőnek véljük a különböző generációkra vonatkozó elemzéseink „összecsúsztatását”.

9

Szlovénia Cseh Köztársaság Szlovákia Törökország Olaszország Görögország Franciaország Chile Ausztria Luxemburg Izrael Mexikó OECD átlag

6,0 6,3 6,3 6,3 6,6 6,9 7,9 8,6 10,0 10,3 11,8 14,5 5,7

21,2 23,0 22,1 24,5 21,0 21,3 19,7 30,5 27,5 26,0 26,5 40,0 18,7

Az adatok azt mutatják, hogy nem tartoznak túl sokan a legrosszabbul teljesítők közé Magyarországon, sőt, az átlagosnál kedvezőbbek a hazai adatok.6 Persze, ettől még mindig megeshet az, hogy a rosszul teljesítők, azok nagyon rosszul teljesítenek, hogy nagyon el vannak maradva akár a hazai, akár a nemzetközi átlagoktól. Amint látni fogjuk, nem ez a helyzet, a rosszak eredményei – nem kirívóan rosszak…

Hollandia Dánia Finnország Írország Norvégia Portugália Lengyelország Egyesült Államok Cseh Köztársaság Spanyolország Svédország Egyesült Királyság OECD átlag Belgium Németország Magyarország Szlovákia Olaszország Franciaország Ausztria Luxemburg OECD átlageredmény és szórás

Ország átlag/ OECD átlag

sztenderd szórás/ OECD szórás átlaga

1,05 1,02 1,08 1,01 1,03 0,99 1,01 0,99 0,97 0,97 1,02 0,99 1,00 1,04 1,01 1,01 0,99 0,97 0,99 0,96 0,95

0,91 0,93 0,98 0,98 0,98 0,92 1,00 0,98 0,98 0,99 1,03 1,00 1,00 1,07 1,03 1,03 1,02 1,04 1,09 1,08 1,13

494,907

101,015

Fiúklányok különbsége az országokba n/ OECD fiú-lány különbség átlaga -5,09% -6,26% -11,08% -8,93% -9,48% -7,65% -10,01% -4,93% -10,79% -6,27% -10,21% -6,31% -8,02% -6,22% -7,51% -6,82% -11,26% -9,13% -8,16% -7,39% -9,41%

legrosszabbul teljesítő 20% teljesítménye/ az adott ország átlagteljesítmén ye

legrosszabbul teljesítő 10% teljesítménye/ az adott ország átlagteljesítmé nye

70% 68% 67% 64% 66% 67% 65% 66% 65% 63% 64% 65% 64% 63% 64% 63% 63% 61% 61% 61% 57%

76% 75% 75% 75% 75% 75% 74% 74% 73% 73% 73% 73% 73% 72% 72% 72% 72% 71% 70% 69% 68%

6

Sőt, 1998 és 2008 között Magyarország volt az egyetlen OECD tagország, amelyben szignifikánsan javultak az olvasási-szövegértési eredmények, és csökkent a legrosszabbul teljesítők aránya.

10

Magyarország teljesítménye az OECD átlaga alatt marad abból a szempontból, hogy a rosszul teljesítők eredménye jobban elmarad az átlagtól, mint az OECD térség egészében, ám az 1% pontnyi teljesítményelmaradás nem tekinthető jelentősnek, és különösen nem drámainak.

Nagy a rossz teljesítmények koncentrációja… Ha az átlagosan nem is túl rossz eredményeknek jelentős a társadalmi (térbeli és intézményi) koncentrációja, akkor ez jelenthet egyfajta tömeges kiszorulást, csoport-szintű „diszkvalifikálást” a munkaerőpiacokról. Valószínű, hogy a munkaerőpiac kínálati oldalán ez a fajta koncentráció,7 amely szinte mindig stigmákkal, negatív megbélyegzésekkel is jár, sokkal intenzívebbé teszi a munkaerőkínálat általánosan negatív érzékelését. E koncentrációt jól mutatja az, hogy az átfogóan az OECD országok körében inkább átlagos teljesítmények mögött igen erősek az intézményi és társadalmi meghatározottságok. Azaz, a teljesítményt kevésbé a gyerekek egyéni képességei határozzák meg, mint inkább az, hogy milyen iskolába járnak, hol, milyen településen van az az iskola, és, hogy milyen a szülők társadalmi státusza. Ezt a felvetést jól támasztják alá az Oktatáskutató Intézet által publikált, Jelentés a Közoktatásról – 2006 kiadványában, Horn Dániel és Sinka Edit által a 2003-as PISA vizsgálatok alapján készített elemzései, számításai. Az első táblázat azt jelzi, hogy míg a matematikai eredmények iskolán belüli eltérései lényegesen kisebbek az OECD hasonló átlagainál, addig az iskolák közötti eltérések lényegesen nagyobbak azoknál.

7

A hazai köznyelvben gyakran a „szegregáció” fogalmával írják le az alacsony státusz koncentrációját. A szegregáció a nemzetközi szakmai nyelvben jogi eszközökkel történő megkülönböztetést jelent, és, bár olykor jogilag bizonyított diszkriminációs hatások is szerepet játszanak a probléma-koncentrációk létrejöttében, saját érzékelésünk szerint azonban nem e jogi mechanizmusok játsszák a döntő szerepet – ezért használjuk a semlegesebben ítélkező, leíró jellegű „koncentráció” fogalmát.

11

A matematikaskálán mért teljesítmények varianciája az iskolák között és az iskolán belül, PISA-vizsgálat, 20038

Forrás: Learning for…, 2004 1 Az OECD-országok tanulóinak átlagos varianciájához viszonyítva. 2 Az alacsony válaszadási arány nem teszi lehetővé az összehasonlítást.

8

Megjegyzés: Az ábra a matematikateljesítményekben mutatkozó varianciát mutatja, megkülönböztetve ezen belül az iskolák közötti és az iskolán belüli különbségeket, valamint azt, hogy a különbségek hány százalékát magyarázzák a tanulók családi hátteréből és az iskola társadalmi összetételéből fakadó különbségek.

12

A szerzők számításai szerint a családi háttér meghatározó ereje is igen jelentős: A családi háttér és a tanulói teljesítmények közötti kapcsolat a 2003-as PISA-vizsgálat matematikaeredményei alapján

Forrás: Balázsi–Szabó–Szalay, 2005 Megjegyzés: A családi indexek egységnyi változásával bekövetkező változása a tanulók matematikai teljesítményében azt jelenti, hogy ha például 1 évvel magasabb a szülők iskolai végzettsége, akkor Magyarországon átlagosan 32,5 ponttal nagyobb a tanulók matematika-pontszáma, míg az OECD-országokban csak 22,4 ponttal.

A társadalmi normák alatt élők, így a képzetlen lakosság koncentrációja a nemzetközi tapasztalatok szerint szinte szükségszerűen azzal jár, hogy az érintett lakosság a mérvadó társadalmi megítélés szerint „idegenné” válik, hogy a koncentrált társadalmi hátrány, a sűrű társadalmi rendetlenség etnicizálódik. Mindezt napjaink amerikai szociológiai szakirodalma a „broken windows” metaforával szokta érzékeltetni: azokban a lakókörzetekben, ahol sok a betört ablak, ott a többségi társadalom érzékelése szerint a ténylegesnél sokkal nagyobb arányban élnek „idegenek”, etnikumok – ott feketék és hispánok, nálunk romák/cigányok.9 Ez a társadalomlélektani hatás sok szempontból magyarázza nemcsak azt, hogy a tanulatlanság (és annak koncentrációja) miért érzékelődik annyira (túlzóan…) „cigányosnak” a hazai közgondolkodásban, hanem azt is talán, hogy milyen általánosabb társadalomlélektani hatások vezetnek részben a gondok etnicizálódásához, részben a gondok kiriminalizálásához és a gondokkal küzdők bűnbakképzéséhez, stigmatizációjához.

Nem az általános készségek lemaradásában, hanem olyan speciális körülményekben kell keresni a problémák gyökerét, mint az idegen nyelvtudás hiánya Az idegen nyelv, különösen az angol nyelv alapszintű ismerete ma már az élet számos területén nélkülözhetetlen az elemi tájékozódáshoz: nehezen igazodik el az ember akár a bankok és a pénzvilág ügyeiben, akár a világhálón enélkül. Arra már sokan és jó régen felhívták a figyelmet, hogy a magyar lakosság nyelvismerete igen hiányos, de talán a legmegrázóbb elemzését e problémának Köllő János adta az Élet és Irodalom hasábjain.10 Elemzéseiben alapvetően az IASL (Nemzetközi Írásbeliség felvétel) 2004-es adataira 9

Az eredetileg kriminológiai elmélet az ablakbetöréses „kis” garázdaságoknak a komolyabb bűntettek megelőzése érdekében történő szankcionálásáról szólt, mára azonban áthelyeződtek a hangsúlyok a rendetlenség („disorder”) társadalomrajzának elemzésére, lásd pl.: Sampson, R. J. – Raudenbush, S. W. : Seeing Disorder: Neighborhood Stigma and the Social Construction of “Broken Windows” Social Psychology Quarterly, 2004,Vol. 67, No. 4, 319–342 10 Köllő János: Kudarcismétlő szakoktatás – az úgynevezett szakmunkáshiánytól és az úgynevezett duális képzésig, ÉS, 2011, május 20, LV/20 szám

13

hivatkozva a dán és a magyar szakiskálások teljesítményét összehasonlítva azt elemzi, hogy a dán szakiskolát végzettek szövegértési teljesítménye sokkal jobb magyar kollégáiknál, valamint, hogy míg a dán szakmunkások 65, míg a magyarok 0,8%-a beszél angolul, és így, ekkora a különbség abban is, hogy mekkora hányaduk böngészik különösebb gond nélkül a weben. Köllő érvelése meggyőző a nemzetközi elmaradások bemutatásában és bizonyításában, ám nem túl sok fáradságot szentel annak a kérdésnek, hogy vajon e hátrányok, épp a képzetlen, érettségivel nem rendelkező lakosság körében magyarázhatják-e azokat a foglalkoztatási arányban mutatkozó különbségeket, amelyeket fentebb ismertettünk. Nem lehet kizárni azt, hogy a dán alacsonyabb végzettségűek munkahelyein elvárás az angol nyelv ismerete – de nem is lehetünk abban biztosak, hogy az angol nyelv ismerete maga lenne olyan előny, ami miatt Dániában magasabb arányban foglalkoztatnak amúgy alacsony végzettségűeket, mint Magyarországon.

Nem is annyira az iskolarendszer hibája az alacsony képzettségűek „rossz minősége”, hanem azé, ami utána jön? Magyarországon gyakran szokták a „life long learning”, az egy életen át tartó tanulás ideáját valamiféle bornírt, ezoterikus „parasztvakításnak”, üres lózungnak tartani. És, nyilván, e közvélekedés szerepet játszik abban, hogy a felnőttképzést nem szokás túl komoly ügynek, jelentőséggel bíró közszolgálati területnek tartani. Maga az idea nem mond kevesebbet, mint azt, hogy ilyen gyorsan változó gazdasági és társadalmi körülmények mellett nincsen, nem képzelhető el olyan „jól működő” iskolarendszer, amely az iskolai karrierjük végén olyan tudással engedné ki diákjait az életbe, amely tudással majd el fognak tudni boldogulni nyugdíjazásukig. Egyszerűen arról van szó, hogy az iskolában, gyerekként megszerzett ismereteket, tudásokat, készségeket rendszeresen fel kell frissíteni ahhoz, hogy azok megfelelő tudástőkét biztosítsanak a munkaerőpiacokon történő boldogulásokhoz, jó munkák betöltéséhez. Ha a hazai fanyalgásokat zárójelbe tesszük, és megnézzük azt, hogy a 25 éves, tehát iskolai karrierjüket nagy valószínűséggel befejezett, felnőtt emberek milyen intenzitással vesznek részt a legkülönfélébb képzésekben (a jogosítvány megszerzésétől a nyelvtanfolyamon át az esti és levelező egyetemig…), akkor nemzetközi összehasonlításban igencsak elborzasztó képet kapunk. A kérdezést megelőző négy hétben oktatásban/képzésben részt vevők aránya a 25–64 évesek között, 2005 (%) Ország Oktatásban/képzésben részt vevők aránya a 25–64 évesek között EU (25 ország) 10,8 Görögország 1,8 Magyarország 4,2 Portugália 4,6 Lengyelország 5,0 Szlovákia 5,0 Ciprus 5,6 Málta 5,8 Csehország 5,9 Észtország 5,9 Olaszország 6,2 Litvánia 6,3 Németország 7,4 Franciaország 7,6 Lettország 7,6 Írország 8,0 Luxemburg 9,4 Belgium 10,0

14

Spanyolország Ausztria Hollandia Szlovénia Finnország Dánia Egyesült Királyság Svédország

12,1 13,9 16,6 17,8 24,8 27,6 29,1 34,7

Forrás: Eurostat, Structural Indicators adatbázis, idézi OFI tudástár, www.ofi.hu

Hasonló tendenciákat közöl az OECD Education at a Glance 2008. adatbázisa, immár nem az elmúlt négy hétben, hanem az elmúlt egy évben valamilyen (formális vagy nem-formális) felnőttképzésben résztvevő felnőttek (25-64) arányáról is. (Az adatfelvételnek itt is vannak korlátai, pl. a hazai közművelődési hálózatban zajló számos szakkör, képzés más országokban nem a kulturális, hanem az oktatási területhez tartozik, ami miatt a hazai adatok valamelyest magasabbak a közöltnél, de, tessék akárcsak másfélszeresének venni a magyar adatokat…) Svédország Új Zéland Svájc Finnország Norvégia Egyesült Királyság Egyesült Államok Dánia Németország Hollandia Szlovákia Ausztria Belgium Cseh Köztársaság Franciaország Spanyolország Portugália Olaszország Lengyelország Görögország Magyarország OECD átlag EU19 átlag

férfiak 71 69 60 49 53 47 45 44 48 48 45 44 41 42 36 31 27 22 21 14 8

Nők 76 66 55 61 56 51 53 45 42 42 43 40 40 34 34 31 26 22 22 15 10

összesen 73 67 57 55 55 49 49 45 45 45 44 42 41 38 35 31 26 22 22 14 9

41 38

41 37

41 37

Forrás: OECD, E.at a Glance, 2010

A felnőttképzésben való megdöbbentően alacsony részvétel adatszerűen is visszatükrözi azt a „rálegyintést”, ahogyan e terület jelentőségét szokás érzékeltetni. A jelentéktelennek, lényegtelennek tartás nyilvánvalóan együtt jár a ráfordítások alacsony szintjével is: ami nem fontos, arra nem is érdemes költeni, senkinek sem. Ebből a nézőpontból talán érdemes kiemelni azt, hogy a képzési ráfordítások igen alacsonyak a foglalkoztatáspolitikai ráfordításokon belül is,11 és még ennél is jelentősebb a munkaadók képzési ráfordításainak alacsony szintje. Ez mintha a rendszerváltás egyfajta megkésettségére utalna: a vállalkozók, munkaadók ahhoz már hozzászoktak, hogy nyersanyagot, energiát, alkatrészt, üzleti szolgáltatásokat tisztes ráfordítások árán, a piacokon kell beszerezniük, de abban mintha

11

Lásd pl. Csoba J. A tisztes munka, L’Harmattan, 2010, 6. fejezetét (Aktív munkaerőpiaci programok… 129 old.)

15

fennmaradt volna a „szocialista mentalitás”, hogy a megfelelő munkaerő biztosítását a munkaadók továbbra is az államtól, az oktatási rendszertől várják el. Az alacsony részvételnek van egy másfajta sajátos következménye is. A felnőttképzésről, talán az előző rendszer hagyományainak továbbélését feltételezve ma is azt szokás gondolni, hogy annak valamiféle kiegyenlítő, az iskolai karrierjeikben megbicsaklott emberek számára „második esélyt” nyújtó funkciója van. Mindezt a vélekedést megerősítheti az a tény is, hogy azokban az országokban, ahol gyakorlatilag mindenki tanul valamit, a felnőttképzés logikailag szükségszerűen, máig is valamiféle képzési kiegyenlítő funkciókat tölt be. A kirívóan alacsony szintű felnőttképzés azonban valamiféle „privilégium”, ami nemhogy csökkentené, hanem egyenesen növeli a képzettségben mutatkozó egyenlőtlenségeket. És, bár adatok nem feltétlenül állnak rendelkezésre, de minden jel arra mutat, hogy az eleve magasabb képzettségűek sokkal gyakrabban vesznek részt valamiféle képzésekben, amint arra is számos jel mutat, hogy a jobban fizető, jobb álláslehetőségeket nyújtó multinacionális cégek sokkal intenzívebben elvárják alkalmazottaiktól a különféle tréningeken, képzéseken való részvételt (és sokkal gyakrabban maguk állják a képzés költségeit), mint a hazai cégek, különösen a kisvállalkozások. Mindezzel együtt, az adatok tükrében sem teljesen megalapozatlan az a közvélekedés, amely a felnőttképzésnek nem tulajdonít túl nagy jelentőséget, hiszen, a minimális felnőttkori tanulás ellenére sem igaz az, hogy az iskolát korábban befejezők munkaerőpiaci esélyei rosszabbak lennének, mint az iskolákat nem régen befejezőké. Hanem, sőt… Foglalkoztatási ráta a befejezett legmagasabb iskolai végzettség és nemek szerint, 2009 (%) Korcsoport 8 általános Szakiskola és Gimnázium Szakközép vagy az alatti Szakmunkás-iskola képző 15–19 20–24 25–29 30–34 35–39 40–44 45–49 50–54 55–59 60–64 65–69 70–74 Összesen 15–64 évesek

1,1 24,6 40,3 49,4 48,7 48,8 47 46,2 29,5 5,9 1,8 0,6 19,5 25,7

30,7 56,7 68,1 73,2 77,3 79 73,5 68,4 47,6 10,2 5,8 4,7 62,8 64,3

4,1 15,3 52,9 68,3 82 86,7 79,9 74,9 46,8 12,6 3,4 1,2 40,2 43,3

6,8 48,3 75,6 79,4 84,7 84,2 84,1 77,8 55,5 16,7 6,4 0,9 63,3 68,7

Főiskola

Egyetem

…

… 61,3 81,1 78,8 85,9 90,9 87,8 86,2 66,2 20,7 7,7 5,4 72 76,8

61,8 81,5 79,7 84,1 93,6 95,7 91,6 78,4 35,9 21,5 12 73 80,3

Együtt

2 33,3 67,7 72,1 76,1 77,9 74,8 69,5 48,5 13,2 4,7 1,6 49,2 55,4

Forrás: KSH, STADAT, 2010, (az adatok 2009-re vonatkoznak)

A 25-54 közötti korosztályok foglalkoztatási rátája egységesen, minimális változásokkal 70% körüli, míg a fiatalok foglalkoztatása lényegesen alacsonyabb, különösen a 8 osztálynál magasabb végzettséggel nem rendelkezőké és a gimnáziumot végzetteké, akiknek még 20-24 éves korukban (az iskola elhagyása után több mint 2 évvel) sem dolgozik egynegyedük sem. Mindez némi óvatosságra int bennünket azzal kapcsolatban, hogy vajon a szerkezeti váltások mennyire innovatívak, mennyire mozognak abba az irányba, ahol a friss, korszerű ismeretekre lenne szükség. Hiszen, ez leginkább a felsőfokú végzettségűek esetében támasztható alá az adatokkal: a diplomások négyötöde az iskola elhagyása után dolgozik! (A többiek is inkább GYES-en vannak, mintsem munkanélküliek lennének: a 30-34 éves diplomás nők kétharmada 16

dolgozik csak, míg a férfiak több mint 90%-a, e korosztály előtt is, után is kiegyenlítődnek a nemek közötti különbségek.) Úgy tűnik tehát, hogy a munkaerő értékét kevésbé az új, korszerű ismeretek, készségek és képességek határozzák meg, mintsem a munkatapasztalatok, a munkahelyi referenciák – és, az életkorral gyarapodó személyes ismeretségek. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a hazai oktatási rendszerből kilépők adatai között legfeljebb a nyelvtudás dolgában látunk kiugró lemaradásokat a nemzetközi átlagoktól, ami igen kis valószínűséggel magyarázhatja a kiugróan alacsony foglalkoztatottsági mutatókat. Az szembetűnő, hogy a rossz teljesítményeknek, az alacsony szintű készségeknek a szokásosnál erősebb a koncentrációja, ami komoly elmaradásokat eredményezhet területi, intézményi lehatárolások szerint. Ám az erős koncentráció nem jár együtt az átfogó adatok gyengeségeivel, vagyis, az átfogó adatok nem létező elmaradásai továbbra sem magyarázhatják az alacsony foglalkoztatást. Megeshetne az is, hogy a hazai munkaerőnek nem a képzettségével, hanem egyéb adottságaival (szorgalmával, munkakultúrájával, precizitásával, megbízhatóságával, stb.) lennének komolyabb bajok. E felvetésekkel több okból is nehéz mit kezdeni. Egyrészt azért, mert, ha igazak lennének a felvetések, akkor is jogos lenne e problémákat a képzési rendszer, a neveltetés következményének betudnunk, de a képzési rendszerben nem látunk olyan elmaradásokat, amelyekből hasonló elmaradások származhatnának. Másrészt, az ilyen jellegű problémákról nincsenek adataink, nem tudjuk e felvetéseket közvetlenül sem cáfolni, sem megerősíteni. Közvetett módon azonban inkább cáfolhatjuk a hasonló mentalitásbeli, kulturális elmaradások létezését, pusztán arra hivatkozva, hogy a külföldi tőkebefektetések, a külföldi tulajdonosok által létrehozott magyarországi munkahelyek magas, és folytonosan növekvő száma arra utal, hogy hasonló problémákat a különböző országokban működő multinacionális cégek döntéshozói sem érzékelnek. Az elérhető adatok alapján úgy tűnik, hogy a magyar munkaerő-kínálattal messze nincsenek olyan súlyos bajok, amilyen súlyosnak azt be szokás állítani.

17

A munkakereslet változásai és a változások főbb tényezői Munkakeresleti viszonyok a klasszikus közgazdaságtan makro-ökonómiai kereteiben… A klasszikus közgazdaságtanban mindenek alfája és omegája az egyensúlyi elmélet, amely elmélet alapján csaknem minden közgazdasági problémát le lehet rajzolni az árak és mennyiségek tengelyeire felrajzolt, egymást metsző keresleti és kínálati görbével, a mágikus Marshall kereszttel. Ha gondolkodásunk kiindulópontjaként ezt a keretet határozzuk meg, akkor a munkaerőpiacok működéséhez is fel kell rajzoljuk a munkakínálat mennyiségének és a munka árának (a béreknek, netán a foglalkoztatás teljes költségének) változásait leíró keresleti és kínálati görbéket, az ezekből kirajzolódó Marshall keresztet. Ha ezen keretekben arra akarunk magyarázatot találni, hogy miért tűnik alacsonynak általában, vagy bizonyos részcsoportokra nézvést a foglalkoztatás szintje, akkor a válasz evidens: túl magasak az árak (a bérek), ami csökkenti a kereslet mennyiségét az adott árucikk, a munkaerő iránt. És, ha valamilyen feltételezett egyensúlyi helyzethez képest is alacsonynak tartjuk a foglalkoztatási szinteket, akkor tovább léphetünk, és vizsgálhatjuk azt is, hogy milyen piacon kívüli, „mesterséges” beavatkozások torzítják el az egyensúlyi állapotot, akár azzal, hogy túl magasra nyomják fel az árakat, akár azzal, hogy túl alacsonyra nyomják le a munkaerőpiaci keresleteket. A munka magas árát nyilvánvalóan nem okozhatja az átlagbérek magas színvonala. 2007 USD 2007 USD PPP (valuta árfolyam)(vásárlóerő par.) Ausztrália Ausztria Belgium Kanada Cseh Közt. Dánia Finnország Franciaország Németország Görögország Magyarország Írország Olaszország Japán Korea Luxemburg Hollandia Norvégia Lengyelország Portugália Szlovákia Spanyolország Svédország Svájc Egyesült Királyság Egyesült Államok EU19 OECD

51 781 46 072 51 190 43 973 13 527 63 731 45 350 45 167 43 056 28 424 14 788 64 556 36 021 36 270 25 882 66 035 51 866 66 075 11 658 21 175 11 486 31 661 46 570 64 170 53 114 49 486 41 287 43 973

42019 38632 40591 38245 18300 39143 31211 35430 35292 26929 18922 44013 29198 31773 27586 49663 42514 40177 15446 21161 15393 28871 33586 42980 40825 49486 33551 39701

1990-1995 1.0 1.2 2.1 -0.2 5.9 0.8 -0.1 1.1 2.1 3.2 5.1 2.5 -0.7 1.3 4.8 1.9 0.3 1.2 3.0 1.1 6.7 1.9 -0.3 1.0 1.0 1.0 1.4 1.3

Reálbérindex a jelzett időszakban 1995-2000 2000-2005 2006-2007 2.1 0.6 1.3 2.0 3.0 1.6 1.4 1.3 0.8 2.4 0.3 2.2 0.8 0.5 0.1 1.2 0.0 2.2 5.0 2.6 5.3 -0.5 3.3 0.9 2.6 2.9 1.4 1.9

1.2 0.9 0.3 1.1 5.1 2.0 2.4 1.4 0.3 2.8 7.0 2.7 0.3 0.3 2.1 1.1 0.4 3.2 1.0 0.3 3.4 -0.1 1.4 1.1 1.6 0.4 1.0 0.7

1.1 -0.1 -0.1 2.6 3.5 0.3 1.3 1.0 0.0 2.2 0.2 3.2 0.1 -0.4 1.7 1.9 3.3 6.0 0.9 1.0 6.1 0.2 3.7 0.3 1.4 1.0 0.9 0.9

Forrás: OECD, Employment outlook, 2011 (az adatok 2010-re vonatkoznak)

Ugyancsak nem tekinthetők magasnak a hazai foglalkoztatási költségek a hazai foglalkoztatás produktivitási mutatóival összevetve. A KOPINT-TÁRKI elemzései szerint a foglalkoztatási költségek és az egy órai munka által létrejövő GDP adatai tizedszázalékra egyformán aránylanak az EU vonatkozó átlagaihoz (53,5%)12

12

Lásd: Palócz É. és munkatársai: A bérek konvergenciája az Európai Unióban, KOPINT-TÁRKI, 2011, február, http://www.kopint-tarki.hu/tanulmanyaink/2011/berkonvergencia.pdf,

18

Bár a jövedelmeket terhelő adók, különösen az alacsonyabb jövedelmeket terhelő elvonások nemzetközi mércével igen magasnak tekinthetők, az alacsony keresetekre rakódva azonban a magas elvonási kulcsok sem eredményezhetnek a munkakeresletet jelentősen csökkentő magas árat.

Az átlagbért keresők átlagos adóterhelése („adóék”), a teljes foglalkoztatási költség % (OECD, 2011) A u s

A

B

C z

D k

Fi n

F

G

G r

H

Ic

Ir

I

J

K o r

L

M Nl e x

N z

N o r

Pl

P o r

Sl k

E

S

S w

T u r

U K

U S A

E U 1 9

O E C D

20 02 21 37 45 31 34 39 42 41 40 43 17 13 39 28 15 14 14 31 18 32 40 29 34 35 43 22 42 26 23 35 30 20 05 20 38 43 34 33 38 41 42 41 41 19 10 38 25 16 16 13 33 18 31 42 30 28 35 43 21 43 28 21 34 30 20 08 19 40 44 28 33 37 42 41 42 44 17

9 38 25 18 18 14 39 11 32 35 30 30 33 39 20 39 27 22 34 29

Az már kétség kívül elgondolkodtató, hogy az alacsony béreket terhelő elvonások az Au s

20 02

A

B

Cz

D k

Fi n

F

G

Gr

H

Ic

24

43

51

41

40

41

47

48

36

48 23

25

43

49

42

39

40

41

48

35

44

50

40

39

38

46

47

38

Ir

I

J

K or

L

M ex

Nl

N z

N or

Pl

Po r

Sl k

E

S

S w

Tu r

U K

U S A

E U 1 9

O E C D

17 43 29

15 27

11

39

19

35

41

32

41

36

47

27

41

29

28

39

34

43 25

17 42 26

16 29

10

42

19

34

42

32

35

36

47

27

42

31

28

39

33

47 24

16 43 28

17 30

11

42

18

34

39

33

36

34

42

27

38

30

28

39

33

20 05 20 08 22

átlagosnál jobban megdrágítják a foglalkoztatást, és ennyiben, az alacsony béreket terhelő, a nemzetközin összehasonlításban magasabb elvonások részlegesen magyarázhatják azt, hogy az alacsony béreken foglalkoztatott, alacsony végzettségű emberek foglalkoztatása is jobban elmarad a nemzetközi átlagoktól, mint az átfogó foglalkoztatási adatok. Az átlagbér 67%-át keresők átlagos adóterhelése („adóék”), a teljes fogl. költség % (OECD, 2011)

A ’90-es évek hazai munka-közgazdaságtana (némiképp a hajdani „politikai gazdaságtan” ideologikus béklyóitól felszabadulva) a klasszikus közgazdaságtant követő ökönometriai modellekben igyekezett választ találni az alacsony foglalkoztatottság gazdaságszerkezetikeresleti okaira. Gábor R. István az e keretben fogant gondolatainak rendszerezett áttekintését egy vitaindítónak szánt cikkében foglalta össze a Szociológia 1998/4-es számában.13 Megállapításai alapvetően arra épülnek, hogy az átmenet csökkenő termelése mellett eleve csökkent a munkaerő iránti kereslet, nőtt a munkanélküliség, majd a ’90-es évek első kétharmadában folyamatos kétszámjegyű inflációjának hatására a bérinfláció is túl magasra emelte a munkaerő árát (a béreket), ami tovább csökkentette a munkaerőpiaci keresletet. Az egyensúlyi állapottól való eltérést részben az okozta, hogy a kínálati nyomást folyamatosan 13

Gábor R. I. : Munkaerő-kereslet – intézményi környezet – makropolitika, Vitaindító a posztszocialista átalakulás munkaerőpiaci tapasztalatairól és kilátásairól Magyarországon Szociológia, 1998/4,

19

csökkentve, a munkanélküliségből az inaktivitás felé szivárgott át az így kínálatként egyre kevésbé érzékelt munkaerő; részben az, hogy a béreket meghatározó érdekegyeztetésben az érdemi keresletet már amúgy sem jelentő, nagyüzemi, ipari ágazati mechanizmusok14 voltak a meghatározók. Amely mechanizmusok egy mobil, foglalkoztatási jellegű munkaerőpiac reálisnak tekinthető elvárásaihoz képest túl magasra emelték az árakat, ezzel túlzottan csökkentették a munkaerőpiaci keresletet. Az árak felfelé történő mesterséges eltérítésében a legtöbbet hivatkozott, leggyakrabban emlegetett eltérítő hatás a minimálbér szabályozása, vagyis az a sokak által osztott meggyőződés, hogy az adminisztratív eszközökkel kikényszerített, túl magas minimálbérnek döntő hatása van az alacsony végzettségű, alacsony produktivitású, ezért alacsony béren foglalkoztatható munkaerő iránti, még nemzetközi összehasonlításban is kiabálóan alacsony munkaerőkeresletre, ennek következményeként, az ebbe a kategóriába sorolható munkaerő igen alacsony foglalkoztatási szintjére.15 A klasszikus közgazdaságtan egyensúlyi modellje sok vonatkozásban nem írja le megfelelően a munkaerőpiacokon az elmúlt évtizedekben megtapasztalt jelenségeket, és nem ad kellő magyarázatot a hazai alacsony munkakeresletre és a foglalkoztatás alacsony szintjére. A keresleti problémákra legelkötelezettebben tudományos választ kereső Gábor R. ezt alapvetően az elmélet korlátozott érvényességével magyarázza.16 Két korlátra hivatkozik. Egyrészt arra, hogy a klasszikus elmélet nem vesz tudomást a „monopszónia” jelenségéről, vagyis arról, hogy a munkaerőpiacokon a munkaerő fogyasztói, a keresleti oldal olykor épp olyan erőfölényben van az eladókkal szemben, mint a monopolhelyzetű eladók.17 Másrészt, a klasszikus közgazdaságtan nem számol azzal a közgazdasági jelenséggel, amit Kornai János18 a kereslethiányos állapot sajátosságaként ír le: „Kornai János elméleti következetességének megnyilvánulása, hogy felismervén a munkaerő összkereslete és összkínálata közötti kölcsönhatásoknak, az e kölcsönhatásokon alapuló mennyiségi alkalmazkodásnak a jelentőségét, nem habozott elvetni a Marshall keresztet, mint a munkaerőpiac makroállapotváltozásainak vizsgálati eszközét. Mégpedig tette ezt nemcsak a könyvében erőforráskorlátosként jellemzett szocialista gazdaságra, hanem az általa keresletkorlátosként jellemzett magángazdaságra vonatkozóan is. Ez a szakítás a Marshall-kereszt makro-munkaerőpiaci alkalmazásával nemcsak könyve megjelenésekor számított a közgazdasági ortodoxia szemszögéből eretnekségnek. Sajnálatos módon ma is annak számít.”19 Vagyis, Gábor R. egyetértőleg hivatkozik Hamermesh20 14

Gábor R. egy korábbi írásában részletesen kifejti, hogy mind a centralizált, mind a decentralizált egyeztetési mechanizmusokban a szakszervezetek kénytelenek szembesülni a bérek felhajtásából származó foglalkozáscsökkentő hatásokkal, ám ezzel szemben, az ágazati jellegű egyeztetés a fogoly-paradoxonhoz hasonlóan, a „bennfentesek rövidtávú előnyeire játszva hosszabb távon és átfogóan szemlélve a kimaradók visszatérését lehetetleníti el. Lásd: Gábor R. István: Belső versus foglalkozási munkaerőpiac - a posztszocialista átalakulás elhanyagolt dimenziója, Közgazdasági Szemle, XLIV. évf., 1997. június (457.473. o.) 15 Ismét érdemes Gábor R. elméletibb áttekintésére hivatkozni (Gábor R. I.: „Minimálbér-paradoxon” – versenyzői munkaerőpiacon? Egy gondolatkísérlet tanulságai - Budapest Munkagazdaságtani Füzetek BWP – 2009/5; Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaságtudományi Intézet Budapesti Corvinus Egyetem, Emberi Erőforrások Tanszék), illetve Köllő János és Kertesi Gábor kiváló empirikus elemzését megemlíteni a minimálbér (és általában, a produktivitási fedezet nélküli, adminisztratív költségnövekedés) emelésének foglalkoztatási kirekesztő hatásairól (Kertesi G. – Köllő J.: A 2001. évi minimálbér-emelés foglalkoztatási következményei, Közgazdasági Szemle, LI. évf., 2004. április (293–324. o.)) 16 Gábor R. I.: Konjunkturális hullámzás és munkaerőpiac – adalék a közgazdasági ortodoxia bírálatához; Közgazdasági Szemle, L. évf., 2003. május (471–475. o.) 17 Ennyiben a monopszónia fogalma a monopólium „párja”: az előző a fogyasztói, a másik az eladói oldalon jelent erőtúlsúlyt és erőfölényt a másik féllel (eladóval, illetve vásárlóval) szemben. 18 Kornai J.: A hiány, KJK, Budapest, 1980 19 Gábor R. (2003) 475. oldal 20 Hamermesh, D. S.: Labor Demand. 1993, Princeton University Press, Princeton,

20

„beismerésére”, amely szerint nem igazolható, nem mutatható ki empirikusan az, hogy a reálbérek emelkedésének az lenne a következménye, hogy csökken az aggregált munkakereslet.21 Attól persze, hogy egy ország egészére nézvést nem igazolható az, hogy a reálbérek (a munkaerő árának) csökkenése vagy növekedése nem vonja maga után a foglalkoztatottság szintjének (az aggregált munkakeresletnek) növekedését vagy csökkenését, attól még a munkaerőpiac egyes szegmenseiben, egymástól elkülönülő részterületein „működhet” a Marshall-kereszt. Vagy, ha a munkaerőt nem tekintjük „sztenderd árunak”, akkor a munkaerő „minősége” (képzettsége, mobilitása, szervezeti kultúrája, produktivitása, stb.) értelemszerűen jelentős belső eltéréseket takarhat, amit a piac a kínálat egyenlőtlenségeként, differenciálódásaként érzékel, és értelemszerűen, szelektív keresleti igényekkel lép fel a különféle minőségű és áru munkaerővel szemben. A társadalmi és gazdasági stabilitások mellett érvényes munkaerőpiaci elméletek korlátainál még általánosabb problémára mutat rá Köllő János Gábor R. vitaindítójára adott válaszában.22 Köllő az átmeneti válság utáni perspektívákat mérlegelve, lényegében azt érzékelteti, hogy a statikus (pl. az ökonometriai) modelleket csak akkor lehet alkalmazni, és pláne, csak akkor lehet ezek alapján a jövőre vonatkozó következtetéseket tenni, ha a modell alapvető paraméterei, struktúrái a vizsgált periódusban változatlanok. „Bizonyos korlátokért vagy fékekért a múltra - a transzformációs válság természetére - háríthatjuk a felelősséget. A foglalkoztatás nagyfokú tehetetlensége az elmúlt évtizedek európai fellendülései során nagymértékben összefüggött azzal, hogy a megelőző válságok strukturális jellegűek voltak. A klasszikus, mára szinte elfeledett "túltermelési" válságokban piacképes kapacitások kerülnek parlagra. A válság vége felé a leállított üzemek egy része ismét termelni kezd, az elbocsátott munkások egy részét visszahívják. Ebben a folyamatban katalizátorként működik a reaktivált állóeszközök és reaktivált munkások közötti komplementaritás: az egyik tényező mennyiségének növelése emeli a másik tényező határtermelékenységét és (változatlan tényezőárak esetén) a keresletét. Ha azonban a válság strukturális természetű volt, akkor a komplementaritás jótékony hatása kevéssé érvényesül, hiszen a termelésből kivont kapacitások jó részével nem lehet eladható terméket gyártani. Strukturális válságok esetén a foglalkoztatás gyors helyreállását segítő másik mechanizmus sem működik hatékonyan: a fellendülés nem teremt erős árupiaci túlkínálatot, mely segítene lenyomni az inflációt, és ezzel mérsékelni a munkanélküliségnek a nem-gyorsuló inflációval még összeegyeztethető, kritikus szintjét. A kelet-európai "transzformációs recesszió" jellege szerint a strukturális válságok csoportjába tartozott - sőt, annak szélsőséges esetét képviselte -, ilyen típusú visszaesés után pedig a foglalkoztatás növekedése nehézkesen indul el.” Vagyis, a struktúra átalakulása mellett, netán a struktúra átalakulása miatt keletkező munkaerőpiaci keresletcsökkenést legfeljebb részlegesen lehet megmagyarázni a klasszikus közgazdaságtan alapvetései, egyensúlyi modelljei alapján.

Részleges (szegmentált) munkaerőpiaci magyarázatok korlátai A ’70-es évektől Kornai „korlátosságok kifejtésére” épülő elemzései mellett mások inkább gazdaságszociológiai megfontolásokból vetettek fel kételyeket az egyensúlyi elméletnek a munkakeresletek vonatkozásában fennálló relevanciájával kapcsolatban. Doeringer és Pioret23 igen nagy hatású felfedezése az volt, hogy egy-egy ország munkaerőpiaca nem feltétlenül tekinthető egységes rendszernek, hanem, az egymástól jól elkülönülő részekre, különféle elvek mentén szerveződő szegmensekre bonthatók szét. 21

Mindebben semmi újdonság nincsen, ha arra gondolunk, hogy a legmagasabb bérekkel jellemezhető skandináv országokban a legmagasabb a foglalkoztatottság szintje is. 22 Köllő János: Hozzászólás Gábor R. István vitaindítójához, Szociológia, 1998/4 23 Doeringer, P. –Pioret, M.J.: Internal Labor Markets and Manpower Adjustment. New York: D.C. Heath and Company, 1971

21

Doeringerék konkrétan azoknak a „belső munkaerőpiacoknak” a létezését „fedezték fel” és írták le, amelyek a nagyipari üzemek foglalkoztatási mechanizmusait írták le. Érzékletesen e belső munkaerőpiacokat a „szamárlétra” metaforájával írhatnánk le: itt az emberek előrejutása nem azt jelenti, mint a foglalkozási részpiacoknak nevezett „hagyományos” munkaerőpiacokon, ahol az emberek úgy jutnak előre, hogy időnként munkahelyet váltanak és jobb állásokba kerülnek – hanem úgy, hogy ugyanannál a munkaadónál maradva egyre feljebb kapaszkodnak a vállalati hierarchiákban. Ebben az alapvetően szociológiai indíttatású leírásban a „belső” munkaerőpiacok más képességeket és „tudásokat” értékelnek, mint a foglalkozási részpiacokon elismert általános, „univerzális” szakmai tudások és gyakorlatok. A belső piacokon fontos erény a helyi viszonyok ismerete és az adott nagyvállalat szervezeti rendjében, szokásrendjében való eligazodás képessége, az adott vállalat munkaszervezeti és emberi-kommunikációs szerkezetébe való beleilleszkedés, annak érzékelése és tudása, hogy mikor „honnan fújnak szelek” és mikor „mi a dörgés”. A belső munkaerőpiacok koncepciója a hazai, szocialista, nagyipar által dominált foglalkoztatási szerkezet leírására is igen impresszív leírási és elemzési kereteket teremtett,24 azzal a nem túl lényeges különbséggel, hogy míg Doeringerék elemzéseiben a nagyipari belső piacok mechanizmusaiban kulcsszerepet játszottak az amerikai szakszervezetek, addig a hazai viszonyokban e szakszervezeteknek tulajdonított funkciókat a politikailag vezérelt, paternalista nagyipar a munkások tevékeny részvétele nélkül is betöltötték. Izgalmas és termékeny gondolat volt a belső piacok felfedezése, leírása és elemzése – ám mára, a nagyüzemek (később elemzendő…) jelentőségének, foglalkoztatási súlyának és méreteiknek leépülésével a belső piacok léte is nehezen, és csak igen korlátozott érvénnyel lenne igazolható. Azonban a szegmentált munkaerőpiacok kérdése ezen messze túlmutat. Ha ugyanis bárhogyan azt tapasztaljuk, hogy a munkaügyi kontraktusok csak bizonyos zárt körökben köttetnek, és e zárt köröket akár a keresleti oldalról, akár az alkalmazott munkavállalói körök elhatárolásában le tudjuk írni – akkor ezzel kiiktathatjuk az aggregált keresletek és a bérköltségek közötti összefüggés igazolhatatlanságából adódó gazdaságtani nehézségeket. Tehát, ha „jól” körbehatároljuk a részpiacokat, akkor az egyensúlyi elmélet akkor is jól működhet minden egyes részpiac leírására, ha összességében nem működik jól a teljes munkaerőpiac mechanizmusainak jellemzésére. Ám hasonló részpiacok, piaci szegmensek körbehatárolására sem a nemzetközi, sem a hazai szakirodalomban nem igazán ismerünk még kísérleteket sem az elmúlt két évtizedben. (Ennek okaira és körülményeire a későbbiekben szintén visszatérünk.) Vannak szerzők, akik szerint a szegmentált munkaerőpiac kérdése nem is aktuális amiatt, hogy a belső munkaerőpiacok „kimúlásával” a teljes munkaerőpiac foglalkozási jellegű piaccá vált.25 Az is igaz, hogy a kontraktusok csoportosítása, pláne szisztematikusan zárt körökbe rendezése pusztán azáltal is nehézkessé vált, hogy egyszerűen kevés a kontraktus: alacsony a foglalkoztatottság, és Magyarországon az OECD térségen belül az egyik legkisebb mértékű a munkaerő mobilitása, igen kis arányban váltanak munkahelyet a munkában levők, mintegy görcsösen kapaszkodnak abba a munkalehetőségbe, ami egyáltalán van nekik.26 A munkaerőpiaci szegmensek létezése persze elvileg is csak valamiféle kiforrott szokásrendek létezése és széles körű gyakorlása mellett képzelhető el. A munkaerőpiaci szegmentálódás ugyanis valami olyasmit feltételez, hogy a munkaadóknak bevált, kiforrott gyakorlataik vannak arról, hogy nekik milyen munkakörökre milyen emberekre, munkavállalókra van szükségük; és, hogy e rutinjaikat olyannyira következetesen gyakorolják, hogy mindezt a munkavállalók is kiismerhessék, hogy mindehhez képesek és 24

Főképpen Kertesi Gábor és különböző szerzőtársai munkáiban játszott fontos szerepet a szegmentált munkaerőpiacok elmélete. 25 Gábor R. István is hasonló konklúziókat fogalmaz meg, korábban idézett írásaiban is. 26 OECD, Education at a Glance, 2008

22

hajlandók is legyenek szisztematikusan alkalmazkodni – legalábbis annyiban, hogy munkakarrierjüket az adott szegmensben mozogva futják be. Valószínű, hogy átmenetek és anómiás állapotok között a szegmentált munkaerőpiacok kialakulásának elvileg sincsenek meg a feltételei, hiszen, változó keretkben, változó elvek és normák szerint változnak az emberek munkakörei, állásai, foglalkozásai.27 Egyetlen, sajátos, és terminológiailag nem a hagyományokhoz illeszkedő „szegmentálódás” léte nemhogy nem zárható ki, hanem egyenesen számos tényező utal hasonló szegmentálódások megerősödésére: ez pedig a területi szegmentálódás. Nehéz lenne meghúzni azokat a földrajzi határokat, amelyeken belül a munkaerő-piac, és így a munkaerőmozgások egymástól elhatárolódnak, de különösen a hazai alacsony földrajzi mobilitási adatok mellett, a területi elvű munkaerőpiaci szegmentálódás jelensége valószínű, hogy – kellő elméleti és fogalmi tisztázások révén – alátámasztható lenne. Azonban ilyen jellegű adatokat, munkákat, elemzéseket nem ismerünk.

A munkerő „minősége” és a specifikus keresletek Az, hogy a munkaerőkereslet elemzése során a munkaerő árát nem lehet függetleníteni a munkaerő produktivitásától és hatékonyságától, az egységnyi munkaköltség révén realizálható érték mértékétől, az eléggé evidens. Pl. ezzel magyarázható az, hogy a magasabb bérköltségű országokban gyakran magasabb a foglalkoztatás szintje is (pl. a skandináv országok esetében), hiszen, a magas bérköltség mellett is kimagasló lehet a foglalkoztatás termelékenysége, produktivitása, hatékonysága. A kérdés mindezek után csak annyi, hogy mitől is produktív a munkaerő, milyen tényezők határozzák meg a munkaerő produktivitását? Erre a kérdésre vannak banálisnak tűnő válaszok, amelyek első sorban az emberek olyan individuális képességeivel, adottságaival akarják magyarázni a produktivitást, mint a képzettség, a tudás, a szorgalom vagy az ambíció mértéke. Ami jól hangzik, de nem könnyű ezen a szálon továbbhaladni, hiszen, pl. mi is az érvényes képzettség és értékes tudás, (pláne, ha az iskolázottság szintje itt nem túl jó magyarázó tényező, hiszen az iskolázottabbak magasabb bérért dolgoznak…), hogyan lehet pozitív mértéket rendelni a szorgalom és az ambíció erényeihez, stb.. Szóval, ezek az individuális képességek inkább morálfilozófiai értekezésekben ragadhatók meg, mint empirikus közgazdaságtani vagy gazdaságszociológiai elemzésekben. Ha nem individuális, akkor valamiféle kollektív vagy társadalmi körülmények határozhatják meg a munkaerő minőségét, és minőségi differenciálódását. Ilyen kollektív körülmény lehet a szervezeti kultúra szintje, cél- és eszközracionalitása, a különféle szintű, a munkát érintő szabályozások, netán az emberek formális és informális terrénumokon zajló neveltetése, a szocializáció értékei és mintái. Ám ezen tényezők vizsgálata különféle szakszociológiák terepe, amely szakszociológiák izgalmas és változatos képeket nyújtanak a vizsgált területekről, de kevéssé szolgáltatnak olyan aggregált indikátorokat, mutatószámokat, amelyek jól hasznosíthatók lennének a munkaerőpiaci keresleti szívások és kínálati nyomások jelzésére. Annyi persze ezekből a szakszociológiákból is jól kilvasható, hogy a korábban „individuálisnak” jelzett képességek és egyéni értékek is jellemzően társadalmilag meghatározottak, és különösen, társadalmilag kondicionáltak. Mindezen tényezők általában igencsak elborzasztják a munkaközgazdászokat: nehezen mérhetők, nehezen modellezhetők, nehezen elemezhetők – szóval, ha ki lehet őket kerülni,

27

A szegmentáció bizonytalanságait a foglalkoztatás rugalmasságának növekedése mellett jól érzékelteti: Arne L. Kalleberg: Flexible Firms and Labor Market Segmentation: Effects of Workplace Restructuring on Jobs and Workers, Work and Occupations 2003; 30; 154

23

akkor hasznos és kényelmes kikerülni e tényezőket a munkaerőpiac ökönometriai modelljeinek paraméterezéseikor. Általában ezzel nincs is nagy baj: általában viszonylag nagy tehetetlenséggel mozgó, szokásszerűségeken nyugvó, ettől stabil és állandó (nem túl gyorsan és nem túl jelentősen változó) körülményeket jeleznek, amelyek, ha állandóak és stabilak, akkor nem kell a változásaikkal sem, és a változásaik hatásaival sem különösebben számolni. Elemzésünk későbbi részében amellett fogunk érvelni, hogy az elmúlt néhány évtized minden korábban megszokott stabilitást felrúgott, és a munkaerőpiac működését alapjaiban befolyásoló változásokat hozott. Ha e feltételezésünkben igazunk lenne, akkor ebből az is következik, hogy azokat a szociológiai tényezőket, amelyeket korábban épp viszonylagos változatlanságaik miatt nem volt szokás különösebben figyelembe venni – épp a változásaik miatt megkerülhetetlen a közelmúlt rendjeinek elemzése során számításba venni.

Akkor, mit is mondhatunk a klasszikus közgazdaságtan alapjaira építve Ha pozitív módon akarnánk körülírni azt, hogy mely részleteiben tekinthetők irányadónak az egyensúlyi elmélet következtetései a munkaerőpiacokra, akkor a túl sokféle elemzés túl sokféle dimenziójából nehéz lenne valamiféle szintetikus, átfogó elhatárolásokat megtenni. Nagyjában-egészében azt lehet mondani, hogy, bár az aggregált kereslet és a reálbér közötti makro-szintű összefüggések legfeljebb igen vitathatóan mutathatók ki, ezen a makro-szinten nem feltétlenül „működik” a Marshall-kereszt, azért mindez nem zárja ki azt, hogy a munkaerőpiac különféle szeleteiben, szegmenseiben, részeiben ne lehetne akár erős összefüggéseket kimutatni a munkaerő ára és a keresletek mennyisége között. Valószínű, hogy a hazai viszonyok között ebben az összefüggésben helyesebb lenne nem a reálbérről, hanem a foglalkoztatás költségeiről beszélni, ide sorolva a reálbér mellett a közterhek és a foglalkoztatással járó adminisztráció költségeit is. Ha ezt a kiterjesztést megtesszük, akkor azonnal világossá válik az, hogy a legnagyobb problémákat az alacsony béreken történő foglalkoztatás területén várhatjuk, hiszen itt a jelzett költségelemek jobban, a reálbérek nagyobb arányában drágítják a foglalkoztatást, mint a magasabb fizetésű kategóriák esetében. Azok a meglátások, hogy a produktivitási többletekkel nem lefedett adminisztratív eszközökkel kikényszerített munkaerő-költséget növelő tényezőknek kimutatható keresletcsökkentő hatásuk van, olykor túl „kondenzáltan” a minimálbérre (annak túl magas mértékére) vonatkoztatva szokás a hazai viszonyok között kimutatni.28 Az is nyilvánvaló, hogy a munkaerő ára túl magasnak ítéltetik meg akkor, ha a munkaerő alkalmazásának vannak tömegesen bejáratott olcsóbb alternatívái, és az is nyilvánvaló, hogy mindez, bizonyos foglalkozási csoportok esetében akár radikálisan is csökkentheti a munkaerőpiaci keresleteket. Mindez igen markánsan és nagy tömegben jelentkezett a rendszerváltás utáni ipari fejlesztésekben. Közismert tény, hogy a szocialista nagyipar részben a sajátos beruházási korlátok, részben a politikailag is iniciált munkahelyteremtés szellemében gyakorta nem építette meg a gyártósorok, nagyberendezések elejét és végét, valamint számos kiszolgáló kiegészítőit. Magyarán, emberek tízezreit foglalkoztatta a szocialista nagyipar „felrakó” és „lerakó”, rámoló, csomagoló és még ki tudja minek nevezett munkakörökben – egyszerűen azzal a funkciókkal, hogy töltsék be a nyersanyagokat a gyártósorba, és szedjék le a másik végén kijövő produktumot. A munkaerőköltséghez képest sokkal olcsóbb kiegészítő 28

Nem szeretnék itt ebbe a kérdésbe részletesebben belebonyolódni, hiszen a vonatkozó irodalom gyakorta az egyensúlyi elméletet nem leíró, hanem parancsoló-előíró teóriának szokta tekinteni; másrészt, a szövegeket gyakorta áthatja az a mélységes és morális vonatkozásaiban nem túl „higiénikus” attitűd, amely szerint „ezeknek még ez is sok!”. Nos, most ezzel kevésbé foglalkozunk, maradjunk a tárgyszerű leírás és elemzés problémáinál: az alacsony bérek esetében az adminisztratívan előírt költség elemek arányaiban jobban növelik a foglalkoztatás költségeit, ami miatt azt lehet spekulálni, hogy az alacsony bérek esetében a bérköltségek átlagához képest is magas árnak jobban kimutatható a keresletcsökkentő hatása.

24

beruházások így tömegesen tettek értelmetlenné és feleslegessé munkaviszonyok fenntartását, alkalmasint még akkor is, ha maga a technológiai „lényeg” nem is feltétlenül változott sokat.29 Igen, az „ipari automatizálás” valóban jelentősen csökkentette az alacsony végzettségű emberek alkalmazása iránti keresletet – akkor is, ha nem kell túlzottan révületbe esnünk attól, hogy ez a sajátos automatizálás nem feltétlenül hozta magával a csúcstechnológia megjelenését és az ipar technikai szintjének emelkedését. Mindezzel együtt, nehéz lenne számszerűen kimutatni azt a foglalkoztatás-csökkentő hatást, ami abból származott, hogy míg korábban emberekkel igyekeztek beruházásokat kiváltani-pótolni, addig ennek a fordítottja érvényesült az elmúlt húsz évben: gépekkel és automatizált folyamatokkal váltottak ki korábbi emberi munkákat.30 Ez a váltás nyilvánvalóan leírható az árak és a keresletek egymásra gyakorolt hatásának eredőjeként. Ugyancsak gondban vagyunk akkor, ha azt akarjuk felbecsülni, hogy a sokak által „ideálisnak” feltételezett piaci egyensúlyoktól eltérítő monopszonikus és keresleti korlátos hatások hol és mennyiben csökkentették a munkaerő-keresletet. A keresleti korlátok igen kendőzetlenül, létszám-stop és foglalkoztatási keretszám formájában jut érvényre nem csupán a közszférában, hanem a multinacionális cégek hazai fiókjainak, lányainak és lerakatainak foglalkoztatási gyakorlatában. A keresletek alakulásának szempontjából persze majdnem érdektelen az, ami a közszféra foglalkoztatási gyakorlatában történik, hiszen itt politikai döntések és lobbi-befolyások határozzák meg eleve a keresletet (a „keretszámokat”), aminek a tényleges produktivitási kimenetekhez, értékekhez vajmi kevés közük van (akár bővülnek, akár csökkennek a keretszámok…). A multik „fentről és kintről kapott” keretszámainak bizonyosan komoly foglalkoztatást befolyásoló szerepük van –ám mindezekről a keresleti korlátokról a dolog természete szerint legfeljebb a belső emberek tudhatnak, mások számára mindez „üzleti titok”. Szabó Zoltán ózdi kolóniákról szóló leírásai31 óta jól ismerjük azt a nem csupán közgazdasági értelemben erőfölényben levő nagyvállalati „munkaerőfogyasztót”, amely a piaci viszonyoktól idegen eszközökkel élve is teljes hatalma alá vonja, gyarmatosítja akár egy teljes város, vagy városkörnyék munkaerejét, lakosságát. Ez a fajta kolónia-szellem, ez kevés változással továbbélt a szocialista érában is, nem csupán a „régi” kolóniavilágokban (Ózd, Salgótarján, a bányászvárosok, stb.), hanem a szocialista nagyipar „új” fellegváraiban is (Dunaújváros, Kazincbarcika, Leninváros, Százhalombatta, stb.). Mindezen kolonializált városok, kis régiók egy része gyakorlatilag csődbe ment és megszűnt az elmúlt évtizedekben (pl. Tiszavasvári –Alkaloida), másik részük még összeomlásuk közben is megőrizték hatalmi monopóliumukat (Ózd – acélmű), ismét más részük sikeresen átmentette korábbi monopóliumait (pl. az olajfinomítók és vegyipari üzemek városai, Jászberény – Lehel-Elektrolux), míg számos helyen új monopszonikus foglalkoztatói centrumok alakultak ki (pl. Sárvár – Flextronix, Mátészalka – Zeiss és más optikai üzemek, stb.). Ettől eltérő karakterű foglalkoztatási monopszóniák jöttek létre az elmaradt térségek aprófalvaiban – ahol igen gyakran az önkormányzat és a közszolgálat az egyetlen, monopolhelyzetű munkaerőpiaci keresletet megjelenítő szereplő.

29

Mondjuk, valószínű, hogy ma is ugyanazt az ásványvizet ugyanúgy palackozzák, mint harminc éve, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ma a megtöltött palackokat nem emberek rámolják le, nem emberek rakják rekeszekbe, és nem emberek cipelik odébb a tele rekeszeket… 30 Természetesen maga ez a folyamat is jelentősen csökkentette az iparban foglalkoztatottak számát, de emellett számos más, főképp gazdaságszerkezeti tényező (pl. a keleti blokk piacainak, leginkább a szovjet piacoknak az eltűnése) még inkább csökkentette az ipari alkalmazottak számát. 31 Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság, é.n. Magyarország felfedezése, lásd különösen a Rimamurányi birodalom c. fejezetet, http://mek.niif.hu/05200/05259/05259.htm#29

25

A fenti példákkal azt igyekeztünk alátámasztani, hogy a munkaerőpiacokat kétség kívül korlátozó monopolhelyzetű fogyasztói pozíciók jelentősége valóban nem elhanyagolható – ám ismét saját korlátainkat is jeleznünk kell: nem tudunk számszerűsített becsléseket adni sem a keresleteket a piaci egyensúlyoktól való eltérítés irányáról, sem annak mértékéről. Mindez persze részben a munka-közgazdaságtan adóssága: a munkaerőpiaci keresletek alakulásáról, és a keresletek változásainak piaci tényezőiről nem tudunk túl sokat. De jeleznünk kell azt is, hogy van a közgazdászoknak némi mentségük, hiszen ökonometriai modelleket (mint bármely más modelleket) felállítani akkor lehet, ha bizonyos paramétereket rögzítettnek tekintünk, és a rögzített paraméterek keretein belül igyekszünk követni a változónak tekintett paraméterek egymáshoz való viszonyait, függvényeit. Nos, hát az elmúlt húsz évre visszatekintve nehéz lenne bármilyen gazdasági paramétert fixnek, változatlannak tekinteni, hiszen, a gazdasági szerkezet szinte valamennyi elemében átalakult, illetve ma is átalakulásban van. E szerkezeti változásokat igyekszünk áttekinteni a következőkben. Eljárásunk nem egyezik azokkal a szokásos közgazdasági megközelítésekkel, amelyek a munkaerő-keresletet, és annak várható alakulását a makro-gazdasági adatok trendjeiből való „visszaszámolással”32, illetve az állami munkaügyi nyilvántartásokban megjelenő, munkanélküli álláskeresők szakmájával és a (csaknem elhanyagolható mennyiségben megjelenő) álláshirdetések szakmastruktúrájával operálnak.33

A gazdasági szerkezet átrendeződései - A „nagy átmenetek” kora Az elmúlt néhány évtized társadalmi és gazdasági változásait a hazai tudományos és közgondolkodás szereti abban a leegyszerűsített sémában értelmezni és tárgyalni, amelyben minden változás a politikai rendszerváltás folyománya és következménye. Udvariasabb megfogalmazásban azt mondhatnánk, hogy ez a megközelítés nem kellőképpen árnyalt, de talán a durvább kritika is jogos: e megközelítés túlzottan konform a hazai politikai közgondolkodás intellektuális színvonalához, annyiban, hogy – együgyű. Valójában az elmúlt két évtized váltásai sokkal átfogóbbak, sokkal komplexebbek annál, mint amit meg lehetne magyarázni kizárólag a politikai rendszer (és azzal együtt járóan, a gazdasági tulajdonviszonyok) megváltozásával.34 Valójában az elmúlt három-négy évtized mindenütt a világon alapvető átmenetek kora volt (különösen a gazdasági élet átrendeződéseiben), amely 3-4 évtized alapvető változásai mintegy összesűrítve az elmúlt két évtizedre, lényegében Magyarországon is végbementek. Az alábbiakban azokat az átmeneteket jelezzük röviden, amelyek a világon, különösen a fejlett világ országaiban az elmúlt 3-4 évtizedben mentek (és mennek) végbe, és, amelyek némi késéssel, a félperifériákra mindig jellemző torzulásokkal, és, a politikai rendszerváltás következményeitől még mindig elvakult politikák által reflektálatlanul, némiképp sors-szerűen, de Magyarországon is többé-kevésbé lezajlottak.

Olajválság? És, utána… A mai fiatal generáció nehezen képes felfogni azt, hogy bár 2008-2009 során az olajárak minden korábbinál drasztikusabban robbantak (és, miközben az olaj árának emelkedésénél sokkal megrázóbb hatása volt a hitel- és pénzügyi válságnak), mégis, ennél kisebb mértékű olaj-áremelkedést tartanak sokan az új gazdasági világrend kialakulását közvetlenül megelőző 32

Magyarországon ezt a módszert alkalmazza, és a módszertani leírásokat is elemzi jelentéseiben és előrejelzéseiben a Gazdaságkutató Intézet, lásd pl._ A munkaerő-keresleti létszám-előrejelzés 2015-ig, ágazatonként, GKI, HEFOP, 2006. november, 33 Magyarországon ilyen módszerekkel dolgozik Dávid János és a 3K Consens Iroda, lásd pl. Dávid J. – Holczer P. A Munkaerő kereslet és kínálat egyensúlya, 2006. és más munkák a www.3kconsens.hu honlapon 34 Al Rainnie, Adrian Smith and Adam Swain (szerk.):Work, Employment and Transition: Restructuring livelihoods in postcommunism; London and New York: Routledge, 2002

26

és kiváltó tényezőnek. Nem könnyű elmagyarázni azt, pl. egyetemi hallgatóknak, hogy az egy másik világ volt… Az az ipari társadalmaknak az a kora volt, amelyben a fejlett világ abban volt fejlettebb a világ más részeinél, hogy a világnak ez a része látta el ipari termékekkel nemcsak a saját tömegtermékek bővülő körét megvásárló „fogyasztói társadalmát”, hanem, gyakorlatilag az egész világot. (Vagy, annak legalábbis azt a részét, amely képes volt ipari termékeket megvenni és fogyasztani.) Az olajválság nem az autósok kényelmetlenségeiről szólt (mint manapság az olaj árának emelkedése), hanem arról, hogy az olajjal együtt megugrott gyakorlatilag valamennyi energiahordozó és valamennyi nyersanyag ára – amely költségnövekedést az ipari termelők nem tudtak az áraikban érvényesíteni. Ettől rendült meg a fejlett országok (majd magukkal rántva a többi ipar által dominált társadalmak, így a szocialista országok) gazdasága. Az ipari társadalmak számára az olajválságok, és az azokat követő „stagfláció” (gazdasági növekedés nélküli infláció) korszaka kiheverhetetlen válságot jelentett: az ipari társadalmak, az ipari árutermelés által dominált gazdaság azóta nem tért vissza a világ fejlettebb részére. Amit sokan egy azóta folyamatosan elhúzódó válságként élnek meg és értelmeznek – pl. arra való hivatkozással, hogy a foglalkoztatási szintek azóta sem közelítették meg a jóléti államok boldog, teljes foglalkoztatásának szintjeit. 35 Másfelől viszont, ma már nem sokan gondolják (remélik?) azt, hogy a történelem kereke visszafordítható lenne, hogy bármiben visszatérés lehetne a 3-4 évtizeddel ezelőtti válságok előtti korszakba. Igen, azóta szinte minden megváltozott, amely változásokról – hazai politikai elitünket leszámítva – nem sokan gondolják úgy, mintha figyelmen kívül lehetne hagyni őket. A baj csak az, hogy ma még nem tudjuk pontosan megnevezni, elemezni és értelmezni e változások lényegét, legfeljebb érzékelni tudjuk részben ezen alapvető fordulatok tartalmát; részben, letagadhatatlanul egyszerre érzékeljük e változások gyümölcseit is, meg kényelmetlenségeit is. (A magyar olvasó figyelmét nem árt felhívni arra, hogy az EU tagországaként, ebben a vonatkozásban Magyarország is a fejlett országok közé sorolandó, amelyre ugyanúgy vonatkoztathatók az értékelések, mint a többi fejlett országra…) Nos, ezen alapvető fordulatokat, váltásokat igyekszünk érzékeltetni az alábbiakban.

A munka nélküli társadalomba való átmenet – a szabadidő kora (?) A ’80-as évek jelentős teoretikusai (R. Castel, C. Offe, U. Beck,36 stb.) azt a társadalmi és gazdasági helyzetet igyekeztek értelmezni, amelyet korábban az ipari munka határozott meg, de az ipari munka jelentős része addigra egyszerűen eltűnt. A munkakereslet radikális csökkenése nem okozott összeomlást a fejlett országokban, de kétség kívül, addigra már érzékelhető változásokat generált. A „munkahiányos” gazdaság nem tűnt drámaian élhetetlennek, egyfajta technikai optimizmus hatotta át azokat a gondolatokat, amelyek szerint a fejlett technológiák alkalmazása mellett akár a társadalom egyharmadnyi dolgozó rétege is képes lehet önmaga mellett eltartani a fennmaradó nem dolgozó kétharmadot is. Az „egyharmad-kétharmad” gazdasági és társadalmi vízió továbbra is az ipari társadalom fennmaradását feltételezte, mindazoknak az „ipari forradalomból” eredő trendeknek a fennmaradásával, hogy az automatizálás, a számítástechnika elterjedése kevesebb ember alkalmazása mellett is fenn tudja tartani a jólétet a fejlett gazdaságokban. Ugyanakkor, az ipar fejlődése jelentősen átrajzolja azt a társadalmi struktúrát, amelyet a felvilágosodás és Marx 35

Ez a vélekedés alapvetően nem igaz a foglalkoztatási rátákra, legfeljebb a ledolgozott munkaórákra, vagy azzal egyenértékűen, a teljes munkaidő-ekvivalenciában számolt foglalkoztatásra. 36 Pusztán illusztrációként, lásd pl. Castel, R.: A szociális kérdés alakváltozásai, A Szociálpol. Értesítő Könyvtára, Bp. 1998,; Beck, U.: Capitalism, without Work, Dissent, 1997 Winter, ; Offe, C.- Hinrichs, K. – Wiesenthal, H: "The Crisis of the Welfare State and Alternative Modes of Work Redistribution", in: A. Kleinknecht, T. van Veen (eds.), Working Time Reduction and the Crisis in the Welfare State, Maastricht: European Centre for Work and Society 1986, 117-137

27

óta egyértelműen a „munkamegosztásban elfoglalt helyzetek” alapján volt szokás feltételezni. Ha a társadalom kétharmadának nem jut szerep és hely a munkamegosztásban – akkor annak a társadalomnak a szerkezetét nem határozhatja meg a munkamegosztásban elfoglalt helyzetek különbsége. A nem a munka alapján strukturálódó társadalmat többen egyfajta dezintegrálódó, széteső társadalom rémeként képzelték el, hiszen, a modern társadalmak alapvető integrációs szervező tényezőjeként a munkát, a bérmunka világát tekintették (pl. R. Castel, A. Giddens, P. Bourdieu, U. Beck, és mások, főképp marxi gyökerű gondolkodók). Ezek a gondolatok nagyban támaszkodtak a szociológia klasszikus művének számító „Marienthal”37 azon leírásaira és következtetéseire, amelyek szerint a munka nem csupán jövedelemforrást jelent (az még pótolható lenne újraelosztási eszközökkel), hanem időt, kapcsolatokat szervező, orientációkat meghatározó attribútumokat is tulajdonítottak a munkának. Azaz, az idő felborulását, a kapcsolatok kiürülését, a célok és orientációk feladását, ennyiben a dezintegráció és dezorientáció következményeit tulajdonították a munka hiányának. Mások újfajta társadalomszerveződési és szerkezeteket meghatározó elvek kiépülését vizionálták. Sokak számára a munkamegosztásban elfoglalt helyzetekhez hasonló, társadalomszervező tényezőnek tekintették a fogyasztási szerkezetben elfoglalt helyzeteket (a „fogyasztói társadalom” korábbi koncepcióit kiterjesztve), mások a tudás, a digitális kultúra vagy éppen a kapcsolati hálók társadalmi struktúra-meghatározó primátusait vélték felfedezni. Ezek az új struktúra-képek sok szempontból a korábbi struktúra-elméletekhez kapcsolódtak annyiban, hogy a munkához való hozzáférést privilégiumnak tekintve, vagy a dolgozók fogyasztásra áttevődött előnyeit tekintették meghatározónak, vagy, a kevés munkalehetőséghez való hozzáférés privilegizált feltételeit vélték felfedezni tudásban, digitális kultúrában vagy a kapcsolati hálókba és civil társadalomba való beágyazódottságok erősségében (pl. Granovetter, R. Putnam,38 stb.). Ám még ezeken a teóriákon is túlléptek azok a Th. Veblen „dologtalan osztály” fogalmáig visszanyúló elképzelések, amelyek a társadalmi struktúra alakulását nem a szűkös munkalehetőségből fakadó jólét esélyeihez, hanem a szabadidő, a gondtalan szórakozás és önkiteljesítés privilégiumaihoz (és az attól való megfosztottsághoz) kötötték (pl. C. Offe). Mindezek a „nagy elméletek” erősen kritikai teóriáknak számítottak a válságok utáni politikai közhangulatokban. A főképp Ronald Reagen és Margaret Theatcher nevével fémjelzett újkonzervatív-neoliberális politika elsöprő sikereket aratott a fejlett világ politikai versenyeiben. A ténylegesen létező politika nem nagyon akart tudomást venni a munkapiacok beszűküléséről, azt valamiféle olyan spontán és természetes folyamatnak tekintette, amely önmagától is, a piac spontán fejlődésétől vezérelve is megoldásokat hozhat a válságból való kilábalásokra. A ’80-as évek gazdaságpolitikájában azoknak a monetaristáknak (mindenekelőtt M. Friedmann-nak) volt döntő befolyása, akik a pénzmennyiséget szabályozó monetáris politikákon kívül minden más állami beavatkozást, így minden újraelosztó fiskális politikát kártékonynak, a gazdaság spontán fejlődését gátló tényezőnek tekintettek. Ebben a megközelítésben a munkaerőpiacok beszűkülése a spontán, darwinista „struggle for life” megnyilatkozása, amelyben az életképes, fejlődni képes formák képesek kiforrni és fejlődni – a többiek meg kénytelenek megszűnni vagy átalakulni. Természetesen, ehhez képest minden olyan elképzelés, amely politikai realitásként akarta elfogadtatni a munkaerőpiacok beszűkülését, az azzal a hol kimondott, hol ki nem mondott következtetést is magukban hordozták, hogy a munkájukból boldogulni nem képes kétharmad számára politikai (és 37

Jahoda, M. – Lazarsfeld, P. – Zeisel, H.: Marienthal. Új Mandátum, 1999.

38

Mark Granovetter A gyenge kötések ereje. A hálózatelmélet felülvizsgálata, in: Angelusz R. – Tardos R.: Társadalmak rejtett hálózata, Magyar Közvéleménykutató Int., 1991, Bp; Putnam, R. D.: Bowling alone: the collapse and revival of American community, Simon and Schuster, 2001, NY

28

újraelosztási) eszközökkel is biztosítani szükséges azt, hogy megtalálhassák helyüket az új világban. A ’90-es évek elejétől azonban a fejlett világban jelentős politikai fordulatok következtek be. Amennyire a korábbi évtized domináns politikai irányzata a neo-liberális – neo-konzervatív ideológia volt, úgy a ’90-es évek meghatározó irányzata nemcsak nemzetállamok, hanem immár a nemzetközi szervezetek politikájában is az az „újbal”, egalitáriánus liberális politika vált meghatározóvá, amelyet Bill Clinton, Tony Blair (amúgy: becenevekkel titulált állam- és kormányfők…), vagy Schröder neve fémjelez. Ma nem lehet eldönteni, hogy mennyiben a konzervatívok keményvonalas alapozásainak, vagy az új-bal harmadik utas politikáinak volt nagyobb hatása, de tény, hogy a ’90-es évek elejétől a fejlett világban elkezdett nőni a foglalkoztatottság, és, a válságokat leszámítva, trendjeiben azóta is egyre több embernek van munkája. Mindez nem csupán afféle esetleges fejlemény, hiszen az új évezredben a modern, fejlett világ növekedésének és fejlődésének kulcsát is meghatározó politikai erők a foglalkoztatottság további bővülésében látják (vö.: „Jobs and Growth”). És ezekben a keretekben a foglalkoztatottságból, a munkából való távolmaradás „társadalmi kirekesztettségként” értelmeződik, amelynek egyetlen politikai ellenszereként az „inklúziós politikák”, a társadalmi aktivitásokat mindenekelőtt a munkaerőpiaci aktivitások bővítése révén szokás elképzelni. Mára mintha múló epizódnak tűnne a szabadidő társadalmairól szóló gondolatkísérletek kora.

Politikai átmenetek és rendszerváltások – a politikai és gazdasági szabadságok kora (?) A ’90-es évek eleje a világpolitikában a szabadságok robbanásszerű élményében csaknem a második világháború utáni felszabadulás globális katarzisát hozták meg. A hidegháború vége, az erős katonai blokkba szerveződött totalitariánus államok és a „keleti blokk” összeomlása, az utolsó fajüldöző, apartheid rezsimek bukása, a közel-keleti béke lehetőségének elérhető kilátásai – mind-mind azt a felszabadító reményt alapozták meg, hogy nem a béke és a túlélés feltételeire kell koncentrálnia a Föld népeinek, hanem a jólét és a gazdaság növelésére. Ez az a ritka időszak az emberiség történetében, amikor abban lehetett reménykedni, hogy az alapvető emberi jogokat mindenki tiszteletben tartja, és a szabadságok intézményesített köreit a „második generációs szabadságjogokra”, a gazdasági, szociális, kulturális jogokra is ki lehet terjeszteni. Mindez nemcsak érzület és ábránd volt ekkor, hiszen a nemzetközi szervezetek igen aktívan megpróbálták mindezt nemzetközi egyezségokmányokban rögzíteni (pl. az ENSZ csúcstalálkozók a környezetről, a szegénységről, a demográfiai helyzetről, a nők jogairól), illetve, a felszabadult országokat és népeket a szabadságokat intézményesítő nemzetközi integrációkba (WTO, IMF, Európa Tanács, OECD, EU, stb.) „befogadni”, vagy legalábbis, a nemzetközi segélyezési és békefenntartói programok révén megsegíteni. A szabadságok kiteljesedése azonban nem csupán azoknak a politikai korlátoknak a lebontásaként értelmezhető, amely korlátokat a korábbi állami-politikai berendezkedések jelentettek. A szabadságok abban az értelemben is bővültek, hogy kiszélesedtek a közvetlen demokrácia gyakorlásának intézményi és politikai keretei. Már a ’68-as anarchista fellángolások után is virágzásnak indultak a mai szóval civil szervezetek, akkori szóhasználattal, talán pontosabban, hiszen éppen a szervezet-nélküliségük volt az egyik legmeghatározóbb sajátosságaik: társadalmi mozgalmak. Az az akkori politikai törekvés, hogy a társadalomtól elidegenedett politikai osztályok hatalmát visszaszorítva, a társadalomnak az élet minél szélesebb területeit elfoglalva a saját kezébe kell vennie sorsának irányítását – mára már naiv anarchisztikus ábrándnak tűnik. Ám ezzel együtt, az akkori mozgalmár törekvések a mából visszatekintve több irányban is igen sikeresnek

29

minősíthetők.39 Politikai értelemben a feminista és zöld felvetések igen erőteljes hangsúllyal beépültek a közhatalmi (jogi, kormányzati, stb.) struktúrákba, és a korábban mozgalmi keretben kibontakozott politikák mára nemzeti és nemzetközi szinten is a mainstream politika integráns részévé váltak. Ezek a politikai változások mind közvetlen, mind áttételes hatásaikban a foglalkoztatás szerkezetére is hatottak. Az állami szektor erős decentralizációja, a vásárlói és szolgáltatói funkciók megkettőződései, a versenyeztetés lefolytatásának bonyolódó eljárásai – mind létszámbővüléseket hoztak magukkal a közigazgatás területén. Ennél talán még nagyobb változást jelentett az, hogy a társadalmi és politikai élet teljes spektrumában a legkülönfélébb civil, nem-állami szervezetek kikerülhetetlen tényezőkké váltak, és beépültek a politikai-társadalmi rendszerekbe. Olykor érdekképviseletként és lobbicsoportként, olykor szakmákat és hivatásrendeket tömörítő esernyő-szervezetekként, olykor az állam különféle működéseit kontroláló „érdekegyeztető” és „civil kontrol” funkciókat betöltőként, máskor közszolgálati feladatköröket ellátó privát intézményként, sőt, az állami közfeladatok „out-sourcing”-jaként, állami bedolgozóként, alvállalkozóként is. Bár az egyes országok politikai és kulturális hagyományai mellett a civil szervezetek integrálódása nagyon jelentősen eltér egymástól40, mégis, az integrálódás konkrét formáinak különbségeitől eltekintve is – jelentős teret foglaltak el akár a politikai színpadokon, vagy, hogy témánkhoz közelebbi teret nevezzünk meg: nem kis részben az állami támogatások és szolgáltatásvásárlások kiterjedésével egyre jelentősebb foglalkoztatási potenciállal is bírnak, egyre több embernek adnak korábban nem létezett, különféle fizetett és önkéntes munkalehetőségeket. Mindez értelmezhető úgy is, mint a korábban kizárólagosan közszolgálatiként működött közszolgáltatások köre, amolyan féloldalas, fél-állami módon, hol állami, hol magánpénzen finanszírozva, adókedvezményeket élvező privát nonprofit vállalkozásokként piaci kontextusokba is áthelyeződtek, és jelentősen kiterjedtek, különösen olyan, függő helyzetű emberek gondozása, ellátása területén, mint az idősgondozás, idősek részére történő kulturális és szabadidős programszervezés, vagy gyermekek napközbeni és esti felügyelete, baby sitter-kedés és hasonlók. Ugyancsak jellemző sajátossága ezen „új” és egyre jelentősebb foglalkoztatási piacot jelentő piaci szolgáltatásoknak az, hogy csak részben szerveződtek új, legális és legitim non-profit vállalkozási szerveződésekbe, de legalább ugyanekkora mértékben a régi, informalitásukban illegális41 munkapiacot jelent a bejárónők, házvezetők, és különféle más néven illetett házi cselédek jelentős mértékű alkalmazása.42 A munka világát érintő politikai átrendeződések egy sajátos vonulata az, hogy a szakszervezetek, és különösen a hagyományos, munkahelyi szinteken szerveződő 39

A nagy kivétel, hogy úgy ne mondjam a „nagy lebukás”, és ekként kivétel a békemozgalmak hiteltelenné válása volt. A napnál világosabbá vált ugyanis az, hogy a békemozgalmakat egyáltalán nem a béke, hanem a német újraegyesítés érdekelte. Így azután az egyesítés után, mikor valóban háború tört ki Európában (a Jugoszláv háború), addigra a békemozgalmaknak híre-hamva nem maradt, addigra egy szó mondandójuk nem maradt a békéről. Ehhez képest kisebb kudarcként, sokakban csalódást keltett az, hogy az elidegenedett hatalmi struktúrákkal szemben fellépő Zöldek az első adandó alkalommal politikai és parlamenti pártként integrálódtak a megvetett és elvetett politikai struktúrába. 40 Pusztán példaként: a németes korporatizmus, a skandináv „szekularizálódott presbitarianizmus”, vagy a brit lobbista hagyomány (ahol csak az előszobáig lehet bejutni a döntéshozók befolyásolására, de nem lehet részt venni magában a politikai döntéshozatalban) – igen eltérő politikai szerepeket, lehetőségeket, magatartási szabályokat jelölnek ki a politikai érdekképviseletek területén. 41 A legalitás „szintje” különösen ott alacsony, ahol a munkavégzés illegalitása mellett illegális bevándorló asszonyok végzik e munkákat – mexikói és Puerto Rico-i asszonyok az USA-ban, philippino bevándorlók Németországban, stb. 42 Nagyjából ez az egyik olyan jelenség, ami miatt a hazai fekete foglalkozást nemzetközi mértékben a ténylegesnél sokkal jelentősebbnek szokás becsülni a hazai közéletben. Amellett, hogy a hazai fekete foglalkozás sem túl magas, a nemzetközi fekete foglalkozás, különösen a fejlett országokban, épp az illegális házi segítők viszonylag magas aránya miatt sokkal magasabb annál, mint amekkora szintet feltételezni szokás.

30

szakszervezetek jelentősége erőteljesen lecsökkent. Szemben a szakszervezeti világ klasszikus korszakaival, amelyben különösen a szervezett nagyüzemi munkásságnak jelentős befolyása volt mind a munkaerő árára, mind a munkaerő iránti keresletekre – ez a hatás mára jelentősen elgyengült. A szakszervezetek érdekképviseleti ténykedése (a nagyüzemek jelentőségének csökkenésével párhuzamosan) a munkahelyekkel és műhelyekkel szemben áttevődött a kormányzati érdekegyeztetés tárgyalóasztalaihoz, ám ezeken a színtereken a szakszervezetek egyek lettek a számos más civil és lobbista szervezet között. Másfelől, a később elemzendő váltások (első sorban a nagyüzemek arányának és jelentőségének csökkenésével, és a kisüzemi méretek térnyerésével, a termelési folyamatok szétaprózódásával) a munkavállalók, még a szakképzett munkavállalók is egyre inkább elveszítették a gazdasági-termelési folyamatok feletti kontrolljukat. Ennek hatására mind az üzemi szintű alkupozícióik, mind a „fenyegetési-zsarolási potenciáljuk” erőteljesen meggyengült. Ezek hatására a szakszervezetek ereje a kormányzati döntési folyamatokban való részvételi lehetőségeik mellett első sorban az utcai demonstrációs hatalmukra (ebben is hasonultak a más civilekhez), illetve a napi élet megbénítására való képességeikre tevődött át. Manapság nem akkor és attól jelentős egy sztrájk, ha egy nagyüzem ettől leáll – hanem attól, ha egy nagyváros közlekedése vagy a légiközlekedés lebénul, vagy, ha az iskolák nem fogadnak gyerekeket, és a szülőknek otthon kell maradniuk a gyerekre vigyázni. Ez a fajta protest-hatalom, ez elsősorban a közszolgálatokban és kommunális szolgáltatókban rejlő hatalom – amely a munkaerőpiaci keresletekre legfeljebb az e szektorokat veszélyeztető elbocsátások elleni tiltakozásban képes hatni a munkaerőpiaci keresletekre. Hazai nézőpontból a politikai rendszerváltás egyik legjelentősebb gazdasági és munkaerőpiaci következménye az volt, hogy a politikai szabadságjogok elfogadása magában foglalta a tulajdonlás és a vállalkozás szabadságainak elfogadását is. Ez a változás egyfelől azt a radikális fordulatot hozta, hogy a korábbi rendszer dominánsan állami tulajdonú gazdaságát a privát tulajdon dominanciája váltotta fel. A statisztikai eszközökkel leírható alapvető fordulat tényét elfogadva is, kérdés maradt az, hogy a tulajdonlás és a vállalkozás szabadsága mennyiben vált általánosan gyakorolt szabadsággá, hogy mennyiben tulajdoníthatunk alapvető szociológiai változást is a gazdasági szabadságjogok bővülésének és a privát gazdaság térnyerésének? Erre a kérdésre sokan – akár pozitívan, akár negatívan értékelve – inkább negatív választ adnak, és arra hivatkoznak, hogy a gazdasági tőke és a gazdasági hatalom koncentrációja igen nagy, és e gazdasági potenciál felett döntően a külföldi, multinacionális vállalatok rendelkeznek. Tehát, mintha a gazdasági szabadságjogok alapvetően nem a magyar lakosság szabadságait terjesztették ki, hanem a határon kívüli tőke mozgásterét tágították ki. Ennek némiképp ellentmond a kisvállalkozások számának és arányának, valamint a kisvállalkozásokban foglalkoztatottak létszámára vonatkozó adatok, amelyek mintha arra utalnának, hogy a hazai lakosság jelentős hányada is élni tudott a megnövekedett gazdasági szabadságaival. A két tényező „eredője” eléggé furcsa, talán a félperiféria sajátosságait hordozó felállást eredményezett: a sok kisvállalkozás tőkeereje viszonylag kicsi, a legjellemzőbb hazai kisvállalkozás alapvetően munkát értékesít, és nem a szó hagyományos értelmében, tőkéjét, erőforrásait produktívan és haszonra törekedve, ügyesen kombinálva „vállalkozik”.43 Ebben szerepet játszik az is, hogy a hazai lakosság (különösen az aktív korú lakosság) megtakarításai igencsak alacsonyak, márpedig, megtakarítás nélkül valóban nincsen tőke sem.44 Ennek a „tőke nélküli” kisvállalkozói világnak kétség kívül fontos sajátossága az is, 43 Róna Tas Ákos: The great surprise of the small transformation: the demise of communism and the rise of the

private sector in Hungary, University of Michigan Press, 1997 Széchenyi óta tudjuk, hogy hitel nélkül sincsen modern vállalkozás, de, az legalábbis furcsa, ha a hitel válik a vállalkozások indításának szinte kizárólagos alapjává, márpedig, Magyarországon az elmúlt két évtizedben folyamatosan jobban megérte hitelt felvenni és eladósodni, mint takarékoskodni… 44

31

hogy termelékenysége, produktivitása, ennek következtében hazai és nemzetközi versenyképessége lényegesen alacsonyabb, mint a tőkeerős multinacionális vállalkozások eredményességi mutatói.

Globalizáció – a határok lebomlásának kora (?) A globalizáció fogalma a kezdetekben az olajválságokra adott reakciók gyűjtőkategóriája volt. Ha az ipari termelés költségei megugranak, és a megnövekedett áron nincsen kereslet az adott árucikk iránt – akkor azt ott kell előállítani, ahol alacsonyabb költségeken is elő lehet azt állítani. A költségcsökkentés a kezdetekben az olcsó energia- és nyersanyagforrásokhoz való közelségben tűnt reális célnak, ami egyszerre a szállítási költségek csökkentését is jelentette – ám később az „olcsóságra törekvés” mindenekelőtt a munkaerőköltségek minimalizálásában vált világtendenciává. A munkaerő olcsósága részben a kifizetett bérek alacsony szintjét jelentette, ám ennél még talán lényegesebben árcsökkentő hatású annak a „civilizációs felárnak” a megspórolhatósága, amelyet a fejlett országokban meg kell fizetni, a fejlődő országokban meg nem kell megfizetni. E felárak részben a termelés közvetlen feltételein, mondjuk így, a „munkavállalói jogokon” spórolhatók le (munka- és balesetvédelem, higiéniai előírások, fizetett szabadság kötelező kiadása, a gyermekmunka tilalma, stb.), másrészt az adókon és elvonásokon, amelyek szintje a fejlődő országokban lényegesen alacsonyabb, mint a fejlett országokban.45 Az ipari és mezőgazdasági termelés, a „dologi jellegű” árucikkek termelésének kivonulása a fejlődő országokba számos más következménnyel járt együtt, és manapság inkább ezeket a következményeket szokás a globalizáció jelenségébe beleérteni. A foglalkoztatásra gyakorolt közvetlen hatásként, a fejlett világ árutermelői versenyképessége jelentősen átértelmeződött. Elsődleges, primer reakcióként a versenyképesség javítása azt jelentette, hogy a munkaerő költségeit közelíteni kell a fejlett világ költségszintjeihez. Ez a törekvés a ’80-as évek neokonzervatív-neoliberális politikáiban mindenekelőtt az adók csökkentésének szándékát takarta, aminek következményeként az adókból és elvonásokból finanszírozott jóléti ellátások, vagy talán még tágabban, a jólét csökkentését, megfaragását is maga után vonta. A fiskális politikák feleslegességét hirdető monetarizmus politikai bukása46 nagyrészt összefüggött azzal, hogy világossá vált: nem lehet annyira leszorítani a munkaerő-költségeket, hogy ezáltal a hagyományos, tömeges árutermelés területein versenyképesek maradhassanak a fejlett országok. A ’90-es évek nagy gazdaságpolitikai felfedezése az volt, hogy nem az alacsony bérszínvonalú fejlett országok, hanem, éppenséggel a magas bérszínvonalú országok maradtak az árutermelésben is versenyképesek azáltal, hogy termelékenységüket, a foglalkoztatás produktivitását képesek voltak emelni, mindenek előtt azáltal, hogy magas értékű, gyors innovativitású, ezért ritka és drága termékeket voltak képesek előállítani. A tömegtermelés hatékonyságában, és így az árak leszorításában nem lehetett tovább versenyezni – de lehetett az extra minőségekben, az innovációt és a magas tudást árucikkben megtestesítő exkluzív termékek termelésében, „tömegtermelési piaci résekben” az egyéni fogyasztói igények kielégítésében, és az új fejlesztések minél hamarabbi piacra vitelében versenyképesnek maradni. Mondhatnánk azt is: az ipari termelésben leginkább csak így 45

Nem szoktunk belegondolni, de, mondjuk Kína olcsó munkaerejében, az ebből eredő versenyképességben jelentős szerepe van annak, hogy Kínában nincs nyugdíjrendszer, és így semmilyen nyugdíj-járulékot nem kell fizetni. 46 A végső kimúlást a 2008-tól kezdődött hitelválság hozta magával: erkölcsileg is és politikailag is teljesen hiteltelenné vált az a politikai hozzáállás, amely a fiskális politikákat nélkülözhetőnek és feleslegesnek tartja egészen addig, ameddig a bankokat nem kell állami pénzekkel kihúzni a nagyrész maga a pénzvilág teremtette csődhelyzetből – erre a célra már a korábban legvadabb monetaristák számára is „nélkülözhetetlennek” minősült az állami elvonás, és az azokból finanszírozott mentőcsomagok működtetése.

32

lehetett versenyképesnek maradni, amihez komoly szerkezeti átalakulásokra volt szükség az ipari termelés minden területén: technikában, technológiában, munkaszervezésben, értékesítési stratégiában, marketingben és PR-ban, stb. A globalizáció jelenségét sokan azoknak a multinacionális vállalatoknak a hatalmával azonosítják, amelyek e megváltozott körülmények között a határokon szabadon átjárva kombinálják úgy a termelési erőforrásaikat, hogy ezáltal a Föld egészére vetítve képesek egyes termelési funkcióikat ott és úgy ellátni, hogy azzal minimalizálják költségeiket, maximalizálják értékesítéseiket, és ezzel maximalizálják profitjaikat is. Természetesen, a rafinált és gyakran trükkös erőforrás-kombinációkba nemcsak a spontán piaci árak és lehetőségek, hanem a szabályozórendszerek, az adók, az állami beavatkozások közötti szabad átjárások is belejátszanak. Ami egyszersmind azt is jelenti, hogy a nemzetállami szintek állami szabályozó és jövedelem-újraelosztó hatása gyengül, kijátszhatóvá válik a határokon átnyúló mozgások révén. E jelenség ellensúlyozására, különösen a szabályozási területeken gyengültek a nemzetállami szuverenitások, és jelentősen felnagyult a nemzetközi szervezetek, különösen a nagy és erős gazdasági integrációk (az EU és a NAFTA, az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyesülés), kevésbé az ENSZ szervezetek (mindenek előtt a WTO) gazdaságpolitikai jelentősége (ami a globalizáció újabb értelmezését is jelzi). Ez a határokon való szabad mozgás a legutóbbi időkig alapvetően az áruk, a termékek, a tőke szabad mozgását jelentette. A protekcionalizmusokkal szembeni szabad átjárhatóság egyetlen „forró kérdése”, az egyetlen olyan gazdasági erőforrás, amellyel kapcsolatban folyamatos a hezitálás a szabad átjárhatóságok dolgában – az a munkaerő szabad vándorlásának a kérdése. A migráció, a határokon átnyúló „jövés-menés” gyakorlatilag megállíthatatlan jelenség: ahol könnyebben és jobban lehet élni, oda fognak menni az emberek, különösen onnan, ahol a megélhetési gondok a jellemzőek. Mindez persze sajátos és súlyos gondokat jelez a kibocsátó országok részéről is (különösen, ha a máshol könnyebben boldoguló, képzett és produktív munkaerő „agyelszívását” kell megtapasztalniuk), és a befogadó országok részéről is (ahol, hát mégiscsak ezek „idegenek”, akiket csak averziókkal, olykor kimondottan rasszista kirekesztéssel fogadnak). A bevándorlás és a migráció a háborús gócok számának csökkenésével egyre inkább gazdasági és jóléti motivációk által vezérelt: az emberek a rosszabb helyekről a jobb élet, a magasabb jövedelmek és életszínvonal reményében kelnek útra más, fejlettebb országokba. Ha úgy tetszik: a migrációt egyre inkább a keresleti szívások mozgatják, és nem az, hogy menekülni kell otthonról. A „keresleti szívás” egyre tisztábban gazdasági természete „felborította” a korábbi bevándorlási politikák „alaptermészetét”. Korábban ugyanis a – különösen a tengerentúlra és a volt gyarmatokról a korábbi gyarmattartó országokba – bevándorlók nem egyszerűen a jobb életet remélték, hanem erős asszimilációs törekvések is jellemezték őket. Az Amerikába érkezők „jó amerikaiak” is akartak lenni (ezt a törekvést mindig látványosan hangsúlyozták az amerikai háborús filmek…), a volt gyarmatokról érkezők gyakran már anyanyelvükként beszélték a korábbi gyarmatosító ország nyelvét, és „otthon” is már ezen a nyelven végezték iskoláikat – ők igazi „amerikaiak”, „angolok”, „franciák” vagy „hollandok” akartak lenni. Mindez ma már a hagyományos kibocsátó országokból érkezőkre sem igaz, nem beszélve a korábban nem is gyarmatosított bevándorló törökökre… Amennyire tehát közgazdasági értelemben a korábbiaknál erősebben is hatnak a keresleti szívások a migráns munkaerőre – annál talán még erősebben hatnak azok a politika, kulturális és szociálpszichológiai taszítások, amelyek mind a befogadó, mind a kibocsátó országok részéről inkább visszafogni igyekeznek a migrációt. Úgy tűnik, hogy ezt a hezitálást egyelőre legfeljebb a már jelzett, erős gazdasági integrációk keretein belül lehet csak feloldani – döntően a szabad mozgásokat garantáló, és a

33

tisztességtelen versenyelőnyöket kiküszöbölő, a munkavállalói jogokat egységesítő, a tagországok szabályozásait felülíró nemzetközi szabályozási technikákkal.47 Mindezzel együtt, a munkaerő szabad mozgása ma még számos országban, így Magyarországon is, sokkal inkább elvi lehetőség, mintsem a foglalkoztatási szerkezetet befolyásoló körülmény. Amit vélelmezhetően már ma is, és a jövőben még inkább a foglalkoztatási szerkezetet bemerevítő, a mobilitást gátló, és ezáltal a gazdasági átalakulásokat és fejlődéseket visszafogó körülményként lehet értékelni. Nagyjából azt lehet megfogalmazni, hogy a határokon átnyúló, és ezáltal kiszélesedett gazdasági lehetőségeket kiaknázó országok, társadalmi csoportok előnyösebb helyzetben vannak, mint a csak beszűkült lehetőségek körében mozgók. E banalitások tükrében erősen kritizálható az elmúlt húsz év azon hazai gazdaságpolitikai, amely a globalizáció tárgykörében szinte kizárólag a multinacionális vállalatokat, és azok tőkebevonását vonzó gazdasági környezet megteremtésében fáradozott, de a globalizáció, a határokon átnyúló szabad mozgások egyéb lehetőségeivel alig számolt.48 Nyilvánvaló, hogy ez különösen vonatkozik a munkaerő mobilitását inkább fékezni, mint aktivizálni szándékozó igyekezetre: ma Magyarországon nemhogy a határokon, hanem a településhatárokon átnyúló gazdasági aktivitások is lefojtottak, a munkaadók is és a munkavállalók is sokkal inkább a helyben maradásban, mint a konjunktúrák utáni mozgásokban érdekeltek. Magyarországon ma a határokon átnyúló mozgás sokkal inkább irigykedve nézett, mellettünk elszálló foglalkoztatáspolitikai és munkaerőpiaci lehetőség. A globalizáció a foglalkoztatási szerkezetre és a munkaerő mobilitására alig ható konjunkturális tényező. Magyarország „viszonya” a globalizáció kérdéséhez mindig és minden szinten ellentmondásos volt, és az is maradt. Az elmúlt húsz év politikai forgatókönyveinek kiindulópontja mindig a nemzetközi integráció, és ezen keresztül a globalizáció fősodraiba való bekerülés, az ehhez való igazodás volt. Mindez tetten érhető volt a gazdaságpolitikákban is, amelyeknek szinte kizárólagos, sok szempontból túlzottan optimista alapvetése volt a külföldi tőkeberuházások vonzása, a multinacionális tőke hazai befektetéseinek – akár jelentős adókedvezmények árán való – ösztönzése volt. A globalizációs gazdasági áramlatokba és a nemzetközi integrációkba való beilleszkedés Magyarország legnagyobb sikere az elmúlt évtizedekben – ám sokak túlzó bizalmával szemben messze nem oldott meg minden kérdést. A túlzott reménykedések legjellemzőbb megnyilatkozása a teljes adórendszernek az „adóverseny” kontextusába helyezése, vagyis annak a hitnek a vezérlő gazdaságpolitikává emelése, hogy a multik számára biztosított kedvezőbb adó az itteni befektetésre, munkateremtésre ösztönzi a nemzetközi tőkét, ami nemcsak közvetlenül teremt munkahelyet, munkaerőpiaci keresletet, hanem, mintegy húzza magával a teljes gazdaságot. Magyarország a régióban elég jól teljesített a tőkebehozatalban, viszont mindez nem feltétlenül érhető tetten a teljes gazdaságot húzó hatásokban: pl. még régiós szinten is kimondottan alacsony a foglalkoztatási ráta. Ez a fajta csalódás gyakran és olykor kimondottan durván megjelenik a globalizáció-ellenességben és a multik elleni gyűlöletek szításában. Az indulatok oka olykor gazdasági érvféleségekben is megjelenik (pl. hogy a multinacionális tőke csak piacokat vett meg, nem igazán befektetett Magyarországon), de ennél jellemzőbb a különféle előítéletességek szítása a nemzetközi tőke jelenléte kapcsán.

A változás, mint érdem és cél – a mobilitások kora (?) Nem muszáj a határokon átlépve történő mozgásokat, mobilitásokat kizárólagosnak tekintenünk abból a szempontból, hogy csak a határokon túllépve kitáguló keresleti tényezők 47

Manapság erről sem szokás feltétlenül tudomást venni: az Unió tagállamaiban a munkajog döntő hányada ma már nem tagországi, hanem Uniós szintű szabályozás. Nálunk is. 48 Az egyetlen (messze nem jelentéktelen…) politikailag is számba vett globalizációs kijárás a Magyarországra betelepült multinacionális feldolgozóipar hazai, kis és középvállalkozói beszállítói körének bővítésére irányult.

34

bővíthetik a munkakeresleteket. Igen egyszerűen, maga a bármilyen mozgás, a bármilyen intenzív mobilitás önmagában is bővíti a keresleteket. Ezt a hatást jól ismerjük az ingatlanpiacokon: ott, ahol nagy a forgalom, ott maga a nagy forgalom stimulálja a további forgalmat, és az árakat is emeli; ott pedig, ahol semmilyen ingatlanforgalom nincsen, ott maga az alacsony forgalom tovább fagyasztja le a forgalmakat, még leszorított árak mellett is. Maga a forgalom intenzitása divatossá tesz környékeket, pszichológiai stimulációt jelent akár az eladásra, akár az ingatlanok vásárlására. Ebben a felvetésben azt lehet mondani, hogy a szerkezeti változások érzékelése mind keresleti, mind kínálati oldalról valamiféle alkalmazkodási kényszereket, változási stimulációkat jelent, ami megnyilvánul a munkaerő nagyobb arányú munkahelyváltásaiban, és a nagy arányú munkahelyváltás magával hozza a munkaerő nagyobb arányú migrációját, földrajzi és társadalmi mobilitását is. Azaz, maga a nagyobb arányú mobilitás – nagyobb munkakeresletet generál a munkaerőpiacokon is. A hazai munkaerőpiacot e szempontból nemzetközi összehasonlításban nem csupán alacsony foglalkoztatás, hanem alacsony munkaerőpiaci mobilitás is jellemzi. Mintha az emberek foggal-körömmel ragaszkodnának ahhoz az állásukhoz, ami (még) éppenséggel megvan, és csak végső esetben, kényszerek hatására váltanának munkahelyet.

Az OECD táblázatából nemcsak az látszik, hogy Magyarországon viszonylag alacsony a munkaerő mobilitása, kevés a munkahelyek közötti vándorlás (fekete oszlop), hanem az is, hogy kirívóan alacsony a munkaerőpiacról kikerültek munkahelyre történő beáramlása.

Poszt-indusztriális átmenet – a szolgáltatások kora (?) A gazdasági és foglalkoztatási szerkezet átrendeződésében a legmarkánsabb, leglátványosabb változás az, hogy míg korábban a közvetlen árutermelő szektorok, mindenekelőtt az ipar dominanciája volt megfigyelhető, addig mára a fejlett világ foglalkoztatottainak háromnegyede-négyötöde a tercier szektorban, a szolgáltatások területén dolgozik. Hogy ez a hatalmas átrendeződés, ez konkrétan mit is takar, és pláne, hogy mikor, miképpen és hogyan zajlott le – erről még nem születtek meg a nagy tudományos leírások és magyarázatok.

35

Statikus megközelítésben azt szokás felvetni, hogy a korábbi (és máig használt…) statisztikai kategóriarendszerekben egységes szolgáltatási szektor, az valójában minimum kettő. Az egyik szolgáltatói szektor, az a globalizációs folyamatok következménye, némiképp a gazdaság globális keretekre kiterjesztett működését koordináló és kontroláló szektor. E szolgáltatói szektor példaértékű reprezentánsai a bankok, biztosítók és más pénzügyi szolgáltatók; a szabadalmi, és más jogi-ügyvédi szolgáltatások; a könyvelői, auditori és más „menedzsmenti tanácsadói” szolgáltatások, a logisztikai és szállítmányozói cégek; vagy éppen a média és az internet sajátos szolgáltatói, akár ”dotcom” cégei (mint, már nem is annyira a Microsoft, mint inkább a Google vagy a Facebook). Ezek a globális cégek nemhogy multinacionális nagyüzemek, de mára jószerével ők lettek az igazi nagyüzemi szektor. A másik végletet a lokális „testközeli” szolgáltatások jelentik, olyan területeken, mint pl. a kiskereskedelem, a vendéglátás, a „szépség- és wellness-ipar”, a turizmus, és a korábban exkluzíven közszolgálati területekhez tartozó új piaci szolgáltatások, mint a (felnőtt)képzések, átképzések; az (alternatív) oktatási és egészségügyi szolgáltatások, vagy a gondozásra szoruló idősek és gyerekek felügyelete, ápolása vagy éppen programok szervezése részükre. Ez a szektor jellemzően a lokális, kisüzemi, gyakran még kisebb üzemméretű egyéni és családi önfoglalkoztatói világ – amely foglalkoztatási potenciálja mára már Magyarországon is meghaladta a nagyüzemek foglalkoztatási létszámait. A két, tisztán elkülöníthető szolgáltatási terület között, kevésbé markánsan elkülöníthetően ott vannak a „gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan” átmeneti zónái, mint a multinacionális kereskedelmi hálózatok és áruházláncok; a nagy márkák helyi dealerjei és márkaszervizei, a franchise kisvállalkozók vagy éppen a globális szolgáltatók lokális beszállítói – a kantint üzemeltetőtől a helyi adószakértőkig és ügyvédekig. Ez az átmeneti övezet, ez minden tekintetben, így üzemméretében is vegyes, megtaláljuk benne a hatalmas hipermarketeket és azok nemzetközi hálózatait is, és az egyszemélyes önfoglalkoztató kisvállalkozást is. Bár a fenti szerkezeti leírások ma már a zsurnalizmusok szintjén is gyakran megjelenő közvélekedést fejeznek ki, a statisztikai adatok dolgában egyelőre nem nagyon találhatunk hasonló szempontú szerkezeti leírásokat, elemzéseket. Ha a szolgáltatási szektor átalakulásának és bővülésének dinamikáját nézzük, akkor hasonlóan ellentmondásos, több különböző karakterű folyamat összemosását tapasztalhatjuk. Viszonylag tiszta a képlet az originálisan új igényekre létrejövő új szolgáltatói profilok megjelenésében.49 Nyilvánvaló bővülést eredményez ugyanis a szolgáltató szektorban az is, ha teljesen új szolgáltatási üzletágak, innovációk jelennek meg (mondjuk, pl. a web-design), de az is, ha olyan országokban, településeken jelennek meg máshol hagyományosnak tekinthető szolgáltató vállalkozások (hipermarketek, bankfiókok, stb.), ahol korábban egyáltalán nem, vagy csak jóval kevesebben voltak. Ennél bonyolultabb folyamatot takar, különösen a félperiféria elmaradottabb szolgáltatási szektorának a fejlődésében az, amikor a korábbi mezőgazdasági és ipari üzemekből le- és kiválnak szolgáltatási funkciókat ellátó részlegek. Ha bárki belegondol abba, hogy a hajdani TSZ-ek és ipari nagyüzemek iparinak és mezőgazdaságinak elkönyvelt foglalkoztatotti létszámának jelentős hányadát olyan „belső szolgáltatók” tették ki, mint a karbantartók, a gépállomások traktorosai, fuvarosai, szerelői, raktárosok, szállítók, stb. – akkor látni kell, hogy ma ezeket a funkciókat a szolgáltatási szektor vállalkozásai végzik, olykor ugyanazok az emberek, ugyanúgy, mint korábban. Nem ez a jellemző, inkább az, hogy a hajdani gépállomás ma már nemcsak traktort, hanem fűnyírót, mopedet, teher- és személyautót is javít; hogy a szállító és raktáros ma speditőr és logisztikus, a portás biztonsági őr, stb. - ami a kor sznobériáin túlmenően is komoly változásokat sejtet ügyfélkörben is, tevékenységben és 49

Ezek az új profilok és új üzletek születésének történetei kedvelt lektűr és filmtémák, olykor még komoly díjakat is nyernek e filmek – mint a Facebook-történet filmje („Social network”).

36

technológiában is – annak ellenére, hogy messze nem originálisan új szolgáltatási funkciókról és munkaszervezetekről beszélhetünk esetükben. Jeleztük, a szolgáltatások természetének, karakterének belső típusairól, arányairól, változásairól nincsenek megfelelő adataink, sőt, még megfelelő statisztikai kategóriáink sem nagyon. Nem nagyon tudjuk e szolgáltatói világ különféle szegmenseit, részeit elkülöníteni; nem tiszták a különféle szolgáltatások szakmai-végzettségi igényei50, még a központok és a telephelyek, ezáltal a tényleges munkahelyek térbeli elhelyezkedését is nehéz megbecsülni. Egy dolgot egészen bizonyosan láthatunk, és ez igencsak komoly átrendeződést mutat: a fejlett világ munkavállalóinak több mint háromnegyede, a hazai foglalkoztatottaknak több mint kétharmada abban a „szolgáltatási szektorban” dolgozik, amely szektor belső tagozódásáról statisztikai adatokkal alig rendelkezünk, és, amelynek belső tagozódásáról való ismerethiányaink annak tükrében még kétségbe ejtőbbek, hogy ma már itt dolgozik a foglalkoztatottak döntő többsége. Ha összekapcsoljuk azt, amit a szolgáltatások globális-lokális típusokra való szétválásáról jeleztünk azzal, hogy ma a szolgáltatási szektor jelenti a fejlett országok legkiterjedtebb és a fejlettséget leginkább biztosító „húzó” gazdasági szektorát – akkor ebből logikusan következik az, hogy a gazdaságok konjunkturális és szerveződési mechanizmusaiban a nemzetgazdasági szinteknek folyamatosan csökken a jelentőségük. Helyettük, általában a gazdaság egészében, a globális és lokális szintek jelentősége fokozódik.

Poszt-fordista átmenet – a kis- és mikro-vállalkozások hálózatának kora (?) A munkaszervezetek szociológiai irodalma – közhelyesen tömörítve – előbb „felfedezte” azt, amit Taylor maga is leírt51, hogy ti. a termelés hatékonyságát jelentősen javítja az, ha a munkafolyamatot részekre szedik, és a részeket lineáris folyamatba, „szalagba” szervezik. A „taylorizmust” felváltó „fordizmus”52 (szintén közhelyes…) munkaszervezési53 lényegét abban foglalhatnánk össze, hogy Ford a lineáris szalagot olyan fa-struktúrába alakította át, amelyben az „oldalról” beérkező, már félig készre összeszerelt, szabványosan egyforma részek rácsatlakoznak a szalag főáramához. Ez az fa-szerkezetbe rendeződő munkaszervezeti séma és az erős szabványosítás tette lehetővé azt, hogy a munkaszervezet nyitottá vált a bedolgozók és alvállalkozók felé is: semmi különbség nincsen ugyanis aközött, ha a beépítendő, szabványos részegységet ugyanabban az üzemcsarnokban szerelik össze, vagy éppen máshonnan, beszállítóktól kapcsolják rá a szalag főáramára. Bár a Ford utáni munkaszervezés első sorban a nagyüzemi termelés humanizálására helyezte a hangsúlyt (E. Mayo, D. McGregor, Kurt Lewin, Mary Parker Follet, Ch. Barnard, stb.), a nagyüzemi ipar eljelentéktelenedésével a munkaszervezeti üdvtanok visszatértek Ford bedolgozói koordinációt kereső gyökereihez, és némiképp azt továbbfejlesztve, felfedezték a kisüzemek hálózati koordinációit. Sokan a taylorizmus, fordizmus perszonifikált fejlődésmenetet 50

Nem igazán tudjuk, hogy mennyire „szakma” a szoláriumban zsetont kiadni, mobiltelefonban akkumulátort cserélni és programot frissíteni, de még csak azt sem, hogy milyen iskolai végzettséggel lehet kamiont vezetni akkor, ha a primer munkák mellett egyszemélyes boltot kell vezetni, adminisztrálni is kell, pénzügyi műveleteket és vámügyintézéet is el kell tudni intézni, stb.. Azt látjuk, hogy egyre inkább az érettségi a munkaerőpiaci elvárás – nem azért, mert az érettségizett sofőrök keményebb kézzel fogják a volánt, hanem azért, mert őrájuk a papírmunkát is rá lehet bízni… (Erről bővebben: Köllő J.: A pálya szélén, 2009. Bp. Osiris) 51 Lásd F.W. Taylor: Üzemvezetés + A tudományos vezetés alapjai, KJK, Bp, 1983, valamint: Shop Management, 1911, http://www.gutenberg.org/cache/epub/6464/pg6464.html) 52 Lásd pl.: Henry Ford: Életem és működésem (Légrády Nyomda és Könyvkiadó R.T. kiadása, Bp. 1926) 53 Valószínű, hogy manapság inkább a tömeggyártás és a fogyasztói társadalom üzletfilozófiáját megalapozó nézetei okán idézik többet Ford-ot, így pl. a vásárló befolyásolhatósága dolgában elpöttyintett mondata egy sajátos üzletfilozófia legtömörebb megfogalmazása: „Mi minden vásárló színigényét ki tudjuk elégíteni a Ford T modellel, már, ha az fekete…”

37

továbbfolytatva, ezt a hálózatos munkaszervezési elvet Bill Gates után „gatesizmusnak” is nevezik.54 Sematikusan azt mondhatnánk, hogy megszűnt a „csak fekete autót tömegtermelő” uralma a vásárlók felett, és ezzel együtt a kimenetek sem sematizálhatók úgy, mint korábban – azaz, a különféle vásárlói igényeknek megfelelően magának a termelési folyamatnak és munkaszervezetnek is rugalmasabbnak kell lennie, amely rugalmasságot valamiféle, a korábbiaknál sokkal szélesebb variabilitást biztosító modularitással és szervezeti-hálózati variabilitással lehet megteremteni. A munkaszervezetek változása ennyiben jelentősen összefügg az üzemméretek csökkenésével. A hálózati variabilitás nehezen biztosítható „sok nagyüzem” kooperációs rendszerében, maga a hálózati működés feltételezi a különféle kooperációkra ráhangolódott „sok kicsi” gazdálkodó szervezet jelenlétét. Maga a kicsiség egyszerre teremti meg a kooperációs és hálózati integrációk iránti nyitottságot is, de a megfelelő alkalmazkodóképességet és rugalmasságot is. Ahogyan a „hálózati társadalom” minden vonatkozása és eleme ma még legfeljebb impresszionistán feldolgozott szociológiai jelenség,55 úgy a hálózati elvű munkaszerveződések térnyerésének a munkaerő-keresletre gyakorolt hatása is legfeljebb irányultságában jelezhető. A hálózatiság minden tekintetben az információk minél szélesebb körének elérésére, feldolgozására és alkalmazására épül, és ennyiben az informáltság, de még inkább a folyamatos informálódás készsége és képessége a munkaerőpiacokon is jelentősen felértékelődik. Ennél talán még bonyolultabb jelenség az, hogy míg a korábbi munkaszervezetekben a szabványossághoz kapcsolódó fegyelmeknek és alkalmazkodásoknak volt döntő értéke, addig ebben az új hálózati elvű munkaszervezeti világban az innovativitások, a számos új információ és hálózati partner ügyes kombinációira való nyitottságok, attitűdök értékelődnek egyre magasabban. Mindez egyfelől összefügg az „érvényes tudás birtoklásával”, az iskolázottsággal, a hozott informáltsággal – de legalább ekkora jelentősége van a hálózatokban és információ-tömegekben való eligazodás és az (idegen nyelven, új technikák alkalmazásával való) kommunikativitás készségeinek és képességeinek is.

A munkajogi átmenet – a „flexecurity” kora (?) A munkajog hagyományos tárgyalásmódja a „tőke és a munka harcának” épp aktuális állásaként szokta tárgyalni azt, hogy milyen jogokat élveznek a munkavállalók, hogy milyen jogi korlátok akadályozzák a munkásság kizsákmányolását, hogy milyen lehetőségek biztosítása kötelessége úgy a munkaadóknak, hogy e kérdésekben a munkaadók mérlegelési lehetősége legfeljebb arra korlátozódik, hogy a jogokban kötelezőnek előírt körülmények biztosításán felül, még jobb körülményeket is teremthetnek a munkavállalóik számára. Ebben a tárgyalásmódban a munkajogok erősödése a munkások és érdekképviseleteik sikere, a gyengülésük az érdekképviselet kudarca. E munkavállalói sikereknek is ára van, szó szerinti értelemben is: minden munkajogi előírás betartása költségekkel jár, minden munkajogi előírás a foglalkoztatás költségeit emeli. Ennek megfelelően, a még több munkajogi előírás még inkább emeli a foglalkoztatási költségeket. A klasszikus közgazdaságtan következtetése szerint, ha a költségek emelkednek, akkor ettől csökken a kereslet is. Ha pl. a felmentés, a végkielégítés jogilag előírt összege magas, akkor a „lelépés” költségeit a munkaadók mintegy előre beárazzák a foglalkoztatás költségeibe, és ettől óvatosabban fognak embereket felvenni. A „lelépés” árai annyiban igencsak jó példák, hogy nem csupán árakról van szó, nem csupán olyan költségekről, amelyeket akkor is ki kell 54

Lásd magyarul pl. Csoba Judit: Fordizmus? Gatesizmus? A tipikusan atipikus foglalkoztatási formák terjedése In: Kiss G-Csoba J-Czibere I (szerk.) Idővonat- Tanulmányok a társadalomtudományok köréből /Köszöntőkönyv Béres Csaba és Mojzesné Székely Katalin tiszteletére/ Debrecen: Kossuth Kiadó, 2004. 55 Talán a legátfogóbb és a legtöbbet hivatkozott áttekintés: Manuel Castell: The Rise of the Network Society, 2. kiadás, Weley-Blackwell, 2010, Oxford, UK

38

fizetni, ha a munkavállaló a munkaadó érzékelése szerint nem dolgozik meg ezért a pénzért, de - pl. a kötelező szabadságokkal szemben – ezek az árak különösen fájdalmasak lehetnek amiatt, hogy gyakran épp akkor kell kifizetni azokat, amikor amúgy is nehéz a helyzet. (Pl. a konjunktúra hiányai miatt kell embert elküldeni.) Hogy e költségeknek komoly hatása is lehet a munkaerőpiaci keresletekre, azt a nemzetközi összehasonlítások is alátámaszthatják. Gyakran szokták Európa munkaerőpiacait aszerint az analógia szerint csoportosítani, hogy vannak olyan országok, amelyek munkaerőpiacai a hajdani londoni double deckerekre hasonlítanak, és vannak olyanok, amelyek inkább a pesti 6-os villamosra. A hajdani londoni emeletes buszokra a kalauz csak annyi embert engedett fel, amennyi le is tudott ülni, ami miatt, e buszokon minden utas kényelmesen utazhatott. Ha azonban már nem volt ülőhely, akkor sokat kellett várakozni a megállóban. A pesti 6-osra olykor csak nagy tülekedéssel lehet felszállni – de, még nem nagyon esett meg olyan, hogy valaki nem fért volna fel a villamosra, és ne tudott volna a Moszkva térről a Nyugati pályaudvarig eljutni. Az analógiát munkaerőpiacokra átfordítva, vannak országok, ahol erősek a munkavállalói jogok, aki munkában van, az jó munkában van; viszont sokan vannak, akik csak várakoznak a munkára. (Ilyen országok pl. Németország, Franciaország, Ausztria, és sok szempontból Magyarország is.) Míg más országokban nem is annyira kényelmesek és jók a munkahelyek (pl. a szociális ellátások kínálta lehetőségekhez képest), de az emberek nagy többségének van munkája. (Ilyen országok pl. a skandinávok, a britek vagy Hollandia.) Ezt az analógiát sokkal szakszerűbben úgy szokták elmondani, hogy vannak olyan országok, amelyeket a munkaerőpiacok rugalmatlansága jellemez - és, ahol kényelmesek jók a munkahelyek, ahonnan nagyon nehéz és drága az embereket elküldeni, vagyis, ahol „privilégium” a rugalmatlan munkaerőpiaci részvétel. Meg vannak országok, ahol rugalmasak a munkaerőpiacok - amelyekben a rugalmasság azt is jelenti, hogy a munkahelyek gyakran kényelmetlenek és rosszak (ezt is szokás elegánsabban megfogalmazni: sok az „atipikus” munkakörben való foglalkoztatás), könnyű az embereket elküldeni a munkából – viszont, hamar és könnyen találnak más munkát, amitől sokak és könnyen találnak ilyen nem túl jó munkát maguknak. A szakszervezetek gyengülésével még az erős munkajogokkal jellemezhető országok is igyekeznek a munkaadók jogi kötelmein enyhíteni – ám, ezzel szinte mindig erős és kontrolálatlan ellenállást, demonstrációkat és komoly kormánypárti szavazatveszteségeket is kénytelenek elviselni. Ennél simább és gördülékenyebb megoldás részben a munkajog lassú átmenete, azaz, egyre több olyan „új” és „atipikus” lehetőséget teremteni, amelyekre az új munkajogi kontraktusokban már az enyhébb jogi előírások vonatkoznak. Illetve, ennél még könnyebb és simább megoldás a munkajog átlépése és érvénytelenné tétele – egyszerűen azáltal, hogy nem munkajog keretében, hanem számlára, vállalkozásként lehet megvásárolni azt a munkát, amire kereslet mutatkozik. Mindez egyfelől maga is a kisvállalkozói szektor bővülését hozza magával, részben, itt már sem a szakszervezeteknek, sem másnak nincsen igazán érdemi befolyása a munkaviszony szükséges kellékeinek betartására és betartatására. (Képzeljük csak el, mit is jelentene a munkaidőre vonatkozás egy családi vállalkozás esetében, ha van munka és kell a pénz…) Fentebbi elmélkedésünk szerint tehát a keresletek mennyiségi változásai szoros összefüggésben vannak a munkaszerződések formai változásaival is: csökken a hagyományos, teljes munkaidős, „tipikus” munkaviszonyok aránya, és nő a mindenféle, elég rossz időbeosztást és munkakörülményt rögzítő atipikus kontraktusok, valamint a számlára dolgozások aránya.56 (Nehéz általánosságban mérlegelni azt, hogy e változások mennyire szólnak a munkavállalókkal való „kiszúrásról”, és mennyire szólnak arról, hogy még jó, ha így van munka és pénz, mert máshogyan nem lenne. Hogy inkább ez utóbbiról van szó, azt 56

Lásd pl. Arne L. Kalleberg korábban idézett tanulmányát: Flexible Firms and Labor Market Segmentation

39

Izland Portugália Új Zéland Svájc Dánia Norvégia Dél-Korea Egyesült Királyság Svédország Finnország Ausztria Hollandia Franciaország Ausztrália Luxemburg Németország Kanada Egyesült Államok Spanyolország Cseh Köztársaság Írország Görögország Belgium Chile Olaszország

Teljes foglalkoztatási ráta (25-64

részmunkaidőben foglalkoztatottak a foglalkoztatottak arányában

84,2 68,2 74,7 79,5 78,1 78,1 63,8 72,7 75,7 71,3 72,1 76,1 64,6 73,2 63,4 70,2 73,7 70,9 65,3 66,6 68,1 61,9 62,4 57,3 58,7

17.5 9.6 22.5 26.2 18.9 20.4 9.9 23.9 14.6 12.2 18.5 36.7 13.3 24,7 16.4 21.9 19.1 14.1 11.9 3.9 23.7 8.4 18.2 10.5 15.8

A középiskolai végzettségnél alacsonyabb iskolai végzettségűek foglalkoztatási rátája (25-64) 77,1 63,3 63,2 61,2 59,7 59,5 58,4 58,0 56,0 53,7 51,4 51,2 50,3 49,8 49,5 47,7 47,0 43,8 43,4 41,3 40,8 39,3 38,1 35,7 33,6

némiképp valószínűsíti az, hogy a hasonló atipikus kontraktusok jogi tiltása és szankcionálása épp annyira nem volt képes a trendet még csak lassítani sem, mint amennyire a hazai „kényszervállalkozás” kategóriái alatt futó próbálkozások sem vezettek gyakorlatilag semmilyen eredményre.) A hazai munkaerőpiac nemzetközi összehasonlításban igen rugalmatlannak minősül, ha a részmunkaidőben – a leggyakrabban alkalmazott atipikus munkarendben - foglalkoztatott alkalmazottak arányát nézzük a teljes alkalmazotti létszámon belül (OECD, E.at a Glance, 2010):

40

Magyarország Lengyelország Szlovákia Törökország Japán OECD

56,7 59,2 62,3 44,9 70,7

3.6 8.7 3.0 11.1 20.3 16.2

32,7 32,4 28,5 20,2 n.a.

Másfelől viszont a hazai foglalkoztatás igen rugalmasnak tűnik akkor, ha azt vesszük figyelembe, hogy az alkalmazottak csaknem egyharmadát kitevő számban léteznek bejegyzett, olyan egyszemélyes vállalkozások, amelyek a „vállalkozón” kívül senki mást nem alkalmaznak. Ha az ellentmondást fel akarnánk oldani, akkor adatokra kevéssé támaszkodhatunk, hiszen az egyszemélyes vállalkozások vállalkozóinak iskolai végzettségéről nem ismerünk adatokat, de mégis, azzal a sejtéssel kell élnünk, hogy az önálló vállalkozáshoz, annak adminisztrációjához magasabb iskolai végzettség szükségeltetik, mint az alkalmazottként való foglalkoztatáshoz.57 Ezzel szemben, a részmunkaidőben való alacsony foglalkoztatás erősen összefügg az alacsony végzettségűek alacsony foglalkoztatásával.

A vidékiség átmenete – a szuburbanizáció kora (?)58 Az elmúlt évtizedek alapvető változásokat hoztak a településszerkezetben, és különösen döntő változások zajlódtak le a vidék, a falu, a vidékiség jelentésének változásában. Magyarországon, ha úgy tetszik többszáz éves fordulat történik a ’90-es évek óta annyiban, hogy csökken a városok lakossága, a korábban 2 millió feletti budapesti népesség 1,7 millió alá süllyedt – miközben nemcsak arányaiban, hanem, csökkenő lakosságszám mellett létszámában is nő a „falusi” lakosság aránya. Hogy a falusi szót érdemes idézőjelbe tennünk, azt az indokolja, hogy ez a falusi lakosság már messze nem az a falusi lakosság, mint ami korábban volt. Egyrészt azért, mert a falu mára messze nem az agrárgazdaság, a mezőgazdaság helyszíne: a falusi lakosság létszámnövekedése mellett is folyamatosan csökken a mezőgazdasági foglalkoztatottak aránya, mára a foglalkoztatottak három százalékát sem éri el az agráriumban dolgozók aránya. Másrészt, a falusi lakosság leglényegesebb növekedését a városi agglomerációk lakosságának növekedése teszi ki. Nem szeretnénk abba belebonyolódni, hogy ez a fajta fejlődés mennyiben azonos az amerikai szociológiában szuburbanizációként leírt jelenséggel. Mert részben azonos, valóban kertvárosias, alvó-városias karakterei is vannak ennek az agglomerációnak, másfelől viszont, ez a fajta falu azért túl vidékies maradt ahhoz, hogy a város részének tekintsük azokat, amihez hozzájárul a közigazgatás szerveződésének az a következménye is, hogy ezek a települések túl önállóak is ahhoz, hogy a város részeként vegyük számításba őket. Mindezen hezitálás mellett is, ezek az agglomerációs-kertvárosias falvak prosperálnak és viszonylag erős középosztályosodás jeleit is mutatják.

57

Magyarországon ez az összefüggés korlátozottan igaz, egyszerűen abból adódóan, hogy a mezőgazdasági foglalkozásúak nagyobb fele hivatalos besorolását tekintve őstermelő, és egyéb jogi formulában „vállalkozó”. Ezzel együtt, iskolai végzettség szerint, a 2005-ös Mikrocenzus alapján a diplomás foglalkoztatottak között jelennek meg a vállalkozóként foglalkoztatottak (benne önfoglalkoztatók is) – a diplomások foglalkoztatottak 17%-a vállalkozó. (Amely „többlet” lehet, hogy kizárólag a diplomások magasabb foglalkoztatási rátáinak következménye…) 58 Az alábbi alfejezethez a legfontosabb gondolatok Kovách Imre munkáiból származnak, Kovách eredményeinek legátfogóbb ismertetése a szerző MTA doktori értekezéseiben lelhetők fel: A jelenkori magyar vidéki társadalom szerkezeti és hatalmi változásai, MTA, 2011

41

Ha úgy tetszik, ennyiben a települési egyenlőtlenségek profilja alapjaiban változott meg, hiszen nem lehet „urbanizációs lejtőről” beszélni abban az értelemben, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek döntő hányada a város és a falu egyenlőtlenségeként írhatók le. Az, ami falusi társadalmi hátrányként írható le, az egyre inkább a városoktól és az agglomerációtól távolabbi, egyre inkább elszigetelődő és elszegényedő falvak, ezek között is különösen az intézmény- és tőkehiányos aprófalvak lemaradása. Innen nézvést ezen elmaradott és leszakadó települések sajátos munka-keresleti hátrányainak sajátos ártényezője – az szimplán a bejárás, az utazás költsége, mint a foglalkoztatás árát növelő tényező. Ennek az árnövelő, és így munkaerőpiaci keresletcsökkentő tényezőnek a jelentőségét különösen felnagyítja a tömegközlekedési szubvenciók felszámolása, illetve, ennek hatására az, hogy a teljes közlekedési költséget igen kevesen képesek csak megfizetni, ami miatt ritkulnak a járatok is. Vagyis, mára már a bejárásnak nemcsak az az akadálya, hogy drága, hanem az is, hogy e távoli, leszakadt és elszegényedett vidékről, falvakból egyáltalán nincs mivel megközelíteni a jellemzően a városokba koncentrálódó munkahelyeket, munkalehetőségeket.

A demográfiai átmenet – a „gender” kora (?) Sokan, így e sorok szerzője is hajlamos azt gondolni, hogy az elmúlt évtizedek legjelentősebb, a jövőre nézvést legnagyobb hatású társadalmi változásai nem is annyira gazdasági és politikai, hanem demográfiai természetűek. Sok más jelentős változás (pl. az idősödés) mellett, a női egyenjogúság és egyenrangúság erősödései nyomán megváltoztak a szexuális és reprodukciós minták, változtak a szülési „magatartások” és demográfiai profilok, ezzel együtt újraértékelődnek mind a privát, mint a közélet szereposztásai és a szerepekkel együtt átértékelődnek maguk a szereplők is. Mindezen változások teljes körének számbavételére nem is tehetünk kísérletet – a demográfiai változásoknak a munkaerőpiaci keresletekre gyakorolt hatását is legfeljebb vázlatosan jelezhetjük. Ezek a változások is eléggé jelentősek, számos szerző a jóléti államok fundamentumát jelentő (teljes?) foglalkoztatás egyik legfontosabb tényezőjeként elemzik e kérdést.59 Esping-Andersen hosszú idősorokon keresztül elemzi azt az általában jelentéktelennek tartott változást, hogy, míg a XX. század első feléig valamennyi európai országban a háztartások voltak a legjellemzőbb női munkaerőt foglalkoztató szereplők,60 addig a század végére a háztartások immár nemhogy nem foglalkoztatnak női munkaerőt, hanem munkaerőkibocsátók lettek a női foglalkoztatás bővülésével. Mindez sajátos keresleti hatást is jelent, hiszen a korábbi háztartási teendők egyre nagyobb hányadát a piacokon, mindenekelőtt szolgáltatásként vásárolják meg azok, akik keresetük révén sajátos piaci keresletet teremtenek e „háztartás-pótló” termékek és szolgáltatások iránt. A nők munkába állása és a háztartást kiegészítő szolgáltatási keresletek erősödése egymással szorosan együttjáró folyamat: EspingAndersen úgy becsülte egy OECD miniszteri értekezleten (ahol vitaindító szakértőként tartott előadást), hogy minden 10 új női munkahely automatikusan 1-3 további munkahely létrejöttét generálja a szolgáltatási szektorban.

59 Számos feminista szerző mellett e témában lásd: Gosta Esping-Andersen: Social foundation of Postindustrial Economies, 1999, Oxford University Press; illetve e könyv „The Household Economy” című fejezetét (47. oldaltól); valamint, Esping-Andersenre reflektálva és továbbgondolva, Pieter Vanhuysse: The Household Economy and Contemporary Worlds of Welfare, Government and Opposition, Volume 36, Issue 1, pages 128–131, January 2001 c. írását. 60 Magyarországon ugyanezt, a házicselédek világát Gyáni Gábor dolgozta fel több írásában, legbővebben: Család, háztartás, városi cselédség, Magvető, 1983, Bp.; Interneten is elérhető a História 1981/2 számában megjelent rövid vázlata a témában (Házicselédek - http://www.tankonyvtar.hu/historia-1981-02/historia-198102-081013-1),

42

A makro-szintű elemzések azonban nem szólnak arról, hogy térben és társadalmi státuszban miképpen oszlanak meg ezek az összességében egyirányba mutató változások. Számos jel arra mutat, hogy mind földrajzi, mind a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek értelemben a női foglalkoztatás-háztartás viszonyrendszer az egyik legszélesebbre nyíló ollót jelzi. Úgy tűnik, hogy legalábbis Magyarországon, egyfelől, földrajzi értelemben a városias gazdaságszerkezet a nyugatias mintákat követve magasabb női foglalkoztatás mellett magasabb szolgáltatásfogyasztást és e keresletek szívó hatására kiterjedtebb lokális szolgáltatási szektort és e szolgáltatási területen magasabb foglalkoztatást eredményez. Ezzel szemben, az agglomerációs-szuburbanizációs övezeteken kívüli, elszegényedettebb vidékifalusi térségek egyik komoly elmaradási tényezője épp a lokális szolgáltatások, ennek vonzataként a lokális gazdaságok gyakran teljes hiánya, ami együttjár a kirívóan alacsony női foglalkoztatással, az ebből adódó jövedelmi (és szolgáltatási keresleti) hiányokkal. Másfelől, szociológiai értelemben valószínű, hogy a férfiak és nők közötti egyenlőtlenségek viszonylagos változatlansága a nők közötti egyenlőtlenségek egyre szélesebbre nyílása mellett marad fenn. Vagyis, miközben egyre több a viszonylag magas keresetű, jelentős szolgáltatásfogyasztó, városias környezetben élő nő, aközben szintén egyre több a háztartási teendőibe, így a házi munkák mellett a gondozási feladataiba reménytelenül elmerülő, abból ki sem látó, a nyugatias és városias „szolgáltatást fogyasztó” életformáktól egyre távolodó nő is. (És, akkor itt most ne mélyedjünk abba bele, hogy mindennek milyen kapcsolódásai vannak a partnerek státuszára és az együttélési mintákra…) Ugyancsak igen nehéz feladat lenne arra vállalkozni, hogy vajon mennyire igaz Magyarországra az Esping-Andersen által felvetett globális sejtés inverze, vagyis az, hogy a rendszerváltás óta lezajlott erőteljes női foglalkoztatás-csökkenés önmaga is további foglalkozáscsökkenést generált.61 Valószínű, hogy a sejtés igazolható lenne, pl. nyilvánvaló az, hogy a kisgyerekek gondozásával otthonmaradó anyák számának gyarapodása összefügg a bölcsődék és a bölcsődei alkalmazottak számának csökkenésével. Ha pedig a sejtés igaz, akkor ez egy újabb adalék lehet ahhoz, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek milyen mechanizmusokon keresztül nyíltak és nyílnak szélesebbre. Amit mindenképpen lehet igazolni, az az, hogy a magyar társadalom még a környező országokkal összevetve is (a szlovákokkal együtt…) igen kevéssé „szolgáltatás-fogyasztó” társadalom.

A fogyasztási kiadások megoszlása néhány országban, 2010 (%) Ausztria Magyarország 2007 2008 tartós fogyasztási cikkek 11% 15% félig tartós fogyasztási 10% 10% cikkek nem tartós fogyasztási 27% 41% cikkek szolgáltatások 56% 34% 100% 100%

Lengyelország 2008 8% 11% 41% 41% 100%

Forrás: OECD, National Acounts 2010, , idézi: Dr. Jelen T.- Giday A. - Kerékgyártó G. -Mihalkovné Szakács K.: A KKV szektor szerepe a foglalkoztatáspolitikában, BKIK, 2010

61

A női foglalkoztatás szintje Magyarországon is alacsonyabb a férfiakénál, de nemzetközi összehasonlításban a női foglalkoztatásban való elmaradásunk nem olyan nagy a nemzetközi átlagoktól, mint a férfiakéban. Viszont, a rendszerváltás előtt a hazai női foglalkoztatási mutatók a legmagasabbak közé tartoztak, innen viszonyítva a női foglalkoztatás visszaesése az elmúlt húsz évben még nagyobb a férfiak foglalkoztatási rátájában bekövetkezett esésnél.

43

Ez arra utal, hogy a háztartások máshol piaci szolgáltatásként megvásárolt fogyasztását a hazai háztartások nagyrészt otthoni munkával váltják ki, ami – történelmi hagyományokat követve, az időmérleg vizsgálatok szerint mindmáig továbbélve – a nők otthoni, háztartási munkavégzésének nemzetközi mércével is igen intenzív fennmaradására utal.

A „tudásalapú átmenet” - az oktatási expanziók kora (?) Amint azt írásunk elején jeleztük, a foglalkoztatás területén a legnagyobb és legáltalánosabb egyenlőtlenségi tényezővé az iskolázottság szintje vált. Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy bárhol a fejlett országokban, akinek manapság egyetemi-főiskolai diplomája van, az nagy valószínűséggel dolgozik, akinek meg nincsen középiskolája sem, az nagy valószínűséggel nem dolgozik – legfeljebb a valószínűségi mértékekben van különbség az egyes országok között.62 Erre a körülményre adott reakcióként értelmezhető az oktatási expanzióként leírt jelenség, vagyis a középfokú és a felsőfokú oktatásban résztvevő diákok létszámának és a generáción belüli arányának radikális, évi 3-6 százalékos emelkedése.63 Ám még eme igen komoly növekmény ellenére sem változtak a munkakeresleti viszonyok: a diplomások továbbra is kétszer akkora arányban dolgoznak, mint a középiskolai végzettségnél alacsonyabb iskolával rendelkezők. Sokan e változást a fentebb jelzett átmenetek eredőjeként értelmezik, és a változások lényegét abban írják le, hogy az új világ a „tudásalapú” gazdaság és társadalom kora. Hogy a változások nyomán olyan gazdasági szerkezet alakult ki mára, amelyben a magas termelékenységet csak a magas szintű tudás alkalmazása révén lehet biztosítani, emiatt a magas végzettségűek iránt erős kereslet vonatkozik, míg az alacsony végzettségűek munkájára nincsen piaci igény. Mások ezt erősen vitatják, és az oktatási expanziót eltúlzott túlreagálásnak állítják be. Érveik szerint számos munkakörben semmi szükség diplomások foglalkoztatására, egyszerűen munkaadói luxus az, hogy diplomásokat foglalkoztatnak olyan munkakörökben is, ahol arra semmi szükség. Olykor ezek a nézetek militáns állami regulázók nem túl bölcs hevületeiből fakadnak, de kétség kívül, racionális érvek is szólhatnak amellett, hogy a diploma iránti konjunktúra átmeneti jelenségnek tekinthető. Ez az átmenetiség fakadhat magából at átmenetiségből is annyiban, hogy a változó helyzetekhez való igazodás a sztenderd ismereteknél több tudást, információt, alkalmazkodást követel meg, mintha jól megszokott rutinok és gyakorlatok alapján is el lehetne végezni ugyanazt a munkát. Másfelől, az átmenetiség fakadhat abból a jelenségből is, amely Bourdieu és követői iskolaszociológiai munkássága óta közhely, hogy ti. maga az iskola egy konzervatív intézmény. Ha az iskolában az elmúlt időszak tudásanyagát elsajátító tanszemélyzet azt tanítja, amit ők megtanultak, és tudnak tanítani – akkor ez önmagában is évtizedes fáziselmaradást jelent a szükséges és érvényes tudások elsajátításában. Ami azzal jár, hogy az általános és középiskolában 62

Elvileg a magas végzettségűeknek amiatt is lehet magas a foglalkoztatottságuk, mert ők betölthetik az alacsonyabb végzettségűek által is betölthető álláshelyeket, sőt, ki is szoríthatják e munkahelyekről az alacsonyabb végzettségűeket. Ezt a jelenséget szokás olykor „túlfoglalkoztatottságként” leírni. Magyarországon Tímár János és Polónyi István (és követőik) képviselik legmarkánsabban azt a nézetet, hogy a magas végzettségűek magas foglalkoztatottságát a túlfoglalkoztatás eredményezi (lásd pl.: Polónyi István– Timár János: Tudásgyár vagy papírgyár? Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2001) – amint azt jelezzük, a diplomások bérelőnye miatt mi nem osztjuk e nézeteket: nemcsak többen dolgoznak a magasabb képzettségűek közül, de sokkal több pénzért is – amit nem fizetnének ki, ha alacsonyabb végzettséggel is produktívan betölthető munkakörökben való alkalmazásukról lenne szó. 63 Az OECD adatai szerint a fejlettebb országokban az expanzió korábban megkezdődött, és az 1998-2008 közötti tíz évben némiképp alacsonyabb (pl. az USA diplomás kibocsátása ez alatt az időszak alatt kevesebb mint 3%-kal nőtt), míg a később felzárkózó országok diplomás-kibocsátásának növekedése ez alatt az időszak alatt ennek dupláját is elérte (Magyarországon pl. közel 6% az átlagos évi növekmény).

44

megtanultakhoz képest több tudásra, ismeretre, készségre és képességre van szükség ahhoz, hogy ez a nagyobb tudás már megfelelő legyen a munkaerőpiaci keresletek kielégítésére. Abban a kérdésben nem nagyon tudunk állást foglalni, hogy a tudás iránti megnövekedett munkaerőpiaci kereslet mennyiben tartós és mennyiben átmeneti jelenség. Hogy e keresleti tényező létezik, azt kár lenne tagadni. Nemcsak amiatt, hogy a diplomásoknak nagy valószínűséggel van munkájuk, az általános iskolai végzettségűeknek meg nincsen – hanem a miatt is, mert a diplomások bérelőnye jelentős az alacsonyabb iskolai végzettségűekkel szemben.64 Az iskolázottság kereseti hozamának alakulása az általános iskolát végzettekhez képest 1989 és 2002 között (%)

Iskolai végzettség: Szakmunkásképző Érettségi Felsőfok

1989 12,5 26,8 77,1

1992 13,8 35,0 94,0

1995 11,2 34,6 100,8

1999 13,0 42,4 139,1

2002 10,2 36,8 150,4

Vagyis, egyszerűen nem állja meg a helyét az az érvelés, amely szerint luxus a diplomások foglalkoztatása – hiszen nem ugyanannyiért foglalkoztatják őket, mint amennyiért alacsonyabb végzettségűeket foglalkoztatnának, hanem, a munkaadók sokkal magasabb árat is hajlandók megfizetni a diplomások munkájáért. A hazai adatok alátámasztják azt, hogy Magyarország a fejlett, poszt-indusztriális világ részesévé vált annyiban, hogy a magas képzettségű-végzettségű emberek többé-kevésbé ugyanakkora arányban találnak munkát maguknak, mint általában az OECD országokban. A képzett emberek munkája iránti keresletekről szóló bármilyen okoskodás nem képes azonban arra magyarázatot adni, hogy vajon Magyarországon miért csak alig több mint fele arányban dolgoznak azok, akiknek alacsony az iskolai végzettségük. Sokan ezt a tényt szeretnék pusztán azzal magyarázni, hogy egy modern, fejlett gazdaságban egyáltalán nincsen szükség a képzetlenek munkájára. Nos, ennek mintha az ellenkezője lenne igaz: a fejlett országok magas 1 főre jutó GDP-jében komoly szerepet játszik az, hogy az alacsony végzettségűek között is sokkal többen dolgoznak, mint a félperiféria országaiban, mint pl. a „Visegrádi országokban”. Az tehát az adatok alapján kizárható, hogy Magyarország és gazdasága „túl fejlett” lenne ahhoz, hogy másokhoz hasonló munkaerőpiaci keresletet támasztana az alacsony végzettségűek foglalkoztatására.

64

Magyarországon különösen, lásd erről Kézdi Gábor elemzését az MTA MKGI Munkaerőpiaci Tükör 2004. kiadványában:

45

Luxemburg Norvégia Egyesült Államok Svájc Írország Hollandia Kanada Ausztrália Ausztria Izland Dánia Svédország Finnország Egyesült Királyság Németország Belgium Japán Franciaország Spanyolország Olaszország Görögország Korea Új Zéland Cseh Köztársaság Portugália Szlovák Közt. Magyarország Lengyelország Mexikó Törökország

Foglalkozási ráta, összesen, 25-64 63,4 78,1 70,9 79,5 68,1 76,1 73,7 73,2 72,1 84,2 78,1 75,7 71,3 72,7 70,2 62,4 70,7 64,6 65,3 58,7 61,9 63,8 74,7 66,6 68,2 62,3 56,7 59,2 61,3 44,9

Középiskolai végzettség alattiak foglalkoztatási rátája 49,5 59,5 43,8 61,2 40,8 51,2 47,0 49,8 51,4 77,1 59,7 56,0 53,7 58,0 47,7 38,1 M 50,3 43,4 33,6 39,3 58,4 63,2 41,3 63,3 28,5 32,7 32,4 42,1 20,2

OECD átlag Forrás: OECD, Education at a Glance, 2010 (2008. adatok)

GDP/fő, US$ folyó áron, vásárlóerőparitáson (PPP) 84713 58717 47186 42783 41493 41063 38975 38637 37858 36964 36808 36790 35918 35631 35432 35288 34132 33090 31455 31253 28896 27658 27036 24631 23283 22141 19732 17294 14501 13952 33732

A fekete foglalkoztatás kora (?) Sokan szeretnék az alacsony foglalkoztatás és a hiányos munkakereslet problémáját üres spekulációnak minősíteni azáltal, hogy munka is van, pénz is van – de a foglalkoztatás jelentős hányada (bizonyos, hivatkozások és számítások nélküli, impresszionista becslésekben akár az egyharmada is) bejelentetlen, fekete munka. Ha ezt figyelembe vennénk, akkor nem lenne semmi gond a hazai foglalkoztatási mutatókkal, sőt, a tényleges hazai GDP is lényegesen nagyobb lenne a hivatalosan kimutatottnál. A feketemunkáról szóló, sok szempontból folklorisztikus vélekedések igazságtartalma már spekulatív úton is erősen megkérdőjelezhető. Feketén foglalkoztatni csak akkor lehet, ha konjunktúra van, ha el lehet adni azt, amit feketén állítanak elő. Márpedig, válság van, konjunktúra nincsen – és válságok idején épp a feketén dolgozóktól a legkönnyebb megszabadulni: nem kell sem bejelenteni a felmondást, sem nem kell a lelépésért végkielégítést és egyebeket fizetni. Azt is lehet tudni, hogy a tartósan munkanélküliek leginkább az ország elmaradott térségeiben, ott is leginkább azoknak is azon aprófalvaiban élnek, ahonnan ma már a bejárás, az ingázás is eléggé megoldhatatlannak (megfizethetetlennek) tűnő feladvány. Ami azért érdekes, mert feketén foglalkoztatni ott lehet, ahol fehéren is foglalkoztatnak: elég gyanús lenne az APEH-nek, ha cégek úgy mutatnának ki árbevételt, hogy közben senkit nem foglalkoztatnak hivatalosan. A fekete foglalkoztatásról persze kutatási adatok is ismertek –és ezek egyáltalán nem mutatnak különösebben magas hazai nem-bejelentett foglalkoztatási adatokat. Nemzetközi összehasonlításban a Draskovics Tibor (és az akkoriban általa vezetett Államreform Bizottság) iniciálására 2008-ra elkészült, a Világbank szakemberei által

46

összeállított elemzés szolgál adatokkal a hazai nem-bejelentett foglalkoztatásról.65 A tanulmány adatai szerint Európai összehasonlításban már az Uniós csatlakozás előtt sem volt magas a hazai fekete foglalkoztatás aránya, így a mediterrán országokban a nem bejelentett foglalkoztatás magasabb volt, és szinte valamennyi új EU tagországban (Csehország és Szlovákia kivételével) lényegesen magasabb a fekete foglalkoztatás. A tanulmány kitér arra, hogy a fekete foglalkoztatás közel fele Budapestre és a központi régióra koncentrálódik, az ország többi régiójában az arányok lényegesen kisebbek. A 2008-ban – tehát még a válság előtt - publikált tanulmány rögzíti azt, hogy a fekete foglalkoztatás 2000 óta erőteljesen csökken. Ugyanilyen következtetésekre jut az OECD szintén 2008-ban publikált tanulmánya is.66 A hazai szakirodalomban a fekete foglalkoztatásról a legteljesebb képet az MTA Közgazdaságtudományi Intézete kutatási programja adta, amelynek összefoglaló tanulmánya 2009-ben jelent meg.67 E kötetben a feketegazdaság mértékét a legmagasabbra azok a szakértők becsülik, akik az ILO standardok szerint, a KSH Munkaerőpiaci Felvétele (MEF) foglalkoztatási adatait a TB járulékfizetőknek az Országos Nyugdíjfolyósító Igazgatósága (ONYF) adataival vetik össze. Az így nyert, a teljes foglalkoztatáshoz mért 15-22% nem bejelentett foglalkoztatás egyrészt erős felső becslésnek tekinthető, hiszen a MEF adatai már azt is foglalkoztatottnak tüntetik fel, aki az elmúlt időszakban akár 1 órát is dolgozott, másrészt, az az arány nem a nemzetközi összehasonlításban igen alacsony foglalkoztatási adatokon felüliként, hanem azon belüliként értendő (hiszen, a MEF adatait szokás a foglalkoztatás nemzetközi összehasonlítási alapjának tekinteni). A fekete foglalkoztatás mértékére egyéb módszerekkel nyert becslések ennél lényegesen alacsonyabb adatokat adnak, míg a kérdőíves vizsgálatokból nyert adatok mutatják a legalacsonyabb arányokat. (A kötetben bemutatott kutatási adatok szerint a fekete foglalkoztatás aránya 7%, saját, az Észak-Alföldön végzett kutatási programunkban 5% a fekete foglalkoztatás aránya, amely igen jól passzol a Világbank és mások által jelzett területi eltérésekhez.) Vagyis, a milliós nagyságrendű feketemunkáról szóló általános vélekedések (inkább: képzelgések) igencsak túlzónak minősíthetők ahhoz képest, hogy a tudományos kutatások és mérések adatai a fekete foglalkoztatást 200-500 ezer közé helyezik. (Még egyszer: nem a közölt foglalkoztatási adatokon felül, hanem azokon belül, semmit sem módosítva a foglalkoztatottság átfogó, általános adatain.)

Sejtések a keresleti hiányok „helyeiről” és „okairól” Nem véletlen, hogy az ökonometriai modellekben gondolkodó és ilyen keretekben elemző közgazdászok a foglalkoztatási problémák kapcsán sokkal szívesebben elemzik a kínálati oldalt, mint a keresleti oldalt, hiszen a kínálatról gazdag, megbízható, jó adatokkal rendelkezünk (pl. a rendszeres Labour Force Survay - LFS, magyarul Munkaerőpiaci Felvétel – MEF adatokkal), míg a keresleti oldalról sokkal szegényesebb adatforrások állnak a rendelkezésünkre. Nem árt ezzel a kijelentéssel óvatosan bánni, mert közhelyes vélekedés az, hogy mindenre van adat (és, lehet, hogy tényleg van adat, de mi sem találtuk meg…), bár számos jel mutat arra, hogy tényleg hiányosak az adatok. Erre utal pl. az, hogy a gazdaság 65

Report No. 43777-HU Hungary, Reducing Undeclared Employment in Hungary, Synthesis Report of The World Bank Study,Final Report, May 2008 - http://wwwwds.worldbank.org/external/default/WDSContentServer/WDSP/IB/2008/06/26/000334955_20080626025635/ Rendered/PDF/437770ESW0P10610gray0cover01PUBLIC1.pdf 66 Declaring work or staying underground: informal employment is seven OECD countries, http://www.oecd.org/dataoecd/53/40/40843646.pdf 67 Rejtett gazdaság - Be nem jelentett foglalkoztatás és jövedelemeltitkolás – kormányzati lépések, http://www.wargo.hu/tij/news/ktik11_rejtett_gazdasag.pdf

47

ágazati adataiban, itthon is, nemzetközi szinteken is, sokkal részletesebben, több kategóriában szokás elemezni az immár nem túl jelentős arányt kitevő ipari foglalkoztatás megoszlásait, mint a sokkal több embert foglalkoztató szolgáltatási szektor belső megoszlásait. Ez olyannyira nehézség, hogy a szolgáltatási szektor megoszlásának még a belső kategóriái is eléggé hiányosak (többnyire csak az üzleti-kommerciális szolgáltatásokat szokták elkülöníteni a közszolgálati jellegű szolgáltatásoktól, de itt is megtévesztő az, hogy mára sok magánszolgáltató is működik, pl. az egészségügy, oktatás vagy szociális gondozás területein is). Ugyancsak eléggé hiányosak a foglalkoztatottak többsége számára munkát adó kisvállalkozások adatai is, pl. a KSH csak az 5 főnél többet foglalkoztató vállalkozásokról gyűjt szisztematikusan adatokat. Hasonló okok miatt (tehát, részben saját korlátaink, részben objektív adathiányok miatt) a munkaerő keresletében mutatkozó hiányokra csak sejtésként, spekulatív okoskodásokkal próbálunk rámutatni – a rendelkezésünkre álló információink alapján.68

Tényleg kevés a munka? Ha a foglalkoztatási rátákat vesszük figyelembe, akkor nem kérdés: ma Magyarországon igen alacsony a foglalkoztatottság, kevesen dolgoznak a munkaerőpiacokon. Ha azonban nem emberekben, hanem ledolgozott órákban akarjuk mérni a munkakeresletet,69 akkor egészen más képet fogunk kapni. Egyrészt azt láthatjuk, hogy Magyarországon az, aki dolgozik, az elég sokat dolgozik, és ebben nincsen jelentős változás sem. Nincs ebben túl sok meglepő, hiszen korábban bemutattuk azt, hogy nálunk kevés a részmunkaidőben dolgozó, akinek munkája van, az több mint 95%-ban teljes munkaidőben dolgozik. A foglalkoztatottak által ledolgozott munkaórák évente, 2000-2010 2000 2005 Korea 2512 2351 Chile 2263 2157 Oroszország 1982 1990 Magyarország 2057 1993 Cseh Köztársaság 2092 2002 Lengyelország 1988 1994 Észtország 1987 2010 Törökország 1937 1936 Mexikó 1888 1909 Szlovákia 1844 1785 Olaszország 1861 1819 Egyesült Államok 1836 1799 Új Zéland 1828 1811 Japán 1821 1775 Portugália 1765 1752 Kanada 1775 1739 Finnország 1751 1716 Izland 1885 1794

2009 2232 2074 1973 1968 1942 1948 1831 1881 1857 1738 1772 1768 1738 1714 1719 1700 1673 1716

2010 2193 2068 1976 1961 1947 1939 1879 1877 1866 1786 1778 1778 1758 1733 1714 1702 1697 1697

68

Nem lenne teljesen alaptalan az a közgazdasági kritika elemzésünkkel szemben, amely szerint a keresletikínálati kérdések csak egymáshoz való viszonyukban elemezhetők. Mindezzel együtt, amennyire megengedhető csak a kínálati oldalt elemezni (ahogyan azt a mainstream munkaközgazdászok szokták, és, amit nem szokott közgazdaságtani kritika érni), úgy jogos megpróbálni a keresleti oldalt is megpróbálni jellemezni. 69 A ledolgozott munkaórákból visszaszámolt „teljes munkaidő egyenlegben” („full time equivalence”) számolt foglalkoztatás ugyanazt „hozza”, mint a munkaórákban való kalkuláció.

48

Ausztrália 1780 1727 Írország 1719 1654 Spanyolország 1731 1668 Egyesült Királyság 1700 1673 Svédország 1642 1605 Luxemburg 1662 1570 Ausztria 1658 1652 Belgium 1545 1565 Németország 1473 1434 Norvégia 1455 1420 Hollandia 1435 1393 OECD átlag 1818 1782 data extracted on 21 Jul 2011 20:07 UTC (GMT) from OECD.Stat

1690 1549 1653 1643 1602 1601 1581 1550 1390 1407 1378 1741

1686 1664 1663 1647 1624 1616 1587 1551 1419 1414 1377 1749

A kép nem túl hízelgő: inkább a félperiféria, közepesen fejlett országaira jellemző az a munkaidő, amennyit nálunk dolgoznak azok, akiknek van munkájuk. Ha a munkában lévők hosszú munkaidejét megpróbáljuk összerakni az alacsony foglalkoztatási rátákkal, és a teljes lakosság arányában nézzük meg a ledolgozott munkaórákat, akkor ismét, a foglalkoztatási rátáknál sokkal kedvezőbb képet kapunk arról, hogy mennyi munkára is van szüksége a magyar gazdaságnak. 1 lakosra jutó munkaórák száma évente

Az 1 lakosra eső munkaórák eltérése az USA hasonló adatától (%)

Korea

1069

34

Oroszország

966

21

Svájc

957

20

Cseh Köztársaság

940

18

Görögország

869

9

Japán

856

7

Ausztria

806

1

Lengyelország

805

1

Egyesült Államok

797

0

Portugália

795

0

Magyarország

786

-1

Svédország

783

-2

Dánia

778

-2

Finnország

775

-3

Észtország

773

-3

Szlovénia

771

-3

Egyesült Királyság

769

-3

Norvégia

752

-6

Olaszország

725

-9

Hollandia

712

-11

Németország

703

-12

Szlovákia

694

-13

Írország

687

-14

Spanyolország

677

-15

Belgium

637

-20

Franciaország

617

-23

Törökország

602

-24

OECD Total

777

-2

49

A kép vegyessé válik: a legmagasabb foglalkoztatási rátájú országok mintegy összemosódnak az alacsony foglalkoztatottsággal, ámde hosszú munkaidővel jellemezhető feltörekvő gazdaságokkal. Ha a munkaidő hosszából nyert „foglalkoztatási adatot” összevetjük a foglalkoztatás mutatóival, akkor két tényező indokolja az eltéréseket: részben az, hogy a munkaidő nem annyira produktív, több ideig kell dolgozni ahhoz, hogy versenyképes produktum álljon elő; és/vagy az, hogy a munka nincsen eléggé jól elosztva, túlzottan koncentrálódik a hosszú ideig dolgozó, viszonylag kevés számú foglalkoztatottra. Az adatok inkább az előző ok relevanciáját támasztják alá: 1 főre jutó GDP adatok az USA adatának arányában, és a különbség magyarázó tényezői, 2006, OECD Productivity Database, December 2007 verzió 1 főre jutó GDP az A Az 1 munkaóra alatt USA 1 főre jutó munkaerőfelhasználás előállított GDP GDP-jének hatása különbségének arányában hatása Norvégia Írország Svájc Kanada Hollandia Izland Ausztria Ausztrália Dánia Svédország Belgium Egyesült Királyság Finnország Németország Japán Franciaország OECD átlag Spanyolország EU19 átlaga Olaszország Görögország Új Zéland Korea Cseh Köztársaság Portugália Magyarország Szlovákia Lengyelország Mexikó Törökország

18 -7 -14 -16 -17 -18 -19 -19 -20 -20 -23 -25 -25 -27 -27 -29 -30 -33 -33 -34 -38 -41 -47 -50 -52 -59 -60 -67 -72 -80

-23 -10 6 2 -18 11 -2 -2 -5 -9 -28 -7 -7 -20 2 -28 -5 -11 -12 -10 0 3 12 6 -1 -5 -10 -5 -4 -9

41 2 -20 -18 2 -29 -16 -17 -15 -11 4 -18 -18 -7 -29 -1 -25 -22 -21 -24 -38 -44 -59 -56 -52 -53 -50 -62 -68 -71

A hazai GDP-nek az USA 1 főre jutó GDP-jéhez mért elmaradásában 53% a produktivitási elmaradás, tehát az a különbség, ami 1 órai munka értékében mutatkozik, és csupán 5% az a különbség, ami abból származik, hogy nálunk kevesebb ember dolgozik, kevesebben állítanak 50

elő értéket. Ezzel együtt, tanulságos az, hogy pl. Csehország produktivitási elmaradása nagyobb, mint a miénk, de a munkaerő-felhasználás többletében pótolja a GDP elmaradását. A produktivitás hiányai kétség kívül a versenyképesség korlátait jelentik, de e versenyképességi hátrányok igen gyorsan, és, számunkra igen kedvezően változtak meg az elmúlt évtizedekben. Az alábbi táblázatban azt mutatjuk be az OECD adatai alapján, hogy miképpen változtak az elmúlt évtizedekben az egy órára jutó termelési értékek, illetve a munkaerő alkalmazásából eredő GDP többletek-veszteségek. (OECD honlap, 2011.)

Gazdasági növekedés, az 1 főre jutó GDP növekménye (%)

Törökország Szlovákia Magyarország Cseh Köztársaság Korea Lengyelország Görögország Írország Luxemburg Svédország Finnország Izland Egyesült Királyság Új Zéland Ausztrália Egyesült Államok NAFTA Norvégia Mexikó Kanada Spanyolország OECD Japán Dánia Belgium Ausztria Hollandia Franciaország Svájc Németország Portugália Olaszország

1995-2000

2001-2006

2,1 3,3 4,3 1,6 3,5 5,4 2,9 8,5 4,7 3,2 4,5 3,9 2,9 1,6 2,7 2,9 3,0 3,1 3,9 3,2 3,6 2,6 0,8 2,4 2,5 2,8 3,4 2,4 1,7 1,9 3,7 1,9

5,9 5,5 4,5 4,4 4,4 4,1 4,0 3,1 3,0 2,7 2,7 2,6 2,1 1,8 1,8 1,7 1,7 1,7 1,7 1,7 1,7 1,7 1,6 1,6 1,5 1,3 1,1 1,0 0,9 0,9 0,1 0,1

A ledolgozott munkaórák produktivitásának javulásából származó GDP növekmény 1995-2000 2001-2006

5,0 2,5 2,0 4,8 2,9 5,6 2,6 2,5 2,8 2,3 2,3 1,4 2,6 2,2 2,0 2,3 1,9 2,3 0,2 2,2 2,1 1,1 1,9 2,1 1,7 2,1 1,6 2,0 3,6 0,9

5,2 4,3 4,1 4,6 3,4 2,9 2,8 2,2 3,4 2,3 3,2 2,2 0,8 1,1 2,2 1,7 1,9 0,5 1,0 0,9 1,8 2,2 1,3 1,5 1,2 0,9 1,5 1,0 1,4 0,7 0,0

A foglalkoztatás bővüléséből eredő GDP növekmény

1995-2000

2001-2006

-1,7 1,7 -0,4 -1,2

0,3 0,2 0,4 -0,2 0,7 1,0 0,3 0,8 -0,7 0,4 -0,6 -0,1 1,0 0,7 -0,4 0,0 -0,2 1,3 0,7 0,8 -0,1 -0,5 0,3 0,0 0,2 0,1 -0,5 0,0 -0,5 -0,6 0,0

0,0 2,8 2,0 0,7 1,7 1,5 0,6 0,2 0,1 0,7 1,0 0,8 1,9 0,8 3,4 0,4 -1,3 1,3 0,6 0,7 1,7 0,2 0,1 -0,1 0,1 1,0

Nos, a fentebb jelzett változások azok, amelyeket nemigen lehet az egyensúlyi elméletre épülő kvantitatív modellekben megmagyarázni, hiszen, a számok mögött a korábban érzékeltetett minőségi változások húzódnak meg. A munkában levők produktivitási mutatói nem attól változnak, hogy az emberek ugyanott, ugyanolyan munkát jobban vagy rosszabbul 51

végeznek – hanem attól, hogy az alacsonyabb produktivitású munkahelyek megszűnnek, míg közben teljesen máshol, másoknak, másféle munkahelyek keletkeznek. Ez az az átalakulás, amelyről legfeljebb – tartalmaiban is, mértékeiben is esetleges, szórványos ismeretek állnak csak rendelkezésünkre. És, amelyekről jó lenne többet tudni, hiszen ugyanazok a számok sokféle tendenciát takarhatnak. Pl. az egy órára kimutatott termelési érték akkor is nőhet, ha jelentős számban keletkeznek hiper-korszerű, termelékeny munkahelyek; meg akkor is, ha jelentős számban mennek tönkre a legrosszabb produktivitású munkahelyek.

Az átrendeződés ágazati irányai… Az alábbiakban az OECD szektoriális adatgyűjtése alapján mutatjuk be a magyar gazdaság főbb (és érdekesebb al-) ágazataiban foglalkoztatottak létszámváltozását egy viszonylag rövid periódusban, 2000 és 2006 között. Magyarország: TELJES foglalkoztatott létszám 1.

MEZŐGAZDASÁG, VADÁSZAT, HALÁSZAT, ERDŐGAZDASÁG

2.

BÁNYÁSZAT, KŐFEJTÉS

3.

FELDOLGOZÓIPAR -

-

élelmiszeripar, dohány és ital Konfekció, textil és bőrtermékek, cipőipar Vegyipar, vegyi áruk

-

Fémfeldolgozás

-

4. 5. 6.

Gépipar, elektronikai ipar, járműipar VILLAMOSENERGIA, GÁZés VÍZELLÁTÁS ÉPÍTŐIPAR

KIS- és NAGYKERESKEDELEM, TÚRIZMUS, VENDÉGLÁTÁS Kis- és nagykereskedelem, javító szolgáltatások Túrizmus, vendéglátás

SZÁLLÍTÁS? RAKTÁROZÁS, KOMMUNIKÁCIÓ 8. PÉNZÜGYI SZOLGÁLTATÁSOK, BIZTOSÍTÁS, INGATLAN ÉS ÜZLETI SZOLGÁLTATÁSOK 9. KÖZÖSSÉGI? SZOCIÁLIS ÉS SZEMÉLYES SZOLGÁLTATÁSOK Közigazgatás, védelem,társadalombiztosítás Oktatás

2000

2001

2002

2003

2004

2005

2006

3751401

3769329

3767651

3798039

3778671

3793322

3827505

248076

236605

234461

207408

199049

190057

183813

18985

13282

14787

12547

14156

14832

16482

924168

947240

945684

909341

876221

853045

850006

152007

155440

158194

148696

137023

136451

136855

161848

154434

147231

130660

112499

93989

88079

51008

45881

44946

45470

46179

46544

42064

92138

98445

104235

102783

101096

103296

101972

214452

231817

222348

220854

223313

215995

220374

80044

79529

73559

67323

62821

64187

65122

259806

262786

262297

290334

301010

308145

313362

659901

673721

670104

670891

671586

717474

724459

530510

537337

538982

539090

531199

570563

570288

129391

136384

131122

131801

140387

146911

154171

307538

308004

303908

295110

289191

281021

292261

280800

290893

299906

326085

339801

346125

355651

972082

957272

962945

1019001

1024837

1018436

1026351

276890

272159

277584

288710

292865

293024

281312

298418

295253

298535

308221

311728

302792

306400

238290

232536

234663

257184

260902

254990

266049

7.

-

Egészségügyi és szociális ellátás Egyéb közösségi és egyéni-személyes szolgáltatások ÖSSZESEN: ipar, energiaipar

158484

157324

152163

164886

159342

167630

172590

1023197

1040051

1034030

989211

953198

932064

931610

ÖSSESEN: szolgáltatások

2220321

2229890

2236863

2311087

2325415

2363056

2398722

ÖSSZES SZOLGÁLTATÁSBÓL: üzleti, kommerciális szolgáltatás

1248239

1272618

1273918

1292086

1300578

1344620

1372371

52

Az ágazatok közötti aránymódosulások számos érdekes megfigyelésre adhatnak módot, de jobb óvatosan értékelő tartalmakat tulajdonítani a számsorok trendjeinek. Maga az OECD egyetlen esetben merészkedik hasonlóra, amikor összeveti az alacsony és közepes technológiai szinteket képviselő feldolgozóipar létszámának alakulását a High Tech feldolgozóipar létszámváltozásaival: Magyarország: LOTECH Alacsony technológiai szintet képviselő feldolgozóiparban foglalkoztatottak HMHTECH Magas technológiai szintet jelentő feldolgozóiparban foglalkoztatottak

2000

2001

2002

2003

2004

2005

2006

436378

435061

430569

401696

375837

355739

343495

313458

330982

327025

324755

323044

321160

329064

A számsor részben amiatt érdekes, hogy pusztán a technológiai szintek szerint szerkezeti átrendeződés százezres nagyságrendű létszám-átcsoportosítást jelentett a vizsgált időszakban, méghozzá viszonylag alacsony mobilitási adatok, ritka munkahelyváltások közepette. Másrészt a példán is látható, hogy bár a feldolgozóipar technológiai szintje a jelzett hat évben is jelentősen emelkedett, ez az emelkedés nem annyira a magas technológiai szinteken foglalkoztatottak gyors létszámgyarapodásának, mint inkább az alacsony technológiai szintet képviselők gyors leépülésének tudható sajátos „fejlődés”. A számsorok azonban még jogos tartalmi bizonytalanságaink mellett is, még e viszonylag rövid időszakban is jól érzékeltetik a korábban elemzett változások főbb irányait: csökken a mezőgazdaságban és iparban foglalkoztatottak létszáma, és növekszik a szolgáltatási területeken dolgozók létszáma. Vélelmezhetően a statisztikai kategóriák nem egységesíthetők ahhoz elég jól, hogy az OECD országok közötti átlagokat is közöljön, így a magyar adatok sajátosságait legfeljebb egyes más országok adataival összevetve lehet érzékelni. Az impressziók első ránézésre ugyanazok: csökkenő agrárium és ipar, növekvő szolgáltatás. Azonban alaposabban megnézve szembeötlő az, hogy az Unió tagországaiban az összes szolgáltatáson belül az üzleti, piaci jellegű szolgáltatásban dolgozók aránya általában kétharmadnál is nagyobb, és az adatokkal átfogott időszakban is gyorsabban nőtt, addig a hazai adatok inkább azt mutatják, hogy a szolgáltatásokon belül fele-fele arányban dolgoznak a közösségi és piaci szolgáltatásokban, és a növekmény sem tér el annyira egymástól, mint más országokban. Azt a megfigyelésünket, hogy a hazai foglalkoztatási mutatók az üzleti jellegű szolgáltatásokban térnek el leginkább az Unió más országainak foglalkoztatási szerkezeteitől, más adatforrások és elemzések is alátámasztják.

53

Ezer lakosra jutó foglalkoztatottak száma, 2008 Magyarország visegrádiak Euro-zóna A teljes gazdaságban 387 424 452 (Külföldiekkel versengő) ipar, 121 152 114 mg., árutermelő szektor Üzleti jellegű szolgáltatások 164 175 215 Közösségi jellegű szolgáltatások 102 97 123 (állami és magán együtt)70 Forrás: OECD, Labour Force Statistics 2009, National Accounts 2010 adataira hivatkozva, Dr. Jelen T.- Giday A. - Kerékgyártó G. -Mihalkovné Szakács K.: A KKV szektor szerepe a foglalkoztatáspolitikában, BKIK, 2010, 72. old. alapján

A hazai foglalkoztatási szintek lemaradása tehát nem az árutermelő ágazatokban mutatkozik az Euro-zóna országaihoz képest (sőt, itt még némi többlet is jelentkezik részünkről…), hanem a szolgáltatási ágakban. A foglalkoztatási szintekben való elmaradás a szolgáltatási területeken, első sorban az üzleti szolgáltatások foglalkoztatási potenciáljában mutatkozik, azaz, a foglalkoztatási elmaradás értelmezhető úgyis, mint a poszt-indusztriális modernizációs átmenet megkésettségének következménye.71 Másfelől viszont, az üzleti szolgáltatásokban jelentkező foglalkoztatási veszteség összefügg azzal is, hogy az üzleti szolgáltatások bérei és foglalkoztatási költségei általában is igen magasak,72 noha ezt leginkább csak a pénzügyi szolgáltatásokról szokás feltételezni. Bármennyire is kritikus foglalkoztatás-veszteségi területként azonosítható be az üzleti, piaci szolgáltatások köre, a létező statisztikai adatok alapján nem tudjuk számszerűsíteni mindazokat a distinkciókat, amelyeket korábban megtettünk. Nem tudjuk tehát megmondani, hogy ezen szolgáltatói kör mekkora hányada dolgozik „globális” és mekkora „lokális” piacokra, nem igazán tudjuk megmondani, hogy milyen kategóriában mekkora üzemméretek mellett hányan dolgoznak, stb., így azután a problémák megértése felé továbbra is csak kerülőutakon tudunk közeledni.

Az átrendeződés szektoriális irányai – a KKV szektor szerepe Ha a piaci szolgáltatási szektor szóba kerül, akkor ebből sokan a kis- és középvállalkozásokra asszociálnak – és nem ok nélkül. Valóban, különösen a lokális piacokra dolgozó szolgáltatók körében jelentős arányt képviselnek a kis- és középvállalkozók. Ez így van Magyarországon is, a kiskereskedelemben, a vendéglátásban, a túrizmusban, a szálloda és panzió-iparban, a „szépségiparban”, a lakossági javítások és háztartási szolgáltatások körében, az ingatlanügynökök és más kereskedelmi szolgáltatók és ügynökök körében jelentős hányadot 70

Amint korábban jeleztük, az ágazati besorolások szerint hagyományosan közszolgálatoknak tekintett szolgáltatások (egészségügy, oktatás, szociális gondozás, gyermekfelügyelet, stb.) egy változóan jelentős hányada valójában üzleti szolgáltatásként működik. Az, amit korábban a felnőttképzés kapcsán jeleztünk, hogy ti. általában a vállalatok és a magánszemélyek a képzések legfőbb fogyasztói és vásárlói, míg Magyarországon domináns a közfinanszírozás – ez tendenciáiban más közszolgálati jellegű szolgáltatásokra is nagy valószínűséggel igaz. 71 Külön kérdés a visegrádi országok árutermelői foglalkoztatás-többletének megítélése: a magasabb foglalkoztatás önmagában érték, ám ugyanakkor jelezhet egy hozzánk képest való elmaradottságot is a posztindusztriális átmenetben. Ami viszont egyértelműen a visegrádi országokkal szemben is hátrány, az az üzleti szolgáltatások foglalkoztatásában való elmaradás, illetve, a szolgáltatási szektoron belül az üzleti és a közszolgálati szolgáltatások kedvezőtlen arányában való elmaradásunk. 72 A KOPINT-TÁRKI kutatása az üzleti szolgáltatások hazai foglalkoztatási költségeiről az Uniós tagországokkal összevetve azt állapítja meg, hogy míg az Unió (új és régi) tagországaiban a feldolgozóipari bérek jellemzően magasabbak az üzleti szolgáltatások béreinél, addig nálunk az arány ennek épp fordítottja, lásd: Palócz É. és munkatársai: A bérek konvergenciája az Európai Unióban, KOPINT-TÁRKI, 2011, február, http://www.kopinttarki.hu/tanulmanyaink/2011/berkonvergencia.pdf

54

képeznek maguk a kis és közép, no meg az egyéni és családi vállalkozások, és ugyancsak e vállalkozások foglalkoztatják az ilyen gazdálkodást folytató munkavállalók túlnyomó többségét is. Ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy a KKV szektor foglalkoztatja a privát vállalkozások foglalkoztatotti létszámának 65-70%-át, a teljes foglalkoztatott létszám nagyobbik felét, akkor a KKV szektor jelentőségi igencsak kitüntetettnek tűnik. Nem csupán a poszt-indusztriális modernizációs fejlődés, hanem az egész gazdaság és munkaerőpiac fejlődése szempontjából. Itt sem árt azért némi óvatosság, a KKV szektor elfogulatlanságra törekvő megítélése messze nem egyértelmű. Figyelembe kell venni azt a tényt, hogy – különösen Magyarországon, de máshol is – a kis és középvállalkozások többsége nem a konjunktúrák szívására, a keresleteket követve jönnek létre, hanem különféle kényszerek - mindenek előtt az alkalmazotti munkahelyek megszűnésének – nyomására jönnek létre. Így pl. megfigyelhető az, hogy a kisvállalkozások száma általában a válságok hatására, a válságokat követően megugrik, amint az is, hogy regionális vonatkozásban, a depressziós térségekben a kisvállalkozások foglalkoztatási szerepe jelentősebb, mint prosperáló régiókban, területeken. (E trend ellentéte is igaz: a gazdasági fellendülések időben és térben egyaránt az alkalmazotti létszámok fejlődését hozzák magukkal, és nem annyira a kisvállalkozásokét.) Illusztrációnak a hazai kisvállalkozások foglalkoztatási szerepét regionális eltéréseiben mutatjuk be: A kis- és középvállalkozásokban alkalmazásban állók aránya a vállalkozásokban foglalkoztatottak között, 2003, 2007

Forrás: Nyitrai József (szerk.): A vállalkozások regionális különbségei Magyarországon. KSH, Győr. 2008, 32. oldal, idézi: Dr. Jelen T.- Giday A. - Kerékgyártó G. -Mihalkovné Szakács K.: A KKV szektor szerepe a foglalkoztatáspolitikában, BKIK, 2010, 86. oldal

A konjunkturális (helyesebb lenne azt mondani: dekonjunkturális) hatásokat Magyarországon különösen felerősíti a fiskális és szabályozási politika hatása. Vagyis az, hogy a alkalmazottként alacsony béren történő alkalmazás költségei (az elvonási terheken túl az adminisztrációs költségeknek az alacsony bérekhez irreálisan magas volta) miatt az alacsony béren történő alkalmazás, így mindenek előtt a részmunkaidős foglalkoztatás igen ritka – ami miatt a hasonló”atipkus” munkák iránti kereslet áttolódik a „számlára történő” munkavásárlás felé. Ezt a jelenséget is jól érzékelhetjük abból, hogy Magyarországon az egyszemélyes, alkalmazott (és hozzátehetjük: tőke) nélküli önfoglalkoztató vállalkozások aránya igen magas 55

a KKV szektoron belül, míg a néhány alkalmazottal, némi tőkét is mozgató vállalkozások gyakran inkább visszafejlődést, mint erősödést mutatnak.73 Hogy a kényszerítő nyomások hatása erősebben hatnak a KKV szektor alakulására és működésére, mint a konjunkturális szívások; hogy a KKV szektor vállalkozásai nagyobb arányban „tőke nélküli munka-értékesítő” vállalkozások, mint „kis méretű tőkés vállalkozások”, azt alátámasztják a KKV szektor produktivitási mutatói. A KSH 2005-ben publikált adatai szerint tehát, miközben a KKV szektor foglalkoztatja a vállalkozásokban foglalkoztatottak kétharmadát, aközben a gazdasági feltételeik és eredményeik eléggé szegényesek. Az még nem lenne baj, hogy az export alig ötödét bonyolítják, hiszen, elvileg, a nemzetközi trendeket követve dolgozhatnak a lokális piacokra. Az exportáló kisvállalkozások aránya nem is tér el jelentősen a nemzetközi adatoktól, az átlagosnál még inkább kedvezőbbek is az adatok: Azon kisvállalkozások aránya, amelyeknek volt exportbevételük (2005, SME observatory, 2007, EU-Gallup)

Ám a kétharmadnyi foglalkoztatott ellenére legfeljebb a GDP 40%-át termelik meg – azaz, termelékenységük messze elmarad a nagyvállalatokétól; tőkeellátottságuk igen alacsony, az összes jegyzett tőke 20 %-a van a kezükben, és a beruházásokból is alig több mint egyharmadnyival részesednek (azaz, a tőkeellátottsági rés inkább növekszik a kis és a nagyvállalatok között). Ezt némiképp félrevezető lenne (bár, szokás…) úgy interpretálni, hogy az alacsony termelékenységi produktumokat némiképp ellensúlyozza a magasabb tőkehatékonyság – valójában pontosabb lenne azt mondani, hogy megfelelő tőke nélkül nem lehet versenyképes produktivitási szinteket elérni. A magyar KKV szektorátlagosan viszonylag gyenge teljesítménye nemzetközi összehasonlításokban is megmutatkozik. A 2003-ban publikált innovációs eredmények szerint a magyar nagyvállalatok között az innovatívnak minősíthetők aránya alig marad el az EU vonatkozó adataitól (az EU ban inkább több mint felük, nálunk inkább kevesebb mint felük minősül innovatívnak), ám a kisvállalkozások körében az innovációs lemaradás súlyos, a KKV-k ottani 40%-ával szemben a hazai kisvállalkozások csupán egynegyede minősül innovatívnak. Az EU megbízásából a Gallup által végzett kisvállalkozás-megfigyelési kutatások a hazai kisvállalkozások elmaradásait pontosabban érzékeltetik. Noha, mint bemutattuk, az Unió 73

Ezt a jelenséget leggyakrabban az élelmiszerkereskedelmi kisboltok hanyatlásával szokás jelezni: számuk, forgalmuk, alkalmazotti potenciáljuk a (főképp multinacionális) hipermarket-láncok terjedésével folyamatosan csökken.

56

valamennyi országában a kisvállalkozási szektor nem túl jelentős exportőr, inkább belső, sőt, lokális piacokra dolgoznak, azért ennek ellenére, a versenyképességük biztosítása érdekében külföldi partnerekkel is dolgoznak, és igyekeznek termékeiket, szolgáltatásaikat korszerűsíteni, megújítani. Nos, ezekben (és hasonló) vonatkozásokban (az EU-Gallup 2007ben publikált „megfigyelő kutatása” – SME Observatory adatai szerint) elég kedvezőtlen a hazai kisvállalkozások helyzete. (Azon kisvállalkozások aránya, amelyeknek bármilyen külföldi partnerrel való bármilyen együttműködéséből származott bármilyen bevétele)

Azon kisvállalkozások aránya, amelyeknek NEM származott bevételük az elmúlt két évben bevezetett új (megújított) termékből, szolgáltatásból, országonként(a vállalkozók válaszai alapján): (NMS10 és NMS12 – New Member States, az új tagállamok átlagai)

Ez utóbbi adat nem csupán az Unió egészével, hanem az új tagállamok átlagaival szemben is igen kedvezőtlennek láttatja a hazai kisvállalkozási szektor fejlődőképességét, innovativitását. A fentebb elmondottakat összegezve nem könnyű értékelni a kisvállalkozások gazdasági és foglalkoztatási potenciálját és jövőbeni kilátásait. Bárki, bármennyire is fanyalogna azon, hogy a kisvállalkozások nem igazi tőkés vállalkozások, hogy nem igazán reagálnak a globalizálódó világ kihívásaira, szegényes és belterjes a kapcsolatrendszerük és innovatívnak sem minősíthetők – aminek hatására alacsony a termelékenységük, produktivitásuk – egy dologra nem árt emlékeztetni a fanyalgókat. Nevezetesen arra, hogy még ez a nyomásokra kipréselt, kiszenvedett kisvállalkozói szektor is működő menekülési pálya a dekonjunktúrák elől, hogy még ilyen viszonylag gyengébb gazdasági mutatók mellett is sokkal jobb az, ha valaki az elveszített munkahelye helyett dolgozik, pénzt keres, eltartja magát és a családját – mintha nem keresne pénzt, és szociális ellátásból élne. 57

Másfelől viszont igaz az, hogy a hazai KKV szektor gazdasági mutatóit figyelve némiképp ábrándozásnak és illúziókeltésnek tűnik az, hogy sokan a csodát, a fejlődés motorját és kulcsát vélik felfedezni a kisvállalkozásokban. Nem, általánosságban bizonyosan nem mondható el a jelenkori hazai kisvállalkozási szektorról az, hogy ők mutatnák a fejlődés irányát, és jelenlegi állapotukban is ők lehetnek a fejlődés motorjai. Mindezt nem lenne szabad úgy érteni, hogy a KKV szektor kérdése lényegtelen lenne, hogy elég rájuk legyinteni. Nem, hiszen kétség kívül, a nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a kis és középvállalatok szerepe igenis döntő a post-indusztriális modernizációs folyamatokban, és különösen a globális orientációkat kiegyensúlyozó lokális gazdasági integrációkban, fejlődésekben. Amit jelezni akartunk, az pusztán annyi, hogy amit korábban általánosságban elmondtunk arról, hogy a gazdasági és munkaerőpiaci szerkezetváltást nemhogy a politikák, hanem a kutatások és statisztikai adatgyűjtések sem tudták követni – az hatványozottan igaz a kis és középvállalkozási szektorra. Primitíven szólva: nem tudjuk, hogy gazdasági, foglalkoztatási funkcióját és értékét tekintve mikor, miről, melyik részéről, milyen szerepéről beszélünk akkor, amikor a KKV szektorról beszélünk.

Földrajzi, területi egyenlőtlenségek Az, hogy gazdasági-társadalmi egyenlőtlenségeknek egyre növekvő földrajzi, területi meghatározottságaik vannak – ez ma már közhely. Az matematikai szükségszerűég, hogy minél kisebb szintekig megyünk le, annál erőteljesebbek a szórások, az eltérések, de a matematikai szükségszerűségen túl, társadalmi és gazdasági sajátosság az, hogy a régiók között meglevő karakterisztikus különbségeknél mára sokszor erőteljesebbek a régión belüli, kistérségi és települési szintű különbségek. E területi különbségeket általában mennyiségi különbségként szokás bemutatni: különböznek a foglalkoztatási ráták, az 1 főre jutó GDP adatai, a fejlettségi mutatók. 1 főre jutó GDP régiónként, 2007, VÁTI, REMEK adatbázis, 2011. ÉszakKözépKözépNyugatDélÉv Magyarország Dunántúl Dunántúl Dunántúl Magyarország 2002 2770 1494 1743 1241 1079 2003 2953 1716 2002 1347 1201 2004 3283 1950 2140 1462 1358 2005 3564 2045 2161 1510 1431 2006 3921 2127 2359 1591 1505 2007 4153 2348 2480 1724 1619

ÉszakAlföld 1103 1235 1344 1385 1487 1591

Dél- Országos Alföld GDP 1188 1695 1289 1857 1430 2058 1478 2180 1563 2359 1688 2527

Foglalkoztatási ráta az aktív korú népességben, 2007 VÁTI, REMEK adatbázis, 2011. Közép-Magyarország 56 Nyugat-Dunántúl 56 Közép-Dunántúl 55 Magyarország 51 Dél-Alföld 48 Észak-Alföld 45 Dél-Dunántúl 45 Észak-Magyarország 45

A kistérségek szintjén a különbségek még markánsabban jelennek meg, mint régiók között, pl. a munkanélküliségi adatokban: 58

Regisztrált munkanélküliségi ráta, 2009, ÁFSZ adatai alapján: OFA honlap, 2011

A mennyiségi jellegű adatok sok szempontból kielégítő elemzési szempontot adnak, pl. annak kritikai kifejtéséhez, hogy a hátrányosabb helyzetűnek minősülő kistérségek állami és Uniós forrásokból történő támogatása elmarad a fejlettebb térségek támogatásától.74 Ám, ha akárcsak a fentebb közölt adatokat alaposabban szemügyre, akkor feltűnik, hogy az 1 főre jutó regionális GDP adatokban sokkal nagyobbak az eltérések, mint a régiók foglalkoztatási mutatói között. Vagyis, a mennyiségi mutatók összevetésével a kép tovább differenciálódik. Ezt érzékeltetjük azzal, hogy a komplex mutatók alapján számolt, a kistérségek fejlettségében jelentkező különbségek jobban szóródnak, mint a munkanélküliségi adatok: KSH, Kistérségi adatok, www.ksh.hu, 2011.

74

Váradi Balázs pl. abból a szempontból kritizálja élesen (hivatkozás nélkül) az OSI által készített, a „Kövesút végén” c., az LHH kistérségek fejlesztési programjait értékelő kutatási jelentést (http://lgi.osi.hu/cimg/0/1/3/9/1/Microsoft_Word___LHH_foanyag_vegleges_jun20.pdf ), hogy az nagy sikerként számol be arról, hogy a 33 leghátrányosabb helyzetű kistérségeknek nyújtott, 1 főre kalkulált támogatások aránya a korábbi, az országos átlag 71%-ról 85%-ra növekedett (a legrosszabb helyzetű 3 kistérségben 29%-ról 43%-ra) – miközben az adatok mégiscsak arról szólnak, hogy a leghátrányosabb helyzetű térségekbe kevesebb forrás jut az átlagosnál. (lásd: Váradi Balázs: Csak semmi politika!, Magyar Narancs, 2011. július 21, XXXIII/29, 48. oldal)

59

Ha azonban különféle adatokat egymás mellé helyezünk, akkor jól érzékelhető az, hogy a számszerű, mennyiségi összefüggések ugyanúgy nem fogják magyarázni egymást a régiók, földrajzi egységek között sem, ahogyan a nemzetközi adatok mögött is bonyolultabb, szerkezeti és minőségi összefüggések felfedezésére van szükség. Pusztán illusztrálva mindezt a 2007-re vonatkozó adatokkal (VÁTI REMEK adatbázis):

Közép-Magyarország Nyugat-Dunántúl Közép-Dunántúl Dél-Alföld Észak-Alföld Dél-Dunántúl Észak-Magyarország Magyarország összesen

A foglalkoztatási ráta az aktív korú népességben 56 56 55 48 45 45 45 51

Az egy főre jutó GDP 4153 2348 2480 1724 1619 1591 1688 2527

külföldi tőkebeáramlás megoszlása 73 13 7 3 2 2 1 100

Ám a különféle földrajzi egységek gazdasági és foglalkoztatási szerkezete, a munkaerőpiaci keresletek eltéréseinek szerkezeti, strukturális okait kutatva még nehezebb helyzetünk van, mint országok összehasonlításakor: még kevesebb adat áll rendelkezésünkre.

A munkakeresleti hiányok makrogazdasági okairól… Korábbi elemzéseinkben azt igyekeztünk bemutatni, hogy a nemzetközi összehasonlításban visszafogott munkakereslet nagyrészt gazdaságszerkezeti okokkal magyarázható, és e szerkezeti okok között is első sorban a poszt-indusztriális gazdaságokat meghatározó, üzletipiaci szolgáltatások alulfejlettségét jelöltük meg azon szektornak, amelyben a leginkább elmaradnak a hazai munkaerőpiac keresletei a fejlett országokétól. Ennek az üzleti-piaci szolgáltatási ágazatnak alapvető sajátosságaként jelöltük azt, hogy nagyrészt lokális piacokra szoktak dolgozni, ezen belül is jelentős részük „testközeli” jellegű, a magánszemélyek, háztartások számára nyújtott szolgáltatásokat fednek le. E szolgáltatások így nemcsak a munkaerőpiacokon, álláshelyek biztosításával játszanak fontos szerepet, hanem általában, az emberek „középosztályosodó” jólétének is döntő faktorai.Az emberek némiképp azért keresnek más szektorokban is pénzt, hogy egészségesen, kényelmesen és jól éljenek, hogy vegyék igénybe a különféle szolgáltatásokat, mehessenek nyaralni, járhassanak edzeni, és este meghívhassák a barátaikat egy vendéglőbe, vacsora vagy csak egy ital mellett beszélgetni. Hogy ez a szektor ma Magyarországon alulfejlett, azt a hétköznap embere is érzékeli, sőt, meg is magyarázza: nincsen pénzük az embereknek arra, hogy vendéglőbe és kozmetikushoz járjanak… De, vajon miért van ez így? Mivel magyarázható az, hogy miközben a hazai produktivitási adatok, az egy órányi munkával megtermelt értékek igen látványosan emelkednek, ezzel együtt, mindenki által tolerálható és kívánatos mértékűnek megítélten, emelkednek a foglalkoztatás költségei is – aközben az embereknek nincsen pénzük, általában fogyasztani, és különösen szolgáltatásokat fogyasztani.

Hogy mindez nemcsak a szokásos, kissé siránkozó magyar közgondolkodás érzékelése, azt adatokkal is alátámaszthatjuk: 60

A fogyasztás szintje (háztartások végső fogyasztási kiadása a GDP százalékában) Csehország 49,8 Lengyelország 60,2 Magyarország 51,8 Szlovákia 59,5 Szlovénia 54,7 Európai Unió–27 58,4 Forrás: http://portal.ksh.hu/pls/ksh/docs/hun/xstadat/xstadat_eves/i_int027.html, idézi: Dr. Jelen T.- Giday A. Kerékgyártó G. –Mihalkovné Szakács K.: A KKV szektor szerepe a foglalkoztatáspolitikában, BKIK, 2010

Azaz, a hazai adatok szerint (Csehországhoz hasonlóan), a megtermelt GDP 7%-kal kisebb része jut a háztartásokhoz, és még ebből is, mint azt korábban bemutattuk, viszonylag jelentősebb arány jut tartós fogyasztási cikkekre (és az azokra felvett hitelek törlesztésére), és még kevesebb szolgáltatások vásárlására és fogyasztására. Hogy a GDP nemzetközi összehasonlításban viszonylag kisebb része jut fogyasztásra, a háztartások kiadásaira, azt számos makrogazdasági tényező magyarázza. A magyarázatok egyik köre arra épít, hogy bár a magyar bérköltségek nemzetközi mércével „arányosak” a termelékenységi mutatókkal, de a hazai adóék, és különösen az alacsony béreket sújtó elvonások nemzetközi összehasonlításban igen magasak, vagyis, a hazai nettó bérek végső soron még a termelékenységi adatokhoz képest is alacsonyak.75 Ezt az alacsony nettó jövedelmet tovább csökkenti a hazai lakosság magas szintű eladósodottsága: a háztartási jövedelmek 13%-a „megy el” hiteltörlesztésre, ami lényegesen magasabb a szokásos mértéknél. A magas elvonásnak részben maga az alacsony foglalkoztatás az oka: míg a foglalkoztatottak adóik révén „szponzorálják” az államkincstárat, addig a nem-foglalkoztatottak valamilyen formában az állami kiadásokat növelik. Hogy a nemzeti szinten megtermelt érték viszonylag kis része jut el a háztartásokhoz, annak egyéb okai is vannak. Ilyen ok a Magyarországon működő multinacionális cégek profitkivonása,76, valamint a GDP 4%-át kitevő állami adósságszolgálat is. Vagyis, a helyzet némiképp „ördögi kör”: a tulajdoni szerkezetből és a különféle szereplők általi eladósodottságból fakadóan a jövedelmeket nem lehet fogyasztásra, ezen belül szolgáltatásokra költeni, ami miatt nincsen pénz, fizetőképes kereslet a szolgáltatásokra, ami miatt a szolgáltatások nem biztosítanak elég munkahelyet, különösen az alacsony végzettségű emberek számára, ami miatt alacsony a foglalkoztatottság, ami miatt nem kerül egyensúlyba az államháztartás. És, a kör bezárult, minden kezdődhet elölről. Vagy legalábbis, nem könnyű feladat megszakítani e kört. De, talán mégiscsak, ez lenne „a” feladat.

Összegzés, konklúziók és ítéletek A dolgozat elején onnan indultunk, hogy a hazai közgondolkodás, munka-közgazdászok és szociálpolitikusok egyaránt a munkaerőkínálat nem megfelelő színvonalával, képzettségének, készségeinek hiányaival szokta magyarázni azt, hogy miért alacsony a hazai foglalkoztatás szintje. Dolgozatunk első részében nemzetközi adatok alapján bemutattuk, hogy, bár kétség 75

Lásd: Palócz É. és munkatársai: A bérek konvergenciája az Európai Unióban, KOPINT-TÁRKI, 2011, február, http://www.kopint-tarki.hu/tanulmanyaink/2011/berkonvergencia.pdf, különösen: 2. fejezet, 29. oldal. 76 Ezt a különbséget gyakran becsülik a megtermelt értéket kifejező GDP, és a ténylegesen felhasználható („diszponábilis”) értéket kifejező GDI különbségével, ami Magyarországon 6-7%.

61

kívül vannak problémák a hazai képzési rendszerrel, az oktatási rendszer szelekciós és elkülönítő mechanizmusaival, sőt, egyes részterületeken, mint pl. az idegen nyelvtudás, komoly elmaradásaink is vannak – ám mindezek ellenére, a hazai oktatási rendszer az OECD átlagai körüli minőségben „bocsátja ki” a gyerekeket a munkaerőpiacra. Tehát, hogy a munkaerő színvonalával nincsenek komolyabb bajok, azok minősége nem rossz, legfeljebb átlagos. Ez az átlagos színvonal nem magyarázhatja a foglalkoztatás alacsony szintjét. Dolgozatunk második részében azt elemeztük, hogy, bár a munkaerő-kereslet nem elemezhető kielégítő módon a klasszikus közgazdaságtanra és az egyensúlyi elméletre épülő ökonometriai modellekkel, hanem gazdaságszociológiai-szociológiai módszerekkel lehet jelezni a gazdaság és a társadalom szerkezetében lezajló munkakeresleti változásokat – ám a jellemzően nem e célra használt eszközökkel is igyekeztünk kimutatni azt, hogy a hazai munkaerőpiaci problémák alapvetően a nemzetközi fősodortól eltérő szerkezeti okokkal, és az ezekből adódó keresleti problémákkal magyarázható. Más szóval, azt igyekeztem bemutatni, hogy a magyar gazdaság szerkezete nem alkalmazkodott kellően az elmúlt évtizedek gazdasági és társadalmi változásaihoz, ami miatt nem volt képes olyan vállalkozásoknak helyet kreálni és találni magában, amely kellő számban biztosított volna produktív, értéket teremtő munkahelyet a magyar lakosság számára, a dolgozni akaró és tudó emberek számára. Természetesen, ez a felvetés érinti a gazdaságra ható, a gazdaságot befolyásoló, a gazdaság felett hatalmat gyakorló gazdaságpolitikát is, amely nem volt képes olyan környezetet, fiskális és szabályozási „klímát” teremteni, amelyben produktív, értéket teremtő, versenyképes vállalkozások és munkahelyek kellő számban jöhettek volna létre, és kellően sok embernek teremtettek volna munkalehetőséget. (Mindez vonatkozik a gazdaságpolitika kulcselemeire is: nem az adóztatás, a keletkezett profitok megosztása volt a döntő kérdés, hanem az, hogy a költségeit finanszírozni képesen jövedelemtermelő munkahelyekből is kevés keletkezett; hogy az optimista várakozásokkal szemben, bár a multik a makrogazdasági mutatókat jól húzták felfelé, de nem húztak eléggé a szerkezetek alakításában, stb.) Mindezzel nem mondtunk semmi újat: a piacokat általában is a keresletek, a konjunktúrák mozgatják, miért lenne ez másként a munkaerőpiacok esetében? Banális mondandónkat azonban mégis fontosnak tartottuk kifejteni, egyszerűen azért, mert – amint azt indításként jeleztük, - erről másképp szokás manapság gondolkodni. A banalitás kifejtésének van azonban egy ennél nyomósabb oka is. Az, hogy az alacsony foglalkoztatást a munkaerő „hibáival”, „esendőségével”, „csököttségével” szokás magyarázni, az nem csupán tévedés, nem csupán egy a gazdasági élet összefüggéseitől kissé idegenül csacska felvetés – amely alapállásból azonban sikeres tudományos munkákat lehet produkálni. A nem túl bölcs összefüggésekre épülő „tudományosság” bizonyos tudományetikai kérdéseket is felvet: vajon helytálló-e azt a dolgok mozgatójának feltételezni és megtenni – ami, bár nyilvánvalóan nem az, de kényelmesen és sokat tudhatunk róla? Helyes magatartás-e az, ha a munkaerő kínálatát tesszük meg a problémák okának is, pusztán azért, mert erről vannak jó kis adataink, könnyű az ilyen adatokhoz hozzáférni, és trükkösen lehet az ilyen adatokat elemezgetni? Helyes-e e technikai könnyebbség érdekeitől vezérelve feladni a valódi összefüggések keresését? Nos, véleményem szerint nem. A morális problémák természete azonban nem is első sorban tudományetikai, hanem a politikai erkölcsöket érinti. Nem szeretném, mert nem lenne jogos közgazdász és szociológus kollégáimat tudatos, szándékos politikai erkölcsi rombolással vádolni, de számomra eléggé egyértelmű tény az, hogy nem túl bölcs, és tudományetikailag nem túl erényes magatartásukkal maguk (magunk) is hozzájárultunk a foglalkoztatási politikák barbarizálódásához. Ha ugyanis a foglalkoztatási problémák a munkaerő kínálatának nem megfelelőségéből fakadnak – akkor ebből az a politikai következmény is származik, hogy a foglalkoztatási politikáknak a kínálat, a nem 62

dolgozó munkaerő befolyásolására kell törekednie, és nem a keresleti viszonyok alakításán, befolyásolásán kell fáradoznia. És, ha a kínálati oldalra ható politikák nem vezetnek eredményre, akkor logikus fejlemény e kínálati politikák bekeményítése, akár a „szigorok” és kényszerek alkalmazása is. Persze, nem akarnám semmiképpen azt mondani, hogy napjaink kísértetiesen abszurd foglalkoztatási politikáit bármely a munkaerő-kínálat problémáit kifejtő kollégám akarta volna, hogy ehhez bármiféle módon szándékosan asszisztált volna. Merthogy, napjaink közmunkára kényszerítő politikáit már a nemzetközi sajtó is kényszeredetten kínosnak tartja, még a kormányfő által favorizált, totalitariánus kínai gazdaságpolitikáról sem feltételezve azt, hogy XIX. századi, minimális produktivitású munkákra való kényszerítésektől remélje a foglalkoztatási problémák megoldását.77 Az elmúlt két évtized következményeként előálló abszurditással azonban nem lehet nem szembenézni. És, bár a politikai következmények megvonása, valamiféle új politika körvonalazása nemhogy e dolgozat, hanem a szerző lehetőségeit is meghaladják, mégsem lehet ilyen körülmények mellett elhallgatni azt a reményt, hogy a foglalkoztatás problémáinak és megoldási lehetőségeinek újragondolása nem várathat sokáig magára. Hogy nyilvánvaló, a foglalkoztatás kérdéseit is, mint bármely más gazdasági kérdést is, első sorban a keresletek stimulálása és élénkítése, a produktív, értékteremtő munkahelyek keletkezését elősegítő feltételek megteremtése oldaláról kell elemezni és kidolgozni. Mert változás csak akkor és attól remélhető – ha valami lényeges változni fog.

77

Public works in Hungary: Do as the Chinise do, Economist, Jun 30. 2011. http://www.economist.com/blogs/easternapproaches/2011/06/public-works-hungary

63