Miért dobtad el az életed? TABUK NÉLKÜL A FIATALKORI ÖNGYILKOSSÁGRÓL

JANKOVICS ÉVA

Miért dobtad el az életed? TABUK NÉLKÜL A FIATALKORI ÖNGYILKOSSÁGRÓL Az utószót írta DR. ZONDA TAMÁS Tartalom

ELŐSZÓ ... mindnyájan tudjuk, hogy megfogunk halni, de mivel ez távolinak tűnik, nem törődünk vele... Arisztotelész

Meghalt a fiam. Öngyilkos lett! Történetünket megírtam, közreadtam. Írásom nagy érdeklődést váltott ki. A legelső kérdés, amelyet szinte mindenki feltett nekem, arra vonatkozott, hogy miért is írtam meg. Miért fogtam tollat? Az írás, a fájdalom kiírása magamból egyfajta megnyugvást okozott. Ugyanakkor szüntelen beszélgetést is jelentett a fiammal - róla szólt és neki írtam. A döbbenet, a gyász és a vele járó trauma hónapokon át kínzott. A fájdalomérzet egyúttal önváddal is párosult. Mert az öngyilkossággal bekövetkezett halál nem természetes esemény. Nem a természet rendje szerint való. Egészen más így szembesülni gyermekünk halálával, mint ha be​tegségből vagy balesetből következett volna be. Az öngyilkosság egészen más! Valóban nem tehettem semmit? Mit láttam, és mit nem vettem észre, amit pedig kellett volna, amit lehetett volna. Felismerteme a fiam betegségét, tudtam-e arról, hogy depressziós? Bizony nem tudtam. Csak a halála után vettem le a könyvespolcról azokat a könyveket, melyek erről a sokarcú betegségről szólnak, és csak ekkor döbbentem rá, hogy az én fiam depressziós volt. Amikor a könyvemmel a nyilvánosság elé tártam történetünket, elsősorban erre a betegségre szerettem volna felhívni a figyelmet. A kamaszkor olykor szélsőséges hangulatváltozásokat okoz, és általában nem tulajdonítunk nagy jelentőséget ezeknek a hullámzó kedélyváltozásoknak, inkább arra várunk, hogy majd elmúlik, és majd minden megoldódik. A kamasz csupán egy-két napig, netán néhány hétig lesz rosszkedvű, amíg sötéten látja a világot, de majd túllesz ezen; egy kisebb kognitív zavar még nem ok az ijedelemre. A depresszió orvosi definícióiról nem írok, hiszen nem vagyok sem pszichológus, sem orvos - csak azokra a kézzelfogható, szem​m el látható változásokra szeretnék utalni, amelyeket minden család​ban észre lehet (és észre is kell) venni. Ennek az interjúkötetnek ez a fő célja. Melyek is ezek a tünetek? Kamaszkorú gyermekünknek hirtelen megváltoznak a mindennapi szokásai; amit eddig rendszeresen és szívesen végzett, az már nem érdekli. Étvágytalan, alig eszik, vagy éppenséggel igen sokat eszik. Igyekszik elbújni a szobájában, nem beszélget, szótlan. Nem tud aludni. Sötéten látja a világot, magát az életet, nincs, vagy fokozatosan csökken az önbecsülése. Hangoztatja, hogy ez a világ milyen kegyet​len, hogy nincs értelme az életnek, hogy ő semmit sem tud elérni a maga erejéből, hogy milyen szerencsétlen stb. Kérdezősködik az öngyilkosságról, illetve ráirányítja a figyelmet. Esetleg nem törődik a külsejével, elhanyagolja magát. Nem lehet vele beszélgetni, mert elzárkózik mindenkitől, szinte bujkál. Ezeket a tüneteket fel lehet ismerni, és fel is kell ismerni családon belül. S ha már ezeket azonosítottuk, feltehetjük magunknak a kérdést: csak nem depressziós a gyerekem? És ilyenkor bizony mindent el kell követnünk, minden időnket arra kell szánnunk, hogy bármi​lyen áron a bizalmába férkőzzünk. Még akkor is, ha a fiatal gorombán elzárkózik, még akkor is, ha ő éppen nem akar beszélgetni velünk. Ha felismerjük ezt az állapotot, minden beszélgetés, minden együttérzés, minden kommunikáció életmentő lehet. A fiatalkorú öngyilkosságok száma évről évre nő. Sajnos nem minden tragédia kivédhető. Hiszen csak a szakorvosok tudnák elmondani, milyen sokféle megnyilvánulása van ennek a betegségnek. De odafigyeléssel, a helyzet idejében való felismerésével nagyon sokat segíthetünk. Ha „kibeszéltetjük" a problémát - már minden​képpen megtettük az első lépéseket. Ha elmagyarázzuk, hogy minden nehézség megoldható, és nem csak egyféleképpen, hanem akár több megoldás is létezhet minden konfliktushelyzetre. Ha sikerül tudatosítani bennük, hogy ha valami véget ér, ha valami összedől, ha ránk szakad a semmi, még akkor is, abban a helyzet​ben is van kiút, akkor minden bizonnyal legalább gondolkodóba ejt​jük a kamaszt. Időt nyerünk - időt és életet. Azt is tudatosítani kell benne, hogy mi, szülők mindig és minden körülmények között mellette vagyunk, és nem hagyjuk magára. A szülő akkor sem hagyhatja magára a gyermekét, ha az éppen valamilyen helytelen, esetleg büntetendő cselekményt követ el.

Arról is beszélni kell, hogy nem minden fiatalkori öngyilkosságnak depresszió az oka. Előállhatnak családon belül vagy más emberi kapcsolatokban olyan válsághelyzetek, amelyek kilátástalanná teszik a jövőt a kamasz számára. Házassági válságok, a szülők válása, az egyik szülő halála vagy munkahelyük elvesztése bizonytalanságérzetet keltenek. Gyakori ok, hogy a kamaszt elhagyja az imádott első szerelme. Látunk tehát példát arra is, hogy a kamasz egyáltalán nem mutat depresszív jeleket, mégis öngyilkosságot követ el - egy hirte​len ötlettől vagy kilátástalanságtól vezérelve. Az öngyilkosságok legnagyobb arányban szerelmi bánat következményei. Mai rohanó világunkban, felgyorsult életünkben nem mindig tudunk mi, felnőttek sem a hirtelen változásokkal mit kezdeni. Akkor képzeljük el kamasz gyermekünket - aki még nem felnőtt, de már nem gyerek. Valahol félúton tart a felnőttség felé. S ebben az akcelerációban úgy érzi, hogy nem tud mit kezdeni sem a felmerülő problémával, sem önmagával. Ezekben a helyzetekben minden bizonnyal az életét menthetjük meg, ha mellette vagyunk, ha észre​vesszük a bajt. Sajnos nagyon sok családban az öngyilkosság még ma is tabutémának számít. Nem beszélünk róla, és ha valamiről nem beszélünk, akkor az nem is létezik. Ennek azonban éppen az ellenkezője igaz. Beszélni kell róla, minél többet beszélni kell róla, világossá kell tenni - ha a kamasz arra utaló kijelentéseket tesz. De miért tabutéma az öngyilkosság? A szülő ilyenkor majd utólag érzi, hogy valamit elmulasztott, valamit nem tett meg, valamiben hibás. Az önvád leküzdhe-tedennek tűnő érzése egy életen át kísérteni fogja. Ez személyes kudarc, szülői kudarc, amiről nagyon nehéz, szinte lehetetlen szólni. Beszéltem olyan szülőkkel, akiknek a fájdalmukon túl még a környe​z etük rosszalló megjegyzéseit, elítélő megnyilvánulásait is el kellett viselniük. Mennyi ambivalencia, mennyi meg nem értettség, mennyi titok lengi körül még ma is az öngyilkos haláleseteket. Néhányan még azzal a kérdéssel is problémáznak: vajon eltemeti-e majd az öngyilkost a pap? Interjúkötetem másik célja, hogy a fenti kérdésekről végre nyíltan beszéljünk. Könyvemet fiataloknak is írtam! Kamaszoknak. Tanuljanak belőle, és lássák meg azt is, mit hagynak maguk után a családban azok, akik ilyen végzetes tettet elkövetnek. Érezzék át a felelősségüket szüleikkel, édesanyjukkal, testvéreikkel szemben. Tud​ják meg, hogy a túlélő családtagok egy életen át fogják hordani en​nek a szörnyű fájdalomnak a terhét. S legvégül a hasonló tragédiát „túlélő" szülőknek is írtam. Sokan és sokféleképpen nem tudjuk feldolgozni gyermekünk halálát. Öngyilkos halálát! Belemagyarázni, mentségeket és felmentést keresni magunknak nem szükséges. De minden gyászoló szülőnek tudnia kell, hogy ilyen terhet nem egyedül visel! Nincs egyedül - ennek a gyásznak a terhét együtt, többen visszük. Éppen ezért azt is le kell szögeznünk, hogy az esetek bizonyos hányadában bármit megtehettünk volna, mégis bekövetkezik a tragédia. Gyermekünket mégis elveszítjük, mert olyan erős a szuicid hajlam benne, annyira el akar költözni ebből a világból, hogy ha egy​s zer sikerül is megakadályoznunk az öngyilkossági kísérletét, megte​s zi másodszor is, harmadszor is, míg végül a tragédia bekövetkezik. Második könyvem, jelen interjúkötetem kiadását éppen azért tartom szükségesnek és fontosnak, hogy példákat lássunk, láthassunk. Számos szülő hívott fel telefonon, keresett meg levélben és mondta el első könyvem elolvasása után, hogy akár az ő gyerekéről írtam volna, hogy akár ő is elmondhatná ugyanezt, hiszen az én történetem csupán egy példa a depresszió következményeire. De meg kell ismernünk más, egyéb okokból bekövetkezett eseteket is. Mindegyikből levonható valamilyen tanulság, s ha elolvassák, látni fogják, van-e a családjukban olyan fiatal, akinek helyzete valamelyik történettel hasonlóságot mutat. Egyes esetekről szakember által írt és adott véleményeket is közreadunk. Megpróbáljuk érthetőbbé, felismerhetőbbé tenni ennek a haláloknak a körülményeit. A betegség felismerése csak az első lépés, a gyógyítás a második, a fontosabb. Veszprém, 2006. január Jankovics Éva

Zoltán és Ákos Az élet minden sebére vigaszt ad a halál gondolata. Az öngyilkosság perspektívája nem egy nehéz éjszakán segít keresztül. Nietzsche Délután négy órára beszéltük meg a találkozást. Egy külvárosi lebujban, amolyan késdobálónak tűnő kocsmában. Ahol a penészes vakolatot a füst konzerválta, és ahol egy magamfajta nőnek semmi keresnivalója nem volt. Leghátul ült, a raktár bejárata előtti asztalnál, és azonnal tudtam, hogy csakis ő lehet. Zoltán. Kékesszürke munkásruháján a ragacsos malterfoltok egyértelműen azonosították. A telefonban elmondta ugyanis, hogy kőműves. - Na, maga az? - kérdezte bosszúsan. - Már azt hittem, hogy nem talál ide! Na, csak üljön le, ha már itt van... Tessék! mutatott az egyik székre, amely még a múlt rendszerből maradhatott ott: va​lamelyik üzemi párthivatal tartozéka lehetett. - Megismert? - kérdeztem esetlen eleganciával, és kezet nyújtot​tam, de nem fogadta el. - Látja, én nem adok a formaságokra... Engem nem érdekel, hogy kicsoda maga, meg hogy mit akar... Mi a francot akar... Egészen elképedtem. A sör és a kisüsti szaga már elég volt egy közepes kómához. -

De Zoltán, megbeszéltük... Nem emlékszik? A telefonban egé​s zen mást mondott! - próbálkozom. A telefonba? Na látja, az akkor volt, ez meg most van! Iszik egy sört? - Nem, köszönöm, nem kérek... - Hát akkor meg mit akar itt? Vájkálni a múltamban? Mit akar tud​ni? Vagy tudja mit, menjen a jó büdös francba... - Rendben van... Maga egy felelődén ember - próbálom feléb​reszteni a lelkiismeretét, miközben szedelőzködöm. A kocsmából kifelé jövet alaposan végigmérnek a fiúk; egészen szimpla jelenség vagyok. Egész este azon rágódom, hogy miért is hagytam magam ilyen könnyen lerázni. Másnap újra felhívom telefonon. Legnagyobb meglepetésemre ismét vállalkozik a beszélgetésre. - De csak egyszer! - köti ki mindjárt az elején. - Érti? Csak egy​s zer! - Ahogy kívánja, rendben van! Csak jelölje meg az időt és a helyet, én pedig alkalmazkodom. - Ahol a múltkor... - Na nem... Az nem lesz jó... Oda azért nem megyek! Mondjon mást! - Vagy ott, vagy sehol! Kelletlenül megyek vissza a késdobálóba, mert úgy érzem, nekem beszélnem kell vele, mindenáron! -

Már vártam! Késett! - néz az órájára. Dehogy késtem, 4 óráról volt szó, vagy nem?

Felvonja a szemöldökét és gondolkodik. - Nafene, négy óráról? Akkor én tévedtem... - Zoltán, maga már megint ivott... Nézze, így nem lehet beszél​getni! Én komolyan szerettem volna, de így nem megy! Mi nem megy? Most is beszélünk, vagy nem? Tessék, kérdezzen! Itt vagyok, mindent kérdezzen... Semmit sem fogok kihagyni. Elmondom én magának, ha arra kíváncsi, hogyan halt meg Ákos... Öngyilkos lett... Érti? Öngyilkos! Mintha azt mondta volna, hogy a ma​ga fia is így halt meg... Nem? Zoltán egyre hangosabb és egyre arrogánsabb lett, kezdtem ké-nyelmedenül érezni magam, vagy talán féltem? Nem tudom. - Na mi van? Nincs kérdése? Pedig arra várok! Hogy halt meg? Hát felakasztotta magát... Egy kötélre... Igaz, fiúk? A fiam felakasz​totta magát egy kötélre... Ijedten hátrálok előle, egy másik munkás odajön mellém, és kifelé tessékel. - Ne kérdezgesse, kérem, látja, hogy milyen állapotban van... Nem lehet vele normálisan beszélgetni, mióta a fia meghalt. Folyton magát okolja a történtekért, és egyfolytában részeg! Hagyja őt, ké​rem! Menjen el... - De maguk itt, maguk a barátai? Vagy a munkatársai? És ezt né​z ik? Miért nem segítenek neki? - Nem olyan egyszerű dolog ez, maga ezt nem értheti. Hogy én nem érthetem? Na mindegy, ebből nem lesz riport ma sem, feladom. Úgy egy hét múlva csengett a telefonom. Zoltán volt. Csendes, visszafogott hangon kérdezte: - Akar még velem találkozni? - Természetesen! - felelem, kapva az alkalmon. - No, akkor jelölje meg most maga a helyet és az időt!

-

Maradjunk a négy óránál, és inkább felmennék a lakására... - ha​bogom. En is ezt javasoltam volna... Ott legalább megmutathatom Ákos fényképeit is. Nem kell félnie, nem leszek részeg. - Rendben van, ott leszek. Zoltán állami gondozásban nőtt fel. A szüleit sohasem ismerte, és különösebben nem is kereste őket. Mindig családról ábrándozott -ami neki nem volt, és amit nagyon szeretett volna. A kőműves szak​m át választotta, és bízott a két keze erejében. Meglehetősen korán nősült. Még alig volt 21 éves, amikor feleségül vette Erzsit. Nemsokára megszületett a várva várt fiú, Ákos. Zol​tán boldogsága felhődennek látszott. Két ember helyett is dolgozott, ahová hívták, oda elment. Erzsi családja befogadta: látták milyen törekvő, szorgalmas fiú. Egy ideig nem is volt semmi baj. - Milyen kisfiú volt Ákos? -Jaj, remek. Klassz kis fickó volt! Olyan hangja volt, hogy eladta az egész házat, ha sírt. Erzsi mindig félt, ha felvettem az én otromba, buta kezeimmel. Azt mondta: el fogod törni azt a gyereket. De semmi baj nem történt soha. Az óvodában kicsit félszegnek láttuk és ügyedennek. Az óvónők szerint nem akart szerepelni soha. Amikor anyák napi ünnepség volt, csak az én fiam nem mert kimenni a szín​padra és elmondani a verset. Egyébként pedig otthon fújta a mondó-kákat, egyiket a másik után. - Ezen a félszegségén kívül volt-e valami más jellemzője is? -Mit mondjak? A hüvelykujját folyton szopta, cumizta, mintha az anyja melle lett volna. Egyik kezével szorította az én kezemet, ha mentünk valahová, a jobb hüvelykujja pedig egyfolytában a szájában volt. De megmutatom, van erről egy fénykép is. Zoltán kinyitott egy fiókos szekrényt, és kivett belőle egy albumot. A kicsit fakó, barnuló képekről vékony, szőke kisfiú mosolyogott rám. - Milyen szép! - szalad ki a számon, és ez a belső rezonancia vala​hogy utat talál Zoltán felé. - Szép volt! - helyesbít. - Szép volt! Hallgatunk. A csend feszült várakozásában sokasodnak a percek. S mint a lassan lehulló vízcseppek tompa koppanása, úgy idegesít ez a hallgatás. - Beszéljünk az általános iskoláról is, sportolt-e valamit Ákos? - Sportolni nem szeretett. Pedig próbálkoztunk vele. En is fociztam valamikor, a focimeccsekre pedig mindig magammal vittem. Mégsem szerette. Félt a kiabálástól, a szurkolóktól, általában a hangoskodástól. - Előfordult, hogy otthon hangosan veszekedtek? -Miért, maguknál talán nem fordult elő?! Ez szerintem természetes. Minden családban előfordul... Persze, hogy veszekedtünk. Eleinte csak kis dolgokon, semmiségeken. Később már mindenen. Miért nem járok időben haza, meg ilyenek... Tudja, mi, kőművesek egész nap kemény fizikai munkát végzünk, hóban, sárban és esőben egyformán - ha pedig végeztünk, mindig bementünk egy-két üveg sörre, mert az jólesett az embernek. Erzsi meg ezért haragudott. Amikor hazaértem, és megérezte rajtam a sörszagot, már elkezdett kiabálni, én meg vissza. Először még vigyáztunk, hogy ne a gyerek előtt történjenek a dolgok, de később már ez sem volt fontos. Ilyenkor aztán Ákos, szegénykém, elbújt valamelyik sarokban, vagy ha jó idő volt, kiment az utcára. Aztán elkezdett csavarogni. Tudja, kezdetben az anyósomnál laktunk, és addig azért minden rendben is volt körülöttünk, de amikor megkaptuk életünk első panellakását, akkor kezdődtek csak igazán a bajok. Eleinte csak a gyerek csavargott, később, pedig már Erzsi is. Volt, hogy amikor hazaértem, ő sem volt sehol. Se vacsora, se Erzsi. Se gyerek! Amikor pedig kérdőre vontam, azt mondta, hogy neki is jár a szabadság meg a szórakozás, mert mellettem csak besavanyodni lehet. Mert én őt nem viszem sehová, és ha elmegyünk, akkor is csak szégyenkezik miattam. Mert nem tudok viselkedni... Nekem ez nagyon fájt, és próbáltam a kedvére tenni, de már nem ment. - Elmentem én az anyósomhoz is, hogy segítsenek valamit. De ők is csak azt hajtogatták, hogy „nem kellene innod, fiam, meg időben kellene hazajárni". De ha időben járok haza, akkor ki dolgozik, miből élünk? Olyan volt ez, mint egy csapda. Lehajtotta a fejét, két kezét tehetetlenül nézegette. Kisebb-nagyobb sebhelyek nyomait mutatta, meg a megvastagodott, elnehezült ujjait. - Kész nyomorék lettem mára, nézzen rám... Ez mind a munka, a mérhetetlen munka. Én nem voltam szabadságon tán soha, én nem voltam üdülni sem, csak egyszer, ez is volt talán a baj. Én már nem tudok úgy élni, mint egy rendes ember, nekem valami mindig hiányoz​ni fog. A fiam legfőképpen. Ő volt, akiért dolgoztam, éltem. De el​m ent, itt hagyott. Miért? Miért? Kérdőn néz rám, hogy tudom-e a választ. Tudom-e a magam fájdalmán keresztül a miértek miértjét. De nem vigasztalhatom, mert én sem tudom, nincs válasz - mondom neki. Azt sem ígérhetem, hogy az idő majd enyhíti a fájdalmat, hogy az évek lassú enyhülést hoznak - mert ez hazugság és önámítás volna! Zoltán fia egy évvel azelőtt halt meg. Természetes, hogy még nem tanult meg együtt élni ezzel a szörnyű tudattal. Ezt a harcot, ezt a keserves, önmarcangoló, önpusztító fájdalmat még meg kell szoknia. Hozzá kell szoknia az álmatlansághoz, az éjszakák és a nappalok könyörtelen váltakozásához. Fel kell ébrednie minden reggel, és el kell oltania a lámpát minden éjjel. Ki segít neki megtörni ezt a csendet, ezt a szorongató, fülsiketítő hallgatást? Látom, hogy még mindig nem érti, nem fogja fel, hogy mi is történt vele, velük. A tehetetlen magányt, a megmagyarázhatatlan tényeket, a kusza, elviselhetetlen kérdéseket pedig csak a kiskocsmák, söntések képesek feloldani. Görcsbe rándult teste ilyenkor ellazul, és csak a fáradtságot érzi, a fáradtság jóleső gyönyörűségét, és pillanatnyilag ez a legtöbb, amit elérhet a maga erejéből. - Megmutatná Ákos szobáját? Mit szeretett, volt-e hobbija? Látszólag megkönnyebbülten áll fel; némi szünet ez a kitörni ké​s zülő zokogás előtt. - Hát persze. Jöjjön csak, ez itt, ez volt az ő szobája. Még minden ugyanúgy van, mint amikor itt élt.

Körülnézek. Figyelem a falakat, a bútorokat. Semmi különös, gondolom, lényegében minden van, aminek lenni kell. Egy heverő, egy kis íróasztal, szekrény, a falakon polcok és plakátok. Feltűnően sok plakátot, rajzot látok különféle halakról. - Na látja, ez volt az egyik hobbija, a horgászás. Azt szívesen csinálta. Mert olyankor egyedül volt. Kora hajnalban kimentek az egyik haverjával, kiváltották a horgászengedélyt minden évben, pedig nem volt olcsó, aztán ott ültek órákon át. Az a haver, a Tibi, az sem volt valami bőbeszédű gyerek. Az is csak hallgatott mindig. Mondtam is nekik nem egyszer, hogy olyanok vagytok, mint a kukák. Mint a halak. - Aztán meg nézze, még mit szeretett csinálni. Itt vannak például ezek a kis repülők. Modellezett. Nem győztem venni neki ezeket. Órákon át elbabrált velük. - Az előbb azt mondta, hogy sokat csavargott. Ugyanakkor meg lá​tom, mennyi minden más is érdekelte, nem? - Igen, hát ez a csavargáshistória, ez érdekes volt nála. Mert úgy rátört időnként, szóval voltak olyan időszakai, amikor folyton ment, ment, mint akit üldöznek. Máskor meg itthon ült egész nap. Vagy horgászott. Én sem értem ezt... Olyan különös volt ő, más, mint én..., vagy, mondjuk, a korabeli fiúk. - Amikor meg elvégezte az ipariskolát, festőnek tanult, és el is végezte, akkor jöttek a diszkók. De ott se találta a helyét. Viszont mivel mi egyre többet és többet veszekedtünk az Erzsivel - hát szinte menekült itthonról. Aztán meg jött a válás. De nem ám olyan egyszerűen. Erzsi egy szép napon bejelentette, hogy neki van valakije, és én menjek el a lakásból, mert itt ő marad a gyerekkel. Én persze ezt nem akartam, most kezdjem el újra valami koszos albérletben, semmi nélkül? Nem ezért dolgoztam egész életemben, hogy most kikerüljek az utcára. Perre mentünk. -A lakás közös volt. A mindennapos veszekedések elől Erzsi elköltözött valamelyik barátnőjéhez, mert az anyósék rendesek voltak, nem fogadták be. Ákos velem maradt. Mire kitűzték a tárgyalást, a fiam úgy döntött, hogy mivel nagyot csalódott az anyjában, velem marad. A bíróságon is kijelentette ezt. Ezek után Erzsi lemondott a lakásról, és úgy egyeztünk meg, hogy Ákos velem marad, ő meg el​m egy, így is történt. - Próbáltam a fiam előtt erősnek látszani, és meg akartam mutatni neki, hogy egyedül is mindent meg tudunk majd csinálni, de azért láttam, hogy Ákosnak sokszor volt rosszkedve. - Miben nyilvánult ez meg? Mit csinált ilyenkor a gyerek? - Elkezdte szidni az anyját meg a pasiját, hogy milyen szemét, hogy elhagyott minket. Még karácsonykor sem látogatta meg, pedig a nagyanyja is kérte, hogy legalább oda menjen el hozzájuk. De nem ment. Velem vállalt szolidaritást. De folyton ingerült volt, ideges és szomorú. Aztán egyszer csak észrevettem, hogy valami nem stimmel nála. Ezekben a napokban azért én ügyeltem arra, hogy délután úgy 5-6 óra körül mindig hazaérjek, hogy vele lehessek. Megtanultam mosni, sőt főzni is. Bár hétköznap az ebédet egy kifőzdéből hozattuk. Ákos furcsa lett. Még furcsább. Bevonult a szobájába, és nem akart beszélni. Hagyjál engem, mondta mindig. És én hagytam. Mert azt hittem, hogy hagynom kell. - Volt hogy eljött egy barátja, vagy tudom is én, kicsodája - mert olyan túl gyakran nem találkoztak azért -, aztán bevonultak a szobába, és csak a magnó hangját hallottam kiszűrődni, semmi mást. Azt gondoltam, beszélgetnek. Még örültem is neki. A fiú valamikor késő éjjel elment, én már addigra aludtam. Hiszen korán kelő ember vagyok, a kőművesek korán indulnak dolgozni. A legfurcsább nekem az volt, hogy nem udvarolt senkinek sem. A barátairól, osztálytársairól már lehetett hallani, hogy lányok után járnak, de az én fiam, az nem. Mi lehet ezzel a gyerekkel? Ez bennem is felmerült, de kivel beszéltem volna meg? Nekem nincs családom, senkim. A főnököm? Egyszer említettem neki is, hogy gondok vannak a fiammal. „Micsoda? - kérdezte, amikor meg elmondtam, kinevetett. „Ugyan már, nem kell az ilyent erőltetni, majd jön az magától is!" - Sohasem próbált erről beszélgetni vele? - De, egyszer. Korábban jöttem haza a melóból, és ő ott ült az ágyam szélén, és régi fényképeket nézegetett. Akkor láttam, hogy keresi az anyját. Ugyanis az ő képei voltak kirakva az ágyra. „Hiányzik?" - kérdeztem. - „Hát persze, hogy hiányzik" - felelte. „Te, Ákos, miért nem udvarolsz valami kislánynak? Sosem látom, hogy érdeklődnél valaki iránt." - kérdeztem. Csak vonogatta a vállát, és nem szólt semmit. „Mi az? Süket vagy?" - mordultam rá. „Nem vagyok süket. Hallom. Csak. Mert. Nem érdekelnek a lányok." „Jesszusom! Csak nem vagy buzi?" „Ugyan már, mit ki nem találsz! Foglalkozz a magad dolgával!" „De akkor meg mi a bajod? Látom rajtad, hogy valami nem stimmel?" - firtattam tovább. „Persze, sok minden nem stimmel, például az is, hogy soha sincs pénzem." „Majd lesz! Szépen dolgozol és majd lesz." „Ja, úgy, mint neked? Mit tudsz te felmutatni? Ezen a szaros panelon kívül, nézd meg, úgy élünk, mint a prolik, tipikus prolik." - Ez a beszélgetés annyira mellbevágott, hogy nem is tudtam folytatni. Eddig még sohasem mondta, hogy milyen kevés a pénzünk, hogy nem telik erre sem, meg arra sem. Mindent elfogadott. Azt is, hogy nem tudom előfizetni neki az HBO-t, mert az már nem megy. S én azt hittem, hogy minden rendben van. Most meg kiderült, hogy semmi sincs rendben. Ákos mindenáron pénzt akart. De én attól töb​bet, mint amit dolgoztam, már nem tudtam tenni. - Ákos látogatta-e az édesanyját, tartott-e vele kapcsolatot? - Sajnos nem. Eleinte én sem akartam, hogy elmenjen hozzá, és ez így, utólag belátom, nagyon nagy hiba volt. Veszekedéseink, torzsalkodásaink során egymás zsarolásának eszközeként Ákost vetettük be. Ákos árulónak nevezte az anyját, és nyíltan mellém állt. Ehhez következetesen ragaszkodott úgy egy évig. Aztán egyszer a névnapjára el akart menni, és én akkor azt mondtam neki: „Ha elmész, Ákos, akkor nagyot csalódok benned! Csak nem akarod még meglátogatni azok után, hogy itt hagyott minket egy pasi miatt?" - A fiam akkor nekem azt mondta, hogy természetesen nem megy el, csak egy futó gondolat volt az egész. De később megtudtam az anyósomtól, hogy telefonon azért felhívta az anyját. S attól fogva telefonon időnként beszéltek egymással. Persze erről én akkoriban még nem tudtam. - Kiderült-e hogy mi volt Ákos szomorúságának, rosszkedvének az oka? - Később kiderült, de csak jóval később. Több oka is volt. Ákos füves cigarettát szívott, marihut vagy mi a fene a neve, nem tudom. - Marihuánát - vetem közbe.

Igen, na az... Szóval marihuánát. Amikor bevonultak a szobájába, akkor szép csendesen szívtak. Utána meg jól kiszellőztették a szobát. Ákos kezdett nem dolgozni. Másnap nem tudott bemenni a munkahelyére, karikás, piros szemekkel, kidülledt pupillákkal tántorgott a létrán, és a főnöke elbocsátotta. De csak két hét múlva tudtam meg az igazat. Pontosabban annak is csak a felét. Azt mondta, hogy elküldték, mert sokan vannak festők, és ő a legfiatalabb. Munka meg nincs. Én ezt akkor el is hittem, és nem kérdeztem meg a főnökét, hogy tényleg így van-e? De valamivel később egyszer találkoztam vele a Tescóban, és ott, megkérdeztem, hogy miért küldte el az Ákost. „Komolyan nem tudja? - kérdezte. - Na, akkor legfőbb ideje, ha tudomást szerez arról, hogy az Ákos kábítószerezik. így, nézze, nem alkalmazhatom. Nem engedhetem a létrára ilyen állapotban." „Igen, ez igaz... - dadogtam -, de én ezt nem tudtam. Jaj istenem, most mit csináljak?!" „Hát nem tudom, de jó lesz, ha a körmére néz a gyerek​nek, mert ebből nem sok jó várható." - Úgy értem haza, mint akit fejbe kólintottak. Most mit csináljak? Kihez menjek? De jó volna, ha itt lenne az anyja. Ő ezt már régen észrevette volna... Ekkor gondoltam először, hogy nagyon nagy a baj. Amikor este Ákos hazajött, és elmondtam neki mit hallottam, hihetetlen haragra gerjedt. Egészen bevörösödött az arca, a szemei forogtak, és olyan agresszív lett, amilyennek még nem láttam soha. „Miről beszélsz, te... Te szerencsétlen... Csak nem annak a hülye idióta Müllernek hiszel... Persze most ezt találta ki, hogy védje magát." „Szóval nem igaz?" - kérdeztem. „Nem hát, minek kell felülni mindennek!" Ákos ordítozott, dühöngött, belerúgott egy fotelbe, ami felborult, és hiába csitítottam, csak még jobban üvöltött. - Ijesztő, rémisztő volt ez a változás. Persze ekkor már nem hittem neki. Láttam a viselkedésében is, hogy megváltozott. Nem, ő nem ilyen volt. O egy csendes, magába forduló, félszeg gyerek volt. És most? Most egy magából teljesen kivetkőzött vadállatot látok! Akkor este nem szóltam már hozzá, féltem, hogy minden mozdulat csak olaj a tűzre. De másnap nem mentem el dolgozni; szabadságot vettem ki, és reggel, inkább délelőtt megvártam, amíg felkel. Agyongyötört volt a tekintete, a szeme pedig piros. De nyugodtnak láttam. „Mi az, fater, nem mentél melózni?" - kérdezte meglepve. „Nem. Nem, mert beszélnem kell veled!" „Ugyan miről? Úgysem mondok semmit." „Ákos, ezt nem teheted meg velem. Mi olyan hosszú éveket gürcöl​tünk át ketten, mindig ketten voltunk egymás vigaszai, támaszai, most is így kell lennie, érted?" „Ne gyere nekem ezzel az érzelgős dumával... Ez nem érdekel, és kész. Meg amúgy is sietek, most el kell mennem valahová..." „De hát azért maradtam itthon, hogy beszéljünk..." „Sajnálom, miért nem mondtad előbb, nekem dolgom van most..." „De hát nem is dolgozol, akkor meg hová a fenébe mégy?" „Az nem tartozik rád..." „Drog után szaladsz, igaz? Azt kell ilyen sürgősen beszerezned." „Nahát, te nem vagy normális..." „Ákos, megtiltom, hogy így beszélj velem, az apád vagyok, ha nem tudnád..." „Sajnos tudom... Hagyjál már békén..." - Szinte fellökött, hogy ne álljak az útjába. Tehetetlen voltam és csalódott. Nem ezt vártam a fiamtól. Összeszorítottam a fogam. Semmit sem tehettem. De még aznap elmentem a háziorvosunkhoz. „Küldje be a fiát - javasolta. - Meg kellene vizsgálnom, csak így tud​nék valamit is mondani." De tudtam, hogy itt már megbukott a do​log. Ákos sohasem fog bemenni hozzá. - Kihez fordulhatott még? Hát kétségbeesve felhívtam a volt anyósomat, akivel azért a gyerek miatt tartottuk a kapcsolatot. Ő javasolt egy pszichológusnőt; itt is lakik a közelben - meg hogy küldjem át a gyereket hozzájuk is. Per​s ze a gyerek nem ment. - Es a pszichológusnő? - Vele is beszéltem. Azt mondta, hogy előbb magánbeszélgetést keli folytatnia vele. De egy óra ötezer forintba kerül. Utána pedig csoportterápiát javasolna... De erre sem került sor: Ákos nem ment el. így csak vergődtem vele, és néztem tehetetlenül most már kimondhatjuk, mert így van, szóval - a pusztulását. Ákos szép lassan leírta magát, lehúzta magát a spirálon... De, tudja, azért azt is szörnyű megélni, hogy az ember egy ilyen helyzetben teheteden. Nincs megfelelő háttér, kézzelfogható segítség. Valahogy nem megoldható ez az egész. Mert ezek a gyerekek csak a legritkább esetben mennek el maguktól, önszántukból a drogambulanciákra. Legalábbis az én fiam, az nem ment. - Es mit tett ezután ? Mi történt ezután ? - Szörnyű volt, el sem tudja képzelni. Alihoz, hogy drogozni tudjon, a legegyszerűbb mód, hogy díler lesz. Még szörnyűbb volt, hogy kezdett pénze lenni. Eleinte csak jobb ruhákat vett, később már egy kocsira is gyűjtött. Engem pedig napról napra jobban lenézett. Na és ez volt a legszörnyűbb, amit el kellett viselnem. Talán még attól is szörnyűbb volt, hogy Erzsi elhagyott. Hirtelen „átjáróházzá" vált a lakásunk. Mindenféle alakok jöttek és mentek. Kis fóliapapírba csomagolt valamit vittek magukkal. A fiam pedig már előttem is minden különösebb izgalom nélkül rágyújtott a cigire. „Na, fater, látod, nem ám a nyolc óra robot, meg beledöglés munkába..." „Ezt nem fogom elnézni, amit itt csinálsz a lakásban, ha így akarsz élni, akkor tessék, menj külön, mert itt, az én házamban ezt nem csinálod, megértetted?. .." „Milyen 'te házad'? Ez az enyém is, meg az anyámé is lenne, ha el nem üldözted volna..." „Mi? Mit mersz mondani? Én üldöztem el az anyádat, te szemét, te utolsó gerinctelen roncs..." - Csúnyán összevesztünk. Én is üvöltöttem, meg ő is. Másnap mondta az egyik szomszédasszony, hogy az összes lakó kint volt a folyosón és hallgatózott. Ettől fogva napirenden voltak nálunk a veszekedések. Ordítoztunk, veszekedtünk egymással. Szinte már féltem este hazamenni. Minél több időt töltöttem a kocsmában, és minél többet ittam, annál jobban éreztem magam. Az egyik délután, amikor megyek haza, látom ám, hogy egy rendőrségi kocsi áll a házunk bejáratánál. Mindjárt tudtam, hogy hozzánk jöttek. Biztos voltam benne, így is volt. Bemegyek és látom, hogy két rendőr éppen házkutatást csinál. A harmadik bemutatkozott, és elmondta, hogy mit keresnek. Bejelentés érkezett, hogy itt drogot árulnak. „Bejelentés? - ámuldoztam. - És ki, ki jelentette be?" „Az nem fontos. Árul-e a fia marihuánát vagy egyéb drogot?" „Dehogy árul! - mondtam határozottan. -Hogy képzelik, hogy én ezt megengedném. Én egy rendes munkásember vagyok, nézzék, én azt sem tudom, hogy mi az a canabis, vagy mi a fene... Dehogy engedném árulni, az egyszer szent..." - Annyi bizonyos, hogy éppen akkor semmiféle drogot nem találtak a lakásban. Tehát nem volt tettenérés. De megmondták a fiamnak, ha a legkisebb mennyiséget is megtalálják nála, letartóztatják. Amikor elmentek, a fiam nevetni kezdett, hogy „na, szerencsére nem hoztak kutyát, mert az biztosan kiszúrta volna, hogy hol van". Meg hogy „kösz, fater, rendes voltál, hogy nem szóltál, pedig már azt hittem, hogy te jelentettél fel". „Nem szégyelled magad! - mondtam neki. - Hát ilyennek ismersz? Elítéllek érte, az biztos, de zsarukézre nem adnálak, azért azt mégsem... De mit mondtál, hogy mégis itt a drog a lakásban... És hol?"

„Sosem fogod kitalálni" - mondta, és elővette a fényképes dobozokat. Ez két régi fadoboz volt, aminek ő szépen dupla feneket csinált, és a képek alá voltak elrejtve a kis zacskók. Csakhogy a képek alá még néhány erős illatú rozmaringot is betett. Ez aztán tel​jesen elvitte a marihuána jellegzetes szagát. - Változott-e valami a történtek után? - Semmi. A fiam emberibben beszélgetett velem, nem volt többet ordítozás meg veszekedés, nagy hatással volt rá, hogy nem árultam el a zsaruknak. De azért mégis változott valami. Ákos hol feldobott volt és jókedvű, hol pedig magába zuhant és hallgatag. A kétféle lelkiállapot szinte periodikusan ismétíődött nála. A lakásunkban viszont nem árult többet drogot. Mindig kérdeztem, hogy miből él, és miért van szükség erre, miért nem keres egy rendes munkát magának, de csak ingatta a fejét. Egyszer megjegyezte: „Tudod, apa, ha nem szívnék el olykor egy-egy spanglit, akkor teljesen becsavarodnék. Ez jót tesz nekem, hidd el. Ez egy több száz éves nyugtató. Más országokban orvosok ajánlják, csak nálunk van ilyen hűhó körülötte." Tehetetlenül vergődtem ebben a csapdában. Mert abban voltam. Ha ellentmondok neki, akkor oda a jó viszony, ha helyeslem, amit csinál... Hát akkor meg még nagyobb bűnös vagyok. Szerintem azokban az időkben egyikünk sem tudott éjszakánként aludni. Mindketten külön-külön rágódtunk a magunk problémáján. - Voltak-e öngyilkosságra utaló kijelentései Ákosnak? Sajnos voltak, de ezeket én nem vettem komolyan. Egy-egy depressziós időszak után vagy alatt mindig mondogatta: „minek is élek én, csak teher vagyok neked, meg nincs semmi perspektívám, ennyi pénzzel hogy lehet majd egyszer megnősülni", meg ilyenek. De én akkor nem tudtam, nem akartam ezt komolyan venni. Arra gondoltam, hogy jól van, most éppen ilyen a kedve, majd keresztülmegy rajta. Mert hiszen hol fel volt dobva, hol meg mélyponton volt. Ami nagyon meglepett, hogy volt egy NIKE kabátja, amit elég drágán vett, és egyszer csak ezt a kabátot az egyik barátjának ajándékozta, akivel horgászni járt esetenként. Mondhatom igen meglepett a dolog. Meg is kérdeztem tőle: „Mért adtad oda ezt a drága kabátot, fiam?" Csak legyintett rá: „Mért ne? Nekem már úgysem kell." „Hogyhogy nem kell?" - kérdeztem értetlenül. „Mert nem kell és kész, meguntam, mondjuk így", és ezzel lezárta a további kérdéseket. Mérges lettem. „Hát azért, tudod, ilyen könnyen ráunni egy kabátra! Nem értem én ezt, fiam, nem értem..." A dolog azonban ennyiben maradt. Vagyis válasz nélkül. - Azon túl, hogy minden energiáját, idejét a fiának szentelte, volt-e magánélete? Volt-e valaki, akivel megoszthatta a problémáit? - Barátnőre gondol? - kérdezte. - Igen, arra gondolok! - Eleinte évekig nem volt senki sem. Aztán megismerkedtem egy presszósnővel, az Idával, aki nagyon rossz házasságban élt a férjével, ütötte-verte őket a pasas. Előfordult, hogy csupa kék-zöld folt volt az arca, úgy jött be a Két Bagolyba. Valami szimpátia kialakult köztünk. Egyszer el is jött hozzám, és együtt voltunk, tudja úgy, mint a férfi a nővel, de aztán mégsem tudott dönteni abban, hogy otthagyja-e a családját vagy sem. Ezért aztán titokban találkozgattunk itt-ott. - Tudott-e Ákos erről a kapcsolatról? - Tudott hát. De nem nézte jó szemmel. Mindenféle megjegyzéseket tett, meg többször is kijelentette, hogy ide aztán nem jöhet. Itt ő nem tűr meg senkit. Veszekedést meg én sem akartam, ezért hát minden ahogy esett, úgy puffant. Beletörődtem. Mindent megtettem én Ákosnak, amit csak akart. Az egyetlen hozzátartozóm volt, az egyeden fiam. Zoltán szeme elhomályosul, és sírni kezd. - Tudja, nem akarok én már sírni, csak olyan nehéz ez, olyan ne​héz ez az egész. Meddig bírom én ezt? Hosszú, válasz nélküli percek követik egymást. Hallgatunk. Nem először áll be ez a csend kettőnk között, mióta itt vagyok. Ertem én, érzem én, amit Zoltán. Bennem is ott zakatol, lüktet ez a fájdalom. A hallgatás, a ki nem mondott szavak, a könnyekbe fojtott kétség és az önvád. - Mégis mi volt az a pont, az az esemény, amely végső elhatározásra késztethette Ákost? - Csak gondolok valamire, de ez nem biztos. Ákos felvette a kapcsolatot az anyjával, de úgy, hogy én ne tudjam meg. Mert, ugye, a buta fejemmel én ezt mindig is tiltottam. Csakhogy eljött az idő, amikor megbocsátott az anyjának, és megkereste. Hiányzott neki - így utólag belátom, hiba volt tiltanom, lehet, hogy még ma is élne a fiam. Nem akart fájdalmat okozni nekem se, meg az anyjának se, ezért titokban járt hozzájuk. Erzsi pedig mindenfélével megpróbálta visszaédesgetni magához a fiát. A végén már odáig jutottak, hogy arra kérte: költözzön át hozzá. Ákos az utolsó napokban tehetetlenül vívódott. Nem tudta, mit tegyen. Nem tudta sem feldolgozni, sem megoldani ezt a kérdést. Hozzám nem fordulhatott vele. Én nem hiszem persze, hogy ezért halt meg. De hogy ez is hozzájárult, az biz​tos. Semmilyen problémamegoldó képessége nem volt. - Volt-e már előtte is öngyilkossági kísérlete a fiának? - Nem, nem volt. Legalábbis nem tudok róla. Idegileg nem volt egy stabil gyerek, a félszegségét, a sutaságát a droggal próbálta ellen​s úlyozni. Igazából nem tudott érzelmi kapcsolatokat kialakítani sem velem, sem mással. Vagy legalábbis nem mutatta. Az, hogy mennyire fájt neki az anyja elköltözése, igazából fel sem fogtam. Nem érzékel​tem nála, kívülről nem látszott. De később kiderült, hogy rettenete​s en megviselte. Tisztában volt azzal, hogy én neveltem fel, és nem akart fájdalmat okozni nekem. Viszont gondolkodás nélkül rohant volna az anyjához. Ez a konfliktushelyzet mindenképpen közrejátsz​hatott a halálában. - Hogyan halt meg Ákos? Tudna róla beszélni? - kérdeztem szem​lesütve, mert tudom, hogy ez a legtapintatlanabb, legnehezebb kér​dés. A legfájóbb pillanat felidézése sem ad azonban biztos választ a miértre. Zoltán ekkor felállt, és rámutatott az ajtókeretre, amely Ákos szo​bájába vezetett. - Itt, itt volt a kötél felerősítve a keretre. Később megtudtam, hogy egy hónappal ezelőtt vette a kötelet egy gazdaboltban. Ismerem a tulajdonost, ő mesélte el nekem. Este hazajöttem a munkából, és gyanús volt, hogy a kulcs a zárban belül benne maradt. Dörömböltem, morogtam, és valahogy hirtelen megéreztem a bajt. Be akartam törni az ajtót, de nem sikerült. Jött egy szomszéd, és megkértem, hogy segítsen. „Mi a fenének csinálják itt mindennap a fesztivált!? -kiabált rám. - Hol a rendőrség jön, hol be vannak rúgva, hol meg veszekednek. Kész őrület. Bizonyára megint jól belőtte magát a díszes fia. Csak zörögjön neki,

majd csak felébred a kedves." így, így hagyott ott a szomszéd. Kétségbeesve hívtam a mentőket, pedig akkor még nem tudtam, mi történt - csak valahogy az ember az utolsó pillanatban már megérzi, már tudja, mi fog következni. A mentősök aztán alig tíz perc alatt kijöttek, és az egyik erős fiatalember befeszítette az ajtót. Amikor bementünk, Ákos már nem élt. Szörnyű látvány volt. Sohasem fogom elfelejteni. Levettük a kötélről, és én magamhoz szo​rítottam. Látott már ilyent? Meglepődöm a kérdéstől. - Nem, nem láttam, de hallani hallottam. Tudom, hogy milyen! - Igen, igen, borzasztó! Azt nem lehet leírni, elmondani. Senkinek sem kívánom, hogy így lássa viszont a gyermekét. Röviden eny-nyit tudok mondani rólunk, a fiamról. Tud vele valamit kezdeni? - Minden bizonnyal, Zoltán. Szeretnék közelebb jutni a megoldáshoz. Szeretnék válaszolni egyszer a „miértre" - ha ez valaha is lehetséges. Minden hasonló szomorú történet tanulságát meg kell beszélni, és le kell vonni a tanulságokat, hogy segíteni tudjunk másoknak. - És gondolja, hogy ez lehetséges? Meg vagyok győződve róla. Mennyire tudta, hogy a fia depressziós beteg, pontosabban mennyire érzékelte, hogy ez a betegség sok esetben ha​lálvággyal párosul ? - Én a depresszióról csak nagyon keveset tudtam. Munkásember vagyok, nem értem rá mindig, hogy a hangulatváltozásait kövessem. Meg aztán megtévesztő volt a mi esetünkben, ugye, a drog. A drog. Mert hát én leginkább ennek tudtam be a magatartását. Igaz, mint említettem, szóba került a pszichológus - de odáig már nem jutottunk el, vagyis a tényleges vizsgálatig. Meg én, megmondom őszintén, azt hittem, hogy majd kikeveredik belőle. Nem ismertem én ezt, fogalmam sem volt arról, hogy ez betegség is lehet. Hát az, amit most mond nekem, hogy már a gyerekkori félszegsége, visszahúzódása is figyelmeztető jel lehetett volna - ez egyenesen meglep. Mert a gyerekek is különbözők, nem igaz? Majd kinövi - gondoltuk. Meg aztán nagyon sokat volt ez a gyerek egyedül. Hát képzelje el, amikor az anyja itt hagyott minket... Két férfi egyedül. Két esetien férfi. Olyanok voltunk mindig, mint az „ágrólszakadtak", mint akinek nincs se istene, se hazája, hát ki törődött volna velünk? Nekem kellett összeszedni magam... De hát attól még dolgoznom kellett, és a gyerek bizony egyedül volt. Hol ide, hol oda csapódott. A válás, igen, a válásunk nagyon megviselte. Sokszor sírt, láttam. Meg az a döntés, hogy velem maradt. Szegénykém. Már akkor úgy látta, hogy az anyja valakivel el​m egy, de én, én itt maradok egyedül. Ezért maradt velem. - Ne vádolja magát, Zoltán. Az közel sem biztos, hogy ha a fia, Ákos, az édesanyját választotta volna, azt könnyebben élte volna meg. Akkor ugyanígy fájlalta volna a történteket, a döntését, ezt higgye el nekem! Az egyedüllét biztosan nem tett jót az éppen tinédzserkorba kerülő fiatalembernek, a droggal való találkozása pedig csak még inkább felerősítette benne, pontosabban kihozta, felszínre hozta a betegségét. - Pedig mindig azt mondta nekem, hogy a fíí, az csak javít a han​gulatán, az nem káros, meg nem kell félnem tőle. Én nem tudom ezt túlélni, én nem tudom, hogy most mi lesz velem, nincs semmi célom, semmi értelme nincs az életemnek. Egyedül vagyok, olyan egyedül, mint az ujjam. Eddig érte dolgoztam, ezután kiért, miért? - Az ivással mindenesetre nem segít magán. Meddig lehet butítani a tudatát, meddig és miért? Nekem még azt sem mondhatja, hogy persze kívülállóként könnyen adok tanácsot, mert sajnos én nem vagyok kívülálló. Olyan teher ez, Zoltán, amelyet életünk végéig cipelünk ma​gunkkal. Nem lesz jobb, nem lesz könnyebb, csak egyszer majd elvisel​hetőbb. Ákos nem hagyott búcsúlevelet. Tettét nem indokolta meg. Csak megválaszolatlan kérdéseket, miérteket és fájdalmat hagyott maga után. Állítólag az édesanyjával rendezte a kapcsolatát, állítólag heten​te látogatta. Akkor mégis mi történhetett? így egyszerre és hirtelen? Válasz - mint annyi más esetben - nincs! Ma még nincs! Zoltán - bár a nehéz fizikai munka kétségtelen és látható nyomokat hagyott külsején - még most is jó kiállású, markáns megjelenésű, alig negyvenéves ember. Az újrakezdés lehetősége minden tragédiában benne van. Csak akarni kell, csak hit kell hozzá és erős lélek. Erős lélek - hordozni a múlt terheit és megalkudni a jelennel. Új célokat, új lehetőségeket kell felkutatni, új értelmet kell adni a mának úgy, hogy közben egy pillanatra sem sértjük meg a múlt emlékeit.

Rita magánya Mi az élet? őrület. Mi az élet? Hangulat. Látszat, árnyék, kábulat. Legfőbb jói: semmiségek Mert álom a teljes élet, Holmi álom, álma csak. Pedro Calderón de la Barca A telefonban egy zaklatott, sírós női hangot hallottam. - Most láttam a tévében, mindenképpen szeretnék beszélni magá​val... - A könyvemről? - kérdezem. - Igen, most néztem a tévét, és láttam magát az RTL műsorán, tudja, nekem is volt egy lányom, sajnos csak volt, és úgy halt meg, ahogy a fia! - Öngyilkos lett? - Igen. Felakasztotta magát. Hallgatunk. Az éteren át is érzem, hogy folynak a könnyei. Sír. Hallom a mélyről jövő sóhajtásokat, a pillanatok közel visznek hozzá, bár vagy százötven kilométerről jelentkezett. Nincs jelentősége a távolságnak. Csak az az elképzelt mozdulat a fontos, hogy meg tudjuk érinteni egymást. Csak az az elképzelt pillanat a fontos, hogy meglássuk a másik lelkét. A lelkünket behálózó szomorúságot és a soha véget nem érő bánatot. Csak az a fontos, hogy érezzük: a fájdalmunk közös és egyformán osztozunk benne. Ő hív, és én visszajelzek. Láthatatlan szálak kötnek hozzá. Átélt ahhoz hasonló pillanatot, mint én. Amikor a föld ismereden barna mélysége örökre magába zárta a gyermekeinket. Margónak hívják, és beszélgetni akar velem. Minden beszélgetés, minden emlékezés, tudom, újabb sebeket tép majd fel mind​kettőnkben, mégis megígéri, hogy elmeséli a történteket. A beszélgetésre egy későbbi időpontban került sor. Addigra már tudtuk egymásról, hogy hasonló korúak vagyunk, tehát nyugodtan tegeződhetünk. Margó nyugodtabb lett, elmondta, hogy szeretne se​gíteni nekem. - Beszélj magadról egy kicsit, a családotokról, körülményeitekről! - Átlagos család voltunk. Se nem gazdagok, se nem szegények. Tudod, ez egy szerelmi házasság volt, a gyerekek jöttek egymás után. Először a fiúk, majd a kislányom. Időközben a férjem egy vállalkozás​ba kezdett, ami működött is sikeresen. Hirtelen elhallgat, keresgél a múltban, vajon elmondjon-e mindent, ami most felgyülemlett benne, ami nyomasztja, amiről talán - ki tudja - nem is akart beszélni, most mégis kikívánkozik belőle. - Tudod, amikor megtudtam, hogy a két fiú után megint terhes vagyok, felmerült bennünk - a férjemmel - a gondolat, hogy talán nem kellene már a harmadik gyerek. De valami erős, ösztönös érzés szinte kényszerített arra, hogy megtartom, nekem mégiscsak kell ez a gyerek, meg tulajdonképpen reméltem is, hogy majd lány lesz. Nagyon szerettem volna egy kislányt. Pedig a férjem nem akarta, „elég lesz két gyerek", mondogatta. Végül mégiscsak az én akaratom győzött. Amikor megtudtam, hogy lányom született, nagyon boldog voltam. Kimondhatatlanul. Tudod, mit mondtak nekem most a halá​la után? - Mit? - Szóval azt mondták, hogy megfogantatásuk után mindent éreznek a babák. Amit az anyák gondolnak, éreznek, azt ők is érzékelik, felfogják. Megérezhette, hogy sokáig meditáltunk, mire eldöntöttük, hogy megtartjuk. Akarjuk. Bár én kezdettől fogva biztos voltam eb​ben, mégis az a hezitálás, az hatással lehetett rá... Forgatom a kezemben a tollat, csak rágom a végét, és nem tudom, mit mondjak. Nehezen szólalok meg. Igen, persze. Utólag annyi mindent mondanak az emberek. Valami hasonlót mondtak nekem is. Tudod, nekem is azt mondták, mivel vákuummal született a fiam, hogy azért ment el ilyen fiatalon, mert nem is akart megszület​ni... De ez csak egy belemagyarázás a történetbe. Mi az, hogy nem is akart megszületni? - Én is kétségbe vonom azért ezt! Csak, tudod, úgy mondták. Talán azért, hogy vigasztaljanak, vagy hogy valami misztikus magyaráza​tot keressenek a halálára. - Margó, volt-e depressziós, szorongásos beteg a családotokban, netán öngyilkosság előfordult-e? Nem, nem volt. Illetve mégis... Hát persze... A volt férjemnek az öccse, igen, ő évekkel ezelőtt öngyilkos lett. De hozzáteszem, az életmódja is befolyásolta ebben. Szinte mérgezte magát. Önpusztító életet élt. Aztán amikor munkanélküli is lett, akkor elkezdett inni, de nagyon, és persze mi lett a vége: felakasztotta magát. - Lehet, hogy benne volt valahol, talán genetikailag is ez a hajlam a kislányodban? Akár öröklődhetett is! Lehet - mondja, aztán hosszú csend következik. Elgondolkodik a hallottakon. De erről nem akar beszélni. Mást tart fontosabbnak. - Kérdezted a családom. Tudod, mi elváltunk. Sajnos. A férjem folyton kimaradozott, a gyerekekkel szinte csak én törődtem, minden gond, minden felelősség az én nyakamba szakadt. Ő meg élte a maga életét. Míg kicsik voltak a gyerekek, igyekeztem eltitkolni előttük, de később persze ezt már nem lehetett. Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy miért maradozik ki, miért nem törődik a családjával. A fiúkat is megviselte, de a kislányom, Rita szinte belebetegedett. Nagyon szerette az apját. Ragaszkodott hozzá. De azt is látta, hogy én mennyire szenvedek. Engem is sajnált. Amikor aztán végül elhagyott minket a férjem egy másik nő miatt, Rita ezt sohasem bocsátotta meg neki. Idegileg is, érzelmileg is nagyon megviselte. Szinte nem akarta elhinni, hogy elment az apja. Nem akarta elfogadni. Többször megleste, kereste, hogy hol van és várta. Mindig várta vissza. Én magam is nagyon nehezen

éltem meg a szakítást. - Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy a kislány, pont Rita az, aki vigasztal és próbál lelket önteni belém. Próbálja megértetni velem, hogy azért az élet megy tovább, és mi még mindig egy család vagyunk, csak apa nélkül. „Az a fontos, hogy mi szeressük és segítsük egymást" - mondta mindig nekem, és tudod, ezért nem értem meg, amit tett... Ez érthetetlen, hihetetlen. Igaz azonban az is, hogy sokszor láttam őt az apja miatt szomorúnak és csalódottnak. De most félbeszakítottalak, kérdezz csak tovább! - Nem, nem szakítottál felbe, minden fontos, amit el szeretnél mon​dani. .. Sima szülésed volt vagy esetleg vákuumos? - Sima, nem vákuummal szültem. - Ért-e a terhesség alatt bármilyen megrázkódtatás vagy bánat? - Nem, nem emlékszem ilyenre! - Kiskorában észrevettél-e a kislányodon valamit, ami más volt, mint a fiúknál? Például szorongóbb volt-e? Voltak-e különös szokásai? - Nem, nem volt más, mint a fiúk. Szokásai? Mire gondolsz? - Például ujjszopás, körömrágás? Esetleg éjszakai bepisilés? - Körömrágás, az igen. Rágta a körmeit - de nemcsak gyerekkorában, hanem már amikor nagylány volt, még akkor is szinte tövig le​rágta valamennyit. Miért, ez fontos lehet? - Lehetett ez nála egyfajta belső szorongás, feszültség levezetése is, biz​tos, hogy időnként szorongott... - Lehet, bár én nem vettem ezt olyan komolyan, nem is gondol​tam semmire, azt mondtuk mindig, hogy majd kinövi. - De nem nőtte ki? - Nem! - Milyennek láttad a lányod kicsinek? Inkább visszahúzódó volt, vagy netán akaratos, csendesebb vagy hangoskodóbb? - Kifejezetten akaratos volt kicsinek is és később is, nagylányként is. Szeretett a középpontban lenni mindig, és ha valamit elképzelt, ab​ból nem engedett, azt kierőszakolta, keresztülvitte tűzön-vízen át. - Milyen volt a kapcsolata a testvéreivel? - A testvéreivel jó kapcsolata volt! Bár inkább az idősebbik fiammal értette meg magát, de a kisebbik öccsével is mindig jó volt a vi​s zonya. - Tehát a nagyobbik fiadnak elmondhatta a titkait, az örömeit is, netán a bánatait is? - Szerintem igen. Sok mindent megbeszéltek. En is mindig azt hittem, hogy mindent tudok a lányomról... Velem is mindent megbeszélt. Kértem is rá, „te Rita, ne titkolj el előttem semmit, én mindent megértek, akár szexuális kérdésekben, akár másban, legyél biza​lommal hozzám". - Voltak barátnői, akikkel megoszthatta a titkait? - Voltak, persze. Az én lányom egy igazi, mai fiatal lány volt. Persze hogy megbeszélte a barátnőivel a titkait, a dolgait, a fiúügyeket. - Megkérdezted a barátnőket Rita halála után, hogy utalt-e előttük valaha is bármi életuntságra, kilátástalanságra, beszélt-e esetleg a ha​lálról? - Megkérdeztem őket, sokszor átbeszéltük az utolsó napokat, he​teket. Senkinek sem mondott semmit. Különös ez az egész. Semmit sem mondott. Én sem láttam rajta semmit. - Nem? - Nem! Tudod, voltak, akik azt mondták, hogy milyen anya vagy te, ha nem láttad meg a lányodon ezt a fájdalmat? Hát hogy nem vetted észre? Nagyon fájtak ezek a megjegyzések. Még az a szerencse, hogy sokan mellém álltak és biztattak, hogy ne törődjek ezekkel az emberekkel, mert azért ezt nagyon nehéz volt elviselni a fájdalmam mellett. Furcsák az emberek, ilyen halálesetnél mindenfélét össze​kombinálnak, mesélnek. - Van még benned önvád? - Persze hogy van, mindig is volt! És a mai napig is érzem, pedig nem tehetek róla, nem láttam rajta semmit... De ez az önvád... Ez szörnyű, éjszakákon át nem hagy nyugton... Nem tudok aludni, sok​s zor hajnalig vergődők, forgolódok, kínlódok, és minduntalan azt kérdezem magamtól, hogy „miért? miért történt mindez? ki fog ne​kem erre válaszolni?" Van erre, lesz erre válasz valaha is? Próbálok mindent elmondani neked, hátha segíthetek valamiben... - Az önvád olyan természetes; valamennyi szülő átéli, akinek így hal meg a gyermeke. ..De át kell értékelned a történteket. Rita végül is nem volt beteg, nem volt depressziós? Igaz? Azt pedig, hogy mire készül, nem beszélte meg veled, nem tudhattál róla! - Nem, nem volt depressziós... Nem tudok róla. Orvoshoz nem járt, nem kezelték semmivel sem... Egészséges gyerek volt. - Kerülhetett-e kapcsolatba a droggal? - Hogy képzeled? Nem, soha. Sőt határozott véleménye volt a droggal kapcsolatban, nagyon ellenezte és elítélte. Egészen biztos, hogy nem drogozott. Még csak marihuánát sem szívott... - Gyógyszereket sem szedett, amiről esetleg nem tudsz? Bármire, fog​fájásra, fejfájásra vagy valamire? - Nem, nem szedett gyógyszereket... Nem tudok róla; egészséges gyerek volt. - Serdülőkorában érzelmileg labilis volt-e, esetleg hullámzó volt-e a hangulata, hol jobb, hol rosszabb? Nem nagyon vettem ezt észre. De azért az apja viselkedése, meg ahogy minket cserbenhagyott, elhagyott, az mély nyomokat hagyott benne. Azt mondta, hogy csalódott a férfiakban, nagyon nagyot csa​lódott. Ezen sokáig rágódott. - Az első szexuális élményéről beszélt-e neked? - Határozott kislány volt, nem adta könnyen magát. Barátságos volt, de közelebbi barátságokat nem könnyen kötött. Apja viselkedése mindenre rányomta a bélyegét. Ő nem akart olyan lenni, mint az apja volt. Beszélt, persze hogy beszélt róla, de hogy mindent elmondott-e, azt nem tudom. Egyik délután leült mellém, és szinte félve elmesélte, hogy együtt volt egy fiúval. Nagyon

szerelmes lett ebbe a fiúba. - Ha valami bántotta, akkor mindjárt elmondta neked, vagy elvo​nult a szobájába, esetleg elbújt a bánatával? - Volt, hogy elmondta, volt, hogy nem! - Milyen szórakozásokat kedvelt leginkább? - Szeretett zenét hallgatni. Sokszor bebújt az egyik bátyja szobájába, és ott hallgatta a kedvenceit. De ezt nem találtam sem meg​lepőnek, sem különösnek, szerintem az ő korában ez természetes volt. - Mégis mi válthatta ki nála az öngyilkosság gondolatát? - Fél évig járt az előbb említett fiúval, nagyon komolyan vette a kapcsolatot, és ez a fiú becsapta és otthagyta. Otthagyta éppen akkor, amikor a lányom már egészen komolynak gondolta, akkor kiderült, hogy ennek a fiúnak másik barátnője van, akit jobban kedvel, mint a lányomat. Ritában egy világ omlott össze. Ismét igazolva látta, hogy a férfiak megbízhatatlanok, hazugok, mint az apja. Ráadásul az utol​s ó időben teljesen megromlott a kapcsolata az apjával is. - Mert egyébként tartott kapcsolatot az apjával? - Igen, bármennyire is kritizálta és elítélte az apját, mégis nagyon ragaszkodott hozzá, mégis favorizálta, és ment utána. Mit ment utána? Leste, egyenesen kileste, amikor az apja az új barátnőjével ment valahová. A barátnői szóltak rá, hogy „Rita, ne csináld ezt, ez butaság. Apátok elment, tudomásul kell már venned végre, és hagynod kell, hogy élje az életét". De Rita ebbe nagyon nehezen nyugodott bele. Folyton arról ábrándozott, hogy majd visszajön hozzánk, és minden úgy lesz, mint régen volt. Ez a két dolog, vagyis az, hogy a barátja is elhagyta és az apjával is összeveszett, nagyon egy időben történt, egybeesett. Nem szívelte az apja barátnőjét sem, de más gondok is felmerültek. Az apja szerette a szerencsejátékokat, gyakran veszített, és ilyenkor a gyerekeitől is kért pénzt. Ahelyett hogy ő adott volna nekik. Rita ezt nagyon sérelmezte, hiszen neki is éppen csak minimálbér volt a fizetése. - Mi történt ezután? Észrevettél-e valamit? - Semmit. Arra gondoltam, hogy majd szépen megnyugszik, és előbb-utóbb elfogadja, hogy az ő apja ilyen. Aztán láttam, hogy tar​tósan szomorú. „Te, Rita, mi bánt téged ennyire?" - kérdezgettem tőle, de nem akarta megmondani. Kifejezetten hallgatag lett ezekben a napokban. Ereztem én, hogy itt valami másnak is lennie kell, mint az apjával történt veszekedésnek, majd egyik este végül kibökte: „A Gábor is itt hagyott!" Ezen meglepődtem. Erre nem gondoltam. Mindig olyan aranyosak voltak, amikor együtt láttam őket. Olyan egymáshoz illőek. A lányom szép, nyúlánk teremtés, a fiú, pedig erős, magas és férfias. Soha nem veszekedtek. Mégis megtetszett neki egy másik lány. Hiába próbáltam Ritát vigasztalni, hogy majd lesz másik fiú, ettől még nincs itt a világvége, meg mással is előfordult ez már, és nem ő az első. De hiábavaló volt minden. A testvére, a bátyja is mond​ta neki. De azt is megjegyzem, hogy a bátyjával is volt egy nézetelté​rése, és ez is bántotta. Nem sokkal azután, hogy ez a fiú otthagyta, és megmondta, hogy más lány van az életében - a lányom felakasztotta magát. - Borzasztó... Ezek szerint ez egy hirtelen és meggondolatlan lépés volt? - Minden bizonnyal, hiszen sem én, sem a testvérei, de a barátnői sem láttak rajta semmit. Jó, hát a szomorúságon kívül, de ki nem lenne szomorú egy ilyen helyzetben. Elvégre ez a természetes reakció, nem? Senkinek nem tett semmiféle célzást arra, hogy mire készül... Az utolsó napokban sem vettem észre semmit. Tette a dolgát, mint máskor. - Az utolsó hét eseményeit fel tudnád idézni? - Megpróbálom visszapörgetni az eseményeket. Dolgozott rendesen, ruházati eladó volt egy boltban, ahol nagyon szerették. Szép és csinos volt, szinte vonzotta a vásárlókat. Tehát ezen a héten meghallotta, hogy valami nincs rendben a barátja körül, hogy más lánnyal is jár. Megbeszélték, hogy pénteken este találkoznak és tisztázzák a dolgot. Munkaidő után elment egy kozmetikai termékbemutatóra, majd amikor innét hazajött, még arról is beszélt nekem, hogy a hétvégén, szombaton elmegy egyik kolléganőjéhez, és megnézi a sziklakertjét. Szerette volna, ha mi is építünk ilyet itthon a kertünkben. Szombaton estére úgy tervezte, hogy diszkóba megy a barátnőjével, és egy hosszú hétvégét töltenek majd a barátnő nyaralójában, s csak azután jön haza. Ez volt a terve. Semmi arra utaló jel nem volt, semmi olyan nem hangzott el tőle, hogy mire készül. Egyetlen mozdulatán sem vettem észre semmi különöset. Pénteken este a Gábor nem jött el hozzá tisztázni a dolgokat, a félreértéseket. Láttam ugyan rajta, hogy rosszkedvű, de semmi komolyra nem gondoltam. Átment a „bátyus" szobájába zenét hallgatni, de ezt már máskor is megtette, ha bántotta valami. Késő este, úgy 11 óra körül beszéltem vele utoljára. Mielőtt lefeküdtünk, még beszélgettünk egy kicsit. Akkor is mondogattam, hogy tegye túl magát a történteken. Amikor lefeküdtünk, azt mondta, hogy „aludj nyugodtan, Margó, nincs semmi baj, majd túlleszek rajta", és én megnyugodtam, lefeküdtem és elaludtam. Időnként viccesen Margónak hívott! Reggel, amikor felkeltem és kinéztem az ablakon, úgy tűnt, mintha a barackfa mellett állna a lányom. Különös érzésem volt. Csak úgy állt, háttal nekem. De furcsa - gondoltam -, mit csinálhat ott kint a kertben ilyen korán? Szóltam neki, de nem válaszolt. Különös érzés fogott el. Rémület, félelem. Ekkor kimentem, és hátulról meglöktem a vállát. „Mit hülyéskedsz velem? Mit csinálsz itt?" - kérdeztem, de ugyanabban a pillanatban már megláttam a kö​telet, és tudatára ébredtem, hogy Rita mit tett, és hogy meghalt. Meghalt és már nincs visszaút ebből az állapotból. Már nincs mentség. Már nincs segítség! Azt hittem, megőrülök. Elmondhatatlan az az érzés, amelyet akkor ott átéltem. Csak álltam, és nem mertem hozzáérni, hogy ne érezzem a halál valóságát. Aztán kiabálni kezdtem, sikoltoztam, és kijött a házból a volt férjem, hogy megnézze, mi történt, miért kiabálok. Ő vágta le a kötélről a lányomat. A többire szinte nem emlékszem, kiesett az emlékezetemből, egyszerűen kiesett; sokkos állapotba kerültem. - Mit gondolsz most a történtekről? - Bár hirtelen és meggondolatlan cselekedetnek érzem, mégis azt mondom, hogy hihetetlen, hogy miért nem vettem észre rajta semmit? Miért nem mondta el nekem, hogy mire gondol, min gyötrődik. Nem, nem ismertem a lányomat mégsem. Hiába hittem azt. Tudod, könnyen mondják mások, hogy ezt kellett volna csinálni, meg azt, senki sem tudja, míg nem kerül ilyen

helyzetbe, hogy mit kellett vol​na tenni. - A testvérei hogy élték meg a halálát? - Nehezen, valahogy nem akarnak beszélni róla. Tudod, egy év telt el, mire most már úgy-ahogy megpróbáljuk feldolgozni, de a nagyfiam ma is azt mondja, hogy nem akarja hallani, annyira fáj neki. - Igen, azáltal, hogy nem akar beszélni róla, elhárítja magától a történteket, szinte azt akarja átélni, hogy mindez mégsem történt, mintha még valamikor, egyszer megjönne majd a húga. - Igazad van, pont így viselkednek. A kisebbik fiam gyakran felemlíti, hogy a Rita ezt így csinálná, a Rita ezt nem enné meg, és ehhez hasonlókat, de a nagyfiam nem akar beszélni róla. Ő talán még most sem engedte el a húgát. - Gyakran sírsz? - Sokat sírok! Sokat. Elég egy emlék, egy egyedül töltött délután. Sokszor elolvastam a búcsúlevelét, talán százszor is. Elküldöm neked. Olvasd el. Nem is tudtam, hogy írt. A rendőrök átnézték a szobáját, mindent, aztán kivették a táskájából a személyi igazolványát, abban volt egy összehajtogatott papírlap. „Tudja mi ez? - kérdezték. - Milyen levél ez?" „Nem, nem tudom, milyen levél," megnézték, és akkor mondták, hogy ez egy búcsúlevél, amit a lányom írt. Egészen elcsodálkoztam. Egy utolsó üzenet tőle. Egy utolsó vallomás. Leírta, hogy a Gábor nélkül nem tud élni, és ezért lesz öngyilkos. Engem kért, hogy ne haragudjak rá. Borzasztó. Margó hangja elcsuklik a sírástól; nem akarom faggatni, kérdezni tovább. Milyen jogon merészelek én másokban sebeket feltépni, miért gondolom, hogy azért, mert velem is hasonló történt, majd közelebb jutok a válaszhoz, amelyet olyan nagyon keresek? Elment egy kislány. Egy kislány, aki lelkileg súlyosan megsérült szülei válása miatt. Egy kislány, aki talán érzékenyebb volt, mint a barátnői; aki nehezebben viselte el a lelki megpróbáltatásokat. De vajon miért viselte nehezebben a külvilág igazságtalanságait? Mi volt benne több vagy éppen kevesebb, mint másban - ami miatt ez bekövetkezett? Miért nem tudott könnyebben túllépni a problémákon? Vajon benne volt-e sorsában a születése pillanatától ez a tragédia? A hajlam, a késztetés a halálra, hogy az első adandó alkalommal, amikor a lélek már nem képes a terhét elviselni, kitörjön belőle. Kitörjön belőle, és magával ragadja, magával vigye az ismeretlenbe. RÉSZLETEK A BÚCSÚLEVÉLBŐL, MELYET SZERELMÉNEK ÍRT

Kedves Gábor! Amikor ezt a levelet olvasod, már nem leszek. Elég időm volt, hogy végiggondoljam, érdemes-e élnem. A végső elhatározásom az volt, hogy nem. Leírom neked, mint is éreztem irántad valójában. Amikor először megláttalak, olyan érzés fogott el, hogy én biztos össze fogok veled jönni. Ez be is jött. Az a pillantás, amikor először egymás szemébe néztünk, az nagyon megfogott. A szívem egyre gyorsabban vert. Nem tudom, hogy te akkor hogy voltál ezzel, de már nem is fogom megtudni. Emlékszem az első sms-edre; az volt: Hello - ettől egy kicsit le​döbbentem, de nem hátráltam meg. Amikor megbeszéltük az első randit, nagyon izgatottan vártam. Végre belenézhettem a szemedbe. Te megkérdezted, hogy csak egy kalandot akarok, vagy komolyabb kapcsolatot, és én mondtam, hogy komolyabb kapcsolatot szeretnék. Az elején még minden olyan jó volt, és szép, majd egyszerre hirtelen megváltozott minden. Egyre kevesebbet találkoztunk, már csak akkor beszéltünk, amikor én felhívtalak. Nehezen fogadtam el, hogy munkád miatt csak nagyon keveset tudunk találkozni, de beletörődtem. Később már hétvégeken sem akartál jönni. Na mindegy! Azt remélem, tudod, nagyon fájt ne​kem, ahogy az utóbbi időben bántál velem. Én megértem, hogy sokat dolgozol, de ha tudtam volna, hogy így bánsz velem, soha​s em kezdtem volna. Miattad volt az, hogy újra nyugtatókat szedtem, és az is, hogy éjszakánként nem aludtam, ezt viszont titkoltam, de már nem jelent semmit. Én úgy éreztem, olyan szerelemmel éreztem irántad, hogy azt nem tudnám leírni. Úgy szerettelek téged, hogy te azt el sem tudod hinni. Ki is használtál engem. Voltak barátaim, de irántuk sohasem éreztem azt, amit irántad. Mert én azt gondoltam, hogy veled más lesz. De ezt a szerelmet te nem igazán viszonoztad. Neked más mindig fontosabb volt, mint én. Annyi mindent megtettem, de mindig valaki hátba szúrt. Úgy éreztem, a családban is minden összejött. A bátyáimmal sem volt mindig jó a kapcsolatom, és az apámmal sem. Egyszóval egyedül maradtam. Ekkor borultam ki igazán. Ekkor jöttél te, és úgy éreztem, hogy mégsem vagyok egyedül, mert van mellettem valaki, aki, ha szomorú vagyok, megvigasztal. Magához ölel. Ez a valaki voltál te. Ez annyira jó érzés volt, megint azt éreztem, hogy fontos vagyok valaki számára. Veled lehetett mindenről beszélni, megértő voltál, csak amikor kiborultam, akkor nem voltál mellettem. Múlt héten még azt mondtad, hogy szükséged van rám, aztán hirtelen megint megváltozott minden. Úgy éreztem, átvágtál engem, ez női megérzés. Aki igaz szerelemmel szeret, az nem ezt érdemli. Tudom, neked is rossz volt, hogy egy héten egyszer láttál, tudom, hogy sokat dolgoztál - de erről én nem tehettem. Azt gondolom, hogy most már semmi értelme nincs az életemnek, meg kell hogy tegyem. Tudom, hogy anyukámnak nagy fájdalmat okozok, de ilyen életet nem kívánok senkinek, amit én átéltem. Azt sose felejtsd el, mennyire szerettelek, de nem bírom tovább, nekem ilyen élet nem kell. Azt hittem, veled minden más lesz. Meg akartalak lepni egy külföldi utazással, de ezt sajnos vissza kellett mondanom. Biztos voltak nekem is hibáim, de nézd el nekem. Nagyon fájt, hogy így bántál velem, soha nem vittél sehová se, úgy éreztem, hogy szinte szégyellsz. Tudod, milyen rossz érzés az, amikor nem szeret senki? Te hogyan is tudhatnád, neked van családod. Te tudod, milyen az apai szere​tet, sajnos én ezt nem tudom!

Sok mindenen keresztülmentem, már nem bírom tovább, itt a vég. Köszönöm neked ezt a fél évet, remélem, nem fogod elfelejteni. Remélem, megtalálod azt, akit te majd egyszer feleségül veszel; légy vele nagyon boldog és szeresd tiszta szívből. Én is azt gondoltam, hogy megtaláltam, de csapdába estem és ott is maradtam. Sose hallgattam mások véleményére, engem mindig a szívem vezérelt, és a szerelem, amit irántad éreztem. Ha esetleg elgondolkozol ezen, vagy még utoljára akarsz látni, ak​kor még szombaton itthon találsz. Ui.: Én még mindig hajlandó lennék veled, elölről kezdeni min​dent, ha te is úgy gondolod. (Szeretlek) 2002. május 16. Rita Egy levél. Egy utolsó segélykiáltás! Ha talán idejében megérkezik a szeretett fiúhoz, akkor esetleg Rita még ma is élne. De a fiú nem kapta meg a levelet. Amikor elolvasta, már késő volt. Rita szép volt, fiatal. Még csak 19 éves. De már elege lett az életből. S egy hirtelen gondolattal eldobta magától. Pedig még mennyi terve volt. Édesanyjának arról beszélt, hogy manöken szeretne lenni. Karcsú, nyúlánk termete igazi manökenalkatot kölcsönzött neki. Ter​vezte, hogy iskolába jelentkezik. Szép ruhákról és kifutókról álmo​dott. Aztán mégis minden másként történt. Nem így gondolta ő sem, nem gondolhatta így. A gondjaival, belső vívódásaival úgy érezte: egyedül van. Nincs mellette senki. S ettől olyan értelmetlenné vált minden. Az utolsó napon már nem gondolt másra, csak arra, hogy nincs értelme így az életének. Búcsúlevelét halála előtt egy nappal írta meg, s mivel késett a válasz, döntött. A fiú a történtek után szeretett volna beszélni Margóval, az édesanyával, de Margó úgy érezte, ennek már nem volna értelme, nincs mit mondaniuk egymásnak. A megtörtént tragédiát már nem lehet visszafordítani. Az összehasonlító elemzések azt mutatják, hogy a normál populációhoz képest a szuicid fiatalok gyakrabban élnek egyszülős családban. Arról is lehet olvasni, hogy ha bármelyik szülővel rossz a kommunikáció, megromlik a kapcsolat - ez elsősorban a lányok öngyilkossági késztetését befolyásolja. A lányok jobban érzékelik a családi konfliktusokat, s ez nagyobb érzelmi terhet jelent számukra. A lányok „apaképe" a fiúkéhoz viszonyítva több esetben mutatott szignifikáns eltérést. Míg a fiúk lényegében tudomásul veszik, hogy apjukra nem mindig számíthatnak, addig a lányok jelentős többsége ezt mély lelki válságként éli meg. Amennyiben például kiegyensúlyozatlannak, labilisnak látja az apát, az apa hangulatát, úgy az segítségkérésre serkenti. Azok a labilis fiatalok, akik apjukat is labilisnak látják, sokkal nagyobb valószínűséggel kérnek segítséget a környezetüktől. S ha ebben az esetben valami miatt késik ez a segítség, netán elmarad, úgy ezt teljes magányként élik meg. Úgy értékelik, hogy lám a családon belül is egyedül maradtak, nem áll melléjük senki. Az az „apakép", amelyet szerettek volna, már régen nem az, mint ahogyan hitték. S bármennyire szeretnék is hinni, hogy erős, okos és biztonságot adó apjuk van, be kell látniuk, hogy a nehezebb élethelyzetekben nem számíthatnak a segítségére. Ez a felfokozott magányérzet tovább erősödik, ha apján kívül konkrét konfliktusba kerül szeretett családtagjaival is. Egy kapcsolat, egy mindent elsöprő szerelem képes kirángatni ebből az ambivalens állapotból, ám ha ez sem alakul sikeresen, akkor már kétszeres erővel tör rá a teljes kilátástalanság. S maga az élet válik értelmedenné. Nincs példakép, nincs segítség, nincs mellette senki, és nem veszi észre senki ezt a kétségbeejtő belső vívódást, belső monológot. Az „engem nem szeret senki" meg az „én nem kellek senkinek, akkor én nem érek semmit, én nem vagyok senki, én nulla vagyok" gondolatoktól átélt lelki krízisét esedeg nyugta​tókkal, hangulatjavítókkal igyekszik oldani. A nyugtatók azonban különféleképpen hatnak, s nem mindig eredményezik a kívánt hatást: a talajt vesztett személy nem érzi értékesebbnek magát, ami számára adott pillanatban, adott esetben a legfontosabb lenne ahhoz, hogy bízzon a saját erejében. A kamaszkor mindenképpen egy „hullámvasútszerű" állapot, és ha idejében érzékelnénk ezeket a szinte láthatatlan rezonanciákat, egymásból eredő és egymásba ívelő feszültségeket, sokat segíthetnénk. Egy jó pszichoterapeuta minden bizonnyal képes lett volna segíteni. Csak idejében kell észrevenni, csak idejében kell megpróbálni! Mivel is kezdi Rita a búcsúlevelét Gábornak? „Amikor ezt a levelet olvasod, én már nem leszek..." És mivel fejezi be? Egy utolsó segélykiáltással! Ami meg az élet felé int. Ebben a kiáltásban még minden előfordulhat, még a túlélés esélye is benne van: „ha még akarsz látni, ha..." „Még kezdhetnénk elölről mindent" - sugallja, és döntését a választól teszi függővé! De a válasz nem érkezik meg idejében! Mert a fiú nincs otthon, és így csak késve jut el hoz​z á az üzenet.

Esküvő és halál Felhő voltam, gyors égi füst Vonagló szárny, úszékony álom: Egy árnya sem maradt, nem lett eső A szívszorulás voltam, a sóhaj A messzenézés, csönd két szó között Afólcsengés, az elcsodálkozás Szép Ernő - Körülbelül egyidősek lehetünk - kezdi a beszélgetést Kati. - Igen, szerintem is, én 56 éves vagyok, bár bizonyára idősebbnek látsz, nagyon megviselt a tragédia. Ha egy szülő elveszíti a gyermekét, a fájdalom kiül az arcára, és már örökre ott marad a szem, a tekintet vibrálásában. Ott maradnak és elmélyülnek a veszteség okozta ráncok, amelyeket már nem is akarunk eltüntetni. - Jó, hogy beszélhetek veled - mondja. - Ha valaki, akkor te ér​tesz meg engem. A fájdalom nem átvállalható, de ha együtt visszük, akkor biztos könnyebb - legalábbis szeretném ezt hinni, gondolom. Kati elmondja, hogy miután elolvasta a könyvem, úgy érezte, mintha az ő gondolatait írtam volna le. Mintha beleláttam volna a lelkébe, a szívébe. - Kérdezz nyugodtan! Segíteni szeretnék a többi szülőnek; biztosan vannak még sokan, akik nem érzékelik időben, mekkora baj, mekkora tragédia leselkedik körülöttük, ha lekicsinylik a fiatalkori hangulatváltozásokat. Én sem fogtam fel, sőt álmomban sem mertem volna arra gondolni, ami megtörtént velünk. De megtörtént. Sajnos, meg​történt! - Két fiam van, azaz volt - helyesbíti magát. - Tudod, átlagos, normális családi életet éltünk. A fiúkat szeretetben neveltük, öt év korkülönbség volt a gyerekek között. Zsolt fiam a kisebbik, ő halt meg. Egy iskolában dolgozom, egy középiskolában, a férjem építész​technikusként végezte a munkáját. Sajnos ő is meghalt. Hirtelen. El​m ent a fia után, egy héten belül. Szinte hitetlenkedve hallgatom a történetét. Katinak nemcsak a fia, a férje is meghalt egy héten belül. - Milyen módon lett öngyilkos a fiad? - kérdem alig hallhatóan. - Felakasztotta magát! - feleli szárazon. - Felakasztotta magát, gondold el, egy erdőben, egy fára. - Hihetetlen, az ember egyszerűen nem tud mit mondani... Nehéz megkérdeznem tőle, hogy volt-e a családban már öngyilkos vagy depressziós beteg? - Nem, nem tudok róla. Sem egyikről, sem másikról. Nem hiszem, hogy nálunk, a mi esetünkben ez genetikailag örökölt betegség lett volna. - Milyen szülésed volt? Sima vagy esetleg vákuumos? - Zsolti nagyon hamar megszületett - az idősebbik fiammal sokkal inkább megkínlódtam. Semmi probléma sem volt, vákuum sem kellett. Egészséges, szép kisbaba volt. - Észrevettél-e esetleg valami különbséget a két fiú között; gondolok itt eltérő természetre, szokásokra ? Feltűnő különbség nem volt köztük, de azért azt el kell mondanom, hogy Zsolti mindig szorongott valami miatt, bátortalanabb volt, mint a bátyja. Soha nem akart kitűnni a többiek közül, nem akart első lenni. A nagyobbik fiam mindig kitűnő tanuló volt, Zsolti jó közepes. Az idősebb gyermekem mindig határozottabb egyéniség volt, az iskolában is szeretett kulturális műsorokban vagy ver​s enyeken szerepelni. Zsolti nem szerette a nyilvánosságot. Visszahúzódott, háttérben maradt. A 8. osztály elvégzése után eldöntötte, hogy szakács szeretne lenni, de nem vették fel a szakközépiskolába. Ez egy kis csalódást okozott neki, viszont felszolgáló tanulónak meg felvették, és ezt később nagyon értékelte, szerette ezt a munkát. A szakmunkásvizsgája jól sikerült, mi pedig büszkék voltunk rá. Jó munkahelyre került, minden​ki szerette. Szolid, rendes fiú volt. - Voltak-e esetleg különös szokásai, mint például körömrágás, ágyba-vizelés stb. ? Hogy őszinte legyek, nem nagyon emlékszem ilyesmire. Bepisilni egyáltalán nem pisilt be. Viszont esetenként rágta a körmeit, de nem kórosan és nem rendszeresen. Később el is hagyta. Ez nem volt feltűnő nála. - Milyen volt a kapcsolata a bátyjával? - Szerintem átlagos. Zsolti szerette, ha neki van igaza, mivel ő volt a kisebb, igyekezett is az akaratát érvényesíteni. Gondolok itt például a rendcsinálásra a szobájukban. Később, amikor már nagyobbak lettek, 10-15 évesek, akkor kezdték egymást jobban megérteni. Akkor kezdtek el többet segíteni egymásnak. Ha valamelyiküket valami bántás érte, akkor a másik azonnal kiállt mellette és megvédte. - Ha probléma adódott az életében, vagy döntéshelyzetbe került, azt könnyen megoldotta, vagy sokáig rágódott rajta? - Semmit sem oldott meg könnyen. Az volt jellemző rá, hogy sokáig tipródott, rágódott a dolgokon. Ha megbántották, vagy később, amikor a barátnője elhagyta, nem tudta magát könnyedén túltenni rajta. A szakítást nehezen élte meg, és nehezen viselte. Látszott rajta ilyenkor a kétségbeesés, az arcán, de még a mozdulatain is. - Voltak-e barátai, és milyen viszonyban volt velük? - Sok barátja volt, és a szabadidejét általában velük töltötte. Jöt​tek-mentek együtt a fiúkkal, mint a többi hasonló korú fiatal. - Es a lányok? Hogy viszonyult a lányokhoz? - Jól, teljesen természetesen, nekünk legalábbis így tűnt. A kora​beli lányokkal kifejezetten jó kapcsolata volt. - Sportolt-e valamit, volt-e valami hobbija ? - Sportolt, de nem nagy kitartással. Még alsós korában elkezdte a kenuzást, amit hamar abba is hagyott. - Elmondta-e, megbeszélte-e veled vagy a férjeddel, ha valami bántotta; vagy akár a lányokkal kapcsolatos tapasztalatait elmesélte-e nektek?

Ha valami baja volt, azt igyekezett elmondani nekem. Ilyenkor azt megbeszéltük, és próbáltam tanácsot adni neki. De persze nem mindent mondott el nekem. Nyilván volt, amit a barátaival beszélt meg inkább. - Mi volt az először, ami esetleg utalhat a későbbi tragédiára, egyál​talán volt-e ilyen előre látható jel? A katonaságot, azt nagyon nehezen viselte. Nem úgy, mint a többi fiatal. O bezártnak érezte magát, szenvedett tőle. Viszont ezekben az időkben ismerte meg nagy szerelmét, Erikát. Mi is ismertük a kislányt, a családok, mármint a két család is jóban volt egymással. Örültünk ennek a kapcsolatnak. Kezdetben nagyon szépen indult, tényleg nagy szerelem volt. Amikor Zsolt fiam leszerelt, mindjárt oda is költözött az Erika családjához. Öt évig éltek együtt. Ez azért elég nagy idő. Ez alatt az idő alatt nyilván voltak kisebb-na​gyobb összezördüléseik is, de mindig megoldották, megbeszélték a problémát. - Később aztán előfordult, hogy amikor a fiam hazajött, elmondta a bánatát, hogy mi nem tetszik neki a másik családnál, de csak felületesen beszélt ezekről a dolgokról. Ő nem volt annyira kitárulkozó. Amikor már nagyon nem bírta magában tartani, akkor elmondta nekünk. De olyan igazán sohasem marasztalta el Erikát, így mindig azt hittük, arra gondoltunk, hogy majd megoldják egymás között. Hiszen minden családban vannak összezördülések, veszekedések. Egy ilyen összezördülés után azonban a kislány szakított vele, és akkor hazaköltözött a fiam. Teljesen maga alatt volt. Na, akkor láttuk rajta, hogy nagyon a mélyponton van. De kit nem visel meg egy sza​kítás, nem igaz? - A férjem sokat beszélgetett vele, mondtuk neki, hogy te egy csinos, jóképű fiú vagy, nem kell így elkeseredni, majd jön egy másik lány, és az élet meg megy tovább. „Minden ujjadra akadna egy lány, ha akarnád" - mondta neki a férjem. De ő csak a fejét rázta, mond​ván: „Apa, te ezt nem érted, nekem csak ő kell!" - Mi történt ezután? - Megváltozott. Viselkedésében sokkal zárkózottabb lett, egyre inkább befelé fordult. Azt is láttuk, hogy hangulatilag is elég labilis. Hol jobb kedve volt, hol meg rosszabb, hol kedves volt, hol meg kötekedő. Ilyenkor akármit mondtam neki, mindenbe belekötött. Semmi nem volt jó, semmi nem tetszett. Ha valamit mondtunk neki, az biztos, hogy mindenre az ellenkezéssel reagált. Végül elment betegállományba. Ott akarta hagyni a munkahelyét, mivel az egyik osztálytársával elhatározták, hogy nyitnak egy használtruha-üzletet. Nagy kedvvel és lelkesedéssel fogott hozzá, ami kis spórolt pénze volt, azt mind befektette a ruhákba. Tőlünk vagy hatvan kilométernyire, elég messzire, egy kisvárosban béreltek üzletet, és megnyitották a boltot. Minket is levittek oda megmutatni. Látván a lelkesedésüket, nem akartuk a kedvüket elvenni, pedig mi éreztük, tudtuk, hogy egy ilyen üzlet manapság már nem megy valami jól. De lényegében annak örültünk, hogy legalább van valami, amivel foglalkozik, amit ő akar csinálni. Tudtuk, hogy bizonyítani akar. Reméltük azt is, hogy majd kicsit felrázza ez a munka hangulatilag is. Sajnos elég hamar kiderült, hogy nem megy ez az üzlet. Nincs igazán kereslet rá. - Ez,gondolom, újabb csalódást okozott Zsoltinak? Hát igen. Ez volt az újabb csalódás. Már nyilvánvaló volt, hogy nem fog menni, próbáltunk beszélni is vele erről. De mindhiába. Csak megvették az újabb nagy bála ruhákat. Ráadásul ezeket a bálákat előre nem is nézhették meg, nem láthatták, hogy mi van benne. Amikor kibontották, kiderült, hogy tele van szakadt, ócska göncökkel. Nyilván ezek a ruhák eladhatatlanok voltak, és így a nyakukon maradtak. Zsolti nem találta a helyét. Erikával nem békültek ki, és ez, valamint az üzleti sikertelenség nagyon nyomasztotta őt. Már nem szeretett otthon lakni sem. Szeretett volna különköltözni. Erről is beszélgettünk. De közben a másik fiam esküvőjére készült a család. Az idősebbik fiam nősülni készült. Nagy lakodalmat akartunk. Mindent, ami az esküvővel kapcsolatos volt, mi intéztünk a férjemmel. Ez telje​s en lekötött bennünket. - Zsolti nem vett részt az esküvői előkészületekben? - Nem! Nem érdekelte semmi. Láttuk rajta, hogy valami nem stimmel nála. Ha kérdeztük, ha beszéltünk vele erről, csak megvonta a vállát, és elment a szobájába. Gondoltuk, hogy bántja a bolt veszte​s ége is, hiszen a pénze is elment, és azt is tudtuk, hogy még mindig Erika után sóvárog. Ezért én felhívtam Erikát, és megkérdeztem tőle: „Erika, tényleg vége van a kapcsolatotoknak, vagy esetleg még rendezitek majd?" „Igen! - mondta akkor nekem Erika. - Ez már visszafordíthatatlan. Vége!" Mit mondhattam volna erre én? Csak azt láttam, hogy a fiam nagyon lefogyott, és egyre rosszabb állapotba kerül. Próbáltam beszélni vele, hogy menjünk el egy pszichológushoz. De erről hallani sem akart. Egyre csak vártam, én is, meg a férjem is, hogy ma​jd csak történik valami. - Nem gondoltál arra, hogy ez esetleg depresszió? - Kétségbeejtő volt a viselkedése, mert amikor én a pszichológust emlegettem neki, akkor az volt az egyik válasza, hogy: „Minek men​jek, én úgyis öngyilkos leszek!" - Ezt így kereken kimondta? Igen, meg ilyeneket is mondott, hogy „én minek éljek? Nincs értelme az életemnek!" Én ekkor nagyon letorkoltam, és mondtam neki, hogy „Igen? Szerinted ez a megoldás? És ránk nem is gondolsz?" Amire ő azt felelte, hogy még azért nem tette meg, mert ránk gondolt! Sajnos, nem vettem komolyan ezt a kijelentést! Azt gondoltam, hogy csak úgy mondjál Hányszor mond ilyeneket az ember, amikor nem sikerülnek a dolgai. Ki veszi ezt komolyan. Ma már tudom, hogy ezt a kijelentését sokkal komolyabban kellett volna vennem. De előzőekben nem volt depressziós a fiam! Nem volt öngyilkossági kísérlete sem, csak kimondottan ebben az időszakban volt ilyen, mióta elhagyta a barátnője. Pedig sokat beszélgettem vele, mindig mondtam még a munkahelyemen is, hogy rohanok haza, megyek „lelkizni" a fiammal. Ez volt az az időszak, amikor mindenért belém kötött, ha én azt mondtam, hogy fekete, akkor ő azt mondta, hogy fehér! Vagy fordítva! - Egyik délután felhívott Erika édesanyja, hogy a két fiatal véletlenül összetalálkozott egy rendelőintézetben, ahol ő is ott volt, és ő úgy látta, hogy a két fiatal igen megörült egymásnak. „Csináljunk valamit" - kérte, hogy újra kibéküljenek! Erre én azt válaszoltam, hogy úgyis lesz a fiam születésnapja hamarosan, hát hívja fel őt Erika, és aztán a két fiatal majd eldönti, hogy mi legyen. Elvégre itt egy szülő nem sok mindent tehet. így is történt, Erika telefonált, beszélgettek. Majd ezek után megígérte, hogy az esküvőre is eljönnek. S valóban el is jöttek, Erika a szüleivel együtt. Sajnos én nem figyeltem eléggé a fiamra. Azt hittem, hogy kibékültek, és minden rendben lesz. Annyi mindenre kellett

koncentrálnunk, annyi mindent kellett intéznünk az esküvővel kapcsolatban, hogy már nem maradt elég időnk és energiánk Zsoltira is figyelni. Az esküvő szépen lezajlott. A fiatalok is ott voltak. Igaz - így utólag visszagondolva - Erika szinte mindig másokkal táncolt, nem a fiammal. - M nem győztünk a rokonokkal, vendégekkel beszélgetni, mindenkihez odamenni, ismerkedtünk a menyem rokonságával, na meg láttam Zsoltit is: táncolt is, beszélgetett is, Erikával is beszélgetett, mire gondolhattam volna? Hajnalban értünk haza, holtfáradtan. Azonnal lefeküdtünk. Nemsokára hallottam, hogy nyílik az előszobaajtó - tehát Zsolti hazajött. „Hát te? - kérdeztem tőle. - Te nem vagy a barátnődnél?" Erre ő azt válaszolta röviden: „Nem, miért lennék ott?" Kisvártatva megint hallottam, amint az előszobában motoszkált. „Nem fekszel még le?" - tudakoltam tőle szinte erőszakosan. „Nem, lemegyek még a kocsihoz, majd jövök!" Igen azt mondta, „majd jövök!" És én megnyugodtam, és elhittem. Egy darabig még figyeltem, hogy visszajön-e, de nem hallottam, és arra gondoltam, hogy talán mégis elment Erikához. A fáradtságtól elaludtam. Másnap délelőtt, lehetett vagy 11 óra, telefoncsörgésre ébredtem. Erika volt a vonalban. „Zsoltit kérem, szeretnék vele beszélni." „Zsoltit? Hát nem nálad van? Várj, benézek a szobájába" - de nem volt ott a fiam. Ekkor derült ki, hogy haza sem jött, de Erikáékhoz sem ment el. Valami nagyon rosszat éreztem. Sejtettem előre a tragédiát. Éppen csak kimondani nem mertem. Nem akartam megfogalmazni még magamnak sem. Láttam, hogy a férjem is nagyon ideges. S ekkor megkezdődött egy őrült hajsza, egy őrült keresés. Egy rémálom. Először a nagyfiamékhoz mentünk át, nincs-e ott a testvére, de nem volt ott sem. A férjem elindult a folyópartra is, hogy megnézze nem aludt-e el esetleg ott, egy padon? Talán lement oda sétálni, emlékezni, és valahol elaludt? De nem volt sehol. Amikor a férjem visszajött, megkezdődött a borzalom. Telefonok mindenfelé. Ahol csak el lehetett képzelni. Kórházak, rendőrség. Barátok, ismerősök. Közeli és távoli rokonok. Mindenki, akit csak el tudtunk érni. Senki sem látta, senki sem tudott róla semmit. Hívtam a mobilján is, de hamar kiderült, hogy a mobilt itthon felejtette, mivel a fogason lévő kabátjának a zsebében csörrent meg. Már vasárnap este volt, és még mindig nem tudtunk róla semmit. A nagyfiam úgy döntött, hogy egyelőre nem indulnak el a nászútjukra, amúgy rokonokhoz voltak hivatalosak Amerikába - odatelefonáltunk, hogy majd később indulnak. Ő is ideges volt, azt mondta, addig nem tud elmen​ni nyugodtan, amíg elő nem kerül az öccse. - Vasárnap este a barátok kimentek a folyópartra, elemlámpákkal keresni. Folyamatosan kiabálták a nevét - de nem jött rá válasz sehon​nét sem. Kati itt kis szünetet tart. Nagyon megviseli, szinte újraéli a történteket. Megvárom, amíg megszólal. Fia halála óta lassan tíz év telt el, de az önvád még mindig, a mai napig is emészti. Ahogy engem is. Ahogy minden szülőt, akinek öngyilkos lett a gyereke. Az önvád azóta beépült a sejtjeinkbe, kitörölhetetlenül. Az önvád az, amivel naponta szembenézünk, és az önvád az, amitől soha többet nem lesz nyugodt az éjszakánk. Amitől vizesre gyúrjuk a párnánk, és amitől örökre karikás a szemünk. - Nagyon bánt valami - mondja. - Nagyon! Tudod, akkor este, amikor a barátai elmentek őt keresni a folyópartra, én nem mentem el velük. Otthon maradtam, otthon vártam. Hátha valahonnét mégiscsak előkerül, hazajön. Pedig lehet, hogy éppen ott mentek el egy bokor mellett a keresők, csak nem jött elő, de ha én vagyok ott, akkor talán az én hangomra előjön. Biztos, hogy akkor még élt, csak valahol meghúzódott. De ezt már sohasem fogom megtudni! Azóta is végiggondolom, százszor visszaidézem azt az estét. El kellett volna mennem. De ha tudtam volna... De nem tudtam semmit, csak vártam őt reménytelenül. Karikám, ne emészd magad! - mondanám, miközben folyton arra gondolok, hogy bennem is ugyanezek a gondolatok keveregtek és keveregnek még ma is. Ha akkor este felhívom telefonon a fiamat, Krisztiánt, ha akkor ..., de nem hívtam fel, mert milyen nevetséges, ha egy 25 éves fiút tíz óra után hívogat az anyja. Miért nem éreztem meg? Ugyanez a kérdés fogalmazódik meg most Katiban is. A vigasz​talás az esetlen kísérlet. Milyen bugyuták is a szavak a halállal szemben? Milyen bugyután is hangzik most - a mi lett volna, ha... és így tovább ! Nyilván ezt már sohasem tudjuk meg! Sem Kati, sem én! De benne van ezekben a feltételezésekben az élet lehetősége is. Az esély. Mert talán egy meg nem tett mozdulaton múlott, egy ki nem csöngetett telefonon, egy kiáltáson az ő kis életük. Talán! Szeretném vigasztalni Katit, de magamat sem tudom! Gyermekeink öngyilkosságát és annak minden körülményét levethetetlen teherként cipeljük magunkkal tovább. - Mi történt ezután? - Hétfőn bemondattuk a Calypso rádióban, hogy eltűnt; ki tud róla? Felhívásokat raktunk ki forgalmas helyeken, üzletekben, utcán. Kedden egy ismerős telefonált, hogy menjek el vele egy jósnőhöz, mert vannak olyanok, akik meg tudják mondani, hogy hol lehetnek az eltűntek. Mindenre hajlandó voltam, mindent elhittem, csak tudjam meg végre, hol van a fiam. Azelőtt sohasem hittem a jóslásokban, most elmentem. Kettőhöz is. Az egyikhez még aznap este, aki kártyából jósolt, és azt mondta, hogy a vízparton keressük a fiamat, mert ott van. A másik biztatóbbat mondott - de ekkor jött egy telefon, hogy menjünk azonnal a rendőrségre. Még ekkor sem gondoltam arra, hogy meghalt. A rendőrkapitány beszélt velünk. Amikor megmondta, hogy mi történt - hogy a fiamat megtalálták az erdőben, egy tara felakasztotta magát -, én egyszerűen elájultam. Azt is mondta a kapitány, hogy tű-szúrásokat találtak a fiam karján. Ettől teljesen kiborultam. Mit feltételeznek? Csak nem arra gondolnak, hogy kábítószerezett? Hát persze, hogy tűszúrások voltak rajta, hiszen pár nappal ezelőtt voltunk az SZTK-ban vérvételen! Az eredménye most is nálam van! Az én fiam nem volt kábítós! - Amikor hazaértünk, szinte önkívületi állapotban voltam. A férjem nem akarta elhinni, hogy Zsolti meghalt. „Az lehetetlen mondogatta -, lehetetlen, az én fiam nem hallhatott meg". Zsoltit az egyik barátja találta meg a folyótól nem messzire lévő erdőben, egy négyméteres fára akasztotta fel magát. Nem beszéltem ezzel a fiúval, mert én nem nagyon ismertem. Azonnal kirohantunk a helyszínre.

- Láttad ott a fiadat? - kérdeztem. - Nem engedtek oda! Egyszerűen nem engedtek oda - pontosabban akkor már, amikor odaértünk, éppen az elszállításával foglalkoztak, és így nem láthattam őt. Azt mondták, ne nézzem meg, maradjon meg úgy az emlékezetemben, ahogy utoljára láttam. Kísértetiesen beugrik, hogy engem sem engedtek oda a fiam holttestéhez. Pedig nekem volt a legtöbb jogom hozzá! Magamhoz kel​lett volna ölelnem, és most is fáj, hogy ezt nem tettem meg. - Ezek után jött a boncolás. A férjem unokaöccse volt a kórház igazgatója. Ő intézte. Még a rendőrségen is csak a karját mutatták meg a fényképen. A boncolás megállapította, hogy semmilyen idegen anyag vagy kábítószer nem volt a gyermekem szervezetében. A rendőrségi vizsgálatról külön fejezetet lehetne írni, de hát akkor és ott nem ez volt a legfontosabb nekem. Röviden és tömören teljesen szenvtelen, részvétlen módon vizsgálták az egészet. Mintha csak egy aktáról beszélgetnének. - Búcsúlevelet írt-e Zsolti? - Búcsúlevelet nem írt, nem hagyott. Tudod, én betegségként fogom fel a cselekedetét. Ez egy betegség volt, valahogy biztos vagyok ebben. Találtam nála a polcán Xanax tablettát. Megdöbbentem, mert nem tudtam arról, hogy ezt szedte volna. Ekkor elmentem a háziorvosunkhoz, s tőle tudtam meg, hogy ő már elküldte a fiamat a kerületi ideggondozóba. Kértem, mutassa meg nekem, amit az idegorvos írt! A háziorvosi jelentésben is benne volt, hogy jiz öngyilkosság gondolata foglalkoztatja' 3! Megkérdeztem a doktornőt, hogy nekem, az anyjának miért nem szólt erről? De csak hallgatott; erre a kérdésemre nem kaptam választ. - Mit gondolsz most így utólag? Mit tehettél volna még? Egyáltalán tehettél volna valamit? - Igen, nagyon nagy önvád van bennem a mai napig is. Mert nekem észre kellett volna vennem! Mint ahogy észre is vettem, csak nem fogtam fel, hogy a gyerekem komolyan gondolja ezeket a kije​lentéseket. Igen - gondolom - nekem is ezt mondta a fiam, szóról szóra ugyanezt, és én sem vettem komolyan, én sem hittem el, hogy mindez igaz is lehet. - Azt hittem - folytatja Kati -, hogy mindez csak amolyan „nyavalygás", és majd túl lesz a szerelmi válságon is. Annak idején mi is átéltünk ^yeneket! Mégis itt vagyunk. A fiam esetében sajnos nem így lett! Pedig én már azt hittem, hogy minden rendben lesz. Amikorra nyilvánvalóvá vált, hogy ez a ruhaüzlet nem működik, akkor kértem az itteni hotelben az igazgatónőt, hogy vegye vissza dolgozni. Adjon neki még egy esélyt. Vissza is vették, hiszen szerették őt ott, nem volt vele semmi probléma. Ráadásul abban a hotelben szerveztük meg a nagyfiam esküvőjét is. Hogyan gondolhattam volna, hogy ő ennyire beteg? Talán a mi történeteinket olvasva segíteni tudunk másoknak időben észrevenni a bajt! Minden öngyilkosságra utaló szót, gondolatot, mozdu​latot bizony nagyon komolyan kell venni! - mondja keserűen. - A tragédia után nem sokkal újabb tragédia ért, nagy megpróbál​tatásokon mentél keresztül, tudnál beszélni róla? - Igen, alig temettük el Zsoltikámat, hirtelen meghalt a férjem is. Alig egy hétre rá. Agyi aneurizmája volt. Nem bírta szegény feldol​gozni a történteket. - Rettenetes lehetett! Hogy bírtad elviselni? Tudom, hogy most olyasmit kérdeztem, amire csak egy mélyről jövő sóhajtás lehet a válasz. Egy alig látható kis mosoly, hogy túlélte. Győzött, mert élnie kellett tovább! Mi az a hit, ami ilyenkor az embert átsegíti a tegnapi szörnyűségekből a holnapi bizonytalanságba? Mert a holnap, az bizonytalan, mert az út, amin menni kellene, ebben a relációban nem is látszik. Csak valami kis fénytelen vonal, valami ap​rócska lehetőség. Egy bizonytalan ígéret a túlélésre. - A nagyfiam - mondja - mellettem állt ezekben a szörnyű napokban. Az emberek mindenfélét beszéltek, összevissza találgattak, hogy mi miért történt. Hihetetlen volt, hogy apa is és a fia is meghalt. Mondogatták egymásnak kétkedve: „Hallottad, hogy meghalt a Zsol​ti?" Mire a másik: „Nem jól tudod, nem a Zsolti halt meg, hanem az apja!" „Az apja, az lehetetlen, én a Zsoltiról tudok." Idő kellett, amíg felfogták, hogy bizony mindketten meghaltak. Aztán meg különféle találgatások kaptak szárnyra az állítólagos kábítószerről is, meg hogy a fiam karján szúrásokat találtak. Nem törődtem ezekkel a szóbeszédekkel. A nagyfiam ragaszkodott ahhoz, hogy a történtek után én is velük utazzam Amerikába, ahová nászútra mentek. Kijelentette, hogy ha engem nem vihetnek, akkor nem mennek ők sem, ebben az állapotban nem hagyhat egyedül. így aztán én is elutaztam velük. A nagyfiamat is megviselte ez a tragédiasorozat. Szerette az öccsét. Zsolti talán hozzá sem volt eléggé bizalmas. Neki, a bátyjának sem mondott el mindent. - Hogy élsz ma? Mi történt veled azóta? - Most már nyugodtabb vagyok, van három gyönyörű unokám. Örülök nekik. Bár meg kell mondjam neked, amikor először meghallottam, hogy nagymama leszek, egészen hidegen hagyott. Mondogatták az ismerősök, hogy örüljek, és gondoljak a másik fiamra is. Idő kellett ahhoz, hogy felfogjam, mekkora örömet, boldogságot szereznek az unokáim és a megmaradt családom. Idő kellett, hosszú idő, amíg átrendeztem Zsolti szobáját. Legalább három évnek kellett eltelnie, mire sírás nélkül képes voltam beszélni róluk. A sírás ma is kí​s ért, de már nem olyan gyakran. Eleinte folyton az esküvői videókat nézegettem, ahol még rajta volt a fiam is és a férjem is. Még vasalás közben is. Főzés közben is. A végén már azt mondta a fiam, hogy elveszi tőlem, ha folyton csak ezt nézem. De így legalább láttam őket. Viszont érdekes, hogy egy idő óta már én sem veszem elő, nem tudom elővenni ezeket a filmeket. De azt hiszem, hogy a lelkem soha nem fog megnyugodni. Mindig hiányozni fognak nekem. A férjem is természetesen, de egy anyának ily módon elveszíteni a gyermekét az örökre kitörölhetetlen. Örök fájdalom a szívemben. Kati fényképeket mutat. A menye, a nagyfia meg az unokák. Három csodaszép kis lurkó. Most együtt laknak, és Kati nagyon sokat se​gít a menyének. - Még annyit szeretnék elmondani - mondja - tanulságként, vagy mások okulására, hogy nagyon oda kell figyelni, bármit észreveszünk a gyermekünkön, hogy nagyon komolyan kell venni a kijelentéseiket, vagy ha netán öngyilkosságra utalnak, és el kell vinni őket pszicholó​gushoz, pszichoterapeutához, orvoshoz mindenáron.

Különös, gondolom, hogy Kati mintha az én fiamról beszélt volna! Nagyon sok a közös vonás, mentalitás. Esetenként a fiúk kijelentései, világról alkotott felfogásuk is azonos! Amikor elolvasta a könyvem, azt mondta: mintha csak az én fiamról írtál volna! Figyelemre méltó, hogy sorsunk nem egyedi eset. A mi történetünk ismétlődik! Ismétlődik! Ismétlődik...

Consummatum est... István emlékezik fiára, Istvánra A gyászban a világ válik üressé, míg a depresszióban maga az én. Freud Első találkozásunk során is tudtuk mind a ketten, hogy az a fájdalom, amelyet magunkban hordunk, már velünk marad életünk végéig. Mégis reméltük a másiktól, hogy valamilyen titkot fölfed. Valamilyen titokra fény derül. Valamit megtudunk majd a másiktól - amit eddig nem értettünk. Kimondatlanul is reméltük, hogy beszélgetésünk után talán könnyebbé válik a mérhetetlen gyász, amely mind​kettőnket szinte sokkos állapotban tart. István sokkal érzékenyebb volt, mint én, hiszen még egy éve sincs, hogy elveszítette a fiát. Mély barna szemében szüntelenül látom a szomorúságot. A fajdalom kifejeződik minden mozdulatán, és meg​töri körülöttünk a beáramló napfényt. - Az én fiam már öt éve halt meg - mondom -, most már tudok beszélni róla, mostanra már megtanultam együtt élni ezzel a gyásszal és fájdalommal. Kérdőn néz rám. -

Mondja, Éva, könnyebb lesz-e az évek múlásával valami is? - Ezt már az elején megmondhatom, hogy nem. Semmi sem lesz könnyebb, bárhová megy, a fájdalmat mindig magával viszi. Az évek majd tompítják a mérheteden önvádat és a gyerek hiánya miatti kétségbeesést. De hogy könnyebb lesz-e? Nem, nem lesz az. Ezt sajnos nem mondhatom, még ennyi év után sem. István rendezett családi életet él. Megnősült, született két gyermekük: egy kislány és később a fia, István. A család meglehetősen jó körülmények között, anyagi gondok nélkül él egy Balaton-parti faluban. Felesége német származású, így a gyerekek is mindkét nyelvet beszélik. A rokoni kapcsolatok miatt is hosszabb időket töltöttek Németországban - ezért ott is vásároltak egy lakást. Na meg azért is, hogy ha majd István ott szeretne továbbtanulni, saját birodalma legyen. A gyerekeknek igyekeztek mindent megadni, amit csak egy szülő megad​hat, talán még azon felül is, hiszen megengedhették maguknak. István fiuk labilis lelkületű volt, visszahúzódó és érzékeny. Mindezt a kamaszkor hangulati hullámzásainak tudták be. A tragédia bekö​vetkezése előtt kétszer kísérelt meg öngyilkosságot, valahogy mégsem hitte el senki, hogy végzetessé válik a helyzet. Pedig benne volt a le​vegőben. Benne volt a ki nem mondott szavakban, a körülötte állan​dóan vibráló szomorúságban. - Tudja, talán, sőt biztosan könnyebb volna elfogadnom a halálát, ha balesetben vagy betegségben hal meg, ha lezuhant volna vele a repülő, vagy elütötte volna egy autó, de így, tavasszal alig húszévesen öngyilkosnak lenni, ez számomra teljesen abszurd és hihetetlen. Folyton azt ismételgetem, hogy ez nem igaz, ez nem történhetett meg. Azért sem hiszem, mert szerencsére nem láttam holtan, amikor utoljára találkoztunk, akkor azt mondta, hogy majd augusztusban hazajön. Azóta is várom... - Már nem szeretem a péntekeket - pénteki napon történhetett - és a hétfőket sem, mert akkor jött egyszer egy telefon, hogy balesetet szenvedett a lányunk, de ő szerencsére él. Na és nem szeretem a szerdákat sem, mert akkor tudtuk meg, hogy István meghalt. Szomba​ton, vasárnap, hétfőn és kedden ott feküdt holtan, mi meg nyugodtan tettünk-vettünk. - Hogyan lett István öngyilkos 7, - kérdezem a legfájóbbat, mert magamról is tudom, hogy erről a legnehezebb beszélni. Ezt a legnehe​z ebb felidézni. - Gyógyszereket vett be... Tudja,, az interneten rajt' van,Hogyan legyek öngyilkos" címmel. Döbbent csend ül közénk. Hallgatunk. Említette a kislányát? Vele mi történt? - Súlyos balesetet szenvedett. Kész csoda, hogy él. Szerencsére élni akar, de maradandó sérülései vannak, még mindig műtétek előtt áll. István halála előtt is éppen egy műtétre készültünk volna... Azt hiszem, aludni szeretek leginkább, mert szerencsére nem álmodok, vagy legalábbis nem emlékszem sokra. Az elmúlt időkben annyit nyomoztam, annyit kutattam, hogy magyarázatot találjak a halálára, hogy akár Derricknek, akár Columbónak is becsületére vált volna, mégsem tudtunk meg semmit. Legfeljebb csak sejtünk, csak feltételezünk és (félre)értelmezünk dolgokat, és okoskodunk naphosszat. Mivel nem az első öngyilkossági kísérlete volt, megijedtünk. Vittük orvoshoz is, pszichiáterhez is, itthon is és Németországban is. De nem vették komolyan, pedig már olyan volt, mint az űzött vad, vagy éppenséggel egész nap csak feküdt, és nem beszélt senkivel. Igaz, én sem erőltettem a beszélgetést. Nem tudtam, hogy a depresszió rosszabb, mint nekem a katonaság volt. Egyszerűen nem hiszem el, hihetetlen számomra, hogy elment egy atlétatermetű fiú, és jött helyette a zöld postakocsi egy urnával, s benne egy kilónyi hamuval. S mindez 39 euróért, nagyon jutányosán és magas biztosítással, hogy el ne vesszen! Hát nem szörnyű?

- Hány öngyilkossági kísérlete volt Istvánnak? - kérdezem újra. - Kettő, mert a harmadik az már sikerült. Az első majdnem az én születésnapomra esett, a harmadik meg az édesanyjáéra. Persze biz​tos, hogy nem volt szándékos, hiszen miért lett volna az? - Lehetséges, hogy az orvosok ezt nem vették komolyan? - Nem tudom... Pedig az itteni orvos naplójában is benne volt, hogy öngyilkossági kísérlet, mégis azt mondta, hogy nem lesz baj... Február 1-je és április 15-e között 2 pszichológus, 2 pszichiáter és egy háziorvos látta - úgy 8-10 alkalommal. Miért nem mondta senki, hogy itt halálos veszély áll fenn? Soha egyik sem mondta, hogy „vigyázz, ember, mert a fiad életveszélyben van" de még feltételes módban sem mondták. Hogy miben hittünk? Miben is hihettünk még két kísérlet után? Vakok voltunk... Mert egy szülő az utolsó pillanatig nem fogja fel, hogy bekövetkezhet, hogy vele is megtörténhet egy ilyen tragédia. De miért nem figyelmeztettek a szakemberek? - Talán a háziorvos, aki nem is látta, csak vérvizsgálatot írattam fel nála, ő jobban aggódott, és több tanácsot adott, mint a többi. Esetünkben sem a pszichiáterek, sem a különféle gyógyszerek nem segítettek semmit. Van egy kedves ismerősöm, matektanár, de a tanulási nehézségekkel küzdő gyermekek specialistája (azaz diszkalkuliásokkal foglalkozik). Ha egy új tanítványa jön, őt, illetve a szülőt mindig kikérdezi mindenről, de az első és legfontosabb kérdései mindig a születési körülményekre vonatkoznak. Úgy tanulta, hogy az nagyon fontos. Minket erről hányszor kérdeztek meg a szakemberek? Kérdeztek egyáltalán téged? Kíváncsi volt rá valaki? Miért nem mondták, hogy halálos veszedelemben van a fiunk? Pedig a feleségem még emlékszik rá, hogy mikor hazahozta az Istvánt a kórházból, és eljött a gyermekorvos hozzánk, és elolvasta a zárójelentést, ijedtség ült ki az arcára. Nem mondott ugyan semmit, de látszott, hogy valami nagyon nem tetszik neki. Ő 21 évvel korábban tudta, hogy baj van, vagy baj lehet. Igaz, István sem volt valami együttműködő... A gyógyszereit nem szedte rendszeresen, nem volt kedve semmihez sem. Miért csak a halála után kezdtük el olvasni a szakirodalmat? Mire jó most már hogy ilyen „okosak" vagyunk - lettünk, szinte mindent tudunk azóta a dep​resszióról. Halott tudomány, most már halott! Két kezébe temeti az arcát, hogy ne lássam a férfikönnyeket. Ne lássam meg azt a belső zokogást, amitől időnként görcsbe rándul a teste, amitől eltűnik a fény a szeméből. A döbbenettől szólni sem tudok. Mit lehet ilyenkor mondani? Mit lehet itt most kérdezni? Látja rajtam, hogy nehezen szólalok meg. Ezért aztán folytatja. - Érdekes, hogy a rossz hír milyen gyorsan terjed! Szerda délután már az egész falu tudta, hogy mi történt. Mindenki erről beszélt... - Igen, ez nálunk is így volt! - teszem hozzá szárazon. - Leányuk hogyan fogadta a testvére halálát? Tudom, hogy buta kérdés, mégis meg​k érdezem: hogyan reagált rá először? Rettenetesen kiabált, ordított! Szidta is az öccsét ezért az értelmeden halálért. Mi próbáltuk megnyugtatni, bár látta kétségbeesett állapotunkat. Végül azt mondtuk neki, hogy mi, a szülei még egészen biztosan tovább akarunk élni. István halála nem kötelez minket kollektív öngyilkosságra. Muszáj volt egyértelművé tenni a lányunk számára, hogy mi itt maradunk, mi nem hagyjuk őt magára. Úgy szeretném elmondani, hogy ugyanígy sírok én is, ugyanazt érzem én is, amit ő. De erősnek akarom mutatni magam. István hir​telen feláll, összeszorítja a száját, és röviden elköszön. -

Majd beszélgetünk még, most mennem kell. Látja, pedig nem akartam sírni... - Tudom, de a sírástól mindig megkönnyebbülünk! - Az egyik pszichológusnő azt mondta, hogy genetikusan benne volt, meg hogy az újraélesztés miatt és így tovább. De én nem hi​s zem! ő is csődöt mondott, meg mi is mint szülők... - Ne okolja magát, István! Higgye el, nem tehetünk róla, a fiában olyan erős volt a szuicid hajlam, a halálra való késztetés, hogy minden​k éppen megtette volna... Már az ajtónál vagyunk, amikor visszafordul. - Nem igaz az, hogy a szülő nem tehet arról, ha a gyermeke meg​öli magát. Legfeljebb a felelősség mértéke vitatható... A következő találkozásra hónapokkal később került csak sor. István elmondta, hogy naplószerűen leírta és még írja is a történteket. Egyrészt az események pontos rögzítése miatt, másrészt jólesik neki, leköti az írás. Biztattam és megerősítettem ebben saját tapasztalataim alapján. RÉSZLET ISTVÁN, AZ APA NAPLÓJÁBÓL „A Mami olyan volt, mint egy anyatigris, ha a gyermekeiről volt szó. Nem ezt érdemelte. Tényleg mindent megtett értük. Érdekes, mert ő nem ezt kapta otthon, soha nem dicsérték, nem simogatták, nem mutattak érzelmet iránta. Nem vitték sehová, de ő nem az otthonról hozott mintát követte. Nálunk sem volt otthon nagy érzelmi élet, inkább megszidtak a négyesért, mint dicsértek az ötösért. Édesapám maximális gyengédsége annyi volt, hogy kaptam egy barackot, és azt mondta: frityusz«. Nem tudtunk mit kezdeni egymással, nem beszélgettünk. Sajnos én sem sokat beszélgettem Istvánnal. Míg kicsik voltak a gyerekek, pelenkáztam, hoztam, vittem őket, próbáltam velük tanulni is, de aztán ahogy nagyobbak lettek, ahogy megnőttek, elhalt velük a kapcsolat. Igaz, a lányommal a balesete után újra egymásra találtunk, de Istvánnal ez nem ment. Mikor utoljára jöttünk haza Németországból, a 9 órás úton hiába próbálkoztam új​ra és újra, nem ment a beszélgetés. De ez rajta is múlott." - Milyen volt kisgyereknek István? - Vidám, nyitott, nem láttam gátlásosnak. És azt hittem, örökké ilyen is marad. Gyakran utánozta Michael Jacksont otthon is, sőt a vízparti sétányon is. Beöltözött az énekest utánzó ruhákba, és jókedvűen parádézott... Akkor még nem gondoltam volna, hogy serdülőkorában ennyire bezárul, és beszippantja a depresszió. Maximalista lett, ami a mai világban nem könnyű. Nem akart

kompromisszumokat semmiben, magával szemben sem. Egyszer tetőcsomagtartót szereltünk fel, és elzavart, mert szerinte nem voltam eléggé precíz. - Serdülőkorában és később milyen volt a kapcsolata a lányokkal? Mesélt-e a szexuális életéről? - Nem tudott lazítani, szerintem a nőkben is az ideálist kereste, olyan ideálokat keresett, amilyenek talán nincsenek is. Pedig néha csak az ujját kellett volna kinyújtani értük... Nehezen alakultak a kapcsolatai. Van, akinek megy, van, akinek nem... Lehet, hogy ez velünk születik? Nagy igazságtalanság a sorstól, hogy miért volt sikeres mindig a barátja, és ő miért nem? Miért megy az egyiknek szinte minden magától, míg a másik évekig gyötrődik - és a végén feladja. - Az utolsó évben pedig már csupa szorongás volt. Leginkább ekkor kellett volna, hogy barátnőt találjon magának. De ehhez persze lezserebbnek, lazábbnak kellett volna lennie. Folyamatos kisebbrendűségi érzése volt, mindent nagyon görcsösen akart. Ezt a nők megérzik, és inkább elriadnak tőle. A problémás emberektől mindenki menekül. Ahhoz, hogy lányt fogjon magának, nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak kellett volna lennie. De ahhoz, hogy nyugodt és kiegyensúlyozott legyen, ahhoz meg éppen egy társ kellett volna. Per​s ze most okos vagyok, hogy fél évvel a halála után ilyeneket mondok. RÉSZLET A NAPLÓBÓL

;,Miért voltál olyan kegyetlenül szigorú magaddal, mint valami megszállott hajtottál nem létező ideák után, és belepusztultál!!!!!!!! Miért nem volt jó neked, ha ezer emberből benne voltál az első ötvenben? Miért akartál az első három között lenni? Minek kellett annyira a sárga mez? Hiszen csak egy szűk kört érdekelt a biciklibajnoki címed. És a lányokat meg egyáltalán nem érdekelte, vagy pontosan csak annyira, mint az én hindi nyelvvizsgám. Csodabogár voltam, csodabogár voltál, de én még taposom a pedált, mert nekem mindig jó volt a második hely is, vagy az ötvenhatodik..." - Volt-e hobbija, kedvenc időtöltése Istvánnak? - Mint az előbb említettem, a biciklizés volt az egyik főhobbi. Amikor megtudtam, hogy meghalt, a fehér Yasec biciklit kitoltam hátra az üvegházba. Ne is lássam! Mindig vitatéma volt ez a bicikli: ne álljon már az előszobában, mert ott útban van. O meg azt mondta viccesen: „fázik a teleszkóp". Igen gyorsan el is adtuk István halála után, nem akartuk többet látni. Szegény srác, amikor megvette, igen furcsán érezhette magát, mert megkérdeztük, hogy messze lakik-e, nehogy valamikor is találkozzunk vele... Minden tartozékát beledobáltam egy nagy zacskóba, csak hadd vigye, egyedül a pulzusmérőt tartottam vissza - pedig inkább a pumpa kellett volna. Miért? Minek? Kinek a pulzusát akarom mérni? Nem tudom. Már csak képek maradtak róla, de abból aztán ezer, vele meg nélküle, sárgán meg fehéren, télen és nyáron, versenyen meg csak úgy „natúr". RÉSZLET A NAPLÓBÓL

„Még sohasem voltam Németországban késő tavasszal. Minden zöld volt, és a táj felháborítóan szép. Az úton pedig tekertek a biciklisek. Ha biciklist látok, életem végéig te fogsz eszembe jutni, főleg ha sárga a szerelésük. Olyan voltál, mint egy nagy darázs. Valami ki nem mosott sárga szerelést gyorsan bele is gyűrtem a kukába április végén - soha ne is lássam. Egyik ismerősünk szerint - aki neurológus - a biciklizés maga is öngyógyító kísérlet volt a részedről. Mi meg hogy utáltuk. Kér​lek, ne haragudj! 15 évesen még csak biciklisújságokat olvastál, de később, 20 éves korodra meg Nietzschét és Schopenhauert bárcsak ne tetted volna! A Mami meg elvette tőled ezeket a nehéz filozófiai könyveket, és az Ezeregyéjszaka meséit adta a kezedbe. Amikor engem kérdeztél, hogy mit olvass, javasoltam például Fábiánt Kástnertől, talán nem volt túl jó döntés. De mond​tam Böllt is... Az élet megy tovább, mondták/mondtuk/mondtam - tényleg így van, megy tovább. A negyed tízes vonat is jön és dudál min​den nap a szokott időben - legfeljebb csak a mozdonyvezetőt cserélik. Isaac Singer Nobel-díjas író a kelet-európai zsidókról szóló könyvében két helyen is írja, hogy az apa megtagadja a lányától az engedélyt a férjhezmenetelhez, mert a vőlegény családjában volt már öngyilkos. Most mi is megbélyegzett család lettünk?!" - A fényképezésen és a biciklizésen kívül volt még valami, amit szíve​s en csinált? Hobbija volt a fényképezés is, de szívesen utazott. Járt Fokvárosban meg San Franciscóban is, de ott is magányos maradt. Az ember bárhová megy, viszi magát magával, főleg a fejét, nem tud kibújni a bőréből. És a környezetváltozás sem mindig orvosság a depresszióra, nem termelődik tőle több dopamin, noradrenalin, meg ki tudja, mi az agyban. Olvastam valahol, hogy nem a mélydepresszió idején lesz az ember öngyilkos, hanem amikor kezd kicsit rendbe jönni - mert ehhez a cselekedethez erő kell, sok erő. Freud szerint a gyászban a világ válik üressé, míg a depresszióban maga az én. Popper szerint a lelki egészségnek három ismérve van, és nem is olyan könnyű teljesíteni a kritériumokat. Egészséges az, aki tud a képességeinek megfelelően teljesíteni, aki képes az élet​örömre, és végül, aki képes úgy együtt élni más emberrel, hogy nem teszi tönkre annak életét. - Ja, igen, a fényképezés! Nagyon szép fotókat készített. Munkát ajánlott (volna) neki a National Geographic. A németországi pályaudvarról is nagyon szép képeket csinált, meg általában mindenről. Lehetett volna akár fotóművész is, vagy például lakberendező. Mondtuk is egyszer az egyik barátjával, hogy irigylésre méltó: kocsi, lakás, egyetem, szabad élet! Nagy marhák voltunk, hiszen ez őt egyáltalán nem érdekelte. Az egyetemet is abbahagyta. - Abbahagyta az egyetemet is? Miért? Mi történt? Február elején mentem ki érte Németországba, hogy hazahozzam. Az Intercityvel érkeztem, és gyalog jött értem az állomásra. Gyalog, mert a kocsi gumija kilyukadt, és nem csináltatta meg. Mivel fájt a derekam, a csomagokat ő cipelte fel a lépcsőkön a lakásba. Csodálkoztam, hogy szinte lihegve kapkodta a levegőt, és szemmel láthatóan nehezére esett ez a cipekedés. Csak csodálkoztam, hogy egy fiatalember miért liheg? Semmit sem tudtam azonban arról, hogy 72 órával korábban megpróbált végezni magával. Mikor levetkőztünk, arra gondoltam, hogy bizony nem néz ki valami jól, meg egy furcsa fekete sapkát is hordott állandóan. Aztán lefeküdtünk.

- Tulajdonképpen miért látogatta meg? Erezte, hogy valami gondja van Istvánnak? Vagy csak simán egy látogatás volt? Felhívtam őt február 6-án úgy este fél 6 óra tájban, inkább csak unatkoztam. A feleségem éppen kórházban volt a kislányunkkal, én meg beszélgetni akartam. „Hogy vagy?" - kérdeztem. „Nem jól." „Mit csinálsz éppen?" „Fekszem." „Vizsgáztál?" „Nem." „Semmiből?" „Semmiből sem, és nem is fogok." „Szoktál biciklizni?" „Nem." „Gyere haza!" „Nem tudok." „Hiszen ott a kocsi, miért nem tudsz?" „Akkor inkább vonattal jövök." „Az nem jó, hogy hozod haza a cuccokat, a csomagokat? MENJEK ÉRTED?" „IGEN!" -kérte. Fél órán belül már tudtam, hogy mikor megy a vonat, és hogy mennem kell. Kezdtem csomagolni. - Később jöttünk-mentünk a városban, és elmondta, hogy kiiratkozott az egyetemről, már nem akarja tovább csinálni, meg arról is beszélt, hogy keresett egy pszichológust, de az csak időpontot adott neki, sok héttel későbbre. Mutattam neki két helyen is pszichiátert a városban, megnéztük a névtáblákat, és biztattam, hogy meg kellene próbálni, esetleg 100 euróval. De nem nagyon reagált rá. Később, áprilisban sem ment el, mert a depressziós magától nem nagyon megy egy bizonyos pont után, hanem vinni kell - mint utólag megtudtam. Én már ekkor szerettem volna mindent bepakolni és hazavinni, de nem akarta, mondván, hogy visszajön majd még később. Viszont a hazafelé úton a fiam vezetett, mégpedig feltűnően jól. Magabiztosan. Bár rezzenéstelen arccal, szinte evés és ivás nélkül. Közömbös volt szinte minden iránt. Ez jól látható volt, mégsem gyanakodtam. Azóta is ezen gondolkodom. Olyan minden, mint egy rossz álom. Ha felébredek, rögtön elkezd pörögni az agyam: mit mondtam, mit nem mondtam, mit tettem és mit nem tettem? Mit kellett volna tennem? Vagy mondanom! Mi lett volna, ha... Mi lett volna, ha... És újra meg újra ugyanez. Arra is gondoltam, ha korábban kollégista lett volna, vagy elviszik katonának (akkor persze örültem, hogy nem kellett mennie), akkor talán jobban megedződött volna a lelke. Akkor talán megtanulta volna elfogadni a másságot, mint én is. A feleségem szokta mondani: Was mich nicht umbringt, macht mich stark („ami nem pusztít el, az megerősít" - a szerk.) - ez nálam működött, nála sajnos nem. - Tehát Istvánnak is kevés önbizalma volt, mint az én fiamnak? - Hát igen. Kevés. Pedig nagyon vágyott a szeretetre, mégis szinte bebeszélte magának, hogy őt senki sem szereti, mert nem is méltó rá. Azt is írta nekünk, hogy nem méltó sem a lakásra, sem a kocsira - mekkora marhaság. Ugyancsak Poppertől olvastam, hogy a rendezett körülmények és lakásviszonyok között és szeretetben felnövő gyerekek veszélyeztetettebbek öngyilkossági szempontból, mint a többi. Tudja, valóban megnyugtat ez az írás, már pár nap után úgy éreztem, mintha megnyugodnék egy kicsit. Megkönnyebbülnék tőle. - A lányom szerint olyan volt az utolsó hetekben, mint egy szellem; itt lakott velünk, jött-ment a lakásban, néha láttuk, néha szólt hozzánk, de leginkább nem. Nem nagyon lehetett bevonni semmibe, úszni sem jött el velünk, étterembe sem lehetett meginvitálni. Igaz, március végén még kihívott egy sakkpartira, kettő lett belőle -én nyertem a rutin miatt. Lehet, hogy búcsú volt? Az utolsó parti?

Vagy lehet, hogy akkor beszélni akart velem, egyszer a feleségem is rám kiabált, hogy beszélgessek vele én is. Igaza volt, kellett volna, de nem nyílt meg. Mindenre csak igent meg nemet mondott. Mindenre csak bólintott, és semmit sem csinált meg abból, amit meg​ígért. Megígérte, hogy lemossa a kocsit, vagy rendet rak az üveg​házban, de semmi sem történt meg. - Szerintem a feleségem volt az egyeden ember, aki időt szánt rá, nem is kevés időt, aki igazán tett is érte valamit. Próbált segíteni; nagyon közel állt a fiamhoz. De egyedül volt, teljesen egyedül, szinte teljesen segítség nélkül. Én túl passzív voltam, csak sodródtam az eseményekkel, és nem ismertem fel magamtól a helyzet komolyságát! Ahogy utólag megbeszéltük, visszapörgettük az utolsó napokat, heteket, hónapokat, nyilvánvalóvá vált, hogy egy maszkot hordott. Teljesen másnak mutatta magát. Az orvost is így téveszthette meg. Igen! Megtévesztette. Akaratlanul is látom a rengeteg hasonlóságot fiam halála és István halála között. A fiam ugyanígy tévesztette meg a környezetét. - Szóba sem hozta itt, már az orvos előtt, hogy meg akart és meg akar halni. Amikor találkoztam az orvossal, és elmondtam, hogy István mégiscsak meghalt, sikerült végeznie magával, mert nem vettük komolyan, akkor lehajtotta a fejét, és azt mondta, hogy ő komolyan vette. Szinte védekezett. Én magamból indultam ki, én tényleg nem vettem komolyan, azt hittem, erősebb az életösztön benne, az öngyil​kosság számomra eddig csak a regényekben létezett. RÉSZLETEK A NAPLÓBÓL

„.. Van biztosan valami önigazolási kísérlet ebben az írásban, hogy nem én vagyok a hibás István haláláért, pedig megvan a magam felelőssége, és nem is kicsi. Az ember nem indulhat ki ennyire önmagából, mint én, és mert én erősebbnek tartom az életösztönt a halálvágynál, attól ez még nem igaz mindenkire. De késő a bánat... Az tény, hogy nekem rosszabb volt 20 éves koromban, mint neki, de én megedződtem a kollégiumban arra, hogy kibírjam a két évet a katonaságnál. És ott nem volt idő gondolkodni az élet értelméről, meg aztán 80 ember volt a körletben, ott nem nagyon lehetett volna öngyilkosnak lenni. Persze azért voltak ott is ilyen esetek, pokol volt ennyi emberrel egy szobában lenni. Szegény István, de hazajöttél volna... Engem viszont nem engedtek ki a laktanyából annak idején, tehát neked végül is nagyobb volt a dönté​s i szabadságod. Az ember valamilyen mértékben csak felelős a döntéseiért, s ha nagyon ragaszkodik az elveihez, akkor bele is pusztulhat. Te írod: Az önmagunk iránt érzett igazi szeretet tesz minket mások számára is vonzóvá! Ezt mondtuk mi is, sőt én azt mondtam, már az is elég, ha az ember elfogadja magát olyannak, amilyen. De sajnos nem voltál rá ké​pes, de okos fiú voltál, a dolgokat jól láttad, csak valami negatív energia legyőzött. Ami a megszégyenítést illeti: a gyermekek e tekintetben igen sérülékenyek (ha például a gyermek valamilyen ügyefogyottságát kinevetjük, vagy valamilyen hibás viselkedését a nyilvánosság előtt leleplezzük). Itt két dologra vagyok kíváncsi: értek-e ilyen sérülések, illetve biztosan értek, de mennyire voltak súlyosak, a másik pedig az, hogy ezek a saját szavaid-e, vagy valahonnan kiírtad a szöveget? Ha magad írtad, akkor ordítani szeretnék, mert 5 év alatt olyan szellemi szintet értél el, hogy az hihetetien, annyit fejlődtél, hogy csodállak - de hiszen ezt mondtam is neked, ha nem is ilyen szép szavakkal, miért nem hallottad meg? Minden fejlődést krízisek sora jellemez - írod. Hát éppen ez az, de ebbe nem halunk bele, nem azért fejlődünk a krízisek közepette, hogy végezzünk magunkkal a kishitűségünk miatt! A férfiasság csak emberfeletti erőfeszítések árán megszerezhető tulajdonság - írod, de ezt valahonnét vetted. Marhaság! Mi az, hogy férfiasság? Lettél volna csak egyszerűen saját magad, férfi voltál erőfeszítések nélkül is, értél annyit, mint egy tucat másik. Régi papírokat selejteztem, kidobtam egy megsárgult cikket a fejfájásról 1999-ből - már nem fáj többé a fejed, nem kell keresni az okát. Vajon igazat mondtál az utolsó telefonbeszélgetésünkkor, hogy azért nem indultál haza, mert fájt a fejed? Nem hiszem el! Nem akartál már jönni, nem volt már erőd, nem volt már kedved, elfogyott a hited. A fejedben pedig nem a fajdalom volt, hanem a kétségbeesés, hogy meg kell tenned, amiről már régen gondolkodtál. A döntés már megvolt, csak a végrehajtás következett volna még, talán bíztál benne, hogy mondunk valamit, olyant, hogy ne kelljen végrehajtanod a halálos ítéletet, a sajátodat - de ez elmaradt, mert süketek voltunk, csak oktatgattunk, csak neveltünk... Beérett a gesztenye a temetőben, ami még május 6-án olyan szé​pen virágzott. Tegnap a sírodon megint láttam új virágot, egy szál fehér rózsát. Még mindig az apa-fiú viszonyon gondolkodom, rágódok: édesapám tulajdonképpen mindent megtett értem, bár látszólag nem törődött velem, hiszen nem nagyon beszéltünk, de csak a családjának élt, és talán kicsit büszke is volt rám néha. De nem igazán érintett meg a halála; sírtam, de tudomásul vettem. Pedig sokáig tartott és lassan halt meg... Az ő sírjához nem járok, pedig sokszor elmegyek a temető mellett, a te halálod viszont végzetesen nagy sebet ütött az önbizalmamon, a hitemen, az életerőmön, de te valószínűleg hasonlóképpen lennél velem fordított esetben, mint én édesapámmal. Érdekes, furcsa, a fene sem érti, a gyerek sokkal többet ér, mint a szülő, pedig a gyerek a szülő pro​duktuma." - István, egész beszélgetésünk alatt úgy érzem, és úgy érzem naplójá​ból is, hogy folyamatosan vádolja magát. - Lehet-e elfogadni, bele lehet-e törődni, ha a gyerekünk így hal meg? Azt hiszem, Marcus Aurelius írja, hogy egy 35 éves férfi már mindent tud - érti ezen, hogy ekkorra az ember már minden lehetséges életszituációt átélt. Hát akkor még alacsonyabb volt az átlag életkor. Nekem szerencsére hiányzik még több dolog: a háború, a börtön vagy éppen a kínvallatás. Erről jut eszembe: tulajdonképpen háborúban is meghalhatott volna a fiam, mint annyi millió fiatal. Feleslegesen és értelmetlenül, de akkor legalább a politikusokat hibáztathat​nám, így marad az önvád. Két kísérlet után nem nagyon állíthatom, hogy nem is tudtam a dologról. - Értelmeden halál volt és fölösleges. Nem és nem tudok megnyugodni. A második kísérlet után meg kellett volna kérdeznem tőle, hogy tényleg meg akarsz-e halni? És tudok-e valamit vagy valamiben segíteni. Ehelyett elvittem egy másik pszichiáterhez, ahol csak mellébeszélt. Magányos volt. A lelke magányos volt mindig. Az egyetemen is. Egyszer azt mondta: kiközösítik. De pontosan nem tudom, mire gondolt, mit értett ezen.

- Wass Albert írja, mondatja egyik szereplőjével: „A magány rettenetes kísértet. A semmiből jön elő és felőrli az embert." Hát Istvánt is gyorsan felőrölte. Egy idősebb, tapasztaltabb és bölcsebb ember talán jobban bírja, jobban alkalmazkodik a magányhoz - de egy huszonéves? Neki semmiképpen nem való! Néha azonban most is arra gondolok, ha jobban odafigyelek, ha többet tudok a depresszióról, talán gyógyíthatóak lettek volna azok a kényszerképzetek, amelyekkel a fi​am küzdött és amelyektől szenvedett. - Mire gondol konkrétan? - Egy könyv szerint, amit olvastam, a depressziós betegnek nagyon össze kell szednie magát a legegyszerűbb feladatokhoz is. Kezd​ve a reggeltől, amikor már a felkelés is nagy és nehéz dolog. En meg azt mondtam, hogy vizsgáztassa le az autót, hozza haza, vagy menjen el például tolmácsolni! Micsoda emberfeletti erőfeszítésekbe került neki, hogy mindezt megtegye. Hogy megfeleljen nekünk. Nagyfokú tudatlanságunk bizonyára hozzájárult a halálához! Nem lett volna szabad hagynunk azt sem, hogy újra és újra kimenjen a németországi lakásunkba, ahol teljesen egyedül volt. Ebben a magányban aztán végképp elhatalmasodott rajta a betegsége, felerősödtek a negatív életérzései. RÉSZLET ISTVÁN NAPLÓJÁBÓL

„Október 20-a van. Tegnap mintha valami megváltozott volna, mintha beletörődtem volna a megváltoztathatatlanba. Nem tu​dom miért és meddig tart... Meglátjuk... A nyakadra csavarodott köldökzsinórral születtél és újraélesztettek. Most olvastam egy német weboldalon, hogy minden perc, ami eltelik az újraélesztésig, 10 százalékkal csökkenti a későbbi életképességet. A Mami mindent az újraélesztésre vezetne vissza, de csak részben lehet igaza. Mert az igaz ugyan, hogy az agy károsodik, ha x ideig nem jut oxigénhez, de ha átolvasom, amiket az utolsó két-három évben írtál, nagy hülyeséget mondanék, ha agykárosodottnak neveznélek. Talán egy pszichoanalízissel fel kellett volna tárni az életed első traumatikus perceit (ha ugyan ez lehetséges), és ez talán segített volna, hogy megnyugodj és megnyugodjunk. Mert volt esélyed a gyógyulásra, és a depresszió kezelhető beteg​s ég! Legalábbis ezt mondták és mondják. Még ha nem is hittél már a végén semmiben. Ha az a német pszichológus komolyan vesz, talán nem veszíted el végképp a hitedet, és akkor nincs az, az első kísérlet sem. Paradox, de az volt a baj, hogy látszólag nem volt elég nagy a baj! Ha hordtunk volna fejfájással orvoshoz, leráztak volna, hiszen ez nehezen megfogható, minimum száz lehetséges oka van. Ha neurológushoz viszünk, lehet, hogy a végén azt hozza ki, hogy káro​s odott az agyad az oxigénhiány miatt stb. De x évvel később ezen már nem lehet segíteni, így csak erősödött volna a betegségtudatod. Vagy eleve leráz, mert a vizsgálatok bonyolultak és költségesek. Mi pedig nem tudjuk (hiába tudnánk megfizetni), hogy mire lenne szükséged. Kell-e például PET vagy más egyéb, számunkra ismeretlen vizsgálat? Az én nagy bűnöm meg a hajlamom arra, hogy mindig tagadjam elsőre, ha probléma van. Zörög valami a kocsiban, hallja a felesé​gem - szerintem meg nem zörög, mert úgy kényelmesebb, meg aztán hátha elmúlik magától. Még ha elfogadom is, mert igaz, hogy a szülésnél visszafordíthatatlan agyi és idegrendszeri károsodás ért, egy százalék esély mindig van. Az utolsó leveled is jól meg van írva, szerkesztve, szép idézettel, viszonylag jó írással, átgondolva, racionálisan indokolva tettedet. Nálam örökké megmarad a kétség, hogy hátha mégis mindenből eleged volt. Belátom és megértem. De hogy gyógyíthatatlan beteg voltál? Azt soha nem hiszem el! Járom a város utcáit, teszem a dolgom, és arra gondolok, hogy ezekben az utcákban már jártam negyven-ötven évvel ezelőtt is, aztán te is koptattad egy darabig ugyanazt a követ, s ha már én sem leszek, akkor majd más jár rajta. Az élet nem áll meg, nélkülünk is szépen zajlik. Ha megkopik a kő, hát majd újra bitumenezik, nem probléma." Minden szülőnek, akinek meghalt a gyermeke, meg kell tanulnia újra élni. Együtt élni a szörnyű tudattal, a könyörtelen és megváltoztathatatlan valósággal, hogy szinte a szeme láttára veszítette el legfontosabb kincsét, és örök kérdés marad, mit tehetett volna, amit nem tett meg! De meg kell tanulni élni! Túlélni és tovább élni! A megnyugváshoz vezető utak különfélék lehetnek. István is megpróbálta kiírni a fájdalmát, naplót vezetett. De próbálkozott mással is. Egy alkalommal három napra bevonult a tihanyi apátságba lelki gyakorlatra. Esetenként egy jó lelkipásztor is segíthet a bajokon. A lánya mégis furcsán és szomorúan nézett rá. Tekintetével szinte azt kérdezte: „Mire jó ez, apa? Hiszen te nem is vagy hívő ember!" Mégis vala​m iféle megnyugvást, feloldozást remélt. RÉSZLET ISTVÁN NAPLÓJÁBÓL

„48 óra után jutottam el oda, az esti szürkületben. A kápolnában, a sarokban ücsörögve, üres szívvel és üres fejjel, úgy negyed óra la-pítás után, hogy a megvilágított feszületre nézve, kimondtam egy könyörgést: Jézus, ha vagy, kérlek, bocsásd meg a fiamnak, amit tett, mert nagy részben az én mulasztásaim miatt jutott el idáig. Aztán sírtam, aztán újra mondogattam, és sírtam, és kicsit meg​könnyebbültem." - Gyakran sír, István? - kérdezem egyik találkozásunk alkalmával. - Érdekes, de már nem úgy sírok, mint korábban. Az elején a hihetetlen döbbenettől nagyon sűrűn, nagyon intenzíven sírtam, most viszont inkább képzeletben beszélgetek róla, vele a legkülönfélébb szituációkban, amelyek előfordulhatnak, és akkor jön rám a sírás. Akár az utcán, vagy menet közben, vagy evés és ivás közben is... Mindig mindenhol és bármikor. RÉSZLET ISTVÁN NAPLÓJÁBÓL

„El tudom képzelni, mi történt veled április 19-e és május 6-a között. Sokszor látott az ember ilyet a tévében is, de ha végiggondolom újra, mint tegnap este is, akkor csak dupla altatóval tudok elaludni. Jön a rendőrség, vizsgálódnak, fényképeznek, jegyzőkönyveznek, hívják a törvényszéki orvost (magyarul halottkémet), az megállapítja a halál beálltát, és

ha tudja az okot is, megy a papírgyártás, közben értesítik a temetkezési vállalkozót, aki - ha az előbbiek készen vannak jön a nagy nyeles fémkoporsóval, gumikesztyűt vesz, kicibál a fürdőből, és betuszkol a »tartóba«, ami azért 70 kilónál nem könnyű munka. Le a lépcsőn, jönnek, állnak, bámulnak az emberek, ki volt, mi történt, miért történt? Miért tette? Megy a pletyka. Meg de jó, hogy nem velünk történt - gondolják. De fiatal volt még szegény, vajon miért tehette? Betolnak a hullaszállító kocsiba, és irány a hűtőház, ahol még fekszenek vagy százan. Aztán ha a rendőrség lezárja az ügyet, irány a krematórium, betolnak a tűzbe egy fakoporsóban (gáz vagy olaj?), s aztán percek alatt végleg megsemmisülsz. Mondjuk az égetés sok népnél kötelező szokás, például Indiában is. Egy kis lapáttal raknak belőled az urnába, és irány a temető. Ott már mi is »láthatunk ledobozolva«, sírhatunk, aztán gyorsan a postára még 16 óra előtt, s feladnak, mint egy bála ruhát vagy a disznótorost. Dobálnak, átraknak néhányszor, és végül becsengetnek veled a paphoz. Aki fizet néhány száz forintot a kiszállításért, és aláírja, hogy átvett. Megkezdik előkészíteni a helybéliek a temetést, így képzelted? Jól csinálták? Meg vagy elégedve? Ment minden mint a karikacsapás, szinte minden tökéletes volt." - Mit mondanál, mit tanácsolnál a szülőknek, akiknek kamaszkorú gyermekeik vannak ? - Minden apa vegye tudomásul, hogy a kamaszkorú gyermekének nemcsak teste van, hanem lelke is! Ha lánya van, akkor azért, ha fia, akkor még inkább. Nem elég csak a testi szükségleteikkel törődni, nem elég csak az anyagi feltételeket megteremteni, mert halálos tévedés lehet a vége. Kamaszkorú gyermekeink lelkét meg kell ismerni és szeretni kell őket, el kell fogadtatni velük, hogy az életünk nem problémamentes, de mindenre lehet megoldást találni - csak beszélni kell róla. S nem feltétlenül kellenek ehhez a különféle antidepresszánsok. Rendszerint elég a bizalom, a türelem és a szeretet ereje. Megszületünk hirtelen, egyikünk sem kérte, Kérve kérünk, szép jelen, ne büntess meg érte. (Devecseri Gábor)

Két fiam volt Parányi pirula itt a lámpaoltás Miatyánk ki vagy a mennyekben'. Megint egy sikoltás. Csillagok villognak. Hunyorogva int egy. Legyen meg a Te akaratod Nekem minden mindegy! Dsida Jenő A következő történet nem interjúformában íródott. Borbála, miután értesült arról, hogy egy interjúkötettel is szeretném felhívni a figyelmet a fiatalkori öngyilkosságok egyre növekvő számára, valamint szeretnénk felhívni a szülők figyelmét is erre a szomorú jelenségre, le​velet írt nekem. A levélben leírja tragédiáját, fia elvesztését. Beszél az önvádról, mely alól egyik ilyen helyzetbe jutott szülő sem tudja kivonni magát. Gondolatai, mondatai olyannyira megindítóak és fájdalmasak, hogy úgy láttam helyesnek, ha változatlanul közlöm. Kedves Éva! Először is szeretném megköszönni, hogy megírtad ezt a tragédiát, hogy volt erőd hozzá. Talán a sors, talán a véletlen is úgy akarta, hogy én felfigyeljek ar​ra az interjúra veled, amely a rádióban hangzott el, éppen Szilvesz​ter napján. Az ünnepek után azonnal megvettem a könyvedet. Mondanom sem kell, hogy egyeden este elolvastam. Akár az én gondolataim volnának - állapítottam meg. Sorról sorra azt írtad, amit én is érzek, amit én is ugyanúgy éltem át, ahogyan te. Az önvád, melyről a könyvedben írsz több helyen is, ugyanúgy kí​noz engem is. Nem tudom elfogadni ezt a tényt - ami sajnos megváltoztathatatlan -, és amíg élek, ezt a súlyos terhet cipelem ma​gammal. Nem tudom elfogadni, hogy drága fiam nincs többé. Fájdalmamat az sem enyhíti, hogy van tőle egy pici unokám is, igaz, ez mégis​c sak öröm, de mégsem pótolja ezt a nagy veszteséget. Tudom, hogy nem vagyunk egyedül. Rajtam kívül még sok hozzám hason​ló sorsú szülő van. Feltettem egy kérdést magamnak. Vajon akkor, ha ez a tragédia nem történik meg velem (Istenem, mit nem adnék érte), akkor is fölfigyelek-e erre a riportra? Hiszen én annyira bíztam a gyermekemben, annyira hittem, hogy velem mindent megbeszél, nekem mindent elmond, ha gondjai vannak. Igaz, volt, amit nem akart elmondani, volt, amikor nehezen kezelte a problémás helyzeteket, és nem akart segítséget kérni. Volt, amikor teljesen magába zárkózott a gondjaival, és nem osztotta meg azokat senkivel sem. De kinek nincsenek szomorúbb vagy éppen fáradtabb napjai? Kérdéseidre leírom a válaszokat. Bocsáss meg, ha a gondolataim nem úgy követik egymást, ahogyan a kérdések következnek. Kedves Éva! Még egyszer köszönöm a segítségedet, amit a könyveddel nyújtottál nekem, remélem levelemmel segíteni tudom a megkezdett munkádat. Szeretettel Borbála KÉT FIAM VOLT Nekem is - hozzád hasonlóan - két fiam volt! Nagyon sok tekintetben hasonlít az élethelyzetünk. Nekem sincs testvérem, és az én édesanyám is depressziós volt. így én talán jobban kötődtem „volna" az édesapámhoz, akihez alkatilag is és az életről alkotott gondolataimban is jobban hasonlítok, mint anyámra. Ezt a lehetőséget egyrészt megakadályozta az, hogy fiatal koromban az édesapám igen elfoglalt, közösségi ember volt - és ezt ő szív​vel-lélekkel, komolyan is vette. Másik akadálya édesanyám depressziós megnyilvánulásai, hangulatváltozásai voltak. Édesanyám teljes erővel befolyásolta az én valamennyi véleményemet, elképzelésemet. A mai napig is emlékszem arra a kijelentésére, amely igen gyakran elhangzott a részéről: „Azt én jobban tudom", ami azt jelentette, hogy részemről nem lehet semmiféle érv, el kell fogadnom az ő akaratát. Ebből következik, hogy nagy beszélgetésekről nem tudnék említést tenni sem gyerekkoromban, sem később. Édesanyám depressziója anyai ágon öröklődhetett: az egyik uno​katestvére öngyilkos lett. Igaz, nem fiatal korában. Míg a másik unokatestvér, aki az előbb említett testvére volt, úgy nyilatkozott: hogy azért nem lesz gyermeke, mert a szenvedéseit nem akarja továbbadni! Semmit sem látott pozitívan, ugyanúgy, ahogy édesanyám sem. Édesanyám részéről soha el nem hangzott, hogy egy gyerek milyen öröm, mekkora csoda, és hogy mennyire várja, hogy neki unokája legyen. Amikor terhes voltam, akkor sem mondta soha, hogy mennyire várja az unokát. Nekem ez mindig rosszul esett, és fájt. Időnként úgy éreztem: nem vagyok fontos a számára. Látszólag örült a gyerekeknek, amikor a fiúk nem nagy korkülönbséggel megszülettek. A két fiam között egy és fél év volt a kü​lönbség. Látszólag örült, de különösebb lelkesedést nem mutatott. A fiaim szinte születésüktől fogva különböztek egymástól. Az idősebbik, akivel a tragédia történt, inkább a felnőttek között érez​te magát mindig biztonságban, míg a fiatalabbik fiam sokkal könnyedebben, lazábban viselkedett. Könnyen barátkozott és a sa​ját korosztályában érezte jól magát. A két testvér szeretettel kötődött egymáshoz. Kölcsönösen figyeltek a másikra, hogy segít​hessenek, ha kell. Sajnos a házasságom időközben tönkrement, és válással végződött. A fiúk ekkor 10 és 12 évesek voltak. Illetve majdnem 12 éves volt már a nagy fiam. Utólag értékelve az eseményeket, a nagyfiamat, azaz Pétert viselte meg jobban a válás. A fiatalabbik mindig elmondta a véleményét, akár szemtől szembe is, ha sértő volt, ha nem. Nyíltan bírálta az apját, míg Péter csak hallgatott,

és nem szólt egy szót sem. Vá​lásunk sokkal mélyebben érintette, mint én akkor azt gondoltam. Észrevettem, hogy rágja a körmét, és gyakran fájlalta a gyomrát is. Igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni, ha valamit elgondoltak vagy szerettek volna, azt mindig előteremtettem a számukra. Nem akartam, hogy a válás okozta anyagi nehézségeket érzékeljék. Péter nagyon szerette a növényeket és az állatokat. Ezért tehát természetes volt a részemről, hogy a nyolcadik talált cicát is befogadtuk a házunkba. Mint ahogy az is természetes volt, hogy ha látott egy olyan virágot, amilyen nekünk még nem volt, akkor azt megvettük. Miután Pétert láthatóan a mezőgazdaság érdekelte, ezért továbbtanuláskor mezőgazdasági szakközépiskolába írattuk be. Ott - úgy gondolom -, jól érezte magát. Ezt a volt osztálytársai is megerősítették. A középiskola, majd a technikusi év után felvették a főiskolára is. Na​gyon örültünk, hogy sikerült a felvételije, de ez az iskola újabb próba​tétel elé állította Pétert. Nem beszélt róla, de így utólag visszagondolva nála valamennyi változás kiváltott egyfajta szorongást. Még akkor is, ha sikerélménnyel járt az a változás! Egyébként ugyanez volt megfigyelhető az én fiam esetében is. De megpróbálta ezt palástolni, előttünk eltitkolni, nem beszélni róla. Ugyanakkor én sem figyeltem fel kellőképpen ennek a súlyára. De megkérdezem: vajon lehetett volna erre felfigyelni? Magamtól mindig megkérdezem: hogyan lehetett volna mindezt idejében észrevenni? Hiszen én annak tudatában éltem, hogy a fiaim jól tanulnak, szeretik egymást, jól kijönnek a környezetükkel, barátaik van​nak - igaz, Péter kevésbé barátkozik -, de láthatóan minden rend​ben volt. A nyári szünetekben szívesen kijártak a nagyszülőkhöz, ha kellett segíteni. Az öregek egyre többet betegeskedtek, és egyre több segít​s égre szorultak. Édesapám különösen beteg volt, és gondozásában Péter nagyon sokat segített. Időközben mindkét fiam elvégezte a főiskolát; sikeresen lediplomáztak. Nagyon nagy öröm volt ez számomra. Péternek nem sokkal később sikerült egy állást is elnyernie az egyik mezőgazdasági szövetkezetnél. Úgy gondoltam, hogy megtalálta a helyét, és azt a szakmát gyakorolhatja, amelyhez mindig is vonzódott. Látszólag minden rendben volt. Miután ez az állás a lakóhelyünktől távolabb volt, szolgálati lakásba kellett költöznie. S bár igyekezett „keménynek" látszani, ez a változás is megviselte. Távol a szülői háztól, tőlünk, egy teljesen idegen környezetben. A főiskolai évek alatt sem kellett kollégiumban laknia; mindig hazajárt a busszal. Visszagondolva a főiskolai évekre, egy idő után észrevettem rajta erősebb felindulást, hangulatváltozást, néha agressziót is. Ezt én mindig próbáltam tolerálni, és azzal magyaráztam, hogy biztosan magasak a követelmények, sokat kell teljesíteni, és a fáradtság váltja ki. Pró​báltam vele erről beszélgetni is, de ő kitért ez elől, szívesebben beszélt jelentéktelen dolgokról. Az érzéseiről, a gondjairól hallgatott. Nem beszélt lányokról sem. Szabadidejében szívesen átjárt - szinte mindennap - az egyik szomszédunkhoz kertet gondozni, állatokat etetni. Kezdetben voltak barátai - a főiskolán is nagyon szerették -, de ezek a barátok a későbbiek folyamán elmaradtak. Halála után beszélgettem volt évfolyamtársaival, barátaival. Érdeklődtem, milyennek ismerték meg a fiamat. Kiderült, hogy voltak dolgok, melyeket megígért, de nem tartott be. Több esetben valódan dolgokat állított. Ez már a főiskola utolsó évében is előfordult. Azt gondolná az ember, ugye, hogy a főiskolán már felnőtt emberek, fiúk vannak, akik felelősek az ígéreteikért, a mondataikért. Itt már egy szülőnek nincs semmilyen ellenőrzési lehetősége, bármit kipróbálhatnak, ha akarnak. Gondolok itt esetieges ivászatra, drogra. De én mindig maximálisan megbíztam a fiamban, a fiaimban. Sohasem jutott eszembe, hogy esetíeg a drogot is kipróbálhat​ják. Meglepődtem tehát, amikor a megbízhatadanságáról hallottam a fiúktól. De visszatérek az elhelyezkedésre, a munkába állása idejére. Nem sokkal ezután megismerkedett a későbbi feleségével. Én a párválasztásába nem szóltam bele; úgy gondoltam, hogy neki kell eldöntenie arról, hogy mit szeremé. Észrevettem, hogy igen furcsa kapcsolat ez, de próbáltam mindenben alkalmazkodni hozzájuk. Miért mondom, hogy furcsa? Nem láttam azt a felszabadultságot, boldogságot, mely egy fiatal párra ebben az esetben jellemző szokott lenni. Ugyanakkor - mint később ez kiderült - kölcsönösen ragasz​kodtak egymáshoz. Hangulathullámzásaira azt a magyarázatot adta, hogy ő halálos beteg. Ezt elmondta a testvérének is, meg egy-két ismerősnek is, de szigorúan hozzátette, hogy erről nekem semmi esetre se tegyenek említést. „Nem kell az anyunak ezt tudnia, éppen elég gondja lesz majd az édesanyja ápolásával, a szüleivel, nem kell, hogy még az én betegségemről is tudjon. Meg amúgy is hamarosan meg fogok halni" - mondta. Én persze láttam rajta, hogy szorong, rosszkedvű. Gyanakvó kérdéseimre kitérő válaszokat adott, vagy egyáltalán nem válaszolt, ha kérdeztem. Kedélyállapotán az sem változtatott, hogy megnősült, és nemsokára kiderült, hogy a felesége terhes. Bár azt állította, hogy kezelteti magát, rendszeresen jár orvoshoz, de ez nem volt igaz. Legalábbis a rendszeresség nem. A mai napig nem tudom, hogy tulajdonképpen drog vagy valamilyen gyógyszer indította el azon az úton, amely sajnos visszafordíthatadanná vált számára. Nem tudok szabadulni az önvádtól! Észre kellett volna vennem, hogy depressziós. Észre kellett volna vennem, hogy valami nagyon nem stimmel nála. Hiszen kisebb korában is mindig szorongó típus volt. Orvos segítségét kellett volna kérnem! Állandóan azt elemezgetem még most is, hogy mit kellett volna másképpen csinálnom? Mikor és mire kellett volna jobban figyelnem, és mit tehettem volna, ha idejében felismerem a betegségét? Az önvádtól nem lehet szabadulni. De az is kérdés, hogy felnőtt korában el​fogadta volna-e a segítséget? Elment volna-e orvoshoz? Kedves Éva! Mint ahogyan azt Te is írod, ez egy levethetetíen teher. Életünk végéig cipeljük magunkkal, és erre semmiféle gyógyír nincs! Nincs olyan nap, hogy ne sírnék! Állandóan előttem van az alakja, hallom a hangját, a nevetését, látom egy-egy gesztusát. Bor​z asztó dolog így élni! Ezt csak mi tudjuk megérteni, mi, akik így ve​s zítettük el a gyermekeinket. Mindenről ő jut az eszembe. Bármi történik a családban, bármilyen kis változás, vagy akár egy-egy új dolog vásárlása esetén is az első gondolatom az, hogy neki erről már nem tudok beszámolni. Ha arra gondolok, hogy még a kis unokám születésekor sem éreztem rajta örömet, lelkesedést, ami ilyenkor minden leendő apát eltölt. Nem a büszke leendő édesapát láttam benne, hanem egy egykedvű, minden mindegy állapotban élő embert. De segítséget sem kért, hogy ebből a helyzetből, apátiából kilábaljon! Beszéltem emberekkel, akik azt mondták, többen is azt vallották, hogy az ilyen emberek meg vannak győződve arról, hogy egyedül is képesek megbirkózni a betegségükkel. Nem

szívesen tárják fel lelki eredetű problémáikat. Én azonban azt mondom, hogy a depressziós embernek a legrosszabb társasága saját maga. Az én fiam esete is en​nek a tipikus példája. Nem avatott be bennünket a gondjaiba, nem fogadta el a segítséget, és amikor már a végsőkig feszült a húr, akkor megmérgezte magát. Nem tudta visszatartani ettől a tettétől sem a gyermeke születése, sem az az öröm, amelyet egy ilyen pici baba jelenléte okoz. Arra sem gondolt valószínűleg, hogy majd akár a testvére, akár én, az édes​anyja, hogyan fogunk élni nélküle. Kedves Éva! Az idézet, az a Dsida Jenő-idézet, amelyet választot​tál, hűen tükrözi a lelkem mélyén örökké tartó fájdalmat. Szeretettel Borbála

A lélek rákja Tudom, hogy szeretett, tudta, hogy szeretem. A többi nem rajtunk múlott! Temetői sírvers Gyöngyösről

- Nagyon fontos volt, hogy megtaláljam - mondja a telefonba egy kellemes tónusú női hang. - Mintha csak az én fiamról írt volna a könyvében, nagyon sok a hasonlóság! Mindenképpen beszélni akartam magával! Nagyon régóta keresem. Engem Rózsikának hívnak! - Olvasta a könyvem?- kérdezem. - Igen! Egyeden éjszaka kiolvastam, pedig sokan nem ajánlották. Azt mondták, nem lesz jó hatással rám, de örülök, hogy elolvastam, és azóta mindenáron szerettem volna beszélni magával, nagyon sokat kutattam, hogy megkapjam a telefonszámát... Sikerült. Az én fiam is meghalt... Felakasztotta magát! - Mi történt? - Beteg volt! Azt mondják nekem, hogy a depresszió gyógyítható betegség! Én meg azt mondom, hogy mi hiába tettünk meg mindent a fiunkért, mégsem tudtuk megmenteni! - Vitték orvoshoz? - Vittük-e? Hogy vittük-e? Öt éven keresztül jártunk különböző kezelésekre, kórházban is volt a fiam, többször is, mindenféle gyógy-szereket szedett, kezeléseken, kúrákon vagyunk túl - és nem használt semmi. Azóta sok mindent elolvastam a depresszióról, de én azt mon​dom, hogy a mi esetünkben nem volt gyógyítható. - Szedett gyógyszereket? _ Sokat és sokfélét; mindent kipróbáltak szegényen, de hiábavaló volt- A tünetek, ahogy utoljára leírta a könyvében az utolsó hónapok​ról ahogy elveszett, nulla lett a fia önbizalma, az kísértetiesen hason​lított az én fiam sorsára. Rózsika sírva fakad, szinte reszket a fájdalomtól. Nem látom az arcát de elképzelem. Próbálom őt látni, próbálom őt hallani. Mindent tudni szeretnék róla, róluk. M a hasonlóság az ő és a mi történetünk között? Mi a különbség? A bánat egyformán rágja a lelkünket, a bánat egyforma barázdákat vájhatott az arcunkba, csak bele kell néznem a tükörbe, és az ő arcát is látom. Pár percnyi csend után, kicsit nyugodtabban folytatja. Szerettem volna egy könyvet írni én is, hogy annyi szenvedés, annyi kínlódás után hogyan gyógyult meg a fiam a depresszióból! De sajnos erről nem tudok írni... A fájdalmam annyival nagyobb - bár sorstársak vagyunk -, hogy nekünk az egyeden fiunk volt, a szemünk fénye, a mindenünk! Mindent megtettünk volna érte, mindent megadtunk volna, hogy meggyógyuljon, de sajnos nem tudtunk rajta se​gíteni, bármennyire akartunk is. Szívesen válaszolok a kérdéseire - mondja -, talán segíteni tudunk másoknak, talán tanulságos lesz orvosoknak is, szülőknek is. A távolság miatt Rózsika írásban válaszol kérdéseimre, amit szó szerint szeretnék közölni. Időközben Rózsikával tegező viszonyba kerültünk. - Beszélj magadról, a családotokról, foglalkozásodról! - Magamról annyit, hogy a 47. évemet töltöttem be. A lakóhelyemen dolgozok egy ABC boltban mint pénztáros. Lassan már 22 éve, hogy ezt csinálom. A férjemet 15 évesen ismertem meg, és 18 évesen ' ettem a felesége. Azóta együtt vagyunk. 21 évesen szültem meg a fiadat, Szabolcsot. Közben sok-sok munkával felépítettük az új házunkat: 23 éves voltam, amikor ide beköltöztünk. Azóta itt lakunk. Az én férjem nagyon szorgalmas, rendes, becsületes ember. Kőműves. Rengeteget dolgozik, és csak a családjának élt, meg a munkájának. 53 éves lesz ebben az évben. - A rokonságban tudsz-e depressziós betegről, családotokban volt-e már öngyilkos valaki? - Az én szüleim sajnos már nem élnek. A rokonságban öngyilkos? Az anyósom depressziós volt, akkoriban ezt még búskomorságnak hívták. S éppen abban az évben, amikor az esküvőnk volt, gyógyszermérgezésben meghalt. A férjem találta meg, ahogyan beszedte a gyógyszereket. Azonnal kórházba vitték, de már nem tudtak rajta segíteni. Száz szem altatót vett be. Az én anyai nagybátyám 19 évesen felakasztotta magát. Nemigen találtak rá elfogadható magyarázatot. Ma sem tudják, hogy miért! Ezenkívül volt még egy apai unokatestvérem is, aki 55-60 évesen szintén felakasztotta magát. Rendezett családi háttér volt mögötte, mégis a halált választotta. Ezt én utólag depressziósnak, esetleg skizofrénnek mondanám (ennyit már tanultam a tünetekről). Es még a férjem apai nagybátyja is felakasztotta magát. O úgy 38-40 éves lehetett, azt mondták, egészen biztosan szerelmi bánatában tette. Erre, ugye, azt mondanák, hogy a családban halmozottan előforduló öngyilkosságok!? De én ezt nem akarom hallani! Nem! - Mert az én egyetlen fiam szép volt, erős és egészséges! Szeretett bennünket, és mi is nagyon őt! Az én szüleimet is nagyon szerette, nagyon sokat is volt az anyai nagyszülőknél, szinte ott nőtt fel. Közel is laktunk egymáshoz, alig hárompercnyire. Szemben laktunk egymással. Mindennap láttuk egymást, mindennap találkoztunk. Természetes, hogy nagyon kötődött a nagyszülőkhöz a fiam. Volt, aki azt mondta, hogy az ő haláluk váltotta ki a fiamban a depressziót. Különösen a nagyapja halála

viselte meg. Sokat segített neki, sokat dolgoztak együtt. Kerti munkákat vagy éppen favágást, állatgondozást, mindent együtt csináltak. De a nagyanyjának is segített sütni, főzni, előfordult, hogy kifestették a lakást. Szabi mindenben a segítségükre volt. - Sima szülésed volt-e, vagy esetleg vákuumos? Szedtél-e a terhesség alatt valamilyen gyógyszert, ért-e a terhesség alatt valamilyen trauma ? -A terhességem alatt nem ért semmilyen trauma. Könnyen viseltem, és szinte az utolsó percekig dolgoztam. Gestil és Gestanon nevű gyógyszereket szedtem a terhesség alatt. Talán csak nagyon izgultam, hogy egészséges baba legyen. Vákuumos szülésem volt! - Volt-e csecsemő-, illetve kiskorában valamilyen szokása, ami különösnek tűnt, például ujjszopás, körömrágás, ágybavizelés? - Nem tudok ilyet! Nem volt. Szépen fejlődött, és jó kisbaba volt. - Milyennek láttad kiskorában: erőszakosnak, akaratosnak vagy csendesebbnek, esetleg visszahúzódónak? -A természetét sem erőszakosnak, sem akaratosnak nem mondanám, de nem volt csendes és visszahúzódó sem. Talán az erőszakos és az akaratos közötti átmenet a helyes kifejezés. De csendesnek semmiképp nem mondanám. Egy izgő-mozgó dumáló óvodás, iskolás képe jelenik meg előttem. Nem volt hiperaktív. Az iskolában akadtak figyelmeztetések, beírások, amiket itthon nem fogadtunk kitörő örömmel. - Szabolcsnak tehát nem volt testvére? -A fiam egyke volt, sajnos nem született másik gyermekünk, bár szerettünk volna. Nekem sem volt testvérem, én is egyke voltam, viszont a férjemnek van egy öccse. Természetesen az egyke gyerek mindig előnyös helyzetben van, mert csak vele foglalkoznak, csak őt szeretik, és több idő is jut rá. Ennek ellenére nem volt elkényeztetve, mindig a realitások talaján éltünk. Anyagilag is így volt ez, mindig volt egy határ, amelyet tiszteletben kellett tartanunk, de hiányt nem szen​vedtünk semmiben sem. - Mikor vettél észre először olyan jeleket, amelyek esetleg már utalhat​tak egy későbbi depresszióra? Mire gondoltál akkor? - 14 éves volt, amikor azt vettem észre rajta, hogy sűrűn pislog és rázza a fejét. Mintha a haja a szemébe lógna. Egy ideig tűrtük, többen tanácsolták, hogy csináljunk úgy, mintha nem is vennénk észre. Mivel úgy éreztem, hogy ez valahogy nem természetes, elvittem egy gyermekorvoshoz, aki születése óta ismerte a fiamat. A gyermekorvos Polybét írt fel neki, majd elküldött minket egy pszichológushoz is. A pislogás és a fejrázás megszűnt. Több vizsgálatot is elvégeztek, műszeres EEG-t, agyi vizsgálatokat, az eredmény jó volt. Nem találtak semmi rendkívülit! 16 éves korában kezdődtek a szorongások. Folyton figyelte magát, és ún. kényszeres cselekvései is voltak. Például állandóan kezet mosott, a kosztól való félelem állandó rettegésben tartotta. - Ez így ment két évig. Az orvosi jelentés szerint: Szorongásos tünetei, kimélyült betegségtudata, fokozott ónmegfigyelési szokásai gyógyszeresen és pszichoterápia hatására csökkentek, majd újból jelentkeztek, és ekkor már kényszeres cselekvései is voltak. 18 évesen került a pszichológustól a pszichiáterhez. Közben tanult, pincérnek jelentkezett, és ezt sikeresen el is végezte. Ekkoriban nagyon csinosan járt, zselézett hajjal, kozmetikusnál is megfordult párszor. Majd kezdett megváltozni az öltözködése. Terepszínű nadrág, póló, mellény, kabát egy ideig - azután pedig nagyon sokáig, évekig csak feketében járt. - Hiába kértem, hogy ne legyen mindig feketében, nem hallgatott rám. Kitűnően vizsgázott, komolyan vette a tanulást, jól sikerült vizsgái után úgy döntött, hogy leérettségizik. Fel is vették nappali tagozatra. Megbeszéltük azt is, hogy ha nem bírja, akkor abbahagyja, de mindenképpen megpróbálja. Akkor még boldognak is láttam a fiamat. Azt is közölte velünk, hogy nem akar pincér lenni, mert utálja a tömeget. Ha tanul, több esélye lesz munkahelyet találni. Humán tantárgyakból nagyon jó volt, gyönyörű fogalmazásokat írt, imádta a történelmet, a földrajzot és a biológiát. A matek, fizika, kémia a gyengéje volt. - Az első év utolsó hónapjában aztán otthagyta az iskolát; nem bírta mégsem. Tudomásul vettük, nem erőltettük, mert nem volt olyan passzban, hogy azt mondhattuk volna neki, hogy márpedig tanulnod kell. Azt mondta, hogy akkor mégis elhelyezkedik mint pincér, hiszen ezt tanulta, ehhez ért. Sok-sok helyen próbálkozott, de valami mindig nem tetszett neki, például vagy az időbeosztás (3 nap munka, 3 nap szabad). Megint tanulni akart. Ezúttal egy személy- és vagyonőr-tanfolyamra jelentkezett. Ez mindössze néhány hónap volt; el is végezte. Pénzszállító akart lenni. Nem helyeseltük ugyan, de hagytuk, hogy próbálkozzon. Más is volt már, aki több szakmát tanult. Ehhez fegyvervizsga is kellett!!! De nem vettek észre rajta semmit (vagy nem akartak), és megkapta az engedélyt. Ugye, már az öltözködési stílusáról írtam. Az én jóvágású fiam egyik napról a másikra egyszer csak szinte kopaszra nyíratta a haját. Nem állt jól neki. Nem örültem, ezt elmondhatom. - Sok helyen keresett munkát, de megint nem tudott megállapodni sehol. Azt mondta, neki az nem munka, hogy egy boltban vagy egy bankban csak úgy lődörög. Ő dolgozni akar! Az idő haladt, és munkahelye nem volt. Mindenben támogattuk. A mai világban nem köny-nyű elhelyezkedni, jó munkát találni, tehát vártunk. Végül aztán helyben egy autóalkatrész-gyártó üzemben talált munkát. Kényszeres késztetései és szorongásai miatt azonban itt is vért izzadt. -1998 októberétől már kezelés alatt állt. Az önbizalma nulla volt, és én nem tudtam, hogy hová tűnt az én bátor, talpraesett fiam. Ha nem velünk történik ez a szörnyű tragédia, nem hiszem el, hogy ilyen van. Mi vallásosak vagyunk. Rendszeresen templomba járunk. Az én fiam már harmadik osztályos korában ki mert állni a templomban, és folyékonyan olvasott a templom népe előtt. 9 éves korától egészen 14 éves koráig. Most egyszerűen nem értettem, mi történt vele? Hová lett a régi énje? - Milyen gyógyszereket szedett? - 16 éves korától szedte a gyógyszereket! Először Anafranilt - amitől 3 hónap alatt sokat fogyott, de a hangulata jobb volt. De ez egy folyamat volt. Ekkor történt, hogy a munkahelye kb. 11 km-rel távolabb költözött attól a helytől, ahol lakunk, és ez rettegéssel töltötte el. Nem bírta az utazást, a gyűrődést, a távolságot, és ekkor már csak két hétig maradt ott. Közben 1999-ben megszerezte a jogosítványt is. Mi nagyon örültünk ennek, ugyanis sem nekem, sem a férjemnek nincs jogosítványa. De azért a kocsit nem akartuk mindjárt az elején a feneke alá tolni, igaz, mindig azt mondta, hogy ezt ő szeretné majd megvenni. De miből? Keresete ugyanis nem volt. - Fél év múlva egyszer csak azt mondta: „Na, ha akartok venni kocsit, akkor most vegyetek, mert lehet, hogy az életben többet soha nem kell." Vettünk egy használt, de szép Fiat Tipót, és eleinte nagyon örültünk neki mindannyian. De csak rövid ideig

tartott ez az öröm. A kocsi ugyanis többet állt a garázsban, mint futott. Leginkább a temetőbe és az orvosokhoz jártunk vele. Tehát ekkor már nem örült, nem tudott igazán örülni semminek sem. Azt mondta, ha nem tudja fenntartani a kocsit, akkor mégis inkább adjuk el, és másfél év múlva valóban el is adtuk, mert az állásban lemerült az akkumulátora. De közben nagyon tisztán, rendben tartotta, csak éppen nem járt vele sehova. - Először 1999. április 15-én került a kórházba, hat hétig. Hogy miért? A járóbeteg-rendelésen megkérdezte tőle az orvos, hogy van-e öngyilkossági gondolata? Én ott voltam vele, és a fiam akkor azt mondta, hogy igen! Bennem egy világ omlott össze. Sírva fakadtam, és nem értettem semmit. Hogy lehet ez? Az én őszinte, nyílt fiam hogyan mondhat ilyet? Mindig jó volt a viszonyunk. Ha veszekedtünk is egymással, mindig tudtuk, és ő is tudta, hogy mindenben számíthat ránk. Mindent megbeszéltünk. Hát mi van ezzel a gye​rekkel? - Ezek után beutalták a kórházba. Nem akart a bolondok házába menni, de olyan erős kényszerei voltak, hogy meggyőztük, be kell feküdnie. Igaz, azt is mondta, ha be kell mennie, be kell feküdnie, akkor ő az útra többet nem jön ki. Bementünk. Rögtön aláíratták vele a nyilatkozatot, hogy saját akaratából kezelik, de amennyire mélyponton volt akkor, szerintem ő azt sem tudta, hogy mit ír alá. A fájdalomtól és a szégyentől teljesen kétségbe volt esve. „Anyukám - hajtogatta -, hová jutottam? Nézz ki az ablakon, mindenki boldog. Én meg itt vagyok!" Biztattam, hogy meg kell gyógyulnod, mert nekünk te vagy egyedül! Te vagy a szemünk fénye, az életünk értelme. De csak nézett rám. - Nagyon, nagyon maga alatt volt, és nagyon szégyellte, hogy oda került. Nagyon sok fiatalt is láttam itt még rajta kívül, de persze ez nem vigasz nekem. Óriási fájdalom ez egy szülőnek is. De csak a férjemmel mentünk, mert nem volt szabad elmondanunk senkinek sem, hogy ő hol van. Persze a faluban azért mindjárt mindenki tudta. A gyógyszerek? Kérdezted, elmondom: Fevarin, Rivotril, Stilnox, pszichoterápia. Kb. 3-4 hét múlva kijöhetett velem a városba, de nem érezte jól magát. Azt mondta, nem érez semmit, csak - mint a te fiad is - belülről egy nagy nyomást, illetve mintha fojtogatnák kívülről is és belülről is. A végtelen szomorúság állandóan ott tük​röződött a szemében. -A zárójelentés: Tudata tiszta,gondolkodása ép, nyitottabb, aktívabb, kényszerei mérséklődtek. Jól együttműködik. Hat hét múlva hazajött. De egyáltalán nem érezte jól magát. Hiába volt a kezelés, a gyógyszer. Még ebben az évben elkezdett dolgozni, és kezdetben örült ennek, meg örült a fizetésének is. De a szorongásai miatt na​gyon rossz volt a hangulata. Folyamatosan járt az orvoshoz, és rendszeresen szedte a gyógyszereket. Próbált, megpróbált dolgozni. Még három műszakban is. Mellette voltunk mindig, a sarkában, a nyomában; úgy hittük, reméltük, hogy a kezelések hatására majd meggyógyul. A munkahelyéről rohanva jött haza, hogy „jaj, csak ne kelljen emberekkel találkoznom" - mondogatta. - Legtöbbször én is elmentem vele az orvoshoz, és többnyire be is mentem a rendelőbe. Azt mondta az orvos, ha őt nem zavarja, akkor bemehetek. Nem voltak titkai előttem, így beengedett. Egy alkalommal azt mondta, most olyan, mintha a jég olvadna belül, mintha nem érezné annyira azt a szorítást. Gondoltam, persze hogy gondoltuk ekkorra már, hogy örökölte ezt a betegséget. Illetve a betegség hajlamát. De nem adtuk fel. Teljes erőbedobással mellette voltunk. En is, a férjem is, és még akkor az anyukám is - aki sajnos 1999-ben meghalt. Az egyeden barátja sem tudhatta meg, mennyire beteg. - Volt-e hobbija, kedvenc sportja, mivel foglalkozott legszívesebben a szabadidejében ? - Hobbija a horgászat volt, de ahogy egyre betegebb lett, úgy már nem érdekelte az sem. Szeretett kerékpározni és az erdőben kirándulni is. Az apja fáradtságot nem ismerve még munka után, amikor este 5 óra körül hazajött a nehéz kőműves munkából, még elment vele, és gyalog is több kilométert megtettek. Sokszor mondogatta, hogy szeretne egy lakadan szigetre menni és ott lakni. Szívesen tévézett meg olvasott is. - Kerülhetett-e kapcsolatba droggal; tudhattál-e róla? Teljesen biztos vagyok abban, hogy nem drogozott. Mert elmondta volna. De a testépítő szereket kipróbálta. A gyógyszerektől ugyanis 120 kg-ra is meghízott, pedig a normál súlya 75-80 kg volt. Őrült fogyókúrába kezdett, rengeteget tornázott, mindezt otthon, mert ugye a kényszer nem engedte meg neki, hogy konditerembe járjon. Hiába akarta. Na, amikor én észrevettem ezeket a szereket, ve​s zekedtem vele, és kidobtuk valamennyit. De feltételezem, hogy vett helyettük másikat. - Könnyebben vagy nehezen ismerkedett a lányokkal? Mesélt-e az el​s ő ilyen élményeiről? - Serdülőkorában nem volt csajozós típus. Amikor meg már beteg lett, akkor azért nem. Ez persze nem egyenlő azzal, hogy nem fordult meg a szép lányok után, de úgy gondolom, gátat szabott neki a kényszer és a hangulata is. Tizennyolc éves korában egy szép, szőke lány tetszett neki, akivel osztálytársak voltak. De ez a kislány már foglalt volt. Már udvarolt neki más. A tablóképen mutatta meg nekünk, hogy ő az! Megmondta a nevét is, de ez egy olyan különös és ritka név volt, hogy eleinte el sem hittem, hogy egyáltalán létezik. Amikor utána érdeklődtem, kiderült, hogy Szabi igazat mondott. Első alkalommal, amikor kórházba került a fiam, felhívta telefonon ezt a kislányt, és találkozni szeretett volna vele. De mint már említettem, egy másik fiúval járt, és így nem találkozott a fiammal. Úgy gondolom, ezen a téren nem volt gátlásos, szeretett nyílt lapokkal játszani. Gyakran be​s zélgettünk a lányokról, nem zárkózott el ettől. - Serdülőkorban viselkedése mennyire volt labilisnak mondható, hullámzó, szeszélyes? A problémákat könnyen kezelte, vagy nehezen oldotta m eg, és sokáig rágódott rajtuk? - Úgy hiszem, a gondjait megosztotta velünk, főleg velem, hiszen mi gyakran voltunk együtt, velem többet találkozott, mint az édesap​jával. De mivel a szobájában tanult, nem tudom, nem vettem észre rajta, hogy különösebben sokáig rágódna valamin. - Voltak-e közeli barátai? Milyen szórakozásokat kedvelt leginkább? - Egyeden barátja volt, de míg tanultak, ugye, ritkán tudtak csak találkozni. A barátja kollégista volt, így aztán a szórakozásra is kevés idejük jutott. Később pedig a kényszer nem engedte. Mikor hazajött a kórházból, onnantól kezdve az ajtót kulcsra zárta mindig a szobájában. Kulcsra zárta, és folyamatosan ellenőrizte, hogy be van-e zárva. Amikor ugyanis ellenőrizte, mindannyiszor lenyomta a kilincset. Hiába kértem, hogy ne zárja be azt az ajtót, minek az? Borzasztó volt hallgatnunk, ahogy sokszor egész éjszaka járkált a szobájában fel s alá, és egy éjszaka akár 50-szer is ellenőrizte az ajtót. Nem bírt aludni, előfordult, hogy kijött a szobájából, és felment az emeletre, majd lejött az emeletről. Utána visszament, és megint bezárta az ajtaját. Ha erről kérdeztem, azt válaszolta, hogy „kizárja a külvilágot"!

- Hány alkalommal volt kórházban Szabolcs? - Még kétszer volt kórházban, de már sosem volt igazán jól. De le​hetett volna nem háromszor, hanem harmincháromszor is ezek a beutalások semmilyen eredménnyel nem jártak. Nem mindenki vette észre rajta azonnal, hogy beteg. Az látszódott ugyanis rajta, hogy nagyon-nagyon szomorú. De mivel nem volt munkahelye - ami egy ilyen településen nem marad titokban -, arra is gondolhattak, hogy emiatt bánkódik és kedvetlen. A másik két zárójelentésben is az áll, hogy a tudata ép és tiszta. - Csak a gyógyszerei változtak: az elején a Polybé és az Anafranil, majd később a kórházban: Stilnox, Seroxát, Xanax, Tolvon, Frontin, Tegretol, Deprál, Fevarin, Rivotril! A Fevarin és a Rivotril volt a fő gyógyszere. A többit rövid ideig szedte. Amikor először megjárta a kórházat, utána szinte teljesen elzárkózott a barátja elől. Letagadtatta magát, pedig nagyon sokat kereste az a fiú. Telefonon is, személyesen is jött hozzá - de én nem mondhattam neki semmit, mert a fiam megtiltotta. Nagyon sokszor mondta (le merem írni, hiszen rengeteget szenvedett), hogy „Anyukám, ez a lélek rákja, ebből az egyetlen kiút a halál! Minek is mondtam meg nektek, hogy van ilyen szándékom, öngyilkossági gondolatom, már rég túl lennék rajta. Tönkreteszlek benneteket, hogy tudtok így szeretni?", vagy pedig „ha nem szeret​nélek benneteket, már rég túllennék rajta". - Az orvosok ezt nem érzik, nem tudják! Ha bevette a gyógyszert, 'azért volt beteg, ha nem vette be, akkor meg azért. A gyógyszerek mellékhatásai rosszat tettek neki, nehezen tűrte, érezte ő maga is, hogy nem javul az állapota, sőt, egyre inkább belesüllyedt a depresszióba. O maga olvasta, hogy a Rivotril mellékhatása: depresszió! Én pedig sírtam, hogy nem tudnak, nem tudunk rajta segíteni. Próbáltam lelket önteni belé: „Szabikám, ha a lelked fáj, ha meghalsz, a test meghal, de a lélek, az elszáll. Bárhová is mégy, a lelked ott is fájni fog, és nem tudsz többet visszajönni." De hiába, nem hallgatott rám! - Végignézni ezt a szenvedést, ezt a teheteden küzdelmet, és egyre inkább belátni, hogy nincs orvosi segítség - végtelen fájdalom egy szülőnek. Látni, hogy mivé válik a gyermeked a gyógyszerek hatására, hol lefogy, hol száz kiló fölé hízik, hol remeg és izzad, hol tehetetlenül fekszik, és nem akar felkelni, nem akarja az embereket látni sem már - és a felnőtt, ép tudatú gyermeked munkaképtelen. Micsoda vergődés, micsoda őrület. Nem tudod vigasztalni sem - mi is láttuk, ő is tudta, hogy nagyon nagy a baj. „Nem vagyok való semmire!", „Nem ilyen gyereket érdemeltek!", „Nekem már önállónak kellene lennem!" mondogatta minduntalan. Azt hittem ilyenkor, hogy a szívem kisza​kad. De sajnos nem, nekem kellett eltemetnem őt. A fiamat. - Miért? Miért? Mit vétettem? Ordítani szerettem volna a fájdalomtól, a tehetetlenségtől. Segítsen már valaki?! Ha kellett, éjjel kettőkor is ugrásra készen felkeltem hozzá, órákat beszélgettünk, csakhogy múljon a feszültsége, a fajdalma. „Anyukám, hogy bírod? Élni akarok, de nem tudok!" - mondta. - Gyönyörű virágcsokrokat kaptam tőle, a 25. házassági évfordulónkra pedig egy csodaszép virágkosarat, és most már ennek örökre vége. Miért? Ki mondja meg? Mennyit sírtunk egymás nyakába borulva, a sok-sok átvirrasztott éjszaka mind hiába volt. Elvittem még 2-3 orvoshoz, nagy nehezen rávettem, mert nem akart már eljönni. Volt, ahol meg sem hallgattak minket. Újságcikk nyomán kerestünk a SOTE klinikán egy orvost, előtte sokat telefonáltam, míg megtaláltam, de elutasító volt velem és durva. Azt mondta, gyógyítható betegség már a pánik! Ugyanis a depresszió, a pánik, a fóbia, a szociofóbia stb. már minden szóba jött. De sajnos szóba sem álltak velem. Nekik nem az a dicsőség, ha meggyógyulnak a betegek? A fiam még csak 26 éves volna ebben az évben. Bármit megadtam volna, csak valaki se​gítsen! De nem tudtak segíteni, el kellett temetnem. - Milyennek látta a világot Szabi a betegsége után és előtt? - Mint már mondtam, a betegsége tudatában folyton kisebbségi érzése volt. Egyszerűen elvesztette az önbizalmát. S ez mindenféle gyógyszeres kezelés ellenére is egyre inkább fokozódott nála. „Nem vagyok erre a világra való!", „Minek akartátok, hogy megszülessek?!" - mondogatta folyton (nehezen lettem terhes: egy évig nem estem teherbe). Azt is mondta, hogy ő ezt a szorongást már általános iskolás korában is érezte. Nem szerette például a farsangi bált, de, ugye, az kötelező volt, vagy ugyanígy nem szerette a zsúrokat sem, s ha visszagondolok, ez valóban így is volt. Katona nem volt, mert már sorozás előtt kezelés alatt állt. Pedig repülős szeretett volna lenni. De később nem találta elég nehéznek, veszélyesnek, és azután már nem is érdekelte. Aztán volt egy időszak, amikor idegenlégiós szeretett volna lenni. Ez is nagyon fájt nekünk. Szerintem sokkal jobb lett volna neki, ha baleset éri vagy lelövik valahol, és nem neki magának kell megtennie ezt a szörnyűséget. -2001-ben leszázalékolták 40%-ra, majd fellebbeztünk, és úgy megkapta az 50%-ot, illetve a szociális járadékot, összesen: 14 750 Ft-ot havonta!!! Előbb egy évre kapta meg, majd utána 5 évre 2007-ig-de 2003-ban meghalt. Ez is nagyon-nagyon bántotta. Gondolni való, mit érezhetett szegény. Senki sem örült neki, de mivel nem tudott folyamatosan dolgozni, azt gondoltuk, ha akkor megy, amikor tud, meg ahová tud, majd csak talpra áll. De az ereje rohamosan fogyott. Pedig egy mázsa cementet is simán elvitt a hátán, ha kellett. Volt úgy, hogy az apjával elment dolgozni, már amikor bírt, és volt úgy, hogy három hónapig is dolgozott egyfolytában - aztán megint nem érezte jól magát, és hiába ígérte, hogy majd elmegy, még az ágyból sem volt képes felkelni. Volt úgy, hogy napokon át csak feküdt. Itt, a településen ezt persze nem értették meg az emberek. Csak azt látták, hogy a Szabi már megint nem dolgozik, megint nem csinál semmit. - Megmondta nekünk: ha nem tudok dolgozni, nem akarok élni! Eltartott nem leszek. Meg ilyeneket is mondott: „Egy senki vagyok, egy nulla!" Pedig mi szívesen eltartottuk volna. Még volt erőnk, hogy bárhová el is vigyük, ahol gyógyulást remélhetünk. De ő már feladta. Nem akart küzdeni tovább. Csak azt látta, hogy bármit próbál, bármilyen gyógyszereket szed, nem javul az állapota. S a vége felé azt mondta: nem akarok már meggyógyulni. Belefáradt. - Én azt gondoltam, ha valaki mellett ott vannak a családtagok, a szülők, akik támogatják, segítik, akikre támaszkodhat - az nem csinálhat ilyen szörnyűséget. De láttam, amint napról napra csökken az életkedve. Láttam, hogy napról napra egyre fáradtabb. „Nem ti vagytok a hibásak, benne van a génjeimben - mondta. - Nem látjátok, hogy csak kísérleti nyúl vagyok? Hogy a mindenféle gyógyszerektől egyre betegebb leszek?" Folyamatosan járt az orvoshoz. Ugyanígy a munkaügyre is. Állásbörzékre, kereste a munkahelyet magának, de úgy tűnt, hogy az sajnos nem jön össze. Ha ma elhatározott valamit, az már holnap biztosan nem úgy volt. Nem tudott dönteni kisebb kérdésekben sem. Folyamatosan kereste és lefordította az orvosi kifejezéseket magyarra. Az egyik orvosi papírján ez állt: „Túlzott aggályoskodás, túlzott lelkiismeretesség, meddő töprengés, amitől nem tud szabadulni." - Mint már említettem, az egyik gyógyszertől 120 kg-ra meghízott. Akkor azt mondta, hogy ő nem fog úgy kinézni, mint egy

disz​nó. Kőkemény diétával, tornával, fekvő támasszal, 100 felüléssel egy nap, meg biciklizéssel, futkározással a garázsban, és amivel csak kínozhatta magát, azt megtette. Lefogyott 70 kg-ra, de ez sem volt elég, mert ekkor még jól nézett ki. Bulimia és anorexia váltogatta egymást nála. Sokszor észrevettem, hogy meghányatja magát - ilyenkor összezördültünk, de nem jutottunk semmire. Kocka hasa volt már, de még mindig fogyókúrázott. - Tudnál-e írni az utolsó hónapokról? - Két hónappal a halála előtt kivetette a manduláját, mert már akkor nagyon fáradékony volt. De mivel ezt egy szakorvos ajánlotta neki, így beleegyezett. Ekkor nősült az egyeden barátja, és hogy ne kelljen elmennie a lakodalomba, arra az időpontra kérte az előjegyzést a műtétre. Pénteken jött haza, szombaton volt az esküvő. Vasárnap délelőtt a barátja és a felesége első útja hozzánk vezetett. Nem akart velük találkozni. De ott voltam köztük, és próbáltam jópofáskodni, mert ő meg nem tudott volna szólalni. Nem a műtét miatt. Ez volt az utolsó találkozásuk, mert két hónap múlva bekövetkezett a szörnyű tragédia. - Mint egy kisgyerek, úgy várt haza a munkából, sokszor egymást megölelve köszöntöttük egymást, és ilyenkor úgy éreztem, feltöltődik energiával. De az is előfordult, hogy ha megérintettem, szinte nem volt benne élet, olyan volt, mint egy élettelen tárgy, egy fadarab. Csúnyán lefogyott, lötyögött rajta már minden ruha. S egyre többet hangoztatta, hogy nem akar már élni. A kórházba bármikor bemehetett volna - de már nem akart. Azt mondta: „Minek? Otthon is be tudom venni azokat a gyógyszereket, és feküdni is tudok. Úgysem csinálnak velem semmit." Nem akart ki-be járni a kórházból, mint annak idején az anyósom. 1977-1999! Semmit nem fejlődött volna az orvostudomány!? Döbbenet, őrület, fajdalom. Nézni tehetetlenül a szenvedését. Mert szenvedett! Szóba került, hogy endogén típusú, tehát belülről fakadó depressziója van. Bárhová elvittem volna, csak helyrejöjjön, meggyógyuljon. - De egyre kevésbé hitt már a gyógyulásban. Aztán mégiscsak sikerült meggyőznöm, és elmentünk egy magánrendelésre. (Korábban is voltunk, ahol nem lettünk okosabbak, inkább csak a pénzünkre vol​tak kíváncsiak.) Négyszemközti beszélgetésnél az első kérdés: „Fiatalember, milyen a viszonya a szüleivel?" „Milyen? Ha ők nem volnának én már nem lennék itt!" Szabolcs mondta el ezt nekem, aztán mehettünk volna még akárhányszor, de nem akart, mert nem történt semmi. Annyit mondott az orvos: nincs még kiégve! -A másik rendelésen pedig a beszélgetés után megkérdezte az orvos: „Fiatalember, meg akar gyógyulni?" Hosszú csend és a válasz, miután én is megkérdeztem: „Szabolcs, meg akarsz gyógyulni?" „Nem!" - volt a válasz. Az orvos nekem külön elmondta: hosszadalmas, elmélyült betegségtudata van, és 6-8 év, mire rendbe jön, ha rendbe jön. De legjobban az érdekelte, hogy mennyi pénzünk van. Tudjuk-e ezt finanszírozni? - Nem adtuk fel, mármint én meg a férjem. Mi mindent vállaltunk volna. De Szabolcs nevetett, és azt mondta: „Ne képzeljétek már, hogy én ide járok majd annyi pénzért egy órára, mint amiért az apa egy egész nap dolgozik!" Sajnos nem került sor több találkozás​ra, mert pénteken kellett volna visszamenni, de Szabolcs szerdán meghalt. -A kórházakról. Nyugodtan ki lehetne írni rájuk, hogy „ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!" A hazai börtönök ehhez képest luxusszállodák. Csoda-e, ha nem akart befeküdni 23 évesen? Kilátástalannak látta a helyzetét. Nem látott kiutat. Nem volt meg benne a gyógyulás reménye. Hiába biztattuk. Régebben, ha volt egy jó pillanata, azt mondta, hogy ő nagyon rendes lányt szeretne feleségnek és három lurkót, fiúkat. - Egyik délután az egyik ismerősöm a kezembe nyomta a tündéri kis unokáját, amit a fiam az ablakon keresztül meglátott, és amikor bementem, annyit mondott: „Ugye, te is szeretnél unokát?" „Hát persze, hogy szeretnék" - vágtam rá boldogan. A következő pillanatban már teljesen más hangulatban, szomorúan csak ingatta a fejét, és ki is mondta: „nem tudom ezt neked teljesíteni". Ha szóba került a barátnőkérdés, mert beszéltünk róla többször is, csak annyit mondott: „Minek nekem barátnő, mikor saját magamat is ki nem állhatom? Minek tegyek tönkre még mást is? Minek legyenek gyerekeim, hogy olyan szerencsédének legyenek, mint én?" „Nem baj, Szabika, sok ember van, aki nem nős, csak itt legyél köztünk" - mondtam neki. De egyre gyakrabban emlegette a halált, az elmúlást, a szenvedéstől való megszabadulást. Hiába biztattuk, hiába mondtam neki, hogy nem akarom ezt hallani, fejezd be! ő csak annyit mondott: ki fogod bírni! Minden csoda három napig tart, történik más, és majd azzal foglalkoznak az emberek. Hiába sírtam, könyörögtem, hogy ezt érdemeljük? Ez egy ideig visszatartó erejű volt, de később már nem érdekelte. Gyűjtötte az erőt a szörnyűséghez. - Hogyan telt el az utolsó három napotok? - Hétfő: rosszul van, de mivel ez szinte folyamatos, nem akar a kórházba bemenni. Kedd: erőltetve ugyan, de tartja magát. Este egy ismerős férfi jön hozzánk látogatóba, mind a hárman otthon vagyunk, és ő kedvesen fogadja. Megkínálja, és pár szót vált is vele (különben legtöbbször eltűnik, ha jön valaki). Amikor az ismerős elmegy, azt mondja erőltetve: „na, szóltam hozzá és nem bújtam el!" „Mindig így kellene!" - volt a válaszom. Szerda: a végzetes nap! Délutános voltam, készítettem neki reggelit, de mivel rosszul aludt, mindig csak 10-11 óra felé kelt fel. Lejött, ivott egy kávét, mondtam neki, reggelizzen, annyit mondott csak, hogy majd később, és visszafeküdt. Ez azonban már hosszú ideje így volt, és így semmi különös, semmi fel​tűnő nem volt benne. - Én azon a napon fél 12-re mentem dolgozni; elköszöntünk, mint máskor, és ő egy óra múlva már nem élt! Gondosan ügyelt mindenre, még arra is, hogy ne én találjam meg. A férjem, aki 5 óra körül ért haza, és a hátsó ajtón járt be, szabályosan belefutott a fészerben. Ott akasztotta fel magát. Megborotválkozva, a szobájában az ágy megigazítva, személyi igazolvány, nyugdíjas igazolvány, TB kártya az asztalra készítve. Este pedig a szobánkban, az egyik fiókban lesimítva a pénze. - Kedves Éva! Láthatod, hosszú és keserves út vezet az akasztófáig, a pisztolyig! De miért? Miért? És még ezernyi kérdés, kérdőjel. Vége! Nincs több szenvedés - csak annak, aki hátramarad! - Beszéltél-e fiad halála után a barátjával? - Gáborral, az egyeden jóbaráttal egyszer tudtam csak hosszabb ideig beszélgetni. Nagyon megdöbbent, sajnálta Szabit. Ő akkor éppen katona volt. Bocsánatot kértem tőle, ha megbántotta a fiam, de ő azt mondta, sohasem bántotta meg (ez nem igaz). Gábor rendszere​s en látogatja a sírját. - Hagyott-e Szabolcs búcsúlevelet?

- Nem, nem hagyott búcsúlevelet. Azt hiszem, ugyanúgy érzett, mint a fiad. Hosszú ideje készült a halálra, de mint az infúzió, az apja és én mesterségesen éltettük. Én így érzem és így látom. Nem akart fájdalmat okozni, de nem bírta már a szenvedést, a rá nehezedő ter​het, amiről beszélt. - Azt mondtad, vádolod magad a haláláért? Felelősnek érzed ma​gad valamiért? - Felelősek vagyunk-e a haláláért? Nem tudom. Létezik önvád! Mit kellett volna még tennünk? Mit tehettünk volna még? Mit csináltunk rosszul? Valamit biztosan. Hatalmas önvádam van. Tudod, van, aki azt mondja: olyan a gyereked, amilyennek neveled. Jó, legyen úgy. Ez egy gyereknél talán passzol - de ahol több gyerek is van, ott mi a helyzet? Az egyik stabil, egészséges, a másik meg gyenge. Ott mi a helyzet? - Mennyi idő kellett ahhoz, hogy beszélni tudj a történtekről? - Rögtön tudtam beszélni, szinte úgy, mint aki fel van húzva. Újból és újból mindig valaki másnak mondtam el a tragédiát. Jó volt kibeszélni. Kimondani, kiadni magamból. Már egy ideje tudtam, éreztem a közeledő bajt. Valaki súgta belülről, hogy el fogom veszíteni, mégsem akartam elhinni. Nem akartam tudomást venni erről a hangról. Sokat imádkoztam, de az imám nem talált meghallgatásra. - Mi a véleményed a környezetről, hogyan reagálnak az öngyilkos ha​lálra? - Hogy a környezetnek a döbbenete vagy a kíváncsisága nagyobb-e, nem tudom. Ki így, ki úgy reagál. Segíteni már senki sem tud. Amíg élt, amíg beteg volt, sokan el sem hitték, hogy valami baja lehet. Csak azt mondogatták, hogy miért nem dolgozik? Mert, ugye, itt mindenki ismer mindenkit. - Utólag mit mondanál, mit lehetett volna esetleg másként csinálni? - Nem tudom, mit kellett volna másként csinálni. De valamit biztosan. A magam részéről talán az iskolai beírásokat nem kellett volna olyan komolyan venni, hagyni kellett volna, hogy jól kitombolja magát. A személyiségfejlődésre gondolok. Volt olyan tanár, aki kiküldte az óráról, mert beszélt, izgett-mozgott. Biztos vagyok abban, hogy nem ez a megoldás. Én sem hagyhattam figyelmen kívül, fegyelmeznem kellett otthon, nem tehettem, hogy más véleményen vagyok, mint a tanár. Valahol az önbizalma nagyon nagyot sérült. Nem tu​dom, hogy hol és mikor. - Mennyit hallottál előtte a depresszióról, mielőtt Szabolcs megbetege​dett? Csak a családon belüli öngyilkosságokat hallottam, közelebbről anyósom betegségét. Szabolcs a betegsége alatt folyamatosan dolgozni ugyan nem tudott, de otthon például bármilyen munkát elvégzett, még az elején. Például sütött, főzött, sőt befőzött. Takarított, a kerti munkákat is elvégezte. Gondozta az állatokat. Próbálta magát lefoglalni. Sajnos ismertem ezt a betegséget, és be kellett látnom, hogy az én fiam is depressziós. Sokszor úgy érzem, hogy félrekezelték, és ez megőrjít. De akkor miért mondják, hogy a depresszió gyógyítható beteg​s ég??? - Mit csináltam rosszul? Nem voltam elégedett az orvosokkal sem. Miért nem tettek meg mindent úgy, mintha a saját gyerekükről volna szó? Lehet, hogy még mindig élne, olyan értékes, jóravaló gyerek volt, és mi nagyon szerettük. - A mostani életedben mi az, amivel lekötöd magad, amit szívesen csinálsz, aminek értelmét látod? - Csak a munkám köt le, esetleg az olvasás, tévézés vagy a zene​hallgatás. Tudatosan a zenehallgatás. Tudod, van, hogy olyan hango​s an hallgatom - de megnyugtat a zene. Semminek sem látom az ér​telmét, pótolhatatlan a veszteségem, a veszteségünk. Sokszor úgy ér​z em, megbénít a fajdalom, belehalok a bánatba. Időnként nyugtatót szedek, szorongásoldót meg kedélyjavítót is a tragédia miatt. Az or​vosomnak szoktam mondani: „Élni nincs kedvem, de meghalni meg nincs erőm!" - Szoktál sírni, ha egyedül vagy? - Bármikor tudok sírni, és nevetni is szoktam, de ez már soha-soha nem lesz az igazi. Pótolhatatlan a veszteségünk, és a fajdalmunk elviselhetetlen. Szívesen segítettem volna az önálló életkezdésében, de nem volt rá módom. Minden szülő örüljön, ha eljut a gyermeke az önálló életkezdéshez, még ha az olykor fáj is. Sohasem mutattam volna, hogy mennyire fáj a különválás. Gyakran sírok, ha erre gondolok. Sajnos, Szabi nem tudott önálló életet élni. A gyógyszerek, pedig egyre rosszabb állapotokat idéztek elő nála. Volt úgy, amikor azt mondta a fiam: érzi, hogy a gyógyszerektől beteg. Volt olyan gyógyszer, amire rá volt írva, hogy depressziót okoz a mellékhatása. Akkor miért szedették vele? Pszichoterápiás kezelés is szóba került, de ez itt nálunk nincs. Az itteni orvosunk pedig nem tudta kellőképpen meggyőzni, hogy egy távolabbi városba elmenjünk ilyen gyógykezelésre. Irtózott attól szegénykém, hogy esetleg egy távolabbi helyen befektetik keze​lésre, s akkor nem lát minket. - Sokszor arra gondolok, hogy félrekezelték! Nem tettek meg mindent érte. Nem beszéltem az orvossal a tragédia óta, de nem is akarok. A szemünk láttára hervadt el a mi egykor egészségesnek látszó, értelmes fiunk. Akiről azt írták a zárójelentések, hogy a tudata ép és tiszta. Nem kellett volna meghalnia. Ennyi szülői erőfeszítés mellett. Sokan meg is kérdezték: „Nem sajnált benneteket?" De, sajnált. Nagyon. Azért küzdött egy ideig. Sajnos azonban feladta. - Később az egyik ismerősöm azt mondta: „A szeretetnek ez is lehet a kifejezése." Azért csinálta, hogy ne lássuk a szenvedését, és ne tegyen tönkre minket. Utolsó leheletemig mellette voltam. Én is és a férjem is. Ezt mindig el is mondtuk neki. De hiába, feszült volt, szomorú és fáradt. Folyton zsibbadtak a végtagjai és kedveden volt. Leginkább az bántotta, hogy nem akart eltartott lenni. - Egyeden szempillantás alatt semmivé vált minden. Most is azt kérdezem: hogy ugye ez nem igaz? Ez nem lehet igaz! Sokat sírok, a rádióban hallottam egy könyvről, amelynek az a címe, hogy Haszontalan antidepresszánsok. Szomorú, ha az én fiamnak miattuk kellett meghalnia. Sokszor mondta nekünk Szabolcs, hogy a gyógyszerektől nagyon beteg, de valamit lépni kellett mégis a gyógyulás felé, és én azt hittem, hogy a gyógyszerek segítenek. Én nem vagyok orvos, nem tu​dom. - Mindenütt betegtájékoztató füzetecskék, plakátok hirdetik, hogy a depresszió gyógyítható! Ha így van, akkor a fiamnak miért kellett meghalnia? Pedig azt hiszem, mi idejében vittük orvoshoz. Minden​féle kezelést, amit felírtak, ajánlottak, kipróbáltunk. -A síremlékén egy csonkig égett gyertya van, a felirat pedig: Küzdöttél, de már nem lehet, a csend ölel át és a szeretet.

Fájó szívünk fel-felzokog érted, örökké szeretünk és nem feledünk Téged! - Szeretném, ha valaki választ adna nekem arra, hol hibáztam, mit csináltam rosszul? Persze, aki nem élt át ilyen tragédiát, mit tudhat minderről? Volt, aki azt mondta a halála után, hogy miért nem vittük orvoshoz? De hiszen, csak oda vittük! Hiába telik az idő - a fájdalom nem múlik. A hiánya egyre nagyobb, találtam egy idézetet, olvasd el: „Tudom, hogy szeretett, tudta, hogy szeretem. A többi nem rajtunk múlott." A fényképen - amelyet Rózsika mellékelt az írásához - egy csinos, barna hajú, nyílt tekintetű fiatalember néz rám. Ugyanolyan, mint korosztályából a legtöbb fiatal.

Kényszeres cselekedetek Szabolcsnál is olvashattunk a kényszeres cselekedetekről. Vajon eleget tudunk erről a betegségről? Tudjuk-e egyáltalán, hogy ez betegség? A kényszerbetegségek közül leginkább a tisztálkodási mániával kapcsolatos teendőket, pontosabban kényszereket ismerjük. Van olyan, aki napjában akár harmincszor, negyvenszer is kezet mos, folyamatosan fertődeníti a kilincseket, a cipőtalpát és így tovább. Szabolcs kényszerei is különbözőek voltak. Az említetteken kívül édesanyja elmondta, hogy egész nap szódavizet ivott, függedenül attól, hogy szomjas volt-e vagy sem. Többször kérdezték, miért iszik ennyit, és eleinte nem válaszolt erre, majd később az orvosnak elmondta, hogy ilyenkor megjelenik előtte egy személy, s ő addig iszik, míg az el nem tűnik előle. Amikor dolgozott, munkalapokat kellett kitölteni a munka végeztével. Egy másik kényszere volt, hogy ezeket a lapokat rendszeresen többször is átírta, többet eldobott, mire végre úgy döntött, hogy most már jó lesz. S ez így ment nap mint nap. Említettük a tisztasággal kapcsolatos gyakori kényszert. Samponokat, dezodorokat, szappanokat csak egyetlen alkalommal használt, utána eldobta. Meg kell említenünk még a kényszeres evést. Gyakori az anorexia. Szabolcsnál is említettük ezt a fentiekben. Esetíeg meg​m osolyogjuk ezeket a furcsa szokásokat, de egy idő után rájövünk, hogy itt sokkal többről van már szó. E cselekedetek mögött leggyakrabban kényszeres gondolatok állnak, melyeket valamiféle belső félelem indukál. Félelem egy betegségtől, félelem egy fertőzéstől. A betegség hátterében leggyakrabban genetikailag kódolt, biológiai tényezők állnak. Az örökletes hajlamra utal, hogy a kényszerbetegek vérrokonai között gyakoribbak a hason​ló jellegű, szorongásos betegségek. A tényleges kiváltó okok különfélék lehetnek. Lehet például depresszió, fóbia vagy pánik. De kiválthatja az is, ha valaki szigorú elvárásokat támasztó környezetben nő fel. Ezek a szigorú elvárások, szülői követelések elnyomják az egyén saját természetes ösztöneit, aki kény​telen magára erőltetni egy tőle teljesen idegen kényszert. A hosszú időn át stresszhelyzetben és állandó megfelelési kényszerhelyzetben lévő személy előbb-utóbb szorongani kezd, súlyosabb esetben kényszergondolatokkal küzd. Szinte ösztönösen alakul ki az a védekezési rituálé, amelyet feszültségoldóként él meg. Sokan eljutnak odáig, hogy már ki sem mozdulnak a lakásukból, zárt ajtók mögött kínlódnak, szenvednek. Ezeket a kényszeres gondolatokat akkor sem tudják leküzdeni, ha lényegében tudatában vannak azok helyte​lenségének. A kényszerbetegségek többnyire a serdülőkor végén jelentkeznek. Mindenképpen kezelést igénylő betegség - nem szabad megmosolyogni. Súlyos depressziós betegségek kezdete lehet, melyek gyakran tragédiába torkollnak, mint Szabolcs esetében is.

Skizofrénia Enyém az életem, enyém a jókedvem, enyém a szabadságom, enyém minden jó napom. Enyém minden dilim, enyém kincset érő vonzerőm, enyém fejfájásom, a fogfájásom, enyém minden rossz napom. Hair (James Rado dalszövege) Borongós, esős napon keresem fel az idős házaspárt. Kicsit félve nyomom meg a csengőt. Amikor az ember egy idegen lakásban és ismeretlen emberekkel találkozik, akkor előre felkészül nem várt szituációkra is. Önkéntelenül is felvértezi magát a védekezésre, mert nem tudja milyen lesz a fogadtatás. Szorong, mert a kérdések, amelyeket fel szeretne tenni, lélekbe hatolnak, húsba vágnak, kegyedének. Az újságokban egy rövid kis hír volt Diákhalálcímmel. S alatta apróbb betűkkel: Öngyilkos lett egy főiskolás fiú. Leugrott a nyolcadik emeletről. Sokkoló a szűkszavú hír. Leugrott egy fiú és meghalt. Megint egy öngyilkosság. Megint egy értelmeden halál! Miért? Erre keresve a vá​laszt indultam el az idős házaspárhoz, miután telefonon megbeszél​tük a találkozót. A fiút, Danit a nagyszülők nevelték. Most értedenül állnak a tragédia előtt, és nem értik, mi történt az unokájukkal. Bár Dani beteg volt. Egyik kezelés követte a másikat, ám mindezek ellenére a tanul​m ányi eredményei jók voltak. Csengetésemre meleg tekintetű, teljesen ősz hajú néni nyit ajtót, olyan hetvenévesnek gondolom, s már az első pillanatban felmérem, hogy nem elutasító, inkább szeretné megosztani valakivel a fajdalmát. Azt a mérheteden, szavakkal ki sem fejezhető fájdalmat, amely lassan három hónapja rágja, marja belülről a szívét, a lelkét. -A Papa is csak van, éppen csak van - sóhajt fel. - Nagyon vártuk magát - mondja könnyeivel küszködve az idős bácsi, s még hozzáteszi: „Olyan jó valakivel beszélni róla, elmondani újra és újra, ami történt. Szinte el sem hiszem, hogy mindez velünk esett meg. Miért éppen mivelünk? Miért? Annyira szerettük ezt a gyereket, annyira hozzánk nőtt. Mindig mondtuk neki: Danikám, ha valami baj van, szóljál nyugodtan, mi segítünk neked. Sok, sok minden történt, kezdve azzal, hogy meghalt a lányunk fiatalon. Rákban. Danika nagyon kicsi volt, alig emlékszik az anyjára, de azért azt tudta, hogy volt egy édesanyja. Mi sokat, sokáig gyászoltuk a lányunkat, hiszen egyetlen gyermekünk volt. Mindig mutogattuk a fényképét a gyereknek, talán így akartuk folyamatosan életbentartani a lányunkat. Gyakran jártunk ki a temetőbe is, ott is mindig elmondtuk neki: látod, itt fekszik az édesanyád, de a lelke már fent van a Jézuskánál, és onnét lát minket. Vigyáz rád, figyeli a lép​teidet." A bácsiból csak úgy ömlik a szó; megállíthatadanul. A néni néma mozdulatokkal invitál a szoba felé. Egy szépen terített asztalnál ülünk le, „ekrü" színű csipketerítővel van borítva (valamikor anyámnak voltak ilyen térítői), egy üvegvázában fehér szegfűk. A szoba barátságos, herendi szobrokat látok, a falakon gobelineket. A szekrénysor egyik polcán egy fénykép, fekete szalaggal átkötve, előtte egy tartóban gyertya ég. Minduntalan ráesik a pillantásom a képre: kicsit komoly, kicsit szomorú tekintetű, de nagyon csinos fiút látok. Valószínűleg érettségi tablókép lehet. Csak néhány perc elteltével merem feltenni a kérdést, azt a banális kérdést, amit az újságokból már úgyis tudok, mégis a nagyszülőktől szeretném hallani a választ. Mintha arra számítanék, van valami isme-retienség, rejtettség, láthatatíanság, amiről még tudnom kellene. - Hogyan történt? Mit csinált akkor itthon Dani? - kérdezem. -Nem volt senki a lakásban ? - Dehogynem - feleli Erzsi néni. - Én a konyhában a vacsorát főztem, a férjem, Feri pedig éppen levitte a kutyát sétálni. -A kutyát? - érdeklődöm. - Es most hol van a kutya? - A Smuki? Hát már nincs, a múlt héten elütötte egy autó. Még őt is elveszítettük, pedig családtag volt nálunk. A Danikánk kedvence. Szóval én főztem, Dani a szobájában tanult, legalábbis nekem azt mondta. De az igaz: az utóbbi időben észrevettük, hogy úgy tesz csak, mintha tanulna, s közben ült a jegyzetei fölött akár órákon át a szobájában, és sohasem tudtuk mire gondol. Az ablak nyitva volt nála, külö​nösebb zajt nem hallottam. Meg ez a hülye rádió is folyton szól. - Nem hallottam meg azt sem, amikor leugrott. Pillanatok alatt történhetett. Inkább a kiabálásra figyeltem föl, ami az utcáról felhallatszott. Beszóltam neki, hogy nézze már meg, mi az a csoportosulás a ház előtt, és akkor láttam meg, hogy nincs a szobájában, és az em​berek meg felfelé tekingetnek. Szomorúan néznek maguk elé. Feri bácsi veszi át a szót. - Éppen visszafelé jöttünk már a Smukival, amikor látom, hogy a házunk előtt egy kisebb csoportosulás van. Még akkor sem gondoltam semmi rosszra, de hamarosan meghallottam egy mentőautó szirénáját, s a következő pillanatokban már rá is fordult a mentőkocsi a mi házunk előtti útra. Ahogy közelebb értem, láttam az emberek, a szomszédok sajnálkozó tekintetéből, hogy valami nagy baj van. Aztán szétnyílt a csoport, és utat engedtek nekem. S akkor láttam, hogy az unokám ott fekszik a földön mozduladanul. Vér nem volt sehol, csak az egyik lába, az szinte teljesen kicsavarodva a teste alá gyűrődött. - Ekkor értek oda a mentősök is, kiugráltak a kocsiból. Az orvos megnézte, és azt mondta, hogy már meghalt. Alig akartam elhinni, amit hallottam, hiszen jó fél órával előtte még beszélgettünk, és nem láttam rajta semmit. Nem tűnt fel semmi. Különösebben rossz kedve sem volt. Kiesett? - gondoltam először, szó alig jött ki a számon, szinte megmerevedtem. Erzsi is ekkorra ért le a lifttel az emeletről, és sikoltozni kezdett. Ez a sikítás, ez térített magamhoz. A mentősök injekciót adtak a

feleségemnek, és engem is kérdeztek, hogy bírom-e, de én mondtam, hogy erős vagyok. Valaki hozott egy kerti széket, és arra leültették Erzsit. Az egyik mentős megkérdezte az ott állókat, hogy látta-e valaki, mi történt? Két munkás dolgozott a szemközti há​z on, a csatornákat javították, az egyik éppen a mi ablakunk irányába nézett, és azt hitte, valami filmet lát: a Dani kivetette magát az abla​kon. Egy darabig, azt mondja, ott állt csak és nézett kifelé, majd egy hirtelen mozdulattal kiugrott. Feri bácsi zsebkendőt vesz elő, és a szemét törölgeti. Sír. Nézi a fényképet a polcon és ingatja a fejét. -A szemünk fénye volt a Dani. A lányunk korán meghalt, alig volt ez a gyerek akkor még hároméves. A vejünk meg folyton külföldön dolgozott, így mi vettük magunkhoz. Pici kora óta dédelgettük, babusgattuk. Amikor a vejünk megnősült, kértük, hogy hadd maradjon nálunk ez a gyerek, a lányunkat úgyis elveszítettük, nekünk már csak ő van. S mivel Danika is azt akarta, hogy itt maradjon nálunk, így az apja beleegyezett. - Mi történhetett mégis? Bántotta valami? Csalódott valakiben vagy valamiben? Egy darabig hallgatnak, gondolkodnak, megtörjék-e a csendet, elmondják-e bánatukat, tragédiájukat. Mert úgy élik meg, hogy ez nagy szégyen, ami a családjukat érte, az öngyilkosság, az szégyen. Szégyen a családra, a szülőkre, a nagyszülőkre, akik nem tudtak kellőképpen vigyázni az unokájukra. Mert az emberek ezt beszélik. - De mégis, mit tehettünk volna még? Mit még? - kérdi kezeit széttárva Erzsi néni. -Mi mindent megpróbáltunk, minden orvoshoz elvittük a Danit, de hiába. Olyan sokat beszélgettem vele, kérleltem; hiába. Nem tehetett róla ő sem; beteg volt. Azt mondta az orvos, hogy skizofrén. Előtte meg mást mondtak. Fóbiái vannak. Meg kényszerei, kényszer​beteg - így mondták. - Mióta vették észre Danin a kényszerbetegség jeleit? -Mióta? - veszi át a szót a nagymama. - Olyan tizenöt, esedeg ti​z enhat éves lehetett, amikor az első furcsaságokat észleltük. Mik voltak ezek? Allergiás lett különféle szagokra. Például a gázszagra. De ez még, ugye, az elején nem tűnt betegségnek, csak furcsaságnak. Vagy például nem akart egyszer csak beszállni a liftbe, inkább feljött a nyolcadik emeletre gyalog, csak ne kelljen a liftbe belépnie. Pedig kiskorában annyira szeretett liftezni, hogy nem győztünk vele fel és le járkálni. Azután meg a mosakodás. Nahát, kész cirkuszt csinált, ha nem raktam ki neki mindennap tiszta törülközőt és új szappant. Sampont nem akart használni, meg fürdőhabot, mert szerinte az mérgező, csak babaszappant, és azt is csak egyszer, másnap megint újat kellett neki bontani. Képzelheti, milyen mérges voltam, mert eleinte csak hóbort​nak gondoltam mindezt. - Volt esetleg a családjukban skizofrén, depressziós beteg, netán ön​gyilkos? - Igen, volt egy öngyilkosság. Egy nagynénink felakasztotta ma​gát, de ez már nagyon régen történt. Az én anyám húga volt. -Na és a Pista sógor? - veti közbe Feri bácsi hirtelen. -Ja igen, tényleg, a Pista sógor is, ő is anyai ágon való rokon. De ő meg már elmúlt hetvenéves, amikor ez történt, nem tudom, mi kö​z e lehet a két dolognak egymáshoz, vagy gondolja, hogy mégis? - néz rám kutató tekintettel. Majd mérlegelve folytatja. - Végül is lehet, miért ne? De azért azt elmondom, hogy ő, mármint a Pista sógor nem tudott a menyével kijönni, egy régi parasztházban laktak itt nem messze egy faluban, folyton veszekedtek, és az öreg a kútba ugrott bele. Ez szerintem más eset. De a nagynéni, az Ella, az beteg volt. Még elmegyógyintézetben is járt. Igaz, a Danink is. Képzelheti: megyeszékhely vagyunk, és nincs egy pszichiát​riai osztály sem a kórházban. A közeli elmegyógyintézet részlegébe vitték. De itt is csak a minimumfeltételeket tudják biztosítani. Beszélni sem szeretnék erről, annyira borzalmas hatással volt ránk. Aki már járt ilyen helyen, ilyen intézetben, az egészen más emberként jön ki onnan. Szegény fiunkban egy világ omlott össze, hogy ő ide került. Nagyon nehezen tudta ezt a tényt, magát ezt a tényt feldolgozni. Mert mint mondta is nekünk, ha csupa fiatal közé, hasonló betegséggel küzdő ember közé kerül, az más. De itt, ha már csak kimondják a város nevét, akkor is tudja mindenki, hogy az elmegyógyintézetről van szó. Egyszerűen már a város nevét is összekapcsolják az emberek az elmebetegekkel. Megerősítem, amit mond. - Igen, ez igaz. Pedig nagy szükség lenne rá. Sőt azt mondanám, hogy egy fiatalkorúak pszichiátriai intézetére külön is lenne igény. Égető igény. Nagyon sok fiatal küszködik lelki problémákkal, depresszióval, pánikbetegséggel, sok az olyan öngyilkossági kísérlet is, amely szerencsére nem sikerül, de utána még sokáig kellene foglal​kozni az ilyen fiatallal. - Kicsi korában volt-e valami, ami feltűnő lehetett? Ami esetleg utalhat a későbbi magatartására? Nem emlékszem. Ilyen nem volt. Úgy viselkedett, mint a többi gyerek. Az óvodában sem volt semmi gond vele. Az iskolában, az általánosban sem. Nagyon jól tanult. Csak sportolni, azt nem szeretett. Hiába próbáltuk beíratni, sehová sem akart menni. - Serdülőkorában, amikor egy fiú már kezd felnőni, megbeszélte-e a problémáit a nagyszüleivel, Önökkel? - Sok mindent megbeszélt, de bizonyára voltak dolgok, amiket nem; az édesapjával is jó kapcsolata volt az unokánknak, hozzájuk is gyakran elment. -Az édesanyját emlegette-e? Meséltek-e róla sokat a fiúnak? -Igen, emlegette. Gyakran nézegette a fényképeit. Kirakta őket ide, ni, erre az ebédlőasztalra. Egyiket a másik mellé sorba, és nézegette. Mindig megjegyezte, hogy „milyen szép asszony volt az anyám". Mindig elmondta, hogy bárcsak élne, bárcsak ismerhettem volna. Azt hiszem: örök seb volt a szívében, hogy neki nincs édesanyja. Ez valóban nagyon fájt neki. De mint a férjem is mondta, sokat jár​tunk ki a temetőbe is a lányunkhoz. - Milyen tanuló volt a Dani? - Nagyon jó tanuló volt mindig. Aztán az érettségi előtti időkben kezdődtek nála ezek a furcsa mániák, akkor rosszabb lett az eredmé​nye. De az érettségi mégiscsak jól sikerült neki, a főiskolára is köny-nyen felvették. - Mikor vitték el először orvoshoz? - A furcsaságait, hóbortjait az apjának is elmondtuk, és ő vitte el először a háziorvosunkhoz. A Dani akkor csak nevetett még,

és azt mondta, hogy ő nem beteg, mit cirkuszolunk vele. De a háziorvos meg azt mondta, hogy ez bizony elég baj, oda kell rá figyelni. Felírtak neki valamilyen gyógyszert, meg továbbküldték az ideggondozóba, de oda csak egyszer ment el. Többet nem akart. Csakhogy nem sokkal az érettségi előtt olyan dolgokat kezdett produkálni, amitől mi is megijedtünk. -Mik voltak ezek? -Mik? Hát például éjjel felkelt, felgyújtotta az összes villanyt, mert rabló van a lakásban, és őt figyeli. Nem mert lefeküdni és elaludni, még felkapcsolt villany mellett sem, csak akkor, amikor odaültem az ágya mellé, és megígértem, hogy egész éjjel figyelek rá. -Pedig én is beszéltem vele - veszi át a szót Feri papa -, többször is, hogy nincs itt senki, meg egy férfiember, az nem fél. De hiába, állandóan benézett az ágyak alá, a spájzba, a szekrényekbe. Kidobálta a nagykabátokat, és azt mondta, hogy „benneteket meg fognak ölni egyszer, majd meglátjátok, mert nem figyeltek. De én tegnap éjjel is láttam, hogy a lakásban jár valaki". - Ezután vitte el a vejem az orvoshoz, mi meg szégyelltük, és amikor jobban lett, ő is azt mondta, szegénykém, hogy „Mama ezt ne mondjátok el senkinek sem, mert azt fogják hinni, hogy bolond vagyok". Besötétedett és a beszélgetést abbahagytuk. Erzsi mama biztatott, hogy nyugodtan keressem meg a vejét is, ha valamit tudni szeretnék még, elvégre, mondta, mégiscsak ő volt az apja. Andrással nehezebben ment a beszélgetés, mint a nagyszülőkkel. Zárkózottabb, magába roskadt ember benyomását keltette. Minden szót kétszer meggondolt, mielőtt kimondta volna. Kínosan ügyelt arra, hogy a beszélgetés csak addig tartson, ameddig nem érkezik haza a felesége, mert Klári nagyon „kiborult", mondta, és „síkideg". A történtek őt is megviselték. Ráadásul a szomszédok szerint egyáltalán nem törődött a Danival, pedig ez aztán nem igaz. Éppen a fiú volt az, aki nem akarta elfogadni Klárit! Ennyi bevezető után nagyon meg kellett gondolnom, hogy mit kérdezek. - Mennyire voltak lelkileg közel egymáshoz a fiával? Lelkileg? - kérdez vissza meglepődve. - Hogy érti ezt? Érzem a hangján, hogy nem ilyen kérdést várt. ~ Arra gondolok, hogy Dani elmondta-e, ha valami bántotta, vagy kért-e segítséget Öntől, akár anyagit, akár igényelte-e, hogy be​s zélgessenek? - Persze, hogy igényelte, már miért ne igényelte volna, hogy kérdezhet ilyeneket? Mindent elmondott nekem a gyerek. Tudtam a dolgairól. Elmondta azt is, hogy a Feri papa folyton úgy kezeli, mint egy kétéves gyereket, és ez idegesítette. De ennek ellenére nagyon szerette az öregapját. Meg azt is elmondta, hogy az Erzsi mama mindenért rászól: ezt ne ide tedd, azt miért nem rakod el és így tovább. Dani sohasem úgy öltözött, mint a korabeli fiatalok, hanem mint egy öregember, mert az anyósom csak olyan régies stílusú ruhákat adott rá mindig. Ilyenkor nekem panaszkodott, de én meg nem akartam beleszólni, nem akartam vitát. Most már látom, hogy nem így kellett volna. Nekem kellett volna ösztönöznöm Danit, hogy legyen kicsit divatosabb, lazább. Dani mindig görcsös volt. Képzelheti, legtöbbször sötétkék nadrágban járt, meg fehér vagy kockás ingben, nem hordott farmert sem, mert azt a Papa nem szerette. - Hát ez elég furcsa - mondom elképedve. -Az, furcsa. Ugye, maga is így találja. De Dani egy csendes, visszahúzódó gyerek volt, aki senkit sem akart megbántani. A nagyszüleit mindenekfelett szerette. Amikor először elmondták az öregek, hogy valami nem stimmel a fiamnál, és szerintük itt orvos kellene, nagyon meglepődtem. Azonnal felkerestem a háziorvost, majd egy szakorvost is. Egy ideig rendben is volt. Azt gondoltam, hogy az érettségitől kiborult. Mert mindig olyan izgulós típus volt, pedig jól tanult. Az öregek nekem nem mondták el, hogy este szellemeket keres az ágy alatt, meg ilyesmi, azt én nem tudtam. Az érettségire hallatlan akarattal összeszedte magát, és leérettségizett négyessel. De már az osztálytársaival utána tartott bulira nem ment el, mert megint rájöttek a kényszerei, így mondta az orvos. Kényszerbeteg. Nem akart beszállni a liftbe. Naponta százszor kezet mosott, és nem fogta meg a kilincset sehol. -Akkor hogy nyitotta ki az ajtót?- kérdezem. - Kesztyűben! Képzelheti, kesztyűben. Elképzelem, amint egy 18 éves fiatalember kesztyűben nyitogatja aZ ajtót, mint egy főpincér. András, azaz Dani édesapja szemmel láthatóan igyekszik elhárítani magáról mindenféle felelősséget. Ő nem hibás - mondja határozottan. De hát ezt senki nem is állította. Miért hárít most ennyire? Elmondja még, hogy anyagilag nagymértékben támogatta a fiát, biciklit vett neki, amikor az kellett, most pedig éppen számítógépet akart neki vásárolni. Arról nem beszélve, hogy a főiskolai tanul​m ányait is ő fizette, mert ki fizette volna? Talán az öregek a nyugdí​jukból? -

- Voltak a fiával közös programjaik? Névnapok, ünnepek? Voltak kö​zösen kirándulni? -Az utóbbi időben igen, de régen én évekig Irakban dolgoztam. Ritkán jártam csak haza, hogyan lettek volna közös programok? - Mit ért az utóbbi időn ? -Nyilván azt, amióta itthon vagyok Magyarországon. Két éve va​gyok itthon. Megnősültem újra. - Tartottak közös születésnapokat? -Egyet-kettőt igen. De hol ő nem ért rá, hol meg mi, nehéz azért ezt összehozni, hogy mindenkinek jó legyen. Meg, tudja, amióta megismerte Anamit, azóta folyton vele járkált. - Anamit? ő kicsoda ? - A barátnője. Együtt járnak - pontosabban jártak - a főiskolára. Nagyon szerette ezt a lányt, bár nekem nem annyira tetszett. Egyszer azt mondtam neki, hogy szebbet is találhatott volna. Akkor úgy megsértődött, hogy napokig nem jött el hozzánk. Nem akartam haragot, és többet nem tettem megjegyzéseket. Persze az öregek meg egyenesen ki nem állhatták ezt a lányt. Nahát, azok aztán azt sem szerették, ha felment hozzájuk, a lakásba.

- Érdekes, és miért nem? - Nem az öregek ízlése szerinti lány volt. Tudja, mai cuccokban, tetoválás, meg kő a fogban, meg műköröm. A fiam meg elájult tőle. De nem haragudott az öregekre. O járt a lányhoz. Anami máskülön​ben jó hatással volt a fiamra. - Feri bácsiék meß sem említették a nevét - mondom. Nem? - néz rám, és elmosolyodik. Először, mióta beszélgetünk. Sürgetően nézi az órát, többször is rápillant, érzékeltetve, hogy menjek már. Kényelmetlen neki ez a beszélgetés, pedig nem a felelősségét akarom firtatni. Úgy viselkedik, mint a strucc, aki időnként a homokba dugja a fejét. Két hét múlva újabb beszélgetést kezdeményezek a nagyszülőkkel. Szívesen vállalják, különösen azóta, hogy megismertük egymást. A fenntartások elmúltak részemről is, részükről is. -Beszélt öngyilkosságrólDani?'- kérdezem őket. - Nem, nem, nem beszélt. Arról nem beszélt! - De miről beszélt, ami a lelkiállapotára utalhatott? - Mindenféle víziói voltak. Időnként rémeket és szellemeket látott. S ezektől rettegett. Amikor beutalták a kórházba, és elmentünk meglátogatni, egészen megrémültünk. Csupa dégénérait és elmebeteg feküdt ott. Meg is kérdeztem a feleségemtől: „mit keres itt a mi unokánk?" De azt mondták az orvosok, hogy most nem szabad kiengedni, itt jó helyen van, meg vigyáznak rá, menjünk csak haza, majd meglátjuk, rendbe jön a gyerek. Itthon nem mondtuk el senkinek, mert megtiltotta. Ne gondolják róla, hogy bolond. - Volt barátnője Daninak?- teszem fel váradanul a kérdést. -Volt egy kislány, persze, hogy volt. -Járt itt is?Ismerték Feri bácsiék?- kérdem. -Járt. -Milyen kislány volt? - Hát, megjárta... -Megjárta? Az meg mit jelent? - Semmit. - Szerette a Dani? -Szerette, de nem tudom, mit evett rajta. Nem volt annak se mel​le, se fara, se semmi, olyan 32-es méret volt. Olyan kis semmiféle. - De Daninak tetszett, igaz? -Igaz. A téma feszültté tette őket, láttam, hogy nem szívesen beszélnek a kislányról. Andrásnak, a vejüknek igaza volt, tényleg nem szerethették az öregek ezt a lányt. Egyre nőtt a kísértés bennem. Anamit is szerettem volna meghallgatni. Sokféle ellentmondás feszült ugyanis abban, amit hallottam. Mindkét részről. Úgy az apa véleményében, mint a nagyszülőkében. Tele voltam kérdésekkel, amelyeket feltettem ugyan, mégsem kaptam rájuk választ. Mindvégig úgy éreztem, hogy amit elmeséltek, elmondtak nekem, az csak az igazság egyik fele. Ha egy családban öngyilkosság történik, arról nem szívesen beszélnek. Sok helyen tabutémaként élik meg még ma is. Pedig az okok részletes feltárása, őszinte beismerése jelentené az igazi tanulságot. Némi nyomozás után megtalálom Anamit. Annamáriának hívják, de mindenki csak Anaminak becézi. Vajon mit tud mondani, mennyire ismerhette Danit? Valóban egy nagyon vékony, szőke hajú és tetovált szemöldökű kislánnyal találkozom. Farmernadrág, pici póló, kilátszó köldökében egy gyöngyszem. „Szoláriumbarna" bőre éles ellentétben van a világosszőke hajával. Csodálkozva néz rám. „Miért éppen a Daniról akarok írni?" -kérdezi, de készségesen leül velem be​s zélgetni. -Sok mindent mondhatnék, de nem szeretnék megsérteni senkit sem. -Nem írom meg senkinek sem a valódi nevét, sem a helyszíneket, ahol megtörténtek a tragédiák. Minden esetben a történet tanulsága a fontos. Inkább szembesíteni szeretném a családokat, hogy bizony ezeket a fiatalkori hangulati ingadozásokat komolyan kell venni, ész​re kell venni. Fel kell ismerni. Elsősorban ez a célom az interjúkkal. Segíteni! Mert bizonyára vannak és lesznek megelőzhető és kivéd​hető tragédiák. -Szép gondolat! Bár nem tudom mennyire használható - mondja kategorikusan, mint aki már sok mindent megélt, és sok mindent tud erről a betegségről. - Miért vagy ennyire szkeptikus? - kérdem tőle. -A genetikailag kódolt szomorúsággal nincs mit tenni! - feleli. Daninál is ez volt a helyzet? -Bizonyára ez is. Meg más is. Az orvosi vélemény szerint skizof​réniája volt. -Elmesélnéd nekem, te hogyan láttad, hogyan látod, miért történhe​tett meg ez a tragédia ? - Becs' szóra nem írod meg a nevem? - Becs' szóra! Fiatalságától, lendületétől igazi a tavasz körülöttünk. Bájos mozdulatai szemernyi békességet, derűt lopnak sötét gondolataimba. Jó látni, nézni őt. Tóth Árpád verse jut eszembe: Csupa kudarc és csupa seb vagyok, S mégis, mint szegény, tört útszéli fák Rügyeznek még, mikor a nap ragyog, Lelkem hűsíti tavaszi virág... -Jó, a kérdést feltetted, megpróbálom elmondani, ahogy én látom Dani tragédiáját. Nagyon el vagyok keseredve, mert nagyon szerettem a Danit. Mindent megtettem volna érte, ha tudtam volna, hogy mit kell tenni. Az emberek körülöttünk, vagy akikhez fordultunk, az az igazság, hogy nem tudtak segíteni. Mindketten ugyanabba a főiskolába járunk, jártunk, tehát ott ismerkedtünk meg. Dani mindig csendes volt, visszahúzódó, zárkózott. Viszont nagyon okos. A tanulásban is sokat segített nekem. Nem olyan tipikus mai fiatal volt, mint mi, a többiek, eleinte igen furcsállottam. De később megismertem a családi hátterét, és akkor sok

mindent megértettem. Bizonyara hallottad, hogy a nagyszülei nevelték, kicsit öregesen öltözették, és Dani nem akart velük szembefordulni. Inkább elfogadta, elvi​s elte, amit csináltak vele. - Miért, mit csináltak vele ? -Nem engedték szórakozni például, amíg otthon volt. Ezért amikor megismerkedtünk, még táncolni sem tudott. Olyan, hogy diszkó, számára ismereden fogalom volt. Amikor otthon volt, akkor minden vasárnap a nagyszülőkkel el kellett mennie a templomba. Pedig a Dani nem akart oda menni, bár vallásos volt, az igaz, de nem akart minden vasárnap oda járni. Mégis elment, nehogy megsértse őket. Amikor a főiskolára került, akkor kicsit felszabadult, és mint sokan, ő is elkezdett füvezni is. Persze erről az öregek nem tudtak semmit. - Milyen kapcsolata volt Daninak az édesapjával? - Szerintem olyan udvariassági kapcsolat volt. Elment, de az apja új feleségét ki nem állhatta, meg szerintem az sem szerette őt. Nem foglalkoztak vele. Pedig a Daninak nagy szüksége lett volna más társaságra is, mint a nagyszülei. Az apja sohasem vitte el magával sehová sem. Ezt mindig hiányolta szegény. De nem hiszem, hogy egyszer is megmondta az apjának. Ezért lett olyan befelé forduló az egész ember. Szerette volna akár példaképének is az apját, de az nem nagyon vett róla tudomást. Neki megnyugtató volt, hogy az öregek úgyis gondoskodnak róla, meg persze anyagilag támogatta a fiát, nem erről van szó, ez rendben volt, csak ennek a fiúnak több kellett volna. Ettől sokkal több. Igen, igen, ha feltennéd a kérdést, azt mondanám, hogy hibáztatom az apját. Nagyon. De azt is meg kell mondanom, hogy amikor a kényszerei elkezdődtek, nem megfelelő szakemberhez került. Ezt lehet, hogy genetikailag is hozta magával, ezt én nem tudhatom, lehet, hogy mindenképpen kitört volna rajta ez a betegség. Hogy mi hozta felszínre? Talán a sok visszafojtott érzés, a ki nem mondott keserűség, hogy neki nincsen édesanyja, vagy a túlfeszített tanulás? Nem tudom. - Te mit tudsz a kényszereiről, konkrétan a betegségéről? - Sajnos sokat. Mindenfélét képzelt a kollégiumban is. Például azt, hogy idegenek bejönnek a szobánkba, és savat öntenek a csapokba, hogy őt megmérgezzék. Bezárta az ajtaját, nem engedte be még a szobatársát sem, mert azt mondta, kizárja a gonoszságot; nem bízott senkiben sem. Egyszer velem aludt, és másnap reggel azt mondta, hogy én az éjjel biztosan csináltam vele valamit, mert tele van a háta pattanással, és azok tegnap még nem voltak ott. Pedig ott voltak teg​nap is. Hiába magyaráztam, próbáltam meggyőzni, nem lehetett. - Amikor agresszív volt velem, tombolt, ordítozott. Alig bírtuk lenyugtatni. Tudtam, hogy azért ordít velem, mert otthon nem me ri. Amikor visszajött hétfőn, akkor mindig lehetett látni rajta a feszültséget. S az első két nap mindig azzal telt el, hogy az otthoni panaszait hallgattam, vagy próbáltam megnyugtatni, több-kevesebb sikerrel. Nagyon sajnáltam őt. Szerettem volna segíteni neki. Ezért elmentem egy orvoshoz tanácsot kérni. Elmondtam, mit tapasztalok. De persze ez nem olyan könnyű dolog ám, mint ahogy most itt beszélek róla. Egyszer olvastam egy újságban, hogy milyen nagy hangsúlyt fektetnek ezekre a betegségekre, meg fiatalokra, de ez az egész csak mese. - Hogyhogy mese? Nem könnyű bejutni a jobb helyekre. Protekció kell mindenhová. Próbálkoztam a Nyírőben is, meg a Szent János Kórházban is, d azt mondták: most nincs hely. A területileg illetékes kezelőorvosáho irányítottak. Az illetékes pszichiáterrel szemben már az első napo fenntartásaim voltak. Naná, hogy nem találta meg Danival a meg lelő hangot, így Dani az első félórában ott is hagyta. Tehetedenül ál tam, és ekkor megpróbáltam beszélni az apjával. Felhívtam telefonó és elmondtam, mit tapasztalok a Danival, és segítsen, mert orvos van szüksége a fiának, de sürgősen. - Ezt nem mesélte, amikor beszéltem vele! Úgy tudtam, hogy a nagy​s zülők szóltak neki. - Na mindegy, először én szóltam, a nagyszülők titkolóztak, s mikor az András rákérdezett, nagy kelletlenül elmesélték. Ezek után ke​resett valakit az apja, de ugyanoda jutott, mint én. - Vagyis? -Vagyis a területileg illetékeshez, aki viszont nem volt szimpi senkinek. Közben én egy csomó mindenről olvasgattam a neten, meg volt egy ismerősöm is, akinek a fia skizofrén lett, és hasonló dolgokat mesélt nekem. Ettől nagyon megijedtem, és ezt elmondtam a körzeti orvosnak, mire az kikelt magából, hogy ne akarjak én diagnosztizálni, s ha ilyen nagyon okos vagyok, akkor mit keresek nála? Képzelheted. Nem volt kedvem magyarázatokba bocsátkozni vele, hogy én csak tippelek, meg kérdezek, nyilván ő az orvos, nem jutottunk sem​m ire, és én rácsaptam az ajtót. - Elment-e Dani önként az orvoshoz? -Dehogy ment. Könyörögni kellett neki minden alkalommal. Amikor megtudta, hogy az apjáékat is be akartam vonni, akkor me​gint kiborult, hogy nekik ne szóljak, meg nem kell, inkább velem, ve​lem eljön. - Próbáltál beszélgetni vele erről a betegségről? - Igen, amikor kicsit nyugodtabb volt, akkor nagyon sokat beszélgettem vele, próbáltam megértetni, hogy nagyon szeretem, és nem hagyom egyedül a bajjal, rám számíthat, de feltédenül bíznia kell bennem. Ilyenkor csak szomorúan ingatta a fejét, és azt mondta, hogy hallgat rám, meg akar gyógyulni. És meg tud ő gyógyulni gyógysze​rek nélkül is majd Isten segítségével. - Segítettek-e egyébként a felírt gyógyszerek? - Nem, nem segítettek. Eltompult tőlük, megváltozott tőlük, beteg lett. Még betegebb. Egyiket sem szedte végig. Nyugtatókat, Xa-naxot szedett állandóan, meg Paroxánt is, meg Rivotrilt is. Ezeket az orvos írta fel neki, de mivel rosszul lett tőlük, ezért mindig abbahagy​ta. Pedig megmondták, hogy ezek a szerek csak négy hét után fejtik ki a hatásukat. - Tudott így tanulni? - Előfordult, hogy napokig feküdt, és nem akart felkelni sem, nemhogy tanulni. De érdekes módon amikor vizsgák közeledtek, akkor mindig összekapta magát, és mivel nagyon jó esze volt, hamar megtanulta az anyagot, és mindig levizsgázott. Kivéve egyszer, amikor mégis kórházba került, mert akkor már nem lehetett mást tenni. Az öreganyja vitette be, és legalább hat hétig ott volt az idegosztályon, az elmebetegek között. Én ezt is kifogásoltam, hogy miért nincs egy fiatalkorúaknak való intézet vagy klinika, vagy tudom is én, hogy mi, de nem kellene őket berakni a felnőtt

komplett elme​betegek közé. - Dani nem volt elmebeteg. De hol vannak azok a „csodagyógyszerek", amelyekről úton-útfélen beszélnek, újságokban, médiákban. Állítom, hogy a Danin nagyon sokfélét kipróbáltak, de nem igazán segített egyik sem. Mindig mondta, hogy így nem érdemes élni, és ezt nem bírja sokáig. Fáj neki az élet, meg ez a tehetetlenség. Érezte, tudta, hogy ebből a betegségből nem lehet meggyógyulni. Ha szedte a gyógyszereket, katatón gépemberré vált, lelassult, letompult. Ha nem szedte, akkor előjöttek a kényszeres tünetei. Az orvosok azt mondták, hogy ha nem képes végigvinni egy kúrát, akkor hiába megyünk, nem segíthetnek. Egy véletlen folytán megtudtuk, hogy injekcióban is be lehet adni a gyógyszert, és akkor nem kell mindig ellenőrizni, hogy beszedte-e vagy sem. Ezt is kipróbáltuk, de ettől is letompult, képtelen volt gondolkodni is, dolgozni is. Egyszerűen a végén már nem volt önbizalma, csak velem jött ki az utcára is, mert félt. -Sokat segítettem neki, többet, mint a nagyszülei vagy az apja. De a nagyszülőknek nem tetszettem, ebből is voltak konfliktusok, úgyhogy szörnyű helyzet volt. Csak senki ne legyen ilyen beteg, mert biztosan nem tudják meggyógyítani. A gyógyszergyárak csak reklámoz​z ák azt a sok mindenféle vacakot, de a valóságban azok nem segítenek semmit. -A végére elfogyott az energiája. Mindig mondogatta: „tudom, hogy nekem kell magamat kondicionálni, de képtelen vagyok. Ezzel a betegséggel sohasem fogok munkát kapni, mi lesz velem?" Teljesen úgy ítélte meg, hogy kilátástalan a helyzete. S ha belegondolok, ha arra gondolok, hogy nem látott semmi esélyt sem a gyógyulására, akkor még majdnem igazat is adok neki. Milyen élete lett volna? Az öregek meddig bírták volna? Méltósággal akart élni ő is, mint bárki más. Hallgattam ezt az ennyi bölcsességgel, ennyi szeretettel és ennyi segítőkészséggel megáldott kislányt. Vártam a választ is tőle a megol​dásra, bár tudtam, hogy nincs válasz. Valamit mégis megfogalmazott. - Mitgondolsz, Anami, hogyan lehetett volna mégis segíteni Danin ? Talán, ha többet törődött volna vele az édesapja, lelkileg foglalkozott volna vele, talán ha nem halt volna meg az édesanyja, és érezte volna az anyai szeretetet, talán, ha a nagyszülők nem ilyen régimódiak, és nem kényszerítik folyton különféle helyzetekbe, ha nincs benne ennyi elfojtott indulat, akkor talán nem is tör felszínre nála ez a betegség. Bizonyára a hajlam benne volt, de ahogy én olvastam, nem mindenkiben jön elő, gondolom, más betegségeknél is így van ez. Akár a rák. Van, akiben sohasem jön elő, van, akinek hajlama van rá, és megkapja. Nem? Én így képzelem. - Na, aztán utána meg az a Canossa-járás a megfelelő orvos után, arról jobb nem beszélni. Az az igazság, hogy az orvosok sincsenek tisztában ezekkel a betegségekkel, csak felírják a gyógyszereket, kísérleteznek, hogy hat vagy nem hat. De ha valaki szedi ezeket, akkor egy eleve elrendelt vegetáció csak az élete, utána már dolgozni nem tud. Nem olyan ember, mint te vagy én. - Veled elment szórakozóhelyre, voltatok például táncolni? - Voltunk. Eljött. De mivel nem tudott táncolni, így csak ült ott sután és félszegen. De legalább ott volt. Persze ehhez az kellett, hogy éppen jó formában legyen. Nagyon igyekezett mindig mindenkinek megfelelni. Ez is baj volt. Sokszor láttam rajta az erőlködést, hogy nehezére esik neki még a beszélgetés is. Volt, amikor egy egész nap aludt. Már-már azt hittük, hogy valami baja van, és megnéztük a ko-leszban, hogy lélegzik-e még? De semmi baj sem volt, egyszerűen aludt. Daninál az orvosi jelentések skizofréniát állapítottak meg. Betegségének folyamatát, kezelését nem kísérték végig sem a nagyszülők, sem pedig az édesapja. A kezdeti kezelések, gyógyszerszedések mindig abbamaradtak. Érzelmileg leginkább a barátnőjéhez kötődött, a kislány segítségével sok mindent megtett a gyógyulás reményében. Betegségét saját maga is gyógyíthatadannak ítélte meg, barátnője sze​rint előre vázolta, hogy mi fog várni rá, s ennek súlyát már nem bírta elviselni. Nyitott kérdések, tehetedenül vergődő szülők és rokonok. -

Az üveghegyek titka En játékot már nem kérek, A sok gondtól rá se érek, De meghalok én is egyszer, En is egyszer A mennyországba megyek fel. Észrevesz az Isten engem, Megszólalok a nagy csendben: >:>Kérem, én még nem játszottam, Nem játszottam, Játszani szeretnék mostan!" Szép Ernő Évente több kiskamasz is elkövet öngyilkosságot. Gyerekek. Megdöbbenünk, napokon keresztül kísért a gondolat, és mindig vissza-visszatérünk rá, jaj, nehogy a mi gyerekünkkel is megtörténjen. Miért nem látta a tanár, miért nem látta a szülő, a nagynénik és a nagybácsik, a nagyszülők? Olyan bizarr, olyan hihetetien az egész, hogy szinte fel sem fogjuk, el sem fogadjuk, mert ilyen nincs. Ez nem lehet! Egy tizenhárom éves gyerek nem lehet öngyilkos! Nincs itt valami tévedés? Nincs! A tények azok tények. A nyomozók, a pszichológusok és a Pszichiáterek mélyre ásnak, a lélek legrejtettebb mélységeibe. Ezt va​lahogy meg kell magyarázni, erre válaszolni kell! Lélegzetelállító, megdöbbentő és hiheteden! A statisztikai adatok is rémisztetek. Bár egyes szakorvosok javulásról beszélnek, a konkrét tények mást mutatnak. 2000 óta folyamatosan nő a gyermek- és fiatalkorúak öngyilkosságainak száma. Évente mintegy hatvan 10 és 19 év közötti fiatal vet véget az életének, míg a felnőttek körében valóban csökkent az öngyilkosok száma. (A KSH adatai egészen mást mutatnak, abszolút számokban és tendenciában is. Európában kétségtelenül emelkednek, de főleg a fejlett ipari orszá​gokban -a lektor.) A pszichológusok azt mondják: mindig vannak jelek, melyek utalnak rá, hogy a kiskamasz valamire készül. Csak a szülők a nagy hétköznapi rohanásban nem érnek rá arra, hogy ezeket a jeleket megfigyeljék, észrevegyék. Milyenek ezek a jelek? Túl sokat foglalkoznak például misztikus dolgokkal; halállal kapcsolatos filmeket, meséket néznek. Animációs variációkat, hogyan lehet a képzelet szárnyán átlépni a szellemvilágba és visszajönni onnét. Esedeg megmagyarázha-tadanul agresszívabbak lesznek, vagy éppen túl csendesek és befelé fordulók. Csorba János pszichiáter statisztikái szerint a serdülők 50-60%-a foglalkozott már az öngyilkosság gondolatával. Az adat sokkoló hatású, de még inkább lesújtó érzés, hogy a kétségtelenül beteg gyermekleikeket nem megfelelő intézetekben kell kezelni, ellátni. Agyermek-pszichiátriai betegek kezelésére ma nincs megoldás Magyarországon! A rászorulók az ország nagy részén nem kapnak segítséget! Legalább háromszor ennyi gyermekpszichiáterre és még ennél is lényegesen több kórházi, klinikai férőhelyre volna szükség ahhoz, hogy a pszi​c hés zavarokkal küzdő gyerekek megfelelő segítséget kapjanak. Országszerte mindössze hat gyermekpszichiátriai osztály működik. De ezek többsége nem alkalmas a súlyos esetek például a gyermekkori depresszióban, pánikbetegségben stb. szenvedők - ellátására. Valamennyi megyében súlyos a helyzet, a legérintettebb keleti országrészhez tartozó Borsod-Abaúj-Zemplén megyében például egyetlen gyermekpszichiáter sem dolgozik! Tudomásom szerint az egész Dunántúlon egyetlen ilyen osztály sincs. Országosan mind​össze 33 gyermekpszichiáterről tudok. Az Országos Neurológiai Intézet túlzsúfolt, nagyon nehéz bejut​ni, gyakran az esetek súlyossága alapján állítják össze a felvétel sorrendjét. Riportjaim során nem egy szülőtől hallottam, hogy kétségbeesve keresték fel a budapesti kórházakat, intézeteket, de csak több hónappal későbbi időpontokat kaptak a felvételre. Az ambuláns rendelők hiánya is komoly gondot okoz, hiszen itt lehetne legelőször, még idejében felfedezni a bajt. Veszprémben például a megyeszékhelyen egyáltalán nincs semmiféle pszichiátriai részlege a kórháznak. Igaz, itt legalább van ambuláns kezelés. A megyékben a felnőtt pszichiátriai osztályokon állandó munkaerőhiány van. A beteg gyerekeket nem lehet, nem szabad betenni a felnőtt betegek közé. De mivel erre nincs külön ágy, osztály, kórterem, ide kerülnek. S talán nem kell külön hangsúlyozni, milyen hatással lehet a felnőtt depressziósok világa a gyerekekére! S akkor még nem beszéltünk a szenvedélybeteg gyerekek helyzetéről, nekik ugyanis semmilyen gyógyító intézményük nincs, a hagyományos kórházakban pedig a társadalombiztosítás csupán két hetet engedélyez számukra. Miért nem mondjuk ki, hogy számuk évről évre nő, ezernél is több gyereket érint! Miféle őrület ez, amire hiába próbálnak rámutatni egyes szakemberek, amire hiába hívják fel többször is a figyelmet riportokban, mé​diákban, kerekasztal-beszélgetéseken, ha mindez csak üres fecsegés marad, és nem történik semmi. Sürgős szükség volna egy öngyilkosságokkal foglalkozó centrum létrehozására is, külön felnőtt- és külön gyermekrészleggel. Szemünk láttára halnak meg a gyermekeink! Miért nem tudunk segíteni?! EGY 13 ÉVES KISFIÚ HALÁLA

Korán érkezek a fehérre meszelt, új építésű családi házhoz. A kerítésen át látom a kőművesek által ott felejtett szitát, némi homokot és malteros lapátokat. Minden csendes és minden elhagyatott. A félig lerakott járdaszegély mentén erőszakosan előretört a gaz, némelyik félméteres is lehet. Talán nem is lakik itt senki, morfondírozok, talán elköltöztek az itt lakók? Nem akarnak emlékezni semmire. A szomszéd házból egy idősebb asszony megszólít. - A Tóthékat keresi? - Igen, őket! - Tudja, mi történt náluk? - emeli fel a hangját sokat sejtetően. -Tudom! Itt laknak még? - Hát persze, a Nóra még nem ér haza ilyenkor a munkahelyéről, a férje pedig, szóval a férje, az meg már nincs itt. Megvárja? -Szeretném. - No, akkor addig jöjjön be hozzám, úgyis meglátjuk, ha hazajön. Nemsokára itt lesz! - invitál magához.

Nagy, fekete kutya ugrik elém a szomszéd házban, és barátságosan nyalogatni kezdi a kezem. Soha nem féltem a kutyáktól, talán érzik is rajtam, mert még egy sem akart megharapni. -Ki maga? Megint egy újságíró? Mert szegényt nem hagyták békén, amikor történt a tragédia, folyton jött valaki. De szegényke min​denkivel beszélt, senkit sem küldött el, mindenkinek elmondta a bá​natát, egy-két újságban meg is jelent. - Nem, én nem újságíró vagyok! De a tragédiáról szeretnék be​s zélgetni Nórával, egyébként tudja, hogy jövök. Megbeszéltük. -Akkor rendben, biztosan sietni fog - mondja, és egy régi, kotyogó kávéfőzőt vesz elő. Gyakorlott mozdulatokkal lecsavarja a tetejét, és vizet tölt bele. - Na, addig legalább iszunk egy jó kávét, nem igaz? - néz rám és elhúzza a száját. Nem tudom megítélni, de olyan mosolyfélének lá​tom. Egy mosoly a tragédia tükrében, egy mozdulat a gyufa és a gáz​láng között. - Jó, nem bánom, köszönöm! Milyen kisfiúnak ismerte Mátét? Mi történhetett? Egészen elképesztő ez a tragédia, mit tud róla?-a kérdé​s ektől még inkább felélénkül, és egy régi hokedlit húz mellém, arra ül rá. -A Máté jó kisfiú volt mindig. Csak olyan visszahúzódó. Szóval nem mint a mai gyerekek. Tudja az én unokáim azok egészen mások, azok dübörögnek, zajonganak, nem győzöm rendre utasítani őket, de a Máté, szegény gyerek mindig olyan volt, mint akinek megalszik a szájában a tej. így mondják ezt errefelé. - Máté nem játszott az unokáival? Nem is jött ide játszani? - Dehogynem, azért jött át, mert hívták Roliék. Tudja, ez az én unokám neve, az egyik Roli, a másik pedig a Norbika. Olyan eleven két gyerek, mint a tűz! De a Mátéka is vidámabb volt, ha ezek a rosszcsontok itt voltak. Akkor mindig játszottak valamit, meg ott rendetlenkedtek a fészerben. Az egy régi, öreg fészer. Már nem használjuk semmire. Tele van kacatokkal. Na, a Mátéka, az mindig ott szeretett bujkálni. Elképzelek egy komoly, szomorú szemű kisfiút, amint a poros fé​s zerben bujkál. S mellette két életvidám gazfickót. -Nóra, szegénykém, belebetegedett. Hónapokig volt táppénzen, aztán egyszer csak azt mondta, hogy holnaptól újra elmegy dolgozni. Tudja, itt a faluban nincs munkalehetőség, és be kell járni Budapestre dolgozni. De ott megtalálta a számításait. Úgy tudom, egy irodában van. - Tud valamit mondani arról, hogy mi okozhatta ezt a tragédiát? - Nem... Nem nagyon... Hacsak... - elhallgat és elgondolkodik. - Hacsak? - kérdezek rá. -Hát, hacsak a szülei válása nem borította ki, erre gondolok. Mert amúgy meg nem volt vele semmi probléma. Az iskolában is jól tanult. - Mikor váltak el a szülők ? -Másfél évvel Máté halála előtt, vagy talán két éve is volt már, nem tudom. - Mit tud erről? - Hát... Én nem akarok mindent elmondani, meg tudja, mi itt a faluban nagyon kedveljük a Nórikát, szeretjük. Nem is hibáztatta őt senki a történtek miatt. A Nóri szülei a másik faluban laknak, tudja, a férje volt idevalósi. De a szülők nem akarták ezt a fiatalembert, mert... Mert hát nem tudom, hogy mondhatom-e? Na jól van, ha már idáig jutottunk, hát elmondom, de nem tőlem tudja? Jó? - Hát persze - mondom. - Szóval olyan fél cigány volt az a fiú, az anyja, az magyar, de az apja cigány, és ez nagyon látszott a mentalitásán is. Mert bár csinos fiú volt, és eleinte nem is volt köztük probléma, hanem később csak nem tagadta meg önmagát. Elkezdett inni és féltékenykedni a Nórira. Tel​jesen alaptalanul. - Miért féltékenykedett? -Nem tudjuk, talán kisebbségi érzései voltak, vagy mi, na meg egy időben nem volt munkája sem, az is bántotta, akkor kapott rá az ivásra. Mindig a kocsmában ült. Amikor a kisfiú megszületett, akkor még minden rendben volt, és dolgozott is rendesen. Először egy másik házban laktak, albérletben. De amikor a Nóri terhes lett, akkor a szülei vettek itt neki egy házat, amit elkezdtek átépíteni és rendbe hozni. Belül készen is lettek vele, csak már kívül nem tudták teljesen befejezni. A fiú, a Zsolt elveszítette a munkáját, és hónapokig itthon volt, az apósa meg szidta, hogy munkakerülő, és ez nagyon sértette őt. De ahelyett hogy dolgozni ment volna, beült a kocsmába. Utána pedig otthon durva volt a Nórival. - Verte is talán? - Igen, egyszer úgy megverte, hogy hozzánk szaladt át a Nóri, és innét telefonáltunk az apjának, akik azonnal eljöttek ide, és kidobál​ták a cuccait a Zsoltinak, és megmondták, ha még egyszer ide, ebbe a házba visszajön, akkor azt nem fogja túlélni. -A válás megviselte Nórát és Mátét? - Nóra felnőttként, sok szenvedés után - mi úgy láttuk - örült, hogy megszabadult a férjétől. A kisfiú? Hát azt nem tudom, mert mindig, amikor láthatás volt, elment az apjával. Na és amikor meg hazahozta az apja, akkor egészen más volt, mintha kicserélték volna, jvíindig félt valamitől. - Félt? Csak nem bántotta a gyereket is? -Nem tudjuk, de soha nem mondta a Máté, hogy nem akar az apjához menni, ezért el kellett őt engedni. Na nézze csak, ott jön a Nó​ri, már itt is van, most szállt le a buszról - mutat az ablak irányába, amely az utcára néz. Egy vékony, sötétbarna hajú, fiatal, kislányformájú nő közeledik. Igen, ez ő. Nóra. Gyorsan elköszönök, a szomszédasszony csalódot​tan néz rám. -Hát a kávét nem várja meg, aranyos? - Inkább sietnék. Ugye, megérti? A kutya a kapuig követ, kikísér. Kimegyek az útra, Nóra elé, és kezet fogunk. Sápadt, száraz kis vékony arcát csillogó barna

szemei teszik érdekessé. Érdekessé és élővé. Figyelem a mozdulatait. Egész testén látom a gyász könyörtelen vonulatát. Megjelenésében is néma ön​vallomás. Kinyitja a kaput, és belépünk a házba. Az udvar minden szegletét tekintve elég nagy a rendedenség. Olyan az egész, mint egy felvonu​lási terület, oldalukra dőlt létrák, vödrök, vascsövek hevernek szerte​s zét. Cserepek és téglák kaotikus összevisszaságban, félig besüllyedve a homokba. Valószínűleg már többször is eláztatta őket az eső. Mindenütt gaz, és néhol a gyomnövények közül előkandikál egy ottfelej​tett kardvirág. Kíváncsi vagyok a házra, milyen lehet belül. Meglepetéssel nyugtázom, hogy ott minden a legnagyobb rendben van. Sehol egy ledo​bott pulóver, sehol egy elmosadan edény. Szinte különös kontraszt az udvarral szemben. Végre megszólal. - A Szabónénál járt, láttam, no akkor már sok mindent megtu​dott. - Dehogy, Nóra, csak úgy általánosságban beszélgettünk a gyerekekről. Az unokáiról mesélt, és persze említette, amikor Máté is ott ját​s zott náluk. -Jó, hát kérdezzen, amit akar... - Nem tegeződhetnénk?- vetem fel. Látja, hogy mindenképpen én vagyok az idősebb. -Dehogynem, így nekem is könnyebb. Tudja... Na, tudod, te vagy az első, aki hasonló fájdalmat élt meg, mint én, és akivel erről be​s zélgetek. Mondd meg nekem, légy szíves, te hallod-e még éjjel, ami​kor a fiad szólít, te álmodsz-e vele? - Nem, Nóra, sajnos nem álmodom. Bármennyire is szeretném őt látni. Furcsa játéka a sorsnak. Nem engedi, hogy lássam. Te már álmod​tál Mátéval? Hallgat. Maga elé néz, és megigazítja a szoknyáját. Görcsösen szorít egy zsebkendőt a kezében, mert tudja, hogy minden pillanat​ban rátörhet a zokogás. A nappaliban ülünk le a kanapéra. -Tudod, én gyakran álmodom vele. Ez szörnyű... Ez nem is velem esett meg. Ezt nem lehet túlélni. Ilyen nincs. Még csak 13 éves volt, még be sem töltötte, gyerek volt, még játszania kellett volna. Mi történt? Istenem, mi történt, hogy nem láttam, hogy nem vettem észre? Olyan jó gyerek volt, olyan kedves, szófogadó. Mindent megcsinált, amit kértem tőle. Azt hittem, belezavarodok a történtekbe. Most én járok pszichiáterhez, aki valahogy visszarángatott az életbe. Nincs senkim. Itt van ez a bazi nagy ház, menekülnék innét. Meg az emlékektől is. Nem jó itt lakni. De tudod, ebben a kis faluban nem nagyon lehet eladni a házakat, még akkor sem, ha ilyen újak, mint az enyém. Pedig elmegyek innét, előbb-utóbb. Mert nem bírom az emlékeket. Én találtam meg Mátét. Felakasztotta magát egy kötélre. Most képzeld el. Egy 12-13 éves gyerek felakasztja magát egy kötélre. Hát nem vagyok észnél! Hát miért érdemeltem én ezt a sorstól? Szemei, szép, örökké lázasan csillogó szemei megtelnek könnyel, és végigfolynak az arcán, leperegnek a szoknyájára, a térdére. Ha csak kívülálló volnék, ha csak egy kérdezgető riporter volnék, akkor bizonyára gyorsan feltennék egy kérdést, egy elterelő, belső görcsös fájdalmat feloldó kérdést, körülöttünk a világról. De mivel részese vagyok ennek az érzésnek, így csak a kezét fogom meg, és megszorítom. So​káig hallgatunk. Megvárom, amíg erőt vesz magán, és ő kérdez újra. -Tudod, mit mondott a pszichológus? Na, nem az, akihez én járok, hanem, ugye, a tragédia után a rendőrségen is sokáig szakértők bevonásával vizsgálták esetünket. Tehát a rendőrségi pszichológus. -Mit? - Hogy a gyerekek többsége nem is akar meghalni igazán, hanem csak ijesztgetni akarja a szüleit, meg csak próbálkozik. Figyelemfelkeltőnek szánja, hogy jobban figyeljünk rájuk. De hát én figyeltem a Mátéra, hiszen én voltam vele állandóan, tudod, elváltam, egy ideje csak ketten laktunk itt. Az anyámék a falu másik végében laknak, ideköltöztek, de nem kellett volna nekik, mert én innét elmegyek. Előbb-utóbb elmegyek. El tudod képzelni, hogy itt maradjak? Valahányszor belépek ezen az ajtón, odanézek a szobájára. Az ajtófélfara. Ott lógott. - Hogyan ? Az ajtófélfán ? -Igen. Oda bevert egy nagy rozsdás kampót, képzeld el. Arra hurkolta fel a kötelet. És alig volt pár centi a padló és a lábai között. Csak pár centi volt. Csak pár centin múlott az élete. Hát nem hiheteden? - Rettenetes. Megdöbbentő. Nem lehet, hogy csak ki akarta próbálni? Nem hallott esetleg a környezetében valakitől egy hasonló esetet? -Nem tudom. Volt a faluban egy férfi, aki felakasztotta magát. De azt nem nagyon beszéltük őelőtte, meg nem is igen érdekelte. Nem kérdezett róla soha. Hanem, tudod, mire gondolok inkább? - Mire? - Minden hétvégén nézte az RTL Klub meseműsorát, és ott volt valami japán animációs filmsorozat, vagy mi, nem is tudom, na, ez a film elég sokat foglalkozott a halállal meg a szellemvilággal. Milyen érzés oda átmenni és visszajönni, meg ilyenek. Egyszer mondtam is neki, hogy minek nézi ezeket a baromságokat, még majd rosszat fog álmodni. - Es mit mondott? - Hát, hogy neki ez tetszik, és hagyjam őt. De ezek ilyen horro-risztikus filmek voltak, nem is tudom, hogy tudnak ilyeneket csinálni gyerekeknek. Voltak ilyen fantáziajátékok is. Az internetet direkt nem köttettem be, hogy ne tudja nézni, ami nem neki való. -Jól tanult Máté? -Igen, soha nem volt vele probléma. Egyedül tanult, még csak segíteni sem kellett neki. Sőt egy éve zenei táborban volt, és ott megkedvelte a fúvós hangszereket, úgy volt, hogy majd zeneórákra jár. Nem hiszem el, hogy a halálra készült volna. Hiszen még nyári tábor​ra is jelentkezett. - Nem láttad rajta, hogy valamiért esetleg borús a kedve, vagy ét​v ágytalan, vagy valami érte öt, amiről nem tudsz? -Nem, nem volt semmi ilyen. Hidd el! A válás, az megviselte, de nem is igazán ragaszkodik az apjához, mert engem sokszor megvert, tudod, és ilyenkor a Máté kiabált meg sírt, és nagyon zaklatott volt. Lényegében akkor jobban féltettem őt, mint most.

Hiszen az utóbbi időben nagyon nyugodtan éltünk itt mi ketten és boldogan. Nem hiszem, hogy hiányzott neki a részegeskedő, durva apja. El nem hiszem. - Látogatta a fiát? - Igen, elvitte a Mátét két-három hetente, de az utóbbi időben a Máté nem akart ott aludni náluk, hanem csak szombaton reggel men​tek el, és este már haza kellett hozni. - Mesélt valamit a gyerek az apjánál tapasztaltakról? -Soha nem mesélt semmit. Egyszer annyit mondott, hogy az apjának van egy új barátnője, aki olyan cigányforma. Ennyi volt. De én nem kérdeztem soha semmit. A volt férjem, tudod, részben cigány származású, de tudott nagyon rendesen is viselkedni. Leérettségizett és szakmát is tanult. A bajok akkor kezdődtek, amikor munkanélkülivé vált, és megismerkedett egy pár ilyen hasonló lumpen emberrel, jsía, azokkal aztán egész nap ittak a kocsmában, itt a faluban. Egyik sem vetette meg az italt. - Próbáltál hatni rá, beszélni vele? -Próbáltam, de mindenféle „büdös kurva" voltam, „pesti kurva", m eg ilyenek. - Gyakran megvert? -Az utolsó félévben napirenden voltak a verekedések, veszekedések. Nem mertem panaszkodni apáméknak, mert ők már az elején is ellenezték ezt a házasságot. De a végén aztán be kellett látnom, hogy igazuk volt. A szüleim jöttek el ide és rakták ki, mert különben nem ment volna el. Az apámtól mindig tartott, és nem ellenkezett. Azért is költöztek ide a szüleim, hogy ne legyek annyira egyedül. De a Zsolt nem bánt minket a válás óta, békén hagy, sze​rencsére. - Mindezek bizonyára megviselték Mátét, de azért ez még nem ok az öngyilkosságra. Bár egy kisfiú lelkébe nem lehet kívülről belelátni, hogy mi zajlik belül. Na, és még tedd hozzá, ezeket a fenti szellemfil​m eket. - Lehet, hogy Máté egy álomvilágba próbált menekülni, lehet, hogy annyira beleélte magát, hogy ki is akarta próbálni, milyen lehet odaát. Én nem tudom elhinni, hogy ő meg akart halni. - Volt a családban esetleg már öngyilkos? - Öngyilkos nem, az nem, de az anyósom, az egy idegbeteg nő. Na, őt már egyszer-kétszer bevitték az elmeosztályra. Aztán valahogy helyrehozzák, és akkor egy darabig mindig jól van. A mi családunkban nem volt senki ilyen beteg. Nem tudok róla. Nem volt beteg a Máté, hidd el! Itt valami másról van szó. Több kisebb-nagyobb dolog is bosszantotta. Például ellopták a mobilját az iskolában. Én meg azt mondtam, hogy most nem kap másikat, mert nem vigyázott rá. De persze hogy vettem neki másikat, mert fontos volt nekem is, hogy mindig tudjunk beszélgetni, ha kellett. - Ez nagyon bántotta? -Nagyon. Mondta, hogy „milyen rendes vagy, anya, én meg milyen rossz, hogy neked ilyen kiadást csináltam". A végén már nekem volt lelkifurdalásom, amiért úgy megszidtam. - Ez mennyivel a halála, előtt történt? -Két hónappal. - Szedett valamilyen gyógyszert Máté? - Nem, nem volt beteg. Kicsit magányosabb alkat volt, mint a kortársai, ő szívesebben játszott otthon egyedül, vagy nézte a tévét, nem volt annyira közösségi ember. - Volt valami az őkis életében, ami nagyon bántotta? Persze az ap​ja viselkedésén kívül... -Hát volt. Egyszer az iskolában azt mondták neki, hogy a te apád cigány. - Ez bántotta őt? - Igen. Hazajött és megkérdezte: mi az, hogy cigány? Akkor elmondtam neki, hogy van, aki bunyevác, van, aki horvát, van, aki cigány. Megértette. Soha nem mondtam, hogy szégyellnie kell a származását. De az emberek, azok, tudod, kegyedének. Meg a gyerekek. Ők a legkegyedenebbek tudnak lenni. Nem azt kell nézni, mondtam neki mindig, hogy cigány vagy nem cigány, hanem hogy jó ember vagy rossz ember. És ő mindig azt mondta nekem, „anya, én jó ember leszek". A mai tinédzserek jó része nagyon agresszív és gonosz. Az én fiam nem volt ilyen. Hogy az iskolában esedeg bántották volna, vagy megalázták volna, azt nem tudom. De ha esetleg így volt, azt nagyon a szívére vette. -A halála után mindennap kimentem a temetőbe hozzá. Aztán azt vettem észre, hogy szembesülnöm kell mindennap vele. Most már nem megyek ilyen gyakran, csak hetente. Elég az ajtófélfával szembesülni. Én emeltem le egyedül a kötélről, és csak utána szóltam a családnak. Rezzenéstelen arccal és már könnyek nélkül idézi fel azt a szörnyű napot, amikor hazaérve megtalálta a fiát. Az orvos szakértők szerint ugy déli 1 és 3 óra között történhetett. Nóra fél ötre ért haza a munkahelyéről. Már akkor érezte, hogy valami baj van, amikor kinyitotta az előszoba ajtaját. Máté cipői ugyanúgy ott voltak, ahogy ő reggel kikészítette, és a pulóvere is. Tehát Máté nem ment el aznap az iskolába. De miért? A lakásba beljebb érve meglátta a tehetetienül lógó testet, és felsikoltott. Odarohant a fiához, magához szorította, és tudta, hogy már nem él. Mi történt, miért történt? Megtudjuk-e valaha is? Nincs rá magyarázat. Legalábbis most nincs. Senki nem derített ki semmit, sem a rendőrök, sem a szakértők, sem a pszichológus. Csak fájdalom van, kétségbeesés, elárvult játékok, könyvek. Az íróasztalán a ceruzák, ahogy otthagyta őket. Meg egy elszáradt rózsa és egy gyertya, melyet mindennap meggyújt Nóra, az édesanya. Nem értek semmit. Forog velem a szoba. Nóra arca hol megnyúlik, hol meg egészen közelről látom a könnyeimen át. A szavak, a hallottak furcsán visszacsengenek, de valahogy nem stimmel semmi. Olyan adagosnak, olyan normálisnak hangzik most minden, mi az, amit nem tudok, ami a felszín alatt lappang? így nem jó, így nem érthető ez az egész. Kell lenni valaminek, amit nem tudunk. Legalább egy túlvilági szellemnek, aki ilyen erővel csábította át Mátét az üveghegyeken túli titokzatos világba. Akinek a hívogató szavára mindent és mindenkit itt hagyott. Kétségeimet nem mondom el, magam is elborzadok saját gondolataimtól. Hirtelen az az őrült ötletem támad: mi van, ha Máté még​s em lett öngyilkos, hanem a barátaival csak játszottak, csak ki akarták próbálni, mi lenne, ha?

- Ugye nem bánod, Nóra, ha a tanító nénihez is bemegyek, öt is megkérdezem, milyen tanuló volt Máté. Vele is egyeztettem időpontot! - Menj csak! Persze hogy nem bánom, kérdezd őket is! Tudnia kellene a világnak, hogy ilyen tragédiák is vannak. Ilyen hiheteden esetek. Tudnia kellene a szülőknek, hogy ebben a korban is előfordulhat öngyilkosság. Hívd fel a figyelmét mindenkinek az ilyen tragédiákra is. Szomorúan hagyom magára Nórát az elárvult, élet nélküli ház ban. Elképzelem, amint bereteszeli utánam az ajtót. Vajon mit csinál először? Leül a tévé elé? Vagy lefekszik? Esetleg leveti az utcai ruháját, és melegítőbe öltözik. Csak melegítőben tudom őt elképzelni vékonyka, de sportos alkat. De az is lehet, hogy iszik egy pohár vizet. Biztosan megviselte a beszélgetés. Kicsit késő van már, mire az iskolához érek, de látom, hogy ég a villany, tehát várnak. A tanító nénit Klári néninek hívják, és nem egyedül van, az iskolaigazgató is részt akar venni a beszélgetésen. A bemutatkozás után rögtön felmérem, hogy meglehetősen hűvösen és barátságtalanul fogadnak. Az arcukra van írva a „miafenétakarezitt-még" utálata. Az igazgató azonnal nekem szegzi a kérdést. -Mit vár ettől a könyvtől? Mit vár ezektől a riportoktól? Próbálom megőrizni a rezzenéstelen lárvaarcot. Istenem - gon​dolom magamban. -Ez pedagógus? - Hogy mit várok ? Elmondom. Ráirányítom a figyelmet a gyermekkori pszichés betegségekre, öngyilkosságokra. Próbálok segítségért kiabálni, hátha valaki meghallja. Hátha lesznek olyan tanárok, pedagógusok, akik jobban odafigyelnek a beteg lelkű gyerekekre, és talán idejében je​lezni is fogják majd a szakembereknek. -Szép gondolat, de miért mindig a pedagógusok? -A szülök felelősségére is gondolok, természetesen. Miben nem ért ve​lem egyet'? -Tessék, kérdezzen, már voltak itt egy-két újságtól, nekik sem tudtunk mást mondani, így magának sem. Az igazgató nem válaszol a kérdésemre, nem mondja el, miben nem ért velem egyet. Klári néni kényelmedenül feszeng, és megpró​bálja magához ragadni a szót. -Máté egy csendes, jó tanuló kisgyerek volt. Csak olyan visszahú zódó. Talán ez volt a baj. - Baj? Miért volt ez baj? - Sokan csúfolták a gyerekek közül, mert ő olyan jó volt. Meg azért is, mert tornából ügyeden volt. Ez nagyon bántotta. Többször is rendreutasítottam a gyerekeket az osztályban. -A tornát, azt én tartom a gyerekeknek - veszi át a szót az igazgató. - De Máté soha nem akart például sem focizni, mint a többi gyerek, sem kézilabdázni. Semmit. Persze hogy csúfolták miatta. - Más miatt nem csúfolták?- kérdezem. -Mire gondol? A cigány származású apjára? Nem, nálunk ilyesmi nem fordul elő! - mondja határozottan az igazgató. Aha, gondolom, szóval nem fordul elő. Tehát ezért van itt többek között. - Nóra nem ezt mondta nekem, meg a szomszédok sem. Szerintük igenis csúfolták emiatt is. -Azt gondolja, hogy én erről nem tudtam volna? Az én iskolám​ban ilyen nem fordulhat elő, érti! - Ezek szerint mégis előfordult! - felelem nyersen. -Félretájékoztatták. Az igaz, hogy az édesapja sokat ivott, meg az is igaz, hogy verte a Nórát az utóbbi időben, de emiatt a Mátét sen​ki sem bántotta. - Állítólag a gyerekek nagyon kegyetlenek egymással. Sőt agresszí​v ek is. - Zárjuk le ezt a témát! Ez itt, nálunk nem fordult elő! Kicsit megmerevedik a beszélgetés. Klári nénihez fordulok. -Milyennek látta Mátét? Ha jellemezni kellene, mit mondana róla? -Amit már elmondtam. Mindenkit megdöbbentett a halála, és főleg ilyen halála. Senki sem gondolta volna ezt róla. Még a halála előtti napon is vidám volt, és úgy láttam, sokkal beszédesebb, mint máskor. Én el sem hittem, hogy ezt ő tette! - Ugyan ne beszélj már, Klári, marhaságokat! Mégis ki tette vol​na? - csattan fel az igazgató. - Csak hihetetlen ez az egész nekem... - hebegi a tanítónő. - Bevallom - fordulok hozzá -, én is erre gondoltam teljesen megmagyarázhatatlanul, mert annyira abszurd ez az egész, hogy valami teljesen fatális magyarázatot keres rá az ember önkéntelenül is. Nem lehetséges, hogy játékból próbálkozott? De egyedül nem játszik ilyet senki. Lehet, hogy volt ott vele valaki? - kérdezem. -Mégis, kit akarnak gyanúsítani? Ne keverjék már fel az állóvizet. A kisfiú sajnos meghalt. Ez tény. A vizsgálat lezárult. Felesleges itt nem létező bűnbakot keresni. - Nem keresünk bűnbakot, az okokat keressük, de nem gyanúsítunk senkit', - sietek a válasszal. -Nézze - fordul hozzám az igazgató, és feláll a székéből, jelezve, hogy szeretné befejezni ezt a kínos beszélgetést -, az iskolában nem lenne szerencsés, ha ilyen rémhírek terjednének, elég baj, hogy mindez itt történt. De történhetett volna máshol is. Nemrég hallottam, hogy Szombathelyen is leugrott egy ilyen fiatal kisfiú az egyik panelház tetejéről. Állítólag a szülei válása miatt. Sajnos előfordulnak ilyen esetek. - Akkor talán mégiscsak van értelme az interjúknak - vetem köz​be. - Talán mégiscsak észrevehető egy halvány mozdulatból, egy réveteg tekintetből, hogy ez más, mint a többi! -Persze, ha nem futnánk versenyt örökké az idővel. Ha nem len​nénk annyira hajszoltak, mint amilyenek vagyunk. Akkor talán. Nem jutunk egyről a kettőre. Belátom: elbeszélünk egymás mellett. Klári néni pedig inkább csak bólogat, néha bátortalanul véleményt nyilvánít, de az igazgató azonnal összevonja a szemöldökét. Már menni készülök, amikor váradanul megkérdezi az igazgató. - Kíváncsi a szakértői véleményekre? - Természetesen, már hogyne volnék kíváncsi.

- Na, akkor üljön vissza még egy kicsit, ha nem siet annyira -mondja. Fura ember ez az igazgató - gondolom. Eddig azt hittem: alig várja, hogy kapun kívül lásson, most meg marasztal. -A rendőrség a házkutatás során számos olyan rajzot is talált Máté szobájában, melyek különféle szellemeket ábrázoltak. Egy ré​s zük felismerhető mesefilmhős. Ezeket a figurákat ő megpróbálta utánozni. - Konkrétabban ? - kérdezem. - Konkrétan a rajzok között volt egy egész sorozat, amikor ezeknek a filmbéli hősöknek szeretett volna a szerepébe bújni. Ábrázolta saját magát ilyen vagy olyan öltözékben. Mindig az éppen kedvencnek tűnő figura szerepében. Ezek a figurák pedig olyan hősök voltak, akik meghaltak valamilyen csatában, verekedésben, és utána mégis visszajöttek a földre. Tehát elképzelhető (és ezt támasztották alá a szakértők is), hogy egyszerűen csak utánozta, amit a filmekben látott, és fel sem fogta, hogy mi történik majd vele. Egyszerűen csak kipró​bálta, amit látott. Sokáig gondolkodtam azon, amit az igazgató mondott. Később két hasonló esetről tudósítottak az újságok. 2006. szeptember 28án írta a Blikk: „Felakasztotta magát egy 8 éves kislány Angelina Jolié filmje után." Majd ugyancsak egy régebbi esetre utalva emlékeztet az újság: „felakasztotta magát egy kisfiú Johnny Deppet utánozva." Mindkét esetben azonosulni szerettek volna a példaképnek tekintett filmbéli hőssel, és gyermeki fantáziájuk szörnyű valósággá válto​z ott.

Beszélni, beszélni, beszélni! Letéptem egy hangaszálat. Már tudhatod az ősz halott E földön többé sose látlak O idők szaga hangaszálak És várlak téged tudhatod. Apollinaire A halála mindenkit megdöbbentett. Értedenül találgattuk az okát, és úgy véltük: amit tett, az értelmetlen volt. Andrást mindenki szerette a környezetében. Nemcsak egy komoly és megfontolt embert veszítettünk el benne, hanem egy igazi jó barátot is. Sokszor találkoztam vele én is. Mégsem láttam rajta soha, hogy kedves mosolya mögött valami végtelen szomorúság, valami megmagyarázhatadan titok rejtezik. Nem mutatta, nem mondta. Nem panaszkodott. Sikeres ember volt. A városban mindenki tisztelte, szerette. Családját, bár ők többet tudtak belső vívódásairól, a depresszióval való küzdelméről, ugyanúgy meglepte váradan halála, mint munkatársait, barátait, ismerőseit. Napokon keresztül csak mondogattuk egymásnak: hallottad mi történt? Meghalt András. Nem, az leheteden, jól értetted? - kérdezgettük egymást. Majd futótűzként terjedt a hír, hogy igen, András, a sikeres vállalkozó meghalt. Nem tévedés, valóban meghalt. Öngyilkos lett! Ilyenkor általában elkezdődnek a találgatások, különféle történeteket találnak ki a rejtélyes halál okainak magyarázatára. De semmi sem biztos, hiszen mindent csak úgy valaki mondott valakinek. De valamilyen okának kell lenni! Valami mégiscsak történhetett szegény emberrel, ha ilyen végzetes lépésre szánta el magát. S a környezet ilyen esetben mindenképpen magyarázatot akar hallani. Mert ami titokzatos, amire nincs magyarázat, az érdekes. Olyannyira érdekes, hogy érdemes mellé különféle sztorikat köríteni, kitalálni. Biztosan nem jól éltek, netán anyagi válságba kerültek, tönkrement a házassá​guk, és ezekhez hasonló találgatások keltek szárnyra. Gyarló emberi tulajdonság ilyenkor a családtagokat okolni. András egyik éjjel úgy döntött, hogy kilép ebből az életből. Elindult a Balaton partján csak úgy, bele a semmibe. Ki tudja, megnézte-e a csillagokat akkor éjjel? Ki tudja, kire vagy mire gondolt akkor, azon az utolsó éjszakán? Gondolt-e a gyerekeire, a feleségére, apjára? Vagy csak a sötéten fénylő vizet nézte, a parthoz verődő hullámokat, és hagyta, hagyta, hogy átölelje, elnyelje az az éjszaka. Az az utolsó éjszaka. Már sohasem fogjuk megtudni, mire vagy kikre gondolt akkor. A szíve könnyű volt-e, vagy nehéz sóhajtással lépett ki földi életéből. Nem tudjuk meg, de döntését el kell fogadnunk. Felnőtt fejjel, felelős pozícióban, férjként és apaként követte el tettét. Bizonyára nagyon sokszor átgondolta. A tragédia után két évvel ültünk le feleségével, Annával beszél​getni. - Úgy gondolod, hogy András is depressziós volt? - Sajnos, igen. Bár kevesen tudták róla, még a közveden környezete sem hitte el ezt, annyira képes volt titkolni. Hiszen ő dolgozott, bejárt az irodájába, intézte a vállalkozásával járó teendőket, szervezett, koordinált, tette a dolgát. Hiheteden akaratereje volt. -Amikor megismerkedtetek, milyennek láttad, milyen fiatalembernek? Látható volt-e már akkor is, hogy időnként ingadozó a hangulata? - Egészen sajátságos volt mindig, csendesebb, egyfajta belső humorral, ami rendkívül vonzóvá tette. A környezete nagyon tisztelte már akkor is, és aki ismerte, szerette. Elfogadtam ilyennek. —A családjában előfordult-e depresszió, netán öngyilkosság? ~ Nekem a családja hosszú évekig nem mondott erről semmit. Ezért az első években, amikor láttam rajta, hogy valami bántja, valami miatt egészen magába fordul, és én nem tudom kideríteni ennek az okát, bármennyire szeretném is, nagyon sokat gyötrődtem. Nem tudtam mit kezdeni ezzel az érzéssel, ezzel a helyzettel. Előfordult, hogy hetekig nem szólt hozzánk. Sem hozzám, sem a gyerekekhez. Hazajött, evett valamit, majd olvasott, nagyon sokat olvasott, beletemetkezett mindig valamilyen témába, és akkor arról, amit csak lehetett, elolvasott. Rosszul aludt, gyakran felébredt éjjel, ki-be járkált a szobákban, és nem tudott újra elaludni. Az, hogy nem beszélgettünk lelki gondjainkról, érzéseinkről, engem egészen megviselt. Ez nekem azért volt megdöbbentő, mert a mi családunkban mindenki kibeszélte, elmondta a problémáját. Magamban kerestem a hibát, mit rontot​tam el, mi az, amit nem jól csinálok. -Apai vagy anyai ágon öröklődött a betegsége? - Sajnos a család mindkét ágán előfordult ez a betegség, de előttem titkolták. Én csak az utóbbi tíz évben szereztem erről tudomást. Akkor sem a családtól, hanem kívülállóktól. - Milyen volt a kapcsolata a szüleivel, testvéreivel? -Nekem nagyon furcsa volt, hogy igazából nem beszélgettek soha. Náluk az nem volt téma, hogy te mit érzel, mi bántja a lelked. Egyébként mindenről lehetett velük beszélgetni, akár napokon keresztül is, de sohasem magukról! Apósom is és az anyósom is rendkí​vül művelt ember volt, de egy szigorú, zárt világban éltek. -Miért? Mi volt ennek az oka? Tudsz erről valamit? - Anyósom egy nagypolgári, gazdag zsidó családból származott, akinek sikerült élve hazajutni Auschwitzból. Az ott átélt szörnyűségek minden bizonnyal egyrészt megtörték, másrészt pedig megkeményítették. Kevés érzelmet vagy indulatot láttam rajta. Apósom szintén igen művelt ember, több diplomával is rendelkezik. Mint férjem elmondta, a családban soha nem beszéltek a koncentrációs táborról, a háborúban elszenvedett rémségekről, ő például csak egyetemista korában tudta meg, hogy az édesanyja min ment ke​resztül. -Férjemnek egyetlen testvére van, egy öccse. Ő, úgy gondolom, erősebb, mint a férjem volt, az apósom habitusát örökölte.

Apósom is kemény, hideg, rideg ember volt, aki vasakarattal követelte meg a gyerekeitől a fegyelmet, az eredményeket. Férjem és öccse csak jeles bizonyítványokat vihetett haza. Sajnos ez a követelményekkel teli gyerekkor elvette tőlük a gondtalan játszások örömét. Férjem egész életében az apjának akart megfelelni. Bármilyen eredményt elért a szakmájában, mindig azt mondta, hogy „apám mit fog szólni ehhez?", vagy „vajon apám örül-e majd ennek meg annak a sikernek". Ez mindennél fontosabb volt a számára. Én legalábbis így éreztem. - Férjed okos, értelmes ember volt. Felmerült-e köztetek, beszéltetek-e arról, hogy ez betegség? -Természetesen. Többször is. Belátta, hogy ez betegség, de mindig úgy beszélt, hogy ez rá nem vonatkozik. Nem volt hajlandó ke​z eltetni magát. Semmilyen módon. - Mit tudtál tenni ebben a helyzetben? Kivel tudtad megosztani ezt a lelki terhet? Tudtál-e tanácsot kérni valakitől? - Csak két nagyon jó barátnőm hitte el nekem, hogy a férjem be​teg. Depressziós. Ők mindvégig kitartottak mellettem. Segíteni próbáltak, és lelket öntöttek belém. Apósomékhoz hiába fordultam, ők azt mondták nekem, hogy a „mi családunkban ilyen betegség nem fordulhat elő", biztosan túlzásba viszem, nincs igazam. - Vajon a fiaid észrevették-e apjuk különös viselkedését? ők hogyan ér​tékelték ezt? - A fiúk elég korán elkerültek a szülői házból, iskolába, kollégiumba. Kiskorukban nem úgy értékelték mint betegséget, hiszen akkor meg én sem voltam igazán tudatában, hogy mi is történik velünk. Később megosztottam a fiúkkal aggályaimat, gondjaimat, de mivel nem velünk éltek, igazából el sem hitték. Hiszen amikor hazajöttek, Vagy találkoztunk velük, akkor András előttük is megjátszotta magát, es igyekezett a legjobb formáját mutatni. ~ Beszélgettél-e a fiúkkal erről a betegségről? ~ Természetesen. Mikor tudatosodott bennem András betegsége, több könyvet is elolvastam, amelyet erről írtak, és próbáltam ezt a fiúknak is elmondani. - Megkerestél-e a családból valakit, amikor először rájöttél, hogy baj van, segíteni kellene? Kihez tudtál fordulni? Sajnos az én szüleim korán meghaltak. Hozzájuk nem fordulhattam. András apja pedig elbagatellizálta az egészet, mondván, hogy én eltúlzom a helyzetet. Az öccse úgyszintén nem hitte el. A barátainak, munkatársainak hiába mondtam. Ők sem hitték el. Képes volt mindenkit félrevezetni, megtéveszteni. Kivéve engem. Hiszen én otthon láttam őt. Előttem nem tudta letagadni a tényeket. Csak a két ba​rátnőm segített. - Nyíltabb volt, vagy elzárkózott, ha beszélgetni próbáltál erről vele? Egyáltalán lehetett-e erről a betegségéről beszélgetni vele? - Nem, nem kommunikált. Ha szóba hoztam, még inkább bezár​kózott a maga kis külön világába. - A munkahelyén érzékelték-e a problémákat, látták-e a hangulat​v áltozásait? Igen, egy idő után érezték, hogy valami nem stimmel. Mégsem hitték el igazán. Csak azt látták, hogy egy ideje megváltozott. Már nem olyan, mint régebben volt. Hallgatag, keveset beszél. S ha a vállalkozásban valamiben is dönteni kellett, akkor napokig gondolkodott, és mégsem tudott döntést hozni. így aztán egyre inkább kicsúsztak a kezéből a dolgok. S ami a legrosszabb, az irányítás. A valamikori határozott, energikus főnök most egészen más arcát láttatta, és senki sem tudta ennek a változásnak az igazi okát. -Mi volt a kedvenc időtöltése, mi kötötte le igazán? - Sokat olvasott, nagyon szerette az operát, zenét hallgatott, meg szakmai továbbképzésekre is járt. Olyan tanfolyamokra fizetett be, amelyek azelőtt sohasem érdekelték volna, különféle menedzserkurzusokra stb. Később rájöttem, hogy az egész csak pótcselekvés, addig sem kellett szembesülnie a munkahelyi -lassan már tarthatadanná váló -helyzettel. Sem pedig velünk, a családjával. Régebben mindig beszélgetett a fiainkkal, most nem. Nem hallgatta meg őket, hanem munkájára hivatkozva bevonult a szobájába, és esténként csak vacso​rázni jött onnan elő. -Az utóbbi két, de talán három évben már úgy éltünk szinte egymás mellett, hogy egész nap nem szóltunk egymáshoz. Vagy alig. Egy-két fontos mondatot. Ami elkerülheteden volt. Egyszer-kétszer Idtörtem, hogy ez így nem mehet tovább, ezen változtatni kell, értse meg, még az is jobb volna, ha tányérokat csapkodna a földhöz, mert legalább történne valami. Később azt ajánlottam, hogy költözzünk külön, és gondoljuk át a házasságunk. Mindketten nyugodtan, egy​m ástól függedenül. -De ezt meg nem akarta. Kérdeztem tőle, hogy esedeg van-e valakije? Netán belépett egy új nő az életébe? Akkor mondja meg, ne gyötrődjön itt, és váljunk el békességgel. De azt mondta, hogy erről szó sincs. Nincs senkije. Azt sem akarta, hogy különköltözzünk. Megint kérleltem, hogy menjünk el egy pszichiáterhez, de csak legyintett, és azt válaszolta, hogy az ő gondolatai tiszták, nincs szüksége semmiféle butító gyógyszerre. - Ezek után én mentem el egy pszichológushoz, mert úgy érez​tem, hogy ezt a helyzetet már nem tudom tovább kezelni. Valaki mondja el nekem, hogyan kell egy ilyen beteggel együtt élni? Mit kell tennem? Sikerült is egy nagyon jó pszichiáterhez eljutnom, akit az egyik barátnőm ajánlott. Ez a barátnőm arra kért, ígérjem meg neki, hogy legalább öt alkalommal elmegyek. Bevallom, kezdetben csak az ígéret miatt mentem el. Az első ilyen óra, beszélgetés végén jelezte nekem az orvos, hogy lejárt az időnk. Én mérges voltam, és azt mondtam, hogy ennyi idő alatt nem lehet megnyílni, nem lehet elmondani őszintén az életem. Ez kevés. Tényleg csak az ígéret miatt mentem vissza másodszor is. A második alkalommal azonban már megterveztem, amit el akartam mondani, hogy beleférjek az adott időkeretbe. Harmadszorra pedig már alig vártam, hogy mehessek, mert volt egy ember, aki meghallgatott, és akkor azt mondta nekem: „Látja, az idő az nagyon sok. Amit ma nem tudunk megbeszélni, arra lesz időnk a jövő héten." -Azóta is hálás vagyok a barátnőmnek; úgy érzem, nekem nagyon sokat segített ebben a helyzetben ez a végtelenre állított lelki segítség. Amikor azonban András megtudta, hogy pszichiáterhez járok, nagyon mérges lett. Azt mondta, minek kell kiteregetni a családi szeny-nyest? Miért beszélem én tele a fejét annak az orvosnak, aki egyébként a mi problémánkat úgysem tudja megoldani. Valóban, a mi problémánkat nem tudta megoldani, de nekem abban a kilátástalan helyzetben nagyon sokat jelentett. Állítom, hogy a segítségével lettem úrrá a helyzeten, és tanultam meg együtt élni is egy ilyen betegséggel.

- Ezek szerint mi okozhatta az utolsó két-három évben Andrásnál ezt a gyorsnak mondható változást? Talán nem túlzás azt sem mondani, hogy érzelmi leépülést. Van-e erre valamilyen ismereted? Erte valamilyen nagyobb csalódás, vagy egyéb, ami felszínre hozta nála ezt a be​tegséget? - Nem tudok róla. Lehet, hogy érte valami, de erről mi, a családja nem tudunk. Semmit. Természetesen a szülei és az öccse sem. Hiszen, mint mondtam, nem voltak egymással szemben nyíltak, beszédesek. Arról sem tudok, hogy ő beteg lett volna ezen kívül. Az azonban biztos, hogy amikor esetenként maga is felmérte, hogy milyen helyzetbe hozta a családját, hogy a munkahelyén már nem olyan a tekintélye, mint régen volt, akkor tett olyan megjegyzéseket, hogy így nem érdemes élni, meg hogy majd meglátjátok, nagy változások lesz​nek itt. -De senki sem tudta, és senki sem mert ilyen változásra gondolni, amely bekövetkezett. Ha rákérdeztünk, hogy milyen változásokra gondol, akkor mindig mondott valamit, és mindenkinek mást. Volt, akinek azt mondta, hogy külföldre megy dolgozni, volt, akinek meg azt, hogy felszámolja ezt a vállalkozását, és elmegy a fővárosba. Nekem meg azt mondta, hogy nem akar többet dolgozni, nem akar többet bemenni a munkahelyére. Pedig előtte a munkája volt a mindene. Nagyszerűen csinálta, amit csinált, szeretettel, tényleg teljes tudásá​val. Most pedig? Az utolsó években nem érdekelte semmi. - Be sem akart menni reggelente az irodájába. Csak ült az asztal nál, reggelizett, ivott egy kávét, és a fejét a kezébe temette: „Jaj, csak ne kellene bemennem a munkahelyemre" - mondogatta. Igazából én mindig arra vártam, hogy majd csak megoldódik valahogy ez az egész, majd csak túlleszünk rajta. -Milyen volt az utolsó napokban? - Az utolsó két hétben úgy láttam, hogy mintha felszabadultabb volna. Mint amikor valaki egy nagy nyomás alól végre felszabadul, és újra tud önfeledten nevetni, viccelődni. Ilyen volt. Kezdtem félve, lassú óvatossággal arra gondolni, hogy talán csak nem? Csak nem történik végre valami pozitív változás? Ezekben a napokban beszélgetett velem. Elmentünk megünnepelni a házassági évfordulónkat is. Olyan hiheteden volt az egész. Aztán meg anyák napjára összehívta a családot. Akit lehetett. A testvérét a családjával, apósomat, mert anyósom időközben meghalt, az unokatestvérét, sőt egy gyerekkori jó barátját is ide invitálta Amerikából. Senki sem gondolt rosszra. -Egy furcsa dolog volt csupán: ő vonattal jött fel Budapestre. Ja, elfelejtettem mondani, hogy apósom Budapesten lakott, és itt rendezte meg ezt az összejövetelt. Szóval egy furcsa dolog volt, hogy amikor már hazafelé készülődtünk, vagyis ment volna mindenki a szálláshelyére, akkor ő meglobogtatta a vonatjegyét, és megkérdezte: „Nem akar valaki a retúrommal visszautazni?" Jót nevettünk rajta, de én később elgondolkodtam, hogy vajon miért mondta ezt? Másnap reggel azonban mindenki elindult haza. Én a fiaimmal kocsival mentem, míg ő kedvtelésből vonattal. Nem szeretett kocsival utazni sehová sem. Amikor kivittük a pályaudvarra, megnyugodtam, hiszen mo​s olyogva integetett nekünk. Akkor láttam utoljára élve. -Később hallottam valakitől, hogy ebben az utolsó időben, hetekben, amikor a döntésüket már meghozták, megnyugszanak, és telje​s en kiegyensúlyozottnak tűnnek fel az öngyilkosságra készülők. Le​het, hogy ez igaz, mert én is ezt tapasztaltam. -Hagyott-e búcsúlevelet? Mondanál-e valamit róla? -Igen, hagyott! Elbúcsúzott tőlünk. Elbúcsúzott mindenkitől. -Milyen módon halt meg? -Gyógyszerekkel. De nem otthon tette, hanem a Balaton-parton. Elment a Balaton egyik legszebb részére az északi parton, és hétfon hajnalban bevette a gyógyszereket. Azt mondják, gyorsan meghalt. Nem tudom. Olyan hiheteden nekem ez az egész. - Hibáztatott-e valaki téged családon belül? Esetleg a munkahely vagy a baráti kör? Nyilvánosan senki. De hogy mit gondolnak? Tudod, érdekes, ahogy a barátok ilyenkor viselkednek. Van, aki nem szól hozzád, és azt mondja, hogy nem tudja ebben a helyzetben mit kell mondani. Mit lehet mondani? Nem tudják, hogyan szóljanak, vigasztaljanak, vagy éppen elmarasztaljanak valami mulasztásom miatt. Olyan kétséges, kérdéses ez az egész helyzet. Én pedig ott voltam a nagy fájdalmammal és magányommal. Szerencsére azért az én közeli barátaim, barátnőim sokat segítettek nekem. A közös baráti körből, a volt munkatársaktól viszont csak egy sms-t kaptam, melyben kifejezték mély együttérzésüket. Nem humoros? Mély együttérzés egy sms-ben? Ugyan mit higgyek? Mit gondoljak? Mit válaszoljak erre? - A családja, szülei elfogadták-e, hogy depressziós, vagy inkább nem akartak erről beszélni, titkolták? - Nem akarták tudomásul venni. Sőt a mai napig sem veszik tudomásul, hogy beteg volt. Az apósom azt mondja, hogy ezt én találtam ki. Pedig tudja jól, de fél szembesülni még saját magával is. Nemrégiben bejelentette nekünk, hogy elutazik. Tudod, az ő rokonai Hollandiában élnek. Nagyon meglepett bennünket ez a bejelentés, mivel már igen öreg, 90 éves. Na és képzeld, vállalkozott erre a költözésre, és elment. Úgy ment el, hogy nem ült le a fiúunokáival beszélgetni. Nem segített semmit, hogy ezekben a fiatal fiúkban kialakult, megfogalmazódott ezernyi kérdést tisztázzuk. Időnként én úgy érzem, kevés vagyok ehhez. Én azt hittem, hogy majd a nagyapjuk meg a nagybátyjuk leül velük, és elbeszélgetnek. Megpróbálják megértetni ezekkel a gyerekekkel, hogy az édesapjuk beteg volt, és azért halt meg. De nem, a nagyapa szinte elmenekült innét, András öccse pedig, a nagybácsi úgy csinál, mintha semmi sem történt volna. - Ha eljönnek hozzánk, mindenről beszélgetnek, csak Andrásról nem. Ki sem ejtik a nevét. Mintha sohasem létezett volna. Én pedig nem tudok így csinálni. Én beszélni akarok róla mindig. Szerintem ők ezt szégyenként élik meg, hogy a családjukban ilyen előfordulhatott. Pedig amint hallottam, nem ez az első öngyilkosság. Csak elhallgat​ták előlem, mint minden mást. Csak soha nem beszéltek róla. Ez a ridegség, ez a tettetett közöny, ezek a szigorú erkölcsök vitték sírba a férjemet. Ez a folytonos megfelelési kényszer, meg hogy mit szólnak az emberek? A férjem ebbe halt bele. Anna hallgat, maga elé néz. Beszédes, szép tekintetében sok elfoj​tott keserűséget látok. -Tudod - szólal meg kicsit később -, tudod, az apósom a gyerekeim nevelésébe is beleszólt volna. Kezdetben ő akart tanulni a gyerekekkel, míg mi dolgoztunk. De olyan szigorú volt velük, olyan spártai, hogy a végén már féltek tőle. Én először örültem, hogy foglalkozik a fiúkkal, de később, amikor rájöttem, mit művel, akkor inkább elvittem őket napközibe. S a gyerekek attól kezdve sokkal nyugodtabbak lettek. Én azt mondtam, hogy egy gyerek, az gyerek. Játszania is kell. Az apósom meg azt mondta, hogy az én nevelésemmel csak bű​nözők lehetnek belőlük. Hál' istennek, nem így lett.

-A tavasszal meglátogattuk őt a fiaimmal Hollandiában. De egyetlen szót sem beszélt a fiáról. Pedig én akartam. Azt akartam, hogy beszéljünk róla. Hogy ismerje el, András beteg volt. Azt akartam, hogy beszéljen erről az unokáival. De nem tette. Mutogatott minket a rokonainak, mint egy dísztárgyat. Elmondta, hogy az egyik unokája ebben jeles, a másik pedig abban kitűnő, és hogy a menye is milyen sikeres a munkájában. Ennyi volt! Érted? Ennyi! Hazajöttünk. Tudtam, hogy ilyen, mégis csalódtam benne. Semmi értelme nem volt meglátogatni. Vártam valamit tőle, valami emberi szót, valami érzelmi megnyilvánulást. De hallgatott. Egyetlen szót sem szólt. És tudod, ez az igazi tragédia. - Mindezeket átélve, összegezve milyen tanulságot fogalmaznál meg az esetetekből? - Ezen sokat gondolkodtam, mit mondjak neked erre? Azt gondolom, beszélni kell. Beszélni, beszélni, beszélni! Családon belül nem lehetnek titkok, elhallgatások. Meg kell beszélnünk mindent. A hallgatás megöli az embereket, a hallgatás tönkreteszi a kapcsolatokat, és beteggé teszi a benne élőket. A család összetartozását éppen az jelenti, hogy minden gondolatunkat megosztjuk a másikkal. Hiába voltak Andrásnak receptorai, érző, rezgő pillanatai, ha nem tudta kivetíteni felém a lelkét. Ha nem tudta elmondani, hogy miről mit gondol. - De nem volt előtte egy meleg családi modell sem. Csak egy hideg, rideg, folyton követelő apa, egy érzelmeit soha ki nem mutató édesanya. A szülők engem nem fogadtak el, mást szántak a fiuknak, de amikor az anyósom meghalt, a betegágyán az utolsó napokban annyit mondott: örülök, hogy a fiam mellett vagy, és csak ti, ti legyetek legalább boldogok! Ez valami nagyon nagy dolog volt tőle. Ilyesfajta érzelmi megnyilvánulás sohasem hagyta el a száját. Azt hiszem, pontosan tudatában volt a fia betegségének. Valahogy akkoriban kezdett el Andráson elhatalmasodni a depresszió, amikor az anyósom meghalt. Nem azt mondom, hogy az ő halála váltotta volna ki, hanem csak úgy időben egybeesett. Aztán szép lassan tönkretette a környezetét, abnormális reakcióit nem értettük, s mindez családon belül is kóros viszonyokat, helyzeteket kreált. Úgy távolodtunk el egymástól közben, hogy szinte észre sem vettük. -Csak két barátnőm volt, akik hittek nekem, és segíteni próbáltak. A családban senki, ha a barátokhoz fordultam, azt hitték, hülye va-| gyok, apósom szerint túlragoztam a dolgot. Barátnőim közül az egy:' orvos, a másiknak pedig szintén közeli családtagja lett öngyilkos, ha sonló betegség miatt. Ők hittek nekem. -Az is baj, tudod, hogy nincs betegségbelátásuk a depressziós embereknek. András sokat beszélt a depresszióról, de mindig másról, hogy ő ilyen beteg lenne, azt sohasem ismerte el.

Bűnbak vagy áldozat? Mintha minden gyász, amit átéltem Csöndes titokban fojtogatna most, Mintha a ködök e magányos téren Lelkembe havaznák a bánatot, Mely kihalt utcák során tovalézeng, Mely szitáló közönnyel csepereg, Magam vagyok ébren. Most ki se véd meg -Maradjatok itt szürke verebek! Juhász Gyula Törékeny, kicsit franciás megjelenésűnek láttam Évát, amikor megállt előttem. Csodálkozó, mélybarna szemeiben egyfajta izgalmat éreztem, persze ez csak afféle intuíció volt és semmi több. Hiszen akkor még semmit nem tudhattam róla, nem ismertem a történetét. Határozott erőt sugárzott lényéből, mozdulataiból. Leginkább Gershwin Kék rapszódiáját juttatta eszembe, mint aki teljesen otthon érzi magát az érzékek és az érzelmek viharában, mélységeiben és magasságaiban. S ez a zeneiség megszépítette. Éva története nem mindennapi történet abban az értelemben, hogy amit átélt, amit elviselt, amit kibírt, az szinte hiheteden. Pedig kibírta, átélte, elviselte! Története mégis mindennapi történet is. Nem egyedi eset. Sajnos sokan kerülnek hasonló helyzetbe, és tehetedenül vergődnek, gyakran egyedül, segítség nélkül. Mert a környezet megítélése a pszichiátriai betegségek esetében meglehetősen ambivalens. S csak kevesen is​m erik fel, hogy a háttérben igen súlyos betegség húzódik meg, a sokat emlegetett bipoláris kór. Ennek tünetei megtévesztők, kegyetlenek, olykor agresszívek, máskor pedig a teljes elesettség állapotába kergetik a beteget. Egy ilyen betegséggel együtt élni nemcsak magának a betegnek súlyos teher, hanem a miatta szenvedő és egyre inkább kétségbeeső környezetének is. Éva éppen attól az embertől szenvedett a legtöbbet, akit a legjobban szeretett életében. A férjétől. Férje betegsége megrontotta életüket, tönkretette családjukat, boldogságukat. A betegség, mint annyiszor, ebben az esetben is halállal végződött. Öngyilkos halállal. Történetük bemutatásával nem elsősorban erről a betegségről szeretnék írni, hiszen ennek definícióit már sokszor leírták a szakorvosok. Ezúttal inkább arra világítanék rá, milyen segítséget kapnak a hozzátartozók, a családtagok, mire számíthatnak olyan helyzetekben, amikor valóságos életveszélynek vannak kitéve, mint Éva is nemegy​s zer. Környezetünk a köztünk élő elmezavarral küszködőket - mint már említettem is - nem egyszer félreismeri. Különös képességük van elhitetni, hogy morbiditásukért a társadalom vagy éppen valamelyik családtagjuk a felelős. Azért is képesek erre, mert vannak időszakok, amikor a beteg állapota látszólag stabil. A következő fázisban azonban már nagyon zavarosan viselkedik, és alig lehet vele érintkezésbe lépni. Éva elsősorban azért ad nyilvánosságot a történetüknek, hogy másoknak segítsen vele. Ismerjék fel a családtagok idejében, hogy betegségről van szó, és adjanak meg minden segítséget, minden erejükkel támogassák a beteget és a vele élő közeli hozzátartozókat. Nyár végi beszélgetésünkre egy csendes, lakótelepi cukrászdában került sor. Könnyednek láttam, pedig nagyon feszült volt. Tragédiájukat talán először mesélte el egy idegennek. Tele volt kétségekkel, amikor elindult erre a beszélgetésre, félt felidézni a gyötrő, olykor borzalmas eseményeket. Mégis elmondta, mert segíteni akar! Beszélgetésünk alatt percről percre nyugodtabb lett, és folyamato​s an beszélt. -Mikor, hány éves korodban ismerted meg a férjed? -Még tizenhat évesen; nagyon fiatalok voltunk. S bár tíz évvel volt idősebb nálam, szinte azonnal beleszerettem. Igazi szerelmi házasság volt a miénk, nagyon nagy szerelem. Házasságot csak akkor kötöttünk, amikor 19 éves lettem, és nemsokára megszülettek a gyerekeink. Három szép gyerekünk. Ők most éppen 13,11 és 10 évesek. Tudod, nagyon hiányzik nekünk, hiányzik az az ember, akit először megismertem. Hiányzik az a mindent elsöprő, önzeden szerelem és szeretet, amelyet 13 éven át kaptam tőle. - Amikor megismerkedtetek, milyennek láttad Zolit, milyen volt ak​k or a személyisége? - Sok barátja volt, többször kimaradt a szülői házból, ivott is, de amikor megismerkedtünk, csak én lettem fontos neki. Családot akartunk, gyerekeket. Abbahagyta az ivást is, és csak velem foglalkozott. Egyébként nem volt túl bőbeszédű, inkább zárkózottnak mondták, de velem szeretett beszélgetni, nekem megnyílt. S ezt nagyon szerettem benne. Nekem is éppen erre volt szükségem, hogy valaki legyen, aki végighallgat, aki figyel rám, aki értem él. - Mit tudtál a férjed családjáról? Előfordult-e esetleg valamilyen pszichiátriai betegség a családtagjai, rokonai körében? - Túl sokat nem tudtam róluk akkor sem és most sem. Mára pedig annyira elromlott a viszony a Zoli családjával, hogy nem is beszélünk egymással. Pedig, tudod, az ő húga volt akkoriban a legjobb barátnőm. Végül is, általa ismerkedtünk meg. Na és most? Most képzeld el, nem is beszélünk. Engem hibáztattak a kialakult helyzetért. Értedenül néztem Évára. Hitedenkedve meredtem a túrótortára, amelyet kikértünk. S most először vált bizonyossá bennem, hogy amit a szemében csillogásnak látok, az egy végtelen csalódás, végtelen szomorúság fénye. Pár percnyi hallgatás után, megtörten folytatta. - Igaz, annyit hallottam, hogy amikor az anyósom terhes volt Zolival, az orvosok nem javasolták ezt a szülést. Veseproblémái miatt ugyanis gyógyszereket szedett. De minden orvosi tiltakozás ellenére is ragaszkodott a gyerekhez, vagyis a férjemhez, és megszülte. Semmiféle elváltozás, betegség tünetei nem látszottak Zolin, kicsinek teljesen olyan volt, mint a testvérei. -Hányan voltak testvérek? - Hárman. Egy húga, akit már említettem, és egy bátyja volt. Sajnos a bátyja 21 éves korában egy szerencsédenség során meghalt. Ezt rettenetesen nehezen viselte a család és a férjem is. Nagyon ragaszkodott a bátyjához, nagyon szerették egymást,

s ahogy most így visszagondolok, lehet, hogy ez az esemény egy olyan súlyos sokkállapotot okozott nála, hogy felszínre hozhatta a betegségét. Valamilyen szin​ten egészen biztos, hogy Zolinak hajlama volt erre a betegségre. Tudod, az édesapjának szintén lehetett valamilyen pszichiátriai baja, csak őt soha nem kezelték. Rendkívül agresszív, durva ember volt. Emiatt elég gyakoriak voltak a családban a veszekedések, és előfordult, hogy késsel támadt a feleségére, Zoli édesanyjára. Ezek a zaklatások tették őt zárkózottá, befelé fordulóvá, és ezeket a történeteket csak nekem mesélte el. Most így utólag azt mondom, hogy az apósomnak is pszichiátriai betegsége volt. Képzeld csak el, milyen lehet egy olyan családban felnőni, ahol napirenden vannak a veszekedések. Ahol rettegni, félni kell az apától, annak haragjától. Ez állandó stresszállapotot jelent, és még egy egészséges lelkületű ember is feszültté válik benne. Mi viszont egy feltédenül rendezett családot szerettünk volna, sok-sok gyerekkel. - Történt-e esetleg más olyan esemény is, ami ilyen sokkoló hatással le​hetett rá, mint a testvére elvesztése? - Történt, amikor meghalt a nagymamám. A nagymamámat nagyon tisztelte és szerette, őszintén ragaszkodtak egymáshoz. Nos, a nagymama halála szintén kiborította és felizgatta, illetve elmondása szerint a temetésekor újból felszínre törtek belőle bátyja halálának emlékei. Betegsége is lényegében a nagymama betegsége, halála kö​rüli időben jelentkezett először. - Mit vettél észre rajta ? - Tudod, időközben nekünk egy jól működő vállalkozásunk lett, amelyben örömét lelte, amit nagyon szeretett csinálni. Ez a vállalkozás folyton bővült, nagyobb lett, és fejlesztenünk kellett. Ehhez viszont kölcsönt vettünk fel, de minden jól működött, nem volt okunk az idegességre. -Azzal kezdődött, hogy folyton félt valamitől. Hogy például nem tudjuk visszafizetni a kölcsönöket, mi lesz velünk, a gyerekekkel? Mi lesz, ha mégsem sikerül? Hiába vigasztaltam, mondogattam, hogy hiszen minden rendben van, ő mégis rágódott ezeken az anyagi természetű dolgokon. Sokat feküdt például. Nehezére esett felkelni és kimenni valahova. Láttam, hogy egyre jobban lerobban. Aludt is sokat. Ilyen állapotában a gyerekeket sem tudta ellátni. Minden rám hárult. A világon minden. Ő pedig csak ült a nappaliban és nézett maga elé. A gyerekek odabújtak hozzá, simogatták, átölelték, és szeretetükkel elhalmozták. Nem is értettem hirtelen ezt az egészet. Csak azt láttam, hogy más, mint amilyen előtte volt. -Kérdezgettem, hogy mi van vele, talán fáradt, túlhajtotta magát? Nem kellene-e pihennie egy kicsit? Menjünk el valahová üdülni stb. De nem akart. Otthon tépelődött, emésztette magát, és azt sem tudtam, hogy igazából mi miatt. Ez a lehangolt állapot és érzelmi kiüresedés egy idő után megrémisztett, és felkerestem egy szakorvost, elmondtam neki, mit tapasztalok a férjem viselkedésében, és kértem a segítségét. A doktornő meghallgatott, és mindjárt az elején megbe​s zéltük, hogy bármi áron elviszem hozzá a férjemet. Na, ez nehéz feladat volt. Mert a legnehezebb egy ilyen betegséggel küzdő emberrel elhitetni először azt, hogy ő beteg, másodszor pedig, hogy menjen el az orvoshoz. Végül mégiscsak sikerült, hiszen ekkor még hallgatott rám, és nem ellenséget látott bennem. - Elmentünk tehát az orvoshoz. Az első három alkalommal a beszélgetések nagyon jól sikerültek, szimpatikus volt számára a doktornő, Zoli pedig elfogadta, hogy neki gyógyszert kell szednie. Már nem emlékszem pontosan, hogy mit írtak fel neki, de pár hét, úgy jó két hét után már látni lehetett nála a javulást. -Javult az állapota? - Igen, kimondottan javult. Fellélegeztünk. Kezdtünk visszatérni a régi kerékvágásba. Eleinte minden alkalommal elmentünk a kontrollra, ami igen fontos volt. Egy gyönyörű félévet töltöttünk együtt, bízva a teljes gyógyulásban. Visszament dolgozni is, majd egy ideig nem történt semmi. - Volt valami hobbija, szeretett olvasni vagy zenét hallgatni, vagy bármi egyéb? Hobbija kimondottan nem volt. Szeretett rajzolni. Szépen rajzolt. Ezeket a gyerekeinek vagy nekem rajzolta. A rajzok eltűntek, majd a halála után egy karácsony előtti napon találtam meg őket. Tudtam, hogy ez az én karácsonyi ajándékom, amit ő küldött nekem. - Mit ábrázoltak a rajzok? - Lerajzolta az egyik cserepes virágomat, vagy állatokat rajzolt a gyerekeknek. Volt közöttük például egy tigris, amint a szájában viszi a kicsinyét. - Nem kezdett el inni vagy drogozni? - Dehogy. Se nem ivott, se nem drogozott. Néhány hónap elteltével kezdtek nála újabb furcsaságok megjelenni. Kirívó megnyilvánulásai voltak, engem okolt, amiért kölcsönt vettünk fel, pedig ebben is együtt döntöttünk, vagy amiért a világ nem olyan, mint előtte volt. Válni akart. Éppen ő, aki engem a világon a legjobban szeretett. Azt mondta, tönkretettem az életét, de majd most ő egyedül megmutatja, mire képes valójában. Olyan is volt, hogy nem engem, hanem másokat hibáztatott, szidott, de valami baj mindig volt. Valamitől min​dig negatív volt az egész ember. Azonnal kértem, hogy menjünk vissza a doktornőhöz. -De ezúttal nem akart. Azt mondta, hogy nincs szüksége orvosi segítségre, mert a baj az én vagyok. Miattam kerül folyton ilyen stresszes állapotba, tarthatatlan ez az egész. Sikerült rábeszélnem egy orvosi kontrollra, ám mire eljutottunk a rendelőbe, annyira felpörgette magát, hogy a doktornővel emelt hangon közölte, hogy ő jól van, senkinek semmi köze az ő életéhez, és nem ő a beteg, hanem azok, akik ezt állítják róla. A doktornő próbálkozása a gyógyszeres terápiára kudarcot vallott. Kirohant a rendelőből, mondván, hogy ő még sosem volt ilyen egészséges, és sosem volt ennyire jól, mint most. - Elmentem az anyósomhoz is. Azt reméltem, hogy segíteni fognak. Amikor elmondtam, mit tapasztalok, mi történik, akkor azonnal engem kezdtek el hibáztatni. - Téged hibáztattak? Meg sem győződtek arról, hogy a fiuk valóban beteg? - De, meggyőződtek. Még a depressziós szakaszban eljöttek hozzánk, és látták, hogy fekszik, meg hogy nem beszél. Más alkalmakkor meg annyira aludt, hogy egyáltalán nem tudtak vele beszélni. Amikor meg mégiscsak sikerült egy beszélgetés, akkor elhitette velük, hogy nincs vele semmi baj sem, csak kimerült, mert agyonhajtotta magát. Ezek után törvényszerűen következett, hogy én vagyok a hibás, mert nem figyelek rá eléggé, nem látom el úgy, ahogy kellene stb. Ja, meg hogy a fiuk a sok hiteltől meg vállalástól lett ilyen beteg, és ebbe, ugyebár, én hajtottam bele.

- Egyre durvább és agresszívebb lett velünk. Kifejezetten élvezte, ha vendégek vagy társaság előtt engem megalázhat, ami addig soha nem volt a szokása. Csúnyán beszélt velem is és a gyerekekkel is, és közben meglehetősen felélénkült. Érzelmi megnyilvánulásai időnként kétségbeejtőek voltak. Féltem. - Ezek után az orvoshoz többet nem jött el. Egyszeriben minden rossz lett, mindenért kiabált. Az orvos engem is nyugtatni próbált, és azt mondta: „Ne vegyem most komolyan őt, bármit is csinál, hiszen túlpörgött." Ekkor már nyíltan beszéltünk arról, hogy ez bizony egy mániás depresszió. A mániás fázisban pörgött és agresszív volt, míg a depressziós fázisban szétesett, az önbizalmát elveszítette, és elesett​nek láttam. -A mániás fázisban gyakran hazaköltözött a szüleihez, engem is és a gyerekeket is otthagyott. A helyzet nagyon eldurvult. Ha itthon volt mégis ebben a fázisban, akkor rettegtünk tőle. Mindenért kiabált, mindenért minket hibáztatott. Éjszakánként a gyerekekkel aludtunk együtt egy pici szobában összebújva, és magunkra zártuk az ajtót, mert féltünk tőle. Teljesen kiborultam, és kezdtem érezni, hogy ha sokáig így megy, akkor nem fogom tudni ellátni a gyerekeimet. Segít​s égre lett volna szükségem. - Kihez fordulhattál segítségért'? - Lényegében az előzőekben megismert doktornőn kívül senkihez. Az én szüleim sem hitték el nekem, hogy itt egy súlyos, kegyetlen betegségről van szó, az ő szülei meg engem hibáztattak a történtekért, tehát oda sem mehettem. Meggyőződésükké és rögeszméjük​ké vált, hogy én tettem tönkre a fiukat. „Nem volt elég elveszíteni az egyik gyerekünket, most ezt a másikat meg te teszed tönkre", kiabálták. Közben pedig a gyerekekre mosni kellett, iskolába jártak, főzni kellett. Nem is tudom, honnét merítettem az erőt magamban, hogy mindezt egyedül végigcsináljam. Hiába könyörögtem neki, kértem, menjünk vissza az orvoshoz, hajdiatatlan volt. Amikor a durvaságok, trágárságok már mindennaposakká váltak, akkor kétségbeesésemben újra visszamentem az előző doktornőhöz, és zokogva kértem, hogy segítsen rajtam, mert nem bírom tovább. -Sajnos azonban akarata ellenére még egy ilyen helyzet kialakulásakor sem lehet senkit kényszerrel kórházba vitetni. Ez a törvény. A doktornő sem tudott segíteni. Csak akkor lehet kényszerbeszállítást alkalmazni, ha valakinek az életét közvedenül veszélyezteti. Ilyenkor a veszélyeztetett félnek (!) lehetősége van kihívni az éppen ügyeletes orvost, aki, ha úgy látja, esedeg alkalmazhat kényszerbeszállítást. Esetleg. És ha úgy látja! Törvény! Az emberi jogok. Igen. Es az én jogaim? És a gyerekeim jogai? És a mi életünk? - Nem kellett sokáig várnom. Megtörtént a kényszerbeszállítás. Pszichiátria. - Milyennek láttad a kórházi helyzetet, milyen az ottani kezelés lé​nyege? - Egy szóval: borzalmas. Ha valaki még nem járt itt, és nem tudja, mit fog látni, arra rendkívül letargikusan, deprimálóan hat. Egyrészt az épület is lerobbant, siralmas állapotban van. Mindenütt zavart tekintetek merednek rád, egyik-másik beteg odajön hozzád, kérdez, megpróbál kapcsolatot teremteni veled, vagy éppen cigarettát kér. Az egyik folyamatosan jött utánam, és vízzel kínált. A legszörnyűbb azonban az, hogy a súlyos elmebetegekkel együtt kellett lennie a fér​jemnek is. -Az orvosok szerint a férjem elmebeteg. Az elmebetegek érdekeit védik, ezért szabadon járkálhatnak össze-vissza. Folyamatosan ki​s zöknek az intézetből; némelyikre megkülönböztető ruhát adnak, de mégis kiszökik. - Hány beteg van egy szobában ? Általában hat vagy nyolc ember van egy kórteremben. Előfordul, hogy bántják is egymást. De az idegesebbeket, agresszívebbeket benyugtatózzák. Férjem a gyógyszerekre nem jól reagált. Nem használtak neki. Amikor meglátott a folyosón, bement a szobájába, és nem akart beszélgetni velem. Nagyon sírtam, hogy így, ilyen állapotban kellett látnom őt. S mivel nem akart beszélni velem, haza kellett jönnöm anélkül, hogy egy szót is váltottunk volna. - Két héttel később kiadta őt a kórház úgy, hogy azt sem tudtam, milyen állapotban van, mi lesz velünk. Amikor hazajött, már beszélgetett velem. Nem fordult el tőlem. Kértem, könyörögtem, hogy újból próbáljunk meg mindent. Segítsen. S ő megígért nekem mindent. Hittem, mert hinni akartam a gyógyulásában. -Mindenáron segíteni akartam rajta, segíteni, mert szerettem. Onzeden, mindent elsöprő szerelemmel. Tudtam, hogy az átélt ret​tegések, durvaságok és agresszió nem az ő valódi lényétől származ​nak. Olyan érzésem volt, mintha maga az ördög bújt volna belé, és nem hagyná a férjem személyiségét érvényesülni. Tudtam, hogy bármit tesz is, mindvégig mellette maradok, segítem őt ennek a szörnyű betegségnek a legyőzésében. Mert szerettem. - Megpróbáltam rávenni, hogy menjünk el egy hétre valahová nyaralni együtt a gyerekekkel. Arra gondoltam, ha újra együtt lesz a család valahol, egy teljesen semleges területen, akkor talán kicsit visszatalál hozzánk érzelmileg és megnyugszik. Már az út elején is rendkí vül feszült volt, nem tetszett neki semmi, nem volt jó a szoba, a piz za, minden negatívan hatott rá. Ezzel teljesen tönkretette nemes; nekünk, hanem a gyerekeknek is a nyaralását. -Milyengyakorisággal váltakoztak nála ezek a periódusok? - Nagyon hosszú volt, mondhatnám tavasztól őszig volt mániás és ősztől tavaszig egyfolytában depressziós. Ujabb gyógyszereket írtak fel neki, egyszerre hármat is szedett. Az orvos azt mondta, hogy nagyon súlyos eset a férjem, készüljek fel a legrosszabbakra. Amikor egy újabb mániás szakasz következett, érzéseit sem tudta kontrollálni már. Folyton fenyegetőzött, hogy majd tönkretesz engem. A depressziós szakaszban tiszta volt a tudata, tisztában volt az elköve​tett bűneivel. Értelmes ember volt, hamar rájött, hogy súlyos beteg. Beszélgettünk róla. Megígértem neki, hogy mindenben mellette állok, keresek másik orvost, másik kórházat, másik terápiát. Reményvesztetten szaladgáltam az orvosokhoz, hogy tegyenek valamit, segítsenek, de csak azt tudták mondani, hogy az ön férje igen súlyos eset. -Valakinek a tanácsára felkerestem a budapesti kórházakat is. Sajnos a legtöbb helyen telt ház volt. Annyi a hasonló tünetekkel kezelésre szoruló beteg, hogy heteket, hónapokat kell várni a helyre. Igaz az is, hogy nagyon kevés a rendelkezésre álló betegágy. Végül sikerült egy budapesti kórházban helyet szerezni a férjemnek. - Mivel biztattak itt, mivel kezelték itt a férjedet? - Akkor éppen mániás fázisban volt. Többféle vizsgálat után az elektrosokk mellett döntöttek. - Elektrosokk? - kérdezem hitedenkedve. Azonnal eszembe jut a Jack Nicholson által játszott figura, McMurphy a Száll a kakukk fészkére című filmben. Jan Eastgate megjegyzése szerint pedig: „Noha az emberek általában azt hiszik, hogy amióta

Nicholson eljátszotta ezt a szerepet, azóta megszűnt az elektrosokk-terápia, ezzel szemben az a helyzet, hogy százezrek vannak kitéve ennek a »kezelésnek« szerte a világon." -Igen, elektrosokkot kapott - erősíti meg az előbbieket Éva. Igaz, egy-két napig úgy tűnt utána, hogy jól van, de ez csak illúzió volt, mert igen hamar visszaesett. Karácsonyra hazaengedték őt. Nagyon elesettnek láttuk megint, és próbáltuk minden elképzelhető módon szeretgetni, vigasztalni. „Minden mindegy" állapotban volt, teljesen mindegy volt, hová visszük, vagy mit csinálunk vele. Erődennek és akarat nélkülinek láttuk. Ismét gyógyszeres kezelést kapott, új, megint új gyógyszerekkel, melyektől ismét javulni látszott az állapota egy idő után. -Mire tavasz lett, úgy egy hét tünetmentesség után megint áden-dült a mániás szakaszba. Válni akart tőlem, leköltözött az anyósomhoz, és elmondta, hogy én tettem őt tönkre, olyan vehemenciával és határozottsággal adta elő, hogy megtévesztette a környezetét. A mániás fázisban mindig válni akart, a depressziósban pedig könyörgött, hogy ne hagyjuk el. Majd üldözési mánia lett rajta úrrá. Téveszméi hatására életvitelt akart változtatni, és amikor a kórházba Budapestre visszakerült, elmondta, hogy ő már jól van, csak miattam nem tud változtatni az életvitelén, mert mi a kerékkötői vagyunk. Mindenképpen szeretne elválni tőlem, és akkor rendbe jönne az élete. -Anyósom és apósom felmentek Budapestre a kezelőorvosához, és mivel örültek a válás gondolatának, megnyugtatták az orvost, hogy a fiuk jól van, ők semmiféle elváltozást nem tapasztalnak rajta. Ezek után a kezelőorvos közölte velem, hogy bárkinek bármikor joga van átértékelni az életét, és ez nem feltédenül jelent betegséget. És mivel ő a szülőknek hisz, nem pedig nekem, a feleségnek, így férjemet nem tartja bent tovább az osztályon. - Sokat gondolkodtam ezen azóta is. Mi történik akkor, ha az anyósom által félrevezetett orvos nem állít fel téves diagnózist? Ha akkor nem hagyják abba a gyógyszeres kezelést, férjem még mindig velünk lehetne? Talán! Erre a kérdésre már sohasem kapok vá​laszt. -Kiengedték tehát a kórházból, és ekkor elkezdődött a pokol. El​kezdett ügyeket intézni, feldobott állapotában a bankból a folyó​ számlánkról levette a család félretett pénzét, elutazott, és egy távolabbi városban, egy szállodában töltött egy egész hetet. A nála lévő pénzt mind elköltötte. Kétségbeesetten szaladgáltam szülőkhöz, rokonokhoz, hogy segítsenek, mi lesz így velünk? Közben mindenkinek mon​dogatta, hogy ő nem is beteg. -A szülei, vagyis anyósomék a fiuknak hittek, de leginkább hinni akarták, hogy meggyógyult a gyerekük. Mostani határozottsága, sür​gés-forgása arra utalt, hogy talán változik valami. Már azt sem fogad​ta el, hogy ő beteg. - Meg lehet téveszteni ennyire egy olyan orvost, aki ilyen betegekkel foglalkozik? Meg. Bizony meg. A pesti kórházba nem ment vissza, itthon pedig igen durva és agresszív volt. Elkezdte kiárusítani a vállalkozásunkat. Engem egy levélben életveszélyesen megfenyegetett. Ezt a levelet egy nyílt faxon elküldtem a budapesti orvosnak - két tanúval is alá​írattam, hogy hitelesítsem - és kértem, nagyon kértem a segítségét. Életveszélyben éreztem magam. -A válasz pedig, tudod, mi volt? Hogy mertem én nyílt levélben, nyílt faxon mindezeket elküldeni? Az, hogy velem, velünk, a gyerekekkel mi lesz, az nem érdekelte. Zoli közben folyamatosan és betegesen engem figyeltetett emberekkel. Embereket fogadott, hogy engem figyeljenek! Olyan halálfelelem fogott el, hogy fogtam a gyerekeket, és elmenekültem velük egy másik városba, ahol rokonoknál, majd albérletben bujkáltunk előle. - Közben folytatódott a válóperünk. Nekem haza kellett jönnöm az ügyvédhez, de útközben találkoztunk. Vadul megfordította a kocsiját, melyben a segédmunkásai is bent ültek, és engem megállásra kényszerített. Kirángatott a kocsimból, és mindeközben egyeden au​tó sem állt meg, hogy segítsen. Erőszakkal elvitte a kocsimat, és az ő kocsiját valamelyik embere vitte utána. -Sírva ott maradtam az országúton. Még a telefonom sem volt nálam, mert az is a kocsimban maradt. Csak nagy nehezen állt meg egy autós, aki hajlandó volt bevinni a legközelebbi rendőrségre. Itt jegyzőkönyvet vettek fel az esetről, és eljárást indítottak ellene köny-nyű testi sértés gyanújával. Az egyik rendőr megjegyzése annyi volt: „Nem kellene a házastársi konfliktusokat kivinni az utcára." Ezen elgondolkodtam. Házastársi konfliktusok? Ha tudná ez az ember, hogy mi van mögötte, és min mentem keresztül már hónapok óta? Ha ér​tené, vagy ha ilyen helyzetben élne, mit érezne akkor? - Mikor visszaértem a városba, akkorra már nagyon nagy bajt csinált. A kocsimmal az egyik lakótelepen nekiment az ott parkoló gépkocsiknak, és több járműben is nagy értékű kárt okozott. Szándékosan tört, zúzott. Az utcán nekirontott a vele szemben jövő embereknek. Kihívták az ottani rendőröket, akik megbilincselték. Mikor átvettem a kocsimat, akkor láttam, hogy egy nagyméretű konyhakés volt a kesztyűtartóban. -Az eset után ismét visszavitték a megyei pszichiátriára. Két nap múlva érdeklődtem az állapotáról, de a főorvos asszony ez elől elzár​kózott, mondván, meghallotta, hogy mi éppen válófélben vagyunk, és így ezek után már nem adhat tájékoztatást a férjem állapotáról. En azonban mégis tudni akartam, mi van vele, látni akartam. A kapunál félelem fogott el. Ezért a kaputól betelefonáltam és kértem, hogy legalább egy ápolót küldjenek ki értünk, aki bekísérne minket. A főorvos asszony kiüzent, hogy mit képzelek én, nekik erre aztán már tényleg nincs kapacitásuk. Szó sem lehet róla. Ekkor hazajöttünk. Rossz érzé​s eim voltak. - Mit tettél ezek után? - Úgy egy hét után minden bátorságomat összeszedve ismét elmentem. Nyugodt volt, és problémamentesen beszélgettünk, leginkább a válásról. Nem ellenkezett. Fájdalmasan néztem őt, a vonásai szétestek, és tudtam, hogy már soha többet nem lesz az az ember, aki régen volt. Apósom pár héttel ezután a saját felelősségére hazavitte a férjemet a kórházból. De nem sokáig maradt náluk, hanem visszament abba az albérletbe, amelyet én fizettem neki. Mivel ekkorra már ősz lett, ismét jött a depresszív állapot. Ekkor arra kért, hogy vigyem haza, költöztessem haza, hozzánk, és ne váljunk el. - Elfogadta, hogy beteg? Igen, elfogadta, elismerte. A házassági évfordulónkon rossz érzéseim támadtak. Este felhívtam telefonon. Éreztem a hangján, hogy bizonytalan. Éreztem, hogy baj van. Faggattam. Elárulta, hogy aznap a vonat alá akart menni, de az utolsó pillanatban nem volt meg hozzá a bátorsága. Merthogy már mindent tönkretett maga körül. És ma van a házassági évfordulónk. Elsírtam magam. Könyörögtem, ne te​gye meg soha. Mert ha eldobja az életét, azon a napon az én lelkem is meghal. Ő is sírt.

-November l-jén hazaköltöztettem. Elesett volt, reményvesztett és gyenge. Minden erőmmel és szeretetemmel próbáltam vigasztalni és lelket önteni belé. A gyerekek hozzábújtak, ölelgették, szeretget-ték. Furcsa is volt ez a csend, zavaró is. Olyan vihar előtti. Olyan hideg. Pár nappal később a fizetését megkapta, letette az asztalra otthon, majd eltűnt. Megijedtem. Úristen, most megy a vonat elé - gondoltam. Telefonáltam az állomásra, a szüleimnek, ismerősöknek: jöjjenek, segítsenek. Figyeljék őt az állomás környékén, mert biztosan ott van. Mindenki kereste, de nem találtuk sehol. Féltem. Hideg volt és fáztam. - Egy hirtelen intuíció hasított belém. A garázs. Nem mertem odamenni. Apukámat kértem, menjen oda, és nyissa ki az ajtót. De az ajtó nem nyílt. Zárva volt. Kerestem a kulcsokat, de egyik sem nyitotta. Elvesztettem a fejem, és már azt sem tudtam, hogy hol tárolom a kulcsokat, és miért nem emlékszem arra, hogy melyik kulcs nyitja a zárat? Egész testemben remegtem. - Páran nekiestek az ajtónak, és nagy nehezen feltörték. Ott volt. Igen. Egy pici remény csillant fel, hátha még meg lehet menteni az életét. Kiabáltam. Magamon kívül voltam. Odamentem hozzá, és megfogtam a kezét, kérdezgettem, hogy miért tette ezt velem? De választ nem kaptam már. Szédültem. Nem tudtam felállni mellőle. Valaki kikísért. Csend. Az az átkozott csend. Arra gondoltam: vége. Vége a szenvedésnek. De az enyém még csak most kezdődik igazán. Hallgatunk. Próbálok esedenül felocsúdni, a hallottak szinte megbénítanak. Éva megkönnyebbül. Elmondta, kiadta magából minden megpróbáltatását, minden megaláztatását. Szerencsére élni akar. Egyetemre jár, és közben újraindította a vállalkozását, és neveli a három gyermekét. Egyelőre egyedül van. De erősnek és határozottnak látom. Kemény asszony. Sokkal keményebb, mint amilyennek gondoltam, amikor megismertem. A megpróbáltatások ellenére is szépek, lágyak a vonásai. Igen, olyan franciás, ahogy már korábban megállapítottam. - Megengedsz még egy kérdést? - Hát persze, kérdezz csak! - Hagyott a férjed búcsúlevelet? - Nem, azt nem hagyott. De mielőtt meghalt, azon az utolsó héten megbeszéltük, hogy mi nem válunk el, mert mi szeretjük egymást. Mindennek ellenére is. Történhetett bármi és bárhogyan. Hiszen ez egy betegség volt. Erről ő nem tehetett. Tudtuk azt is, hogy gyógyíthatadan. Az anyósomékkal azonban minden kapcsolatunk megszakadt. Nem találkozom velük, ők sohasem fogadták el, hogy a Zoli beteg. Mindvégig csak engem hibáztattak. Ez nagyon rosszul esett nekem. Miért nem látja a család, miért nem fogadja el a család, hogy ez egy betegség, egy gyógyíthatadan betegség. Miért nem álltak mellém, amikor segíteni kellett volna? Miért gyűlölködtek? - Mit mondanál más családoknak, amelyek ilyen helyzetbe kerülnek, mint ti? - Elsősorban azt, hogy ismerjék meg közelebbről is az ilyen jellegű pszichiátriai betegségek jellemző tüneteit. Legyenek tisztában azzal, ha van a családjukban ilyen beteg, akkor milyen nagyon nehéz a helyes kezelés és gyógyintézet megtalálása. S ha ezt meg is találtuk, a gyógyulás még akkor sem biztos. De ami a legfontosabb. A családtagok próbáljanak fizikai segítséget is nyújtani a bajbajutottaknak, mert egyedül vinni ekkora terhet emberfeletti küzdelem. Ne a szerencsétlen hozzátartozót hibáztassák, anélkül hogy tisztában volnának e be tegség alattomosságával. - Köszönöm neked az interjút, köszönöm, hogy eljöttél és elmesélted t történetedet. Mosolyogva néz rám. -Tudod, mit írattam a sírjára? -Mit? - Leírod? - Persze, diktáld! „Köszönjük, hogy a mienk volt, és az is maradt, mert aki szeretettel a szívünkben tovább él, nem halt meg, csak távol van."

Ha vége. Végső lángunk nagyot lobban a földön: szívünk mint két óriás fáklya ég, és lelkünkből, e két ikertükörből visszavetítjük egymásra a fényt. Baudelaire Marika sokáig nem tud, nem akar beszélgetni velem. Nem meri elmondani a fajdalmát. Fél. Fél, hogy az újra kimondott szavak, az újra felidézett érzések és mozdulatok feltépik a sebeket. Végül egy hideg, október végi napon mégis találkozunk. A lakására invitál. Október utolsó napja ez, éppen mindenszentek előtt. Moz-duladannak látom a fákat, de a levelek már lehullottak, beterítették a parkot és a házak közötti utakat. Ezerszínű az elmúlás varázsa. Gyorsan megtalálom a címet, ahol Marika lakik. Örömmel fogad. -Ez Néne szobája volt, ide üljünk - mutatja. - Néne? oki?- kérdezem. - Hát a fiam, így becéztük, mindenki így hívta, te is írhatod így a nevét. A falon iskolai tablókép, a legfelső sorban felismerem Nenét. Felismerem, mert a megyei újságban láttam fényképes gyászjelentését. Marika percekig nem szól, hagyja, hogy nyugodtan nézzem a képet, csak mikor felé fordulok, akkor mondja: - Igen, látod, rátették a tablóra az ő fényképét is, pedig már nem érettségizett le. Minden olyan egyszerűnek tűnik, olyan természetesnek. Mintha nem is Néne öngyilkosságáról akarnánk beszélgetni, mintha nem is halt volna meg. Gyermeki 19 évével, alig élt még. Alig kezdődött el számára a felnőttkor. A nagybetűs ÉLET, és ő mégis inkább a halált választotta. A kérdés most is, mint annyiszor: MIÉRT? Marika nagyon fiatalon ment férjhez. Nem volt könnyű gyerekkora; nevelőszülőkhöz került, s alig 17 évesen már férjhez is ment, hogy a saját önálló életét élhesse. Nem akart függeni senkitől. Sem nevelőanyától, sem nevelőapától, sem idegen emberektől. Saját család​ról, gyerekekről álmodozott. Még ő maga is gyerek volt, amikor megszülte a lányát, majd később egy fiúnak adott életet. A házassága azonban sajnos nem volt sikeres. Férje italozó életmódja és agresszivitása egyik csalódást a másik után okozta. A veszekedések megkeserítették az életüket. Öntörvényű apósa hasonlóképpen viselkedett, nem tűrt ellentmondást. Marika az anyósában talált ugyan némi szövetségest, de az idegileg már teljesen felőrlődött asszony nem sokat tudott segíteni neki. A fiára ő sem tudott hatni. A sorozatos megaláztatások, verések végül Marika ideg​rendszerét is kikezdték. A válás sem ment simán, férje elválasztotta egymástól a gyerekei​ket. A kislány maradhatott Marikánál, míg fiát a férje magának követelte. A bíróság helyt adott az apa kérésének. Marika nehezen viselte ezt a döntést, de bele kellett nyugodnia. Lélekben összetörve, kisemmizve új életet kezdett. Némi vigaszt jelentett, hogy a fia titokban többször is meglátogatta. Szerencsére igen közel laktak egymáshoz; csak át kellett menni egy parkon. Mindössze tíz perc volt az út. Marika szerette volna rendezni az életét, ezért új párt választott, és férjhez ment. Ebből a házasságból született Néne. -Milyen kisfiú volt, mit tudnál mondani róla? - Kicsinek aranyos, játékos és vidám. Semmi sem utalt a későbbi szomorú Nenére. Sajnos azonban kétéves korában egy fülbetegséget, pontosabban fülgyulladást kapott, aminek következtében megsüketült. A süketségét azonban nagyon nehezen viselte. - Mit mondtak az orvosok? -Műtétet javasoltak, amolyan kísérleti műtét volt ez, de reményt adott a gyógyulásra. A műtétre hétéves korában került sor. Részben sikeres is lett. Vagyis az egyik fülére 25%-osan újra hallott. De ez persze kevés volt ahhoz, hogy megértsen minket, hogy jól hallja, amit körülötte beszélnek. - Mivel tudtad segíteni a fiadat? Gondolom, ez az egész család szá​m ára teljesen új helyzet volt! -Ahogy mondod. Egy hallássérült gyerekkel nagyon sokat kell foglalkozni. Az elég hamar kiderült, hogy a férjem sajnos nem partner semmiben sem. Míg én a gyerekkel küszködtem, addig ő a kocsmákat járta. Egyébként is lusta volt, és nem segített nekem. Időközben a nagylányom elvégezte a főiskolát, és férjhez ment. Lányomra mindig, mindenben számíthattam, nagyon sokat segített nekem. - Viszont azt napról napra éreztem, hogy itt több segítségre lesz szükség, mint amire én képes vagyok. Időközben azzal is szembe kellett néznem, hogy a fiamat a többi gyerek csúfolta, kiközösítette a süketsége miatt. A gyerekek nagyon kegyedének tudnak lenni. Nenének hallókészüléket írt fel az orvos, de ő ezt sajnos nem tudta megszokni, és szégyellte is. Nem akarta, hogy mások is lássák. Arra is volt példa, hogy ledobta a földre, és megtaposta. Szívfájdító volt látnom a szenvedését. Elhatároztam: mindent elkövetek, hogy segítsek rajta. Hal​lottam, hogy Pesten indul egy gyógypedagógiai képzés, és én beirat​koztam rá. - Miért? Miért kellett a gyógypedagógiára beiratkoznod? -Mert itt tanítottak szájról olvasni is. Érted?! Nekem meg kellett tanulnom szájról olvasni mindenáron, hogy megtaníthassam Nenét. Szerettem volna, ha ő is teljes életet élhetne úgy, mint bármelyik osz​tálytársa, barátja. - Ez igen nagy feladat lehetett. Mennyire volt hasznos agyakorlat​ban? -Hát nagyon. Gondold el, Nenének nem kellett már mindig a hallókészülék, amelyet annyira gyűlölt. Le tudta olvasni szájról a szavakat. Ennek egyik gyakorlati módszere volt a tükrök hasz​nálata.

- Tükrök?Milyen tükrök? -A lakásban mindenfelé tükröket helyeztem el úgy, hogy kb. szemmagasságban legyenek, és amerre járt, mindig kimondott egy szót közben figyelte a tükörben a száját. A száj mozdulatait. S a mozdulatok lassan szavakká váltak, és ő nagyon ügyesen megtanulta ezt. Min​dent értett, mindent le tudott szájról olvasni. Ez azért már nagy előre​lépés volt. - Miben változott az osztálytársaival való viszonya ezek után? -Ez nem egyértelmű. Attól függ, milyen közösségbe kerül valaki. Pontosabban aki más, mint a többiek, azt nem mindig fogadják be. S mi nem mindig fogtunk ki érző és értő osztálytársakat. Bár mindent megtettünk, ami erőnkből tellett, mindent elkövettünk, azért Nené-nek mégis voltak nehézségei. - Említetted, hogy időközben Néne apjától is elváltál, tehát egyedül maradtál ismét a gondjaiddal. -El kellett válnom. Pechemre a második férjem is alkoholista volt, de több tekintetben is csalódtunk benne. Amikor például hozzámentem feleségül, egy szóval sem említette az édesanyját. Engem abban a hitben tartott, hogy meghalt. Nem érdeklődtem utána, elfogadtam, hogy így van. Majd évekkel később egyszer csak megtudtam, hogy igenis él az édesanyja, csak egy szociális otthonban fekszik. Agyvérzés következtében lebénult. - Ez tényleg megdöbbentő, letagadta az édesanyját? - Igen. Ez már mindent elárul róla. Mondhatnám, nem egy jellem. Miért kellett letagadni? Na, ezek után én felkerestem a nénit abban az otthonban, és többször is elbeszélgettem vele. ígértem, hogy hazahozom hozzánk, amint lehet. De erre sajnos nem kerülhetett sor, mert a néni meghalt. - Férjem a válás után elköltözött a közös lakásból, de csak nagy nehézségek árán. Az egyébként is érzékeny Nenét ambivalens érzé​s ek kötötték az apjához. Mint minden fiú, ő is azt szerette volna, ha az apja a példaképe lehetne, de a férjem nem volt egy példakép. Csalódnia kellett benne újra és újra. A válásunk és különköltözésünk után pedig egy éven keresztül nem is látogatta meg a fiát. Néne ugyan nem mutatta előttem, de láttam, hogy igen fájdalmasan érinti az apja viselkedése. Nagyon ragaszkodna hozzá, szeretne vele programokat vagy bármit csinálni, csak jönne. De az apja érzéketlen volt mindenre. Nem fogta fel, hogy ez a lelkileg már sérült kisgye​rek mit él át. Marika, hogy pótolja és kárpótolja az apa hiányát, szinte majomszeretettel halmozza el a fiát. Ez a szeretet időnként talán sok is egy kicsit. Talán nyomasztóvá is válik, talán nem kellene. A fiú elkezd lelkében befelé élni. Soha senkit nem akar megsérteni, mindenkinek szeretne megfelelni. Gondolatait megtanulja leírni, írásban kifejezni magát. Hiszen a szavak az ő megítélése szerint nem jól hangzanak. Sőt a szavak nem is hangzanak. De ott vannak a betűk, a rajzok. Jól láthatók, jól festhetők. Sokkal inkább ez Néne világa, mint a beszéd. A beszéd ugyanolyan kihívás számára, mint a hallás. Hiszen sosem hallotta a betűket kiejteni, nem, az nem megy. Ezért összekeveri a c-t a z-vel, vagy az sz-t a zs-vel. De szájjal megformálni vagy lerajzolni, leírni, az igen. Az más. Füzetekben írja le leginkább, amit mondani akar. Érzéseit, csalódásait vagy a világról kialakult véleményét. Később ilyen füzetben levelez a lányokkal is. A lányok szeretik Nenét. Szeretik, mert kedves, jó modorú, és gyűlöl minden agresszivi​tást. Szeretik azért is, mert anyáskodhatnak vele. Nem így a fiúk. - Tudnál esetleg kirívó konfliktust is említeni? - kérdezem. -Persze, süketsége mindig is téma volt, problémát jelentett. Mindig meg kellett keresnünk azt az iskolát, ahol ezt legalább a tanári kar tolerálta. A nyolc osztály elvégzéséig nem is volt semmi gond, hanem utána. Középiskolába írattuk be, történetesen egy teljesen fiúosztály​ba vették fel. De nem gondoltuk, hogy ezek a gyerekek itt majd meg​alázzák és bántalmazzák. - Bántalmazzák ? - Igen. Egy alkalommal összerugdosták, megverték, kigúnyolták. Sem másnap, sem később nem akart ebbe az iskolába visszamenni. Amikor megtudtam, hogy mi történt, akkor bementem az iskolába, és kértem a tanárnőt, engedje meg, hogy az osztályban beszéljek a gyerekekkel. A tanárnő megengedte. Akkor ott a gyerekeknek elmondtam, hogy a másság mit jelent annak, aki kénytelen így élni. Hogy mit kell jelentenie a környezetének is. A gyerekek megszeppenve hallgattak, és nagyon szégyellték magukat. Állítom, hogy ez az osztály, ezek a gyerekek, akik itt engem meghallgattak, többet sohasem gúnyolnak ki senkit, aki más, mint ők. Csak hát azért úgy gondolom, hogy ha egy ilyen gyerek kerül egy osztályba, akkor erről a tanárnőnek is kellene beszélni, meg kellene értetnie a többiekkel, hogy mindez mivel jár. Például azért is gúnyolták a fiamat, mert tornából felmentést kértünk neki. Muszáj volt. Nem kockáztathattuk, hogy mondjuk egy labdával megüssék a fülét. - Tehát Néne nem akart visszamenni ebbe a fiúközösségbe annak el​lenére sem, hogy te beszélgettél az osztállyal? - Eleinte csak halogatta a visszamenetelt, később viszont már hallani sem akart róla. Azt is láttam, hogy nagyon szomorú, és egyre inkább befelé fordul. A lányom ekkoriban szülte lányunokámat, és így a figyelmemet rá is kellett összpontosítanom, neki is segítenem kellett. Nem szerettem volna, ha olyan egyedül marad, mint annak idején én, akinek senkije sem volt. -Azt gondoltuk a családban, hogy Néne már túljutott ezen a krízisen, és szép lassan kilábal belőle. De nem így volt. Nagy szeretettel, szinte rajongással vette körül nővére kislányát, s ebből arra következtettünk, hogy már minden rendben van. Míg mi erre gondoltunk, addig Néne búcsúlevelet írt, és úgy döntött, hogy öngyilkos lesz. Összeszedte a házban lévő gyógyszereket, melyeket én is szép számmal szedtem, és bevette valamennyit. -Azon a reggelen is, mint máskor, dolgozni mentem. Valami különös, rossz érzés fogott el még a reggeli órákban. Egyre csak arra gondoltam, hogy nekem haza kell mennem. Nem tudom, miért, honnét, hogyan jött ez a gondolat, csak azt éreztem, hogy nekem most haza kell mennem. Nem hiszek a véledenekben. Amikor hazaértem, ott találtam a szobájában, már alig tudott magáról, körülötte meg a gyógyszeres üvegek. Ekkor még idejében érkeztem. A kórházban kimosták a gyomrát. Nagyon megijedtünk. Erre azért senki sem gondolt volna. Ezek után meg kellett ígérnie, hogy pszichiátriai kezelésre jár majd velem együtt. -Úgy értem, hogy én mindig elkísértem. Az orvos fel is írt különféle gyógyszereket, melyeknek a hatását végül nem kísértük végig, mert Néne abbahagyta a szedésüket. Ekkor egy pszichológushoz fordultunk. A pszichológus, aki történetesen egy közeli

rokonunk is volt, nagyon sok türelemmel és megértéssel kezelte a fiamat. Szerintem sokat segített rajta. Nagyon jó volt, mert utána a fiamat mintha kicserélték volna. Ez eltartott egy darabig. - Mit szólt az apja a történtekhez? Próbált-e a fiára hatni valami​lyenformában? - Az igaz, hogy egy ideje újra felvették a kapcsolatot, újra találkozgattak, de ezt inkább Néne akarta. Görcsösen ragaszkodott az apjához. -S az apja ezt nem méltányolta? -Nem igazán. Elmesélek egy esetet. A fiam megkapta a behívóját a katonasághoz. Természetesen a pszichiátriai vélemény és a süketsége miatt erről szó sem lehetett, de meg kellett jelennie a sorozóbi-zottság előtt. Mint mondtam, félénk, visszahúzódó gyerek volt, hát az akarta, hogy menjek el vele én is. Nekem azonban aznap mindenképpen dolgoznom kellett, így az apját kértem meg, hogy kísérje el. Egy darabig kísérte is, csak éppen, amikor már a kapunál jártak, és be kellett volna menni, akkor mondta a fiamnak, hogy ugyan már, csak nem foglak itt kísérgetni, mint egy óvodást, menj csak egyedül. S ma​gára hagyta a gyereket. -Sez bántotta Nenét? Nem lehet, hogy csak azt szerette volna, ha ön​állóbbá válik a fia? -Sajnos bántotta. Hiszen kifejezett kérése volt, hogy menjünk el vele. Tudod, egy másik gyerek nem csinált volna ebből problémát, nem lettek volna az ideges feszültségtől gyomorgörcsei, de a félszeg Néne tele volt gádással. Meghúzódott leghátul, szólni sem akart, nehogy kinevessék, amiért nem úgy ejti a szavakat, mint más. Félt magától jelentkezni, hogy még ő is itt van, megvárta, amíg szólítják. A doktornő nem éppen finom kifejezést használt. „Na, hol van az a süket állat, akit még meg kell vizsgálnom?" - kérdezte. -Általános nagy nevetés. Majd csend. A fiam jelentkezett. Hetekig, hónapokig égette az a két szó: süket állat! Látod, sokszor még egy orvos sem gondolja meg, mielőtt beszél, hogy kinek mit mond. Mert ez a két szó nagyon bántotta a fiamat. Nem, ezt nem tudta megemészteni. Ez túl sok volt. - Mivel tudtátok oldani ilyen alkalmakkor a feszültségeit, sokat beszélgettetek vele, vagy volt-e olyan barátja, barátnője, aki ilyenkor vi​gasztalta? -Igen, voltak barátai is, meg mi is, a család is folyamatosan mellet​te voltunk. - Mivel foglalkozott a legszívesebben a szabad idejében? Nos, ha hiszed, ha nem, Nenének kiváló zenei hallása volt. Nagyon szerette a zenét, azt mindig hallgatta is a fülhallgatójával. El​végre voltak süket zeneszerzők is, nem igaz? - néz rám és mosolyog közben. - Mint például Beethoven is- mondom neki. - Igen. Például ő is. Némi hallgatás után váradan kijelentést tesz. - Úgy hiszem, depressziós volt a fiam. Csak nem ismertem fel. Nem ismertem fel idejében. Itt játszódott le minden előttem, és még​s em vettem észre. - Ezért ne vádold magad, nem gondolhattad! - mondom. -Mivel az unokám és közte szaladgáltam egész nap, így csak felü​letesen figyeltem rá. Sokat volt egyedül is. Nagyon sokat. Ilyenkor, ki tudja, miket fantáziált, mire gondolt. Mindenesetre úgy ítéltük meg, hogy iskolát fogunk váltani. Ne kelljen többet abba az osztályba visszamennie. -Es váltottatok? -Igen. Találtunk itt helyben egy alapítványi iskolát. Nagyon megörültünk neki. Ez jó lesz, gondoltuk. Eleinte minden szépen indult. Az osztálytársak itt nem bántották. Vegyes osztály volt, lányok is jár​tak velük, és ők kifejezetten kedvelték a fiamat. - Talán volt olyan is, aki tetszett neki? - Biztosan. Hiszen nézd meg, milyen leveleket és milyen szép ver​s eket írt. Marika füzeteket vesz elő. A kockás irkafüzet lapjain szép, egyforma betűkkel megírt levelek és versek vannak. Néne ír az édesanyjának is. Leírja, mennyire szereti. De az az oldal, amelyet elolvastam, egyfajta búcsúzás már. Valami készülődés egy nagy, nagy útra. Kiábrándultság, csalódottság, magány - ezek az írásának legfőbb jellemzői. Az egyik vers számítógéppel van írva; három versszak. Elolvasom. Szinte búcsúlevél. Marika megengedi, hogy leírjam. Ha vége Már nem értem az életet, talán nem is akarom, Csak ülök csendesen és a fejemet vakarom. Nem értem, miért kell véget érni mindennek, Nem értem, miért van vége a boldog perceknek! Te voltál az, ki rólam mindent tudhatott, Te voltál az, ki nekem boldogságot adhatott! Neked adtam oda mindenem, mi volt, Csak szeretni tudtalak, de kész, ennyi volt! Csak annyit mondtál, tovább ne szeresselek, Most mondd, mit akarsz, talán felejtselek? Felejteni nem tudlak, hisz Te vagy nekem minden, A Föld, a Nap, a levegő, az egyeden kincsem! 2004. május Néne valószínűleg szerelmes volt. S bár a lányok szerették, ajná-rozták, de az a kislány, akihez ragaszkodott volna, nem viszonozta a szerelmét. Ez ismét feldolgozhatadan csalódás lehetett a számára. -Milyen eredményeket ért el ebben az iskolában?- kérdezem. - Olyan adagos, közepes eredményeket. De voltak tárgyak, melyekből ötös is volt. Ebben az osztályban nem is annyira a tárgyakkal, mint inkább az osztályfőnökkel volt baja. Ez a középkorú férfi tanár a saját bevallása, saját szavai szerint is gyűlölte a fiúkat. Az én fiam pedig különösen szálka volt a szemében. Ki tudja, miért? Arra gondolni sem merek, hogy talán éppen a félszeg viselkedése, mássága irritálhatta. Biológiát tanított az osztályfőnök, és ha Nenét feleltette, akkor mindig a rosszabb jegyet adta neki. Bárhogy igyekezett a gyerek, ennél a tanárnál ő jó soha sem lehetett. Az utolsó évben pedig meg akarta buktatni, nem adott esélyt a javításra. Néne ettől nagyon kétségbeesett. Egyrészt azért, mert ha megbukik, akkor nem tud az osztálytársaival együtt maradni, akiket pedig már megszeretett, és ez a közösség is már befogadta őt. Sírva mondogatta otthon, hogy nem is tudja, mi lesz, ha ez megtörténik vele. Vigasztaltam, meg biztattam, hogy nem kell mindjárt kétségbeesni, majd egészen biztos sikerül ez

a biológia vizsga. -Szabályosan bepánikolt, szinte reszketve ment az iskolába. Ezek után elmentem az osztályfőnökhöz, és kérve kértem, hogy ne buktassa meg Nenét, mert sajnos depressziós, és pillanatnyilag is olyan állapotban, az elesettség fázisában van, hogy nem tudja feldolgozni a kudarcot. Sok minden más negatív hatás érte az utóbbi időben, és adjon neki egy lehetőséget. A biológia nem érettségi tantárgy, persze tudom, hogy fontos, de segítsen a fiamnak. Sajnos a tanár, aki mint osztályfőnök ismerte minden problémánkat, tudott az előző öngyilkos​s ági kísérletéről, mégsem érezte át a helyzetünket, és mégiscsak meg​buktatta Nenét. -Megvolt az évzáró, utána a család itt nálunk összegyűlt egy közös ebédre, és vártuk haza a fiamat. Már mindenki türelmeden volt, és nem tudtuk elképzelni sem, hogy hol van. Láttam, mennyire kétségbeesett, amikor megkapta a bizonyítványát, és szembesült a tény​nyel, hogy bizony megbuktatták. De azt mondta, hogy siet haza utánunk. -Sajnos Néne már nem jött haza soha többet. Kiment a hídra a bizonyítványával, és leugrott. Azonnal meghalt. Amikor értesítet​tek, én már mindent tudtam. Borzasztó volt, de ezt neked nem kell mondanom. A pillanat mindkettőnkben felidézi azt a napot, amikor szembesültünk azzal, hogy meghalt a fiunk. Azt a semmihez sem hasonlítható fájdalmat, azt a hirtelen levegőtlenné váló szobát, ahol éppen voltunk, és azt a zokogást, ami csak az anyákból törhet elő, amikor elve​s zítik a gyermeküket. - Mit mondanál, milyen tanácsot tudnál adni a többi szülőnek? - Esetünkben a fiamat nagyon megviselte a mássága, vagyis a halláskárosodása. Megviselte, hogy az apja igazából nem úgy bánt vele, mint egy igazi apa, sok jót nem kapott tőle a gyerek. De leginkább arra szeretném felhívni a szülők és a pedagógusok figyelmét, hogy ha az osztályukba egy valamilyen fokban sérült gyerek kerül, akkor készítsék fel a többi gyereket erre. Készítsék fel, hogy milyen következményekkel járhat, ha valakit folyton kigúnyolnak, bán​tanak. - Ezek a gyerekek sokkal érzékenyebbek, mint az egészségesek. Sokkal mélyebben érinti őket minden félresikerült szó vagy akár tekintet is. Segítségre szorulnának, együttérzésre, s ehelyett gyakran inkább kiközösítik őket, esetleg beléjük rúgnak. Ehhez nem elég a szülő, az iskolának, a pedagógusnak is partnernek kell lennie. Ez nagyon fontos! A mi történetünknek ez az egyik legjelentősebb üzene​te. Erre hívd fel a figyelmet! - Mint fiatalembernek biztosan voltak szerelmi csalódásai is, amelyekről nem nagyon beszélt, de a verseiből ez egyértelműen kitűnik. S miután egész életét végigkísérték a kudarcok, a negatív élmények, az osztálytársai részéről tapasztalt meg nem értettséget már nem tudta tolerálni. Mindehhez hozzájárult az elégtelen iskolai teljesítménye is. A depresszió az évek során alakult ki nála. S fokozatosan, de egyre jobban elmélyült. -Sajnos nem ismertem fel, nem tudtam, hogy ez az állapot egy betegség. Most már csak az okokat tudom elmondani, melyek idáig vezettek. Hibásnak érzem magam, nem figyeltem eléggé rá, sokat volt egyedül. - Ne hibáztasd magad, ettől többet te nem tehettél volna. -Tudod, nagyon fáj, hogy az osztályfőnöke még csak részvétét sem nyilvánította nekem. Döbbenten nézek, és nem tudok megszólalni.

Ferenc Boldog a fa, mivel alig érez, de a kemény kő jóval boldogabb, mert nincs nagyobb fájdalom, mint az élet s kegyetlenebb kín, mint az öntudat. Dário Ferenccel telefonon egyeztetünk időpontot. Egy dunántúli városból utazik hozzánk. Elolvasta a könyvem, és tele van fájdalommal. Fájdalommal és önváddal. - Nem figyeltem eléggé a fiamra, pedig mennyi jel volt, pedig hányszor nyújtotta felém a kezét, és én nem fogtam meg. Nem vet​tem észre, mi játszódik le a lelkében. Mintha csak vak lettem volna. Könnyeivel küszködik, szeme körül a piros karikák egész délután ott maradnak. Szenvedése, gyásza minden mozdulatában megfogalmazódik. Hiába kínálom bármivel, nem fogad el semmit. Szomorúan próbálja összerakni széttöredezett élete részleteit. Elmondja, hogy egyeden dolog hozta ide hozzám. Fontosnak érzi az interjúkat, fontosnak tartja bemutatni több szülő fájdalmas tragédiáját, hogy min​denki okuljon, tanuljon belőle. -A mi esetünk is több szempontból tanulságos. Bízom abban, hogy sikerül felhívnunk a szülők és a pedagógusok figyelmét erre a szörnyű betegségre. Azokra a jelekre, jegyekre, melyek sok esetben azonosak a gyermekeinknél! -Szeretném, Ferenc, ha így lenne! - mondom meggyőződéssel. Megtörli a szemét, és meséim kezd. -Fiatal és lelkes pedagógusként házasodtam meg; testnevelő tanár vagyok. Két fiunk született, Imre és Zoli. A két fiú eléggé különbözött egymástól, már ami a természetüket illeti. Zoli nagyon nehezen jött a világra, két orvos is segédkezett a szülésnél. Nagyon aranyos kisbaba volt. Valamikor, úgy hat vagy hét hónapos korában kapott egy középfülgyulladást, a gyulladás ráterjedt a koponyacsontra, így azt vésni kellett. Nem lett ugyan süket, de a hallása erősen csökkent. Elevensége, jókedve az egész családot felvidította. Azt szoktam mondani, hogy Zoli egy angyalkának született, minden megnyilvánulása kicsi korától kezdve a jóságról és a szeretetről árulkodott. Mondok is erre egy-két példát. - Amikor családi összejövetel volt nálunk, és jöttek a nagynénik, nagyszülők, nagybácsik, akkor végigpuszilt mindenkit, de mielőtt valakinek puszit adott volna, mindig rám nézett, hogy adhat-e. Ha csokoládét kapott, akkor mindig megkérdezte, hogy a testvére is kapott-e? Sohasem tudott úgy elfogadni semmit, ha a bátyja abból kimaradt. - Még az általános iskola előtt észrevettük, hogy valami baj lehet vele, mert esetenként nekiment bútoroknak, ajtófélfának, foteloknak. Mintha nem érzékelte volna jól az előtte lévő tárgyakat. Orvoshoz vittük, és akkor kiderült, hogy az egyik szemére nem jól lát. Úgynevezett „takarással" gyógyították ezt az orvosok, vagyis az egyik szemét állandóan le kellett takarni. Szemüveget kapott, és az egyik len​c sét ragtapasszal leragasztották. - Akkor egy szegény munkásnegyedben éltünk, különféle emberek között. Egy idős, nyugdíjas pedagógusnő tanította az alsó tagoza​tosokat, aki már nem igazán törődött a tanítással. Inkább fárasztották a gyerekek, s szerette minél előbb letudni az óráit. - Idősebb fiunk, Imre igen domináns, jó eszű gyerek volt, de lusta. Nem szeretett tanulni. Emiatt aztán gyakorivá váltak a veszekedések. Imre már igen korán a zene és a hangszerek iránt érdeklődött még a tanulás rovására is. Zolinál azonban egészen más a helyzet. Kudarcélmények sorozata érte gyenge látása és hallása miatt. Az osztálytársai csúfolták, piszkálták, bántották. A tanítónő pedig nem vett tudomást erről a jelenségről. Kiderült az is, hogy balkezes. Tehát írni is másképp tanult meg, mint a többi gyerek. - Otthon, a családban nem vették észre, hogy Zolit bántják az iskolá​ban, vagy a bátyja nem védte meg? -Zoli sohasem panaszkodott, néha láttuk rajta a kék foltokat, meg a sípcsontján a rúgások nyomait. De arra gondoltunk, hogy úgysem maradunk itt már sokáig. Nem sokkal később ugyanis én egy jobb állásajánlatot kaptam, és egy másik, nagyobb dunántúli városba költöz​tünk. Itt tagozatos osztályok voltak, Zoli új környezetbe, új osztály​ba került. - A szemén lévő „takarás" miatt itt is csúfolták, kinevették a gyerekek. A tanítók, ez a tapasztalatom, sajnos, nem figyeltek eléggé a fiamra. Többször megverték, lökdöstek a gyerekek, és Zoli nem tudta magát lelkileg sem, fizikailag sem megvédeni. Amikor erről tudomást szereztem, akkor azonnal bementem Zoli iskolájába, hogy beszéljek a tanárokkal. Sajnálatosnak tartom, hogy erre úgy kellett külön felhívni a figyelmet, és ez nem volt önmagától is természetes és egyértelmű a pedagógusoknak. -Gyakori, hogy ilyen osztályokban van egy ún. vezéregyéniség, aki terrorizálja a többieket. Zoli fiam osztályában is egy ilyen „dúvad" gyerek egzecíroztatta a gyengébbeket. A tanárok pedig úgy tettek, mintha semmit sem vennének észre. A megaláztatások, hántások na​gyon bántották a fiamat. Ő egy csendes, visszafogott gyerek volt, tele szeretettel, jóakarattal. - Hetedik osztályos korában érte az első szerelmi csalódás. Egy kislány nagyon tetszett neki, persze ez a kislány csak ugratta, szédítette. Senki sem gondolta, hogy Zoli ezt ilyen komolyan veszi, hiszen még gyerekek voltak. De amikor rájött, hogy a kislány csak tréfát űz vele, ezt annyira a szívére vette, hogy hazament, összeszedte a gyógyszereket, amelyeket otthon talált, és bevette valamennyit. Szerencsére idejében megtaláltuk, kórházba került, ahol kimosták a gyomrát. Ezután jött a pszichiáter. Hosszas beszélgetések után derült ki és vált világossá csak számunkra, hogy mennyi megaláztatás érte őt az utóbbi időben az iskolákban. Az is kiderült, hogy a bátyjával sem volt mindig felhőtlen a viszonyuk. Ez is bántotta Zolit. - Erről valóban többet kellene beszélni! A fiatal fiúk nagyon nehezen dolgozzák fel, ha csalódnak a barátjukban, testvérükben, szerelmükben. Szinte misztifikálják ebben a korban a barátságot. Milyen volt a kapcsolata ebben az időben a fiával, mennyire mondta el önnek, az apjának, ha bántotta valami? -Sajnos, megmondom őszintén, én nagyon keveset tudtam a családommal lenni. Mint testnevelő tanár gyakran vettem részt

edzőtáborokban, vagy felkészítettem a csapatomat versenyekre, s ez nagyon sok időt igényelt. így úgy tűnt, hogy elhanyagolom a családomat. Pedig értük dolgoztam, értük tettem mindent. Viszont az igaz, hogy a feleségemre hárult a gyerekek nevelése. Ez után a szomorú eset után azonban Zolit átvittük egy másik iskolába, pontosabban oda, ahol én is tanítottam. Itt egyből más lett a helyzet. Védettséget élvezett. Zoli humán érdeklődésű volt, míg a bátyja minden tárgyból lehetett volna osztályelső is, ha tanul. De nem tanult. Csak veszekedések árán. Imrével egyre rosszabb lett a kapcsolatom, mert kifogásoltam a csavargásait, gyenge eredményeit. - Zoli végül elvégezte a középiskolát? -Elvégezte, jó közepessel. Leérettségizett. Majd elkezdett dolgozni a helyi kórházban, beteghordóként. Nagyon szerette ezt a munkát és a betegek is őt. Gyakran dicsérték nekünk, hogy milyen jó gyerek, milyen szeretettel segíti a betegeket. Én azonban úgy éreztem, hogy ez nem elegendő, ennél ő többre is képes lenne. Kiderült az is, hogy Scheuermann-kóros lett, vagyis serdülőkori gerinccsigolya-gyulladása van. De hiheteden akaraterővel próbálta a gyengeségeit ellensúlyozni, sportolt, sőt céllövéssel, pisztolylövéssel is folyamatosan képezte magát. Adetizált, biciklizett. S a vékonyka kis legényből kezdett kisportolt alkatú fiatalember lenni. Mivel nem jelentkezett továbbtanulásra, így behívták katonának. Ekkor történt ismét az életében egy olyan nagy csalódás, amely megint nagyon megviselte. Persze, tudom, én is hibás voltam, nem mondom, hogy nem. A feleségem elhagyott bennünket. Ez éppen a katonaság előtt történt. Azt mondta, hogy elege van a sok egyedüllétből, megunta ezt az életfor​m át, és úgy döntött, hogy mással új életet kezd. - Gondolom, ez az egész családot megviselte. Miként reagált Imre? Mivel Imre fiammal napirenden voltak az életvitele miatti veszekedések, így egyértelműen az anyja pártjára állt, és még helyesel​te is a lépését. Imrét nem annyira izgatta ez a helyzet, mert akkori​ban nősült. - Tehát ketten maradtak Zolival? - Igen, ketten. Zolit ez annyira megviselte, annyira haragudott az anyjára, hogy hosszú időn keresztül nem is akart vele szóba állni. Érzelmileg ekkor kerültünk sokkal közelebb egymáshoz. Zolit elvitték katonának, s én nagy hirtelen egyedül maradtam. Mivel a laktanya abban a városban volt, ahol éltünk, Zoli gyakran kiszökött éjjel, csak azért, hogy együtt lehessünk. Ilyenkor ültünk, fogtuk és szorítottuk egymás kezét. Ebben a néma, görcsös szorításban tudtuk leginkább, mennyire összetartozunk. Nemcsak az a tudat, hogy szükségünk van egymásra, mert mindketten csalódtunk, hanem az egymás iránt érzett és ki nem mondott szeretet is benne volt ezekben a találkozásokban. Reggelre mindig visszament gyalog, futva a laktanyába. Hetente kétszer, háromszor is megtette az utat hozzám. Egymásba kapaszkod​tunk. Csak ketten voltunk egymásnak. - Az újonckiképzés után a deszantosokhoz került, itt a búvárkiképzéstől az ejtőernyősképzésig mindenen részt vett. Mire leszerelt, kibékült az anyjával is, hiszen mindig szerette, meg nem tudott ő sokáig haragudni senkire sem. Leszerelés után visszament a rehabilitációs intézetbe beteghordónak, de én elkezdtem rágni a fülét, hogy tanuljon tovább. Már többször gondoltam és gondolom azóta is, hogy nem kellett volna a fiamat ezzel a tanulással piszkálnom. Hiszen ő nagyon szerette, amit csinált, nem akart más lenni. Ebben a munkában kiteljesedett mindenkin segíteni akaró természete. Talán saját fogyatékosságai, betegségei miatt is úgy érezte, hogy neki itt a helye, itt van rá igazán szükség. Viszont nem akart nekem sem csalódást okozni, ezért jelentkezett a főiskolára, a pedagógiai főis​kolára, és fel is vették. -Itt a nyári gyakorlaton megismerkedik egy lánnyal, akivel nagyon jól megértik egymást. Sok mindenben hasonlítanak, és a gondolkodásuk is azonos. Egy kiránduláson súlyos balesetet szenvednek, a kislány kómába kerül. A fiam, aki értett a szájon át történő lélegeztetéshez, életben tartotta a mentők kiérkezéséig. Ezután vastüdőt kapott, de nem sokáig maradt életben, meghalt. Ez a haláleset a fiamat rendkívüli módon megviselte. Napokon, heteken keresztül nem tudta feldolgozni. De az élet ment tovább, a főiskolára is be kellett járni, és itt egy finn évfolyamtársa megpróbálta őt vigasztalni, később, hosszú idő eltelte után szerelmes is lett ebbe a lányba. A kislány meghívta a fiamat Finnországba is, de ott az édesapa nem szimpatizált Zolival, mivel más férjet szánt a lányának. A helyzet előbb-utóbb feszültségeket okozott, és a fiam hazajött. -Ez a két csalódás, lelki bánat és gyász elindította most már végérvényesen a depresszió felé. Már nem érdeklik különösebben az elért sporteredmények, nincsenek, nem léteznek olyan sikerek, melyek kihoznák apátiájából. A tanárképzőt elvégzi, és egy általános iskolában helyezkedik el testnevelő tanárként. - Voltak-e Zolinak barátai, akikkel programokat csinálhatott, ha máskor nem, legalább a hétvégeken? - Még a régebbi időkből maradt egy-két barát, akikkel időnként találkozott, beszélgetett, de nem nagyon akart elmenni sehová sem. Beiratkozott inkább egy angol nyelvtanfolyamra. A régebbi baráti ismeretségi köréből találkozott újra egy lánnyal, akivel órákon át el tudott beszélgetni, és úgy gondolta, ez elég egy együttéléshez. Nekem hamarosan bejelentette, hogy összeköltözik Zsuzsával. - Természetesen örültem ennek, segíteni próbáltam albérletet keresni, lehetőleg az iskola közelében, ahol tanított. Nem a legmegfelelőbb lakást sikerült kifognunk, télen különösen nehezen éltek, a csapok elfagytak, a hagyományos tüzeléses fűtés kényelmedensége-it leginkább csak a fiam bírta. Kapcsolatuk rövid együttélés után megromlott, és Zsuzsa elköltözött. Maga után hagyva egy csomó kutyát, amelyekről Zolinak kellett gondoskodni. - Kutyákat tartottak ? -Ebben megegyeztek; mindketten szerették az állatokat. Kezdetben közösen gondozták őket, de később ez kizárólag a fiamra hárult. Elég hosszú időbe telt, amíg sikerült a kutyákat elhelyezni. Kértem a fiamat, költözzön haza, hagyja ott azt a kényelmeden lakást. Láttam, hogy nagyon megviseli ez az újabb kudarc. De mit tehettem. Igaz, és ezt ma is nagyon bánom, többször kérte, hogy menjünk el kirándulni egy közeli tó partjára. „Ott, biztosan el tudnék lazulni" - mondta akkor. De én nem érzékeltem, nem jöttem rá, hogy milyen komoly következményekkel jár a depresszió. Nem mentem el vele, mert éppen akkor valami fontos munkám volt, és arra gondoltam, hogy majd később, majd máskor. Nem erőltette a dolgot. így azt hittem, talán nem is olyan fontos. Sok mindenbe belekapott ugyanis, volt síoktató, fitneszedző, de igazán semmi sem kötötte le. - Észrevehető változásokra felfigyelt? -Igen, lelassult és szétszórt lett. Azt is érzékeltem, hogy a memóriájával is baj van. Egy alkalommal például nem talált el

kocsival egy olyan helyre, ahol már régebben járt, és régebben pontosan tudta, hogy hol van az a hely. Most viszont elfelejtette. Amikor elmagyaráztam neki, és visszakérdeztem, akkor ideges lett, hogy ne leckéztessem. De valójában ekkorra már ő is szembesült a betegségével. Sok min​denben segítettem neki, és nem értettem, mi történik velünk. - Nem gondoltak arra, hogy orvoshoz kellene menni? - Dehogynem! El is mentünk a városban élő egyik legjobb pszi​c hiáterhez. -Zoli is el akart menni, vagy úgy kellett rábeszélni? - Nem, nem kellett rábeszélni; ő maga kérte, hogy „apa, menjünk el!" A magánrendelésre jelentkeztünk be, és az orvos rendkívüli alapossággal megvizsgálta a fiamat. Majd azt mondta, hogy nincs idegrendszeri baja, egyszerűen csak túlhajszolt és kimerült. Az ingerület​közvetítő receptorainak működése lecsökkent. Erre ma is emlékszem. Pontosan így mondta. Gyógyszereket írt fel, amit a fiam rendesen szedett is. Úgy egy jó fél év után látszólag rendbe jött. Legalábbis azt hittem. Próbált tanítani, bejárt az iskolába, mindent igyekezett úgy csinálni, mint máskor. - Nem alakított ki újabb kapcsolatot, nem udvarolt valakinek ezek​ben az időkben? -Nem. De kereste a lehetőségét. Próbált ismerkedni, de erről otthon nem beszélt, nekem nem mutatott be senkit. Egyik nap teljese váradanul azt mondta: „Apa, eljött az ideje, hogy önállóan intézzem ezentúl a dolgaimat, eleget foglalkoztál már velem meg a problémá​immal. Ezentúl egyedül szeretném csinálni." - Mit értett ezen? - Ez számomra sem volt világos. Arra gondoltam, hogy hagyjam békén, ne kérdezgessem folyton, hogy mit csinál, hova megy stb. - Es hagyta, vagy továbbra is próbálta Zolit segíteni? Megélhette-e Zoli a saját önállóságát? -Megértettem amit kért, és ezt el is mondtam neki. Megbeszéltük, hogy ha valamit nem szeret, nem akar, akkor szól. Háttérben maradok, semmiképpen sem fogom befolyásolni. Csakhogy azt láttam egy idő után, hogy Zoli megint kezd szétszórt lenni, és furcsa. A segítségem nélkül bizonytalanná és határozatlanná vált. Olyannyira, hogy még a tantervi órarendjét is együtt állítottuk össze. - Még régebben vettünk egy telket; igen szép helyen is van, s beültettük gyümölcsfákkal meg szőlővel. Zoli annak idején nagyon lelkesen segített ezekben a munkákban, egyszer, emlékszem, már december volt, s mi még akkor ástuk le az utolsó szőlővesszőket. Minden zokszó nélkül csinálta velem együtt. Pedig nagyon hideg volt akkor már. Próbáltam most is rávenni, hogy jöjjön, dolgozzunk együtt. Arra gondoltam, hogy ezt a munkát mindig szerette, s majd elterelődnek a gondolatai. De ekkor már nem akart mindennap kijönni a gyümölcsösbe, csak amikor a kedve úgy hozta. Időnként beült a kocsijába, kijött a telekre, és megnézte, mit csinálok. Előfordult, hogy egy keveset segített is, de utána azt mondta, mennie kell, mert dolga van. De hogy mi dolga volt, vagy hogy hova ment, azt nem tudtam meg. - Gondolom, ismét visszamentek a már előzőekben említett pszichiá​terhez? -Sajnos nem. Ezúttal hallani sem akart erről. Sőt a legnagyobb megdöbbenésemre kijelentette: „A múltkor az az orvos félrediagnosztizált, nem találta el a bajomat!" Nagyon meglepődtem ettől a kijelentésétől. Nem akartam elhinni. De hiába kértem, már nem volt hajlandó visszamenni. Gyakran rosszul lett, s pontosan nem is tudta meghatározni, mit érez. Azon a nyáron kétségbeejtő és nyugtalanító dolgok váltogatták egymást. Egyszer például kijött a kertbe, ahol dolgoztam, és valamiért kinyitottam a csomagtartóját. Megláttam benne egy kötelet. „Ez minek?" -kérdeztem dermedten. S akkor valamilyen homályos magyarázatot adott, hogy hátha lerobban a kocsija, és a segélycsomagban lévő kötél gyenge, meg semmit sem ér, meg hogy jó, ha van egy ilyen erős kötél a kocsiban, vontatáshoz. El kellett fogadnom, amit mondott, mert nem mertem másra gondolni sem. De voltak jó pillanatai is. Előfordult, hogy vette a kaszát, és lekaszálta a füvet. Vagy játszott a macskával. Egyszer hozott egy kismacskát. Nagyon szerette. Kényeztette, játszott vele. Már említettem a kutyákat. Zoli minden állatot szeretett. Előfordult, hogy lefeküdt aludni, pihenni egy kicsit, és ilyenkor a macska ráfeküdt a mellére. „Zolikám -kérdeztem tőle - nem zavar ez a macska?" „Dehogy zavar - válaszol​ta -, inkább ellazít, ahogy itt fekszik. A melegségével, a puhaságával." Ferenc szemei könnyesek lesznek, nem néz rám, lehajtja a fejét, sír. Zsebkendőt veszek elő, de legyint: „Hagyja csak, van nálam is." Pár perc múlva elnézést kér, amiért sír, és megpróbálja folytatni a történetüket. Megpróbálja befejezni a befejezhetedent. Olyan mély, őrült fajdalom ez, amit nem csillapít a könny. Olyan fajdalom ez, amitől széttörik az életünk, amitől egyre hangosabb lesz a férfizokogás. - Ezek már olyan jelek voltak, hogy csak a vak nem vette észre! -folytatja -, de a legborzasztóbb, tudja, hogy mi volt? -Mi? - kérdezem. - Amikor megkérdezte tőlem, ugyanúgy, mint Krisztián, a maga fia is, hogy ha öngyilkos lennék, akkor hogyan követném el. Ledermedtem. Elhiheti. „Hogyan követném el?" - néztem rá megkövülten. „Igen - kérdezte ismét - milyen módon?" „Ennek nincs jó módja, fiam!" „De mégis mi az, ami a legkisebb fajdalommal jár?" - erőszakoskodott. Nem tudtam mit mondani rá, de később kifejtettem a vélemé​nyem. Próbáltam megmagyarázni neki, hogy mekkora butaság eldob​ni magunktól az életet. - 5 akkor úgy látta, hogy hatott Zolira ez a beszélgetés? Kezdetben úgy tűnt, hogy már nem foglalkozik a halállal. Sőt! Multivitaminokat is vett magának. Mindenféle vitaminkoncentrátu-mot. Azt szedte. De az orvoshoz továbbra sem akart visszamenni. Csak azt hajtogatta egyre, hogy melléfogott az az orvos. A vitaminoktól én is javulást reméltem, legalábbis egy kicsit. Közben ellopták a kocsiját, és csak pár hét múlva találta meg egy rendőr, teljesen kibelezve, tönkretéve. -Képzelem, milyen rosszul érintette ez is Zolit? Anyagilag is és egyéb​k ént is. -Minden tekintetben kiborította. Nem sokkal később kínálkozott egy kedvező lehetőség, és akkor megvettem neki egy fehér Nissant. Használt autó volt, de igen jó állapotban. Ez felvidította egy kicsit. Megnyugodtam. Néhány nyugodt nap következett. Láttam: intézkedik, tesz-vesz. Elmondta, hogy most találkozik egy kávéházban egy lánnyal. Megint arról beszélt, hogy önálló szeretne lenni, és ehhez el kell költöznie tőlem. Ismét értésére adtam, hogy én nem akadályozom ebben, keressen egy rendes lakást. Csak akkor segítek, ha kéri. Talált is egy jónak ígérkező albérletet, közel az iskolához. Előre kifizetett három hónapot. Azt

látom tehát, hogy tervez, tervei, elképzelései vannak a jövőt illetően. Ez mindenképpen jó jel, gondoltam. -Pedig ez már mind, mind egy utolsó fellobbanás, utolsó lelkesedés csak, semmi több. Elterelni a figyelmet valamiről. Utólag döbbentem rá, hogy ebben az időben mennyi kisebb-nagyobb ajándékot is vett nekem. Egy parafa sapkát például, hogy a gyümölcsfákba, amikor ott dolgozom, ne verjem bele a fejem. Az ágak időnként csúnyán felsebezték a bőröm. Meg ehhez hasonló apróságokat, melyeket ő mindig észrevett, én pedig ezekkel nem törődtem. Akkor kedvességnek, kedveskedésnek fogtam fel, de ő már búcsúajándékra gondolt. Utólag összeszámoltam, több mint húsz hasonló hasznos ajándékkal halmozott el. Ez a feldobott időszak azonban nem tartott olyan sokáig. - Mi történt ezután? - Ugyanaz történt, mint Krisztiánnal. Elveszítette az önbizalmát, bátortalan lett, és hirtelen egészen megváltozott. Mindenkitől bocsánatot kért. Tőlem is, ha megbántott volna. „Ugyan már, Zolikám, nem bántottál te meg engem semmivel, miért gondolod ezt?" -kérdeztem tőle. De ő csak hajtogatta, hogy igenis megbántott, ekkor meg ekkor. De olyat is megtett, hogy elutazott egy másik városban élő barátjához, és tőle is bocsánatot kért. Azt sem tudta az a fiú, hogy hová legyen. De mint később nekem elmesélte, Zoli annyira erőszakosan kérlelte, hogy ne haragudjon rá, hogy végül azt mondta a fiamnak, hogy „nem haragszom, Zolikám, megígérem, hogy nem haragszom rád". Zoli csak ezután nyugodott meg. Elment az iskolába is, ahol tanított, és némi politikai nézeteltérése volt a kollégáival. Tőlük is bocsánatot kért. „Na, most mindent elrendeztem -mondta, amikor hazajött. -Nem kell a világot megváltani elvégre." Igazat adtam neki ebben. - így utólag visszatekintve az eseményekre, és összerakva az apró kis mozaikokat, hozzátéve mindazt, amit maga, Éva is leírt a könyvében, bizony minden, minden ordító jel volt, kiáltás és kiáltás, amit én nem hallottam meg. Se nem hallottam, se nem láttam, pedig már majdnem a szemem verte ki. - Mi volt ezek közül a jelek közül a legfeltűnőbb, amit nem vett észre ? - Ezekben az utolsó napokban például eladta az autóját, amit nemrég vettünk, és a motorját is. Azt nem is mondtam, hogy volt egy motorja is. Talán ekkor gondoltam először arra, hogy már nagyon nagy a baj. De más jelek is voltak. Látogatóba akart menni a nagyszüleihez, a feleségem szüleihez. Elmentünk. A nagyanyját is faggatta, hogy nem bántotta-e meg, s ha igen, akkor ne haragudjon rá. Idősebb fiam, Imre is észreveszi, hogy valami nagyon nem stimmel az öccsénél. „Nem erre a világra való az öcsém!" - mondja. Nemcsak kétségbeesett, de egyúttal tehetetlen is vagyok. Látom, hogy a fiam teljesen kifordul egykori önmagából, és mégsem tudok tenni ellene semmit. -Az utolsó időben nagyon aluszékony lett. Több órán át is aludt. Az ágyát nem vetette meg rendesen, ez tőle szokatlan volt. Csak ledőlt a párnái közé, és úgy aludt el. Ugyanúgy, ahogy Krisztiánról is olvastam. Félelem fogott el. Tervezgetett előre, mint mondtam, albérletet is fizetett, de már mindennek olyan hamis színezete, hamis tartalma volt. Ambivalenssé, kérdőjelessé vált minden. Még a kijelen​tés is kérdőjel volt számomra. - Ferenc, el tudná mondani az utolsó nap történéseit? -Azt hiszem..., igen... El tudom mondani. Telefonálgatott, meg a telefonját babrálta folyton. Én már délelőtt kimentem a kertbe dolgozni, nem tudom, hogy ő hol járt. De nem szerette, ha folyton kérdezgetem erről. Amikor hazamentem, holtfáradt voltam, és vacsora után belesüppedtem az egyik fotelunkba, és néztem a tévét. A fáradtságtól elaludtam. Arra ébredtem, hogy szólongat. „Apa, jól vagy? Nincs semmi baj?" - kérdezgeti. „Miért lenne baj?" - néztem rá még álmosan. Erre már nem válaszolt. -Amikor kicsit magamhoz tértem, láttam, hogy a mellettem lévő fotelban ül, és ő is a tévét bámulja. Amikor jobban meg'néztem, csak akkor vettem észre, hogy az arca szinte megnyúlt a szomorúságtól. Olyan beesett volt, olyan szétesett. Ismertem ezt az arcát, sokszor láttam ilyennek. De arra gondoltam, hogy majd másnap leülök vele, és újra elbeszélgetünk. Nemsokára lefeküdtem. -Reggel már nem találtam; üres volt a szobája. Megfőztem a kávét, ahogy máskor is, és arra gondoltam, hogy majd csak megérkezik valahonnét. De aztán egyre nyugtalanabb lettem. Elkezdtem telefonálni egy-két ismerősnek, barátnak, az anyjának, de senki sem tudott róla semmit. -Az a várakozás, az a fájdalmas félelem, amely akkor a hatalmába kerített, még most is bennem él. Összeszorult gyomorral és torokkal vártam a halált. Eddig sohasem gondoltam a halálra, most pedig a markában tartott. Nem tudtam menekülni előle. Estig sem került elő Zoli, és másnap reggelre sem. Ekkor már bejelentettem a rendőrségen az eltűnését, és mindenfelé kerestük. A telefonján hiába hívtam, mert csak kicsengett, de nem válaszolt senki sem. A tantestületbe is betelefonáltam, ott is meg kellett volna már jelennie, hiszen értekez​letet tartottak. De ott sem látta senki. - Felkészültem a legrosszabbra. Szinte vártam a rendőröket. Hidegen hallgattam végig, amikor megjöttek, és elmondták, hogy megtalálták Zolit. Elment tőlünk, örökre elment. Azt hiszem, sírtam akkor, nagyon sírtam. Az anyja ideg-összeroppanást kapott, és kórház​ba vitték. Nekem erősnek kellett maradnom, el kellett rendeznem a temetést. - Nekem ehhez nem volt erőm - vetem közbe. - Nekem se sok. Megkértem az egyik színész barátomat, hogy mondjon el egy szép verset a temetésén. A bátyja is mondott búcsú​beszédet, meg énekelt is. Nem tudom, mondtam-e, hogy a nagyob​bik fiamnak egy zenekara van, zenél és énekel. - Nem, nem mondta. Talált-e búcsúlevelet? - Nem, azt nem találtam, pedig felkutattam az egész házat, a ruháit, mindent, de sehol egyeden sort sem. Viszont a telefonjában lévő számokat felhívtam. Kíváncsi voltam, kikkel beszélt utoljára. No és tudja, milyen hívások voltak ezek? - Milyen hívások ? -Csupa lányt hívott fel. Mint később kiderült, társkereső szolgálaton keresztül próbált ismerkedni. Igenis élni akart. Szeretett volna élni. Meg akart ismerkedni valakivel, aki a társa lehetett volna. De ez nem sikerült. Kiderült az is, hogy lett volna egy lány, akivel egy kávéra egyszer már le is ültek, de a második randi elmaradt, mert a lánynak közbejött valami. Viszont kereste a fiamat, hogy találkozzanak újra, kereste egy-két nap után, de akkor már Zoli nem vette fel sajnos a telefont. Ez egy kis apró dolog, de talán ha sikerült, összejött volna ez a kapcsolat, vagy ha nem ez, akkor egy másik, lehet, hogy a fiam most is élne. Minden csupa „ha" meg „lehet", és semmi sem biztos. Egy biztos dolog van. A fajdalom és a gyász. Ezt életünk végéig viselnünk, hordanunk

kell. - Helyeslem a szavait, tudom, hogy így van. Én ne tudnám? El tud​ta engedni Zolit? - kérdezem. - Nagyon sokára, és nagyon nehezen. De történt valami, amit most még elmesélek magának. Mint mondtam, búcsúlevelet nem ta​láltam, úgy tűnik nem írt, de mégis valahogy elbúcsúzott tőlem. Kérdőn nézek rá. Ferenc folytatja. - Hetekkel a halála és a temetése után ugyanott ültem a szobában, ahol akkor, amikor utoljára élve láttam. Teljesen össze voltam törve, teljesen képtelennek éreztem magam a további életre. Egyszer csak valami finom fuvallatot éreztem, olyan volt, mint amikor a szél fújja az ember fejét. Csak nem erőteljesen, hanem finoman, lágyan. Ez a szél megérintette a tarkómat és a bal fülem mellett végigsimította a fejem. Hetek óta éltem már görcsben, szinte magamon kívül. Amikor ez a szellőnek mondott valami megérintett, mintha egysze​riben felszabadultam volna, mintha egy nagy nyomás alól kiszaba​dultam volna. -Akkortól elkezdtem folytatni az életemet. Mintha Zoli üzent volna, hogy élnem kell tovább. Mintha ő akarta volna, hogy most már engedjem el. Különös történés volt. Egyeden ajtó vagy ablak sem volt nyitva. Semmi sem indokolta volna a huzatot. Ezt el akartam monda​ni magának. -Azt gondolom, hogy akkor ő ott volt a szobában..Ott volt, és megérintett engem.

UTÓSZÓ Az öngyilkosság az ember talán legrejtélyesebb és legérthetede-nebb magatartása, mely ellentmond a természet törvényének, hiszen annak parancsa az élet, az egyed és a faj fenntartása. „Az élet szent okokból élni akar" - mondja a költő. Albert Camus joggal írja, hogy egyeden valódi filozófiai kérdés van, az pedig az öngyilkosság problematikája. Éppen ezért szinte lehetetlen egy behatárolt terjedelmű utószóban az elvont elméleti-filozófiai aspektusokról, a társadalmi kutatásokról, az orvosi-biológiai jellemzőkről és a statisztikáról olyan mélységben írni, hogy a laikus olvasó többirányú érdeklődését kielé​gíthessük. Már elöljáróban szükséges leszögezni, hogy - minden híreszteléssel és tévhittel ellentétben - az öngyilkosság kizárólag emberi jelenség. Az állat nem tud absztrahálni, nem képes logikus gondolatsorokat szerkeszteni. Kétségtelen, hogy tanulékonyságának csodálatos és meglepő megnyilvánulásai vannak, és ez esetleg az ítélőképességen alapuló, belátó viselkedés látszatát kelti, de az állatnak nincs jövőorientáltsága, nem rendelkezik a jövő anticipációjának képességével. Csak az ember képes önmagáról gondolkozni, csak neki lehetnek reflexiói a saját egyéniségéről, és csupán ő rendelkezik önnön létezésének evidenciájával. E készségek, illetve képességek viszont az öngyilkosság eltervezé-sének és végrehajtásának egyértelmű feltételei, ezért tehát nincs az ön​gyilkosságnak állati analógiája - az öngyilkosság humán specifikum.

Rövid történeti áttekintés Bár tudomásunk nincs róla, de feltehető, hogy az öngyilkosság egyidős az emberrel. Akkor keletkezhetett, mikor megélte létezésé​ nek kényszerű végességét, érzékelte a megmásíthatatlan elmúlás tényét, vagyis félni kezdett. Ekkor teremtődtek a hiedelmek, vallások, melyek egyik fő funkciója az elmúlás miatti szorongás oldása, a nem kívánt létezés értelmének magyarázata és a túlvilági lét optimizmusá​nak sugallata. A korai idők embereinek, társadalmának magatartásáról, viselkedéséről nincsenek statisztikai adataink, mégis a fennmaradt kulturális hagyaték összegzése alapján képet alkothatunk az egykor volt társadalmak életéről. A kultúrtörténeti vizsgálódás azt jelenti, hogy egy adott civilizáció minden ránk maradt kulturális emlékét megvizsgáljuk egy bizonyos szempont - esetünkben az öngyilkosság - alapján. Itt főleg a vallási tanítások, könyvek, törvénykönyvek, szépirodalmi anyagok, régészeti, képzőművészeti leletek adnak támpontot, s ezek összevetése többnyire elégséges ahhoz, hogy eligazodjunk tárgyunkat illetően. Ezek a vizsgálódások azt mutatják, hogy egyeden nagyobb civilizáció sem hagyta figyelmen kívül az öngyilkosság jelenségét: állást foglalt vele kapcsolatban, misztifikálta, bizonyos szituációkban megengedte (tűrte) vagy tiltotta. Az emberiség történetének első nagy civilizációi (a folyami kultúrák) fennmaradt kulturális emlékei alapján kideríthető, hogy Mezopotámia területén valaha élt népek körében nem lehetett érdemi társadalmi probléma az öngyilkosság. Az indiai kultúra bizonyos (ritka) formáiban elfogadta ugyan az önkezű halált, amit azonban helyesebb szakrális (rituális) önfeláldozásnak hívnunk. A legtöbb - témánkat illető - kulturális anyag az egyiptomi civilizációval kapcsolatban maradt fenn, amely hihetetlenül mély vallásosságával, túlvilági optimizmusá​val jelentős védettséget nyújtott a társadalom tagjai számára. A görög civilizáció többnyire elítélő nézeteket vallott az öngyilkossággal kapcsolatban. Közösségi szintű állásfoglalás alig maradt fenn, annál árnyaltabb viszont a görögség nagy filozófusainak véleménye. „Hogyan lehet áradozni arról, hogy valaki öngyilkos legyen, sorsának saját kezével elébe menve, és nem az állam ítélete alapján; nem valami elháríthatatlan szerencsédenségek fájó sorozatának nyomása alatt, de még nem is egy elviselheteden és jóvátehetetíen szégyen kényszere miatt, csak egyszerűen azért, mert valaki akaratgyen​geségből és férfiadan csüggedésből magán jogtalanul törvényt gyako​rol" -írta Platón. Arisztotelész szerint pedig „ami azokat illeti, akik csak azért keresik a halált, hogy kikerüljenek a szegénységből, bánatból vagy a szerelemből, az egyáltalán nem vall bátor emberre, sokkal inkább gyávára, mert gyávaság az, ha elmenekülünk a kínos és gyötrő dolgok elől". A vélemények spektruma persze igen változatos, hiszen voltak olyan filozófiai iskolák, melyek engedékenyebbek voltak, így pl. a sztoikusok tanításukban az öngyilkosság korlátían megengedéséig, sőt magasztalásáig is eljutottak. Az öngyilkosságot azonban csupán az „életből való ésszerű távozás" esetén fogadják el, melyet az idős kor tehetedensége, betegség vagy a hatalom kényszere jelenthet. A római (latin) kultúra jóval megengedőbbnek mutatkozott, mint a görögség. Talán elfogadható az az észrevétel, hogy a klasszikus időkben az okok, a motivációk jóval „magasztosabbak", etikailag nemesebb, végletesebb szituációkban jelentek meg (becsület, erkölcsi tisztaság bizonyítása, az ellenség kezétől való kegyeden és méltatlan halál elkerülése), mint korunkban. Érdekesek a Biblia öngyilkos eseményei. Feltűnő, hogy a terjedelmes műben viszonylag kevés öndestruktív leírást olvashatunk, azok többségét is az Ószövetségben; az Újszövetségben kizárólag a Krisz​tust eláruló Júdásé szerepel. Kevéssé ismert, hogy a korai kereszténység idején a Jézussal való minél korábbi egyesülés kívánsága valóságos öngyilkossági (szakrális önfeláldozási) „járványokat" idézett elő, ami ellen már az egyháznak is fel kellett lépnie. Szent Ágoston vállalkozott a feladatra, és fogalmazta meg nagy retorikai és elméleti hatással az egyház gyakorlatilag azóta is érvényben lévő téziseit az öngyilkosság ellen. A keresztény egyház Európában kialakuló „egyeduralma" egyre keményebb fellépést jelentett az öngyilkosság ellen. 553-ban a 2. orléans-i zsinat megtiltotta az öngyilkosok temetését, illetve a velük kapcsolatos szertartást, a bragai zsinat 562-ben minden öngyilkos esetében elutasította a temetési szertartást (társadalmi helyzetüktől, a kivitelezés módjától és indokától ruggedenül, túllépve már az ágostoni meggondolásokon is). A döntő lépést a toledói zsinat tette meg, amikor 693-ban olyan döntést hozott, hogy minden öngyilkost kiátkoz. A 400-1400 közötti időszakban a teológiai irodalom alig említ, a képzőművészet alig ábrázol öngyilkossági eseményt: számuk igen alacsony lehetett a szigorú egyházi-világi tiltás miatt

is. Fontos tekintetbe venni azonban, hogy a középkori ember világa szűk volt ugyan, de érthető és jól áttekinthető. Minden el volt rendezve benne, minden a helyén volt, mindennek és mindenkinek megvolt a maga dolga és a maga becsülete. Sehol sem volt fehér folt vagy űr, semmi sem volt fölösleges vagy szükségtelen; az egyház, a hit minden kérdésre választ tudott adni. Ennek a világnak nem voltak ismeretien tájai, sehol sem lehetett eltévedni benne, a transzcendens fogódzóba biztosan és hatékonyan meg lehetett kapaszkodni. Ennek hiányát látjuk napjainkban a világ vallástól eltávolodott (civilizált) részein és azok lakói között: öngyilkosság, bűnözés, testi-lelki aberrációk sora, kábítószer-élvezet stb. De napjainkban is van ellenpélda: az iszlám hiheteden erejű integráló ereje és tiltása eredményeként a több száz milliós muzulmán világban az alkoholizmus, illetve öngyilkosság nagyságrendekkel alacsonyabb, mint a „hitedének" körében. Nem vágyunk a hittérítő szerepére, de tény, hogy a közösséget erős kohézióban tartani, integrálni képes vallások (egyházak) hatal​m as preventív erővel rendelkeznek minden deviancia (a társadalom normáit megszegő magatartások) ellen. Mindez azért is érdekes, mert a három nagy egyistenhitű vallás (zsidó, keresztény, mohamedán) szent könyvei (Talmud, Midrás, Ko​rán, Biblia) egyike sem tartalmaz egyértelműen megfogalmazott til​tást az öngyilkosság ellen. A katolikus egyház európai „hatalmának" gyengülése, majd hatásának csökkenése volt észlelhető a következő századokban. A refor​m áció után Európa-szerte elkezdett emelkedni az öngyilkosságok száma, és bizonyos földrajzi vándorlást is felmutatott. Az újkori Európában a 17. században Anglia jutott „vezető szerephez" e tekintetben is. Az egész szigetországot valami hihetedenül mély melankolikus hangulat, halál közeli érzésvilág lengte át. A korabeli sajtó folyamatosan írt e témáról, az ún. temetői és sírköltészet külön műfajt alkotott. Londonban jelennek meg az önkezű halálról írott első könyvek, hazai és külhoni szerzőktől. John Donne a híres könyvét (Biathanatos) 1600 elején írja meg, de ugyanebben az időben jelenik meg a számtalan kiadást megért, hatalmas sikerű munka, a The anatomy of melancholy („A melankólia anatómiája") Róbert Bur-tontől, és Hume is nagyszerű esszét szentelt az önkezű halálnak. Az egész társadalmat megmozgató vita alakult ki az önkezű halált ellenző és megértő tábor között. Aztán lassan elcsitult a járvány, és terjedt Franciaország felé, majd a német területekre ért, végül a 19. szá​z ad végén megérkezett az Osztrák-Magyar Monarchiába. A kelet fe​lé irányuló mozgás (máig ismeretien okból) folytatódott, így az 1968 és 1988 közötti húsz évben Magyarország volt a szomorú világranglista vezetője. Ezután nálunk csökkenés következett, de a kelet irányú eltolódás folytatódott, és napjainkban Oroszország, Fehéroroszország és a három balti állam vezeti a világranglistát. (A továbbiakban említendő öngyilkossági ráta minden esetben a 100 000 lakosra jutó öngyilkosságok számát jelenti.)

Az öngyilkosság hazai története és a jelen helyzet A kultúrtörténeti elemzés a magyar állapotok felderítésére is megbízhatónak bizonyult, és a valós állapotokat elég jól lehetett rekonstruálni. Természetesen minél későbbre nyúlunk vissza időben, annál kevesebb a bizonyító anyag, de a valóság mégis kellő élességgel kirajzolódik. Ha a Kárpát-medencét elfoglaló eleink lelki, tem-peramentumbeli sajátosságait, szokásait, tradícióit, esedeg önpusztító hajlamát kutatjuk, akkor a következő kútfők állnak rendelkezésünkre: 1. A korabeli (bizánci, nyugati, arab stb.) források leírásai, jellemzései az akkori magyarságról, 2 . hasonló jellegű információk azon népektől, amelyekkel a magyarság hosszú vándorlása során tartósabban együtt élt, s akiktől szokásokat, normarendet, kultikus elemeket stb. átvehetett, valamint 3. a honfoglaló magyarok hitének, hiedelemvilágának vizsgálata - az összehasonlító néprajz módsze​reinek igénybevételével is. A fent jelzett források elemzéséből egyértelműen megállapítható, hogy honfoglalás körüli elődeinknél nyomai sem voltak az önsértő magatartásnak, a lemondó, melankolikus hangulatnak. Inkább kissé vad, dinamikus, célratörő, meglehetősen virulens népességként jellemzik a külhoni szerzők őket. A nyugati krónikások (érthetően) nem fukarkodnak a rosszindulatú megjegyzésekkel, a negatív minősítésekkel, így ha az öngyilkosságra való hajlam ismert lett volna honfoglalás körüli eleink magatartásában, azt kellő kárörömmel jelezték volna. De egyeden mondattöredéket sem találunk, mely önsértő magatartásukra utalna. A magyarokkal a honfoglalás előtt kapcsolatba került népek (kazárok, bolgártörökök) hagyományai sem tartalmaznak utalásokat öngyilkossági szokásokra, hajlamra, ami annál jellemzőbb volt a későbbi Európa népességét majdan meghatározó germánok, gallok, gótok, kelták és vikingek körében. A magyar ősvallás eszmerendszerétől is idegennek tűnik az önkezű halál. A három forrástípus összegzése alapján megengedhető az az alapos feltételezés, hogy őseink kultúrájában, szokásrendszerében, életében, értékrendjében, tradícióiban a meghívott halál nem szerepelt, így annak ősi eredete, archaikus „néplélektani" gyökere nem bizonyítható. A nem kis mennyiségű szépirodalmi, teológiai anyag, valamint a törvénykönyvek alapján kideríthető, hogy az 1700-as évek közepe-vége felé kezdenek szaporodni az önkezű halálok hazánkbán (miközben Nyugat-Európában ennél jóval magasabb a gyakoriság). Ebben szerepet játszott az engedékenyebb szemléletű reformáció és az azt közvetítő német kultúra, melynek hosszú ideig jellemzője volt a ma​gas öngyilkossági gyakoriság. A hazai öngyilkossági statisztikák és cselekmények elemzésekor az az alapos impressziónk alakult ki, hogy a magyarság az öngyilkosság sajátos magatartásmódját mint problémamegoldó cselekedetet a német (osztrák) kultúrkörrel való intenzívebb kapcsolat révén vette át, és úgy szocializálta. Ennek összetevői: 1. Az első hazai irodalmi említések szorosan kötődnek a német, illetve németalföldi egyetemeken tanuló reformátorok írásaihoz. 2. A reformált egyházak dogmatikája „megengedőbb" az öngyilkossággal szemben, több döntési jogot ad hívei kezébe és 3. hazánkban akkor kezd emelkedni az öngyilkosságok száma, mikor a magyarság életében egyre meghatározóbbá válik az osztrák (német) kultúra. A társadalmi szinten lezajló mintaátadás, -átvétel, a kulturális transzmisszió valósul meg ebben. Az élénkülő társadalmi kapcsolat a hazai felső, gazdag réteget illetően közismert, de Bécsben tanul​nak fiaink, és a mesteremberképzés is osztrák földön zajlik. A közös hadsereg is meghatározó színtere az intenzív kapcsolatoknak, szo​c ializációnak. S ha annyi értékrendet, szokást, nyelvi fordulatot, intézményrendszert vettünk át (és őrizzük igen sok elemét még ma is), miért maradt volna ki e folyamatból a problémák, lelki-testi kudarcok, csődök ön-pusztítással történő megoldása? Az élet minden területére kiterjedő kultúraközvetítés során óhatatlanul átszivárognak a nem kívánatos mozzanatok is.

Megerősíti a fenti hipotézist az is, hogy Magyarországon a fővárosban és a nagyvárosokban volt magas és emelkedő az öngyilkosságok száma, éppen ott, ahol a nagyszámú osztrák (német) letelepített (áttelepült) élt, illetve főként annak a magyar populációnak körében aratott az önkezű halál, amely a kulturális transzmisszióban érintve volt: a nemesi elit, a mesteremberek és a véderő tagjai. Az átvétel olyan jól sikerült, hogy a Monarchia területén Bécs és Budapest hasonlóan magas öngyilkossági rátákat mutatott fel. A 20. század első évtizedére már a Monarchia nagyvárosai felzárkóznak a szász és porosz nagyvárosok mögé, majd az 1920-as évek táján át is vették a vezetést. Budapesten 1900-ban 37,5 a ráta, ez folyamatosan emelkedik az első világháború kitöréséig, 1913-ban már igen magas: 50 százezrelék! Jegyezzük meg azonnal, hogy a vidéki Magyarországon a ráta jóval alacsonyabb. Talán még hatnak a régi normák, a katolicizmus hatása ott intenzívebb (a vidék rátája ugyanebben az évben 21,4 százezrelék). A második világháború első évében az osztrák ráta valamivel még magasabb volt, mint a magyar, mely a háború után rövid ideig emelkedést mutatott, majd az 50-es évek kemény diktatúrája idején átmeneti csökkenést. A forradalom leverése után fokozatos és egyenletes emelkedés volt megfigyelhető, 1967-ben az országos ráta elérte, majd meghaladta a bűvös 30 százezreléket, és 1984-ben a soha nem gondolt 45,9 szintre emelkedett, és Magyarország vezető helyét -mint említettük - húsz évig egyeden ország sem veszélyeztette. Ezután 1987-ről 1988-ra markáns csökkenés volt érzékelhető, mely azóta is örvendetesen tart: az elmúlt 17 évben több mint 30%-kal csök​kent, így a hazai ráta 29,5 százezrelék körül mozog. A szakmában heves vita alakult ki a csökkenés okáról. Az öngyilkosság mögött csaknem minden esetben depressziós megbetegedést feltételező szakembereknek az a meggyőződése, hogy az öngyilkossági események ilyen mértékű csökkenése mögött a depresszióellenes szerek jócskán megnövekedett fogyasztása áll. Ez az elképzelés több szempontból tévhiteken alapul (a patikában kiváltott gyógyszerek jó részét nem veszi be a beteg, vagy korán abbahagyja a szedést; a szerek jó részét más betegségre írja fel a szakorvos; a depresszió elleni szerek eladásának emelkedése az öngyilkosságok számának csökkenése után jelentkezett stb.), de a csökkenés egyik komponenseként elfogadható. Mellesleg a könyvünk riportjaiban megszólalók sem vélekednek lelke​s en a depresszió elleni szerekről, és a témáról alapos szakkönyv is megjelent (Szendi). A csökkenés további okaiként megemlítendők, hogy gyengült az addig igen pontos regisztráció: a megszaporodott droghalálok nem kerülnek be az öngyilkossági statisztikába, nem kötelező a hatósági boncolás, a romló általános egészségi állapot miatt az idősek közül előbb halnak meg természetes halállal, mielőtt önkezűségre gondolhatnának. Ugyanakkor szaporodott a pszichiátriai magánrendelések száma is, ami biztosan javította a mentálhigiénés ellátást. Legfőképpen azonban az 1988-ban bekövetkezett jelentős társadalmi változások okozta kíváncsiság, reménykedés hatása, az új társadalmi berendezkedés induladevezető módjainak, szelepeinek szaporodása jelöl​hető meg fő okként.

Statisztikai adatok A következőkben főként a magyar adatokat ismertetjük, de helyenként utalunk külhoniakra is az összehasonlítás végett. A magyar adatok az 1970-2003 közötti időszakról állnak rendelkezésre. (2003 óta egyébként érdemi változás nem történt.)Az öngyilkosságok eloszlása nemek szerint Régóta ismert tény, hogy a férfiak sokkal gyakrabban követnek el öngyilkosságot, mint a nők, viszont a nők körében jelentős mértékben gyakoribbak a kísérletek. A befejezett öngyilkosság esetén a férfi/nő (F/N) ráta mértéke több tényezőtől függ (lakhely jellege, iskolai végzettség stb.). A kulturális meghatározottság mellett szól, hogy - a világon egyedül - Kínában (foként a vidéki 15^10 éves) a nők körében magasabb az öngyilkosság, Európában, Amerikában az elmúlt 2 évtizedben a férfiak öngyilkossági hajlandósága emelkedett, a fér​fi/nő ráták adagban 2-3,5:1 körül mozognak. Hazánkban a férfi/nő hányados 1970-1987 között 2,31 volt, ami a 2000. évre 3,05-re emelkedett, a férfiak öngyilkossági hajlama tehát az elmúlt közel két évtizedben hazánkban is emelkedett (az abszolút számok csökkenése mellett). Érdekes jelenség, hogyha a férfi/nő arányt a települések jogállása szerint vizsgáljuk, az derül ki, hogy Budapesten a legalacsonyabb (1,4:1), majd fokozatosan emelkedik az érték a megyei jogú városokon (2:1) és a városokon keresztül (2,7:1) a községekig, ahol a ráta már 3,7:1. Ez sem magyar specialitás, főleg az agrárországokra jellemző. Korcsoportok szerinti eloszlás Igen röviden szólunk erről, csak a fiatal korosztály adatait részle​tezzük, mert e könyv szinte minden riportja róluk szól. Az utóbbi 20 évben a világ nagyobb részén emelkedtek a fiatalkorú öngyilkosságok számai. A legújabb jelentések szerint (IASP) a nagyon fiatal korosztályokban (15 éves kor alatt) vezető halálok az öngyilkosság Kínában, Svédországban, Írországban, Ausztráliában és Új-Zélandban, de az orosz és ukrán számok is magasak. A 14—24 éves korosztályban az öngyilkosság a vezető halálok több országban. Szerencsére a 0-14 éves öngyilkosok abszolút száma alacsony: az elmúlt 20 évben a „régi EU-országokban 0,2 százezrelék (két gyermeköngyilkosság 1 millió lakosra évente), míg az újonnan belépő 10 országban 0,5. Ijesztő viszont a volt szovjet tagállamok rátája, mely 1980-ban indult 0,5-ös rátáról, és folyamatosan emelkedve 2001-ben elérte az 1,1 -et. A lőfegyverek könnyű hozzáférhetősége miatt egyébként az USA-ban is 0,8-0,9 százezrelék volt az öngyilkossági ráta ebben a korosztályban 1993-2002 között. Az emelkedő öngyilkossági eseményekben fontos szerepet játszik a nyugati világ országaiban hazánkhoz képest lényegesen nagyobb mértéket öltő drogfogyasztás is. Hazánkban a legfiatalabb korosztályban (7-19 évesek) történt tra​gikus események számai: az 1990-2000 között 80 áldozat volt évente, 1996 óta kifejezett csökkenéssel (64 fő). Ugyanezen időszakban a 20-29 éves korosztályban az események száma már szomorúan magas: 252 áldozat évente, s itt csak igen diszkrét csökkenés észlelhető az elmúlt 10 évben. A nagyobb időszakok tendenciái hazánkban még​is kedvezőbbek, mint azt az európai régió és Magyarország alábbi grafikonja mutatja.

Hazánkban évtizedek óta a legmagasabb a veszélyeztetettség a 45-54 éves férfiak és a 70 év feletti férfiak körében, mely a 80 év fölötti korcsoportban már extrém magasságokba emelkedik, az igen idősek körében a férfiak és nők közötti különbség csaknem kiegyenlítődik. Fontos tudni, hogy az elmúlt 30 évben Magyarország mindkét nemre nézve magasan vezetett Európában az időskorúak öngyilkosságában. (Csak Hongkongban, Kínában és Japánban magasabb a 70 év felettiek öngyilkossági rátája.) Ha az idős kor automatikusan predesztinálna a magas öngyilkossági hajlandóságra, akkor az „idős" országokban lennének a legma​

gasabbak az időskori öngyilkossági ráták, de nem ez a helyzet, mert pl. Olaszország, Görögország és Svédország jóval „idősebbek" ha​z ánknál, az idősek öngyilkossági rátája mégis jóval alacsonyabb. A családi állapot és az öngyilkosság összefüggése Már Durkheim felfigyelt arra, hogy a házas állapot védelmet jelent az öngyilkosság ellen. A hazai standardizált adatok is azt mutatják (mindkét nemben), hogy a házas életmód (tartós együttélés) az önpusztító hajlandóság ellen hat. Az elváltak, az özvegyek és az egyedülállók helyzete e tekintetben viszont hasonló, közel kétszer akkora a veszélyeztetettségük. A férfiak igen rosszul viselik el az özvegységet és az elvált státust: az özvegy férfiak veszélyeztetettsége a házasokéhoz képest közel ötszörös, az elvált állapotúaké is majdnem háromszoros. A férfiak tehát az egyedüllét állapotát lényegesen rosszabbul tolerálják, mint a nők, legyen az egyedüllét oka nőtlen állapot, válás vagy özvegység. Iskolai végzettség és foglalkozás A 19. században és a 20. század elején még a magasabb iskolai végzettségűek öngyilkossági hajlandósága volt magasabb. Ez az állapot a 20. század során alapjában megváltozott (legalábbis hazai viszonylatban): a felsőfokú végzettségűek önpusztító hajlama fokozatosan csökkent, a ráták a tanulatlanabb rétegek vonatkozásában viszont egyre emelkedtek, s ez a mai napig is így van. Egyes felsőfokú végzettségű foglalkozási csoportokban azonban világszerte észlelhető viszonylag magasabb öngyilkossági hajlam. így például az orvosok körében magasabb az öngyilkossági gyakoriság, mint az ádagnépesség körében, főleg a nőorvosok és a pszichiáterek között. A fegyveres erőknél is hagyományosan magasabb, főként a fegyver könnyű elérhetősége miatt. A fiatalok korcsoportjában a főiskolai, egyetemi hallgatók körében gyakoribb az önkezű halál. (Egy-két súlyos pszichiátriai betegség, így a skizofrénia, bipoláris zavarok a 20-25 éves korban jelentkeznek első ízben, és a tanulmányok, vizsgák jelentős stresszt okoznak.) Az iskolai végzettségre nézve hazai viszonylatban pontos és összehasonlítható adatok az 1971-1996 közötti időszakból állnak rendelkezésünkre. Mint jeleztük: az általános iskolát el nem végzők között a legmagasabb az öngyilkossági arány, de 1985-től ebben csökkenő tendencia mutatkozott, s ezzel egyidejűleg a szakmunkásréteg vette át a vezetést (1996). A gimnáziumi és szakközépiskolai végzettségűeknél viszonylagos stabilitás figyelhető meg, a felsőfokú végzettségűek rátája évtizedek óta a legalacsonyabb. Az öngyilkosság és a települések jellege szerinti eloszlás Számos vizsgálat van a világ legkülönbözőbb térségeiről, melyek egyértelműen azt mutatják, hogy a vidéki (falusi) lakosság körében lé​nyegesen gyakoribb az öngyilkosság. (A 19. században és még a 20. el​s ő felében is többnyire fordítva volt.) A hazai helyzet elemzésekor Budapest külön vizsgálandó, mivel demográfiai, szociológiai és kulturális szempontból meglehetősen heterogén, szélsőségeivel is külön minőséget képvisel, mint minden világváros. Az országban a főváros öngyilkossági rátái voltak a legmagasabbak a 19. század közepétől egészen 1981-ig, amikor határozott csökkenés következett be, és ma a fővárosi ráták országos tekintetben a legkedvezőbbek. A fővárosnak más régióktól való eltérését mutatja az a jelenség is, hogy a férfi- és nőelkövetők aránya merőben különbözik az országostól, mert a nőké lényegesen magasabb az országos átlag​nál. így a férfi/nő ráta 1,26-1,47 között mozgott az elmúlt 30 évben. A fővároson belül is markáns különbségek vannak: a legmagasabb és legalacsonyabb öngyilkossági gyakoriságú kerület közötti különbség csaknem kétszeres (27,0 vs 51,0 százezrelék). A főváros belső'(V., VI., VII., VIII., XIII.) kerületeiben az öngyilkosságok tartósan magasak, míg a III., IV és XVI. kerületekben a legkedvezőbbek a számok. (Az okokat kutatva felmerülhet, hogy a három utóbbi kerületben hataimas lakótelepek vannak, melyek lakói fiatalabbak az átlagnépességnél, s talán ez lehet az oka a tartósan alacsonyabb rátának. A standardízalas ismert módszerével kimutatható, hogy a korösszetétel nem oka a markáns kerületi különbségeknek.) A városok a vizsgált időszak alatt meglepő stabilitást mutattak: az 1970-es adagok gyakorlatilag megegyeznek a 2000. évivel (36,0 és 36,38). A községek rátája 1978-ban múlta felül első ízben az addig vezető fővárosét, és ettől kezdve a legmagasabb gyakoriságot a községek, falvak mutatták, jelenleg is ez a helyzet, de az elmúlt évtizedben a falusi jellegű települések rendszeres várossá nyilvánítása következté​ben a városok rátái is elérték a magas falusi számokat. Az elkövetési módok megoszlása Több sajátosság figyelhető meg. Bizonyos módszerek térben és időben állandóak (akasztás, méreg, vízbe fulladás, szúróvágó eszköz alkalmazása), de választásuk változik az idők során, és függ a földrajzi helytől, kultúrától. (A szinte csak felhőkarcolókból álló Hongkongban például érthetően a magasból történő leugrás a leggyakoribb módszer, ellentétben a kisfalvas területekkel. A hazai környezetben egykor oly gyakori kútba ugrás ma már kuriózumszámba megy, mert a régi típusú kutak eltűntek; a nagyobb folyóvizek mentén a vízbefú-lás lényegesen gyakoribb stb.). A szakirodalomban drasztikus (ún. violens) és kevésbé drasztikus (nem violens) módszert szokás megkülönböztetni. A violens módok esetén a túlélésnek gyakorlatilag nincs valószínűsége (önakasztás, magas helyről leugrás, fegyver). Az elkövetési módok terén egyértelmű nemi különbség áll fenn: a férfiak jóval nagyobb százalékban választják a violens módszereket, míg a nők sokkal inkább a kevésbé draszti​kus módszerekhez nyúlnak. Két lényeges momentum szabja meg egy-egy terület, ország, régió öngyilkossági módszereit, nevezetesen a tradíció és a hozzáfér​hetőség.

A tradíció makacs dolog, elhagyása igen nehéz feladat, de megfelelő eszközök alkalmazásával jelentős eredményeket lehet(ne) elérni, így történt ez Angliában, ahol - főleg Londonban - igen magas volt a háztartási gázzal történő öngyilkosságok száma. Amikor (persze gazdasági szempontokból) átállították a lakossági gázszolgáltatást a jóval kevésbé mérgező földgázra, az öngyilkosságok száma látványosan csökkent. A lőfegyverek korlátozása (az USA egyik államában) vagy tiltása (Japánban) lényegesen csökkentette a minden esetben végzetes lőfegyveres öngyilkosságok számát. Ugyanígy hatékonynak bizonyult, hogy egyes „divatos" hidakra védőkorlátot szereltek fel, vagy bizonyos gyógyszereket kivontak a forgalomból. Megismételjük: az öngyilkosságok megelőzésében, csökkentésében tehát igen nagy szerepe volna, ha a lehetőségekhez mérten csökkentenék, megszüntetnék a különböző önsértő eszközök, módszerek hozzáférhetőségét! Többen kételkednek abban, hogy az efféle korlátozás hatékony lenne, pedig úgy tűnik, hogy mindenkinek van egy előnyben részesített öngyilkossági módszere, elképzelése, és nem fog attól eltérőt választani. A legtöbb ember, még azok is, akik soha nem lesznek öngyilkosok, meg tudják mondani, számukra melyik a „szimpatikus", az általuk elfogadható öngyilkossági módszer. Más módszer többnyire ellenszenvet vált ki belőlük. A hazai adatok 31 éves elemzése azt mutatja, hogy Magyarországon az önakasztás messze a leggyakoribb kivitelezési mód, az összes eset 56,8%-a \ Ennek régi „hagyománya" van hazánkban, mint a legtöbb európai országban. Követi a gyógyszerrel, vegyszerrel történő ön-mérgezés: 27,1%, tehát e két módszer az összes szomorú tett 84%-a. Hagyományosan alakult a vizsgált időszakban a módszerek nemek szerinti megoszlása is. Az önakasztást (és általában a violens módszereket) csaknem kétszer annyi férfi választja, mint nő, a gyógyszer- (vegy​s zer) mérgezésben éppen fordított arány észlelhető. A „lágyabb" módszerek részesedése a fővárosban a legmagasabb, majd a településnagysággal fordítottan arányosan csökken, tehát a köz​s égekben, falvakban a leggyakrabban az önakasztás fordul elő, közel 70%-ban. Nagyon meglepő és elgondolkodtató, hogy az országos ráta csökkenésének ideje óta (1988J a violens kivitelezések aránya 15%-kal emelkedett az előző időszakhoz képest, ami megkérdőjelezi a pszichiátriai ellátás érdemi javulását, melyet a szakma pedig oly szívesen emleget. A népességek, törzsek, etnikumok közötti lényeges eltérések is jól ismertek, bár magyarázatuk nem könnyű. Biológiai okokkal aligha si​kerülhet, inkább a kulturális hatások tűnnek mérvadónak. Ugyancsak a kulturális beágyazottság markáns jelenlétét mutatja az öngyilkosságok vallási, felekezeti eloszlása is. Már Durkheim észrevette, hogy korának katolikus népességében sokkal kisebb számban történnek öngyilkosságok, mint a protestáns társadalmakban. Ezt azóta számtalan helyen és sokszor megerősítették. Egy 1994-ben készült európai felmérés azt mutatta, hogy a katolikus országokban (Spanyolországban, Olaszországban, Portugáliában, Lengyelországban, Írországban) és az ortodox államokban (Görögországban, Romániában, Szerbiában) az öngyilkosság lényegesen alacsonyabb, mint a protestáns balti vagy skandináv országokban. E hatásban az egyházak integráló-segítő ereje és tiltó dogmatikája egyaránt szerepet játszik. A Nemzetközi Öngyilkosságmegelőző Társaság (IASP) egyik friss felmérése 49 országban vizsgálta, hogy egyházi szinten működik-e valamilyen tiltás az öngyilkosság ellen? A vizsgált 49 ország lakosságának száma 1,96 milliárd fő volt (ebből Kínáé 1,22). A vizsgálat egyértelműen azt mutatta, hogy azokban az országokban, ahol egyházi (vallási) szankciók hatnak, ott az öngyilkosság jellegzetesen alacsonyabb mindkét nemben, de különösen a nők körében. Hasonló volt a helyzet hazánkban is már a 20. század elején: a „korrigált adatokban is a protestánsoké a maximum" (19011908); „1923-25 között a reformátusoké a szomorú elsőség". Böszörményi Ede, e kérdés hazai kutatásának kiváló képviselője több munkájában közölte a korabeli egyházi anyakönyvek vizsgálatainak eredményeit. Noha több finomítást és distinkciót látott indokoltnak, végeredményében a fenti viszonyokat igazolta ő is. Egy 2000-ben végzett vizsgálat Vas, illetve Bács-Kiskun megye 1000-1000 fős, reprezentatív mintáján is azt mutatta, hogy a dunántúli, alacsonyabb öngyilkossági rátájú megyében jóval több a katolikus, és lakosainak külső és belső vallásossága szignifikánsan erőteljesebbnek bizonyult a magas öngyilkossági rátájú alföldi megye lakosainál. Egy dolog nyilvánvaló: a vallásos emberek lényegesen könnyebben tudnak megbirkózni az életük során jelentkező bajokkal, konflik​tusokkal, betegségekkel, és az is bizonyítható, hogy a hit az öngyil​kosság ellen is védelmet jelent. A probléma elemzésében napjainkra jutottunk el odáig, hogy a WHO is indokoltnak látja az ember bio-pszicho-szociológiai meghatározottsága mellé a spirituális dimenzió felvételét is. Az öngyilkosságok területi (regionális) különbségei Durkheim előtt már Morselli is jelezte könyvében az öngyilkossági ráták területi különbségeit. Olaszországban már 1864-76 között jelentős regionális eltérés volt észlelhető: míg a jelzett időszakban az országos ráta 3,1 volt, addig Észak-Olaszországban jóval magasabb (6,3), míg a déli országrészben ennek közel nyolcada (0,81). Az északról dél felé csökkenő öngyilkossági rátát Durkheim már az akkori Franciaországban is tapasztalta, ahol egy Belfort és Nantes között húzott vonaltól északra jóval több volt az öngyilkosság, mint attól délre. Az egykori Jugoszláviában állt fenn az észak-dél különbség a leg-pregnánsabban, amit az irodalom albán (jugoszláv) paradoxonnak is nevez: a koszovói (albán) terület lakói körében tizedannyi öngyilkosság történik, mint a Szlovénia területén élők között. Érdekes jelenség, hogy a 45. szélességi kör alatti területeken lényegesen alacsonyabb az öngyilkossági hajlandóság, akár a legnyugatibb Portugáliát, akár a legkeletibb kaukázusi államot tekintjük. A magyar öngyilkossági helyzet egyik legizgalmasabb kérdése a területi eltérések makacs, közel másfél évszázada fennálló különbsége - az első jelzés ugyanis még 1864-ből való. A regionális eltérés lényege abban áll, hogy az ország legnyugatibb megyéiben az öngyilkossági ráták jelentősen alacsonyabbak, mint az ország keleti-délkeleti részeiben. Másként fogalmazva: az Alföldön élők 2-2,5-szer gyakrabban döntenek úgy egy-egy konfliktus, gond, baj stb. miatt, hogy végeznek magukkal, mint az ország nyugati részein élők. Ezt a területi eltérést 1895-től a pontos statisztikai regisztrálás is következetesen és folyamatosan

mutatta és mutatja. A kiegyenlítődés irányába mutató változások tendenciajelleggel sem észlelhetők, a megyék, régiók öngyilkossági hajlandósága meglepően stabil. Az ország két részre osztható egy Nyíregyháza és Pécs között húzott vonallal, mely alatt jóval magasabbak az öngyilkossági ráták, mint a vonal fel​etti területeken. A területi különbségek okainak kiderítése azért volna magyar viszonylatban (is) feltétlenül és halaszthatadanul fontos, mert mint látható - az összországi magas rátáért a déli, délkeleti régió a ,felelös". 1970

1980

1990

2000

Magyarország 3 délkeleri megye

Ország

53,0

61,5

53,1

50,0

Magyarország 3 nyugati megye

22,3

22,8

26,0

23,0

Ausztria

24,8

25,1

21,7

17,5

Finnország

23,0

25,2

29,1

21,5

Dánia

22,4

32,0

22,4

13,3

A táblázatban a 3-3 legmagasabb és legalacsonyabb öngyilkossá-gú magyar megye rátáit lehet összevetni néhány viszonylag magas ön-gyilkosságú nyugat-európai ország számaival. A három nyugati megye rátái közel állnak a jelzett országokéhoz, sőt 1970-1990 között helyenként a számok kisebbek hazánk nyugati megyéiben. (2000-re Nyugaton markáns csökkenés következett be, feltehetően az ott folyó hatékony prevenciós tevékenység miatt.) Több vizsgálat zajlott ennek a nagy hazai talánynak a felderítésére. Az eddigi vizsgálatok amellett szólnak, hogy az alföldi megyék lakosságánál észlelhető, lényegesen magasabb öngyilkossági hajlandóság mélyen a kultúrába ágyazott, a tradíciókban gyökerező jelenség. Az Alföldön lakó, ott felnövekvő nemzedékek gyermekkoruktól fogva szocializálják, tanulják az ott ható, működő norma- és értékrendszert, köztük az önsértő (pusztító) magatartást is egy-egy konfliktus megoldására. Úgy látszik, hogy az alföldi terület lakói impulzívabbak, indulatkezelésük (a Dunántúl lakóival összehasonlítva) gyengébb, ami az alföldi területen gyakoribb devianciák (alkoholizmus, erőszakos cselekmények, válás) mögött is állhat. Ebben a sajátos alföldi kultúrában benne van persze az ország többi részénél rosszabb gazdasági helyzet tanyasi-kisfalvas részek rossz egészségügyi ellátása, az elképesztően rossz útviszonyok, villany-telefon hiány stb. miatt), a protestáns vallás nagyobb elterjedtsége és hatása (mentalitása) és valószínűleg több, még nem ismert, feltárandó mozzanat is. Végezetül két, a közvéleményben észlelhető tévhittel szeretnénk foglalkozni e kissé hosszú elméleti bevezető végén, nevezetesen azzal: van-e az öngyilkosságok számában szezonális változás, illetve befolyásolják-e az egyes vallási (vagy állami) ünnepek az öngyilkossági ese​m ények gyakoriságát? A közvéleményben elterjedt egyik (egyébként jogos) tévhit, hogy az öngyilkosságok gyakoribbak a ködös, borongós, hideg, sötét (őszitéli) hónapokban. A nagy mintákat és időszakokat feldolgozó kutatások azonban egyértelműen azt mutatják, hogy az öngyilkosságok a tavasz végi és kora nyári időszakban mutatnak maximumot, a téli hónapokban minimumot, ami mindkét nemre érvényes. A déli féltekén (ahol akkor van nyár, amikor az északin tél) ugyanúgy a nyár időszakában tetőzik az öngyilkosságok száma, és télen csökken. E markáns szezonális megoszlás magyarázatát illetően már a múlt században két irányzat különült el: a bio-klimatikus és a szociológiai. A bio-klimatikus (meteorológiai) adatok és az öngyilkosságok szezonális eloszlása közti kapcsolatot igen sokrétűen vizsgálták (napsugaras napok/órák száma, szélerősség, szárazság, légnyomás, frontok, hold- [lunatikus] ciklus stb.), de egyértelmű és konzekvens összefüggést nem sikerült találni. A biológiai pszichiátria érdeklődése is intenzívebbé vált, és az ingerületeket idegi szinten átvivő anyagok (szero-tonin, noradrenalin stb.) szezonális változásának vizsgálatába kezdtek; eddig azonban egyértelmű eredményre nem jutottak. A szociológiai magyarázat Durkheimtől származik. Ő a társas kapcsolatok számával, intenzitásával, illetve annak a téli időszakban történő beszűkülésével, a kommunikációk redukálódásával (kapcsolatok, konfliktusok számának apadásával) magyarázza az öngyilkosságok csökkenését. „A nappal puszta meghosszabbodása valamiképpen nagyobb lendületet, nagyobb sodrást ad a kollektív életnek. Az emberek korábban kezdik és később hagyják abba a közös tevékenységet. Az utóbbinak nagyobb tere van a kibontakozásra. Szükségszerűen vele együtt következményei is nagyobb arányokat öltenek, köztük az öngyilkosság is." E teória a világ jelenlegi kommunikációs lehetőségei mellett már kérdéseket vet fel, de egy modern változata (Gabenesch) nagyon elfogadhatónak tűnik. Értelmezésében minden időbeli periódus első napjait érzékenyen éli meg az ember, és pozitív történéseket anticipál (vár, képzel, remél), mint „ígéretet". A nem teljesülő, zátonyra futó remények, „ígéretek" (broken promise) akár önpusztítás-hoz vezető krízis okozóivá válhatnak. (József Attila: „csak ami lesz az a virág, ami van széthull darabokra"). Az öngyilkosságok szezonális hullámzása Magyarországon teljesen megegyezik a világ minden részén észlelhető adatokkal: igen hosszú időszakasz (1970-2002) nagyszámú öngyilkosságának elemzése egyértelmű nyári maximumot és téli minimumot mutat, mindkét nemnél júniusi csúccsal és januári minimummal. A fent említett „széttört ígéretek" elképzelés mellett szól az a (látszólag) szintén meglepő tény, hogy a hét napjai közül legtöbb öngyilkosság hétfőn, majd egyenletes csökkenés után a legkevesebb a hét végén történik. Ez sem magyar specialitás, mert mindegyik vizsgált or​s zagban így találták. A magyarországi viszonyokat mutatja az alábbi grafikon. % 16,5 -r 13,0 Hétfő

Kedd

Szerda Csütörtök Péntek Szombat Vasárnap

Egy másik tévhit, mely a sajtó ünnepek előtti kedvenc témája, miszerint az ünnepek alatt (főként karácsonykor) az öngyilkossági esetek száma emelkedik. Nem meglepő, hogy nem a tudományos kutatások eredményeit olvashatjuk a sajtóban, bár kétségtelen, hogy találkozunk a szakirodalomban is egy-két egyedi eseményt ismertető leírással, melyek azt sugallják, hogy az ünnepek veszélyes napok az öngyilkosság szempontjából. Az első ilyen irányú vizsgálatok az USA-ban történtek, ahol nem találtak jellemző emelkedést az öngyilkosságok gyakoriságában az ünnepek idején. Ezután egyre szaporodtak az ilyen irányú,

egyre pontosabb vizsgálatok, melyek arra a meglepő eredményre jutottak, miszerint - a közhiedelemtől eltérően - az öngyilkosságok száma csökken az ünnepek előtti napokban és az ünnepek napján is, viszont az ünnepek utáni napokban emelkedik. Egy kiterjedt hazai vizsgálat (1970-2002) azt mutatta, hogy a karácsonyi és húsvéti ünnepek a nők öngyilkossági gyakoriságát nem befolyásolják. A férfiak öngyilkossági késztetése karácsony első ünnepén alacsonyabb az ünnep előtti és utáni napokéhoz képest, húsvét mindkét ünnepnapján markánsan csökkent a férfiöngyilkosságok száma (az előző napokéhoz képest), majd az ünnep utáni napon (kedd) felug​rott. Az új év első napján határozott emelkedés mutatkozott mindkét nemnél.

Öngyilkosság-elméletek, -magyarázatok Mindenekelőtt Kari Jaspersnek, a filozófusként és pszichiáterként is egyaránt kiváló tudósnak igaz szavait idézzük: „Az öngyilkosság igazi oka, eredete az egyén közölhetetlen titka marad." Minden, ami ezután következik, megalapozott, sok részigazságot és praktikus tudást tartalmaz, de olyan teória még nem született, mely minden egyes öngyilkosságra érvényes volna, mert minden „meghívott halál" egyedi és megismételhetetlen tragédia, csak a vég közös és egyértelmű. Az öngyilkosság egyszeri történés, mely mögött alig kibogozható egyedi-lélektani (öröklött?, biológiailag is determinált?) adottságok, tulajdonságok rejtőznek, melyek az élet során tapasztaltak és tanultak által bonyolultan alakulnak, egy talán még bonyolultabb rendszerben, a társadalom szövevényében. Ezért igaz a már-már közhellyé vált kifejezés, hogy az öngyilkosság egy bonyolult bio-pszicho-szociológiai jelenség, melyben az „ok", illetve „okok" megjelölése még a látszólag „egyértelmű" esetekben sem lehetséges, mert minden, feketén-fehéren kifejezett ok csupán durva leegyszerűsítése az öngyilkos lelkében lezajló, igazán soha meg nem fejthető, meg nem tudható, csak sejthető történéseknek. A legkevésbé ismert biológiai okokról szólunk először. E szemlélet „klasszikus" fogalma a 19. századi pszichiátriától eredő, a közvélemény tudatában máig is makacsul „pillanatnyi elmezavar" formájában élő kifejezés. Bár a tudomány régen túllépett ezen a leegyszerűsített nézeten, még manapság is tartják magukat az olyan vélemények, hogy az elkövetés pillanatában valóban nem „beszámítható" az öngyilkos személy, ami tudományosan aligha bizonyítható, illetve úgy és annyira igaz, miszerint minden halál oka „kerin​gési elégtelenség". A modern biológiai és genetikai kutatások abból a teljesen indokolt kérdésből indulnak ki, hogy vajon ugyanazon baj, fájdalom, csalódás, csőd, veszteség, betegség stb. miatt 100 emberből miért csak 3-6 lesz öngyilkos, és miért küzd, él tovább a többség? Ez az a kér​dés, amire a biológia, a pszichológia és a társadalomtudomány több mint 100 éve keresi a választ. Napjaink biológiai kutatásai a lelki működések mögött zajló biokémiai folyamatokat próbálják felderíteni. Az eddigi eredmények szerények, hiszen a kutatásoknak jelentős etikai akadályai vannak. Erősen leegyszerűsítve annyit lehet mondani, hogy az emberi idegrendszerben munkáló ún. biogén aminők közül egy pár kiemelt szerepet játszik az emberi viselkedés szabályozásában. Annyi bizonyos, hogy a legtöbbet emlegetett szerotonin, noradrenalin és dopamin nevű anyagok igen bonyolult és máig sem pontosan ismert „összjátéka" az, mely az öngyilkosságban is fontos szerepet játszó hangulati élet, impulzivitás, agressziókezelés milyenségét és mértékét biztosítja, s melyek valószínűleg genetikai meghatározottságúak. Az alacsony szerotonin-anyagcserével számos pszichés zavar függ össze, mint pl. a szorongás, kényszerbetegségek, depresszió, pánikzavar, sőt az alko​holizmus némelyik formája is. Ezen anyagok és az önpusztító viselkedés közötti összefüggést is intenzíven kutatják. Eddig egy-két tetszetős elképzelés már született (a Mann-féle pszichikus vulnerabilitás, a Cloninger-féle pszichobioló-giai modell), melyek magyarázatot igyekeznek adni arra a fenti alapkérdésünkre, hogy miért küzd tovább a többség. Több évtizedes szuicidológiai munkám során egyértelművé vált számomra is, hogy a népesség bizonyos (szerencsére viszonylag kis) százalékának lelki struktúrájában eleddig nem eléggé ismert módon és okból egy olyan „program" alakul ki, mely egy mély konfliktus, gyász, testi vagy lelki betegség, szerelmi bánat stb. esetén a személyből csaknem minden esetben önsértö, önpusztító magatartást hív elő. A legtöbb embernél nem ez a válasz merül fel elsőként, hanem a konfliktusmegoldás más útjait választja (agresszív cselekmények, alkoholizálás, múló pszichés dekompenzáció, az események „egészséges" feldolgozása stb.). Az öngyilkossági késztetés nem függ és nem is származik egyik ismert pszichiátriai állapottól (betegségtől) sem, hanem olyan reakció, mely közös mind a „kóros", mind az ún. „egészséges" személyek esetében. Ezt persze már a szuicidológia egyik klasszikusa, az osztrák Ringéi is hangsúlyozta. Az nyilvánvaló, hogy a „pszichiátriai betegségekben gyorsabban kialakul a krízisállapot, mélyebb lehet, a kognitív-emocionális szabályozás elégtelenebb, de a késztetés, úgy tűnik, azonos pszichodinamikai jellemzőkkel bír, és egyaránt közös a patológiás és az ún. normál személyeknél". Az újabb modellek ezt a közös nevezőt igyekeznek definiálni, felderíteni, mely tehát sajátja lehet egy adott személyiségnek, függedenül attól, hogy pszichiátriai beteg-e, vagy sem, de egy pszichés trauma esetén az önpusztítás mobilizálódik első megoldásként, vagyis ezt preferálja. Azt is a genetikai-biológiai szemléletnél indokolt érinteni, hogy kétségtelen egyes pszichiátriai betegségek családi halmozódása. (A könyv tizenkét áldozatából ötnél volt a családban depresszió, öngyilkosság vagy mindkettő.) Ilyen pl. a bipoláris zavar (ismertebb nevén mániásdepressziós betegség) vagy egyes depressziótípusok, melyek feltehetően genetikai vezérlésűek, s mely betegségekben szenvedők jóval gyakrabban követnek el öngyilkosságot, mint az ilyen betegségben nem szenvedők. így és ilyen értelemben van az öngyilkosságban „örökletesség", önmagában az öngyilkossági hajlam nem örökletes. Az öngyilkosság-kutatás másik nagy területe a szociológia, mely a társas létezés, a társadalmi lét törvényszerűségeivel foglalkozik. A szociológia a 19. század második felében kezdett érdeklődni az öngyilkosság iránt. Morselli és más kutatók munkássága nyomán született meg Durkheim máig is örök érvényű műve, mely nemcsak a szuicidológia, hanem talán a szociológia születését is jelentette. Statisztikai adatok összegzése útján jutott el sok, máig is érvényes tételhez, így pl. az öngyilkosság tipizálásához. A társadalmi integráció erőssége alapján kétféle típust különített el. A társadalmi integráció (amelynek fő színterei a család, a vallási, a politikai közösségek) olyan szabályozó erő, mely vezérel, tilt, értelmet ad, értéket képvisel (előír), a konfliktusokra pedig valamilyen megoldást kínál. Ha ez az integra-tív erő lazulni, gyengülni kezd, a keletkező fizikai és/vagy lelki traumák devianciához

vezethetnek, így pl. öngyilkossághoz is. Ezt a típust egoista öngyilkosságnak nevezte el. Az egyén ugyanis önzővé válik, csak saját céljai vezérlik, nem törődik másokkal, az addigi szabályzó normák elértéktelenednek benne. Ennek mintegy ellentéte, amikor a társadalmi integráció igen erőssé válik, és a kialakuló erős kötésben lévő közösség tagjaiban kialakulhat az önfeláldozás attitűdje. Ez az altruista öngyilkosság, melyet több (helyenként jogos) támadás is ért az elmúlt több mint száz évben. A legizgalmasabb a Durkheim által megalkotott anómiás öngyilkosság tézise, mely fogalom máig is megtermékenyítőén hat a szociológiában. Megállapította, hogy a gazdasági változásokkal az öngyilkosság is sajátos fluktuációt mutat, gyakorisága emelkedik gazdasági válság, de fellendülés esetén is. Ennek alapja az, hogy az ember akkor van lelkileg egyensúlyban, ha szükségletei és vágyai összhangban vannak az ezek eléréséhez szükséges eszközökkel, lehetőségekkel. Ha ez nem valósul meg, fellazulnak a társadalom szabályai, az addig megszokott rend törvényei és értékei (egyfajta törvénysértett anómiás állapot lép fel). Ezt a fogalmat azután több neves szociológus fejlesztette tovább. Ennek talaján született meg az öngyilkosság ún. szubkulturális teóriája (Halbwachs), amely szerint kialakulhat egy kisebb társadalom, földrajzi-társadalmi környezet, populáció egyedi öngyilkossági viselkedése, tradíciója, „kultúrája", mely meghatározó viselkedési „mintákat" ad az ott élőknek (bizonyos mértékben elvár tőlük). Merton továbbfejlesztette az anómia fogalmát, amikor úgy értelmezte azt, hogy a társadalom kitűz bizonyos célokat, igényeket a társadalom tagjai elé, ezeket propagálja, és elérésükre ösztökél, ugyanakkor azonban nem biztosítja azok elérését. Ez a társadalom bizonyos rétegeit sújtja, ami deviáns magatartásra csábít. Merton elmélete azért nagy előrelépés a társadalmi jelenségek megismerésében és értelmezésében, mert közös értelmezést ad az öngyilkosság mellett a többi devianciára is (gyilkosság, mentális zavarok stb.). Talán még Henry és Short teóriája érdemel említést, mely az addig külön utakon járó pszichológiai és szociológiai megközelítést ötvözi. Ha az ember a tevékenységében, önmegvalósításában (is-médődően) leküzdhetetlen akadályokba ütközik, frusztrálódik, ami agressziót generál, és ami valamilyen irányba kisülést keres. Irányulhat kifelé (heteroagresszió) vagy befelé (autoagresszió); az irány attól függ, hogy milyen határozott és erős a társadalom kényszere. Ha kemény a rendszer, úgy az egyén frusztrációjáért, kudarcaiért nem önmagát, hanem a társadalmat okolja, ezért agressziója kifelé irányul. Megengedőbb társadalmi környezet esetén viszont önmagát okolja, és agresszív indulatát saját maga ellen fordítja. Az elméletet még tovább fejlesztette Gold, aki bevezette a szocializáció fogalmát, mely szerint az egyén a személyiségfejlődése során környezetétől tanulja meg az agresszió levezetésének módjait. A szocializáció azonban nem egyszerű tanulás vagy utánzás, a hatások fel​dolgozását is jelenti: a minták beépülnek, és aktív részét képezik a sze​m élyiségnek. A fenti elméletek lényeges mozzanatokat tudtak megragadni az öngyilkos magatartás megértésében, de minden jelenségre nem tud​nak választ adni. A pszichológiai elméletek igen nagyszámúak, melyek igen érdekes, izgalmas részigazságokat hoztak felszínre, de az egyes elméleteket sorra megcáfolta egy másik „iskola". így bár a mindennapos terápiában az egyes pszichológiai elméletek egy-egy mozzanatát, javaslatát, értelmezését, intervenciós technikáját tudjuk ugyan használni, egységes és az öngyilkosság lényegét magyarázó pszichológiai elmélet eled​dig nem született. Az öngyilkosság első pszichoanalitikus elméletét Freud fogalmazta meg. Tételeit idővel sorra bírálták, de a tárgyvesztés fogalma máig is élő és használható: egy fontos és szeretett személy fizikai elvesztése vagy a benne való mély csalódás (lehet a tárgy az egészség, valamely elv, cél, hit, vágy stb.). Az öngyilkos ezt a veszteséget pótolhatatlannak érzi, és a tárgyvesztést fenyegető folyamatként éli meg. Henseler volt az, aki megalkotta az öngyilkosság nárcizmus-teó-riájit, melynek tételei a mindennapok gyakorlata során egyértelműen visszaigazolódtak. Kutatása alapján kialakult az öngyilkosságra markánsan hajlamos személyiségkép, melynek jellemzői: sok kudarc az élet során; erőfeszítések az alkalmazkodásra, amelyek azonban sorra meghiúsulnak, ebből önértékelési zavar, bizonytalanság, hiányos énkép alakul ki. Az ilyen személynek rendkívül fontos, hogy a külvilág, a környezet elfogadja, folyamatosan megerősítésre sóvárog, fél az elutasítástól, a kudarctól, állandó kis sikerekre van szüksége, és legfőbb jellegzetességei az alacsony frusztráció-toleranciája, gyenge kudarctűrő-képessége, s így az ezek talaján keletkező indulatok kezelése elégtelen. Az ilyen személy könnyen dekompenzálódik (labilis pszichés egyensúlya felborul), s az ilyenkor fellépő nárcisztikus krízis tulajdon​képpen a depresszióval azonos képet mutat, mely tévútra viheti a di​agnózist és a kezelést. Valószínű, hogy a fenti pszichés konstitúció „lehetősége" biológiailag determináltan (intrapszichésen) benne szunnyad a személyiségben, a személyiségfejlődés folyamán bizonyos külső események során markánsabbá válik, „manifesztálódik", s ennek talaján egy pszichotraumatizáló életesemény, „tárgyvesztés" hatására lényegesen könnyebben generálódik öngyilkossági gondolat, melyet az esetek egy részében végzetes tett követ. Az öngyilkosság jóval ritkábban következik be olyan személyeknél, akik nem ilyen személyiség​s zerkezettel rendelkeznek. így találkozik egy öngyilkosságban a „biológia", a személyiség lelki alkata és a környezet (társadalom), ezért kell és lehet az öngyilkos​s ágot multikauzális (több okból fakadó) magatartásnak tekinteni. A továbbiakban egy-egy olyan speciális és a gyakorlat számára ugyancsak fontos jelenséget érintünk, mely az öngyilkosságok túlnyomó többségében megfigyelhető, és melynek ismerete fontos, mert segíthet a laikusok számára is egy fenyegető cselekmény felismerésében, ami e könyvnek is célja. Megkíséreljük e fogalmakat viszonylag érthetően körülírni, és helyenként jelezzük azt is, hogy a könyvben olvasható riportokban hol és miként bukkantak fel ezek a jelenségek. Mindezek előtt azonban meg kell cáfolnunk néhány meglévő hie​delmet, előítéletet az öngyilkossággal kapcsolatban. 1. Aki sokat beszél az öngyilkosságról, az soha nem követi el - hang​z ik a tévhit. Valójában azonban az öngyilkosságot elkövetők 60-80%-a beszél szándékáról tette előtt, jelzést ad, de nem veszik komo​lyan. A szakma a cry forhelp („segítségkérés") kifejezést használ​ja (a szuicidológia egy híres könyvének címe után). A segítség​kérés (kiáltás) azt jelzi, hogy az egyén bajban van, ezért kér se​gítséget környezetétől.

Talán furcsa lehet a laikus számára, hogy ha meg akar halni valaki, miért kér segítséget? Fontos tudni, hogy az öngyilkosok nagy százaléka nem akar igazán meghalni, csak nem képes élni abban a helyzetben, amelybe került, illetve nem tudja saját képességeivel megoldani azt! Ezért képes az esetek többségében megoldható (megoldódó), tehát múló életepizód miatt lerombolni az egészet, magát az életet. Az öngyilkosságban ez a tragikus és „felháborító". A tettre készülődő tehát ún. ambivalens állapotban van: akarja szenvedése végét, de titkon élni szeretne, ha bírna, ezért kiált segítségért. Sokszor direkt módon vagy át​tételesen, „kódoltan", amit általában nem könnyű dekódolni. • A riportokban több helyütt olvashatunk direkt kommunikációról: „így nem érdemes élni"; „minek menjek, úgyis öngyil​kos leszek"; „ez a lélek rákja, ebből egyeden út van, a halál"; „minek élek? Nincs értelme az életnek!". Találkozunk kissé burkoltabb, nem egyértelmű célzásokkal is: „nem vagyok való semmire" „meglátjátok, nagy változások lesznek itt", „nem ilyen gyereket érdemeltek". • Főleg fiatalok esetében jelentkezik a tréfás, viccelődő for​m ában történő közlés, ami szintén megjelenik az egyik riport​ban is. • Igen gyakoriak a nem szóbeli (ún. nonverbális) jelzések, melyekre nagyon fontos volna odafigyelni. Addig szokadan magatartások jelentkeznek: rendezni kezdi szobáját, iratait, fényképeit, fontos dolgait elajándékozza. A készülődés jelei ezek, a riportokban is megfigyelhetők: a leendő áldozat eladja drága, nemrég vett kabátját „nekem már nem kell" megjegyzéssel. Egy másik áldozat apjától érdeklődik, hogy milyen módszert választana (!), ha öngyilkos szeretne lenni. Egy 13 éves (!) kisfiúáldozatot az egyik kereskedelmi tévé műsorában látott japán animációs filmsorozat izgatta: milyen lehet a szellemvilág, a halál; az ott látott figurákat utánozta, ezekről beszélt. Egy apa keserűen jegyzi meg az egyik riportban, hogy fiának könnyű volt megnézni az inter​neten, hogy milyen és mennyi gyógyszert szedjen be. (Itt a példák hosszú sora és egy külön tanulmány következhetne az elektronikus és írott média súlyos pszichés ártalmakat okozó, bűnösen manipulatív hatásairól, egy hiányzó sajtóetikai kódexről, amely számos civilizált országban már régóta haté​kony.) • A legfontosabb jelek a magatartás változásában figyelhetők meg, s ezek főként a fiatalkorúak körében igazán feltűnőek; szinte lehetetlen, hogy a környezet ne vegye észre. A (12-16 éves) fiatal indulatossá, helyenként agresszívvé válik (főleg a fiúkra jellemző), máskor inkább csendesek, szótlanok lesznek, elvonulnak, ami otthon és iskolában is szembeötlő lehet. Iskolás gyermekeknél igen fontos jel a csavargás, elkóborolás, iskolakerülés, romló tanulmányi eredmény, melyek addig nem voltak tapasztalhatók. (És itt ismét csak egy hosszabb eszmefuttatás volna szükséges az iskolák szerepéről, a pedagógusok pszichológiai felkészültségéről, empátiás készségéről. Számomra a riportok legmegrázóbb részei közé tartozik a riportert elutasító iskolaigazgató stílusa, érzékedensége, az osztálytársaktól elszenvedett lelki és/vagy fizikai traumák újdonságjellege a tanárok számára. A legelképesztőbb azonban az az osztályfőnök-tanár volt, aki ismerte az érzékszervi hátránnyal élő gyerek igen szomorú családi helyzetét, tudott a fiatalember előző öngyilkossági kísérletéről, és az egyébként nem rossz tanulót biológiából (!) meg​buktatta, noha anyja kérve-kérte, hogy ne tegye. A gyerek év​z áró után - kezében a bizonyítvánnyal - leugrott egy hídról. Az osztályfőnök még részvétét sem nyilvánította az anyának.) • Testi tünetek is jelzésértékűek: étvágytalanság, alvászavar, fáradékonyság, koncentrációs zavarok, fejfájás, hasi panaszok (természetesen akkor, ha az orvosi kivizsgálás nem talál objek​tív okokat). • A pszichiátriai tünetek közül a már említettek mellett a legáltalánosabb és leggyakoribb tünet a feszültség vagy a szorongás. Az öngyilkosság-veszélyeztetettség felismerését segíti elő, jelzi a Ringel-féle preszuicidális szindróma ismerete és felismerése. Csak röviden írunk erről, mert ismerete inkább a szakemberek számára fontos. Legfontosabb tünete (és itt felismerhetők az eddig elmondottak részletei) a beszűkülés. Szituatív szinten nem lát kiutat abból a helyzetből, amelyben van, tehetetlenné válik, dinamikus szinten gondolkodása szűkül be, a rendezőérvek és lehetőségek fokozatosan elfogynak, egyre közelebb kerül a végzetes tett képe. Személyes kapcsolatai is beszűkülnek, izolálódik, fokozatosan kivonul a világból, önpusztító késztetése egyre erősebben úrrá lesz rajta, egyfajta örvényszerű állapotba kerül, amelynek csúcsa egyetlen pontra mutat. Az agresszió csak önmaga felé képes irányulni (más irányban sajátos gátlás lép fel), és jellemzők az agresszív fantáziák. Tévhitekről, előítéletekről szóltunk már fentebb. Két másik közis​m ert hiedelem: 2. Aki komolyan öngyilkos akar lenni, nem kísérletezget, hanem meg is teszi. Ez a nézet azért sem igaz, mert az illető egy banális kísérletben is meghalhat (ekkor már komolynak kell tekinteni?). Ugyanez fordítva is igaz: az igen komoly kísérlet esedeg csak véletlenül (nem adekvát kivitelezés, intenzív orvosi beavatkozás miatt) nem válik végzetessé. A kísérletet tévők veszélyeztetve vannak egy újabb (akár végzetes) tettre, 1030%-uk később öngyilkos​s ágban hal meg. (Három előző kísérletről olvashatunk a könyv​ben.) 3. Aki egyszer öngyilkosságot kísérelt meg, az mindig veszélyeztetett marad. Szerencsére ez sem igaz: az ilyen személyek túlnyomó része nem öngyilkosságban hal meg. A kísérletet tevők jó része tehát soha nem ismédi meg a kísérletet. Ennek valószínű oka, hogy az esemény jelentős fokú és főként kedvező irányú változást, átrendeződést eredményez a személy életében, kapcsolataiban, konfliktusaiban. Számos esetben a kiváltó szituáció végleg rendeződik, és az önpusztító késztetés akár egy életre megszűnik. Az ismétlődés elmaradásának másik oka az, hogy a kísérlet során szerzett élmények, pszichológiai tanulságok a személyiségben egyfajta érést, fejlődést hoznak, melyek egy életre „kisütik" az önpusztítás „programját".

Pszichiátriai betegségek és öngyilkosság A közvélemény hajlamos az öngyilkosok többségét valamilyen elmeproblémával meggyanúsítani, amiben talán benne van az önpusztító késztetést határozottan elvető többség értetlensége, másrészt a már említett „pillanatnyi elmezavar" régi tévhite. Kétségtelen, hogy csak megközelítő pontossággal lehet tudni, hogy az öngyilkosságot elkövetők hány százaléka szenvedett pszichiátriai betegségben. A számos felmérés és vizsgálat alapján azonban kialakult egy megközelítően reális kép, mely szerint

az öngyilkosságot elkövetők 30-60%-a bizonyítottan pszichiátriai betegségben szenvedett. Vannak olyan vélemények, mely szerint szinte minden esetben (99%) erről van szó, ez azonban egyértelműen túlzó és szélsőséges vélemény. Az öngyilkosok egy részénél ugyanis nem lehet ennél egyszerűbb adatokat, körülményeket sem tisztázni, másrészt az utólagos becslések és diagnózisok (ún. pszichológiai boncolás) hibaszázaléka több okból eléggé magas. Harmadrészt parttalanná válhat a pszichiátriai diagnózis felállítása, ha a „normalitás" határait pontosan nem definiáltuk, márpedig ez aligha lehetséges. Olyan banális „zavarokat" is lehet ugyanis „kórosnak" minősíteni, melyek a népesség túlnyomó többségének tartósan vagy időlegesen sajátja, de nem meríti ki valamely pszichiátriai betegség fogalmát. Korunk merkantilis világában erős a törekvés arra, hogy minden minimális „diszfunkcióra" rásüssünk valamilyen „diagnózist". (Hogy lehetőleg valamilyen pasztillával kelljen azt rendezni.) Egy tar​tósan rosszalvó, egyébként teljesen egészséges ember egy felmérés​ben például megkapja az insomnia „diagnózist", és máris bekerül az apróbb pszichiátriai bajjal küszködők sorába. Depresszió és öngyilkosság Évezredek óta közismert, hogy a melankolikus emberek hajlamosak eldobni életüket. A felmérések szerint a pszichiátriai problémák közül a hangulati zavarokkal járó betegségek valóban a leggyakoribb okai az öngyilkosságnak. A valódi depresszió komoly betegség és gyógyítandó, gyógyszeresen és valamelyik pszichoterápiás eljárással egy időben. Sajnos azonban az élettel együtt járó múló rosszkedvűséget, diszkomfortérzést, pillanatnyi kudarc feletti bánatot stb. hajlamos a közvélemény depressziónak véleményezni. (Imerős talán az affektáló, „jaj, olyan depi vagyok" kiszólás, mely mögött biztosan nem áll a pszichiátriai értelemben vett depresszív zavarok egyike sem.) Ebből két komoly zavar támadhat: nem veszik kezelésbe a valóban rászorulókat, miközben olyan emberek százait (ezreit) „kezelik" gyógyszeresen, akik egyáltalán nem szorulnának arra. Ezt tapasztalva igen sokan nem hajlandók igénybe venni a kezelést a nagyon rászorulók közül sem. Már-már diagnosztikus jelnek tartható, hogy a valóban depressziós (főleg férfi-) betegek nagy része nem hajlandó kezeltetni magát. Ez világjelenség, és sajnos képtelenek vagyunk ellene tenni, pedig a depressziók többsége gyógyítható, vagy legalábbis az életképesség szintjére kompenzálható. E riportban szereplő 12 személy közül 8 volt biztosan pszichiátriai -lag beteg, közülük hétnél egyértelműen megállapítható a különböző formájú-súlyosságú depresszív zavar. Egy ún. bipoláris (régen mániás-depressziós) betegség elég súlyos formájában szenvedett. A 12 személyből négyet kezeltek csak, mivel a többi nem volt hajlandó kezeltetni magát (!), a környezet (hozzátartozók, egészség​ügy) pedig nem volt eléggé határozott. A depressziók tüneteit aligha szükséges részletezni. Hangulati nyomottság, kedvedenség, befelé fordulás, érdeklődés megszűnése, csökkenése (szex, tévé, újság, hobbi, mindennapi teendők stb. iránt), étvágycsökkenés (ritkán falánkság), fogyás, alvászavar (néha aluszé-konyság), szorongás, néha önvádolások, alkalmadanság érzése, reménytelenség, szervi panaszok áradata, melyek a testi állapottal nin​c senek összhangban. Érdemes tudni, hogy a depressziók különböző mélységűek, sú-lyosságúak. A legsúlyosabb, feltédenül kezelést igénylő formája az ún. endogén (manapság: major) depresszió, mely mögött többnyire nem áll traumatizáló életesemény (!), többnyire biológiailag determinált forma, a családi halmozódás is gyakori (a riportokban szereplő áldozatok közül négy biztosan endogén depresszióban szenvedett). A laikus társadalom minden pszichés betegség mögött negatív élményeket, ártalmas történéseket, azaz okokat keres. Ez többnyire indokolt is, de van egy-két pszichiátriai zavar, mely mögött ilyen kiváltó faktort gyakorlatilag nem találunk: a tünetek hirtelen, „derült ég​ből villámcsapásként" jelentkeznek, és a mindig található „okok" erőltetettek. A legtöbb depresszióformánál természetesen találunk kiváltó tényezőt, akár többet is (reaktív depresszió), mégis az ad aggodalomra okot, hogy ezek az „okok" többnyire banálisak, hétköznapiak, és „nem indokolt", inkább értheteden ekkora reakció. Ezért bizony a környezet kommunikációja csaknem minden esetben téves, melyre az alábbiakban röviden visszatérünk. Az egyik riport egy bipoláris zavarban szenvedő beteg szomorú, egyben krimibe illő történetét beszéli el. Ez az egyik legrégebben ismert pszichiátriai betegség, amelyet néhány évtizede még mániásdepressziós betegségnek hívtunk. Lényege: a mély depresszió időszakát (biológiailag vezérelten) a depresszióval ellentétes állapot váltja fel, és a depresszió összes tünete az ellenkezőjére fordul. A társadalom és főleg a környezet az utóbbit igen nehezen tolerálja, érthetően, hiszen mániás állapotban időnként elképesztő dolgokat művel a beteg, gyakori a kriminalitás is, miként a riportban is. Az öngyilkossági veszély természetesen a depressziós fázisban lép fel, amikor erre általá​ban igen komoly az elszántság. A klinikai tünetek, betegségformák részletezése helyett azonban úgy gondoljuk, hogy sokkal hasznosabb egy-két fontos és kevésbé is​m ert jelenségre felhívni a figyelmet, és „gyakorlati tanácsot" adni a depressziókkal kapcsolatban. • Kevéssé ismert a nem szakemberek számára, hogy a férfiaknál a depresszió gyakori (első és egyedüli) tünete lehet az agresszivitás, mely eladdig nem volt jellemző az illetőre, s ami alaposan félrevezetheti még az orvost is, nem is szólva a környezetről. A könyv riportjaiban több helyen ráakadtunk e tünetre. • Kétszer is felbukkan a riportokban egy másik, nem túl gyakori jelenség, mely szintén a depresszív zavarok bizonyos formáinál fordul elő. Nevezetesen: az addig panaszokkal teli, rosszkedvű, ingerült, feszült, az életben alig részt vevő beteg viszonylag hirtelen megváltozik: kedélyes, derűs lesz, jól kooperál, mintha elmúlt volna minden bánata. Sajnos nem erről van szó. Ez a „vihar előtti csend" fenyegető veszélyállapota, ami azt jelzi, hogy bent már megszületett a végső döntés, a személy megszabadult a hosszas hezitálás okozta feszültség alól. Könnyen felismerhető, de nehezen értelmezhető a laikus környezet számára. Minden esetben végre örömmel konstatálják a javulás jeleit, pedig a veszély még nagyobbá vált. Egyetlen útbaigazítás adható talán: a depresszió megfelelő kezelésre sem ol​dódik ilyen tempóban. • Még egy fontos információ: a mélyen depressziós beteg indítéka olyan fokban beszűkül, tevékenységében annyira gátolva van, hogy - furcsán hangozhat - még arra sincs ereje, hogy végezzen magával, noha belül erre a késztetés és kívánság ugyancsak fennáll. A valóban hatékony depresszióellenes szerek hatása azonban sajátos: előbb hatnak a mozgásháztartásra, a gátoltságra, mint a hangulati életre, ami az önpusztítást „diktálja". Ezért a szer szedésének első két hetében fokozott óvatosságra van szükség,

mert ha visszatért a mozgáskésztetés, már lesz ereje a végzetes tett végrehajtásához! Ez az egyik olyan mozzanat, amely miatt a gyógyszer egyébként jótékony hatásáról senkit nem lehet meggyőzni, sőt öngyil-kosság-fokozó hatásáról is sokat olvashatunk. Az utóbbi ilyen értelemben igaznak mondható, de teljesen érthető mechanizmusról van szó, s egészen biztos, hogy még a nem pszichiáter szakorvosok előtt sem ismert jelenség. • Végül talán a legfontosabb tanács. Nap mint nap halljuk és tapasztaljuk a mindennapos gyakorlatban a hozzátartozók rutinszerű „vigasztalását" a krízisben, mély depressziós állapotban lévő gyermeküknek, házastársuknak. Nem tudjuk eléggé hangsúlyozni és elég vastag betűkkel leírni: ne tegyük, mert csak ártunk! Szinte fájt olvasni a mély szerelmi bánatban szenvedő, végsőkig elkeseredett gyermekeknek szánt közhelyes szülői „vigasztalásokat": „Nem dől össze a világ"; „Mással is előfordult ilyen"; „Nem kell elkeseredni, minden ujjadra akad egy"; „Lesz majd másik fiú" stb. Érthető ez a tehetetlen szülőktől, hiszen azt tették, amit a legjobbnak véltek, de inkább azt kérdezzük: „miben tudok segíteni", „találjunk ki együtt valamit", vagy valami ilyesmit, de bízzuk minél előbb a pszichés beavatkozást egy hozzáértőre. Sokszor sajnos még ők sem tud​nak segíteni. A fájdalmas igazságot mondta ki egy szerencséden áldozat: „Apa, te ezt nem érted. Nekem csak ő kell!" Skizofrénia és öngyilkosság A skizofrénia az a klasszikus elmebetegség, mely évezredek óta ismert, csak más-más néven nevezték. Miként már említettük, a pszichiátriai betegek ingerküszöbe alacsonyabb, lényegesen gyengébb a frusztráció-tolerancia-szintjük, ezért az önpusztító magatartásra fokozottan veszélyeztetve vannak. Főleg fiatalkorban, a betegség kezdetét követő időszakban pusztít a skizofrénia: a betegek kb. 6-9%-a követ el öngyilkosságot. A riportban a 12 áldozat közül egy volt bizonyíthatóan skizofrén beteg. Ez a betegség feltédenül pszichiátriai kezelést igényel, s ha a már említett önpusztítási „program" kialakult bennük (függedenül az alapbetegségüktől), a végzetes tett sajnos ne​hezen előzhető meg. Személyiségzavarok és öngyilkosság Az öngyilkosságra legveszélyeztetettebb két csoport a nárcisztikus és a borderline személyiségzavarban szenvedők. Még a pszichiátriában jártas szakemberek számára sem könnyű feladat a diagnózis felállítása, a kezelés pedig (ha vállalkozik rá a szakember és/vagy a beteg) szá​m os kudarccal jár. A nárcisztikus személyiségzavarról fentebb már szóltunk röviden. A borderline személyiségzavar (határeseti állapot) a „normalitás" és a pszichotikus (már elmezavar jeleit is mutató) lelki állapot közötti átmenet rendkívül labilis állapotát igyekszik kifejezni. A viszonylag rendezett időszakaiban is igen nehéz, excentrikus, önmagától és a társadalomtól egyaránt szenvedő, „öntörvényű" személyiség könnyen de-kompenzálódik, „átbillen" a kóros oldalra, s ilyenkor a legváltozatosabb pszichiátriai tüneteket mutatja. Az ilyen emberekben igen erős a hajlam az öngyilkosságra, és a terápiás beavatkozás eredményessége igen szerény, melyben a beteg inkooperabilitása az egyik legfőbb aka​dály. Végezetül engedtessék meg, hogy pár szót szóljunk a riportokban olvasható, a pszichiátriát érintő (helyenként keményen bíráló) megjegyzésekről. Azért szükséges erről szólni, mert a vélemények pontosan tükrözik a köz véleményét, amit talán már soha nem sikerül megváltoztatni. A laikus számára a pszichiátria misztikus, nem érthető, titokzatos dolog, s minden ilyen jelenség félelmet, gyanút és bizalmadanságot kelt az emberek jó részében, és alig megingatható tévhitekhez vezet. „Miért mondják, hogy gyógyítható a depresszió?" - fakad ki keserűen egy hozzátartozó az egyik riportban. Fájdalma érthető, de soha senki nem mondta, nem mondhatta, hogy minden depresszió gyógyítható. Sajnos a depressziós betegek egy része nem reagál semminemű kezelésre (non-responderek). Számuk nem is kicsi, egyes felmérések szerint 20-30% körül mozog. Ettől még a depresszióra ható szerek többsége hatékony, és az arra reagáló betegek többsége meggyógyul, vagy lényegesen javul. S ha már itt tartunk, kénytelenek vagyunk egy-két sorban az elekt-rosokk- (ES) kezelésről szólni. Tudni kell: a legsúlyosabb depresszióban meg lehet halni! A depressziós (vagy katatón) stuporban a beteg egyszerűen nem eszik-iszik, mozduladanul fekszik, a külvilág történéseire nem reagál, és előbb-utóbb meghal (pl. süllyedéses tüdőgyulladásban). Ez az állapot 3-4 elektrosokkal meggyógyítható! Lehet filmeken hazug és félrevezető ábrázolásokban bemutatni az ES-t, és egyes áltudományos, álszent szervezetnek (pl. szcientológiának) hatalmas, tudománytalan ellenpropagandát kifejteni. Az orvosnak viszont mérlegelni kell: meggyógyul a beteg vagy meghal. (Az ES kezelést manapság végignéző ezt látja: rövid altatásban a beteg összehunyorítja a szemét, néha „libabőrös" lesz a két karján, majd pár perc múlva felébred, kb. negyedórát még alszik, felkel, és kimegy a társalgóba.) Se lekötözés, se gumi szájba vezetése és hasonló trillerelemek nincsenek. Ébredés után a páciensnek semmilyen emléke nincs az al​tatás alatt történtekről (miként bármelyikünknek), nincs memóriaká​rosodás. Olvasható egy olyan mondat is, hogy a „hazai börtönök luxusszállodák az elmeosztályokhoz képest". Nem vitás, hogy helyenként riasztó körülmények között kell dolgoznunk, és kell lenniük a betegeknek. Erről azonban nem a pszichiáterek tehetnek. Szabad legyen megjegyezni: e sorok írásakor verik szét éppen a még meglévő pszichiátriai osztályokat, évszázados tradíciókkal rendelkező országos intézményt adnak el a betegek feje felől, és engedik szélnek a veszélyeztető betegeket! Az érdemi intézkedések helyett félő, hogy nemsokára megjelenik egy könyv, mely az intézkedésekből fakadó, megjósolhatóan krimielemeket is tartalmazni kénytelen eseményekről szól, s mely könyv lapjain a hatalom és szervilis sajtója alaposan elverik majd a port a pszichiátrián és művelőin! Szomorúan olvastunk a riportokban a kezelést visszautasító kollégákról, az inkorrekt eljárásokról, lett légyen az orvos vagy pedagógus részéről. Legalább ilyen megdöbbentő volt olvasni azokról a szülőkről, akik a mai napig sem hajlandók tudomásul venni, hogy gyermekük súlyos pszichiátriai beteg volt. Nyomasztó és tanulságos ez a riportkönyv. Kiáltó figyelemfelhívás saját hibáinkra, a társadalom közönyére, a környezet részvédenségére (osztálytársak, szomszédság), az öngyilkosság megelőzésében élenjárni köteles értelmiségiek (pedagógus, orvos) sokszor nem kellően szakszerű hozzáállására. Az is szomorú, hogy egy laikus könyvből kell megtudnia a nyilvánosságnak, miszerint Magyarországon a (gyermek-) fiatalkorú népesség pszichiátriai ellátása nincs megoldva, és hogy az ország vezetése nem látja szükségét annak, hogy megszervezzen

egy, a hazai öngyil​kosság-megelőzéssel, -kutatással foglalkozó országos központot, iro​dát. Végezetül álljanak itt a riportok egyikéből egy gyermekét elvesztő anya nagyon igaz szavai: „Még annyit szeretnék elmondani, tanulságként vagy mások okulására, hogy nagyon oda kell figyelni, bármit észreveszünk a gyermekünkön; hogy nagyon komolyan kell venni a kijelentéseiket, vagy ha netán öngyilkosságra utalnak, és el kell vinni őket pszichológushoz, pszichoterapeutához, orvoshoz mindenáron."

FELHASZNÁLT ÉS AJÁNLOTT SZAKIRODALOM Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Budapest, 1977, Osiris. Bakó Tihamér: Titkok nélkül. Lélektani vizsgálódások az öngyilkosság​ról. Budapest, 1992, Cserépfalvi Kiadó. Bozsonyi Károly, Zonda Tamás, Veres Elöd: Az öngyilkosságok szezonális fluktuációja Magyarországon (1970-2000). Psychiatria Hungarica, 2003. 6. 391-398. Böszörményi Ede: Az öngyilkosság múltja és jelene. Történeti vázlat, különös tekintettel Magyarországra. Budapest, 1991, Magánki​adás. Buda Béla: Az öngyilkosság. Orvosi és társadalomtudományi tanulmányok. Második, bővített kiadás. Budapest, 2001, Animula Ki​adó. Buda Béla, Füredi János: Az öngyilkosság a szociálpszichiátria szempontjából. Budapest, 1986, Magyar Pszichiátriai Társaság. Cloninger, C. Róbert et al.: A psychobiological model of temperament and character. Archives of General Psychiatry, 1993. 30. 975-990. Durkheim, Émile: Az öngyilkosság. Második kiadás. Budapest, 1982, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Fekete Sándor, Osváth Péter: Az öngyilkosság. Az öröklődéstől a kultúráig. Pécs, 2004, Pro Pannónia. Gabennesch, Howard: When promises fail: A theory of temporal fluctuations in suicide. Social Forces, 1988. 67. 129-145. Henseler, Heinz: Narzisstische Krisen. Zur Psychodynamik des Selbstmords. Reinbeck, 1974, Rowohlt. Lester, Dávid: Suicidefrom a sociologicalperspective. Springfield, 1989, Charles C Thomas. Lester, David: Suicide from a psychological perspective. Springfield, 1988, Charles C Thomas. Lester, David: Suicide at Christmas. American Journal of Psychiatry, 1985. 6. 782. Mann, J. John et al.: Toward a clinical model of suicidal behavior in psychiatric patients. American Journal of Psychiatry, 1999. 2. 181-189. Ringel, Erwin: Der Selbstmord. Abschluss einer krankhaften psychischen Entwicklung. Bécs, 1953, Verlag für Medizinische Wissenschaften. Szendi Gábor: Depresszióipar. Budapest, 2005, Sík Kiadó. Temesváry Beáta: Szuicidológiai zsebkönyv. Szuicidológia, krízisintervenció és a ^egítök" mentálhigiénéje. Szeged, 2005, Zsurnal Mar​ket. Zonda Tamás: Öngyilkos nép-e a magyar? Budapest, 1995, Végeken Alapítvány. Zonda Tamás: Az öngyilkosság kultúrtörténete. Rövid mentalitás​történet. Budapest, 1991, Végeken Alapítvány. Zonda Tamás: Öngyilkosság, statisztika, társadalom. Budapest, 2006, Kairosz.

Tartalom ELŐSZÓ Zoltán és Ákos Rita magánya Esküvő és halál Két fiam volt A lélek rákja Kényszeres cselekedetek Skizofrénia Az üveghegyek titka Beszélni, beszélni, beszélni! Bűnbak vagy áldozat? Ha vége. Ferenc UTÓSZÓ FELHASZNÁLT ÉS AJÁNLOTT SZAKIRODALOM