MI TÖRTÉNT 1944. OKTÓBER 15.-ÉN? Huszadik századi történelmünk megítélésének talán legvitatottabb, legellentmondásosabb dátuma 1944. október 15. Ez a dátum valóságos választóvonalat képez még ma is az úgynevezett nemzeti oldal történelemszemléletében. Furcsa, hogy míg a jelenlegi, magát elôszeretettel nemzetinek feltûntetô politikusaink, történészeink, íróink a Horthy-korszakról általában pozitivan vélekednek, addig Szálasi Ferenc hatalomátvételérôl és ténykedésérôl hajszálpontosan megegyezik véleményük a kommunista propaganda által évtizedeken keresztül belénk súlykolt, jólismert szólamokkal. Raffay Ernô ismert történész például úgy nyilatkozott, hogy a Horthy-korszak mindegyik miniszterelnöke 1944. október 15-ig bezárólag kiváló hazafi volt. Ifj. Hegedüs Lóránt még MIÉP-es honatyaként pedig kijelentette, hogy a „gazember Szálasi“ kivételével felvállalható az 1945 elôtti politikai elit. Szálasi nagy bûne többek között, hogy „egy elvesztett háború tudatában még a huszonnegyedik órában is belehajszolta a magyarságot a végsô pusztulásba“, nem is beszélve „a magyarországi zsidóság ellen elkövetett embertelen nyilas atrocitásokról“. A kommunista hazugságtárból merített legendákkal ellentétben, nem érdektelen végre objektívan megvizsgálni, hogy mi is történt valójában 1944. október 15-én, és miért volt a nyilas hatalomátvétel törvényszerû következménye egy ma újra felmagasztalt, de a valóságban hibás, sôt bûnös politikának. Szálasi Ferenc – mint „elsô számú háborús bûnös“ – nyugodt lélekkel lépett a bitófa alá. Ugyanúgy, mint mindazon többi politikusok, közéleti személyiségek, akik azt vallották, hogy 1944. október 15. után sem teszik le a fegyvert, hanem tovább harcolnak a végsôkig a bolsevista fenevad ellen. Bár a történelem ôket igazolta, mégis ez a dátum lett a háborús bûnösség választóvonala. Kállay Miklós „kiválló magyar hazafi“, korábbi miniszterelnök, aki egykori filmhiradók és újságcikkek tanúsága szerint hangzatos szónoklatokkal küldte egymásután a keleti frontra katonáinkat meghalni, miközben minden eshetôségre felkészülve, titokban már az ellenséggel egyezkedett – nem lett háborús bûnös, sem pedig gazember. Ugyanúgy, ahogy Horthy Miklós kormányzó is elkerülte a felelôsségrevonást, holott ha valakinek, hát neki lehetett valami köze Magyarország háborúba lépéséhez. Míg a hungarista hôsök és mártírok még ma is jeltelen sírokban várják a minden embernek kijáró végtisztességet, Kállay Miklós és Horthy Miklós emlékét díszsírhelyek örökitik meg az utókor számára. Csupán azért, mert a nemzet érdekeinél elôbbre helyezték a saját családjaik és kártyapartnereik családjainak, a Chorinoknak, a Weissoknak, a Vidáknak a sorsát. Talán nem véletlen, hogy Horthy Miklóst portugáliai emigrációjában élete végéig ezek az idôben kimentett zsidó bárók, gyárosok és mágnások támogatták anyagilag. Volt mibôl. Horthynak köszönhetôen magukkal vihették cókmókjaikat, ami nem kevesebb, mint az akkori nemzeti vagyon jelentôs százalékának számított. Amit pedig nem lehetett mozdítani – gyárakat és egyebeket – szépen átruházták a németekre, hogy késôbb a megszálló szovjetek mint német tulajdont lefoglalhassák. De „hazaárúlót“ és „gazembert“ mégsem belôlük, hanem Szálasi Ferencbôl csinált a magyar utókor. Mert komolyan vette a szövetségi hûséget és mártírhalállal pecsételte meg az általa vallott elvet: „Inkább hôs egy pillanatig, mint rabszolga egy életen át!“ A következô oldalakon okulásul közöljük három olyan kortárs és szemtanú véleményét, akik közvetlen szereplôi voltak az 1944. október 15-i eseményeknek. Hubay Kálmán szintén az életével fizetett tántoríthatatlan kiállásáért, míg Marschalkó Lajosnak és Ujlaki Miklósnak a számûzetés keserû kenyere jutott egészen halálukig.
ÚJRA IDÉZZÜK A LÁTNOKOT
HUBAY KÁLMÁN BESZÉDE Elhangzott a Magyar Rádióban 1944. október 26-án
Hubay Kálmán
Testvér! Hányszor énekeltük hittel, égô arccal, kigyúlt szemekkel, hogy „Elég a szolgaságból, rázzátok le a rabbilincset!...“ Hányszor rikoltottuk a közömbösök, a süketek, a komótcipôs és hálósipkás nyárspolgárok fülébe, hogy „Ébredj magyar, az ôsi föld veszélyben...“, s hogy „Elvész a fajtánk, hogyha nem merünk...“ Koponyánkban lázasan lüktertett az agyvelô, karjainkban feszültek az izmok. Szemeinkben csodálatosan fanatikus láng égett. Keserû elszántsággal néztük a Nemzet pusztulásba döntését, s egész valónk egyetlen féltô remegés volt azért, amit úgy hívnak, hogy magyar faj és magyar jövô! Népgyûléseken, titkos összejöveteleken, vagy az országgyûlés képviselôházában hosszú esztendôk óta bús Cassandraként festettük a történelem vásznára a fekete jövôt, mert éreztük, hogy a becstelenségnek, a kétlakiságnak, a léder és léha dinom-dánomnak, a Mának élô és Holnappal nemtörôdô patópáloskodásnak csak egyetlen eredménye és következése lehet: valami irtózatos próbatétel, valami szörnyû katasztrófa, a magyar nép, a magyar család, a magyar anya, magyar gyermek, a magyar jövendô számára. És a rendszer, amely féltette a maga évszázadokon át összeravaszkodott birtokállományát, amely azt hitte, hogy soha meg nem szûnik számára a hegyen-völgyön lakodalom; a rendszer, az csak kacagott... Kacagott, amikor egy új Mohács közeledtérôl beszéltünk. Kacagott, amikor szemébe vágtuk és fülébe ordítottuk, hogy nem lesz ennek jó vége urak, ha mindig csak szavalnak a magyar szabadságról és függetlenségrôl, de cinikus rendszerességgel és módszerességgel sorvasztják el azokat a magyar erôket, amelyek egyedül alkalmasak még arra, hogy megvédelmezzék a magyar szabadságát és függetlenségét. Akkor kacagtak az urak! Akkor kótyagosoknak és politikai mezitlábasoknak neveztek bennünket az urak, hogy ma a bolsevista ágyúk dörgése közben ajkukra fagyjon a kacaj és – ha van még bennük egy fikarcnyi jóérzés – bûnbánóan verjék a mellüket és elismerjék, hogy mégis jó lett volna a kótyagosokra hallgatni és mégis a politikai mezitlábasoknak volt igazuk!... Idézlek Szegedrôl Szentgyörgyi professzor, aki a Nobel-díjaddal, a paprika tudományoddal, fölényes világpolgárságoddal azt hitted, hogy tudós tekintélyed meg fog védeni a bolsevizmussal szemben is, aki vállaltad a Szovjet direktórium tagságát a legmagyarabb városban és most mégis visszaszöktél az átkos hungaristák közé, a németek és a magyar hungaristák védelme alá, mert nem birtad tovább a szovjet terrort. Idézlek Szentgyörgyi professzor: Igaz-e, hogy hiába hirdetted a judeo-bolsevisták magasabbrendûségét, mégis megborzadtál, amikor a szegedi szovjet-direktor társaid közül is, közvetlenebb munkatársaid közül is kivégeztetett három embert a Szovjet? Ezt akartad Szentgyörgyi professzor, és ezt akartátok ti, minden rendû és rangú Szentgyörgyi professzorok?
Mit szóltatok, amikor Szegedrôl ismeretlen helyre gyalogmenetben vitték el a bolsevisták a 16-50 éves férfiakat és a 1640 éves nôket, elvitték az egyetemi hallgatókat, hogy soha többé meg ne lássák a fogadalmi templom tornyait, a kies új-szegedi ligetet, a Tisza szôke habjait, hanem hogy a bolseviki barbarizmus számára jelentsenek építô erôt és fajtájuk ellen kovácsoljanak az urali gyárakban fegyvert? És idézem becstelen emléketeket, ti Czap és Bajza nevû dombrádi rongyok, akik nyolc bitang cimborátokkal mutogattátok az október 23-án Dombrádra bevonult szovjet bestiáknak, hogy hová rejtôztek a tiszta magyar anyák, az érintetlen magyar szûzek, s röhögtetek, amikor a részeg vadállatok 13 éves fejletlen magyar leánykák szûzességét tépték fel és elégítették ki rajtuk állati vágyukat. Röhögtetek és nem tudtátok, hogy jön a megtorlás, hogy három napig tart a véres orgia és túl enyhe bûntetés volt számotokra, hogy október 26-án, amikor csapataink újra bevonultak Dombrádra, a feldühödött és asszonyaink tisztaságát féltô katonáink úgy lôttek le benneteket, mint a rühes kutyákat! Idézlek Schrantz István, Juhász Ferenc, Nagy Pál, Alexik Imre, Kántor János gyálligeti magyarok, akiket a bolsevisták csak azért lôttek tarkón, mert rádiókészüléket találtak a lakásaitokon! Idézlek téged, kis 14 éves Pap Mária, akit Gyálligeten, Jelics Ferenc utca 4. sz. kis házatokban anyád mellôl, a bunkerbôl húztak ki a sztyeppe vadjai és miután hat bestia becstelenítette meg tiszta, gyermeki leányságodat, agyonlôttek a kéj és mámor, a gyilkolás és rablás professzionistái. Ne bánkódj kis Mária, te tiszta maradtál azután is, hogy a vad horda keresztül ment rajtad: tiszta maradt a lelked és az angyalok közé felszállott szûzi magyar életed szent áldozat volt azért, hogy felismerjük kötelességünket és ha kell, tíz körömmel védjük meg a kis magyar Máriák tisztaságát. Idézlek mindnyájatokat, élôk és halottak, és idézem elsôsorban azokat, akik fennen hirdették a bolsevizmus nemességét, építô szocializmusát, akik a nemzetiszocializmussal szemben vak és tehetetlen gyûlölettel harcoltak és testvérekként várták a vörös hadsereg tagjait: Ezt akartátok? Így akartátok? Ezt képzeltétek? Ezt vártátok? Ti szûkfejüek, ti korlátoltak, ti rövidlátók és ostobák! Hát tényleg azt hittétek, hogy csak prédikálni kell Sztalinék nemes demokratizmusáról és a Szovjet nyomban megszelidül? Hát komolyan hittétek, hogy a sakál, vagy a hiéna a ti kegyes prédikációtokra kezesbáránnyá szelidül, hogy a tigrisek a ti kedvetekért a jövôben füvet legelnek, a pestisbacilus pedig átképzi magát békés és ártatlan háziállattá? Hát nem láttátok, hogy a kegyes frázisok a Szovjet szelidségérôl és humanizmusáról nem egyebek, mint a hatezeréves zsidó ravaszság propagandafogása, hogy elbódítván a hiszékeny, nemzsidó népeket, rájuk eresszék a sztyeppe vad hordáit, janicsároknak hurcolják el a magyar fiatalságot és az örök zsidó szadizmus és kéjvágy vigyorgásával kacagjon a félvad szovjet állat karmai között remegô-ringó magyar szûz szégyene és gyalázata fölött? Október 15-én egy ezeréves, büszke nemzetet akartatok kiszolgáltatni az új tatárjárás vad hordáinak és most remegtek, hogy a Szovjet itt dörömböl Budapest kapuinál. Most remegtek, hogy hiába volt a nagy angol barátság, hiába volt a semleges útlevél, hiába dicsértétek Sztalint a pompás paloták fotöljében. A Szovjet nektek sem kegyelmezne, ha karmaiba kerülnétek. És bár nem érdemlitek meg, de reszkettek érte, hogy a magyar és német hadsereg feltartsa ezt a vad rohamot, hogy az általatok annyira gyûlölt nemzetiszocialisták, a Hungarizmus katonái titeket is megmentsenek, a ti asszonyaitokat és leányaitokat is megvédjék a gyalázattól. Igen, a magyar milliók ma egyetlen nagy gyûlöletben forranak össze: nem tiértetek, hanem a magyar jövôért, a magyar gyermekekért, az örök magyar folytatásért, a magyar bölcsôért, a magyar család, a magyar élet tisztaságáért. Egyetlen nagy gyûlöletben az ellenség ellen, egyetlen forró rajongásban a Haza iránt! Ti addig szavaltátok, hogy az életet – de mindig csak a mások életét – fel kell áldozni a Hazáért, míg október 15-én a Hazát akartátok feláldozni nyomorult életetekért! Ti fegyházba vetettétek Szálasi Ferencet és most várjátok, hogy a 9323-as fegyenc szabadítson meg benneteket, mert soha nem magatoktól, hanem mindig másoktól vártátok a szabadulást. Megmérettetek és könnyûnek találtattatok: ki fogtok hullani a magyar történelem nagy rostáján, ha meg nem tértek és meg nem javultok. És nem lesz protekció, nem lesz sógor és koma, nem lesz urambátyám, aki megmentsen benneteket. Mert vegyétek tudomásul, ez az ország nem az urambátyámék országa többé! Ez az ország nem dús vadászterület egyetlen nagyétvágyú, duplapuskás orvvadász számára sem. Ebben az országban október 15-én 180 fokos szöggel hajlott el a történelem. Október 15-tôl nem azt mondjuk: „Ez volt az apám!“, hanem ezt: „Ez vagyok én!“ Nem az számít, hogy hol születtél, hanem az, hogy hol dolgoztál. Nem az érték, hogy mennyit kerestél, hanem, hogy mennyit dolgoztál. A jövôt, az életet – ezt tessék tudomásul venni! – nem sorsjegyen fogjuk megnyerni, hanem ki fogjuk verekedni, mert ki kell ve-re-ked-nünk! Trianon óta országló uraink kinevezték a magyarság szent madarának a sültgalambot és várták, hogy tátott szájukba berepüljön! Mindenért, ami a vágyunk, ami a jussunk, minden talpalattnyi földért, minden tanyáért, minden faluért, minden páncélosért: a Holnap viszonylagos biztonságáért elsôsorban nekünk, magunknak kell megharcolnunk s hitünket legfeljebb csak megerôsítheti, elszántságunkat csak acélosíthatja, hogy mögöttünk 100 millió német bajtárs is harcol érettünk úgy, mintha csak a német földet, a német otthont védené. Igen, utoljára, a huszonnegyedik óra hatvanadik percében, de annál keményebben harsant fel a nagy riadó: „Ébredj magyar, az ôsi föld veszélyben!...“ Immár nem a kárpáti bérceken, hanem a Mátra és a Bükk hegyein gyulladtak ki a szur-
kos fenyôk, az örök magyar lármafák, hogy kisérteties tûzükkel száz és száz kilóméterekre hirdessék: baj van magyarok! Gátra magyarok! Nem ijedezni, nem rémüldözni, nem sápitozni, hanem küzdeni és harcolni! Hogy hol áll meg a Szovjet? Ott, ahol megállítjuk! – mondotta Magyarország Nemzetvezetôje. Itt már nem is a fegyverek harcolnak, itt már az idegek harcolnak! Lloyd George és Churchill vallották be az elsô világháború után, hogyha a központi hatalmak még csak két hónapig kitartanak, akkor Franciaországban és Angliában következett volna be az összeomlás. Most a második világháború szörnyû finisében Churchill megint az idegekre spekulál, s a mi idegeinknek jobbnak kell lenniük a bolsevistákénál is, az angolokénél is, a zsidókénál is. A csoda bennünk van: a mi erôinkben és abban az elszántságban, hogy gyôzni akarunk és hogy egy emberként sorakozunk fel amögé a Férfi mögé, aki október 15-én a végpusztulás szélérôl rántotta vissza ezt az elárvult nemzetet. Nem durcáskodni, nem presztizsen bolhászkodni, hanem dolgozni, küzdeni, harcolni! Ébredj magyar! – harsogtuk esztendôkkel ezelôtt... Testvér, elég a szolgaságból! – riadt ajkunkról a Hungarista Induló. És most, indulónk hangjai mellett a végsô, nagy sorakozóra szólnak a kürtök és fújnak a harsonák!... Egy megváltást váró Nemzet szivedobbanása veri a nagy indulóhoz az ütemet... Kitartás!
Marschalkó Lajos:
TÍZ ÉVE TÖRTÉNT
Marschalkó Lajos (Az alábbi cikket felejthetetlen emlékû Marschalkó Lajos írta 1944. októberének 10. évfordulója alkalmából. Az írás, az akkor még csak VII. évfolyamában járó Hídfô 1954. októberi számának elsô oldalán jelent meg. Alig pár évvel késôbb a magyar történelem rosszemlékû alakja Rákosi Mátyás igazolta Marschalkó állításának igazát, midôn átnézvén a partizán szövetség 40 ezer fônyi jelentkezô listáját a következôket mondotta: Ha ennyi hôsi partizán lett volna Magyarországon, akkor nem lett volna szükségünk a nagy Szovjetunió segítségére...) Tíz éve lesz, hogy a budapesti rádióban elhangzott a kiáltvány: Magyarország leteszi a fegyvert a bolsevikiek elôtt. Tíz perccel a rádiószózat után egy sápadt arcú fiatalember jelent meg a Hotel Wienben, a német tábori csendôrség állomásán. „A déli fôkerület vezetôje vagyok! Adjanak fegyvert és mi kinyirjuk ôket.“ 1944. október 15-ének egynegyed két órája volt. A körúton békésen sörözô franzstadtiak tódultak ki a Brandltól és a Tinódiból. Tisztes házmesterek rázták a pro és kontra ökleiket: Éljen Horthy! Vesszen Horthy! A József körút 5 elôtt három emberbôl álló gárda sietett. Vállukon ócska Manlicher volt, testükön civilruha, fejükben egyetlen kakas-tollal ékesített leventesapka. Tíz évvel ezelôtt ezt a három „ellenállót“ láttuk a forrongó októberi utcán. Nekik kellett volna ôrizetbe venniük minket, mikor Hennyei Gusztáv betiltja a magyar lapokat és a Szabadság-gárda ôrizetbe veszi azt az 1300 „háborús bûnöst“, akiknek névsorát ott találták Bakay Szilárd hadtestparancsnok aktatáskájában, amelyet a ködben elragadott tôle Mussolini megszabadítója. A déli fôkerület vezetôje ott volt. De hol lehettek az ellenállók? Hol volt az a csoport, amely ma nagyszerû legendát akar felépíteni a maga védelmére, hogy a hôsiesség glóriájával vonja be önfejét. Ez az „ellenálló csoport“ végeredményben mindig a kormányzó ellen áskált, furkált. Tildy Zoltánt, aki olyan lelkesen zengô beszédet mondott Székesfehérvárott 1938-ban Horthy Miklós kormányzó érdemeirôl és papos gurgulázással „fényt nevére, áldást életére“ kiáltott a királyok sírjának közelében. Nagy Ferenc – állítólag – valamely öszkomfortos börtönben szenvedett és Pfeiffer Zoltán valahol egy magánlakásban várta a dolgok alakulását. Szegény Jávor Pál! Ôt érte a legnagyobb sérelem, amikor a balatoni autóút kijáratánál egy „fésületlen nyilas“ kiadós pofont adott a nagy magyar mûvésznek. És hol maradt Karády, a nagy Jeanne d’Arc? Délután öt óra volt, mikor egy utcai telefonállomásról felhívtuk a miniszterelnökséget. Fiatal magyar századost kerestünk, aki akkor Lakatos miniszterelnök oldalán teljesített szolgálatot. Helyette egy nôi hang sírt bele a telefonba: – De az Istenért, mi van? – Borzalmas dolog történt! A kormányzó lemondott. – Hát nincs aki megvédje? Nincs aki mellé álljon? Mit vár maga ezektôl? – sírt vissza a hang – Ellenállók! Peyer, Karády, Szakasits. Ezek nem fognak a barikádra menni! A telefonfülke mellett, a Kossuth Lajos utca hosszában motorosított honvéd alakulat olív-zöld motorbiciklijei álltak.
Rajtuk hallgatag néma katonák. Kezükben acélosan csillogott a géppisztoly csöve. Ki ellen fordítják? Kiért fognak meghalni ezek a kúnsági, vagy pécsi magyarok? Mikor kiléptünk a telefonfülkébôl, egy kövér, alkoholtól puffadt arcú régi ismerôs ütközik nekünk. – Gyurka! Hát te mit keresel itt? – A mozgalmat keresem! – mondja kissé fröccs-ízüen. – A mi mozgalmunkat. Az ellenállókat. A hôsöket, akik azt igérték még tegnap, hogy meg fognak halni a barikádokon. A vezéreket keresem! De ezek sz...-ok! – ordítja a rosszillatú szót, amely ma már nem birja meg az emigraciós nyomdafestéket. – Látod, nincs igazad - mondjuk. – Délután a sárgacsillagos házakból kijött kétszázezer ember. Férfiak, nôk, gyerekek! Kijöttek, akiket üldöztek, akik harcolni is tudtak volna azért a hadparancsért. Hát miért nem álltatok az élükre? Emlékezel Varsóra? A lázadásra? Hát miért nem? – Mert gennyesek vagyunk barátom! – mondja az ellenálló hôs. – Mi nem merjük nyakunkba kanyarítani a géppisztolyt, mint ezek! - mutat egy fiatalemberre, aki zöldingben fut az Erzsébet híd felé. – Mi polgárok vagyunk! Sz...-ok vagyunk! De vezéreink majd meg fogják iratni velünk, hogy ôk voltak a hôsök. Hát én most megyek, hogy megigyam az utolsó fröccsöt, mert holnap reggel vagy halott, vagy fogoly vagyok. A Kossuth Lajos utcán kezdenek kigyúlni a villanyok. A Vár felôl néhány ágyúdörgés hangját hozza a szél és mikor a Sándor utcára érünk, ropog a fegyver. „A németek a Studiót lövik“ – mondja valaki. Franz Rothen vezetésével egy német század kézigránátot dob be a Sándor utca 5. kapujának felsô üvegablakán. A gránát robban. Zimmer Ferenc az MTI összes társai élén feljön a légópincébôl és közli, hogy megadja magát. Az ellenállásnak vége. De hol vannak a többi ellenállók? A szociáldemokrata vezéreket Baky László kihozta a német KZ-bôl és azok most a szakszervezeti házban, mint „ellenállók“ szervezik a munkásságot a háborús teljesítmények fokozása érdekében. Ki van hát, aki meghaljon a megadásért? Mondják, hogy délelôtt Bornemissza Félix lakásán, mikor a németek elfogták a kormányzó fiát, Skorzenyék lelôttek egy testôrt. Ki tudja a nevét? Ki sejti, ki lehet ez az egyetlen magyar ellenálló? Este a Vörösmarty tér 3. szám alatt gyûlünk össze. A lakás, vagy inkább a klubb tele van mûkincsekkel, csempézett öreg kandallókkal, süppedô bársony szônyegekkel. Urai ellenállók voltak. Harminckilencen egy német repülôgépen elmentek még júliusban, miután részvényeiket minden ellenállás nélkül átadták Winkelmannak, vagy a Göring mûveknek. Ôk már túl vannak a dilemmán. Ôk már Portugáliában vannak. Talán majd csak késôbb fog kiderülni, hogy ki hol tartózkodott ezalatt a válságos három óra alatt. Egy grófi fôszerkesztô, Desseffy Gyula, repülôgépre akart szállani, hogy átmenjen Malinovszki marsalhoz, aki akkor már Szegeden volt. Némely hôsöknek azonban veszélyesnek tûnt fel még a menekitô repülôgép is. Hátha valaki le találja lôni ôket, mint az idô elôtt felrepült vadkacsát? Dálnoki Miklós Béla hadseregével akart átmenni az oroszokhoz. Mikor aztán egy német tábornok telefonon felhívta és kérte, hogy fáradjon hozzá, elindult hadsereg nélkül, harmadmagával – Oroszországba. Vörös Jánost elfogta, kihallgatta, majd szabadonengedte az SS. Utána kényelmes luxusautón, „óriási veszélyek között“ menekült át az oroszokhoz. És hol voltak a kommunisták? A nagy szájtépôk, akik most, a biróság elôtt oly nyomoruságosan viselkedett Schönherz Zoltán rémült dadogásaiból próbálják felépíteni a vörös ellenállás legendáját. Nem! Ôk se mentek be a gettó-házakba, a proletárnegyedekbe, hogy „kommunista hôsiességgel“ ott keressenek tömegeket, ahol ok és jog lett volna az elkeseredésre. Ha valaki, akkor aztán a vörös ellenálló hôsök nem voltak sehol. Legfeljebb a Hûség Házába beépítettek várták, hogy merre fordul a kocka. A terv roppant cél-irányos volt. Ha „mi“ gyôzünk, akkor a beépítôk igazolják, hogy miért voltunk itt. Ha „ôk“ gyôznek, akkor maradunk a biztonságban és a zöldingben. Mi volt hát az az ellenállás, amelyért késôbb 300 hold földeket adományoztak? Október 15-én délután két órakor félrehívott a szerkesztôség széplelkû „hírfej“ írója, Barabás Gyula. Nézd, – mondta – én is benne vagyok az ellenállásban. Itt van a szociáldemokrata párti igazolványom! Most megmondhatom, hogy az ellenállási mozgalom részérôl én voltam megbízva a szerkesztôség ellenôrzésével. Másnap délután kettô órakor, mikor már megtörtént a fordulat ugyanô mondta: „A tegnapi egész hülye tréfa volt. Nézd meg! Évek óta vagyok titkos tagja a Hungarista Pártnak! – s azzal letette elénk a nyilaskeresztes igazolványát. Azonban ezekbôl a kettôs igazolványokból, hinta-palintákból, a somlói szôlôspajták romantikus bújkálásaiból, az autó és
repülôgépen menekülôkbôl, a mosókonyhák Persil-szagú gôzébôl egy veszedelmes szekta nôtt ki, amely a nemzetet vádolta, hogy nem állt ellen a déltôl estig tomboló viharnak. S ô, aki – szegény hûséges testôrt kivéve – nem hullatott el egy csepp vért sem ideáljaiért, elôjogokat követelt magának. Nagy Ferencék annak idején 28 ezer hold földet mentesítettek az igénybevétel alól ellenállási érdemek címén. Összesen 163 ellenálló kapott jelentôs földjuttatásokat, mikor a magyar parasztnak csak 6-10 hold jutott. Késôbb még 129 személy, – köztük Gál Franciska is – kérte ellenállási érdemeinek elismerését. Aztán a kommunisták valamennyit megfosztották hazug és hamis érdemekért kapott javaiktól. Ha valaki, hát a bolsevikiek tudták, hogy ellenállás nem volt. Még bolseviki ellenállás sem. A nemzetet hazug hôsök, gyáva lapulók, mosókonyhai bújkálók akasztották fel és fejezték le azon a címen, hogy ôk ellenállók voltak. Ha valóban azok lettek volna, akkor ma, tíz év után nyugodtan mondhatnánk, hogy hitvány hazaárulók voltak. Így csak azt mondjuk, ami még rosszabb: gyáva nyulak, sötét, tutyi-mutyi érdek-emberkék valának. S fölöttük és törpeségük fölött – akár hungaristák voltunk, akár nem – felmagasodik az egyenes emberek, a hôsök, jellemesek és mártírok szellemalakja. És az októberi szélben a honvédek, a hungaristák, a magyarok dalát halljuk, amelyet ott énekeltek a tûzbe, füstbe roskadó budapesti házak fölött a keresztény Európa katonái: Pajtás, még öt perc az élet! Öt perc és nincsen tovább! De az ilyen öt percekbôl születik a jobb jövô és – az örökkévalóság.
Viharsarki (Ujlaki Miklós):
OKTÓBERTÔL OKTÓBERIG (ÚT és CÉL, 1957 október)
Ujlaki Miklós Tizenkét év nem nagy idô a világtörténelemben. A magyar nép ezer esztendôs életében azonban az elmúlt tucatnyi esztendô volt minden valószínûség szerint a legmaradandóbb emlékû. Nyugat országútjain bolyongva, idegen, soviniszta népek vendégszeretetére utalva, vagy idegen egyenruhában trópusi szolgálatot teljesítve, rövid emberi életünkben minden év duplán számított. De otthon, ahol saját hazájában volt bitang az ember, a géppisztolyok vigyázta rendben, akasztófa-erdôk árnyékában, a keleti barbarizmus rabságában – örökkévalóságnak tûnt minden esztendô. 1944 októberében egy Mozgalom feláldozta magát, hogy megmentse a Nemzet becsületét. 1956 októberében egy egész nép áldozta fel önmagát, hogy felnyissa a világ szemét. Akad-e még valaki a nyugati kultúrnemzetek tagjai között, aki ne ismerné fel a két magyar megmozdulás döbbenetes hasonlóságát, sôt azonosságát? Akad-e épeszû ember, akinek magyarázni kelljen, hogy 1956-ban ugyanaz a nép vivta ki a világtörténelem leghôsibb, legelszántabb és legvéresebb szabadságharcát, amely nép 1944-ben a felére csökkent hazája területén határozott és történelmi érettséggel markolta meg mégjobban fegyverét, s kigolyózta maga körül az árulókat még akkor is, ha közéjük tartozott az oraszág negyedszázadon át teljhatalmú ura, kormányzója, sôt hadúra; s amely nép egyedüli volt a második világháború bolsevista-ellenes csatasorában, amely nem kapitulált! A régebbi emigráció tagjai 12 hosszú esztendô alatt fogcsikorgató tanui voltak Nyugat szédületes politikai vakságának, tehetetlenül hallgatták a koegzisztenciális szólamokat, s egyre gyengülô idegekkel szemlélték Kelet és Nyugat ujbóli baráti közeledését. Most keserû, nagyon keserû elégtétellel vehették tudomásul a múlt év októberében, hogy íme: beteljesedett... Beteljesedett az, amire mindig vártunk, s aminek reményét legtöbben sohasem adtuk fel: – a magyar nép csodálatos egységben fölkelt, hogy saját vérével fesse vörösre a tébolyodott világ egét és végvonaglásában, erejének talán legutolsó megfeszítésével megvetéssel illesse a „Jaltai Egyezmény” helybenhagyóit: az egész nyugati világot. 1956 hôsi népét csak százszoros túlerô gyôzhette le fizikailag, mert az erkölcsi gyôzelem elvitathatatlanul a magyarságé... S az októberi szabad magyar rádiók segélytkérô üzenetei közben valahonnan a síron túlról elérkeztek hozzánk egy puritán, jólismert, az Andrássy-úti Hûség Házában és a vidéki párthelyiségekben egyaránt sokat hallott hang: ... „a jelenlegi események egyáltalán nem zárultak le. Még egyik fél sem gyôzött... köszönöm mindenkinek kivétel nélkül, aki engem ezen a súlyos úton követett, köszönöm özvegyeknek és árváknak, a rokkantaknak, hogy ezért a hitért áldozatot hoztak...” Mert mi a különbség 1944 és 1956 között? Az, hogy az akkori pesti gyermekek tizenkét év alatt férfiakká nôttek és helyüket 56-ban ujabb rövidnadrágosok vették át? Hogy akkor Szent László nyilaskeresztjének jegyében állottunk talpra, most meg Kossuth cimerét lengette meg az októberi szél? Hogy akkor páncélököl divott, most meg Molotov-koktail? Hogy akkor zöld inget viseltünk, most meg svájci sapkát? Hogy az akkori áldozatul esett Lánchíd fájt a legjobban, most meg a kiégett Nemzeti Múzeum? Hogy
akkor a katonaszökevényeket és a rongyos partizánokat húztuk fel, most meg az elegáns, pénzzel bélelt ÁVO-s tiszteket? Hogy akkor kaptunk segítséget a németektôl, most meg... Kiáltsuk a világ szemébe, soha de soha ne szünjünk meg dörömbölni a nyugati lelkiismeret bemohásodott falán: az Úr 1956-ik évében az egész világ cserbenhagyta a süllyedô magyar hajót és minden kiömlött magyar vércsepp Nyugat lelkén szárad! Az UNO nevû bábszinház csak a közelkeletre küldött csapatokat, de teljesen magára hagyott egy európai népet, mely idestova ezer év óta töretlen híve Krisztus hitének. A tíz évvel ezelôtt összetákolt Izrael taludista-cionista zsidósága nyugati védelemben részesült, de az ezeréves Magyarország földjét 12 év óta tipró bolsevista zsidóság elôtt megtorpantak Nyugat kereszténynek hazudott erôi. S mindezek kézzel fogható ismeretében ki meri még ma is „németbérencség”gel vádolni 1944 hôseit és kinek van joga szánalmasan is mosolyogni 1956 hôsein, akik az éter hullámain szétküldött SOS üzeneteikre sehonnan sem kaptak választ? Mert akik akartak volna segíteni, azok nem tudtak segíteni, akik pedig tudtak volna segíteni, azok gyávák voltak hozzá! Most lépjenek elô a nagyszájúak, a mindent jobban tudók, a 12 éves emigráció alatt egyensúly regényeket firkálók, a Vörös Hadsereget elôbb „Isten hozott”-tal fogadó, késôbb a „nyilasok németbérencségé”- vel önmagukat igazolni akaró Sulyok Dezsôk! Lépjenek hát elô a nyugati judáspénzeken ingyenélô Pfeiffer Zoltánok, Varga Bélák, Nagy Ferencek, akik tíz éven át azzal hintettek port az emigráció szemébe, hogy csak velük állanak szóba a „nagyok”. De lépjenek elô a Bizottmány washingtoni kapcsolataiban bízó kisemberek is, az arisztokráciától a proletáriátusig, a politikailag vakok és süketek. 1944 és 1956 októberének fénye közös glóriában egyesült. – Ez a válaszunk azoknak, akik még ma sincsenek velünk. Ez a válaszunk a nürnbergi hóhéroknak, a morgenthaui utasításokat feltétlenül teljesítô egész Nyugatnak. De szól ez az üzenetünk a magyar élet konkolyhintôinek is: a Kéthly-Király hiveknek, akik demokratikus alapon, azaz zsidóuralommal kínálják a szocializmust; a nagybirtokaikat visszasíró feudális ábrándozóknak; a munkásfojtogató polipoknak: Fellnernek, Chorinnak és a többi kapitalistának és mindazoknak, akik még ma is vallják, hogy a „zsidókérdés nem aktuális”! Pedig az álarc lehullott a zsidóságról is: 12 év folyamán a zsidó sajtó „náci-nyilas-fasiszta-rablógyilkos” jelzôkkel igyekezett feketére mázolni 1944-45 harcosait, bármelyik jobbildali alakulatban dolgoznak a Nemzet fennmaradásán, s ugyanez a sors éri most mindazokat a szabadságharcosokat, akik a zsidóság ellen bármilyen csekély kedvezôtlen kijelentést tesznek. (Lásd „Az Ember” cimû lapot.) 1944-ben még két csoportra oszlott a Nemzet: volt egy rész mely már unta a háborút és békét akart minden áron, még a rabszolgaság árán is. Szajkó módra darálta, hogy „ez a háború nem a mi háborúnk” – 1956 viszont az egész világ elôtt bebizonyította, hogy a hintapolitika ideje lejárt, a bolsevizmussal nincsen kiegyezés. Hogy is mondtuk valamikor: „Gyôzelem vagy a halál!” – „Sztalin vagy Szálasi?” – „Vagy megsemmisülünk, vagy megsemmisítünk!”... Kit igazolt az idô? 1956 októberében ismét kinyílott a Nemzeti Akarat szabadság-rózsája. És ki látott még rózsát tövis nélkül?... Kinek van joga kollektív ítéletet mondani nagy nemzeti megmozdulásaink fölött, a mindenütt megjelenô árnyemberek miatt? Ki jogosult rá, hogy elítélje az egész történelmi multú Hungarista Mozgalmat a „fehér lap” politikája nyomán 1944-ben soraiba férkôzött, késôbb kommunistává vagy nyugati demokratává vedlett, rablástól sôt gyilkosságtól vissza nem riadó alvilági salak miatt? S ki formálhat jogot magának kollektív itéletet mondani az 56-os szabadságharcról, mert a Nyugatra kényszerült emigránsok között akadnak páran, akik szégyent hoznak a magyar névre és a szabadságharcra, mert öngyilkosságba menekültek, repatriáltak vagy túlkorán ismerik meg a börtönök életét? Kinek van joga a Nemzet 1946-ban kivégzett antibolsevista mártírjait gyalázni, mert – 44-45-ben – „vágóhidra vitték az ifjúságot”? És kinek lenne joga ma, minden idôk legnagyobb hôseit, az 1956-os magyar anyákat bántani, mert maguk küldték fiaikat és lányaikat benzines üvegekkel a szovjet tankok ellen és legtöbben közülük így többet áldoztak saját életüknél is? 1944-ben még orgiáit ülte a megnemértés és egy maroknyi tábor állt szemben a rombolás, hitetlenség és szellemi sötétség suttogó propagandájával. Akkor még akadtak „továbbszolgáló” konjunkturalovagok és dôre filozófusok: „Hiszen az orosz is csak ember...” De 1956-ban már hungarista módra kelt föl az egész magyar nép és a forradalom megteremtette sorai között a régóta álmodott Pax Hungaricat: munkások, parasztok, értelmiségiek; ifjak, gyermekek és férfiak;
szlovákok, svábok, és fajmagyarok; katolikusok és protestánsok testvéri közösségét. És ez a közösség végre egy akarattal ütött rést a Vasfüggönyön, de letépte az álarcot Washingtonról is: ma már mindenki tudja, hogy 12 év óta partner nélül sakkozik egy bûnös fekete kéz – hogy az Eisenhower nevû fehér bábút ugyanaz mozgatja, mint a Kruscsov nevû fekete bábút. Ma már csak a nagyot hallók, vagy a politikailag teljesen süketek nem tudják, hogy Moszkva felôl ugyanaz a hang kiált, mint amely a Fehér Ház függönyei mögül beszél. S csak a vak nem látja még, hogy 1944 októberének szerves következménye volt 1956 októbere és ugyanilyen szerves következménye lesz egy konnacionalista világforradalom, amelynek lavinája a múlt év november 4-én indult el. Adja Isten, hogy az eljövendô harmadik október glóriájában még gyönyörködhessünk!
EPILÓGUS Korunk tipikus tudathasadásának köszönhetôen, még ma is sokan állítják az ún. nemzeti oldalon, hogy egyedül a „gazember nyilasok” felelôsek mindazon rosszért, ami a második világháborúban és utána a magyarság nyakába szakadt. Egyesek ezt még azzal emelik az elmebetegség szintjére, hogy szerintük a nyilasokból lettek a kommunisták, sôt a hírhedt ÁVO-t is velük töltötték fel s így a Rákosi-terror kinzókamráiban egykori nyilas keretlegények végezték el a legpiszkosabb munkát. Ezen baromság legfôbb ügyeletes propagálója egy Vámos György névre hallgató egykori MAZSIHISZ-es süvölvény, aki – mit ad Isten – ma már mint intézményesített „nemzeti zsidó”, a Magyar Hírlap és az Echo TV ünnepelt sztárja. 1944 október 15-e után – amikor Szálasi Ferenc államfôi minôségben a krisztusi szeretet erényeit gyakorolva legnagyobb ellenségeinek is megbocsájtott és minden keresztény magyarnak fehér lapot adott – a magyarországi alvilág kihasználva az adott lehetôségeket, fénykorát élte. Ma már persze senkit sem érdekel – legkevésbé a minden bûnt csak a nyilasok nyakába varrni akaró „neo-horthystákat” – hogy a Mozgalom „Nemzeti Számonkérô Szék” néven ismeretes csoportja hány zöld ingbe bújt alvilági bünözôt és egyéb, a mozgalomba furakodott szélhámost volt kénytelen lefülelni, ôrizetbe venni és rablógyilkosság esetén – kivégezni… Emlékeztetnénk egy rádió-riportra is, amely azt adta hírül, hogy Vajna Gábor hungarista belügyminiszter öreg magyar rendôröket tüntetett ki, akik ôrizetbe vettek egy csoportot, amely hungarista egyenruhában zsidó vagyonokat fosztogatott. Noha a vizsgálat kétségtelenül megállapította, hogy az elfogott személyek sohasem voltak a Hungarista Mozgalom tagjai; – még ma sem gátolja a magyarnyelvû zsidó sajtót, hogy mindezt a hungaristák számlájára írják. A gyengébbek kedvéért ezredszer is megismételnénk néhány tényt. A háború végén a Nyilaskeresztes Pártot – erényeivel és hibáival együtt – elsöpörte a történelem vihara. Vezetôinek jórészét kivégezték vagy jobbik esetben bebörtönözték. Az emigrációban kiadott HIDVERÔK c. lap 1956 évi 7-9 számában hazai újságcikkek alapján rekonstruálta a nyilasok elleni megtorlást és a valószínûleg hiányos lista a nemsokkal több, mint egy év alatt kivégzettek vagy elitéltek névsorával így is 26 teljes oldalt tesz ki. A Nyilaskeresztes Párt, illetve a Hungarista Mozgalom ténykedésérôl, huszadik századi történelmünkben játszott valódi szerepérôl mind a mai napig nem készült objektív, elfogultságtól mentes történelmi elemzés hazánkban. Ezt a feladatot egy önkiválasztott történészi gárda sajátította ki magának, ahol a hamisítás, ködösítés mûvelése szinte apáról fiúra száll (Lásd pl. Karsaiak). De még az ô mindenre kiterjedô kutatásaikból sem tudunk egyetlen ismert nyilasról – pedig volt belôlük sokkal több, mint gondolnák – aki Rákosi vagy az ÁVO szolgálatába szegôdött volna. Ilyesmivel manapság kizárólag azok kérkednek, akik a saját kommunista múltjukat, vagy a kommunizmus alatt játszott szerepüket akarják elpalástolni. És még valamit. Ne akarjanak ôk zsidóbbak lenni a zsidóknál. Elégedjenek meg néhai Lévai Jenô közismert zsidó történész, több témábavágó könyv szerzôjének megállapításával: „Szálasi Ferenc, aki Horthyt felváltotta, egyébként nem tartozott a vérszomjas zsidógyûlölôk sorába. Programja nem írta elô a zsidóság deportálását sem. Tehetetlen volt azonban a németek követeléseivel szemben. Szálasi deportálás helyett a fôváros védelmére szükséges sáncásásra rendelte ki október utolsó hetében a mozgásra képes zsidó férfiakat és nôket. A zsidókérdést a háború után helyben Magyarországon akarta a saját tervei szerint megoldani. Szálasi minden zsidónak megigérte, hogy nyugodtan élhet és dolgozhat Magyarországon.“ (Idézetek az Izraelben kiadott magyarnyelvû Új Kelet c. lap korabeli számaiból átvéve. D.K.) Ezért a kijelentéséért –
amelyet 1969 augusztusában, mint meghívott és „elismert szaktekintély“, az ötödik jeruzsálemi „Zsidóságtudományi Világkongresszuson“ volt bátor hangoztatni, a budapesti gettó megmaradásának történetérôl szóló elôadásában – 24 órán belül el kellett hagynia Izraelt és soha többé nem kapott oda meghívást. Lévai, akit aztán a nyilasok iránti szimpátiával elmebetegség lenne vádolni, 1945 után sorra-rendre jelentette meg könyveit a „zsidóság vészkorszakának“ történetérôl. Mai szemmel nézve, ezek a könyvek kivétel nélkül az akkori judeo-bolsevista szemlélet jegyében íródtak. Kirívó példának számít a Raul Wallenbergrôl írt könyve. Mint késôbb elismerte, ô igen jól tudta már annak idején, hogy a svéd diplomatát nem nyilas pártemberek ölték meg, de könyve megírásakor ezt még nem volt lehetséges közölni, és ezzel hozzájárult, hogy ezért a meg nem történt gyilkosságért – a kornak megfelelôen – a mindenért felelôs nyilasok közül végezzenek ki valakit. Mégis tiszteletet érdemel, hogy végül is 78 éves korára – a tények súlya alatt, amelyeket nagyon jól ismert – volt bátorsága a fent idézett kijelentésre, minekutána aztán rögtön megszünt szaktekintélyi mivolta. A budapesti gettó megmenekülésében szintén nem kis szerepet játszott Szalai Pál, aki a gettó nyilas ôrségének parancsnoki minôségében minden próbálkozást megakadályozott, hogy valaki kárt tehessen az ott lakó zsidók életében. Ezért a cselekedetéért a háború után az ország új uraitól magas rendôri rendfokozatot kapott, persze elhallgatva, hogy amit tett, azt Szálasi Ferenc egyenes utasítására tette. Az olcsó és népszerû rágalomsztólamok helyett maradjunk csak a történelmi adatok mellett. Szintén illenék végre megismerkedni egy vitazáró, így döntô jelentôségû történelmi dokumentummal. Szálasi Ferenc az 1944. június 3-án kelt és Hitler Adolfhoz intézett memorandumában tiltakozott a magyarországi zsidóságnak Németország részére történô kiszolgáltatása ellen s hivatkozott Magyarország szuverénitására. Az emlékirat rámutatott a zsidókérdésre, amelynek emberséges és Európa minden államára kiterjedô megoldása – kétségtelenül – a jövô egyik aktuális kérdése. De ezen megoldás csak olyan lehet – írja Szálasi Ferenc – amely elbír minden jogászi, lelkészi és állambölcseleti kritikát. Ilyen „gazember“ volt Szálasi Ferenc. Sôt még ennél is nagyobb, mivel a hatalom birtokában még annak a janicsár-birónak is fehérlapot adott, aki ôt – bizonyítékok hiányában is – háromévi fegyházra itélte, arról nem is beszélve, hogy az 1944. március 19-e után letartóztatott Bajcsy-Zsilinszki Endrének a nyilas hatalomátvétel után szintén haja szála sem görbült és már egészen más lapra tartozik, hogy utána mégis a másik sorsot választotta. Végül emlékeztetnénk a nyilasfóbiában szenvedô „nemzeti oldalt” egy szintén nem elhanyagolható kôkemény tényre is. A több, mint 400.000 fôt kitevô vidéki zsidóság deportálása idején nem Szálasi Ferenc, hanem a kimondottan németbarát és nem nyilas Sztójay Döme ült a miniszterelnöki székben és az államfôt továbbra is Horthy Miklósnak hívták. A neohorthysták kedvenc legendájával szemben, miszerint szegény Horthy Miklós nem tehetett semmit, mert a német megszállás következtében nem volt beleszólása a dolgok menetébe, azért halkan feltennénk a kérdést: akkor miképpen volt lehetséges, hogy 1944 nyarán mégis leállíthatta a deportálásokat, sôt a németbarát Szójay Dömét is leváltotta és helyette a kiugrási kisérletbe beavatottnak számító Lakatos Gézát nevezhette ki új miniszterelnöknek? Na, erre válaszoljanak végre a nagyokosok! Ami azonban a 45-ös hungarista ellenállás és az 56-os forradalom komplexumát illeti, 1945 és 1956 októbere között az összehasonlítást nem csak mi tettük meg eddig. Adjuk át a szót a nyilasok egyik legvérmesebb ellenfelének, a szovjet csapatokat „Isten hozott!” kiáltással fogadó, majd Imrédy Béla kivégzéséhez népügyészként segédkezô, késôbb New Yorkban AZ EMBER c. judeobolsevista lapban sorozatosan vezércikket író Sulyok Dezsônek, aki – 1958 decemberében a new yorki Petôfi Kör egyik vitaestjén – a következô kijelentést tette: „Vegyék tudomásul, hogy Budapest 1944-45-ös védelmét az októberi szabadságharc rehabilitálta, mert a kettô teljesen azonos volt. Mindkettô irracionális volt, de ha az 56-os szabadságharc jogosultságát elismerjük és felmagasztaljuk, ami helyes, akkor tudmásul kell venni, hogy ez igazolta a 44-45-ös koalíciós Szálasi-kormány küzdelmét. Akkor is, most is a bolsevizmus, a Szovjet ellen folyt a harc…” Összeállította: Dobszay Károly
