Mi dolgom még a világon - naplójegyzetek 2013 végéről -
Már befejeztem végleg a főiskolai munkálkodásomat, már a könyvem is megjelent A kőrösi huszonhárom, már a kitűntető obsitot is megkaptam, amikor az új esztendőhöz közeledve, jelezte nekem Méhes Balázs, a dékán-helyettes; készítene velem egy riportot az egyházi lapok számára, s ha egyet értek vele, fel is tenné a kérdéseit. Feltette. Hét közül az egyik így hangzott. „Mi lesz ezután, minthogy nem tudja elképzelni, hogy ne folytatnám valamiképp pedagógusi tevékenységemet.” A kérdést ekként először intézték hozzám. A válaszom, most hogy olvasom a megjelent riportot, korrektnek és összeszedettnek tetszik, de nincsenek benne hangsúlyok, mit tervezek, és mit szeretnék, másként, mi a vágy, s mi a valóság. A riportban nem is mérlegelek. Összekeveredik a van a lehetségessel és a valószínűtlennel. És nem is írok le mindent. *** A válaszban arról például említést sem tettem, hogy A kőrösi huszonhárom felfogható élményszerűen megírt pedagógiai végrendeletnek is. Ha pedig annak tekintem, joggal vágyhatok több mindenre is. Arra például, hogy készüljön utánnyomás. Mivel hogy a kötet mindössze 200 példányban jelent meg. Ez ugyan el is fogyott, de senki nem ostromol, hogy kellene még, hogy vásárolnának. Úgy vélem, magának a nagykőrösi tanítóképző főiskolának is és magának a Károli egyetemnek is érdekében állhat, – végül is az itt zajló alkotó munkáról történik, még ha szubjektív megközelítésben is, bizonyosfajta említés, elemzés –kerüljön minél több kézbe a könyv. Ha ez így történnék, akkor várhatnám a hívásokat könyvbemutatókra, akkor szólni lehetne mindarról a pedagógiai munkáról, amelyről említés történik az írásomban.
A huszonhárom év alatt több száz tanítvánnyal éltem drámaórás kapcsolatban, százhetvenen pedig színpadtagok is voltak. Velük meg együtt alkottam. A próbákon, az előadásokon, a kiszállások során érzelmileg is egymásra hangolódtunk. El tudnám képzelni, hogy az intézmény kijelölt szakembere, bizományba akár, köteteket rendelne, és népszerűsítené azt interneten, facebookon, és közvetlenül az új hallgatók között. A főiskola a könyveimet meg jutalom-kötetként adományozza. Azt is el tudnám képzelni, hogy a Károli Egyetem könyvesboltja pedig rendel A kőrösi huszonháromból. Mivel hogy idáig erre nem került sor. És mehetnék beszélgetni, előadást tartani, ahová csak hívnak. *** Nézem a fotókat (Aknay Tibor lencséjéről) a riportban, a Reformátusok Lapja Mértékadó mellékletében, bizony a néző-olvasó ott, tetszik, nem tetszik, egy ősz hajú, ősz szakállú, befelé néző vagy távolba meredő idős arcot lát, s csak az nem teszi hozzá, na ez is megöregedett, aki szereti ezt az öreg fejet. Aki szereti, az azt mondja: Ő bizony megtette a magáét. Hasznosan élt, értelmesen öregedett meg. Tudom, hogy az én koromban már meg szoktak halni az emberek, de én mégis úgy gondolom, hogy nekem még van dolgom. Új felismerések birtokába már nemigen jutok, kísérletezni valóm sincs - ezért is hagytam abba a folyamatos tanítást -, de feladataim vannak. A drámapedagógiára alapozott nevelési-tanítási metodikámat például nem szűnhetek meg népszerűsíteni. Az élményközpontú irodalmi nevelésről írott könyvem sem ment át a pedagógusi köztudatba, és ha volna hol, erről is szólni kellene még. És a karizmám sem csökkent a korommal. Közösségeket megtartani, közösségek létrehozására inspirálni még mindig képes vagyok. És van üzenetem, amit át tudok adni, amit – tapasztaltam - a hallgatóim, nézőim át is tudnak venni. Még képes vagyok arra is, hogy elgondolkoztassam az érdeklődőket, a kíváncsiakat; miként is kell, kellene élni. A monodrámám és a legújabb rendezésem bizony hogy bizonyít! *** Matattam a könyvespolcomon, s kezemhez ragadt egy vékony füzet, Ravasz László: Tanévzáró beszédei, s ha már kiemelődött a sokaságból, rá is néztem, meg is lepődtem, félre is tettem. És még az este során el is olvastam.
A füzetet a Baár-Madas református gimnázium jelentette meg 2000-ben. A kötetecske a református egyház kiemelkedő személyiségének, Ravasz László püspöknek öt tanévzáró beszédét tartalmazza, melyeket, mint iskolafenntartó, mondott el az egybegyűlt diákok, tanárok és szülők előtt a Baár-Madasban 1934 és ’40 között. Azt kell írnom, hogy a beszédek remeklések. Nemcsak azért, mivel kiváló retorikai tudással készültek, hanem, mert érzelemmel átitatottak. Sugárzik belőlük a személyesség. Érezni, hogy a püspök nagyon szereti a gyerekeket, a megszólított diáklányokat, és nagyon a tanárokat, és nagyon a szülőket. Ami engem megfogott, ami írásra késztetett. Azt fejtegeti visszatérően, hogy a tanár élete, miként a szülő élete, szolgálat. Miként Krisztusé. Gondban, szeretetben, munkában, szolgálatban, másokért, a tanítványokért, az utódainkért, az életünket is odaadjuk, s többnyire örömest, hogy belőlünk, ők, az utánunk jövők, élni tudjanak. Ebben a pedagógusi és szülői magatartásban, ebben a szolgálatban – írja Ravasz László – ott a Krisztus lelke, a Krisztus törvénye. Akár hisszük ezt, akár nem - teszem hozzá én. *** Ezekben a beszédekben szó nincs arról, hogy mit várhat el a tanár, a szülő a gyerekektől, a diákoktól. S ahogy olvastam a beszédeket, némileg meg is szégyenültem. Én ugyan mindig is szerettem a diákjaimat, s teljes odaadással és rájuk figyeléssel tettem a dolgomat, de vártam, elvártam, hogy ők is jelét adják a ragaszkodásuknak. A mindennapokban, az iskolai munkában általában ez így is történt. Ezért is szerettem, minden bizonnyal ezért is szerettem hozzájuk menni. Csakhogy én a régi tanítványoktól is, akiket időnként levéllel bombáztam, vagy azért, hogy találkozzunk, vagy azért, hogy írjanak a munkájukról, arról, miként hasznosítják a nálam tanultakat – jómagam úgy gondoltam, hogy létezik ilyen, az iskolai éveken túl nyúló tanár-diák kapcsolat –, azt vártam, hogy örömmel válaszolnak, s boldogok, hogy a régi tanár megszólítja őket. Ám nem ez történt. A valóságban a megszólítottaknak fele, ha reagált a közleményeimre, kérdéseimre, én meg, ha álcázottan is, de meg-megsértődtem, s kételkedni kezdtem magamban: mégse tanítottam olyan hatásfokkal, mint hinni akartam magamról.
*** Azt mondotta Lazsádi Ákos, egykori kedves tanítványom, egykori, kissé raccsoló színpadosom, akivel kenutúrán is táboroztam, aki Pesten hitoktató tanár, és zenekart is működtet, s mindezek mellett felesége is van és két gyereke, aki már évek óta nem reagált a leveleimre, de aki mindig örült, ha véletlenül összefutottunk az utcán, azt mondja nekem a november 11-i Kuckónkon (ez az én régesrégi tanítványokból álló társaságom), ahová, meglepetésemre, eljött - mint mondotta, azért jött el, mivel erre ösztökélte őt a furdalásos lelkiismerete -, nos, itt a Kuckóban azt mondotta nekem, már a program után, amikor eszegetve és iszogatva cseverésztünk, azt mondotta, hogy ő most olyasmit fog közölni velem, amitől akár meg is sértődhetek. S így folytatta. A tanár úr azzal a folytonosan hangoztatott igényével, hogy választ, valamiféle reagálást vár a volt tanítványoktól, akiket időnként megszólít, akiknek ír, akiktől információkat vár, ha szakmáról nem is, de legalább magukról, ezzel, vegye már a tanár úr észre, ezzel az elvárásával idejétmúlt. Árnyaltabban fogalmazott Ákos, de a lényeg az volt, hogy amit én természetesnek tartok, az interaktív kommunikációt a főiskolai évek multával is, az nem magától értetődő, az nem korszerű. Az idő már felülírta, s jobb is, ha újragondolom, mit várhatok tőlük s mit nem. Mintha az lett volna a mondandója mögött, de ezt csak én ókumuláltam hozzá, hogy ne kérjek tőlük olyasmit, ami kínos érzéseket kelt bennük, lelkiismeretfurdalást, tudják ők, hogy illenék válaszolni, de tudják azt is, hogy hallgatni fognak, mivel hogy folytonos harc az élet, és azzal vannak elfoglalva, a munkával, a családdal és egyáltalán, úgy vélik, mindenki hagyjon nekik békét. Ha eredményről nem beszélhetnek, a bajokról meg minek. Megváltozott a világ, mondta Ákos, és nem előnyére. Válaszoltam neki, de nem hiszem, hogy meggyőztem volna. *** Többek között ilyesmit is mondtam. Nem akarom elfelejteni, hogy azok, akikhez én szólni kívánok, s vagy válaszolnak, vagy nem, ők mégis csak egy családias hangulatú, református főiskolán töltöttek el négy évet, és itt valamiféle keresztyén szellemiséggel töltekeztek. Mért ne várhatnám el, hogy a velem töltött órák, plusz a főiskola keresztyén szellemisége, ne lettek volna elegendőek ahhoz, hogy készséggé váljon bennünk a késztetés, beszélgessünk
egymással, szóban vagy írásban, tanár és tanítvány, öreg tanár és régi tanítvány, éppen a problémákról. És ha beszélgetésre már nem is futja az időből, reagálni még lehetne: örülök, hogy még van, örülök, hogy gondolt rám. *** A világ persze változik, a szokások is változnak, s nekünk öregeknek ezt nem könnyű tudomásul venni. Írtam is erről a naplómban eleget: Ma már nincs ilyen, hogy becsületszó; az ígéret olykor egy lyukas garast sem ér; nem válaszolni levélre megvetendő bunkóságnak tartatott valamikor, ma meg! *** Az ALEÁ-ból, Academia Ludi et Artis – művészetpedagógiai társaság – noha én alapítottam, viszont magam szálltam ki. Megváltozott a világ, idézem Lazsádi Ákost. Valamikor azért hoztuk létre ezt a társaságot, hogy legyen egy gyűjtő fórum, ahol találkozhatnak a különféle, a reformpedagógia jegyében tevékenykedő művészeti egyesületek képviselői. Néhány évig az alapító szándék szerint alakultak a dolgok. Aztán kiderült, mindenki úr akar maradni a maga szemétdombján. Senkit nem érdekel a másik. Vegetáltunk még egy ideig. Aztán bedobtam a törülközőt. Logikus és tisztességes döntés volt. Úgy gondolom. *** Nem tudom, miféle etikát tanítanak az etikatanárok, nem ismerem a tankönyvet, s a tanárokat sem ismerem, akik a tárgyat tanítják, s főként, hogy miként tanítják. Hogy milyen etikát tanítanak a vallástanárok, azt lehet tudni, keresztyén etikát, de nem ismerem a vallástanárokat sem, s főként, hogy miként tanítják. Már pedig, hogy az új tárgy mennyire lesz eredményes, az a pedagógusokon múlik, pontosabban azon, hogy ők hogyan tanítják. Másként, a pedagógus metodikáján múlik. Most kellenének a pedagógia művészei, akik nemcsak tanítani, de nevelni is akarnak és tudnak, akik képesek megéreztetni a tanítvánnyal, hogy szeretik, akik birtokában vannak olyan szemléletnek, módszernek, amely a mellérendelésre épül, amellyel képesek érzelmileg is a témához kötni a diákot.
A drámapedagógia alapfokon; az kellene mindenkinek, aki etikát, akár keresztyént, akár mást, tanít. *** Fábry Szabolcs egykori tanítványom valamiféle etalonnak tekint, olyan valakinek, aki öregen is érzékeli a magyar valóságot, aki mindig akar valamit. Ezt, hogy ekként vélekedik felőlem, onnan gondolom, hogy egy filmes beszélgetésre kért fel, másokat is, rangos embereket és a munka során úgy tette fel a kérdéseit, hogy joggal következtettem etalon-voltomra. Többek között az iránt érdeklődött, miként lehet közösséget egyben tartani. Hogy ez nekem sikerülgetett, ezt Szabolcs érzékelte, hiszen tagja volt a kőrösi Karácsony Sándor Színpadnak, amely huszonhárom éven át működött, s találkozott néhányszor a Kuckó tagjaival is, s tudja, hogy már tizenöt éve öregszünk egymás társaságában. Gondolom, ezért számított a válaszaimra. Mit mondhattam volna? Kell, hogy legyen valamiféle vonzó, a csoport tagjait érdeklő cél, és kell valaki karizmatikus vezető. Mindig is hangsúlyoztam szóban, írásban - teljesen feleslegesen -, hogy a karizmatikus személyiségek külön megbecsülést érdemelnének. Polgári társadalom nem létezhet civil közösségek nélkül. Civil közösség meg karizmatikus vezetők nélkül. Ebben áll a nagy titok. *** Az ember - ez esetben én magam -, azt gondolja magáról, a 85-ik születésnapja után, ha még jó formában van, akkor gondolja, mert egyébként semmit sem gondol, hogy végül is neki szerencséje volt az életben. Hogy mért? Mivel sikerült egy-két olyan eredményt produkálnia, alkotást létrehoznia, mozgalmakat indítania, amire magán, a barátain, meg a közvetlen családján kívül mások is emlékezhetnek, ha akarnak. Például azok, akik tanulnak a könyveiből, azok, akik tanítványai voltak, azok, akik folytatták a munkáját, azok, akik pénzt is keresnek abból, amit ő elindított… Pál apostol fogalmaz ekként Fesztusz helytartó előtt, amikor azt mondja, emlékezhetnek a zsidók, ha akarnak, miként is élt ő farizeusként Jeruzsálemben. Ha akarnak. Most még, a 85. születésnapom körül, sokan akartak. Hála Istennek.
De voltak, akik nem akartak. Noha illett volna nekik akarniuk. Csakhogy az illem, ahogy Ákos is mondta, mint társadalmi szokás, elavulóban van, mivel, hogy változik a világ. Hát én bizony nem örülök ennek. *** Bezzeg a tanítványaim, az a tizennyolc, aki a könyvembe is írt! Sámán, mondták egymás közt, aztán Mester, mondták nekem. S emlegetik, hogy a próbákon szélesen gesztikuláltam, és üvöltöztem. Valaki azt írja: nem magyarázott, hanem élt közöttünk. Miközben azt írják, hogy az Öreg, gyakori kifejezés a szövegekben: fiatalos, közvetlen, mosolygós, szeretnivaló egoista, szeretetet sugárzó, varázsló, magával ragadó, példa értékű, hiteles… ilyesmiket. Túl sok a szépből, jóból! Pedig ez csak töredék. De meg kell nekik bocsátani. Ugyanis szerettek, s szeretnek. S nekem is tessenek megbocsátani, hogy a magam ékesítésére ezeket ide idéztem. Jól esett. *** Hónapról hónapra megjelentetem a Naplómat az interneten, a társaságunk honlapján illetve a blogomon. Itt is, ezzel is pedagógiázom, (válasz volna Méhes Balázsnak a kérdésére), mivel csak olyasmiről írok, amiről feltételezem, hogy másokat is érdekelhet. De alig jön valamiféle halk morzehang. Már többször abba akartam hagyni az írást. Aztán rájöttem, nem tehetem. Hogy is írtam a naplómba: „A napló mindenekelőtt nekem fontos. Könnyebb vele és általa az élet. Úgy látszik, mondatokat kell alkotnom ahhoz, hogy megérteni véljem, és megélni tudjam a körülöttem lévő világot, s benne önmagamat”. *** Hogy fel tud dobódni az emberfia, ha megérzi, hogy figyelnek rá, ha érzi, hogy hatást gyakorol! Az És ki az a Pál című monodrámámmal hívtak Pilismarótra, a református, iszákosokat mentő intézménybe. Ötven immár gyógyuló vagy gyógyulni szándékozó férfi és hölgy ült be a terembe, a hallgatásomra. Nem is
tudom, jóval száz fölött van a bemutatóim száma, de ezt, ilyet, még soha nem tapasztaltam, éreztem. Úgy fogadták az előadásomat, mint kik igehirdetésen vesznek részt. Nem lehetett nem észrevenni, hogy élik a Biblia szövegéből építkező színjátékot, és ki az a Pál helyett ezt a kérdést teszik fel, és ki vagyok én. Mi foghatta meg őket? Talán az, hogy Pál, noha a konfliktusok sorozatát élte át, a nehézségeket le tudta győzni, mivel erős volt a hite, mivel volt küldetéstudata. Mi foghatta meg őket? Az is, ami az előadásból kitetszett, hogy a próféta is gyarló ember volt, s nem restellte azt mondani: kegyelem nékem és békesség. Ilyen mély csendet előadás után, még nem éltem meg, át. *** Templomba mentünk vasárnap délelőtt, nem oda, ahová szoktunk volt járni, hanem máshová, ahol – nemrég hallottam - fel lett állítva a Horthy-szobor. Kíváncsiak voltunk. Beléptünk késve a templomba - ahol meglepetésre Balla Péter prédikált, vendégként, a Károli Egyetem rektora, éppen igét olvasott, igen láttatóan, Pilátus és Jézus dialógusát ama kihallgatáson, ahol eldöntetett a megváltást ígérő kereszthalál -, s helyet kerestünk és leültünk. Sohse hallottam még Balla Pétert prédikálni, de nem lehetett nem rá csodálkoznom. Maradtunk is az istentisztelet végéig. És már ott, miközben élveztem hibátlan mondatait, s azt, hogy nem beszél feleslegesen, nem ismétli önmagát, nem szerelmes a hangjába, már ott elkezdtem irigyelni. Nem azért, mert jó szónok, nem is azért, mert van karizmája, hanem, mert nem hagyott kétséget a felől, hogy hiszi azt, amit mond. Ez az okos ember magától értetődő természetességgel szólt Krisztus második eljöveteléről, mint bizonyosságról, hogy úgy kell várnunk, élnünk az adventet, mint kik tudjuk, hogy Krisztus, ahogy írva van, egyszer eljön ítélni eleveneket és holtakat. Az istentisztelet végén, kint a lépcsőkön, valaki megölel, megcsókol – micsoda adventi meglepetés! - Balla Péter köszönt ekként, hogy milyen hálás az Istennek, hogy a Károlin dolgoztam annyi éven át. *** Egy régi tanítványtól, debreceni színpadosomtól vettünk búcsút a Farkasréti temetőben. Diák volt, amikor együtt alkottunk. S közben is találkoztunk néha. S
most elment váratlanul. Még hetven éves sem volt. Itt voltak a régi barátok közül többen, néztem őket, és láttam a sorsunkat. Urnás temetés volt, ének nélküli. Némán álltunk, míg a kőműves bemalterozta a hamvakat tartalmazó dobozt, a kutricába. Megerősítettem magam az elhatározásomban, hogy én a kilencvenedik zsoltárral kívánnék magamtól búcsúzni. A minapában gondoltam ki, hogy a Tebenned bíztunk kezdetű református zsoltárt, a 90-et, régiesen, úgy, ahogy még én tanultam anarcsi gyermekkoromban, s ahogy énekeltem az anarcsi templomban, nos, én ezt ráéneklem egy DVD-re, s meghagyom, hogy majd, amikor temetnek, a szertartás részeként játsszák le. Ezt én mindig is nyújtva, méltóságteljesen, hajlítgatva, ahogy az öreg parasztok énekelték, akként szerettem. Ismétlem, így kívánnék búcsúzni magamtól. *** Már nem tanítottam Kőrösön, de még a mártír Gulyás Lajosról készített dokumentumdrámánkat az évforduló napján, Hajdúsámsonban bemutattuk, a református templomban. Mutattuk. Ez azt jelenti, hogy a kőrösi színpadosaim, a karácsonysándorosok, vállalták, hogy készenléti állapotba hozzák a színjátékot, s én egy próbával meg előadásképessé teszem, s utána irány Hajdúsámson. Emlékezetes marad számomra ez a sámsoni előadás. És nemcsak azért, mivel megrendülten ültek a szemüket törülgető öregek, hallva a hatalom kíméletlenségéről, meg a főpapok árulásáról szóló történetet, hanem mert itt döbbentem rá – utána fiatalok társaságában vacsoráztunk –, hogy 1956, ím már 57 év távolából, végleg történelem, hogy én, az egykori részvevő és túlélő, az emlékeimmel hovatovább anakronizmus vagyok. De még nem felesleges. Ilyen dokumentumdrámát rajtam kívül nem csinált senki e hazában. S volna hová és kikhez eljuttatni. És nemcsak október környékén. Szóval, volna dolgom. *** És történt még itt valami! Az előadás után, még a templomban, a színpadon dobogót építettek a padok tetejére –, ahová engem is felszólítottak a színpadosaim, akik most még nagyon ragaszkodnak hozzám, ott a színpadon a nyakamba borultak, a lányok többen a vállamon sírtak, s rájöttem, nemcsak az
általuk előadott dráma keltette katarzistól, nem, hanem attól a felismeréstől, hogy ők meg tőlem búcsúznak. Tőlem, aki folyamatosan, szerdánként, mint eddig, többet már nem leszek velük. És nem leszek az előadások utáni eufóriában sem. Mester és tanítványok most még örülhettünk egymásnak. Ám, ha végeznek, és kollégák lesznek, megkezdődik az eltávolodás. Ha netán írnék nekik kíváncsiskodva, hogy élnek, hogy élnek azzal, amit tőlem tanultak, többen, várhatóan, már válaszra sem méltatnának. Mert hogy megváltozott a világ. *** Három nem régi tanítvánnyal színpadot alapítottunk. A keresztelőn a KOMP nevet adtuk neki. A valódi komp embereket visz egyik parttól a másikig, értéket szállít innen oda. A mi kompunk üzeneteket kíván vinni, művészet alkotta üzeneteket. Az alkotóktól a befogadókig, a pódiumról a nézőtérre. Első bemutatónk, a Hol vagy most Istenúr? Műfaji meghatározása: költői oratórium. A Kompunkon huszadik századi magyar költők istenes verseit tolmácsoljuk, hogy segítsük a nézőt; tegyen rendet magában; mit gondol a Gecsamánéról, a Golgotáról meg az Üres sírról, miként is van az Istennel. Akik tolmácsolnak: Halász István, Szénási Eszter, Venczák Eszter. Még nem értük el az ötödik előadást, többet majd akkor írok róla. Az eddigi előadások viszont sokat ígérőek. A próbák a lakásunkon jó hangulatban folytak. *** Méhes Balázs kérdésére még azt is válaszoltam, hogy „szeretnék a leszármazottaimmal többet foglalkozni.” Másként. Szeretném, ha többször körbeülnénk egy asztalt és kérdeznének. A könyveink alapján kérdeznének. És leírtam már máskor is, de nagyon szeretném, ha tennénk még egyszer egy közös utazást, mutathatnánk meg a tág családnak, honnan is származunk. Hadd tudják, hol találják meg a sírokat, meg mást is, ami nekünk fontos volt, ha már nem leszünk.
