Fôtér Babos András: Biztonsági kihívások a XXI. században ................... 4 Nagy László: A Magyar Honvédség tegnap, ma és holnap ............... 9 Macskakô Végh Attila: Az álom .................................................................... Tandori Dezső: 13 : 87 Hat fejezet egy regényből („Maury-Morny”!) – Hat .................. Fabó Kinga: Berekesztő többes szám Tükörkép ............................................................................ Jónás Tamás: 12 férfi ..................................................................
12
Tartalom
Küszöb Szénási Miklós: Családi ügy ........................................................... 3
13 17 18
Kapualj Koroknai Edit: Bujdosók idegenben ............................................. 20 Dávid Orsolya: Katonáink külhonban ........................................... 25 Keczán Mariann: Prométheusz tüze A katasztrófaelhárítás lehetőségei Debrecenben ...................... 29 Árkádok Bun Zoltán: ArchitekTÚRA avagy építészeti körúton Debrecenben (Építészetkritikai sorozat, VI. rész) „Lakjunk jól …” – Kiss Gy. Imre munkái ............................. 33 Koroknai Edit: Szabad út a szabad formák felé – tele akadályokkal Avagy lehet-e másként építkezni és másként élni a cívisvárosban ..................................................................... 38
43 45 48 50
52
Műhely M. Nagy Miklós: Platonov és a Dzsan – avagy ironikus volt-e a XX. század legnagyobb orosz írója? .... 54 Télikert Jankovics László: Mikor legyen eurónk? Közgazdasági és gazdaságpolitikai dilemmák .......................... 59 Piactér Berényi Dénes: A mai vidéki újságírásról ..................................... 63
DISPUTA
Lépcsôk Bertha Zoltán: A groteszk dráma remekei (Kányádi Sándor: Ünnepek háza) ............................................ Ekler Andrea: Pályakép, korkép, kórkép, kritikatörténet Tanulmányok Kányádi Sándorról – (szerk.: Márkus Béla) ............ Keményfi Róbert: Két tudomány határán (Ujváry Zoltán: Néprajz Móra Ferenc műveiben) ......................... Vajland Judit: Atrocitások és a kanapé kényelme (Susan Sontag: A szenvedés képei) .......................................... Kovács Szilvia: „Az emlékezet kommunikációban él és marad fönn” (Irodalomtörténeti konferencia Debrecenben) ..........................
1
E számunk szerzôi:
Babos András ny. alezredes, Budapest Berényi Dénes fizikus, akadémikus, Debrecen Bertha Zoltán irodalomtörténész, kritikus, Budapest–Debrecen Bun Zoltán építész, Budapest Dávid Orsolya újságíró, Debrecen Ekler Andrea kritikus, irodalmi szerkesztő, Budapest Fabó Kinga költő, Budapest Jankovics László közgazdász, Debrecen Jónás Tamás költő, író, Budapest Keczán Mariann PhD-hallgató, Debrecen Keményfi Róbert néprajzkutató, Debrecen Kovács Szilvia PhD-hallgató, Debrecen Koroknai Edit újságíró, Debrecen Nagy László hadtörténész, Budapest M. Nagy Miklós irodalomtörténész, kiadói szerkesztő, Budapest Szénási Miklós író, újságíró, Debrecen Tandori Dezső költő, író, Budapest Vajland Judit újságíró, Debrecen Végh Attila költő, író, Budapest A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Csokonai Könyvesbolt, Piac u. 45. Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u. 8–10. Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. A folyóirat elektronikus formában olvasható: www.deol.hu
Debreceni Disputa III. évfolyam, 2. szám, 2005. február Megjelenik 1000 példányban
Fôszerkesztô: S. Varga Pál Szerkesztôbizottság: Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István
DISPUTA
Szerkesztôk: Berta Erzsébet (Árkádok) Kovács Zoltán (Fôtér) Nagy Gábor (Fotó) Szénási Miklós (Kapualj) Széplaky Gerda (Lépcsôk, Macskakô, Pláza)
2
Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 422-631 E-mail:
[email protected] Felelôs kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Anyanyelvi lektor: Arany Lajos Nyomtatás: Alföldi Nyomda Rt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 417-344 ISSN 1785-5152
Aztán kiderült, velük minden rendben. A városban ugyan vannak megközelíthetetlen kerületek. A közlekedés kész lett. A kommunikáció totál káosz. A húgom házigazdája aznap elaludt, beteget jelentett, nem ment dolgozni. A kettes számúban volt a székhelye. Az öcsém ellenben az elmúlt héten mondott nemet arra a munkára, amit a szomszéd utcában kínáltak neki. A repülő indulása viszont kérdésessé vált. Háborús helyzet alakult ki. Szükségállapot. Senki nem tudott semmit. Senki nem tudta, mire lehet számítani. Nem tudtuk, milyen lesz a holnapi nap, lesz-e holnap. Mit
Két héttel a jelképes tornyok nagyon is valóságos pusztulása után New York, ha volt kedve az eget lesni, láthatta, hogy a hajdani világkereskedelmi központ helye fölött füstfelhő imbolyog. Ennyi idő után is úgy nézett ki, mintha valami gigantikus gomba bámult volna a metropoliszra. A sajtó sírt, a politika hörgött. (A vezető értelmiségi körökhöz tartozó Susan Sontag ellenben nem azon döbbent meg, ami történt, hanem, hogy nem korábban, emlegette viharos írásában hazája határtalan agresszivitását.) Két évvel később az elképedt, megbántott, megrongált, bizonytalanná és árvává tett New York felemelte a fejét és visszanyerte hajdani méltóságát. A holtak előtt tisztelgő emlékmű környékén pólóárusok tolongtak. Javában és nagyban folyt a kegytárgy-kereskedelem. Bár a felhő már eloszlott, a ködösítés nem ért véget, mégis azt hiszem, hogy az igazi hiénák és keselyűk nem az egykori modern Bábel-tornyok helyén tülekedtek, és most sem ott szimatolnak, ahol a legdurvább szagok terjengenek.
Családi ügy
Hónapokkal később az egri végvár romjainak közelében, barátok közt üldögélve néztem, hogyan lövik az amerikai haderők Bagdadot. Látványos live show ment a tévében. Merő erőfitogtatás. Vérsport. Csak éppen hollywoodi woodoo nélkül, mert az igazi halottak nem pattannak fel, mert a kamera leáll. Európa a légiparádét, a tűzijátékot, a halálosztást csodálhatta, Amerika népe pedig azt, ahogy írta egy kíméletlenül őszinte e-mail, hogy harcosaik csokoládét osztogattak az arab gyerekeknek. A nagy testvér nagy testével takarta a valódit, míg lódított.
Szénási Miklós
Aznap az irodában ültem. Csöngött a mobilom. Gergő volt Budáról. A húgom Gergője. Érdeklődött, tudom-e, mi újság New Yorkban. Hogyne, bólogattam, kikászálódva az asztal mögül. Már biztos a dátum. És azt hallottad, hogy oda a vétécé? – kérdezte Gergő. Zörögtek a klaviatúrák, nagy volt a nyüzsgés. Ne haragudj, mondtam, nem hallak, meg nem is értelek. De már a folyosón voltam. Megismételte. Azonnal fordultam vissza, be a tévét, ugrás az internetre. Egész este próbáltam telefonálni. Hívtam Amerikát. A vonalak foglaltak voltak, a net akadozott, a képernyő elé kényszerülve néztem, hogyan dől össze a World Trade Center újra és újra. Hallgattam, ki mit gondol róla, hogyan látja. Politikusok, politológusok, szakértők, szerkesztők. (És olcsó sztárocskák, hiszen eladó a halál is. A szafthoz pedig kell a körítés.) A vér dübörgött az ereimben. Tehetetlennek éreztem magam. Hárman vagyunk testvérek, ketten abban az országban, abban a városban, ahol talán éppen most tört ki a harmadik világháború. Terror és horror. Nem mellékesen: családi ügy.
lép a haderő. Lesznek-e célpontok. Aztán, amikor még izzott a félelem, és a városra zuhant egy repülőgép, arra a negyedre, Queensre, ahol az öcsém lakott, megint átéltem a tehetetlenség poklát. Csak az üzenetrögzítő biztatott, hagyjak, ha akarok, hiába csöngettem. Már este kilenc volt, itteni idő szerint, amikor végre visszahívott. Aludt, mert éjszakás volt. Végig az egészet. Most ébredt, s hogy botorkált kifelé a konyhába, félálomban, látta, hogy kerestem.
DISPUTA Küszöb
A
jegyet már megvette, huszonhatodikára szólt. Tervezgette a hazautazást. Egy éve találkoztunk, ez nagy idő. Annyi minden történt. Úgy beszéltük meg – az e-mail forgalom folyamatos volt közöttünk –, hogy megyek elé. Hajnalban indulok majd Debrecenből, hogy időben odaérjek Ferihegyre. „Szóba jött, hogy megyek Franciaországba, de a tervezett indulás előtt kiderült, nincs meg az útlevelem. Mindig ugyanott szoktam tartani, úgy gondoltam, kihúzom a fiókot, benyúlok, előveszem. Kihúztam, benyúltam – és nem volt a helyén. Aztán persze megtaláltam. Egy másik, pontosan ugyanilyen fiók mögé csúszott. De akkor már késő volt. Maradtam itthon.” Ezt írtam három héttel a gép felszállása előtt.
3
Biztonsági kihívások a XXI. században Babos András DISPUTA Fôtér 4
Vége a történelemnek?
galmának értelmezése. Ami az USA-ban vagy Nagy-Britanniában nyilvánvalóan Mostanára sokak előtt nyilvánvalóvá vált, annak minősül, egészen más értékelést kap hogy Francis Fukuyamának nem volt igaza, Irakban, Iránban, Észak-Afrika, a Közel- és amikor az 1980-as évek végén a történe- Közép-Kelet arab és más mohamedán kölem végét „ünnepelte”. A történelemnek zösségeiben, de még a távoli, ám a társanem lett vége azzal, hogy véget ért a li- dalmát az iszlám elvei szerint szervező Paberális elveken nyugvó piaci demokráciák kisztánban, Bangladesben, Malajziában és a szocializmusnak „becézett” totalitá- vagy a legnépesebb muzulmán országban, rius, verbálisan egalitariánus államkapita- Indonéziában is. lista rendszerek szembenállásának kora, az Aki az egyik politikai-kulturális köutóbbiak látványos vereségével. zegben elvetemült terrorista, az könnyen Az azonban bizonyos, megkapja a „hős szabadhogy amilyen mértékben ságharcos” minősítést a Aki az egyik politikaia két modell évtizedekig másik oldaltól. Ez a tiszkulturális közegben tartó küzdelme rányomta tázatlanság csak látszólag elvetemült terrorista, a bélyegét a világ társadaltűnhet lényegtelennek. az könnyen megkapmi, politikai, sőt kulturáHa ugyanis egy társadalja a „hős szabadságlis folyamataira (s ennek mi anomália (s a terroharcos” minősítést a meghatározó jegyei bizorizmus kétségtelenül az) másik oldaltól. nyos területeken máig érmegítélésében nincs konvényesülnek), olyan mértékben nyílt tere szenzus a kezelésére képes szereplők köújabb konfliktusok kialakulásának az ál- zött a módszer kérdésében, akkor minden lamkapitalista modell eltűnése után. egyoldalú megoldási kísérlet legjobb esetAz „egy szuperhatalom” korszakába ben is csak tüneti kezelés, ám leginkább lépő világtörténelem új összefüggéseihez, teljes kudarcra van ítélve. Különösen igaz kihívásaihoz és követelményeihez még a ez az erőszakos „megoldási kísérletek”-re. kor hőse, a kommunizmus elleni világküz- Ennek felismerése volt az egyik oka (több delmet irányító USA is csak lassan és ne- milliós muzulmán közösségeik érzelmeinek hezen alkalmazkodott. Miután a kommu- respektálása mellett) az Irak elleni hábonizmus kimúlt (a zárvány Észak-Koreát és rú megindítását ellenző német és francia Kubát nem számítva), egy egész évtized- álláspontoknak, valamint a szinte teljes nek kellett eltelnie, radikális és tragikus muzulmán világ és az ENSZ – az amerikai eseményeknek bekövetkeznie, hogy para- háborús készülődést ellenző – magatartádigmaváltás következzen be az amerikai sának. politikai gondolkodásmódban. A mérföldA „demokráciaexport”-ként eladni kíkő 2001. szeptember 11. vánt erőszakos társadalomátalakítási kísérlet sikerét nem mozdítja elő, hogy az A nemzetközi terrorizmus elleni harc USA irányító körei „nem voltak elég figyelmesek” a beavatkozás indokainak meghaA körvonalazódó amerikai kül- és bizton- tározásában. Miután kiderült, hogy Irakságpolitikai koncepció lényege a világmé- nak nincsenek tömegpusztító fegyverei és retű harc a nemzetközi terrorizmus ellen. terrorista kapcsolatai, a háború megindíAz USA vezetése ebben számíthat a világ tása még inkább önérdek-érvényesítésnek demokratikus országának támogatására. mutatkozik a világ (mindenekelőtt a muBizonyos tényezők azonban döntően be- zulmán világ) szemében. S ez nagy károfolyásolják az együttműködést. Először is, kat okozott az ENSZ tekintélyének – nem nem egyezik a világban a terrorizmus fo- csupán Irakban, hanem a világ más részein Babos András (49) nyugalmazott alezredes, biztonságpolitikai elemző, közíró. 1974–78: Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskola 1978–1986: különböző parancsnoki és kiképzőtiszti beosztások 1986–1989: tanulmányok a Politikai Főiskolán nemzetközi politika szakon 1989–1993: értékelő és elemző beosztások a Honvéd Vezérkar és a Honvédelmi Minisztérium Biztonságpolitikai Munkacsoportjában, illetve Biztonságpolitikai és Nemzetközi Főosztályán 1993–94: tanulmányok a genfi egyetem mellett működő Posztgraduális Nemzetközi Tanulmányok Intézetében, biztonság és nemzetközi politikai témakörökben 1994–2002: szakértői és vezetői beosztások a Honvéd Vezérkar és a Honvédelmi Minisztérium különböző részlegeiben és főosztályain. 2002–2003: ENSZ katonai megfigyelő Nyugat-Szaharában.
A helyzet a World Trade Center elleni támadás után
„megrendelést” ad a hírszerző szolgálatoknak, amely alapul szolgálhat a „preventív” csapáshoz. Mindezt nem hiszterizált lélektani alapon, hanem józan jövőkalkulációk alapján. (Ugyanakkor a módszer nem zárja ki, sőt feltételezi a hazai és a világközvélemény hiszterizálását). 4. A döntéshozók nem hisznek a komoly és azonnali fenyegetettségben, de „biztos, ami biztos” alapon ki akarják iktatni Szaddam Husszeint és rezsimjét a KözépKeletért folyó játszmából. Ezzel példát statuálhatnak, valamint stratégiai pozíciókat építhetnek ki maguknak és szövetségeseiknek a térségben. Ezek azok a lehetséges motívumok, amelyek alapján az izraeli politikai döntéshozói berkekben az első Öböl-háború befejeződésétől kezdődően, s a ’90-es évek közepétől egyre inkább teret nyer az a meggyőződés, hogy Husszein rendszerével le kell számolni. A szeptember 11-ei terrortámadás után az izraeli vezetés és az egyesült államokbeli zsidó lobbi fentebb elemzett megérzései és szándékai bekerültek az USA változó kül- és biztonságpolitikai irányvonalába, kiegészülve azokkal a sajátosan szuperhatalmi igényekkel, amelyek jelzik az amerikai paradigmaváltás jellegét. Az USA, a „sértett” szuperhatalom, elkezdett úgy „viselkedni”, mint egy szuperhatalom.
2001. szeptember 11. után az Egyesült Államok politikaformáló elitje valószínűleg úgy vélte, hogy nem lehet tekintélyveszteség nélkül megtakarítani az erő alkalmazását. Az is gyanítható azonban, hogy a merénylet bizonyos érdekcsoportoknak jól felhasználható ürügyet teremtett a térségben való jelenlét megerősítéséhez. A Husszein által az első Öböl-háborúban Izrael ellen alkalmazott Scud-rakéták – hagyományos töltetük ellenére – olyan mértékben sokkolták az izraeli közvéleményt és a döntéshozókat, hogy valószínűleg nem hittek őszintén a MOSZAD egyébként precíz jelentéseinek, amelyek csakis arra vonatkozhattak, ami azóta igaznak bizonyult: a térségben nincsenek tömegpusztító fegyverek. Elképzelhető azonban, hogy a zsidó nép történelmi sorstragédiái és a holokauszt olyan fokú emocionális érzékenységet fejlesztett ki a politikai, sőt a hírszerzői elitben, hogy az erős érzelmi érintettség, a felfokozott veszélyérzet s a „soha többé” szent esküvéssel megfogadott vastörvénye háttérbe szorította a szakmai szempontokat. A ’90-es évek végére a kö- Az amerikai „viselkedésmód” hatása vetkező helyzetértékelési verziók alakul- az iszlám terrorizmusra hattak ki az izraeli politikai vezetésben, s a befolyásos amerikai zsidó gazdasági és Az USA úgy reagált, mintha az Egyesült Álpolitikai lobbicsoportokban: lamokat önmagáért támadták volna meg. 1. A MOSZAD korrekt információkat Holott nem az USA-t, hanem közel-keleközöl (nincs bevethető töti politikáját érte támamegpusztító fegyver), de a dás. Persze, e politológusi Az USA úgy reagált, felfokozott érzékenység, a pontosság kevéssé alkalmintha az Egyesült gyanakvás („fortélyos fémas a válságidőszakokban Államokat önmagáért lelem”) és a prekoncepcimindig jól manipulálhatámadták volna meg. ók az információk megbíztó közvélemény hazafiasHolott nem az USA-t, hatatlannak ítélése révén nacionalista indulatainak hanem közel-keleti túlkompenzáláshoz vezetfelkeltésére és „karbantarpolitikáját érte nek a politikai elit reakcitására”. A viselkedésforma támadás. óiban. annak az attitűdnek és el2. A MOSZAD szakértői maguk is az em- fogultságnak az erőszakosabb formában jelített pszichológiai csapdába esnek, s saját lentkező pandanja volt, mint ami miatt a meggyőződésük alapján kreálnak múltbe- Világkereskedelmi Központ ikertornyai leli tapasztalatokból és hipotetikus jelen- omlottak. A látszólagos afganisztáni és ségekből valós veszélyeztetettséget, s ezt iraki hadisikerek ellenére tehát nemhogy továbbítják a politikai elitnek, amely a ve- előrelépés nem történt a terrorizmus világszélyt tényként kezelve megteszi a szüksé- méretű terjedésének megakadályozásában, ges lépéseket. de a katonai „megoldási” kísérletek éppen 3. A politikai elit nem hisz őszintén kiszélesedéséhez vezettek. Miért? az azonnali fenyegetettségben, de olyan
DISPUTA Fôtér
is. A biztonsági tanács, illetve a közgyűlés ugyanis máig nem adott felhatalmazást a támadásra, tehát nem is legitimálta. Nemzetközi jogilag tehát az Irak elleni hadjárat máig illegitimnek tekintendő.
5
DISPUTA Fôtér 6
(vagy egy módszer előtérbe helyezését) üdAz amerikai lépések motívumai között vözítőnek tarthatnánk az ellene folyó küzelőkelő helyen szerepelnek – az amerikai zsidó lobbi tevékenységének eredménye- delemben. Egy ország politikai elitje súlyos politiként – az izraeli politikai elit említett konfliktuskezelési verzióinak bizonyos elemei. kai hibát követ el s hosszabb távon minden Ezek az Egyesült Államok világhatalmi sze- lényeges erőfeszítése kudarcra van ítélve, ha úgy ítéli meg, hogy a terrorizmus repéből fakadó célokkal egészültek ki, mint például Irán „bekerítése,” lefogása, semle- ellen alapvetően katonai eszközökkel és gesítése. A volt szovjet közép-ázsiai köz- módszerekkel kell vagy lehet eredményesen harcolni. Katonai eszközökkel ugyanis társaságokhoz (főként stratégiai olaj- és (a siker esélyével) katonai fenyegetést jeásványkincs-lelőhelyeikhez) való közelebb kerülés, valamint bizonyos amerikai ma- lentő tényezők ellen lehet küzdeni. Ha tetgántőkés és politikai érdekcsoportok igé- szik, szimmetrikus eszközökkel. Ha tehát a katonai eszközöket a terrorizmus elleni nyeinek kielégítése (Dick Cheney alelnök és Donald Rumsfeld védelmi miniszter olaj- küzdelem legfontosabb elemének tekintérdekeltségei). Más „lator államok” megfe- jük, ezeket egy velük aszimmetriában álló veszélyforrás felszámolására akarjuk felgyelmezése az erő felmutatásával, továbbá a demokrácia mint politikai rendszer, világ- használni. A történelmi tapasztalatok is azt nézet és életforma terjesztése, s az utóbbi- mutatják, hogy az ilyen erőfeszítések (bár nagy megsemmisítő erehoz kapcsolódóan az eddig jük van s rendkívül „látvá„zárt” államok „felnyitása” …a legszentebb célkinyosak”, s így rövid távon a globalizáció „követelmétűzések is visszájukra sikereket lehet elkönynyeinek” megfelelően, befordulhatnak […], ha velni általuk) hosszabb kapcsolásuk a világgaz– a muzulmán fundatávon kudarchoz vezetdaság és világpolitika fő mentalista szervezenek. A terrorizmus elleni sodrába, s az e céloknak tek által egyszerűen harc fő módszerének a kafegyveresen ellenszegü„zsidó-keresztény vitonai erőt tekinteni nagylő szervezett erők, pártok, láguralmi törekvéjából olyan „bölcsessécsoportok vagy egyének sek”-nek nevezett – get” takar, mint a katonai fegyveres elszigetelése és demokratizálási célokerő alkalmazása a cunami megsemmisítése. ról az derül ki, hogy vagy a földrengések ellen. A felszínen mindebközönséges hatalomA terrorizmus ugyanis a ből a leginkább a fegyvepolitikai, gazdasági természeti, fizikai törvéres intervenció és annak okok játsszák bennük nyek elkerülhetetlensékövetkezményei észlelhea főszerepet. gével s megjósolhatatlantők, mivel ez a legdurvább, ságával sújt le, csak bekövetkezése nem a leglátványosabb elem: a média (most már természeti, hanem a társadalmi (együttaz arab-muzulmán média is) „felkapja” és élési) törvények sérülésének „eredménye.” sokkoló felvételek tömegével árasztja el a világot. Ez a jelenség hangulati, érzelmi elemek felvonultatásával „kiválóan” alkal- A terrorizmus elleni hatékony mas a politikai, ideológiai táborképzésre, fellépés módozatai a nacionalista, soviniszta érzések felkorbácsolására, a másik fél démonizálására. Napjainkban az egyetlen globális terrorÍgy a legszentebb célkitűzések is visszá- fenyegetettséget az iszlám ideológiai hátjukra fordulhatnak. S ez a reakció az isz- terű terrorizmus jelenti. A vele szembeni hatékony fellépéshez tisztán kell látni és lám oldalon még inkább bekövetkezhet, ha értékelni kiváltó okait. Ez mindenekelőtt a a küldetéstudat vezérelte – s a muzulmán fundamentalista szervezetek által egysze- palesztin probléma, valamint a globalizációrűen „zsidó-keresztény világuralmi törekvé- nak nevezett jelenség és „melléktermékei.” sek”-nek nevezett – demokratizálási célok- Mivel a katonai módszerek nem felelnek ról az derül ki, hogy közönséges hatalom- meg a kihívás jellegének, fölvetődik a kérdés, hogy az okok ismeretében milyen eljápolitikai, gazdasági okok játsszák bennük rásokkal lehet visszaszorítani, elszigetelni, a főszerepet. majd felszámolni a terrorizmus jelenségét. A katonai módszerek elvetése természeteA katonai módszerek alkalmazása a sen nem jelenti az erőszak alkalmazásáról leghatékonyabb eljárás? való lemondást a nemzetközi terrorizmus Látnunk kell, hogy a terrorizmus összetet- legagresszívabb, legmilitánsabb csoportjaival szemben, amelyek már más (politikai, tebb jelenség, semhogy egyetlen módszert
DISPUTA Fôtér
diplomáciai, gazdasági) módszerekkel be- zés, nevelés, felvilágosítás, esetleg együtt, de a második feladatcsoport nem előzheti folyásolhatatlanok, s az egyes államok meg az elsőt), s az eredmény nem maradt (mindenekelőtt Izrael) jogos biztonsági igényei megkövetelik az ilyen „rákos da- el. Csak a fegyverek erejével sohasem leheganatok” gyors, fájdalommentes és haté- tett volna ilyen demokratikus átalakulást kony „kioperálását” a társadalom szöveté- Németországban elérni. S az arabokat, muzulmánokat még náci bűnök sem terhelik. ből. Az erő ilyen alkalmazásának azonban Az iszlám terrorizmus az ellenfél harcmodoráokait illetően látni kell, hoz hasonló gerilla- vagy A célzott műveletek hogy itt politikai, gazdakommandóharcmodor felel sokkal kevésbé sértik sági, kulturális, vallási, s meg, s nem a hatalmas, a muzulmán tömegek ilyen módon összetett vide nyers – és a fájdalomés a világközvélemény lágnézeti, világértelmezémentes, pontos operációkigazságérzetét és érsi különbözőségek vannak ra alkalmatlan – katonai zékenységét, és sokkal a nyugati demokráciák erő bevetése. Természetekevésbé kerülnek be a (közöttük Izrael mint a sen a világ terrorelhárító, tömegmédiába, mint Közel-Kelet egyetlen dehírszerző és egyéb titkosa látványos rombomokráciája), s az iszlámot szolgálatainak széles körű lással és szenvedéssel létezési formának tekintő együttműködése és az in(rendszerint ártatlanok államok között. formációk rendszeres cseszenvedésével) járó, a Milyen praktikus felréje az előfeltétele annak, cél szempontjából adatok állnak az ellenhogy a nemzetközi színtéhatástalan katonai tétek feloldásában érderen a különleges alakulafellépés. kelt nemzetközi közösség tok eredményesek legyeelőtt? Mindenekelőtt megoldást kell találni nek a bizonyítottan bűnös és más módon az izraeli–palesztin ellenségeskedésre. Izkezelhetetlen terrorista sejtek és vezérek semlegesítésében, ha kell, megsemmisíté- rael hadereje korszerűségénél, ütőképességénél, a térségben egyedüliként birtokolt sében. A célzott műveletek sokkal kevésbé sértik a muzulmán tömegek és a világköz- atomfegyvereinél fogva bármilyen, körvélemény igazságérzetét és érzékenységét, nyezetéből (vagy akár távolabbról) érkező és sokkal kevésbé kerülnek be a tömeg- szimmetrikus fenyegetéssel szemben biztonságban érezheti magát. Ez megfelelő médiába, mint a látványos rombolással és szenvedéssel (rendszerint ártatlanok szen- magabiztosságot kell, hogy nyújtson neki a vedésével) járó, a cél szempontjából hatás- visszafogott reakciókhoz, bármilyen aszimmetrikus fenyegetéssel szemben, amelyektalan katonai fellépés. Az erő preventív, defenzív, büntető, re célszerű hasonló szintű és jellegű aszimmetrikus módszerekkel válaszolnia. példastatuáló alkalmazásának fajtáit ezzel A palesztin politikai vezetésnek ellenki is merítettük. Ám ezzel még a terrorizőrzése alá kell vonnia az összes palesztin mus egyetlen okát sem érintettük. politikai és katonai (félkatonai) szervezeAz erő alkalmazását a célok elérésével összetévesztő „szakértők” azt a hibát kö- tet s mértéktartó, legitim reakciókat kell kikényszerítenie az ellenőrzése alá tartovetik el, mint az antant politikai tényezői az I. világháború után, amikor azt hitték, zó szervezetektől minden politikai válsághogy a német militarizmus megsemmisí- helyzetben. Az USA-nak kerülnie kell minden olyan téséhez elegendő Németország katonai legyőzése. A katonai vereség s a társadalmi, lépést, amelynek eredményeként részretársadalom-lélektani problémák – szegény- hajlással vádolhatják, miközben növelni ség, munkanélküliség, előítéletes gondol- célszerű a palesztinok és más arab állakodás, bűnbakképzés, sérült nemzeti büsz- moknak nyújtott gazdasági és szociális támogatások összegét. Minden egyes, az arab keség és önérzet, lélektani túlkompenzáció – kezeletlensége egyenesen vezettek a so- világban a szociális és oktatási szférába vinizmus, xenofóbia, antiszemitizmus fel- befektetett dollár többszörösen térül meg, erősödéséhez, a nácizmus uralomra jutásá- mintha katonai célokra fordították volna. Az erő (főként a katonai erő) alkalmahoz. A II. világháború végén a győztesek viszont gondoskodtak a katonailag legyő- zása helyett törekedni kell a globalizáció hatásaival csak szelektíven s többnyire nezött németek – bűncselekményekben nem érintett – tömegeinek gazdasági felemelke- gatív módon találkozó iszlám világ (több mint egymilliárd ember) gazdasági, egészdéséről, gondolkodásmódjuk demokratikus ségügyi, szociális támogatásával, „megváés liberális irányba fejlődéséről (a sorrend ez: előbb gazdasági segítség, majd meggyő- sárolni” a nyugati társadalmak iránti loja-
7
DISPUTA Fôtér 8
szocializálódott „elit”-nek) csak megvelitást, s lehetőséget teremteni a spontán tést és lesajnálást hozhatott európai szöszekularizációra, a nyugatihoz közelítő értékrend terjedésére, szigorúan erőszak- vetségeseink részéről, s magasabb szintre emelte a társadalom terrorizmus általi vementes alapon. Tiszteletben kell tartani az iszlám ér- szélyeztetettségét – ahogyan azt a madritékrendet, világszemléletet, amelytől ere- di merénylet világosan mutatta. A nagyobb detileg idegen mindenfajta erőszakos cse- bajt (mint egy „piszkos” bomba felrobbantása, illetve biológiai vagy vegyi támadás lekedet. A palesztin államiság biztosítása év- a metró, a vízművek vagy más infrastrukszázados szembenállás után hozhat meg- turális létesítmények, illetve közintézmények ellen) csak azért kebékélést, s a palesztin rültük el eddig, mert nem állam partner lehet a ter…a „felkeményevagyunk „kielégítően” reprorizmus elleni küzdelemdő” nyugat-európai rezentatív célpont. Ám ben is. Ennek szellemében antiterrorista felléa „felkeményedő” nyugatpartnerként kell kezelni a pés „átnyomhatja” az európai antiterrorista felmegfelelő palesztin szerelszántságukat bizolépés „átnyomhatja” az vezeteket. nyítani akaró terroriselszántságukat bizonyíAmíg ezek az előfeltacsoportokat Középtani akaró terroristacsotételek nem teljesülnek, Európába… portokat Közép-Európába, addig minden fegyveahol a tapasztalatlan és rutintalan társares győzelem csak átmeneti lehet, amely további gyűlölködések magvát hinti el. dalom és titkosszolgálatok a siker jóval kiS ebben az esetben számolni kell azzal, sebb esélyével vehetnék fel a harcot bárhogy a nemzetközivé terebélyesedett isz- mely terrorista merényletkísérlettel, mint edzettebb nyugat-európai társaik. lám terrorizmus bárhol – így hazánkban is A szállítóalakulat mandátumának le– megjelenhet. jártával a misszióban részt vevő katonák hazatértek. Fellélegezhetnénk, hogy két Magyarország fenyegetettsége emberélet árán megúsztuk ezt a kalandot. Először is tisztázni kell, hogy Magyaror- „Felelős” kormányunk azonban nem pihen. szág ellen „saját jogon” nincs ok, s így kí- A NATO most felállítandó kiképzőközpontjának őralegységét a Magyar Honvédség sérlet sem a militáns „iszlám” ideológia biztosítja. Ez – az országnak újfent az iszalapján merénylet elkövetésére. Országunk számára kizárólag a nemzetközi vonatko- lám terrorizmus potenciális célországává tételén kívül – nem más, mint cinizású kül- és biztonságpolitikai döntések idézhetnek elő fenyegetettséget, s az el- kus pótcselekvés amiatt, hogy az ország múlt időszakban idéztek is. Még ha ez sok- tendenciózusan és évek óta nem teljesíti NATO-kötelezettségeit, vállalásait. A költkal alacsonyabb fokú is, mint amely az USA vagy Nagy-Britannia (mint az iraki hábo- ségvetési és haderő-fejlesztési forrásoknak rú fő aktorai) felé irányul, a korábbi, rend- a Honvédségtől való megvonását – s ilyen kívül csekély fenyegetettséghez képest fi- módon a jogosan elvárt NATO-kompatibilitás elérésének veszélyeztetését – azonban gyelemre (főként az elhárítás figyelmére) méltó. Ebben az értelemben kell elgondol- nem lehet külföldön állomásoztatott őrszákodni azon, hogy mennyire volt felelős ál- zaddal kompenzálni. A társadalmat azonban egy – a nemzetközi jog alapján máig lamférfiúhoz s meggondolt tanácsadókhoz illő döntés 2003 tavaszán sietve csatlakoz- illegitim, s sok tízezer ártatlan ember halálát okozó – konfliktus következményeini ahhoz az amerikai kampányhoz, amelyet nek potenciális kárvallottjává lehet tenni. az ENSZ azóta sem legitimált, amely azóta is heves viták, nézetkülönbségek tárgya Euró- S ez vegytiszta cinizmus. Az „ország hatápa nagy demokráciáinak közvéleményében, rait nem itt kell megvédeni” érvelés pedig s amelynek legitimációja (iraki tömegpusz- demagógia, amely kísértetiesen emlékeztító fegyverek hiányában) csődöt mondott. tet a „bolsevizmus elleni hadjárat” egykori Talán mert a „nagy testvér” figyelt? S be- megindításának magyarázatára. A nemzetkapcsolódási lehetőséget ígért az iraki új- közi terrorizmus ellen küzdeni kell. Ehhez azonban jól megválasztott célpontok és eszjáépítésbe? Ebből egyetlen dolláros üzlet közök kellenek. Különben a „küzdés” több sem lett, de a nagy „lihegéssel” az uniós kárt okoz a nemzetközi biztonság ügyének, csatlakozás finisében sikerült magunk ellen hangolnunk Németországot és Fran- s így hazánknak is, mint amennyi hasznot remélhetünk tőle. ciaországot. Ez a szervilizmus (amely nem újsütetű attitűdje a moszkvai parancsokon
Dr. Nagy László nyugállományú ezredes, a Magyar Hadtudományi Társaság elnöke
A Magyar Honvédsé Honvédség tegnap, ma és holnap Nagy László DISPUTA Fôtér
T
bá megszüntettük a sorszolgálatot. Ez az alán enyhe túlzás, de mindenképpen sok igazság van abban a megállapítás- írás e változások rövid áttekintésére, értékelésére tesz kísérletet. ban, hogy az 1989-től napjainkig eltelt 1999-es NATO-csatlakozásunkkal tagmásfél évtized a permanens átalakítás és jai lettünk egy igen erős, ütőképes katoátszervezés időszakát jelentette a Magyar Köztársaság hadserege, a Magyar Honvéd- nai szövetségnek, és ez pozitívan hatott katonai biztonságunkra (ha másképp nem, ség számára. Ez automatikusan vezetett a katonai hivatás leértékelődéséhez, egy- azzal, hogy a szövetséget igen kockázatos fajta presztízsvesztéshez. A Magyar Hon- lenne megtámadni). Meg kell azonban mondanunk, hogy egyrészt ezt megelőzően sem védség tekintélye csak akkor emelkedett fenyegette hazánkat egy átfogó katonai tá– átmenetileg –, amikor a jugoszláv válság madás veszélye (amely szándék és képesség hullámai átcsaptak a határon. kérdése), másrészt a NATO maga is egy átUgyanakkor szakértők körében ritkán alakulási folyamat kellős találkozunk olyan véleközepén tartott ebben az ménnyel, hogy az átszerMivel a szövetség felidőben. Mivel a szövetség vezések kora a végéhez vállalta a válságkezefelvállalta a válságkezeközeledik. Ellenkezőleg, lés komplex feladatát lés komplex feladatát (az a nézetek inkább abban (az eredeti rendelteeredeti rendeltetés, a kolállnak közel egymáshoz, tés, a kollektív védelektív védelem fenntartáhogy még jó néhány évig lem fenntartásával), sával), és mivel a válságok el kell viselnünk a bizonyés mivel a válságok és és konfliktusok kirobbatalanság állapotát. konfliktusok kirobbanása jellemzően nem a Elméleti szakemberek nása jellemzően nem a NATO-tagországok terüleszámtalanszor papírra veNATO-tagországok tetén várható, a szövetségtették, hogy a haderőterrületén várható, a szönek óhatatlanul fel kellett vezésnek vannak bizonyos vetségnek óhatatlanul vállalnia a „területen kíobjektív törvényszerűséfel kellett vállalnia a vüli” (közismert angol kigei, amelyek áthágása ese„területen kívüli” (közfejezéssel „out of area”) tén az eredmény kisebbismert angol kifejezésakciók végrehajtását is. nagyobb mértékben eltér sel „out of area”) akciA szövetség 2004-ben az optimálistól. Az elméók végrehajtását is. tovább bővült: tagjainak letek döntő többsége megsorába fogadott hét közép- és kelet-európai egyezik abban, hogy kiinduló alapként a megoldandó feladatokat kell tekinteni, országot (ezzel taglétszáma 26-ra emelkedett). Ennek Magyarországra nézve néhány majd ezt követően figyelembe kell venni a geostratégiai következménye volt: fennálló feltételeket és körülményeket (a – megszűnt az ország „szigethelyzekatonaföldrajztól a nemzetközi biztonságte”, szárazföldi összeköttetés teremtődött politikai helyzetig), számításba kell venni az ország helyzetét és lehetőségeit (a de- három irányban is (Szlovénia, Szlovákia, mográfiától a gazdaság teherbíró képes- illetve Románia révén), – szoros NATO-gyűrű alakult ki az elégségéig), végül pedig mindezen tényezők gé instabil (és velünk közvetlenül határos) alapján meg kell határozni a fegyveres erők rendeltetését, feladatait, méreteit, szerke- balkáni térség körül. Ugyanakkor a Magyar Honvédségnek zetét, felépítését, fegyverzetét, kiképzési is fel kellett készülnie a tagságból adódó és felkészítési rendjét, utánpótlásának és feladatok végrehajtására, mindenekelőtt a mozgósításának feltételrendszerét. A gyakorlatban soha senki nem szok- különböző békemissziókban való részvételre. ta cáfolni az elmélet helyességét, csupán Ezzel már el is jutottunk a másik alaphivatkozni szoktak különböző kényszerítő körülményekre, leggyakrabban a pénzügyi- vető változáshoz, a sorkötelezettség megszüntetéséhez. A kettő között ugyanis léanyagi lehetőségek korlátozott voltára. Így nyegi összefüggés van. van ez a honvédség viszonylatában is. A kilencvenes évek tapasztalatai beA Magyar Honvédség életében az utóbbi bizonyították, hogy külföldre (tehát béévekben két alapvető változás ment végbe: kemissziókba is) csak önkéntes katonák csatlakoztunk az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez (vagyis a NATO-hoz), továb- vezényelhetők. A korábbi, tipikusan bé-
9
DISPUTA Fôtér 10
szabb időt vesz igénybe, mint amennyi a kefenntartó akcióknál ezzel nem is volt probléma: a csekély létszámú alakulatok- hat hónapos sorszolgálatból kiképzésre forhoz mindig akadt elegendő (hivatásos) je- dítható. Nem is beszélve arról, hogy a szerlentkező. Amikor azonban komplett ala- ződéses vagy hivatásos katonáktól jobban elvárható a drága eszközök kíméletes, gonkulatokat kellett volna kiállítani (kezdve a Boszniába, illetve Horvátországba kerü- dos igénybevétele (ez azonban csak hosszú távon megtérülő, és ráadásul nem is mérhelő műszaki zászlóaljtól, tehát az 1996-os tő „beruházás”). IFOR-missziótól), akkor élesen vetődött fel 4. A hat hónapos szolgálatot egyre ina kérdés jogi oldala: sorállományú katonák akaratuk ellenére nem vezényelhetők kül- kább elvesztegetett időnek tekintették a fiatalok. földre. 5. Furcsa módon az önkéntes haderő Egyébként a sorállomány kiváltása önmellett szól az emancipáció is: sorkatonák kéntesekkel korunk tendenciája. A NATO csak fiúk lehettek, míg a szerződéses szoltagállamai közül tucatnyi országban vagy gálatot egyre több nő választja. megszűnt a sorkötelezettség (az Egyesült Persze vannak ellenérvek is. Államokban például a vietnami háború 1. A szerződéses katonák drágábbak. után, Belgiumban pedig a közelmúltban), Nemcsak a fizetésük nagyobb, mint a sorvagy a közeljövőben tervezik. Hazánkban régóta folyik vita az ön- katonák zsoldja volt, hanem más, jobb elhelyezési körülményeket is igényelnek. kéntes hadseregről. Mielőtt azonban ennek 2. Fennáll a veszély, hogy a honvédrészleteire kitérnék, célszerű tisztázni néség „elidegenedik” a társadalomtól, a honhány fogalmat. védelem ügye már nem lesz minden család Ami nálunk korábban volt, azt vegyes hadkiegészítési rendszernek neveztük: vol- gondja, csak egy viszonylag szűk rétegé. 3. Nincs megnyugtatóan megoldva a tak, akik önként (hivatástudatból) váltak tartalékosok kérdése: míg korábban az egykatonává, és voltak, akik a törvény erejénél fogva (mondhatnánk, akaratuk ellenére). mást követő korosztályok mindegyikében volt egy számottevő katonaviselt arány, Az ezt felváltó hadkiegészítési rendszer az addig most ez az arányosság megszűnik. önkéntesség elvén alapul, akarata ellenére 4. Végül fennáll annak a veszélye is, senkit nem kényszerítenek „bevonulásra”. Így tehát a sorkatonák helyét szer- hogy a honvédség a halmozottan hátrányos helyzetűek gyűjtőhelyévé válik (ez ződéses katonák veszik át, akik 3–5 évre szerződést írnak alá, amelyet meg is hosz- nem kivételes magyar jelenség, sok ország tapasztalatai egybeesnek e téren). szabbíthatnak. Közülük is kerülhetnek át Vizsgáljuk meg, mennyire váltotta be hivatásos állományba, de a hivatásos katoaz önkéntes haderő a hozzá fűzött reménák zömét – mint eddig is – az ilyen célú képzésben részt vevők teszik ki. Ezt a had- nyeket. Sajnos, mindjárt látni fogjuk, hogy bizony hiányosan. sereget minden további nélkül hívhatjuk Először is nincs elég jelentkező. Ez ma„önkéntesnek”, de hibát követnénk el, ha gyarázható a toborzás gyermekbetegségei„hivatásos” hadseregről beszélnénk. vel, az egyelőre még nem eléggé kulturált A magyar politikai pártok általában egyetértettek az önkéntes hadsereg be- körülményekkel és életszínvonallal, a nem eléggé vonzó fizetésekkel. Mindenesetre vezetésének szükségességében, vita csak maga a honvédelmi miniszter nyilatkozta, az időzítésről folyt. Nézzük meg, milyen hogy mintegy háromezer érvek szólnak az önkéntes fő szerződéses katona hihaderő mellett. Ezt a hadsereget ányzik. 1. Mindenekelőtt a minden további nélkül A másik csalódás, már említett külföldi szolhívhatjuk „önkénteshogy nagyon nagy a flukgálat, amely egyre inkább nek”, de hibát követtuáció. Egyes alakulatokaz alkalmazás fő formájánénk el, ha „hivatásos” nál a szerződéses szolgálat vá válik. hadseregről átlagos hossza nem éri el 2. A sorkötelezettség beszélnénk. a hat hónapot sem, tehát alapvetően igazságtalan. A honvédség korlátozott létszáma az utób- rövidebb, mint a sorszolgálat volt. (Tipikus bi években egyre kevésbé tette lehetővé, jelenség, hogy ősszel „bevonulnak” a szerhogy a sorköteles korosztályok teljes lét- ződéses katonák, majd tavasszal szerződést számban bevonuljanak, ez pedig teret nyi- bontanak.) A Magyar Honvédség vezetése igyekszik tott az ügyeskedésnek. 3. A korszerű technikai eszközök ke- elébe menni a problémáknak. A kiegészítő zelésének maradéktalan elsajátítása hosz- parancsnokságok átalakulnak toborzóiro-
DISPUTA Főtér
mértékben aláásta a honvédelmi vezetés dákká, amelyek egyre több tapasztalatot halmoznak fel. Az indokolt esetekben ja- elképzeléseit például a szerződéses állovítják a katonák élet- és szolgálati körül- mány életkörülményeinek javításával kapcsolatban. ményeit. Súlyosbítja a helyzetet néhány elhaItt viszont említést kell tenni egy újabb körülményről, a honvédelmi tárca finanszí- markodott vagy nem kellően átgondolt intézkedés, amely a szűkös lehetőségeket torozásáról. Sajnos, a kép nem éppen rózsás. A honvédelmi kiadásokat legszemlé- vább korlátozza. Így például a laktanyák őrzés-védelmét a honvédletesebb módon a bruttó ség civil szervezeteknek hazai termék (az oly sokat A kialakult helyzetben „adta bérbe”, még ott is, emlegetett GDP) százaléa honvédség szinte elahol pedig ez a rendelkekában fejezhetjük ki. A veszítette hadrafoghazésre álló katonákkal megNATO „elvárásai” kb. 2% tóságát. oldható lett volna. körül mozognak (azért az Megtorpanni látszik tehát az a folyamat, óvatos fogalmazás, mert a szövetség nem amelytől a katonák a honvédség megújuláírja elő egyetlen tagországnak sem, hogy sát remélték. Az utóbbi években végrehajmit tegyen – csak ajánl). Magyarországon a kilencvenes évek- tott védelmi felülvizsgálat után reális lehetőség nyílt a túlságosan elnyúlt átalakítás ben ez az arány jelentősen csökkent. Míg 1989-ben a GDP 2,8%-át fordítottuk védel- befejezésére. Most új helyzet állt elő, amit mi kiadásokra, és még 1993-ban is 2,05%- mi sem jellemez jobban, mint, hogy február át, addig 1997-re a védelmi kiadások ará- 1-jével távozott posztjáról Szenes Zoltán altábornagy, a Honvéd Vezérkar főnöke. nya 1,22%-ra csökkent. Ez a csökkenés Az irányvonal azonban világos. A hongyorsabb volt, mint a haderő amúgy is védség átalakítása önkéntes haderővé törvégbemenő leépítése (amit a megváltozott nemzetközi körülmények tettek lehetővé), vényszerű folyamat volt. A hon védelme ma már nem vonatkoztatható el a külföldi és kényszerpályára állította a honvédség vezetését. A kialakult helyzetben a hon- missziókban való részvételtől. Ez új képesvédség szinte elveszítette hadrafogható- ségeket tesz szükségessé, amilyen például a nemzetközi kötelékekben való működés, ságát. ugyanakkor feleslegessé tesz néhány régi A kilencvenes évek végén – nem kis részben NATO-tagságunkkal összefüggés- képességet (mint például a területvédelem biztosítását, a jelentős harckocsi- vagy tüben – kormánydöntés született a védelmi költségvetés arányának fokozatos növelésé- zéralakulatok fenntartását). A Magyar Honről oly módon, hogy 2005-re elérje az 1,81%- védség fokozatosan juthat előre ezen az úton, kihasználva a nemzetközi együttműot (és ezen a szinten stabilizálódjon). ködésben rejlő lehetőségeket. A tavalyi év azonban negatív változást hozott: a kormány a folyó évi költségvetést is megkurtította, a 2005. évre pedig kb. 1,3%-ban szabta meg a védelmi költségvetést a GDP-hez viszonyítva. Ez nagy-
11
Végh Attila DISPUTA Macskakő 12
Az álom „Az ébren levőknek egy a világuk, minden álmodó saját világba tér.” Befordul, taszítja őt a levegőég, az álmosító, sugárzó világ most puha szabályok őrizte sorsba hull. Az álmodó saját tengerpartján áll. Néma hullámverés, távol fekete tornyok, mintha Caspar David Friedrich egyik vad, elvetett ötlete volna. Vörös parton valami pattogva sarjad. Az elvetett ötlet kihajt, folyondár nő az égre. Ijesztő álom, az alvó most vattás szárnysuhogást hall, úristen, az elvont fogalmak mind erre húznak, rohanni kezd egy torony felé, ugrálva nő a kapu fölötti felirat: „Olvasatlan Versek Könyvtára”. És amikor már éppen bejutna, amikor megmentené magától az álom, nehéz huzat kél a könyvtárban, a kapu döngve bevágódik, ablaküveg csörömpöl. Csapkodnak az üres keretek. De partjain valahogy ellágyul a veszély, és az álmodó érzi: mindjárt fölébred. Utoljára még körülnéz. A tenger elhabzott, elcsavarogtak a tornyok, sívó érzékekből pereg a vigasz, oldódik az emlék, az álmodó újra él, ez itt a szobám, mit is kell ma tenni, az elbitangolt tervek összeverődnek. Jól van, nem történt semmi, az álom megitatta a reményt, megint egy nappal több, eggyel kevesebb, gyerünk hát, nyílik az éberek közös világa A káprázat vigasztalóbb haláltájai.
– Ez hiányzott – mondta halkan a balti báró, Graudin Valtinin. Vagy ki. – Most mi legyen? – kérdezte Amint. – Nina, menj fel a házba. Te maradj itt – mondta nekem ellentmondást nem tűrő hangon a Nemes Lovag, mint akinek nagy gyakorlata van ilyen ügyek elintézésében, vagy hát legalább, hogy kinek hogyan kell viselkednie hasonló gyászesetek alkalmából. Nina szó nélkül engedelmeskedett. Hármasban maradtunk. Ha feltolhattam ennyire személyemet. Ott álltak ők ketten. Graudin Valtinin nem lehetett a gyilkos. Bárki lehetett a gyilkos. Nina… aligha. Valaki… rajtakapta őket? Féltékenységből? A szerelő tudott valamit? El akarta volna árulni? Kiről tudott és mit? Engem hozott, mint „Baschetti”, a szálló elől? Maga Amin csinálta volna ezt? Aztán visszatér a hátsó kapun át… De a lábnyomok, a lábnyomok. Amin akkor elindult, s kuszálni kezdte a bokortól elvezető nyomaimat is… míg ott nem volt, ahol a kavicsos útra tértem rá. – A cipődtől meg kellene szabadulnunk – mondta a Nemes Lovag. De máris kisebb betűkkel áldoztam nevének, mikor a ház ura azt kérdezte: – Muszáj volt? Csak nem… őt vetted rá? – Jó ég – kiáltottam. Báró úr, miről beszélnek! – Nagyon megtetszett neked Nina, igaz? – kérdezte Graudin Valtinin. – Ne tagadd, mindenki így volt ezzel eddig. Ő is tegezett. Mert hozzátette: – Joe… – Szó se róla, csodás… valaki… Rettegtem, nehogy előjöjjön betegségem bármi csekély jele. Ne, ennyi se. Nehogy azt mondjam: „csavarkulcskurva” vagy bármi ilyesmi. Próbáltam Hubára gondolni. Drága Huba, segíts, szerelmem férje, elhidegült szerelmem elhidegült férje. Csak Huba messze volt, és messze Fauszuntesz doktor is (micsoda név, ugye? tényleg lit* Hat fejezet egy regényből. („Maury-Morny!”)
ván vagy mi… üldöz a Baltikum? ó, és ha Fauszuntesz doktor van az egész mögött? De az nem lehet; neve kitalálmány…). – Marad a szokásos. Nina megbocsát nekünk – mondta Amin. – Szerette? – kérdezte a balti báró. – Landinót? – kérdezte Amin. Ez volt hát a szerelő neve. – Ismered Ninát. Erre a báró nem azt mondta, hogy „a leányom…!” Hanem valami egészen mást. – A kis rohadék – ezt mondta. – Nem nyughat. Ha nincs ez neki Landinóval, talán te is megkóstolhattad volna őt. Ott? Ahol „apja” képe van a falon? Napnál is világosabb volt a lassan leszálló januári alkonyatban – Pesten már sötét van! de az egyórás időkülönbség, meg az óceáni fekvés, mit tudom én, járt az agyam lázasan –, hogy a balti báró nem Nina apja. – Ne bántsd az én fogadott kislányomat – mondta igen komolyan Amin. – Nem, nem azt mondom, hogy általam ismerte meg a … – Hagyd ezt. Vagy kettőt kell temetnünk. Rám érthette. Ha Amin tovább beszél, elhangozhat valami, amit szerény személyem nem élhet túl, nem vihet el lábon innen. – Segítesz – ezt nekem mondta. – Amin – fordult társához. – Ez jó név neked, Nina mondta, hogy Joe így szólít téged… hova tegyük? – Hát ruhagond kettőnknél nem lesz, csak Joe-nál. A mi cuccaink lehetnek sárosak régről is, bárhonnan a birtokon. – De ne a birtokon, Amin – mondta a báró. Kicsit gúnyosan megnyomva az utolsó szót. – Amin, Amin. Csak azon csodálkozom… Nem viccelhetett véletlenül se, mert „amin” angolul nem rímel a nemes lovag nevére. – Mégpedig min? – Á, semmi. Talán én fordítottam rosszul a „wonder” szót. Holtbizonyosan. Rossz az angol beidegzésem. Ez azt jelentette inkább, hogy a báró, kíváncsi lenne… Azon töpreng…
Tandori Dezső
Hat
DISPUTA Macskakő
13 : 87
*
13
DISPUTA Macskakő 14
Nyilván, hogy mi legyen a legendája a Londíner… vagy Landinó eltűnésének. – Adjuk vele Ninát – javasolta Amin. – Nem úgy értem – nevetett hidegen. – Legendának. Az én szavamat használta! Betegségünk hasonlóságáról lenne szó? De miért gondolom én, hogy Amin, vagy bármi legyen is az igazi neve, beteg? Ráadásul, hogy ideggyógyászati eset. Esetleg 13%-ban még beteg, 87%-ban már gyógyult. S ezt örömében autó-rendszámtáblának választotta. Útlevélszámul. Nem, az nem létezik. Az csak véletlen, gondoltam. A rendszám? Egyetlen megoldásra nem gondoltam. Hogy az útlevélszám, nyilván egy hamisított útlevél száma, valódi volt, véletlenül így készítette a trükkmester, és ehhez a gombhoz varrta Amin a kabátot. De miféle kabátot? Mit jelentett ez a 13 és 87? Jó, ami együtt 100-at ad. Honnan veszem a százalékot egyáltalán? Semmi alapom nem volt rá. Nincs rá semmi alapom, gondoltam. Miközben viszont Amin és a balti báró egészen másféle gondolatokkal volt elfoglalva. Még hogy „gondolatokkal”! Láthatóan összedolgozott párosról, igazi kis csapatról volt szó. Kevés szóból is értették egymást. A báró súlyos betegségére gondoltam. Ez paróka lenne rajta, s alatta kemoterápiásan kopasz már? Nem hittem ilyet. (Igazam is volt.) Unokabátyám jutott az eszembe. Hogyan halt meg? Aligha temették el. Bolond én se vagyok, informátoraim arról tudósítottak aztán, hogy a vincennesi erőd vagy erdő tájékán tűnhetett el. Ám ezeknek az informátoroknak az egyike csakhamar autóbalesetet szenvedett, másikuk Thaiföldön tűnt el, reméltem, él, de azt nagyon tudhattam, hogy hasznom belőle többé akkor sem lesz. A feleség apja intézkedett ügyében! Átjött Amerikából. Ezt a történetet kellett az én író barátomnak elmesélnem, és csak bámultam, hogy ő ezt így meg is írta, nem mertem volna. Ha ezért haragudtak volna rá, ő lenne itt, nem én. De ezzel beismertem magam előtt, hogy félek, s okkal félek, attól félhetek, engem – valamiért idehoztak. S ez nem bizonyult nagyon nagy tévedésnek.
*** Kis szünetet tartok itt. Csendesen iszogattunk, Nina hozott be néha szendvicseket, de nem maradt velünk, a két férfi erre nem is kérte. Jószerén barátcsuhában jött s ment. Bokáig-fel posztó papucsban. Mint aki máris kolostorba vonult. Haha. A nun. (Kurva!) Nem mindig voltam együtt a két férfival. De füleltem, meggyőződés nélkül… nem örültem volna, ha olyasmit hallok, hogy „kellett neked idehozni ezt…!” Vagy bármi hasonlót. Nem hallottam semmi ilyesmit. Köteles volnék elbeszélni, hol temettük el a szerelőt. Sofőrömet, Landinót. Mondanom sem kell, engem nem temettünk melléje, hogy ezt az egyetlen viccet megengedjem. Más vicc nem lesz a továbbiakban. A balti báró feszültnek látszott, nehezen gyűrte le ingerültségét. Valami lóversenytippekről beszélgettek, nyilván a Mildmay-Cazalet-verseny ügyében. Nyugodtan bevonhattak volna. Interneten megvolt már nekik a rajtlista… súlyok, zsokék… ami kell. Nem akadályoztak volna az internet használásában. De semmi gyanúokot nem akartam adni. Szorgosan kortyolgattam azonban a brandyt. Egyikük sem vodkázott, nem ittak délszaki likőröket, az italt ugyanabból az üvegből pusztítottuk, aztán a következőből, Nina ott bontotta ki mindkettőt előttünk, poharakba senki semmit nem tett. Altatót, mérget. Jó, hát úgy tehettek volna bele, ahogy akarnak. Az én poharamba, hogy kizárólagosan pontos legyek. Nem történt efféle. Hirtelen érezni kezdtem azonban, hogy hármunknak így együtt gyötrelmesen nincsenek közös témáink, nekik kettejüknek meg nagyon is volnának. Olyasmit tudtak, hogy Nina ölte meg Landinót? Ez nem volt valószínű, és nem is viselkedtek vele ennek szellemében. Nina természetesen nem gyászolt, nem játszotta meg magát… sajnálta az ügyet, s meglehetősen aggodalmassá vált az arca. Olykor Aminra, máskor Graudin Valtininre pillantott kérdő tekintettel, de nem erőszakosan. Kívül voltam rekesztve a dolgok érdemi részén azért is, mert Nina nyilván mindkettejükkel hált már jókora adagokban, s csak annak örültem, hogy semmilyen név-
maimat? Honnan tudta, hogy ott vannak? Annál a bokornál? Honnan tudta?? Kész labirintus volt ott az a föld alatt. Nem vezetett folyócskához, semmiféle vízhez… eszembe jutott unokabátyám, akit állítólag „elúsztattak” a föld alatt. Vincennes erdején. Milyen lehet ilyen helyen megfulladni? Rossz. Számomra ez ilyen egyszerű volt. A báró átadta az egyik lámpát, telepes micsoda volt, elég rendes fényt adott. Amin hozta utánunk az ásókat, a csákányt, a lapátot. Nekiálltunk. Végül ruháinkat is ide temettük. Landinó mellé. Meztelenül távoztunk a föld alól. Kaptam Ninától mindent, előtte Amintól egy nagy fürdőköpenyt. Így válogattam magamnak a báró hajdani ruhatárából. A hajdaniból, mondom, mert ma jócskán lötyögtek volna rajta ezek a dolgok. Nem volt az a földi vagy égi erő, mely Nina felé terelte volna vágyaimat. Ha ott celebrálja magát az asztalon vagy a kandalló előtt… akkor se rebbentem volna. A báró váratlanul az asztalra csapott. – És ezek az én esetleg utolsó, nyugodt heteim. Ezért nem hagyom magam odabent kezelni. – Amerika – mondta Amin. – Van valami új szer… már hozzá lehetne jutni. – Miből? Miféle pénzből? Amikor neked is úgy kunyeráltam össze ezt a százast! Ömlött rólam a víz. Hirtelen indult el. Tudtam, az első életveszélyes közlés, amit nem lenne szabad hallanom. Visszagondoltam a föld alatti labirintusra. Nagy hordóba ültetett fa volt a titkos bejárat. Azt emeltük ki, a hordó fogantyúit megragadva, alatta volt egy földdel még jócskán borított vas lap. A fácskát nem túl feltűnő, félkör alakú lugas rejtette. Hát nem tudom. Kis lapátolás. Ha kutatni kezdenek… De kik, miért? Valami megoldás biztos van, Landinóra. Hová tűnt. Hamarosan megtudtam, mi az. Nem emlékszem már, hogyan kerültem ágyba. De jól tudhattam, nem akarnak velem semmit. Ellenben ahogy másnap felébredtem, azt láthattam, hogy Nina méregzöld kis Fordja indulásra kész. Aztán indult, ment. Ment el Nina. Biztos „vele tartott” Landinó. Ez lesz a legenda. Rég rossz, ha valaki már kérdezi. A falu messze volt innen – azt se tud-
DISPUTA Maskakő
vel nem illetem őt… ellenben a csavarkulcs miatt bajban voltam. Reméltem, nem én öltem meg a szerelőt. Elaludtam a lankán… de nem. Képtelenség, hogy alvajáróként használtak volna ilyesmire… és ki? Ugyan ki tett volna ilyet? Nina és a balti báró a városkában voltak, Amin akkor érkezett haza. Vagy miből tudtam, hogy akkor? Semmiből. Felocsúdtam a tűzoltóautó-zajra – meséltem –, semmi tűzoltóautó, de… Amin akkor kászálódott ki a Bentleyből. Jó, akkor. De hátha csak beült oda pár perccel előtte. Hátha beadtak nekem valamit, és… De mivel? Se étellel, se itallal nem kínáltak addig. Ha jól emlékszem. De jól emlékszem-e? De és de és de és… még sok-sok de… és akkor ha…?! – Te… hördült fel akkor a balti báró. S ezt Aminra, távolinak nevezett rokonára (ha egyáltalán rokonok, gondoltam), a kicsit magába roskadva üldögélő gömbölyded hús- és izomtoronyra értette. De Amin nem volt torony se… már mondtam. 99 kiló… az majdnem 100… Még ha az lett volna vétsége, hogy ráfeküdt Ninára, aztán agyonnyomta. De miért volt ilyen érzésem? Hogy Aminnak bármi vétsége lenne? Lehetne? Kellene lennie? De és de és de… – Hol tartasz? – kérdezte a balti báró, a ráncos-sovány arc, szögletes, lekeskenyült váll, piszkosfakó haj. Hullámos, vállig. – Függ Sandowntól – mondta Amin.– De már nem ez számít. El is veszthetek egy adagot. Addig. Már megértettem mindent, azt, hogy ami marad, az számít. Azzal kell boldognak lennem. Eszembe jutott egy mondás: „Ami történt, nem történt.” Az én író barátomnak ez a kicsit léha, mindenre végképp nem alkalmazható, ennek ellenére végtelenül igaz, nagy mondása. Hanem hát ide nem nagyon illett. Nem értettem a lényeget. S végig attól reszkettem, hogy elkottyantanak valamit, főleg Graudin Valtinin vált igen bizonytalanná, tőle rettegtem ily értelemben. Amin volt sokkal fegyelmezettebb. Miért nem küldtek ki? Hanem hát a temetésnél is ott voltam. Igazi labirintusba cipeltük le az olajos vászonba tekert holttestet. A báró meg én. Amin a nyomok eltüntetésével foglalatoskodott. Miért törölte el rögtön az én nyo-
15
DISPUTA Macskakő
tam, miféle falu –, Landinót nyilván nem onnan alkalmazták, velük jöhetett eleve. Akkor is rázós ügy. Egy ilyen eltávozás. Álszökés. Miféle százast kellett a bárónak Amin számára összeszednie? Kiktől? Mi ez a „kicsit még vesztek, aztán nyugság lesz”? Ki akar szállni Amin? Az lehetetlen. Kiszállni, de miből? Vártam, mikor hallok robbanást. Netán átverték Ninát. Nem a báró lánya. Egy nő, ennyi az egész. S ebben a helyzetben… Kocsijába mégis betették Landinót… A Ford felrobban… fékhibával árokba fordul. Ugyan már. Képtelenség. Ki nem áshatták onnan a szerelőt. És egy ilyen baleset, álbaleset a báró s rokona (távoli rokona, talán?) nyakára hozza a fél világot. Hogyan, milyen lánynak ismerhették Ninát a környéken? Mi ez a „környék”, miből áll, kik a lakói? Jóságos ég, ahhoz képest, hogy jóbaráti meghívásnak tettem eleget, iszonyúan keveset tudtam, és kész őrült voltam. Hát mégse vagyok gyógyult. Lehet, én csak 13%-ig vagyok az… De hát bizonyos, hogy ebben az idelátogatási ügyben, Amin erőszakos invitálásának engedve…
16
87%-ig voltam hibbant. És ez a legkevesebb! Ablakomból néztem a tovatűnő kis Fordot. Semmi robbanás. Mintha magam lettem volna a házban. Valaki – nyilván Amin – odakészítette nekem az Internet kinyomtatott „Sandown, National Hunt, …-ai versenynap” című lapjait. Volt pirítós, kannában kávé, a bárszekrényekben tömérdek ital. „Módjával”, volt egy-egy cédula mindegyiken. A báró írása lehetett. Mégis Aminé? Csak nekem szólt? Szoktak itt megfordulni vendégek? Ezek négyesben éltek így? Az elhízott Amin, a rákbeteg báró, Nina, aki nem volt a lánya… és Landinó. Egy szót sem értettem az egészből. Na, sebaj, Aminnal legalább megyünk Sandownban holnap, az emlékverseny mellett nyilván lesz még 5-6 futam, az ilyen versenyek, az emlékfutamot leszámítva fogadás szempontjából nem a legdúsabb kosztok, inkább rágós kis falatok… S akkor még nem tudtam, milyen az, ha kutyarágta emberi kar- és lábcsontokat láthat az ember! Ebfogak csupasztotta csontjainkat.
Vak és süket itt mindenki? Csak mondja, csak mondja, csak mondja, – pedig nem kérdeztem semmit. Neki mindegy, kire nyit rá a nagy szája. Velem nyüzsgi tele magát, e pióca. Ásít, jóllakottan. Szereti a viszonyokat megszabni.
Fabó Kinga
Berekesztő többes szám
Szemet-fület kisajátít. Összes figyelmet leköti. Kötne már le egyszer engem, valaki! Ha kell egy fül, egy tekintet, hadd ne én legyek már, egyszer hadd lehessek a vak, a süket. Jövök-e én ahhoz, – mire föl, – nem látja. Megy, mendegél, megáll, nézdel, felfal a szemével és elnyel a szája, felnyársal a pillantása agresszív mosolya beszív. Tetszési viszonyban pedig én – nem álltam.
Nem én akartam, hogy legyek. Rögtön megjelenek, amint működésbe lép
Rajtam keresztül néz, farkasszemet. Mintha ürügye volnék,
a tükörrel, átellenben aki belenéz. S látszom, amíg látni enged:
ellenemben, ahol épp egy őt hív elő, én-pergető, sík felülete.
működésre képtelen rajta a tükrön, míg akire cserél,
Lesben rés e parazita, rajtam csügg megkaparintva egy esélyt
rést üt a lesen. Jelentésvakon, üresen.
észre nem – vesz, részt. Létezném-e, vagy csak hagyom, hogy most épp engem mutasson üresen, jelentésvakon.
DISPUTA Macskakő
Tükörkép
17
Jónás Tamás DISPUTA Macskakő
12 férfi
18
Tizenkét férfi állt a buszmegállóban. Ebből csak ketten nem tudták, hogy színjáték kezdődik. Az Öcskös meg a Takács. Az Öcskös négy napig volt részeg egyfolytában, hosszú születésnapot tartott, igaz, a hónapot eltévesztette, de mivel mindenkinek ő fizetett, nem szóltak neki. Méltatlankodva állt a tizenegy szőrös férfi mellett, aznap reggel józanodott ki, aznap reggel jött rá, hogy eltévesztette a hónapot. Ingatta csupasz képét, nem mert letolni senkit, de nagyon bánta a pénzt, anyja előtt el kellett vele számolni, az még hátra volt, a fele pénzt mindig le kellett adnia, az anyjának törlesztőrészlete volt, az apjának idegcsípődése, segíteni kellett, meg aztán el se tudta volna költeni a teljes fizetést, se nője, se kocsija nem volt. A Takács meg új volt, ő nem is tudhatta, hogy színjáték kezdődik, mert neki rendezték. Nem régen költözött a faluba, nagy darab, vörösfejű ember, a szeme zavaros még hónap végén is, pedig akkor már rendesen mindenkinek tiszta volt, sőt a fájdalom is beletelepedett a szemekbe, igazi, férfias fájdalom, a tűréshatár fájdalma, a várakozás fájdalma – tűrni kellett a hóvégi pénztelenséget, várni kellett az ötödikére. Ez a Takács morgós ember volt. Úgy morgott, mint a medve vagy mint a veszett kutya vagy tacskógyűrűben a róka. Félelmetes volt, meg egyszer valakinek eldicsekedett vele, hogy majdnem megölt egy embert, mert az véletlenül ráköpött, pedig csak az árokba akart, de abban éppen ott feküdt a vörös, beledőlt előző éjjel, és ha már ott volt, ott is maradt, otthon se várta senki, semmi, neki teljesen mindegy, hol alszik. De az már nem volt mindegy, hogy mire ébred, mert
köpésre nem szeret, arra az egyre neki allergiája van, úgy szájon kapta a köpködős malacot, hogy két hétig élesztgették a belgyógyászaton. Nem volt beszédes egyébként a Takács, csak ha ivott. Biztos azért ivott, hogy beszélhessen, mert amíg józan volt, nem mert megszólalni, a lelke mélyén gyenge, szelíd kis ember lehetett, csak kintről látszott húshegynek, ingott a hasa, ahogy lépett, hiába nézték, nem találtak rajta helyet, amit ne védett volna zsírrengeteg, pedig nézték rendesen, sokan, az egész kocsma, ütni lett volna mindenkinek kedve, tenyérbe mászó képe volt, vagy miért, mindegy, nem szerették, de a legnagyobb is két fejjel kisebb volt, mint ő. A Laci bá, sánta ember, különösen félt tőle, hogy majd egyszer hozzá ez a vörös betör, italért megy vagy valamiért, lehet ilyet hallani eleget, ő meg majd nem ad, hanem leköpi, ahogy szokott mindenkit, ez meg a köpést nem viseli, és még eltöri a derekát, pedig az úgy fáj neki, hogy azt a fájdalmat kevesen viselnék el, még a Sottér főorvos is megmondta, amikor először ültettek bele platinát, hogy ezt a fájdalmat ilyen szótlanságban csak kevesen viselik el, meg lett dicsérve, pedig már nem volt gyerek. Laci bá találta ki, hogy rá kell ijeszteni a Takácsra, mert ki tudja, milyen vére van, az alföldiek megbízhatatlanok, üres a fejük, mint a rónaság vagy ehhez hasonló lapos vidék, mit tudnak ezek a dombvidékről, csak túrják a földet, aztán egyszer elborul az agyuk, hogy egész életükbe csak a láthatárt bámulják meg a csillagokat, eldobják a kapát, oszt vagy felakasztják magukat, vagy megölnek valakit, kinek mi van a vérében. Laci bá szerint rá kell ijeszteni
bára, mint akinek nem ér a szó, mint aki a vesztét érzi, azért is!, csak ne izzadt volna annyira, a Zoli meg megfordult, aztán szép könnyen, mintha száradni kiakasztott vizes lepedőt legyintene meg, arcon csapta a Robit, az felborult, de már ugrott is fel rögtön, elkezdett ugrálni, mint egy könynyűsúlyú bokszoló, véletlenül belekönyökölt a háta mögött álló hasába, az meg válaszul bokán rúgta, mire megfordult, már Laci bá is meglegyintette a kis válltáskájával, étel, rádió meg váltás zokni volt benne, nagyon izzadt a lába, kis zacskóba rakta este a mocskos, bűzlő zoknit, úgy jött haza, nagyon zavarta még a saját szaga is, kényes orrú ember lett, amikor megözvegyült. – Most mi van veletek? – morogta nagy nyugalommal a vörös. Akkor már Robi a földön volt, a többiek rugdalták, na nem igazából, csak úgy könnyedén, mintha focizgatnának a füvön, de azért oda-odarúgtak, nyögés kellett, nem lehetett, hogy a vörösnek bármi is gyanús legyen, mondjuk, annak nem lett volna gyanús semmi, bociszemekkel nézte a verést, a Robi jajgatott, de akkor már mindenki dolgozott rajta, ki tudja, mintha egy percig igazából verték volna, senki se tudhatja ezt, a kilenc férfi, akik verték, ők pláne nem, de kívülről egy pillanatra úgy tűnhetett, ha lett volna ugyan valaki, aki kívülről nézi az egészet, hogy ezek igazából verik a Robi gyereket, mintha minden keserűségüket beleadták volna, egy percre, azalatt se teljes erőből, csak úgy elborulva, amíg a kivágott fa elborul, vagy szép lassan az ajtó mellé állított seprű, erre mindekinek szüksége van igazából, hogy verhessen, nem úgy, ahogy arra, hogy mindenkinek szüksége van arra is, hogy megverjék, hanem egész máshogy. A Takács is észrevehette a dolgot, mert megsajnálta a Robit, aki visított akkor már rendesen, oszt szétlökte a kilenc férfit, mint a golyó a bábukat, olyan zűrzavar támadt hirtelen, hogy a buszt se vették észre, a Laci bá ugrott a Takács nyakába, kétségbe volt esve, hogy megint a vörös jön ki a dologból nyertesen, megerősödve, őt ledobta magáról a vörös, mint a kabátot, nyekkent az öreg, a többiek a védelmére keltek, még a földről feltápászkodó Robi gyerek is a Takácsnak esett. Az Öcskös meg nézte a dolgot, a lába remegett, egy szót se értett az egészből, azt látta csak, hogy a tíz férfi erősen vesztésre áll, a vörös dobálta őket, mint a gyomot, mit volt mit tenni, követ kapott, fejbeverte a marhát, az megfordult, ütni akart, de összecsuklott. Meg is halt. Az Öcskös négy évet ült, tavaly szabadult.
DISPUTA Macskakő
az ilyenekre, amíg el nem kanászodnak. Ő találta ki, hogy rendezzék meg azt a verést a buszmegállóban, amíg a munkásbuszra várnak, hadd ijedjék meg a vörös, füle, farka, amíg bent van, addig van rendben minden, de ha kinyílik a csipája, senki se tudja megállítani, még rendőr se, lekopogta a kocsma asztalán, hogy szerencséjük volt eddig, hogy nem volt eddig semmi se, faasztalon kell az ilyesmit lekopogni, alulról felfele, háromszor vagy négyszer, minél többször, annál jobb. Úgy döntöttek, a Robit verik meg, játszásból persze, nem esik annak igazi bántódása, csak látszatra, azért oda kell ütni, hogy színe maradjon. A Robi először vonakodott, azt találta mondani, hogy neki gyereke van, de mindenki fizetett neki egy felest, az öt feles volt, akkor már rendben van minden, még ha gyereke is van az embernek, mit számít egy kis verés, pláne, ha színjáték. A Robi gyerek hazatántorgott, a többiek hümmögtek egy kicsit, hogy igaz, tényleg gyereke van, nem mintha másnak nem lett volna, több is, mint Robinak, de ő volt, aki ezt kimondta: gyerekem van, és ha mondja az ember, az már akkor van tényleg, nem csak akkor, ha hazamegy az ember, hanem mindig, hordja a gyereket a fejében, törődik vele, jó apa az ilyen, nem kéne az ilyeneket megverni, de mikor az ő érdeke is, mert mi van, ha, tegyük fel, mert el lehet könnyen képzelni, hogy a Takács éppen őhozzá megy be pálinkáért, ezek a büdös alföldiek azt hiszik, minden háznál van pálinka, oszt ez meg elköpi magát előtte, talán még az asszonyt is megüti, ahogy a Robi felesége kiabál, nem lenne csoda, ha odakenné azt a dagadt asszonyt a falhoz, mert ha van valaki, aki oda tudja kenni, az éppen a Takács, asszonyt pedig nem jó verni, mert az nem marad sose titokban, kinek kell, hogy kibeszéljék az asszonyok, az asszonyok olyanok, mint lyuk a hajón, hiába tömködi őket az ember, a hajó csak sülylyed, csak süllyed, egyre mélyebbre kerül minden. Robi gyerek izzadt, a tenyerét törölgette a munkásruhába. – Ne lépjél a lábamra, gyerek, mert nyakon törüllek! – Rászólt valamelyik férfi a Robi gyerekre, az meg csak hehegett, hülye hangon mekegett, olyan csendes, szelíd volt akkor reggel, mint az angyal, alig lehetett belekötni. – Öcskös, nem hagyott az asszony aludni? Ne dőlingélj! – Mondom, ne lépjél rám! Mondom! A Robi persze nem lépett, de már nem sok idejük volt, a busznak hamarosan jönni kellett, a verésnek meg meg kellett lenni, hát a Robi gyerek rálépett akkor a Zoli lá-
19
Bujdosók idegenben Koroknai Edit DISPUTA Kapualj 20
A
rról, hogy miként jöttek, senki nem beszél. Azt, hogy miért, csak ők tudják. Sokszor ők sem mindig. Vannak, akik évekig maradnak, mások néhány hét vagy hónap múlva továbbállnak. A kánaán, a gazdag Nyugat vagy csupán az üldözés nélküli élet reményében. Menekülnek, mert menekültek. Így, befejezett melléknévi igenév formájában. Táborban vagy befogadóállomáson, nevezzük bárminek, a hely mindenképp az ideiglenességet tükrözi. Semmiképp sem azt, hogy vége, hogy befejezett. Nem is menekültek ők, sokkal inkább menekülők – így, folyamatos melléknévi igenév formájában.
tünk, mert jönni kellett.” Nem beszélnek, hiába kedvesség, hiába őszinteség, érdeklődés vagy épp érdektelenség, mert érdek nélküliség. Őszinték, kedvesek és beszédesek úgy, hogy a lényeget, a hogyant és miértet elhallgatják. Mert azt sem tárják ki, hogyan, mivel érkeztek ide – oda, ahol azt gondolták, jobb lesz. De hogy is lehetne jobb annál, ami otthon volt: bolt, munka, ház, autó, család? Sokan mindent, otthont, boltot, munkát, házat, autót és családot hagytak hátra, és jöttek valamiért, valahogyan, valahová. „Nem az én váram”
– Szpaszíba – mondom Nunének, a 40 körüli, festett hajú asszonynak. – Szpaszíba – nézek gyorsan magas, vékony férjére, majd tovább: anyósára, lányaira, fél szemmel még a kutyára is. Merthogy ők az egész családot hozták – hét éve már annak, hogy Magyarországon vannak. Hol itt, hol ott, hol így, hol úgy, egy dolog azonban változatlan azóta is: menekültstátuszt még mindig nem kaptak. – Szpaszíba – próbálok később kedvesen szólni Nadjához, de a kedvességbe ellenérzések, kételyek társulnak. Miért jön el valaki két gyerekkel otthonából, onnan, ahol mindene megvan? Két gyerekkel, egy hároméves kisfiúval és egy másikkal, aki még a hasában mozog, de már nagyon várja, hogy egy új, világosabb világba bújhasson elő? – Nem oda született. Miért jöttek? – kérdezem sorra, de a válasz szinte mindenkitől ugyanaz. „Jöttünk, mert nem maradhattunk tovább.” „Jöt-
Először 88-ban, 89-ben érkeztek, Erdélyből – az első állomás az ő befogadásukra jött létre, nagy viták kíséretében, ideiglenesen, Hajdúszoboszlón. Nyilvánvalóvá vált, hogy ezentúl menekültek nagyobb tömegével is számolni kell, így 89-ben átadták az első – már nem ideiglenes – tábort Békéscsabán. Ezt követte egy évvel később a bicskei, majd 95 nyarán a legnagyobb, a debreceni. A debreceni menekülttáborban jelenleg 296-an laknak, de a szám sosem állandó. A befogadóállomás ugyanis nyitott intézmény, s noha idegeneknek bejutni csak engedéllyel lehet, a bent lakók bármikor elhagyhatják. (Mozgásukat egy azonosítókártyára rögzített vonalkód segítségével követik nyomon, s aki 24 órán belül nem érkezik vissza, azt törlik a nyilvántartásból.) Szerbek, grúzok, örmények, szerbia-montenegrói magyarok élnek leginkább most a Sámsoni úti egykori laktanyában, legtöbben férfiak. Zsúfoltsággal
gyerekek itt járnak óvodába, iskolába, örményül vagy nem tudnak, vagy már nagyrészt elfelejtettek. Otthon megvolt mindenük, itt nincs semmijük. „Gazdag ország Örményország, csak aztán háború lett, a férjem is részt vett benne, mai napig látszik a kezén. 36 éves voltam, mikor eljöttünk” – meséli Nune, aki hazájában pedagógus végzettséget szerzett egykor. Most leginkább azt sajnálja, hogy nem mondhatja: „ez az én házam, az én konyhám, az én udvarom.” Minden közös? A táborban a gyerekek együtt nőnek, mintegy kollektív nem nevelés szellemében. Szaladnak, ha az ott dolgozó Menedék Migránsokat Segítő Egyesület munkatársait meglátják – kérezkednek be a piros házba játszani, tanulni. Mert ott programjaik vannak, sőt, korrepetálják is őket. A táborban enni kapnak – a napi háromszori étkezésük normatívája 400 forint – és szállást. Ruhát főleg adományból, használtan osztanak nekik. Van, aki szégyelli elfogadni, és van, aki többször is sorba áll, hogy többet elvihessen. „A menedékjogi törvény nagyon szűkszavúan fogalmaz az ellátást illetően. A táborban lakóknak napi háromszori étkezést biztosítunk, szállást, valamint egészségügyi alapellátást a kérelmezők és befogadottak számára. Mivel a státuszt kapottak már TAJ-kártyával rendelkeznek, ők a normál egészségügyi ellátásban része-
DISPUTA Kapualj
azonban nem küzdenek, az 1395 férőhelynek ugyanis alig egynegyede van kihasználva. Az utóbbi időben drasztikusan csökkent a menekültek száma, s kiderült, a csatlakozás miatti félelem is alaptalan volt (tudniillik, hogy a belépő országban kell a státusz iránti kérelmet elbírálni, s kelet felől épp Magyarországra lépnek először a menekülők). Magyarország ugyanis továbbra sem célország. Mégis, aki éveket tölt egy-egy táborban, városban, egyre nehezebben mozdul ki onnan. Haza pedig a legtöbben egyáltalán nem akarnak menni – nem is igen tudják már, mi az ő hazájuk. Sokan itt születtek, az ország valamelyik befogadóállomásán, itt nőttek, „mint a dudva”, játszottak a többi „dudvával”, vagyis szabadon nőtt gyermekkel. Gyerekek, akik azt a nyelvet tanulják meg anyanyelvi szinten, amelyet saját anyjuk nehezen, de legalábbis furcsán beszél. Mint például Nune. Hiába a 7 év Magyarországon, hiába a szókincs és a gyakorlat, kiejtésén igencsak érezhető: ő nem itt, nem ide született. „Örményországból jöttünk, politikai probléma volt, nem lehetett maradni – magyarázza az asszony, s ezzel lezártnak is tekinti a hogyant, a miértet. Bár annyit elárul, először Ukrajnába repültek. De ott sem maradhattak, így kerültek Budapestre. – Hónapokig szállodában éltünk, hétezer dollár volt nálunk, s az ékszereim. Minden elment. Véletlenül tudtuk meg, hogy az olyanoknak, mint mi, egész állomás működik a befogadásukra. Azóta végigjártuk a táborokat, laktunk közösségi szálláson is.” „Az egy börtön” – veti közbe a férj, akiről hamar kiderül: nem volt mindig ilyen sovány. A közösségi szálláson ugyanis éhségsztrájkba fogott, hogy elvigyék onnan a családot. „Mi voltunk ott egyedül nők, s a férfiak közül sokan már évek óta nem is láttak aszszonyt – fűzi hozzá az anya, lányait féltve még most is. A tábor ugyanis zárt közösség, a lányok cseperednek, tinédzserek. – Mindig nagy a veszély, a kísértés. Meg aztán az igények is jönnek: szeretnének bugyit, melltartót, fehér dzsekit, sportcipőt, mint a többi gyerek. Nem mondhatjuk nekik azt, hogy nem mentek kirándulni az osztállyal, mert ti menekültgyerekek vagytok. Tudják ők azt úgyis.” Mégis, a család ittléte alatt tovább bővült: 6 évvel ezelőtt megszületett Artúr. Nunéék így most két szobában laknak, mindkettő bejárata a folyosóról nyílik. Onnan, ahonnan a közös mosdó és a konyha is. A család mégis maradni akar, hisz a
21
DISPUTA Kapualj
sülnek – sorolja Terdik Mária, a menekülttábor igazgatója. Egészen pontosan: a Belügyminisztérium Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal Menekülteket Befogadó Debreceni Állomásának igazgatója. – Dolgozik nálunk pszichológus, pszichiáter, van terhesgondozás és védőnő is. Azok a 14 éven felüliek, akik 3 hónapnál régebb óta vannak itt, szabad felhasználású zsebpénzt is kapnak, havi 2500 forintot. Ez 98ban is kevés volt, most sem sok. Viszont
22
arra jó, hogy ennek megtagadásával van lehetőségünk például a házirend megsértését szankcionálni. De szerencsére egyre kevesebb az ilyen gond. Sajnos veszekedések előfordulnak, sokszor épp a gyerekeken vitatkoznak a szülők egymással.” Vagy épp a hivatallal. Januárban például azért, mert nem kaptak a gyerekek buszbérletet. Így a szülők egyszerűen otthon tartották őket. Korábban a bérletet az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága biztosította, idén azonban mindenféle ENSZ-támogatás megszűnt, köztük a beiskolázási segély is. A szülők pedig „sztrájkolnak”, noha a befogadott és a menekültgyerekek tankötelesek, s a jegyzőt ugyanúgy értesíteni kell, ha ennek nem tesznek eleget. A táborban szociális munkások figyelnek erre és próbálnak mindent elkövetni azért, hogy mindenki rájöjjön, a gyerekek egyetlen esélye, hogy a 24 órából ötöt-nyolcat normális körülmények között töltsenek, az iskola. Ráadásul az érintettek – noha az „ajándék” szabadnapnak örülnek is – többnyire szívesen mennek tanulni. Az általános iskolás korúak legtöbben a csapókertibe járnak, a nagyobbak máshová. Kovács Richárd szerint az ország legjobb intézménye az, ahol most diák. Dolgozók általános iskolája, bár nem a munka és nem is csökkent képességei miatt került ebbe az intézménybe. Abba, ahol egyetlen kortársa sem tudja, honnan érkezett, honnan jön reggelente és
A Genfi Egyezmény szerint menekültnek kell tekinteni azt a külföldi állampolgárt vagy hontalan személyt, aki faji, vallási okok, nemzeti hovatartozása, illetve meghatározott csoporthoz való tartozása, avagy politikai meggyőződése miatti üldözése, az üldöztetéstől való megalapozott félelme miatt az állampolgársága – hontalan esetén a szokásos tartózkodási helye – szerinti országon kívül, a Magyar Köztársaság területén tartózkodik, és nem tudja vagy az üldöztetéstől való félelmében nem kívánja annak az országnak a védelmét igénybe venni, ahol lakik. (Menekült az, akinek a kérelmére a menekültügyi hatóság határozatban is elismeri ezt.) Mindez persze nem jelenti azt, hogy aki nem akar katona lenni, az máshol elismert menekült lesz. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának kézikönyve külön ki is tér erre a kérdésre, s eszerint „nem lehet minden meggyőződést, legyen az bármennyire valódi, a menekültstátusz iránti kérelmet alátámasztó megfelelő oknak minősíteni a dezertálást vagy a szolgálat alóli kibúvást illetően. Ahol azonban a katonai akció jellege, amelyben az egyén nem kíván részt venni, a nemzetközi közösség szerint ellentétes az emberi viselkedés alapvető szabályaival, a dezertálásért vagy a szolgálat alóli kibúvásért járó büntetés – az egyezmény szerinti definíció valamennyi egyéb követelményének fényében – önmagában is kimerítheti az üldözés kritériumát.” Aki benyújtja a menedékjogi kérelmet, az kérelmező. Ezt a kérelmet a menekültügyi osztály többlépcsős interjú során bírálja el. Ha pozitív a döntés, akkor válik elismert menekültté a kérelmező, aki így még egy évig tartózkodhat a befogadóállomáson. Az elbírálás azonban évekig elhúzódhat, ha megfellebbezik. Sokan persze nem várják meg ezt, hanem továbbállnak. Ráadásul elutasítás esetén is bármikor beadhatnak új kérelmet, anélkül, hogy el kellene hagyniuk az állomást. Ha ugyanis valakit elutasítanak, a hatóságok megnézik, honnan, miért jött, hiszen nem lehet egy embert csak úgy egyszerűen visszatoloncolni. Sőt, mivel általában embercsempészek révén kerülnek az országba, az útvonal sem ismert, vagy legalábbis nem tárják fel. Státuszt az kaphat, aki hitelt érdemlő módon bizonyítani tudja az egyéni üldöztetését. Ha nem tudja, de az országinformációkból úgy ítélik meg a helyzetet, akkor humanitárius tartózkodási engedélyt kaphat, amely mindig felülvizsgálandó és meghosszabbítható. Akinek pedig első- és másodfokon is elutasítják a kérelmét, az idegenrendészeti eljárás alá kerül. Ebben az esetben a közösségi szállásra kellene költöznie, de mivel tavaly a szállásokat felújították, ők is a befogadóállomásra kerültek.
Biztosabb történet De hogy a menekültstátusz mire megoldás, megoldás-e egyáltalán valamire? Az érintettek szerint ez egy „biztosabb történet”. A menekültnek ugyanis konvenciós útlevél jár, szabadon vállalhat munkát, és jogai általánosságban egyezőek egy magyar állampolgáréval, azzal a különbséggel, hogy nem választhat, illetőleg nem választható, továbbá a hazájába a konvenciós útlevéllel nem léphet be. Ezzel szemben a befogadottnak nemhogy útlevél nem adható, de
munkavállalási engedély sem jár automatikusan. Mindenki a státuszára vár tehát. Nune optimista. Pedig 7 éve, hogy az országban vannak, és még mindig kérelmezők. Április végén lesz a következő tárgyalásuk. A dinamikus asszony csak arra gondol, végre státuszuk lesz. Hogy ezzel aztán mihez kezdenek? „Mindegy, bármit elvállalunk, takarítást is” – szögezi le. „A menekültstátuszt kapott személy magyar állampolgári jogokkal rendelkezővé válik, de a gyakorlatban nem ilyen egyszerű a képlet – fűzi hozzá Terdik Mária. – Ettől ugyanis senki nem jut lakáshoz vagy munkához. Igazából az, aki státuszt kap, nagyon nehezen tud talpraállni. Egy évig még ittmaradhat, a tábor szélén lévő integrációs házban, önálló lakrészben. Utána azonban egyedül kell boldogulnia. Mi jót akarunk, amikor ellátjuk az embereket, de tudom, hogy ezzel ugyanakkor hátrányba is hozhatjuk őket. Hiszen minél több időt tölt itt bent valaki, annál inkább elveszti az önálló életvezetési képességét.” Kutya, gyerek Ám hiába bizonytalanság, tulajdonnélküliség és gyakran céltalanság, a menekültek, menekülők élik életüket, mint a többiek. Fogynak és gyarapodnak: kisebb kutyákkal és még kisebb emberkékkel. Sokan például – hogy életük jobban hasonlítson a normálisra – a „normálisak” által kivetett házőrzőket is befogadják. Tehetik, hiszen a 10 hektáros területen bőven megfér egymás mellett a kivert kutya, kivetett vagy
DISPUTA Kapualj
hová megy esténként. „Nem mondtam el senkinek, hogy menekült vagyok, nem akarom, hogy a tanárokon kívül mások is tudják. Meg aztán nem is emlékszem, hogyan, miért jöttünk el Jugoszláviából. A háború miatt, mondták a szüleim, édesapám katonaszökevény. 14 éve élek Magyarországon, négyéves sem voltam, mikor érkeztünk. Sok nyelven beszélek, legjobban magyarul, hisz ez az anyanyelvem. Haragszom az országra, ahol születtem, az emberek miatt, akiket ott csináltak belőlük – vallja a fiú. Aki a 14 év alatt táborról táborra, szállásról szállásra költözött. – Mindig akkor álltunk tovább, amikor a legjobban ment az iskola, az ötödik osztályt többször is újra kellett kezdenem. Ha megkapom a letelepedési engedélyt, egyszer mindenképp megnézem a helyet, ahol születtem. Sok rokon, több testvér és a nagymama is kint maradt. A testvéreim talán haragszanak is rám azért, hogy az édesanyám engem elhozott, őket nem.”
23
DISPUTA Kapualj 24
épp szökött – menekülő – ember. Persze kutyából nem gyűlhet össze túl sok, nehogy baj történjen. A nagytestűeket ezért a tábor vezetői elvitetik a gyepmesterrel – ha épp nem veszi magához valamelyik ott dolgozó –, a kisebb ebeket pedig kizárólag beoltva fogadják. Most, hogy az állomáson kevesen laknak, s ők is 70 százalékban férfiak, évente mindössze 4–5 gyermek jön világra itt. Jogilag azonban semmit sem jelent, ha valaki itt szül gyermeket: a kicsi automatikusan az apa állampolgárságát kapja. Így aztán grúz lett Szoszó is, akivel édesanyja a terhesség utolsó heteiben vágott neki az ismeretlennek. Nadja – férjével – október végén érkezett Debrecenbe, s november elején adott életet kisfiának. Annak, aki elképzelhetetlenül kicsi és szomorúan füstös szobából indul az életbe. Abba, amiről édesanyjának egyelőre fogalma sincs, milyen lesz. (A grúz nők mindenben a férjük akaratának vetik alá magukat, nem kérdeznek, nem ellenkeznek – magyarázza a tolmácsolást vállaló szociális munkás.) „Mindenünk megvolt otthon, jól működött az
élelmiszerboltunk, s az utóbbi időben erre a kicsire gyűjtöttünk – mutat a karján fekvő kisfiúra Nadja. – Első fokon nem kaptuk meg a státuszt, most fellebbeztünk. Nem tudom, mi lesz, ebben a pillanatban semmit nem tudok. Minden a férjemtől függ, az én feladatom a gyerekekkel – Szoszóval és hároméves testvérével – itthon ülni és foglalkozni. Persze ez itt nagyon nehéz. Szeretnénk megkapni a státuszt, de az az igazság, ez az ország nekünk nagyon drága.” Ám hiába drágaság, a menekültek is élnek valamiből. Vannak, akik kis kantint vagy büfét próbálnak bent üzemeltetni, vannak, akik dolgoznak – természetesen feketén. Vannak, akik sosem kaptak még semmit, és vannak, akiknek rendszeresen érkezik küldemény. Távoli rokonoktól, akik az utolsó filléreiket is összedobják a „legkisebb királyfinak”. Próbáljon szerencsét, s ha neki sikerül, egyszer talán meghálálja. Addig is küldik a támogatást, a nem hivatalos „segélyt”, kuporgatják és utalják rendszeresen. Valakinek, valakiknek pedig ez is üzlet – olyannyira, hogy nemrég az egyik bank ki is települt a tábor mellé.
– Nem volt könnyű ez a misszió, hiszen a Magyar Honvédség számtalan alakulatából állt össze a 300 fős kontingens. Abban viszont szerencsések voltunk, hogy egy teljes század – melynek tagjai a szállítmány kísérését hajtották végre – a debreceni dandár állományából került ki. Ezért ismertem a kulcsbeosztású tisztek, tiszthelyettesek nagy többségét, hiszen itthon velük együtt dolgoztam.
A magyarokon kívül az al-hillahi táborban szolgáltak lengyelek, salvadoriak, románok, szlovákok, mongolok, amerikaiak. Mindenkinek más volt a feladata, a mongolok például a tábort őrizték, a lengyelek logisztikai, a sal-
Irak hat országgal – Szíriával, Törökországgal, Iránnal, Kuvaittal, Szaud-Arábiával és Jordániával – szomszédos. Négy-öt magyarországnyi területet foglal el Délnyugat-Ázsiából. 27 millió lakosának háromnegyede arab, 20 százalék a kurd népcsoportok aránya, rajtuk kívül elenyésző török, asszír és perzsa él az országban. Az irakiak 97 százaléka mohamedán vallású. A Tigris és Eufrátesz folyók között terül el Mezopotámia, melynek nagy része alföld. Észak-nyugaton hullámos dombvidék, keleten a Zagrosz-hegység húzódik, míg nyugati-délnyugati része sivatagos. Az ország nagy részének éghajlatára a sivatagi és száraz sztyepp közötti átmenet jellemző. A nyár forró, gyakran 40 Celsius-fok fölötti hőmérséklettel, és többnyire télen sem csökken fagypont alá a temperatúra. Évente maximum 300-400 milliméter csapadék hull. A napi hőingadozás a 30 Celsius-fokot is eléri, ami miatt rendkívül gyorsan aprózódnak a kőzetek. A folyók vizét tározókban raktározva fordítják termőre a földeket. A párolgás miatt a talajban a víz felfelé mozog, és magával hozza a nátriumsókat, amelyek a felszínen csapódnak ki. A szikesedés a Mezopotámiai-alföldet is sújtja. Szaddam Husszein 1979-ben lett Irak elnöke. Uralma alatt háromszor sodorta háborúba országát. Az Iránnal szemben folytatott nyolcéves háború 1980-ban tört ki, 1990-ben Kuvaitot rohanták le, míg 2003 márciusában az USA vezette koalíció szállta meg a terrorista szervezeteket támogató Irakot. 2400 USD-os egy főre jutó hazai össztermékével (GDP) Irak nem tartozik a fejlett és gazdag országok közé. A nép nyomorban él, magas a csecsemőhalandóság és közel 60 százalékos az írástudatlanság. Ázsiában itt a legmagasabb – egy 2002-es adat szerint 70 százalékos – az infláció. Pedig a gazdaság alapja a kőolajbányászat, de fontos exportcikk a kén és foszfát is. Fejlett nehéziparát a háború tette tönkre. Az ENSZ egyetértésével az „olajért élelmiszer” programban szigorú ellenőrzés mellett az exportált kőolajért élelmiszert és gyógyszert vásárolhatott az ország. A 2003-as amerikai megszállás óta az USA és külföldi államok segítségével próbálják a gazdaságot helyreállítani.
Katonáink külhonban
– Hadianyagot, élelmiszert, vizet szállítottunk hol a tőlünk tíz kilométerre fekvő támaszpontra, hol pedig olyan táborba, amely kétszáz, sőt hatszáz kilométernyire esett Al-Hillahtól. Ezt a távot kellett megtennünk egy-két vagy több nap alatt, abban a tudatban, hogy az út mellett robbanószerkezetek is lehetnek. Egy hasonló szituáció okozta tavaly júniusban Nagy Richárd hadnagy halálát is. A gépkocsiba rejtett pokolgépekkel is számolnunk kellett. Számos alkalommal haladtunk el hoszszú civil autókból álló sorok mellett például benzinkutaknál, ahol nehéz kiszűrni a veszélyforrást. Előfordult, hogy Al-Hillahban nem messze a táborunktól robbant fel a bomba. Szerencsénk volt, hogy pont akkor nem tartózkodtunk a helyszínen. Öngyilkos merénylők, terroristák is megpróbálnak közel kerülni a konvojokhoz. Ezért nagy figyelmet fordítottam arra, hogy a biztosítási feladatok igazán nagy erőt demonstráljanak. Nem könnyű kíséretet, hanem mindig nagy erőket rendeltünk ki minden konvojhoz – emlékezik vissza az alezredes.
Dávid Orsolya
Gáspár Csaba alezredes, a 113 fős zászlóalj parancsnoka és kiképzési főnöke 2004. augusztus elejétől december 22-ig, csaknem öt hónapot szolgált az iraki Al-Hillahban.
Irak veszélyes hadműveleti terület, számtalan veszedelem leselkedik az ott szolgálatot teljesítő koalíciós erők katonáira. A magyarok nem egy táborban töltötték a napjukat, hanem rendeltetésükből fakadóan az utakon látták el a szállítmánykísérői feladatokat.
DISPUTA Kapualj
A
Magyar Honvédség 5. Bocskai István Könnyű Lövészdandár 1999-ben kezdte meg a kötelékében szolgáló katonák békefenntartói kiképzését Hajdúhadházon. A felkészítés során a pristinai KFOR-feladatokat ismerhette meg az állomány, belőlük került ki a Magyar Őr- és Biztosító Zászlóalj, amely 2000 januárjában indult első külföldi missziójába, Pristinába. Az első kiküldetés óta eltelt öt esztendőben a dandár katonái Irakban, Boszniában, Macedóniában, Cipruson, Nyugat-Szaharában és a Sínai-félszigeten teljesítettek szolgálatot. Az iraki rendezéshez történő magyar katonai hozzájárulásról szóló határozati javaslatot 2003. június 2-án fogadta el az országgyűlés, két hónappal később pedig már meg is érkezett a 300 fős magyar kontingens Sramkó Mátyás alezredes vezetésével a közel-keleti övezetbe. A dandár Al-Hillahban kint tartózkodó 113 katonája harmadik váltásként 2004. december 22-én tért haza Irakból.
25
DISPUTA Kapualj
vadoriak lövész zászlóaljjal érkeztek, ők elsősorban járőri tevékenységet hajtottak végre, különböző ellenőrzőpontokat állítottak fel. A szlovákok műszaki erői a fel nem robbant lövedékeket hatástalanították, a románok a táborok kiépítését végezték. Gáspár Csaba parancsnokként nap mint nap éles helyzetekben határozott. A legnagyobb kihívást ez jelentette számára.
26
– Amíg békehelyzetben vagy itthon meghozhatok egy döntést és esetleg később még változtathatok rajta, Irakban erre nem volt lehetőség. Az ember vagy jól dönt, vagy rosszul. Szerencsénk volt: a hatékony felkészülés és a helyes döntések megóvták a zászlóaljat. Egy vezetőnek azért is speciális a feladata, mert a katonák lelki épségéért is ő felel. A kollégáimmal mindent megtettünk azért, hogy a katonák ki tudják pihenni magukat, erre heti egy nap kínálkozott. A tábori lelkészünkkel rendszeresen tartottunk istentiszteleteket, pszichológus beszélgetett a fiúkkal, így volt visszacsatolás, hogy a legénység milyen állapotban van. Fel kellett készülni például a ramadánra, a mohamedán vallási ünnepre. Külön tanácsokat kaptunk, hogyan viselkedjünk a lakossággal, mi az, amit tolerálnak. Mikor együnk, igyunk, mikor gyújtsunk rá? A táborban volt külön mosoda, zuhanyhelyiség, kantin, néha sikerült magyaros ételeket is főzni. Ezen kívül minden időnket a feladat-
ra való felkészülés töltötte ki, nagyon kevés alkalom nyílt arra, hogy telefonáljunk, internetezzünk, a családtagokkal tudjuk tartani a kapcsolatot. Fontos volt, hogy a katonák rendezett családi körből induljanak a misszióra, ne kelljen egy-két hét, hónap múlva valakit ezért hazaküldeni. Azzal tisztában voltunk a híradásokból, katonai jelentésekből, hogy Irakban milyen nagy káosz van. De amikor láttuk a kisgyerekeket az út mellett rongyos ruhákban élelemért és vízért sorban állni, mégsem adhattunk nekik táplálékot. Ez különös érzés volt. Nem volt egyszerű feladat a helyzettel megbarátkozni, de tudtuk, azért vagyunk itt, hogy segítsünk, ezzel kellett azonosulnunk. Külföldi misszióban nem vehet részt akárki. A fizikai és egészségügyi alkalmasság a legfontosabb, melyek szakmai követelményekkel társulnak. Például ha valaki gépkocsivezető, akkor különböző jogosítványokkal, gyakorlattal kell rendelkeznie. Előírás az angol nyelvtudás, a fegyelmezettség, és a felkészítés alatt el kell jutni a katonáknak egy olyan stádiumba, amikor már fél szavakból, pillantásból is megértik egymást. Papp Gábor harcjárművezetőként érkezett Irakba. Mindig kíváncsi vagyok, hogy mi motiválja a fiatal férfiakat egy életveszélyes küldetés elvállalására. A válasz gondolkodás nélkül érkezik:
A Magyar Honvédség Szállítózászlóalja Irak középső részén, Babilon tartomány Al-Hillah városában teljesített békemissziós feladatokat a huszonhat ország fegyvereseiből álló hadosztály részeként. A 2003-as kitelepüléstől összesen 115 tiszt, 256 tiszthelyettes és 434 legénységi állományú katona fordult meg Irakban. A másfél esztendő során 642 szállítási feladatban ötvenezer tonnányi árut mozgattak meg, s megtettek két és fél millió kilométert. Az iraki misszió 2003. évi költségei 4,5 milliárd, a 2004-es kiadások 3,8 milliárd, a hazatelepülés költségei pedig több mint egymilliárd forintot tettek ki.
Gábor a konvoj élén haladt harci járművével, gyakran kétszáz méterrel a többiek előtt terepkutatóként, forgalomirányítóként, ami nem éppen veszélytelen feladat. Ám nem ez volt az első külföldi munkája, a KFOR-ral tavaly a Balkánon járt. Őt nem riasztotta viszsza az életveszély, mert optimistán állt a küldetéshez. – A felkészítésen maximálisan képet kaptunk az ország helyzetéről mindenféle tekintetben, így nem ért minket meglepetés. Persze a szegénységet megélni és csak fotókon látni egészen más. Túl nagy terhet ez nem jelentett, mert nem az volt a dolgom, hogy sajnáljam a nyomorban élő irakiakat. Inkább az időjárás viselt meg. A napközbeni és éjszakai hőmérséklet között nagyon nagy a differencia. Állandóan meg voltunk fázva, hiszen az ötven Celsius-fokról bementünk a légkondicionált 18 fokos szobába. Szolgálat alatt a millió felszereléssel viszont rettenetesen ömlött rólunk a víz. A tábor kulturált, bár mivel 26an voltunk a körletben, a szobában nagy zsúfoltság uralkodott. Kicsi alapterület, sok ágy, rengeteg ruha, de a viszonyokhoz képest megfelelt, ezzel nem volt probléma. A napunkat mindig a felderítő információ határozta meg. A reggeli eligazításhoz a gépjárművekkel be kellett sorolni, s ekkor tudtuk meg az úti célt, a veszélyforrásokat, az atya mondott egy imát, aztán mehettünk. Általában reggel nyolc órakor kelt útra a zászlóalj, persze ez a menet távolságától is függött, hiszen sötétedés után már nem lehettünk az úton. Gyakran adódtak előre nem látott események, mint az autók meghibásodása. Az iraki lakossággal való találkozásra kevés lehetőség nyílt, hiszen amikor kimentünk a táborból, elméletileg meg sem állhattunk, nem beszélhettünk senkivel. Amikor az autópálya kellős közepén lerobbantunk, akkor munkások jöttek volna kéregetni, de nem kerülhet-
tek a közelünkbe, hiszen akármit hozhattak volna. A táboron belüli katonákkal sem igazán volt alkalom kommunikálni, bár a salvadoriak barátságosak, ám nyelvi akadályok adódtak. Mivel ők nagyon keveset keresnek, a felszerelésüket próbálták pénzzé tenni. Össze egyáltalán nem jártunk, egyetlen egyszer jött oda hozzánk egy srác, aki gitározott nekünk – idézi fel a mindennapokat az elszánt katona. Gábor ugyanezt a posztot bármikor újra vállalná, sőt haza sem jött volna a szerződés letelte előtt, hiszen minimum hat hónapra készült. Anyagilag nagy csalódásként érte, hogy a küldetés hamarabb végződött a tervezettnél. Ha az ember szeretne egy lakást vásárolni magának, akkor tudja, mennyi idő alatt keresheti meg az árát, ám a jelenlegi fizetése erre még nem elég. – Azért az egy hazánkban nyugodt körülmények között dolgozó munkásembernek elképzelhetetlen, hogy egy rossz lépés akár az életébe is kerülhet. Voltak közvetlen életveszélyben, kerültek tűzharcba? – Ha lövöldöztek volna ránk, meg sem hallottuk volna, mert 80–100 kilométeres sebességgel haladtunk a teherautókkal, terepjárókkal, harci járművekkel, így legfeljebb csak azt érzékeltük volna, ha a lövedékek kopognak az autón. Én egy cabriót vezettem, amelynek nem volt teteje, hátul állt két biztosító katona, mellettük ült egy parancsnok, én pedig a volánnál. Egymást is alig értettük a menetszél miatt. Útközben tulajdonképpen mindig veszélyhelyzetben voltunk. De volt egy éles szituáció: a feladat teljesítése után indultunk volna vissza Al-Hillahba, s ekkor szóltak az ottani ukrán katonák, hogy várnunk kell, mert három robbanószerkezetre bukkantak a mi útvonalunkon. Kimentek, felszedték, aztán találtak egy háromnegyed órán belül még hármat. Csak ezután térhettünk vissza a támaszpontra. Elég rossz volt úgy végigmenni az úton a menet vezetőjeként, hogy tudtam, előtte nem sokkal találtak itt hat robbanóanyagot, amit valószínűleg nekünk raktak
Gyurcsány Ferenc miniszterelnök 2004. december 11-én tett udvariassági látogatást az al-hillahi táborban Juhász Ferenc honvédelmi miniszter és Szenes Zoltán altábornagy, vezérkari főnök társaságában. A miniszterelnök Bagdadban találkozott többek között George W. Casey tábornokkal, a koalíciós erők főparancsnokával, a lengyel hadosztályparancsnokkal, valamint a NATO leendő iraki kiképzőtáborának jövőbeni parancsnokával. A kormányfő ismertette Casey tábornokkal a magyar parlamentnek a kontingens kivonására vonatkozó döntését, valamint a leendő NATO-misszióban való részvételi szándékot. A főparancsnok köszönetét fejezte ki a Magyar Köztársaságnak, a Magyar Honvédségnek és a szállítózászlóaljnak az Irak stabilizálásában kifejtett tevékenységéért. Hozzátette, mivel a koalíciós erők szállítási feladatainak 60 százalékát a magyarok végezték, így a jövőben érezhető lesz a hiányuk.
DISPUTA Kapualj
– Mindenképpen a pénz, legalább is kilencvenkilenc százalékban, a maradék egy százalék a kalandvágy.
27
ki az iraki ellenállók. Elgondolkodtam, mi van akkor, ha egyet nem találtak meg? Olyan is volt, hogy megelőzött minket egy amerikai konvoj az autópályán, aztán egy fél óra múlva találkoztunk velük, mert ők is robbanóanyagba botlottak az úton. Ekkor is eszembe jutott, mi lett volna, ha én nem veszem észre? Mivel bokrok szegélyezik az utat, bármit el lehet rejteni közöttük. Veszélyhelyzetben nem szabad félni, csak a feladatra lehet koncentrálni, és minél előbb visszatérni a táborba – ez a katona küldetése. Bálint László főtörzsőrmester Irakban mint szállítmánykísérő rajparancsnok tevékenykedett. A fiatal családapa első élménye a repülőgépről leszállva az iszonyatos meleg volt. A dandár katonái a szolnoki alakulatot váltották, akik már nagyon várták a felmentő sereget. Mindenki a saját váltótársát avatta be posztjának sajátosságaiba. László a harci jármű parancsnoka volt. Egy toronylövész, egy sofőr, két biztosító katona jelentette a legénységét. Többségében László autója töltötte be a végbiztosító szerepét az oszlop utolján. Feladatuk a civil autók feltartásával az volt, hogy a konvojhoz senkit ne engedjenek 150–200 méternél közelebb. „A leghosszabb oszlop – amikor például tábort költöztettünk – 36 teher-, illetve harcjárműből állt, ami 3,5 kilométer hosszú volt” – emlékszik vissza a rajparancsnok.
DISPUTA Kapualj
– Ez volt az első misszió, ahova mindenképpen ki szerettem volna menni, hogy kipróbáljam magam sivatagi körülmények között. Engem nagyon vonz a sivatag, nagyon tetszik a pusztaság, de mint mindenkit, elsősorban a pénz motivált – hang-
28
zik a válasz, az indítékot firtató kérdésre. – Hozzáteszem, hogy minket senki nem kényszerített, azt mindenki tudja, hogy veszélyes a küldetés. Én már annyira megszoktam azt, hogy katona vagyok, hogy nem alakult ki bennem az egészséges félelemérzet, mint sok társamnál. Lelki terhet persze okozott, hogy a három és féléves kisfiamtól el kellett szakadnom. Nehéz volt neki elmagyarázni, mikor jövök haza. Azt mondtam: mire az első hó lehull, apa itthon lesz… A meleget leszámítva – arra nem lehet felkészülni, s iszonyatosan meg is viseli az embert – nem ért meglepetés. A harci jármű páncélja annyira felmelegszik a napon, hogy ha az ember nem figyel oda, komoly égési sérüléseket is szenvedhet. László az ezredforduló évében a KFOR kötelékében hat hónapot töltött Koszovóban szintén rajparancsnokként, ahol egy híradóállomást kellett őrizni a katonáknak. Mint mondja, ez sokkal nyugodtabb, könnyebb volt, mint az iraki munka. – Talán ez az első olyan misszió, amikor magyar katona nemcsak őrként van kint, hanem komolyabb feladatot hajt végre. Rengeteget dolgoztunk, volt olyan, hogy 13–15 napig szállítottunk folyamatosan. Ami ezután következik Irakban, arra már nem fogok jelentkezni semmiképpen, mert veszélyesebb lesz, mint bármely eddigi misszió. Minden ember egy szinten meghúzza a határt, én nem szívesen vállalok olyan küldetést, ahol az előzetes jelentések is arról tanúskodnak, hogy minden nap lőtték a tábort.
Prométheusz tüze
megoldható lokálisan – szivattyús vízátemelő segítségével –, amennyiben a felszíni vagy a felszín alatti elvezető rendszer ideiglenesen túlterhelődne. A Tócó-csatorna és a Kondoros-völgy környéki kevésbé csatornázott területek a leginkább veszélyeztetettek. „Belvíz esetén a legnagyobb problémát a vízelvezetés gyorsaságának hiánya jelenti – mondja dr. Bartha Péter, a TIKÖVIZIG vízgazdálkodási szakmérnöke és műszaki igazgatóhelyettese –, ugyanis a nagy mennyiségű csapadék átlagosan mintegy tizennégy nap alatt tűnik el, a mai ember pedig azt szeretné, hogy ez máról holnapra, mintegy azonnal történjen.” Debrecenben különösen lassíthatja a lefolyást az egyesített rendszerű – szennyvíz és csapadékvíz együttes elvezetésére épített – csatornahálózat. A megoldást hosszabb távon különösen a külső kertségek esetében a csatornarendszer – állami segítséggel megvalósuló – kiépítése és fejlesztése fogja jelenteni. A belvíz, amely nem alattomosan támad, hanem többnyire előre jelezhető, az emberi tulajdonban, az ingatlanokban okozhat kárt. Debrecen ebben a vonatkozásban még a védettebb városok közé tartozik, a környező települések, pl. Hajdúhadház, Derecske már nem ilyen szerencsések. A víz nemcsak akkor okoz gondot, ha sok van belőle, hanem akkor is, ha kevés. Debrecen vízellátását mintegy 96 kút és 1976 óta egy felszíni vízmű biztosítja. „Korábban, amikor a vízdíj államilag támogatott volt, a város vízfogyasztása módfelett megemelkedett – árulja el rossz szokásaink titkát Búti Gergely, a TIKÖVIZIG vízgazdálkodási, vízellátási és csatornázási osztályának vezetője. – Az ezredfordulóra a korábbi 120 000 m3/nap mintegy másfélszeres növekedését prognosztizálták. Az áremelkedés azonban jelentős mértékben lecsökkentette a fogyasztást napi 50–60 000 m3-re, s ez az érték máig változatlan.” Felmerült, hogy a nagyarányú visszaesés miatt elegendő lenne csak a kutakat használni, azonban hála a szakembereknek és az 1996-os vízbázisvédelmi programnak, a szükséges mennyiség húsz százalékát továbbra is a Keleti-főcsatorna felszíni vízműve adja, megőrizve ezzel a rétegvíz jó minőségét és hosszú távú kitermelési lehetőségét. A réteg- és a felszíni vizek minőségét monitoringrendszerrel, folyama-
Keczán Mariann
A közelmúltban szinte egymást érték a világ különböző részein bekövetkező katasztrófákról szóló híradások. A dán, angol és Srí Lanka-i természeti csapás emléke még eleven, de a prágai óvárosról készült pillanatfelvétel sem fakult még felismerhetetlenné. A képen víz alá került házak – otthonok és múzeumok, munkahelyek és templomok – között egyszerű csónakokba kényszerülve eveznek az emberek. Mire gondolhatnak? Talán, keresik a felelőst, s tudatuk legalján feldereng, hogy a természetet csakis a felelőtlen ember hozhatta ki ennyire a sodrából. Talán, az állatkert ketreceiben rekedt, haláltusájukat vívó vadállatokra gondolnak. Kétségbeesésükben talán imára kulcsolják kezüket: azért, hogy hozzátartozóik túléljék, hogy legyen hová hazamenniük, s végül, amikor a víz visszahúzódott, maradjon még hitük és erejük az építéshez. Vajon merre mennek a hajók, s hol hajtják fejüket álomra az utasaik? Meddig lehet úr a víz, és mi marad utána? Különös, hogy a civilizált ember, aki stopperrel méri az időt, mihelyt valami baj éri, meglassul és elgondolkodik. Megcsapja a mulandóság szele és alázatosabb lesz: latolgatja lehetőségeit… Már Lucretius a Kr. e. 1. században megírta, hogy miután az ember közelebb húzódott a tűzhöz, teste érzékenyebb lett, és kevésbé tűrte a hideget, a fagyot. Házat, majd várost emelt maga köré, hogy védje életét. De a baj így sem kerülte el. S az újkori ember folytatta a teremtést: pöfékelő üzemeket, gyárakat épített, majd éttermeket, s betonutat, minél olcsóbban és minél gyorsabban, mert ő az ember, nem ért rá amúgy komótosan, aprólékosan megformálni a maga képére a világot. Most, amikor a teremtésnek úgymond a végére ért volna, alkotása zárlatos lett… Prága nincs messze, s még ha Debrecenben árvízzel nem is kell számolnunk, hisz a tiszalöki duzzasztó legmagasabb vízszintje – és ezzel együtt a Keleti-főcsatorna vízszintje – mintegy 20 méterrel alatta van a város legmagasabb pontjának, akad más. A víz nagyobb mennyiségű, s különösen tél végén lehullott csapadék formájában a település bizonyos részein belvízként okozhat gondot. Ebben a vonatkozásban a belváros a leginkább védett, az emeletes lakóházaknak legrosszabb esetben is csak a pincéit öntheti el a víz. S még az alacsonyabb városrészeken fekvő utak vízmentesítése is
DISPUTA Kapualj
A katasztrófaelhárítás lehetőségei Debrecenben
29
DISPUTA Kapualj 30
tos vizsgálattal a vízmű üzemeltetője, illetve – a Keleti-főcsatornát illetően – a Tiszamenti Regionális Vízmű Rt. látja el. Ha a vízszennyeződés veszélye bizonyossá válik, az utóbbi esetében vízkormányzó beavatkozással vagy zsilipzárással, a kutak esetében kiiktatással szinte azonnal hatástalanítani tudják a problémát. A kitermelt nyers vizet, a vastalanító és mangántalanító eljárás után a hálózatra menő vizet, sőt a hálózatban lévőt is – önellenőrző pontokon rendszeresen vizsgálják, így elejét veszik annak, hogy a szenynyeződés városlakók poharaiban ülepedjen. A vízvezetékben lévő vizet egyébként az ÁNTSZ hatósági ellenőrzés keretében vizsgálja. Felszín közeli (ún. talajvíz) szennyeződés elhárítása jelenleg a Biogal jogutódja, a TEVA területén, annak közreműködésével zajlik. Ez a veszély a hálózati vízellátást nem befolyásolta, ennek ellenére hosszadalmas a mentesítés. A rétegvizek tisztaságát a korszerűtlenül, házilag fúrt kutak – ablakok a vízzáró rétegben... – is befolyásolhatják azzal, hogy elősegítik a szennyeződések átszivárgását a mélyebb rétegekbe. A kutak direkt szennyezése ellen körbekerítéssel, távjelző rendszer működtetésével védekeznek. „Az éghajlati tényezők módosulása, egy lehetséges 5–10 oC-os nyári hőmérséklet-emelkedés a kutak vízkészletét nem érintené – folytatta dr. Bartha Péter. – Sőt további távlati vízbáziskészletek vizsgálata – Polgár és Tiszacsege környékén – jelenleg is folyik. De ezek kapacitására hosszú ideig még nem lesz szükség.” Bár mindenféle egyszerűsítés, amely egy város bonyolult ivóvíz-gazdálkodását
és szennyvízelvezetését igyekszik summázni, veszedelmes lehet, mégis – csupán a tisztánlátás miatt – talán nem járunk messze a valóságtól, amikor a szakemberek véleményét jótékony megnyugtatásban összegezzük. A rendkívüli hideg téli időszakban nem valószerűtlen számolni azzal, vajon mi történne, ha az áramszolgáltatás valamilyen oknál fogva, ha csak időszakosan is, nem működne teljes kapacitással, ha a távfűtés, akár mechanikai meghibásodás miatt, leállna. Csak az esélyeket, esélyeinket latolgatjuk… Olcsó és gyakran idézett Murphy-példával élve: ami elromolhat, az el is romlik… S mit tehet az ember, mintha csupán annyival, hogy elébe gondol a lehetségesnek, már fejben helyre is igazítja azt. A mi lenne, ha…? kérdése – persze így pőrén – pánikot kelthet, de ha veszszük a bátorságot, s nemcsak a jelen fényűzésében nyugtatjuk magunkat, hanem a negatív életlehetőségeinkkel is számolunk, talán megspóroljuk magunknak azt a zavarodottságot, ami az embert akkor jellemzi, ha a „talaj kicsúszik a lába alól”. Vajon mit tennénk akkor, ha bekövetkezne a baj? Csak magunkra számíthatnánk, esetleg más is segítene szorult helyzetünkben? Az egyéni, s könnyebben orvosolható problémákon túl a városlakók nagy része egyidejűleg is szembekerülhet különféle veszélyhelyzettel. Az 1999. évi LXXIV. törvény szerint katasztrófának minősül minden „szükséghelyzet vagy veszélyhelyzet kihirdetésére alkalmas, illetőleg a minősített helyzetek kihirdetését el nem érő mértékű olyan álla-
meretlen eredete miatt lehet veszélyes a környezetre. Az anyag meghatározását és hatását illetően kétes esetben a Veszélyhelyzeti Felderítő Csoport segítségére is támaszkodhatunk” – mondta Tuska József alezredes, a megyei katasztrófavédelmi igazgatóság mentésszervezési osztályának vezetője. Veszélyeztetettség szempontjából kiemeltnek minősül a 4. és a 42. számú főútvonal, illetve a Budapest–Záhony és a Bu-
DISPUTA Kapualj
pot vagy helyzet (pl. természeti, biológiai eredetű, tűz okozta), amely emberek életét, egészségét, anyagi értékeit, a lakosság alapvető ellátását, a természeti környezetet, a természeti értékeket olyan módon vagy mértékben veszélyezteti, károsítja, hogy a kár megelőzése, elhárítása vagy a következmények felszámolása meghaladja az erre rendelt szervezetek előírt működési rendben történő védekezési lehetőségeit és különleges intézkedések bevezetését, valamint az önkormányzatok és állami szervek folyamatos és szigorúan összehangolt együttműködését, illetve nemzetközi segítség igénybevételét igényli”. Eddig az értelmező rendelkezés. Ennek folyományaként pedig 2000-től a korábbi polgári védelem és tűzoltóság állami szervezetének összevonásával létrehozták az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóságot, amelyhez regionálisan további megyei igazgatóságok tagozódnak. Helyi szinten a Hivatásos Önkormányzati Tűzoltóság közvetlenül az irányítása, a Debreceni Polgárvédelmi Kirendeltség pedig a felügyelete alá tartozik. „Az 1990-es évek elején elvégeztük a megye településeinek veszélyeztetettség szempontjából való besorolását. Debrecen polgárvédelmileg főként a veszélyes anyagok közúti és vasúti szállítása, illetve a helyi üzemek és ipari létesítmények elhelyezkedése, technológiája miatt az I. kategóriába került – tájékoztatott Mándi László ezredes, a megyei katasztrófavédelmi igazgatóság helyettes vezetője. – A valósághoz hozzátartozik, hogy az utóbbiak esetében a védelmet mindig a békeidőszaki maximális veszélyeztetettségre, tehát szélsőséges helyzetre vonatkoztatjuk.” Bár SEVESO II-s, különösen veszélyes üzemek a városban nincsenek, akad azért néhány, mintegy húsz veszélyes üzem, ahol a vegyi, illetve két esetben a nukleáris anyag tárolása és technológiája igényel folyamatos, többirányú – az üzem és a tűzoltóság részéről történő – szakszerű odafigyelést. A nagyfokú óvatosságot indokolja az, hogy az egyes ipari létesítmények nem a városon kívül, hanem a lakóövezetekben vannak. Kevéssé köztudomású, hogy a hűtőházak is különleges figyelemben részesülnek e tekintetben, a csövekben keringő nagy mennyiségű, mintegy 30–40 tonnányi ammónia miatt. Jóllehet, már régóta nem történt nagyobb vegyi baleset, nem árt a fokozott elővigyázatosság a lakosság védelme érdekében. „Az ismert technológiájú üzemek mellett nagy gondot fordítunk a közúti és a vasúti szállításra, amely a vegyi anyag nagy töménysége, esetenként is-
31
DISPUTA Kapualj 32
dapest–Biharkeresztes vasútvonal, amelyeken főként nemzetközi áruszállítás folyik. A katasztrófavédelem nemcsak civilizációs (emberi és állati járvány, az említett vegyi anyag környezetbe való kiáramlása, terrorcselekmények), hanem természeti (felhőszakadást követő hidrológiai vagy havazás, aszály, esetleg viharos szél okozta időjárás) eredetű veszélyhelyzetekkel is számol. Minősített időszakban, amikor a veszélyhelyzet nagy térséget és nagyszámú lakosságot érint, az azonnali életmentés mellett a katasztrófavédelem kezdeményezi a védelmi bizottság összehívását, amely a további mentést ütemezi. Helyi szinten polgármesteri jóváhagyással helyezik üzembe a lakosság riasztására szolgáló és közigazgatási területen lévő berendezéseket, s ő felelős az illetékességi területen élők számára a megfelelő magatartási szabályokat tartalmazó tájékoztatásért is. A hivatásos katasztrófavédelmi állomány a polgári védelmi kötelezettség alapján tovább dúsítható. Debrecenben mintegy két és félezer, megyei szinten pedig 12 000 ember mozgósítható veszélyhelyzet esetén. Minden ilyen esetben a katasztrófavédelem mint szakmai szerv működik közre, hatósági jogkörrel a polgármester rendelkezik. Az azonnali beavatkozást, a közvetlen életmentést a tűzoltóság végzi, a további, nagyobb tömegeket érintő lakosságvédelmi feladatokat a katasztrófa- és a polgári védelem látja el. Szükség esetén – az esetleges kitelepítések, kimenekítések alkalmával – a lakosságot a Hajdú Volán személyszállító őrsei szállítják el. Amennyiben ettől el lehet tekinteni, akkor a városlakók életfeltételeit – Debrecenben 174 – óvó- és egyéb (nagyobb tömegek befogadására alkalmas) gyűjtőhelyen tudják biztosítani. A vízellátás legrosszabb esetben is – pl. kutak direkt szennyezése esetén – átmosott tejüzemi rendszerben történő ívóvíz-előállítással rendkívül gyor-
san megoldható, s az élelmiszer-fejadagok is legfeljebb 24 órán belül kioszthatók. Megdöbbentő belegondolni abba, hogy az embernek sajnos számolnia kell olyan lehetőséggel – s ez esetben teljesen mindegy a külső veszély forrása –, aminek „jóvoltából” otthona elhagyására kényszerül. Tudunk-e segíteni magunkon, vagy csak másokra hagyatkozhatunk? Azt gondolom, e tekintetben akkor járunk el helyesen, ha közönyünket félretéve vagy autodidakta módon könyvekből, vagy polgári védelmi segítséggel igyekszünk még a baj bekövetkezte előtt tájékozódni a lehetőségekről. A világnak egyre kevesebb olyan része van, ahol feltétlen biztonságban érezhetnénk magunkat, így talán célravezetőnek tűnik élni a sorsunk adta lehetőséggel. Óvni a még biztonságban lévő értékeinket, nem zsigerelni felelőtlenül a természetet, s odafigyelni gyermekeink nevelésére. Polgári védelmi szempontból érdemes hagyatkoznunk arra a mintegy 10 éve felmenő rendszerben működő ifjúsági oktatásra, amit a katasztrófavédelmi központ máig szorgalmaz. Tuska József alezredes eredményesnek ítéli ezt a munkát. Elmondása szerint a debreceni kirendeltség 24 általános és középiskola vállalkozó szellemű pedagógusainak és diákjainak a felkészítésével foglalkozik. Az oktatásban kiemelt szerepe van az ön- és kölcsönös segítség alapvető helyzetei megismertetésének, a különböző veszélyhelyzetekben tanúsítandó legfontosabb magatartási szabályok elsajátíttatásának. E mellett a felnövekvő nemzedék megtanulja a legfontosabb riasztási jelzéseket, a sugárzásmérő műszer üzembe helyezésének technikáját, a rádiónavigálás alapvető fortélyait, a nyúlgátépítést, valamint tűzoltó- és szerelési gyakorlatra, műszerismeretre tesz szert. Kétségtelenül életképesebb az a nemzedék, amely ily módon, tudatos nevelésben részesülve nő fel.
Az élőhely életterünk egy bizonyos része. Terület – akár absztrakt értelemben véve, amin belül egységes közösség él. Egységes, mert azonos korú. Azonos gondolkodású. Hasonló foglalkozású. Vagy azonos jövedelmű. Egyazon társadalmi osztályba tartozó. Esetleg a közösség mégis a véletlen által egy helyre sodródó (ember)csoport? Oda, ahol egyesül, szervesül, önmagához hasonul. A csoport ott változik. Fejlődik. Ott kialakul a közösség. Ott élnek a tagjai. Az épület számukra mesterségesen létrehozott élőhely. Ott a ház identifikált épület – a lakhelyük. Az ő saját élőhelyük. Állnak a házak. Sorban egymás mellett. A lakás csak egy a (társas)ház egységei közül. A nagy kommuna része. De mégis saját. Van benne szoba. Az a lakás konvencionális alapegysége, alapvetően enteriőr jellegű entitás. Kiss Gy. Imre fontosabb munkái
Középületek: Postabank, Debrecen, Vár u. (1995), Debrecen, Új Városháza (2002), (volt HÁÉV-székház átalakítása), a hajdúböszörményi új postahivatal (2004), a kecskeméti Városi Ügyészség és Nyomzóhivatal (2005). Társasházak: Bem tér 10., Bem tér 23., Csemete–Honvéd utcai sarokház, Malom köz (2001–2005), Bethlen utca 6–12., mediterrán ház (2005), Dóczy–Komlóssy utcai sarokház (2004). Pályázatok, tervek: Debrecen, Kölcsey-központ (2001, kiemelt megvétel), igazságügyi központ (2003, 3. díj), 10 000 férőhelyes stadion Siófokon, 40 000 férőhelyes stadion Debrecenben.
ArchitekTÚRA, avagy építészeti körúton Debrecenben
(Bret Easton Ellis: Amerikai psycho, 1991. Európa Könyvkiadó, 1994)
A benne lakó élőlény kedve szerint rendezheti be. Szép lassan belakja. A biztonság megteremtése eszköz a valahol lakáshoz. Védelem kell a vadállattól! Meg a másik embertől. A széltől, hótól, hidegtől, sötétségtől. (Legyen biztonságban az autó is!) A komfortosság célja szintén a saját belső világ megteremtése. Azért a külső is fontos. Az is félig-meddig-egészen a lakóé. Kívülbelül lakja a házát. Megéli. Ő azt is tudja, mi van bent. A járókelő nem lát be. Bár ő is él valahol. Az ő ott lakás fogalma is egy otthonképzeten alapul. Mi az otthon? A komfortos lakás kényelmet és biztonságot nyújt. Jó helyen áll. És jól megközelíthető. Jó nagy a csend körülötte. Nézzük meg! Jó a fekvése/tájolása. Kényelmes, mert jó tágas. Jó sok benne a napfény. (Ez nem rossz!) Jól felszerelt – technikailag. Jól működik – funkcionálisan. Jó, ha kertje is van. De legalább erkélye vagy terasza. Ez jó! Itt jó sok növényt lehet nevelni, még virág lesz belőle a végén. Te, szombatonként vendégül lehetne itt látni Sanyiékat! Jó az ára? 228 000 Ft/m2 tárolóval együtt. Jó lenne hozzá garázs is. Meg jó a parketta a padlón. Esetleg jó lenne csak bérelni. (Gázfűtéses, bútorozott. Két havi kaució kell. 40 ezer forint + rezsi.) Jobb, ha a miénk lesz. A legjobb a saját tulajdon! Abban azt csinálok, amit akarok. Kívülbelül. A lakás egyedisége is jó. (El ne felejtsük megjegyezni: jó az infrastruktúra.) Igen, a jóság maga a szépség. A saját lakás jó. A saját lakás szép. A parketta sem csak jó. Szép is. Az otthon szép. Mi a szép? Amit látok? Amit tapintok? Amit én érzek? Ahol jól érzem magam. Amit nem érzékelek, az nem érdekel. Az másodlagos. Lényegtelen. Túl mély. A felszín a lényeg. Az nagyon fontos! Meg a kép, amit könynyen be tudok fogadni. Ami biztonságot ad. Ami kényelmes. Amit már láttam valahol. Vagy legalább olyasmi. Valahol tetszett. Nagyon. Ott jó volt. Ott jól éreztem
Bun Zoltán
Belépünk a lakásba. Bethany besétál a nappaliba és elismerően bólogat, miközben így dicsér: „Nagyon szép, Mr. Bateman, mondhatom, nagyon szépen van berendezve”. Ezalatt én gondosan kulcsra zárom az ajtót, aztán a bárpulthoz megyek, és töltök magamnak egy pohár J&B-t, miközben Bethany a Wurlitzert nézegeti. Közben én egyelőre még csak halkan, de már hörgök várakozásteljesen, a kezem pedig annyira reszket az izgatottságtól, hogy nem is teszek jeget a pohárba, majd átmegyek a nappali részbe és megállok mögötte. Bethany a kandalló fölött függő David Onicát tanulmányozza félre billent fejjel, majd kuncogni kezd, és töprengő arckifejezéssel rám néz, aztán megint az Onicára, egyre hangosabban kacagva. Nem kérdezem meg, min nevet – köpök rá. Egy hajtásra kiiszom a whiskyt, és odamegyek az anaholiai fehér tölgyből készült fegyverszekrényhez, ahol a vadonatúj szögbelövő pisztolyomat tartom, amelyet a múlt héten vásároltam egy Wall Street-i vaskereskedésben, az irodámtól nem messze. Felhúzok egy fekete bőrkesztyűt, aztán ellenőrzöm, hogy töltve van-e a pisztoly.
DISPUTA Árkádok
„Lakjunk jól…” – Kiss Gy. Imre munkái (VI. rész)
33
DISPUTA Árkádok
magam. Kell ilyen nekem is! Legalább egy része. Legalább a hangulata. Legalább a kép képisége. Lehet, hogy álmaim felhőképei között jártam már benne? Talán a tv-ben láttam. Talán az idegenvezető mutatta meg. Nem, olvastam róla. Persze, láttam a fotóját. Vagy talán egy hiteles ember utalt rá? Egy számomra hiteles. Igen, ő azt mondta, jó. Vagy szép. Szerintem nem anynyira szép, de ha ő mondja? Lehet, hogy mégis. Sokaknak igazuk van. Biztosan a többségnek van igaza. Mi a biztos? Semmi. Talán én. Talán az én. Az, hogy létezem. Hogy lakom. Egyéniségemet formálja a házam. Egyéniségemre formálom a házam. Identifikálom a létem. A tárgyaim által vagyok. A házam által vagyok. Bár a házam egy a sok közül. Szériatermék, mint én. Így vagyunk egyek. Így vagyunk konformok. Egyformák. Vagy egyezőek. Összhangban vagyunk. Magunkkal és egymással. Meg a házunkkal. A szép otthonunkkal. Képeinkkel. Filmjeinkkel. Szoftvereinkkel. A tükörképünkkel. Azonosak vagyunk a másolattal. Csak jó kevés lemezterületet foglaljon el. Úgy könnyebb. Gyorsabb. És legfőképpen kényelmesebb. Jó így. Biztos a védelem. Védve vagyunk a változástól, a mástól, az újtól, a nem széptől, a bizonytalantól. Az esetlegesen kellemetlentől. Lehet, hogy a jótól is? Már mindegy. Kész a ház. A mi házunk. Be lehet rendezni. Be lehet lakni. Menjünk be!
34
Debrecen belvárosában hosszú évekig üres terület állt a Csapó utcától délre, a Burgundia utcától keletre a tömbbelsőben, mellette mindenféle korú, funkciójú, léptékű épületekkel: ipari létesítményekkel, köröskörül alacsonyabb és magasabb panel lakótömbökkel, székelykapus századfordulós lakóházzal és az óváros szomszédságával. 2001-ben indult meg Kiss Gy. Imre vezetésével a nagyméretű városszövethiány pótlása Malom köz-projekt néven valószínűleg azzal a céllal, hogy az urbánus protézis szervesen illeszkedjen bele környezetébe, nehogy az kivesse magából az új szervet. A rendkívül vegyes szomszédság meghatározó karakterrel nem rendelkezvén, a kiindulási alapot a régi cívis utcaszerkezet jelenthette, hiszen az új beépítés hagyományos, girbegurba, minden kanyarban valami új izgalommal kecsegtető, rejtélyesen feltárulkozó világot próbált megteremteni. Így most olyan érzése lehet az arra járónak, mintha ez az utcaszerkezet már évszázadok óta folyamatosan létezne, élne, a benne lakók féltőn őrizték volna, és lassacskán, mondhatni szervesen, az idő egymásra épülő rétegei egy újabb, idilli világot építettek volna köréje, egyszerre kiszolgálva a múlt tiszteletét és a jelen kor követelményét. A beépítés intenzitása a heterogén környezetnek és a gazdaságosságnak megfelelően kétféle: a déli, délkeleti részen zártsorú családi házas telekkiosztás valósult meg, az utcák másik oldalán társasházak sora épült fel furcsán többarcúvá téve a közteret, sőt a paneltömbökkel együtt egy gigantikus építőjátéknak vagy még inkább egy óriásszínpad díszletének az asszociációja társul a valósághoz. A tulajdonképpen rendkívül leegyszerűsített nagyformák dobozai váltakoznak itt: csak amíg a tízemeletesek valójában nagyon őszintén mutatják természetes szögletes téglatömbi betonarcukat, addig az új házak mindegyikén vastag sminkréteg próbálja meg elfedni magát az épületet, a struktúrát, a formát, és varázsolni akar: a „naturalitás” – ráncok, erek és pigmentfoltok – helyett a szépséget mutatni. A házfejekről így leválnak a bőrfelületek, és önállósodva, díszletként határolják le az utca két oldalát, felfedve a mögöttük álló házak sematizmusát, unalmas egyformaságát, hiszen azok egyéniséggel rendelkező lények helyett csak egyszerű klónok, valamiféle ideálkép és egymás másolatai. (Asszociáció: az „igazi zenei változatosság” a kereskedelmi rádiókban…) A társasházak működése a telekosztásból és a „bevált receptekből” adódik: amel-
DISPUTA Árkádok
lett, hogy viszonylag gazdaságtalan megoldásként sok kisebb házban saját garázs és lehajtó rámpa van, a kevésbé „hasznos” lépcsőházak természetesen általában az utcai homlokzatra kerültek és természetesen meg is jelennek ott üvegezett vertikális hangsúlyként. Az így létrejött sáv axisa adja természetesen minden ilyen egység homlokzati síkjának szimmetria-főtengelyét, ami köré a kétoldali tükörképek szerveződnek; közülük az egyik oldalt esetleg garázslejáró és felette síkba-rizalitba redukált toronymotívum ékesíti. Az utcaszakasz szerint minden homlokzati lemeznek azonos a struktúrája (a mögöttes épületmag, vagyis a klónfej), azonban más a felület színösszetétele, a nyílászárók és a pártázatok formaképzése, illetve a díszek, tagozatok, vakolatsávok rendszere (vagyis a make-up). A tetőről a homlokzati sík már geometriailag is leválik: a tetőtéri lakások nagyobb tereinek pártázata oromfalként túlnő a fedélszéken, amit a nem szükségképpen különböző anyagfelhasználás (tetőcserép és falvakolat) több helyen csak tovább erősít, létrehozva a kulisszajelleget. Ugyanez a „szabályrendszer” irányítja a sorházak homlokzatképzését is, mi több, ott az alacsonyabb, nyeregtetős rész előtt következetesen elválik az utcai homlokzatsík falgerendája a hátsó garázsfaltól, küszöbként elhatárolva ezzel a közteret és a magánzónát. A házak külső szépségük mellett belül jók; a lakások alaprajza, funkcionális működése természetesen az általánosan elvárt normák és a bevett szokások szerinti; komfortosak, jól berendezhetőek, garázsuk is van stb. A Malom közben mai világunk tökéletes és sokszínű leképezése történik meg: megnyilvánul itt romantikus szellem, a múlthoz való görcsös, de félreértelmezett ragaszkodás, a pénz és a technika uralmának hatásmechanizmusán alapuló szériajelleg, a képiség és a felszínesség dominanciája, illetve a privát világ bizonytalansága és zárkózottsága. Az utóbbi „ábrázolása”
35
DISPUTA Árkádok
– nem szándékosan – különösen erősre sikeredett: a színes falak (színfalak), festett díszletek elbújtatják a lakás terét, hiszen – átvitt értelemben is – a „kulisszák mögött”, a védőfalakon túl, titokban, a nyilvánosság kizárásával zajlik a beavatottak, a lakók saját élete.
36
A Bethlen utcán hasonlóan nagy léptékű, de egészen más feltételek között megszületett, a Malom közitől alapvető jellegében és építészeti megformálásában is eltérő társasházegyüttest hozott létre Kiss Gy. Imre a „mediterrán” ingatlanberuházói varázs-hívószó égisze alatt; vagyis a legfontosabb kérdés itt az, hogy tisztázódjon: mit jelent a mediterrán (terasz)ház címke, és hogy ennek a megvalósítása milyen viszonyban áll a tradicionális nyugati belvárosi terület beépítésével, mint befogadó környezettel. A mediterrán jelleg problematikája kétfelől közelíthető meg: egyrészt vizsgálhatjuk pusztán a laikusnak szóló figyelemfelkeltő szlogenszere-pet, másrészt lényegesnek tűnik a mediterrán építészet mint történeti kategória vagy típus elemzése. A leendő vásárlóerők megnyeréséhez a beruházó arra az emberekben kialakult mediterránképre alapoz, amely a délvidéki, napfényes, tengerparti, vidám, temperamentumos élet utáni vágyból táplálkozik, és amelyet a saját városában is megélhet (?) az, aki kifi-
zeti a vételárat (ha úgy tetszik: az időben állandósuló társas út apartmanköltségét). És mi teremti meg ennek a hangulatnak a fizikai (építészeti) kereteit a Földközi-tenger vidékén? Bonyolult kérdés, de ha szűk utcákra, sikátorokra, labirintusos jellegre, a forróságtól védő apró ablaknyílásokra és vastag falakra, a kasbah-struktúrára és annak sejtes összetettségére vagy az egyszerű, vakolt-festett felületekre gondolunk, nem járunk messze az „igazságtól”. Azonban lehet-e, szabad-e (kell-e) valami, a fentiekhez hasonló építményt létrehozni (az építtetőnek) egy tradicionális mezővárosi szövetben, a szárazföld belsejében (kontinentális éghajlaton), a modern utáni eszközökkel és anyagokkal azért, hogy a lakók úgy érezzék, egész évben a tengerparton nyaralnak? (Meg az autentikussághoz például egy mecset is hozzátartozna, hiszen az „élményfürdő” már adva van…) Az építésznek válaszolnia kell a kihívásra – öt összevont telken, 94 darab lakást, számos üzletet/irodát és parkolóhelyet kellett kialakítani: a Bethlen utcáról a tömb belsejébe mélyen benyúló négy egykori ház helyén két egymással szembeforduló, L alakú, tulajdonképpen szimmetrikus tömb emelkedik ki, közöttük burkolt sétálóutca nyílik (amelynek egyelőre még nincs „vége”, építészeti lezárása vagy kapcsolata a Garay utca irányába). A Malom közhöz képest sokkal szigorúbbak és viszszafogottabbak a tömbök, az alsó két szinten téglaburkolat (ez a hagyományos zártsorú beépítés párkánymagassága), felette egyszerű fehér vakolat jelenik meg, és a járókelőnek déjà vu-érzése támad: az építész Vár utcai, a kilencvenes évek közepére elkészülő banképületén látott már ilyet. Az előbbiek mellett ott is megjelent a kockából mint alapformából kiinduló építkezésmód, aminek az volt a jelentősége, hogy a szomszédos tömb magasságából le lehetett lépcsőztetni alacsonyabb szintre az új ereszt. Akarva vagy akaratlanul a Bethlen utcán ez a technika (bár iránya fordított, az új, magasabb párkány felfelé építkezik) összekapcsolódik a mediterrán képzettel, a sejtszerű, additív szerkesztésmóddal – de csak helyenként és csak formailag. Az azonos, neutrális kocka alapegységekből való – „posztstrukturalista jellegű” – építkezés záloga lehetne az izgalmas, egyszerű és korszerű téralakításnak, a sajátos, mégis déli ízű hangulat és az erőteljes kontextushoz viszonyítva is kellően semleges világ megteremtésének, de itt ez a folyamat csak elindul és megreked. Szerepe arra korlátozódik, hogy átmenetet teremtsen ala-
léptékükben és szellemiségükben is túlnőttek az adott hely- és időkontextusokon – látszólag. A felszín mögött azonban más rejtőzködik: az emlékekben és vágyakban szereplő képek oly mértékben meghatározzák az építészetet magát, hogy nemcsak eltakarják, hanem nem is engedik megvalósulni a béklyók között vergődve. Ezek a házak fokozatosan kényelmes otthonokká válnak, megvédenek a külvilág jelenségeitől és azok változásától, és így lesznek igazán „maiak”. És szépek. A Malom közi rajzok forrása: www.civishaz.hu, a mediterrán teraszház terveié: www.hajduép.hu.
DISPUTA Árkádok
csonyabb és magasabb tömeg, illetve nyereg- és lapos tető között, hogy a teraszok „mediterránok” legyenek, valamint helyenként a lakóegységek alaprajzi szervezésében is megjelenik. Bámulatos, hogy így is milyen sokféle lakástípus alakult ki, és hogy a ház egyéb szolgáltatásokkal is rendelkezik (közös napozóterasz, fitneszterem, szauna), csak a helyiségek elhelyezkedése, a közlekedőmagokhoz való kapcsolatuk nem megfelelően koherens és következetes. Nagyon fontos része az épületnek a már említett tégla mint anyag, ami redukált szerepben rátételemként, burkolatként jelenik meg az alsó két szintet és a sarkok bástyaformáját kihangsúlyozva, ráadásul pilléreken és gerendákon. Az utóbbi tény tovább gyengíti a tömegekből való építkezést („kockológiát”), sőt még kerámiadíszek, pillérburkolatok és oszlopfő absztrakciók is dúsítják a ház anyagkészletét. Sajátos nehézkességet kölcsönöz az épülettömbnek a méretes, ívelt tégla átjáróhíd és az óriás garázsbejárók kettőse, amit viszont rendkívül elegánsan ellenpontoz a teraszok pergoláinak virtuális kockakijelölése, illetve az egyszerű, lebegő záró ereszlemezek megformálása. Mind a Malom közben, mind a Bethlen utca mellett Kiss Gy. Imrének nagy számú, magas színvonalú lakást kellett létrehoznia viszonylag intenzív beépítésben azért, hogy új lakóközösségek alakulhassanak ki a változó debreceni belvárosban. Olyan élőhelyek jöttek létre, amelyek szükségképpen
37
Szabad út a szabad formák felé – tele akadályokkal Koroknai Edit DISPUTA Árkádok 38
Avagy lehet-e másként építkezni és másként élni a cívisvárosban? Valahogyan másként szeretnénk építkezni, itt, a keleti szélen – közel a román határhoz és távol az újrahasznosított újságpapírral szigetelt finn gerendaházaktól, az osztrák bio solar otthonoktól és a német környezetvédő szemlélettől. Valami másban szeretnénk élni, itt, ahol a város két gömbházának egyikét rózsaszínre festik, s ahol annak a néhány gerendaháznak a homlokzatán, amelyik egyáltalán megjelent a helyi piacon, nagy, fehér, műanyag garázskapuk virítanak. Valamiben, ami nem attól bio, hogy a könnyű szerkezetet favázra rakják. Olyanban, ami nem azért környezetvédő, mert a műanyag nyílászárók olyan jól szigetelnek, hogy alig kell fűteni, s olyanban, ami nem úgy „öko”, hogy a zöldtetőt egy 93 lakásos társasház tetejére képzelik több emelet magasban, alant sok garázzsal. Felhívtam nyolc irodát, amelyik házat épít és otthont árul. Nemigen értették, mit akarok. Pedig a kérdés egyszerű. Lehet-e egy kicsit máshogy, kicsit mást építeni itt, ekkor – ahol és amikor maguk a szakemberek is elismerik, hogy az építési engedélyek 80– 90 százalékát kiadni sem lehetett volna. Lehet-e egy kicsit környezettudatosabban gondolkodni és az ilyen gondolkodást – akár házat – így kivitelezni akkor és ott, ahol és amikor a szelektív kukákba dobott szemétből éves szinten egy főre két kiló jut átlagosan? (Miközben Nyugaton ez eléri a nyolc kilogrammot is.) Lakjunk jól – kicsit másként! Mondjuk sarkok és fokok nélkül. Egyenesek és párhuzamosok uralmát visszaszorítva. Szabad formák között, más anyagban. Lakjunk jól úgy, hogy mások is jól lakjanak: mi, a szomszédaink, s a fák és az állatok is. Éljünk jól úgy, hogy bár mindenünk megvan, mégis takarékoskodunk, úgy, hogy miközben mások vagyunk, mégis illeszkedünk. S miközben illeszkedünk, kicsit mégis mások vagyunk – talán épp azért, mert illeszkedünk. De nézzük sorba, hogyan is lehetne Debrecenben valami mást, valahogy másként, mondjuk a környezetet védve építeni. Van-e cég, amelyik környezetbarát építéssel foglalkozik, tervező, aki ért ehhez, hivatal, amelyik engedi, akár segíti is ezeket a törekvéseket, hely, ahol megfelelő építőanyagok kaphatók, ízlés, amely nem teszi
tönkre az önálló törekvéseket, és elsősorban szemlélet, amely itt és ekkor valami mást akar? S mindez netalán még illeszkedik is környezetébe. Először is: mit jelent ez? A legkörnyezetbarátabb építkezés természetesen az, ha egyáltalán nem építkezünk. De ha már építkezünk – márpedig építkezünk –, legalább meg kell próbálni nem a természet ellen tenni ezt. S gondolni arra is, amit felhúzunk, meddig bírja, ha pedig már nem bírja, milyen hulladék lesz belőle. Bio és öko. Hallani hallott, ám pontosan alig ismert szavak, jelentésükkel kapcsolatban sok félreértéssel – pontos megismerésükre vajmi kevés igénnyel. Bio- vagy ökoépítészetre ma Magyarországon, főleg Kelet-Magyarországon alig akad kereslet. „Nálunk gyanús, ha valaki vályogból vagy fából építkezik – magyarázza Kőszeghy Attila építész, a Debreceni Egyetem Műszaki Főiskolai Karának főigazgatója, aki azért azt is elismeri, hogy ez nem teljesen alaptalanul van így. Szakmai szempontból a föld- és faanyagú építkezés ugyanis az utóbbi évszázadban elhanyagolt terület, és azok, akik felvállalják, gyakran szerkezetalakító ismereteik gyengeségét palástolják vele. A tevékenységhez tartozó technikák messze elmaradnak attól, ami az üzletiesítéshez kellene, amitől az ökoház termékesíthető lenne. Van néhány fiatal, aki nagy érzékenységet mutat a »divatos« szöveg iránt: fenntarthatóság, energiatakarékosság. Csak sajnos rengeteg értelmetlenséget hordunk össze ezekről. A főiskola a természetbarát építészet műszaki megalapozásában szeretne komoly szerepet vállalni. A karon működik egy biomechanikai laboratórium, esélyt adva arra, hogy ha már bioformálással foglalkozunk, akkor ne csupán külsőleges héjutánzásról legyen szó, hanem az élő szervezetek működésének több szegmentumát is megismerjék a hallgatók. A különféle természeti élő formáknak a »nem-buta« utánzásával, környezetének, szerkezetének, változóképességének transzponálásával is foglalkozunk. Az építészeti elmélkedések nem mentesek a hazugságoktól. Amikor szabadabb formálásról beszélnek, szabadabb formálású házról és benne szabadabb életről, az hazugság. Bizonyos típusú, úgynevezett
Ez tehát a háttér, ami, ha úgy tetszik, valami, ha úgy tetszik, egyelőre semmi. Az elméletet azonban a gyakorlatnak kell(ene) követnie. Saját utak Felhívtam tehát nyolc irodát, hogy biovagy ökoházban szeretnék élni. A 93 lakásos zöldtetős otthontömegen és a könynyűszerkezetes építkezési módon kívül nemigen tudtak mit mondani. Saját utakat kell tehát keresni, mindenekelőtt erre fogékony tervezőt és szakembert. Ha vannak ilyenek.
DISPUTA Árkádok
bioformálások depressziósokat is kitermelhetnek, ugyanúgy, mint a házgyári formák. Egy élet- és használatidegen bioforma változtathatósága még a paneles házakénál is kisebb. De természetesen támogatjuk ezeket a kísérleteket, mert különben hogyan is tisztulna le a folyamat. Szerintem azonban nem az a lényeg, hogy egy technológia diktálta formálással próbáljunk kiagyalni épületeket. Elsősorban az életformát kellene felülvizsgálni, a »diszpergáltan« gyilkos polgári életmódot kellene megváltoztatni. Az iskolának akkor lenne igazán jövője, ha a hagyományos életformamodelleket tudná górcső alá venni.”
39
DISPUTA Árkádok
Szabad formák Másként gondolkodók pedig vannak. Kassai Zsolt építész egykori munkatársától kapta a fertőzést, akivel gömbházakból egy egész telepet terveztek Józsára. A nyolcvanas években ez persze megbukott, pedig a telepítési elveket a világon egészen egyedülálló módon dolgozták ki: egy verbális kommunikációs rendszert alapul véve, ami úgy jelenik meg, hogy a házak füttytávolságra állnak egymástól. Akkoriban Franciaországban foglalkoztak ilyen szabad formákkal, ezért 89-ben Kassai Zsolt is ott kötött
40
ki. „Ennek a tervezési elve akkor még nem volt leírva, s tulajdonképpen most sincs. Az anyagokat pedig nem lehetett beszerezni nálunk, ezért ki kellett találni – emlékszik vissza a most is épp egy gömbházon gondolkodó építész. – 1995-ben szabadalmaztattam az építési technikát, ezzel a kéregzsalus módszerrel épült meg aztán Debrecenben a Nagybánya utcai gömbház. Azon az alapon, amit Franciaországban láttam, de más anyagból: beton helyett egy finomabb habarcsot használtam. Viszont a ház energiatakarékos, s jóval kisebb a burkolandó felülete is. Statikust nem is találtam hozzá még akkor. Aztán a városba érkezett Kovács Imre, összeraktuk, amit tudtunk, és így szabadalmaztattuk az új eljárást, a háromrétegű szendvicshéjat.” „A lényeg az, hogy a szerkezet úgy működjön, mint a csont vagy a lágyszárú növény – magyarázza Kovács Imre építőmérnök, egyben tanszékvezető főiskolai docens, hozzátéve: a gömbházakat ők szabad formájú héjaknak nevezik. (A közvélemény szerint Frédi-Béni-házak.) Ezeket a nőtt szerkezeteket a természet tervezi meg, s ezekre alapozva az épület szerkezetét úgy tudjuk elkészíteni, ahogyan a természet építkezik. Miként a számítógép az emberi agyat követi, úgy az építészet a természetet. Az építészet filozófiája akkor kezdődik, ha megértjük a természetet. A mi házaink attól bio- vagy ökoházak, hogy formájukban és szerkezetükben a természetből merítenek. Márpedig annak szerkezetiségében, amit általában bionak vagy ökonak neveznek, ez általában nincs benne.”
Minden, ami engedélyezhető S ha már a megjelenésnél járunk: építeni tulajdonképpen bármit lehet. Ami engedélyezett, szabályos és betartja az előírásokat. A hagyományostól eltérő anyaghasználatú építkezésekkel kapcsolatosan ugyanis az engedélyezési feltételek alapvetően ugyanazok. (Igaz, ezt szóba hozva leginkább csak a könnyűszerkezetes technológiára gondolnak a hivatalban is.) „Amennyiben érvényes ÉMI-engedéllyel rendelkezik a tervezett könnyűszerkezetes vagy más építési rendszer, és ennek az engedélynek egy másolati példányát csatolják a kérelemhez mellékletként, akkor semmiben nem különbözik az eljárásunk – nyugtat meg mindenkit Áts László, a műszaki osztály vezetője, tovább részletezve a lehetőségeket. – Amennyiben nem rendelkezik ÉMIengedéllyel, tehát egyedi tervezésű favázas vagy fémvázas építési módról van szó, akkor igazoló számításokat kell mellékelni, melyek szerint a tervezett épület megfelel a tartószerkezeti, hőháztartási, tűzvédelmi követelményeknek.” A megengedő előírások ellenére Debrecenben a műszaki osztályon eddig még nem találkoztak biovagy ökoépítészeti törekvésekkel – kérdés persze, mit tekint a hivatal ilyennek. Annyi viszont tény, hogy ma még a könnyűszerke-
zetes technológia számít MÁSnak, az, aminek már az említésétől is a fejét fogja az építészek jelentős része. Debrecenben mindenesetre csak becsülni tudják, hány ilyen könnyebb ház készülhetett az elmúlt években. Szakemberek szerint az engedélyek legnagyobb részét nem is lehetne kiadni. Statikusok is alátámasztják ezt – név nélkül természetesen –, hozzátéve: azért ezek a házak sem dőlnek majd össze. „Csupán” a hivatalosan elfogadottnál itt-ott vékonyabbak a falak, a faanyag kezeléséről pedig gyakorlatilag mindenki – gyártó, kivitelező, munkás és műszaki ellenőr egyaránt – mást mond, ha szóba kerül egyáltalán. Mert ha lehet, ezt el is hagyják helyenként. „Lehetni persze nem lehet, de ha nincs résen az építtető, nagyon könynyű átvágni” – mondják a műszaki ellenőrök, akik jól (fel)ismerik az úgynevezett átverős trükköket. Kérdés, hogy idejében leleplezik-e vagy sem. Megfizethetetlen Debrecenben, de Magyarország egész területén is nehéz a bio- vagy ökotörekvésekhez szemléletben és megjelenésében is illő építőanyagot találni – különösen megfizethetőt. A Nagybánya utcai gömbház lakói még jól emlékeznek arra, mennyit küszködtek a kerek vagy legömbölyített sarkú ablakok beszerzésével, aztán pedig befüggönyözésével. Egymillió forintért akarták megcsinálni a karnist és a függönyt a három szobai ablakra – meséli a háziasszony, aki végül a két gyerekszobára maga készítette a sötétítőket. A bio és/vagy öko szemlélet egyik fő törekvése az energiatakarékosság, ami főként a fűtésnél jelentkezhet. A legjobb az lenne, ha mindenki tartana otthon egy saját kis biogázos tűzhelyet, mint például Kínában, ahol nagyon büszkék az emberek, ha ilyennel főznek. Persze ez csak egy apró csepp a tengerben. A dolog lényege az lenne, ha a megújuló energiaforrásokat ismernénk fel és hasznosítanánk egyre inkább. Mégpedig napelemek, napkollektorok vagy biomasszás tüzelés révén. Persze azt e fűtéstechnikák „szerelmese”, Grasselli Gábor is beismeri, hogy a megújuló ener-
DISPUTA Árkádok
S hogy mi köze mindehhez Debrecennek? Kassai Zsolt szerint nem véletlen, hogy Magyarországon elsőként itt született gömbház. Azt mondja, hagyományuk van itt ezeknek a gondolatoknak. S természetesen nem a közelmúltra gondol. „Debrecenben egykor rengeteg ház készült sárból, vályogból. A régi, gallyból, vörös tövű nádból épített maszszív vázakat követem és tulajdonképpen ezt csinálom meg hálóból. Mert nincs olyan, hogy valaki újat talál ki, csak másképp rakja össze a dolgokat, és abból új jön ki. A héjszerkezeti forma teljesen szabad, bármit meg lehet belőle csinálni, de nem ez a cél. Ahogy az sem, hogy kirívó legyen egy-egy otthon.” Pedig a gömbház itt, a Nagybánya utcán elég feltűnő. Persze hegyen vagy erdőben – ahová az eredeti szándék elképzelte – egy nagyobb kavicsként hatna.
41
DISPUTA Árkádok
giákra épülő technológia (például a fűtési) legalább kétszer annyiba kerül, mint a hagyományos rendszer kiépítése. „A megtérülés pedig hosszú, ezért is népszerűtlen ma még – fűzi hozzá a Debreceni Egyetem Agrártudományi Centrum Géptani Tanszékének vezetője. – Ráadásul míg Nyugaton az ilyen jellegű pluszköltségeket általában teljes egészében megtérítik, addig nálunk alig akad támogatás. Ami van, az a keret is kimerül már márciusra. A legtöbben pedig nem is tudnak róla.”
42
Környezettudatosan építkezni tehát drága. Még ha ezzel nem is ért egyet az ökotechnika híve, a tapasztalat más: a műanyag olcsóbb, mint a fa, a napelem, napkollektor vagy környezetvédő kazán drágább, mint a hagyományos gázos, sok helyen pedig egyszerűen nincs hely arra, hogy mindez megvalósuljon. De hol, hová? Ha valaki mégis belevág, sőt be is fejezi környezettudatosabb szemléletű otthonát, egy újabb falba ütközik. S ez épp a környezet fala. Nem a természetes, hanem a „mesterséges” környezeté: a szomszédoké, az utcáé, az utcaképé. Már ha egyáltalán van ilyen. „A környezetre figyelés nagyon fontos, s ebben a tekintetben a magyar építészet katasztrofális állapotban van – szögezi le Kőszeghy Attila. – Akár építtető, akár építész az illető, 90 százalékban nem hajlandó megnézni, hogy mi van mellette. Pedig ott kezdődik az értelmiségi, hogy odamegy a szomszédhoz és megbeszéli vele, milyen elképzelése van, hogyan tudják ezt összehangolni. Hogyan kellene a házukat összehozni, hogy az utcakép is jó legyen. Egyelőre ez nem működik, pedig ha csak két vagy három ház köszön egymásnak az utcában, már megérte a fáradozás.”
A kiadott építési engedélyek között a könnyűszerkezettel készülő épületek aránya 5% körül mozoghat. 2003-ban összesen 1789 lakásra adtak ki engedélyt, ebből 116 társasházban 1053 lakás van, a többi egy-kétlakásos családi ház. 2004-ben összesen 1752 lakásra adtak engedélyt, ebből 88 társasházban 1158 lakás épül, a többi egy-kétlakásos családi ház. „Bio- vagy ökoépítészeti törekvésekkel a városban konkrétan még nem találkoztam, de ezek elbírálásánál is a fent leírtak érvényesek – mondja Áts László osztályvezető. – A hivatalnak, illetve a műszaki osztálynak nem feladata a különböző rendszerek támogatása, mi az építéshatósági jogkörön belül maradunk.”
A groteszk dráma remekei Aki a napjaink talán legismertebb, legnépszerűbb, mondhatni élő klasszikusának számító költőről, Kányádi Sándorról eddig nem tudta, hogy drámákat is ír, annak bizonyára nagy meglepetés ez a színműveket tartalmazó új Kányádi-kötet. Először jelennek meg könyvbe foglalva ezek a drámák, amelyek közül kettő még a hatvanas évek végén született. S aki nem olvasta őket (folyóiratban) vagy nem látta színpadi előadásaikat, az most egyéb okokból is meglepődhet. A tradicionálisan elégikus hangvételű, krónikás és személyes-vallomásos panaszdalok, a látszat-egyszerűségükben delejező tűnődő-meditatív költemények, „szelíd fohászok”, a mágikus-varázslatos, az egyszerre a köznapias és az archaikus báj erejét sugárzó gyermekversek szerzője a drámákban egészen más hangon szólal meg. Ez a másság pedig a hatvanas évek modernizmusához, a groteszk és az abszurd színjátszás úttöréseihez kapcsolódó intonáció, a maga harsányan demonstratív tragikomikumával, fekete humorával, bohózatosan stilizáló apokaliptikus vízióival. Az igaz, hogy a lírikusi életműtől sem idegen az avantgárd vagy neoavatgárd szövegképzés, formakonstruálás vagy éppen depoetizáló, antilírai beszédmód (a konkretizmustól a minimalizmusig), a játékos-ironikus metatextuális önreflexivitás, sőt akár az önlefokozó-deperszonalizáló posztmodern szövegindáztatás sokértelműsége – mégis, az ilyesfajta esztétikai-poétikai vonásokat ezek a drámaművek meghökkentően sűrítve hordozzák. A Kétszemélyes tragédia 1968–69-ben íródott, de Romániában meg sem jelenhetett, csak Magyarországon, és egy évtizeddel később, a debreceni Alföld folyóirat hasábjain (1979/5.). (Aztán a fordulat után a marosvásárhelyi Látó is újraközölte, 1990/99. számában. – Legújabban pedig a debreceni KonzervArtaudrium színtársulata játszotta nagy szakmai sikerrel.) A darab a legmagasabb művészi szinten kapcsolódik az abszurd (és „abszurdoid”) dráma korabeli tendenciáihoz (nemkülönben az erdélyi magyar drámaírás Sütő András, Székely János, Deák Tamás, Kocsis István, Lászlóffy Csaba akkori művei jelentette megújító, ún. „vérátömlesztő” „nagykorúsításához”), a nyugati inspirációkat szervesen ötvözve azzal a kelet-, közép- vagy közép-kelet-európai groteszk (Mrozek, Rózewicz, Havel, il-
letve Örkény István, Páskándi Géza, Szőcs Géza és mások képviselte) szemléleti tendenciával, amely az általános emberi elnyomorodás metafizikai összetevői közé a konkrét társadalmi körülmények vonatkozásait, illetve képtelenségeit is bevonja. („Samuel Beckett színdarabjában Vladimir és Estragon Godot-ra vár. De hol? Akárhol. És mikor? Nem érdekes. Bármikor és a föld bármely pontján. Vladimir és Estragon absztrakció, nincs más dolguk, mint az, hogy várjanak, valahol a térben”; „mi viszont jobban szeretjük drámáinkat konkrétan és pontosan elhelyezni az időben és a térben”; „mi nem érezzük jól magunkat a semmiben, nekünk meg kell érintenünk a földet, hogy erőt merítsünk belőle”; mert „az életért, a nemzet megmaradásáért vívott állandó küzdelem bizonyos szorongást fejlesztett ki bennünk” – fejtegeti Örkény István.) Az egyetemes (képletalkotó-parabolisztikus) modellalkotás, a filozófiai tételesség, az elvonatkoztató, példázatos látomásosság itt a negatív sorstapasztalat végletességére épül: a félelem, a szorongás, a rettegés mindennapi élményvalóságára. (A „nem rögzíthető félelem, az ismétlődések, a bizonytalanság paroxizmusig fokozódó mindenhatóságának” inszcenírozása során „Kányádi megőrzi a hagyományos drámából a feszültség állandó fokozásának elvét, s a környezetrajzban is nagyobb pontosságra törekszik, mint a ‘tiszta’ abszurd képviselői” – szögezi le összefoglaló irodalomtörténetében /Romániai magyar irodalom 1944–1970, Bukarest, 1973/ Kántor Lajos és Láng Gusztáv.) A fiatal, gyermekét váró (és név nélküli) házaspár minden, legintimebb szerelmes szavát is egyenesben közvetíti a lakásukban elhelyezett lehallgatókészülék a titkosrendőrség számára. A legtipikusabb élethelyzet volt ez a romániai diktatúrában szenvedő magyar kisebbségi értelmiségiek körében – amint az ebben az otthon bensőséges légkörét is totálisan megmérgező közegben az éber önkorlátozással vegyes örökös rémüldözés viselkedésformája: a megalázottság, a kiszolgáltatottság megszokhatatlan megszokása is. A hatalmi terror kialakította tudatállapot, a bekerítettség, a körülszorítottság pszichózisa, a pszichikai börtönlét nyomora, nyomasztó légköre, amely minden kimondott szó, minden lélegzet meggondolására, a személyte-
DISPUTA Lépcsők
(Kányádi Sándor: Ünnepek háza)
43
DISPUTA Lépcsők 44
len, rejtélyes, titkos felügyelet, ellenőrzés jelenlétének folytonos számításba vételére kényszerít. („Hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van”; „mert álmaidban / sem vagy magadban, / ott van a nászi ágyban, / előtte már a vágyban”; „hidegben és homályban, / szabadban és szobádban” – Ilylyést idézve.) A férj és a feleség egyfolytában keresi, vadássza a „poloskát”, a gyanús telefonkészüléket megpróbálják eldugni, az ablakba kitenni, bebugyolálni, hangos magnózene mögé akarják saját szavaikat bujtatni, és ezernyi más csellel, manőverrel (például magnófelvételek segítségével elvégzett hangerőpróbával, hangerő-beállítással) kiiktatni a megfigyelés technikai eszközét. Mert egyébként szakadatlan az ijedelem, hogy ki mit beszél, szünet nélküli a lelket és az elmét beteggé torzító elővigyázatosság, a vendégek, a barátok minden mondatát utólag is szinte tébolyult gyanakvással elemző rágódás: hogy miből és miképpen lehet baj. Mert ebben a világban valóban bárkit bárhogyan értelmezhető lehallgatott vagy besúgott szaváért elvihetnek, eltüntethetnek, likvidálhatnak. A rémuralom kínzó atmoszféráját csak a megszületett gyermek oldja valamelyest – egyszerre valóságosan és jelképesen –, miközben marad a rögzült, beidegződött félelem, s a keserű-fanyar önjellemzés: „a ló s az eb beledöglenék, az ember beleszokik”. S a villódzó többértelműségek, asszociációk, sorsmetaforák tömkelegét sűrítő, a groteszk komédia millió humorforrását kiaknázó párbeszédek, nyelvi és létértelmező szójátékok, szóviccek, utalások, áthallások, hátborzongató bohóctréfák özöne: a jelentéses bizarréria színes és sziporkázó szőttesét alakítja ki, az irónia, a tragifarce köntösében a legsúlyosabb egzisztenciális (történelmi, lélektani, erkölcsi) gondolatiságot emeli az érzékletesen egyetemes létvízió magasába. Amely látomás az ember hatalmi tönkretételének, lét- és identitásvesztésének állandóan fenyegető veszélyéről szól különleges művészi erővel – hangsúlyosan a Páskándi-féle „abszurdoid” kategóriájával illethető drámapoétikai alakzathoz tartozó esztétikai karakterjegyekkel (Pécsi Györgyi /Kányádi Sándor, Pozsony, 2003/ szerint.) Az „újkori emberiség olykor már tapasztalt rettegésének hiteles lélektanával” – amikor a groteszk „a realitásból fogan”, s a József Attila-i félelem kozmikus technikai rettenetbe fordul, mert „szalagra rögzítik, hogy miről álmodom” –, ahogy Faltól falig című tanulmányában Ablonczy László írja róla (Alföld, 1979/5.). És „ebben a fajta groteszkben nem a kozmikus egyedüllét és szétbom-
lás, hanem a hatalmi manipuláció hozza létre az abszurd jelenségeket”; „a megfigyelés alatt tartott embernek összes energiáját a félelem elleni küzdelemre kell fordítania, ahogyan a redukálódott életminőség, a félelem, a gyanakvás interiorizálódása megkeseríti és ellehetetleníti a személyes, bensőséges kapcsolatokat” – ahogyan Bertha Csilla is megállapította az említett debreceni előadás kapcsán (SZÍN-KÖRet, 2000/1.). „Nem lehet így élni” – tör ki egyszer a férfi; „csak így lehet élni”; „és élni kell” – vágja rá az asszony, mintegy felidézve az erdélyi irodalomban a harmincas évek második felében lezajlott nevezetes „non possumus”-vitát, amelyben Makkai Sándor azt állította, hogy kisebbségi nyomorúságban emberként élni nem lehet, Reményik Sándor válasza pedig az volt, hogy „lehet, mert kell”, s úgy, „ahogy lehet”. Kányádi is megfogalmazza tehát a sok vonatkozású „csak így lehet” reakcióját, s alapvetően ez a gyötrelmes sodródás, bomlás, pusztulás jellemzi Ünnepek háza című 1970-es (Korunk, 1970/12.; Szivárvány, 1996/2.) darabjának családi álidilljét is. A szocialista rendszerben magas, vezérigazgatói pozíciót betöltő apát a várt kitüntetés mellett hirtelen-dicstelen nyugdíjazzák, a hazugságon alapuló ünnepi estély azonban folytatódik, s gyermekei és a haverok, az aranyifjak bulizásába, végül pedig egyfajta groteszk haláltáncba torkollik: amikor az egyetemista lány bejelenti, hogy állapotos az apa, a család legjobb házibarátjától, az öregedését most is kakaskodással leplező keresztapától, s erre az amúgy is csalódott, megfáradt apa voltaképpen szörnyethal. Az állandó tivornyázásra vagy legalábbis kiüresedő, önáltató mulatozásra berendezkedett „ünnepek háza” így valójában „bolondok háza”, s a generációkra kiterjedő romlás lélektanierkölcsi hínárjából csak egyik-másik egészségesebb ösztönű fiú igyekszik kiszabadulni. A helyzetkomikum tarka sokrétűsége a személyes és a társadalmi képmutatás, az erjedő hipokrízis kavalkádját jelzi, a morális roncsolódás elkerülhetetlenségét a forgatagos történelmi időben. (A haláltáncmotívum egyébként hasonló szerepet tölt be több más erdélyi drámában, például Sütő András burleszkszerű, a későbbi korszakot, a nyolcvanas éveket megjelenítő Balkáni gerléjében is.) Átfogó, monografikus drámatörténeti munkájában (Fejezetek a romániai magyar dráma történetéből, Kolozsvár, 1976) Kötő József a „realista szimbólumteremtés” módozatait emeli ki, s rámutat a társadalmi drámákra általában jellemző gondolatiság, a „gondolat poénja”, illetve az „elszórt rep-
likákból” szövődő ún. „poéndramaturgia” közötti birkózás mibenlétére. A műnek egy másik korabeli kritikusa, Páll Árpád pedig még inkább a hagyományos és az új dramaturgia ötvözésének organikus teljességét – „gondolati mélység és magasság” együtthatását – dicsérte (Utunk, 1971/13.; és uő.: A szó és a látvány – Nézőtéri jegyzetek, Marosvásárhely, 1995). Azt nyomatékosítva, hogy a színes, változatos figurák felvonultatása, a jellemfestés árnyalatai meg a szerteágazó párbeszédek mögött „valami nagy szöveg alatti áramlás” érzékelhető: a szavak, mondatok, dialógusok által tételesen ki nem mondott, „de csalhatatlan biztonsággal észlelhető életérzés, filozófiai elv vagy szempont” sugallata. Ezt az illúziók, a képzelgések, a vágyak és a valóságtények keveredése adja, miként Csehovnál is, akitől szerkesztésben, ábrázolásmódban, cselekménybonyolításban Kányádi talán a legtöbbet tanulta. És idézett írásában Ablonczy László is éppen arra mutat rá, hogy a darab a parabolisztikus tendenciák mellett vagy helyett leginkább „a megrendülés, a megrendítés csehovi dramaturgiáját követi”. Gyűlöletből szerelmi egymásra találás: ez a szépséges lányunoka – farkasok általi szétmarcangoltatás: ez pedig a kiúttalan ötvenes évek elején (az erőszakolt kollektivizálás csapdái között vergődő) elszegényedő parasztember-nagyapa sorsa Tamási Áron 1964-es balladai novellájában, a Gyökér és vadvirágban. Szerelem és halál, lélek
és természet, érzékiség és tragikum sugallatosan izzó, sejtelmes összefüggései és ellenpontjai feszítik a történet és az elbeszélés hangulatát – „a romantikus vágy ütközik össze a valóság törvényszerűségeivel ebben a rejtett erotikával fűszerezett, az emberi jellemeket és társadalmi gondokat hitelesen és nagy erővel tükröző történetben” (Taxner-Tóth Ernő: Tamási Áron, Bp., 1973.), amelynek végső kicsengése szerint „a világ kínban és fájdalomban lesz tökéletesebb, teljesebb, igazabb” (Izsák József: Tamási Áron, Bukarest, 1969.; Toronto, 1999.). S ezt élénkíti tovább Kányádi a nyolcvanas évek végén megszövegezett „tévéballadája”, amely tulajdonképpen az eredeti mű átírása, filmadaptációja, tévéfilm-forgatókönyve, s a megőrzött szuggesztív Tamási-atmoszférának a felgazdagított, mennyiségileg megnövelt dialógusokkal való megelevenítése, sőt fokozása, kiterjesztése. Csak három színmű is rendkívüli formaváltozatosság, egyszersmind markáns szemléleti karakter megnyilatkozása; a „gondolati mélység és magasság” (Páll Árpád) együttes szféráiban. A Kányádi-életmű jelentős szeletét alkotják – s mert mondandójuk és kifejezésmódjuk elavulhatatlanul aktuális: várják az újabb, minden bizonynyal sikeres előadásaikat. (Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2004) Bertha Zoltán
Pályakép, korkép, kórkép, kritikatörténet A Kossuth Egyetemi Kiadó sorozatában ezúttal Kányádi Sándor 2003-ig megjelent műveiről olvashatunk kritikákat, tanulmányokat. Az 1956 és 2003 között életre hívott írások – igényes válogatás mellett is – tekintélyes száma igazolni látszik Bertha Zoltán megállapítását, mely szerint az elmúlt évben 75. születésnapját ünneplő Kányádi Sándor „az egész magyar nyelvterületen, a legszélesebb olvasóközönség körében (...) az egyik legközismertebb, legnépszerűbb, kivételesen szeretett és klasszikusként megbecsült alakja irodalmunknak”. (Fekete-piros versek költője. In: Kányádi Sándor
válogatott versei, Magyar Napló, 2004). A 2004-es esős ünnepi könyvhéten a szerzői dedikációra várók kígyózó sora arra utalt, hogy az említett ismertség, kedveltség nem csak egy szűk szakmai rétegre korlátozódik. Napjainkban ennek a ténynek kulturális, esztétikai, morális, egyéni és közösségi sorsot egyaránt befolyásoló jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. A „siker” e tekintetben túlmutat a szerző alkotásainak, pályájának szóló megérdemelt elismerésen, szól az alkotásai és személyisége által képviselt esztétikai és erkölcsi értékeknek, valamint önismeretet, identitást segítő, őrző
DISPUTA Lépcsők
Tanulmányok Kányádi Sándorról (szerk.: Márkus Béla)
45
DISPUTA Lépcsők 46
alkotói, emberi létének is. Minden nemzetnek szüksége van olyan alkotókra, akiknek műveiben egy-egy nemzet saját kultúrájának, identitásának gyökereit, továbbélési lehetőségeit látja. Az ilyen alkotásokat gyakran ítélik korszerűtlennek, provinciálisnak. Kányádi Sándor eddigi életművével kapcsolatban éppen ezért feltétlenül utalni kell a fordításokban megjelent művek kedvező fogadtatására, valamint a Pécsi Györgyi által is hangsúlyozott tényre: „költői világának közéletisége, életközelsége mellett (ellenére) még a diktatúra legtragikusabb évtizedeiből küldött ’palackposta’-versek is elsősorban nyelvi, formai gazdagságukkal, mívességükkel, merész kísérletezésükkel, virtuozitásukkal hívták föl magukra az olvasók figyelmét. És valóban, a ’népi’, az ’elkötelezett’, a ’nemzeti sorsirodalom költője’ hallgatólagos vagy kimondott toposza mögött és fölött mindig ott a poeta doctus univerzalitása. Kányádi Sándor költészete – ahogy Csiki László fölfigyelt rá – mintegy megismétli a magyar irodalom törzsfejlődését: a népköltészettől, zsoltároktól, krónikás énekektől Petőfin, Arany Jánoson, Adyn, az erdélyi helikonistákon át a 20. század fontosabb stílusirányzataiig, egészen a posztmodern szövegirodalomig.” (Kányádi Sándor, Kalligram, 2003) A két monográfia mellett az egyes művek, kötetek, pályaszakaszok, műnemek, műfajok vizsgálatával, értelmezésével ezt az utat öleli fel a Márkus Béla által szerkesztett tanulmánykötet is. „...a férfikor nyarában” című rész a költői pálya kezdetét mutatja be a recepció tükrében. Az első kötetekre reflektáló kritikák – igen eltérő esztétikai szempontok alapján – a Virágzik a cseresznyefa „népies, petőfis” hangvételétől a korai gyermekverseken keresztül, a Harmat a csillagon, a Kikapcsolódás, a Függőleges lovak és a (gyűjteményes kötetként megjelenő) Fától fáig új kifejezési formáit, saját költői hangot dicsérő, „költővé avatásáig” tartó pályaszakaszt mutatják be. Felvillantják a későbbi művekben is lényeges szerepet játszó motívumokat, hatásokat, morális, szemléleti alapvonásokat, egy kulturális, irodalmi intertextuális „bázist”. Költészete későbbiekben is érvényesnek bizonyuló jellemző vonásainak bemutatása – egyéni és közösségi sorsvállalás, esztétikum és morál, hagyomány és modernitás együttes igénye, játékosság, kísérletező kedv – mellett a recenzensek számos olyan kérdést fogalmaznak meg, amely a későbbi művekkel kapcsolatos kritikai, elméleti vitákban, dialógusokban is felbukkan. Csiki László 1971-es írásában
Kányádi költői, irodalomtörténeti jelentőségének felmérését hiányolja, a „tipikus romániai magyar költő” mítoszteremtésének vizsgálatát sürgeti. „Teljes értékűeknek tekinthetjük-e nemzetiségi magyar irodalmunk alkotásait, amelyeket éppoly elfogulatlanul és tárgyilagosan ítélhetünk meg, mintha a világ bármelyik írója tette volna asztalunkra? – kérdezi Izsák József, majd így folytatja: „feltétlen mértékadónak, sőt lekezelőnek kell-e lennünk értékeinkkel szemben, mert nem franciából, angolból vagy németből fordították, tehát csak honi.” (Sors és kötelesség). A kérdés pro és kontra módosult formában több konferencia, dialógus tárgya volt az irodalomtörténészek, elméletírók, kritikusok körében. Konkrétan Kányádi műveinek recepciójában is rendszeren visszatérő probléma maradt, gondoljunk csak Cs. Gyímesi Éva kritikus hangvételű írására és az arra érkezett reflexiókra. A Mítosz és kísértetjárás között cím alatt szereplő írások egy része a Fától fáig és a Szürkület című kötetek értelmezése, más részük egy-egy speciális probléma vizsgálata. Izgalmas polémiák bontakoznak ki a Fától fáig gyűjteményes kötet kapcsán Vásárhelyi Géza, Katona Ádám és Gálfalvi Zsolt tollából, valamint Cs. Gyímesi Éva „S van-e vajon költészet még a versekben?” Avagy: tehetetlen a poétika? című elméleti felvetése nyomán. Egyed Péter a mítosz és látszat kettősségére, a szembenézés, önvizsgálat mozzanataira hívja fel a figyelmet, Cs. Gyímesi Éva alany és tárgy, tárgyiasság és gondolatiság viszonyát vizsgálja Kányádi költészetében, Grezsa Ferenc a Szürkületről mint addig legegységesebb szerkezetű kötetről szól, kiemelve a szerző morális felelősségtudatát, igazságkereső szenvedélyét. Olasz Sándor és Márkus Béla egyaránt felhívják az olvasók figyelmét a későbbi Kányádi-recepció egyik leggyakrabban vizsgált művére, a Halottak napja Bécsben című gigantikus alkotásra. Sütő András az ötvenéves költőt köszöntve Kányádi öntörvényű fejlődését hangsúlyozza, a Szürkületet „egy közösségi gondjainkban virrasztó-vergődő lelkiismeret megrendítő dokumentuma”-ként értékeli. Pécsi Györgyi alapos áttekintésének, értelmezésének címét kapta az elsősorban a Fekete-piros verseket és a Sörény és koponya költeményeit értelmező írások csoportja. A Fekete-piros versek kapcsán Szakolczay Lajos „lírában álcázott történelemkönyv”ről szól, Cs. Nagy Ibolya Kányádi közösségi elhivatottságát, szereptudatát, kifejezőerejét hangsúlyozza. Görömbei András
fogalmazza meg észrevételét. A továbbiakban képet alkothat az olvasó arról, milyen eltérő utakon járva, milyen sokrétűen teszik ezt az eddigi életmű utolsó köteteinek értelmezői. Kovács Béla Lóránt Kányádi új posztmodern írásmódját üdvözli a Valaki jár a fák hegyén vizsgálata kapcsán, kiemeli a szerző múltjának rendszerezésére, összefoglalására irányuló igényét. Rónay László ugyanakkor Kányádi költészetének elmélyülését említi, alapvonásaiban nem érzékel gyökeres változást. Ködöböcz Gábor és Pécsi Györgyi a szent és a profán, Isten és a hit megjelenítési módozatainak szempontjából vizsgálják Kányádi líráját. Bertha Zoltán a Valaki jár a fák hegyén című vers érzékeny értelmezését nyújtja. A Felemás őszi versek kapcsán Nagy Gábor és Márkus Béla a szerző költészetében megbúvó derűt és bölcsességet emeli ki, Vörös István Kányádi verseinek szépségét, szerethetőségét, „kaotikus egységét” hangsúlyozza. Az egyes fejezetek megszerkesztett sorrendjéből feltáruló pályakép mellett a kötetben kibontakozó recepciótörténet számos esztétikai szemponttal szolgál az életmű megismeréséhez, érzékletes történetét nyújtja a különféle kritikai irányultságoknak, melyek különbségei így, egymás mellett szerepelve, igen kirívóak. Nyomon követhető Kányádi Sándor eddigi életművének konkrét recepciótörténete is, mely ugyan válogatott bibliográfiáját nyújtja a műveknek és az azokra érkezett reflexióknak, de az utalások, hivatkozások tovább bővítik a szerepeltetett írások körét. A kritikák, tanulmányok, esszék keletkezésének időbeli kiterjedtsége tágabb lehetőséget teremt a különféle szemléletű szerzők közötti dialógusra, ez esetben egy életmű kapcsán, konkrét polémiákban vagy puszta egymásmellettiségükben jelezve a különbségeket, egybeeséseket, kiemelve olyan közös pontokat, amelyek kulcsfontosságú elemei, fordulatai, jellemzői az értelmezett életműnek. Ezek a közös pontok az életművet nem vagy kevéssé ismerők számára is hangsúlyossá teszik az alapvető jellemzőket vagy kulcsfontosságú műveket (mint láthatjuk ezt például a Halottak napja Bécsben vagy a Fekete-piros értelmezései kapcsán). A szerkesztésben megfigyelhető az a törekvés, hogy az írások a sorrendnek köszönhetően több jelentésréteggel rendelkező „történetet” alkossanak, s ez a „történet” mindig bővüljön valamilyen információval, másként vagy mást tárjon fel az életmű kapcsán. A válogatás mentes az üres futamokként összegezhető írásoktól. A tanulmányok heterogenitását leggyak-
DISPUTA Lépcsők
mindkét kötetet a „közösségi létállapot tükre”-ként értékeli, mint írja: „Az az erdélyi magyar sors, az a tragédia, amelyik az ő fekete-piros verseiben megjelenik, a humanitás védtelensége miatt Európa és az emberiség szégyene.” Márkus Béla a Sörény és koponya értelmezése kapcsán száll vitába Cs. Gyímesi Évával, érzékeltetve a költő játékos hajlamát, azt a „hamiskás-huncut mosollyal” kísért bölcsességet, amely képes látni, láttatni önmagát szépségében, esendőségében, képes elgondolkodtatni, de felülemelkedni, kitekinteni is, tükröt tartani egy szűkebb vagy tágabb közösség elé, közben az emberi határokat kutatva. A Megtartó hagyomány mellett leginkább a dráma, drámaiság fogalmai fűzik össze az írások következő csoportját. Talán ez a legizgalmasabb, legmegrendítőbb fejezete a kötetnek. Érdekességét az adja, hogy a lírikus bemutatása mellett itt a színpadi művekről is olvashatunk. Ablonczy László írja az Ünnepek házáról: „darabjának bemutatója a romániai magyar színjátszás történetében eseménynek számít”. A Kétszemélyes tragédia kapcsán kiemeli a félelem romboló, ugyanakkor küzdelemre sarkalló erejét, a közös lét megőrzésének szükségességét, nehézségét. Szakolczay Lajos Kányádi lírájának drámaiságát, drámai formáit, dramaturgiáját kutatva szól a kisebbségi lét, félelembe szorított emberi lét tragédiájáról. Pécsi Györgyi a Halottak napja Bécsben-t szintetizáló műként értékeli, az egyén, a nemzet, az emberiség sorsának drámai összegzéseként. A Fekete-pirosra már „kultuszversként” tekint Pomogáts Béla, Móser Zoltán a költemény forrását, hagyományban elfoglalt helyét, drámaiságát örökíti meg érzékeny értelmezésében. A drámai egymás mellé szorítottság mellett reményt keltő Szakolczay Lajos töprengése Kányádi Sándor és Ioan Alexandru dialógusáról, valamint Nicolae Balota írása. Vetési László azt a „missziót” örökíti meg, melynek során Dél- és Észak-Erdély fennmaradással küszködő településeit járva igyekeztek Kányádi Sándorral az elkeserítő helyzetkép, prognózis elkészítése mellett stratégiát kialakítani, s megvalósítani. Ennek a kulturális, morális „életmentésnek” egyik legfontosabb, legmegrendítőbb pillanata a gyermekekkel, utódokkal való találkozás, s az abból erőt merítők reménységet adó képének leírása. A kötet utolsó fejezetének („…végéhez közelít a kezdet”) első írásában újra megjelenik az igény az életmű többszempontú újraértelmezésére. Szilágyi Márton a Valaki jár a fák hegyén című kötet értelmezése során
47
rabban szemléletbeli különbség magyarázza, egy-egy írás korlátai ideológiai vagy elméleti előítéletből, a szerzők előzetes elvárási horizontjából adódnak. Ezzel együtt is: ezek az írások sem lennének mellőzhetők a válogatásból, hiszen részét képezik az életművel kapcsolatos vitáknak, s rendkívül tanulságosak a magyarországi irodalomtudomány belső élete szempontjából is, s – talán nem eretnekség egy tanulmánykötettel kapcsolatban ilyen megjegyzést tenni – néhány esetben fanyarul szórakoztatóak, s ez további jelentéseket társít vagy éppen példát szolgáltat a kötet dominán-
san drámai problémákat tárgyaló írásaihoz. Az eddigi életműhöz hasonlóan a kötetben szereplő írások is állandóságok és változások térképét adják, történelmi korszakok, periódusok rajzát, egyetemes korrajzot, az ember, emberiség létének lehetőségeit firtatva. (Tanulmányok Kányádi Sándorról. Szerkesztette Márkus Béla. Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2004) Ekler Andrea
Két tudomány határán
DISPUTA Lépcsők
(Ujváry Zoltán: Néprajz Móra Ferenc műveiben)
48
Ujváry Zoltán azok közé a kutatók közé tartozik, akik az egy-egy tanulmányukban, előadásukban vagy kötetükben felvetett problémát a következő nagyobb lélegzetű értekezésükben önálló témaként oldják meg. A szerzői előszóban arról olvashatunk, hogy a Kiskun Múzeum sorozatában most megjelent kötetnek az az előadás a gondolati magja, amely a Móra Ferenc születésének 120. évfordulója alkalmából Kiskunfélegyházán rendezett konferencián hangzott el. Az ott elmondottak a Móra-életmű csupán töredékes elemzésén alapultak, így természetesen vetődött fel a szerzőben az az igény, hogy a jeles író teljes munkásságának részletes áttekintése után önálló monográfiában írja le mindazt, amit Móra Ferenc a népi kultúra hatalmas szellemi és életmódbeli tárházából műveiben megjelenített, írói eszközként alkalmazott. Az egész Móra-életmű vizsgálatát a szerző – más munkák párhuzamos írása mellett – egy újabb évfordulóra, a szépíró 125. születési évfordulójára végezte el. A mű azonban nemcsak a fent említett szerkesztési-megvalósulási mód miatt illeszthető Ujváry Zoltán kötetei közé, hanem szerves folytatása is annak a monográfiának, amely Bornemisza Péter Ördögi kísértetek című munkájában mutatja ki a szájhagyományban élő történeteket, mondákat, hiedelmeket. Jóllehet e korábbi mű más kiadónál jelent meg, mégis párhuzamba állíthatjuk a két könyvet, hiszen a munkák mind szerkezeti rendjükben, mind tipográfiai kivitelükben, illusztrációs technikájukban megegyeznek. E tu-
datos építkezés azt jelenti, hogy a felsorolt szerkesztői eszközökkel, a természetes tartalmi eltérés mellett, maga Ujváry Zoltán is e két írást összetartozóként, szinte egy sorozat nyitódarabjaiként láttatja. Egy olyan kutatói szál termékeny eredményeiként, amelyen egy-egy (akár) prédikátor, író, költő életművében vagy konkrét kötetében fejti fel a néprajztudomány tárgykörébe is tartozó, azaz a népi kultúrában is jelen lévő, onnan átvett, alkalmazott elemeket. Csak erősíti az analógiát, hogy mind a két kötetet neves képzőművész illusztrációi fogják keretbe. A Bornemisza művét elemző írást László Ákos grafikusművész kimondottan ehhez a műhöz készített táblaképei, a Néprajz Móra Ferenc műveiben című munkát pedig a Holló-életműből válogatott, többek között magát Móra Ferencet, illetve az író szülőházát ábrázoló festmények fémjelzik. A Bibliotheca Cumanica című múzeumi sorozat ötödik köteteként megjelent könyv előszavában és nyitófejezetében Ujváry Zoltán megteszi a legfontosabb lépést, nevezetesen kijelöli azokat a vizsgálati kereteket, amelyekben a Móra-életművet a néprajztudomány értelmezheti (11–20.) Az olvasót eligazító vezéroldalakon a szerző árnyaltan mutat rá Móra kettős kapcsolatára az etnográfiával: egyrészt Mórát mint a régészet felől a néprajzhoz közelítő kutatót (l. első fejezet), másrészt mint a folklórt – családi indíttatástól fogva – természetes közegként megélő és onnan merítő szépírót értékeli (előszó).
a több évtized alatt felhalmozott tudásra, amellyel átlátja a teljes magyar néphagyományt. Ahhoz ugyanis, hogy valaki egy írói munkásságból „kiszűrje” az auktor által használt, a népi műveltségben gyökerező elemeket, először is fel kell ismernie ezeket az alkotórészeket. E műveletet a kutató csak akkor tudja maradéktalanul elvégezni, ha teljes rálátása van a vizsgált anyagára. Ujváry Zoltán birtokában van e képességnek. Érzékeny kutatói szemmel, remek „irodalmi hallással”, azaz biztos kézzel válogatja szét a Móra-életműben a „folklór”, a „folklórnak tűnő, de mégsem”, illetve a régész-író által kreált „népiesnek látszó” elemeket (lásd – csak egyetlen példaként – a gyevi törvényről írtakat, 39–40.). Mint említettem, a szerző – akkurátus vizsgálatok eredményeként – önálló részfejezetekben, egy-egy tematikus egységbe rendezve közli a Móra Ferenc munkásságában szétszórtan olvasható, a néphagyományban gyökerező motívumokat, szépírói gondolatokat. A történelmi alakokon (pl. Attila, Mátyás, Kossuth, Petőfi, Bem, Haynau, Rudolf, Rózsa Sándor), tudósokon (pl. Kálmány Lajos), egy-egy népcsoporton (pl. zsidóság), tájegységen (pl. Alföld) átívelő mondák, anekdoták alapos mórai ismeretét, a népszokásokhoz fűzött magyarázatok (pl. karácsonyfa) óriási tárházát mutatja fel Ujváry Zoltán – hatvanhat címszóban és egy rövid zárófejezet kis gyöngyszemeiben (Adalékok, 200–204.). Ujváry Zoltán legújabb kötete két tudomány határán mozog. Olyan mű született, amelyet nem csupán a folklorisztika szakemberei, hanem a magyar irodalom kutatói is forrásértékkel forgathatnak. A szerző a szigorú tudományosság talaját nem elhagyva, ám mégis magasztosabb, lírai hanggal szól a mű utószavában Móra Ferenc parasztábrázolásáról, hiszen „Móra a magyar parasztság történeti tudatáról és történelmi ismereteiről a folklór kutatóit megelőzve máig érvényes megállapítást tett… Móra megfigyelései és példái (azonban mindeddig – K. R.) elkerülték a témával foglalkozók figyelmét. (208–210.)” Az emelkedett zárómondatok hangneme szerzői tiszteletadás a Móra-életműnek, amely meghajláshoz Ujváry Zoltán munkája elolvasása után, főként gyermekkori Móra-olvasmányaink emlékeit meghaladva, felnőtt fejjel a néprajz felől magunk is csatlakozhatunk. (Bibliotheca Cumanica 5., Kiskunfélegyháza, 2004. 217 o.) Keményfi Róbert
DISPUTA Lépcsők
A Mórától kölcsönzött „Megkövesedett néprajz, élő régészet” kifejezésekkel felruházott bevezető szakaszban Móra régészeti munkásságáról a néprajz szemszögéből olvashatunk összegző tételeket. Ujváry Zoltán átfogó képet ad Móra azon elméleteiről, kutatási megállapításairól, amelyeket maga a régész-író ajánlott az etnográfia figyelmébe. Az egykori temetkezési szokások híven tükrözik a társadalmi tagolódást. A sírok leletanyagai (ékszerek, használati tárgyak) pontosan mutatják a temetés minden korban betöltött, kiemelkedő kultikus szerepét. Móra felhívta a figyelmet az ún. gyékényes temetkezésre, amely formával – akár koporsó híján – a legszegényebbek is igyekeztek halottaiknak megadni a végtisztességet. De Móra ásatásai és megfigyelései a honfoglalás kori lókultusszal kapcsolatos hagyományait is érintik. Előadásaiban, írásaiban igyekezett régészeti leleteket szolgáltatni a szaknéprajz számára a kérdés megoldásához. A huszadik század első felében az ősmagyar temetkezési formákra irányuló etnográfiai kutatások a lókultusszal kapcsolatban kevés megbízható adatot találtak. Ám az utóbbi évtizedekben a közvetett bizonyítékok elemzése, a lóalak, lófej legkülönbözőbb megjelenési formái a népi kultúrában. Móra igazát látszanak igazolni. De a lovas temetkezések értelmezése mellett Móra igyekezett a sírokban talált egyéb csontokat, eszközöket is „megszólaltatni”, az egykori társadalom mindennapi felépítéséről, működéséről leírást adni. Vagy a sírba helyezett tojás, a sírba nyilazás szokásáról áttekintően szólni. Ujváry Zoltán szavaival fogalmazva: „… Móra archeológiai leletei élővé váltak a néprajz példái nyomán.” A régész-író megfigyeléseit a későbbi rendszerezett etnográfiai és folklorisztikai kutatásai visszaigazolták. A kötet második, terjedelmében és tartalmában is fő fejezetének megírásához a szerző alapos néprajzi és irodalmi jártasságára együttesen volt szükség. Egyrészt a Móra életművét vizsgáló folkloristának aprólékos filológiai munkával össze kellett szednie az e témára vonatkozó, két tudományos szálon (néprajz, irodalom) megjelent szakirodalmat, és amint azt előző, Bornemisza Péter művét elemző könyvében is teszi, kutatási eredményeit az egy-egy tematikus egységet lezáró jegyzetek segítségével részint beágyazza a magyar folklorisztikába, részint a megadott szakirodalommal tovább árnyalja saját meglátásait. Másrészt a kötet írójának szüksége volt a szakirodalmi tájékozottság mellett arra
49
Atrocitások és a kanapé kényelme
DISPUTA Lépcsők
(Susan Sontag: A szenvedés képei)
50
Susan Sontag klasszikussá vált kötete, A fényképezésről utolsó esszéjét azzal a konklúzióval zárja, hogy a fényképezés hatalma deplatonizálja valóságképünket, mivel egyre értelmetlenebbé teszi, hogy a másolat és az eredeti, a valóság és a tárgy megkülönböztetésével rendszerezzük tapasztalatainkat. A „képek ökológiájának” szükségességét hangsúlyozza, amely nemcsak a valódi dolgokat öleli fel, hanem az egyre valóságosabbá váló, ugyanakkor a valóságot közvetlenül hozzáférhetővé tevő képeket is. Huszonöt évvel későbbi, Magyarországon halála előtt pár hónappal megjelent munkájában az amerikai író, esszéista viszszatér a fényképészet tematikájához, szorosabb keretet szabva tárgyának. A szenvedés képei az atrocitások, a kortárs háborús és katasztrófaábrázolások jelentését, felhasználását, a befogadókra tett hatását vizsgálja, megtartva A fényképezésről egyik alapgondolatát, amely szerint „a háborúzás meg a fényképezés egybevágó tevékenység”. A szenvedés képei első fejezete Virginia Woolf háborút megbélyegző, Három Guinea című esszéjéből idéz, amelyben Woolf annak a hitének ad hangot, hogy az atrocitások képei, a mások szenvedésének látványa okozta sokk mindenképpen egybefogja a jóindulatú embereket. Sontag amellett érvel, hogy az efféle (média, számítógép segítségével) ránk zúduló szakadatlan képáradat nem egyesíti szükségképpen háborúellenességben nézőit, ellentétes válaszokat gerjeszthet; hogy a fotó többféleképpen olvasható és nem utolsósorban, hogy a másutt zajló háborúkról mesterkélt kép alakul ki bennünk, hírként figyeljük azokat. A szerző átértékeli a fotográfia hatásáról tett korábbi elgondolását. A fényképezésről egyik tanulmányában még úgy érvel, hogy egy, a fényképek révén ismert esemény valóságosabbá válik, mint ha valaki sosem látta volna a róla készült fotókat, de az ismétlődő szembesülés eltávolít a valóságtól. „A szörnyűségekre ugyanazok a szabályok érvényesek, mint a pornográfiára. Többszöri megtekintés után ugyanúgy megkopik a döbbenet, amelyet a lefotózott rémtettek váltanak ki a nézőből, mint ahogy meg-
kopik az első pornográf film láttán jelentkező meglepetés és kábulat. A világszerte tapasztalható nyomorúság és igazságtalanság roppant fotóalbuma valamelyest mindenkit hozzászoktat a rémségekhez: mindennapivá szelídítette az iszonyatot, mert ismerősnek és távolinak tüntette fel (hiszen csak fénykép), s egyszersmind elkerülhetetlennek is.” Az új könyv cáfolata szerint nincs bizonyíték arra, hogy szemlélődési kultúránk semlegesíti az atrocitások fotóinak erkölcsi erejét, sokkal inkább arról van szó, hogy ami érzéketlenségnek tűnik, az a „figyelem állhatatlanságából ered”, a képek dömpingjében a fogyasztók elbágyadnak, újabb és újabb felpörgetésre, ingerekre szorulnak. A tartalom ebben a kontextusban nem több, mint a serkentő ingerek egyike. Számomra meggyőzőbbnek tűnik Sontag korábbi gondolati struktúrája: speciális érzésünk, hogy idővel a különleges események kevésbé valóságosaknak tűnnek, a kollektív tudattalan részeivé válnak, az emlékezés pedig – egy történet felidézése helyett – egyre inkább egy kép előhívását jelenti. A kellő etikai magatartást lehetetlenné tevő, a durva és botrányos képek szakadatlan áradata kiváltotta helyzetet Sontag az efféle képterjesztés „konzervatív kritikájának” nevezi. Azért hívja konzervatívnak, mert a valóság érzékelése az, ami lepusztul. A valóság – e hatályát gyöngíteni igyekvő törekvések ellenére is – létezik. Kétségtelen, hogy Sontag számára a háború és a háborús fényképészet egy és ugyanaz. Mind a háború, mind az arra való emlékezés elválaszthatatlanul összemosódott annak ábrázolásával. Nem véletlen ezek után, hogy „lélegzetelállító provincializmussal” vádolja azokat a teoretikusokat, akik a valóságot a látványra redukálnák és egy olyan társadalomról értekeznek, amelyben mindent látványossá kell alakítani, hogy valóssá váljon. Sontag sértett kirohanást intéz a francia posztmodern filozófus, Jean Baudrillard ellen, aki (durva leegyszerűsítéssel) úgy elmélkedik, hogy ma nem létezik más, csak a képek, a valóság szimulációi. A teljes kétkedéssel és felületességgel kezelt, némi cinizmussal „francia specialitásnak” nevezett problémafelvetést képtelenségnek véli, mert sze-
tén tudjuk, hogy a fényképezőgép számára megrendezett jelenet.” A kötetben az említetteken kívül számtalan kanonizált, szimbólummá nemesedett kép megrendezettségéről olvashatunk. Sontag a beállított fotók alkonyát, s egyben a haditudósítások új fejezetét a vietnami háború kezdetétől számítja. Bizonyosra veszi, hogy ezt követően az emblematikus fotók egyike sem beállítás, mivel „a fotográfusok is az újságírói becsületesség szigorúbb követelményeihez igazodtak.” A jelenkor egyik meghatározó sajátosságának tartja Sontag, hogy a személyesen magtapasztalt szerencsétlenség gyakran kísértetiesen olyannak látszik, mint az ábrázolása. „A Világkereskedelmi Központ elleni, 2001. szeptember 11-én történt támadást a toronyházakból kimenekültek vagy az eseményeket a környékről figyelők közül sokan »valószerűtlen«, »szürreális«, »filmszerű« jelzővel írták le.” A szerző a hollywoodi katasztrófafilmek népszerűségének rovására írja, hogy az „olyan volt, mint egy filmben” kiszorította a kifejezést: „olyan volt, akár egy álomban”, amellyel a szerencsétlenségek túlélői egykor érzékeltették a velük történtek felfoghatatlanságát. A szenvedés képei a korábbi esszék fotóesztétikai vázlatának kiegészítéseként is olvasható. Itt találkozhatunk először a fotó inherens tulajdonságaként szereplő észrevétellel, miszerint a fénykép egyszerre szubjektív tanúvallomás és objektív feljegyzés, a valóság egy mozzanatának másolata és átirata. Lényegéből fakad tárgyilagossága, hitele, mégis szükségképpen egy nézőpontot tükröz. Úgy képes rögzíteni a valóságot, hogy közvetlenségének képzete időnként túlszárnyalta a szóbeli beszámolók, narratívák erejét is. Elfogadja egyrészt Woolf állítását, hogy a fotó „nem érv, hanem a szemnek címzett egyszerű ténymegállapítás”, másrészt nem felejti el kiegészíteni azzal, hogy a képeket (nyomtatásban vagy sok más esetben is) szavak övezik, amelyek befolyásolják a befogadói élményt. Az atrocitások ábrázolásai nem egyszerűen dokumentumok, hanem egy stratégia, a háborús retorika kiszolgálói. Kiadók, hirdetők és hatalmi pozíciókban lévő szereplők döntenek arról, milyen képek jelenjenek meg, annak fényében, hogy mi tűnik helyénvalónak. Ez a jó ízlésre való új keletű hivatkozás „csak a közrendet és közerkölcsöt illető seregnyi aggodalmat és szorongást próbálja ködösíteni – írja Sontag –, csupa olyasmit, amit nem nevezhet néven, és rámutat arra, hogy másként
DISPUTA Lépcsők
rinte „azt feltételezi, hogy mindenki néző. Elfajzott, komolytalan módon azt sugallja, hogy a világon nincs valódi szenvedés. Csakhogy képtelenség a világot a jómódú országok amaz övezeteivel azonosítani, amelyek lakói azt a kétes kiváltságot élvezik, hogy eldönthetik, nézik-e mások fájdalmát vagy sem.” A szenvedés képei nagyívű utazásra invitálja olvasóját a mások fájdalma ábrázolásának történetébe, a fényképezőgép 1839-es feltalálásától, a katonák fékevesztett gonoszságának legjelesebb összegzésén, Goya nyolcvanhárom darabos rézkarcsorozatán át a világszerte elfogadott „If it bleeds, it leads” (véreset az elejére) szerkesztési elv alapján működő jelenkori híradásokig. Részletesen kitér a fotóbeszámolókban is megörökített első jelentős háborúk – a krími háború és az amerikai függetlenségi háború – elbeszélő modorban készült, rendszerint a következményeket (hullákkal tarkított holdbéli tájak a lövészárok-háborúk nyomán) ábrázoló dokumentumaira, a spanyol polgárháború mai értelemben rögzített, a technika fejlettsége okán már a csata hevében készített pillanatfelvételeire, az első, televíziós kamerák előtt zajló, napról napra közvetített háború, Amerika vietnami háborújának képsoraira és a Világkereskedelmi Központ lerombolását dokumentáló, amatőrök és professzionális fotósok műveit egyaránt felsorakoztató fényképkiállítás, a Here is New York darabjaira is. Az interpretációkat olykor nem várt irodalmi források kísérik. Platón, Woolf, Baudelaire, Wordsworth, Leonardo da Vinci egyaránt megszólal a borzalmak képi ábrázolását tárgyaló elemzésekben. Érvei alátámasztására az író eleven történelmi példákat hoz. „Ha csak azokat a pillanatfelvételeket fogadjuk el hitelesnek, amelyek úgy készültek, hogy a fényképész a kellő pillanatban lövésre kész géppel épp a közelben tartózkodott, nem sok győzelmi fotó megy át a vizsgán. Vegyük azt a helyzetet, amikor egy csata végén zászló kerül valamely magaslatra. Kiderül, hogy a nevezetes kép, amelyen 1945. február 23-án amerikai lobogót állítanak föl Ivo Dzsima szigetén, valójában „rekonstrukció”: az Associated Press fotóriportere, Joe Rosenthal a Szuribacsi-hegy elfoglalását követő reggeli zászlóállítást ismételtette meg a nap folyamán egy nagyobb zászlóval. A nem kevésbé híres győzelmi fotóról, amelyen Jevgenyij Halgyej szovjet háborús fotográfus 1945. május 2-án azt örökítette meg, hogy az orosz katonák vörös zászlót tűznek a berlini Reichstag tetejére, szin-
51
képtelenek vagyunk megfogalmazni vagy megvédeni a gyászolás mikéntjére vonatkozó íratlan szabályokat. Mit lehet bemutatni és mit nem kéne – nem sok kérdés ver ennél nagyobb hullámokat.” Ahogy azt már megszokhattuk, Sontag ezúttal is provokál. Megkérdőjelezhető az igazságtartalma az olyasfajta kijelentéseknek, miszerint manapság már a pacifisták sem gondolják, hogy a háború megszüntethető, hogy az „emlékezet szempontjából a fotó tapad erősebben”, mélyebben, mint a film vagy a televízió, hogy ősidők óta létezik bennünk egyfajta vonzalom a megcsonkított testek látványa iránt, vagy hogy az
„érzelem inkább kikristályosodik egy fotó, mint a jelszavak köré.” A szenvedés képei esszéit olvasva többször találkozhatunk izgalmas, ám megválaszolatlanul hagyott problémafelvetésekkel. A kötet, bár befolyásolhatja az együttérzés korlátairól kialakított nézeteinket, kevésbé kidolgozott, szempontjait nem olyan következetesen érvényesítő munka, mint a téma huszonöt évvel ezelőtti taglalása. (Komáromy Rudolf fordítása, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004) Vajland Judit
„Az emlékezet kommunikációban él és marad fönn”
DISPUTA Lépcsők
(Irodalomtörténeti konferencia Debrecenben)
52
„Et in Arcadia ego” (A klasszikus magyar irodalmi örökség feltárása és értelmezése) címmel rendezett tudományos konferenciának adott otthont a Debreceni Egyetem és az MTA Debreceni Bizottságának székháza január 26-án és 27-én. A konferencián A klaszszikus magyar irodalmi örökség feltárása és értelmezése című Nemzeti Kutatásfejlesztési Program konzorciumi tagjai, a DE Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke, az ELTE XVIII–XIX. századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke, az MTA Irodalomtudományi Intézetének XIX. Századi Osztálya és az SZTE Klasszikus Magyar Irodalmi Tanszéke mutatták be kutatásaik eredményeit. A kutatóprogram 2002-ben indult és 2005-ben ér véget. Fő célkitűzése az volt, hogy fiatal kutatók bevonásával gyarapítsa a kritikai szövegkiadásokat és tanulmányokkal, monográfiákkal gazdagítsa a magyar irodalomtörténet-írás eddigi eredményeit. A projektben részt vevők vállalták például Kazinczy Ferenc versfordításainak kiadását, Eötvös József Magyarország 1514-ben című regényének elemzését, Kölcsey Ferenc irodalmi kritikáinak és esztétikai írásainak sajtó alá rendezését. A konzorciumi tagokon kívül a kutatásokban részt vettek a Kolozsvári Egyetem professzorai és doktorandusz hallgatói is. A nagyszabású konferencia előadásait nagy érdeklődés kísérte. A konferenciát Debreczeni Attila irodalomtörténész nyitotta meg, majd beszámo-
lókat hallhattunk a tudományos program eredményeiről, délután pedig kerekasztalbeszélgetések következtek. Narratíva és nemzeti identitás viszonyát vizsgálva a résztvevők a magyar nemzeti identitás problémáját azokhoz a XIX. századi irodalmi törekvésekhez kapcsolva vetették fel, amelyek eposzírási kísérletekben és a hozzájuk kapcsolódó gyűjtőmunkákban mutatkoztak meg. A nemzeti karaktert hordozó szövegek megírására irányuló szándékot abba a XVIII. század végén indult folyamatba illesztve mutatták be, amelyet S. Varga Pál irodalomtörténész – Norbert Eliasra utalva – a társadalmak nacionalizálódásának nevezett. Ebben a kontextusban értelmezték nemzeti narratívák megalkotására tett kísérletként Csokonai Árpádiászát is. A beszélgetés zárógondolata, amely az eposz kapcsán rámutatott a kétféle – a tudományos és a szépirodalmi – nemzeti narratíva XIX. századi együttélésére, illetve azok későbbi funkcionális – a nemzeti történetírás és a történelmi regény irányába mutató – elkülönülésére, érintette a következő beszélgetés kérdésfelvetését, a XIX. századi történelmi regény problémáját. A történelmi regény XIX. századi megjelenési formája adott alkalmat a műfaj mint olvasási mód általános értelmezési kísérletére, s annak megfogalmazására, hogy e műfaj nem más, mint a múlt reprezentációja, melyet a mindenkori történetírói koncepciók határoznak
láttatta a per hatása alatt formálódó debreceni identitást. A harmadik szekció programjában a XIX. századi irodalomszemléleti és műfajelméleti kérdésekkel foglalkozó kutatások eredményeinek összefoglalói szerepeltek. Korompay H. János irodalomtörténész hangsúlyozta az új magyar irodalomtörténet-írás időszerűségét, ugyanakkor utalt az irodalmi szintézisek írásának nehézségeire is. Az összegző jellegű művek elkészítéséhez ugyanis elengedhetetlenek a forráskutatások, a kritikai szövegkiadások. Az előadások érintették a kor nyelvszemléletének kérdését, hallhattunk a szövegek retorizáltságának vizsgálatából kiinduló, az írásművek egymásra hatását vizsgáló kutatások eredményeiről, a levélregények műfaji hagyományairól, illetve a bennük megjelenő nőalakok értelmezéséről a francia antropológiai és filozófiai hagyományok függvényében. A levélregény műfaji sajátosságainak bemutatása mellett Bódi Katalin irodalomtörténész kitért a XVII–XVIII. századi nőről való gondolkodás kulturális meghatározottságának kérdésére és a nőnek mint olvasónak, illetve ábrázolt regényalaknak az irodalmi ízlés formálódását befolyásoló szerepére. Milbacher Róbert irodalomtörténész „Elhunyt daloknak lelke” című előadása a nemzeti és személyes identitás szereplehetőségeinek viszonylatában vizsgálta Arany János líráját, középpontba állítva a bárdköltészeti hagyomány folytathatatlanságának kérdését. Gönczy Mónika irodalomtörténész előadásában egy eddig ismeretlen kéziratot, Kelecsényi József egy gyűjteményét mutatta be, illetve tárta fel az elkövetkezendő kutatás számára. A tudományos konferencia programját több kísérőrendezvény színesítette: január 26-án a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának fogadásán Bujalos István, a DE BTK dékánja köszöntötte a konferencia résztvevőit, január 27-én este pedig a Kolozsvári Egyetem színjátszó csoportja Tempe. Vitéz Mihály köszöntése című előadását mutatta be, amelyet Egyed Emese irodalomtörténész, a Kolozsvári Egyetem profeszszora állított össze és rendezett. A kétnapos tanácskozás után, január 28-án a konferencia résztvevői Csokonai Vitéz Mihály halálának 200. évfordulójára emlékezve elhelyezték koszorúikat a költő síremlékénél. Ugyanezen a napon a Debreceni Egyetem aulája városi emlékünnepségnek adott otthont a Csokonai emlékére 2004 novemberében kezdődött kulturális programok zárórendezvényeként. Kovács Szilva
DISPUTA Lépcsők
meg. A beszélgetés rámutatott arra, hogy a múlt (re)konstruálásában fikció és történelem elválaszthatatlan egymástól. Irodalmi levelezések és kritikai kiadásaik címmel folyt kerekasztal-beszélgetés a XIX. századi irodalmi élet kiemelkedő alakjainak leveleit összegyűjtő kötetek szövegkiadási munkáinak problémáit, illetve szemléleti változásait bemutatva. Hász-Fehér Katalin irodalomtörténész rámutatott arra, hogy a levelek – azon túl, hogy az irodalomtörténészi munka nélkülözhetetlen forrásai – az identitásképzés lehetősége felől is szemlélhetők és autonóm szövegként kezelendők. Ez a látásmód pedig befolyásolja a levélszöveg közlésének módját is. A levelezések kritikai kiadásával foglalkozók szerint az eddigi kiadásokat számbavéve részben megelégedéssel, ugyanakkor jogos hiányérzettel tekinthetünk végig a kutatók rendelkezésére álló kötetek során. Ezt a hiányt fogja enyhíteni Kazinczy hivatalos levelezésének várhatóan tavasszal megjelenő kötete, melyet Debreczeni Attila szerkeszt. A tudományos konferencia második napján három helyszínen folytak szekcióülések. Az egyik szekció teljes programját Csokonai Vitéz Mihály életművének szentelték az előadók. Az előadások témái jól reprezentálták a Csokonai költészetére jellemző poétikai hagyomány sokféleségét. A szekció hatástörténeti utalások, illetve a legfrissebb szövegkiadások ismertetése révén a mindenkori jelen önértelmező hagyományteremtésének lehetőségeit felvillantva tette élővé a költő emlékezetét. Külön szekcióban hallhattunk előadásokat a XVIII–XIX. század fordulójáról származó írói életművekről, a Kazinczy Ferencéről, a Bessenyei Györgyéről és a Berzsenyi Dánieléről. Az előadók érintették a biográfiai irodalom számára nélkülözhetetlen filológiai tények irodalmi imázsformálást befolyásoló szerepét. Ebben a szekcióban hangzott el Borbély Szilárd költő, irodalomtörténész Árkádia-per című előadása, amely Csokonai és Kazinczy viszonyát, Csokonai emberi és poétai karakterének megítélését tárgyalta a per kapcsán, hangsúlyozva, hogy a jellem mindig interakció, illetve értelmezési technikák, beállítódások, konvenció függvénye. Az előadó a Kazinczy nekrológjában Csokonait jellemző, a debreceniekben haragot kiváltó mizantróp szó értelmezését a költő szövegeinek vizsgálatával olyan kontextusban értelmezte, amely az azokban megalkotott Diogenész-figurát idézi. Ezzel az értelmezési lehetőséggel nemcsak Csokonai poétai karakterének árnyaltabb megközelítését nyújtotta, hanem új nézőpontból is
53
Platonov és a Dzsan
— avagy vagy ironikus volt-e a XX. század legnagyobb orosz írója?
M. Nagy Miklós
DISPUTA Műhely 54
1932. február 1-jén a Szovjet Írószövetség különös „irodalmi estet” tartott: a „Platonov-ügyet” tárgyalták meg rajta, és az akkori szovjet irodalom hatalmasságai, – Pavlenko, Szletov, Bolsakov, Szelivanovszkij (sorolhatnám tovább, de hát van-e ember a világon, aki emlékszik rájuk?) hosszasan ostorozták az írót, aki akkor már egy-két éve nem publikálhatott. Pavlenko a bevezetőjében elmondta, hogy Platonov, aki egyébként „jelentős író”, saját maga kérte ezt az „elvtársi eszmecserét”, mert meg akarta osztani kollégáival, milyen tapasztalatokat szűrt le a kritikákból és újabb munkáiban miként igyekszik helyrehozni korábbi hibáit. Ennek az „irodalmi estnek” a jegyzőkönyve nemrégiben napvilágot látott az orosz irodalmi műveket angol nyelven megjelentető Glasz kiadó Strange Soviet Practices című antológiájában. Az egész kötet hátborzongató olvasmány, de leginkább talán a méltatlanul elfeledett Borisz Jampolszkij írása, amelyben torokszorítóan ábrázolja a mindent átható félelem légkörét… s ebben a légkörben került sor Platonov ügyének megtárgyalására, amivel persze nyilván semmi újat nem mondok (1932-ben vagyunk, ki ne tudná ma már, hogy ez mit jelent?), s talán mégis érdemes idézni néhány mondatot Jampolszkijtól, hiszen más a hűvös történelmi tudás, mint az akkori idők hangulatának forró, zsigeri átérzése (mert miközben Platonovot elképesztően gondolatgazdag írónak érezzük, akiből száz, kétszáz, ezer év múlva is lesz mit kiolvasni, valami iszonyatos erővel arra kényszerít bennünket, hogy ott legyünk vele együtt a forradalmi idők iszonyatának kellős közepén, de erről majd később…). „Igen, voltak idők – írja Jampolszkij –, amikor a legközelebbi kollégáimmal is féltem beszélgetni; féltem beszélgetni a szerelmemmel, a saját nővéreimmel. Mosolyogtam és nem szóltam semmit, amikor üvöltenem vagy visítanom kellett volna… Mindig, egész életemben féltem minden kimondott és kimondatlan szótól… És féltem, hogy egyszer majd jönnek értem. Nem tudtam, miért, de hát akkor azt senki sem
tudta. Mikor kiléptem a házból, körülnéztem, hogy nem követ-e valaki… Soha nem volt semmilyen örömöm, sem kicsi, sem nagy. Amint elkerültem otthonról, elköltöztem anyámtól és apámtól, az egész életemet felőrölték a kampányok, az offenzívák, a mozgósítások, a gyűlések, a jelszavak…” És így tovább, hosszú oldalakon át: Jampolszkij szinte fuldokolva igyekszik kiírni magából az egész élete során felgyülemlett rettegést, amely egyetlen pillanatra sem enyhült. S nem kevésbé szörnyű olvasni annak a bizonyos „irodalmi estnek” a jegyzőkönyvét. Platonov magyarázkodik, ígérget. „Azzal, hogy a munkásokat olyan holtaknak írtam le – mondja –, akik minden cél nélkül bolyonganak, a lehető legdurvábban eltorzítottam a valóságot… Pedig közben Lenint olvastam, szovjet pártiskolában tanultam, de ezek az elemi ismeretek kicsúsztak a markomból, mert a kispolgári befolyás mindent kiszorított belőlem és a műveimből.” A XX. század legnagyobb orosz írója kínosan megalázkodik a tehetségtelen senkik előtt, megígéri nekik, hogy a most készülő újabb írásaiban már nem lesznek ideológiai eltévelyedések, csak adjanak neki még egy esélyt… Szeretnénk a fejébe látni: vajon mit gondolt ekkor? Az az állati félelem munkált benne, amelyről Jampolszkij olyan szuggesztíven írt? Vagy Platonov is egyfajta „jurogyivij”, szent eszelős (mint egyesek szerint oly sokan a XX. századi orosz kultúrában: Sosztakovics például): érezte az egész helyzet abszurditását, és magában, ha keserűen is, de mosolygott rajta, mert ő más idődimenzióban élt és gondolkodott, mint a bolsevik percemberek? Vagy talán őszintén hitt a kommunizmusban, őszintén szerette volna igazi kommunista íróként szolgálni a pártot, csak éppen – szerencsétlenségére?, szerencséjére?, szerencsénkre? – olyan különös tehetséggel áldotta meg az Úr, mellyel talán ő maga sem volt tisztában, s amely részint a sztálini rendszer őrületét is ábrázolni volt képes, részint – s ez talán még fontosabb – valamiféle médiumként működött, mely az ember kiirthatatlan, rend-
(Az alábbi szöveg a debreceni könyvvásár keretében rendezett könyvbemutatón elhangzott előadás szerkesztett – és továbbgondolt – változata.)
valami roppant fontosat tudhatunk meg nemcsak róla (ez talán valóban nem anynyira fontos), hanem arról, hogyan gondolkodik az ember – legalábbis a szélsőséges körülmények között élő, a halállal szembenéző, az éhező, az élet és a történelem minden szutykába vetve is valami nagyszerű, boldog jövőben, az egyik pillanatról a másikra megvalósítható földi paradicsomban hinni akaró ember. És a rejtély megoldását, úgy tűnik, senki sem tudja másként kezdeni, mint ezzel a kérdéssel: ironikus volt-e Platonov utópikus pátosza, vagy valóban hitt a kommunizmusban, sőt akár Sztálinban is? Hogy egy igazán nagy tekintély szavaival is alátámasszam a fenti, talán furcsának tűnő értékítéletet (mármint, hogy az életrajza szerint azért sokáig egyértelműen kommunista Platonov a legfontosabb múlt századi orosz író), Joszif Brodszkij 1984ben írt egy esszét Catastrophes in the Air címmel, s a század orosz irodalmáról szólva a szöveg jó felét Platonovnak szentelte (ebben az esszében szerepel egy mondat, amelyet azóta minden komolyabb Platonovtanulmány idéz, de ezt is majd később…); egyértelműen az volt a véleménye ugyanis, hogy a században a legjobb orosz prózát Platonov alkotta, akit csak Joyce-hoz, Kafkához és Prousthoz lehet hasonlítani (pontosabban hozzájuk sem; az orosz irodalomból meg végképp senkihez, talán csak Avvakum protopópához). Egy kicsi – vagy nem is olyan kicsi – kitérő: Brodszkij számos kérdésben fogalmazott meg különös, már-már tüntetően extravagáns véleményt – kifejtette például, hogy Mandelstam legjobb, legmegrendítőbb verse a Sztálin-óda; vagyis nem az a Sztálin alakját undorral leíró híres költemény, amely miatt az NKVD üldözni kezdte, hanem az Óda, amelyben – menteni próbálva a (nem) menthetőt – arról szól, „kitől megújult a világ”, s akinek nevében „becsület, szeretet, dicsőség és acél zeng” (Baka István fordítása). Ez a vers nem található meg a Mandelstam-válogatásokban (magyarul is csak a Nagyvilág 1995/44. számában jelent meg); azok szerkesztői nyilván kegyeletsértésnek éreznék a szerepeltetését. Mint ahogy a költő özvegye, Nagyezsda Mandelstam bizonyára kegyeletsértésnek érezte volna, hogy férje egyik versét az eredeti változatában adja közre, melyben az olvasható: „életet és értelmet ébreszt Sztálin”, és az „ébreszt” szót „pusztít”-ra változtatta (így szerepel a magyar Mandelstam-kötetben is); ami felveti egyrészt azt a kérdést, hogy a cenzúra és az
DISPUTA Műhely
szerektől, diktatúráktól független, de a történelemben mindig rendszerekhez, diktatúrákhoz tapadó utópikus gondolkodásának adott szavakat, nyelvet, úgy, olyan tébolyult és tébolyító erővel, ahogyan talán senki más az irodalom történetében? Valami hasonló bizonytalanságot érzünk a művei olvasásakor is: amikor Goretity József a nemrég az ő fordításában megjelent Dzsan utószavában azt írja: „célszerűnek látszott a mű teljes újrafordítása, mivel a hatvanas-hetvenes években készült Platonov-fordítások – valószínűleg ideológiai okokból – a Platonov nyelvében említett sokrétűségből fakadó iróniát kevéssé vették figyelembe”, valahogy azt érezzük (érzem), hogy az „irónia” itt talán nem a leghelyénvalóbb szó. Szóval: ironikus volt-e Platonov? Ez talán meghökkentően irreleváns kérdésnek tetszhet: kit érdekel? (Egyáltalán: olyan fontos-e a szerzői intenció?) A Nagyvilág Kiadó bemutat nekünk egy irodalomtörténeti érdekességet, egy nálunk – a megjelent számos műve ellenére – lényegében teljesen ismeretlen írót (a 2003 januári számában a folyóirat már közölte egy ifjúkori írását, a Technikai regényt is), valamiféle furcsa, nem egészen érthető missziót teljesítve, hát jó, lelkük rajta, de fontosabb kérdések is vannak égen és földön, mint az, hogy egy szovjet író az 1930as években őszintén írt-e a földi boldogság közeli megvalósulásáról, vagy pedig kigúnyolta a rendszert a műveivel. (Igen, ez itt irónia, pontosabban álirónia, a most következő patetikus fejtegetést hitelesíteni kívánó kontraszt.) Csakhogy azt gondolom, a Nagyvilág Kiadó nem pusztán „irodalomtörténeti érdekességgel” szolgál számunkra, amikor közreadja Platonov műveit – bár a lomha hazai irodalmi kánon, úgy látszik, sehogy sem akarja követni a világban történő elmozdulásokat (a nemrégiben a Pannonica Kiadó gondozásában megjelent Világirodalom. 21. századi enciklopédia című kötetben például a XX. század orosz irodalmát még mindig Bulgakov [ez rendben is volna] és Gorkij reprezentálja), Platonovot ma már a legtöbb orosz irodalmár és olvasó s szintúgy a világ russzistái, egyértelműen a XX. század legnagyobb és legmaradandóbb orosz írójának tartják. S erre az értékítéletre nyilván nem szolgálhat magyarázatul az, hogy ügyesen ironizált a sztálini rendszeren; Platonovban valami olyasmit érzünk, ami a bolsevizmustól függetlenül is izgalmas (bár anélkül aligha születhetett volna meg), s aminek a megfejtésével
55
DISPUTA Műhely 56
öncenzúra – meg az özvegyek – által oly gyakran átszabott, megcsonkított vagy éppen kiegészített orosz irodalmi műveknek melyik változatát tekintsük „eredetinek”, másrészt – megint csak – azt is, hogy meddig tartott és mennyire volt mély számos igazán nagy orosz írónak az a hite, hogy a bolsevik forradalom végső soron mégiscsak egy új, igazságos társadalmat teremt. Platonov Dzsanja például – Goretity József új fordításának köszönhetően – most már két változatban létezik magyarul: az első ugyanis „csonka” volt, hiányzott belőle az utolsó fejezet, csakhogy épp ez az utolsó fejezet annyira zavarba ejtő az „irónia” kérdésének szempontjából. Most, ennek – s minden eddig felvetett témának – a konkretizálása és magyarázata érdekében le kell(ene) írnom, hogy miről is szól a Dzsan, jóllehet Brodszkij véleménye szerint „Platonov művei leírhatatlanok”, úgyhogy minden rövid tartalmi összefoglalót egy jó adag elnézéssel tanácsos kezelni. A Csevengurban például egy ember a polgárháború idején azt veszi a fejébe, hogy a szocializmus esetleg már létrejött valahol a maga természetes, elemi formájában – felül hát a lovára, melyet Rosa Luxemburgnak hív, és elindul megkeresni. A kollektivizálás idején játszódó A munkagödörben valami isten háta mögötti helyen a lakosság egy hatalmas munkagödröt ás, hogy aztán fényes épületet emeljen, melynek Szocializmus lesz a neve, de az építésig sohasem jutnak el. A Dzsanban Nazar Csagatajev, miután elvégzi Moszkvában a közgazdasági főiskolát, visszatér KözépÁzsiában vegetáló, kihalóban lévő kis népéhez, és a sivatagon át, iszonyatos szenvedések közepette elvezeti őket régi-új hazájukba, ahol új életet kezdhetnek, és végre boldogok lehetnek. E zanzák alapján Platonov csupán egyike lenne a szovjetellenes szatirikus íróknak; ha pedig naivabb olvasók vagyunk, akkor a Dzsan látszólag nem nagyon különbözik, mondjuk, a Danko szívétől, Gorkij örökbecsű elbeszélésétől: az élcsapatpártot reprezentáló hős elvezeti az embereket a boldog, szocialista jövőbe. A már említett Technikai regény pedig Lenin jelszavának, a „Kommunizmus egyenlő szovjethatalom plusz villamosítás”-nak az irodalmi leképezése… is lehetne. Csakhogy ezek a könyvek valóban „leírhatatlanok”, mert, ahogy Brodszkij fogalmazott, „témájuk a nyelvbe ágyazott forradalmi eszkatológia”. „Platonov egy olyan nemzetről beszél – írja (ez az a bizonyos, sokat idézett mondat) –, amely bizonyos értelemben saját nyelvének áldozata lett: vagy
pontosabban fogalmazva magának e nyelvnek a történetét meséli el, amely képes egy fiktív világot létrehozni, majd grammatikai függésbe kerül tőle.” Brodszkij, kicsit prózaibban fogalmazva, nyilván arra gondol, hogy Oroszországban a XX. század első évtizedeiben még korántsem volt olyan lecsupaszított a szellemi tájkép, mint manapság: a szellem emberének nem a bolsevik diktatúra és a liberális demokrácia között kellett választania; nagyon is elevenen éltek még a századforduló legkülönfélébb szellemi irányzatai, mindenféle utópikus, vallásbölcseleti vagy ezoterikus elgondolások… S némi leegyszerűsítéssel ezek – illetve az ezekben rejlő nyelvi mágia – vezettek Németországban a fasizmus, Oroszországban pedig a bolsevizmus szellemi elfogadásához. Sok jelentős gondolkodó egyszerűen saját, a marxi-lenini kommunizmustól teljesen független utópikus víziójának megvalósulását látta – akarta látni! – a forradalomban (Leninben pedig csak médiumot, amely a boldog jövőt előkészítő tisztítótüzet levezényli). A századforduló eszkatologikus elképzeléseinek, ezoterikus-utópikus tanainak áttekintésére itt természetesen nincs lehetőség, s ami most következik, inkább csak egy kis ízelítő abból, hogy miféle eszmeáramlatok hatottak Platonovra, s teremtették meg azt az erőteret, amelynek teljes komplexitását tekintve épp csak egy apró részletkérdésnek tetszik az, hogy Platonov a lelke mélyén (is) kommunista volt-e. A rövid válaszom erre az lenne: igen, kommunista volt, legalábbis még legironikusabbnak tetsző műveit olvasva is úgy érzem, soha egy pillanatig sem akarta tudatosan támadni a rendszert, de, egyrészt, gigantikus nyelvi tehetsége és médiumvolta nem engedte, hogy a szovjet vezetésnek tetsző műveket tudjon írni, másrészt a kommunizmus valószínűleg mindvégig összekeveredett a tudatában saját panteista-fjodorovista utópizmusával. Fjodorov ugyanis az egyik vagy talán a legfőbb gondolkodó, akinek hatása tetten érhető a műveiben, a Dzsanban például az efféle mondatokban: „Titokban elbúcsúzott az összes itteni, holt tárgytól. Valamikor majd ezek is élővé válnak – vagy maguktól, vagy az ember közreműködésével.” Nyikolaj Fjodorov a szellemtörténet egyik legkülönösebb és legmerészebb utópikus elméletét dolgozta ki a XIX. század második felében. A „közös ügy”, melynek szerinte végre egységbe kell forrasztania az emberiséget, a feltámasztás ügye – az ember eljutott az evolúciónak arra a foká-
gondolata természetesen nem Fjodorovtól származik, a filozófia történetének számos nagy alakja vallott ehhez hasonló nézeteket: Comte, Nietzsche, Bergson és sokan mások... s az egész irányzat Teilhard de Chardin XX. századi, immár sok tekintetben természettudományosan is megalapozott teleologikus elméletében teljesedett ki. A világszerte ismert orosz filozófusok közül pedig közel állt a kozmista-fjodorovista eszmékhez Nyikolaj Bergyajev is, aki – ahogyan azt például Az orosz eszme című könyvében megfogalmazta – azt vallotta, hogy a történelem és a világegyetem vége – annak ideje és lefolyása – nem Isten akaratától és nem is a természeti törvényektől függ, hanem az ember teremtő tevékenységétől. (Bergyajev egyébként azt is írta, hogy „Fjodorov erkölcstudata a legmagasabb rendű a kereszténység történetében”.) Fjodorov és követői tehát abból indulnak ki, hogy az evolúciónak „terve” volt az emberrel, s a különböző kozmisták elméletei lényegében csak abban térnek el, ahogy ezt a tervet dekódolják. Az ember azonban mindegyiküknél átmeneti lény, aki saját maga fogja létrehozni az intellektus magasabb rendű formáját, vagy éppen az Istent. A kozmológia orosz vallásbölcseleti ága (és lényegében Teilhard de Chardin is) azt vallja, hogy az evolúció célja Isten létrehozása, vagyis az ember megistenülése. Ezzel kapcsolatban többen közülük említik a IV. században élt püspök, Nagy Baszileiosz maximáját: „Isten emberré vált, hogy az ember Istenné válhasson.” Platonov műveinek különös szellemi – és nyelvi – feszültségét nagyrészt az adja, hogy a fent körvonalazott és hozzájuk hasonló eszmék, elgondolások (valamint a technikai fejlődésbe vetett hit, hiszen – s ez szintén fontos tényező – Platonov nemcsak író, hanem mérnök és feltaláló is volt), amelyek az anyag megnemesítését célozták, összeütköztek azzal az anyagi valósággal, a materializmusnak azzal a világával, amely leginkább az anyag (az anyagi javak) eltüntetésében jeleskedett… De azt hiszem, ezzel sem jutottunk sokkal
DISPUTA Műhely
ra, amikor is haladéktalanul neki kell látnia igazi, kozmikus feladatának: újjá kell teremtenie, fel kell támasztania valamenynyi valaha élt embert, éspedig nem csupán szellemi-lelki, hanem kifejezetten testi-fizikai értelemben is. Ez a furcsa, sőt racionalista európai szemmel nézve egyenesen őrült utópia óriási hatással volt olyan jelentős alkotókra, mint Dosztojevszkij, Tolsztoj, Szolovjov, Brjuszov, Gorkij, Hlebnyikov, Majakovszkij, Zabolockij… és Platonov, valamint általában a XX. századi orosz filozófiai gondolkodásra (egy egész, ma is aktív irányzatnak, a „kozmizmusnak” ő volt az atyja és a bálványa). Fjodorov, amennyire ez kideríthető, nem élt szexuális életet; másfél évtizedes vidéki tanítóskodás után a moszkvai Rumjancevkönyvtár olvasótermi felügyelőjeként magányosan, aszkéta módjára éldegélt: olvasott, írt és a maholnap megvalósuló boldogságról álmodozott. Amint az ember eljut arra a szintre, hogy felismeri evolúciós (vagy isteni) rendeltetését, vallotta, azon nyomban fel kell hagynia szexuális energiájának ostoba elfecsérlésével, az újabb és újabb nemzedékek létrehozásával, s ehelyett minden erejével arra kell törekednie, hogy legyőzze a halált: egyrészt halhatatlanná tegye önmagát, másrészt feltámassza a szüleit (akik ezután feltámasztják a saját szüleiket, s így tovább az első emberpárig), s harmadrészt minden holt anyagnak is életet adjon. Fjodorov azt is leírja, hogyan képzeli a feltámasztás konkrét, fizikai folyamatát, az „ősök porának”, a részecskéknek a „bevadászását” és „összevarrását”… A kozmizmus filozófiája, ha egy mondatban akarjuk megfogalmazni, lényegében az a tan, hogy az embernek aktívan törekednie kell a világegyetem, a kozmosz átalakítására, megszelídítésére, harmonizálására. Vagyis, más szóval, az „aktív evolúció” gondolata: az ember (mivel akár Istennek, akár a panteistán felfogott Természetnek ez a teleologikus célja) saját kezébe veszi az evolúció irányítását, s közben átalakítja önmagát is, legfőképpen legyőzi a legfőbb rosszat: a halált. Az aktív evolúció
57
DISPUTA Műhely
közelebb Platonov rejtélyének a megfejtéséhez, s talán jobb, ha őt magát idézem, egy olyan részt a Dzsanból, amely a lehető legtömörebben foglalja össze mindazt, amiről beszélni próbáltam: „Csagatajev szemlélni kezdett egy régi kettős képet, ami a lány ágya fölött lógott. A kép azt az álmot ábrázolta, amikor a földet még laposnak tartották, az eget pedig közelinek. Valami hatalmas ember állt a földön, fejével rést ütött az égbolton, és válláig átbújt rajta az ég túloldalára, az ottani időnek furcsa végtelenjébe, és szétnézett. És olyan sokáig szemlélte az ismeretlen, idegen térséget, hogy megfeledkezett testének arról a részéről, amelyik a szokványos égbolt alatt maradt. A másik képen ugyanez volt látható, de már más helyzetben. Az ember törzse elsorvadt, vézna lett, és valószínűleg elhalt, a túlvilágon, a bádoglavórhoz hasonlatos égbolt külső felén pedig a leszáradt fej gurigázott – annak az embernek a feje, aki olyan új végtelenség után kutatott, ahol valóban nincs vég, és ahonnan nincs visszaút a nyomorúságos, lapos földre.” Platonov a furcsa, gyakran sutának, máskor meg valami egészen utánozhatatlan módon költőinek tetsző mondataiban – igen, egy-egy mondaton belül – ki-kikukucskál „az ég túloldalára”, s közben az éhezés, a bűz, a mocsok, a kilátástalanság, a rettegés és az ideológiai téboly olyan
58
szélsőségeit mutatja meg, mint talán senki más (vagy csak Salamov), s ettől az a kikukucskálás talán ironikus hatást kelt, de inkább megrázó (és a maga keserű-keserves módján szakrálisan felemelő): igen, a kommunizmus (vagy bármilyen idióta társadalom) rettegésben tartott, megalázott, megszomorított emberében is van valami naiv utópikus hit, amely olyan artikulálatlan, hogy kész rávetni magát bármilyen ideológiára – a kommunizmusra is –, amely valamiféle keretet és nyelvet ad neki, s amely halhatatlansággal és örök boldogsággal kecsegteti. Mert Platonov regényeiben nem a kommunizmus – vagy Sztálin – elfogadása vagy elutasítása, nem a rendszerellenesség vagy a lojalitás a tét, hanem az élet – és a halhatatlanság. „Az asztalnál maradt nők – írja a Dzsan elején – boldogok voltak barátjuk rájuk irányuló figyelmétől, a köröttük lévő természettől és a jövő előérzetétől, amely hosszúságát és reményeit tekintve csak a halhatatlansággal lehetett egyenértékű.” S mindezek után alighanem értelmetlen az a kérdés, hogy ironikusak-e a Dzsan utolsó fejezetei, amikor Csagatajev hősies erőfeszítései után a nép előbb mégis szétszéled, majd újból összegyűlik, és elkezdi létrehozni a boldog szocialista életet… Azt hiszem, ott, ahol Platonov történetei játszódnak, minden egyszerre ironikus és patetikus.
Mikor legyen eurónk?
üteméhez, amely összességében jópár évvel le is rövidítheti az európai átlaghoz való felzárkózás évtizedeit. A hasznok döntő többsége egyrészt abból fakad, hogy az európai tagországokkal folytatott kereskedelmünk és a velük lebonyolított tőkebefektetések és hitelkapcsolatok bővülni fognak a devizapiaci tranzakciós és konverziós költségek, valamint az árfolyamkockázat eltűnésével. Másrészt a „monetáris stabilitás európai övezetében” mind az állam, mind a vállalati szektor kisebb kamatlábakkal és ebből következően kedvezőbb finanszírozási környezettel számolhat. A számszerűsíthető előnyök forrása egyébként arra is figyelmeztethet bennünket, hogy magának az európai uniós tagságunknak a legfontosabb gazdasági hozadékát sem a Brüsszelből érkező támogatásokban kell látnunk, hanem abban, hogy a magyar üzleti szféra az egységes piacba ágyazottan hatékonyabban használja fel az erőforrásait és nő a versenyképessége a világpiacon. A nettó költségvetési kedvezményezettségünk mértékéről hosszú hónapok óta folyó számháborút figyelve nekem az a határozott benyomásom, hogy az említett dinamikus tényezőkről elég sokan hajlamosak megfeledkezni, és csak a strukturális alapok pénzeinek lehívására szűkítik le a potenciális hasznokat. Az euró bevezetése mellett szól az is, hogy egy, a tőkeáramlások szempontjából is teljesen nyitott ország nem nagyon engedheti meg manapság azt a „luxust”, hogy még hosszú ideig saját valutát tartson fenn. A globalizált és deregulált tőkepiacok korszakában valóban költséges és megfontolandó sajátossággá vált az autonóm pénzügypolitika megtartása a kis országok számára, ugyanis az elmúlt évtized pénzügyi válságaiból leszűrhető az a tapasztalat, hogy nincs olyan gazdaságpolitika, amely mellett teljesen kizárható lenne egy spekulatív támadás bekövetkezése. (Ez persze nem jelenti azt, hogy fegyelmezett és felelős vezetéssel ne lehetne jelentősen csökkenteni a kockázatokat.) Ennek az összefüggésnek is betudható, hogy az elmúlt évtizedben elkezdett csökkenni az önálló pénzek száma a világban, akár úgy, hogy monetáris uniót hoz-
Jankovics László
„Pár lépés csak Európa/ Ahol átváltunk majd euróra…”. Ezekkel a sorokkal kezdődött a fogyasztóvédelmi felügyelőség uniós információs kampányának kísérő dalocskája a közelmúltban. Azonban az elmúlt esztendők gazdaságpolitikai viharai tudatosították még az átlagemberekben is, hogy ez a feladat nem lesz olyan könnyed és egyszerű, mint ahogy talán a fent idézett szöveg sugallja. A következő időszakban ugyan valószínűleg még az európai csatlakozás más aspektusai fogják elsősorban magukra vonni a közvélemény figyelmét (pl. agrárium, regionális támogatások, környezetvédelem), de már jelenleg is egyre több szó esik a lassan a hatodik X-be lépő nemzeti fizetőeszközünk, a forint lecseréléséről a fiatal közös valutára. Értelmezhetjük ezt a kihívást úgy is, hogy a monetáris unióba való belépés fogja kiteljesíteni gazdasági integrálódásunkat, megkoronázva a vén kontinens főáramához történő visszakapcsolódásunk folyamatát. Magyarország eurózónás csatlakozása kapcsán véleményem szerint négy, egymással szoros összefüggésben lévő kérdéskört kell áttekintenünk, amelyek jelen írásom keretét is adják egyben. Az első az, hogy mi a közgazdasági racionalitása a közös valuta átvételének. A második lépésben célszerű tisztázni az odavezető út főbb állomásait és szabályait. Ezek után a jelenlegi helyzetet és kilátásokat érdemes felvázolni egyfajta regionális kitekintésben, majd végül, de nem utolsósorban a talán legtöbb közéleti izgalmat kiváltó ügydarab, a csatlakozás időzítésének problematikája következik. A közös valuta átvételének előnyeit és hátrányait illetően viszonylag könnyű dolgunk van, ugyanis a Magyar Nemzeti Bank munkatársai nemrégiben egy rendkívül alapos és az egész térségben hivatkozási példaként szolgáló tanulmánykötetben számba vették, illetve megbecsülték az összes lehetséges közgazdasági vonatkozást. (Csajbók Atilla–Csermely Ágnes (szerk.) [2002]: Az euró bevezetésének várható hasznai, költségei és időzítése. MNB Műhelytanulmányok 24. sz.). Ennek eredményeképpen közel 1 százalékpontra teszik a szakértők az euró hozzájárulását hosszú távon a GDP
DISPUTA Télikert
Közgazdasági és gazdaságpolitikai dilemmák
59
DISPUTA Télikert 60
tak létre (mint az Európai Unióban), akár úgy, hogy egyoldalúan átvettek egy nagy kulcsvalutát (mint Ecuadorban és El Salvadorban a dollárt, vagy mint ahogy féllegálisan Montenegróban és Koszovóban az eurót). Mindenképpen jelzésértékű, hogy pár éve az Amerikai Közgazdasági Társaság rendszeres éves konferenciáján a témakörben megszólaló legnevesebb szaktekintélyek között csupán egyetlen pontban mutatkozott lényeges véleménykülönbség. Mégpedig abban, hogy úgy 15–20 éves időtávlatban a folyamat végén csak egyetlen világvaluta marad-e a színtéren, vagy 3–5, egész kontinensekre kiterjedően használt nagy regionális valuta. (Bővebben lásd a tanácskozásról beszámoló American Economic Review 2001/2 májusi számát.) A pénzügy-politikai kérdéseket szabályozó európai rendelkezések kijelölik a csatlakozó országok – köztük hazánk – számára azt a gazdaságpolitikai mozgásteret, amely egyfajta peremfeltételül szolgál a felkészülés folyamatában. A monetáris unióval kapcsolatban a legfontosabb szabályról a csatlakozási szerződés 4. cikkelye rendelkezik, amely kimondja, hogy a monetáris unióra való törekvés egyértelmű kötelezettség a frissen taggá válók számára, és ezzel egyben kizárja, hogy bármelyikük úgynevezett „opt-out” (kívülmaradási) jogosítványokat próbáljon kiharcolni magának. Az Európai Unió hivatalos véleménye határozottan leszögezi, hogy nem elérhető többé az elsőként 1991-ben NagyBritanniának megadott rugalmas opció. Az „opt-out” lehetőségek kizárása az Unió részéről logikus fejleménye a csatlakozás általános feltételrendszeréül szolgáló 1993-as koppenhágai kritériumoknak, amelyek egyike előírja a tagjelöltek számára, hogy teljes mértékben vállalniuk kell a gazdasági és monetáris unióval kapcsolatos kötelezettségeket. A Maastrichti Szerződés meglehetősen precíz elvárásokat támasztott az egyes tagországok és tagjelöltek pénzügyi-monetáris szabályozásának átalakításával kapcsolatban is. Ugyan már a rendszerváltást követően megalkotott első jegybanktörvény is (a Magyar Nemzeti Bankról szóló 1991. évi LX. törvény) a függetlenség elvén alapult, bizonyos finomításokat el kellett végezni a közösségi joghoz (acquis communaitare) való igazodás érdekében. A vonatkozott dokumentumok ugyanis egyértelműen rögzítik, hogy a függetlenséget garantálni szükséges törvényileg a következő 4 dimenzióban: személyi, pénzügyi, intézményi, működési szintek. Lényeges tartalmi változásra az utóbbi kapcsán kellett sort keríteni a központi banki szabályozás 2001. júliusi felülvizsgálatakor: az MNB deklaráltan
elsődleges céljává az árstabilitás elérése és fenntartása vált (a Magyar Nemzeti Bankról szóló 2001. évi LVIII. törvény). Minden más makroökonómiai célkitűzést, illetve a kormány gazdaságpolitikáját csak az elsődleges cél veszélyeztetése nélkül támogathatja a jegybank a rendelkezésre álló monetáris eszköztárral. (Részletesen elemzem az euróval kapcsolatos jogi helyzetet egy korábbi tanulmányomban: Jankovics László [2003]: A csatlakozási tárgyalások értékelése a gazdasági és monetáris unió, valamint az európai közös valuta összefüggésében. Competitio, 2. évf. 1. sz. 75–87. o.) A jegybanki szabályozás fenti elvek mentén történő átszabása egyébként teljes mértékben összhangban áll a közgazdaságtan főáramának az utóbbi évtizedekben kialakult álláspontjával. Eszerint a monetáris politika hosszú távon nem képes befolyásolni a reálmutatókat, vagyis a gazdasági növekedés potenciális rátáját nem emeli meg. A központi bank a legtöbbet a gazdasági fejlődésért az árstabilitás biztosításával tehet, aminek elérését a független státusz könnyebben és kisebb növekedési áldozattal teszi lehetővé. A közös valutáig vezető út leggyakrabban emlegetett és legtöbb fejtörést okozó feltétele ugyanakkor nem a jogi szabályozás átalakításában rejlik, hanem az úgynevezett maastrichti konvergenciakritériumokban. Csak a rend kedvéért nézzük végig őket röviden: Árfolyam-stabilitás: a piaci árfolyamnak az európai árfolyammechanizmus által meghatározott ingadozási sávon belül kell maradnia a csatlakozást megelőző két évben. Árstabilitás és kamatlábak: a vizsgált tagország inflációs rátája legfeljebb 1,5 százalékponttal múlhatja felül a legalacsonyabb inflációs rátát felmutató három tagállamnak ugyanazon időszakra számított átlagát, valamint a hosszú távú kamatlába legfeljebb 2 százalékponttal múlhatja felül a legjobban teljesítő három tagállam hosszú távú kamatainak számtani átlagát. Államháztartási pozíció: a folyó államháztartási hiányra 3%-os, a bruttó államadósságra vonatkozóan 60%-os GDP-arányos referenciaérték van megállapítva. A kritériumok elbírálásánál bizonyos mértékű rugalmasság érvényesült korábban a jelenlegi tagországok esetében is. Egyrészt több ország esetében (pl.: Belgium és Olaszország) megelégedtek az adósság csökkenő trendjével, nem ragaszkodtak a 60%-os érték pontos teljesítéséhez. Másrészt még a stabil gazdaságok esetében is előfordult, hogy kreatív költségvetési el-
hosszú távú érdekeivel. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy kampányszerűen álljunk neki a kritériumok erőltetett ütemű teljesítésének, ugyanis az túlzott mértékű gazdasági kilengéseket okozna és irreális politikai-társadalmi áldozatokat követelne. Emellett van még két fontos faktor, amit célszerű figyelembe venni a tervek készítésénél. Az első annak észrevétele, hogy a gazdasági tényezők mellett talán túl csekély figyelmet kapnak az eurózóna vonatkozásában a társadalomlélektani megfontolások, pontosabban a gazdasági szereplők (kormány, munkaadók, munkavállalók) egyfajta „stabilitási kultúrájának” kialakulása. Nagyon nehéz, sőt szinte lehetetlen pontosan meghatározni, hogy mikor tekinthető érettnek egy társadalom a közös valutára, de néhány példával azért lehet illusztrálni a dolgot. A munkaadók nem akarnak versenyképességet növelni a nemzeti valuta leértékelése melletti lobbizással (amely hatásossága egyébként is megkérdőjelezhető). A munkavállalók visszafogott bérköveteléseket fogalmaznak meg, és elfogadják, hogy a bérkiáramlás mértéke nem szakadhat el a termelékenységnövekedés ütemétől. A kormányzat pedig fegyelmezett költségvetési politikát folytat, és nem próbálja inflatorikus gazdaságpolitikával helyrehozni a fiskális lazaság okozta feszültségeket. Megvannak ugyanis a veszélyei annak, ha a stabilitás kultúráját a szigorú pénzügypolitika kényszeríti ki felülről, ugyanis ebben az esetben nem lesznek tartósak, nem szervesülnek a magatartás-változások. Sokkal kedvezőbb, ha a gazdasági szereplők önnön hibáikból tanulva, spontán módon, saját hosszú távú érdekeiket felismerve köteleződnek el a stabilitás mellett. Ezt a folyamatot elősegíthetik a megfelelő érdekegyeztetési mechanizmusok és intézmények, illetve ideális esetben egy átfogó kereteket biztosító társadalmi-gazdasági megállapodás a szociális partnerek között. (Erre egyébként több uniós államban is sor került a közelmúltban, az euró vonatkozásában a legismertebb történet talán az ír és a görög megállapodásé.) Egy ilyen középtávú, az euró bevezetéséig szóló paktum nagyban megkönnyítheti a kritériumok teljesítését, és kiszámíthatóvá teszi a makrogazdasági pályát nemcsak a külföldi befektetők, hanem a hazai gazdasági szereplők számára is. A másik mérlegelendő tényező a kritériumok teljesítése mellett annak tudomásulvétele, hogy az adott ország erőfeszítései mellett legalább olyan fontos szerep jut
DISPUTA Télikert
számolási technikákkal, illetve egyszeri intézkedésekkel biztosították az előírt makromutatókat (pl.: Franciaország). Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy nagyfokú közeledés történt a konjunktúraciklus tekintetében az Unióban az 1990-es évek folyamán, az inflációs ráták, a kamatlábak és költségvetési deficit hiányszámai lefelé konvergáltak és nagyjából összeértek egy alacsony szinten. Az utóbbi években Magyarország sajnos inkább távolodott a fentebb ismertetett feltételek fényében a monetáris uniótól, és a következő esztendőket tekintve is komoly kihívásnak ígérkezik mind az infláció leszorítása, mind az államháztartás konszolidálása és ezzel együtt a 2001-től újra megindult adósságnövekedés megfékezése. (Kondrát Zsolt–Wenhardt Tamás [2004]: Hol áll Magyarország a konvergenciakritériumok teljesítésében 2003 végén a nemzetközi tapasztalatok tükrében? MNB Műhelytanulmányok 27. sz.) Megítélésem szerint ugyanakkor semmiképpen sem szerencsés úgy beállítani a helyzetet, hogy mekkora áldozatokat kell majd hozni az országnak a közös valuta érdekében. Hiszen az eladósodás megállítása, az inflációs ráta 1–3%-os szinten történő stabilizálása kedvező üzleti környezetet teremt az európai átlaghoz történő reálgazdasági felzárkózáshoz. Hasonlóképpen a prosperitás felé mutat annak megelőzése, hogy az állami túlköltekezés elszívja a forrásokat a magánszféra beruházásai elől, továbbá kiélezze a külső pénzügyi egyensúlyt. Vagyis az elmozdulás a maastrichti kritériumok teljesítése felé az eurótól függetlenül is önérdekként interpretálhatók. Érdekes fejlemény, hogy gyakorlatilag kettévált a 2004 májusában csatlakozott 8 kelet-közép-európai ország a közös valuta átvételére vonatkozó esélyek szempontjából. A három balti állam (Észtország, Lettország, Litvánia), valamint Szlovénia a töretlenül fegyelmezett gazdaságpolitikának köszönhetően valószínűleg a lehető leghamarabbi időpontban (2007–2008) csatlakozni tud az egységes valutaövezethez, míg a visegrádi országok csoportja (Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovákia) várhatóan 2010 körül válik éretté és képessé az euró bevezetésére. És már meg is érkeztünk a problémakör legaktuálisabb fejezetéhez: mikorra időzítsük az euró átvételét? Láthattuk, hogy a közös valuta jelentékenyen hozzájárulhat a gazdasági teljesítmény előmozdításához, illetve a Maastrichtban előírt szigorú makrogazdasági pálya sincs ellentétben az ország
61
DISPUTA Télikert
az eurózóna fogadókészségének is. Analóg módon az EU-csatlakozási folyamathoz, ahol ugyan természetesen fontos volt, hogy a tagjelöltek milyen ütemben harmonizálják jogrendszerüket a közösségi normákkal, de emellett a végső döntést az európai országok állam- és kormányfői hozták meg, az euró bevezetéséhez is szükség lesz a jelenlegi tagállamok folytatódó elkötelezettségére a keleti bővítés mellett. Néha felmerül az is az euró bevezetésével kapcsolatos vitában, hogy nem célszerű sietni a közös valutával, hiszen a Stabilitási és Növekedési Paktum körüli heves viták arra utalnak, hogy fellazítják a kritériumrendszert a közeljövőben (pl. megemelik a folyó költségvetési hiányra kiszabott jelenlegi mértéket). Ez a vélekedés szerintem félreértésen és illúziókon alapul, ugyanis a klubba való bejutás szabályait nem fogják megkönnyíteni azért, mert a tagoknak nem tetszik a belső magatartási kódex. A csatlakozás feltételeinek a felvizezése valószínűleg komoly következményekkel járna a globális pénzpiacokon is, ugyanis a piaci szereplők szemében aláásná az euró és az európai gazdaság stabilitásába vetett hitet, ami szintén a jelenlegi maastrichti rendszer fenntartását támasztja alá. Áttekintettük a fentiekben azon szempontokat, amelyek befolyásolják a felkészülés folyamatát és időigényét. Magyarországon ez év tavaszán sor került a 2003 nyarán bejelentett 2008. január 1-jei cél kormányzati felülvizsgálatára, ami önmagában is
62
jelzi, hogy az eurót övező „számháború” hamar avuló eredményekkel járhat. A hivatalos halasztás utáni új céldátum 2010 lett, amely megvalósíthatóságával kapcsolatban már szintén elkezdtek szaporodni a szkeptikus hangok itthon és külföldön is. Annyit azért mindenképpen leszögeznék, hogy egy további eltolása a kérdéses dátumnak, vagyis egy 2010 utáni időpont megjelölése semmiképpen sem tűnik közgazdaságilag indokolt és racionális lépésnek. Ráadásul azt is érdemes szem előtt tartani, hogy a módosított célkitűzés újbóli kétségessé válása már valószínűleg szinte jóvátehetetlen károkat okozna a magyar gazdaságpolitika hitelességén és reputációján, vagyis ehhez már kormányzati ciklusokon átívelően ragaszkodniuk kellene a döntéshozóknak. Az 1989–90-es rendszerváltó bársonyos forradalmakat követő évtizedben a posztszocialista országok többsége egy, a volt lengyel jegybankelnökhöz, Hanna Gronkiewicz-Waltzhoz fűződő szellemes bon-mot szerint mindig pontosan öt évre volt az uniós tagságtól. A 2004 májusi csatlakozás után a monetáris uniós tagság van körülbelül hasonló időtávra előttünk. A következő évek egyik fontos kérdése lesz megítélésem szerint, hogy vajon az euró átvétele is egy időben állandóan tolódó vállalkozásnak ígérkezik-e, vagy éppen ellenkezőleg, ezen a területen a következő években folyamatos előrehaladást fogunk tapasztalni.
R. Szabó István grafikája
DISPUTA Piactér
Berényi Dénes
rel rendelkező városában, mint Debrecen, olyan napilap jelenjen meg, amely az egész országban terjesztésre – és mi több olvasásra – kerül. De hát erről szó sincs. Hol vannak már azok az idők, amikor Debrecenben több napilap is megjelent, és olyan nevek szerepeltek a helyi újságírók között, mint Krúdy Gyula vagy Ady Endre. Az idő kerekét természetesen nem lehet visszafordítani, hiszen abban az időben nem volt még tv, nem volt még rádió. Azért talán mégis érdemes elgondolkozni azon, hogy talán a technika fejlődésével a kultúrát nem kell azért „temetni”, és a kultúrának és a tudománynak mégis csak lehet médiát teremteni vidéken is. Tény, hogy szinte akármelyik budapesti országos napilapot veszi kézbe az ember, abban „van mit olvasni”.
A mai vidéki újságírásról
F
orgatja az ember a Hajdú-bihari Naplót. Ha véletlenül kezébe kerül a KeletMagyarország vagy a megfelelő miskolci napilap, csodálkozva látja, hogy a három újság közel azonos tartalmú, legfeljebb bizonyos helyi blokkok vannak bennük kicserélve. Persze, ha az ember ismeri a tulajdonosi viszonyokat, akkor ezen nem lepődik meg. Ismerve az erdélyi helyzetet, érdekes módon sokszor „irigység” fogja el az embert, hogy ahány nagyobb város, annyi önálló profilú magyar napilap jelenik meg, határozott „arcéllel”, nem egyszer gazdag tartalommal. Ha az ember nem ismerné a konkrét helyzetet, akkor azt várná, hogy Magyarország második, 200 ezernél több lakosú és olyan tudományos, kulturális háttér-
63
Görömbei András József Attila- és Kossuth-díjas irodalomtörténész, a Debreceni Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára, akadémikus, a Hitel irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztő-helyettese – akit idén február 5-én 60. születésnapja alkalmából tanítványai egy, a tiszteletére összeállított könyvvel köszöntöttek – elnyerte a Szilárd Leó-ösztöndíjat. Az amerikai ALCO cég és a Magyar Tudományfejlesztésért Alapítvány által iskolateremtô tudósok számára megszavazott ösztöndíjat a természet-, a műszaki és a társadalomtudományok képviselői kaphatják meg – évente hárman. ***
DISPUTA
Vajda Mihály Széchenyi-díjas akadémikust 70. születésnapja alkalmából a Debreceni Egyetem Filozófia Intézete a Nagyerdei megálló című könyvvel köszöntötte. A kötetben kollégák, barátok és tanítványok filozófiai témájú tanulmányai mellett olvashatunk interjút, verset és regényrészletet is.
64
