Mesék testvérekről testvéreknek (részletek) A molnár fiai – Üzbég mese Volt egyszer egy molnár. Jó helyen állt a malma, ő maga értette a mesterségét, hát nem volt oka a panaszra. Mindig lisztes volt a szakálla. Egy napon meghalt a molnár. Három fia örökölte mindenét. Gondolkodtak, tanakodtak: hogyan osztozkodjanak. A két idősebb testvér háromfelé akarta osztani a malmot. Hiába próbált a lelkükre beszélni a legkisebbik, hogy dolgozzanak közösen, kénytelen volt belenyugodni két bátyja akaratába. Három részre osztották a malmot, s ahogy illik, a legidősebbik testvér választott először. – Én nem akarok a malomban dolgozni, mint az apánk, és örökké lisztes szakállal járni – mondta a legöregebbik, és a malomgátat választotta. – Én sem akarok lisztes szakállal csúfoskodni – mondta a középső testvér is, ő meg a malom tetejét választotta. A malom így mindenestül a legkisebbik testvérnek jutott. A legidősebbik testvér kijavította a gátat, a középső megfoldozta a tetőt, aztán mindkettő dologtalan hevert, mialatt a legkisebbik testvér reggeltől estig dolgozott a malomban. A legidősebb egy idő múlva észbe kapott, hogy bizony rosszul választott az osztozkodásnál, s úgy vélte, hogy nem érdemes vesződnie a malomgáttal. Fogta az ásóját, és elindult világot látni. Ment, ment, megkerült egy hegyet, megmászott egy másikat, átvágott egy harmadikon, végül elért a szakadékhoz, ahol Asdaga lakott, a sárkány. – Szálem alejkum, Asdaga! – köszönt rá a legény. – Szerencséd, hogy köszöntöttél, különben felfaltalak volna – mondta Asdaga dühösen. De aztán lecsillapodott, és megkérdezte: – Tudsz-e valami mesét vagy dalt? – Nem én – felelte a legnagyobbik testvér, reszketve félelmében –, bizony nem tudok. – Azt hallottam, hogy az olyan embereket, akik se dalt, se mesét nem tudnak, felfalják a sárkányok – mondta Asdaga, és nyomban fel falta a legényt. Csakhamar a középső testvér is megunta, hogy a malomtetőt foldozgassa. Elindult ugyanazon az úton, amelyiken a bátyja. Ő is Asdaga bendőjébe került. Hanem a legkisebbik testvér jó testvér volt. Nem volt maradása otthon, nem tudta nyugodtan vámolni a lisztet, miután két bátyját elvesztette. Megállította a malmot, leeresztette a gáton a vizet, és el indult testvérei keresésére. Útközben ahhoz a szakadékhoz ért, amelyben a telhetetlen Asdaga lakott. – Szálem alejkum, Asdaga – köszönt rá hangosan a legkisebbik testvér –, akkora szálem neked, mint ez a szakadék! – Szerencséd, hogy köszöntöttél, különben rögtön felfaltalak volna! – morogta Asdaga. Aztán megkérdezte: – Nem tudsz-e valami mesét vagy dalt? – Hogyne tudnék! Tudok dalt is, mesét is, tudok még mást is. Ha akarod, énekelek, ha kívánod, mesét mondok, megteszek még mást is a kérésedre – felelte a fiatal molnár. – No, ha így van, akkor előbb mondj egy mesét – parancsolta Asdaga. – Mondok én! De amíg a végére nem érek, ne mondd, hogy »igen«, se azt, hogy »ne«. Ha mondod, jaj neked! Kiontom a beledet! Asdaga ráállott, s a molnár elkezdte a mesét:
– Volt nekem ötven lovam. Egy nyáron, amikor legeltettem a lovaimat, nagy volt a hőség, és mindenütt kiapadt a víz. Megszomjaztak a lovaim meg a csikóim, hát elhajtottam őket a folyóhoz. A folyót jég borította, s a lovaim meg a csikóim nem akartak a közelébe menni. Akkor elővettem a baltámat, és léket vágtam a jégen. Aztán leemeltem a fejemet, és a koponyámból megitattam mind az ötven lovamat. »Ha a folyó törzse így befagyott – gondoltam –, akkor milyen lehet a lába?« És elmentem a folyó torkolatához. Ott rőzsét szedtem, és tüzet raktam. Nagy tűz támadt a tüzemből, kigyulladt a folyó, még a kövek is égtek a medrében. Megijedtem, és visszafutottam a koponyámért, mert azt ott feledtem. Látom ám, hogy a baltám vasa elégett, de a nyele meg a koponyám ott hever épségben. Feltettem a fejemet a nyakamra… Asdaga közbe akart szólni, de eszébe jutott, mit mondott a legény, hát inkább hallgatott. – Onnan Zaib városába mentem – mesélte tovább a molnár. – A baltámmal fát vágtam az erdőben, és csináltam egy szekeret. A baltám nyelével lőttem két szarvast; a húsukat megettem, a bőrüket meg fel akasztottam száradni a fára. Egyszer visszamentem a bőrökért, és két verekedő méhet találtam a közelükben. Kifaggattam őket, és megtudtam, hogy azon verekedtek össze, melyikük gyűjt több mézet. »Nem kell ezen verekednetek, megmondom én – szóltam. – Menjetek, hozzatok mézet, én majd eldöntöm, melyikőtöknek van igaza.« A méhek nagy sietve elröpültek mézért. Alig telt bele néhány nap, mind a két szarvasbőr tarisznya megtelt mézzel. »Látjátok – mondtam a méheknek –, kár volt verekednetek. Egyiktek se gyűjtött kevesebb mézet a másiknál!« Fogtam a két méhet, és a szekerem elé fogtam. Feltettem a szekérre a két mézzel telt tarisznyát, magam is felültem. A méhek olyan engedelmesen, békésen húzták a szekeret, hogy egyszer sem kellett rájuk csapnom az ostorral. Egyszer csak megbotlott az egyik méh. Megsuhintottam az ostoromat, hogy ráüssek, de az ostornyél, vesztemre, beleakadt egy kőbe, meghajlott, aztán fel lökött a mennybe. Fél kézzel elkaptam a menny boltozatát, jó sokáig lógtam ott, aztán megláttam a földön egy szénaboglyát, és leugrottam a közepébe… – Nem – mondta Asdaga –, ilyen nincs! Nyomban észbe kapott, de már későn. – Tartsd ide a hasadat! – kiáltotta a molnár, és egy kardvágással felhasította a sárkány hasát. Nyomban előbújt belőle a két nagyobbik testvér. Soványak voltak és sápadtak, de nagyon boldogok és elégedettek. Mind a hárman visszatértek a malomba, és ezentúl közösen dolgoztak. Azt se bánták már, hogy mindig lisztes a szakálluk. Rab Zsuzsa fordítása A három fiú, aki nem akart meghalni – Erdélyi örmény mese Volt egyszer három testvér, akik nagyon szegények voltak, és hiába dolgoztak szorgalmasan napestig, nem vitték semmire. Erre elhatározták, hogy világgá mennek, és úgy próbálnak szerencsét. Egy keresztútnál elváltak egymástól és megfogadták, hogy három év leteltével
ugyanott megint találkoznak. Elbúcsúztak egymástól, azután ahányan voltak, annyifelé mentek. A legidősebb fiú egy királyi városba jutott, ahol éppen az előző éjszaka lopták el a király koronáját. Alig hallott erről, menten a királyhoz indult, és azt mondta: – Felséges királyom, szegény legény vagyok, és csak most érkeztem ebbe a városba. Tegnap az úton ért az este, fogadó nem volt, ahova betérhettem volna, úgyhogy bementem az erdőbe, fel másztam egy fára, nehogy a farkasok egyenek meg, azután hozzákötöztem magamat egy ághoz, és elaludtam. Zajra ébredtem fel, és láttam, amint három ember – ezer közül is megismerném őket –, nos hát, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, láttam, amint három ember vermet ás a fa alatt, és egy ládikát rak bele. Azután betemették a vermet, és elmentek. Amíg ástak, gyémántokról meg gyöngyökről beszéltek, amiket majd kivesznek valami koronából. Kinyílott az ajtó, és a király főminisztere lépett be. Amint a fiú meglátta, felkiáltott: – Ez is ott volt azok között, akik a vermet ásták. Azt mondta, hogy ő akarja a legnagyobb gyémántot. A miniszter halottsápadttá vált, és el akart menni, de a király behívta a katonáit, és tömlöcbe záratta. Azután a legénnyel meg a kíséretével az erdőbe ment, és valóban megtalálták az elásott koronát. Amikor visszatértek, a király a minisztert meg a két cinkosát – valamennyien nagy urak voltak – lefejeztette, a legényt pedig magánál tartotta három évig. Három év múltán a legény elbúcsúzott, és három kocsiderék aranyat kapott a királytól. A középső fiú is egy királyi városba jutott, és egyszer a folyó partján sétált, amint megpillantott egy fuldokló asszonyt. A vízbe vetette magát, és kimentette. Odarohantak az emberek is, és a ki mentett asszonyt meg a legényt pompás hintón a királyi várkastélyba vitték. Csak most tudta meg a szegény fiú, hogy a királynét magát mentette meg a vízbefúlástól. A királyné fürödni volt, egy örvény elragadta, és meg is fulladt volna, ha a legény nem olyan fürge. A király magánál tartotta három évig a legényt, és búcsúzóul hat kocsiderék aranyat adott neki. Így eltelt a három év, és a három testvér a megbeszélt időben összetalálkozott a keresztútnál. Elmondták egymásnak a kalandjai kat; a legidősebbik fiú büszkén mutogatta a három kocsiderék aranyát, a középső a hatot, szerencsét kívántak egymásnak és örültek a gazdagságuknak, de a legfiatalabbik csak ott ült az árokparton, és nem törődött a bátyjai nagy örömével. Végre megkérdezték: – Hát te mit csináltál ez alatt a három év alatt? Hol, merre jártál? Mesélj te is! A legkisebbik fiú csak megvakarta a füle tövét, és azt mondta: – Azt kérditek, mit műveltem? Hát nem csináltam én semmit. Rossz dolgom volt nekem a nagyvilágban. Városról városra, országról országra vándoroltam, de sehol nem szegődött mellém a szerencse. Végre abba az országba jutottam, ahol az emberek nem halnak meg. Ott még tűrhetően ment a sorom.: Egyszerre kiáltott fel a két bátyja – Mi az? Mit mondasz? Abban az országban voltál, ahol nem halnak meg az emberek? Hogy lehetséges ez? – Hát igen – mondta a legkisebbik. – Ott voltam bizony abban az országban, és vissza is megyek oda, mert nem akarok meg halni. A bátyjai meg azt mondták:
– Meghalni mi sem akarunk. Gyertek, menjünk oda, abba az országba. Aranyunk van elég, gond nélkül élhetünk ott az örökké valóságig. Fölkerekedtek minden kincsükkel együtt, és útnak indultak abba az országba, ahol nem halnak meg, útközben pedig egyre csak a legkisebbet dicsérték: – Lám, mégiscsak neked kedvezett legjobban a szerencse tündére! Te találtad meg a legjobbat! Mi csak aranyat kaptunk, de te azt az országot lelted meg, ahol nem hal meg az ember. De mondd csak, ott nagyon sokan kell hogy legyenek, mert ha senki nem hal meg, egyre csak szaporodnak, akkor hamar szűk lesz nekik az ország! – Nem úgy van az! – felelte a legkisebbik. – Meghalni ugyan nem halnak meg, de időnkint elhív egy-egy embert valaki ismeretlen, és az azután eltűnik örökre. Ezért azt kötöm a lelketekre, ne kövessetek senkit, akárki is hívna benneteket – ha követitek, elvisz benneteket az országból, és soha vissza nem tértek! – Majd bolondok leszünk – mondták a bátyjai –, hogy elmenjünk akárki után is. Senki után nem megyünk, akárki hívna is. Megérkeztek végre abba az országba, ahol nem halnak meg az emberek, és ott megtelepedtek. Hosszú ideig éltek együtt vidáman és gondtalanul, amikor egy este a legidősebbik felugrott a székéről, és hangosan mondta: – Igen, jövök! Jövök rögtön! – Az öccsei kérdezték: – Mit mondasz? Hiszen nem hív senki! – De igen, hívnak! Muszáj mennem! Jövök, jövök! Ki akart rohanni az ajtón, de az öccsei visszatartották, és a legkisebbik azt mondta: – Nem mondtam, hogy ne kövess senkit, akárki hívna is? Most mégis menni akarsz, pedig mi nem is halljuk a hívást! – Muszáj mennem – felelte a legidősebbik. – Jövök, jövök! – kiáltotta, és kirohant az ajtón. Soha többé nem látták. A két öccse tovább élt boldogan és megelégedetten. Évek teltek- múltak, a halálra nem gondolt egyikük sem. Egyszer egy réten sétáltak, és rég elmúlt dolgokról mesélgettek egymásnak. Egy szerre csak elkiáltotta magát a középső: – Jövök már, jövök! Ne kiálts olyan hangosan, jövök már amúgy is! És ezzel elrohant, át a réten, árkon-bokron keresztül. Az öccse utána vetette magát, és csaknem utolérte már, amikor látta, hogy a bátyja eltűnik egy tenger mélyén. Szomorúan bandukolt haza, de másnap megint kiment a rétre, hogy megnézze legalább azt a tengert, amelyet tegnap először látott a város közelében és amelyről addig soha nem hallott. Minden irányban átkutatta a rétet, de tenger nem volt sehol. Elgondolkozva megállott, és ekkor hozzálépett egy aggastyán, és meg kérdezte: – Min tűnődöl, fiam? –Tegnap tengert láttam itt, amely elnyelte a bátyámat. Ma meg nincs tenger sehol. – Igazad van, fiam – felelte az öreg. – Amit tegnap láttál, az az örökkévalóság volt, amely mindig volt és mindig lesz. Mert itt is meghalnak az emberek, csak nem tudják! Ezzel eltűnt az aggastyán. Az ifjú pedig így gondolkozott: – Ha itt is meghal az ember, akkor már inkább a hazámban akarok meghalni. Összeszedte a kincseit, hazautazott, és istenfélő jámborsággal élt, amíg meg nem halt.
Honti János fordítása Mesék testvérekről testvéreknek (Válogatta: Boldizsár Ildikó) Magvető Kiadó, 2012
