Mérleg és eszmecsere Márairól

Mérleg és eszmecsere Márairól Szerkesztette:

Dr. Czetter Ibolya

Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest

Tartalomjegyzék Lõrinczy Huba: Az (el)ismeretlen remekmû . . . . . . . . . . . . . . . 9 Szávai János: Márai Sándor antikvitásképe . . . . . . . . . . . . . . . 27 Szabó Tünde: „Totem és tabu” – Archetipikus elemek Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek címû regényében . . . . . . . . . . . . . 37 Czetter Ibolya: Lelki Canudosok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 49 Juhász Andrea: Márai párizsi regénye – Idegen emberek . . . . . . . 61 Mészáros Tibor: Visszhangos vers (Márai Halotti beszédének utóéletei) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 73 *** Gintli Tibor: Krúdy-párhuzamok Márai narrációs technikájában. Anekdotikusság és kalandszerûség A Garrenek mûve ciklusban Sturm László: Márai és Kodolányi . . . . . . . . . . . . . . . . . Szûcs Teri: Kertész Imre mint Márai Sándor olvasója . . . . . . Kovács Ágnes: Az irodalom mint referencia. Márai Sándor Szindbád hazamegy és Esterházy Péter Esti címû regényében Szigeti Jenõ: Márai Sándor találkozásai író barátaival 1948–1949-ben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . 87 . . 103 . . 119 . . 127 . . 137

*** Nagy András: A színpad mint „ítéletvégrehajtó”. A színpadon ítélkezõ Márai – és a Márain ítélkezõ színpad. A kassai polgárok interpretációs lehetõségei a megváltozott drámai és színpadi „térben” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 149 Salamon István: Márai Sándor Török Tamás rádiószínpadán. A Márai-fantázia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 159

5

Lanczkor Gábor: „Szégyellem, hogy kortárs vagyok” – képzõmûvészeti mûalkotások lenyomata Márai Sándor írásaiban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 171 Fûzfa Balázs: Az esztétizáló (ön)szemlélet narratív alakváltozatai, avagy „ki írta” a Szindbád-filmet? . . . . . . . . . . . . . . . . . 179 Kakuszi B. Péter: Adalékok Márai Sándor individuumszemléletéhez . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 193 *** Teresa Worowska: Márai Sándor lengyel recepciója . . . Roberto Ruspanti: A Márai Sándor és Nápoly címû olasz dokumentumfilmrõl . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Boldizsár Krisztina: Márai Sándor és Nápoly . . . . . . . Papp Judit: Nápoly és nápolyiság Márai Sándor naplóiban (1948–1952) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Szabó Ádám: Márai Brazíliában. Az Ítélet Canudosban keletkezéstörténete az irodalmi forrás tükrében . . . . Faix Dóra: Márai Sándor mûveinek fogadtatása a spanyol nyelvterületeken . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . 203 . . . . . . 207 . . . . . . 215 . . . . . . 227 . . . . . . 251 . . . . . . 259

Szerzõk . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 271

6

Elõszó Tanulmánykötetünk a Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központ Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetében, a Márai Sándor születésének 110. évfordulóján megrendezett, „…egyszer mindenkinek el kell menni Canudosba” címû nemzetközi konferencián elhangzott elõadások szerkesztett változatát gyûjti egybe. A rendezvény a 2000-ben Szombathelyen megrendezett centenáriumi szimpózium méltó folytatásaként interdiszciplináris tanácskozással kívánt tisztelegni a nagy író életmûve elõtt, s emlékezett a 2007-ben elhunyt kiváló Márai-kutatóra s tanáregyéniségre: Lõrinczy Huba professzorra – a 2000-ben megtartott tudományos ülés ugyanis jórészt Lõrinczy Huba Márai újrafelfedezésében úttörõnek számító munkája nyomán jöhetett létre. Konferenciánkat a tisztelgés és az emlékezés, az elõrepillantás és a visszatekintés, a hasznos eszmecsere és egyfajta mérlegre tevés szándékával szerveztük meg. A kétnapos eseményre meghívtuk Márai jeles kutatóit, fordítóit, hogy intézetünkben közösen adjunk számot legfrissebb eredményeinkrõl, olvasatokról, a hazai és a külföldi recepció sajátosságairól, s az újabb diskurzus nyomán egyre árnyaltabb képet kaphassunk Márai szerepérõl kultúránkban, gondolkodásunkban. Díszvendégeink között köszönthettük Bács Ferenc színmûvészt, s két premier is színesítette a szimpózium programját: a Helikon Könyvkiadó a Köhögni szabad? címû publicisztikai kötetet mutatta be, illetve a konferencia adott bemutatkozási lehetõséget A szabadság keserû íze címû – Gilberto Martinelli által rendezett – lírai dokumentumfilmnek, amely Márai és Nápoly kapcsolatát dolgozta fel. A centenárium alkalmából összehívott emlékülés a közel fél évszázados hallgatás után felfedezett szerzõ magyar irodalmi köztudatba való visszatérésével kapcsolatos kérdéseket fogalmazta meg, akkor azt az alkotót köszönthettük, aki a legszélesebb értelemben vett emigrációból, a maga sajátos belsõ Canudosából frissen tért haza irodalmunkba. Egy évtized múltán

7

a Magyarországon, egész Európában, sõt a nagyvilágban is otthonra lelt, ha tetszik, a kánon megkérdõjelezhetetlen részévé vált Márai állt a vizsgálódások középpontjában. Ez alatt az idõ alatt nemcsak a mûvek kiadása, hanem a kutatás is hatalmasat lépett elõre. A gazdag korpuszt jelentõ életmû kutatásában valóságos publikációs robbanás következett be, fontos részletkérdésekrõl szóló tanulmányok sokasága, és emellett számos, az alkotói életmûvet egységben láttató, összegezõ munka látott napvilágot; módszerek, témák, perspektívák, értékítéletek sokaságával találkozhatunk. Az évfordulón elhangzott elõadások hitelesen és tényszerûen igyekeztek körüljárni az életmû régi és új vonatkozásait, válaszokat adni az irodalomés társadalomtörténet Márai által megfogalmazódó kérdéseire, mérlegre tenni a mûvek narratológiai, prózapoétikai sajátosságait, revízió alá venni azokat a jelenségeket, amelyek a kanonizáció folyamatában meghatározónak bizonyultak. A huszonkét tanulmányt egybegyûjtõ kötetben a vizsgált problémák logikáját nyomon követve az írások kisebb fejezetekbe szervezõdnek: többek közt az írószerephez, a magyar és világirodalmi hagyományhoz, kortársi tendenciákhoz való viszonyt, az érték- és mûvészetszemlélet kérdéseit, a honi és a külföldi recepció néhány vonatkozását vagy a társmûvészetekhez való kapcsolódást tárgyaló tanulmányok kisebb tematikus blokkokban követik egymást. Igyekeztünk változatosan, más-más megközelítésmód segítségével közelebb férkõzni a Márai-titokhoz. Reméljük, kötetünket a kutatásban és az egyetemi oktatásban egyaránt haszonnal forgatják majd az olvasók. Czetter Ibolya

8

Szûcs Teri

Kertész Imre mint Márai Sándor olvasója

A Márai-életmû hallatlanul heterogén recepciójának fontos és markáns része Kertész Imre Márai-olvasata. Nevezhetjük ezt akár találkozásnak is, hiszen Kertész, aki a regényein kívül szinte minden kötetében említést tesz Márairól, az iránta érzett rokonságát egy különös találkozástörténetbõl eredezteti, amelyet a Gályanaplóban ír le, majd megismétli a Márai Sándorról szóló, eredetileg a Die Welt számára készített, Vallomás egy polgárról címû esszéjében (és részben a Sorstalanság-filmforgatókönyvben is): „Márai Naplója, az 1944-es oldalak: »Július harmadikán reggel fél tízkor kezdõdik a légitámadás, mely minden eddigi közt a legkomolyabb« – erre a légitámadásra pontosan emlékszem. Ez a fél tíz órai reggel nekem, a gettóvá alakított budakalászi téglagyárban (talán a szakadatlan éhségem miatt) már jó délnek tûnt. Néhányan felmásztunk egy kis halomra a kerítés mentén, a kis földkupac viszonylagos magaslati pontjáról néztük, hogy a távolban mi történik. Ez történt, ahogyan Márai leírta: »Az ég valóban olyan most, akár egy jégpálya, melyet a korcsolyák éle telekarcolt szeszélyes vonalakkal, vagy egy tükör, amelyre részeg kezek gyémánttal görbe vonalakat rajzoltak. Nagy magasságban néha megcsillan néhány tucat ezüstszárnyú, pillangó nagyságú gép a napsütésben. Két óra hosszat zúgnak a gépek... Aki bemegy most Pestre: mintha égõ házba rohanna be« stb. Márai Leányfaluból a helyiérdekû vasúton, a HÉV-en jön be a városba: »Útközben a budakalászi

119

Szûcs Teri

téglagyár mellett megy el a vonat. Hétezer Pest környéki zsidó várja itt, a téglaszárító pajták közt, hogy deportálják õket. A töltésen katonák állanak, gépfegyverekkel.« – Nem tudom, miért fog el utólag is valami ugrásszerû, hálás öröm, hogy Márai Sándor látott engem. Õ negyvennégy éves volt, én tizennégy. Látta a sárga csillagos gyereket a téglaszárító pajták közt; s tudta, amit ez a gyerek akkor nem tudott, hogy hamarosan elviszik Auschwitzba. Mindezt – hiszen mi egyebet tehet egy író? – leírta Naplójában (s ez a Napló mellesleg a korszak legtisztább, legátfogóbb és legfontosabb szellemi lenyomata). Mit jelent mindez? Nehéz megfejteni, akár egy különös csillagállást. Mégis, határozottan érzek benne valami mélységes, mindkettõnktõl függetlenné váló értelmet, ami lassan terjedõ körben halkan szétsugárzik, akár az általános lármában rendkívül nehezen kivehetõ, de azért létezõ és kitörölhetetlen rádióhullám az éterben.”1 A részlet rávilágít, miképpen fogadja be Kertész a Márai-életmûvet. Láthatjuk, hogy elsõsorban a napló-, memoáríró, visszaemlékezõ és kommentáló Márai Sándort tekinti annak az elõdnek, akivel idõn és téren átívelõ szellemi dialógust folytathat. Ennek a dialógusnak az alapja a látás, a korszakra vetett tekintet. A csillagállás-metafora arra is utal, hogy a történet szereplõire egyaránt a látó/nézõ, vagyis a tanú szerepe osztatott az egzisztenciális-történelmi kiszolgáltatottság általuk megélt helyzeteiben. Kertész a Márai alakjának szentelt Vallomás egy polgárról címû esszéjében az Egy polgár vallomásaiból többek közt azokat a sorokat idézi hangsúlyosan, ahol a vallomás tanúbizonyságként értelmezõdik: „Aki ma ír, mintha csak tanúságot akarna tenni egy késõbbi kor számára, [...] tanúságot arról, hogy a század, melyben születtünk, valamikor az értelem diadalát hirdette, [...] s hitt a szellem ellenálló erejében, amely fékezni tudja a csorda halálvágyát.”2 A tanúság ebben az esetben egy teljességgel szertefoszlott korszak melletti elkötelezõdésbõl nyeri erejét; drámaiságát pedig az adja, hogy értelmezõ horizontja is eltûnt – a tanúság mitikus õsformájára utalva, „pusztába kiáltott szóként”, éppen a teljes hiábavalóság ellenében reménykedik beteljesülésében, az értelemnyerésben. Ahogyan Márai a magyar polgári világ kataklizmaszerû lezárulásának krónikásaként ír, úgy Kertész is saját írói szerepét a holokauszt törésként való láttatásában összegzi. A túlélés mindkettejük esetében a folytathatatlansággal fonódik össze – Márai 1 Kertész Imre, Gályanapló, Bp., Magvetõ, 1992, 319–320. 2 Uõ, Vallomás egy polgárról = Uõ, A számûzött nyelv, Bp., Magvetõ, 2001, 231.

120


kultúrkritikája, miként Kertészé, nem csupán azt fogalmazza meg, hogy a második világháború utáni Magyarországon a kultúrahiány kanonizálódott kultúraként, hanem hogy maga a humanista kultúra leplezõdött le illúzióként. A tanúság így olyan hangként szólal meg, melynek ethosza az adott korszak számára már per definitionem érthetetlen. Vagy csak egy másik tanú számára érthetõ – erre is utalhat Kertész csillagállás-metaforája; és noha formálisan a téglagyárbeli lehetséges találkozás pillanatában egy generáció és egy olyan kerítés választotta el õket, melynek két oldalán a kitaszítók és a kitaszítottak néztek szembe egymással, õk mégis összetartoztak történelmi elválasztottságuk ellenére. Ennek jegyében olvassa Kertész Márait, és így beszél róla a Gályanaplóban és késõbb a Valaki másban, illetve a Haza, otthon, ország, Hazai levelek, Hommage à Fejtõ, Vallomás egy polgárról címû esszékben, melyek A gondolatnyi csend, amíg a kivégzõosztag újratölt, A számûzött nyelv és az Európa nyomasztó öröksége címû kötetekben jelentek meg – ez a felsorolás, a Haldimann-leveleket leszámítva, voltaképpen a teljes nem fikciós Kertész-életmûvet tartalmazza. (A K. dosszié címû beszélgetéskötetben is említõdik Márai mint a Kertész számára fontos írók egyike Krúdy, Szomory, Ottlik és Mándy mellett; illetve a II. világháború egyik hiteles szerzõjeként a nagyon kevesek közül: „Az 1940–45-ös korszakról én elsõsorban Márai Sándor könyveit tartom számon, aztán Szentkuthy Miklós hangszalagra vett visszaemlékezéseit, amelyek a különös Frivolitások és hitvallások cím alatt jelentek meg, továbbá Hamvas Béla Karneválját.”3) A különös jelentõséggel idézett Márai-mûvek ezek: Egy polgár vallomásai, Föld, föld!..., Naplók (illetve a Valaki másban említõdik az Ami a Naplóból kimaradt). Kertész Márai-esszéjében még hivatkozik a Röpirat a nemzetnevelés ügyében, a Napnyugati õrjárat és az Európa elrablása címû esszékre. Egyfajta mûfaji tükrözõdést figyelhetünk meg abban, ahogyan a sokrétû Márai-életmû egyik szólama a Kertész-életmû hasonló szólama által idézõdik meg: az irodalmi önéletrajzban és az esszéformában. Kertész Gályanaplójának megalkotottságában visszaköszön a naplóíró Márai reflexív hangja, a sajátos, kifelé forduló, ugyanakkor a személyesség intimitását is megtartó forma, az egyéni és kulturális reflexiók összefonódása, az olykor töredékes építkezés, amely hiátusaival az individualitás töredékessé, megtörtté, hiányossá válására is utal; a szikár, aforisztikus mon3 Uõ, K. dosszié, Bp., Magvetõ, 2006, 61.

121

Szûcs Teri

datszerkesztés (amit maga Kertész is kiemel Márainál). Kertész Gályanaplójának egyik fõ kérdése: hogyan lehetséges kívül maradni, nem elnyeletni a totalitásban, fenntartani az idegenséget, a kisebbségi lét beszédhelyzetét. A Gályanapló egyik megidézett szimbolikus íróalakja e tekintetben: Kafka; és természetesen Thomas Mann, Márai. E hármasság azért is fontos jelen vizsgálódás számára, mert Márait Kertész úgy tartja számon, mint aki a Thomas Mann-féle modernista, polgári regény és a kafkai életmû felé is fontos kapcsolódási pontot jelent. (Márai Kafka-fordításának történetét keserû anekdotaként mondja el német hallgatóságának a Haza, otthon, ország címû beszédben4 – mintha a Márai-fordítás beteljesületlensége egyfajta kulturális szimbóluma lenne éppen annak, ahogyan a modernitás kultúrája még a sors „kafkai” fintorának köszönhetõen sem érkezhetett el Magyarországra.) Márai alakjának Thomas Mann-nal való összekapcsolása ugyanakkor a különbségek föltárására is módot ad. A Gályanapló talán leghangsúlyosabb utalása a Föld, föld!...-re A kudarc címû regény végsõ kérdésének felidézésével vezetõdik föl. A kudarc fõszereplõje, Köves nem emigrál, mert individualitása megélésének egyedüli módjára döbben rá a regényírásban; és nem hagyja el saját nyelvi közegét. Thomas Mann-nál a nyelvi közeg univerzalitása, ereje a kulturális közeg fenntarthatóságának, folytonosságának képzetét hívja elõ. Máraié a legteljesebb dráma, éppen azért, mert még végsõ otthonát, a magyar nyelvet is maga mögött hagyja. (A Vallomás egy polgárról címû esszében épp e drámai különbség kapcsán említi Kertész azt az 1935-ös fotót, melyen Márai kezet fog Mann-nal.) A Föld, föld!... Kertész számára a Márai-életmûbõl talán a legfontosabb, éppen azért, mert centruma az emigrálás (Kertész fel is olvasta a rádióban 1995-ben). Thomas Mann emigrálásának tragikuma Márainak nem adatik meg; ennek oka, a Gályanapló diagnózisa szerint, az, hogy nem tudott kialakulni Magyarországon az a réteg, amely érthette és értelmezhette volna Márai döntését, lépését. A polgárságról van szó: „Emigráció és emigráció: Márai és Th. Mann. Tragikum és komikum, pontosabban (Márai szavával:) karikatúra. Márai bélyege: a polgári út. Miért bélyeg? Mert ez az út ebben az országban nem lehetett tragikus, vagyis radikális, azaz – etikailag szólva – nagyszabású. A polgárság itt sosem volt igazán felelõs (tehát igazán polgárság sem): összeomlása 1945-ben szerény, közepes, mondhatni, polgári színjáték. [...] Itt a 4 Uõ, Haza, otthon, ország = Uõ, A számûzött nyelv, i. m., 94–95.

122


legkövetkezetesebb leszámolás is – mint a Máraié – legföljebb arra az önvizsgálati eredményre vezethet, hogy egzisztálásában volt valami karikatúraszerû. Ez a karikatúraszerû a magyarországi polgárság funkciótlansága. De így a számadásba is becsúszik a karikatúraszerû. A polgár nem a bûnhõdést választja – végezetül nincs is miért –, hanem elhagyja a színteret. [...] Mindez mérlegelés csupán, és nem többet jelent, mint hogy Márai nagysága másban rejlik – inkább individuális függetlenségében, semmint a nemzet emigránsának szerepében, bár persze erkölcsi példája e tekintetben is gyémántként fénylik. – A szabadság azonban, amely mindezeken: a polgári léten, majd a lágereken, a maradéktalan, a soha nem látott totális kiszolgáltatottságon túl nyílik: ez az immár semmire sem való, de önmagán túl immár semmire nem is kötelezõ szabadság át- és túlvezet mindenféle immanens társadalmi és elitmorálon; ez a szabadság, ha akarom, elvezet az élet és a halál kapujához, a tudáshoz, oda, ahonnan már egyenesen a puszta egzisztenciára és az individuális kegyelem esélyeire látni.”5 (A kegyelem a Máraiéletmû olvasatát végigkísérõ regényutalás, A kudarc hol ironikusan, hol szemérmes komolysággal használt fogalma, mely a személyes egzisztencia hiteles jelentésnyerésének esélyére utal.) Kertész mintha azt mondaná, hogy Márai példája bizonyos értelemben túlmutat Mannén (és ha a „karikatúrát” úgy értjük, mint abszurditást, akkor az is világossá válik, hogy miért annyira fontos Kertész számára a Márai és Kafka közti kapocs). A tragikus olyan értéket jelent, melyet a kialakulatlan magyar polgárság, a helyébe álló pszeudopolgárság, ez a külsõségek mögött a modernitás értékeit elsajátítani képtelen alakulat nem tett magáévá, ezért nem ismerhette fel azt Márai emigrálásának gesztusában úgy, mint önmaga tragédiáját. A tragikus–komikus, a nagyság–kicsiség oppozíciója ugyanakkor egy olyan paradigmához tartozik, amely a második világháború eseményeiben és utóhatásában kifejezõdõ törés által bevégzõdött. Márai tettének jelentõsége tehát abban is áll, hogy fölvállalta a saját paradigmáján túliba való átlépést. Amit Kertész e passzus végén megfogalmaz, az a tragikus értéken túli tragédia, a tanú totális egyedül maradása, a minden ellenszolgáltatás, visszajelzés, megértés és jóvátétel nélküli szinguláris megállás a „puszta egzisztencia” ethoszában. Ezért is mondja Kertész a Vallomás egy polgárról címû eszében: „Engem mindig is az egzisztenciális komolyság érdekelt, ahogyan Márai a saját sorsával fizet az összeomlásért.”6 Vagyis 5 Uõ, Gályanapló, i. m., 141–143.

123

Szûcs Teri

nem csupán az önmagát a nácizmusnak és a kommunizmusnak kiszolgáltató magyarság demonstratív hátrahagyását látja Márai emigrálásában, hanem koncentrikus körökben növekvõ felelõsségvállalást az európai szellemi hagyomány huszadik századi kudarcáért (idézi a Föld, föld!...-et: „Bûnösök vagyunk, mert európaiak vagyunk, és eltûrtük, hogy az európai ember tudatában megsemmisüljön a »humanizmus«”). Az elõadás e részét így folytatja Kertész: Márai „különös ember: ahelyett, hogy a kommunista uralom áldozataként a saját sorsán siránkozna, bûnhõdni akar és tanúságot tenni az emberi állapot végzetes romlásáról”.7 A tanút végsõ értelemben minden totalitáson való kívülállása hitelesíti, és itt nemcsak a totális diktatúrákra kell gondolnunk, hanem az egzisztenciális idegenség fenntartására is, amely a kritikai hozzáállást élteti. Kertész saját zsidóságát értelmezi ilyen kívülállásként, és Márai polgárságát. (E gondolatmenetet Kertésznél egy Márai–Celan, Kassa–Czernowitz párhuzam vezeti föl.) A polgárság idegen test volt a modernizáció küszöbén megrekedt Magyarországon, és maga Márai is az volt osztálya kritikusaként. Kertész a ’47-es Naplóból is idéz, ahol Márai felméri helyzetét és „mattot ad” magának: se jobbra, se balra nem léphet ki, osztályát „csak belülrõl bírálhatja” – „egyedül kell maradnom, teljesen egyedül, munkámmal, amely már csak nagyon kevesek számára jelent valamit, s ennek a helyzetnek minden társadalmi és egzisztenciális következményével”.8 A társadalomkritikus Márait Kertész Bibó és Hamvas mellé helyezi, és elhallgattatásukról azt írja, hogy olyan mélységû önvizsgálatra szólították fel korukat, amelyre az csak ellenállással és tagadással volt képes felelni. Nyilvánvaló, hogy ami a napló-, memoár-, vallomásíró Márai ilyen módon való értelmezésére rávetül, az utolsó gesztus: öregkori öngyilkossága, melyrõl Kertész így beszél a Vallomás egy polgárról oldalain: „1984–1989-es utolsó Naplója az én számomra talán a kor legnagyobb emberi és irodalmi dokumentuma – ha ugyan irodalomnak tekinthetõk még a legegyszerûbb szavak, amelyekben egy öregember a végsõ magányról, a felesége és a fia haláláról, néhány olvasmányról, egy revolver megvásárlásáról, majd az öngyilkossága elõkészületeirõl számol be. San Diegóban él ekkor, félvakon, magányosan, szabadon és bölcsen, akár az öreg Oidipusz 6 Uõ, Vallomás egy polgárról, i. m., 226. 7 Uo. 8 Uõ, Vallomás egy polgárról, i. m., 234–235.

124


Kolónoszban. [...] Metszõ tisztánlátását mindvégig megõrzi, nem adja meg magát az obligát vigaszoknak, vallásnak, önsajnálatnak, önfelmagasztalásnak, de még a siker csábításának sem, amivel megkísértik [...] Habár, hitem szerint, az orosz hadseregtõl függetlenül, jól tudja, hogy neki már nincs hová »hazamennie«. Az ars moriendi érdekli...”9 (Kertész számára az utolsó Napló olyannyira fontos, hogy a Magyar Rádió számára készült életútinterjúban arról beszélt, hogyan gyõzte meg a német kiadót a kötet lefordításáról, publikálásáról.) Olvasatában a Napló egy olyan drámáról számol be, mely nemcsak a történelmi, hanem az egzisztenciális következetesség jegyében áll – Márai nem engedte, hogy bármiféle engedmény eltakarja elõle a halál realitását. A Vallomás egy polgárról ugyanakkor nem itt zárul. „Nem szeretném így befejezni. El kell mondanom még valamit...”, írja Kertész, és elismétli a Gályanapló találkozásmítoszát, azt a reményét, hogy Márai, a tanú tekintete megállapodhatott rajta, és hogy az õ kiszolgáltatottságának látványa is helyet kaphatott abban a grandiózus bizonyságtételben, amelyet Márai megalkotott. És igaz ennek a fordítottja is: a kertészi értelmezõ tekintet is rálát Máraira, hogy ez a mindenét kockára tévõ bizonyságtétel ne maradjon magára.

9 Uo., 237–238.

125

Papp Judit

Nápoly és nápolyiság Márai Sándor Naplóiban (1948–1952) „Ha Itália egy nõ, akkor Nápoly a nemi szerve.”1

Elõadásom egyik célja, hogy röviden szót ejtsek azokról a nápolyi, illetve Nápolyban élõ fontos személyiségekrõl, akikkel Márai Sándor elsõ olaszországi emigrációja alatt (Posillipo, 1948–1952) találkozott. Másik célom pedig, hogy Márai feljegyzéseit idézve felhívjam a figyelmet a korabeli Nápoly és lakosságának néhány jellegzetességére, vagyis annak a „nápolyiságnak” a rövid bemutatása, mely oly mértékben volt hatással az íróra, hogy tudósít bennünket róla naplóinak oldalain. A régi Nápoly ezen jellegzetességeinek, épületeinek, hagyományainak java része még mindig látható, tapasztalható a mai városban. Az elõadásomban elhangzó adatok, illetve bemutatott dokumentumok Márai nápolyi tapasztalatát feltáró több hónapos, kitartó és széles körû kutatás elsõ eredményei. Mindenképpen köszönettel tartozom Renato Carbone úrnak. Édesapja, Riccardo Carbone, több mint 30 évig volt az Il Mattino fotóriportere, és magángyûjteményében kb. 500 000 negatívumot hagyott hátra. Renato Carbone édesapja archívumából számos olyan fényképet bocsátott rendelkezésemre2, melyek a korabeli Nápolyt jelenítik meg.3 1 Márai Sándor, A teljes napló 1950–1951, Bp., Helikon, 2009, 165. 2 A következõkben, hacsak nincs másképp jelölve, az illusztrációk Riccardo Carbone felvételei, melyeket Renato Carbone szívességébõl és hozzájárulásával teszek közzé. 3 http://www.archiviofotograficocarbone.org/index.php?option=com_content&view=article&id=57&Itemid=54. Lásd még: Storia Fotografica di Napoli 1945–1957, Dal dopoguerra al “laurismo”, Napoli, Intra Moenia, 2000; Riccardo Carbone, Napoli. 40 anni di storia nelle immagini di un grande fotoreporter napoletano, Bologna, Minerva edizioni, 2009.

227

Papp Judit

A Mergellina állomás

Márai Sándor 1948. október végén érkezett Nápolyba: „Háromnegyed tizenegykor ér a rapido a nápolyi Mergellina állomásra. Lajos vár egy olasz és egy magyar legény s egy teherautó társaságában.” Az állomáson tehát Marton Lajos, Lola nagybátyja fogadta õket, ahol felpakolták mind a tizennégy bõröndöt a teherautóra, és a majdnem négy km hosszú via Posillipón felhajtottak a via Ricciardi 7. szám alatt álló épületig. A Márai család itt tartózkodott az elkövetkezõ három és fél év alatt, egészen 1952 áprilisáig.

Via Ricciardi, 74 4 Papp Judit felvétele.

228

Nápoly és nápolyiság Márai Sándor Naplóiban (1948–1952)

Az épület még mindig áll, de az a része, ahol Máraiék laktak, az 1980-as irpiniai földrengés óta lakatlan és roskadozik:

Az utca folytatása5

Az udvar5

A lépcsõfeljáró5

A nápolyi lakcímnyilvánításban (Anagrafe centrale) még mindig léteznek adatok, melyek hivatalosan is alátámasztják a tényt, hogy Máraiék Posillipón laktak. A család mindhárom tagját regisztrálták 1949. május 18-i dátummal. Márai Sándor MARAI ALESSANDRO néven került be a nyilvántartásba az alábbi adatokkal együtt: apja neve: Marai Geza anyja neve: Ratkovszki Margit családi állapota: nõs, felesége Matzner Ilona. állampolgársága: olasz foglalkozása: író iskolai végzettsége: ismeretlen születési hely és idõ: 11/04/1900, Kassa – Meghatározatlan állam házasságkötés ideje: 23/04/1923, Budapest, Magyarország

Az írót 2009-ben törölték a nyilvántartásból, elérhetetlenség (Cancellazione per irreperibilità) miatt. Nevelt fia MARAI JEAN név alatt szerepel a nyilvántartásban mind a mai napig (!). Születési idejeként 1941. február 28., születési helyeként pedig „Piecs” áll. A helység neve után ez esetben is a „meghatározatlan állam” (stato non definito) kiegészítés olvasható. Mivel a nápolyi nyilvántartást soha senki nem értesítette, hivatalosan Babócsay János Marai Jean néven még mindig a Via Ricciardi, 7. számú lakás lakója.6 5 Papp Judit felvételei. 6 Az állandó lakcím igazolásán az alábbi olvasható: „MARAI JEAN nato il 28/02/1941 a PIECS (STATO NON DEFINITO) [...] risulta iscritto nello schedario della popolazione Residente in VIA NICOLA RICCIARDI Nr. 7 – Quartiere POSILLIPO.

229

Papp Judit

Márai nevelt fiát a barnabita atyák posillipói iskolájába, az Instituto Denzába íratta be, mely 1943-tól létezik a városban: „Az elsõ negyedévre – beíratás, tandíj, doposcuola – nyolcezer-ötszáz lírát kell fizetni. Ehhez jön az iskolaruha, a könyvek, az irkák. Mindez elég drága.”7 Valóban az, ha figyelembe vesszük, hogy egy átlag munkás akkoriban kb. 40 000 lírát keresett havonta. A barnabita atyák közül az egyiket név szerint is említi az 1950-es naplóban: „Padre Grassi az autóbuszon. Beretválatlan. Tavaly õ volt János intézetében az igazgató; de idén letették. Van benne valami züllött, kallódó, rosszindulatú, õrült. A déli papok között sok az ilyen szétesõ jelenség.”8

Márai Sándor és a nápolyi intellektuális és kulturális élet Aurelio Marena 1948. november közepe táján Márai naplójában feljegyezte egy sokoldalú, különleges vendég váratlan látogatását: „Este váratlanul beállít látogatóba a nápolyi püspök öccse. Bankigazgató, de tud szerelni is: öngyújtót, villanykályhát... Órákon át üldögél, szerény és jóindulatú, azt mondja, a világi papok hatalmasabbak Nápolyban, mint a szerzetesek.”9 Ezek szerint a Márai család Nápolyba érkezése nem kerülte el a figyelmet, és új otthonában szinte azonnal akadtak érdekes és elõkelõ látogatói. Hogy tulajdonképpen kirõl, kikrõl is van szó, több mint hatvan év eltelte után elsõre nem mindig könnyû feladat megállapítani, de egy következõ, december eleji feljegyzés már több információt tartalmaz a kérdéses „nápolyi püspök” kilétérõl: „Meglátogatom a nápolyi püspököt. Lajos szorgalmazza a látogatást, a püspök régi ismerõse. Voltaképpen nem is a nápolyi püspök ez, csak püspök Nápolyban és az érsek koadjutora. Püspöksége valahol Gö7 Márai Sándor, A teljes napló 1949, Bp., Helikon, 2008, 324. 8 Uõ, A teljes napló 1950–1951, i. m., 64. 9 Márai Sándor, A teljes napló 1948, Bp., Helikon, 2008, 341.

230


rögországban van, in partibus infidelium. A Via Roma egyik szûk és szennyes sikátorának egy bérházában lakik a püspök, ötödik emeleten, lift nélkül. A kapualjban ott áll a püspök autója és egy halas bûzlõ-áporodott kordéja. Inas fogad, aztán titkár. Nagy sor szobában sok hamis bútor. A püspök még fiatalos külsejû, innen a hatvanon. A jéghideg szobában, ahol fogad, egy német fogorvos bútorai és dísztárgyai láthatók. Ravasz, sima, azt hiszem, meglehetõsen mûveletlen és nagyon okos ember. Járt Pesten, Horthy vendége volt az eucharisztikus kongresszuson, a királyi palotában lakott. Átmenet nélkül, mély szomorúsággal ezt mondja: »Povera Ungheria« – oly õszintén, oly megrendülten, mint aki tud valamit, amit mi nem is tudhatunk még. Ez a hanglejtés engem is megrendít. Mikor elmegyünk a püspöktõl, egy emelettel alább felnyílik egy ajtó, és a püspök öccse beinvitál a lakásába. Fiatalember, bankigazgató, a Szentlélek bankjának10 egyik alkalmazottja. Nemrégen járt nálunk a Posillipón és elvitte a Dunhill-öngyújtómat, hogy megjavítsa, mert üres óráiban szenvedélyes szerelõ. Felesége másállapotban van, fiatalasszony.”11 1948-ban a nápolyi érsek még Alessio Ascalesi (1872–1952, 1924-tõl nápolyi érsek), míg érseki koadjutor címmel elõször Aurelio Marena12 (1893–1983, 1946. aug. 25-tõl nápolyi segédpüspök), majd Alfonso Castaldo (1890–1966) rendelkezett akkoriban. Mindkettõ címzetes püspök Görögországban: Aurelio Marena 1946-tól Lampszakosz címzetes püspöke, Alfonso Castaldo pedig Szalonikié 1949-tõl. A két püspök között a korkülönbség csak három év, 1948-ban Marena 55, Castaldo 58 éves volt, tehát mindkettõre igaz, hogy „még fiatalos külsejû, innen a hatvanon”. Azonban ha a találkozás dátumát vesszük figyelembe, akkor a szóban forgó püspök Aurelio Marena, akirõl tudjuk azt is, hogy Alessio Ascalesi érsekhez legközelebb álló személyiség volt. Ezt alátámasztja egy 1947-es felvé-

10 Lásd Banco di Santo Spirito. 11 Márai Sándor, A teljes napló 1948, i. m., 387–388. 12 Marenát XI. Piusz pápa 1931. február 12-én nevezte ki „Prelato Domestico di Sua Santità”-nak a nápolyi érsekségben: ettõl kezdve használhatta a Monsignor címet. Vö. Annuario Pontificio 1941, Città del Vaticano, Tip. Poliglotta Vaticana, 1941, 559.

231

Papp Judit

tel is, mely az Il Tempo napilapban jelent meg (1947. február 9.): a képen Benedetto Croce látható Ascalesi érsek és Marena püspök társaságában.13 Az említett esemény a XXXIV. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, melyet 1938-ban Budapesten tartottak: a résztvevõk között természetesen ott volt Ascalesi is.14 Az utolsó részlet, mely megerõsíti a feltételezés helyességét, egy 1949-es naplóbejegyzés: „Úrnap délutánján a városba megyünk, vissza kell adni M. úr, a püspök öccsének és feleségének látogatását. A körmenet megállít útközben. Este hatkor kezdik Nápolyban az úrnapi körmenetet; végig a Via Roman hömpölyög a tömeg, Mária-leányok, különös ruhákba öltözött gyermekek, rengeteg pap, szerzetes, zászlós zarándok. Az ablakokból díszes ágyterítõk lógnak.”15 Valószínû, hogy az M. rövidítés az úr vezetéknevét, és nem a keresztnevét takarja: pl. signor Marena. A Napoli e i napoletani. Guida generale del Mezzogiorno (1954)16 címû kiadványban szereplõ adatok szerint Aurelio Marena nápolyi lakcíme via Francesco Saverio Correra (az ún. Cavone a Piazza Dante), 28 volt.17 Ez a Via Pessina egyik mellékutcája, és Benedetto Croce lakhelyétõl csak kb. 700 méterre található: „Délelõtt a nápolyi sikátorokban, a San Biagio di Libraia környékén. Mind itt laknak: Croce, a püspök, a hercegek a szutyokban, a roskadó palotákban.”18

13 A fényképet Croce kivágta az újságból és egy pergamen borítójú kötetbe ragasztotta: Vö. UA 72 Miscellanea di scritti riguardanti B. Croce, 12/1946 – 08/1947, Fondazione “Biblioteca Benedetto Croce”, Archivio di Benedetto Croce. 14 A 34. nemzetközi eucharisztikus kongresszus emlékkönyve, közrebocsátja a kongresszus elõkészítõ Fõbizottsága, Bp., Szent István-Társulat Kiadása, 1938, 76. 15 Márai Sándor, A teljes napló 1949, i. m., 222. 16 Vö. Napoli e i napoletani. Guida generale del Mezzogiorno (1954), a cura di Marino Turchi, Napoli, 1206. (Biblioteca del Gesù Nuovo). 17 Az Annuario pontificio 1949 c. kiadványban (Città del Vaticano, 1949, 490. oldal) a házszám 22. 18 Márai Sándor, A teljes napló 1952–1953, Bp., Helikon, 2009, 11.

232


Mons. Aurelio Marena19 többek között a Pontificia Egyetem Jogi Karának (Piazza Donnaregina, 22) az egyik tanára is volt.20 Ugyancsak ennek az említett kiadványnak az 1216. oldalán szerepel Lola nagybátyjának a neve, Marton Luigi21, és õróla is megtudjuk, hogy lakóhelye megegyezett Máraiéval: via Nicola Ricciardi, 7. Az 1940-es és 50-es években Aurelio Marena tudós, élénk, jelentõs politikai befolyással és kapcsolatokkal rendelkezõ személyiség volt: 1944-tõl a Pontificia Commissione di Assistenza (1953-tól Pontificia opera di assistenza ‘Pápai Segély Akció’) elnöke a nápolyi egyházmegyében, majd 1945-tõl ugyanennek a szervezetnek a campaniai és salerno–lucanai küldöttje. 22 Tevékenységeire nézve Posillipo is kiemelkedõ fontosságú számára, mivel itt, a Villa Ruffóban hozta létre a „Nostra Signora del Santissimo Sacramento” állandó székhelyét (1946). És nemcsak a Seminario Diocesano (Egyházmegyei Szeminárium), hanem a Seminario regionale di Posillipo (Posillipói Területi Szeminárium) nagyra becsült tanára.23 Segédpüspöki kinevezése után (1946. aug. 25.) egyre több feladat nehezedett vállára, egyre több tisztséget kellett betöltenie: ezek elsõsorban társadalmi-politikai jellegûek, illetve a népi vallásossággal kapcsolatosak. Bernard Johannowsky Az 1940-es évek végén a nápolyi intellektuális élet egy másik kiemelkedõ alakja az idõs Bernard Johannowsky (1881–1968), aki 1908-tól a nápolyi Detken & Rocholl könyvesbolt egyik társtulajdonosa. Johannowsky Nápolyba érkezése elõtt, már a század elején ismert újságíró és a bécsi Zeit tu-

19 Lásd: Aurelio Marena, Dall’incudine all’altare: Beato Nunzio Sulprizio, Edizioni Paoline, 1963. (Biblioteca del Gesù Nuovo, Nápoly, 16-B-313 jelzet); Uõ, Il Beato Nunzio Sulprizio, Tipografia Pompei, 1981. 20 Vö. Turchi, i. m., 184. 21 Elõször az UNRRA (United Nations Relief and Rehabilitation Administration) hivatalnoka, majd az I.R.O. (International Refugee Organization) tisztje. 22 Vö. Alfredo Marrazzini S. J., Opera pastorale e sociale di mons. Aurelio Marena a Napoli dal 1940–1950 = Salvatore Palese – Vincenzo Robles (a cura di), Nei decenni della transizione. La Chiesa di Ruvo e Bitonto e l’episcopato di Aurelio Marena (1950–1978), Bari, Edipuglia, 1994, 113–137. 23 Vö. Ianuarius, Rivista Diocesana di Napoli, 1983/1 (anno LXIV, n. 1), 318. 2

233

Papp Judit

dósítója volt. A Libreria internazionale Detken & Rocholl24 könyvesbolt a Plebiscito téren, a Prefettura (régen Palazzo della Foresteria reale) épületében mûködött. Johannowsky 1912-tõl már a könyvesbolt kizárólagos tulajdonosa, melyet egészen 1950-ig vezetett. A háború után a könyvkereskedõ megpróbálta újraindítani a könyvesboltot és antikváriumot, de 1950-ben úgy döntött, hogy visszavonul. A via Cileán a Vomero negyedben lakott a családjával, Johannowskynéval és fiukkal, Wernerrel: a könyvkereskedésben és lakásán is gyakran fordultak meg újságírók, írók, intellektuelek, mûvészek stb. Szerencsére a hatalmas gyûjtemény java része fennmaradt a lakás két szobájában és egy pincében, és a monteverginei könyvtárnak (Biblioteca Statale di Montevergine) sikerült egy tételben megvásárolnia az értékes anyagot. Bernard Johannowsky 1968. február 8-án hunyt el a nápolyi lakásában. Márai a naplójában többször is említést tesz az idõs könyvkereskedõrõl és családjáról. Az elsõ feljegyzésben a gazdag kereskedõ lakásáról tudunk meg néhány részletet: „Egy helybeli gazdag antikvárius meghív teára. A Piazza di Plebiscitén, a hercegi palotában van üzlete, régi, miniatûrös, ritka könyveket árul külföldieknek és múzeumoknak. Elõször járok jómódú nápolyiak lakásában. Mindenütt kõpadló, ez a mozaikos arabs örökség. A szobák berendezése különösen választékos. A régi bútorok a nápolyi környezetben külön élnek magányos életet. A ház tiszta, a felvonó jár. A környék szemetes, sikátoros.”25 Egy következõ naplórészletbõl már az üzlet jellegérõl tájékoztat bennünket az író: 24 A nemzetközi Detken könyvesbolt 1836-ban nyílt meg a San Francesco di Paola-templom egyik árkádja alatt. Majd az alapító Alberto Detken feleségül veszi Elisabetta Rochollt, és 1962-ben beveszi az üzletbe a sógorát is, aki akkor már a göttingeni egyetem professzora. A könyvesbolt a Foresteria reale palotában találja meg a végleges helyét. Rocholl (1876) és az alapító (1881) halála után a könyvesbolt Enrico Detkenre maradt, aki kiadói tevékenységbe kezdett: olasz mûveket, fordításokat és folyóiratokat jelentetett meg. Ez késztette arra, hogy a Nápolyba érkezett Bernard Johannowskyt felvegye elõször mint munkatársat (1903), késõbb mint üzlettársat (1908). Végül 1912-ben eladta neki az üzletet. Vö. Placido Mario Tropeano, La biblioteca di Montevergine nella cultura del Mezzogiorno, Napoli, A. Berisio, 1970, 102–103. 25 Márai Sándor, A teljes napló 1948, 375.

234


„Meglátogatom barátomat, az öreg könyvkereskedõt, aki a Piazza dei Plebiscite egyik hercegi palotájának földszinti, bolthajtásos üzletében vezeti a régi antikváriumot. A helynek cachet-ja, különös hangulata van; az öreg, bécsi születésû, lelkes monarchista vatermördert és vörös csokornyakkendõt visel, s az üzlet ajtaján át a tér dísztárgyára, Canova lovas szobrára látni. Elmondja, hogy e napokban adott el Castiglione Cortegiájából két eredeti példányt; de már csak kevesen érdeklõdnek a régi könyvek iránt, a nagy bibliofilek elszegényedtek. Mikor az amerikai katonák megjöttek Nápolyba, a magyar származásúak lelkesen megvásárolták a »Magyar Remekírók« sorozatát. S egyáltalán, minden magyar könyvet.”26 Megtudjuk azt is, hogy a két család nagyon jó viszonyban volt, és a két férfi között olyan szoros és baráti kapcsolat alakult ki, hogy Johannowsky bácsi gyakran könyveket is kölcsönzött a magyar írónak, hogy ezeket kényelmesen, a posillipói otthonában olvashassa el. Kettejük bizalmas kapcsolatára utal egy késõbbi bejegyzés is, amely abból az idõbõl való, amikor a kereskedõ már visszavonult a kereskedõi tevékenységébõl: „Az egyetlen idegen ember vagy félismerõs, akitõl e karácsonyon megemlékezést és ajándékot kaptam, J. Bácsi, a paralitikus öreg nápolyi ex-könyvkereskedõ. Egy vízfestékrajzot küldött, amely nápolyi tengerpartot ábrázolt. Ez az ajándék meglepett. Abban a korban vagyok, amikor az ember már nem vár senkitõl ajándékot.”27 Benedetto Croce 1949. február elsõ felében Márai Sándor meglátogatta Benedetto Crocét is a Palazzo Filomarino második emeletén található lakásában (ma Via Benedetto Croce, 12 – azelõtt via Trinità maggiore). 1946-ban Benedetto Croce ebben az épületben alapította hatalmas könyvtára és lakása mellett az Olasz Történelmi Tanulmányok Intézetét (Istituto Italiano per gli Studi Storici). Az akkor már világhírû filozófussal a magyar író valószínûleg nápolyi ismeretségeinek (Johannowsky bácsi és Mons. Aurelio Marena) köszönhetõen találkozhatott. Az Istituto Italiano per gli Studi Storici könyvtárában négy Márai-kötet található: 26 Uo., 395. 27 Márai Sándor, A teljes napló 1950–1951, i. m., 434.

235

Mérleg és eszmecsere Márairól

Recommend Documents