ATTAC tanácskozás az euróról, 2010. november 6. Attac tanácskozás az euróról, szintézis a Közgyűlés számára. 2010. november 6. Az euró válsága az Unió válsága tükrében Az ATTAC France Európai Bizottsága által szervezett tanácskozás 2010. november 6-án zajlott le. Az emelvényen: Dominique Plion, Pierre Khalfa, Bernard Cassen, Catherine Samary, Christian Causse, Thomas Coutrot, Esther Jeffers. A tanácskozás sikeres volt, teltház volt a teremben- mintegy száz résztvevőt számláltak. Számos aktivista érkezett vidékről és a vitát külföldi aktivisták nézőpontjai is gazdagították (pl: egy görög aktivista a Grenoble-i Attac-tól és egy belga aktivista a Bruxelles-i Attactól). Két kerekasztal követte egymást (a Tudományos Tanács és helyi bizottságok felszólalóival), mindkettőt a hallgatósággal való eszmecsere követte. A vitában 3 nagy problémakör kristályosodott ki az azonos és eltérő nézőpontokban: 1. Az euro-divergencia problémája az egységes monetáris politika keretein belül 2. A pénz privatizációja és a piacok által finanszírozott adósság politikai választásának súlyos következménye. 3. Európai stratégiák valamint az unilateralizmus és internacionalizmus megnyilvánulásának kérdése. I.
EURO ÉS EURO-DIVERGENCIÁK 1.
Az eurozóna mai állapotában fenntarthatatlan, mert súlyosbítja az országok közötti divergenciákat és különösen táplálta az adósságválságot a szociális és fiskális dömping miatt, amelyet a tőke szabad áramlása és a finanszírozás privatizációja (piac és bankok) (konszenzus) súlyosbított.
Költségvetési és államháztartási koordináció hiányában az egységes monetáris politika megerősítette az euro-zóna heterogenitását. - A „centrum országok” (volt márka övezet) egy részről alacsony bérnövekedés, megemelt reálkamat ráta, kismértékű eladósodás, mérsékelt növekedés, erős versenyképesség, magas kereskedelmi többlet. - A „periféria országok” más részről: erősebb infláció, alacsonyabb reálkamat szint, erős eladósodottság, jelentős külső deficit. - Ezen felépítmény alapjában van egy „de facto” kompromisszum az államok között. Németország előnyhöz juttatja partnereit az kevésbé megemelt kamatrátával, ez megkönnyítette utóbbiak eladósodását (ami valójában végzetes volt) cserébe az egységes fizetőeszköz lehetővé teszi Németországnak, hogy fejlessze exportját az eurozónában (ami teljes exportjának ¾-t teszi ki.)- anélkül, hogy riposztozni tudott volna rá versenyképes leértékeléssel. - Ily módon az „erényes” országok növekedését (gyengén) húzta az export, jelesül a bérek kompressziójának politikája miatt. Ez különösen erős bércsökkenéshez vezetett a hozzáadott értékben ( Németország a keleti delokalizációra játszott). -
Ezzel ellentétben a periféria országaiban, amelyek nem tudtak hasonló játszmát játszani, a növekedést egy jelentős eladósodottságnak kellett húznia, amely ezeket
-
-
annál is inkább sebezhetővé tette, az eladósodási válsággal szemben, amikor még inkább el kellett adósodniuk a pénzügyi válság után a gazdaság és a bankok megmentéséért. A válság oka önmagában nem az eladósodás: a kontextus generálta a válságot (szociális dömping stb), ez okolható érte, más részről az eladósodás csak azért probléma, mert az adósság spekulatív finanszírozásnak van alávetve (a pénz privatizációja, lásd II) Mindenesetre az eurodivergenciák, amelyeket az adósságválság fedett fel nem fenntarthatóak, innen erednek a monetáris kooperáció felé irányuló különböző megoldások. 2.
Célként kell-e meghatározni egy újraalapozott egységes valutát, egy közös pénzt vagy kilépést az eurozónából?
Érvek az egységes valuta mellet: A probléma nem az egységes valuta, hanem a költségvetési és fiskális koordináció hiánya és a redisztribúció hiánya, hogy kompenzálják és redukálják a versenyképesség eltéréseit: mindenek előtt tehát egy konzekvens közös európai költségvetés szükséges. Egyébiránt a monetáris politikát újjá lehetne szervezni bizonyos vonásaiban, hogy jobban adaptálható legyen a helyi realitásokhoz (pl szigorúbb szabályok a kötelező tartalékokban, amikor a hitel elszabadul, kizárólag az érintett országokban.) Az egységes valuta a regionális integráció szinonimája, amely bizonyos előnyöket mutat a globalizációban: létezni – jelen lenni a többi nagy földrajzi zónához képest… Az egységes valuta nem veti fel azokat a nehézségeket, amelyek a közös valutához kötődnek monetáris együttműködés értelmében (pl EMS példája) és nem veti fel a spekulatív támadás kockázatát sem az európai fizetőeszközökre (monetáris instabilitás és valutaháború Európában) Érvek a közös valuta mellet: Az eurozóna jelentős gazdasági heterogenitása jelentékeny egyensúlytalanságokat generál az egységes monetáris politika keretében: egy közös valuta jobban adaptálódna a regionális realitáshoz. Minden ország maga kontrollálná a valutáját, egy rugalmasabb rendszerről lenne szó nem kényszerítve ki az egy szövetségi állam építményét, mint az USÁ-ban, némelyek szerint számításba kell venni, hogy bizonyos népek (nemcsak a tőke) nem óhajtanak költségvetési federalizmust (pl Németország, de nem egyedül). A közös fizetőeszköz egy kooperatív keretet építene fel, amelyben lehetséges lenne együttműködni az azt óhajtó országokkal, anélkül, hogy végérvényesen bezárkóznának egy keretbe. Az eurozónából való kilépés, úgy, mint egy együttműködési keretből való kilépés, nem jelentkezett mint önmagában való cél, hanem inkább, mint egy eszköz (lsd stratégia rész) Nem létezik a priori „könnyebb” út: közös valuta egy előremutató (progresszista) együttműködési keretben vagy euró progresszista építményi változásokkal mind „utópia”, egyaránt nehéz egyiket elérni, úgymint a másikat is. Mindegyik esetben magas együttműködési fok szükséges európai szinten és főként intézkedések a tőke szabad mozgása ellen, a szociális és fiskális dömping ellen.
3.
A monetáris kérdéseken túl, föderális architektúra kell vagy konföderális vagy más?
Az újraindult vita az államok együttműködési kapcsolatainak természetéről (föderalizmus, konföderalizmus stb) hamar előkerült és mélyebbé kell válnia. A rendszerek kategóriáin túl, arról van szó, hogy konkrétan véglegesíteni kell, hogy mit kellene elhatározni, milyen szinten, mely mechanizmusok szerint…Ezek kontextustól és a közös harcban született bizalomtól függenének. De a már érintett kérdésektől is. Megoldási javaslatok születtek, anélkül, hogy tényleges vitára lett volna idő, és ezeket részletesebben meg kellene vitatni. Például ugyanebben a felépítendő európai közösségben, föderalisztikus dimenziók lehetnének (egy európai szinten megválasztott ház ) konföderális elemekkel (az államok képviseletére alapozott második kamara, nemzeti parlamentek szerepe az eljárásokban stb) A „szubszidiaritás” elve felvetődött, de ez olyan fogalom, amely vitát vált ki. Minden esetben egy demokratikus „állampolgárságnak” (felépítendő népszuverenitás) erre kell alapozódni – bármely szinten. II.
EURÓ ÉS A PÉNZ PRIVATIZÁCIÓJA 1.
-
-
Az egységes monetáris politika úgy, amint manapság működik, a politikai konfiskáció forrása (kisajátítja a politika) és szükséges népszuverenitás felállítása a pénzről, amelynek a közjavak közé kell tartoznia (konszenzus).
A pénz a közjavak egyike. Az euró egy politikai konfiskáció a tőke javára, amely a frank esetében is igaz volt: a Maastrichti Szerződés általánosította azt, ami Franciaországban már megszavaztak (1973. évi törvény, amely megtiltotta a közadósság finanszírozását a központi bank által, és így ennek az adósságnak az egyetlen finanszírozója a piac lett.) A probléma kettős: A piac által csökkentett pénz ára: nevezetesen Franciaországban azt állapíthatjuk meg, hogy az adósságkamatok kumulációja 1973 óta megegyezik… a mai totális adósság összegével (1500 milliárd euró) A piacok által gyakorolt politikai hatalom: az államok a piacokról finanszírozzák magukat, így az ő parancsaiknak kell meghajolniuk, innen jönnek a megszorítási tervek. Ez az a felépítmény (szerkezet), amely a valóságban a válságot előidézi: ha ugyanezek az adósságok zéró kamatlábbal finanszírozhatóak lennének a központi bank által, nem lenne többé válság. A válság egyébiránt alibiként szolgált ahhoz a támadáshoz, amely hazug módon a fenntarthatatlan adósság okaiként a szociális kiadásokat nevezi meg. A politikának vissza kell fordulnia: a pénznek meg kell találnia politikai és szociális dimenzióját azért, hogy a társadalom átalakító politikákat szolgáljon. Ez a demokrácia első számú kérdése. Az euró kérdésén túl ez egy demokratikus kontrollt implikál a globális gazdasági választások és finanszírozásuk felett (milyen költségvetés, milyen kiadásokkal, milyen fiskális és banki finanszírozás? Milyen bérek és szociális támogatások szükségesek a szükségletek finanszírozására?) 2.
Milyen része van az adósságkamatoknak és a fiskális ellenforradalomnak az állam eladósodásában? Lényegében fiskális vagy monetáris megoldások kellenek-e?
Ha relatíve konszenzus van is a pénz deprivatizálásának magában való szükségességéről, ennek az államadóssági tétje vitás. Némelyek úgy gondolják, hogy az adósság főképp kibúvót jelent a gazdagok számára adott fiskális ajándékoknak. A bér részének csökkentése a hozzáadott értékben téma szintén felmerült és egyetértésre talált. A megoldások tehát főképp fiskálisak lennének és nem monetárisak. Mások aláhúzzák annak fontosságát: úgy ítélik meg, hogy Franciaországban a közkiadások második helyén az adósságszolgálat áll!Az államadósság központi bank általi pénzkibocsátása (monetizációja), alacsony kamaton vagy nullán, fontosnak tűnik fel azért, hogy behozzák a pénz árát, amelyet a piacról konfiskáltak. Ez a monetizáció (pénzkibocsájtás) a monetáris stabilitási kényszerek tiszteletben tartásával megy majd végbe (nincs mértéktelen kibocsátás a reális növekedés aktivitása szempontjából.) - Egy kérdés marad válasz nélkül: lehet-e egy fiskális forradalmat vezetni (megadóztatni a leggazdagabbakat) a pénz érintése nélkül, olyan mértékben ,ahogy az eurozóna bevezetése megkönnyítette az adózás alóli kibúvót?(milyen szerepe van az átváltási rátának a tőke ellenőrzésében a nemzeti vagy európai határokon?) III.
MILYEN STRATÉGIÁK KELLENEK EGY TÁRSADALMI ÁTALAKULÁSHOZ A KÜLÖNBÖZŐ SZINTEKEN? MILYEN HELYE VAN AZ UNILATERALIZMUSNAK? 1.
-
-
-
Európa és a nemzetállam egyszerre tűnik fel, mint beruházási terület a monetáris politika kérdésében. Meg kell kísérelni változtatásokat eszközölni európai szinten és szolidáris Európát építeni. Ebből a célból európai szinten kell küzdeni, nehéz, de fontos, hogy nemzetközi perspektívában, amelyet mindannyiunknak követelnie kell. Legyen szó monetáris politikáról, az egységes valuta újraalapításáért kell harcolni vagy egy közös pénzért, amely az államok közti új együttműködésre alapozódik. Ami az ATTAC-ot illeti, európai szinten kifejlesztünk egy stratégiát az európai ATTACOK hálózatán keresztül. Ha a politikai feltételek újra egységesek lennének, például egy vagy több európai országban baloldali kormány kerülne hatalomra és ha semmiféle tárgyalás nem vezetne eredményre, azzal kellene szembesülnünk, hogy egyoldalúan többen kilépünk az euróból, sőt akár egyedüliként, azért, hogy sikerre vigyünk egy társadalmi átalakulást legalább nemzeti szinten. Ha minden esetben „globálisan kell gondolkodnunk”, néha elkezdhetünk „lokálisan cselekedni” mindent megtéve, hogy ez a fertőzés nemzetközi szinten terjedjen. Az euróból kilépő valutákkal szembeni spekuláció erős lesz, ez a kilépés nehéz lesz, annál is inkább, ha csak egy ország kezdeményezi. Ez a két megítélés egyöntetűen elfogadott. Nézetkülönbségek főleg a nekik tulajdonított fontosságban rejlenek. 2.
-
Egy globális perspektívában a mi horizontunknak európainak és kooperatívnak kell lennie még akkor is, ha nemzeti szinten egyoldalú szakításokkal fogunk szembesülni minthogy az EU nem tud valószínűleg 27 felé váltani?
A vélemények eltérnek a scenáriókat és az elsődleges és sorrendben legelsőnek tekintett célokat illetően.
Némelyek számára mától arra kérni a Sarkozy-kormányt, vagy holnap egy szociálliberális kormányt, hogy egyoldalúan lépjen ki az eurozónából, egy mély
szociális átalakulási folyamat hiányában - azt a kockázatot rejtené magában, hogy a jobboldal vagy a szélsőjobb használná ki azt. A közösség szétesésének kontextusában (amely szociológiailag egy neoliberális globalizáció eredménye lenne), ez a nacionalista irányba történő lépést segítené elő. A jobboldali kormányokkal és visszaszoruló szociális mozgalmakkal az eurozónából való kilépés a legvalószínűbben az államok közötti verseny mélyülését eredményezné (kompetitív leértékelés kockázata) amelyet minden bizonnyal a bérből élők fizetnének meg, amelyet nem lenne ildomos támogatni. Az a paradoxon, hogy Európát a piacok teremtették és a piacok érdekében jött létre és ma épp ezek veszélyeztetik és nekünk kell megvédenünk. -
Másrészről, nem kell engedni a félelem politikájának. A nemzeti nem összekeverendő a nacionalizmussal. Európai, sőt tagországok is vannak az eurozónán kívül, ettől nem lesznek nacionalistábbak, mint a többiek. Az unilateralizmustól sem kell félni. Franciaország 2005-ben nem kért engedélyt a „nem” szavazatra: ez egy kifejezetten egyoldalú aktus volt. Nem kell ellentétbe állítani az unilateralizmust az internacionalizmussal, de egy ilyen perspektívába kell illeszteni: a mi baloldali „nem” kampányunk az Alkotmányra más országoknak szólt és egy másik Európáért projekten alapult. Merész és elszakadó javaslataival az ATTAC egy új dinamikát tudna találni (a hívek elvesztésének problémája sem technikai, hanem politikai). Az eurozónából való egyoldalú kilépés mindenesetre egy kockázatos scenárió, de melyik nem az? Ha készítünk „kockázatelemzést”, minden forgatókönyv számára ugyanúgy kellene.
-
A többség számára úgy tűnik, hogy az eurozóna nagy mértékben ki van téve a szétrobbanás kockázatának és kellene kényszerkiléptetést eszközölni, például Görögországnak, ami számukra dráma lenne, ezekkel a feltételekkel. A fejlődés egyenlőtlenségei, küzdelmek és szituációk kényszeríthetnek az euróból való kilépésre anélkül is, hogy ez szükségszerűen egy kedvező választás lenne, minden attól függ, ki teszi meg, milyen szociális intézkedésekkel, milyen mozgósítással?) Mindez annál inkább gondolkodóba ejt minket az eurozóna robbanása utáni scenáriókról, beleértve Európa újralapozásának célját.
Milyen folytatása lesz a vitának? Szükséges egy teljes beszámolót készíteni az ATTAC-ban. A vitát folytatni kell, új találkozókat kell programra tűzni, nevezetesen a CNCL keretében az ATTAC Europe –pal együtt és az ATTAC-on kívüli résztvevőkkel. A vita során egy konkrét javaslat merült fel a különféle javaslatok összevetésére, mindegyikük esetében az ellentmondások elemzésével (előnyök-hátrányok). Translation: Eva Kasznár (CoordiTrad)
