MÛEMLÉKVÉDELEM LII. évf szám MÛEMLÉK- VÉDELEM. LII. évf szám Ára: 565 Ft

LII. évf. 2008. 6. szám

MÛEMLÉKVÉDELEM

MÛEMLÉKVÉDELEM

LII. évf.

2008

6. szám

Ára: 565 Ft

MÛEMLÉKVÉDELEM A MAGYAR MÛEMLÉKVÉDELEM FOLYÓIRATA LII. évf.

2008

6. szám

Alapította: Gerô László Szerkesztôbizottság: Alföldy Gábor, Arnóth Ádám, Bugár-Mészáros Károly, Deák Zoltán, Granasztóiné Györffy Katalin, Harangi Anna, Káldi Gyula, Lôvei Pál, Simon Mariann, Sisa József, Virágos Gábor Fôszerkesztô: Valter Ilona Szerkesztô: Merhán Orsolya Szerkesztôség: Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Társadalmi Kapcsolatok Igazgatósága 1014 Budapest, Szentháromság tér 6., félemelet 41. Telefon: 224-55-80 Fax: 224-55-81 E-mail: [email protected] Elôfizetésben terjeszti az Építésügyi Tájékoztatási Központ Kft. Elôfizetési díj 2008. évre: 3275,– Ft Példányonként megvásárolható az ÉTK Kft. könyvesboltjában (Budapest VII., Hársfa u. 21.), valamint a Lapker Zrt. budapesti és vidéki hírlapboltjaiban. Egy szám ára: 565,– Ft

TARTALOM Jankovich-Bésán Dénes: Szeretettel köszöntjük fôszerkesztônket, Valter Ilonát ............................. 341 Valter Ilona publikációinak bibliográfiája (Bardoly István) ............................................................. 343 Lôvei Pál: Hibrid reneszánsz: szentségházak, stallumok, síremlékek .............................................. 351 Marosi Ernô: Az esztergomi Bakócz-kápolna .................................................................................. 360 Balassa M. Iván: A reneszánsztól a „virágos reneszánszig” ............................................................. 368 KUTATÁSELMÉLET Mezôs Tamás: Épületkutatás – Bauforschung – Building archaeology – Archéology du bâti ...................................................................................................................... 376 Kovács Gábor: A becsehely-polai templom Árpád-kori ablaka és külföldi párhuzamai .................................................................................................................................. 389 INTERJÚ „Nekem kellene a ’nem’ gombot nyomni egy-egy védési ügy kapcsán”. Interjú Nagyházi Csabával, a Magyar Mûtárgy- és Régiségkereskedôk Országos Szövetségének elnökével, aki delegált tagja a Kulturális Javak Bizottságának (Harangi Anna) ......................................... 403 KIÁLLÍTÁS Reneszánsz részletek. Kiállítás a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal pincegalériájában (Kerny Terézia) .............................................................................................. 407 ÉPÍTÉSZETI ÉVFORDULÓK (Ágostházi László) ....................................................................................................................... 411 A címlapon: Vicenza, Teatro Olimpico, 1579–1580, Andrea Palladio (Hack Róbert felvétele)

A

folyóirata

Felelôs kiadó: dr. Mezôs Tamás, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal elnöke A folyóirat a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal megbízásából az Építésügyi Tájékoztatási Központ Kft. gondozásában készül Felelôs vezetô: Mohr László ügyvezetô igazgató Kiadóvezetô: Karácsony Tiborné. Kiadói szerkesztô: Ágoston Jánosné 1074 Budapest, Hársfa u. 21. Telefon: 342-77-34, fax: 342-73-37, e-mail: [email protected] Tipográfia: Wow Graphic Kft. Nyomdai munkák: mondAt Nyomdaipari Kft. Azonossági szám: 27/2008 INDEX: 25 585 ISSN: 0541-2439

Megjelenését támogatta:

Számunk szerzôi: Ágostházi László DLA, építészmérnök Dr. Balassa M. Iván néprajzkutató Bardoly István osztályvezetô, MvTI, KÖH Harangi Anna mûvészettörténész, Mûtárgyfelügyelet, KÖH Dr. Jankovich-Bésán Dénes igazgató, Védési Igazgatóság, KÖH Kerny Terézia mûvészettörténész Kovács Gábor mûvészettörténész, kutató, MvTI Lôvei Pál mûvészettörténész, kutatási osztályvezetô, MvTI, KÖH Dr. Marosi Ernô mûvészettörténész, elnök, MTA Tudományos Kutatóintézete Dr. Mezôs Tamás építészmérnök, elnök, KÖH

Jankovich-Bésán Dénes SZERETETTEL KÖSZÖNTJÜK FÔSZERKESZTÔNKET, VALTER ILONÁT

Hölgyek születésnapi köszöntése általában nehéz feladat, hiszen a köszöntés alapjául szolgáló tényeket – a szûken vett családi kört kivéve – nem illene sokat emlegetni. Általánosságban bizonyára így van, más a helyzet azonban, ha szakember, mégpedig olyan neves szakember méltatásáról van szó, akinek négy és fél évtizedes alkotó munkássága nemcsak igényli a méltatást, hanem nyilvánvalóan felette áll a szokásos udvariassági formuláknak. Nehezen álltam rá, hogy ilyen módon köszöntsem az általam szeretve tisztelt Valter Ilonát. Elsôsorban azért, mert szakmai pályafutását – nem lévén szorosabban vett kortársa – csak távolról, mûvei olvasása útján ismertem, közelebbi munkatársi és személyes kapcsolatba is csak a legutóbbi évtizedben kerültünk. Nincs tehát képem a korábbi idôszakok törekvéseirôl és küzdelmeirôl, célokról, kudarcokról és reményekrôl. Ez pedig megnehezíti a személyes hangvételû méltatást, az olyat, amilyet pedig szeretnék. Bízom benne, hogy elôbb-utóbb egy részletes interjú is fog készülni Valter Ilonával, ahol megtudhatjuk mindazt, ami a tudományos publikációkban nem olvasható, az egyéniség ismeretéhez azonban nélkülözhetetlen.

Valter Ilona eddigi teljes munkássága a mûemlékekhez kötôdik, ezen belül is egyetlen intézményhez, az Országos Mûemléki Felügyelôséghez (OMF). A kezdô Zala megyei évet leszámítva, 1964-tôl nyugdíjazásáig ebben az intézményben, illetve jogutódjában dolgozott. Pedig pályája kezdetén más perspektíva is kínálkozott. Elsô munkája, a szülôföld, Bodrogköz középkori településtörténete szakdolgozati munka, de messze túlmutat egy diplomadolgozat keretein. Nem véletlen, hogy doktori értekezés is lett belôle, és napjainkig alapvetô forrás nemcsak a témául választott terület ismeretéhez, hanem módszertani alapvetés országos viszonylatban is. A terepjárást megelôzte egy szisztematikus adatgyûjtés, mely nemcsak a régészeti és az okleveles, de a történeti-földrajzi adatokra is kiterjedt: helynevek, térképanyag, geomorfológia, talajtípusok vizsgálata lehetôséget nyújtott a természetföldrajzi és régészeti adatok közötti összefüggések feltalálására. A terepbejárás nemcsak a szûkebben vett érdeklôdési kör, a középkor lelôhelyeit célozta meg, hanem valamennyi régészeti korszak sok tucatnyi lelôhelyét ismerte meg. Mindezek eredményeként a Bodrogköz települési folyamatát rekonstruálni lehetett, és a lényeget tekintve ma, negyven évvel késôbb sem csináljuk másként. Nyilvánvaló, hogy a középkori folyamatokat ismerhetjük meg részletesebben, és az sem csodálnivaló, hogy a templomokkal és az egyházas helyekkel külön tanulmányban is foglalkozott. Nyugodtan állíthatom, hogy – bár az összefoglalás csak 11 évvel elkészülte után jelent meg, és addigra már számos ásatást tudhatott maga mögött – ezzel a tanulmánnyal végérvényesen beírta nevét a hazai tudománytörténetbe. Az OMF feszített tempójú helyreállítási tevékenysége azonban más irányt szabott pályafutásának. Az összekötô kapocs a szakdolgozat és a következô évek között a középkori templomépítészet volt. A hatvanas évek közepétôl templomok tucatjainak helyreállítás elôtti, vagy közbeni kutatását végezte el Zalától Hevesig: Ács, Balatonfüred,

341

Balatonszôlôs, Balogunyom, Becsehely, Bélapátfalva, Boldva, Bucsuszentlászló, Csopak, Dozmat, Feldebrô, Gyöngyös, Hegyhátszentmárton, Kôszegszerdahely, Mátraszôlôs, Nagylózs, Ôriszentpéter, Pásztó, Pécs-Málom, Pornóapáti, Pusztaederics, Salomvár, Sitke, Somogyvámos, Szenyér, Szentgotthárd, Szombathely, Tornaszentandrás, Zubogy, Zalaháshágy, Zalalövô, Zalaszentgyörgy, Zalaszentmihályfa, Zsámbék – bizonyára sok kimaradt ebbôl a felsorolásból. A felsorolás még ugyan egyszerû és viszonylag rövid, ellenben évtizedek sokszor fárasztó, de szakmailag mindenképpen gyümölcsözô és legfôképpen eredményes munkáját takarja. A települések sorából ugyan két „területi mag” látszik kirajzolódni: Heves és Zala megye, de bôven találunk az ország egyéb szögleteibe esô falvakat is. Egyetlen terület hiányzik belôle: a Bodrogköz. E terület középkori templomai valahogy elkerülték azt, aki elsôként adott róluk korszerû és teljességre törekvô áttekintést. Az OMF persze nem az az intézmény volt akkoriban, ahol olyan könnyen lehetett volna egyetlen emléktípusra, vagy területre specializálódni. Valter Ilonának is kijutott a másféle feladatokból, és aligha tévedünk, ha feltételezzük, hogy ezt egyáltalán nem bánta. Ilyen munkák révén jutott el például szülôföldjére is. Sárospatakon a várfal részletei mellett a középkori ispotály, a ferences kolostor és a várkastély kutatása szinte az egész középkori város régészeti feltárását és megismerését jelentette. Ezen túl Pécsett, Sopronban „kóstolt bele” a városfalak, polgárházak megismerésébe. Pásztó jelenti a csúcspontot, ahol több évtizedes kitartó kutatómunkával a település valamennyi középkori épületét megkutatta, és számos publikációja révén ritka alapossággal ismerhetjük egy középkori mezôváros fennmaradt emlékanyagát és topográfiáját. „Kapott” várakat is: Egervár, Füzér, közülük az elôbbi az, melyben alaposan elmélyülhetett, kastélyokat: Pácin, Mágóchy-kastély, Jánosháza, Erdôdy-Choron-kastély. Nevéhez fûzódik Ôriszentpéteren egy téglaégetô kemence, Csatáron egy kovácsmûhely, továbbá Pásztón egy üveggyártó mûhely feltárása is. Mindezek mellett a kutatás – és a vele együtt folyamatosan szaporodó publikációk – vezérfonala egyre inkább egy meghatározott emlékcsoport, mégpedig a ciszterci ko-

342

lostorok kutatása lett. Bélapátfalva, Szentgotthárd és Pásztó után e téma legfontosabb állomásának kétségkívül a cikádori apátság feltárását, és az ennek nyomán szerzett ismeretanyag folyamatos közzétételét tekinthetjük. A más szerzetesrendek (Boldva, Ják, Zsámbék és számos ferences kolostor) egyházi épületeinek kutatása mellett Valter Ilona több évtizedes, kitartó munkásságával a ciszterci építômûvészet, rendtörténet és mûvelôdéstörténet nemzetközileg is elismert szaktekintélye lett, és amelyre a koronát – reméljük és várjuk – a cikádori apátság monográfiája teszi fel. Noha a ciszterci egyházi építészetrôl írott számtalan publikáció valóban sikert hozott Valter Ilonának, nem feledkezett meg munkásságának másik, legalább ilyen fontos elemérôl: a falusi templomokról. A 2004ben megjelent, kandidátusi fokozatot is kiérdemlô munkája ismét egy szintézis: a nyugat-dunántúli téglatemplomok korpusza, melynek elôzménye német nyelven látott napvilágot (Romanische Sakralbauten Westpannoniens. Eisenstadt, 1985). Az addigi kutatások összefoglalása mellett ugyanis egy olyan adattárat is közreadott, melyben nemcsak a saját kutatásait, hanem a témában munkálkodó kollégái eredményeit is felvonultatja. Biztos vagyok benne, hogy hosszú ideig nélkülözhetetlen kézikönyve lesz a téma kutatóinak (Árpád-kori téglatemplomok Nyugat-Dunántúlon). Egyáltalán, ha végigtekintünk a terjedelmes bibliográfián, rögtön szembetûnik, hogy Valter Ilona mindig igyekezett kutatási eredményeit minél hamarabb közzétenni. Nem elégedett meg a munkáltatója által megkívánt rövid jelentésekkel, hanem feltárva a tudományos hátteret és adatokat, képes volt azokat publikáció formájába is önteni. Kortársai, kollégái fölé elsôsorban mégis azzal emelkedett, hogy az egymástól független kutatási eredményeket és adatokat nemcsak szóban, hanem maradandó formában, publikációkban is képes szintetizálni és közreadni. Forráskiadványokra, tudománytörténeti és mûvelôdéstörténeti tanulmányokra is futotta erejébôl: Rómer Flóris jegyzôkönyvei; A Magyar Tudományos Akadémia Archaeologiai Bizottsága és annak mûködése (1858–1872); Falusi és mezôvárosi iskolák a középkorban. Noha egyetemen nem tanított, sokan, ma

már a tudományos közélet középpontjában lévô kutatók tekintik mesterüknek, pártfogójuknak. Mindig, mindenkihez nyitott szívvel fordul, segít, támogat. A tudományos közélet elismert szereplôje, az Ásatási Bizottságban évtizedekig a mûemlékvédelem szószólója. Még sok aktív és mozgalmas, munkás esztendôt kívánunk Valter Ilonának! VALTER ILONA PUBLIKÁCIÓINAK BIBLIOGRÁFIÁJA (1962–2008)

Söjtör, leletmentés. Régészeti Füzetek, 17. Budapest, 1964. 82. Zalaegerszeg, Kovács Károly tér, leletmentés. Régészeti Füzetek, 17. Budapest, 1964. 90. Zalakoppány, leletmentés. Régészeti Füzetek, 17. Budapest, 1964. 13–14. Zalalövô, leletmentés. Régészeti Füzetek, 17. Budapest, 1964. 44. Zalaszentiván–Újtelep, leletmentés. Régészeti Füzetek, 17. 1964. 60. Zalaszentmihály, leletmentés. Régészeti Füzetek, 17. Budapest, 1964. 45. Zalaszentmihályfa, leletmentés. Régészeti Füzetek, 17. Budapest, 1964. 91.

1962

1965

Régészeti feladatok Zala megyében. Zalamegyei Hírlap, 1962. november 11. 4.

Balatonfüred, temetôi templomrom. Régészeti Füzetek, 18. Budapest, 1965. 55–56. Bélapátfalva, ciszterci templom. Régészeti Füzetek, 18. Budapest, 1965. 56–57. Csatár, leletmentés. Régészeti Füzetek, 18. Budapest, 1965. 61. Az egervári vár története. Zalaegerszeg, Göcseji Múzeum, 1965. 52 p. (A Göcseji Múzeum közleményei, 25.) [társszerzôk: Degré Alajos, Gergelyffy András]

1963 Az ácsi református templom feltárása. Archaeologiai Értesítô, 90. 1963. 282–289. Az Aranyodon végzett ásatásokról. Zalamegyei Hírlap, 1963. augusztus 4. 5. Beszámoló a Pókaszepetneken folyt régészeti feltárásokról. Zalamegyei Hírlap, 1963. július 7. 4. Kisbucsa, kastélytetô domb, leletmentés. Régészeti Füzetek, 16. Budapest, 1963. 69. Nagykanizsa, Landler Jenô u., leletmentés. Régészeti Füzetek, 16. Budapest, 1963. 71–72. Zala megye régészeti emlékei. Budapest, Múzeumi Sokszorosító, 1963. 11 p. 1964 Aranyod, kavicsbánya, leletmentés. Régészeti Füzetek, 17. Budapest, 1964. 3. Bagodvitenyéd, körtemplom. Régészeti Füzetek, 17. Budapest, 1964. 67. Csapi, leletmentés. Régészeti Füzetek, 17. Budapest, 1964. 73–74. Elôzetes beszámoló az ôriszentpéteri r. k. templom 1963. évi ásatásáról. Savaria, 2. Szombathely, 1964. 129–141. Letenye, leletmentés. Régészeti Füzetek, 17. Budapest, 1964. 52. Muraszemenye, leletmentés. Régészeti Füzetek, 17. Budapest, 1964. 79. Nagykanizsa–Sánc, leletmentés. Régészeti Füzetek, 17. Budapest, 1964. 9. Nova, leletmentés. Régészeti Füzetek, 17. Budapest, 1964. 9. Ôriszentpéter, r. k. templom. Régészeti Füzetek, 17. Budapest, 1964. 79–80. Pókaszepetk, leletmentés. Régészeti Füzetek, 17. Budapest, 1964. 10. Pusztuló középkori mûemlékek Zala megyében. Mûemlékvédelem, 8. 1964. 74–76. Régészeti adatok a Bodrogköz honfoglaláskori településtörténetéhez. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve, 4. Miskolc, 1964. 131–141.

1966 Balatonfüred, temetôi templomrom. Régészeti Füzetek, 19. Budapest, 1966. 48–49. Bélapátfalva, ciszterci templom. Régészeti Füzetek, 19. Budapest, 1966. 49–50. A bélapátfalvi monostor feltárási munkálatai 1964-ben. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve, 6. Miskolc, 1966. 199–226. Pásztó, ciszterci monostor. Régészeti Füzetek, 19. Budapest, 1966. 70–71. 1967 Becsehely–Pola, r. k. templom. Régészeti Füzetek, 20. Budapest, 1967. 72. Böde–Zalaszentmihályfa, r. k. templom. Régészeti Füzetek, 20. Budapest, 1967. 73. Csopak, Kövesdi templomrom. Régészeti Füzetek, 20. Budapest, 1967. 77. Pusztuló románkori kerektemplom Bagodvitenyéden (Zala megye). Mûemlékvédelem, 11. 1967. 72–75. 1968 Pásztó, ciszterci templom és kolostor. Régészeti Füzetek, 21. Budapest, 1968. 71. Pásztó, Fô u., középkori lakóház alapjai. Régészeti Füzetek, 21. Budapest, 1968. 71–72. Pásztó, hatszögletû kápolna. Régészeti Füzetek, 21. Budapest, 1968. 72. 1969 Az egervári vár története. 2. jav. kiad. Zalaegerszeg, Göcseji Múzeum, 1969. 76 p. [társszerzôk: Degré Alajos, Gergelyffy András]

343

Egyházashelyek és templomok a középkori Bodrogközben. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve, 8. Miskolc, 1969. 115–142. Histoire de peuplement de „Bodrogköz” à l’époque Árpádienne et au moyen âge. Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 2. Szeged, 1969. 183–187. Mûemléki feltárások és helyreállítások Pásztón. Mûemlékvédelem, 13. 1969. 226–230. Pásztó, ciszterci kolostor. Régészeti Füzetek, 22. Budapest, 1969. 64–65. Somogyvámos, templomrom. Régészeti Füzetek, 22. Budapest, 1969. 68. Szerencs, Rákóczi-vár. Régészeti Füzetek, 22. Budapest, 1969. 70. 1970 A Becsehely-polai r. k. templom. Magyar Mûemlékvédelem, 5. Budapest, 1970. 335–344. Bucsuszentlászló, ferences templom. Régészeti Füzetek, 23. Budapest, 1970. 60–61. Mátraszôlôs, r. k. templom. Régészeti Füzetek, 23. Budapest, 1970. 87–88. Szerencs, Rákóczi-vár. Régészeti Füzetek, 23. Budapest, 1970. 98. 1971

A bucsuszentlászlói r. k. (volt ferences) templom helyreállítása. Mûemlékvédelem, 18. 1974. 16–21. A mátraszôlôsi (Nógrád megye) r. k. templom kutatása. Mûemlékvédelem, 18. 1974. 151–159. A zalaszentmihályfai r. k. templom kutatása. Magyar Mûemlékvédelem, 7. Budapest, 1974. 145–160. 1975 Elôzetes beszámoló a szentgotthárdi ciszterci monostor ásatásáról. Archaeologiai Értesítô, 102. 1975. 88– 100. Pásztó, a középkori mezôváros. Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve, 21. Salgótarján, 1975. 53–63. Somogyvámosi templomrom. Mûemlékvédelem, 19. 1975. 87–91. [társszerzô: Erdei Ferenc] Szenyéri r. k. templom. Mûemlékvédelem, 19. 1975. 92–94. Szerencs. Várépítészetünk. Fôszerk. Gerô László. Budapest, Mûszaki Könyvkiadó, 1975. 261–266. 1976 Pásztó, középkori oppidum. Városépítés, 1976, 1/2. 25–26. Román kori templomok kutatása Zala megyében. Mûemlékvédelem, 20. 1976. 82–88. A Zalalövô-mindszenti r. k. templom kutatása. Zalai Gyûjtemény, 6. Zalaegerszeg, 1976. 171–198. 1977

Ciszterci monostorok kutatásáról. Középkori régészeti tudományos ülésszak. 1970. dec. 8–10. Szerk. Nagy Emese. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 1971. Szerencs, Rákóczi-vár. Régészeti Füzetek, 24. Budapest, 1971. 96. [társszerzô: László Csaba]

Boldva, ref. templom. Régészeti Füzetek, 30. Budapest, 1977. 42–44. Román kori falusi templomok Zala megyében. Mûvészet, 18, 1977, 4. 5–9.

1972

1978

A Balatonfüred-temetôi templom feltárása és helyreállítása. [A templom története. + A balatonfüredi románkori körmeneti kereszt.] A Veszprém megyei Múzeumok Közleményei, 11. Veszprém, 1972. 149–175. [társszerzôk: Gedeon Tihamér, Koppány Tibor, Lengyel Imre, Nemcsics Antal] Teleki, r. k. templom. Régészeti Füzetek, 25. Budapest, 1972. 80–81. Tornaszentandrás, r. k. templom. Régészeti Füzetek, 25. Budapest, 1972. 82. Szentgotthárd, ciszterci monostor. Régészeti Füzetek, 25. Budapest, 1972. 102–103. A zalaszentmihályfai középkori templom régészeti kutatásának eredményei. Mûemlékvédelem, 16. 1972. 241–245.

Boldva, ref. templom. Régészeti Füzetek, 31. Budapest, 1978. 95–96. A Csopak-kövesdi templom. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, 13. Veszprém, 1978. 93–101. [társszerzô: Koppány Tibor] Szerencs, Rákóczi-vár. Régészeti Füzetek, 31. Budapest, 1978. 119–120. [társszerzô: László Csaba] A tornaszentandrási r. k. templom kutatása. Mûemlékvédelem, 22. 1978. 108–118. 1979

Szentgotthárd, ciszterci monostor. Régészeti Füzetek, 26. Budapest, 1973. 111. Szenyér, r. k. templom. Régészeti Füzetek, 26. Budapest, 1973. 111–112. Zalalövô–Zalamindszent, r. k. templom. Régészeti Füzetek, 26. Budapest, 1973. 119.

Árpád-kori kovácsmûhely Csatáron. Zalai Gyûjtemény, 12. Zalaegerszeg, 1979. 43–74. Balatonszôlôs, ref. templom. Régészeti Füzetek, 32. Budapest, 1979. 107–108. Boldva, ref. templom. Régészeti Füzetek, 32. Budapest, 1979. 86. Az egervári vár története. 3. jav. bôv. kiad. Zalaegerszeg, Zala megyei Idegenforgalmi Hivatal, 1979. 88 p. [társszerzôk: Degré Alajos, Gergelyffy András, Vándor László] Pásztó, gótikus ház. Régészeti Füzetek, 32. Budapest, 1979. 126–127.

1974

1980

A Bodrogköz honfoglaláskori és középkori településtörténete. Agrártörténeti Szemle, 16. 1974. 1–55.

Ôriszentpéter, r. k. templom. Régészeti Füzetek, 33. Budapest, 1980. 81–82.

1973

344

Pásztó, gótikus ház. Régészeti Füzetek, 33. Budapest, 1980. 109–110. Szentgotthárd, ciszterci monostor. Régészeti Füzetek, 33. Budapest, 1980. 85–86. Szerencs, Rákóczi-vár. Régészeti Füzetek, 33. Budapest, 1980. 114. [társszerzô: László Csaba] A tornaszentandrási r. k. templom kutatása. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve, 19. Miskolc, 1980. 99– 130. 1981 Árpád-kori kovácsmûhely Csatáron (Zala megye). Iparrégészeti kutatások Magyarországon. Égetôkemencék régészeti és interdiszciplináris kutatása. Szerk. Gömöri János. Veszprém, MTA Veszprémi Akadémiai Bizottsága, 1981. 123–131. Die archäeologischen Erschließung des Zisterzienserklosters von Bélapátfalva. Acta Archaeologica, 33. 1981. 179–200. Boldva, ref. templom. Régészeti Füzetek, 34. Budapest, 1981. 68–69. Ôriszentpéter, r. k. templom. Régészeti Füzetek, 34. Budapest, 1981. 107–108. Salomvár, r. k. templom. Régészeti Füzetek, 34. Budapest, 1981. 78–79. Szentgotthárd története a Mohácsi vészig. Szentgotthárd. Szerk. Kuntár Lajos. Szentgotthárd, Nagyközségi Tanács, 1981. 29–80. Szerencs, Rákóczi-vár. Régészeti Füzetek, 34. 1981. Budapest, 119–120. [társszerzô: László Csaba] 1982 Die archäologische Erschließung des Zisterzienserklosters in Bélapátfalva. Analecta Cisterciensia, 38. 1982. 129–166. Bélapátfalva, apátsági templom. Budapest, Tájak – Korok – Múzeumok Egyesület, 1982. [16] p. (Tájak, korok, múzeumok kiskönyvtára, 128.) [2. kiad.: 1985; 3.: 1987; 4.: 1991; 5.: 1994; 6.: 1995; 7.: 1997; 8.: 1999; 9. kiad.: 2002] Pásztó, gótikus ház. Régészeti Füzetek, 35. Budapest, 1982. 125. A pásztói monostor feltárása. Comminicationes Archaeologicae Hungariae, 1982. 167–206. A pásztói monostor feltárása. Magyar Zene, 23. 1982. 180–191. 1983 Boldva, bencés apátság. Régészeti Füzetek, 36. Budapest, 1983. 91. Entz Géza köszöntése. Archaeologiai Értesítô, 110. 1983. 282–283. Ôriszentpéter, téglaégetô. Régészeti Füzetek, 36. Budapest, 1983. 111. Pásztó, hatszögletû kápolna. Régészeti Füzetek, 36. Budapest, 1983. 112. A somogyvámosi templomrom. Építés-Építészettudomány, 15. 1983. 469–500. [társszerzô: Erdei Ferenc]

Szerencs, Rákóczi-vár. Régészeti Füzetek, 36. Budapest, 1983. 124. 1984 Balogunyom, r. k. templom. Régészeti Füzetek, 37. Budapest, 1984. 99. A boldvai bencés apátság. Mûvészet, 25, 1984, 4. 43–45. Citrom u. 2/7. városfal; Pécs, Felsômalom u. 16.; Pécs, Landler Jenô u., városfal; Pécs – Málom, római katolikus templom; Pécs, Szent István tér, kioszk; Pécs, Vak Bottyán u., északi városfal; Füzér, várrom; Pácin, Kossuth kert 1., volt Mágóchykastély; Sárospatak, Kádár Kata u., keleti várfal; Sárospatak, Kádár Kata u. 21., várkastély; Sárospatak, Kossuth u., ferences kolostor; Zubogy, Szabadság út, ref. templom; Nagylózs, r. k. kápolna; Sopron, elôkapu; Sopron, Szent György u. 2.; Sopron, Templom u. 2/4.; Feldebrô, r. k. templom; Pásztó, gótikus ház; Pásztó, középkori iskola; Szombathely, Alkotmány u. 1., romkert; Szombathely, Templom tér, székesegyház; Jánosháza, Erdôdy–Choron-kastély; Ôriszentpéter, r. k. templom; Szentgotthárd, Magtártemplom; Balatonszôlôs, ref. templom; Vasboldogasszonyfa, r. k. plébániaház. Zalaháshágy, r. k. templom. Magyar Mûemlékvédelem, 9. Budapest, 1984. 480., 481., 482., 483., 490., 491., 492., 495., 506., 508., 512., 513., 519., 527., 543., 544., 546., 547., 548., 556., 557. A pásztói oskolamester háza. Salgótarján, Nógrád Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1984. [4] p. Szentgotthárd alapítása. Élet és Tudomány, 1984. március 30. 394–396. 1985 Ciszterci monostorok kutatása. Studia Comitatensia, 17. Szentendre, 1985. 563–594. Mûemlékvédelem Zala megyében. Kritika, 1985, 12. 22–23. Pásztó, Oskolamester-ház. Budapest, Tájak – Korok – Múzeumok Egyesület, 1985. [16] p. (Tájak, korok, múzeumok kiskönyvtára, 219.) Román kori templomok a Nyugat-Dunántúlon. A Dunántúl településtörténete, 6. XI–XIX. század. Szerk. Somfai Balázs. Veszprém, MTA Veszprémi Akadémiai Bizottsága, [1986.] 29–38. Romanische Sakralbauten Westpannoniens. Mitarb. Friedrich Berg, Marijan Zadnikar. Eisenstadtadt, Verlag Roetzer, 1985. 340 p. (Burgenland Mosaik. Kulturgeschichtliche Sachbuchreihe der Edition Roetzer) Szentgotthárd, magtártemplom. Régészeti Füzetek, 38. Budapest, 1985. 120. A szentgotthárdi ciszterci monostor és a Mûvelôdési Központ. Mûemlékvédelem, 29. 1985. 80–88. 1986 Árpád-kori templomok. Élet és Tudomány, 1986. január 10. 50–52.

345

Egyházashollós, r. k. templom. Régészeti Füzetek, 39. Budapest, 1986. 86. Középkori egyházi épületeink kutatása. Középkori régészetünk újabb eredményei és idôszerû feladatai. Az 1983. október 10–12-i szegedi tudományos ülésszak elôadásai. Szerk. Fodor István, Selmeczi László. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 1986. 317–339. Helytörténeti és Nemzetiségi Múzeum, Szentgotthárd. Szombathely, Vas Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1986. 31 p. (Vas megyei múzeumok katalógusa, 119.) [társszerzôk: M. Kozár Mária, Nagy Zoltán] Ôriszentpéter, plébániatemplom. Budapest, Tájak – Korok – Múzeumok Egyesület, 1986. [16] p. (Tájak, korok, múzeumok kiskönyvtára, 232.) [2. kiad.: 1994] Pásztó, bencés apátság mûhelyei. Régészeti Füzetek, 39. Budapest, 1986. 72–73. Pusztaederics–Szompácspuszta, r. k. kápolna. Régészeti Füzetek, 39. Budapest, 1986. 106.

Kimle, r. k. templom. Régészeti Füzetek, 40. Budapest, 1988. 102. [társszerzôk: Szekér György, Tamási Judit] Román kori templomépítészet a Nyugat-Dunántúlon. Országos Népi Építészeti Tanácskozás elôadásai. Békés, 1987. szeptember 25–26. Békés, Békés Város Önkormányzata, [1988.] 96–102. Zsámbék, premontrei templom és kolostorrom. Régészeti Füzetek, 40. Budapest, 1988. 124–125. [társszerzô: Tamási Judit] Zsámbék, premontrei monostorrom. Régészeti Füzetek, 41. Budapest, 1988. 111–112. 1989

XVI. századi téglaégetô védôépülete, Ôriszentpéteren. Magyar Építôipar, 36. 1987. 76–77. [társszerzô: Káldi Gyula] Az ôriszentpéteri késô középkori téglaégetô kemence. Communicationes Archaeologicae Hungariae, 1987. 139–155. Pásztó, egy Zsigmond-kori mezôváros. Mûvészet Zsigmond király korában 1387–1437. Katalógus. Szerk. Beke László, Marosi Ernô, Wehli Tünde. Budapest, MTA Mûvészettörténeti Kutató Csoport, 1987. I.: 271–282. A régészeti módszerek szerepe a mûemléki kutatásban. A régészeti mûemlékek védelme. Az Egri Nyári Egyetem elôadásai, 1986. július 29. – augusztus 6. Budapest – Eger, Országos Mûemléki Felügyelôség – Heves Megyei TIT, 1987. 33–37.

Die Güssinger als Bauherren and als Kirchenpatrone. Die Güssinger. Beiträge zur Geschichte der Herren von Güns/Güssing und ihrer Zeit (13./14. Jahrhundert). Hrsg. von Rudolf Kropf, Wolfgang Meyer. Eisenstadt, Amt der Burgenländischen Landesregierung, 1989. 473–495. Ôriszentpéter, középkori téglaégetô kemence. Budapest, Tájak – Korok – Múzeumok Egyesület, 1989. [16] p. (Tájak, Korok, Múzeumok kiskönyvtára, 334.) Pfarr- und Wallfahrtskirche von Mariasdorf. Graz, Edition Salat, 1990. 48 p. Szentgotthárd, egykori ciszterci épületegyüttes. Budapest, Tájak – Korok – Múzeumok Egyesület, 1989. [16] p. (Tájak, korok, múzeumok kiskönyvtára, 358.) Der Wirkungskreis von Johannes Aquila als archiekturgeschichtliche Landschaft. Johannes Aquila und die Wandmalerei des 14. Jahrhunderts. Tagungsbeiträge und Dokumente aus den Sammlungen des Landesdenkmalamts/Budapest = Johannes Aquila és a 14. század falfestészete. Tanulmányok és dokumentumok a budapesti Országos Mûemléki Felügyelôség gyûjteményébôl. Szerk. Marosi Ernô. Budapest, MTA Mûvészettörténeti Kutató Csoport, 1989. 24–28.

1988

1991

Boldva, ref. templom; Bélapátfalva, volt ciszterci apátsági templom; Pásztó, r. k. plébániatemplom; Dozmat, r. k. templom; Hegyhátszentmárton, r. k. templom; Kôszegszerdahely, r. k. templom; Ôriszentpéter, r. k. templom; Pornóapáti, r. k. templom; Sitke, r. k. templom; Szentgotthárd, r. k. volt ciszterci templom; Szentgotthárd, Magtártemplom; Szombathely, Savaria Múzeum; Böde, Zalaszentmihályfa r. k. temploma; Bucsuszentlászló, r. k. plébániatemplom; Pusztaederics – Szompácspuszta, temetô, r. k. templom; Zalaháshágy, r. k. templom; Zalalövô – Zalamindszent, r. k. templom. Lapidarium Hungaricum. Magyarország építészeti töredékeinek gyûjteménye. Szerk. Horler Miklós. I. Általános helyzetkép. Szerk. Feld István et al. Budapest, Országos Mûemléki Felügyelôség, 1988. 194., 269–270., 309., 381., 383.; 387., 388., 389., 391., 391–392., 392., 393., 421., 421–422., 426., 428., 428–429.

Boldva, református templom. [Budapest], Tájak – Korok – Múzeumok Egyesület, 1991. 16 p. (Tájak, korok, múzeumok kiskönyvtára, 399.) Eger, ferences templom. Régészeti Füzetek, 42. Budapest, 1991. 71–72. [társszerzô: Fodor László] Kallósd, r. k. templom. Régészeti Füzetek, 43. Budapest, 1991. 60. [társszerzô: Vándor László] Mezôvárosi kutatások újabb eredményei Észak-Magyarországon. Régészet és várostörténet tudományos konferencia. Pécs, 1989. március 16–18. Szerk. Uherkovich Ákos. Pécs, Janus Pannonius Múzeum, 1991. 195–209. A pásztói XIII. századi hatszögû kápolna. Archaeologiai Értesítô, 118. 1991. 17–31. Sárospatak, ispotály. Régészeti Füzetek, 43. 1991. Budapest, 69–70. [társszerzô: J. Dankó Katalin] Újabb régészeti kutatások a zsámbéki premontrei prépostsági romban 1986–1990. Mûemlékvédelmi Szemle, 1991, 2. 24–28.

1987

346

Zsámbék, premontrei monostorrom. Régészeti Füzetek, 42. Budapest, 1991. 97–98. Zsámbék, premontrei monostorrom. Régészeti Füzetek, 43. Budapest, 1991. 80–81. 1992 Die Ausgrabungen in der ehemaligen Zisterzienserabtei Cikádor. Analecta Cisterciensia, 52. 1996. 251– 264. Ják, volt bencés apátság. Régészeti Füzetek, 44. Budapest, 1992. 79. Középkori élet az Iskolamester házban. Mûemléki belsô terek. Az Egri Nyári Egyetem elôadásai 1991. augusztus 9–17. Budapest – Eger, Országos Mûemléki Felügyelôség – Heves Megyei TIT, [1992]. 15–18. Templomépítés, kegyuraság, birtokok Nyugat-Dunántúlon Árpád-házi királyaink idején. Egyházak a változó világban. A Nemzetközi Egyháztörténeti Konferencia elôadásai, Esztergom, 1991. Szerk. Bárdos István, Beke Margit. Tatabánya, Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat, [1992.] 119–122. Zsámbék, premontrei monostorrom. Régészeti Füzetek, 44. Budapest, 1992. 97. 1993 Gyöngyös, mûemlékek. [Budapest], Tájak – Korok – Múzeumok Egyesület, 1993. 16 p. (Tájak, korok, múzeumok kiskönyvtára, 451.) A pásztói román kori timpanon. Entz Géza nyolcvanadik születésnapjára. Tanulmányok. Szerk. Valter Ilona. Budapest, Országos Mûemlékvédelmi Hivatal, 1993. 197–209. A Salamonvári család és a salomvári római katolikus templom. Horler Miklós hetvenedik születésnapjára. Tanulmányok. Szerk. Lôvei Pál. Budapest, Országos Mûemlékvédelmi Hivatal, 1993. 61–83. Zsámbék, premontrei monostorrom. Régészeti Füzetek, 45. Budapest, 1993. 104. 1994 Bélháromkút; Ôriszentpéter; Pásztó; Vasvár. Korai magyar történeti lexikon 9–14. század. Fôszerk. Kristó Gyula. Szerk. Engel Pál és Makk Ferenc. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994. 94., 519., 533., 721. Gyöngyös, Szent Bertalan-templom. Régészeti Füzetek, 46. Budapest, 1994. 94–95. Ják, apáti ház és apátsági templom. Régészeti Füzetek, 46. Budapest, 1994. 96–97. A magyarországi szerzetesrendi építészet kutatása. Koldulórendi építészet a középkori Magyarországon. Tanulmányok. Szerk. Haris Andrea. Budapest, Országos Mûemlékvédelmi Hivatal, 1994. 27–37. Nagykapornak, r. k. templom. Régészeti Füzetek, 46. Budapest, 1994. 99. „Népi” építészeti emlék a román korból: a dobronhegyi Ilona kápolna. Gerô László nyolcvanötödik születésnapjára. Tanulmányok. Szerk. Pamer Nóra. Budapest, Országos Mûemlékvédelmi Hivatal, 1994. 293–306.

Quelques établissements proto-industriels en Hongrie. L’espace cistercien. Ed. Léon Pressouyre. Paris, Comité des Travaux Historiques et Scientifiques, 1994. 391–400. Régészeti kutatások a jáki mûemlékegyüttesben. Vasi Honismereti Közlemények, 1994, 2. 59–61. 1995 Kora Árpád-kori üveggyártó mûhely feltárása Pásztón. Tusnad ‘92-’94. A mûemlékvédelem elméleti és gyakorlati kérdései. Válogatás az elsô három tusnádi (Románia) nemzetközi tudományos ülésszakon elhangzott elôadásokból. Szerk. Benczédi Sándor. Sepsiszentgyörgy, A-RON Kft., 1995. 19–23. Diákok segítettek feltárni. Az elsô ciszter apátság romjai Bátaszéken. Beszélgetés Valter Ilonával. Kérdezô: László Dóra. Magyar Nemzet, 1995. március 11. 19. 1996 Az észak-magyarországi mezôvárosok és Pápa fejlôdésének rokon vonásai és különbözôségei. Tanulmányok Pápa város történetébôl. II. Szerk. Hermann István. Pápa, Pápa Város Önkormányzata, 1996. 65–73. Falusi és mezôvárosi iskolák a középkorban. A magyar iskola évszázadai (966–1526). Katalógus. Szerk. G. Szende Katalin. Gyôr, Xantus János Múzeum, 1996. 61–68. Gyöngyös, Szent Erzsébet-templom. Régészeti Füzetek, 47. Budapest, 1996. 76–77. Ják, Szent György templom és apáti ház. Régészeti Füzetek, 47. Budapest, 1996. 78–80. A Magyar Tudományos Akadémia Archaeologiai Bizottsága és annak mûködése (1858–1872). A magyar mûemlékvédelem korszakai. Tanulmányok. Szerk. Haris Andrea, Bardoly István. Budapest, Országos Mûemlékvédelmi Hivatal, 1996. 69–77. Régészeti ásatásból – élô múzeum. Tusnad 1995. A mûemlékvédelem elméleti és gyakorlati kérdései. Szerk. Benczédi Sándor. Sepsiszentgyörgy, T3 Kiadó, 1996. 107–113. Schambek im Mittelalter. Schambek/Zsámbék. I. Hrsg. von Martin A. Jelli. Zsámbék, Heimatverein in Zsámbék, 1996. 40–69. Sopron, Új u. – Szent György u. sarok, római fórum; Sopron, városfalak; Pásztó, oskolamesteri ház; Pásztó, hatszögû kápolna; Balogunyom, r. k. templom; ?riszentpéter, r. k. templom; Ôriszentpéter, téglaégetô; Sárvár, Nádasdy-vár; Pusztaederics, r. k. kápolna; Salomvár, r. k. templom; Zalaszentgrót, ferences kolostorrom; Zalaszentgyörgy, r. k. templom. Magyar Mûemlékvédelem, 10. Budapest, 1996. 327., 328., 338., 376., 387., 388., 389., 400., 401., 402., 403. Sprechende Mauern. Die Erforschung der Zisterzienserklöster in Ungarn. 800 Jahre Zisterzienser im Pannonischen Raum. Katalog. Hrsg. von. Jakob

347

Perschy. Eisenstadt, Amt der Burgenländischen Landesregierung, 1996. 43–64. 1997 Bátaszék, r. k. templom. Régészeti Füzetek, 48. Budapest, 1997. 77–78. Bátaszék–Cikádor. Régészeti Füzetek, 49. Budapest, 1997. 84. Cikádor az elsô magyar ciszterci monostor feltárása Bátaszéken. Mûemléklap, 1, 1997, 1. 4. Entz Géza: Erdély építészete a 14–16. században. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum Egyesület, 1996. [ism.] Mûemlékvédelem, 41. 1997. 149. Gyöngyös, Szent Bertalan-templom. Régészeti Füzetek, 48. Budapest, 1997. 100. Ják, apáti ház. Régészeti Füzetek, 48. Budapest, 1997. 101–102. A Ják nemzetség korai lakóhelye Jákon. Tusnád 1996. A mûemlékvédelem elméleti és gyakorlati kérdései. Szerk. Benczédi Sándor. Sepsiszentgyörgy, T3 Kiadó, 1997. 68–71. 1998 Ásatás a jáki apátsági templom körül. Mûemléklap, 2, 1998, 1. A balogunyomi r. k. templom kutatása és helyreállítása. Koppány Tibor hetvenedik születésnapjára. Tanulmányok. Szerk. Bardoly István, László Csaba. Budapest, Országos Mûemlékvédelmi Hivatal, 1998. 187-205. [társszerzô: Schönerné Pusztai Ilona] Boldva. Református templom. 2. átdolg. kiad. [Budapest], Tájak – Korok – Múzeumok Egyesület, 1998. 16 p. (Tájak, korok, múzeumok kiskönyvtára, 399.) A cikádori ciszterci apátság kutatása. Hermann Egyed emlékkönyv. Szerk. Sümegi József, Zombori István. Budapest, Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, 1998. 155–166. Cikádor – az elsô magyar ciszterci apátság kutatása. Tusnad 1997. A mûemlékvédelem elméleti és gyakorlati kérdései. Szerk. Benczédi Sándor. Sepsiszentgyörgy, Keöpeczi Sebestyén József Mûemlékvédô Társaság, 1998. 89–94. A Ciszterci Rend története a középkorban. Állandó kiállítás vezetô, Pásztó, Városi Múzeum. [Salgótarján], [Nógrád Megyei Múzeumok Igazgatósága], 1998. [16] p. Tornaszentandrás, plébániatemplom. [Budapest], Tájak – Korok – Múzeumok Egyesület, 1998. 16 p. (Tájak, korok, múzeumok kiskönyvtára, 563.) Zsámbék, templomrom. 3. átdolg. kiad. [Budapest], Tájak – Korok – Múzeumok Egyesület, 1998. 16 p., ill. (Tájak, korok, múzeumok kiskönyvtára, 184.) [társszerzô: Dercsényi Dezsô] 1999 A boldvai református templom (volt bencés apátság). Myskovszky Viktor és a mai mûemlékvédelem Közép-Európában. Szerk. Bardoly István, Váliné Pogány Jolán, Jozefína Čorejová. Bratislava – Bu-

348

dapest, Pamiatkový ústav – Országos Mûemlékvédelmi Hivatal, 1999. 162–169. Böde, zalaszentmihályfai r. k. templom. [Budapest], Tájak – Korok – Múzeumok Egyesület, 1999. 16 p. (Tájak, korok, múzeumok kiskönyvtára, 604.) A jáki mûemlékegyüttes kutatása, restaurálása és helyreállítása. A jáki apostolszobrok / Die Apostelfiguren von Ják. Szerk. Szentesi Edit, Ujvári Péter. Budapest, Balassi Kiadó, 1999. 51–63. Az ôriszentpéteri római katolikus templom kutatása. Savaria, 22/4. Szombathely, 1999. 251–256. Rómer Flóris jegyzôkönyvei. Somogy, Veszprém és Zala megye (1861). Sajtó alá rend. és bev. Valter Ilona, Velladics Márta. Budapest, Országos Mûemlékvédelmi Hivatal, 1999. 316 p. (Forráskiadványok, 2.) 2000 Az elsô magyar ciszterci monostor: Cikádor templomának feltárása Bátaszéken. Mûemléklap, 4, 2000, 7/8. 20. A Gyôri Egyházmegye mûemléki templomai. A Gyôri Egyházmegye ezer éve. Szerk. Kiss Tamás. Gyôr, Gyôri Egyházmegyei Kincstár és Könyvtár, 2000. 116–127. A magyar keresztény államiság emlékei a Dél-Dunántúlon - Zala, Somogy, Tolna megyében. Kereszténység és államiság Baranyában. Szerk. Huszár Zoltán. Pécs, Baranya Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2000. 111–137. 2001 Adatok a pásztói monostor gazdasági életéhez. Historia est… Írások Kovács Béla köszöntésére. Szerk. Csiffáry Gergely. Eger, Heves Megyei Levéltár, 2002. 425–435. Ásatás a jáki bencés apátsági templom mellett. Mûemlékvédelmi Szemle, 11. 2001. 224–225. Bátaszék, ciszterci romkert és a plébániatemplom. Budapest. Tájak – Korok – Múzeumok Egyesület, 2001. 16 p., ill. (Tájak, korok, múzeumok kiskönyvtára, 679.) Cikádor – az elsô ciszterci apátság romkertje Bátaszéken. Magyar Múzeumok, 7, 2001, 4. 31–33. A cikádori ciszterci monostor feltárása Bátaszéken. Mûemlékvédelmi Szemle, 11. 2001. 198–200. Egyházszervezés, kolostorok, templomok a 11–13. században. Zala megye ezer éve. Fôszerk. Vándor László. Zalaegerszeg, Zala Megye Önkormányzata, [2001.] 61–65. Ják, volt bencés apátság. Régészeti Füzetek, 51. Budapest, 2001. 147. Ják, bencés apátság. Régészeti kutatások Magyarországon 1998. Budapest, 2001. 151. Pásztó mûemlékei és a Pásztói Múzeum. 3. átdolg. kiad. Horpács, Mikszáth, 2001. 56 p. (Nógrád megye települései, 1.) [társszerzô: Hír János] 2002 Bátaszék–Cikádor, ciszterci monostor. Tolna megye év-

századai a régészet tükrében. Idôszaki kiállítás a szekszárdi Wosinsky Mór Megyei Múzeumban, 1999/2002. Szerk. Gaál Attila. Szekszárd, Wosinsky Mór Megyei Múzeum, 2002. 55–56. Beköszöntô. Mûemlékvédelem, 46. 2002. 269. A gyöngyösi Szent Bertalan-templom építéstörténete a város történetében. Détshy Mihály nyolcvanadik születésnapjára. Tanulmányok. Szerk. Bardoly István, Haris Andrea. Budapest, Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, 2002. 89–104. Hegyhátszentmárton, római katolikus templom. + Ôriszentpéter, római katolikus templom; Sitke, római katolikus templom. + Szentgotthárd, középkori ciszterci monostor. Lapidarium Hungaricum. Magyarország építészeti töredékeinek gyûjteménye. Szerk. Horler Miklós. 5/6. Vas megye I/II. Szerk. Lôvei Pál. Budapest, Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, 2002. I.: 305–306. + II.: 102–116., 213– 214., 223–326. [társszerzôk: Lôvei Pál, Faragó János] Ják, bencés apátság. Régészeti kutatások Magyarországon 1999. Budapest, 2002. 211–212. [társszerzô: P. Hajmási Erika] Pásztó, Szent Imre tér 12. Szalai-malom. Régészeti kutatások Magyarországon 1999. Budapest, 2002. 233–234. Reform szerzetesrendek a Magyar Királyságban. Vigilia, 67, 2002, 7. 492–502. 2003 Bátaszék–Cikádor, ciszterci monostor. Régészeti kutatások Magyarországon 2000. Budapest, 2003. 96–97. Budapest–Rákospalota. Magyarok Nagyasszonya Fôplébánia templom. [Budapest], Tájak – Korok – Múzeumok Egyesület, 2003. 20 p. (Tájak, korok, múzeumok kiskönyvtára, 720.) Császár László 70 éves. [beszélgetés] Mûemlékvédelem, 47. 2003. 443–445. Dercsényi Balázs (1940–2003). Mûemlékvédelem, 47. 2003. 346–348. Hokkyné Sallay Marianne 70 éves. Mûemlékvédelem, 47. 2003. 37–38. Ják, bencés apátság. Régészeti kutatások Magyarországon 2000. Budapest, 2003. 153–154. Ják, bencés apátság. Régészeti kutatások Magyarországon 2001. Budapest, 2003. 173–174. [társszerzô: P. Hajmási Erika] Ják, Szent György-templom. Az épület körül végzett ásatás. Mûemlékvédelmi Szemle, 13, 2003, 2. 49–54. [társszerzô: P. Hajmási Erika] „…most már szívesen állok a Mûemlékvédelem rendelkezésére.” Román Andrással beszélget Valter Ilona. Mûemlékvédelem, 47. 2003. 259–262. Romanische Dorfkirchen des 13. Jahrhundert in Westungarn. In memoriam Radu Popa. Temeiuri ale civilizat¸iei românes¸ti în context european. Coord. Daniela Marcu Istrate et al. Cluj-Napoca, Accent, 2003. 251–262. G. Sándor Mária 70 éves. Mûemlékvédelem, 47. 2003. 441–442. [társszerzô: Virágos Gábor]

A sárospataki késô középkori ispotály. Vándorutak – Múzeumi örökség. Tanulmányok Bodó Sándor tiszteletére, 60. születésnapja alkalmából. Szerk. Viga Gyula, Holló Szilvia Andrea, Cs. Schwalm Edit. Budapest, Archaeolingua, 2003. 367–384. [társszerzô: J. Dankó Katalin] 2004 Árpád-kori téglatemplomok Nyugat-Dunántúlon. Budapest, Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, 2004. 330 p., ill. (METEM könyvek, 43.) [2. kiad.: 2005] Gerô Gyôzô nyolcvanéves. Mûemlékvédelem, 48. 2004. 183–185. A gyöngyösi Szent Erzsébet – a volt ispotály – temploma. „Quasi liber et pictura” Tanulmányok Kubinyi András hetvenedik születésnapjára. Szerk. Kovács Gyöngyi. Budapest, ELTE Régészettudományi Intézet, 2004. 607–614. Ják, bencés apátság. Régészeti kutatások Magyarországon 2002. Budapest, 2004. 220. [társszerzô: P. Hajmási Erika] Ják, bencés apátság. Régészeti kutatások Magyarországon 2003. Budapest, 2004. 232–233. [társszerzô: P. Hajmási Erika] A Zalalövô–zalamindszenti r. k. templom barokk oltára. Etûdök. Tanulmányok Granasztóiné Györffy Katalin tiszteletére. Szerk. Bardoly István. Budapest, Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, 2004. 149–160. 2005 10 éve halt meg Gerô László, alapító fôszerkesztônk. Mûemlékvédelem, 49. 2005. 308–309. A bélletes kapun túl. Gyöngyszemek. Kultúrtörténeti értékek Nyugat-Pannóniában. Szerk. Bedécs Gyula. Szombathely, Vas Megyei Önkormányzat, 2005. 43–94. Búcsúzunk lapunk második fôszerkesztôjétôl, Román Andrástól. Mûemlékvédelem, 49. 2005. 320. Gergelyffy András (1935–2005). Mûemlékvédelem, 59. 2005. 184. A Ják nemzetség Árpád-kori lakóhelye Jákon. Communicationes Archaeologicae Hungariae, 2005. 537– 564. Kisebb régészeti kutatás a bélapátfalvi volt ciszterci apátsági templom mellett. Mûemlékvédelem, 49. 2005. 336–342. Schönerné Pusztai Ilona hetvenéves. [beszélgetés] Mûemlékvédelem, 49. 2005. 290–294. „A szépség az arányokon múlik. Interjú Pálos Frigyes prépost, ôrkanonok úrral. Mûemlékvédelem, 49. 2005. 242–244. Zsámbék, templomrom. 4. átdolg. kiad. [Budapest], Tájak – Korok – Múzeumok Egyesület, 2005. 16 p. (Tájak, korok, múzeumok kiskönyvtára, 184.) 2006 Bibliai idézetek az ôriszentpéteri római katolikus templom falán. Tanulmányok és írások Török József

349

hatvanadik születésnapjára. Szerk. Füzes Ádám, Legeza László. Budapest, Mikes Kiadó, 2006. 601–620. Dr. Farkas Attila római katolikus lelkész, érseki tanácsos, mûvészettörténész. Mûemlékvédelem, 50. 2006. 158–160. A Mátyás-templom helyreállítási tervei az egyház – tulajdonos – szemszögébôl. Beszélgetés Rébay Lajos mérnökkel. Mûemlékvédelem, 2006. 50. 30–33. Rómer Flóris Ferenc. Budapest, Építésügyi Tájékoztatási Központ Kft., 2006. 35 p. (A magyar mûemlékvédelem nagyjai. Életrajzok, visszaemlékezések, 1.) 2007 Dercsényi Dezsô (1910–1987) + Rados Jenô (1896– 1987) + Gerô László (1909–1995). In: Osskó Judit: Unokáink is látni fogják. Tíz építészportré

1977–1995. [interjúk] Budapest, MTV – Terc, 2007. 50–53., 158–161., 176–179. A Mûemlékvédelem jelene és jövôje. Mûemlékvédelem, 51. 2007. 7. Ötven éve alakult meg az Országos Mûemléki Felügyelôség. Mûemlékvédelem, 51. 2007. 65. Zsámbék, templomrom. [Budapest], Tájak – Korok – Múzeumok Egyesület, 2007. 19 p. (Tájak, korok, múzeumok kiskönyvtára, 184.) [társszerzôk: Dercsényi Dezsô, Bozóki Lajos] 2008 Harsányi István köszöntése. Mûemlékvédelem, 52. 2008. 161–162. Harsányiné Vladár Ágnes születésnapjára. Mûemlékvédelem, 52, 2008. 193–196. (Összeállította: Bardoly István)

Szeretettel köszöntjük dr. Valter Ilona régészt, mindannyiunk kedvelt fôszerkesztôjét, aki áldozatos, kitartó, folyamatos munkájával 2003 óta segíti a Mûemlékvédelem ügyét. Szakmai tudása, emberi tartása, szeretetteljes lelke, építô személyisége példakép számunkra. Üdvözüljük születésnapján, és sok boldog alkotó évet kívánunk: a Szerkesztôbizottság

350

Lôvei Pál HIBRID RENESZÁNSZ: SZENTSÉGHÁZAK, STALLUMOK, SÍREMLÉKEK A „hibrid reneszánsz” igen kifejezô jelzôs szerkezetével a Nemzetközi Mûvészettörténeti Bizottság (Comité International d’Histoire de l’Art – CIHA) év eleji kongresszusán találkoztam, az egyik népszerû szekció címében.1 A szekcióvezetôk, Philippe Sénéchal (Amiens) és Luke Morgan (Melbourne) arra kívántak vele utalni, hogy az európai reneszánsz és az Erwin Panofsky2 által vizsgált, a klasszikus antikvitás bizonyos vonatkozásait rendszeresen újjáélesztô „reneszánszok” általában is, korántsem a semmibôl kipattanó újjászületés és friss kezdetek eredményei voltak, ahogy azt Vasaritól kiindulva évszázadokon át láttatták. Az új kezdemények nem a semmibôl születtek, az új stílusok felfogása, nézetei, intézményei korábbi elôzményekre épültek, és fokozatosan nyertek teret. A reneszánsz „hibrid” volta magyar vonatkozásban már régóta felismert tény. A keresztosztású gótikus és reneszánsz ablakkeretek csereszabatos voltát mutatja például a kôszegi vár udvarának 1483 körüli emeleti ablaksorában a látványukban alig, csupán profilszerkesztésükben különbözô gótikus és reneszánsz ablakok – a stílusváltás kettôsségének hasonló ablaksorokkal illusztrált jelzésére igen szemléletes és szellemes példa volt a Széchényi Könyvtár 2008 tavaszán rendezett Vitéz János-kiállításának lépcsôházi felvezetô látványa (Héjas Pál ötlete nyomán). Az 1470 és az 1541 közötti korszakról Entz Géza összefoglalóan azt állapította meg, hogy: „A reneszánsz mûvészet […] fejlôdésével párhuzamosan, azzal egy idôben a késôi gótika pompás utóvirágzása következik be.”3 Ennek bizonyos vonatkozásai a tartalomhoz választott stílus kategóriáival, a modus fogalommal írhatók le. Amíg a gótikus palotákhoz épült új szárnyak, lépcsôk, homlokzatok, udvari loggiák vagy egyenesen új világi épületek (pl. Nyék) esetében a reneszánsz formavilága, építészeti szerkezetei, épülettípusai a Kárpát-medencében is meghonosodtak Mátyás korának végétôl kezdôdôen, addig reneszánsz templom egy sem épült. Az egyházi

építészet „modus”-a a gótika maradt, akár teljesen új, reprezentatív épületekrôl legyen szó, mint az obszervánsok kolozsvári (Cluj) temploma (a mai Farkas utcai református templom) és a nyírbátori Szent Györgytemplom (a mai református templom), vagy kisebb új épületekrôl, illetve korábbi falusi egyházak átépítésérôl (például új, nagyobb szentélyekkel történô kiegészítésérôl), mint a Nógrád megyei Egyházasgerge és Alsópetény, az udvarhelyszéki Homoródjánosfalva (Iones¸ ti), Homoródszentmárton (Maˇ rtinis¸ ), Homoródújfalu (Satu Nou), Székelyderzs (Dîrjiu), Székelymuzsna (Mujna) esetében. Ezekben az épületekben a gótikus épületszerkezet, nyílásrendszer és formakincs esetenként egykorú vagy alig késôbbi, már reneszánsz stíluselemeket mutató bejárati kôkeretekkel, sekrestyeajtókkal, címeres kôtáblákkal és szentségfülkékkel egészült ki. Reneszánsz egyházi épület egész Közép-Európában kivételesnek mondható, és lényegében a sírkápolnákra, késôbb egy-két várkastély kápolnájára korlátozódott csak Az esztergomi Bakócz-kápolna belseje az oltárral (fotó: KÖH Fotótár)

351

Kinizsi Pál (†1494) nagyvázsonyi síremlékének makettrekonstrukciója, Éri István – Sedlmayr János (fotó: Lôvei Pál) az új stílus ilyetén használata. A sorban az elsô a bíboros érsek sírhelyéül szolgáló, esztergomi Bakócz-kápolna volt; figyelemre méltó, hogy a fôpap Rozsnyón (Rozˇnˇava) a plébániatemplom egy szokványos oldalkápolnája esetében a késô gótikus kialakítást finanszírozta, igaz, reneszánsz stílusú bejárattal. Az egészének és részleteinek megformálását tekintve is klasszikus reneszánsz alkotásnak tûnô Bakócz-kápolnának van azonban olyan vonatkozása is, amely se az itáliai stíluseredettel, se az épülettípushoz választott stílus modusával nem magyarázható meg, mégpedig különleges anyaghasználata, vörös márvány falburkolatainak bíbora. Ez a jellemzô egy újabban kutatni kezdett ellentétpár, az alkalmazkodás („konformitás”) és az individualitás kategóriáinak4 vizsgálata útján magyarázható: a lényegét tekintve bizonyára Bakócz egyéni választásait tükrözô épület falburkolata a konformitás különleges példájaként a három évszázados helyi hagyományhoz való ragaszkodás, a Szent Adalbert-székesegyház III. Béla kori belsôjéhez történô hasonulás következménye (nem feledve természetesen, hogy ez a látszólag finom alkalmazkodás eredményét, a kortársakra

352

való hatását tekintve nagyon is megfelelt a néhány évvel késôbb már a pápai trónra aspiráló érsek önreprezentációjának; a bécsi humanista, Ursinus Velius szerint „ex porphyrietico lapide” készült, vagyis a kápolna vörös márványa az antik császári anyaghasználat porfírjához vált a humanista gondolkodás számára hasonlatossá, egyébként minden bizonnyal III. Béla eredeti szándékainak is megfelelôen). A Bakócz-kápolna falfelületeinek vörösmárvány borítása egyetlen helyen más anyagú kônek ad helyet: közel egy évtizeddel a többi rész feltételezhetô befejezése után beépített, fehér márványból faragott oltára itáliai munka. Két különbözô színû kôanyag együttes használatára egyáltalán nem ez az egyetlen példa a Jagelló-korból. Koszorúval övezett címert tartó angyalok antikizáló, biztosan vagy feltételezhetôen fehér és vörös kôbôl összeállított kompozícióit Havasi Krisztina gyûjtötte csokorba Gyulafehérvárról, Nagydobosról, Egerbôl. Ezek mellé helyezhetôk vörös márványból és világos kövekbôl összeállított szarkofágok Nagyvázsonyban, a szepeshelyi (Spisˇská Kapitula) prépostsági templomban és alighanem Egerben is.

Ez a díszítésmód már Mátyás korában is megjelenhetett a Kárpát-medencében. A budai és a visegrádi reneszánsz kôfaragványok között a sok vörös márvány mellett fehér színû töredékek is akadnak. A magyarországi kôanyagot nyilván itt is dolgozták fel, míg a fehér márványból készült alkotások zömérôl joggal tételezhetô fel, hogy itáliai importdarabok, bár például Egerben és Diósgyôrött egyre jobban körvonalazódik a Bükk környéke márvány jellegû nyersanyagainak használata is. Annyi biztos, hogy a visegrádi palotakápolna berendezése során vörös és fehér kôbôl készült faragványokat egyaránt felhasználtak, és felmerült az import fehér tabernákulum hazai készítésû vörösmárvány keretelésének lehetôsége is. Valamivel késôbb, 1497-ben, majd a XVI. század elsô felében készült tabernákulumok esetében ilyesfajta színösszeállítást biztosan

alkalmaztak mind a nyitrai (Nitra) Szent Emmeram-székesegyházban, mind pedig a pesti belvárosi plébániatemplomban. Könynyen elképzelhetô, hogy a színes kôanyagok együttes használatának eredeti leleménye ugyanúgy a budai palotában keresendô, ahogy a Bakócz-kápolna aranyozott bronzbetûkbôl álló, monumentális feliratának az antik aranykort idézô irodalmi példákon alapuló invenciója is Mátyás budai palotájában gyökerezik. A vörös márvány magyarországi használata a Mátyás kori reneszánsz jelentkezése idején már mintegy három évszázados faragási gyakorlaton alapult. Felhasználásának újabb, a budai és a visegrádi királyi palota korszerûsítésével kezdôdô virágkora aligha független az udvari környezet külföldi, illetve külföldi tanultságú humanistáinak kedvezô, az anyag porfírhoz hasonló megje-

Nagyrévy András tabernákuluma, 1507 elôtt, Budapest, belvárosi plébániatemplom (fotó: Lôvei Pál)

Pest város tabernákuluma, 1507, Budapest, belvárosi plébániatemplom (fotó: Lôvei Pál)

353

fülke, valamint a Désházy István által készíttetett menyôi (Mineu) faragvány (1515). A másfajta kôanyagból faragott szentségtartók közül itáliai, fehér márvány importalkotás a visegrádi palotakápolna töredékekbôl ismert fülkéje, a reneszánsz idején „felfedezett” Buda környéki márgából készült Egyházasgerge és Alsópetény szentségfülkéje, továbbá a csôvári várkápolna Ráskai Balázs címerével ékes faragványa; „mindennapi” mész- vagy homokkô az anyaga a tereskei fülkének, a nyírbátori Szent György- (ma református) templom tabernákulumának, a bajnai plébániatemplom XVI. Verebélyi Simon hevesi alispán, egri várnagy (†1493) sírlapja. Eger, Vármúzeum (fotó: KÖH Fotótár)

Szapolyai (Zápolya) István nádor (†1499) szepeshelyi (Spisˇská Kapitula) síremlékének fedôlapja. Myskovszky Viktor rajza (KÖH Tervtár) lenésén alapuló értékelésétôl, valamint az országba érkezô itáliai és dalmáciai mesterek márványfaragási gyakorlatától. Feltûnô például, hogy amíg a korábbi idôszak gótikus szentségfülkekeretei, toronyszerû szentségházai között egyetlen egy vörös márványból faragott emlék akad csak, a Vetési püspök rajta díszelgô címerérôl a „Vetésikô” nevet viselô, leginkább tabernákulum alsó konzolelemeként elképzelhetô, veszprémi faragvány (1467) – igaz, feliratának reneszánsz kapitális betûtípusa már a két stílus „hibrid” alkotásaként állítja elénk –, addig a reneszánsz stílusban fogant újabb szentségfülkék közül több is ebbôl az anyagból készült, így a nyitrai székesegyház, a pesti belvárosi plébániatemplom és a pécsi székesegyház tabernákulumai, a Sajókazáról a miskolci múzeumba került szentség-

354

Thadeus de Lardis (Taddeo Lardi) egri ôrkanonok (†1512) kassai (Kosˇice) sírlapja. Myskovszky Viktor rajza (KÖH Tervtár)

Forgách Gergely nyitrai fôispán (†1515) felsô-elefánti (Horné Lefantovce) síremléke. Könyöky József rajza (KÖH Tervtár)

század eleji gótikus-reneszánsz „hibrid” szentségházának, valamint Nagyvarsány 1523-as évszámú fülkéjének, továbbá az erdélyi Ágotakövesd (Coves¸) templomából a kolozsvári múzeumba került darabnak (1537) is. Amelyiken közülük felirat is található, annak betûtípusa reneszánsz kapitális. Vagy a sírlapokhoz már 1200 tájától használt vörös márvány, vagy az új invenciót jelentô márga a Jagelló-kor legjelentôsebb síremlékeinek anyaga is. Bármibôl is készültek azonban a szentségfülkék és a síremlékek, a reneszánsz stílus kategóriájába való beosztásuknak feltétele feliratuk betû-

típusának újszerûsége, humanista jellege. Szükséges, de nem elégséges feltétele azonban. Veszprémben a már említett „Vetésikô” a reneszánsz kapitális elsô ismert hazai jelentkezése, méghozzá igen szabályosan, mondhatni mintaszerûen faragott betûképpel, maga az építészeti töredék azonban egyértelmûen gótikus. A kapitálissal feliratozott sírkövek között is jó pár említhetô, amelyek mezôjét még a hagyományos gótikus címerábra tölti ki, legfeljebb a sisaktakaró foszlányainak „reneszánszos” rajzával, vagy a már egyértelmûen reneszánsz motívum olaszkoszorúval egybekomponálva, és a még góti-

355

Jurisics Ádám és Anna sírköve, 1538. Kôszeg, Szent Jakab-templom (fotó: KÖH Fotótár) kus jellegû figurális kompozíciók is összekapcsolódhattak reneszánsz betûkkel. Egy a gótikus minuszkula érett gótikus betûtípusától különbözô másik írás is feltûnik a Mátyásés Jagelló-kor feliratain, a névadásában is irányultságot, de legkevésbé sem reneszánsz stílusirányzatot jelentô korai humanista kapitális. Eredete nem is Itáliába vezethetô vissza, az Eyck testvérek németalföldi környezetében, majd a bázeli zsinat humanista köreiben kezdett terjedni, és közép-európai ismertté válásában alapvetô szerepe volt az AEIOU-devizájának betûtípusát az 1440-es évek közepén gótikus minuszkuláról erre átváltó, minden donációját, építkezését, könyvét amúgy is gondosan feliratozó III. Fri-

356

gyesnek. Korai humanista kapitálissal írt felirataik ellenére Mátyás visegrádi oroszlános díszkútján (1483), Vitéz János esztergomi érsek (†1472) második, jóval halálát követôen készíttetett, figurális síremlékén és további, fôleg erdélyi sírlapokon is sokkal inkább a késôi gótika formavilága érhetô tetten, mintsem a reneszánszé. A feliratoknak azonban nemcsak formai jellemzôik voltak, és a tartalom vizsgálata már valóban egyértelmû reneszánsz jellemzôkre mutathat rá. A magyarországi síremlékek egy kicsiny, már XVI. század eleji csoportjánál teljesen új az addig vagy a hic iacet (itt nyugszik), hic sepultus (itt van eltemetve) kifejezések változataival, vagy a halálozás évszámával induló feliratok kezdete: a Deo Optimo Maximo (a leghatalmasabb Istennek), Deo Optimo Maximo Sacrum formulák rövidített D O M, D O M S alakjainak használatát a római Iovi optimo maximo (a leghatalmasabb Jupiternek) kitétel ihlette, talán együtt az ugyancsak „pogány” dis manibus (a halotti szellemeknek) D M rövidítésével. A magyarországi példák megfogalmazását befolyásolhatták a pannóniai és dáciai római sírkövek, amelyek gyûjtése, felirataik lejegyzése a Mátyás- és Jagelló-kori humanizmus egyik jellemzôje volt, az epigráfiai lelemény azonban eredendôen Itáliából eredt, ahol már a XV. század folyamán fel-feltûntek a krisztianizált formula változatai. A feliratok egy másik humanista jellegzetességének tartható az életkor kitétele a szövegben. Ez az ókori Rómában meglehetôsen gyakori volt, a kora középkorra teljesen eltûnt a sírfeliratokból, és Magyarországon sem fordul elô a XV. század végéig. A következô évtizedek emlékanyagában is meglehetôsen ritka, még az egyébként mind formakincsüket, mind feliratuk betûírását és megfogalmazását tekintve reneszánsz jellegû emlékeken is. A sírfeliratok harmadik újdonsága a síremlék készíttetôjére való öntudatos hivatkozás. Volt, akinek testvére vagy unokatestvére, esetleg férje állíttatott emléket, olyan is akadt, akinek földije, esetleg birtokának vagy egyházi stallumának örököse. A korszak reprezentatív síremléktípusát megtestesítô szarkofágok ismert fedlapjai figurális ábrázolást hordoznak. Az egyszerûbb sírlapok egyaránt készülhettek címeres vagy figurális díszítéssel. A Zsigmond uralkodását követô évtizedekben a pillanatnyi

kormányzati pozícióktól független bárói rend a XV. század végére törvényi meghatározást is nyert – tagjainak sírkô-reprezentációját a korábbi túlnyomóan heraldikus ábrázolással szakítva az 1460-as évektôl a páncélt viselô, zászlót tartó vitézi figura – „zászlósúr” – határozta meg. Ugyanakkor a már a XIV. század közepétôl általános figurális fôpapi síremléktípus a XV–XVI. század fordulója táján megszûnt egyeduralkodó lenni, a püspökök egy részénél reneszánsz jellegû, címeres lapoknak adva át a helyet. A báróknál kevésbé jelentôs nagyés középbirtokos családok tagjai, az alsóbb papság – a káptalanok tagjai, a jelentôsebb városok plébánosai – mind a címeres, mind a figurális reprezentációval éltek. Az emlékek ábrázolási típusa ugyanakkor független volt stílusuktól, a gótika és a reneszánsz egymás mellett élt, akár a sírkôfaragás legfontosabb központjait, Budát és Esztergomot nézzük, akár más jelentôsebb emlékanyaggal bíró települést, például Pécset és Egert, vagy Erdélyt és a keleti országrészt vizsgáljuk. Kivételt jelent a nyugati határszél Szakolcától (Skalica) Sopronig, ahol

egyértelmûen Bécs és Ausztria, kisebb mértékben Morvaország késô gótikája a meghatározó, jelentôs részben import darabok útján – amikor Jurisics Miklós 1538-ban elhunyt gyermekei kôszegi síremlékén végül mégis a reneszánsz elemek kerültek túlsúlyba, nem a Jagelló-kor itáliai all’antica reneszánsza a példakép, hanem a korábbi igazodás folytatását jelentô, osztrák-német északi reneszánsz. A Bakócz-kápolna belsejében minden márványból készült, a sekrestyeajtónak a szimmetria miatt szükségesnek ítélt álajtópárja ugyanúgy, mint a stallumok (kóruspad) ülôkesora. Ez utóbbi párhuzamát nem a gótikus templomszentélyek ülôfülkéi jelentik, még a nyírbátori Szent György-templom kôkeretes, reneszánsz fülkéje is teljesen eltérô felépítésû. Nyírbátorban azonban valódi, fából készült, monumentális hosszúságú stallumok is álltak (1511. évi készítési idejüket felirat jelzi), amelyeknek a kicsiny esztergomi kápolna ülôkéi természetesen csak redukált változatai lehettek. Nem egész 30 évvel korábban a bártfai (Bardejov) Szent Egyed-templom számára még gótikus stílu-

A Bakócz-kápolna stallumsora (fotó: Lôvei Pál)

357

Stallum a póniki (Poniky) római katolikus templomban (fotó: Lôvei Pál) Stallum a cserényi (Čerin) római katolikus templomban (fotó: Lôvei Pál)

358

sú, ötüléses padot készítettek, gazdag díszû hátfalán a királyi pár és Európa jelentôs királyságainak címereivel. A XVI. század elején az ugyancsak Bártfa számára készített, kétüléses, intarziás díszû stallum már reneszánsz elemekkel ékes, ahogy a zágrábi (Zagreb) székesegyház szentélyének 1507ben a Budán tevékeny Johannes Nicze Florentinus által készített nagy stalluma is; ez utóbbit több ma is álló darab követte, például 1520-ból is. A lôcsei (Levoča) Szent Jakab-templom háromüléses padja, a késmárki (Kezˇmarok) Gregor Tischler – Gergely asztalos – mûve 1516-ból a berakásos reneszánsz stíluselemek mellett még gótikus formákat is jócskán mutat. A kisebb templomok berendezései közül a XVI. század eleji ádámosi (Adaˇ mus¸ ) stallumok még teljesen gótikusak, ahogy Pónik (Poniky) padja is – ezeket faragások díszítik, ha sokkal kisebb felületeken is, mint az eddig említetteket –, Cserény (Čerin) még egyszerûbb ülôpadja pedig csupán sablonos mustrával festett. A csak vázlatos áttekintés is igen színes korszakról tanúskodik, átvitt és közvetlen értelemben egyaránt. A gótika és a reneszánsz és ezek különbözô irányzatai éltek egymás mellett, kövek és intarziák színes anyagaira is épülve. Nem arról van szó, hogy például a Zsigmond-kor mûvészete nem lett volna színes, de akkor egy korstíluson, a gótikán belüli irányzatok hálózták csak be a mûvészeti produkciót, és az anyagok saját színeivel szemben sokkal fontosabb lehetett a festett felületek színessége. A XV. század utolsó negyedétôl a szentségházak, stallumok, síremlékek stílusa, nemhogy a Mátyás-korban, de még a reneszánsz sokkal szélesebb körû elterjedését hozó Jagelló-korban is, lényegében szabadon választható volt: a megbízó igényétôl, ízlésétôl, a rendelkezésére álló kézmûvesek felkészültségétôl egyaránt függött. Importmûvet hozatni távoli országból nyilván drágább volt, mint helyben rendelni – egy vörös márványból faragott, címerdíszes gótikus sírkôlap azonban egy árban lehetett reneszánsz stílusú párjával. A választás – ellentétben a templomépítészet említett példájával – nem a modus-fogalom segítségével közelíthetô meg, a liturgikus berendezési tárgyaknak és a sírköveknek nem volt általánosan követendô modusa. Humanista körökben nyilván a reneszánsz jött divatba,

sok megbízó azonban mindkét stílust magáénak tarthatta (példa erre Szegedi Lukács zágrábi püspöknek a stílustól függetlenül igen magas mûvészi színvonalról tanúskodó mûpártolása). A stílussal kapcsolatos választások sokkal kevésbé látszanak társadalmilag meghatározottnak, mint sok más korban: a késôi gótika utolsó fázisa és a reneszánsz vele egyidejû korai idôszaka hagyta érvényre jutni az egyéni döntéseket. A „reakció” azonban nem sokáig váratott magára: Galavics Géza mutatott rá, hogy az 1541 után három részre szakadt ország nyugati részében a figurális síremlékek és a reprezentatív metszetes portrék esetében a modern vagy konzervatív típus- és stílusválasztást erôsen meghatározta a megrendelôk politikai-társadalmi helyzete.5 A modus „frakciófegyelme” legyôzte az individualizmus szabadságát. IRODALOM Balogh J.: Az esztergomi Bakócz-kápolna. Bp., 1955. Dávid L.: A középkori Udvarhelyszék mûvészeti emlékei. Bukarest, 1981. Deanović, A. – Čorak, Z.: Zagrebaçka katedrale. Zagreb, 1988. Farbaky P.: Késô gótika és kora reneszánsz. In: Magyarország építészetének története. Szerk. Sisa J. és Wiebenson, D. Bp., 1998. 63–83. Feuerné Tóth R.: Reneszánsz építészet Magyarországon. [Bp., 1977.] Havasi K.: Reneszánsz márvány dombormû töredékei az egri várból. Mûvészettörténeti Értesítô, 55 (2006) 95–117. Horler M.: A Bakócz-kápolna az esztergomi fôszékesegyházban. Bp., 1987. Kazareczki N.: A gótikus és a reneszánsz stílus együttélése Nógrád és Borsod megye templomépítészetében. A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXVII–XXVIII (2003–2004) 135–157. Kovalovszky J.: Gótikus és reneszánsz bútorok. Bp., 1980. Lapidarium Hungaricum 5. Vas megye I. Vas megye mûemlékeinek töredékei 1. Belsôvat-Kôszegszerdahely. Szerk. Lôvei P. Bp., 2002. Lôvei P.: „Virtus, es, marmor, scripta”. Vörösmárvány és bronzbetû. In: Maradandóság és változás. Mûvészettörténeti konferencia, Ráckeve, 2000. Szerk. Bodnár Sz. et al. Bp., 2004. 53–71. Lôvei P. – Pintér F. – Bajnóczi B. – Tóth M.: Vörös és fehér díszítôkövek, kristályos és metamorf mészkövek, márványok (Mûemléki kutatások természettudományos diagnosztikai háttérrel 1.) Mûvészettörténeti Értesítô, 56 (2007) 75–82. Matthias Corvinus und die Renaissance in Ungarn 1458–1541 (kiállítási katalógus) Schallaburg, 1982.

359

Medvecký, J.: Renesančné pastofórium v Nitre. Pamiatky a múzeá 57. 1. (2008) 72–73. Mikó Á.: Jagelló-kori reneszánsz sírköveinkrôl. Ars Hungarica XIV (1986) 97–113. Mikó Á.: Reneszánsz. In: Galavics G. – Marosi E. – Mikó Á. – Wehli T.: Magyar mûvészet a kezdetektôl 1800-ig. [Bp.] 2001. 212–316. Mikó Á.: Stílus és felirat. Kôbe vésett, klasszikus és korai humanista kapitálissal írott feliratok a Mátyás- és Jagelló-kori Magyarországon. Mûvészettörténeti Értesítô, LIV (2005) 205–244. Papp Sz.: A királyi udvar építkezései Magyarországon 1480–1515. Bp., 2005. Réti M.: Visegrád reneszánsz szobrászatának újabb kutatásai. In: Horler Miklós hetvenedik születésnapjára – tanulmányok. Szerk. Lôvei P. Bp., 1993. 219–237. Tóth S.: Az esztergomi Bakócz-kápolna történelmi helye. Ars Hungarica, XVIII (1990) 207–228.

JEGYZETEK 1.

2. 3.

4.

5.

32nd Congress of the International Committee of the History of Art CIHA 2008. Crossing Cultures – Conflict / Migration / Convergence. The University of Melbourne, 12-18th January 2008. Panosky, E.: Renaissance and Renaissances in Western Art. New York 1972. Entz G.: Magyarországi mûvészet 1470 és 1630 között. Operatív tanulmány a magyarországi mûvészettörténeti kézikönyv III. kötete számára. Mûvészettörténeti Értesítô XXV (1976) 269. L. Nußbaum, N.: Konformität und Individualität in der deutschen Architektur nach 1350. In: „Herbst des Mittelalters”? Fragen zur Bewertung des 14. und 15. Jahrhunderts. Hrsg. v. Aertsen, J. A. – Pickavé, M. Berlin/New York 2004. 231–248. Galavics G.: Kössünk kardot az pogány ellen. Török háborúk és képzômûvészet. Bp., 1986. 53–61.

Marosi Ernô AZ ESZTERGOMI BAKÓCZ-KÁPOLNA

Az esztergomi Bakócz-kápolna belseje az oltárral (fotó: KÖH Fotótár)

360

502 évvel ezelôtt helyezték el a Bakócz Tamás esztergomi érsek által a Szent Adalbertszékesegyház hajójának déli oldalánál alapított sírkápolna alapkövét, ahogyan ezt az 1823-as bontás során elôkerült alapkô felirata tanúsítja. Fatális, párhuzamok vonására késztetô – és a Bakócz-kápolna mûvészettörténeti irodalma nem is tartózkodott ezektôl – adat az, hogy viszont éppen mára [2008. április 18., az elôadás napja – szerk.] esik a római San Pietro alapkôletételének ugyancsak 502. évfordulója (Horler 1987, 5; Tóth S. 1990, 213–213). A következô, 1507-es évszám már a kápolna fôpárkánya frízének ünnepélyes feliratában olvasható. Az egyéves építési idô szinte hihetetlenül közeli lenne, ha már 1501-ben nem tanúsítaná királyi oklevél az érsek és újdonsült kardinális szándékát emlékének megörökítésére (Balogh J. 1955, 73). Szándékának eleget tett végrendeleteiben; utoljára közvetlenül halála elôtt, 1521-ben (Balogh J. 1955, 75–76), s noha az esztergomi kápolna a magyarországi mûvészettörténet kivételes részletességgel dokumentált mûalkotásainak egyike, 1507 után mégis alig van adatunk a mûrôl. Mindössze 1519-ben van szó egy, az érsek által írott ajánlólevélben arról,

hogy a kápolna oltára Firenzében készülô szobrainak átvételére orvosát küldte Itáliába. A gazdag forrásanyag így nem teszi feleslegessé a történeti megfontolásokat és a stíluskritikai kombinációkat. Jellemzô, hogy a Bakócz által foglalkoztatott egyetlen mesterre, a fehér márvány oltárt Firenzében faragó Andrea Ferruccira vonatkozó hagyományt is Giorgio Vasarinak köszönhetjük (Vasari 1879). Magyarországon ilyen tudnivalók fenntartására, úgy látszik, nem volt különösebb igény. Ha a Joannes Fiorentinus néven szignáló kôfaragó tényleg a kápolnán dolgozó mûhely tagja volt, számos toszkán Giovanni közül ez az egyik nyilván jobb marketingeszköznek tartotta feltüntetni városának sokat mondó megjelölését, mint családjának vagy apjának errefelé semmitmondó megjelölését. A forráshelyzetet tekintve azt a benyomást nyerjük, hogy ha véletlenül Michelangelo Buonarotti (alias Michael Fiorentinus) akadt volna össze Bakócz Tamással, róla sem maradtak volna fenn azok a mûvészi öntudatát tanúsító anekdoták, amelyek II. Juliusszal kapcsolatosak. Bakócz ugyanis egyszerûen középkori építtetô módjára viselkedett. Számára egy szereplô volt fontos, ô maga – ahogyan Balogh Jolán találóan kiemelte (Balogh J. 1955, 7): az auctor minôségében. Sírkápolnája – minden, Magyarországon kivételes sajátossága mellett – érsek elôdeinek hagyományába is illeszkedik.

A Bakócz-kápolna alaprajza eredeti állapotában. Johann Baptist Packh, 1823, Magyar Nemzeti Galéria (fotó: KÖH Fotótár)

A Bakócz-kápolna feliratos alapköve, 1506 (fotó: KÖH Fotótár)

361

A Bakócz-kápolna keresztmetszete. Johann Baptist Packh, 1823, Magyar Nemzeti Galéria (fotó: KÖH Fotótár)

A Bakócz-kápolna hosszmetszete. Johann Baptist Packh, 1823, Magyar Nemzeti Galéria (fotó: KÖH Fotótár)

Ez a körülmény kölcsönözne nagy fontosságot a kápolnát érintô legnagyobb ismerethézagnak: annak, hogy Bakócz síremlékérôl még sejtéseink sincsenek. Horler Miklós 1987-es monográfiájában ugyan eltöprengett azon, hogyan értendô Vasarinál az Esztergomra vonatkozó sepoltura kifejezés, de kizárólag a kápolnát mindenestül Andrea Ferruccinak tulajdonító attribúciós javaslatával összefüggésben (Horler 1987, 25–26). A XIX. századi bontáskor ugyan minden valószínûség szerint megtalálták az érsek sírját, mégpedig az oltár közelében, de maga a síremlék minden bizonnyal annak a török kori átalakításnak esett áldozatául, amelyet Evlia Cselebi szerint Szinán pasa hajtott végre. Gondolhatnánk arra – s egy ilyen következtetést látszólag támogatna Horler Miklós megfigyelése arról, hogy a Jézus-monogramos oltármenza nem tartozik a kápolna eredeti együttesébe (Horler 1987, 62) –, hogy valamilyen módon az oltár reta-

buluma is a síremlék része volt. Ez ugyan nem lenne teljesen összeegyeztethetetlen a reneszánsz síremlékek és oltárok tényleges formai összefüggésével, ám Bakócz maga írta 1519-ben, hogy az általa Firenzébôl várt szobrok a tabula altaris részei voltak. Viszont Salamon Schweigger 1577-ben két összetört feliratú, infulás sírkövet látott a kápolnában; ezek egyike lehetett Bakóczé. Azonkívül, hogy valaha felirat is, infula is volt rajtuk, semmi sem szól amellett, mintha a hiányzó síremléket Ioannes Fiorentnius gnieznói Jan Laski sírkövének mintájára kellene elképzelnünk. Ellenben megerôsödik az a benyomásunk, hogy Ferrucci fehérmárvány oltára mégis csak becses importtárgy volt az együttesben, amely szokatlan formavilága és kivételes igényszintje ellenére már anyagában is egyfajta helyi, hazai jelleget képviselt. Az igényesség kivételessége mindenekelôtt a téralkotásra vonatkozik, a kupolás,

362

A Bakócz-kápolna egykor délkeleti, most északnyugati sarkának részlete (fotó: KÖH Fotótár)

A Bakócz-kápolna lunettarészlete az egykori déli, most északi oldalról. Johann Baptist Packh, 1823, Magyar Nemzeti Galéria (fotó: KÖH Fotótár)

all’antica tagolású sírkápolnának arra a típusára, amelynek nyilvánvaló itáliai quattrocento gyökereinek pontos tisztázása adott módot fejlôdéstörténeti helyzetének meglehetôsen pontos meghatározására. Amikor opponensi véleményében elismerte Balogh Jolánnak erre vonatkozó, végleges bizonyításként elfogadott eredményeit, Fülep Lajos igen világosan megfogalmazta a stíluskritikán túlvezetô szempontot, amely szerint a kápolna „…merôben importcikknek látszik, a valóságban mégse egészen az. Ha egészében az volna, csak itáliai mûvészettörténeti és általános történeti szituációrajzot kívánhatnánk hozzá, akárcsak a Szépmûvészeti Múzeum valamelyik nevezetes itáliai képéhez. A hányad azonban, amennyivel nemcsak itáliai, hanem magyarországi is, megérdemli és megkívánja honi sajátosságának történeti meghatározását.” Fülep érvelésében benne rejlik egy feszültség világos érzékelése: annak tudatosítása, hogy a Bakócz-

kápolna az „elkülönülô reneszánsz kápolna” képviselôje, s hogy „a renaissance formaakarat és elszántság” … „a kisebb méretû épületekben, a kápolnákban diadalát is üli” –, miközben „Éppen a Bakóczkápolna eszményien renaissance jellege miatt sokatmondó tény, hogy az olyan kiemelkedôen jellegzetes centrális épület, mint a todi hatalmas S. Maria della Consolazione kezdete [1508] azonos a Bakócz-kápolna építésének idejével.” (Fülep 1956/1976, 459–460, 462) Hozzátehetjük: a sírkápolnakoncepcióból a hatalmas centrális téralkotás igényére való váltás a San Pietro esetében is egyidejû. Fülep a fent idézett fejtegetésében két, nagy elméleti távlatú kifejezést használt – mindkettô a stílus szellemi forrásaira vonatkozik. Az egyik, a „formaakarat” legegyszerûbben Alois Riegl Kunstwollenére vezethetô vissza, a másik, az „elszántság” Jacob Burckhardt nehezen fordítható Baugesinnungjának igen szerencsés magyarítá-

363

sa. Ez Burckhardt nevezetes reneszánsz építészettörténetében a reneszánsz mint térstílus értelmezésének a legfontosabb kategóriája. Éppen ez az, amit a magyarországi reneszánsz építészettörténetében hiányolunk: az újabb szakirodalom Feuerné Tóth Rózsa nyomán éppen ezért tulajdonít a hazai reneszánszban vezetô szerepet a tagozatarchitektúrának s az all’antica stílusban dolgozó ornamentátoroknak. Az egyedüli kivétel mai tudásunk szerint a centrális téralkotás importált (Fülep szerint: „vajon nem csak a szállítás nehézsége okozta-e, …hogy könynyebb volt a míveseket ide hozatni, a köveket itt megfaragtatni, mint készen ide szállítani ôket?” Fülep 1956/1976, 458) remekmûve, a Bakócz-kápolna. Burckhardt szerint: „A milánói dóm kupolája a reneszánsz humor fogadalmi ajándéka a kimúlt gótika sírjánál” (Burckhardt 31). A Bakócz-kápolna ugyanezekben a terminusokban fogalmazva egy, a reneszánsz dicsôségvágytól áthatott

középkori egyházfejedelem – szó szerint – fogadalmi ajándéka egy középkori katedrális mellett. Iskolát is csinált, de különösen Lengyelországban, ahol a krakkói Zsigmond-kápolnától kezdve elterjedt a templomépületekhez csatlakozó centrális elrendezésû mauzóleumok típusa. Sajnos azt, hogyan nyílt hatalmasra növelt diadalívével az egykori Szent Adalbertszékesegyház terére Bakócz érsek triumfális sírkápolnája, a pusztulás és az áthelyezés miatt nem tudjuk átélni, csak a székesegyház romjainak dokumentumai, Johann Páckh felvételi rajzai s az architektonikus értelmükbôl kiforgatott tagozatok alapján elképzelni. A mintaszerûen kegyeletes áthelyezés sajnos végsô soron Rudnay Sándor prímás diktátumával sújt minden, az ô ízlésén és érdeklôdésén túlmenô érdeklôdést. Ma, a mûemléki világnapon talán nem egészen fölösleges emlékeztetni arra, hogy a pokolba vezetô út is jó szándékkal van kövezve! Ab-

A Bakócz-kápolna stallumsora (fotó: KÖH Fotótár)

A Bakócz-kápolna stallumsorának felmérési rajza. Johann Baptist Packh, 1823, Magyar Nemzeti Galéria (fotó: KÖH Fotótár)

364

ban azonban, hogy az egészen a kupola csegelyeiig felnyitott tér milyen optikai viszonyban állt a középkori térrel, csak fantáziánkra vagyunk utalva. Horler Miklós – különösen Pogány Frigyes optikai-geometriai elemzéseit követve – fáradozott ugyan a látási viszonyok legalábbis geometriai feltételeinek tisztázásán (Horler 1987, 41–43), azonban még az analógiák sem segítenek. Az augsburgi Fugger-kápolna viszonya az erôsen átalakított középkori hosszanti térhez éppoly kevéssé, mint a formailag és kontextusában is legközelebbi rokon, a portugál bíborosnak a firenzei San Miniato északi mellékhajójából nyíló kápolnája. Mindenesetre, ez utóbbinak a gazdag márványburkolatú, román kori bazilikához való optikai viszonya tûnik a legtanulságosabbnak az egykori esztergomi szituáció szempontjából is. Tanulságosnak, de semmiképpen sem azonosnak, mégpedig nemcsak a reneszánsz architektúra elemeinek más viszonylatai, hanem a régi és az új kontrasztja vagy harmóniája szempontjából sem. Firenzében a sírkápolna polichrómiájának kontrasztja tûnik dominánsnak, Esztergomban a harmonikus alkalmazkodás. Minden valószínûség szerint a középkori Szent Adalbert-székesegyháznak – legalábbis nyugati részének – képét a falak XII. századi vörösmárvány burkolata határozta meg, s az egészében egy darab csiszolt porfírból állónak látszó sírkápolna ezt a hatást fokozta. Erre az alkalmazkodási igényre – s az alkalmazkodás mellett a kitûnésére – felhívja a figyelmet a Bakócz által választott kápolnatitulus is. Az annuntiatiónak – vagyis az Ige megtestesülésének – ünnepére szentelt sírkápolna oltára éppen a harmadik Máriaoltár volt Esztergomban. Az elsôt még 1156-ban Martirius érsek szentelte fel a fôhajóban, a szentélyrekesztô elôtt. Ennek patrociniumát nem ismerjük; talán Mária születésének, Kisboldogasszonynak az ünnepe jöhet számításba. A másodiknak építését, amelyet Mária mennybemenetelének, Nagyboldogasszonynak szenteltek a székesegyház északi oldalán, már Lodomér érsek tervezte 1297-ben, de szándékát csak Kanizsai János valósította meg 1396-ban. A sírkápolnával Bakócz Tamás tehát kiegészítette – és térben szimmetrikussá fejlesztette – a kettôs titulusú esztergomi székesegyház Mária-kultuszát, egészen abban a szellem-

A Bakócz-kápolna frízén futó felirat részlete (fotó: KÖH Fotótár) ben, amelyet Jób érsek Porta speciosája sugallt: az esztergomi érsek mint Szent Adalbert örököse eszerint az ország patrónájának különös védelme alatt tölti be szerepét az országban. A kápolna egyöntetûen vörös márványból faragott architektúrája ezért több, hagyományos jelentés hordozója, mint hogy egyszerûen a Brunelleschi építészetében megalkotott, a pietra serena struktúra s a vakolt falfelületek – de ne feledkezzünk el a mázas terrakotta színességérôl sem – hatásának a helyi nyersanyagadottságokhoz való alkalmazásáról beszélhetnénk, vagy Balogh Jolánt követve a cinquecento elejének egységesítési törekvésérôl. A portugál bíboros kápolnájának bonyolult polichrómiájában többek között az arany ornamentikával kombinált porfír felületnek is van szerepe, de egészen más, mint a Bakóczkápolnában. Különösen jellemzô, hogy a kupola csegelyeinek tondói Esztergomban nem színes képeket, hanem egy magyarországi fôrendtôl elvárható politikai címermanifesztációt hordoznak – köztük nehezen megfejthetô utalással Szatmári György személyére. Mintha ez is a végrendelet része lenne – ez esetben a politikai végrendeleté, nem a vagyonról való hagyatkozásé. Feuerné Tóth Rózsa tudatosan az olasz stílusú ornamentátorok részesedésérôl szólt az esztergomi kápolna kivitelezésében (Feuerné Tóth R. 1977, 22). A vörös márvány megmunkálásának specialitásai alapján ezt a helyi vonatkozást igen valószínû-

365

nek tarthatjuk, s az újabb kutatások a Mátyás halálát követô korszakban az esztergomi mûhelytevékenység folyamatosságát meg is erôsítették. Érzésem szerint ehhez a kontinuitáshoz tartozik maga a kápolna is – különben, elôkészületekkel nem számolva, nehéz lenne elképzelni, hogy az épület egyetlen év alatt a fôpárkányig nôtt. (Ezt a teljesítményt egyébként 1823-ban Páckh hajszálpontosan megismételte.) Arra is hajlamos lennék, hogy a Bakócz-kápolna formakincsének, szigorúan klasszicizáló elemekkel élô perspektivikus rendszerének legközvetlenebb rokonát Esztergomban az úgynevezett Vitéz-studiolo dekorációjában – s nemcsak az erényábrázolások keretelô architektúrájában, hanem az átjáró boltozatának kazettás festésében, a lakótorony függelékének emeleti terébôl nyíló román kori

kapuzat festett díszítésében – keressem. Ezek Prokopp Máriát Leon Battista Albertire emlékeztették. Ki kell még térni a mai Bakócz-kápolna legnagyobb, pótolhatatlan hiányára, az elpusztult kupolára. Könnyebb elképzelni az arany ragyogását, mint valóságos megjelenését. Lôvei Pálnak köszönhetjük, hogy felhívta a figyelmet a kápolna antikizáló porfír-arany színvilágának egyetlen maradványa, az aranyozott bronz antikvafeliratok jelentését megvilágító Bonfini-helyre: „Virtus, es, marmor, scripta perire vetant” (Lôvei 2004, 53–61). A rézkupola ezt a monumentalitást terjesztette ki az egész épületre. Evlia Cselebit kell idéznünk: „Olyan, mint egy rézserleg, mely belülrôl aranysodronnyal van fedve” (Balogh J. 1955, 92) –, de azonnal Suger Saint-Denis-i apát feliratát is az

A Bakócz-kápolna kazettás archivoltjának felmérési rajza. Johann Baptist Packh, 1823, Magyar Nemzeti Galéria (fotó: KÖH Fotótár)

A Bakócz-kápolna sekrestyeajtajának felmérési rajza. Johann Baptist Packh, 1823, Magyar Nemzeti Galéria (fotó: KÖH Fotótár)

366

aranyba foglalt antik porfírvázán: „Marmor erat, sed in his marmore carior est”. Az építészettörténeti irodalom sokat foglalkozott ennek a különös megoldásnak az értelmezésével, a kupolakonstrukciók kezdeti nehézségeiben keresve a magyarázatot. Mindenesetre kevésbé a firenzei portugál kápolna arany égboltozatában, mint egy, az esztergomi kápolnával egyidejû mûben, a római Sta Maria del Popolo Chigi-kápolnájának kupolájában kellene keresnünk a döntô párhuzamot (vö. Tóth S. 1990, 212). A kupola, melynek ötvösmûvû, XVII. század végi forrásadat szerint „Krisztus életének misztériumait és szenteknek tûzzel ezüstözött és aranyozott képei” voltak (Balogh J. 1955, 95), a sírkápolnát aranyházként jelenítette meg. A szó kettôs értelmû: egyszerre utal a korszak egyik legfontosabb antikvitás-élményére, Nero Domus aureájára, amelynek nevezetes díszítésmódja, az úgynevezett groteszk ornamentika a kápolna falait s különösen az oltár tagozatait beborítja, s ugyanakkor az egyik litániabeli allegóriája Szûz Máriának is. Éppúgy, mint az edény, amelyre a kupola a derék törököt is emlékeztette. Ebben az idôben már Bakóczé lehetett az úgynevezett Mátyás-kálvária, amelynek újabb irodalma éppen a talapzat központi elemének, a fordított, kúpos edénynek mély szimbolikus jelentôségére hívta fel a figyelmet (Nagy Z. 1987/88, 54–59 és Verspohl 1987/88, 120). S a kupola egykori fém dombormûvei nemcsak Mátyás király budai bronz alkotásaira, palotájának Herkules tetteivel díszített kapuszárnyaira utalnak, hanem ezek mintaképeire, a firenzei bronzkapukra, a nápolyi Castelnuovo bejárati diadalívének bronzszárnyaira is. Tóth Sándor abban a tanulmányában, amelyben Fülep Lajosnak Balogh Jolán monográfiájával kapcsolatos megjegyzéseit folytatva méltatta Horler Miklós monográfiáját, éppen Nápoly jelentôségére, a San Domenico Maggiore Carafa-kápolnájának Esztergom szempontjából betöltött elôképszerepére hívta fel a figyelmet. A Bakóczkápolna lezáratlan, mert lezárhatatlan értelmezésének az utóbbi fél évszázadban a magyar mûvészettörténet-írás legjelentôsebb gondolkodóit foglalkoztató történetében ô vetette fel a legkövetkezetesebben a mû történeti helyzetének olyan sorskérdéseket feszegetô problémáit, amelyek párhuzamba

állíthatók Kosáry Domokos klasszikussá vált, „Magyar külpolitika Mohács elôtt” címû elemzésével. Így írt Bakócz mûvérôl: „Fô kápolnájához olyan elképzeléseket vett alapul, amelyeknek több a közük a nápolyi, mint a firenzei elôzményekhez, és a terveket a helyi adottságok és a maga kívánalmai szerint tovább alakíttatta. Ezért nem egyszerûen »a toszkán építészetnek egyik legtökéletesebb alkotása« ez a kápolna, hanem a reneszánsz magyarországi meghonosodásának határjele is.” – És alább: „Az ereklye, amelynek harmóniája már formálódása közben kezdett megbomlani, a miénk. Szép mû, itáliai mérce szerint is. De az újjászületés élénk reménye komorult benne – nem az építtetô bûne nélkül – gyászkövületté. Ezért a szépség csekély kárpótlás annak, aki látja, hogy önzéstôl szétmart hazában nincs boldogulás.” (Tóth S. 1990, 220) – Aligha lehet idegen a mûemlékvédelem ünnepétôl ennek a morális öntudatnak a felidézése. IRODALOM Balogh Jolán: Az esztergomi Bakócz-kápolna. Budapest, 1955. Burckhardt, Jacob: Die Baukunst der Renaissance in Italien, Gesammelte Werke II. Berlin, é. n. Fülep Lajos: Opponensi vélemény Balogh Jolán: Az esztergomi Bakócz-kápolna címû doktori értekezésérôl. Eredetileg: Mûvészettörténeti Értesítô V. (1956) 59–61.; az idézetek forrása: Fülep Lajos: Mûvészet és világnézet. Cikkek – tanulmányok 1920–1970. Szerk. Tímár Árpád. Budapest, 1976. 457–464. Feuerné Tóth Rózsa: Reneszánsz építészet Magyarországon. Budapest, 1977. Horler Miklós: A Bakócz-kápolna az esztergomi székesegyházban. Budapest, 1987. Lôvei Pál: „Virtus, es, marmor, scripta”. Vörös márvány és bronzbetû. Maradandóság és változás. Mûvészettörténeti konferencia, Ráckeve, 2000. Szerk. Bodnár Szilvia et alii, Budapest, 2004. 53–70. Nagy, Zoltán: Antonio del Pollaiolo: Il piedistallo del Calvario di Mattia Corvino. Acta Historiae Artium 33 (1987-88), 3–104. Tóth Sándor: Az esztergomi Bakócz-kápolna történelmi helye. Ars Hungarica 18/2 (1990), 207–228. Vasari, Giorgio: Le vite de’più eccellenti pittori scultori ed architettori, ed. G. Milanesi, IV. Firenze, 1879. Verspohl, F.-J.: „Munus spirituale – signum vivifice crucis”. Synkretistische Elemente des MatthiasKreuzes in Esztergom. Acta Historiae Artium 33 (1987-88) 105–130.

367

Balassa M. Iván A RENESZÁNSZTÓL A „VIRÁGOS RENESZÁNSZIG” Bakócz Tamás 1492-ben Hidvégardón „curiam et portas” építtetett. A kúria két tetô alatt öt „ház”-ból állt, és mint a porta többi építménye, fából készült. Ennek ellenére H. Takács Marianna úgy véli, hogy: „…talán a díszítôelemekhez a királyi udvar reneszánsz ízlése is megtalálta az utat.”1 A porta egyetlen kôépítményével, az építkezés számadásai szerint meglehetôsen nagy összegbe került kúttal kapcsolatban még merészebb kérdést tesz fel: „Vajon nem Mátyás király visegrádi kútjainak mintája hatott a hidvégardói faragott kútkávában?!” Mivel a kúriából semmi sem maradt meg, erre a választ feltehetôen soha sem tudjuk meg. Van azonban ennek az építkezésnek egy olyan vonása, ami a késôbbiek szempontjából is figyelemre méltó – egyértelmû, hogy helyi emberek is részt vettek benne, így pél-

dául hat forintot fizettek egy tárkányi favágónak. Arról van szó, mint amit Balogh Jolán konkrétan a kúriákkal kapcsolatosan fejt ki, a hatások nemcsak azáltal érték a falvak népét, hogy bejáratosak voltak oda, hanem építésükben is részt vettek.2 Különösen jól nyomon követhetônek tartja ezt a reneszánsz esetében, a királyi központból a hivatali, családi és familiáris kapcsolatokon keresztül terjed az új stílus, hogy azután a vidéki kúriák sugározzák tovább nemcsak egymás, hanem a falu felé is. A folyamat mindig érdekelte a kutatókat, a kutatást a kultúra legkülönfélébb területén, így az építészet – népi építészet korrelációjában is. Ezen a téren a tornác bizonyult az egyik legalkalmasabb témának, a másiknak egy „határterület”, a festett templomi asztalosmunkák.

Tornáckezdemények a Túrkeve-Móricon feltárt épületeken, XVI. század

368

Általános és nem is megalapozatlan az a vélemény, hogy a tornác a reneszánsz hatására jelent meg a vidéki, a parasztházak homlokzatán. Ehhez természetesen hozzátehetô, hogy a XV. és a XVI. századból nagyon hiányosak az ismereteink a falu építészetérôl. Az ekkor már javarészt föld fölé magasodó falú paraszti épületek túlnyomó többsége valószínû „épületminimum” volt, homlokzatuk díszítetlen. Ritka a régészeti feltárásokon elôkerült objektumok közül az olyan, mint amelyik a XV. században épülhetett a Duna–Tisza közén, Szentkirályon, ahol feltételezhetô, hogy valamiféle tornáca lehetett.3 Túrkeve-Móricon a következô századból két (ráadásul egymásra épült) épületnél is feltételezhetô, hogy a bejárati homlokzata elôtt lehetett tornác. A fallal párhuzamosan sorakozó karónyomok alapján ez nem valami reprezentatív része volt a háznak, legfeljebb az egyiknél a másfél métert megközelítô ereszkinyúlást támaszthatták alá.4 A Dunántúlon, az egykori Sarvalyon került elô olyan talpgerendás épület ma-

A Cserey-kúria Csíkrákoson, épült 1660–70 körül radványa, melynek elsô helyisége átérte az épület teljes szélességét, majd a többiek elôtt tornác húzódhatott. Ez esetben teljesen egyértelmû, hogy a részben kisnemesi falu valamelyik jobb módú lakójáé volt a ház, elhelyezkedése, mérete mellett erre utal az innen elôkerült egyetlen, in situ kályhás

Sarvaly XVII. századi tornácos ház rekonstrukciója (Sabján Tibor rajza)

369

A szentbenedeki Korniss-kastély nagytermének mennyezetrészlete

kemence.5 A XV–XVI. századi, napjainkig fönnmaradt alsóörsi udvarháznak nincs tornáca, ugyanígy a régészetileg feltárt, kôfalu kisnemesi kúriának se Nagyvázsony-Csepelyen. A XVI. században akár számolhatnánk is a reneszánsz hatásával, de azt hiszem, hogy ezek a nagyon is szórványos adatok inkább csak arra vallottak, hogy a magyar falu építészete eljutott arra a technikai, épületszerkezeti szintre, mely lehetôvé tette a tornác alkalmazását. A kiragadott példáknál arról sem szabad elfelejtkezni, hogy egyikük se igazán „köznépi”. A XVI–XVII. századdal újabb források állnak rendelkezésünkre – a levéltári adatok, a vagyonösszeírások, leltárak. Természetesen ez esetben sem elsôsorban a falusi közrendûek, többek között, épületvagyonáról értesülhetünk, de a felsôbb osztályok épületei között számos olyan van, ami nem tért el a falu átlagától. Emellett természetesen a már említett „minták” sem elhanyagolhatók. Nos, az összeírások arról tanúskodnak, hogy a XVII. században, nyilvánvaló rész-

A görgôi Görgey-udvarház (Andreas Illenfeld rajza 1583-ból)

370

ben az elôzôben is készült, épületek, épületegyüttesek szinte tobzódnak a – gyakran különbözô neveken említett – tornácokban. Fogaras 1632-es inventáriumából kitetszôen nemcsak „Az Paloták eleött ualó hozzu foliosó, az elei deszkáual által szakaztott, az feli fa rostélios... Az Tornácznak felseô meniezete mind végigh tarkán festett Pártázott …”, hanem az istállók is. De „Az Tiukáz ház éppen baronából (így!) rakott, kiuw ¨ l beleöl uakolt, keörös körniw ¨ l mind Tornáczos.” Az egyik kertészház is tornácos, a városban lévô kocsma „Az elsô háznak egy karfás deszkázot Tornácza” van.6 A következô, 1656-ban készült összeírásban a kiragadott példaként említett tornácokról többet is megtudhatunk, hogy bizony az istállók „Karfás Tornác eleje bontakozott, régi, rosz, deöleôfélben áll...”, hogy az a bizonyos kocsmaház elôtt a tornác „sendeli héjázatt alat való”, és egyébként jó állapotban van.7 Ezek azonban, talán a „paloták elôtt való”-t kivéve rendkívül szerény kivitelûnek tûnnek, olyannak, mint, a csíkrákosi 1660–70 es években épült Cserey-kúria tornáca, amire Balogh Jolán is hivatkozik.8 A görgôi Görgey-udvarház 1583-as rajzához érdemes társítani a nem túl távoli Imreg majd egy századdal késôbbi összeírását. „Curia Szalmával födöt, fa Palankal keritetet egy felôl, más felôl pedigh Sövénniel. Az melj curianak egyk része egy Fedél alat Sindeles két Contignatioból ál. Felsô Contignatio fából való; Az alsó Pedighlen kôbôl; És elôtte egy fa filegoria. Az melire fel járó Gradich szolgál.”9 Nyilvánvaló, hogy a falusi építészetben ezek a szerény kivitelû tornácok találnak befogadásra és nem Keresd, Bethlenszentmiklós vagy Sárospatak, Nagybiccse, esetleg Sopronkeresztúr pompás oszlopsorai. Már csak azért se, mert egy nagyon fontos dolog hiányzott, a megfelelô építôanyag – a tudás mellett –, a paraszti építészet jóval késôbb kezdte el a követ használni, a különbözô föld alapanyagú falaknál pedig, ha „reneszánsz” tornácot építettek, akkor azt égetett téglából tették. És ez is jószerével csak a XIX. században történt meg. Tanulságos végignézni Malonyay Dunántúl kötetében a szentgáli házak képeit. A kisnemesi hagyományokkal rendelkezô faluban a környék átlagánál korábban kezdték a követ használni, de az 1600-as évek elején épültnek

A Molnár Albert által 1673-ban faragott lépcsôoszlop a Korniss-kastélyban, Szentbenedeken tartott háznak az ereszkinyúlását még csak egyszerû pillér támasztja alá, az íves-oszlopos tornácok – ha ez egyáltalán megállapítható – csak a XIX. század elején tûnnek föl.10 És akkor egy hirtelen váltással a másik, az építészettel összefüggô területre, a festett templomi asztalosmunkákra térek át. Itt teljesen egyértelmû az út a „magas-” és a népmûvészet között. Van, amikor a kettô között nincs is különbség, a szentbenedeki Korniss-kastély elpusztult XVII. századi mennyezetének lendületes díszítése nem sokban különbözik a farcádi (1629) vagy a gyalakutai (1625 vagy 1623) templométól. És ez utóbbival rögtön a problémák közepén találjuk magunkat. Kovács András rámutat Kelemen Lajos hosszú idôn keresztül elfogadott azon következtetésének tarthatatlanságára, miszerint Mezôbándi Képíró János volt a festôje a mennyezetnek. A nevezett mester valószínû mennyezeteket díszítô betétképeket készített Bethlen Gábor ural-

371

A gyalakutai templom mennyezetének részlete, 1625 kodásának utolsó éveiben,11 nem a ma is látható famennyezetet. Azon viszont érdemes elgondolkozni, hogy a szerény, többnyire protestáns gyülekezetek „buzgóságából”, esetleg némi földesúri támogatással, nemritkán a korábbi, elpusztult boltozatok pótlására készült famennyezeteket nem a rendkívüli igényességgel és anyagi lehetôséggel zajlott fejedelmi építkezésekkel kell és lehet összevetni. Az utóbbiakon messzeföldrôl hozott mesteremberek, esetenként kivételes anyagok felhasználásával dolgoztak, a falusi templomokban jó esetben a környezô városok céheibe tartozó festôasztalosok vagy akár céhen kívüli „kontárok”. A Kornisskastély nagytermének mennyezetét nem tudjuk ki készítette, de az ugyanebbe az ízléskörbe tartozó falépcsôt egy bizonyos Molnár Albert faragta 1673-ban, aki nevébôl ítélhetôen faragómolnár lehetett.12 Ez is elpusztult, de a fönnmaradt fényképek, rajzok tanúsítják, hogy nagyon jó színvonalú munkát végzett.

372

Egészen különlegesek az énlakai festett mennyezet létrejöttének, hozzátehetô, utóéletének körülményei. A nevezetes „deszkafölep” 1668-ban készült, és kutatástörténetileg se érdektelen, az elsôk között volt, melyre a XIX. században felfigyeltek. Ez Orbán Balázsnak köszönhetô, de nem a mennyezet kvalitása keltette fel a figyelmét, hanem a rajta olvasható székely rovásírás. Joggal írta 1968-ban megjelent könyvében Tombor Ilona, hogy „Énlaka (Inlaˇ ceni) unitárius templomának nagy irodalma van, de a mennyezet finom ornamentikáját alig méltatták (még Kelemen Lajos sem). Pedig egyike a legszebb erdélyi mennyezeteknek.”13 Az utóbbi mondatra az elsô említés óta száz évet kellett várni. És érdekes a zárójelben tett megjegyzés is, valóban furcsa, hogy Kelemen Lajos a XVII. századi festett mennyezetekkel foglalkozó, rendkívül fontos tanulmányában, mely elôször 1944-ben jelent meg, Énlaka nem szerepel. Ismerjük létrejöttének körülményeit, már Orbán Balázs is idézte ezt a feliratot, és ismerjük alkotóját, alkotóit. Sôt, azon kevés emlék közé tartozik, ahol külön megemlítik az asztalost – Szász András a neve – és külön a festôt. Az elôbbivel nincs sok probléma: „Per manus mensay Andrea Szasz de Je[n]laka Mense Augusto”, olvashatjuk, legfeljebb az a kérdés merülhet fel, hogy mesterünk valóban énlaki lakos volt? A festô neve és egyéb körülményei, mivel kapcsolatban van a rovásírással, hiszen ô örökítette meg magát így is, lényegében száz éve a tudományos kutatás és – hozzátehetô – a viták tárgya. Az elsô értelmezések „Egy az Isten. Georgyius Musnai diakon”nak14 olvasták a rovásírásos szöveget, és ennek alapján feltételezik, hogy valami alacsonyabb papi rendbe tartozott. Ferenczi Sándor már 1936-ban felveti, az utolsó szó Dakó-nak olvasandó, azaz személynév.15 Ezzel az értelmezéssel Szabó T. Attila is egyetértett.16 Ferenczi Géza utóbb továbbviszi édesapja eredményeit, és – összefoglalva – arra jut, hogy Muzsnai Dakó György homoródalmási, majd oklándi lelkész volt, és valószínû ez utóbbi helyen hunyt el. Nem sok szó esett azonban arról, hogy az alkotókat megörökítôk mellett még nyolc, összesen tíz kazettán szöveg vagy „széljegyzetnek” nevezgetô néhány szó látható. Ezek írásmódja nem egyezik, van közöttük

Énlaka, a templom történetét megörökítô kazetta, 1669

Énlaka, a rovásírásos kazetta, 1669

olyan, amely „nagy” feliratokhoz hasonlóan gót, mások viszont latin betûsek. Különösen figyelemre méltó az kazetta, mely a menynyezet létrejöttét megörökítô mellett található, és amelyen kétirányú, a gót betûsökhöz képest rendezetlennek tûnô a felirat. Ez ugyanis nem más, mint a feltételezhetôen a wellsi születésû, 1564–1622 között élt John Owen 1606-1613 között több kiadásban megjelent latin nyelvû vallásos epigramma-

gyûjteménye 259. darabjának a Scala Coelinek (A hit lépcsôi) nemcsak szöveg-, hanem formahû másolata. Az Owen-mû, A korintusbéliekhez írt levél tizenharmadik részének nyolctól tizenharmadik versének interpretálása. Muzsnai jól ismerhette a gyûjteményt, mert még egy másik helyrôl is idéz, a IX. könyv 97., Contra Omnes Gentes címû versét. A kötet több erdélyi család birtokában is megvolt, többek között Apafi Mihály

A farcádi templom mennyezetének részlete, 1629

373

Énlaka, John Owen Scala Coeli kezdetû verse az egyik kazettán, 1669 udvari lelkészének, Toefus Mihálynak (1624– 1684) is, és Rimay János fordított belôle magyarra. A karzat felett van egy olaszkoszorús kazetta és abban „Domus mea, Domus oratoris” kezdetû felirat. Ez nem máshonnan, mint az egyik elsô magyar reformátornak, Ozorai Imrének De Christo, et ejus Ecclesia, Item de Antichristo, eiusque Ecclesia Krakkóban 1535-ben megjelent munkájából származik. A ma csak néhány példányban fellelhetô kötet egy csonka példánya a Nagyenyedi Református Kollégium könyvtárában van, és érdemes megemlíteni, hogy egy 1630. június 21-én kelt leltár szerint a Balasfi Bálint halála után unokáira, Nyireo Eötueos János árváira, Jánosra, Borbálára és Istókra maradt könyvek 28. tétele: Magiar keoniw De Christo et eius. Csak utalásszerûen – a rovásírásos kazettán a bal sarokban a gót betûvel írt „Deut VI.” olvasható, azaz a Második törvénykönyv (Deuteronominum) hatodik szakaszára utal (5 Móz. 6.4.) – „Halld Izráel: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr!” – , vagyis a rovásírással és magyar nyelven írt „Egy az Isten” helyét adja meg. Erre a bibliai helyre, de általában a Második törvénykönyvre jelen ismereteim szerint nem sok utalás található a magyar festett mennyezeteken. Az énlakai mennyezet festôje tehát a Bibliában járatos, az írással sem hadilábon álló

374

személy lehetett, aki nemcsak a székely rovásírást ismerte, de a magyaron kívül bírta a latint is, olvasott és szélesen tájékozott, sôt az is megengedhetô, hogy mindezen tudására büszke, merjem kimondani, reneszánsz ember volt. És büszke lehetett a mûvére, a mennyezetre is, mely rendkívül tiszta vonalvezetésû és lendületes rajzolatú, többek szerint a legrangosabb munka a XVII. században. Szándékosan nem említem a színeket – Mihály Ferenc többször felhívta figyelmünket arra, hogy a mennyezetek jelenlegi színvilága erôsen eltérhet az eredetitôl, így nem kizárt, hogy ez is színesebb volt egykor. Azért tartottam szükségesnek mindezeket elmondani, mert Énlaka nagyon szemléletesen példázza azt, hogy a reneszánsz mûveltség mennyire beépülhetett – esetünkben Erdély mindennapjaiba. Ez volt az a tényezô, ami lehetôvé tette a reneszánsz továbbélését, azt hogy nemcsak a fejedelmi, fôúri megrendelôk privilégiuma legyen a XV. század végén Itáliából megjelent új stílus. A falu fejlôdésében ekkor kezdôdött egy olyan korszak, amikor már megvolt a fizikai, anyagi lehetôsége a befogadásnak. Különösen szerencsés helyzetben volt ebbôl a szempontból Erdély, ahol élt az a jelenség, amit – ma egyre inkább megkérdôjelezetten – „virágos reneszánsznak” neveznek. Minôsíthetjük persze ezt akár „vernakuláris manierizmus”-nak is,17 a dolog lényege mégiscsak az, hogy létezett egy „népnyelvvé Énlaka, Ozorai Imre De Christo c. munkájának részlete, 1669

vált” reneszánsz, ami annyira azzá lett, hogy meg is maradt a népi kultúra egyik rétegének. A nagy stílus elmúlt, ez esetben elsôsorban az ideológiai változásoknak megfelelôen, igaz átmeneteken keresztül, újabb váltotta fel. A népi kultúrában viszont nem, vagy nem úgy mûködnek a stílusváltások, mint a „magas” kultúrában, így az a szépségélmény, mint amit a reneszánsszal, méginkább annak „lefordított” változatával, az akár virágosnak is nevezhetô reneszánsszal a falut érte, nem múlt el. A stílus ízléssé lett. Ha lehetôsége volt, egy elôrelépésnél ehhez nyúlt – vissza. Így lehetséges, hogy pompás reneszánsz tornácok épültek a XIX. században, hogy amíg templomaikat kénytelenek voltak deszkamennyezettel készíteni, többnyire ehhez a mintakincshez nyúltak, és hasonlókat tapasztalhatunk a népi kultúra más területein is, a textíliák, kerámiák stb. formáiban, díszítésében. Úgy vélem, hogy ez az igazán „létezô reneszánsz”. IRODALOM Balogh Jolán: A népmûvészet és a történeti stílusok. Néprajzi Értesítô XLIX. 1967. 73–165. Csallány Dezsô: A székely-magyar rovásírás emlékei. Jósa András Múzeum Évkönyve III. 1960. 39–135. Ferenczi Sándor: Az énlakai rovásírásos felirat. ClujKolozsvár, 1936. Holl Imre: Sarvaly középkori lakóházai. Archaeologiai Értesítô 106. 1979. 33–51. Kelemen Lajos: Mûvészettörténeti tanulmányok. Bukarest, 1977. Kovács András: Képfaragók és dekorátorok a 17. századi Erdélyben. Dolgozatok az Erdélyi Múzeum Érem- és Régiségtárából. 3. folyam I (11) 2006. 163–178.

Malonyay Dezsô: A magyar nép mûvészete III. A Balaton-vidéki magyar pásztornép mûvészete. 1911. Marosi Ernô: Hagyomány és megújulás a királyi udvarban 1458–1490. Élet és Irodalom LII. 14. sz. 2008. április 4. Méri István: Beszámoló a tiszalök-rázompusztai és a túrkeve-mórici ásatások eredményeirôl II. Archaeológiai Értesítô 81. 1954. 138–154. OlUetC Urbaria et Conscriptiones. Mûvészettörténeti adatok. A Mûvészettörténeti Dokumentációs Központ kiadványai, Budapest. Pálóczi Horváth András: A Lászlófalván 1969–74. évben végzett régészeti ásatások eredményei. Cumania IV. Archaeologia. 1976. 275–309. Szabó T. Attila: A magyar festett mennyezetek és épületbelsôk. In: Szabó T. Attila: Nép és nyelv. Válogatott tanulmányok, cikkek. Bukarest, 1980. 448–501. H. Takács Marianna: Magyarországi udvarházak és kastélyok. Budapest, 1970. Tombor Ilona: Magyarországi festett famennyezetek és rokonemlékek a XV–XIX. századból. Budapest, 1968. JEGYZETEK 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17.

H. Takács Marianna 1970. 29–30., 196. Balogh Jolán 1967. 74–75. Pálóczi Horváth András 1976. 284. Méri István 1954. 1a., 1b. Holl Imre 1979. 41. OlUetC. 1. 172–186. OlUetC. 1. 186–225. Balogh Jolán 1967. 83. OlUetC 3. 127–128. Malonyay Dezsô 1911. Kovács András 2006. Kelemen Lajos 1977. 112–113. Tombor Ilona 1968. 87. L. Tombor 1968. 128. – Csallány 1963. 87–88. Ferenczi Sándor 1936. Szabó T. Attila 1980. 497. Marosi Ernô 2008. utal Jan Białostocki munkájára.

(Lôvei Pál, Marosi Ernô, Balassa M. Iván írásai a mûemléki világnap alkalmából, 2008. április 18-án rendezett „A létezô reneszánsz” címû ülésen elhangzott elôadások szerkesztett változatai)

375

KUTATÁSELMÉLET Mezôs Tamás ÉPÜLETKUTATÁS – BAUFORSCHUNG – BUILDING ARCHAEOLOGY – ARCHÉOLOGY DU BÂTI Évekkel ezelôtt, a Mûemlékvédelem 2004. évi 5. számában jelent meg Haris Andreának „Mûemlék épületek kutatásának módszertana és annak változása”1 címû írása. A dolgozat helyesen állapítja meg, hogy a magyar nyelvû szakirodalomban tisztázatlan a címben, különbözô nyelveken leírt tevékenység meghatározása. Ennek okát – különös módon – részben arra vezeti vissza, hogy a ’80-as években megjelent három építészettörténeti szakszótár – Major Máté szerkesztésében a BME Építészettörténeti és -elméleti Intézetének kollektívája által összeállított, többnyelvû kötet2, valamint Zádor Anna3 és végül Gerô László4 haszonnal forgatható összeállítása, az elsôt kivéve – nem tartalmazta a mûemléki kutatás, épületkutatás, falkutatás vagy bármilyen

376

más, a történeti épületek megismerését célzó, tudományos igénnyel elvégzett roncsolásos vagy roncsolásmentes vizsgálatok szabatos meghatározását. A Major Máté szerkesztette értelmezô szótár 104. oldalán szerepel ugyan a falkutatás címszó. A definíció értelmében a falkutatás „a falazat egyes részeinek kibontása, a felületi rétegek részleges lefejtése, hogy így a fal anyagának vizsgálatából, a falminták kémiai és fizikai elemzésébôl, a falazás, ill. a falcsatlakozások módjából, a felépítés szerkezeti és formai sajátosságaiból s más megfigyelhetô jellemzôkbôl az épület elôtörténetének – a szerkezeti, formai, stílusbeli változásoknak – idôbeli egymásutánja megállapítható legyen.” Magam évtizede oktatom a Mûegyetemen a mûemlékvédelem címû tárgyat, melynek

keretében természetesen foglalkozom az épületkutatás módszertanával, céljával, a végrehajtás eszközeinek bemutatásával, a várható eredmények felsorolásával és kiértékelésük, végül hasznosításuk módjával is. A közelmúltban egy Pécsett megtartott elôadásra készülve idéztem föl Haris idézett írását és Gottfried Grubennek a Klassische Archäologie egy 2000-ben megjelent számában közölt dolgozatában olvasható megjegyzését, miszerint: „Az épületkutatás történetét mind a mai napig nem dolgozták fel.”5 Ezek miatt döntöttem úgy, hogy tömören megkísérlem összefoglalni a hazai épületkutatás helyzetének az áttekintését. A Mûemlékvédelemben megjelent írás publikálása óta eltelt 4 esztendô irodalmának célzott áttekintése is arról gyôzött meg, hogy a fogalmak használata, értelmezése körüli, a 4 évvel ezelôtt érzékelt bizonytalanság, zavar mitsem oldódott. Érdemben reagált Haris írására László Csaba6 régész. Lényeges megállapítása, hogy a felvázolt kutatási metodika nem tekinthetô egyedinek. Az Állami Mûemlékhelyreállítási és Restaurálási Központ (ÁMRK, a mai Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat – a KÖSz jogelôdje) megszüntetett kutatási osztályának gyakorlata kialakított egy általános metodikát, amely nem áll távol a Haris által felvázolt rendszertôl. Lényeges megállapítása, hogy a tervezés elôtt el kell(ene) végezni a szondázó kutatásokat annak érdekében, hogy a tervezô és a hatóság számára kellô információ álljon rendelkezésre az engedélyezési szintû tervek elkészítéséhez és a döntések meghozatalához. Azt gondolom, hogy az általam, de bátran állíthatom, hogy az Építészettörténeti és Mûemléki Tanszéken használt és a hallgatóknak átadott fogalmi meghatározások koherens rendszert alkotnak. Nyilván magunk is hibáztunk akkor, amikor az említett dolgozat megjelenését követôen nem tettük közzé véleményünket. Fontos és alapvetô elvi kérdéseket is tárgyaló írás a Krähling János és szerzôtársai által az Építés-Építészettudományban publikált,7 a fertôdi bábszínházkutatás eredményeit leíró dolgozata, amely megjelent témánkban az utóbbi években. Mindenekelôtt tisztázni illik az épületkutatás célját. Krähling is idézi Manfred Schuller meghatározását, amely szerint: a „Bauforschung az építészettörténeti kutatás

egyik sajátos kutatási módszere, amelynek tárgya az épület története a lehetô legtágabb értelemben, a mûvészettörténet és a régészet korszak behatárolása nélkül.”8 Tény az, hogy a háború utáni években a vári kutatások megindulásakor a barokk polgárvárosban rejtôzködô középkori struktúra felszínre hozatala volt a cél. Analóg folyamat zajlott le, mint a XVII–XVIII. században az antik emlékek föltalálásakor: az értékek „kitermelése” és nem elsôsorban a tudományos érdeklôdés motiválta a „kutatókat”. Az ’50es években felszínre hozott és értékelt középkori maradványok igazolták a magyar építészettörténet elveszettnek hitt értékei meglétét, és szükségszerûen kényszeríttették ki bemutatásukat. A történeti épületek helyreállítását megelôzô vizsgálódások azonban nem az ’50-es években és nem Magyarországon kezdôdtek. A történeti korok építészeti alkotásainak megismerésére szisztematikus épületfelmérés már a XV. században is folyt. Vitruvius tíz könyve egy teljes példányának az elôkerülése 1414-ben elindította a rómaiak építészete iránti érdeklôdés feltámadását. Brunelleschi Donatellóval közösen két évet szentelt 1402–04 között Rómában a római kori épületek tanulmányozásának. Felméréseik képezték az alapját az új architektonikus formálás megteremtésének. Alberti, Bramante vagy Palladio már nemcsak mintákat kerestek az antik épületekben, hanem megkísérelték rajzban is rekonstruálni azokat. Alberti a római épületek tanulmányozása után, 1452-ben, több szempontból Vitruviust kritizálva publikálta a maga tíz könyvét az építészetrôl – számos saját maga által készített rekonstrukciós ábrával gazdagítva a latin szöveget. November 30-án 500. születésnapjára emlékezünk annak az Andrea Palladiónak, aki elôbb 1556-ban, Vitruvius tíz könyvének illusztrálásához, majd 1570-ben saját négy könyvében publikálta 25 antik épület rekonstrukcióját. Ábráit felméréseit felhasználva készítette el. Az antikvitás építészeti emlékeinek szisztematikus feltárása és kutatása Antoine Babuty Desgodetz9 munkásságához köthetô, aki római ösztöndíjas évei alatt kidolgozta a történeti építészet felmérésének módszertanát, és 50 épület felmérésével, valamint dokumentálásával évtizedekre rögzítette a dokumentálás szabályait is. A tudományos

377

alapossággal végrehajtott, precíz felméréseken alapuló épületkutatás elsô fénykorát a XVIII–XIX. század folyamán élte. A brit birodalom terjeszkedésének hozadékaként születhettek meg Robert Wood és James Dawkins könyvei, melyek anyagát az 1750–53 között Szíriában tett felfedezô útjuk anyagából állítottak össze. Az olasz építész Giovanni Battista Borra felméréseit gazdagon illusztrált Palmyráról és Baalbekrôl készített kötetét 1753-ban,10 1757-ben11 tették közzé. Könyveik meghatározó hatást gyakoroltak a kor építészettörténeti kutatásainak kiteljesedésére és a klasszikus alapú építészet fejlôdésére. Mai kifejezéssel élve, civil szervezetek alakultak az antik emlékek feltárásának és bemutatásának támogatására. Ezek közül a Society of Dilettanti elnevezésû, a cambridge-i egyetemhez kötôdô, Londonban 1730-ban megalakított szervezetnek köszönhetjük Nicholas Revett és James Stuart 5 kötetes,12 hatalmas munkáját Athén antik emlékeinek felmérésérôl, vagy szintén Revettnek másokkal összeállított, 1769 és 1797 között kiadott The Antiquities of ionia címû, szintén 5 kötetes felméréseit. William Martin Leake 1821ben tette közzé a Topography of Athens címû könyvét, amely a régészeti topográfia szabályainak elsô szisztematikus kidolgozását is nyújtotta az érdeklôdôk és az utókor számára. Napóleon dicstelen egyiptomi hadjárata témánk szempontjából hatalmas eredménnyel járt. A császári hadsereget tudósok is elkísérték, munkájukhoz kötik az egyiptológia mint tudomány létrejöttét 1802-ben. Részvételükkel született meg az 1809-ben publikált Description de l’Egypte. Nemcsak csodálatos ókori emlékeket ábrázoló felmérési rajzokat tettek közzé, hanem az iszlám építészet középkori alkotásainak is egyik legkorábbi rögzítését köszönhetjük munkálkodásuknak. A középkori építészet viszonylag korai kutatási eredményei között tartjuk számon Friedrich Gilly és Friedrich Frick munkásságát a poroszországi Marienburg, a mai lengyel Malbork várának 1799 és 1803 között készült feldolgozását. Munkájuk lezárásaként nagyszerû monográfiában tették közzé Marienburg késô gótikus kiépítésének rekonstruált képét. Az építészettörténet kutatásának fontos mérföldkövét jelentette Paul Letarouilly Édifices de Rome moderne

378

címmel 1849–66 között publikált hatalmas, 4 kötetes gyûjteménye Róma városának középkor utáni építészeti emlékeirôl. Az épületkutatás fontos állomását jelentette a XIX. század elsô felétôl a legfontosabb ókori romterületeken megkezdett feltárások sora. Nemzeti programmá is vált mindaz, amit a franciák 1873-tól az École Française d’Athènes keretei között Delosban, majd 1893-tól Delphiben, vagy a németek a Deutsches Archäologisches Institut, Abteilung Athen keretei között Ernst Curtius vezetésével 1875-tôl Olympiában kezdtek el. Fiatal építészként Wilhelm Dörpfeld 1877-tôl dolgozott Olympiában a feltárásokon, ahol kifejlesztette a régészetben alapvetôen fontos és ma is használatos technikai módszert, a stratigráfiát. Késôbb csatlakozott Schliemann trójai kutatásaihoz, ahol az egyik elsô szisztematikus régészeti feltárás megtervezésében és végrehajtásában vehetett részt. A történeti épületek megismerésének módszertana alapvetôen az antik emlékekhez kötôdik, de nem jöhettek volna létre a XIX. század nevezetes helyreállításai az emlékanyag magas színvonalú ismerete nélkül. Törvényszerûen kutatási eredményeket hozott a félbehagyott épületek építésének befejezése, mint például a kölni dóm vagy a firenzei és a prágai nagy székesegyházak befejezô munkáit megelôzô állapotvizsgálat, illetve a neogótikus nyugati homlokzatok stílushû megtervezése13. A velencei dózsepalota helyreállítását Anibale Forcellini irányította 1873 és 1887 között. Minuciózus felmérései és az építési hibák dokumentálása mind a mai napig példaként szolgálhatnak történeti épületek feldolgozásához. Felméréseibôl egyértelmûen azonosíthatóak azok az épülethibák, amelyek kijavítására szükség volt. A XIX. századi helyreállításokkal kapcsolatos épületkutatások pozitív jelentôségét akkor is hangsúlyoznunk kell, ha a végeredmények többségével nem értünk egyet, a helyreállítás purista módszerét egyértelmûen elutasítjuk. EugèneEmmanuel Viollet-le-Duc vagy Schulek Frigyes munkásságának az értékét szempontunkból természetesen nem az általuk létrehozott építészeti „alkotás” adja. Sok szempontból ma is helytállóak Schuleknek a Mátyás-templom építési periódusait meghatározó megfigyelései. A középkori építé-

szettörténet kutatója számára megkerülhetetlen le-Duc Dictionnaire-je,14 amelyben szinte a kôkonszignáció mélységéig kidolgozta egy-egy szerkezeti részlet felépítésének a módját. A XIX. századi purista szemléletû mûemlékvédelem elévülhetetlen érdeme a tudományos igényû épületkutatás jelentôségének a felismerése és alkalmazása, mindenekelôtt a perióduskutatás és a történeti épületszerkezettan területén végzett megfigyelések leírása, dokumentálása. Tény azonban, hogy a perióduskutatás e korai idôszakában a falszerkezetek, esetleg általánosan az épületszerkezetek, az épületplasztika és a kapcsolódó képzômûvészeti alkotások kritikai vizsgálata szolgált szinte egyedüli

bizonyítékául az emlék korát illetôen. A vakolatok, a festékrétegek egyáltalán nem, a technikai és építéstechnológiai részletek is csak kevéssé kerültek a vizsgálatok homlokterébe, nem ismerték föl még ezek jelentôségét. A módszerek és az eszközök folyamatosan fejlôdtek, finomodtak. Hatalmas lendületet adott az épületkutatás módszertanának fejôdése szempontjából az elsô világháborút követôen az itáliai római kori kutatások sora és természetesen a romló állagú középkori vagy újkori falfestmények megmentésének a kényszere. Németországban, Karlsruhéban Karl Wulsinger 1920-ban, Charlottenburgban Robert Koldewey 1923-ban alapította meg az épü-

379

letkutatással foglalkozó tanszékét. Ez a hatalmas tudásanyag és tapasztalat egyenként és összességében is hozzájárulhatott a második világháborút követôen Magyarországon – és talán a hazai szakirodalomban kevéssé publikált tény –, de Németországban, Itáliában és számos más országban is az épületkutatás módszertanának a fejlesztéséhez és alkalmazásának széles körû elterjedéséhez. Vitathatatlan azonban, hogy még a második világháborút követôen is a cél elsôsorban az értékek felszínre hozatala, bemutatásuk feltételeinek a megteremtése volt, másodsorban pedig a mûrészletek mûvészettörténeti szempontú elemzése, beillesztése a korszak tendenciáinak sorába. Az egész, az épület mint egységes alkotás értelmezése, akkor még háttérbe szorult. Európai viszonylatban is úttörô munkát végzett Dávid Ferenc Sopronban a ’60-as évek közepétôl a metodika fejlesztése területén. A palléroktól, kômûvesektôl ellesett fogásokat, a mesterek „kezében” meglévô tapasztalatot a filosz tárgyi tudásával és irodalmi ismereteivel ötvözve, a régészeti kutatások logikáját a függôleges sík kutatásánál alkalmazva valóban újat alkotott. Az elmúlt évtizedek során azonban elmulasztottuk a gyakorlat elméleti alapjait megfogalmazni, míg Nyugat-Európában, különösen Németországban, hatalmas energiákat és természetesen forrásokat összpontosítottak a módszertan elméleti megalapozására. Bár a külföldi szakirodalom is általában többet foglalkozik a módszerek pontosításának lehetôségeivel, a következtetések minél tágabb alkalmazásának megteremtésével, mint az elméleti háttér tisztázásával. Magam az épületkutatás fogalmán egy olyan komplex kutatássorozatot értek, amelynek célja az épület építési periódusainak a tisztázása. A vizsgálatok során az épületet magát minden esetben primer forrásként kezelem történetének leírásakor. Az írott források szekunder forrásként a fizikailag észlelt és leírt tények igazolására használhatók csak fel. A perióduskutatásnak két alapvetôen különbözô módszere van: a roncsolásmentes és a roncsolásos (vagy talán az utóbbi 3-5 évben elterjedt megnevezés szerint „mikro-roncsolásos”15) vizsgálat. A roncsolásmentes vizsgálatok egyik eszköze a tudományos dokumentáció összeállítása. Ebben alapvetôen három kérdésre keressük

380

a választ: a) telektörténet; b) építéstörténet; c) tulajdonostörténet. A telektörténetben az építési telek környezetének és magának a teleknek a kialakulását vizsgáljuk a településszerkezet öszszefüggéseinek leírásával. Az építéstörténetben írott forrásokat és képi ábrázolásokat (terveket, rajzokat, fotókat stb.) gyûjtünk az emlékrôl annak érdekében, hogy létrejöttétôl dokumentálni tudjuk létének különbözô állomásait. A források jelentôs támpontot nyújthatnak a roncsolásos vizsgálatok kiterjedésének és mélységének a meghatározásához. Látszólag a legkevesebb információval szolgál az épület fizikai megváltozásának eseményeire a tulajdonosok személyének, családi kapcsolatainak a feltárása. Kastélyok építéstörténetének vizsgálatakor ismertem föl annak jelentôségét, hogy a tulajdonos – az építtetô – utazásai, ismeretségi köre, olvasmányai, mûveltsége is befolyásolja, befolyásolhatja az épületnek vagy környezetének kialakítását, az átépítések módját, a fellelt mûrészletek karakterét. A roncsolásmentes vizsgálatok másik eszköze az épület felmérése. A felméréseket mélységük, „finomságuk” alapján osztályozzuk. Az elsô csoportba azok a felmérések tartoznak, amelyek ábrázolása az 1:50es méretarányt nem haladja meg. A mérés kivitelezése szempontjából a néhány centiméteres tûrés megengedhetô, kivitelezésük nem igényel mûszeres támogatást. A második csoportba az ún. alakhû felmérés tartozik, amelynek ábrázolása 1:20 léptéktôl a nagyított (2:1 stb.) ábrák elkészítéséig terjedhet. Alkalmazása akkor célravezetô, ha az 1 cm pontosságnál szigorúbb mérési eredmények az épület periódusaira vonatkozóan érdemi információt szolgáltathatnak. Azonban mit értünk különleges pontosságon? A pontos dokumentálás nemcsak a felmérés megbízhatóan pontos kivitelezését jelenti, hanem a feldolgozásnak a felméréshez hasonló finomságú felszerkesztését is megköveteli. Ezt a két feltételt pedig csak akkor biztosíthatjuk, ha a felméréssel párhuzamosan már a helyszínen készítjük a rajzi feldolgozást is. Csak ez a módszer biztosítja a kritikus megfigyelés és a megbízható végrehajtás feltételeit.16 Végrehajtásához a mûszeres háttér igénybevétele elengedhetetlen. A nagy pontosságú felmérés

szükséges lehet abban az esetben is, ha az épület egyes szerkezetei helyzetének ismerete a késôbbi funkció vagy használat szempontjából lehet döntô jelentôségû. Sokan feltételezik, hogy az épületkutatás területén a nagy pontosságú felmérés jelentôségének a felismerése csak az utóbbi 1-2 évtizedben fogalmazódott meg. Nos, a történeti hitelesség megköveteli, hogy az általam ismert „legkorábbi” alakhû felmérésre, Francis Penrosénak17 a Parthenon méreteinek vizsgálatára e helyütt is hivatkozzam. Penrose, aki matematikusként és csillagászként életét szentelte a görögök tervezési módszerei megfejtésének, a Parthenon mértékegységének a kutatása során, 1845 és 1903 között 58 (!) éven keresztül végzett méréseket a klasszikus kor legnagyszerûbbnek tartott templomán. Kétséget kizáróan azt ugyan nem tudta meghatározni, hogy milyen mértékegységet használtak a periklészi épület építésénél – csak feltételezte azt, amit elôtte már Revett is leírt, hogy ti. a római láb lehetett a használt hosszegység. Viszont felméréseit egy független derékszögû rendszerhez kapcsolódóan végezte. A mérés pontossága pedig a mm-pontosságot garantálta. A másik, mind a mai napig példaértékûnek tekintett XIX. századi kutatás, a már említett Anibale Forcellini18 nevéhez kötôdik, akinek aprólékos, minden részletre figyelô felmérési rajzai a velencei dózsepalota és a Szent Márk-székesegyház homlokzatának helyreállításához készültek 1873–87 között. A harmadik eszköz az ún. helyiségkönyv – Haris dolgozatának a terminológiája szerint az értékleltár (amely véleményem szerint mindenekelôtt egy deskriptív, fotódokumentációval kiegészített anyag, amely elsôsorban a védetté nyilvánítás objektív folyamatának az eleme, a késôbbiekben részletesen tárgyaljuk készítésének szempontjait) – elkészítése. Adott épületen belül, az egyes helyiségekrôl, a kutatások eltérô fázisaiban, több helyiségkönyv is készülhet. Feltétele, hogy valamennyi helyiségrôl rendelkezésre álljon egy legalább 1:50 léptékû, a terek minden oldalának nézetét ábrázoló felmérési rajz. A helyiségkönyvben, tudományos célú felhasználás esetén, a falsíkon megjelenô valamennyi lényeges jelenséget ábrázolni kell. Az alapdokumentum a falkutatást megelôzô állapotot rögzíti, a falkutatás különbözô fázisaiban is készülnek

– készülhetnek – önálló „helyiségkönyv-fejezetek”. Végsô fázisában a helyiségkönyv a falszövet állapotát rögzíti. A helyiségkönyvnek lehet mûszaki (pl. épületszerkezeti, statikai) fejezete, ahol pl. a falon észlelt repedéseket ábrázoljuk. De a korszerû épületfelügyeleti rendszerek mûködtetéséhez is szükség lehet önálló fejezet kidolgozására (pl. az erôs- és a gyengeáramú hálózat nyomvonalát és a csatlakozási helyeket tüntetjük fel). Részben rajzos, részben deskriptív eleme a helyiségkönyvnek az egyes asztalos-, lakatos-, díszmûbádogos, fehér kômûves stb. szerkezetek dokumentálása és leírása is. Természetesen a helyiségkönyvnek is része a lehetô legteljesebb fotódokumentáció. Ez utóbbi készítésének szabályai közismertek, de dokumentálásának módjáról érdemes néhány megjegyzést tenni. A fotók készítésének helyét érdemes alaprajzban, helyiségenként is rögzíteni. A felvétel készítésének iránya és a felvételnek a dokumentációban adott sorszámának feltüntetése könnyû azonosíthatóságot tesz lehetôvé. Egy másik lehetôség, ha az egyes helyiségek oldalfalainak az irányát határozzuk meg, és így az épület tájolásának az ismeretében akár deskriptíve is meghatározható a felvételen ábrázolt falnézet. Esetenként ajánlható annotált fotódokumentáció készítése is. Természetesen nem feltétlenül az esetlegesen készített több száz kép mindegyikérôl javaslom hosszabb-rövidebb jegyzet készítését. A nehezebben felismerhetô részletek vagy az egyértelmûen meghatározandó jelenségek azonban esetenként indokolhatják a szöveges rögzítést is. Az értékleltár készítése a roncsolásmentes vizsgálatok negyedik eszköze. Az értékleltárban azokat a megôrzésre érdemes elemeket tüntetjük fel, melyeket részben az emlék általános értékelése során mint értékalkotó szempontokat vettünk figyelembe, illetve azokat az egyedi elemeket, amelyek megôrzése az emlék hiteles megôrzésének kritériumaiként vehetôk figyelembe. Az értékleltár elsô csoportjában az emlék urbanisztikai értékalkotóit, a településen belüli helyzetét, telkének alakítását, a beépítés módját stb. vizsgálom. A második csoportban az emléket magát elemzem építészeti és építészettörténeti szempontból. Így a térrendszerét, fontos téralkotó elemeit, mint például a lépcsôházakat, reprezentatív köz-

381

lekedô tereket (pl. elôcsarnok, folyosó) és a dísztereket, a funkcionális szempontból unikálisnak tekinthetô jellemzôket, valamint az épület tömegformálását és az architektonikus részletek minôségének az értékelését sorolom ide. Nyilvánvaló, hogy ezek megtartása az emlék történeti képének hitelessége szempontjából alapvetôen fontos. Elvesztésük akár az emlék védettségének a törlését is maga után vonhatja. A harmadik csoportba a részletképzés, az egyedi építészeti és/vagy képzômûvészeti értékek számbavétele tartozik. Az ablak- és ajtókilincstôl a burkolatokon (padló, fal vagy mennyezet), tüzelôberendezéseken át (cserépkályhák) az értékesnek ítélt épülettartozékok (pl. korai központi porszívóhálózat megléte) sorolhatók a csoportba. Abban egyet értek Harissal, hogy az értékleltár ábrázolható elemeit alaprajzilag és/vagy helyiségkönyvben is ábrázolni lehet. Az ábrázolás szükségességét vagy lehetôségét a kutatónak kell mérlegelnie. Lényeges szempont, hogy az értékek dokumentálása olyan színvonalon történjen meg, hogy ezek elhelyezkedése az épületen belül minden esetben azonosítható legyen. Újabban a vonatkozó külföldi – elsôsorban olasz nyelvû – szakirodalom használja a kronotipológia kifejezést, amelynek értelme, hogy azonos szerkezeteket tipológiai rendszerbe sorolva, alkalmazásuk idejének az is-

382

merete függvényében lehet datálni – ötödik eszköz. Magam több mint tíz éve használom a módszert, bár nem ezzel az elnevezéssel. Több századforduló környékén épült budapesti épületen megfigyeltem az ablakok szerkezeteiben a profilok hasonlóságát, sok esetben azonosságát. Talán nem lenne haszontalan megvizsgálni a XIX. század utolsó évtizedétôl az elsô világháborúig terjedô idôszakban Budapesten mûködô nagyobb épületasztalos üzemek mûködését. Az ablakok szelvénymérete, a profilok formai kialakítása, egymáshoz való viszonya és kapcsolódásuk módja egyaránt jellemzô az idôszakban. Általánosabban ismert szakirodalmi tény, hogy a kiegyezés után pallótokos szerkezetet már csak elvétve használnak Pesten, a belvárosban elsôdlegesen felhasznált ilyen szerkezetrôl nem is tudok. A módszerhez tartozik az egyes szerkezeti elemek mérete alapján történô datálás. Legismertebb példája a téglaméretek elemzése. Magyarországon szabványosított téglagyártás a XIX. század közepe óta folyik. Ezt megelôzôen a méretek alapján egyértelmû datálásra nincs lehetôség. A vizsgálatot ki kell egészíteni a téglaanyag összetételének az elemzésével. A két adatsor együtt már alkalmas lehet a középkori, török kori és néhány XVII–XVIII. századi téglavetési korának többé-kevésbé pontos meghatározására. Ter-

mészetesen a perdöntô bizonyítékot a téglabélyegek szolgáltatják ebben a kérdésben. Összefoglalva, a roncsolásmentes vizsgálatok összességének elsôdleges célja az önálló építési periódusok definiálása a szekunder források segítségével, azaz támpontot szolgáltat a roncsolásos vizsgálatok kiterjedésének racionális meghatározásához. Rögzíti és dokumentálja a kutatás különbözô fázisaiban az épület állapotát és a fontosabb részeredményeket. A roncsolásos vizsgálatok közé sorolom a falkutatást mint eszközt. A falkutatás, logikája szerint, a régészet módszereit alkalmazza, rétegrôl rétegre távolítja el a falfelületekrôl az emlék története során felhordott festék- és vakolatrétegeket. Magyarországon a gyakorlat általában a kômûves módszerek alkalmazása volt. Ezen a vakolat teljes leverését értették annak érdekében, hogy a falszövet vizsgálatával az átépítési periódusok minél nagyobb biztonsággal azonosíthatóak legyenek. A „módszer” indoklásakor azok, akik munkájuk során a teljes vagy csaknem a teljes vakolatot rendszerint eltávolították a falfelületekrôl azt hangsúlyozták, hogy a kivitelezés során a kômûvesek úgyis levernek mindent. Természetesen ez a megközelítés teljességgel elfogadhatatlan. A minimális felület megnyitása elegendô információval szolgálhat a kutatási „ablakok” méretének a növelésére, illetve a szerkezeti szabályok alapján sokszor egyértelmû következtetések levonása is elégséges. A falkutatás során a munka megtervezésénél egy olyan optimum megvalósítására kell törekedni, amely az eredeti anyag – esetünkben a vakolat – minél teljesebb megôrzése mellett, a lehetô legtöbb információt képes szolgáltatni az emlék átépítési periódusairól. Ehhez természetesen a történeti szerkezettan igen alapos ismeretére van szüksége a kutatónak. A másik szempont az, hogy lehetôség szerint a tervezô építész közremûködésével valósulhasson meg a kutatás. Amint korábban Schuller Building Archaeology címû kötetébôl idéztük (lásd: 16. jegyzet), a gyakorlott szem a helyszínen számos olyan felismerést rögzít, amelyre a falkutatást mechanikusan végzô munkás nem lehet képes. Talán Krähling János és munkatársai fertôdi publikációja is meggyôzheti az olvasót arról, hogy a látszólag túlzottan alapos felmérés javarészt azért

volt szükséges, mert a korábbi „beavatkozások” az információk egy jelentôs részét elpusztították anélkül, hogy a „kutató” felfigyelt volna ezekre, nemhogy gondoskodott volna azok dokumentálásáról. A helyszíni kutatások azonnali feldolgozása szintén igényli az anyagtani és szerkezettani ismeretekkel rendelkezô szakember aktív közremûködését. A régészetben grafikus alkalmazása a dokumentálás szempontjából helyes gyakorlat, de az eredményeket feldolgozó kutató ismeretei javarészt csak másodkézbôl származnak. Hajnóczi Gyula hivatkozott saját tapasztalataira, amikor 1959-60 fordulóján heteket töltött azzal, hogy „végigrajzolja” a Forum Romanumot. A megismerésnek ez a módja mindennél hitelesebb és alaposabb ismereteket biztosít a kutató számára. Ezt pedig az épületkutatás gyakorlatában is meg kell honosítani! A roncsolásos vizsgálatok körébe sorolom a történeti anyagtani vizsgálatokat. Céljuk az egyes anyagjellemzôk, -összetevôk fizikai és kémiai tulajdonságainak a meghatározása – többnyire anyagminták segítségével, laboratóriumi körülmények között. A vizsgálatok nem azonosak a kötelezôen elvégzendô épületdiagnosztikai vizsgálatok során elvégzett anyagtani mintavételekkel és ezek fizikai és kémiai tulajdonságainak az elemzésével. Megállapítható, hogy sok esetben azonos minta alkalmas lehet mindkét kísérlet elvégzésére, és törekedni is kell arra, hogy az épületen minél kevesebb fizikai beavatkozás történjen. De amíg az anyagtani vizsgálat a diagnosztika esetében az épület anyagainak és szerkezeteinek a fizikai tulajdonságai alapján következtetést von le a helyreállítás során alkalmazandó és szükséges beavatkozásokról, addig a történeti elemzés a készítés korára jellemzô tulajdonságokat vizsgálja, kísérletet téve az építés abszolút és relatív korának a meghatározására. Egy-másfél évtizeddel ezelôtt Zádor Mihály professzor kezdeményezte egy olyan anyagtani adatbank gyûjtésének a megkezdését, amelyben habarcs-, vakolat-, festékmintákat gyûjtöttek volna össze. Az anyagminták korának a meghatározását a más források alapján ismert építési idejû épületekrôl vett minták segítették volna, amelyek anyagtani elemzése segítette volna a hasonló összetételû, de ismeretlen korú anyagok korának a meghatározását. Nem

383

hiszem, hogy egy ilyen adatbank összeállítása érdemi eredményt szolgáltatna. Azt azonban állítom, hogy az egyes komponensek aránya, a használt adalék minôsége stb. feltétlenül jellemezheti területi egységenként és korszakonként az építési szokásokat. A mûemlékvédelemben dolgozó anyagtanászok, geológusok és vegyészek ma is rendelkeznek olyan tapasztalati ismerethalmazzal, amely orientálhatja elemzéseik irányát. Ennek az információgyûjtésnek a szabályozása, rendszerezése feltétlenül hasznos tapasztalattal szolgálhatna a késôbbiekben. Egyértelmû, hogy a kutatási feladat egy olyan komplex tevékenység, amelyet egyetlen szakember nem, vagy csak ritkán végezhet. Haris is említi dolgozatában, hogy a felsô festékrétegek leválasztása csak restaurátori technikák alkalmazásával végezhetô. Talán lezárult az a korszak, amikor „kutatás” címén az egész épületet szétverték,19 sajnos számtalan ilyen példát ismerünk még a hivatal munkatársainak a keze nyomán is. Ellenkezôleg, a kutatásokat is a minimális szintre kell korlátoznunk. Tudomásul kell

384

venni, hogy a falkutatás olyan roncsolásos beavatkozás, amely az egyes építési periódusok „elpusztítása árán” képes csak korábbi rétegeket a felszínre hozni. Ezért hangsúlyoztuk korábban, hogy az írott források és a tapasztalatok alapján elôször a festett felületek megmaradása szempontjából érzékeny falmezôket kell kijelölni (falsarkok, ablakbélletek, a belsô vagy a külsô architektonikus tagozatok negatív csatlakozási zónái stb.), ezeken a felületeken minimális méretû – akár 10-15 cm méretû – „ablak” megnyitását lehet csak engedélyezni. Az ablakban rétegrôl rétegre haladva az értékesnek ítélt periódus feltalálásáig lehet haladni, majd egy újabb ablak megnyitásával – ha a feltárt azonos korú mezô nem tartalmaz értékes ábrázolást, nyithatjuk meg ezt a réteget, és folytathatjuk a kutatást a következô periódus megtalálásáig. A módszer elvben hasonlít leginkább a régészetben használt stratigráfiai, rétegtani vizsgálatokhoz, elemzésekhez. A feladat teljes félreértését jelenti az a szemlélet, amikor a falazattal egykorú, legkorábbi festék- és vakolatréteg azonosítását tekintjük a kutatások elsô fázisának. A folyamatnak rekurzívnak kell lenni – idôben visszafelé haladunk a legutolsó korszak vizsgálatától az elsô építési periódus irányába. Egy-egy falmezôben függôleges vagy vízszintes falsáv megnyitása nem támogatható, és nem is racionális módszer. Amennyiben néhány kisebb „ablak” megnyitásával beigazolódik, hogy nagy, összefüggô felületen számíthatunk értékes réteg elôkerülésére, ennek teljes megnyitása úgyis nagy felületen a kevésbé értékes rétegek eltávolítását jelenti. Célszerûnek tûnik, ha restaurátor távolítja el az egyes vakolatrétegeket is, egészen a falszövet mélységéig. A kevéssé érzékeny felületeken elvégezhetôek azok az anyagtani mintavételek, amelyek nemcsak az egyes vakolatrétegek összetevôit elemzik, hanem a falazat anyagának a vizsgálatával a vizuális „kormeghatározás” módszerénél megbízhatóbb, laboratóriumi kísérletek számára vesz kellô számú mintát. Ezen minták alapján egyértelmûen megadható a legkorábbi periódusban használt anyagok köre is, és ezt követôen az anyagtani szempontok alapján definiált az emlék építésének relatív kronológiája.

Fontosnak tartom meghatározni a felületek feltárásának mértékét a helyreállítás szempontjából is. A hazai gyakorlatban még vakolt felületek esetében is elôszeretettel mutatták be a korábbi idôszakból megmaradt rétegeket, foltokat. Gerô László találóan „pestises háznak” nevezte a Táncsics Mihály utcai egykori Vörös sünrôl elnevezett fogadót, a homlokzat bemutatása miatt. Az olasz nyelvû irodalomban elôforduló jelzô a magyar helyreállításokkal kapcsolatban20 a túlfilologizál kifejezés. A tudományos eredmények dokumentálása és bemutatása nem szükségszerûen feltételezi egymást. Nem szabad történeti egységébôl kiragadva, eltérô, újabb struktúra egységét megbontva, kvázi bizonyítékként bemutatni oda nem illô részleteket. A feltárt korszakok pontos dokumentálását követôen születhet döntés a felület bemutatásáról vagy helyreállításáról. Külsô homlokzat esetén nyilvánvalóan az egységes homlokzat képét meghatározó réteg az, amely alapján a döntés meghozható. Az esetek többségében ez az utolsó periódus lehet a nyílásosztások, az alkalmazott nyílászárók, a felületet osztó tagozatok stb. alapján. Korábbi rétegeket – véleményem szerint csak az egységes homlokzati kép megzavarása nélkül szabad bemutatni. A helyreállító felelôssége a dokumentálás megbízható pontosságán túl a megôrzés garanciájának a megadásában van. Nem szabad úgy helyreállítani az összképet, hogy megsérülhessenek a korábbi rétegek az ismételt feltárás során. A felmérésekhez csatlakozóan szükség lehet bizonyos felületek, építészeti tagozatok részleges eltávolítására. Az architektonikus részletek formájának egyértelmû rögzítése nem lehetséges a többszörösen átfestett felületû formák bemérése útján. Ezeknek a tagozatoknak az egyértelmû rajzolatát az eredeti, húzott vakolatfelületek adják. Ennek feltárása úgy lehetséges, ha a tagozaton egy merôleges, élesen metszett bevágást ejtve a festékrétegek és a javítások alatt láthatóvá és felmérhetôvé tesszük az eredeti formát. A tervezett örökségvédelmi törvény mellett, ahhoz csatlakozó végrehajtási rendeletek sorában meg kell alkotni a mûemléki kutatás feltételeinek és folyamatának a szabályozását. Nem elég egységes szemléletû normarendszert kidolgozni, amelynek be-

tartását, alkalmazását a kutatás résztvevôi saját döntésük alapján veszik figyelembe, vagy térnek el ettôl. Szabályozni kell a kutatást végzôk számára a szakmai kompetenciákat, a szakmagyakorlás feltételrendszerét is. Manfred Schuller írja: „Az épületkutató egy történetileg képzett építész, aki tervezni és építeni is megtanult, és aki tervek olvasása alapján képes az épületek térszerkezetét megérteni, és tisztában van az épületszerkezettan és a különbözô építési technikák szabályaival.”21 Elfogadom és a saját gyakorlatomban alkalmaztam is, hogy a kutatás megkezdése elôtt a lehetô legrészletesebb tudományos dokumentáció összeállítása jelenti azt a feltételt, amely nélkül a helyszíni kutatások nem kezdhetôk meg. Ezt követôen a tudományos dokumentációt összeállító (többnyire mûvészettörténész), az épület építésének korszakát ismerô, falfestés feltárásában és konzerválásában gyakorlott restaurátor, esetleg régész és természetesen a helyreállító építész bevonásával helyszíni bejáráson (esetleg több helyszíni szemle során) kell/ lehet meghatározni azokat a felületeket, ahol a kutatóablakok megnyitása eredménnyel szolgálhat. A kutatás korai fázisában semmilyen körülmények között nem tudom elfogadni a hosszabb – akár horizontálisan, akár vertikálisan megnyitott – sávoknak az alkalmazását. Az ablak mérete nem kell, hogy a 15-20 cm-es oldalhosszúságú négyzet méretét meghaladja. Nyilvánvalóan az ablakok számát a helyszín, az épület kora, az ismert átépítések száma, funkciói stb. ha-

385

tározzák meg. A falszövet vizsgálatát az imént leírt szondázó kutatások nem teszik lehetôvé. A periódusvizsgálatok számára egyedül hiteles eredményt szolgáltató elemzés csak a falszerkezet ismeretében végezhetô el. Nagyobb felületen az oldalfalfelületek megnyitása csak kellô körültekintéssel és szakértelemmel végezhetô el. A vakolatsávokat célravezetôen 1,3–1,5 m magasságban – ahol az esetleges nyílásbefalazások, válaszfalkibontások nyomai nagy valószínûséggel regisztrálhatóvá válnak – 30–40 cm szélességben lehet meghúzni. A kutatás sarkalatos kérdése az eredmények megfelelôen értelmezett dokumentálása. Nem véletlen, hogy Schuller a speciális képzettségû építész feladatának tekinti az épületkutatást. Bár Schuller is és Gruben is keserûen állapítja meg,22 hogy az épületkutatás területérôl a második világháborút követôen fokozatosan kivonultak az építészek. Helyüket elsôsorban mûvészettörténészek, régészek, történészek és esetenként etnográfusok foglalták el. Az általuk végzett kutatások más szemlélettel folynak, eredményeik érvényessége is csak szûkebb területen bizonyul helytállónak. Az épületen feltárt látvány, a szerkezetek struktúrájának értelmezése természetesen magas szintû épületszerkezeti és kifejezetten történeti épületszerkezettani ismereteket feltételez. A falszerkezet rajzi rögzítése nem tekinthetô egyszerûen grafikai feladatnak. Ennyiben az épületkutatás nem tekinthetô a régészettel analóg módszernek. A látvány ábrázolása szerkezeti ismereteket is feltételez, rajzi értelmezése azonban már megköveteli a speciális szerkezeti tudást is. A kutatás eredményeit rögzítô dokumentum az ún. helyiségkönyv. Készítését az építész feladatának tartjuk, amint azt a mellékelt ábrák is tanúsítják. A történeti anyagtani vizsgálatokkal nem keverhetô össze az épületdiagnosztika. Amint a vizsgálat elnevezésébôl is adódik, metodikailag az anyagok és a szerkezetek fizikai állapotának a megállapítása, a várható élettartam meghatározása a feladat. A vizsgálatok tartalmát tekintve a történeti anyagtani vizsgálatokkal azonos fizikai és kémiai elemzések útján jutunk lényegében azonos eredményre. Csak míg a diagnosztikánál az anyag várható élettartamát kívánjuk meghatározni, használhatóságát,

386

megtartásának lehetôségét kutatjuk, addig a történeti anyagtani vizsgálatok az összetételt, az egyes komponensek fajtáját, méretét és egymáshoz viszonyított arányát elemzik abból a célból, hogy az anyag és/vagy a szerkezet készítésének, alkalmazásának a korára vonatkozó következtetést lehessen levonni. A speciális ismeretek oktatásának területén Németország járt az élen. Addig, amíg Franciaországban a felmérés rajzi megjelenítésének színvonalára helyezték a hangsúlyt, a német gyakorlat komplex módon kezelte a problémát. Németországban az elsô világháború után önálló tanszékek jöttek létre, ahol az intézmény elnevezésében is megjelent a Bauforschung kifejezés. Nálunk az épületkutatás önálló diszciplínaként mind a mai napig nem került a felsôoktatási intézmények curriculumába. Alapvetôen az építészettörténetet oktató tanszékek, illetve a középfokú technikusképzés idején az építészettörténet tárgy jelentette a kapcsolatot a történeti épületállománnyal. A két világháború között is folytak hallgatói felmérési gyakorlatok, különösen a Trianonban elcsatolt részek visszatérte után. A háborút követôen az egyetemi és a fôiskolai tanszékek részt vettek a károk helyrehozatalában. Fertôd, Székesfehérvár, Esztergom, hogy csak a legfontosabbakat említsem azok közül, ahol az Építészettörténeti és Mûemléki Tanszék is dolgozott. A hagyományosan fôiskolai képzést folytató intézmények közül az Ybl Miklós Fôiskola, az egykori Felsô (építô) Ipariskola hagyományait folytatva, Szabó László vezetésével, elsôsorban a népi emlékek felmérésében ért el figyelemre méltó eredményeket. Szisztematikus felmérések a pécsi Pollack Mihály Fôiskola szervezésében nem ismertek. Újabban a Debreceni Egyetem Mûszaki Kara által szervezett felmérésekrôl van információnk, melyet Kántor Anita szervezésében nemcsak a határokon belül, hanem Erdélyben is folytatnak a hallgatók. A hagyományok folytatója, a BME Építészettörténeti és Mûemléki Tanszéke nyaranta120-150 hallgató számára szervez programokat. A ’70-es évek végén kezdeményezte Hajnóczi Gyula, akkor oktatási dékánhelyettesként, a felmérésnek mint kötelezô feladatnak az órarendbe történô felvételét. Az elsô, az évfolyam egészét érintô kéthetes programot Kalocsán 1980-

ban szervezte meg a tanszék az akkori Országos Mûemléki Felügyelôség anyagi támogatásával. Hajnóczitól a stafétabotot elôbb Guzsik Tamás, majd Istvánfi Gyula tanszékvezetése idején e sorok szerzôje, utóbb Krähling János vette át. Istvánfi Gyula kezdeményezésére a határon túlra is kiterjesztette a tanszék a felmérés és a dokumentálás munkáját. Eredményeinket – a Tankönyvkiadó által publikált Pusztuló mûemlékeink sorozatban – nyomtatásban is közzétettük. A graduális képzésben, a 7. szemeszterben, a kötelezô mûemlékvédelem c. tárgy keretében az épületkutatás módszertanát és tartalmát mindössze két, dupla órán tudom bemutatni a hallgatóknak. A 8. félévben önálló, de szabadon választott mûemlékvédelem 2. – épületkutatás c. tárgy a félév 1213 elôadási óráján foglalkozik tematikusan a roncsolásos és a roncsolásmentes vizsgálatok feladataival. Minden félévben igyekszem a hallgatóknak éppen folyó roncsolásos vizsgálati folyamatot is bemutatni. A kutatás lényegét és célját, meggyôzôdésem szerint, ezek a helyszíni látogatások képesek a leghatékonyabban megértetni az érdeklôdôkkel. A közel 35 esztendeje megszakítás nélkül, kétévente mûködô „mûemlékvédelem szakmérnöki kurzus” az egyetlen posztgraduális képzésként nem vállalhatja föl, hogy csak az épületkutatással foglalkozzon a 4 szemeszter során. Általános, szemléletformáló képzés inkább elméleti oldalról közelíti a diszciplínát. Épületkutatással itt is mindössze egy, félévenként 5 alkalommal

elhangzó általános tárgy keretében szólunk a legfontosabb feladatokról. Gyakorlati oktatás megszervezésére nincs is lehetôség. A szakmagyakorlás szempontjából a hivatal hatósági feladatai között engedélyezi az épületkutatás megkezdését azok számára, akik az illetékes ügyintézô véleménye szerint alkalmasak a feladat ellátására. A szakmagyakorlás feltételeinek jogszabályban rögzített feltételei nem születtek meg. Sem a hivatal, sem pedig a Magyar Építészek Kamarája nem vezet névjegyzéket a feladat elvégzésére jogosultak körérôl. Magam évek óta tervezem egy, a szakmérnöki képzésre épülô, akkreditált épületkutató-képzés megszervezését a Mûegyetemen. Az akkreditáció feltételeit a tanszék már teljesítette, az adminisztratív eljárás megindítása csak idôhiány miatt késik. Az elképzeléseim szerint 2 féléves, összesen 240 kontaktórás tanfolyamhoz kétszer 4 hetes gyakorlati képzés társulna. Építészmérnöki diplomával rendelkezôk számára, történeti szerkezettani és anyagtani, valamint technológiai ismereteken túl, alapvetôen gyakorlati ismeretek oktatását tartanám szükségesnek. Valószínû, hogy bölcsész végzettségûek részére legkevesebb 1 többletszemeszterben épületszerkezettani, anyagtani és tervezéselméleti alapismeretek oktatása is szükséges lenne ahhoz, hogy felkészülhessenek a szükséges ismeretek elsajátítására. Budapesten vagy a vidéki városokban sétálva minduntalan szembeötlik a történeti épületek elhanyagoltsága, illetve ott, ahol a helyreállítás megtörtént, az esetek többségében a helyreállítás színvonaltalansága. Be

387

kell látnunk, hogy képzés hiányában a történeti építészetet ismerô, értô szakemberek köre hallatlanul korlátozott, és csak tervezô vagy kivitelezô szervezetek belsô képzési rendszerében sajátíthatóak el a legfontosabb ismeretek. Az európai szakirodalomban is minduntalan elôbukkanó igény a háború elôtt mindenekelôtt Németországban mûködô képzési rendszer újjáélesztése. A ’20-as években Armin von Gerkan kezdeményezésére létrejött – a modernizmusnak a történeti építészetet elítélô hevületének ellensúlyozására – mozgalom mára csak civil szervezetként, a Koldewey Gesellschaft keretei között mûködik. A végcél számunkra az lehetne, ha a kétciklusos képzés keretei között megszervezhetô lehetne egy épületkonzervátor szak egy építészmérnöki képzôhely szervezeti keretei között. Olyan szakemberek kiképzésére lenne szükség, akik képesek lennének az alap kutatási feladatokat elvégezni és az eredmények kiértékeléséhez hozzájárulni. Szükség lenne a szakmagyakorlás feltételeit meghatározó jogszabályok kidolgozására és az épületkutatók névjegyzékét vezetô feladatokat ellátó kamara megszervezésére.

8.

9.

10. 11.

12. 13.

14. 15.

JEGYZETEK 1. 2. 3. 4. 5. 6.

7.

Haris Andrea: Mûemlék épületek kutatásának módszertana és annak változása. Mûemlékvédelem XLVIII. évf. 2004. 5. szám p. 297–302. Építészettörténeti és építészetelméleti értelmezô szótár. Szerk.: Major Máté. Akadémiai Kiadó, 1983. Zádor Anna: Építészeti szakszótár. Corvina Kiadó, 1984. Gerô László: Magyar Mûemléki ABC. Mûszaki Könyvkiadó, 1984. Gottfried Gruben: Eine Einführung. In Klassische Archäologie. Berlin, 2000. S. 251–279. László Csaba: Épületkutatási módszertanról másként. (Hozzászólás Haris Andrea: Mûemlék épületek kutatásának módszertana és annak változása címû cikkéhez.) Mûemlékvédelem XLIX. évf. 2005. 2. szám p. 106–108. Krähling János – Halmos Balázs – Fekete J. Csaba: A fertôdi marionettszínház új értelmezése – az épületkutatás („Bauforschung”) és alakhû felmérés mint kutatási módszer alkalmazásával. ÉpítésÉpítészettudomány 34. (1-2) p. 5–55.

388

16.

17.

18. 19. 20.

21. 22.

Krähling et al op. cit. p. 7. az eredeti idézet forrása Manfred Schuller; Bauforschung in Der Dom zu Regensburg. Ausgrabung, Restaurierung, Forschung Vlg. Schnell und Steiner, München-Zürich 1990 (3. kiadás) p. 168. (Schuller 1990). Antoine Babuty Desgodetz, Les edifices antiques de Rome, dessinés et mesurés très exactement. Paris, 1682. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ez volt az elsô publikáció Róma antik emlékeirôl, melyet Colbert az általa 1671-ben alapított Academie Royale d’Architecture gondozásában jelentetett meg. Robert Wood: The ruins of Palmyra, otherwise Tadmor in the desert. London 1753. Robert Wood: The ruins of Baalbec. London 1757. Különösen a korinthoszi oszloprend feldolgozása hatott megtermékenyítôen a korai klasszikus építészet kialakulására. James Stuart, Nicholas Revett, The Antiquities of Athens and Other Monuments of Greece. London 1762. A firenzei Duomot Emilio de Fabris tervei szerint 1876-87-ben építették meg, a prágai Szt. Vidszékesegyháznak a parlerek által befejezetlenül hagyott részeit, többek közremûködésével – a barokk részek eltávolítását követôen – 1873–1929 között sikerült a mai állapotban látható egységes épületté formálni. Viollet-le-Duc: Dictionnaire raisonné de l’architecture française du XIe au XVIe siècle. Vol. 1–10. Paris, 1854–68. Lásd részletesebben: Anna Boata; Daniela Pittaluga, Building Archaeology, a non destructive Archaeology. Schuller 2002. p. 11. Sculler felhívja a figyelmet, hogy a mechanikusan végrehajtott felmérés geodéziai értelemben pontos lehet, de az építészeti valóság dokumentálása szempontjából mindig befejezetlen marad. Francis Penrose, An Investigation of the Principles of Athenian Architecture; or, The Reults of Survey conducted Chiefly with Reference to the Optical Refinemets Exhibited in the Construction of the Ancient Buildings at Athens. London, Macmillan 1851. Bôvített, átdolgozott 2. kiadás uott 1888. Közli Manfred Schuller; Building Archaeology Monuments and Sites VII. ICOMOS Paris 2002. p. 8 (a késôbbiekben Schuller 2002). Haris op. cit. p. 5. Amikor még az olasz történeti és elméleti irodalom látóterében szerepelt a magyar mûemléki helyreállítások bemutatása, értékelése. Sajnálatos módon ez az elmúlt 10-15 év „eredményeire” már nem jellemzô. Schuller 1990. p. 168., valamint Schuller 2002. Sculler 2002.; Gruben op. cit.

Kovács Gábor A BECSEHELY-POLAI TEMPLOM ÁRPÁD-KORI ABLAKA ÉS KÜLFÖLDI PÁRHUZAMAI 1

A becsehely-polai templom dél felôl a kutatás után, a sekrestye bontása elôtt Becsehely (Zala megye) Pola településrészén álló templomát a XIII. században építették, majd a török elvonulása után két periódusban nyugat felé bôvítették. A templom román kori része: a szentély és a hajó keleti fele, a déli fal keletrôl számított második lizénájának vonaláig. A XIII. századi templom egyszerû alaprajzú, talán nyugati tornyos,2 egyhajós, csak az apszisban boltozott, déli bejárattal rendelkezô téglaépület volt. Homlokzatait – ahogyan ma is látszik – a szentélyfalon sûrûbb kiosztású, keskenyebb, az északi oldalfalon pedig szélesebb és ritkább kiosztású lizénasor díszítette. A hajó szentély fölötti, keleti oromfalán konzolokon nyugvó, vízszintes ívsoros-fûrészfogas fríz fut, melyet kétoldalt lépcsôzetesen rakott téglasor kapcsol össze a saroklizénákkal. A hajó keleti oromfalának középtengelyében kereszt alakú nyílás, padlásablak van. A templom déli homlokzatát két saroklizéna és a félköríves záradékú, bélletes, háromszögû oromzattal koronázott kapu határozta meg. A déli fal középkori ablakairól a közelmúltig csak sejteni lehetett, hogy a kora barokk ablakoknak a helyén lehettek.3 Megtalálásukra nem látszott sok

esély, hiszen ugyanebbe a falba a XVIII. század végére datált átépítéskor – amikor tovább bôvítették a templomot, és tornyot is emeltek – újabb nagy, négyszögletes ablakot vágtak.4 A templom 1965-ben épült sekrestyéjének tervezett bontása és egy új sekrestye építése miatt 2006 nyarán falkutatásra került sor, amelyet Vándor László és Tokai Zita régészek végeztek.5 Kutatásuk részben Valter Ilona korábbi feltárásainak eredményeit igazolta,6 részben teljesen új eredményekkel gazdagította a Délnyugat-Dunántúl XIII. századi építészetérôl alkotott képünket.7 A déli fal másodlagos, késô barokk ablakától keletre, a diadalív közvetlen közelében, a régészek egy befalazott, középkori ablakra bukkantak. Önmagában már ez a tény, a teljes XIII. századi nyílás feltárása is nagy jelentôségû lenne. A leletnek azonban egyedülálló különlegességet kölcsönöznek a viszonylagos épségben megmaradt ablakosztók, melyek Magyarországon eddig ismeretlen módon tagolják a nyílást. A XIIII. századi falusi templomok ismert ablaknyílásaihoz képest semmilyen lényeges eltérést nem mutat a félköríves nyílásforma, és a mindkét irányból szûkülô, A templom keleti oromfala

389

A templomhajó középkori ablaka kibontás után A becsehely-polai ablak (a szerzô felmérési rajza)

390

rézsûs káva, melynek könyöklôje egyenes kialakítású. Az ablakot idomtéglákból álló keretelés is díszíti: az ablakkáva külsô szélét ívesen lemetszett sarkú téglákból alakították ki, melyek így az ablak körül negyed köríves hornyot képeznek. Az idomtégláknak két típusa van, melyeket aabaa ritmus szerint rendeztek el: minden harmadik tégla lemetszett sarkában kis hengertag emelkedik ki. A hengertagos díszítés csak az alulról számított hatodik téglasortól indul, és ritmusa az ablakzáradéknál megváltozik. Ennek két oldalán ugyanis a hengertagos idomtéglák között csak egy-egy lemetszett sarkú téglát helyeztek el (a ritmus tehát babab).8 A keretelô idomtéglákat úgy rakták egymásra, hogy nincsenek kötésben a fallal. Ennek alapján arra is következtethetünk, hogy az egész ablakot, hengertagos téglakeretelésével és szokatlan belsô osztásával együtt, késôbb alakították ki, talán egy eredeti ablaknyílás megnagyobbításaként. Ezt a feltételezést az épületen végzett megfigyelések csak korlátozott mértékben képesek egyértelmûen igazolni vagy cáfolni. Az ablakhoz, nyugat felôl, a templom utolsó barokk bôvítésekor készült ablak kávájának téglafalazata kapcsolódik, középkori falszövetet itt tehát nem vizsgálhatunk. A szentély felôli oldalon semmilyen jel nem utal az ablak másodlagosságára. A hengertagos keretdíszt Vándor László a romanikában ilyen helyzetben általánosan alkalmazott félgömb motívummal rokonítja, és mint ilyet, Ják hatásával magyarázza.9 A jáki déli kapun és az ablakoknál is megjelenô, félgömbökkel kialakított, homorlatos nyíláskeretelés a régió több kisebb falusi templomán is követôre talált, de nem annyira az ablakoknál, mint inkább a díszesebb megformálású kapukon.10 A szakirodalom a kôfaragó hagyomány e motívumának jáki megjelenését bambergi stíluskapcsolatként értékeli. Téglából elkészítve eddig még nem találkoztunk hasonló megoldással, ahogyan ablakkeretelésnél is ritka Magyarországon.11 Önmagában a hornyolt ablakkeret félgömbdíszek nélkül elôfordul még a teskándi (korábban Dobronhegy) téglatemplom szentélyablakánál és a jákfai templom hajóablakain. Az ablak díszítését a keretelés mellett a belsô ablakosztás adja. Az elemek a következôképpen épülnek egymásra: egy-egy ál-

ló téglára támaszkodik a sérült, eredetileg egyenlô szárú, X alakú, szárközeiben félkörívesen kialakított homokkô elem, amelynek felsô száraira egy, a félkört kiegészítô, de felsô részén egyenes lezárású, „kapuszerû” idomtégla került. Ezen ismét két felállított tégla következik, melyekre a záradékot képezô, valószínûleg szintén „kapuszerûen” megformált (a falszövetbe kapcsolódó felsô rész nem látszik) idomtéglát helyezték. Az X alakú kô és a ráhelyezett, illetve a záradékot képezô idomtégla félköríves nyílásai kívülrôl élszedettek. A polai templom legutóbbi kutatásakor nem a befalazott ablak volt az egyetlen meglepetés. A déli falban egy különleges formájú téglát is találtak, amelynek értelmezése az ablakhoz hasonlóan komoly fejtörést okoz. A téglában két kör alakú, tölcsérszerû bemélyedés van, mindkettônek a közepén lyukkal. A téglát nem emelték ki, jelenleg is a falban van, ezért nehezen mérhetô, és azt sem lehet megállapítani, hogy a túlsó oldalán is van-e tölcséres bemélyedés a lyukak körül.12 A tégla a középkori nyugati hajóablak feltételezett helyéhez közel került elô, annak nyugati kávájánál. Ekkor még nem lehetett tudni, hogy másodlagosan idehelyezve vagy esetleg eredeti helyzetben. A helyreállítási munkák közben, mikor a keskeny, kora barokk nyílást középkori méretûvé és tölcséressé alakították, ebbôl az ablakfülkébôl – melynek csak a nyugati káváját ismertük – kibontották a barokk ablak kialakításakor berakott falazatot, és a vakolat is lekerült a középkori déli fal teljes felületérôl. Ekkor vált láthatóvá az idomtégla pár darabja, mégpedig az ablak túlsó, keleti oldalán, pontosan meghatározva a középkori ablak másik külsô szélét. Az egyedülálló ablakbetét és az idomtéglák további vizsgálatokra ösztönöztek. Az ablakot illetôen elsôsorban arra a kérdésre kellett választ adni, hogy eredeti állapotában fennmaradt ablakosztásról, vagy másodlagosan kialakított szerkezetrôl van-e szó. Az ablakelemek és a habarcsok részletes vizsgálata során a következô észrevételeket fogalmazhatjuk meg. A szerkezet elemei a kívülrôl és belülrôl is rézsûsen szûkülô káva közepén, egy téglavastagságnyi „horonyban” helyezkednek el. Ezt a mélynek látszó, egyenletes szélességû hornyot csak az ablak építésekor lehe-

A déli hajófalban talált idomtégla Az ablakbetét belsô nézete

391

tett kialakítani. Ebbe a horonyba illesztették az osztást képezô téglákat – valószínûleg szintén az ablak építésekor. Az íves záradékot és az alatta álló téglákat egészen biztosan az építéskor illesztették a horonyba, ahogyan a középsô idomot is, mely mindkét káva falazatához szervesen kapcsolódik, összekötve azokat. Nem mondhatjuk el ezt az X alakú kôelemrôl, ez ugyanis a téglafaltól teljesen független betétként áll a két alatta lévô, kávába helyezett téglán, és szárvégei csak a szomszédos téglákhoz vannak habarccsal rögzítve. A kôelem két oldalán a kávába illeszkedô, de annak síkjából nem kiemelkedô téglák állnak. Elhelyezésükben ezek a kávában legalul és legfölül álló téglákhoz hasonlítanak. Mindkét tégla felületén vésônyomok fedezhetôk fel. Ilyen faragásnyomokat máshol nem találtunk, amibôl arra lehet következtetni, hogy ezt a két téglát utólag lefaragták. Ez a késôbbi átalakításra utaló tény magyarázat lehet a kôelem labilis helyzetére is. Abból, hogy ez a kôelem a rézsûs kávában kialakított horonnyal semmilyen kapcsolatban nincs, arra következtethetünk, hogy másodlagosan lett idehelyezve, miután az oldalt álló téglákat lefaragták. Erre azért volt szükség, mert csak így, az alsó, álló téglákra támasztva lehetett rögzíteni. Másodlagosságára a szerkezettôl független elhelyezése mellett utalhat maga a kôanyag használata is. Segítségünkre lehetne ebben az esetben még a habarcsok vizsgálata, ez azonban nem vezetett eredményre: a kôelem kötôhabarcsából nem maradt semmi, így ezt nem lehet összehasonlítani az ablak falazóhabarcsával. A kôelemnek az ablakosztás többi téglaeleméhez és az ablak falazatához viszonyított másodlagosságát a fent részletezett megfigyelések alapján biztosra vehetjük. Ebbôl a megállapításból azonban újabb kérdések következnek: – jelenlegi helyzetében mit helyettesít, azaz milyen lehetett az ablak eredeti formájában? – mikor kerülhetett ide? – másodlagosan felhasznált, vagy eleve ide készült faragványról van szó? Ezekre a kérdésekre már csak hipotézisekkel tudunk válaszolni, elôtte azonban szükséges a polaival párhuzamba állítható ablakszerkezetek felkutatása.

392

A POLAI ABLAKBETÉT: MÉRMÛ VAGY TRANSENNA? Késô román kori falusi templomaink szerkezeti megoldásait tekintve a polai ablak – belsô osztásától eltekintve – általánosnak mondható. A keskeny, félköríves nyílás tölcséres kialakítása a vízszintes könyöklôvel megszokott forma. Ugyanígy elterjedt a tölcsérbélletes falazatban képzett horony, melybe a nyílást továbbszûkítô, annak mintegy belsô keretet adó kô- vagy téglaelemek kerülnek. Feltehetôen ezekhez a belsô keretekhez lehetett rögzíteni a középkorban nyílászáróként használt áttetszô hártyákat, alabástromlapokat vagy üvegezéseket.13 Számtalan ilyen vagy ehhez hasonló felépítésû ablakot ismerünk országszerte falusi templomainkon, így például a zalai Kallósdon is, ahol a könyöklô a polai ablakéhoz hasonlóan nem rézsûs, hanem vízszintes. Vándor László az ablakosztóban a XIII. század második felében terjedô gótika hatását látja: „A polai templomot építô mestere azokkal a sajátos eszközökkel, amelyekkel ezeket a templomokat díszítették, azaz az A zalaszentgyörgyi templom szentélyablaka

idomtéglákkal, megpróbálta az általa nyilván látott, a gótikus ablakokban megjelenô mérmûveket megjeleníteni.”14 A hagyományos nyílásszerkezetbe kapcsolt belsô ablakosztót a gótikus mérmû provinciális megjelenéseként értelmezni, véleményem szerint, a probléma leegyszerûsítése, nem pedig megoldása. A szakirodalomban általánosan elfogadott nézet szerint a mérmû a két keskeny ablakból és a föléjük helyezett körablakból álló nyíláscsoport határoló falainak karcsú kôráccsá vékonyítása által alakult ki. E „találmány” elôször a reimsi katedrális ablakain mutatkozott meg egyértelmûen, az 1220-as években. Île-de-France-ból aztán az új stílussal együtt hamar elterjedt e megoldás, megkönnyítve a boltozatok terhelésétôl megszabadított, áttört falmezôk hatalmas ablakainak üvegezését. Magyarországon az elsô mérmûves ablakok a budai Nagyboldogasszony-templomban, Gyulafehérváron, illetve a soproni ferences templomban jelenhettek meg a század második felében.15 Falusi templomainkon ezen a területen valódi mérmûves ablakokat csak jóval késôbb, a XIV–XV. században kezdtek építeni. Valószínûleg a legkorábbi falusi mérmûvek közé tartozik a berhidai templom XIV. század végi kôrácsa. Zalai kistemplomokon csak a XV. századtól jelenik meg ez a szerkezet (Zalaszentmihály, Zalaszántó stb.). Mérmûvet utánzó, a gótika formavilágát idézô ablakokat azonban már a XIV. századból ismerünk: a zalaszentgyörgyi templom osztatlan szentélyablakainak egy kôdarabból faragott, csúcsíves, orrtagos záradéka a XIV. századi mérmûvek lándzsa alakú ikerablakait utánozzák. A romanikában alkalmazott keskeny, rézsûs, félköríves záradékú résablakok és a gótika mérmûves ablakai között – úgy gondolom – a zalaszentgyörgyihez hasonló ablakok (pl. a velemériek vagy a szôcei szentélyablak) jelentik az átmenetet. Úgy tûnik, hogy a jelentôs központoktól távol esô falvakban dolgozó kôfaragók többé-kevésbé mindenhol egységes módon alkalmazták a gótika formakincsét, mégpedig a záradékok karéjos megformálásával próbáltak „divatosabb” megjelenést kölcsönözni a hagyományos ablaknyílásoknak. Ennek a XIV. században kitapintható stílusátmenetnek az emlékei közé azonban formailag nem illeszthetô a becsehelyi ablak.

Pécs, nyölcszögletû, ókeresztény sírkápolna ablaka Talán egy lépéssel közelebb juthatunk e különleges ablakosztó megértéséhez, ha azt nem a klasszikus gótika távoli kisugárzásaként próbáljuk értelmezni, hanem egy másik, a XIII. században ezen a területen bizonyosan ható, ám falusi építészetünk vonatkozásában mindeddig kevéssé tanulmányozott hagyomány, a késô antik gyökerekbôl táplálkozó bizánci építészet ismeretében vizsgáljuk. Azt, hogy e hagyomány hatásának a lehetôségével is számolnunk kell, amikor a becsehelyi ablak eredetét kutatjuk, egy, a kora középkorban általános, és a romanikában is ismert épületszerkezet, az ún. transenna történetének és elterjedésének a bemutatásával lehet bizonyítani. Transennának az áttört kôlapokból készült, gyakran ornamentális díszítéssel ellátott nyílászárókat, ablakbetéteket nevezi a szakirodalom.16 Legkorábbi formájában a transenna kisebb vagy nagyobb, kör alakú nyílásokkal áttört kôlap volt. Nyilvánvalóan a római építészet örökségeként találunk ilyen ablakokat a IV–V. századi, ókeresztény bazilikákon Rómában és Itália más részein. Ilyen, kör alakú lyukakkal áttört márványlapokból készült transennák szûrik meg ma is a legtöbb római ókeresztény bazilika ablakain át érkezô napfényt. Ezek többsége XIX–XX. századi restaurálások eredménye, a korábbi ábrázolások és néhány maradvány alapján azonban feltételezhetjük, hogy az eredetiek is hasonlóak lehettek. A legegyszerûbb és idôben, térben legelterjedtebb formája ez az ablakbetétek-

393

Valdedios, San Salvador Siberene, keresztelôkápolna ablaka (Heinrich Gerhard Franz alapján)

nek. A római építészet hatósugarában elterjedt, körkörös nyílású transennák Pannóniában is ismertek voltak. A pécsi nyolcszögletû, ókeresztény sírkápolna töredékesen megmaradt délkeleti ablaknyílásában egy vékony, sérült kôlap van, amelyben egy kör alakú lyukakkal áttört ablakosztó maradványát ismerhetjük fel.17 A pécsi ablakban tehát a transennák legegyszerûbb, függôlegesen egymás alatt sorakozó körökbôl szerkesztett típusa lehetett. A kôrácsokat nyílászáróként a Fölközitenger keleti partvidékén is használtak, és a késô ókorban, valamint a kora középkorban nemcsak Bizánc, hanem az iszlám építészet jellegzetes elemei voltak ezek. Az iszlám mûvészetben, a Közel-Keleten és Észak-Afrikában egyaránt alkalmazott transennák nemcsak elsô ránézésre is feltûnô, rendkívül gazdag és bonyolult geometriai vagy ornamentális formaképzésükben, hanem általában anyagukban is különböznek a keresztény példáktól: ezek ugyanis legtöbbször nem kôbôl, hanem stukkóból készültek. A transennák különlegesen gazdag csoportja készült a IX–X. századi Spanyolországban, melyek részben az antik emlékek, részben pedig az arab mesterek formaképzô elveinek hatását mutatják. A szakirodalom egyik legnehezebben megválaszolható kérdése a transennák középkori utóéletére vonatkozik. Heinrich Gerhard Franz, a transennák fejlôdéstörténetét átfogóan tárgyaló, e témában alapvetô fontosságú tanulmányában azt a tényt, hogy a XII–XIII. századból alig maradtak fenn ilyen ablakok, az ólomüvegezés elterjedésével magyarázza.18 Paolo Verzone szerint RóBari, S. Gregorio

394

ma fejlett üvegipara a birodalom széthullása után visszafejlôdött, ezért az ablaknyílások lezárásának ezt az egyszerûbb módját használták. Nemcsak Itáliában, hanem a birodalom északi területein is alkalmazták, amint ezt néhány töredék alapján feltételezhetjük.19 Egészen addig, ameddig a középkori üvegmûvesség nem érte el azt a színvonalat és produktivitást, ami újra lehetôvé tette az üvegezés elterjedését. Ez minden bizonnyal területenként változó idôben következett el. Az Alpoktól északra tehát azért ismerünk csak igen kevés transennát, mert ezeket az idôjárás miatt, amint lehetett, üvegezésre cserélték. A Földközi-tenger partvidékén, ahol az enyhébb éghajlat ezt nem követelte meg, továbbra is használatban maradhattak, de újabbakat már nem nagyon faragtak. A fennmaradt transennák csekély számát sérülékenységük is indokolja. Dél-Itáliában már valamivel nagyobb számban maradtak transennával ellátott ablakok: az apúliai Bitonto székesegyházának elôcsarnokában egy (1175 után) és a bari S. Gregorión kettô (XIII. század). A siberenei (Kalábria) S. Severina keresztelôkápolnájának félköríves ablakában szintén a transennák egyszerû, kör alakú lyukakkal áttört változatát láthatjuk. Nem annyira nyílászáróként, mint inkább dekoratív homlokzati díszként alkalmaztak áttört, gazdag faragású kôrácsokat körablakoknál. Különösen Közép- és Dél-Itália templomai ôriznek ilyen emléket a XII– XIII. századból. A galatinai (Abruzzo) S. Caterina nyugati homlokzatán az északi mellékkapu fölé építettek egy kisebb körablakot, melyet egyszerû, kör alakú lyukakkal áttört kôlappal zártak el. A bazzanói (Abruzzo) S. Giusta (1238) nyugati homlokzatán hasonló helyzetben látható két körablak közül a déli archaikusabb, ornamentális faragású, míg az északi már az architektonikus felépítésû, oszlopokkal tagolt körablakok küllôs szerkezetére utal. Igen érdekes megoldást alkalmaztak a trójai (Apúlia) katedrális nagy rózsaablakánál: az oszlopokként kiképzett küllôk közeit változatos mintázatú transennákkal töltötték ki. A kezdetben kisméretû, egyetlen áttört kôlapból készült körablakok feltehetôen iszlám hatásra terjedtek el Itália déli részén és a keleti partvidéken. Nem kizárt, hogy ezek az ablakok hatással voltak a nyugati romanika oszlo-

Galatina, S. Caterina, nyugati homlokzat pos-küllôs körablakainak, azaz a korai rózsaablakoknak a kialakulására.20 A fenti emlékek csak kiragadott példák, melyek bemutatása azért tûnt szükségesnek, hogy nagyjából érzékelhetôvé váljon ennek a magyar kutatásban kevéssé ismert jelenségnek a fejlôdése, idô- és térbeli elterjedése. Az ismertetett példák talán még távoli párhuzamként sem említhetôk a polai ablak kapcsán, vannak azonban földrajzilag – és talán formai tekintetben is – közelebb esô Bazzano, S. Giusta, nyugati homlokzat

395

emlékek, amelyek a fent vázlatosan bemutatott gyökerekbôl eredeztethetôk, illetve a kortárs emlékekkel összefüggésben állnak. Itália hatása és az ókeresztény, bizánci hagyomány töretlen jelenléte érzékelhetô Isztria IX–XI. századi, preromán templomépítészetén. E hatásokról néhány érdekes kialakítású transenna is tanúskodik.21 A legkorábbi ezek közül a žminji Sv. Fosˇkatemplom 800 körüli két hajóablaka, melyek jelenlegi állapotukban valószínûleg másodlagos helyzetben, részben átfaragva és kiegészítve láthatók. Nem nehéz rajtuk felismerni a korai transennák egyszerû formaadását, ahogyan a balei Sv. Jakov-templom nyugati homlokzatán (másodlagosan?) elhelyezett ablakbetét is ehhez a hagyományhoz kapcsolható. Két késôbbi transennát is ismerünk XI. századi épületeken, melyek nyílásrendszere a hagyományos körökbôl szerkesztett forma variánsainak tekinthetôk, részleteiket illetôen pedig a szalagfonatos épületdíszítô faragványok körébe tartoznak. Žminj, Sv. Fosˇka, déli hajóablak (forrás: VLADIMIR P. GOSS: Predromanička arhitektura u Hrvatskoj. Pre-Romanesque Architecture In Croatia. Zagreb, 2006)

396

Bale, Sv. Jakov A Sveti Lovreč-i Sv. Martin-templom déli mellékapszis-ablaka egymásba csúsztatott fonatgyûrûkbôl áll. A stoni Sv. Mihoviltemplom lizénába vágott ablakában megmaradt kôbetét érdekessége, hogy a körök belsejét szabálytalan rácsmintázatot kialakítva fúrták át. Horvátországban kranjci Sv. Flora- és a galižanai S. Maria della Concetta-templom ablakaiban ismerünk még preromán transennákat. Mindkettô érdekessége, hogy a réseket úgy vésték a kôlapokba, hogy keresztet formáznak. A kranjci transenna kör alakú nyílásai tölcséres, élszedett kialakítást mutatnak. A horvát emlékanyag különös darabja a fažanai Sv. Elizej-templom szentélyablaka. A viszonylag nagy, félköríves ablakba illesztett kôlap alsó felén három kisebb, szintén félköríves nyílást vágtak egymás mellé, ezek fölött pedig egy körcikkelyekbôl álló, rozettaszerû „rózsaablak” van. A hosszúkás és a kör alakú nyílások ilyen csoportja nemcsak a horvát, hanem az itáliai és a spanyol emlékanyagban is megtalálható (pl. San Miguel de Lillo).22 Egyik isztriai transennát sem lehet a becsehelyi ablak konkrét elôképeként kiemelni. Ha azonban az emlékanyagot együttesen szemléljük, fel kell ismernünk e hagyomány rendkívüli formagazdagságát. Talán nem túl nagy merészség ablakunkat e változatos hagyománnyal párhuzamos jelenségként értelmezni. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy Pola falu temploma építésének feltételezett

Fažana, Sv. Elizej, szentélyablak Sv. Lovreč, Sv. Martin, déli mellékapszis ablaka

Ston, Sv. Mihovil, északi hajóablak Kranjci, Sv. Flora; Galižana, S. Maria della Concetta

397

Boiana, Kaloján szebasztokrátor donációs képe idejében a zágrábi püspökséghez tartozott. Így feltehetôen jelentôs déli kapcsolatokkal rendelkezett, melyek könnyen elnyúlhattak Isztriáig. A transennák középkori fejlôdéstörténetének van egy másik ága is, amivel a nyugati szakirodalom tudomásom szerint nem foglalkozik: a Balkánon alkalmazott, bizánci eredetû emlékek csoportja. Ezt, a hazánkkal szomszédos, a keleti kereszténységhez tartozó országok templomépítészetében az egész középkorban töretlenül meglévô és általános hagyományt szintén nem hagyhatjuk figyelmen kívül, amikor a polai ablak eredetét keressük. Nyilvánvalóan itt is kevés ablak maradt meg eredeti állapotában, és a ma látható ablakbetétek nagy része valószínûleg késôbbi pótlások, rekonstrukciók eredménye.23 Ha ezeknek az ablakszerkezeteknek a középkori formájára vagyunk kíváncsiak, elsôdleges forrásértékük miatt figyelmet érdemelnek azok kortárs ábrázolásai is.24 A narratív jelenetek hátterében kulisszaként megjelenô épületábrázolások és a donációs képeken látható „templommodellek” egyaránt arról tanúskodnak, hogy a bizánci gyakorlat hatásaként a Balkánon a transenna többnyire egyszerûbb, ôsi változatát, tehát a körökbôl álló ablakosztást alkalmazták. Elôfordulnak ennek is díszítet-

398

tebb variánsai (pl. Daphni, kolostortemplom), de a kör alakú nyílásokból építkezô alaptípus ezeken is mindig felismerhetô, még akkor is, ha a nagyobb ablakokba nem egy kôlapból, hanem több, egymásra épülô elembôl készítették el az ablakosztókat.25 Dekoratívan megmunkált, kôlapokból álló ablakbetéteket alkalmaztak hazánkban is, még a mérmû megjelenése elôtt. Legismertebb közülük a jáki északi torony bambergi stíluskapcsolatot mutató rózsaablaka. A tekintélyes méretû ablakbetét kôlapokból áll, ami e korai rózsablaktípusnak a transennákkal való rokonságát sejteti. Ismerünk Jákról egy másik, a fôhomlokzatinál kisebb és archaikusabb megformálású ablakot.26 Ez a négykaréjos nyílásba illeszkedô, kör alakú fonatokból összekapcsolódó ablakbetét nehezen illeszthetô a XIII. századi emlékanyagba, a befoglaló forma és az ablakbetét egyértelmûen meghatározható helye27 azonban nem tesz lehetôvé korábbi datálást. Elképzelhetô, hogy a jáki négykaréjos ablak a korábbi, fonatrácsos transennák hatását ôrzi.28 Figyelemre méltó még a gyulafehérvári székesegyház északi és déli kereszthajófalának két kis körablaka, melyet egy olyan kôlappal zárták el, amelybe a háromkaréjos alapforma változatának tekinthetô, középen levélszerûen összezáródó nyílásokat véstek.29 A magyarországi transennaszerû ablakbetétek felkutatásakor azokat az ablakokat is vizsgálni kell, amelyek záradéka egyetlen kôbôl van kifaragva. Heinrich Gerhard Franz szerint ezek ugyanis az áttört, kô nyílászárók utódaiként értelmezhetôk.30 Ezt az állítást látszik bizonyítani több isztriai épület is, amelyeken egyszerre jelenik meg díszesebb transenna és egyetlen kôbe vágott ablaknyílás (Bale, Sv. Jakov; Sv. Lovro, Sv. Lovreč Pazenatički). Ilyen ablakokat Magyarországon is alkalmaztak. Ezek felkutatása és a transennákkal kapcsolatos interpretáció lehetôségének vizsgálata azonban még további kutatómunkát igényel. Érdemes összevetni a polai ablakbetétet és a fent említett külföldi transennákat a már említett, baktalórántházi templom XIII. századra datált nyílászáróival.31 Az egyenes záródású szentély szélesebb, déli ablakának üvegezése két sorban elhelyezett apró, kör alakú szemekbôl állt. Az üvegszemek között vékony, hornyolt lécek alkottak rácso-

zatot, melyet egy nagyobb fakeret fogott össze. A keskenyebb ablakban az üvegszemeket csak egy sorban alkalmazták, és ólomsínekkel fogták össze. Mindkét ablak tehát az átfúrt kôlapokból készült transennákhoz hasonló fényhatást biztosított, és homlokzati megjelenése is azok szabályos rácsszerûségére emlékeztetett.32 REKONSTRUKCIÓS KÍSÉRLETEK A polai ablak eredeti formájának rekonstrukciója a transenna-hagyomány ismeretében sem válik könnyebbé. Ebben csak magának a szerkezetnek a vizsgálatára támaszkodhatunk. Abból kell kiindulnunk tehát, hogy a középsô, „X” alakú kôelem másodlagos helyzetben van itt, a mellette álló téglák pedig utólagosan lefaragva. A kôelem fölötti, „kapuszerû” idomtégla szervesen kapcsolódik az ablak falszövetéhez, tehát minden valószínûség szerint azzal egykorú. A legkézenfekvôbb rekonstrukció szerint a lefaragott téglákat az alsók folytatásaiként, a belsô ablakkáva részeként képzelhetjük el. Olyan ablakot kapunk így, melynek keskeny, rézsûs keretelésû nyílása két szintre tagolódik. Egy másik gondolatmenet szerint a kôelemet valaminek a pótlásaként helyezték ide. Ebben az esetben a kávában nem egyszerû, élükre állított téglákról van szó, hanem idomtéglákról, amelyek eredetihez hasonló formáját a pótlásként behelyezett kôelem ôrizte meg. Mivel a téglák teljes felületén megtalálhatók a vésônyomok, nem lehetséges, hogy azok ép állapotukban a ma láthatóval pontosan megegyezô nyílást alkottak. Ha azonban a mai állapot egy, az eredetit megközelítô pótlás eredményeként alakult ki, akkor nem zárható ki, hogy a kapuszerû elem félköríves nyílása eredetileg is körré egészült ki, illetve hogy az alsó, keskeny nyílás félkörívesen záródott. Ezt a szerkezetet könnyen kialakíthatták két olyan téglából, amelyeknek mindkét sarkát ívesen lefaragták. Ha önmagában csak az „X” alakú elem eredetét próbáljuk meghatározni, két lehetôség kínálkozik: vagy eredeti környezetébôl kiszakítva, másodlagosan lett beépítve az ablakba, vagy egy hasonló (tégla?) elem pótlásaként készült ide. Nehéz olyan szer-

kezetet elképzelni, amelybôl egy ilyen elem származhat, a kônek ugyanis mindkét oldalán élszedés van, tehát eredetileg is mindkét oldalról látható volt. Nem valószínû tehát, hogy homlokzati díszrôl (pl. egy fríz elemérôl) van szó. Kézenfekvôbb feltételezés, hogy a kô egy másik ablaknyílásból származik. Gondolhatunk itt egy itáliai, isztriai vagy a balkáni, körökbôl szerkesztett transennákhoz hasonló ablakosztóra, vagy egy kisméretû körablakra, melynek a kô a középsô eleme lehetett.33 Itt kell ismét szólnunk a már említett lyukas idomtéglákról. Ezek formai párhuzamait keresve ugyanis hasonló eredményekre juthatunk, mint az ablakbetét esetében. Amikor még csak az egyik idomtéglát ismertük, és a körülötte lévô falat vakolat takarta, másodlagos elhelyezésben lévô elemnek tûnt. Ekkor még elképzelhetônek tartottuk, hogy talán ez is egy ablakbetéthez tartozott, mely hasonlóan áttört szerkezetet alkotott több, hasonló téglával együtt. A lyukak egészen szûk átmérôje (mindössze 4 cm) miatt azonban ez nem tûnt valószínûnek. Amikor a szemközti oldalon is elôkerült egy ugyanilyen tégla, nyilvánvalóvá vált, hogy eredeti helyzetben lévô, a középkori ablak két oldalát díszítô idomtéglákról van szó. A nyugati darab mellett látható falelválást megfigyelve azt állapíthatjuk meg, hogy az a középkori ablak szélét mutatja, és mivel az idomtégla fölötti falazótéglák egyértelmûen az ablak késôbbi befalazásához tartoznak, nem zárhatjuk ki, hogy a Neszebár, Mihály és Gábriel arkangyalok temploma

399

díszítés az ablak szélén fölfelé hasonló elemekkel folytatódott.34 Ehhez hasonló homlokzati díszítést nem ismerünk a XIII. századi magyar emlékanyagban. Párhuzamként egy a bolgár templomépítészetben gyakran alkalmazott díszítômotívumot állíthatunk a polai idomtéglák mellé: a Bizánccal közvetlen kapcsolatokat ápoló Neszebár középkori templomainak jellegzetes, dekoratív homlokzatképzését a vakolatlan falak tégla-kô kombinációja mellett a habarcsba ágyazott, mázas kerámiatölcsérekkel kialakított díszítôsorok adják. E dekorációt Neszebárban a XII–XIV. században alkalmazták, fríz részeként (Pantokrátor-templom), homlokzattagoló vakárkádok (Mihály és Gábriel arkangyalok temploma) és ablakok keretdíszítésénél egyaránt (Szt. István-templom). Ugyanilyen díszítést nem sokkal késôbb Szerbiában is használtak, például Ravanica kolostortemplomán (XIV. század vége), A becsehely-polai ablak restaurálás után

400

ahol a körablakokat és a hármas ikerablakokat is a neszebáriakhoz hasonló kerámiadíszítéssel látták el. Bár a polai ablak jelenlegi formájában nem tekinthetô transennának (ezek lényege ugyanis éppen az, hogy egyetlen elembôl állnak), több darabból összeálló ablakunknak bármelyik rekonstrukciós lehetôségét nézzük, olyan szerkezetet kapunk, amelynek megformálására a transennák, vagy az ezekbôl kifejlôdött, több elembôl építkezô, balkáni ablakosztók lehettek hatással. Ugyanezt mondhatjuk el a tölcséres idomtégla-keretdíszrôl is. A polai templom újonnan elôkerült, páratlan leletei tehát ugyanannak a hagyománynak az ismeretében válnak értelmezhetôvé: mindkét megoldás a bizánci építészetbôl eredeztethetô, és talán isztriai vagy szerb közvetítéssel jutottak el Magyarországra. A polai ablakkal kapcsolatban csupán hipotézisekkel élhetünk, mindazonáltal úgy gondolom, hogy az egyedülálló ablakbetétek és az idomtégla nyíláskeretdíszek olyan részletek, amelyek külön-külön is figyelmet érdemelnek. Egyértelmû, összefüggô és meggyôzô magyarázatuk jelenlegi ismereteink szerint sajnos nem lehetséges. A legkisebb részletek bemutatása azért is fontos, mert csak ezek ismerete lehet alapja a következô kutatásoknak.35 Az olykor talán távolinak tûnô párhuzamok megismertetésével szintén a további kutatás lehetséges irányaira próbáltunk rávilágítani. A rekonstrukciós kísérleteknél a tényekhez ragaszkodtunk, és a különbözô lehetôségek bemutatásával ugyancsak az ablakról való további gondolkodás ösztönzése volt a cél. Lehetséges, hogy a becsehelyi templom esetében csupán egyszeri, „véletlenszerû” megoldásról van szó, amelyet hiába próbálnánk a mûvészettörténet módszereivel leírható hatásokkal magyarázni. Tudásunk hiányosságai azonban megmutatják a további kutatás irányait, melynek el kell döntenie, kapcsolódhatott-e, és ha igen, milyen módon érintkezett falusi templomépítészetünk a szomszédos horvát, itáliai, szerb vagy balkáni hagyományokkal. Felderítésre és leírásra várnak a gótikus mérmû hazai, provinciális változatai is, melyek legkorábbi példái vagy elôképei között akár a transennák hatását is felfedezhetjük majd.36 A hipotézisekkel, illetve a transennákról szóló

nyugati szakirodalomra való utalásokkal ezekhez a kutatásokhoz és a még nem meghatározott, vagy a jövôben elôkerülô töredékek értelmezéséhez kívánok segítséget nyújtani. 8. JEGYZETEK 1.

2.

3. 4. 5. 6.

7.

Itt mondok köszönetet a KÖH Mûemlékvédelmi Tudományos Intézete munkatársainak, akik e témán való gondolkodás során mindvégig segítettek tanácsaikkal, biztatásukkal vagy érdeklôdô kérdéseikkel. Különösen hálás vagyok Bozóki Lajosnak, aki végig figyelemmel kísérte munkámat, és akinek gyakorlati segítsége és útmutató tanácsai nélkül ez a tanulmány nem születhetett volna meg; Mezey Alice-nak, Lôvei Pálnak és Bodó Balázsnak, akik megosztották velem értékes észrevételeiket; valamint az intézet vezetôinek és minden dolgozójának azért a légkörért, amely a tudományos munkát lehetôvé tette. A templom korábbi tornyáról az 1698-as Canonica Visitatio ad hírt. Idézi: Valter Ilona: A becsehelypolai r. k. templom. Magyar Mûemlékvédelem, 5. Budapest, 1970. 336–337. Ez pedig nem lehet más, mint a középkori torony. A középkori torony alapozását a régészeti feltárás nem találta meg, mivel a templomban, kelet-nyugati irányban, a templom középtengelyében nyitottak kutatóárkot, hogy az elbontott nyugati fal megtalálásával tisztázzák a templom középkori kiterjedését. A toronynak ebben az árokban csak a nyugati zárófalát találhatták volna meg. Ismerünk azonban ebbôl az idôbôl olyan tornyokat, amelyek nyugat felôl teljes szélességükben nyitottak voltak (Dobronhegy, Domonkosfa, Hegyhátszentjakab). Lehetséges továbbá az is, hogy a hajóba behúzott, támpilléres, torony volt a polai, amilyet például Vasboldogasszonyról vagy Zalaszentgyörgyrôl ismerünk. Erre utalnak a karzatnak a helyreállítási munkák során (2007 nyarán) véletlenül elôkerült nyomai. Amennyiben a jövôben mód nyílik a templomban régészeti kutatásra, ezt a szempontot is érdemes figyelembe venni. Valter 1970, 338. Valter 1970, 343. A kutatás eredményeirôl l. Vándor László: Újabb kutatások a becsehely-polai római katolikus templomnál. Mûemlékvédelem, 50. 2007. 36–42. Valter Ilona: Jelentés a Becsehely-Polán végzett ásatásról, 1966. Kézirat. KÖH Tervtár, ltsz. 710. A kutatási eredményekrôl bôvebben: Valter 1970, 335–343. Összefoglalóan, az emlékanyag összefüggéseivel: Valter Ilona: Árpád-kori téglatemplomok Nyugat-Dunántúlon. Budapest, 2004. Magam a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal tudományos munkatársaként mûködtem közre a felújítási és restaurálási munkákban 2006 ôszétôl

9.

10. 11.

12. 13.

14. 15. 16.

2008 nyaráig. A KÖH Mûemlékvédelmi Tudományos Intézetének részérôl dr. Lôvei Pál és dr. Bozóki Lajos mûvészettörténészekkel és Bíró László restaurátor kollégámmal, valamint Hernyák László mûemléki felügyelôvel együtt vettem részt a helyreállításban. A Vándor László által közölt felmérési rajz a záradéknál helyesbítésre szorul: a lemetszett sarkú és a hengertagokkal díszített téglák közötti ritmus ezen ugyanis mindenhol aabaa (két lemetszett sarkú tégla követ egy hengertagos téglát), nem ábrázolja tehát a záradéknál lévô ritmusváltást. Vándor 2007, 42. Mindez megfelel Valter Ilona megfigyeléseinek, aki tanulmányában a polai templomot stilárisan értékelhetô részletei alapján a nyugat-dunántúli falusi templomok csoportjába illeszti, és építését a XIII. század második felére keltezi. Valter 1970, 340–341. A motívum elôfordulásáról és Ják hatásáról l. bôvebben: Valter 2004, 103–110. Ják mellett megemlítendô a sopronhorpácsi templom ablaka, valamint az egykori szombathelyi vártemplom maradványai között szereplô, a jákihoz hasonló ablakkeret-töredékek. L. Lapidarium Hungaricum. Magyarország építészeti töredékeinek gyûjteménye. 6. Vas megye mûemlékeinek töredékei. 2. Szerk. Lôvei Pál. Budapest, 2002. 386.: 81.1. és 81.2. Mérhetô felülete 30 x 15 cm, vastagsága kb. 6 cm. Méretei tehát megegyeznek a középkori falazótéglákéval. Tölcsérbélletes ablaknyílásba helyezett, kezdetleges „fatokot” láthatunk a reichenau-unterzelli Szent György-templom kriptaablakaiban – nyilván ezekhez lehetett a legkönnyebben rögzíteni a nyílászárókat. Baktalórántházán, ahol a templom befalazott szentélyablakaiban középkori (XIII. századi?) üvegezés töredékeit találtak, a kör alakú „üvegszemeket” a szélesebb ablakban fakeret, a keskenyebben ólomsínek fogták össze. Vándor 2007, 42. A mérmû magyarországi megjelenésérôl l. Sedlmayr János: Magyarországi kora gótikus mérmûvek. Mûemlékvédelem, 42. 1998. 144–148. A transenna kifejezést gyûjtôfogalomként alkalmazzák általában minden áttört mintázatú kôlap megnevezésére, melyek funkciójukat tekintve lehetnek mellvédek, szentélyrekesztôk és egyéb rácsozatok is. A transenna mint nyílászáró korai történetérôl példákkal l.: Heinrich Holtzinger: Die altchristliche Architektur in systematischer Darstellung. Stuttgart, 1889.; Albrecht Haupt: Die älteste Baukunst der Germanen von der Völkerwanderung bis zu Karl der Grossen. Leipzig, 1909.; Paolo Verzone: L’arte preromanica in Liguria ed i rilievi decorativi dei secoli barbari. Torino, [1900]; Paolo Verzone: L’architettura religiosa dell’alto medio evo nell’Italia settentrionale. Torino, 1944.; Heinrich Gerhard Franz: Transannae als Fensterverschluss. Ihre Entwick-

401

17. 18. 19.

20. 21.

22.

23. 24.

25. 26.

lung von der frühchristlichen bis zur islamischer Zeit. Istanbuler Mitteilungen, 8. Tübingen, 1958. 65–81. Köszönetet mondok Buzás Gergelynek, aki felhívta figyelmemet a pécsi töredékre, és további hasznos tanácsokkal segítette a kutatást. Franz 1958, 70. Németországból és Franciaországból is ismerünk hasonló szerkezeteket: részletesebben l. Fensterverschluss. Reallexikon zur Deutschen Kunstgeschichte. Bd. VIII. München, 1987. 227–230. Továbbá: az echternachi St. Peter-templom és az edingeni plébániatemplom tornyának ablakai (mindkettô XII. sz. eleje); a schweinburgi vár fonatdíszes ikerablaka (XII. sz. közepe), Gelnhausen, Marienkirche, nyugati torony ablaka, XII. sz. vége. Heinrich Gerhard Franz: Die Fensterrose und ihre Vorgeschichte in der islamischen Baukunst. Zeitschrift für Kunstwissenschaft, 10. 1956. 1–22. Mivel a horvátországi transennák még nincsenek feldolgozva, ezek bemutatásakor csak alapvetô megállapításokra szorítkozom. A példákat Vladimir P. Goss: Predromanička arhitektura u Hrvatskoj. Pre-Romanesque Architecture In Croatia. Zagreb, 2006. c. munkájának fényképanyaga és Vjekoslav Jukič segítsége alapján válogattam. V. P. Goss és Vjekoslav Jukič segítségét ezúton is köszönöm. Egy ezekhez hasonló, velencei vagy dalmát eredetû transenna kapcsán jegyzi meg Heinrich Gerhard Franz, hogy talán ilyen ablakszerkezetek ismeretében tervezhette a chartres-i építômester a gótikus ablak prototípusát, a katedrális felsô gádorfalának hármas ablakcsoportját. Franz 1958, 70. Nem ezek a formai hasonlóságok alkotják az egyetlen érvet, ami alapján a szakirodalom a transennákat kapcsolatba hozza a gótikus mérmû kialakulásával. Értékelésükre ezért csak az egyes emlékek és építéstörténetük pontos ismeretében vállalkozhatunk. Pl. Szerbia: Milutin István király (1281–1321) donációs képei Gračanicában és Studenicában. Szent István szerb királyé (1321–1331) Dečaniban. Bulgária: Boiana, Kaloján szebasztokrátor donációs képe és narratív jelenetek (1259 után). Lehetséges, hogy kis, kör alakú nyílásokra való tagolás az üvegezéssel van kapcsolatban, ezekbe ugyanis könnyen illeszthettek üvegszemeket. Köszönöm D. Mezey Alice-nak, amiért felhívta figyelmemet erre az ablakra, és megosztotta velem az arra és a körablakokra vonatkozó megfigyeléseit.

402

27. A töredék eredetileg a szentélynégyzet északi falában volt. Jelenleg az erre szimmetrikusan kialakított déli ablakban is az ablakbetét másolatai vannak. Az eredeti töredékeket a jáki kôtárban ôrzik. 28. Hasonlóan archaikus, geometrikus mintázatú kôrácsokat Dubrovnikban például még a domonkosok XV. századi kerengôjében is alkalmaztak. Itt ez az ôsi motívum ekkor még mindig a mérmû alternatívájaként jelenik meg, ahogyan Szerbia XIV. századi kolostortemplomainak rózsaablakaiban is (Kalenic, Ljubostinja, Ravanica stb.) 29. Köszönöm Sarkadi Mártonnak, hogy felhívta figyelmemet erre az ablakra. 30. Franz 1958, 73. Erre példa a már említett schweinburgi vár ikerablaka is. 31. Szatmáriné Mihucz Ildikó: Középkori templomok Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Nyíregyháza, 2000. 17. 32. Baktalórántházán, a kibontott ablakokban a nyílászárók rekonstrukciója látható, az eredeti darabokat sokáig a templomban ôrizték, jelenleg a plébánia raktárában vannak, és sürgôs restaurálásra szorulnak. 33. Az így kirajzolódó szerkezet négy kör alakú, kereszt alakban elhelyezkedô nyílásból áll össze. A kisméretû, keresztet formázó körablakok nyugati homlokzaton való alkalmazása Isztriában és Dalmáciában is elterjedt volt. Bár ezeket általában egyetlen kôbôl faragták, nem zárhatjuk ki azt a lehetôséget sem, hogy a polai, X alakú kôelem az elpusztult nyugati homlokzat apró körablakának, vagy egy toronyablaknak az alkotórésze lehetett. Egy ilyen ablak feltételezése azonban újabb kérdéseket vet fel, amelyek további kutatást igényelnek. (Talán a Szentgotthárdon rekonstruált négy- vagy a gyulafehérvári háromkaréjos ablakhoz hasonló, kora gótikus nyílásforma miniatürizált, provinciális változata ez?). 34. Az ablak keleti szélén lévô tégla elhelyezkedését sajnos nem állt módomban tanulmányozni a fal bevakolása elôtt. 35. A keleti ablakot 2007 ôszén restaurálták, és homogén védôréteggel vonták be. Az egyes elemek felületei, érintkezési pontjai és a falszövettel való kapcsolatuk így a helyszínen most egyáltalán nem, vagy csak nehezen vizsgálható. A védôrétegre meszelés is kerül majd, ami az ablak egykori megjelenését idézi (a téglákon és a kôdarabon is találtunk ugyanis meszelésnyomokat). 36. A transennáknak a gótikus mérmû kialakulásában játszott szerepe máig nem tisztázott.

INTERJÚ Harangi Anna „NEKEM KELLENE A ’NEM’ GOMBOT NYOMNI EGY-EGY VÉDÉSI ÜGY KAPCSÁN” Interjú Nagyházi Csabával, a Magyar Mûtárgy- és Régiségkereskedôk Országos Szövetségének elnökével, aki delegált tagja a Kulturális Javak Bizottságának Hogyan és milyen indíttatások hatására került kapcsolatba a mûgyûjtéssel és a mûkereskedelemmel?

Nagyházi Csaba a magyarországi mûkereskedelem és jelenkori mûgyûjtés egyik kiemelkedô és meghatározó alakja. Nem a mûvészet, hanem a mûszaki tudományok területérôl érkezett, ifjúkori álma és szenvedélye az elektromosság volt, így eredeti foglakozása szerint villamosmérnök. Késôbb részben a szülôi ház hagyományait követve, részben felesége biztatására kezdett önálló vállalkozásba, és 1984-ben megnyitotta azóta is sikeresen mûködô aukciós galériáját. Idén karácsonykor lesz a Nagyházi Galériában a 150. mûvészeti aukció.

Hosszú, több szálon szövôdô ez a történet. Ha nagyon leegyszerûsíteném a választ, beleszülettem. Apám maga is híres éremgyûjtô volt, de egyéb régiségeket is gyûjtött: volt fegyvergyûjteménye, értékes vitrinjei, könyvszekrénye, a debreceni otthonunk elôszobájában egy vitrinben ôrizte az avar kori koponyacsontot és egy mamutlábszárcsontot. Ô és anyám, mûvelt emberek révén szép polgári környezetet teremtettek. A polgári miliô részben édesanyám hozománya volt, de apámnak is voltak értékes antik bútorai, maga is komoly, jegyzett éremgyûjtôként képviselte és szerettette meg velem és nôvéremmel a gyûjtés szenvedélyét. A nappaliban az asztal két végén ülve közösen hódoltunk saját szenvedélyünknek, míg ô a tallérés éremgyûjteményét rendezte, addig én az elektromos készülékek megszállottjaként szereltem az asztal másik végén. Apám erôs személyiség révén komoly gyûjtôi baráti kört alakított ki. Debreceni házunkba rendszeresen jöttek a hasonló érdeklôdésû emberek vendégségbe. Szakmai tekintélyét és hírnevét az is bizonyítja, hogy még Vitray Tamás sikeres portrémûsora, a „Csak ülök és mesélek” egyik adásába is meghívta ôt a Magyar Televízió akkori stábja. A mûkereskedelemmel is fiatalon és apám révén kerültem kapcsolatba. Érettségi után esti-levelezô tagozaton kezdtem meg villamosmérnöki tanulmányaimat a Budapesti Mûszaki Egyetemen. Három napot kellett Budapesten töltöttem, és apám megbízásából ilyenkor a BÁV pesti üzleteit kellett felkeresnem és „áruval” ellátnom ôket. Késôbb, mikor már magam is komolyan kezdtem foglalkoz-

403

ni a mûgyûjtéssel és kereskedéssel, gyakran gondoltam rá, mennyivel jobb szakmai helyzetben lehetnék, ha a hatévnyi egyetemi stúdiumaim idején nem mérnöki-mûszaki tudományokat, hanem mûvészettörténetet tanultam volna. S bár lehet, szakmailag egyszerûbben indult volna az életem, késôbb jöttem rá arra, hogy a mérnöki lét komoly társadalmi rangot és megbecsülést jelentett nekem, hisz a néprajzi tárgyak szerelmeseként és gyûjtése során mindig tisztelettel fogadtak a házukba a falusi emberek, másrészt az a precizitás, pontosság és alaposság, amit a mûszaki egyetem mérnöki stúdiumain keresztül neveltek belém, késôbb is nélkülözhetetlennek bizonyult. Mire megszereztem a mérnöki diplomámat, a néprajz szenvedélyemmé vált, és apám megbízásainak eredményeként magam is gyûjtô lettem. Ha jelezték az ismerôseim, hogy rábukkantak egy jó tárgyra, azonnal rohantam megnézni, és a kisebb-nagyobb külön munkáimból befolyt jövedelmet a néprajzi tárgyak megszerzésére fordítottam. Debrecen igazi gyûjtô város volt akkoriban is, s mivel Kolozsvár ugyanolyan távolságra volt Debrecentôl, mint Budapest, elindultam hát Erdély irányába, és folyamatos önképzéssel tanultam, és kerestem az értékes tárgyakat. Abban az idôben még nem kellett a hamisítványoktól tartani, autentikus, elsô kézbôl való gyûjtéseket végezhettem, és a népi hagyományokat ismerôktôl szerezhettem be a tárgyakat. Apám nagyon jó szakmai és baráti kapcsolatokat ápolt a Magyar Nemzeti Múzeum éremtárának és régészeti gyûjteményeinek munkatársaival, a Néprajzi Múzeum szakembereivel, nekem sem volt nehéz ezeket a kapcsolatokat továbbvinnem. Szakmai kapcsolat fûzött többek közt Csilléry Klárához, Kresz Máriához, Hoffer Tamáshoz, Gráfik Imréhez, akiktôl sok segítséget kaptam, szakkönyveket és a közös útjaink ismereteit, tôlük tanultam többek közt, hogy ha egy helyen nem tudtak semmit az adott néprajzi tárgyról az ott élôk, akkor ez jelezés volt arra is, hogy a tárgy nem saját környezetében található, kiszakított tárgy, eredete ettôl kezdve ismeretlen. A helyszíneken való gyûjtés és a tárgyakról szerzett ismertek fontos szerepet kapnak a szakmai fejlôdésben. Az ember így, autodidakta módon vált jó szemû gyûjtôvé. Hosszú éveken keresztül, mérnökként dolgozva, a gyûjtés-

404

sel foglalkoztam. Mérnökként Budapesten is belekerültem a fôvárosi körforgásba. Itt gazdagabb környezet fogadott, fel kellett venni a versenyt. S hogy a gyûjtés mellett legyen anyagi forrásom, elkezdtem a BÁVon keresztül kereskedni. A hatvanas, hetvenes években nagyon szigorú szabályok és fôleg tiltások jellemezték a BÁV-on kívüli mûkereskedést. Üzérkedésnek számított, ha valaki nem kereskedôi foglalkozást végezve, egyfajta termékbôl 10 darabnál többet bocsátott áruba. Így a család tagjait is be kellett vonni a gyûjtésbe. A gazdasági rendôrség figyelte a vásárlásokat és eladásokat, és azonnal „lebukott”, aki a megengedett határszámokat átlépte. Csak a jó kapcsolatok segíthették ki az embert. Külön törvény nem szabályozta a mûkereskedelmet, viszont a Legfelsôbb Bíróság egyik állásfoglalása alapján elnézték a gyûjtônek, ha saját gyûjteményét gyarapította ily módon, és ebben az összefüggésben bocsánatos tényként kezelték az egyébként bûntettnek minôsülô, üzérkedésnek tartott többletek felhalmozását. Ez az állapot és felfogás csak a nyolcvanas évek elejétôl kezdett megváltozni. Az új gazdasági mechanizmus programja fellazította a korábbi zárt, szocialista tervgazdálkodás rendszerét és az elsô mûkereskedôi engedélyt is hamarosan kiadták: Sallay András mûkorcsolya-világbajnokunknak, sporteredményeire való tekintettel. Hogyan lett gyûjtôbôl mûkereskedôvé? Saját szakmámban, a villamosmérnöki pályán túlképzés volt. Igaz, nekem megbecsült és elismert helyem volt, mégis úgy láttam, ezen a szakterületen egyre jobban beszûkülnek a lehetôségeim. Persze nem szakítottam rögtön korábbi hivatásommal, elôször csak kiváltottam a használtcikk-kereskedôi engedélyt, félállásban kezdtem az üzlettel foglalkozni. Nagy segítségemre volt társam és feleségem, Soóky Marietta is, aki kezdettôl fogva mellettem állt ebben a vállalkozásban, ô biztatott és bátorított. Már ekkor éreztük, hogy ennek az üzletnek van jövôje. Egy év múlva fölhagytam a korábbi mérnöki tevékenységemmel, és teljes munkaidômet az új vállalkozásnak szenteltem. 1984-ben nyitottuk meg elsô üzletünket a lakásunk garázsából kialakítva. A Járôr utca ekkor még a tér-

képen sem volt feltüntetve, annyira új volt, a János Kórháztól saját rendelésû táblákkal navigáltuk lakásunkig az érdeklôdô vevôket. Kezdetben néprajzi tárgyakat forgalmaztunk, késôbb ékszereket és ezüsttárgyakat. A festményeknek ekkor még a BÁV volt a fô forgalmazója, illetve az új szellem megjelenéseként egy kanadai magyar származású házaspár kezdett elsôként a BÁV mellett festményekkel foglakozni. A tulajdonos, és késôbb Pátzay Vilma vezette Mûgyûjtôk Galériája. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy eladás szempontjából az igazi nagy üzletet az árverések jelentik. Egyre nehezebb volt jó mûveket bolti eladásra beszerezni, a beadók árverésen akarták azokat eladni. Saját üzleti tapasztalatom is ebben erôsített meg, amikor is a Járôr utcai boltunkból nem tudtam sehogyan sem két Csontváry-festményt értékesíteni, beadtam a Kovács Lajos által vezetett Blitz Galéria egyik árverésére, ahol mindkét mû elkelt olyan áron, amennyiért korábban kínáltam. Felhasználva az összeget, sikerült a Balaton utcai üzlethelyiséget megszereznem. A városban megnyílt üzletek „ellátója” lettem. A magyarországi helyzet egyre nyitottabbá vált, megjelentek a külföldi nagy árverezôházak képviseletei is. Elsôként a Sotheby’s munkatársai kezdték a magyarországi kereskedést. Ön szerint hol és hogyan befolyásolta üzleti szempontokat figyelembe véve a folyamatokat a védettség intézménye? A külföldi képviseletek hatására megszûntek a túlzó árak, integrálódott a hazai piac az európai árakhoz. A magyar kiviteli jogszabályoknak köszönhetôen azonban az igazán értékes darabokat, ami valóban üzletet jelenthetett volna külföldön is, nem vihették ki magukkal külföldre. Általában tilalom alá estek. A Sotheby’s kirendeltségvezetôje, Soraya von Stubenberg megkeresett egy sok védett tárgyat tartalmazó, a Magyar Nemzeti Galériában letétként ôrzött, külföldi tulajdonban lévô gyûjtemény hazai elárverezése kapcsán. A tárgyak Kanadában élô tulajdonosa felajánlotta árverésre a Sotheby’s-nek a tárgyakat. Mivel azonban a gyûjtemény nagy része védett volt és kiviteli tilalom alá esett, magyarországi árverésen lehetett csak értékesíteni. Soraya megkeresett az ötlettel,

rendezzük meg közösen az árverést. Életünk elsô árverésébe mindenféle ilyen jellegû tapasztalat nélkül ugrottunk bele. Óriási volt az érdeklôdés. A védettség a vásárló szemszögébôl a jó minôséget, a kvalitásosabb mûveket jelenti, s mivel mozgása korlátozott, jóval alacsonyabb áron kelnek el még mindig, mint a nem védett darabok. Így a vevô aránylag alacsonyabb összegért juthat garantáltan jó mûhöz. A védettség mindig a magasabb mûvészi színvonalat, a jobb mûveket jelenti. Gyûjtôként én magam is rendelkezem védett mûvekkel, vallásos tárgyú festményeket és szobrokat gyûjtök. A piacon, a mi árverésünkön kelt el elôször rekord áron védett mû, Munkácsy Mihály: Dada címû festménye 10 millió forintért cserélt gazdát. 1984-ben még itthon, a nemzetközi mûkereskedelemhez viszonyítva nagyon alacsony nyomott árak voltak. Külföldre nehéz volt kivinni a mûveket eladás céljából is, így itthon kellett értékesíteni azokat, és lassan kezdtek nôni az itthoni mûtárgyak. Megindult egyfajta kereslet, és az árak rohamosan nôni kezdtek. A 90-es évekre az árak elszálltak, túlcsordultak. Mára újra visszaállt a reális értékrend, a hazai mûvészek felértékelôdtek, ma már itthon érnek a legtöbbet a magyar mûvészek, itt adnak a mûveikért a legtöbbet. Külföldön általában a magyar gyökerekkel rendelkezô gyûjtôk vásárolnak magyar mûvésztôl. Magyarországon viszont értékké váltak, megindult a felértékelôdés, és komoly kereslet alakult ki. Legtöbb festônk járt annak idején Nyugat-Európában, Párizsban, Münchenben, Berlinben, és ugyanolyan tehetségesek voltak, mint külföldi kortársaik. Melyek voltak mûkereskedôi pályafutásának igazi örömteli felfedezései és pillanatai? A Szépmûvészeti Múzeummal, a Magyar Nemzeti Galériával és a Néprajzi Múzeummal nagyon szoros, jó szakmai és gyûjtôi kapcsolatokat tudtam az elmúlt évtizedekben mûkereskedôként is kialakítani és ápolni. Örömteli pillanat, amikor ritka értékes darabokkal gyarapíthatjuk munkánkkal és közremûködésünkkel a hazai nagy múzeumokat. Segítô közremûködésemmel kerülhetett Ferenczy Károlynak egy korai szentendrei korszakából származó mûve a Ma-

405

gyar Nemzeti Galéria állandó kiállítására: én fedeztem fel Bécsben, a Burgban egy régiségvásár alkalmával egy osztrák mûkereskedônél, nem tudtam megvenni, de Soraya közremûködésnek köszönhetôen mégis kölcsönadták a mûvet egy árverésemre. Sajnos itthon nem kelt el, de a Magyar Nemzeti Galéria jelezte, hogy kikiáltási áron meg tudná venni. Vissza kellett vinnünk, végül Ausztriában egy kint élô barátunk segített a mûvet újból hazahozni, így jutalék nélkül kerülhetett a Magyar Nemzeti Galéria gyûjteményébe. Ma is látható az állandó kiállításon. A Tiziano-mû története egy igazi nagy elégtétel volt mindannyiunknak. Évente két és fél, háromezer tárgy fordul meg a kezünkben, az elmúlt 15 évben 150 árverést készítettünk elô, és ennek a munkának a során igazi partnereink voltak a múzeumok. Annak is nagyon örülök, hogy közremûködésünkkel került sokszor kikiáltási áron fô mû a Szépmûvészeti Múzeumba vagy a Magyar Nemzeti Galériába. A jó mû olcsón nem kelhet el. Az árverésen a tárgyak nyílt piacon kerülnek értékesítésre, az így kialakult árak lehetnek esetenként szubjektívek, de a valódi értékhatárok nálunk is, akárcsak Nyugat-Európa árverésein, 20-30 százalék eltérést mutatnak. Hogy a jelenlegi 100 milliós leütési árak mennyire tarthatóak, kérdéses. Megítélésem szerint ezek az árak irreálisak annak ellenére, hogy nyugat-európai kortársaik magasabb áron keltek el, viszont ezek a mûvészek jóval ismertebbek, mint a hazaiak. Mit jelent Önnek a Kulturális Javak Bizottságának tagsága és az ott végzendô szakmai feladat? A Kulturális Javak 7 tagú Bizottságába mint mûkereskedô, illetve mint a Mûtárgy- és Régiségkereskedôk Országos Szövetségének elnöke kaptam meghívást. Csupa múzeumi szakember mellé, a mûkereskedelem képviseletében delegáltak. Nekem kellene a „nem” gombot nyomni egy-egy védési ügy kapcsán – gondolhatná bárki. Ám abba a sajátos helyzetbe kerültem, hogy a tárgyalásra kerülô ügyek mûvei olyan speciális eseteket jelentenek, hogy eddig még alig akadt eset, ahol ezt a „nem” gombot nyomtam volna meg. Miközben a tanácskozás során állás-

406

pontom kialakításakor folyamatosan viaskodik bennem a gondolat, hogy egy olyan gazdasági helyzetben, amiben a mai magyarországi mûkincsállomány leledzik, amikor a nyugati tôkések mellényzsebbôl vehetik meg értékeinket, miközben a magyar történelem viharos századai is nyomot hagytak és veszteségeket, engedhetô-e a még meglévô értékeink kiáramlása? Úgy vélem, amíg nem tudunk Európa fejlettebb gazdasági szintjére jutni, szükséges a védettség intézményével is országhatárainkon belül tartani értékeinket. Amíg közgyûjteményeink egy alacsonyabb összegû mûvet sem tudnak vásárolni, ezzel is óvni szükséges mûkincseinket. Azokban az országokban van kevés védett tárgy, ahol az ország lakói és közgyûjteményei vásárolnak. Megítéléseim szerint a másik fonákság a magyar viszonyokban rejtôzik, hogy míg a múzeum nem tud értékesebb mûveket vásárolni, vannak olyan mûvek is a gyûjteményében, amelyek nem igazán értékesek. A kollektív bizalmatlanság az oka, hogy sok nyûgnek számító mûtôl nem tud akár értékesítés útján sem megszabadulni, és értékes mûvekkel gyarapítani saját gyûjteményeit. NAGYHÁZI CSABA 1944-ben született Debrecenben. 1962-ben érettségizett a Mechwart András Technikumban. Egyetemi tanulmányait a Mûszaki Egyetem villamosmérnöki szakán végezte, közben a Tokaji TV-állomáson technikusként dolgozott. 1978–81 között szakmérnöki továbbképzésben vett részt, és a Magyar Posta Rádió és Televízió Mûszaki Igazgatóságán mérnök. 1963-tól fôleg néprajzi emlékek kutatásával és gyûjtésével, 1984-tôl régiségkereskedéssel foglalkozik. Mivel minôségi áruval kívántak foglalkozni, megszervezték, hogy aukciós házzá alakuljanak. 1994. – Elsô árverés a jelenlegi üzlethelyiségben (Bp. V. ker., Balaton u. 8.) 1995. – Az Év Mûkereskedôje. 1997. – A megalakuló Magyar Mûtárgy- és Régiségkereskedôk Országos Szövetségének elnökévé választják. Fontosnak tartja a jó és folyamatos kapcsolat fenntartását a közgyûjteményekkel, a kiállítások és mûvészeti kiadványok támogatója. Nagyházi Csaba közremûködésével, galériája árveréseirôl és azon kívül is, több külföldi és magyar mester mûve került a budapesti múzeumokba, melyek közül jó néhány az állandó kiállításokon látható. A 2007-ben létrehozott Kulturális Javak Bizottsága tagja.

KIÁLLÍTÁS Reneszánsz részletek Kulturális Örökségvédelmi Hivatal pincegalériája 2008. november 5. – december 7. Rendezte: Köntzey Mercedes és Simon Magdolna A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Fényképtára és Tervtára, s ezt a jelenlévôknek aligha kell bizonygatni, hatalmas kincsesbánya a kutatók számára. Az e gyûjteményeket használó kollégák azonban igen sokáig pusztán dokumentumértékük miatt becsülték anyagukat. A nélkülözhetetlen és megkerülhetetlen háttérapparátust jelentette tanulmányaikhoz, mûemléki felméréseikhez. Az 1980-as évek második felétôl e gyûjtemények vezetôi, munkatársai világosan felismerték, hogy a gondjaikra bízott anyag olyan felbecsülhetetlen nemzeti örökséget képvisel, s olyan mûvészeti jelentôsége van, mely szakszerû védelmet kíván. G. Györffy

Katalin, Cs. Plank Ibolya, Laár Erika, V. Pogány Jolán, Bakó Zsuzsanna Ildikó, Bardoly István heroikus erôfeszítések és többéves kitartó, áldozatos munka után elérték, hogy az anyag egy része a korszerû muzeológiai követelményeknek megfelelôen klimatizált körülmények közé került, s naprakész számítógépes program segítségével kutatható. A fotográfiák elfoglalták méltó helyüket a mûvészeti mûfajok között. Könyvtárnyi hazai szakirodalom áll már rendelkezésre szinte minden területérôl; az épület és kôfaragványok fényképezési módszereirôl is. De a staffázs alakokkal benépesített felmérések, vázlatok is kikerültek a szimpla

Késmárk, Thököly-vár, Forberger Vilmos rajza, 1885 (KÖH Tervtár)

407

mûemléki rajz kategóriából. Jelentôsen hozzájárultak a XIX. század végének, a XX. század elejének árnyaltabb grafikatörténetéhez, s a korábban figyelemre sem méltatott, elfeledett alkotók, rajztanárok munkássága végre elismerést kapott. A szisztematikus rendszerezés és a korszerû állományvédelmi követelmények szigorú érvényesítése azonban azzal a következménnyel is együtt járt, hogy a rajzi lapok csak ritkán és igen rövid idôre kerülhetnek ki a nagyközönség elé. Szerencsére azonban idôrôl idôre kegyesek hozzánk a gyûjtemények szigorú ôrei, s jóvoltukból igényes, többnyire katalógussal is kísért, nívós bemutatókra is sor kerül. Elég, ha a Hollenzer László, Gerecze Péter, Petrik Albert, Divald Kornél, Könyöki József, idôsebb Storno Ferenc, Sztehlo Ottó munkásságát bemutató nagy sikerû kiállításokra utalok. Ez a hatalmas állomány nem csupán egyegy nagyobb életmû-kiállítás rendezését teszi lehetôvé, de módot ad tematikus bemutatókra is. Erre példa a jelen, fényképekkel és a hozzájuk kapcsolódó fölmérésekkel kísért, Könczey Mercedes és Simon Magdolna rendezte kamarakiállítás is. Erôsen szelektív válogatás, mondhatná a látogató.

Valóban így van, de ennek oka nem pusztán a helyhiány. A Tervtár és a Fényképtár reneszánsz dokumentumainak jelentôsebb hányadát ugyanis már láthatta a közönség ebben az esztendôben, mégpedig a Budapesti Történeti Múzeumban a Farbaky Péter, Spekner Enikô, Végh András rendezte Hunyadi Mátyás, a király, a Magyar Nemzeti Galériában a Mikó Árpád koncepciója szerint megvalósult Mátyás király öröksége és a sárospataki Rákóczi Múzeumban a J. Dankó Katalin és Tamás Edit rendezte A reneszánsz másodvirágzása a Perényiek és Rákócziak korában címû, néhány hónappal korábban bezárt kiállításokon, ahol a különféle fölmérési rajzok, falképmásolatok, vázlatok és tervek egyenrangú alkotásokként szerepeltek a XV–XVII. századi mûvek mellett. Nem csupán kiegészítették, értelmezték a látottakat, vagy pótolták a mára elpusztult mûveket, hanem tudománytörténeti jelentôségük is volt. Látleletet adtak a magyar mûemlékvédelemrôl is, hûen leképezve annak elsô korszakát, illetve fôbb vonulatát. A gondosan kiválogatott anyagból világosan kiderült, hogy a Mûemlékek Országos Bizottsága a XIX. század végén éppen a Hunyadi Mátyás uralkodásához, illetve az

Késmárk, Thököly-vár, Bruckner Ottó felvétele, 1910 körül (KÖH Fotótár)

408

azt követô évtizedekhez köthetô építészeti emlékek és mûalkotások megmentését tûzte ki elsôdleges céljául veszélyezettségük miatt, s hogy ez mennyire nem volt eltúlozva, bizonyítja a zömmel erdélyi és szepességi szász települések építészeti emlékeit fölvonultató jelen tárlat is, mely szervesen kapcsolódik e három kiállításhoz. Felsô-Magyarország, Partium és a Részek, Erdély késôi reneszánsz emlékei villannak fel, Krúdy Gyula Podolini kíséretetéhez hasonlóan, egy-egy pillanatra. Sgraffitóval díszített, négy saroktornyos várkastélyok, pártázatos harangtornyok, XV–XVI. századi díszesen faragott kapuk, városfalak, melyek a XIX. század negyvenes éveitôl a könyörtelen pusztulás szélére kerültek. E városok megkésett fejlôdésének legnagyobb akadálya ugyanis a középkori és reneszánsz fal- és bástyarendszerük volt, amelyek még eléggé ép állapotban érték meg a XIX. századot. Noha a falak és bástyák állapotát állandóan ellenôrizték, sôt néha még javítgatták is, fönntartásukat a lakosság már teljesen fölöslegesnek tartotta. Kutatásuk, úgy tûnik, a Reneszánsz Évtôl függetlenül is a „levegôben van”. Elég, ha csupán a Pamiatky a Múzea folyóirat 2007/4-es számára utalok, melyben egy szép kollekció mutatja be felvidéki emlékeit (Križanová, Éva: Renesančné portály na Slovensku. 16–20.). Az itt látható anyag ugyan valóban kevés, és szó szerint töredékes is, de annál több kérdést és problémát vet föl: történetit, urbanisztikait éppen úgy, mint mûemlékit és építészetit, nem utolsósorban pedig tudománytörténetit. Buda 1541-es elfoglalása után, az ország három részre szakadásával a reneszánsz stílus jellege átalakult, a térség vezetô szerepe megszûnt. A toszkán építészek helyett lombard mesterek érkeztek osztrák közvetítéssel, s megerôsödött a német és a lengyel hatás is. A folyamatos háborús helyzet miatt ismét fontossá vált a hadi építészet. A Magyar Királyságra a XVI. század közepén az osztrák közvetítéssel megjelenô késô reneszánsz manierista stílusjelenségei lesznek a jellemzôek. A nemesi építkezésekben megjelent az árkádos udvart körülölelô, sarkain bástyákkal megerôsített várkastély típusa (Sárvár). A Felvidék nyugati felén a reneszánsz stílus fejlôdése a Dunántúlhoz kapcsolódott.

Nagybicse, a Thurzó-kastély kéménye, 1900 körül (KÖH Fotótár) Itt a Szapolyai és Thurzó családok középkori várakat (Trencsén, Szepes és Árva) építtettek át, s tettek kényelmesebbé, gazdagítottak reneszánsz részletekkel. Az új építkezések legjelentôsebbike a XVI. század végi négy saroktornyos, erôdszerûen zárt nagybiccsei Thurzó-várkastély volt. Leghangsúlyosabb eleme a bejárat fölött emelkedô, a kor magyar építészetében aránylag ritka kaputorony. Udvarát árkádíves loggia övezi, magyar vezéreket és királyokat ábrázoló, a gróf Nádasdy Ferenc költségén 1664-ben kiadott Mausoleum […] nyomán készült falképekkel. A vitézekbôl azonban nemcsak a falakra, de még a kéményre is jutott. Nagybiccse mintaképpé vált. Nyomában több várkastély épült hengeres saroktoronnyal. Felsô-Magyarország keleti felén viszont az új stílusnak egy sajátosan helyi változata alakult ki. Az 1560-as évektôl megjelent a pártázat mint jellemzô építészeti elem.

409

Az itáliai eredetû, sziléziai és lengyel közvetítéssel terjedô forma emlékei gyorsan elterjedtek. A pártázatokat legtöbb esetben itáliai mesterek építették. Motívumai lombardiai és venetói eredetûek, melyek a keletfelvidéki várkastélyok igen dekoratív, festôi forma- és tömegelemévé váltak. Ezek a várkastélyok a megszokott négy sarokbástyás, árkádos belsô udvarú reneszánsz típus helyett kéttraktusos, udvar nélküli (Márkusfalva, Frics) vagy sarokbástya nélküli épületekre (Bethlenfalva) redukálódtak, sôt egyes épületeken a loggia már a külsô homlokzaton is megjelent (Alsómicsinye). A nagyôri reneszánsz kastélyt HorváthStansith Gergely (1558–1597) építtette. A máskusfalvit a Máriássy család. Zólyomlipcse várát 1567-tôl Rubigallus (Rothan) Pál, gazdag selmecbányai nemesember kapta zálogba az uralkodótól, majd 1572-ben – mivel Miksa király a kapott kölcsönt nem tudta neki visszafizetni – Lipcse várát és annak uradalmát neki adományozta. Rubigallus Pál több átalakítást végzett az épüleZólyomliocse, faragott ajtókeret a várban, 1878 (KÖH Tervtár)

410

ten. Ennek emlékét ôrzi az egyik terem ajtókerete, mely rusztikus formái alapján ítélve minden bizonnyal magyarországi mester mûve lehet. Az ajtófedeleket itt léckeretükben egymás fölött két-két hihetetlenül zömök s alján levélindás kandeláber oszlop tagolja, amelyek közül a felsôk fejezetét egy-egy kerubfej tetôzi be. Az ajtó homlokgerendáját sarkaiban rózsák, középsô részén három, spanyolos viseletû férfi mellképe díszíti; attikaszerû ormán, a párkányát tartó két csigás gyámkô között lekopott címer és nagy betûs felirat van: „Dominus protector Deus meus. Paul Rubigall A(rcis) C(omes). Anno 1573. Jar”. E mûvészet-földrajzilag is jól körülhatárolható, leginkább Szepesre és Sárosra kiterjedô épületegyüttes jellegzetes egyházi épülettípusa a templomok mellé állított, zömök harangtorony lett (Késmárk, Nagyôr, Ménhárd, Podolin, Poprád). A többnyire sgraffitóval díszített pártázatos típus formai és stiláris jegyei sokakat foglalkoztattak. Ez viszont Felsô-Magyarország reneszánsz épített örökségének kutatásához vezet el, mely néhány elszórt, helyi kezdeményezés után voltaképpen Myskovszky Viktor tevékenységével indult el az 1870-es években. Kutatómunkáját Divald Kornél folytatta tovább. A felmérésekbe idôvel bekapcsolódtak az építészhallgatók is. Így például a Felsô Építô Ipariskola diákjai is, akik Foerk Ernô vezetésével végezték vidéken a kötelezô nyári gyakorlatukat. Munkájuk eredményét néhány itt látható fölmérés jelzi. Az 1910-es években a topográfiai, mûvészettörténeti kutatások középpontjába került pártázatos stílus megjelölésére Kismarty-Lechner Jenô bevezette a „pártázatos reneszánsz” fogalmát. (Tanulmányok a lengyelországi és felsô-magyarországi reneszánsz építésrôl. Budapest, 1913; A pártázatos reneszánsz építés Magyarország határai körül. Budapest, 1915). Trianon után különösen divatos lett a téma, amit az is jól érzékeltet, hogy nem csupán az építészeti, mûvészettörténeti kutatásban jutott fôszerephez, hanem a korszak szépirodalmában és neoreneszánsz építészetében is, mindenekelôtt Sándy Gyula munkássága révén. De egyéb „hozadéka” is volt. Aligha kétséges, hogy ez az új terminológia inspirálta Balogh Jolánt, aki egy évtized múlva, a mára már úgyszintén erôsen meg-

kérdôjelezett „virágos reneszánsz” fogalmát alkotta meg az Erdély autochton fejlôdésében tapasztalható reneszánsz folyamatos továbbélésére. Az erdélyi késô reneszánsz a padovai tanultságú Báthory István fejedelemsége alatt érte el elsô csúcspontját. Ezt követôen a Bethlen-korszak és I. Rákóczi György fejedelemsége teremtett ismét lehetôséget kibontakozására. A kiállítás másik egysége ezt szeretné némiképp illusztrálni. A kastélyok világába kalauzol a szentbenedeki Korniss-kastély bejárata az elhíresült két unicornisszal. Egyiket jelen sorok elôadója 2005-ben már elhagyatottan egy bozótosban árválkodva látott viszont. Az Arad vármegyei Borosjenô négy saroktornyos vára az egyik legjelentôsebb végvár volt a XVI– XVII. században. A szilágysági Somlyó kastélyát a Báthoryak 1592-ben építették. 1600-ban Basta ostrommal foglalta el Báthory Zsigmondtól. 1703-ban a kurucok foglalták el. Kerítôfala ma már romos, de az emeletes épület épen áll, címeres kapujával együtt. A korszak városi építészetét Beszterce egyik lakóháza képviseli. Erdély egyházi emlékei közül a Barcaság legjelentôsebb templomerôdje, Prázsmár több felvételen is szerepel, melyet a XV. században jelentôsen átalakítottak. A megközelítôleg egyenlô szárú kereszt alaprajzú templom fölé tornyot, a szentély északi és déli falához egy-egy kápolnát emeltek, a templom köré pedig hármas védôfalrendszert építettek. A külsô védôfal a várost vette körül, a toronyból szétnézve még ma is fölismerhetôk az egykori város határai, amelyen belül a telkek és a házak is kisebbek voltak. A külsô falgyûrûbôl semmi sem maradt, a középsônek azonban még állnak részletei és a templom közelében két egykori védôtornya. Történelmi képek egy történelmi napon. Az ötven évvel korábbi, hazai drámai eseményekrôl aligha itt kell szólni, de arra viszont érdemes utalni, mert kevésbé köztudott, hogy az 1956. november 4-én Brassóban létrejött, s egy évvel késôbb kegyetlenül eltiport, Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége többek között a magyar múlt ezen épített örökségének megmentése érdekében alakult. (Elhangzott a kiállítás megnyitásán.)

ÉPÍTÉSZETI ÉVFORDULÓK 2009. Január 1.

11. 12.

14. 18. 19. 21.

24. Kerny Terézia

225 éve (1784) történt a soproni evangélikus templom felszentelése. 115 éve (1894) jelent meg a Közmunkatanács Építési Szabályzata és Budapest Építési Szabályzata. 35 éve (1974) halt meg ifj. PAULHEIM FERENC, egyebek közt a budapesti fedett lovarda (Tattersaal) tervezôje. 25 éve (1984) halt meg FODOR KÁROLY diplomadíjas, aki Gyôrben és környékén nagyon sok magasépítési és településrendezési tervet készített. 185 éve (1824) született KÜHNEL PÁL, az esztergomi prímási palota és a bazilika elsô variációjának tervezôje. 180 éve (1829) született FREY LAJOS, Baján, Budapesten dolgozó építész, Kauser Lipót és Gerster Kálmán társa. 80 éve (1929) született DR. ZÁDOR MIHÁLY egyetemi tanár, a mûv. tört. tudományok doktora, a magyar posztgraduális mûemlékvédelmi oktatás megszervezôje, szakíró. 70 éve (1939) halt meg BERZENCZEY DOMOKOS, Zenta majd Szeged város fômérnöke, városépítészeti szakíró. 170 éve (1839) született HENCZ LAJOS, Keszthelyen és környékén sokat alkotó építész, Bergh Károly társa. 105 éve (1904) halt meg SCHLAUCH IMRE, Pécsett mûködô építész, egyebek közt a Nádor Szálló alkotója. 90 éve (1919) született LACKO JÓZSEF felvidéki építész, a Pozsonyi Mûegyetem tanára. 145 éve (1864) született BAUMGARTEN SÁNDOR, aki Szegeden, Budapesten, Kecskeméten, Rozsnyón, Lôcsén, Marosvásárhelyen nagyon sok köz- és lakóépületet alkotott. 5 éve (2004) halt meg TÓTH JÁNOS építészmérnök, elôbb a honvédség, az ÉGSZI, majd a 43. sz. ÁÉV munkatársa, szakmai oktató. 75 éve (1934) halt meg YBL LAJOS, Ybl Miklós unokaöccse, sok köz- és la-

411

kóépület, köztük pl. a hódmezôvásárhelyi városháza tervezôje. 26. 75 éve (1934) halt meg FOERK ERNÔ építész, szakíró, mûemlék-restaurátor, tanár, egyebek közt a szegedi Fogadalmi templom tervezôje. 30. 15 éve (1994) halt meg MENDELE FERENC Ybl-díjas építész, sok mûemlék helyreállítója, az OMF, majd a Magyar Építészeti Múzeum igazgatója. Február 5.

135 éve (1874) született MORBITZER NÁNDOR, sok szecessziós lakó- és középület, köztük a kiskunfélegyházi városháza tervezôje. 115 éve (1894) történt a nyíregyházi színház (Alpár Ignác) ünnepélyes megnyitása. 6. 10 éve (1999) halt meg SZENTKIRÁLYI ZOLTÁN építész, egyetemi és mesteriskolai tanár, építészettörténeti szakíró. 9. 165 éve (1844) született PETSCHAUER GUSZTÁV, aki sok kései eklektikus lakó- és középületet (pl. a mai Pénzügyminisztérium) tervezett. 135 éve (1874) született KABDEBÓ GYULA, fôvárosi mûszaki tanácsos, szakíró, az 1910-1920. évi iskolaépítések kezdeményezôje. 10. 135 éve (1874) született PFEIFER JÓZSEF, a Diósgyôri Vasgyár építésze, lakóházak, középületek és az ottani templom tervezôje.

412

16. 15 éve (1994) halt meg ALTBACH OSZKÁR egri építész. 21. 10 éve (1999) halt meg MARCSINÁK ANTAL DR. egyetemi tanár, a mezôgazdasági építészet jeles oktatója, nagyon sok mezôgazdasági épület tervezôje. 22. 20 éve (1989) halt meg RÁCZ GYÖRGY Ybl-díjas építész, a CIAM magyar csoportjának alapító tagja, késôbb az IPARTERV tervezôje, sok ipari épület és lakóház alkotója. 23. 140 éve (1869) született RAICHLE J. FERENC, a hazai szecesszió kiemelkedô alkotója, a Vajdaság számtalan közés lakóépületének tervezôje. 24. 95 éve (1914) halt meg HUBERT JÓZSEF, az Osztrák-Magyar Bank 32 fiókjának, a kassai vasútállomásnak, a bajmóci (ma Bojnice) várkastély átépítésének tervezôje. 40 éve (1969) halt meg KÖRMENDY NÁNDOR, Greguss Ágost-díjas, aki a két világháború között nagyon sok lakóházat, köz- és ipari épületet, templomot tervezett. 25. 85 éve (1924) született NOVÁK PÉTER Ybl-díjas városrendezô építész, a VÁTI irodavezetôje. 28. 115 éve (1894) született KÖRMENDY NÁNDOR, Greguss Ágost-díjas, aki a két világháború között nagyon sok lakóházat, köz- és ipari épületet, templomot tervezett. Összeállította: Ágostházi László