Nagy Emma
Megszólítás és köszönés A kölcsönös tisztelet és egymás megbecsülésének jele, az alá-, fölé-, vagy mellérendeltségi viszony a mindennapi életben legjobban az egymás megszólításában fejeződik ki. A század elején nagyszüleink házastársi viszonyát az alárendeltség jellemezte. A ház ura tegezte a feleségét és a gyermekeit, őt viszont mindenki magázta. Nem is magázta, hanem kied-ezte. Ennek igen mélyre nyúlnak a társadalmi, társadalomlélektani gyökerei. A férfi és a nő közti kapcsolatban fölé-alárendeltségű viszony uralkodott, és ez a családon kívül is érvényesült. Ez csak a női egyenjogúság (emancipáció) erősödésével változott meg. A kend szó az elbeszélésekből volt ismeretes, Szenterzsébeten a kijed, keed volt a használatban. A feleségek nem is használták a férjem szót, helyette az uram fordult elő beszédükben. Ez is bizonyítja a ház urának a hegemóniáját, azt, hogy mindenben az ő szava volt a döntő. A szüleim a templomból hazatérve azt mondták nagyanyámnak: – Kijednek is részt adjon Isten a könyörgésből! Az alárendeltségi viszony lazulásával a kijed szó kikopott a közhasználatból. A passzív szókincsünkben több változatban is megmaradt: kend, kelmed, őkelme (őkeme), kigyelmed (kigyelmöd). Ezt a kifejezést a maga szó, a magázás vette át, hosszas folyamat eredményeként, amelyet szintén az akkori körülmények határoztak meg. Ismert tény az, hogy a század derekáig Szenterzsébeten még mindig sokgyermekes családok voltak. Amelyik családban 7–8 gyermek született, ott a legnagyobb és a legkisebb között 15–18 év
különbség is lehetett. A kicsiknek a nagyobb testvéreket is magázni kellett, bátyámnak vagy nénémnek szólítani. Az én szüleim is, akik a század első éveitől a 80-as évekig éltek, kijedezték a szüleiket, a nagyobb testvéreiket pedig bátyámnak és nénémnek szólították. Minket, gyermekeket tegeztek, mi magáztuk őket, ők egymás között tegeződtek. A házastársak közötti tegeződés – az egyszerű embereknél – valószínűleg a két világháború között indult el. A falusi értelmiség soraiban a magázódás megmaradt még egy ideig. A második világháború után elterjedt a tegeződés testvérek között is. Tágabb közösségekben, napjainkban is természetesen keveredik az önözés, magázás és tegezés. A nők munkába állásával, az egyenjogúság kialakulásával fokozatosan megszűnt a házastársak közötti magázódás. Ma tegezik a gyermekek a szülőket is, sőt a legtöbb családban a nagyszülőket is. A faluközösség tagjainak egymáshoz való viszonyulását a köszönésekkel és az egymás iránt tanúsított érdeklődéssel lehet lemérni. A leggyakoribb köszönések: – Isten áldja! – Adjon Isten! – Jónapot, jóreggelt, jóestét (adjon Isten)! Általában amilyen a köszönés, olyan a fogadás is. („Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten” – közmondás szerint is) Az általánosan elfogadott szabály szerint a fiatalabb köszön előbb az idősebbnek. A mezei útról is illett beköszönni, kiabálva a távolabb dolgozóknak és valamit kérdezni.
– Adjon Isten, na jó szárad-é a széna? – Igen hála Istennek, hát tük hova möntök? – Csak eheré Szénásfődbe kápáni! – Isten segítse a munkájokban! Az ilyen köszönéses beszélgetéseknek nem a szószaporítás volt a célja, hanem szerepük volt abban is, hogy a határban szétszórtan dolgozó emberek tudjanak egymás hollétéről. Szenterzsébeten mindenki köszönt az úton mindenkinek. Az addig soha nem látott idegennek is köszöntek. „Adjon Isten!”-nel köszöntötték a méltóságos báró urat és a méltóságos bárónét, valamint a tiszteletes urat, tiszteletes asszonyt, a tanító urat és a tanítóné asszonyt is. Az 1960-as évek után, a pedagógusok számának a növekedésével a bácsi és néni lett az őket megtisztelő megszólítás, bármennyire is fiatalok voltak. Megtisztelőnek számít, mert a helybeli férfinak „bá”, az asszonynak „nén” a megszólítása. Falun teljesen megszokott volt a „maga” megszólítás, ami ugyanakkor városi környezetben nem tűnt túl udvariasnak. Érdemes megjegyezni, hogy a század második felének romániai diktatúrájában a hatalom megpróbálta betiltani az „úr” megszólítást. Ehelyett az „elvtárs” vagy a „polgártárs” volt megengedett. A falu népe ezt természetesen sosem tartotta be, hiszen egy tájnyelvet, a kialakult megszólítási formákat nem lehet rendelettel megváltoztatni. Ha az akkoriban Szenterzsébetre látogató idegen felhívta rá a figyelmet, hogy ne úrnak, hanem elvtársnak szólítsák, akkor előfordult, hogy utána „elvtárs úr”-nak szólították az illetőt. A XX. század vége felé a „kezét csókolom” köszönés jött divatba tanult nők megtisztelésére. – Kezicsókolom, tanító néni. – Szervusz fiam.
Bármennyire is sekélyek a szenterzsébeti patakok, mégis sok víz lefolyt rajtuk az „Isten áldja kijedöt édösanyám!” köszönéstől a „szia anyu” SMS-ig. Rokonsági megnevezések változása nemzedékenként Családi, rokoni kapcsolat anya (anyós)
I. nemzedék
édösanyám, ányámasszony, ányám ápám, édösápám apa (após) fiútestvér: nagy, bátyom écsém kicsi néném leánytestvér: húgom nagy, kicsi ányámasszony, nagyanya ányám (anyós) nagyapa (após) ápámuram szülők testvérei bátyom, néném, ángyom, sógor és azok felesége, férje onokabátyám szülők onokaécsém testvéreinek fiúgyermekei onokanéném szülők onokahúgom testvéreinek leánygyermekei
II. nemzedék
III. nemzedék
étsányám
anyja, anyu
étsápám nevén szólítva
nannó, nannyó
apja, apu nevén szólítva, tesó nevén szólítva, tesó mama, nagyi
apó, ápám bátyom, néném, ángyom, sógor
tata bátyja, bácsi, ángyi, néni
onokatestvér, nevükön szólítva onokatestvér, nevükön szólítva
unokatesó, nevükön szólítva unokatesó, nevükön szólítva
nevén szólítva
Örömapa és örömanya azon szülők megnevezése, akik gyermekei eljegyezték egymást. A megnevezést a lakodalom végéig használták. A szülők apatársnak és anyatársnak szólítják egymást, miután a gyermekeik megesküdnek. A szülők a gyermekeik keresztszüleit komámuram, komámasszony, illetve koma és kománé-nak hívják. A szülők a gyermekeik keresztelésére több házaspárt is meghívtak keresztszülőknek. Főleg a
század első felében használták az oldalkoma (odalkoma) kifejezést azon keresztszülőkre, akik a keresztelés pillanatában nem tartották a megkeresztelendő gyermeket a kezükben. A „koma” szó jelentése a tájnyelvben nagyon kibővült, azt is jelenti (néha tréfásan), hogy barát, haver, közeli jó ismerős. Az én komám sohase hagyott ingömöt cserbe. A gyermekek a keresztszülőket így szólítják: körösztapám, körösztanyám. A keresztszülők a keresztgyermekeiket sok esetben egyszerűen „köröszt”-nek hívták. Forrás Nagy Emma: Székelyszenterzsébet tájnyelve a XX. században. ProPrint Könyvkiadó, Csíkszereda, 2012.
