Amikor útnak indultak, a domb tetején már kigyúltak az első fények. Imbolygó lámpások mutatták az emberek útját, egyik-másik hátán még kivehető volt, a tüskés, sötét folt, az esti örömtűz rőzséje. Közeledett Szent Iván éjjele. Jemima merev ujjaival megpróbálta begombolni a szélben csapkodó kabátját, de túl apróknak tűntek a gombok. Egy pillanatra becsukta a szemét, mielőtt a lépcső felé indult volna, és hagyta, hogy az esti szél szavakat sugdosson a fülébe. Soha nem értette őket ilyen tisztán… A kocsis aznap estére pipacsot tűzött a kabátjára, és még a szokásosnál is lassabban hajtott, amint elérték a külváros jellegzetes vörös kőpilléreit. Azt rebesgették, hogy a hatalmas oszlopokat még az óriások emelték a Lore folyó völgyébe, azzal a céllal, hogy a várost
Megjegyzés [B1]: Formázás: olvashatóbb egy szöveg, ha a bekezdések behúzással indulnak, és lágy enter helyett kemény van. Megjegyzés [B2]: Kinek a hátán? Megjegyzés [B3]: Még nem tudom, mennyire tartozik a fantasztikumba ez a mű, de itt máris elbizonytalanodtam, hogy néhány gally akadt a ruhára, vagy ezek fura lények. Megjegyzés [B4]: Ez jó, máris felkelti az érdeklődést. (x) Megjegyzés [B5]: Pont ez az a virág, amit nem szokták ruhára tűzni, mert nagyon hamar elfonnyad.
védelmezzék, de pár száz évvel később csak a kereskedők használták őket, oda ragasztgatták a plakátjaikat, amiket most a szél tovahordott. A Rochilde család csendben ülte végig az utat, noha körülöttük mintha felbolydult volna az egész világ. Jemima ökölbe szorította a kezét, mutató ujján felragyogott a nagykorúságát
Megjegyzés [B6]: Fentebb Jemima mondatánál jelezni kéne, hogy kimegy egy épületből, és beül a batárba. (Ha jól értem)
jelképező vörös köves gyűrű. Még soha nem akart ennyire varázsolni, de ha ismert volna olyan bűbájt, ami a világot kívül rekeszti, akkor sem tehetett semmit. Szomorúan megcsóválta
Megjegyzés [B7]: x
a fejét: egyetlen varázslat sem versenyezhet a sült alma illatával.
Megjegyzés [B8]: Ugrasz egy gondolatot.
Az utakon maskarás gyerekek szaladgáltak, a folyóparton a csillagokat bámuló, réveteg vízköpők foglalták el az andalgó szerelmespárok helyét, az utcasarkokon tűznyelők állítottak tréfás szikrázó sorompókat. Ahogy elértek a várostér sarkára, a lovak gyorsabban ügettek. Jemima látta, ahogy a városháza mellett a maskarás diákok szétrúgták az épülő máglyát,
Megjegyzés [B9]: Egy mű eleje mindig a világ megalapozása. Ha ezt az igét használod, akkor az olvasó igenis mozgó, élő vízköpőkre asszociál. (Kivéve, ha biztosan tudja, hogy nem fantasztikumot olvas)
annyira hevesen gyakorolták az esti mutatványt, és ahogy elhaladtak a szatócsbolt kirakata előtt, még elcsípte, ahogy az eladók gömbgyertyákkal világítják meg a színes vásznakat. Árnyat csak egyet látott, de hátrahőkölt, amint megpillantotta.
Megjegyzés [B10]: x
A kocsi áthajtott a Barrows híd zárókövein, ezek is hatalmasok voltak, csak szürkék, melyekamik elnyelik és magába szívják a napsugarakat, és a hintó bakkant egy nagyot. Jemima feljajdult, annyira beverte a fejét, a mellette ülő Agatha néni pedig felriadt a
Megjegyzés [B11]: zökkent (A bakkant nagyon ritkán használt szó, az elejébe még ne tedd bele. Be kell húzni az olvasót a történetbe.)
szunyókálásból. – Mi az? Mi az? Csak nem megérkeztünk? Folyton elromlottbedöglött Agatha néni hallókészüléke, így inkább elmutogatták neki, hogy várnia kell a kiszállással. A Temető-Park külső körén túl automobilok állták el az utat. Mr. Rochilde morgolódott, az autók tülköltek, Saskia, Jemima kóbor macskához hasonlító, csapott fejű cirmosa álmatagon dorombolt a lány ölében. Jemima számolni kezdtem a pillanatokat. Egy: ahogy apja, felhúzza a szemöldökét, és az
Megjegyzés [B12]: Ne használj szlenget, ebbe a szövegbe nem illik. bele.
Megjegyzés [B13]: Kicsit fura név. (A kötőjel nem kell bele.)
ölébe ejti a monokliját. Kettő: Saskia körme átlyukasztja a fekete batisztszoknyáját. Három: gólyalábas emberek haladnak el a lovaskocsi előtt; az egyikük kezével ráver az utastér tetejére, és fülsértő zajt okoz a kerepelőjével. Négy: mindannyian a fülükhöz kapnak. Saskia prüsszögni kezd, aztán mintha kutya lenne, morog. A távolban egyre fényesebben ragyogtak a narancssárga lánggal égő tüzek, az egyik hirtelen magasra nyúlt, mintha szél kapott volna belé. A Temető Park fűzfái megnyúltak az árnyékokkal, a patak halkan csobogott, a város zaja messzinek hatott. Mindig is ez a nap volt Emily Boons kedvence, ennél szebb búcsúztatót nem kaphatott. Mrs. Rochilde fekete fátylát igazgatta az arca előtt, majd a lányára pillantott: – Drágám, – mondta elnyújtott, gőgös hangon –, zárd be a macskát, mielőtt elrohan. Jemima bólintott, Saskia imádta a gnómokat kergetni.
Megjegyzés [B14]: x
Átjutottak a park belső körébe, melyet széles kovácsoltvas kapuk és kőfalak választottak el a régi parktól. Itt volt az igazi temető, a szobrokkal és örök-fákkal teli sírpark. A kőfalak mentén mindenütt csillogó üvegmécsesek égtek. Legtöbbjük fehéren villogott, de volt
Megjegyzés [B15]: Ha fafajta, akkor örökfa, egyben. (x)
közöttük pár vörös és sárga fényű is. Nem találkoztak sok vízköpővel, egyik- másik a sírkert vaskapuján ordítozott – amikor a kocsi elhajtott mellettük, a karbantartók épp egy felmosófával próbáltak leütni őket. Pár a
Megjegyzés [B16]: szuper A mondat is jó, élő, és a hangoskodó vízköpők is jó kép.
Szent Tölgy ágain dudorászott, de a többségük úgy látszott a piactérre vagy a folyópartra szökött. – Te búcsúzol először – Agatha néni úgy mondta ki ezt a pár szót, hogy Jemima beleremegett. – Em így szerette volna. A lány grimaszolt egy nagyot. Hisz’ mit is várt volna Em nénitől, aki szerint minden nehézség csak egy kihívás. Csakhogy közel száz ember előtt, hogy lehetne belőle jó boszorkány, ha már akkor sem tudja végrehajtani a legegyszerűbb bűbájt, ha csak ketten is nézik? – Természetesen úgy lesz, ahogy azt Emily akarta – szólt közbe Mrs. Rochilde. – Emily mindig is Jemimát szerette a legjobban. Úgy illendő, ha ő búcsúztatja elsőként. A lány a macskájára nézett, aki helyette is ásított. Nem akart megint az anyjával veszekedni, elegendő siker volt az is, hogy elhozhatta a temetésre Saskiát. De miután megállt a kocsi, Jemima rémülten figyelte, ahogy az állat őrjöngeni kezd. – Elég ebből – kiáltotta, miközben felemelte a kapálódzó macskát. – Ott vár egy csomó ember! Ott van Em néni, utoljára! Érted, utoljára van velünk! Nem teheted meg, hogy hisztizel, meg prüszkölsz, meg rúgsz!
Megjegyzés [B17]: Itt írd le, mit tesz, ne a párbeszédben.
Saskia megmerevedett, pupillája kitágult. Jemima tudta, hogy megnyerte a csatát, és a póráz után nyúlt. Amint kiléptek a kocsiból, a lányt megcsapta a sírkert hűvössége. A gyászszertartásokat általában éjjelente tartották, nagynénje viszont volt olyan konok, hogy egy levélben leírta búcsúztatójának minden egyes részletét. Nem akart hatalmas virágállványokat, sem örökmécseseket a Szent Tölgy köré. Nem akarta, hogy mikor távozik, már ne látszódjon a nap. Jemima az utolsó bíbor felhőket kereste, de már nem voltak az égen. – Úgy sajnálom, Em – motyogta. – Elkéstünk. Megpróbálta elhessegetni az emlékeket, amikor nagynénje a pillanatokról mesélt. – Azokat gyűjtsd össze, – mondta mindig – , ami idebent megmarad – kopogotatott a lány fejére, de akkorát, hogy az majdnem eldőlt. A gyászpavilon cirkás aranymotívumai lustán tekergőztek a gyászoló tömeg felett. A nyári
Megjegyzés [B18]: koppantott (ha egyszer teszi)
Megjegyzés [B19]: cikornyás?
vadvirágok illata összekeveredett a búcsúztatáskor használt füstölőkkel. A koporsó két oldalán álló emberek olyan mereven bámultak, mintha csak viaszbábuk lennének. Maga a szertartás, melyet egy apró, cingár, ezüstbajszos pap celebrált, hamar véget ért. Aztán két, hasonlóan apró embereke becipelte Em ősrégi gramofonját – nem bírták megemelni, így a gyászolóknak is segítenie kellett –, és miután beindították, a szerkezet karcos hangjától ijedtükben felröppentek a varjak. A rekviem kétszer olyan hosszú volt, mint amilyen lenni szokott. Jemima pontosan tudta, hiszen mérte az óráján. De az is véget ért egyszer, és az égen felragyogtak az első csillagok. Búcsúzni kellett, hát Jemima elindult elköszönni. Csak két szót írt az ezüstösen derengő cédulára indulás előtt reggel. Most legszívesebben toporzékolni tudott volna, hogy hagyjanak időt, hagy írjon tele még négy lapot. Odaállt a sír elé, és nem törődve a tömeggel és varázslással, kihajtogatta a markában szorongatott indigópapírt. – Örülök, hogy megismerhettelek – motyogta az előírt szöveget, aztán a tűz felé dobta az utolsó levelét. – Kérlek, maradj mindig velem – suttogta az ezüstös lángokkal égő papírdarab felé. Nagyon szeretlek, hiányozni fogsz.
Megjegyzés [B20]: jobb a hadd
Első fejezet ami egy nagy vitáról és egy ódon tornyos házról szól…
A királyi jogtanácsos hosszú percekig zörgött a papírokkal, aztán szúrós szemmel végigpásztázta az egybegyűlteket. Csönd volt, csak a sötét mahagóni bútorok roppantak olykor egy nagyot, amik hallatánnyomán az idős matrónák egyik-másika ijedten sikoltott egyet. – Húsz percet sem bírnak ki anélkül, hogy ne ők lennének a középpontban - magyarázta Jemimának Agatha néni. A hagyományokhoz hűen minden hölgy fekete kalapot és fehér kesztyűt viselt, és bár a férfiak levették a cilindereiket, a terem behajtott spalettái mögül beszűrődő fény nem volt elég arra, hogy a későn érkezők számba vehessék, kiket hívtak meg. Jemima az utolsó sorban ült, nagynénjével késve érkezett, és épp azon törte a fejét, hogyan juthatnak előre, amikor a királyi kamara ügyvédje köszörülni kezdte a torkát. Jemima megpróbálta megfigyelni a férfit, a női cilinderek és hatalmas gyászkalapok sorain át, de a legnagyobb igyekezetére sem tudott elérni többet, minthogy a nagytekintélyű ügyvéd parókájának bal szegletét meglássa. Az is több mint a semmi, gondolta, és erősen erre az apró, fehér pontra koncentrált. – Tisztelt egybegyűltek! – csendült fel végre az ügyvéd várva várt morózus hangja. – Azért vagyunk itt, hogy… – Hihetetlen. Húsz perc után végre elkezdte a beszédét – kommentálta Agatha néni, miközben Jemima összehúzta magát. Az első sorokból páran rosszallóan hátranéztek, és pisszegtek. egy nagyot. Agatha néni hajlamos volt elfelejteni, hogy mások nem hordanak hallókészüléket, így még hangosabban visszahorkantott. – Látod, Jemima, ez a királyi akárkicsoda még mindig ugyanazt a kopott parókát hordja, mint régen. Megismerem, ahogy a bal sarka pödörödik. A jogtanácsos megköszörülte a torkát. – Azért vagyunk itt tehát – kezdte újra – hogy… – Összekössük, ezt a két embert…, oh, bocsánat, az más alkalom – szólalt meg újra valaki, közvetlenül a lány háta mögött.
Megjegyzés [B21]: túl erős kifejezés
Jemima felnyögött, amikor felismerte a közbeszóló hangját. Bosszúságára a cilinderes kalaprengeteg szétnyílt, és ott találta magát a görnyedt hátú, fehér parókás jogtudós szigorú tekintete előtt. – Áh, Robert az! – kiabálta Agatha örömmel, amikor ő is körbenézett, mire a lány erőszakkal kivette a hallócsövet a néni kezéből. Robert Palma, Emily nővérének távoli unokaöccse volt. A gazdag vidéki család, s főképp annak nagyravágyó fiai már régóta megjelentek a nagyobb londoni eseményeken, s bár a többség véleménye szerint a vagyon reményében jártak Emily nyakára, Jemima tudta, hogy a felső sussexi Richmond ág csupán unatkozott. Robert példának okán, aki az előbbi megjegyzést tette, már Londont is megunta, és az volt minden vágya, hogy megmutassa magát – így vagy úgy – a nagyvilágnak. Jemima arrébb mozdította a székét, hogy még véletlenül se legyen Robert közelében. A szék nagyot nyikordult, és a fiú nevetni kezdett.
Nyelvileg jó a szöveg, és tetszett a két tájszó is benne (bakkant, cirka… csak tedd későbbre az ilyet). Jók a leírások, színesek-szagosak, és élnek a képek is. Az s betű érdekes kérdés, mert a zsánerirodalomban van olyan írás, ahol stíluselem, de sok helyen inkább művészieskedőnek hat. Itt sem javítottam mindenhol, csak ha zavarta a fülemet. (Szubjektív dolog, és amúgy nem hiba az s betű sem.) A nyelvi pontosságot kicsit lehetne csiszolni. Az első mondat után direkt nem olvastam tovább, hanem inkább jeleztem az aktuális gondolatokat, mert az olvasó is így halad. Aki erősen vizuális, azt az első fél oldal nem behúzza a történetbe, hanem megzavarja, erre figyelj oda. A háttérvilág nagyon érdekes, ha jól sejtem, ez urban fantasy lesz kb. a XX. század elején élő szereplőkkel, legalábbis a batár, autó és hallókészülék erre utalt. A vízköpők nagyon felcsigázták a kíváncsiságomat, már az első említéskor érdemes ráerősíteni a hatásra, és egyértelművé tenni, hogy ott nem szókép van. Az elején jelöltem x-szel az apró horgokat, hogy lásd, hol utalsz másra, ezzel felkeltve a kíváncsiságot. A horgok jó dolgok, mert ez vonja be az olvasót, de nem biztos, hogy több kicsit érdemes használni (akkor talajtalanná válhat a szöveg), néha egy nagy, erős célzás jobban működik. A karakterek még nem egyértelműek ennyiből, de már most jellegzetesek, és jól elkülöníthetők. Összességében ez egy jól induló írás, szeretettel várom regénypályázatra. -vb-
