MÉG MINDIG Még mindig gyermek vagyok emlékemben Még mindig visszajárok képzeletben Oda, hol kezdődött életem Oda, hol szerettek s szerettem. Emlékeink a lelkünk bugyraiban élnek. Oda fészkelték be magukat. Onnan törnek elő egy szó, egy hely, vagy akár egy villanásnyi fénysugár hatására. Képzeletbeli látomásom olyan tiszta képet állít elém, mintha a történések sorozata éppen e pillanatban zajlana és nem évekkel ezelőtt. Kis, falusi, sarokra épített házikóban a két drága szülő, immár megfehéredett koronával fejükön különleges nap előtt állva, végzik a megszokott tevékenységüket. Én, mint gyermekkoromban, kisajátítván az egykori kisszobámat, titokban figyelemmel kísérhetem mindazt, ami körülöttem történik. Alig pirkad a hajnal, a kitárt oldalablakon keresztül a játékos szellőcske meg-meg lebbenti a függönyöket, miközben belopózik hozzám, egészen az orromig szökik a kertben nyiladozó virágok illata. Hallom a turbékoló galambokat, amint egyike éppen csak megszólal, mire a többi csicsergő madárkák felelgetnek rája. Kis idő múltán már egész hajnali koncert alakul ki a sokféle hangból, melyet egy láthatatlan karmester vezényel, teljes összhanggá alakítva azt. Valami kényszer folytán, ágyamból kikelve, mintha földbe gyökerezett volna a lábam, ott állok a kis ablak függönye mögött s látom amint az első tétova napsugár megvillan a fák lombjai között, majd el is tűnik. A virágoskert lakói szirmukon és leveleiken gyöngy-harmattal várják a csiklandozó napsugarakat, melyek nyomán a gyöngyház cseppek eltűnnek, és a viruló, illatozó szirmok, levelek üdeségét biztosítják. A játszi szellőcske is megjelenik és átsuhan minden virágszálon, bokrok, fák levelein, megsimogatva azokat. Hatására, köszönetként vissza bólogatnak azok, hiszen ez a párbeszéd közöttük már régi keletű, megszokott dolog. Ők szavak nélkül is értik egymást. Az utca felől hangos dudaszó hangzik, mintegy jelzés az ott lakók számára, kiknek tehenecskéjük már megfejve várja a legelőre indulást, ahol társaikkal töltik a napot. A gazdák időben útnak engedik őket, rábízva a gulyás, azaz a csordás felelősségteljes gondozására az esti hazatérésükig, aki figyelmesen a legelőre tereli őket, legelés közben megitatja a gémes kútból merített és a hosszú vályúba csurgatott friss, hideg vízzel. Óra nélkül is pontosan ismeri úgy a gulyás, mint a tehenek a hazaindulás idejét, ugyanúgy, mint a gazdák az állataikkal való folytonos törődés pillanatait. Elgondolom, hogy abban a „marha fejben” honnan az a képesség, hogy pontosan hazataláljon, ismerve utcáját, házszámát, sőt az udvar hátsó kapuját is. Amint megérkezik, a megfelelő jellegzetes bőgéssel jelzi azt és kéri bebocsájtását. Tudja, hogy ez az ő „etikett” szabálya, ami csakis reá vonatkozik, hát miért is ne felelne meg ennek is, hiszen ő még többre is képes! Ugyanez kissé későbben lejátszódik a disznók esetében is, ahol a kanász jár el hasonlóképpen. Magamba szívom ezeket az ismerős, de rég tapasztalt hangokat, látomásokat. Úgy érzem, ebben a pillanatban igazán boldog vagyok! Tovább figyelek. Csendes, halk szavakat, neszeket hallok a szomszéd szobából. Azt hiszik a drága szülők, hogy alszom, mint egykor rég, pedig éberebb vagyok mint kellene. Látom édesapám már felöltözve, a két vizes kannával a kezében, vigyázva arra, hogy azok össze ne koccanjanak, nehogy felébresszenek, indul az ártézi kútra friss vízért. Ez így jó, mert a víz csak frissen iható (pedig ugyanolyan egy álló nap után is) Kis idő, már is visszatér, de csak addig marad, amíg elhelyezi a kannákat a megfelelő helyükre és máris veszi a tejhordó edényt (kanglit) és a
szomszéd kizárt kapuján belépve, a frissen szűrt tejjel megérkezve már is a tűzhelynél tevékenykedik. Miután feleségét, kit anyjának szólít (ő pedig apja) már nem találja ágyában, az udvarban keresi. - Mért keltél még anyja, hiszen korán van, ráérnek még az aprójószágok is enni, hiszen még most tollászkodnak le az éjszakai ólukból, kivéve a kakast, aki tudja kötelességét és a megfelelő időben nem felejti el mikor kell kukorékolnia. De ma mintha ő is korábban kezdte volna feladata teljesítését. - Anyja, miután a baromfi udvar apró népségét ellátta, máris a virágágyások között gereblyézi a kis homokos ösvényeket, melyek között az út lehetővé teszi, hogy egyik-másik virághoz közelebb férkőzve azt megszagolni, vagy éppen letépni lehessen. Ma már néhány szál belőlük az asztalon díszeleg, szép vázában, hogy még közelebbről érződjön az illata és ünnepiesebb legyen a napi teríték is. A gereblyézett ösvények még inkább kiemelik a kör alakú, vagy éppen négyszögű ágyásokat, melyek között a kis unokák gyakran kergetőzve, kacagva töltik be a mostanában ritkán hangos udvart. Azzal is tisztában van, hogy szerencsére a mai napon ez a munkája nem fog sokáig látszani, mert az apró lábak nyomai eltüntetik a húzott vonalakat, de legalább láthatja több napon át, hogy igenis, itt voltak! Apja kérdésére válaszolva, csendesen megjegyzi:- tudod apja úgy sem tudtam volna tovább aludni, hiszen ez a nap különleges lesz, amint megérkeznek és hangosan, egyik túlszárnyalva a másikat elmesélik élményeiket a kirándulásról, szinte már hallom is őket, pedig még tudom úton vannak. Apja csak mosolyog, egyetértően, miközben figyelmezteti is anyját:- azért nem kell megerőltetned magad, hogy legyen erőd az örömre is! Közben a szőlőlugas alatt állandósult hosszú, nagy asztal és a mellette álló nehéz fából készült pad, azaz lóca, mely az asztal hosszúságához méretezett, várakozóan álldogál. Tudja, hogy ma különleges feladatokat kell ellátnia. Így az asztal piros mintás, vízhatlan huzatára tiszta, vászon szőttes abrosz kerül, s arra, mint a „terülj asztalkám” meséjében finomságok fognak sorakozni. A pad, azaz a lóca pedig nem csak mint ülő alkalmatosság, hanem mint meglovagolható paripaként is fog szolgálni, mint már annyiszor, így ő is felkészülve várja ezt a megmérettetést is. A függöny mögül, könnyes szemmel, meghatódva nézem és hallgatom a két drága szülő ténykedését beszélgetésüket. Még mindig sajnálom őket megzavarni. Anyja, seprűvel a kezében, már másodszor sepri végig a színes lapokkal lerakott utat az utca ajtóig, még az ajtót is kitárva, az árkon átívelő kis hidat is megtisztítja a ráhullott néhány levéltől, portólApja az asztal másik oldalához székeket rak, melyeket bentről szállít ki, a várandó személyek számát figyelembe véve. A reggelihez előkészítettek már a kis nyári konyha asztalán tálalásra várnak, de még nincs kinek, így leülnek egymással szemben a lugas alatti, tiszta, hűs levegőt élvezve. Végig hordozzák tekintetüket a kerítés mellé ültetett orgona fák, gyümölcsfák, valamint akácokon, melyek porfogóként is védik a belső udvart. A fák ágain, valamint már a szőlő lugas ágain is áttör, bekandikál egy egy erősebb fénysugár, jelezvén az idő múlását. Halkan, csendben beszélgetnek. - Mit gondolsz apja, meddig fog még éltetni bennünket a Mindenható, vajon hány ilyen napunk lesz még életünkben, mint amire most ébredtünk? - Nem tudom anyja, de ha tudnám sem volna jobb nekünk, így legalább örülhetünk annak, amit megadott nekünk eddig is. Való igaz, hogy nem kényeztetett el az élet bennünket, de együtt mindent kibírtunk. Ezután is így lesz, amit kell a jövőben is kibírunk. Ekkor már képtelen vagyok tovább titkolni rejtekhelyemet, s őket váratlanul átölelve, boldog örömkönnyekkel a szemünkben örülhetünk egymásnak, s annak, hogy új reggelre virradva, ragyogó napsütésben, egymást szeretve, féltve, megélhetünk egy hasonló élethelyzetet, tudva azt, hogy életünknek van és lesz folytatása. Ezt a kellemes állapotot egy hangos motor búgás töri meg, melynek nyomán, ajtónyílás és hangos,
várva-várt, ismert szavak kíséretében beront az érkező „unoka-had”. A vidám ölelések, puszik kíséretében, hangos beszámolók közepette igenis ki lett használva a kerti, hosszú asztal szolgálata, valamint a pad, azaz a lóca is minden vonatkozásában. A felgereblyézett utak ugyancsak megkapták az előre bekalkulált forgalmat, sokáig őrizve az ott száguldó lábnyomok emlékét, Tiszta, felejthetetlen látomás, emlékek, még ma is belőletek táplálkozom. Lelkem megnyugszik, s tudom, hogy az a szeretet, mit tőlük, szüleimtől kaptam, és mit gyermekeim kapnak tőlem nem hiábavaló!
Életünk utódainkban való folytatása, az örök élet láncolata folyamatos. Ám addig amíg élünk ne felejtkezzünk meg az életünkben átélt, lélekemelő pillanatokról, melyek időközben mint egy álomkép visszajárnak, felemelő érzéseket táplálnak bennünk és nem engednek felejteni . Próbálj meg te is, kedves olvasó, emlékeid azon kapuit nyitogatni, mely igazi, boldog korszakra nyúlik vissza, a kellemetlen korszakokat zárd be, lakatold le, hogy ne alkalmatlankodjanak. Emlékezz a lélekemelő szép dolgokra, értékeld a jót a múltból és a jelenből, mosolyoddal tedd szebbé a környezetedben élők mindennapjait is a sajátoddal egyetemben. Ilyen módon kívánok neked és minden szép korú társamnak illedelmes, kellemes napokat, hónapokat, éveket, az utolsó perccel bezárólag.
.
