Média és kulturális demokrácia. (Elhangzott a PTE BTK Tanévnyitóján 2014 szeptember 2-n.)
Tisztelt dékán úr, kari vezetőség, kedves kollegák, diákok és vendégek!
A nyolcvanas években az angolszász országokban egy új egyetemi diszciplína alakult ki a “Media Studies”, amely Magyarországon a “médiatudomány” nevet kapta a keresztségben. Az egyetemi intézményesülés válasz volt arra az elképesztően gyors változásra, amely során az elektronikus kommunikációs eszközök az egész világon teljesen megváltoztatták a társadalom életét és egyben szükségessé tették, hogy újragondoljuk a szerepüket az életünkben. Egy friss szociológiai felmérés szerint 2014-ben Magyarországon háztartásonként átlagosan 15 elektronikus média eszköz volt található, és azokat naponta a család tagjai átlagosan 10-11 órát használták…… A Media Studies szakított a média korábbi irodalmias/intellektuális kritikájával, amely a magas kultúra kritériumai szerint elemezte azokat, de szakított a média társadalomtudományi jellegű közvélemény/piac kutatásával is, amely kizárólag politikai vagy gazdasági szerepüket vette figyelembe. Egyetemi tanszékünk a média tudományos igényű, komplex kulturális vizsgálatával foglalkozik. Annak a megértésével, hogy milyen társadalomintegrációs és interpretációs funkciót töltenek be a média reprezentációi akár az egyének, akár a nagyobb közösségek életében. A legnagyobb változás a korábbiakhoz képest, hogy a civil társadalom tevékenységét és igényeit középpontba helyező tudományos vizsgálatok nem azt kérdezik, hogy a média mit csinál az emberekkel és a közösségekkel, hanem azt, hogy az emberek és közösségek mit csinálnak a médiával? Tudjuk, hogy a közbeszédben a médiát valamilyen ideológiai funkcióval azonosítják. A politikai szerepéről azt tartják, hogy az pártpolitikai szempontoknak van alárendelve és általában a politikai befolyásolás eszköze. A gazdasági szerepéről azt, hogy a kereskedelmi adók a közönségüket eladják a hirdetőknek, és hogy a szórakoztatóipar nyereséges vállalkozás és így tovább. Az a helyzet, hogy ezek mind igaz, de durván leegyszerűsítő állítások, amelyeknél jóval komplexebb a politika, a gazdaság és a média viszonya. Hasonlóan leegyszerűsítő a kultúrával való kapcsolat laikus elképzelése is a közbeszédben, amely szerint az elektronikus média
2
a. kulturálisan szemét, alacsonyabb rendű színházhoz, mozihoz, pláne a könyvhöz képest, b. ideológiailag eleve hamis tudat, aminek a valósághoz nem sok köze van, c. erkölcsileg válságtermék, bűnbak, mint a negatív társadalmi jelenségek közvetítője és gyakran okozója is. A médiatudomány szerint a kultúripar kétségtelen gazdasági hatalma, a politikai manipuláció és a sokszor olcsó szórakoztatás letagadhatatlan szerepe mellett az elektronikus mediatizáció rendkívül fontos kulturális funkciót tölt be a társadalomban. Ezt a kulturális szerepet azonban másképpen kell elképzelni mint a magas kultúránál korábban megismert esztétikai jellegű katarzist, vagy a közszolgálati médiánál normaként kezelt informálást. 2. Mielőtt saját álláspontomat kifejteném, szeretném bemutatni a kommunikációs eszközökről szóló ideológiai beszédmódokat, amelyeket két általánosabb, mindenki által ismert átfogóbb diskurzusba lehet a sorolni. Az egyik az un. Médiaoptimizmus, vagy más szóval utópikus, megváltó diskurzus, másik az un. Médiapesszimizmus, vagy más szóval disztópikus, pusztító diskurzus. A kétfajta nézet között munkamegosztás van, míg a Médiaoptimizmus inkább a gyakorlati- mindennapi élet nézőpontjából, elfogadóan tekint a mediatizáció változásaira, addig a médiapesszimizmus ideológiai szempontból értelmezi és elutasítja a változásokat. Pragmatikusan persze nincs a kettő között túl nagy különbség, a két megközelítést felváltva használja a közbeszéd, hol a megváltó, hol a pusztító értelmezésre kapcsolunk át, attól függően, hogy az adott szituációban melyik jobban működik. A médiaoptimizmus diskurzusa a kezdetektől fogva végigkísérte a mediatizáció változását. Moholy Nagy László írja 1928-ben : “A fotózás határai kiszámíthatatlanok. Itt most minden olyan új, hogy a puszta keresés már önmagában kreatív eredményekre vezet. ” Ugyanez az optimizmus hatotta át Marshall McLuhan-t a hatvanas években, aki az érzékszervek meghosszabbításaiként értelmezte a mediatizációt, a tv-t a távolbalátás, a telefont a fül meghosszabbításának, amely - mivel minden láthatóvá és hallhatóvá válik mindenhol -, globális falut, közösségi médiát hoz létre. Ezekben a diskurzusokban a médiaoptimizmus a mediatizációban bekövetkezett technológiai haladást a gazdaság hajtóerejének és a társadalmi fejlődés motorjának látta. A problematikus ezzel a megközelítéssel az, hogy hiányzik belőle azoknak a társadalmi-kulturális kontextusoknak és
3
konfliktusoknak az elemzése, amelyekben maga a technikai fejlődés végbemegy. A média ellentmondásai a másik diskurzusban a médiapesszimizmus, a disztópia, a média pusztító hatalmának kulturális kritikájában jelennek meg. Eszerint az elektronikus média nem a művészet vagy a kultúra, hanem az ipar, a kultúripar része , amelyet ugyanúgy haszonért gyártanak, mint bármely más árucikket a kapitalizmusban, és amely nem a valóságot feltáró, megvilágosító és megváltó művészet, hanem a tömegek olcsó kielégülést nyújtó kritikátlan ópiuma, amelyet monopóliumok termelnek és ellenőriznek. Bár általánosan elterjedt, nagyon sematikus ez a nézet. A média kétségtelenül a kapitalizmus keretein belül működik és annak a logikáját követi, éppen úgy, mint minden más intézmény, de demokratikus körülmények között nehezen szűkíthető le a média kulturális funkciója puszta árutermelésre, ahogyan totális politikai kontrollja is lehetetlen. A fotóról, a filmről, a rádióról, a jazzről már a húszas-harmincas években is azt írták az avantgárd törekvésekkel szimpatizáló kultúrkritikusok, hogy azok segítik közelebb vinni a mindennapi életet és a művészeteket, amelyek a korai modernitásban tragikusan eltávolodtak egymástól. A film például a színházhoz képest kevésbé intim és kevésbé művészies műfaj ugyan, de sokkal több ember számára elérhető és az olyan technikai újítások, mint amilyen a közelkép, távolkép, gyorsítás lassítás vagy az ismételhetőség újfajta esztétikai effektusok kiváltására képesek. Vagy gondoljunk a kísérletezés, a kritika és az önkifejezés olyan alternatív formáira az elektronikus mediatizációban, mint ami a hatvanas években a populáris zenében a rock zenével, a filmben a francia új hullámmal vagy a képzőművészetben a pop art-al elindult, hogy a mai interaktív web 2.0 video, blog és egyéb online kreatív lehetőségeiről ne is beszéljünk. Passzivitás, manipuláció, olcsó kielégülés? Aligha. A kultúrkritikához hasonlóan problematikus, mert egyoldalú a médiapesszimizmus társadalomkritikája is, amely a közéleti nyilvánosság beszűkülését fájlalja a mediatizáció előretörésével. Ez a megközelítés eltekint attól, hogy az új nyilvánosság kibővült azzal, hogy abban a közélet mellett a magánélet tapasztalatai is megjelentek, és az informálás mellett a szórakozás is polgárjogot nyert. 3. Én a mérsékelten optimisták/utópisták közé sorolom magamat, aki szerint a média sem el nem pusztít, sem meg nem vált bennünket, egyszerűen azt teszi ami a dolga: napi 24 órában jól-rosszul próbálja értelmezni gyorsan változó világunkat úgy, hogy közben ellentmondásokkal teli szimbolikus
4
közösségeket teremt. A kérdés nem az, hogy pesszimista vagy optimista módon ítéljük meg a szemünk előtt lejátszódó drámai átalakulást a mediatizációban, hanem az, hogy a mai megváltozott helyzetben kritikusan újravizsgáljuk a nyilvánosságról és a kultúráról alkotott korábbi képünket. 4. A radikális társadalmi és kulturális demokratizáció a legfontosabb változás, amit az elektronikus média az elmúlt évtizedekben előidézett. A demokratizáció kifejezést két értelemben használom. Szociológiailag, amennyiben a médiához való hozzáférés általánossá vált minden osztály, réteg számára, ráadásul nem is egy, hanem sokfajta elektronikus eszköz formájában. Kulturálisan pedig azt, hogy nemcsak a magas és a hivatalos kultúra legitim produktumai jelennek meg az elektronikus médiában, hanem a társadalomban fellelhető sokfajta, ellentmondásos kultúraféleség is, – így a nem-hivatalos és a populáris kultúra is - amelyeket korábban kicenzúráztak. Előadásomban ezt a két fajta demokratizációs folyamatot járom körbe, példákkal, hivatkozásokkal, metaforákkal is illusztrálva a transzformációt. A demokratikus változások egyik jól látható eredménye, hogy a nyilvánosságot és a privát szférát, a politikát és a mindennapi életet, a közéletet és a magánéletet korábban elválasztó éles határok megszűntek. Emlékezzünk csak, nem is olyan régen még voltak a hirességek, a fontos emberek és közéleti események, amelyekről a média szólt, és voltak az átlagemberek, akik ezeket nézték, hallgatták vagy olvastak róluk otthonuk mindennapi keretei között. Voltak a cselekvő, kiválasztott kevesek, és voltak a többiek, akik csak passzív módon kapcsolódhattak hozzájuk, mint nézők vagy hallgatók. Ez az éles elválasztás megszűnt. Nemcsak a magánélet eseményei kerülnek be egyre inkább a nyilvánosságba, de az átlagemberek is szereplőkké válhattak. Az egész reality műfaj arra épül, hogy bárki lehet szereplő, (a bárkit idézőjelben, hiszen ezek mindig szerkesztett műsorok, amelyek gondosan vannak castingolva) de mégiscsak drámaian kitágult a nyilvánosság a korábbiakhoz képest. Amikor megkérdeztem például a diákokat, hogy kik szerepeltek már valamilyen formában a tévében, rádióban, újságban, akár országosan, akár helyiben, kb. a társaság egyharmada jelentkezett. Felmérések szerint a Facebook, Youtube és más elektronikus közösségi média legnagyobb vonzereje is abban rejlik, hogy nyilvánosságot biztosit használóinak, lehetőséget arra, hogy megmutassák magukat másoknak. Erving Goffman amerikai szociológus írta le a „backstage” és a „frontstage”, a kirakat és a háttér szétválását, ami azt jelenti, hogy a modern társadalmak individualizációja és fragmentációja miatt jobban van lehetőség
5
elrejtőzni, de másrészt jobban van lehetőség arra is, hogy a nyilvánosság olyan helyekre is behatoljon, ahová korábban nem tudott. Valójában ez a kettő együtt és egyszerre érvényesül, az emberek féltik a privát szférájukat a nyilvánosság behatolásától, de meg akarják őrizni azt a lehetőségüket, hogy ha szeretnének, akkor a nyilvánosság előtt szerepelhessenek. Vagyis szabadon közlekedhessenek a privát szféra backstage-e és a nyilvánosság frontstage-e között. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a privát szféra biztonsága de korlátoltsága és unalma elől a nyilvánosság teljessége és izgalma felé tájékozódnak, de ez viszont nem adja meg azt a védelmet, és intimitást, amit a privát szféra, mert a szereplők más emberektől is függővé válnak, milyet kilépnek a privát szféra biztonságából. Aligha véletlen, hogy a közösségi média leggyakoribb kritikája a fiatalok között a privát szféra szabályozásának a bonyolultsága. A jogos elvárásoknak eleget tenni akaró Facebook állandóan változtatja ezeket a szabályokat, de ezzel csak még kevéssé teszi átláthatóvá és érthetővé a felhasználók számára, hogyan is navigálhatnak biztonságosan ezeken az oldalakon. Miért fogadják el az emberek a privát és a nyilvános határainak a sok veszélyt rejtő megnövekedett átjárhatóságát? Azért, mert a nyilvánosságnak ma is különleges, az egyes egyénnél sokkal nagyobb, az egész közösséget megtestesítő ereje van, amely felemeli, piedesztálra helyezi az itt megjelenő embereket, véleményeket, eseményeket. A nyilvánosságban való szereplés értékességet, hírességet, fontosságot kölcsönöz mindennek, ami a médiában megjelenik. Mi több, – tanította a szociológia egyik klasszikusa, Emil Durkheim, – a közös jelenlét kreatív izgalmi állapotot hoz létre, új hatalmi, diskurzív és érzelmi tereket teremtve, azaz rajtuk keresztül újfajta társadalmi, kulturális és politikai nyilvánosság születik és alakul át folyamatosan. A mediatizáció kiterjedése ezért még akkor is vonzó, ha veszélyes. Az ezzel járó félelmet azonban úgy tűnik mindnyájan hajlandók vagyunk állandóan felfüggeszteni, és vállalni a nyilvános szereplés kockázatát. A talkshow-k szervezői, még a hírhedt Jerry Springer-é is elmondják, hogy az emberek nemhogy tiltakoznának, hogy feladják a privát szférájukat, hanem még tolonganak is érte, és a személyi jogaik mindenféle korlátozását is előre aláírják, csakhogy „benne legyenek a tévében.” Ezt a tolongást nevezik ironikusan „15 perc hírnévnek”, de hadd jegyezzem meg, hogy számtalan magyar médiaszemélyiség, aki kedvtelve szereti ezt a jelenséget fölényesen kritizálni, maga is majd meghal, hogy állandóan a nyilvánosság előtt lehessen, és a szereplés lehetőségéért képes bármiféle bohóckodásra. Vagyis maga sem különb azoknál, akiket kritizál.
6
5. Itt az ideje, hogy a média nyilvánosságában bekövetkezett változás számára, ha nem is elméletet, de valamilyen értelmező kontextust keressünk. Ahogyan a XIX században az iparosodás és az urbanizáció eredményeképpen a nagyvárosokban a korábban egymástól elszeparált társadalmi csoportok egyetlen közös társadalmi térbe kerültek, és meg kellett tanulniuk egymás mellett élniük, ugyanúgy a mediatizáció kommercializálódásával és globalizációjával a korábban a nemzeti elitek kulturális kánonjai által definiált médiában nagy számban jelentek meg transznacionális populáris tartalmak. Ezért nevezi a neves angol médiakutató, Roger Silverstone találóan mediapolisznak, médiavárosnak ma a globális médiaszférát, amely virtuális nagyvárosnak minden médiahasználó szellemi polgára lett, bárhol is él a világban. Ahogyan azonban annak idején szorongással töltötte el a középosztályt a modern nagyvárosi tömegek közelsége, ugyanúgy ma a médiapolisz megjelenésében is sokan nem a kultúra széles körű kiterjesztését, hanem annak romlását látják. Emlékeztetek arra, hogy a kultúra demokratizációja nem teljesen új jelenség, már az első világháború után elkezdődött az olcsó napisajtó, a filmek, a képregények, a rádió megjelenésével. Ortega y Gasset spanyol filozófus „A tömegek lázadása” című nagyhatású munkájában már a múlt század húszas éveiben megkongatta emiatt a vészharangot. Nem az volt a baja a populáris médiával, hogy bevonja és urbanizálja a tömegeket, sőt ezt kifejezetten jónak tartotta. Azt nem tudta elfogadni, hogy a populáris média aláássa az elit kultúra morális alapjait. A magas kultúra ugyanis az aszkézisen alapul, a katarzison, az apollói elven, a populáris kultúra viszont az örömön, az élvezeten, a dionüszoszi elven. Ortega nem azt fájlalta, hogy a mozikban megjelennek az alsóbb osztályok tagjai is, hanem azt, hogy egyszerűen csak szórakozni akarnak, élvezni a kulturális termékeket. Más szóval végcélnak tekintik azt, kikapcsolódásnak, nem eszköznek az esztétikai, morális tökéletesedés érdekében. Az elmúlt évtizedekben ezért a kulturális elit által irányított közszolgálati média tudatosan ellensúlyozni igyekezett a populáris kultúra kártékonynak tekintett befolyását, tudatosan idealizált, racionális, normatív képet igyekezett sugározni a világról. Mind a művelt nyelvhasználat, mind a gondosan kiválogatott tematika ennek a szolgálatában állt. A mindennapi élet eseményei, problémái, az abban megjelenő életérzések, látásmódok és nyelvhasználatok ezért nem jelenhettek meg az intézményesített nyilvánosságban. A hétköznapi életet a hivatalos média közömbösen, sőt sokszor ellenségesen nézte, mint triviális és vulgáris világot. A társadalom felülnézeti képe volt ez. Közismert, hogy éppen ezért a közszolgálati média
7
hivatalos nyilvánosságát és a benne kifejezett emelkedett elveket a társadalomban mindig is egyfajta gyanakvás övezte amit jól kifejezett az az aforizma, hogy sok minden volt a valóságban, ami nem volt a médiában, és sok minden volt a médiában, ami nem volt a valóságban. A médiapolisz mediatizációjában viszont éppen az jelent meg, ami az első nyilvánosságból kimaradt, azaz a második, populáris nyilvánosság. Akárcsak a városi életben, itt is a civil tapasztalatok, a mindennapi események és élmények kaptak hangot, legtöbbször fütyülve mindenféle hivatalosságra, nevelésre, objektivitásra és illendőségre. A társadalom alulnézeti képe volt ez, az első nyilvánosság ellensúlya, kiegészítője. Nemcsak a reprezentáció formájában, hanem tematikusan is. A populáris média sokkoló szenzációhajhász műsorai felcsigázták az érdeklődést a marginalitás, a szex, a hatalmasok és hirességek botlásai, a botrányok és pletykák, a vágyak, az emóciók, a groteszk, az ismeretlen iránt. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az elektronikus mediatizáció növekvő befolyása egyre sikeresebben provokálhatta, kiegészíthette, korrigálhatta spontaneitásával, életszerűségével, a devianciák bemutatásával a rendközpontú hivatalos nyilvánosságot. A populáris nyilvánosság hitelességét az adta, hogy hétköznapi emberek beszéltek benne szenvedélyesen hétköznapi konfliktusokról ízes hétköznapi nyelven, amelynek a jelentőségét talán csak ahhoz lehetne hasonlítani, amikor a hivatalos kultúra nyelve a latinról átváltott a nép által beszélt vernakuláris nyelvre és ez tartalmi változásokkal is járt. A kulturális demokratizáció nem azt jelenti, hogy esztétikailag tökéletesnek, a befogadást tekintve pedig ellentmondástól mentesnek kellene tartani ezeket a műsorokat, – ahogyan a latinról a nemzeti nyelvekre való átváltás lényege sem a műveltség emelése volt. Inkább a nyilvános közbeszéd kiszélesítése, azaz a közvetlenség, a természetesség, a személyesség adta a populáris média újszerűségét, ahol a hivatalos nyilvánosság számára korábban tabunak számító szubverzív tartalmak is megjelenhettek. Az elmondottakból adódik a kíváncsiság, élvezet, de a feszélyezettség és a veszély együttes érzése az elektronikus mediatizáció második nyilvánosságával szemben. Nem választjuk őket, mint a művészeti alkotásokat vagy a tudományos magyarázatokat, amelyek külön térben és külön időben léteznek, ahová előzetes elvárásokkal és értelmező kódokkal lépünk be, majd az élmény megszerzése után lépünk ki. Nem is tervezhetjük meg gondosan, mint a közéleti, fizikai nyilvánosságba való alkalmi belépést. A populáris, mindinkább digitalizálódó média a privát szféránkba beékelődve állandóan jelen van, ahogy az egyik tavaly publikált könyv címe
8
mondja: “We are always online”, azaz mindig a hálón vagyunk. Állandó társunk reggeltől estig ezer formában, közben folyamatosan felháborít, megnevettet, biztat, elcsüggeszt, informál és deformál. Akarva-akaratlan az életünk része, használjuk, rá vagyunk utalva, nem lehetünk meg nélküle, miközben mégis idegennek érezzük a privát szféránkban, akivel szemben gyanakvásunk egy percig sem csökken. A kiváló magyar kultúrakutató Hankiss Elemér, a TV egykori elnöke joggal állítja, hogy az elektronikus média 80 %-a vagy politikailag vagy kereskedelmileg vagy morálisan vagy esztétikailag szennyezett és ezért értéktelen, és csak 20 % értékes. Ez azonban csak az igazság egyik fele, ami finomításra szorul. Bíró Zoltán erdélyi médiakutató írta le, hogy még a legsötétebb diktatúra éveiben is, amikor Romániában csak napi egy óra tv adás volt és az is kizárólag Causescu-ról szólt, azaz a műsorok 100%-a politikailag szennyezett, morálisan visszataszító volt, még akkor is milliók tapadtak a képernyőre, hogy desifirozzanak valami rejtett üzenetet, hogy apró jelekből kiindulva megpróbáljanak valahogy a díszletek mögé látni. Nem sokban különbözik ettől a mi, mai nézők stratégiája sem, kíváncsiságunk nyilvánvalóan arra szolgál, hogy a mediatizált tartalmakból kiválogassuk a bennünket érdeklő 20 %- ot, bizalmatlanságunk pedig arra, hogy távol tartsuk a számunkra haszontalan, sőt sokszor fenyegető 80 %-t. Szükségünk van az elektronikus média frissességére, aktualitására, stimulációjára de persze az is nyilvánvaló, hogy mindenkinek eltérőek a prioritásai a számára élvezetet jelentő 20% kiválogatásánál. Az internet korában éppen az az izgalmas, hogy nem vagyunk kizárólagosan rászorulva egyetlen, hivatalos információforrásra, a kínálat exponenciális növekedése miatt a mai 20 % kiválogatása minden kockázatával együtt a korábbiaknál sokkal jobban lehetővé teszi az egyéni identitás és a világhoz való viszony árnyaltabb, tudatosabb megkomponálását. Komoly segítséget ad a válogatáshoz a sajtó, rádió, film, tévé, lemezek archív változatainak tárolása és tetszés szerinti újrajátszása is. Médiahasználat közben így magától értetődő természetességgel lépjük át a privát és a nyilvános, az első és második nyilvánosság választóvonalait. Azokat a normatív határokat, amelyek korábban a magas-alacsony, a hivatalos-marginális, az elit-populáris kultúra között húzódtak, és amelyek megsértése tabunak számított. Az új helyzet tudományos értelmezése és értékelése még csak a kezdetén tart, de az tény, hogy a mediatizáció eredményeképpen a különböző kulturális formák és zsánerek közötti átjárás mára bevett gyakorlattá vált. Média omnivorok – kulturális mindenevők lettünk.
