Új köntösben Az olyan kislétszámú műhelyeknek is, mint a Művelődésé, megvannak saját ünnepeik. Éppen húsz esztendeje annak, hogy a romániai fordulat után nagy lendülettel és óriási energiával igyekezett a szerkesztőség Mezei József vezetésével megtalálni helyét a megváltozott körülmények között a hazai magyar közművelődés fórumának. Nem az akkori kollégák tudásán, igyekezetén múlott, hogy hamarosan kiderült: Bukarestben, a potenciális olvasóktól több száz kilométerre, az igencsak szűkké vált nyomdai keretek között versenyezve újszülött lapok robbanásszerű térhódításával nem tudnak lépést tartani. Jószerével már az első számok után nem talált nyomdát, kétségbeesett kísérletként volt külföldön, vagy papírgyár sokszorosítóján nyomtatott lapszáma és szinte esztendős lemaradása, mígnem az EMKE 1991-es kora tavaszi újraalakuló gyűlésén megszületett a döntés: a Művelődést meg kell menteni, fizikailag is közelebb hozni az olvasókhoz oly módon, hogy a szerkesztőség Kolozsvárra költözik. Horváth Andor miniszterhelyettes tanácsára Andrei Pleşu kulturális miniszter adott még egy esélyt a tengődő lapnak. Ekkor kerültünk a főtéri egykori Gyulay palota udvarán a volt istálló szénapadlásán kialakított lakás egyik szobájába. A három épületből álló ingatlan az utolsó tulajdonos, Wass Otília adományából az Erdélyi Múzeum-Egyesület székháza volt, míg a kommunista önkény meg nem szüntette az erdélyi magyar tudomány alapintézményét. (Az külön története a hazai viszonyoknak, hogy a vis�szaszolgáltatást másfél évtizede elrendelő kormányhatározatnak máig nem sikerült érvényt szereznie a jogos tulajdonosnak.) Kereken egy esztendőbe telt, amíg be tudtuk hozni a lemaradást, köszönhetően elsősorban az időközben megalakult és a Művelődést is védőszárnyai alá fogadó Gloria Nyomdának, amelyet a katolikus egyház üzemeltetett. A nyomdával együtt tanultuk az új, számítógépes technológiát, és a Deák Ferenc grafikus és könyvtervező barátunk megálmodta új köntösben igyekeztünk a lap legjobb hagyományait folytatva korszerű és mégis sajátos (köz)művelődési-művészeti-közösségi fórumot teremteni a megváltozott körülmények között helyét kereső hazai magyarságnak. Együttműködésre készen a hasonlóképpen helyüket kereső többségiekkel, vigyázó szemünket nem annyira Párizsra, mint Brüsszelre, de még inkább a Kárpát-medencei sorstársaink megoldáskereséseire vetettük. Műveltségünk közös elemeit kerestük lengyel, olasz, szász, finn, sőt japán súlypontos lapszámainkban. Kistájaink, régióink rejtett vagy rég feledett értékeit tártuk fel és tudatosítottuk belső és külső munkatársainkkal. Foglalkoztunk falufejlesztéssel, kis települések nagy gondjaival, szociálpolitikával, képzőművészeti táborok és vándorkiállítások szervezésével, fiatal tollforgatók tehetséggondozásával, a természeti-táji
és épített környezetünk, műemlékeink gondjaival, értékeinek feltárásával, tudatosításával, óvásával – talán csak a Fennvaló tudja és tartja számon, mi mindennel nem, ami hitünk szerint segítheti olvasóinkat megváltozott körülmények között abban, hogy megtalálják és fejlesszék személyiségüket, erősítsék kapcsolataikat, térben és időben jól tájékozódva teremtsenek maguknak életteret, otthont itthon. Nem volt könnyű a lét és nemlét között borotvaélen táncolni. kenyéradó gazdánk a román művelődésügyi minisztérium előbb csak félig, aztán teljesen elengedte a kezünk. Megkarcsúsított költségvetéssel 1997-ben előbb fiókszerkesztőségeinkről mondtunk le, aztán munkatársaink kétharmadától kellett megválnunk, végül kisebb oldalszámon, de csak megjelentünk hála a közben idehaza és Magyarországon beindult pályázati lehetőségeknek. Csöndesen ünnepeltük meg a lap fennállásának 50., 55., majd 60. évfordulóját. És megpróbáltunk előre menekülni: a lap megjelenését támogatandó könyvek kiadására pályáztunk, s ha sikeresen, akkor közösen örvendeztünk hűséges olvasóinkkal és munkatársainkkal egy-egy újabb szellemi termékünk születésnapján, hetven-egynéhányszor az utóbbi tizenkét évben. Mint legutóbb, február 21-én Budapesten a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Háziasszonyunk Havas Judit előadóművésznő volt, akit nem is olyan régen, a Benedek Elek mesesorozat révén ismerhettünk meg, és Ady verseinek avatott tolmácsolójaként. Az ünnepélyessé vált lap- és könyvbemutatóra Kósa László akadémikust, Oláh Jánost, a Magyar Napló főszerkesztőjét, Sas Péter művelődéstörténészt és Fekete Albert tájépítészt, a Művelődés régi és kedves munkatársait kérte fel, hogy beszéljenek a lapról és a kiadásában megjelent könyvekről. Háttérnek pedig Wagner Péter építész-festőművész képeiben gyönyörködhettek a jelenlevők. Az Erdélyi Mezőségről szóló kötetünk egyik tanulmányának és a borítónak szerzőjeként őt is legközelebbi munkatársaink között tarthatjuk számon. Húszesztendős munkánk nyersmérlegeként is hadd tegyük közzé ezeknek az értékelőknek szerkesztett változatát, szeretnők érzékeltetni azt a szerteágazó tevékenységet, amit a Művelődés és maroknyi csapata szolgálatként magára vállalt. Házi kis ünnep is lévén Kolozsvárra költözésünk huszadik évfordulója, illő, hogy a következő korszakban új köntösben lépjünk olvasóink elé. Mintegy jelezve azt, hogy korábbi utunkat szeretnők folytatni, a Művelődés madarát az a Sütő Ferenc röpteti tovább, aki inaséveit nálunk letöltve sok-sok szép és jeles kiadvány arculatát határozta és határozza meg.
SZABÓ ZSOLT
3
Mezőségi történelem, örökség, társadalom Az idegen szavak szótára ismeri a politikai, a nyelvi és az irodalmi regionalizmus fogalmát, mindezek mellett magát a regionalizmus szót valamely földrajzi területre, tájra összpontosító, annak érdekeit védő nézetként, felfogásként határozza meg. Sajnos ennek a nagyon fontos kifejezésnek máig nincs egyszavas magyar megfelelője, ezért vagy használjuk az eredeti – talán már lassan magyarrá váló – latin alakot, vagy körülírjuk. A regionalizmus fölkarolása a húsz éve Bukarestből Kolozsvárra költözött és megújult Művelődés arculatához alapvetően hozzátartozik. Ha az aktuálpolitikai kötelezettségek engedték, a szerkesztők korábban is szívesen adtak helyet a lapban egy szűkebb vagy tágabb vidék vagy táj történelme, kultúrája, társadalma bemutatásának. Az utóbbi két évtizedben azonban egyre több regionálisan tematikus összeállítást olvashattunk, majd a főszerkesztő közreműködésével és a folyóirathoz kapcsolódó önálló könyvkiadói vállalkozásban könyvek is megjelentek. Például a Szilágysági magyarok (Kriterion, 1999) című munkát kiadói szerkesztőként Szabó Zsolt jegyezte. A 750 éves Szilágysomlyó című gyűjteményes munkát Hajdú Attila szerkesztésében a Művelődés és a BáA Művelődés legfrissebb kiadványa az Erdélyi Mezőségről szóló tanulmánykötet. Borítóját Wagner Péter tervezte.
4
thory István Alapítvány adta ki (2001). Az Aranyosvidék magyarsága. Aranyosszék, Torda és vidéke a változó időben tanulmánygyűjteményt Keszeg Vilmos és Szabó Zsolt szerkesztették (Kriterion, 2008). Ugyanők gondozták a néhány hete napvilágot látott Mezőség. Történelem, örökség, társadalom című könyvet (Művelődés, 2010). Hadd említsem még meg a Sztánai Füzetek nevet viselő kalotaszegi sorozatot és a budapesti Uránia mozi közösségi terében a múlt évtizedben rendezett Művelődés adventeket, melyeken december elején műsoros est keretében került sor egy-egy erdélyi táj bemutatására (Kalotaszeg, Szilágyság, Mezőség, Csík). Lássuk most közelebbről és részletesebben a Mezőségről szóló új könyvet! Az alcímhez nyugodtan hozzáírhatjuk: helytörténet, néprajz, művelődéstörténet, sőt a jelen állapotokat is bemutató törekvésre utalva: helyismeret, honismeret, lokálpatriotizmus. Ezek a fogalmak együttesen alkotják az egészséges regionalizmust. A regionalizmus ma Európa nagyobb részén divat. Mégpedig jó divat, termékeny gondolat, amely a helyi értékek kiemelésére, ápolására és megbecsülésére vezet. Igaz, nem minden központi államhatalom tűri, sőt esetenként szeparatizmussal, rosszhírű partikularizmussal, provincializmussal vádolja, ha attól messze is áll. Nekünk magyaroknak különösen fontos a regionalizmus. Sokkal erősebben és céltudatosabban kellene vele és az általa kínált lehetőségekkel élnünk. A Művelődés tájismertető gyökerei mélyebbre nyúlnak a ma aktuális irányoknál. Bő kétszáz esztendeje az egyes magyar vidékek és népcsoportok iránti külön érdeklődéssel kezdődött a magyarság táji alkotó elemeinek számbavétele. Erdélyben kiemelkedően nagy múltja van ennek a törekvésnek. Elég, ha Orbán Balázs hatkötetes Székelyföld leírására és az egyedülállóan értékes, a 20. század második felében megjelent népművészeti monográfiákra utalunk. Ezek a művek minden időben vis�szahatottak arra a tájra, melyről szóltak. Erősítették az ott élők azonosságtudatát, történelmi ismereteit, segítették értelmiségének munkáját. A Mezőséget azonban hosszú ideig kevéssé érintette ez az érdeklődés, pedig Erdély egyik legkorábbi magyar szállásterülete, századokon át gabonatermő éléstára volt, és számos természeti ritkaságot őriz. Visszatekintve, új eredmények birtokában látjuk, mennyit veszített azzal a magyar kultúra és tudomány, hogy az 1940-es évek előtt szerény számban, szinte esetlegesen készültek mezőségi te-lepülésekről történeti, néprajzi vagy szociológiai leírások. Lajtha László fedezte föl Széken a hangszeres népzenét, de csak majd negyed századdal később kezdett igazán széles körben föltárulni az igen gazdag mezőségi folklór. Sőt hamarosan közművelődési forma alapozódott rá, a máig eleven
táncház-mozgalom. Az etnográfus Kós Károly terjedelmes posztumusz művének (A Mezőség néprajza. Mentor, Marosvásárhely, 2000) elején fölsorolja a legfőbb okokat, melyek miatt a terület történetéről és néprajzáról miért tudunk jóval kevesebbet, mint amennyit tudhatnánk, és mint több esetben nagyságrendileg kisebb vidékekről tudunk: várostalan, a főbb útvonalak elkerülték, reprezentatív népművészete alig alakult, természet-földrajzilag elzárt. Tegyük még hozzá, hogy számottevő ipara nem volt, ásványi kincsekben szegény (a nagy múltú sóbányák a legperemén helyezkednek el), nem jöttek létre földjén kiváltságos területek (székek), ellenben több vármegye osztozott a területén, az erdélyi nagybirtok hazája volt, de nevezetes vár és kastély is viszonylag kevés épült rajta. Kós ifjú korában fölismerte a Mezőség értékeit és ismeretének hiányait. Egész életében dolgozott monográfiáján, míg 1986-ban fölismerte, hogy nem tudja befejezni, és lezárta. Ám ebben a csonkaságban is egész, és fontosságát aligha lehet túlhangsúlyozni, egyúttal kiemeli a mostani kötet értékét. Sokáig vita tárgya volt, ami ma sincs nyugvóponton: a Mezőség kiterjedése. A néprajzkutató Kós Károly a Kis- és a Nagy-Szamos, az Aranyos és a Maros közti területet érti rajta. Kétségtelen azonban, hogy a megnevezett folyók völgyei sem kulturálisan, sem természet-földrajzilag nem éles határok. Számosan, így a most bemutatandó kötetben Barabás László és Wagner Péter, tágabban értelmezik a területet. A román Mezőség-fogalom pedig dél felé az Olt vízgyűjtőjéig tart. A magyar tájszemléletben még három azonos elnevezéssel találkozunk, amelyek megkülönböztető jelzőjét a rajtuk lakók természetesen éppúgy nem használják, mint az Erdélyi Mezőségen: Borsodi Mezőség (Dél-Borsod), Bihari Mezőség (Dél-Bihar Nagyvárad és Gyula között), Moldvában az AranyosBeszterce és a Szeret által közrezárt terület (másként Szeret tere). A fölsoroltak nagyobb részben erdőtlen síkságok, kivéve az erdélyit, amely amellett, hogy számos kisebb vízfolyás, tó, mocsár tagolja, átlagosan 400-800 méter, azaz középhegységi magasságú, jórészt kopár, suvadásos vonulatokból áll. Makkai Sándor találóan nevezte egy magaslatról szétpillantva, megfagyott hullámzást vizionálva, azonos című regényében Holttengernek (1923). A Mezőség mint tájnév első okleveles említése 1515-ből ismert, eredete föltehetőleg az Erdélyi-medencét övező jóval magasabb, erdős hegykoszorúval való összevetésből származhat. A Művelődés által kiadott kötet 476 oldalon 27 szerző 29 írását tartalmazza hét csoportra osztva. Vannak köztük szaktudományos igénnyel fogalmazott, jegyzetelt, primer forrásokat használó tanulmányok éppúgy, mint tudománynépszerűsítő és ismeretterjesztő dolgozatok. A sokféle műfajú, módszerű, gyakran eltérő tárgyú és terjedelmű szövegeket összefogó gyűjtemény darabjainak egyenkénti ismertetésére az adott terjedelemben nem vál-
lalkozhatunk. Helyette néhányat – nem föltétlenül a rangsorolás, inkább a szélesebb körű témaválasztás – okán fogunk kiemelni. Az első rész (Tájak, korok, kutatások) elsősorban alapozó tanulmányokat foglal magába. A bevezető terjedelmes írás Keszeg Vilmos tollából címével a mezőségi néprajzi irodalom áttekintését ígéri, de ennél többet ad, valójában a vidékről készült társadalomtudományi, sőt a szépírói műveket szemlézi, miközben összefoglalja a táj történetéről és néprajzáról a legfontosabb ismereteket. Ugyanakkor követi a Mezőségnek a közvéleményben kialakuló jórészt negatív képét Orbán Balázstól Petelei István kritikájával a 1930-as évek szociográfus íróit mes�sze megelőző mezőségi útirajzán át Makkai idézett Holttengeréig és tovább Sütő Andrásig. A háttérben döntő tényezőként a magyarok újkori szórványosodása húzódik. A Holttenger azért telitalálat, mert a szó jelentése magába sűríti bibliai mélységet idézve a tájkép mögött a terméketlenséget, azután a pusztulás, a kihalás látomását is. Itt említjük meg a Mezőség különleges természeti világát tudományosan először leíró Herman Ottót, aki egy közéleti publikációban fölhívta a figyelmet a mezőségi magyarok asszimilációjára, miáltal közvetve az EMKE megalakulásához járult hozzá (Ez is egy mérges csók. Vasár napi Újság, 1877). Keszeg tanulmányára rímel Barabás László elemző dolgozata a Mezőség kiterjedéséről és belső néprajzi tagolódásáról. Számos megfontolandó szempontot vet föl, és összegzésében sürgeti a táj még mindig késő részletes néprajzi kutatását, melynek alapján arculata és környezetéhez kapcsolódása hitelesen megrajzolható lesz. A nyelvi és a demográfiai kérdéskör a Művelődés által kiadott kötet csaknem minden írásában fölbukkan. Fülöp Mónika Marosi Péter vallási életre vonatkozó, torzóban is figyelemre méltó kéziratos adatgyűjtését mutatja be az ugyancsak befejezetlenül maradt bálványosváraljai falukutatás (1941–1943) részeként. Pozsony Ferenc alapos demográfiai-statisztikai tanulmánya Pusztakamarás példáján szemlélteti a fölgyorsuló asszimilációt. A könyv második részének címe – Rítusok, szövegek, néptánc – pontosan fedi az ide sorolt hat tanulmány témáját. Ezek a leíró-adatközlő jellegű írások a folklórismereteket értékesen gyarapítják. Tánczos Vilmos közlését egészen különleges tartalma okán emeljük ki. A 20. század második felének magyar folklorisztikai gyűjtései közül talán legnagyobb leleményhez, az archaikus népi imádság műfajához csatlakozik 1980-as magyarszováti gyűjtésével. Nemhogy reformátusoktól, hanem unitáriusoktól is lejegyzett a tételes vallásuktól idegen Mária-kultusz okán nyilvánvalóan reformáció előttről eredő szövegeket. Az Emberek, sorsok, pályák címet viselő harmadik egység kulturális antropológiai módszerekkel végzett életút-elemzéseket foglal magába: egy mezőkeszüi asszony fényképgyűjteményének elemzését,
5
egy mezőköbölkúti szövőasszony („naiv művész”) élettörténetének vizsgálatát, egy visai parasztas�szony életrajzának bemutatását változatos műveltségi hatások tükrében. Drámai élménnyel lepi meg az olvasót az 1990. márciusi marosvásárhelyi etnikai konfliktus egyik magyar cigány hangadójának (Puczi Béla) tragikus életsorsa. A negyedik íráscsoportba (Társadalom, életmód, életvezetés) föltehetően azokat a dolgozatokat osztották be a szerkesztők, amelyeket máshová nem tudtak besorolni. Sem a tematika, sem a közlés sorrendje nem mutat köztük közelebbi összefüggést. A tanulmányok között olvashatunk középkori vásárokról, 19. századi református egyházi életről, Wesselényi Béla méneséről és falkavadászatairól, népi gombaismeretről, népi gyógyászatról, alapos értekezést Mezősámsond 20. századi társadalmi változásairól. Ide került Szentimrei Judit 1980-ban befejezett, nagyszámú fényképpel illusztrált, részletes leírása a Felső-Maros menti Magyaró viseletéről is. Táj, természet, épített környezet cím áll az elsősorban a természeti környezettel foglalkozó írások fölött. Fekete Albert tájépítész a Mezőség hajdani nemesi díszkertkultúrájából próbál néhány részletet rekonstruálni. Wagner Péter nagy értékű, terjedelmes katalógusa helyszíni bejárása eredményeként a Mezőség építészeti emlékeit veszi számba. A szerző által készített, sajátos hangulatú grafikákkal
nemcsak írása illusztrációiként, hanem a kötetben több helyen is találkozunk. Egyik alkotását fölhasználva, ő tervezte a kötet kifejező erejű borítóját is. Az In memoriam fejezet egyik népszerűsítő cikke Palotay Gertrúd néprajzkutatóra, a másik Barcsay Jenő festőművészre emlékezik. Végül a Mezőségi híres emberek a tájhoz kötődő, nagyobb részben itt született 17 nevezetes személy rövid életrajzát közli. Az ilyen típusú válogatás hálás célpontja a kritikának, ki miért vagy miért nem került bele. Ha nem is a végtelenségig, de bizonyára lehet bővíteni a névsort. Ehhez mi egyetlen jeles férfiút sorolunk hozzá, az 1843-ban Marosbogáton született Szongott Kristófot, az erdélyi örménység kiemelkedő kutatóját (elhunyt Szamosújvárott 1907-ben). A sokszerzős tanulmánykötetek jellegükkel ös�szefüggően jól ismerten egyenetlen színvonalúak és tartalmaznak vitatható állításokat, pontatlan adatokat. Tudatosan nem kerestünk efféle hibákat. Azt azonban szóvá tesszük, hogy szívesen rálapoztunk volna a kötet szerzőinek névsorát, kilétét bemutató oldalra, és ugyancsak hasznos lett volna tudni, hogy az írásaik hol és mikor láttak először napvilágot. Egy részüket bizonyára a Művelődés közölte, más részüknek valószínűleg ez a könyv adott első alkalmat publikálásra. Kósa László
A Művelődés köszöntése A kolozsvári Művelődés folyóirat utóbbi két évtizedes munkásságának köszöntése ürügyén elsősorban azt kell elmondanom, hogy a húsz esztendőhöz még
hozzá kell tegyek tízet, mert éppen harminc esztendeje lesz a nyáron, hogy megismerhettem a lap főszerkesztőjét, Szabó Zsoltot. Kós Károly ürügyén vettem
Fekete Albert, Oláh János, Szabó Zsolt, Kósa László, Sas Péter és a szíves háziasszony: Havas Judit a Petőfi Irodalmi Múzeum Vörös szalonjában (Füzesi Magda felvétele)
6
fel vele a kapcsolatot. Az akkor elkezdett beszélgetés e témakörben attól fogva tart, s úgy tűnik, ez a kérdés (is) kiapadhatatlan diskurzussá terebélyesedett. Most elsősorban nem a klas�szikus szerkesztőségi munkáról, a lapkiadásról, a megjelent írásokról szeretnék beszélni. Inkább arról a barátságon alapuló munkakötelékről, amely összefűz bennünket. Ezt egy szóban össze lehetne foglalni: értékmentés. Mindkettőnk véleménye szerint – részben a levéltárak korábban kutathatatlan volta miatt – nagyon sok forrás rejtekezik megismeretlenül, kiadatlanul. Ezek közé tartoznak olyan kéziratok is, amelyek korábban többnyire politikai jellegű megfontolásból nem kaptak lehetőséget a megjelentetésre, vagy csak szerzőjüknek egyszerűen nem volt szerencséje, hogy megérje kiadásukat. Jó részük olyan levéltári jellegű anyagokat
dolgozott fel, melyek a továbbiakban csak sajtó alá rendezett formájukban maradtak fenn. Nem erős a kifejezés, egyfajta „muszáj Herkulesként”, szinte erőn felül kellett vállalnunk kettőnknél sokkal több munkatársat, anyagi és technikai lehetőséget, támogatást kívánó feladatokat. Közös munkáink közül most két kiadványra szeretném felhívni a figyelmet. Az egyik Herepei János művelődéstörténész kéziratainak sorozattá növekedett közreadása, a másik Kelemen Lajos levéltáros-történész ugyancsak kéziratban maradt munkájának megjelentetése. Herepei János (1891–1970) ősei kétszáz éven keresztül szolgálták egyházukat és a helyi tudományos életet. Édesapja és nagyapja, a két Herepei Gergely, a Farkas utcai templom lelkészei voltak. Nagyapjához az első kolozsvári óvoda megalapítása, édesapjához a templomban ma is látható régi halotti címerek és epitáfiumok közszemlére való bocsátása fűződik. Herepei Jánost családi kapcsolat fűzte Méhes Sámuelhez, az ősi kolozsvári református kollégium professzorához, valamint felsőcsernátoni Bod Péterhez, a református egyház- és irodalomtörténet nagyhatású művelőjéhez. Nem hagyhatjuk ki a felsorolásból a 19. századi Herepei Jánost, az újabb magyar egyházi szónoklat erdélyi megalapítóját és Lászlót, a rögtönzés mesterét. A körvonalazott családi előzmények, hagyományok megismerése után természetes módon Herepei Jánost is a művelődés, a tudomány világa vonzotta. Hányatott sorsú életében nagy lehetőséget jelentett, hogy Keserű Bálint professzor és a szegedi József Attila Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézete jóvoltából az Adattár XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez elnevezésű sorozatban lehetőséget kapott egy gyűjteményes kötet megjelentetésére. Másfél évtized után szintén Szegeden jelent meg A Házsongárdi temető régi sírkövei. Adatok Kolozsvár művelődéstörténetéhez című munkája, mely a köztemető
régi sírjeleit örökítette meg. Az ott abbamaradt munkát igyekeztünk folytatni, melynek eredményeképpen hat kötetben közzétettük Herepei János kéziratban maradt tanulmányait, adatgyűjtéseit. Elsőként a Házsongárdnál alkalmazott módszerekkel összeállított, A kalotaszegi templomok, cintermek és temetők régi sírkövei című kötete hagyta el a nyomdát. A bejárások, a terepmunkák során meg kellett tapasztalnunk, hogy a legjobb terepjáró a Dacia személyautó, amelynek ablakából a felsőtesttel kihúzódva úgy lehet egyensúlyozni Gyerővásárhelyről Inaktelkére menet árkonbokron keresztül a kalotaszegi dombok között, mint egy vitorlás párosnak a Balatonon. A Kalotaszegi Református Egyházmegye főjegyzőjeként – Kós Károly főkurátor mellett – kötelességének tartotta a régi emlékjelek megörökítését. A nagy múltú református család leszármazottjaként a legtöbbet egyháza Farkas utcai kollégiumával és templomával foglalkozott, annak I. Rákóczi György korabeli helyreállítását rekonstruálta A kolozsvári Farkas utcai templom történetéből címmel. Az 1638–1647. évi építkezés, berendezés és felszerelés adattára; A kolozsvári Farkas utcai református templom és kollégium történetéből című munkákban. A sorból Thália erdélyi szentélye, Kolozsvár első teátruma, a Farkas utcai Nemzeti Színház múltját taglaló, A kolozsvári színház és színészet történetéből című kötet sem maradhatott ki. Szülővárosa kialakulásával, településfejlődésével kapcsolatos kutatásainak összegzéseként összeállította a Kolozsvár történeti helyrajza tanulmánykötetet, mely a Házsongárdi temető sírkövei után a második legjelentősebb munkája. Az egyelőre sorozatzáró, 6. kötet is forrásközléseket, halotti anyakönyveket, számadáskönyveket, adattárakat és egy 19. századbeli homagionális eskükönyvet tartalmaz. Ezek is Erdély 16–17. századi közigazgatási-szellemi fővárosa, Kolozsvár gondolat- és érzelemvilágát tükrözik, a munka címe:
Művelődéstörténeti tanulmányok és adattárak. Szinte ünnep volt, amikor Kelemen Lajosnak, Erdély legendás levéltárosának a kézirata felbukkant. Ennek történetéhez tartozik, hogy Kelemen annak idején úgy tudta elvégezni az egyetemet, hogy nevelőséget vállalt Gidófalvy István kolozsvári királyi közjegyző hasonnevű kollégista fia mellett. A munkakapcsolatból barátság fejlődött, amely halálukig tartott. Kelemen Lajos érett, felnőtt fejjel úgy gondolta, emléket kell állítania egykori principálisának, a korabeli társadalmi, gazdasági, politikai, gazdasági viszonyoknak. Gidófalvy István életrajza tulajdonképpen a korabeli Kolozsvár helytörténetének, társadalmának Kelemen Lajos világképében való visszatükröztetése. A kézirattal kapcsolatos érdekesség, hogy a gépirattá sze lídített kézírás véghezvitele Jakó Zsigmond feleségének, Barabás Manyinak a munkája volt. A leszármazottaknál lapuló Kelemenkézirat közreadása előcsalogatta az egykori nevelt, az Istvánná emberesedett egykori Pistuka emlékírását is. Sokat mulattunk huncut derűt sugárzó mondatain, egyegy tréfa jól sikerült megörökítésén. Ezek közé tartozott az a történet, amikor családfájuk miatt, aznap ki tudja hányadik alkalommal molesztálták az utcán mindenféle ismeretlenek Kelemen Lajost. A következő, Budai Nagy Antalra vonatkozó kérdésük végképp kihozta őt az egyébként sem jellemző béketűréséből: „Menjenek kérem Kós Károlyhoz – mondta –, azt az embert ő szülte”. Hát így szoktuk múlatni az időt és önmagunkat a Művelődés szerkesztőségében. Hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy azok a szerzők, akiknek a kézirataival foglalkozunk, szinte kortalanok, velük már nem forog az idő kereke. A sokfajta és érdekfeszítő munkálkodásban szinte észre sem vettük, hogy meg kell állni egy pillanatra, mert eltelt két évtized. Ilyenkor ünnepelni kell. Jólesik végigpillantani a Művelődés ajánlópolcán, mennyi és milyen jó és szép könyv között
7
válogathatnak az érdeklődő olvasók. Ezt a munkát nem lehet még abbahagyni, nincs is ilyen szándékunk. Máris tele vagyunk elképzelésekkel, újabb ötletekkel, szépséges tervekkel. Ha valaki még támogatná is, legközelebb
Gyalui Farkasnak, a kolozsvári Egyetemi Könyvtár impériumváltozást megélt aligazgatójának érdekfeszítő és kordokumentum értékű emlékiratát adnók ki. Ha Szabó Zsolt benne van, rajtam nem múlik az elkövetkező újabb
húsz esztendő. Csak ne Daciával vigyen megint terepmunkára úttalan utakon a kalotaszegi hegyek közé…
Sas Péter
Felsőfokú tájépítészképzés és a Művelődés A Budapest–Sztána–Kolozsvár tengely
8
Az 1990-es évek második felében Torockón találkoztam Szabó Zsolttal, a Művelődés főszerkesztőjével. Szállást biztosított számomra és azoknak a budapesti tájépítész diákoknak, akikkel – az akkori Szent István Egyetem tanársegédeként – erdélyi tanulmányi szemlén vettem részt. Vacsora utáni beszélgetésünk alkalmával arról győzködött, hogy maradjunk néhány napot Torockón a hallgatókkal, vizsgáljuk meg azokat a táji, települési értékeket, amelyek a falut méltán tennék a Világörökség részévé. A feladat csábítónak tűnt, de mivel abban az időben Torockó nagyon felkapott volt, azt kérdeztem Zsolttól, nem tudna-e inkább egy tájépítészeti szempontból kevésbé kutatott helyszínt ajánlani. Sztánát nevezte meg, és néhány hónap múlva kisebb kutatócsoportommal a Sztánai völgyben fekvő Szentimrei-házban találtuk magunkat. Így vette kezdetét az az immár évtizedes táj- és falufelmérés, amelynek kapcsán több tucat magyarországi (és Európa más országaiból Budapestre érkezett) tájépítész fiatal jutott el a Sztánai völgybe és Erdély más tájaira. Az erdélyi terepgyakorlatok során végzett munka eredményeit többek között a lapban és a Művelődés kiadásában megjelent könyvekben közölhették a diákok és oktatóik. Az egyik legcélszerűbb eszköze lett ez a lap a tájépítészet népszerűsítésének Erdélyben: nem szakmai, hanem sokkal inkább közművelődési folyóiratként olyan olvasókhoz juttatta el a tájépítészek üzenetét, akikhez egyéb csatornákon nehezen vagy talán soha nem érkezett volna meg, és így nem is olvashatták volna ezeket a táji-települési és népi kultúrával foglalkozó írásokat. A Művelődés kihelyezett szerkesztősége, a Kós Károly tervezte sztánai Szentimrei-ház, évente egyszer-kétszer a budapesti tájépítész diákok terepbázisa lett: a Sztánai völgy és a környező falvak értékes archív szakmai anyagokat tartogattak a kutakodó diákcsoport számára. A sokrétű kutatás egyre több szakembert vonzott, összekovácsolta a csoportot, aminek következtében megalakult a Sztánai Mű-
hely. A Műhely több volt egyszerű szakmai csoportosulásnál: az egyetemes emberi értékek mozgatták a tagok ténykedését, sok a tájépítészettől függetleníthető akció fűződik hozzá. Legnagyobb erénye, hogy az évek során számos magyarországi fiatalnak teremtette meg a lehetőséget arra, hogy – sok esetben életében először – Erdélybe utazzon, az erdélyi kultúrával, magyarságtudattal, természeti-táji környezettel megismerkedjen és örök életre szóló barátságot kössön. A Sztánai Műhely – melynek egyik fő életre keltője Szabó Zsolt és a Művelődés – betöltötte feladatát, de nem szűnik meg. Reményeink szerint – bár tagjai folyamatosan változnak, ugyanúgy ahogyan a bennünket körülvevő társadalom kihívásai is – a Sztánai Műhely szellemisége még sokáig megmarad. Fekete Albert Szentes Ágnes textilkompozíciója
A Művelődés évtizedei Hatvanhárom év meglett férfikor, egy folyóirat életében azonban jóval több ennél, csaknem matuzsálemi időtávlat. Alig néhányan élik meg. A kolozsvári Művelődés megélte. Az utolsó két évtizedet jórészt a főszekesztő-mindenes, Szabó Zsolt jóvoltából. E maradék országban kevés a hasonló teljesítmény. Erdélyben inkább találunk kivételeket. Ott még jobban ragaszkodnak az élők a hagyományokhoz, sajátjuknak tekintik a múltat. Itt másként van, minden, ami rég volt, elavult, s igyekszünk megszüntetni, újat, modernebbet kitalálni helyette. Ott a Cimbora, Benedek Elek gyermeklapja, amelynek éltetésébe a mester beleroppant, ma is megjelenik, igaz, nem kevés áldozat árán, de mégis jelen van. Természetesen nem magától értetődő mindez. Életek épülnek bele ezeknek a – magyar művelődés eszméjét fenntartani hivatott – műhelyeknek a falaiba. Így a Művelődésébe is. Mit jelent az, hogy valaki egyszerre szerkesztője és mindenese is egy ilyen írástudóknak szóló lapnak, azzal akkor szembesültem, amikor a Magyar Napló gondjait a nyakamba vettem. Egyszer könyvcipelés közben megállított a Napló távoli tisztelője, és megkért, hogy üdvözletét adjam át a főszerkesztő úrnak. Nem magyarázkodtam, visszatérve a szerkesztőségbe eleget tettem barátunk kérésének, és átadtam jókívánságait magam magamnak. Az eset Szabó Zsolttal is megtörténhetett volna nemegyszer. Talán meg is történt. Hiszen jóval többet utazott, szállított, állt helyt a lapjáért, s a lap által képviselt ügyért, a magyar művelődés erdélyi megmaradásának ügyéért, mint amennyit én a Magyar Napló érdekében cselekedhettem. Nem véletlen, hogy annak idején, húsz évvel ezelőtt a Művelődés és Szabó Zsolt egymásra találSzentes Ágnes textilkompozíciója
tak. Rendellenes játéka lett volna a sorsnak, ha nem így történik. Több mint negyven éves ismeretség, barátság tapasztalatai alapján mondom ezt. Annak idején, kora ifjúságunk tájékán már megtapasztalhattam, nincs az erdélyi földnek, szűkebb hazájának olyan röge, amely mellett meg-megállva ne tudna fölidézni néhány, a hely szellemét megjelenítő legendát, történelmi emléket, vélekedést, adatot, köztük nemegyszer olyanokat is, amelyek semmilyen írásbeli forrásban nem találhatók meg. Mindnyájan, akkori barátai azt vártuk tőle, megírja az erdélyi rögtörténelmet, az elveszett haza megtartásáért küzdő névtelen neves írástudó és írástudatlan kultúrharcosok mítoszát, s szavakba menekíti e honfoglaló táj elveszett igazságait. Szabó Zsolt a Művelődés főszerkesztőjeként egyszerre tagadta meg és teljesítette be várakozásunkat. A várt kultúrtörténeti mű az elmúlt húsz év alatt megszületett, de nem a saját tollával írta, több száz írástudót, képírót hívott egybe a Művelődés hasábjaira, hogy vele együtt gondolkodva az igazi honismeret távlatait kirajzolják. Mintegy tizenöt éve a Kárpát-medencei kulturális műhelyek együttműködésének elmélyítése érdekében létrehozott FOKUSZ egyesület keretein belül e méltatlanul háttérbe szorított, mellőzött, a magyar szellem pusztulását lassítani igyekvő írástudói intézményrendszer polgárjogának visszaszerzéséért próbálunk cselekedni. Ha kell, azzal, hogy lebonyolítóként honi pályázataikat segítjük, közvetítjük lapjaikat, könyveiket, személyes találkozóikat a magyarországi olvasóval, aki a terjesztés nehézségei miatt szegényebb lenne nélkülük. És természetes módon a külhoni műhelyek is segítenek nekünk: hazamegyünk találkozni az erdélyi, felföldi, délvidéki olvasóinkkal. Ahogyan akkor is számítunk rájuk, amikor szlovák, szerb vagy román író- és költőtársainkkal keressük azokat az irodalmi szálakat, amelyek összekötnek minket a közös sorsú Kárpát-medencében. Abban reménykedünk, egyszer majd, remélhetőleg a közeljövőben, csillapul e ma még kíméletlen létharc, s lesz idő a nyugodt alkotómunkára is. Szabó Zsoltnak is azt kívánom, és azt várom tőle, ha egyszer képes volt a Művelődés sok száz munkatársának segítségével Erdély kulturális arcát megeleveníteni, a saját szavaival is tegye meg ugyanezt. Meséljen nekünk azzal a derűs, keserű emlékező szenvedéllyel, amellyel annak idején első erdélyi útjaink alkalmával minket, a pesti messzeségből jött, de nyitott fülű, első pillantásra barátaivá fogadott idegeneket az erdélyi táj és nép együttélésének titkaiba beavatott.
Oláh János
9
Kövek összegyűjtése ódon falak között Újraavatták Mátyás király fejújított lovas szobrát Kolozsváron „Kolozsvár szabad királyi város közönsége hazafias örömmel tudatja, hogy ezeréves múltunk nagy királyának, MÁTYÁSNAK, AZ IGAZSÁGOSNAK szülőhelyén, városunkban, tündöklő nagy nevét dicsőítő szobrot állított a nemzet […]. Ez emlékmű leleplezési ünnepét legfelsőbb hozzájárulással 1902-ik évi okt. hó 12-én fogjuk megtartani. A szobor leleplezésére, mely nemcsak a nagy király szülővárosának, hanem az egész országnak, a nemzet minden hű fiának ünnepe lesz, van szerencsénk hazafias tisztelettel meghívni. KOLOZSVÁR SZAB. KIRÁLYI VÁROS KÖZÖNSÉGE [nevében] Dr. Esterházy László főjegyző, Szvacsina Géza, kir. tanácsos, polgármester” – ezt a meghívót vitték a szélrózsa minden irányába 1902 őszelőjén a hírvivők, amikor szülővárosa végre lerótta nagy fiával, Mátyás királlyal szembeni régi adósságát, és a magyar történelem egyik legkiemelkedőbb alakjának szobrot állított. Mert valóban nagy napra készült akkor a nemzet és természetesen Kolozsvár. A készülődésbe
10
szépen illeszkedett bele az is, hogy az Erdélyi Kárpát–Egyesület arról értesítette Pótsa Józsefet, Háromszék megye főispánját, az egyesület tiszteleti tagját: a Mátyás király szobrának avatójával párhuzamosan szervezett ünnepségekre is hivatalos. Az EKE ugyanis ebből az alkalomból avatta fel „a Mátyás király születési házában szervezett néprajzi múzeumát”, valamint az 1898. szeptember 10-én merénylet áldozatává vált Erzsébet királyné (Sissi) emlékére a régi Mária-lobogók mintájára készített Erzsébet-lobogót. Az EKE e lobogó alatt kívánta „tovább folytatni azt a kultúrmunkát, melynek egyik eredménye az a múzeum is, mely a néplélek és népművészet alkotásaival tölti meg legnemzetibb királyunk születési házának csarnokait”. Aztán elérkezett a várva várt, fényes nap, és Fadrusz János pompás alkotásáról lehullt a lepel. Az azóta lepergett bő évszázadban sok minden változott. Egyebek mellett az, hogy Mátyás szülőházát, az EKE néprajzi múzeumával együtt az állam elorozta és – abban bezzeg nincs változás, hogy – a
Múlt, jelen és jövő az életre szóló emlékképen
Mezőségi nemzedékek a szoboravatón
mai napig sem adta vissza. Az évtizedek során a szoborcsoport kőtalapzata helyenként megszakadt, a szoboralakok némelyikéről is eltűnt egy-egy elem, így a szoborcsoport felújítása egyre sürgetőbbé vált, mígnem 2006-ban a magyar és a román kormány együttes ülésén megszületett a döntés: a közös örökséget – ezen belül a Mátyás-szoborcsoportot – közösen állítják helyre. Fadrusz Jánosnak az 1900. évi párizsi világkiállításon aranyérmes monumentális alkotása helyreállítási költségeit 800 ezer euróra becsülték, az összeget a magyar és a román kormány fele-fele arányban állta. A 2009-ben elkezdett helyreállítást 2010 novemberére befejezték a szakemberek, akik egyebek mellett leszedték és egyenként javították ki a mellékalakokat – Magyar Balázst, Kinizsi Pált, Báthory Istvánt és Szapolyai Istvánt –, illetve erős vasszerkezetre függesztették fel a lovát megülő Mátyást, hogy alóla kiszedhessék és teljesen újraépítsék a Pákéy Lajos által tervezett eredeti talapzatot. A munka végre elkészült, így akárcsak 1902-ben, ezúttal is meghívók adták hírül a világnak, hogy eljött az újabb fényes nap. Amelyen kiderült: a Mátyás király iránti mérhetetlen ragaszkodás, szeretet és tisztelet dolgában sincs változás. A román és a magyar kormány, illetve a kolozsvári önkormányzat képviseletében Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter, Vasile Timiş, a tárca államtitkára, Sorin Apostu, Kolozsvár polgármestere, valamint kollégája, László Attila alpolgármester, Semjén Zsolt, a Magyar Köztársaság miniszterelnök-helyettese, Réthelyi Miklós, a magyar Nemzeti Erőforrás Minisztérium vezetője, Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár, Szőcs Géza magyar kulturális államtitkár, Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke és az Európai Parlament alelnöke, Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke volt jelen az eseményen. És természetesen nem hiányzott a verőfényben fürdőző, s az olykor esőcseppeket hullató ólmos felhőkkel dacoló kétezres ünneplő gyülekezet sem. A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium diákjainak reneszánsz tánckara korabeli ruhákban pompázott, töb-
ben kalotaszegi, illetve székely ünneplőbe öltöztek, de eljött a csíkszentsimoni ifjúsági fúvószenekar, a hóstátiak nagymúltú énekkara, a kolozsvári Református Bethlen Gábor Földész Dalkör és a Boldizsár Béla vezette bélafalvi Tuzson János Hagyományőrző Egyesületnek a 15. Székely Határőrezred pazar egyenruhájában díszőrséget álló csapata is. A szónokok egyebek mellett az örökség védelmét, az 1990-es évek nacionalista és idegengyűlölő Kolozsvárjának európai gondolkodású várossá való válását, Mátyás mindenkoron megtartó erejét, a román–magyar együttműködés szükséges voltát és pozitív hozadékait hangsúlyozták. Tőkés László az európai gondolkodás példájaként említette azt a Doina Cornea asszonyt és a kincses város néhai veA 15. Székely Határőrezred díszőrsége (A szerző felvételei)
11
zetőjét, Octavian Buracut, akik a Mátyás-szobrot és a magyarságot rombolni szándékozó funari korszakban az igazságos Mátyás szellemében törekedtek a románok és magyarok közötti béke megőrzésére. A szoborcsoport újraavatóján – miként az EKE gazdagította a műsort 1902-ben – az EMNT szervezett olyan műsorokat, amelyekbe kicsik és nagyok egyaránt találtak kedvükre valót, és amelyre a felvidéki Ghymes együttes koncertje tette fel a koronát. A Szent Mihály plébánián a legkisebbek például kezük ügyességét próbálhatták ki korabeli, viaszpecsétes oklevelek írásában, címerfestésben, fémdomborításban, nemezelésben, agyagozásban. A felnőttek a Szent Mihály- és a Farkas utcai templomot ismerhették meg közelebbről helytörténészek vezetésével, a Mátyás utcában pedig kézműves vásáron és ruhakiállításon csodálhatták meg a reneszánsz kori divatot. A Szabók bástyájában A Mátyás-szobor és alkotója, Fadrusz János címmel az Országos Széchényi Könyvtár, az Erdélyi Történeti Múzeum, illetve a kolozsvári Egyetemi Könyvtár anyagából nyílt kiállítás, amelyen látható volt a szobor létrejöttének több mozzanata, az alkotó életpályája, és valóságos csemegének számítottak azok a Fadrusz-relikviák, amelyeket Fadrusz Jánosné Deré-
ky Anna unokaöccse, Deréky Géza magyarországi műfordító jóvoltából láthatott először a kolozsvári közönség. A tárlatmegnyitót a Munkácsy-díjas Kolozsi Tibor szobrászművész, a Mátyás-szoborcsoport helyreállítója vetítettképes előadása egészítette ki, a művész részletesen mutatta be a felújítás mozzanatait. Egyebek mellett kiderült: Kolozsi Tibor aranyozás nyomait fedezte fel a reneszánsz uralkodó homlokát övező koszorún, ezért a szépművészeti múzeumban szemügyre vette a Fadrusz által készített, szintén aranyfüst lemezekkel bevont koszorúval ékesített Mátyás-gipszfejet. Mivel tehát Fadrusz eredetileg is ilyenre tervezte, azért pompázik ismét aranyozottan a lovát megülő Mátyás fején a cserfakoszorú. „Hunyadi Jánoson és Mátyás királyon kívül nincsenek olyan történelmi személyiségek, akik ennyire összekapcsolnának magyarokat és románokat” – szögezte le Ioan Piso, az Erdélyi Történeti Múzeum igazgatója, aki egyben örömének adott hangot, amiért a vezetése alatt álló intézménynek is szerepe van Fadrusz munkássága, illetve a Mátyás személyisége előtti tisztelgésből.
Benkő Levente
Egy hagyomány születése és továbbélése Kalotaszeg felségterületén, Kö rösfő határában emelkedik a csaknem hét és fél száz méter magas, bűvös Riszeg-tető. A tetőről derült időben körkilátás nyílik a homályló közelebbi és távolabbi hegyláncok vonulatára. Kicsit A közös éneklés öröme (2004)
12
alább pillantva, a völgyekből, minden irányból kikandikálnak a kalotaszegi falvak templomtornyai és háztetői. E falvak határnevei is, mint például Részegalja, Részegfara, Riszegkapu, Riszegtó, Riszeg útja (Szabó T. Attila gyűj-
tése) sejtetik, hogy felnéznek és ismerik szülőanyjukat, a Riszegtetőt. Ne feledkezzünk meg az egyik legszebb, Körösfői Riszeg alatt kezdetű kalotaszegi népdalunkról se, melynek elterjedtségét bizonyítja, hogy létezik sárvásári, sőt mákói, mérai változata is (Vargyas Lajos: Népzene és zenetörténet III. 1977). Derűs környezet, hátha még hozzáképzeljük a tető növényvilágát, különösképpen a ma már védett, bódító illatú riszegvirággal, a henye boroszlánnal. Nem csoda, ha Kós Károlynak is tetszett a Riszeg-tető, gyalogsétáin gyakran megfordult azon a környéken, meg is örökítette Életrajzában (Szépirodalmi– Kriterion, Budapest–Bukarest, 1991): „Én most is, mint eddig is mindig, az ösvényt választottam. Mert ez az ösvény az állomástól a patak mentén, fel a Riszeg peremére – Körösfő fele útjára – azon a csudálatos angolparkon kanyarog végig, melyet az Úristen jókedvű szeszélye formált ki, és a civilizált ember tudákossága
még nem rontott meg. A hegy peremén megállottam. Szusszantam és néztem […] S én csak állok a hegy peremén, és tudom, érzem minden porcikámmal most, hogy kellős közepén állok itt annak a Kalotaszegnek, mely ingyen ajándékul adta nekem az ő csudálatos szépségének minden gazdagságát, amit lelke kincsesházában ezer esztendő munkájával gyűjtött és megőrzött.” Egyébként a Kós által említett ösvény időtlen idők óta fölöttébb forgalmas volt, különösen tavas�szal, május elején, mert szokás szerint a körösfői legények ilyenkor a tetőről riszegvirágot hoztak szívük választottjának. Fekete Károly körösfői iskolaigazgató, tanfelügyelő, laptudósító felfigyelt e jelenségre és elhatározta, hogy szervezett keretbe foglalva felkarolja ezt a kedves ősi szokást. Elhatározását 1956-ban sikerült keresztülvinni, mely esztendő májusában körösfői, sárvásári, magyarbikali, nyárszói, zsoboki, bánffyhunyadi iskolásokkal és az őket kísérő szülőkkel, ismerősökkel együtt megtartották az első szervezett jellegű Riszeg-tetői ifjúsági majálist (Fekete Károly: A Riszeg-hegyi találkozók hiteles története. Kalotaszeg, 1998. május). A találkozóra meghívták a Napsugár című gyermeklap szerkesztőit is, akik közül Asztalos István, Fodor Sándor, Bene József, Marton Lili, Létay Lajos, Bajor Andor, Tamás Mária eleget tett a felkérésnek. A közös kötélhúzás, labdarúgás, a vetélkedő részvevőinek az előadását, teljesítményét a Napsugár szerkesztősége egyegy gumilabdával jutalmazta. A sikeres majális ösztönzőleg hatott a következő évek összejöveteleire, melyeknek 1990-ig helyi szinten ugyancsak Fekete Károly volt a főszervezője. A találkozók sorából kiemeljük az 1975-ös, a zord idő miatt kihelyezett majális népdalvetélkedőt, melynek Sárvásár adott otthont. Ekkor már a Napsugár szerkesztőségén kívül jelen voltak a bukaresti televízió magyar adásának és a kolozsvári rádió magyar adásának munkatársai is. Eljött a faluból a híres kalotaszegi nótafa, Ambrus Sándorné Márton Kata Morzsa néni. Hogyne jött volna, hiszen a nyolc
környező kalotaszegi helységből összesereglett 56 éneklő gyerek között ott volt az ő unokája is, Balogh Tünde… Már akkor kialakult – ami később állandósult – a korcsoportok (kicsik és nagyok) szerinti éneklési sorrend. Minden énekes egy kötelező (kalotaszegi) és egy szabadon választott népdallal járult a szakemberekből alakult elbíráló bizottság és a szép számú közönség elé. A nagyok közül a magyarbikali Kozma Mária érdemelte ki leginkább a zsűri tetszését. A csengő szoprán hangú leányka rendszeresen fellépett későbbi rendezvényeken is. A magyarbikali színjátszó és dalcsoport tagjaként főszerepeket is vállalt. Emlékezetes alakítása volt az 1980-ban bemutatott Valkai András (1540–1586) históriás énekének színpadi változatában, az ős Bánk bánban, Melinda szerepében. Fontosnak tartjuk még megemlíteni a sárvásári találkozón a legszebb kalotaszegi ruháért kiosztott díjat, melyet a zsoboki Ruzsa Irén kapott meg. A másik kihelyezett találkozó 1976-ban a magyarbikali Kurtahegyen volt, melyen Bánffyhunyad, Bogártelke, Damos, Gyerővásárhely, Kalotaszentkirály, Kiskapus, Körösfő, Magyarbikal, Magyarókereke, Magyarvalkó és Mákó fiatalsága gyűlt össze. A vetélkedő az előző évi találkozón kialakult forgatókönyv szerint zajlott le. A népdalvetélkedő könyvjutalmait ezúttal is
a Napsugár szerkesztősége biztosította, kik közül jelen volt Farkas János (főszerkesztő), Kányádi Sándor, Bálint Tibor és mások. A bikaliak kürtőskaláccsal kedveskedtek a vendégeknek. A Kurtahegyen tűnt fel a díjazottak között a kalotaszentkirályi Kisjancsi Katalin, aki – talán a vetélkedő serkentő hatásának is köszönhetően – a hivatásos zenei pályát választotta. Elvégezte a zeneakadémiát, és jelenleg a kolozsvári Sigismund Toduţă zenei szakközépiskola megbecsült zenetanára, aki, amikor csak teheti, felkészíti szülőfaluja gyermekeit a soron következő találkozóra. Az elkövetkező évek ifjúsági találkozóit a Riszeg-tetőn tartották, természetszerűleg az időközben Bánffyhunyadra áttelepedett Fekete Károly főszervező irányításával. Ugyanakkor az ő vállaira nehezedett a felsőbb hatóságoktól való engedély kieszközlése is, ami a letűnt rendszerben – politikai okok miatt – nem minden évben sikerült, különösen amikor a rendezvény kezdett tömegméreteket ölteni. A betiltott években maradt a legények által május elsején szedett riszegvirágcsokor, amiről sohasem mondtak le. Miként a Riszeg esetében, a rendszerváltás is vízválasztó volt a majálisok megrendezésében. Az 1990 utáni rendezvényeket igyekszem összefoglalni. Immár szabadon, lendületesen, kötöttségek nélkül lehetett a tetőn éne-
Vasas Samu köszönti a közönséget (1996)
13
Lóháton puszta kézzel küzdeni... (2004)
14
kelni, játszani, felfrissülni. Meg is látszott az eredménye: a beharangozó újságcikkek, rádió, televízió hatására a május 1-jéhez legközelebb eső szombati találkozóra minden esetben többezer kiránduló, szurkoló gyűlt össze, egyesek nem átallottak sátrakban több napon keresztül bódító virágillatot szívni. A rendezvény valóságos népünnepéllyé terebélyesedett. A kolozsváriakon kívül a szomszédos megyékből, sőt az anyaországból is érkeztek vendégek. És mintha az időjárás is érezte volna a rendezvény fontosságát, egy-két futó esőn kívül zömében szép idővel örvendeztette meg a kirándulókat. Kivételt a mai napig mindössze 1998-ban jegyeztünk, amikor a népdalvetélkedő beszorult a körösfői Művelődési Házba, 2005-ben pedig nagyon fáztunk a tetőn. A megnövekedett jelenlét kiterjedtebb szervező személyzetet kívánt, ezért a szervezést frissiben alakult egyesületek vették át, 1991ben például a Kalotaszeg folyóirat szerkesztőségének védnöksége mellett a hasonló nevű Kft., 1992– 1994-ben az RMDSZ Kolozs megyei és Bánffyhunyad városi szervezetei patronálták a találkozókat. 1995-től porondra lép a bánffyhunyadi Pro Kalotaszeg Művelődési Egyesület mint szervező, 1997ben csatlakozik hozzá a Körösfői Rákóczi Kulturális Egyesület (esetenként a körösfői RMDSZ), majd 2000-ben a bánffyhunyadi Kós Károly Kulturális Egyesület mint társszervező. 2007-től a körösfőiek mellett Bánffyhunyad részéről a Kós Károly Kulturális Egyesület
véglegesült mint rendező. Bánffyhunyad a népdalvetélkedőknek, míg Körösfő a gyermekjáték-versenyeknek volt a felelőse (bár egyes feladatokat összehangoltak, közösen oldottak meg). A bánffyhunyadi egyesületek vezéralakja, hajtómotorja haláláig (1997) a néprajzkutató, lapszerkesztő, író, tanár Vasas Samu volt, aki szóban, írásban és tettekben irányította az eseményeket. Hűséges segítőtársakra lelt Kudor István és Péntek László személyében, de a szolgálatkész szíves munkatársak nevét hosszan sorolhatnánk. Mint tudjuk, a tető gépkocsival Körösfő felől, vonattal pedig a zsoboki vasútállomásról közelíthető meg. A körösfői fordulóban rendőri alakulat felügyeli a rendet, a forgalmat. Az elővigyázatos rendezők a tetőre induló utat igyekeztek lehetőleg jó karban tartani, a nyaktörő útrészeket kisimítani, így a magaslatra, a kiszemelt fennsíkra gépkocsival is (ügyelve) el lehet jutni. Itt már készen áll a népdalvetélkedő zöld ágakkal díszített pódiuma, rajta a felirat: „Énekelj, magyar ifjúság, míg a nemzetek meghallják – Kalotaszeg – Riszeg-tető”. Az egybegyűltek először meghallgatják a kalotaszegi egyházmegye kiküldött tiszteletesének az imáját, utána a rendező egyesület elnökének megnyitó beszéde következik. Eközben már gyülekeznek a műsorvezető körül az éneklésre váró, kalotaszegi viseletbe öltözött gyermekek és az őket felkészítő pedagógusok, mert a népdalvetélkedővel indul a találkozó. Az előzetes felkészülést
igénylő éneklőket két: 1. óvodások – I–IV. osztályosok, 2. V–VIII. osztályos iskolások korcsoportjába osztják. Az egyéni előadás mellé, 1993-tól (kérésre) hozzászegődik a csoportos éneklés az évek során rendkívül változatos összeállításban. A kéttagú dalcsoporttól a 23 tagúig (nagykapusi iskola, V–VIII. osztály, 2004) minden létszámú változat szerepelt. A kolozsváriak kívánságának tett eleget a rendezőség, amikor 1998-tól beiktatta a harmadik, IX–XII. osztályosok korcsoportját, mely korcsoport jelentkezők hiányában csupán két évig működött. 2010-ben kivételesen, a nagyszámú óvodás jelentkező miatt, ők külön korcsoportban vetélkedtek. Említettük, hogy a népdalvetélkedő előzetes felkészülést igényel. A szervezők határozata alapján minden egyén és népdalcsoport két-két népdalt énekel, melyek közül az egyik kötelező kalotaszegi népdal vagy gyermekdal, a második szabadon választott. A kötelező népdalt a szervezők a lapokban hónapokkal előbb meghirdették. Kötelezőek, mint például: Körösfői Riszeg alatt, Arany kút, Mikor a szógának, Arról alul, Édesanyám sok szép szava, Udvaromon kettőt fordult a kocsi, Kicsi tulok kezdetű népdalok, valamint a Kihajtom a libám a rétre, Hopp Juliska, Fehér liliomszál, Bújj, bújj zöld ág, Lánc, lánc, eszterlánc, A pünkösdi rózsa kezdetű gyermekdalok benne foglaltatnak a népdalkutatók által Kalotaszegen felgyűjtött és kötetekben közzétett jegyzékben. A kötetek közül felsorolunk néhány fontosabbat: Kodály Zoltán–Vargyas Lajos: A magyar népzene (Budapest, Zeneműkiadó, 1937), Olosz Katalin–Almási István: Magyargyerőmonostori népköltészet (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1970), Kallós Zoltán: Balladák könyve (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1970), Jagamas János: Romániai magyar népdalok (Kriterion, Bukarest, 1974), Szenik Ilona és munkatársai: Folclor muzical din zona Huedin – Huedin környéki népzene (Népi Alkotások Háza, Kolozsvár, 1978), Vasas Samu–Salamon Anikó: Kalotaszegi ünnepek (Gondolat Könyvkiadó, Budapest,
1986), Bogdán János: Monostori sugár torony (Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2003), Sinkó András szerk.: Kalotaszegi magyar népdalok (Kolozsvár, 2004). Indokolt esetben például 1998–1999ben, amikor a rendezvény egybeesett az 1848–49-es forradalom és szabadságharc 150., Petőfi Sándor születésének 175. évfordulójával, eltekintettek a helyi kötelező népdaloktól, és a zenei anyagban ismert 48-as katonadalok szerepeltek (Most szép lenni katonának, Kossuth Lajos táborában, Föl, föl vitézek a csatára). Szenteljünk pár szót a rendszerváltás utáni felméréseknek is, melyekből kiderül, hogyan alakult a népdalvetélkedő gyermekrészvevőinek évenkénti létszáma, mely települések járultak hozzá leginkább a hagyomány kialakításához. A kezdeti nekibuzdulást valamelyes csökkent részvétel követte. Hullámzó jelenlétű évek után újból nőtt az érdeklődés. A legtöbb egyéni jelentkezőt, 47-et 2010-ben jegyeztünk, következett 2001–2002: 45, 1991: 42 énekessel. Ugyanakkor a legkevesebben 1996-ban (14), 2005-ben (15) és 1993-ban (16) álltak dobogóra. A legtöbb dalcsoport szintén 2010ben (23), a legkevesebb 2005-ben (4) szerepelt. Ha a településeket vesszük szemügyre, az 1991-es esztendő vezet, akkor 22 falu nevezett be a vetélkedőre. Ehhez képest eltörpül a mindössze 4 települést felmutató 2005-ös év. Amint az várható volt, a környező falvakból sorrendben: Kalotaszentkirályról, Bánffyhunyadról, Körösfőről és Zsobokról jelentkeztek a legtöbben. Elismerés illeti a tájegységen kívüli, kolozsvári és zilahi énekeseket. 1998-ban budapesti gyermekek is eljöttek hozzánk, akik közül többen különdíjban részesültek, 2007-ben pedig Iregszemcséről és Tamásiról (Magyarország) érkeztek énekelni, vetélkedni vágyó iskolások. Szemközt a pódiummal foglal helyet három-öt ismert, hozzáértő kolozsvári és helyi zenészből álló bíráló bizottság, a zsűri. Az évek során a zsűritagok között üdvözölhettük Guttman Mihályt, Szenik Ilonát, László Ferencet, Almási Istvánt, Szép Gyulát, Márkos Albertet, Benkő Juditot, Barabás-
Lássuk, melyik csapat az erősebb! (2004)
né Kásler Magdát, Gáspár Attilát, Mann Gabriellát, Baloghné Kalló Annát, Kisjancsi Katalint, Verő Andrást, Lakatos Anikót, Ferencz Magdolnát, Márton Mónikát, több ségükben a Romániai Magyar Zenetársaság tagjai. E bizottság legkitartóbb tagja Mann Gabriella, aki 1993-ban kapcsolódott be a zsűrizésbe, és azóta minden évben, 2002-től már mint zsűrielnök volt jelen. Ezen kívül az ő nevéhez fűződik a legtöbb megjelent krónika a majálisról. A jól felkészített, feltehetőleg az idős nótafák jellegzetes előadásmódját hallgató és elsajátító részvevők esetében, a díjak, dicsérő oklevelek odaítélésében a zsűrinek nem volt könnyű dolga. Sok szempontot kellett tekintetbe venni, mint például az énekes hangterjedelmének a legmegfelelőbb hangmagasság megválasztása, a helyes tempó, a tiszta intonáció, a szöveg érthetősége, a tájegység zenei sajátosságainak az ismerete, a zenei díszítések mesterkéletlen kivitelezése. A zsűri munkájától függetlenül 2001-ben Kallós Zoltán is megtisztelte jelenlétével és ajándékaival a népdalvetélkedőt. Következik az ünnepélyes díjkiosztás, fényképezés, interjúkészítés, a nyertesek boldogok, a díj nélkül maradtak berzenkednek: majd megmutatom én jövőre! A színpad környéke lassan kiürül, a közérdeklődés más helyszínre terelődik. Már nagyban melegítenek a játékverseny részvevői. A szervező egyesületek által kijelölt versenybírók, segítőtársak átveszik az irányítást, rendezkednek-intézkednek,
zsibongás, útmutatások, vezényszavak röpködnek. Aztán sorra következik a kötélhúzás, zsákban futás, tojásvivés, versenyfutás, lepényevés, labdarúgó mérkőzés és más játékok, majd a megérdemelt jutalom átvétele. Aki közben megéhezett volna, az a finomságokkal teli lacikonyha felé igyekszik. Nem szabad megfeledkeznünk a nem kevés pártfogó, támogató egyesületről, magánszemélyekről, akik közül kiemeljük a több ízben is könyv- és pénzadományokkal segítő Magyarok Világszövetségét, a Communitas és Heltai Alapítványt, valamint az RMDSZ bánffyhunyadi és körösfői szervezetét. A versenyek közti kényszerszünetekben meghívott külföldi és hazai vendégművész-csoportok léptek színpadra. 2000-ben a somorjai Híd vegyes kar és a zsoboki iskola gyermekkórusa, 2001-ben a hegyközkovácsi néptáncegyüttes, 2002-ben a zentai citerazenekar, a tordaszentlászlói fúvószenekar és a zsoboki néptánccsoport, 2004-ben lovasbemutató, 2005-ben a dési 1-es sz. iskola csoportja, míg 2007-ben a tamási Kaláris csoport szórakoztatta a közönséget. Végül ízelítő gyanánt a számtalan lapbeszámoló közül idézzük Vasas Samu cikkének egy passzusát (Kalotaszeg, 1996. május): „Idesanyám, ugye máskor is eljövünk ide – szól a kislány, s az édesanyja magához szorítva feleli: Igen, kicsikém, most már eljövünk mindig, amíg csak élünk”.
Buzás Pál
15
Galéria
Mester és tanítvány Beszélgetés Bakó Klára és Szentes Ágnes textilművészekkel
16
Felejthetetlen élményt jelentett újra találkozni, viszontlátni a hangulatos, remekbe szabott textíliákat, szőnyegeket, textilkompozíciókat. Különös világ – anyagok és színek, anyagok és formák – teremtése. Elvont avagy figuratív megjelenítés, tájak és mindennapjaink, a valóság bizarr megközelítésében. Szeretet és elhivatottság az alkotás és a körülöttünk zajongó világ iránt. Igen, ez Bakó Klára, Csíkszeredában élő és alkotó textilművész hitvallása, akinek e tárlaton, de a mindennapi alkotó munkájában is, a művészetek világában történő kalandozásokban hű partnere akadt. Nem akármilyen társ – leánya és tanítványa: Szentes Ágnes. Közös tárlatukra Csíkszeredában, a Székelyföld folyóirat kiállítótermében került sor. Ennek kapcsán beszélgettünk el életről, pályáról. – Elég rég, egyéni tárlatodon találkoztunk. – Való igaz, hiszen 1996-ban volt az utolsó egyéni tárlatom Pesterzsébeten. Akkor a nagyobbik fiammal, Szentes Zágonnal közösen állítottunk ki, ő festményeket, én textíliákat. – De alkotótáborban is rég voltál. – Igen, 1998-ban a Zalai művésztelepen. – Gondolom, nyomós okai vannak mindennek. De tudomásom szerint, szerencsére, csak nem szakadtál el a művészettől, sőt a tevékenységed sokkal sokrétűbbé vált. – Az alkotói tevékenység, a táborokban való részvétel részben családi okokból szorult háttérbe. Idős édesapámat kellett gondoznom, az elvesztése nagyon megviselt. Másfelől az oktatás, az aligazgatói munkakör rengeteg energiámat felemésztette, mert számomra a diákjaim igencsak fontosak voltak, őket kellett megmutatnom a nagyvilágnak. Ebben az időben távolról sem rólam, az én munkásságomról szólt a történet... 1990 után számos civil egyesület alakult városunkban is, ilyen volt a Riehen Egyesület, amelynek aktív tagja lettem: Mezey Ildikó grafikussal játszóházat, alkotótáborokat szerveztünk. Aztán elhatároztuk, hogy saját egyesületet alapítunk, amelynek tagjai főleg képzőművészek lesznek, s amelynek elsődleges célja a tehetséges gyerekek felkutatása, támogatása lesz. Így alakult meg 2006-ban a Grafirka Egyesület. Számos versenyt szerveztünk, a nyertesek pedig részt vehettek az alkotótáborokban. Közben megtanultam pályázatokat írni, erre nagy szükségünk volt a jó működés, a tevékenység kiszélesítése érdekében. 2007-ben az egyesület útra indította a Csízió Gyerekkalendáriumot, amelynek első két száma a gyereknapra jelent meg, a legutóbbi számok január–február hónapban kerültek ki a
nyomdából, és az elmúlt esztendő tevékenységeinek összegezését tartalmazzák. Ebben nem csak a képzőművészeti képzésre helyeztük a hangsúlyt, hanem az íráskészség fejlesztésére (az első számokban több vers és fogalmazás is megjelent – négy és tizennégy éves korosztály). Említettem a pályázatokat, nos az elmúlt évben hét sikeres pályázatom volt, ebben az esztendőben már megírtam tízet. A Grafirka Egyesület fiatal képzőművészek támogatását is felkarolta, kiállítások szervezésében (Csillag István, Sárpátki Zoltán, Keresztes Evelin). És ami még nagyon fontos, hogy rendeztünk két nemzetközi textil és grafikai biennálét. Középiskolás fiatalok számára Kotormányban szerveztünk alkotótábort. – És bábszínész is lettél. – 2009-ben megkeresett Takács Éva, aki Boszorka néven bábcsoportot alakított, hogy segítsünk a díszletek megtervezésében és elkészítésében. Aztán a bábok elkészítésére is sor került. Az első előadás a Csipike volt, a második a Kacor király, nos ebben már mint bábszínész is részt veszek. – Térjünk vissza a közös tárlathoz… – Az én ötletem volt, a lányommal még nem állítottunk ki, mintegy ösztönzőnek is szántam. – Akkor most beszélgessünk egy keveset a tanítvánnyal is. Miért is választottad a textil szakot? – A középiskolában grafikát és kerámiát is tanultam a textil mellett. Azért választottam a textil szakot, mert nagyon sokféle technikát foglal magába és sokkal szabadabban, kötetlenebbül lehet alkotni. A hagyományos alapanyagok: a gyapjú, len, kender vagy selyem mellett a modern textilművészet felhasznál fém, üveg és műszálat is, de a papírt is előszeretettel alkalmazza alkalom adtán. A textilművészet alfajai, mint a monumentális és tértextil, lakástextil vagy divat, mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy ezt a műfajt válasszam. A gyerekkori élményeim is sokat nyomtak a latban, mert a szövőszék nálunk bútordarabnak számított. Amíg kicsik voltunk, tornaszerként használtuk, később már inaskodtunk is mellette. Segítettünk édesanyámnak
a szálakat felvetni és befogni a nyüstbe és a bordába. De kipróbáltuk a szövést is. – Mit jelentett számodra, hogy édesanyád egyben a tanárod is volt? – Sokáig töprengtem, hogy a három szak közül melyikből diplomázzam. Az, hogy édesanyám tanított, részben jó volt, mert bármilyen kérdéssel, bármikor hozzá fordulhattam. Másrészt attól is féltem, hogy mit fognak mások szólni hozzá, de ezen lassan túltettem magam. – Ez volt az első jelentkezésed? – Igen, ez volt az első egyéni kiállításom, de már vettem részt csoportos kiállításon is, a tavaly egy textilbiennálén. – További terveid? – Most, hogy sikerült összehozni ezt a kiállítást, szeretnék még többet dolgozni és majd jövőre újra jelentkezni. – Vér vízzé nem válik – a tanítvány is hasonló ösvényeket tapos. Számtalan közös vonás fedezhető fel a kiállított munkákban. Hogyan sikerült összehozni a tárlat anyagát – kérdem Bakó Klárától. – Már 2010-ben készültem erre a kiállításra, 2008tól már van saját műtermem is Zsögödfürdőn, a családi házban, itt közösen dolgozunk a lányommal. – Befejezésül beszéljünk a terveidről is. – A nyáron szeretnék intenzívebben foglalkozni az alkotói munkával, erre megvan minden lehetőségem, hiszen a tanév végétől nyugállományba vonulok. Szeretnék két év múlva újra egy tárlatot ös�szehozni. De van még sok más tervem is. A szülői ház udvarán van egy kis házikó, egy kovácsműhely és egy nagy garázs (két utóbbit édesapám használta). Nos ezeket szeretném felújítani, rendbe hozni és kialakítani egy tájházat, néprajzi múzeumot, a garázsból pedig egy multifunkcionális termet (próbaterem a bábcsoport számára, kellékes raktár stb.). – Köszönöm a beszélgetést, és kívánok sok sikert minden téren, hosszú boldog nyugdíjas éveket.
Forró Miklós
Bakó Klára 1952-ben született Csíkszeredában, 1976ban végzett a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafika szakán. 1977-ben Szilágynagyfaluban, majd 1981-től Csíkszeredában tanít. 1977-től több egyéni kiállítást szervez fotó-, illetve textilmunkákból. A kilencvenes évektől magyarországi alkotótáborokban vesz részt. Számos kül- és belföldi csoportos kiállításon szerepel munkáival. Szentes Ágnes 1980-ban született Csíkszeredában, 1998-ban érettségizett a csíkszeredai Nagy István Művészeti Szakközépiskolában. Részt vett a II. Csíkszeredai textilbiennálén. Alapító tagja a csíkszeredai Grafirka Egyesületnek, melynek programjaiban aktívan részt vállal.
17
Enciklopédia
Félúton Kelet pagodái és Nyugat katedrálisai között
Református és unitárius fatorony Nyomáton (A szerző felvételei)
A 18
fa és a föld az építészet legősibb anyaga, a földkerekség csaknem minden részén kéznél vannak, s ebből következően a leggyakoribb, ugyanakkor a legkorábbi épületformák e két anyag társításából jöttek létre. A természetes anyagokból épült, kezdetleges hajlékok tartószerkezete általában valamilyen faállványzat. Az első, ember által alkotott szélfogó könnyen hordozható és alakítható, karókból összeállított vázalap volt, amelyet ágakkal, szalmával, fakéreggel borítottak. Az a néhány karó, „ágas”, amely ezeket a kezdetleges tetőket hordozta, a későbbi faszerkezetes házak előfutárát jelenti: a kezdeti, még hordozható tartószerkezetek az idők során a helyhez kötött építészet alapjaivá alakultak
át. Túlzás nélkül állítható, hogy a faépítészet története szervesen összefügg a technikatörténettel, az emberi találékonyság és téralakítási igény fejlődésével. Az európai történeti korszakok alapján megrajzolni ezt a fejlődési vonalat azonban mégsem lenne teljesen helyénvaló, mert a faépítészeti törekvések a legtöbb esetben nehezen köthetők a klasszikus építészeti stílusirányzatokhoz. A faépítészeti formák az organikus anyag sajátosságaiból természetszerűen adódtak; a tartósan bevált szerkezeti formák áttevődtek a kőépítészetbe, másrészt önnön kiválóságuk folytán évszázadokon keresztül fennmaradtak.
„Tíz falu építsen egy templomot...” Az építészettörténészek egyöntetű nézete szerint a fából való építkezés szokása általánosan ismert volt a magyar nyelvterületen is, s a különböző viszontagságoknak kitett faépületeket csak fokozatosan váltották fel a szilárdabb anyagokból (kő, tégla) készült különböző rendeltetésű építmények. Őseink már a honfoglalást megelőzően sem csupán jurtában, sátorban, kunyhófélében laktak, de téli szállásaikon veremházakban is. Nagyon valószínű, hogy letelepedett őseink első házai is ilyen egyetlen helyiségből álló, beépített kemencés, kis, földbe ásott lakhelyek voltak, később favázas, sövényfalas, paticsfalas építmények, az egyszerű szélfogóktól kezdve a kunyhókon át a fejlettebb házakig. A sövényfal világviszonylatban is az egyik legrégibb és legáltalánosabb faltechnika. A magyar építkezésben is nagy hagyományai vannak, a szótörténet tanúsága szerint megelőzte nálunk a többi falféleséget; Árpád-kori és középkori településeken általánosan alkalmazott építési technika volt már a középkorban. A vesszőfonású halfogó rekesztéknek, a cégének finnugor eredetű fal neve lett magyar nyelvterületen az egyedül használatos megnevezése a térleválasztó épületrésznek, s ment át azután a más anyagból valókra is. A fal eredeti jelentése fonadék volt. Általános elterjedése előtt feltehetően inkább csak az erősségek, templomok falát készíthették sövényfallal, példát szolgáltat erre az egy 1283-as oklevélben szereplő Swynwar, esetleg az Anonymus Gestájában megörökített vitatott Hymesuduor. Sövényfalas lakóházak vagy sövénytemplomos falu létezését igazolja az 1398-ból adatolt Sewenhaza (Csongrád megye), az 1332-től ismert Himesház (Hymelsahayl) vagy a szintén 1332-s említésű Sveyn (Sövényfalva, Maros megye). Több helynév tanúskodik a faépítkezés létezéséről: az 1353-ból Ágasegyház (Bács-Kiskun megye), 1455-ből Botegyház (elpusztult középkori település az Arad megyei Fejéregyház/Féregyház mellett), 1418-ból Gerendásegyház (Békés megye), 1433-ból Tövisegyház, Thwiseghaz (ma Alsósimánd része, Arad megye), melyeket gerendából rakott, sövényből font templomok megjelölésének tartanak, 1462-ben említik a Csongrád megyei Likasegyház pusztát, amely leromlott fa- vagy sövénytemplomáról kaphatta gúnynevét. Korai középkorunkban általánosan elterjedt szokás szerint a jelentősebb, központi, egyházzal bíró településeket megkülönböztetésül annak fő nevezetességéről, egyházáról nevezték el, s a hozzáillesztett jelzők az illető templomépület valamely szembeötlő tulajdonságát őrizték meg. Végigböngészve Csánki Dezső és Györffy György történelmi–földrajzi gyűjteményeit, alapvető oklevéltáraink regesztáit és helységnévtárakat, jelentős számú -egyház/a utótagú településnevet találunk, mégha csupán Belső-Erdélyre, a Partiumra és a Bánságra szorítkozunk is: Bozosegyház (1418), Csernegyház (1470, 1492: Cherezhaza), Csontaegyház (1472: Chonkaeghaz; 1477: Chonthaeghaz), Dobegyház (1256: Du-
beghaz), Dombegyház (1553: Dombeghaz), Gyöngyödegyháza (1322: Gunggudyeghaza; 1329: terra Gungudeghaza), Kocsegyház (1256: Kucheghaz), Ködegyház (1477: Kwdeghaz; 1478: Kydeghaz), Kövesegyháza (1490: Kewesdeghaza), Középegyház (1479: Kezep Eghaz), Kútegyház (1256: Kwteghaz), Őregyház (1274: castri Albensis Transilvani Euryghaz; 1369: Ewreghaz), Sáregyház (1561: Saregyhaz), Temérdekegyház (1402: Themerdekhaz; 1479: Temerdeghaz, 1480: Themerdekeghaz), Turegyház (1454, 1465: Thwreghaz), Zsomboly (1261: Sombol; 1493–6: Somboreghaza, Zomboreghaza). Fehéregyház település több is ismert: a már említett Féregyház (Arad megye, 1256: Feyereghaz; 1274: Feyreghaaz), egy másik Temesszécsény mellett (eltűnt, 1274, 1321: Feyreghaz), egy harmadik Fehéregyháza (1535: Fejéregyháza; 1559: PapokFejéregyháza) beolvadt Arad városába, van még Kisfehéregyház (Beszterce-Naszód megye, 1332–6: Frichco sacerdos de Alba Ecclesia, 1441: Feyereghaz), Szászfehéregyháza (Brassó megye, 1231: Albe ecclesie; 1587: Feyer Egyhaz) és végül a közismert Galambod
19
20
Fehéregyháza, melynek határában hősi halált halt Petőfi Sándor (Maros megye, 1231: Albe Ecclesie; 1315: Feyereghaz). Félegyházából is több van, egy ismeretlen helyű Félegyháza Aranyosszéken (1291: Feleghaz Aranyas földön), egy Margitta táján (1423: Feleghaz), egy harmadik Detta táján, a Berzava vize mellett (1371, 1404: Feleghaz), végül Biharfélegyháza, egykor Nagydorogfélegyháza (Bihar megye, 1291–4: Nogdurugfeleghaz; 1308–13: Felyghaz). Kerekegyház volt Fönlak környékén (1333–4: Rotunda Ecclesia; 1343: Kerekeghaz), Biharfélegyháza és Biharvajda közt (1328: Kerekyghaaz) és Torda könyékén (1270–1272: Kerekyghaz nevű). Veresegyház volt az Arad megyei Ópálos mellett (1347: Wereseghaz), volt Egres környékén a csanádi esperességbe tartozó egyházas falu (1333–5: Weresheghaz, Wereseghaz), van Mezőveresegyháza (BeszterceNaszód megye, 1373: Weresseghaz; 1391: Wereseghaz), végül Székásveresegyház (Fehér megye, 1313: Veresyghaz, Vereseghaz). Első királyunk, Szent István törvényben szabta meg, hogy a templomalapítás körül kikre milyen feladatok háruljanak: „Tíz falu építsen egy templomot, amelyet két telekkel s ugyanannyi rabszolgával lássanak el, lóval és kancával, hat ökörrel és két tehénnel, harminc aprómarhával. Ruhákról és oltártakarókról a király gondoskodjék, papról és könyvekről a püspök” (Szent István II. törvénykönyve, 1030–1038 között). A törvény értelmében a templomot maguk a lakosok készítették, így Isten háza a keresztény Magyarország első idejében nem sokban különbözött a település többi házától; paticsfalú, fából ácsolt, egyszerű kis házak épülhettek, ahol tehették, magaslatokra, dombokra, jól látható helyekre telepítették az első templomokat. Célszerűség szülte gondolat volt az elrendelt templomépítés, amely történelmi értékűvé lett: az Európába bevezető kereszténységhez és a nemzeti önazonossághoz vezető út fontos állomása. Mégis nehezen haladhatott a templomhálózat kiépítése, hiszen I. András, Szent László, de Könyves Kálmán király is kénytelenek voltak megismételni az államalapító parancsát. Természetesen falusi istenházakról, kis, egyhajós fa- és sövénytemplomokról van szó a fentiekben, mert legelső egyházaink, a királyi és püspöki székhelyeken emelt bazilikák, királyi és főrangú alapítású monostoregyházak alapításának, építésének a király és a főnemesek biztosították anyagi forrásait – a behívott külföldi mesterek maradandó anyagból készült alkotásai az alapítók csaknem megismételhetetlen bőkezűségéről árulkodnak. A 12. század második felétől meginduló és kibontakozó építkezési kedv arra vall, hogy általában ekkor került sor a fatemplomok kicserélésére kőből épített, téglából rakott épületekre. Hogy a sövényfonású vagy fagerendákból ácsolt templomok men�nyire elterjedtek voltak, az is mutatja, hogy Szent László király is megfelelő építőanyagnak találta a fát, hogy abból rakassa fel a Bihar megyei Szentjobbon az uralkodása alatt előkerült s nagy becsben tartott Szent István-ereklye őrzésére alapított bencés apátság rendházát („Ladislaus Rex… ut eo sancta dextera collocaretur, … de consilio suorum monasterium lig-
neum in honorem Beatae Mariae Virginis in eodem loco fundavit”), amelyhez természetszerűen templomnak is kellett tartoznia. A Boldogságos Szűz tiszteletére szentelt épület az első magyar fatemplom, amelynek létezéséről biztos adatunk van. Szent László 1094-ben meghagyta, hogy holta után majd Álmos herceg falazottra, vagyis kőből vagy téglából rakottra építse át. Ez a templom a román kori falusi kőtemplomok mintájára képzelhető el, feltehetően félköríves vagy egyenes lezárású szentéllyel, homlokzatán toronnyal, esetleg különálló haranglábbal. Még egy korai adalékként kell felemlíteni azt a Szent Imre-legendából – amelynek összeállítása valószínűleg 1150 körül szájhagyomány alapján történt – ismert megjegyzést, miszerint Szent István fiának éjszakai ájtatoskodásait titkon „per rimam perietis” („a fal hasadékán át”) szokta meglesni. Ez az épület, melynek egyik termében Imre herceg „maga előtt két gyertyával világított, Istennek zsoltárokat énekelve virrasztott, és mindegyik zsoltár végén szíve töredelmével kért bocsánatot”, minden bizonnyal fából való lehetett, minthogy az ujjnyi vagy nagyobb hézagok a boronaházak falait jellemzik; régebben szokásos gyakorlat szerint a felhasznált szálfákat jóformán minden egyengetés nélkül, természetes mivoltukban fektették egymásra. A múlandó anyagból készült templomok elterjedésére következtethetünk I. (Szent) László királynak az 1092. évi szabolcsi zsinaton kihirdetett 7–8. törvénycikkéből („A lázadás miatt elpusztult vagy felégetett templomokat, a király parancsára, az illető egyház papjai állítsák vissza... A régiség miatt elpusztult egyházakat a püspök építse újjá”). Az 1108-ban, Könyves Kálmán király fivére, Álmos herceg által Dömösön, a korábbi királyi kastély mellett alapított prépostságról és káptalanról is méltán feltételezhetjük, hogy épületei fából készültek, hiszen alig 30 esztendő múlva fiának, II. (Vak) Bélának a „vénségtől széteső falak és tetők” felújításáról, „elöregedett műhelyek” újjáépítéséről kell intézkednie, nagyszámú környékbeli lakos kötelességévé téve az épületegyüttes megújításában való segédkezést. A haranglábak létezéséről a 14. század elején hallunk először. A harangláb fogalom eleinte helynevekben fordul elő, éspedig az erdélyi Kis-Küküllő vármegyei (ma Maros megye) és a tiszavidéki, Bereg vármegyei (ma Ukrajna, Kárpátalja) Harangláb községek nevében. A Kis-Küküllő vármegyei Harangláb községet először 1301-ben említik (1301: Haranglab; 1301: Haranglab, in loco ... Haranglábpotokatw; 1332: Michael sacerdos de Haranglas). Minden bizonnyal az írott feljegyzést megelőzően a helynév (s a név által jelölt fogalom) már régen közismert volt, s ezeken a vidékeken már régóta építhettek haranglábakat. S az említett falvakban valamilyen különleges, jó mívű harangláb lehetett, ha arról kapták elnevezésüket, amely az első fennmaradt írásos említésnél régebbi keletű. Megjegyezzük, hogy Udvarhelyszéken, Homoród szentlászló határában is előfordul a Harangláb helynév. Orbán Balázs két templom romjait látta Szent-
lászló mezsgyéjében: „Ezen falu a Szabárcsból nyugatra kinyúló és festői omladványokkal ékes Kőhát alatt a Petre és Geges patakok keskeny völgyében fekszik. A völgyet határoló dombok mindenikén némi figyelmet érdemlő rom van; az Ábránfalvára nézőt (kelet) Haranglábhegynek hívják, itt egy Ábránfalvával közös torony és kápolna romjai; a nyugat oldali dombot Haloványtetőnek hívják, itt szabályszerű vonalban helyezett mély gödrök látszanak, melyeknek rendeltetését nem tudnám meghatározni. E hegy aljában Cintorom-nak nevezett hely, hol régi templom s más mellette állott épület (hihetőleg kolostor) alapfalait lehet felismerni.” Egyházi hagyomány szerint az Ugron család a Haranglábhegyen levő kápolna mellé egy fatornyot építtetett (melyben 1616-ban öntött, feliratos harang állott). A kápolnát és fatornyot 1815-ben vihar pusztította el. Fatemplomok oklevelekben A fatemplomokkal kevésbé foglalkozott a kutatatás, reprezentánsait nehezen lehet azonosítani, hiszen kevés vagy éppenséggel semmilyen nyomuk nem maradt fenn. Gyarapodó forrásaink azonban a templomépítkezésekben betöltött egyre nagyobb arányukat mutatják. Fakápolnák az egész középkoron keresztül épültek. Általában cölöpépítmények voltak sövénnyel körülfonva, tapasztva vagy gerendatalpra állított boronaépületek. Amikor a Győr-nemzetségből származó Atha (Otto) comes 1061-ben megalapította a (zselic) szentjakabi (Kaposszentjakab, ma Kaposvár része, Somogy megye) bencés monostort, amely „Szent Jakab apostol hegyén, a Kapos folyó partja mellett van”, ott már állott egy, az említett szent tiszteletére szentelt templom, amely „szerfölött régisége és elhanyagoltsága miatt már pusztává vált”; minden bizonnyal fatemplom lehetett. Szent Altmann püspök (1015 k.–1091) vizitációja alkalmával fából épült templomokat talált Passautól a magyar határig. 1146 szeptemberében II. Géza magyar király serege Belus bán vezetésével megtámadta a szomszédos Jasomirgott Henrich osztrák őrgrófot, s a Lajtán történő átkelés előtt a 16 éves uralkodót egy környékbeli fatemplomban a püspökök mise keretében karddal övezték fel. A 13. század első felében Németszőgyén településen (ma Szlovákia) fakápolnát említenek. 1267-ben Omode győri püspök a Moson megyei vitézi hospeseknek engedélyezi összeomlott fakápolnájuk kővel való átépítését. 1314-ben István veszprémi püspök Ector mester kérésére Derecske (Hajdú-Bihar megye) faluban fakápolna építésére ad engedélyt, mivel a falu népei az anyaegyháztól messze laknak. 1321-ben Miklós temesi comes eltiltotta Imre mestert Perck birtokon álló kápolnájának kővel történő átépítésétől. 1322-ben András erdélyi püspök engedélyt ad János mesternek, hogy a Szatmár megyei Csengeren fakápolnát építhessen („ut in ipsa villa Chengeer Capellam ligneam… possit aedificare”). 1323-ban a Zala megyei Pákán Szent Márk tiszteletére szentelt fakápolnáról emlékeztek meg. 1324-ben a Túróc mellett fekvő Rás faluban
álló, még a panaszos, István pécsi prépost apja alatt épült és 15 éve működő, osztott kegyuraságú, Szűz Mária tiszteletére szentelt fakápolnát említik az azt övező temetővel. 1333-ban István testvér Zsenlewolban (azonosítatlan helynév Somogy megyében) egy telket kapott László fia Gergely és Beke fia Miklós nemesektől, hogy ott előbb fából, később kőből kápolnát építsen, mivel e helynek nem volt temploma: „construere unam capellam ligneam et postea lapideam in dicta possessione [Zenlewol], quae carebat ecclesia”. 1333-ban a Szabolcs megyei Kék falu templomáról írják, hogy fából épült („lignea ecclesia”). 1399-ben a Torna megyei Ardó faluban említenek „unam capellam ligneam” elnevezéssel egy kápolnát, 1437-ben pedig a Szabolcs megyei Bökönynél emlékeznek meg egy toronnyal, temetővel rendelkező fakápolnáról („capellam ligneam cum pinaculo sepulturam habentem”). 1349. március 20-án Csanád esztergomi érsek kőkápolna építésére adott ki engedélyt a Gömör megyei Ponyth faluban, ahol már korábban fából épült kápolna állt temetővel körülvéve. 1402-ben Tolna megyében, a váci káptalan décsi birtokán a régen eredetileg fából épült templomot kívánták kővel átépíteni („ecclesia lignea sive capella constructa fuit prout est, unam ecclesiam sive capellam lapideam”). 1424-ben Zsigmond király búcsúkérelemmel folyamodott a pápához a korábban fából készített, majd kőegyházzá átépített („prius ligneam et nunc ex lapidis constructam”), Szent György tiszteletére szentelt sólyagi (elpusztult település Tolna megyében) plébániatemplom részére. 1336-ból egy határjárásról szóló oklevél Mindenszentek tiszteletére szentelt fakápolnáról ad hírt Abafájáról („ad possessionem Abafaÿa vocatam, vbi capellam ligneam”). 1338-ban az Arad megyei Szinte településen Szent Britius (Bereck) tiszteletére szentelt fakápolna állott. Somkereki Erdélyi Miklós és édes testvére István közötti 1446-beli birtokosztási oklevél Somkeréken, az Erdélyi család udvarháza és a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére szentelt templom mellett fatornyot („turri lignea”) említ. Bunyitay Vince (1837–1915) és Petri Mór (1837– 1915) egyháztörténészek számos adatot közöltek Szilágyság faépítészetére vonatkozóan, így tudjuk meg, hogy Nagymonnak 1360-ban fakápolnája volt Szűz Máriának szentelve, s hogy a 15. század folyamán egész sor szilágysági településen fakápolnák és fatemplomok álltak. Bősházán 1470 körül volt a falunak fatemploma (a románok 1680-ban építették fatemplomukat), Bunyitay szövege szerint „cum pinnaculo in medio aedificato”. Szilágyerkeden szintén volt egy fakápolna (az első református templomot 1760 körül kezdték építeni), 1450-ben Jakcs László birtokán a kolozsmonostori konvent küldöttei „in possessione Erked capellam ligneam cum cimiterio” találtak. A feljegyzések szerint, 1450 körül Krasznahorvátnak, Kucsónak (1450: „in possessione Kwgo capellam ligneam cum sepultura”), Szamosardónak, Szamosudvarhelynek, Völcsöknek is kisebb méretű fatemploma volt. Egy 1343ból származó adat Menyőn szolgáló Szilágyi János
21
Kisfalud
22
nevű papról tájékoztat, az az istenháza is, ahol szolgált, fatemplom lehetett (a mai templomot a Dózsa-felkelés évében, 1514-ben emelték), Győrtelkén (Somlyógyőrtelek) 1450-ben fakápolnát említenek a források: „Gerghtheleke... capellam ligneam cum cimiterio”, Szilágykorondon 1494-ben pedig román fakápolnát. Ebben az időben jelennek meg az első adatok az erdélyi román fatemplomokról is. Feltehetően többnyire gótikus megjelenésű, egyhajós építmények lehettek. Zsigmond király korából a következő falvak ortodox fatemplomairól emlékeznek meg az egykori írott források: Rőd (1398), Oláhfráta (1402), Oláhpeterd (1415), Oláhméhes (1427), Bogács (1430), Dank (1435). Valamennyi Kolozsvár környéki falvakban épült, az illető magyar községekhez abban az időben csatlakozó újabb román települések vallási igényeinek kielégítésére. A korabeli oklevelek magyar, illetve oláh jelzővel különböztetik meg az ilyenfajta települések két, különböző etnikumú lakosságú részét (Rőd, Magyarfráta, Magyarpeterd, Kisbogács, Dank – Kolozs megye; Mezőméhes – Maros megye). Entz Géza (1913–1993) az erdélyi gótikus építészetről írt alapvető művében számos fatemplomot, fakápolnát említ. Fából épült kápolnákról értesít Jakcs László és Kémeri Miklós 1450-ben kelt osztálylevele, amely kilenc fakápolnát sorol fel az osztályosok Közép-Szolnok megyei és Naszód-környéki birtokain.
Ezek a következők: Bősháza, Szilágyerked, Szilágygörcsön, Szilágygyőrtelek, Kucsó, Füzespaptelek, illetve Naszód, Major, Oláhszentgyörgy. Ezekből öt sírhellyel, illetve temetővel rendelkezik. A falvak földrajzi elhelyezkedése és a Jakcsok 1494-ben kiadott perlevelében szereplő birtokok egyértelműen tanúsítják, hogy a fakápolnák a görögkeleti vallás szolgálatában voltak. A mezőgerebenesi és az oláherkesi fakápolnákról kiadott, 1447. és 1462. évi oklevelek egyszersmind a román papról is szólnak, a kápolnák hovatartozása tehát nem kétséges. Az épületek anyagáról ugyan nem beszélnek, fából történt építésük mégis valószínű. Kifejezetten magyar kápolnáról („capelle hungaricalis”) esik szó 1451-ben Faragóban, a Kolozs megyei elnéptelenedett faluban. E fogalmazás arra vall, hogy ott román kápolna is állt. A Jakcsok közép-szolnoki birtokain a már említett, 1494-es keletű periratban a következő, részben sírhellyel is rendelkező, román fakápolnákat említik: Szilágykorond, Szilágyerked, Mojgrád, Füzespaptelek, Kucsó, Szilágysolymos, Szamosudvarhely, Náprád. A Mezőségen is épültek román fakápolnák: Szélkút (1500 körül), Mezőkeménytelke (1539: „capella lignea”), Maroslekence (1539), Ikland (1539), Mezőkapus (1539). Faépítmények ez időből nem maradtak meg. A fakápolnák építése tehát még a 14–15. századba is belenyúlik. Feltehetően az alapító pénzügyi helyzete határozta meg, hogy milyen anyagból építi fel egyházát, ugyanakkor megfelelő anyagi erő esetén szinte minden esetben nyomon követhető e fatemplomok átépítésének igénye maradandóbb anyagból. A fatemplomok építésének újabb nagy korszaka a török kiűzése utáni évtizedekben következett be, és szintén összefüggött az anyagi helyzet romlásával. Minden bizonnyal, ezek az adatok csupán elenyésző hányadát alkotják az egykori állománynak, közvetett adatok szerint a középkorban a felsoroltaknál sokszorosan több fatemplom, -kápolna és -torony állott a magyar királyságban. Több dokumentum is foglalkozik a szakrális faépületek becslésével, értékével, nyilván gyakran volt szükség effélét tudni a joggyakorlatban – mindez elterjedésüket mutatja. A 15. század közepéről maradt ránk egy ötvenedjegyzék, amely a különböző anyagokból épült templomok értékét állapítja meg: egy kéttornyos kőtemplomot 25 márkáig, egy egytornyos kőtemplomot 15, egy torony nélküli kőtemplomot 10 márkáig, egy fatemplomot sírhellyel („capella lignea cum sepultura”) 6 márkáig és sírhely nélkül („capella lignea carens sepultura”) 3 márkáig terjedő összegre becsültek. Mátyás király törvénykönyve is részletesen felemlíti a különböző fatemplomok becslését és ugyanezeket megtalálni (a feltehetően II. Ulászló idején készült) Magyi János formuláskönyvében a mindennapi használatra szánt minták között. Magyi János vegyes tartalmú kéziratgyűjteménye, a Stylus cancellariae Mathiae I. regis Hungariae (I. Mátyás magyar király kancelláriájának formulás-
könyve) 28 füzetből álló kolligátum 1476-ból, Magyi óbudai közjegyzősége idejéből datálódik. A korábban tévesen Nyirkállói Tamásnak tulajdonított formuláskönyv is 6, illetve 3 márkában állapítja meg a sírhellyel rendelkező és sírhely nélküli fatemplomok értékét. Hasonló becslés fordul elő Werbőczy István Tripartitumában is (1515). „Minthogy némely dolognak elintézésére a javaknak becsűje igen szükséges, azért annak rendjét és módját méltán ide kell foglalnom” – vezeti fel Werbőczy az ingó és ingatlan javak értékét: „Monostort vagy klastromot kegyuraknak s más előkelő nemesekkel temetkezőhelyével 100 girára becsülünk. Templomot, melyet két kupolával monostor módra építettek, 50 girára becsülünk. Templomokat, két toronnyal vagy két kupolával, amely nem monostor, sem monostor módjára építve nincsen: 25 girára. Minden más anyatemplomot egy toronnyal és temetőhellyel 15 girára becsülünk. A torony nélkül épülteket, de temetőhellyel, 10 girára. A fából és nem kőből épült kápolnát vagy imahelyet, de temetőhellyel, 5 girára. Temetőhely nélkül pedig 3 girára. Azokat a templomokat vagy kápolnákat, melyek az anyaegyházon kívül épültek, nem tesszük a becsű sorába.” (A gira a nemesfémek mérésénél használt súlyegységnek, a márkának a középkorban használt magyar neve. Magyarországon 1091-ben találjuk első nyomát. A magyar márka – gira – súlya 233,35 g volt – Sz. L.) Magyar faragóemberek dicsérete Kik építették az említett fatemplomokat és kápolnákat az államalapítás korában, a konszolidáció, a korai királyság idején, a tatárjárást követő újjászervezés, az utolsó Árpádok alatt, a Zsigmondés főként a Mátyás-kori nagy fellendülés idején? És kik építették a fatemplomokat és haranglábakat a későbbi időszakokban, az Erdélyi Fejedelemség korában, az ellenreformáció során, el egészen közelmúltunkig? A faépítészet kimutathatóan első, 14–15. századi fénykorának emlékeit és 17–19. századi, ma is látható képviselőit falusi ácsok, faragóemberek, faragással foglalkozó molnárok építették – ezek az épületek a magyar nép saját alkotásai. A mindenféle famunkát végző mesterember megnevezésére szolgáló ács (álcs, álcsi) szavunk honfoglalás előtti, ótörök eredetű. Mai (szűkebb) jelentése a középkor folyamán alakult ki: a csapolt szerkezeteket, az erőátvitel fortélyait, az építmények egyensúlyi viszonyait jól ismerő szakemberek nevévé vált. A szakosodás Árpád-kori emlékeit őrzik az Esztergár (esztergályos) és Bocsár (bodnár) nevű szolgáltatófalvak is. A bognárok, kerékgyártók, faragómolnárok, kádárok hasonlóan korai mesterei a famunkának. Ács szavunk korai eredetéből építészeti kutatóink arra következtetnek, hogy a magyarságnak már a Kárpát-medencében való megtelepedés előtt voltak famegmunkálásra szakosodott kézművesei. A kora Árpád-korban 13 Ács és 10 Teszér nevű faluban éltek olyan királyi és főúri szolgálónépek, akik ácsmunkával teljesítettek szolgálatot (a szláv teszér,
Kecset
taszár szó ácsot jelent). A 12–13. században több egyházi birtokon és várszervezetben számos háznép szintén ácsként szolgált, s mivel ez a famunkára szakosodott réteg behívott külföldi mesterek mellett várak, királyi és püspöki székhelyeken emelt fényes bazilikák, magas rangú alapítású monostoregyházak építésén dolgozott, csak szűk körben lehetett hatása. A köznép maga építette lakóházait, gazdasági épületeit, első templomait. „Az évezredes fafeldolgozó gyakorlat nyomán végbemenő technológiai fejlődést elsősorban az ugor korban megjelenő vág, hasad és farag ige alapján lehet érzékelni” – írja K. Csilléry Klára a magyar lakáskultúra történetének kimerítő elemzésében (1982). A finnugor korban már megvolt az egyetemes nyersanyag-megmunkáló szerszám, a kés, már az uráli kortól a fúró s a kifejezetten famegmunkáló eszköz, a fejsze, a szalu, a hasítószerszám karbantartására szolgáló fenkő és erejének fokozására közvetve szolgáló ék. A háznak nevezett, helyhez kötött épületekre és különösen a faházakra vonatkozó legfontosabb magyar műszavak már szláv eredetűek. Az oszlop, gerenda, borona, szelemen, eszterha szavakról még nem tudni, melyik szláv nép nyelvéből valók lehetnek, s így nem állapítható meg átvételük közelebbi időpontja sem. A gerenda és szelemen szavunkról hangtörténeti alapon mutatták ki, hogy a 12. század előtt kerültek nyelvünkbe, s ezen a nyomon haladva feltételezik, hogy a honfoglalás előtt építőeljárásban csupán a szelemen, esetleg a
23
24
koszorúgerenda alkalmazása lehetett számottevő újítás, hiszen a szelement alátámasztó oszlopot, az ágast és a tetőt hordozó horogfákat korábbi építőgyakorlatukból már ismerhették a magyarok. Az egykori magyar királyság erdős vidékein, elsősorban Erdélyben Kalotaszegen és Székelyföldön, de Göcsejben és Palócságban is a fa volt a legkézenfekvőbb építőanyag, a nép ebből építette házát, csűrét, minden gazdasági épületét már a legrégibb idők óta, értenie kellett tehát a faépítkezéshez annyira, hogy Isten házát is tisztességgel, illendően elkészítse. Molnárokat és ácsokat okleveleink a 14. század óta említenek, faragót pedig az 1357es pápai tizedjegyzékben szereplő Faragó község (Maros megye) nevében, személynévként pedig 1366-tól (Kolozsvár, 1453: laurencius Alch, Petrus Alch, Andreas Alch, Stephanus Alch, Georgius Alch, Gallus Molnár, Andreas Molnár, Valentinus Molnár, Anthonius Molnár; Bánffyhunyad, 1493: álcs, carpentarius). A régi magyar nyelvhasználatban az ács nemcsak faművest, de tágabb értelemben építészt is jelentett, az 1400–1410 közé datált schlägli szójegyzék (mely mintegy 2140 magyar szót és latin megfelelőjét tartalmaz) a carpentarius és lignifaber szavakat egyaránt ácsnak fordítja. A magyar faépítkezés igen magas fokú lehetett, hiszen a 16. század elején és közepén számos magyar (székely) faber lignarius dolgozott Brassó városa számára (1526: Gergel lignifaber; 1527–1540: Chyky Marton; 1528–1529: Thwkwthy Martinus; 1540: Jacobus Chyk; 1540–1550: Zablya Gergel). A faépítés a régmúlt időktől kezdve a nép körében élt, mestereik egyszerű falusi emberek voltak, akik felépítményeikben őseiktől öröklött hagyományaikat éltették, s csak olykor befolyásolta őket a magas kultúra hatása, de amelyet rendesen egybeforrasztottak a régi formákkal. A fával, élő anyaggal dolgozó faragómesterség igen nagy becsben állt a természet lelkével összeforrt magyarság előtt; s valóban, az ácsok és molnárok kezén volt régen teljesen az építés, nem csupán szűkebb környezetükben dolgoztak a jobb mesterek, de más településeken is megbízásokat kaptak, városoknak, udvarházaknak, eklézsiáknak dolgoztak. De csaknem mindenki értett valamelyest a faragómesterséghez, rovott, vágott, bárdolt, metszett, késelt, faragott, hasogatott, vájt, fúrt nálunk egytől egyig, aki keze munkájával kereste kenyerét. Nemcsak a házakat, de a majorság minden épületét fából készítették, a hatalmas csűrtől a kukorica tárolására szolgáló, fonott, lécezett építményig, a góréig, kasig. A molnárok malmot, a juhászok akolt, karámot, esztrengát készítettek, fából lett az eke is, s fából készült házieszközeik nagyobb része is. Régi összeírásaink szép számmal említenek faiparosokat: hordókötőket, bodnárokat, kádárokat, pintéreket, vedreseket, csöbrösöket, kupásokat, csobolyásokat. Voltak aztán tekenősök vagy koponyások, tokárok vagy esztergárosok, kupavésők, hordófalkéselők és -hasítók, zsindelyesek, kártosok, bordások, kalodárok, tálasok, kas- és rostakötők, abroncshasítók… Kevesen tudják már, hogy a molnárok (molendinarius, müller) egykoron nem
őrléssel, hanem elsődlegesen malomépítéssel foglalkoztak. A legképzettebb faragómestereknek tartották őket, a talpas bölcsőtől a koporsóig, a háztól a dunai hídig mindent becsülettel megcsináltak, bár az ácsok, asztalosok és superok minden munkájához értettek, fő foglalatosságuk mégis a malomépítés volt. Az állati erőn kívül a szelet, folyóvizet, hóolvadást, felhőszakadást is felhasználták hajtóerőnek, ismeretes pokolidő-malom, felhőt kiáltó malom is. A molnárok is szakosodtak, voltak gátkötő molnárok, aztán bárdos vagy faragómolnárok. A gátkötők a malomgátakat készítették, a pallós-, őrfás-, vízfogóés fenékgátakat, a különféle zsilipeket; a különféle malmok építésével foglalkozó faragómolnároknak mindahhoz érteniük kellett, ami az ács-, asztalos-, hajóépítő-, kerekesmesterség körébe tartozott, nem hiába nevezik őket a latin nyelvű összeírások carpentariusoknak. Egy 17. századi erdélyi költemény csak a szántást és a földművelést tartja az ácsságnál különbnek. „Nagy tisztességben tartom az faragást, / Ez eleibe teszem csak az szántást, / Az szántás után bizony nem lelek mást, / Ki meghaladná haszonnal az ácslást” – írja Szentmártoni Bodó János 1644-ben Az malom és ácsmesterségnek dicséretiről való ének című művében, de rögtön hozzáteszi, hogy a földművelés sem képzelhető el ács nélkül: „Sőt az szántás is nem lehet ács nélkül, / Mert az szántóvas gerendely fában ül, / Tudjuk peniglen, hogy minden embertől, / Járom tésola, jó eke ki nem sül”. Harangláb vagy fatorony? Beszélünk, írunk, gyakran műemléki besorolást is hangoztatva harang-, csengettyűlábról, fatoronyról, holott nem létezik a (hivatalos) szakirodalom vagy nómenklatúra, a név- és szójegyzék által szabályozott kifejezésmód. Legtöbbünk annyit tud a haranglábakról (kis kajánsággal: hacsak saját településénél nem szolgált találkozóhelyként), mit Mikszáth írt valamelyik, azóta már elporladt hírlap hasábjain, hogy a vallási türelmetlenség (vagy inkább türelmesség) fokjelzője is volt. S a Besztercebánya szomszédságában lévő Ebecknek szerzett hírnevet írásával, melyben félreismerhetetlen kifejezésmódjával üt egyet, hogy „közös lévén a harangláb és harang, ráíratták az oszlopra, hogy a harangszó fele a lutheránusokat illeti”. S a másik fele, ha jegyezték egyáltalán, a pápistáké volt. Akik a 18. században is hoztak olyan megszorításokat, hogy a protestánsok csupán különleges engedéllyel építhettek tornyos templomot. A harang(ok) elhelyezésére szolgáló egyszerű oszlopot, gerendaszerkezetet, amelyet az időjárás viszontagságai elleni védtetőkkel láttak el, a harangok felfüggesztő, mozgató mechanizmusát, valamint a tartószerkezetet és alapozását nevezi átfogóan a szakirodalom haranglábnak. A köznapi és irodalmi szóhasználat a harangláb fogalmát folyton összekeveri a fatorony és harangtorony fogalmakkal. Helyesebb a település épületeivel azonos magasságú, megfigyelőhelyként nem alkalmazott harangállványzatokat haranglábnak hívni. Ezzel
szemben a magasabb, megfigyelő, védelmi szerepre is alkalmas összetettebb építményeket fatoronynak, harangtoronynak szokták nevezni. Balogh Ferenc (1941–2002), a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság megalapítója és egykori országos elnöke megfogalmazása szerint, a fakonstrukció, ha összeépült a templommal és magasabb annál, fatoronynak nevezhető. Ha az alkotmány különálló, akkor belső arányai határozhatják meg elnevezését: a szoknya (köpeny) magasságának a törzshöz viszonyított aránya lehetne a döntő. „Ha a törzs magassága meghaladja a köpeny magasságát, fatoronyról kellene beszélnünk, viszont ha a függőlegesen zsindelyezett törzs, nyak vagy gallér kisebb, mint a köpeny, palást vagy még alsó tetőnek is nevezett rész, akkor haranglábról.” Egy újabb, egyértelműen műszaki megalapozottságú elmélet szerint a belső, rögzített, beépített lépcsőrendszer tesz különbséget a harangláb és harangtorony között. A haranglábak esetében sosem készül lépcsőrendszer, míg a harangtornyok feltétlen tartozéka minden esetben a lépcső és a rendszerint hozzá tartozó, szintén rögzített építészeti szerkezet, a lépcsőpihenő – melyek feladata a belső, függőleges irányú személyi közlekedés biztosítása. A legegyszerűbb haranghordozó a földbe ásott ágasfa, csengettyűláb vagy -állvány, a következő lépés már egy kettős vagy hármas láb, talpon vagy földbe ásva, támaszokkal vagy anélkül. A négy lábon álló haranghordozó már összetettebb szerkezet, mert legtöbbször keresztkötések is merevítik. A következő fejlődési lépés már a kieresztett kötések felé kerülő eresz, amely szintén tartóoszlopokat és talapzatot kap. S már csak nagyság és mód kérdése, miként alakul a végső forma. Az erdélyi népi építészet avatott kutatója, Debreczeni László osztályozása szerint van nyolc, kilenc, tizenkettő, vagy mint Siklódon látható, tizenhat főoszloppal épült fatorony. „Magassági metszetben egy ilyen fejlett fatoronynál – írja a vándor erdélyi grafikus – természetesen nemcsak egy, de több ferdekötést találunk, ugyancsak dúcokat és hónaljkötéseket is; külsőleg alsóereszt, derekat, harangházat (amely esetleg tornácos) és a sisakot különböztethetjük meg.” Az erdélyi haranglábakra és fatornyokra a szerkezeti jelleg hangsúlyozása jellemző. A szerkezetet érthetően tárják elénk a tornyok világos körvonalai, a kiegyensúlyozott arányok. A szélességi és magassági kiterjedés egymáshoz van vonatkoztatva, és éppen mértéktartó szerkezeti felépítésük magyarázza megkapó jellegüket, amelyet Balogh Ilona az antropomorf jelzővel illetett az 1935-ben megjelent Magyar fatornyok című munkájában. „Akármilyen magas a torony, csak addig emelkedik, ameddig széles talapzata, alsó részének arányai ezt engedik, ameddig nem veszti el kapcsolatát a való világgal. Minden igazi magyar művészet fő jellemvonása: a valósághoz való ragaszkodás jellemzi őket.” A huszadik század legelején, Szinte Gábor becslése szerint Erdélyben megközelítőleg 700 harangláb és fatorony vagy fatemplom létezett, ő maga több mint 60 emléket fényképezett le. Debreczeni
László félszáz faépítészeti emléket mért fel részletesen 1935-ig, Balogh Ilona átfogó munkájában közel négyszáz erdélyi helység ilyenfajta emlékét sorolja fel. A sort később csupán dr. Kós Károly gazdagította alapvetően. És mára már annak is örvendhetünk, ha levéltári említését találjuk egy-egy település valamikori fatornyának, haranglábának. Népünk saját esze és kívánalmai szerint készült alkotásait éppen ritkaságuk miatt kell megbecsülnünk. Azonosított mesterek Az erdélyi szakrális faépítészeti emlékek kutatása során a szerző kis megelégedéssel nyugtázhatja, hogy néhány – a témával kapcsolatban hosszú évtizedek óta ható – félreértést és tévedést megnyugtató módon tisztázhatott, s mindezek mellett a harangot tartó és célszerű használatát biztosító műszaki alátámasztó építmény jellemző alkotóelemeit is meghatározhatta, és a szerkezeteket tipologizálhatta. Vizsgálódása során igazolhatta annak az általános megállapításnak téves voltát is, mely szerint fatornyok, haranglábak elsősorban protestáns vidékek jellemzői. Egykoron a legkézenfekvőbb építőanyag a fa volt, s ha egy-egy gyülekezet anyagi helyzete nem engedte meg a módosabbnak számító kőből való építkezést, a helyi mesterek által jól ismert anyagot – a fát – használták. Igaz, hogy az 1690-től megindult ellenreformáció csupán a katolikus felekezetűeknek engedélyezte kőtorony emelését, a reformátusoknak és unitáriusoknak pedig meg kellett elégedniük a fa haranglábak építésével – ez külön lendületet adott a kőtornyot helyettesítő fakonstrukciók építésére. Két türelmi rendelet (1781, 1791) újra lehetővé tette immár a protestánsok számára is a kőtornyok rakását, s így a haranglábépítés, a harangot hordó faszerkezetek formai alakulásának, fejlődésének üteme lelassult. A haranglábak és fatornyok előzményeivel és kialakulásával kapcsolatosan Debreczeni László, a téma legavatottabb ismerője állítja szűkszavúan, de lényegre törően: „Ha kevés számmal is, de épültek kőtornyok már a korai századokban, melyekhez a középkor és az utána következő idők folyamán még épültek mások is. A falusi templomok tornyai – nem kétséges – a városiakat utánozták. Az őrtornác is a városon alakult ki előbb a vártornyok mintájára, védekezésül a háborús dúlások ellen. Innen került a meglévő falusi kőtornyokra, majd később a fatornyokra is.” Azt is számításba kell vennünk, hogy falun csupán a 15. század végétől jelennek meg nagyobb harangok, s ennek megfelelően ekkor kezdenek épülni a felfüggesztésükre alkalmas nagyobb méretű fatornyok, haranglábak. A szakirodalom a fatorony-építészet virágkorának a 17–18. századot tekinti, ám egyöntetű a megállapítás, hogy ez az emlékállomány, keletkezésénél sokkal régibb formákat és egy őket jóval megelőző kor szellemiségét őrizte meg napjainkig. A hagyománytiszteletnek is köszönhető, hogy e monumentális népi alkotások tisztán őriztek meg ősi formákat, típusokat, és az újabb, nyugati hatásokat saját szellemének
25
Nagykede
26
megfelelően dolgozta át. Ám Erdélyország zaklatott sorsa, a folyamatos hatalmaskodások és háborúskodások ezeknek az emlékeknek legnagyobb részét elpusztította. Nagyvárad eleste (1660) után a török büntető hadjáratok szinte mindent feldúltak, felégettek. 1661 előttről talán csak a herepei harangláb maradt meg, amelynek fedélkoszorúja az 1646-os évszámot („A.D. 1646. En Segin Benkiö Jacobcsi”) hordozza. (Herepén mára egy magyar sem maradt, Sövényfalva szórványa lett a falu, az egykor népes református gyülekezet harangjait a magyarszentbenedeki református templomba vitték, orgonája a küküllőváriakhoz került. A harangláb is igen megviselt állapotban árválkodik, ha egyáltalán még ma is áll a lábán…) A herepeinél talán csak a magyarsárosi fatorony lehet régebbi, ám itt eltérőek a vélemények, a nehezen kiolvasható felirat Debreczeni László olvasata alapján 1699, dr. Kós Károly későbbi felmérése szerint pedig 1600. A magyarsárosi hatalmas fatorony igen régies formáival, a torony törzsét teljesen magába olvasztó, szélesen kiterülő és rendkívül hajlott vonalú ereszével még a keleti Erdély erőteljes, ősi jellegű hagyományait képviseli; 1600-ban vagy 1699-ben készült „per artifices Georgium Domokos et Michaelem Szabo”. Csaknem egyedülálló eset, hogy egy fatorony készítői magukat önérzetesen művésznek
nevezzék a feliratban, de a magyarsárosi torony készítői valóban meg is érdemelték ezt a megjelölést. Általában a mezőcsávási haranglábat tartják a legrégebbinek, az 1570-re hivatkozó felirata azonban későbbi, a datálás tehát bizonytalan. (A lábazat egyik merevítő fájába a következő felirat van vésve: „j570 | be | hollattam | hogy = 100 | eszten | dős em | bertől hol | lattam ho | gy készüt | ez = H [arangláb] =”, vagyis: egy százesztendős embertől hallottam, hogy ez a harangláb 1570-ben készült. A felirat minuszkulás betűi 1700 körüliek, Debreczeni László feltételezése szerint egy 16. századi, valószínűleg nagyobb torony anyagából épülhetett mai méreteire, valamikor a 17. század végén.) Jó néhány harangláb felirata az ácsmesterek nevét is megőrizte, de feljegyzésekből is – legfőképpen egyházlátogatási jegyzőkönyvekből, számadáskönyvekből – számos magyar fatemplom és fa harangláb készítőjének nevét ismerjük. A tarcsafalvi unitárius harangláb felirata őrzi az építők neveit („INSPECTORE DNO GEORGIO PÁLFFI AO, 1734, ARTIFEX JOHANNES BOR MEZEI DIE 17 APRIL G.F.B.I.”), a krasznarécsei református fatorony ácsait is ismerjük („Anno 1754. Pap Tamás és Nagy Miháj csinálták”), akárcsak a marosszentannai egykori református fatoronyét („AOO 1821 / ATS pa ller MA / TYAS JOSEFF / tSÁltA”). Az 1784-ben épült siklódi fatorony alsó ereszgerendáján bevésett szöveg szerint „TSIKFALVI TSOK JÁNOS VOLT ENNEK MESTERE…”, úgyszintén az 1795-ös építésű kecseti fatoronynak („EZ FA TORNYOT ÉPITÖTTE CSIKFALVI CSOK JÁNOS A LÉCZEZÉSIG EGY SZEME S EGY KEZE LÉVÉN…”), a kisfaludi fatorony „ÁTS MESTERE PEDIG VOLT A SIMÉNFALVI / GYÖRKE JÁNOS IFJU LEGÉNY” 1825-ben. A torboszlói fatorony 1827-ben készült „Ats mester Szabadi Ferentz által”; a kiskapusi harangláb „Épült Isten dicsőítésére 1895. Évben Bot Márton feltalálása szerint”; a felőri egykori református haranglábat, egyik gerendájának tanúsága szerint 1695-ben „Süket János és Griga Simon” építette. Számadáskönyvek tanúbizonysága szerint 1853ban „tornyot és templomot építő Horváth Ádám ácsnak” fizettek apránként tisztességes honoráriumot forintban, s ezenkívül a bejegyzések többszöri áldomást emlegetnek, sőt még egy veder pálinka is jelentkezik költségtételként. Horváth Ádám ácsmester Kidében is dolgozott 1855-ben, s egy magyarmacskási 1855-ből való számadás fényt derít a mester származási helyére: „idevaló egyháztag Horváth Ádámnak ácsmunkáért fizetnek…” Magyarláposon 1841-ben „az avult templom s torony fedele leszedéséért és egy harangláb építéséért Hosszú Tódor ácsnak”, Válaszúton 1846-ban „ácsmester Szakács Mártonnak az ócska torony lebontásáért, harangláb építéséért” fizetnek, Sárosmagyarberkeszen 1856-ban „Fodor József és Kolozsvári Józsefnek a harangláb csinálásáért”, Körösfőn 1870-ben Magyarbikali Antal János toronyfedőnek… A helyszíni vizsgálódások során kiemelt fontosságú a haranglábak ácsjeleinek és feliratainak felfe-
dezése, rögzítése (és természetesen publikációja), hiszen az építőket tudjuk ezáltal azonosítani, az ácsjelek összehasonlításából a mesterre vagy mesterkörre kaphatunk utalásokat. Hasonló fontosságú a levéltári feltáró munka, az egyházközségek és esperesi levéltárak, központi gyűjtőlevéltárak tanulmányozása, újabb mesternevek bukkanhatnak fel, s tisztázható egy-egy faépítészeti emlék alkotójának személyazonossága. Csupán egy – a levéltári források kutatása során felbukkant – érdekes jelenségre kívánom a figyelmet felkelteni: úgy tűnik, a falu közössége legsikerültebb fatemplomait, haranglábait is csupán ideiglenes megoldásnak tekintette, talán mert megalázónak érezte a szükség vagy tiltó rendeletek szülte kényszerűséget, s mire sorsa és körülményei jobbra fordultak, kőből rakta föl templomát és tornyát. A régit pedig elajándékozta vagy legtöbbször eladta kevésbé módosabb szomszédjainak... Orbán Balázs jegyzi fel, hogy Nagyajtán Cserey Mihály a kastélyfalakhoz közel egy kis fakápolnát építtetett családja s az akkor kevés számú ajtai kálvinista hívek számára, később a reformátusok más helyre építvén a most is meglévő templomot, a fatemplomot eladták a románoknak, akik azt elköltöztetvén, egészen 1864-ig használták. Gyeke gyülekezete 1846-ban egy rakófából készült templomot hozatott Borgóprundról; a bölkényiek régi református fatemploma a hagyomány szerint a temető fennsíkján állt, ahonnan 1741-ben költöztették el a község közepére, a fatemplom mellett állott haranglábat a köztudat szerint a körtvélyfájai egyház vásárolta meg; a marosvásárhelyi kis templom építésekor, 1828-ban a vásárhelyiek a haranglábat a székelybői reformátusoknak ajándékozták. Fintaházán a reformátusok 1817-ben kőtornyot építettek, a haranglábat pedig eladták 40 forintért; a hagymásbodoni régi református fatemplom rakófáit az egyházközség az idevaló görög katolikus egyházközségnek adta, mikor 1802–1806-ban kőtemplomot építettek; a maroskeresztúri református fatemplom 1865-ig szolgált, használhatatlanná válván, lerontották és árverésen eladták; a Szilágy megyei Vérvölgy lakossága 1798-ban adta el a fatemplomot a csóriaknak. Deményházán 1638-ban épült a római katolikus fatemplom, az egyházközség püspöki oklevelében (mely kelt Kovács Miklós püspök idejében, 1836-ban) fel van jegyezve: „a deményházi régi fakápolna épült az Agyagostetőn 1638-ban, onnan vitetett 1671-ben a temető közepébe, és 1812-ben megnyújtatott, de 1837-ben eladatott a sárdi görögegyesülteknek”. Értékes műemlék volt az 1619-ben a jobbágytelki római katolikusok által épített fatemplomocska, melyet 1787 után a jobbágyfalvi görög katolikusok vásároltak meg és használtak, majd 1948-tól az ortodox egyház kebelezte be (az épület 1990-ben tűzvész áldozata lett). 1765. évi havadi conscriptio szerint: „tisztességes fából csinált templomocskája, haranglábja, mely jelenleg Seprődön van” (Havadon a reformátusok 1794-ben építettek kőtemplomot és -tornyot). Májában a református
egyház 1720. évi jegyzőkönyve említi a Lovászkápolnát, melyet 1753-ban a községtől északra eső Lövészdombról behoztak a falu közepébe, s azt megnagyobbítva templomhelyiségül használták. „Anno 1753 die 21 Martii az Májai Filialis Ecclesia maga kis Templomotskáját (Katsó Sigmond úr kápolna fiúságában) a Temető hellyről 28 pár ökrökön, hat forintos karikákon egészszen, minden romlás nélkül, nagy erővel és jeles mesterséggel hozta bé a Faluba. 84 erős emberek segítségek által Isten után, holott is Isten tegye állandóvá.” Egy-egy mester keze munkája tágabb környezetben is ismertté vált, kiválóságuk miatt több falu közössége is igénybe vette tudásukat (miként Csíkfalvi Csók Jánossal történt), vagy jobb módba kerülvén, egyszerűen eladták, elárverezték az eredeti helyükön szerepüket vesztett haranglábakat szomszédos vagy távolabbi településeknek. A mester neve pedig tovább élt, s mindeközben a harang védhelyet kapott, s szerepét teljesítette ki, árvizet, tűzvészt, ellenséges csapat közeledtét egyaránt jelezte a település lakói számára: Vivos voco, mortuos plango, fulgura frango (Az élőket szólítom, a holtakat siratom, a villámokat elűzöm) vagy a fitódi csengettyűláb felirata szerinti nemes egyszerűséggel: Veszélyben hírt adok, holtakat siratok.
Szatmári László
Nyárádszentanna
27
Különös találkozás Kiállítás nyílik Hamza D. Ákos filmes munkásságáról Hódmezővásárhelyen született, mert apját, aki vasúti tisztviselő volt, oda vezényelte az államvasutak határozata. A Hamza-család innen került Erdélybe, így Ákos Nagyszebenben és Aradon kezdte meg tanulmányait. Még hatéves sem volt, amikor ajándékba kapott egy kézi vetítőt, amely ha másra nem is, de arra alkalmas volt, hogy a mozgó kép illúzióját megteremtse számára. A film világára végül egy különös találkozás irányította rá figyelmét: Aradon Ciffra Gézával, a majdani világhírű filmrendezővel, és Jerman Pállal, azaz Jávor Pállal járt iskolába. Hamza D. Ákos filmes munkásságát elsőként a jászberényi Hamza Gyűjtemény fogja bemutatni a nagyérdeműnek a nyár folyamán. Hamza D. Ákos életútja és teljes pályaműve eltér a megszokottól: művészeti hagyatéka egyértelműen ennek bizonyítéka. A 90 éves korában, 1993ban Jászberényben elhunyt alkotó többször megélt történelmi sorsfordulókat, háborúkat és ideológiai válságkorszakokat, amelyek – kiegészülve széles körű érdeklődésével – arra indították, hogy számtalanszor elhagyja hazáját, majd újból és újból vis�szatérjen. Döntő jelentőségű volt számára a művészetek fővárosában, Párizsban töltött kétszer tíz év, az 1930-as, 1940-es évek Budapestjének miliője, az olaszországi tartózkodás, majd a brazíliai közel negyven esztendő. Bár élete több országhoz, sőt országrészhez kötődik, magyarságát, magyar állampolgárságát mindvégig megőrizte. Népéért érzett felelőssége vitte az antifasiszta ellenállásba is. Talán ez a határozott álláspont volt fő indítéka annak, hogy hosszú élete alkonyán, 1989-ben visszaköltözzön Magyarországra, a Jászságba, ahol apai nagyapja egykoron tanítóként dolgozott. Hamza D. Ákos szakmai pályája tulajdonképpen két területen bontakozott ki, ám a képzőművészet és a filmrendezés mellett újságíróként, poliA Külvárosi őrszoba egyike Hamza D. Ákos sikerfilmjeinek
28
tikusként, televíziós szakemberként, szakszervezeti alapítóként, filmvállalat-tulajdonosként is karriert futott be. Fontos azonban megemlíteni, hogy bármivel is foglalkozott, munkáját mindig áthatotta mélyen humanista gondolkodásmódja. A filmrendezés és -gyártás technikáját Párizsban sajátította el, miután René Clair mellé került asszisztensnek. Az ott tanultakat itthon, Magyarországon hasznosíthatta, a magyar hangosfilmgyártás hőskorában. Sikeréhez, népszerűségéhez az is hozzájárult, hogy kiváló színészekkel – mások mellett Ajtay Andorral, Baló Elemérrel, Benkő Gyulával, Csikós Rózsival, Csortos Gyulával, Gobbi Hildával, Jávor Pállal, Karády Katalinnal, Kiss Manyival, Latabár Kálmánnal, Makláry Zoltánnal, Mezei Máriával, Muráti Lilivel, Nagy Istvánnal, Pethes Sándorral, Szilassy Lászlóval, Szörényi Évával, Turay Idával – dolgozhatott együtt. Olaszországban, illetve Franciaországban is rendezett, ahol Jean-Paul Sartre-tal tervezett egy közös filmet. Gazdasági okok miatt meghiúsult az a szerződés is, amelyet hat filmre kötött egy brazíliai producerrel, és amely miatt kitelepült Sao Paulóba. A dél-amerikai kudarc miatt tért vissza elsőnek tanult mesterségéhez, a festészethez. Bár a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolán Csók István, Vaszary János és Kisfaludy-Stróbl Zsigmond volt a mestere, oktatóinak hatása csak igen áttételesen érezhető festményein és szobrain, amelyek inkább az École de Paris avantgárd törekvéseivel mutatnak rokonságot. A látványszerű ábrázolásmódnak néhány kép ugyan emléket állít a jászberényi múzeum gyűjteményében, a teljes absztrakcióig eljutó művészetéről azonban már az 1950-től datált grafikai lapok is tanúskodnak. Képzőművészetének kiteljesedése során ő valójában egy intellektuális, filozofikus ihletésű festészetet hozott létre, amelynek fennmaradt alkotásai túlnyomórészt Brazíliában születtek. Figurális kompozícióit elhomályosítják a szín- és térproblémákkal foglalkozó lírai kompozíciói, nem beszélve plasztikáiról. Művein a hullámzó, spirális vonalú ritmusok dinamikája van túlsúlyban, az élet változékonyságát, szüntelen folyamatát és önmagába való visszatérését érzékeltetve. Mindemellett Hamza nem vész el a kortárs alakzatok jelképrendszerében, hanem odafigyel az emberi drámákra, szenvedésekre, törekvésekre is, sőt a néző figyelmét, együttérzését utalással és jelképes ábrázolással irányítja a realitás felé. Festészetéhez, szobrászatához akkor kerülünk közel, ha munkáinak tartalmát, hangulatát tekintjük hangsúlyosnak a formai elemekkel szemben. Külön lehetne szólni változatos, tiszta színhatásainak meghatározó jellegéről, amelyeknek szerepe a mondanivalót erősíti, és számos tekintetben festészetének hazai indíttatására utal. Sajátos művészete azonban egyetlen isko-
Karády Katalin a Szíriuszban
lához, csoporthoz sem köthető, mégis felismerhető benne a 20. század összes meghatározó irányzatának lenyomata. Sajnos sem a budapesti, sem más nagyvárosok múzeumaiban nem található Hamza-festmény. Hosszú ideig a jelenleg is magángyűjteményben lévő, Ortutay Gyulának ajándékozott munka képviselte őt a magyar képzőművészeti életben. Még hazatelepülésekor sem gondolt arra, hogy a művészeket pártoló Budapestre telepedjen, számára az észak-alföldi kisváros, Jászberény jelentette a végleges hazaérkezést. Így lett Jászberény a Hamza-hagyaték tulajdonosa: a páratlan örökségnek azonban térhiány miatt csak egy töredékét tudta bemutatni állandó kiállításon. Az alkotó által alapított és róla elnevezett intézmény ezért elhatározta, hogy fennállásának tizenötödik évfordulóját – enyhe csúszással – egy filmes kiállítás megnyitásával fogja méltóképpen megünnepelni. Hamza D. Ákos – Hamza Dezső vasúti hivatalnok és Mezei Róza gyermekeként – 1903. szeptember elsején Hódmezővásárhelyen született, az anyakönyvi bejegyzés szerint a vasúti állomás épületében. „Az atya születéshelye Jászladány. Az anya születéshelye Arany, Hunyad vármegye” – olvasható a dokumentumban. A származás különös fontos-
ságot kap a továbbiakban, főként Hamza D. Ákos egyéniségének kifejlődésére nézve. „Szüleim 1912ben költöztek Erdélyből Aradra, az Alföld szélére. Addig, amíg újra berendezkedtek, új lakást találtak, engem Szolnokra vittek. Anyám nővére ott volt férjnél, és két, velem hasonló korú gyermeke volt. Mi, a két fiú és a kislány úgy voltunk nevelve, mintha valóságosan is testvérek lettünk volna. Így jártam az elemi iskola harmadik osztályát Szolnokon. Ha nem lett volna Berény a szomszédban, és nem jártunk volna nagyapámhoz, talán még el is »kunosodom«. Apám és sógora, aki lelkes kun volt, sokat ugratták egymást, hogy melyik a »különb«, a kun-e, vagy a jász? Mindenesetre mi, gyerekek, így aztán alaposan ismertük a jászok és a kunok összes kiváló tulajdonságát. De nem foglaltunk egyik mellett sem állást: minket ugyanis, ahogy volt egy kis szünidő, vittek Erdélybe, ahol is anyáink székely atyafisága lelkesen fogadott el székelynek. Szívesen mondogatták, székelyek vagytok ti, lelkem legénykéi, »ojtott« székelyek” – írta 1986. február 18-án keltezett levelében. Az első világháború, majd a 1919. évi román intervenció hányatottá tette az ekkor már középiskolai tanulmányait folytató Hamza D. Ákos életét. Végül is a kecskeméti piarista gimnáziumban érettségizett. Művészi hajlama, a festészet és a szobrászat iránti vonzalma korán megmutatkozott, a sikeres érettségi után pedig felvették a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolára. „Csók István növendéke lettem, szobrászatból pedig Kisfaludy-Stróbl Zsigmond volt a mesterem. Ma is hálával gondolok rájuk. Ők tettek képessé annak befogadására, amit az akkori európai művészeti forrongás nyújtott a fiatal művészeknek” – fogalmazott a már említett, Sao Paulóban keltezett levelében. A főiskolán neves szolnoki festőkké nőtt évfolyamtársai voltak: Chiovini Ferenc, Czinóber Miklós – később ő is Párizsban élt – és Háy Károly László, aki utolsó alkotó éveivel a Tisza–Zagyva háromszögéhez kötődött. A főiskola elvégzése után, 1926-ban Csók István segítségével és állami ösztöndíjjal Párizsba utazott. Összesen – megszakításokkal – 15 évig élt a fény városában. „Párizs akkor nekem a világot jelentette, a szépséget, a szabadságot, de az értelmi, szellemi fejlődést is” – vallotta a későbbiekben. Kezdetben a Grande Chaumiere szabadiskolát látogatta, később Konrád Ignác műtermében segédkezett. Közben tanulmányutat tett Olaszországba, illetve Németországba, ahol utazásai során megismerkedett a Bauhaus mestereivel, a mozgalom törekvéseivel. Kiállított és díszleteket festett színházak, filmgyárak részére, stúdiókban segédkezett, hol kifutófiúként, hol rendező-asszisztensként. Ám volt lakberendező s tervező, sőt rajzfilmek készítésében is részt vett, bár eme gyakorlatáról sajnos nem maradt fenn tárgyi emlék. Amiként arról sem, hogy szépművészeti tanulmányaival egy időben a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karát is elvégezte. „Mi, az akkor Párizsban élő magyar fiatalok általában azonos csalódások után kerültünk a Szajna
29
30
partjára. 1914-ben a magyarságunkat gyalázta meg a háború, majd amikor a szabadság és függetlenség kivívásának történelmi lehetősége helyett újra elnyomatás várt népünkre, megcsúfolták emberségünket. Ezért próbáltunk a Szajna partján új életet építeni Szent Genovéva védelmében. Sokan felejteni akartak, franciává válni. De hiába. A múlt századvég romantikus naivitással hirdette, hogy a művész hazája a nagyvilág, holott talán épp az ő számára a legnehezebb a szellemi környezetváltás. Az alkotó hazája szerintem saját népének lelkivilága. De amíg mi ezeken a problémákon filozofálgattunk és talajt kerestünk a lábunk alá, a Rajna túlsó oldalán fellángolt az őrület... És akkor a mi ottani látóhatárunkból és a történelmi távlatunkból a magyarság, a magyar nép elpusztulásának félelme vetült elénk. Az ezer éve hódító, pusztító germán imperializmus végleges győzelmétől féltünk.” Nem voltak felhőtlenek ezek az évei sem, mondta, pedig a mindig újat, korszerűbbet kívánó párizsi művészvilág eszményi közeg volt számára. A formanyelvét egyre inkább megtaláló fiatal festő 1929-ben önálló kiállításon mutatkozott be a Miromesnil Galériában (ekkor és a korábban alkotott képei mind elvesztek a háborúban). De új szerelme, a film is éppen ezekhez az évekhez kötődik. Érdeklődése és tehetsége révén elérte, hogy az akkor már világhírű René Clair asszisztense lehessen. A francia rendezővel való találkozás meghatározó volt számára, hisz életének következő két évtizedét a filmkészítés töltötte be. Érdemes kiemelni, hogy 1930-ban már Hegedűs Tibor rendező munkatársa volt a Paramount két magyar verziójú, Párizsban felvett hangosfilmjénél (Kacagó asszony, Az orvos titka), amelyekben Bajor Gizi, Somlay Artúr és Rajnai Gábor játszotta a főszerepet. Hamza tulajdonképpen gyártásvezetőként irányította a filmkészítést. Egyébként arról a tényről, hogy René Clair jobbkeze volt, Hamza minden hamis mítoszt eloszlatott: „Kétségtelen, hogy érdekelt a film, de meg kell mondanom, sosem voltam René Clair felfedezettje, sem kegyeltje. Először az éhség vitt ki a filmgyárba, s talán szerencsém volt, hogy a francia mester szűkebb stábjába bekerültem. Egyszerűen ellestem a filmkészítést. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az akkori Európa egyik legrangosabb műhelyében tehettem ezt”. Egyébként Hamza nevéhez fűződik az első magyar szinkronkísérlet is: a Burt kapitány expedíciójáról készült amerikai filmet kellett magyarítania. 1935-ben válaszút elé került. Korda Sándor Londonba hívta, a szíve haza. Végül búcsút intett a Pathé Stúdiónak. Az 1926 és 1935 közötti párizsi évek világnézetének alakulása, formálódása tekintetében is rendkívül fontosak, mert ösztönös náciellenességét a francia szellemi élet, a párizsi utcák emberének hangulata tudatossá formálta. Hitler hatalomra jutása például megszilárdította kapcsolatait a baloldali magyar emigránsokkal, elsősorban azokkal, akik felismerték, hogy a német fasizmus Európa békéjét és szabadságát veszélyezteti. Kapcsolatot tartott fenn azonban a Magyarországon
maradt náci-ellenes írókkal, művészekkel is. 1929-ben, amikor hazalátogatott, Féja Géza meghívta őt az Esztergom-tábori Fiúnevelő Intézetbe, ahol az író Bányai Kornéllal együtt tanárkodott. Féja Géza közvetítésével ismerkedett meg Bajcsy-Zsilinszky Endrével is. „Az az igazság, hogy Bajcsy-Zsilinszkyvel szemben valószínűleg a régebbi események miatt előítéletem volt. Miután Féja bemutatott neki, sokáig beszélgettünk. Ennek hatására fokozatosan megváltozott a véleményem, nem volt nehéz felismernem, hogy Bajcsy-Zsilinszky mes�szire látó, nagy kaliberű, vezetésre termett személyiség” – emlékezett első találkozásukra. Lehel Ferenc művészeti író és Lehel Mária képzőművész lányát, Lehel Máriát Hamza 1933. december 14-én vette feleségül, 1936-ban pedig hazatért Budapestre, s Bajcsy-Zsilinszky Endre felkérésére a Szabadság című lap munkatársa lett. Ekkor kapott munkát a Hunnia Filmgyárban is, ahol gazdasági ügyek intézésével, bérszámfejtéssel bízták meg, nyilván szakmai féltékenységből. Igazából ő csupán egy rajztanári állásért folyamodott a kultuszminiszterhez, a kormányzatnak azonban más tervei voltak vele. Tapasztalatai révén rövidesen gyártásvezető lett, majd 1937-ben néhány barátjával önálló vállalkozásba kezdett: saját gyártó céget alapított Hamza Film néven, amelynek keretében 1938-tól producerként dolgozott, 1940-től pedig rendezőként is. A Hamza Film akkor érte el első sikerét, amikor Herczeg Ferenc engedélyezte több regényének, írásának megfilmesítését. Így rendezhette meg első játékfilmjét, a dzsentritörténet jellegű Gyurkovicsfiúkat Simor Erzsivel a főszerepben, amelyet 1940től vetítettek a mozik. A láp virága 1942-ben került közönség elé; a produkcióban Fényes Alice és Jávor Pál alakított maradandót. Ugyanebben az évben mutatták be az Annamáriát Szörényi Évával a címszerepben, az 1942. évi Velencei Biennálén is pozitív kritikát kapott Szíriuszt, valamint a Külvárosi őrszobát: mindkettőben Karády Katalin játszotta a főszerepet. Az Egy szoknya, egy nadrág, valamint a Ragaszkodom a szerelemhez (1943) mai megítélés szerint az erősen kommersz filmek kategóriájába tartozott. „Meg kellett élnem valamiből” – nyilatkozta ezzel kapcsolatban a rendező. Az Ördöglovas (Fényes Alice, Benkő Gyula) már alig leplezte németellenességét, az Actio Catholica vállalkozásában készült Egy fiúnak a fele bemutatását pedig egyenesen betiltotta a cenzúra: „A film erős egyházi támogatással készült, és én azt hittem, az intézmény tekintélye megfékezi majd a cenzúrát. Tudtam viszont azt, hogy ha ez nem így lesz, a filmet nem fogják bemutatni, mivel a faji megkülönböztetés tarthatatlanságáról, embertelenségéről szól. Sajnos azonban a római katolikus egyház tekintélye is kevés volt: az Egy fiúnak a fele nem került közönség elé, engem pedig eltiltottak a rendezéstől. A büntetést barátaim segítségével sikerült kijátszanom, és végül még megcsinálhattam egy játékfilmet (Ez történt Budapesten) és egy kisfilmet (Szerelmes szívek)”. Aztán, 1944-től politikai szerepet vállalt kisgazda vonalon. A német megszállás alatt például BajcsyZsilinszky híveként vett részt az ellenállási moz-
galomban, és összeköttetésben állt Rajk Lászlóval, Faust Imrével, Linder Bélával, Sándor Pállal és Kalotay Gáborral. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945 őszén kormányrendeletben ismerte el érdemeit, és elnöki nagytanács-tagi tisztségre jelölte. Gyorsan bekövetkező lemondásáig a Magyar Filmalkalmazottak Szabad Szakszervezetének az elnöke is volt, emellett a MAFIRT gyártási igazgatója, s az általa alapított kölcsönző vállalat vezetője (irányításával indult meg a heti híradók gyártása), tagja a Magyar Művészeti Tanács Filmművészeti Szaktanácsának, valamint az Országos Szabadművelődési Tanácsnak. A Világosság című szociáldemokrata lapban azonban politikai támadást intéztek ellene: a filmeseknek kiállított mentesítő-igazolványok miatt fasisztamentéssel vádolták. Ekkor Bajcsy-Zsilinszky Endréné kelt védelmére. A Magyar Központi Híradó Rt. elnökétől, Ortutay Gyulától mégis megbízást kapott a televíziózás és a tévéfilm-készítés tanulmányozására, a Magyar Rádió televíziós osztályának majdani megszervezésére. Hogy a feladatra felkészüljön, feleségével külföldi tanulmányútra indult, többek között Párizsba, ahol tagja lett a Szabadkőműves Szövetségnek. „Nagy hittel láttam munkához, különböző politikai, szakmai felkéréseknek tettem eleget. 1946-ban Ortutay – a Magyar Központi Híradó Rt. elnökeként – megbízott a televíziózás, a telefilm tanulmányozásával, és külföldre küldött, hogy megszerezzem a kellő tapasztalatot. A későbbiekben azonban már nem tehettem eleget a megbízásnak. A körülmények arra ösztönöztek, hogy az országhatáron túl keressem boldogulásomat. Fontosnak tartom azonban elmondani, hogy érvényes úti okmányokkal, Vas Zoltán kocsiján hagytam el az országot. Olaszországba mentem, lehet ott nem festeni?” – írta 1986 februárjában. Közben, 1947-ben a budapesti Faust Kiadónál megjelent Harcunk a szabadságért című visszaemlékezése. Magyarországon rendezett utolsó filmje, A kommunista Budapestért (1948) után egy ideig Rómában élt, ahol hat rövidfilmet, illetve két játékfilmet készített (Különös találka/Strano appuntamento – 1950, A szép Tiberisz aranya/Il bel Tevere d’Oro – 1951), 1950-ben pedig műtermi kiállítást is rendezett. 1953-ban egy brazil producer és a Maristelle filmvállalat alapítója, Marinho Audra meghívására Rio de Janeiróba utazott, ám a tervbe vett hat film közül pénzhiány miatt csak egy készült el, a Ki ölte meg Annabellát? (Quem matou Anabela?) Nem jött azonban vissza Európába, feleségével Sao Paulóban telepedett le, s minden idejét a festészetnek és a szobrászatnak szentelte, a filmes szakmát csupán művészeti tanácsadóként segítette (olyan alkotások megvalósítását támogatta javaslataival, mint a Pensao da Donna Stella, Amazonas, Doutora é Muito Viva). Első brazíliai kiállítása 1955-ben nyílt meg a Portinari Galériában. Itt, Sao Paulóban alkotta meg Napciklusát, amely az európai embert újszerűen ért tropikus fényhatásokat, színeket tükrözi, s a központi égitestre minimalizálja a témát. Tropicalia-füzérével a maga visszafogott, individuális módján a
Hamza D. Ákos (középen) a Strano appuntamento című olaszországi film forgatásán
Hélio Oiticica által fémjelzett mozgalomhoz csatlakozott, amely az 1960-as években bontakozott ki, s a brazil identitás kérdését feszegette. Az irányzat előítélet nélkül fogadta be a különböző műfajokat és az egyes népcsoportok művészetét, így kívánt egyedülállóvá válni. Mivel leginkább a szociális érzékenység és a szókimondás jellemezte, a későbbi katonai diktatúra betiltotta. A brazíliai magyarok kulturális életéből hitvese, Hamza Lehel Mária is aktívan kivette részét, hisz divat- és látványtervezéssel, valamint újságírással foglalkozott, vezette a Dél-Amerikai Magyar Hírlap Női szemmel című rovatát, amiért a Brazil Újságírók Szakszervezete kitüntetéssel jutalmazta. Hamza D. Ákos mindemellett a társadalmi szerepvállalással sem hagyott fel, hisz 1956-ban a magyar forradalom ügyének védelmében külföldi államférfiak közbenjárását kérte. Szabadkőművesi tevékenységét is folytatta, sőt, 1961-ben az általa 1956-ban létrehozott Resurrectio elnevezésű páholy főmesterévé választották. 1972 az az esztendő, amikor jelképesen, de vis�szatért Európába: Bécsben és Párizsban állított ki, és ellátogatott Budapestre. Egy esztendővel később Münchenben mutatkozott be, 1982-ben pedig Torinóban. Jászberényben 1987-ben rendezett kiállítást, a város pedig díszpolgárává fogadta. 1988-ban, nyolcvanötödik születésnapja alkalmából megkapta a Magyar Népköztársaság Csillagkeresztjét, a budapesti Filmmúzeumban pedig A magyar hangosfilm című sorozat keretében műsorra tűzték Szíriuszát. Ennek hatására 1989-ben a feleségével együtt úgy döntöttek, hogy végleg hazaköltöznek, életművük zömét (200 festményt, 9 faszobrot és mintegy 400 divatrajzot) pedig a városnak adományozzák. Jászberény tanácsa tiszteletből egy kertes házat ajánlott fel nekik, amelyben haláláig, 1993. május 16-ig laktak. Ebben az épületben nyílt meg 1995-ben az általa alapított Hamza Gyűjtemény és Jász Galéria. Az idei nyárra tervezett tárlat elsőként mutatná be a nagyközönségnek Hamza D. Ákos filmművészeti érdemeit.
Gurzó K. Enikő
