DOI: 10.14750/ME.2013.012
Kende Tamás:
Együttélés - együttfélés A vérvádak és pogromok az újkori Kelet-Európában
PhD értekezés Miskolc, 2012
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Tartalom
Vérvádak a kelet-európai antiszemitizmus szellemtörténetében. Vérvád és vérvádesetek A vérvádesetek és az antiszemitizmus szellemtörténete Nem zsidóellenes vérvádtörténetek Vérvád keresztények ellen Vérvád egy finnugor nép ellen Vérvád és cigányok A zsidóellenes vérvád eredete Európában A vérvád és a vérvádeset A vérvád kialakulása a középkorban Vérvád és népi vallásosság Vérvád a középkori, kora-újkori Kelet-Közép-Európában Vérvád keleten: Damaszkusz, 1840 Újkori vérvádesetek Oroszországban Velizs 1823-1835 Szaratov 1852-1860 Kutaiszi 1878 Vilna 1901. A vérvád mint fantázia és népmese Kijev 1911-1913. A Bejlisz-ügy Újkori csehországi vérvádak Polna 1899 Vérvád az újkori Magyarországon Tiszaeszlár. 1882 A vérvád felbukkanásai Magyarországon a tiszaeszlári eset után A „pogrom-paradigma” az orosz történelemben A pogrom szó jelentése és jelentésváltozásai Forradalmi pogrommagyarázatok A "pogrom példázat" az orosz történelemben Pogrom és ellenforradalom Az 1905-ös kijevi és az odesszai pogromok hivatalos jogi megítélése A vérvád működésének modellje A fordított vérvád esetei Szmolenszk 1910-1913 A garam-kis-sallói vérvádügy 1895 A vérvád transzformálódása, modernizálódása Bibliográfia
3 3 12 26 26 32 34 36 36 38 41 45 49 53 55 59 62 68 73 83 85 93 95 103 109 110 112 121 123 143 149 152 152 157 171 179
2
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Vérvádak a kelet-európai antiszemitizmus szellemtörténetében. Módszertani és historiográfiai megközelítések I. Vérvád és vérvádesetek Az alábbi fejezet a szerzőnek 1995-ben megjelent monográfiájának1 továbbgondolásán és továbbfejlesztésén alapul. Az említett könyv – melynek eredményeit, következtetéseit a megjelenést követő hazai kutatások részben megerősítették, részben kiegészítették, illetve új szempontokkal gazdagították2 – fókuszában egy bizonyos előítélet mechanizmusa állt. Azt vizsgálta, miként lesz egy számos ahistorikus elemből építkező előítéletből, a vérvádból eset: azaz történelem. A kutatás során határozottan megkülönböztettem a vérvádat mint látens és kortalan előítéletet, illetve a konkrét vérvádeseteket3. A 19-20. század kelet-európai vérvádeseteit három kategóriára osztottam: 1 Kende Tamás: Vérvád. Egy előítélet működése az újkori Kelet-Európában. Osiris, Budapest, 1995. 2 Kende Tamás: Pogrom forradalom idején. Két orosz pogrom 1905-ből. In: A mesterség iskolája. Tanulmányok Bácskai Vera 70. születsénapjára. Budapest, Osiris, 2000, 294-312.; Együttélés – együtt félés. Historiográfiai megjegyzések az újkori kelet-európai vérvádakhoz. In: (szerk. Nagy Balázs – Szálka Zsuzsanna – Szende Katalin (szerk.): „Az élet tanítómestere”. Ünnepi tanulmányok Gyapay Gábor 80. születésnapjára. Fazekas Öregdiákok Társasága, Budapest, 2004. 195-206.; Külön fejezetet érdemelne Kövér György lenyűgöző tevékenysége a tiszaeszlári vérváddal kapcsolatban. Kövér a 2000-es évek első felétől foglalkozott szisztematikusan azzal a történettel, amelyik sohasem hiányzik az antiszemitizmus – az együtt félés – egyoldalú történelméből. Első, általam ismert közleménye a témában Kövér György: Tiszaeszlár messzire van…(Adalékok a falusi tér történetiségéhez). In: Kárpát-medence: települések, tájak, régiók, térstruktúrák. (szerk.: Győri Róbert, Hajdú Zoltán) Pécs-Budapest, 2006. 102-123.; a kutatást – és nem mellesleg egy életművet is megkoronázó – publikációja Kövér György: A tiszaeszlári dráma. Osiris, Budapest, 2011. Kövér György az utóbbi években figyelemreméltó mikrotörténeti esettanulmányokban szakított a tiszaeszlári vérvád hagyományos politika- és szellemtörténeti antiszemitizmus-történeti magyarázataival. Számára sosem volt kérdés az antiszemitizmus (elsősorban zsidó) hagyományos szellemtörténetének „nagy” kérdése. Módszertani újítása az volt, hogy a vérvádügyben nem a vérvádat önmagában tanulmányozta, hanem olyan esetként fogta fel, amelyben az amúgy néma tanúk is megszólaltak. A vádlottak, a vádlók és a tanúk számára egyszerre kényszerű határhágás dokumentumai irigylésre méltó társadalom-, kultúr- és mentalitástörténeti adalékok elképesztő sokaságát termelte ki magából, amelyeket Kövér bámualtra méltó szorgalommal, és empátiával dolgozott át egy korszakos összefoglaló pillanatképbe. Olyanba, amelyik bár pillanatkép, de meggyőzően mozgalmas is egyszerre. 3 Számos félreértés mellett egy máig élő, felhasználóbarát eszmetörténeti hagyománynak lehet alapja az a megközelítés, ha 1.) nem vonjuk be vizsgálataink körébe a nem zsidóellenes vérvádakat mint előítéleteket, 2.) és/vagy vizsgálataink során nem teszünk különbséget a vérvád mint előítélet, és a vérvádeset mint történelmi esemény között. Ha ezt elszalasztjuk, úgy egy időkön és tereken átívelő folyamatos szellemtörténet – leggyakrabban az antiszemitizmus szellemének történetéről van szó – megjelenési formáit, materializálódásait látjuk az adott esetekben, vagy az adott, feljegyzett előítéletekben. Julius, Anthony: Trials of the Diaspora. A History of Anti-Semitism in England. Oxford University Press, Oxford, 2010. 91-102.; 436-437. Julius hallatlanul szellemes szellemtörténeti rekonstrukciója – melynek középpontjában az örökké vád alatt álló örök zsidóság áll – kiemelten foglalkozik a vérváddal, melynek a 20. század végéig hat korszakát, materializálódását különbözteti meg.Ebben a Julius-i rekonstrukcióban az első két korszak az antikvitásból kinövő korai középkoré, illetve a klasszikus európai középkoré, a
3
DOI: 10.14750/ME.2013.012
-
-
A „klasszikus” zsidóellenes vérvádesetek (Velizs 1825-1835, Szaratov 1852-1860, Kutaiszi 1878, Tiszaeszlár, Vilna 1901, Polna 1899-1901, Kijev 1911-1913) nem zsidóellenes vérvádesetek (keresztény szekták elleni vérvádak, pl. Perejaszlav 1774, ill. a Sztarij Multan-i udmurtok elleni nagy vérvádper, amelyet a száműzetése miatt a tárgyalás szemtanújává lett orosz író, Korolenko is megörökített (1891-1892) a „fordított” vérvádesetek. Ez utóbbiak során a nyilvánosan megvádolt zsidók fordultak bírósághoz. Ez utóbbiak során a bírósági tárgyalás a vérvádhisztéria mechanizmusát világította meg. Ilyen eset történt Magyarországon Garam-KisSallóban 1895-ben, illetve Szmolenszkben 1910-1913 között.
Mindhárom típusú vérvádesetekben túlságosan sok repetitív motívum bukkant fel a periratok lapjain ahhoz, hogy ne kíséreljük meg egyfajta modell felállítását az előítéletek működésére vonatkozóan. Az újkori vérvádak történetét vizsgálva, három állandó szintet, vagy elemet különböztethetünk meg: -
-
1. Az előítéletek, a tudatalatti félelmek szintje. Ez az a közösségi tudás, mely szerint bizonyos idegenek rituális gyilkosságot követnek, követhetnek el. Ez a passzív tudás általános és örök. 2. A második elem egy bizonyos tömegpszichózis. Itt arról van szó, hogy az esetek kitöréséhez, a tanúk "megvilágosodásához" szükséges egyfajta felfokozott lelkiállapot, hisz láttuk, a fenti tudás passzív. Ezt (Bahtyin után) akár karneváli hangulatnak is nevezhetjük. A zsidóellenes vérvádesetek többsége a középkor óta a keresztény húsvét táján törtek ki.4 E húsvéti aktuális karneváli hangulatot erősíti az Urunk keresztrefeszítésére (a zsidók általi meggyilkoltatására) való kollektív emlékezés. Egyes helyeken a vérvádak a népi passiójátékok részeivé váltak a középkorban. A 19. század végén, a korszak zsidóellenes vérvádait tiszteletreméltó következetességgel cáfoló német evangélikus lelkész, Hermann Strack korában
harmadiknak az 1840-es damaszkuszi “affér”, a negyediknek Polna és a kijevi Bejlisz-ügy, az ötödiknek a vérvádeseteket nélkülöző, de a vérvádat a propagandában használó nácizmusét nevezi, míg az utolsó “vérvádkorszak” az arab Izrael-ellenes propaganda az 1950-es évektől. v.ö. Erb, Rainer: Der “Ritualmord”. In: Schoeps, Julius H. – Schlör, Joachim (Hrsg.): Antisemitismus. Vorurteile und Mythen. Piper Verlags, 2001. 74-79.; Perry, Marvin – Schweitzer, Frederick M. (eds.): Antisemitic Myths. A Historical and Contemporary Anthology. Indiana University Press, Bloomington – Indianapolis, 2008. 11-19.; Ld. továbbá a rituális gyilkosság címszót Levy, Richards S. (ed.): Anti-Semitism. A Historical Encyclopedia of Prejudice and Persecution. ABC – Clio, Santa Barbara, California, 2005. Vol. 1. 602-608.; A szóban forgó, az antiszemitizmus történetéről szóló szellemtörténeti hagyomány legújabb szép összefoglalását adja Maccoby, Hyam: Antisemitism and Modernity. Innovation and Continuity. Routledge, London – New York, 2006. Maccoby re-konstrukciójában az antiszemitizmus szelleme a történelemben hol itt, hol ott materializálódott. Az elengedhetetlen – az egyházatyáktól kezdődő – hátteret fokozatosan festi tele azokkal a “szellemekkel” és korszakokkal, amelyekben az örök antiszemitizmus az örök történelemben megtestesült. Így szerepel összegző művében a spanyolországi szétszóratást követően Luther, a felvilágosodással Voltaire, majd Marxot és Nietzcshét követően a szépirodalomból Shylock figurája Shakespearétől, majd azt követően – a Maccoby-i logikában következetes módon – T. S. Eliot, Ezra Pound, majd vissszatérve az efemer történelemhez: Hitler és a nácizmus, dehogy a szellemtörténeti ív ne szakadjon meg, tárgyalja az iszlám kortársi ún. antiszemitizmusát, hogy legvégül visszatérjen a holocausthoz. 4Roth, Cecil: The Feast of Purim and the Origins of the Blood Accusation. Speculum, 8. 1933. 520-526.pp.; Trachtenberg, Joshua: The Devil and the Jew. The Medieval Concept of the Jew and its Relation to Modern Antisemitism. 2nd ed. Philadelphia, 1961. 131-133.pp.
4
DOI: 10.14750/ME.2013.012
-
még élő hagyomány volt, hogy „minden évben, különösen Húsvét táján feltámad a vád, miszerint a zsidók, vagy ha nem is az összes, úgy néhány zsidó, keresztények vérét használja rituális célokra."5 Itt kell megemlíteni, hogy a középkor nagy vérvádhullámaihoz a keresztes háborúk, a reconquista, a nagy pestis, az ellenreformáció által kiváltott tömegpszichózis szolgáltatta a szélesebb hátteret. Ezek közül a kereszteshadjáratok által kiváltott tömegpszichózisról tudunk a legtöbbet. S. W. Baron a 20. század legnagyobb zsidótörténeti szintézisének megalkotója is foglalkozott a középkori pogromok és vérvádak lehetséges pszichológiai hátterével. Szerinte az első keresztes hadjáratoktól fogva, a zsidóüldözésekben egy veszélyes, fertőző elem jelent meg, amely nagy érzelmi stressz idején tömegpszichózissá fajul és országhatárokat nem ismerve terjedt.6 Az orosz történelem úgy nevezett „pogromparadigmájáról” szólva lejjebb igyekeztem bemutatni azt, hogy egy birodalmi méretű „stressz”: a konstansnak tűnő forradalom-ellenforradalom kiváltotta tömegpszichózis miként vezet hasonló lokális erőszakcselekményekhez. 3. A harmadik elem a rituális gyilkosságról s egyéb istentelen szokásokról szóló (ál-) tudományos irodalom. Ez a „népkarakterológiai szakirodalom” évszázados, sőt talán évezredes hagyományokra tekinthet vissza. Ez a szint a szokott tárgya a hagyományos antiszemitizmus-történeti szakirodalomnak.7
A felsorolt három elem önmagában még nem elégséges ahhoz, hogy bármilyen előítélet kitörjön az első szintből, hogy ÜGY generálódjék belőle. Egy elem még hiányzik, épp az az elem, mely aktivizálja, az említett felfokozott lelkiállapotot feltételezve, az első pontban említett, passzív, közösségi tudást. A vérvádesetek (s bármilyen más analóg esetek) mechanizmusa szempontjából épp ez a hiányzó, aktivizáló elem a legfontosabb. A vérvádesetek bírósági anyagait tanulmányozva mindig találhatunk olyan figurákat, akiknek szerepe érezhetően nagyobb, jelentősebb, mint az az adott ügyben („játékban”) elfoglalt pozíciójukból következne. Esetektől függően, hol mint tanúk, hol mint szakértők, hol mint a vád képviselői jelentkeztek. Ami összeköti őket, az az általunk keresett, hiányzó, aktivizáló faktor megtestesítése, a fentebb állandóként bevezetett szintek összekötése. De ki is ezek a játékszervezők? A legfontosabb közös tulajdonságuk, hogy általában értelmiségiek, vagy legalább is megtestesítik a vérvádesetekben mint népi rítusokban az „értelmiségi” tudást az aktuális másokról, akikkel szemben ezekben az 5Strack, Hermann L.: The Jew and Human Sacrifice. Human Blood and Jewish Ritual. An Historical and Sociological Inquiry. (Translated from the 8th edition) London, 1909. VII.p. Az evangélikus lelkész Strack hosszan küzdött a zsidóellenes vérvád ellen, ám épp idézett könyvében tényként fogadta el más civilizációk rituális gyilkosságait mint az adott civilizációra jellemző gyakorlatot. Stracknál konkrétan a Sztarij Multan-i – az oroszországi bíróság által a vád alól felmentett – udmurtok voltak a feltételezett ősi, primitív hagyomány aktuális követői. 6Baron, Salo. W.: A Social and Religious History of the Jews. 2nd ed. I-XI. New York, 1957. XI. 89.p. 7Strack: 236-274.pp.; Kuz'min, I: Materialü k voproszu ob obvinenijah evreev v ritual'nüh presztuplenijah. Szanktpeterburg, 1913.; Trachtenberg, Joshua: The Devil and The Jews. The Medieval Concept of the Jew and its Relation to Modern Antisemitism. Meridian Books, Philadelphia. 1961.(első kiadás 1943.); Katz, J.: From Prejudice to Destruction. Anti-Semitism, 17OO-1933. Harvard University Press. Cambridge, Massachusetts, 198O. ; Poliakov, Léon: The History of Anti-Semitism. Vol 3. New York, 1975.
5
DOI: 10.14750/ME.2013.012
ügyekben megformálódik egy spontán közösség. Ez azért releváns, mert a játékszervezők vezetik be az aktuális vérvádesetekbe az általunk „tudományos”- irodalminak nevezett elemet, s mintegy megszemélyesítik azt. Ennek a tudásnak a birtoklása teszi lehetővé a játékszervezői szerep betöltését. Az évszázados irodalmi hagyomány birtokában „segítik” az embereket (az ő tudatalatti félelmeikkel s az aktuális „karneváli” hangulatukkal) emlékezni, tanúskodni. Mintegy összekötik a vérvád már felsorolt szintjeit. Értelmiségi vagy kvázi-érztelmiségi játékszervezőnek tekintem a velizsi eset tanítóját és vizsgálóbíróját, mint a Golubjov nevű egyetemistát a Bejlisz-ügyből, aki mint magánnyomozó bukkan fel a per lapjain. De értelmiségiek a kutaiszi-i nyomozó, a polnai csendőr és tanácsos, a középkori vérvádesetek szerzetesei, papjai. Ugyanide sorolhatjuk a tiszaeszlári faluközösség fejét, a Kövér Györgytől tudhatóan taksás nemes Farkas Gábort éppúgy, mint Ónody Gézát, Istóczy Győző harcostársát és agrárszakértőjét, akinek Tiszaeszlár határában voltak földjei, s aki a zsidók bűnösségében végig hívő Bary vizsgálóbírót tiszaeszlári tevékenysége során folyamatosan hatása alatt tartotta. Nem csak mint önjelölt zsidó- és vérvádszakértő szerepelt az ügyben, de tagja volt a rituális gyilkosságban hívő helyi, informális bizottságnak Baryval együtt.8 A bírósági dokumentumokban e játékszervezők formális szerepe gyakran jelentéktelennek tűnik, de nélkülük nincs összeköttetés a tudatos és tudatalatti, a történelmi és a történelem-mögötti között. A fenti modell jogosságát támaszthatja alá az a körülmény is, hogy az újkori Keletés Közép-Európában a grúziai Kutaiszitól a holland határ menti németországi Xantenig9 8Játékszervező elméletünket támasztja részben alá a tiszaeszlári vérvádról szóló két legjobb feldolgozás is. Handler, Andrew: Blood Libel in Tiszaeszlár. East European Monographs, Boulder, New York, 1980. (A továbbiakban: Handler, 1980.); Kövér monumentális mikorotörténeti feldolgozása, amelyik – eminens társadalom- és kultúrtörténeti háttérajza mellett – szintén a játékszervező elméletet támasztja alá, azt némileg pontosítva. Ugyanakkor – nem kis mértékben az alábbiakban jelzendő hagyomány Hillel Kieval-i továbbfejlesztése miatt is Tiszaeszlárral kapcsolatban még ma is erős a politikai összeesküvés rekonstruálásának hagyománya. Horváth, Suzanne: Le „Grand Procès” de meurtre rituel et ses antisemtes Tiszaeszlár, Hongrie, 1883. Revue de études juives, (Vol. 170.) 2011, 1-2. 255-278. A Suzanne Horváthénál sokkal nyitottabb és adatgazdagabb megközelítését adja a korabeli politikai antiszemitizmus vidéki, magyarországi elterjedésének, a vérvádas zsidóellenes erőszak megjelenéseinek Robert Nemes: Hungary’s Antisemitic Provinces: Violence and Ritual Murder in the 1880s. Slavic Review, Vol. 66. 2007. 1. 20-44. Nemes Horváthnál alaposabban ismeri a közép-európai és a magyarországi vidéki vérvádas erőszakok történeteit, historiográfiáját (mínusz Kövér és Kende munkáit), az eseteket szélesebb, már-már világtörténeti kontextusba helyezve ismerteti. A tiszaeszlári vérvád hullámán Komárom, Somogy és Veszprém megyében megjelenő vérvádak (mint előítélet) és a belőlük kinövő kirekesztő erőszak Nemesnél egyszerre vármegyei és világpolitikai összefüggést kapott. A hagyományos politikai magyarázatok mellé a korabeli sajtó szerepét is kiemeli (a növekvő írni-olvasni tudás mellett) mint olyan faktort, amelyik fontos szerepet játszott a vérvádhisztéria elterjesztésében Tiszaeszlárt követően. Ez utóbbi faktort hangsúlyozza Hartston, Barnet: Sensationalizing the Jewish Question. Anti-Semitic Trials and the Press in the Early German Empire. Brill, Leiden – Boston, 2005. 129-187. Hartston ugyan hangsúlyozza, hogy a németországi esetek vérvádüggyé nem fajultak, de azzal, hogy a mainstream média az zsidóellenes vérvádat sokáig napirenden tartotta (akár pro, akár kontra „tematizálta” azt), komoly hatást gyakorolt a közvéleményre. Ezzel kapcsolatban fontos meglátása, hogy nem a sajtó – legyen az antiszemita irányultságú – sulykolta egyoldalúan a vérvádat a közvéleménybe. A sajtó a kapitalizmusban nem lehetett más, mint kapitalista vállalkozás, amelyiknek érdeke volt a lehetséges piacának (olvasóinak) elvárásait kielégíteni: akár épp az előítéleteinek megerősítésével. Tehát a vérvádhisztériával teli sajtó olvasásához a propaganda feltételezése mellett nem árt az egykori olvasók igényeit is elképzelnünk. i.m. 305. 9 A xanteni vérvádas hisztériát a német történelem legjelentősebb vérvádügyének tartják. 1891-ben, a wesztfáliai kisvárosban vágták el egy fiatal fiú torkát. Az eléjük táruló rémes kép annyira felzaklatta a helyi közösséget, hogy szinte azonnal a holttest feltalálási helye mellett élő zsidó hentest vádolták meg rituális gyilkossággal. A közösségi (elő-) ítéletet sporadikus, hónapokig elhúzódó spontán „büntetések” követték, amibe Berlinből kellett a német
6
DOI: 10.14750/ME.2013.012
egészen eltérő kulturális, politikai, társadalmi környezetekben bukkant fel a vérvád, melynek esetei – úgy a zsidóellenesek, mint a nem zsidóellenesek – annyira hasonlónak tűnnek, hogy ezek kitörésének okait nem a hagyományos politika- és társadalomtörténeti kategóriákban kell keresnünk. Másként szólva: ha elfogadjuk Engel felszólítását, hogy „el az antiszemitizmus definíciójától”, akkor a jelenség vizsgálatának két intellektuálisan és tudományosan is izgalmas útja áll előttünk. Az egyik a Kövér György-i mikrotörténeti analízis10, amely az utóbbi években nem áll példa nélkül11, míg a másik az nem más, mint a feltűnően sok államnak beavatkoznia. Formálisan az „ügy” nem rituális gyilkossági ügy volt, hisz a vizsgálatok tárgya nem a rituális gyilkosság, hanem az azt követő népi ítéletek, zavargások, valamint a hisztéria voltak. Legújabban az ügyről Hartston, Barnet: Sensationalizing the Jewish Question. 170-187. Meggyőzőnek tűnik, hogy Xantenben is a kirekesztő erőszak csoportképző motívumaként fogalmazódott meg a vérvád az ad hoc módon összeállt helyi közösségben. 10 Ami sokkal több mint mikrotörténeti analízis. A tiszaeszlári dráma című mestermunka egy konkrét eset – esetünkben vérvádeset – kapcsán tárja elénk azt a kettős drámát, ami egy kelet-magyarországi faluban kirobbant. Az alapdráma nem Tiszaeszlár sajátja volt kizárólag, de ahogy Kövér György szép (és egyben történetilag meggyőző) metaforájával fogalmaz: bizonyos, a tiszai árvizek és a kapitalizmus tankönyvi elmaradása által sújtott mocsaras tereken afféle láptűzként ütött ki a vérvád 1883-ban Tiszaeszláron. Kettős volt az egykori dráma: a tankönyvi történelem (v.ö. iparosodó agrároszág) elmaradása helyett egy másik, valóságosabb történelem helyi „megesése”, a lokális történelem lassú, belterjes helyben follyása, valamint egy konkrét tragédia (a vérvádüggyé lett ügy) adják Kövér művének kettős szerkezetét. Kövértől (végre) tudhatjuk, hogy a vérvádas tüzet kibocsátó Tiszaeszlár lápjait nem jellemezték se a modernizáció, se a zsidó emancipáció kifejezésekkel illetett történelmi folyamatok. A falut nemcsak a Tisza vágta el a nagyvilágtól, de a magyar falvak jelentős részéhez hasonló módon a modernizáció és/vagy a zsidó emancipáció sem érintette azt. Nem a nagy (ha tetszik: tankönyvi) narratíva felől re- és dekonstruálta Kövér Tiszaeszlár helyi történeteit, és egy konkrét helyi történetét, hanem az egykori térbe s időbe helyezte el (rekonstruálta) a hely lehetséges történetét. Ahogy Helmut Walser Smith Kövér által is használt, a konitzi vérvádas erőszakhullámról mint a kirekesztő erőszak megjelenéséről szóló, a maga nemében szintén úttörő monográfiájának ajánlásában olvashatjuk: „When you write, it’s a good idea to have a map of where you are going.” Smith, Helmut Walser: The Butcher’s Tale. Murder and Anti-Semitism in a German Town. W. W. Norton, New York, 2002. 11.E sorok írója nem állja meg annak jelzését, hogy ellentétben a közkeletű nézetekkel, Kövér munkája nem anti-marxista. Még ha nem is manifeszt módon az. Legfőbb módszertani forrásvidékének (az említett Smith és szerzőtársai vonatkozó munkááságának) alapvetése a leggyakrabban a magyar történetírás számára ismerhető, de soha el nem ismert E. J. Hobsbawm, és E. P. Thompson a társadalmi (primitív) lázadókról szóló szövegei, és a marxi ihletettségű nyugati posztmodern. v.ö. Bergmann, Werner: Some Theoretical Considerations. In: Hoffmann, Christhard – Bergmann, Werner – Smith, Helmut Walser (eds.): Exlusionary Violence. Antisemitic Riots in Modern German History. The University of Michigan Press, Ann Arbor, 2002. 161-184. Kövérnek sikerült térben és időben plasztikussá tenni a tiszaeszlári drámákat. Nála nem illusztráció az egykori (és a rekonstruált, virtuális) térkép, hanem a lehetséges történelem valóságos tere, olyan, amilyenben az olvasó némi figyelemmel tájékozódni tud. Az olvasó egy valódi téridő utazáson vesz részt Kövér segítségével. A tűzveszélyes mocsaras lápterület minden egyes zsombékját láttatja Kövér, csakhogy érzékeltesse a korabeli személyes és társadalmi, közösségi drámákat. Mert – és ez Kövér lenyűgöző monográfiájának számos erénye közül a legnagyobb – a konkrét történetekből, konkrét forrásokból rekonstruálja Tiszaeszlár egykori zaklatott állapotát. Nem a hagyományos politika- és szellemtörténet antiszemitizmus-specifikus nagy narratíváinak kívánta megfeleltetni vagy épp adatolni rekonstrukcióját. Az antiszemitizmus nagy narratívája mellett a vérvád működése sem volt Kövér kutatásának tárgya, bár ez utóbbira vonatkozó adalékai külön tanulmányt érnének. A tiszaeszlári dráma című alapvetés megfelelő helyei az 1995-ös szövegemnek a tiszaeszlári játékszervezők mibenlétéről és konkrét társadalmi szerepéről mondottakat sokban pontosítják, ugyanakkor a játékszervezésről mint a vérvádas előítéletek üggyé, történelemmé válásához elengedhetetlen faktoráról állítottakat megerősítik. Nem csak ezek miatt, de a magyar olvasó számára el kell tekintsek a tiszaeszlári fejezet újra kapitálálásától a jelen szövegben. 11 A több hasonló német és német vonatkozású próbálkozás egyike se tudott olyan totális és meggyőző mikrotörténeti pannót festeni, amilyet Kövérnek sikerült, igaz, ez nem is volt a szerzők szándéka. Smith, Helmut
7
DOI: 10.14750/ME.2013.012
hasonló szereplőket, körülményt felvonultató esetek forrási, irodalmi utalásainak repetitív motívumait felkutatni azzal a céllal, hogy egy lehetséges történeti algoritmushoz jussunk közelebb. Pedig látszólag nyilvánvalónak tűnhet egy antiszemita írásmű és egy elcsattanó pofon kapcsolata. Ám antiszemita írásmű akkor is születik, amikor pofonszünet van. És fordítva. Úgy tűnik, hogy maradva az antiszemitizmus példájánál, egy a holocaustról szóló értekezést akár az egyházatyákból is le lehet vezetni, hogy újabbkori példákat most ne is említsünk.12 Ám az ilyen típusú, hagyományosnak nevezhető előítélet - antiszemitizmus magyarázatoknak van valami összeesküvés-teória-szerű mellékízük. Olyan, kultúrákon és korokon átívelő összefüggéseket tárgyalnak, amelyek nem feltétlenül tudatos emberi cselekedetek eredményei. E hagyomány követői épp a gyakran tagadhatatlan hasonlóságok és egybeesések mögötti tudatos, előre elhatározott szándékot, emberi cselekedetet keresik, s az esetek túlnyomó többségében megtalálni vélik. Argumentációjukban túlságosan is hasonlítanak az általuk meghaladni és megcáfolni szándékozott összeesküvés-teóriákra. Önkéntelenül is feltételeznek valamiféle "determinisztikus" kapcsolatot valami örök "ördögi" akaratot a történtekben és az egész történelemben. Kétségtelen sok a kapcsolódás a korokon át, ám ok-okozati összefüggések felállítása, tegyük fel Szent Pál és Adolf Eichmann között, tudományosan nem tűnik tisztességesnek. Ha az előítélet adott dolognak tűnik, akkor annak miértje nehezen köthető kizárólagosan egyes személyek, mondjuk egy egyházatya és egy náci ideológus működéséhez. A posztmodern korszakban akár a vérvádakkal való foglalkozás során is megengedhető a „hagyományos” történelmi antiszemitizmus magyarázatoktól való eltávolodás. Ezt David Engel egy 2009-es szellemes historiográfiai dolgozatában úgy fogalmazza meg: az történelmi közhely, hogy „évszázadokon keresztül számos nép viselkedett erőszakosan a zsidókkal szemben. (…) Ugyanakkor az erőszak különböző instanciái között – úgyis mint az ellenséges ábrázolás, ellenséges agitáció, diszkrimináció, és a személyes barátságtalan érzés – időben és térben nem feltételezhető semmiféle szükségszerű kapcsolat. Valójában semmi ilyesmit nem sikerült soha bizonyítani.” A 19. században megalapozott modern zsidó (nemzeti) történetírói hagyomány ezt természetes módon másként látta s láttatta, de ma már leírható, hogy ennek – a ha tetszik: szocio-szemantikai – hagyományteremtésnek nem annyira tudományos, mintsem közösségteremtő és politikai céljai voltak.13 Walser: The Butcher’s Tale; Nonn, Cristoph: Eine Stadt sucht eine Mörder. Gerücht, Gewalt und Antisemitismus im Kaiserreich. Vandenhoeck und Ruprecht, Göttingen, 2002. 12Cohn-Sherbok, Dan: The Crucified Jew. Twenty Centuries of Christian Antisemitism. London, 1992. E mû anatómiai példája lehet a fenti gondolkodásnak. Az említett "antiszemitizmus magyarázatnak" könyvtárnyi irodalma van, mely nyilvánvalóan a zsidóellenes vádakra válaszolva keletkezett, s céljuk a kereszténység antiszemita természetének bemutatása, annak az Újszövetségben és a korai keresztény írók teológiai mûveiben felbukkanó gyökereinek leleplezése. Cohn-Sherbok könyve egyike a legújabbaknak e sorból. Jellemző módon, a tárgyunk szempontjából legérdekesebbnek tûnő fejezetet, melynek címe Medieval Persecutions, Ritual Murder and the Talmud (i.m. 38-63.), az egyházatyákról szóló gondolattal kezdi. 13 Engel, David: Away from a Definiton of Antisemitism. In: Cohen, Jeremy – Rosman, Moshe (eds.): Rethinking European Jewish History. The Littmann Library of Jewish Civilization, Oxford – Portland, Oregon, 2009. 30-53. “Historians who, by treating some or all such instances as part of a general ’history of antisemitism’ and theorizing about how the subject of that ostensible history should be defined, have nevertheless made such an assumption have
8
DOI: 10.14750/ME.2013.012
A társadalomtudományok nem fejezhetik be az előítélet jelenségével való foglalkozást a morálisan elítélendő előítéletekre történő rendszeres rácsodálkozással és azoknak a leírásával. Arról, például igen halvány fogalmaink vannak, hogy hogyan működik az előítélet: hogyan válik az előítéletből bármilyen embertársaink ellen irányuló tett, vagy annak szándéka. Tehát nem a jelenség miértjét kell elsősorban kutatnunk, hanem a hogyanját – azzal a hátsó szándékkal, hogy ez által akár a „miért” kérdésünk válaszához is közelebb kerülhetünk.14 Már csak azért is, mert ezt, s nem többet követeli a történésztől mestersége. Történészként nem foglalkozhattam általában az előítélettel, hanem kiválasztottam egy bizonyosat, a vérvádat, s annak működéséből igyekeztem néhány általánosabb következtetést megfogalmazni a fentebb említett hogyan-ra. Emellett bevontam vizsgálódásaimba a pogromok jelenségét is. Azokét a – főként a századelő Oroszországában lezajlott – pogromokét, melyekben, változó méretekben és intenzitással jelent meg a különféle kisebbségekkel szembeni előítélet és a tömeges agresszió. Mivel éppúgy a vérvádesetek mint a pogromok nem köthetőek kizárólag egy – pontosabban két szembenálló – felekezethez, nemzethez és/vagy néphez, ezért nem érdekelt, hogy mely népek mely korokban voltak antiszemitábbak a többinél, általában nem érdekeltek a történeti antiszemitizmus-attitűdök. Nem volt célom korok és emberek osztályozása - mondjuk: többé és kevésbé antiszemitára - mint oly sok a témával foglalkozó más műnek.15 Az általam vizsgált jelenség hagyományos, politikatörténeti megközelítése minden esetben antiszemita, az újkorban főként szélsőjobboldali politikusok tudatos tevékenységét – összeesküvését – feltételezi a háttérben. Ezt az egyébként természetes intellektuális reflexet Edgar Morin ellen-mítosznak nevezi egy konkrét, 1969 májusában Orléans városában felbukkant zsidóellenes rémhír, a leánykereskedelem vádját és annak (mikro- és makro-) társadalmi lefolyását elemző szociológiai könyvében. Ebben leírja azt a folyamatot, ahogy a vidéki rémhír Párizsba érkezve ellen-mítosszá alakult át. Eszerint az ellen-mítosz szerint szélsőjobboldali, antiszemita politikusok tevékenységének köszönhetően terjedt el az aktuális vád Orleánsban: a belváros elegáns, zsidó tulajdonban done so on the basis not of empirical observation but on socio-semantic convention created in the nineteenth century and sustained throughout the twentieth for communal and political ends, not scholarly ones.” i.m. 53. 14Ervin Staub, amerikai szociálpszichológus lenyűgöző munkával kísérletet tett annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy vajon honnan erednek az újabb korok genocídiumai. Staub, Ervin.: The Roots of Evil: The Origins of Genocide and other Group Violence. Cambridge University Press, Cambridge – New York, 1989. Az örmény és zsidó holocaustok mellett a vörös khmerek tömeggyilkosságait és a hetvenes évek argentínai politikai gyilkosságait vetette össze. A pszichológia és a vulgármarxizmus együttes felhasználásával arra az eredményre jutott, hogy elsősorban a nehéz életkörülmények által kiváltott társadalmi méretû frusztráció (ld: frusztráció-agresszió elmélet) és hosszú, többgenerációs társadalompszichológiai folymatok - melyek lényege a kisebbség negatív megkülönböztetésének fokozatos, passzív elfogadása - együtthatása eredményezi a genocídiumokat. Elismerésre méltó hatalmas interdiszciplináris irodalmat felvonultató munkájában olyan paneleket kölcsönzött kritikátlanul a történettudományból, amelyek felhasználásából újabb – másfajta –negatív nemzetkarakterológiai közhelyek keletkeztek, csak épp nem a zsidókra és örményekre vonatkozóan, hanem a németekre és a törökökre (a khmerekről és az argentínokról nem is szólva). Ezek összességét egy kerszttáblázatba sűrítette, amely a genocídiumok és tömeggyilkosságok kulturális előfeltételeit és kifejlődésüket ábrázolja az említett négy esetben. i.m. 233.p. 15 Kende Tamás: Vérvád. Egy előítélet működése az újkori Közép- és Kelet-Európában. Osiris, Budapest, 1995. 79.pp.
9
DOI: 10.14750/ME.2013.012
lévő butikjaiban az oda betérő, mit sem sejtő fiatal vásárlókat elkábítják, elrabolják, majd a Közel-Keleten eladják őket. Miközben Morin kimutatja, hogy a konkrét vád egy nem előzmények nélküli, folklorisztikus hit, azt is érzékletesen ábrázolja, hogy ebből a rövid életű, spontán, népi „mozgalomból” hogyan jön létre a baloldali, liberális párizsi értelmiség antiszemita-összeesküvést feltételező ellen-mítosza.16 A Morin vezette szociológiai kutatócsoport még frissen, a forró nyomok kihűlése előtt érkezett a helyszínre, ám több hetes munkával sem sikerült tudatos összeeküvést felfedezniük az események mögött. Ugyanakkor arra is fény derült, hogy az ellen-mítosz kialakulása szintén bevett patentekkel operáló, természetes folyamat volt az értelmiség részéről: így tudták racionalizálni egy középkori előítélet felbukkanását a legújabb korban. Tehát: egy természetes racionalizálási igény rejlik az összesküvést feltételező magyarázatok mögött, ám épp Morin könyve mutatja meg, hogy a konkrét esetekkel foglalkozó kutató roppant kritikával kell kezelje az ilyen típusú magyarázatokat, melyek a tárgyunkba vágó hagyományos politikatörténeti elemzések mögött is felbukkannak. Arnold Paucker német történész a 19. század végi németországi antiszemita mozgalmak és az azokra adott zsidó sajtóreakciók kapcsán használta az anti-antiszemita ellenpropaganda (anti-antismemitistische Gegenpropaganda) kifejezését17. Morin-ék esetében is ennek megjelenését feltételezhetjük. A fentiekhez kapcsolódik az 1881-es oroszországi pogromhullámot elemző modern történeti monográfia szerzőjének, Michael Aronsonnak a megjegyzése a témára vonatkozó összeesküvés-elméletekről könyve historiográfiai bevezetőjéből. A szerző nem használta a szovjet levéltárakat, ahogy a korabeli orosz periodikák túlnyomó része is elérhetetlen maradt számára. Visszaemlékezésekből és egyéb, publikált forrásokból merítő könyve meggyőzően érvel a hagyományos, „összeesküvés-elméleti” pogrommagyarázatok ellen. Hangsúlyozottan nem a biblikus képekben és a magaspolitikai összeesküvés-elméletekben gazdag zsidó (nemzeti) történelem, hanem az orosz, az oroszországi történelem kontextusában kutatta és tárgyalta könyve témáját. Mint írja: „Ez a könyv egy összeesküvésről, pontosabban egy összeesküvés hiányáról szól. Azt a széles körben elterjedt vélekedést szándékozza megcáfolni, hogy a maga az orosz kormány, vagy annak egyes elemei, vagy épp ahhoz közelálló elemek támogatták az 1881-es pogromokat.”.18 Mint látható, még a hagyományos politikatörténeti fókuszáltsáégú művek esetében sem volt az elmúlt két-három évtizedben anatéma a hagyományos összeesküvés-elméleti 16Morin, Edgar: Rumour in Orléans. Jews Accused of White Slaving: A Modern Myth Examined. London, 1971. Érdekes, hogy a fővárosból Orléansba érkezett szociológusok terepmunkájának eredményeként a helyszínen kialakult egy ellen-ellen-mítosz, amineka lényege az volt, hogy: "Nem zörög a haraszt, ha nem zörgetik." i.m.: 80-93.pp. Fontos, hogy az általam felállított vérvádmodell egyik állandó faktora jelen volt 1969 májusában Orléansban, a felfokozott tömegpszichózis, ami mögött az elnöki válság és a finisébe érkező francia elnökválasztási kampány állott. i.m.: 32.p. 17 Paucker, Arnold: Zur Problematik einer jüdischen Abwehrstrategie in der deutschen Gesellschaft. In: Mosse, Werner – Paucker, Arnold (herausg.): Juden im Wielhelmischen Deutschland 1890-1914. 2. Aufl. (Schriftenreihe Wissentschaftlicher Abhandlungen des Leo Baeck Institusts. 33.) Leo Baeck Institute, London – J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), Tübingen, 1988. 531. Sem Morin, sem Paucker nem tesz sehol egyenlőséget az antiszemita és az antiantiszemita propaganda között. Természetesen e sorok írója sem szándékozik ebbe a hibába esni. 18 Aronson, Michael: Troubled Waters. The Origins of the 1881 Anti-Jewish Pogroms in Russia. University of Pittsburgh Press, Pittsburgh, 1990. 3.
10
DOI: 10.14750/ME.2013.012
magyarázatok elvetésének az igénye. Ugyanankkor ezen, a vérvádakra és/vagy a pogromokra is vonatkozó (ellen-) összeesküvés-elméleti magyarázatok továbbélése a politika- és szellemtörténeti hagyományban a holocausttól visszatekintve érthető, mégha tudományosan nem mindig tűnik megalapozottnak. Ennek illusztrálására egy szépirodalmi példát hozok fel. A tiszaeszlári vérvádról írott nagyszerű és empatikus dokumentumregényében Krúdy Gyula, a híres magyar író a következőket mondja: "Ez a hazug híradás volt Solymosi Eszter haláláról, s ez a kitalált híradás állította meg az embernek a szívverését mindenütt a világon, ahol a szívek éreznek, az agyak gondolkoznak, hajadon leánykák növekednek. Ha vallásuk azt követeli tőlük, hogy embert öljenek, mit lehet tenni a zsidók törvénye ellen? A vallásuk ötezer esztendős, azt megváltoztatni nem lehet. A vallás örökké tart, amíg zsidók járnak a földön. Az egyetlen megoldás, hogy ki kell irtani a világból a zsidókat, hogy vallásuk így önmagától elmúljon a földről."19
19Krúdy Gyula: A tiszaeszlári Solymosi Eszter. Budapest.,1975. 27.p.
11
DOI: 10.14750/ME.2013.012
II. A vérvádesetek és az antiszemitizmus szellemörténete Az idézet 1931-ben jelent meg először. Krúdy e soraival a vérvádnak a modern ember számára elképzelhetetlen irracionalitásán gúnyolódott. Ezt érzékelendő írta gúnyosan, hogy ha hiszünk a vérvádban, úgy elengedhetetlen a zsidók teljes kiirtása. Krúdy számára e gondolat felvetése a lehetetlen, értelmetlen irracionalizmus kifigurázását szolgálta, azt, hogy a korszak antiszemitáit nevetségessé tegye. Ezért kellett felvetnie azt a lehetetlenséget, amit a zsidók kiirtása jelent. Sorai 1931 elején jelentek meg magyarul, Magyarországon.... Látnok lett volna Krúdy Gyula? Aligha. Amit tett, az nem volt más, mint hogy egy gondolatmenetet a logikus végkövetkeztetésig vitt. Célja a szörnyülködtetés, az olvasók rádöbbentetése volt a népszerű antiszemita vádak abszurd mivoltára. Auschwitz után már másképp olvassuk Krúdy sorait. Ami számára az abszurd abszurdjának tűnt, az egy évtizeddel később valóra vált annak köszönhetően, hogy olyanok is végiggondolták a fentieket, akik számára szigorúan megoldandó feladatnak tűnt a Krúdy számára gúnyos „vagy-vagy" kérdés. Nem a nácikon és magyar segítőiken múlott, hogy nem tudták Európa-szerte fegyelmezett következetességgel feloldani Krúdy dilemmáját. Ők a maguk részéről mindent megtettek az ügy érdekében. Krúdy regénye kívülről erősíti meg azt a zsidó történetírói hagyományt, melynek a középpontjában a diaszpóra zsidóságának folyamatos üldöztetése, a mártírológia állt és áll. A holocaustot követően ez a hagyomány még inkább erősnek és igaznak tűnik. Mindez a hagyomány szempontjából megkérdőjelezhetetlen. Amikor az európai zsidóság katasztrófáját igyekszik az utókor racionalizálni, a felfoghatatlant történetileg magyarázni, történeti folyamatba, hagyományba elhelyezni, akkor a holocaust rekonstruált előtörténetében központi szerepet játszanak az újkori európai vérvádak és pogromok mint a szervezett népirtás előképei és előzményei. A vérvádakról szóló egyik legújabb magyar nyelvű könyv elején a szerző épp a holocausttal és annak sajátos, kelet-európai lefolyásával magyarázza, hogy miért is kellett foglalkoznia a vérvád jelenségével: „A holocaust s különösen annak kelet-európai lefolyása számos tisztázatlan kérdést vet fel. Ez a páratlan népirtás a maga több mint hatmillió lengyel, ukrajnai, balti, szlovák, magyar és balkáni áldozatával, köztük vagy félmillió gyerekkel, racionálisan megmagyarázhatatlan.”20 És mégis, amikor utólag igyekszünk a „racionálisan megmagyarázhatatlant” elhelyezni a történelemben, az előítélettől a népirtásig vezető utat igyekszünk rekonstruálni, akkor gyakran nyúlunk vissza az újkori kelet- és közép-kelet-európai vérvádakhoz mint olyan történelemi eseményekhez, amelyekben a későbbi katasztrófa előképeit, előzményeit, magához a katasztrófához vezető út útjelzőiként leljük fel, azonosítjuk. És ez még akkor is jogosnak tűnik, ha tudjuk, hogy a vérvád jelensége nem kizárólag „zsidóspecifikus”.21 20 Pelle János: Az utolsó vérvádak. Az etnikai gyűlölet és a politikai manipuláció kelet-európai történetéből. Pelikán, Budapest, 1995. 7.; v.ö.: Kramer, T. D: From Emancipation to Catastrophe. The Rise and Holocaust of Hungarian Jewry. University Press of America, Lanham – New York – Oxford, 2000. 16-19. 21 Kende Tamás: Vérvád. Egy előítélet működése az újkori Közép- és Kelet-Európában. Osiris, Budapest, 1995.; v.ö. Haraszti György: Vérvádak évadja. Múlt és Jövő, 1996. 2. Haraszti szerint, még ha nem is kizárólag „zsidóspecifikus” a jelenség, az mindenképp a zsidóság „privilégiuma”.
12
DOI: 10.14750/ME.2013.012
A szűken vett témára: vérvádakra, pogromokra vonatkozó szakirodalom tanulmányozása közben gyakran (ellen-) „előítéletekkel" és „összeesküvés-elméletekkel” találkozhatunk. Mindennek évszázados, meggyökerezett patentjeit ismerhetjük. Ugyanebben a szakirodalomban, az egyes korokra és régiókra – országokra és népekre – vonatkozó összefoglaló művekben egyfajta asszimmetriát is felfedezhetünk. Az alábbiakban ez utóbbi jelenségre szeretnék kitérni a vérvádak, valamint a közép-kelet-európai, s különösen a cseh zsidóság historiográfiája kapcsán. John Edwards a kora-újkori európai zsidóságról írt kisebb kisebb kötetnyi, szép esszéjében a hagyományos, elbeszélő zsidó historiográfiát a lacrimoso jelzővel illette. Edwards a Graetztől a kortársakig ívelő keresztény-zsidó történelem zsidó leíróit a „külső", keresztény történelem iránti passzív megközelítéssel jellemezte. A hagyományos zsidó historiográfia befeléforduló szemlélete okán nem foglalkozott a zsidó-nem zsidó társadalmak együttélésével: a külső világ története annyiban volt érdekes számára, amennyiben az - az esetek többségében - erőszakosan beavatkozott a zsidóság külön, és különös belső történelmébe22. A kortárs zsidó, főként izraeli kollektív történelmi tudat hagyományait és mai megjelenési formáit elemző monográfiában Yael Zerubavel izraeli történész a zsidó nemzeti történelem „bináris” (cionista) modelljéről beszél. A zerubavel-i elemzés szerint – a modern zsidó nemzettudatot (is) megalkotó nagy 19-20. századi történeti összefoglalók (Graetz, Dubnov, Baron23) és a modern, politikai cionizmus talaján létrejött zsidó történelemszemléletet nagyfokú végletesség jellemzi. Eszerint – a történelmi kontinuitás alapját képező – az antikvitás az az aranykor, melyhez a diszkontinuitás évszázadait (évezredeit) jelentő szétszórattatást követően, beteljesítő „happy end”-ként tér (tért) vissza a zsidó történelem. Semmi csodálatraméltó nincs abban a jelenségben, hogy, ellentétben az antikvitás aranykorával, a száműzettetés évszázadainak történelme egyértelműen és egyszólamúan negatív és tragikus történetként jelenik meg a zsidó nemzeti történelmi tudatban24. A kelet-európai zsidóság történelme historiográfiájának mindmáig egyedülálló összefoglalójában a szerzők kitértek a vérvádak és a pogromok jelenségeire, azok kortársi, majd a szovjet korszakban folytatott történetírói, történettudományi megítélésére. A pogromok, a kiűzetések és a vérvádak témáját tárgyaló alfejezetüknek Simon Dubnov, Alekszander Tager, Maurice Samuel és Hans Rogger25 munkái a kútfői26. Hans Roggernek 22 Edwards, John: The Jews in Christian Europe 1400-1700. Routledge, London - New York, 1988. 3-5.pp. 23 Graetz, H.: Geschichte der Juden von den ältesten Zeiten bis die Gegenwart. I-XI. Bände. Leipzig, 1908. (aramVerlag, Berlin, 1988.); Dubnov, S.: History of the Jews in Russia and Poland (trans. by Friedlander, Israel), 3 vols. Philadelphia, 1916-1920.; Dubnov, S.: Evrei v Roszszii i Zapadnoj Evrope v épohu antiszemitszkoj reakcii. I-III. Moszkva – Petrograd, 1923.; Baron, Salo. W.: A Social and Religious History of the Jews. 2nd ed. 12 vols. New York, 1957.; Vital, David: A People Apart. The Jews in Europe 1789-1939. Oxford University Press, New York, 1999. 24 Zerubavel, Yael: Recovered Roots: Collective Memory and the Making of Israeli Traditions. The University of Chicago Press, Chicago – London, 1995. 15-31. 25Tager, A. Sz.: Carszkoe pravitel'sztvo i delo Bejlisza. Krasznüj Arhiv, 1932. 5-6.; Tager, A. Sz.: Carszkaja Roszszija i delo Bejlisza. Moszkva, 1933.; Samuel, Maurice: Blood Accusation: The Strange History of the Beilis Case. London, 1967.; Roger, Hans: The Beilis-Case. Anti-Semitism and Politics in the Reign of Nicholas II. Slavic
13
DOI: 10.14750/ME.2013.012
a kötet megírásakor újszerűnek számító, a hírhedt vérvádas Bejlisz-ügyre és az Oroszországi Birodalom „zsidópolitikájára” fókuszáló publikációi ellenére általánosnak és változatlannak tűnt az a historiográfiai hagyomány, mely a szóban forgó jelenségeket leszűkítette egy a századelőn kialakult politikai diskurzus kontextusára. Ennek középpontjában nem nehéz felfedezni a zsidó máríirológiát, a cári rendszert kriminalizálni kívánó – tágan értelmezett – forradalmi hagyomány mellett. Ez a hagyomány az évszázados együttélést és annak lehetséges történetét, történelmét ignorálta.27 Mint a Hundert – Bacon szerzőpár írja: „A lengyelországi zsidók történelmével foglalkozó munkáknál is jobban szenvednek az oroszországi zsidókról szóló munkák attól a hatástól, amit a zsidóknak a cári és a szovjet rendszerek alatti folyamatos harca okozott. Még a legjobb összefoglalók és monográfiák is a bevallottan központi kérdéssé lett zsidók jogi státuszára, a bizonyítottan zsidóellenes cári törvénykezésre koncentrálnak. (…) Az olvasók a legjobb esetben is csak vázlatos képet kaphatnak a zsidó tömegek életéről, arról, hogy miként is igyekeztek a kétségtelenül nehéz körülményekhez alkalmazkodni.”28 Az együttélés és az együtt félés lehetséges történeteiből mindig ez utóbbiakra, és azokon belül is a mártíromságra vonatkozóakra esett a történészek hangsúlya. Ez a sajátos hangsúlyozás a forráskezelést, a források megválasztását, szelektálását is gyakran előre meghatározta. Minden történeti munka sajátja a klasszifikáció és a szelekció. Ez különösen igaz a nagy, általános összefoglaló munkákra. Nincs ez másképp az általam kutatott téma – annak sajátosságából fakadóan túlnyomórészt zsidó- és zsidócentrikus – történeti irodalma esetében. A 20. század legvégének legnagyobb modern zsidó történeti összefoglalójának szerzője is természetes módon szelektált. A sok évszázados zsidó történelmi és a másfél évszázados modern, tudományos történetírói hagyományt korszerű eszközökkel folytató David Vital nagyszabású köz- és eszmetörténeti összefoglalójában a kelet-közép-európai vérvádakra és pogromokra vonatkozó történeti, tudományos toposzok tisztességesen összefoglalva szerepelnek. Ugyanakkor, az európai zsidóságnak a francia forradalomtól a második világháborúig terjedő unilineáris történetét tárgyaló művében, az oroszországi pogromok, vérvádesetek, a zsidókat korlátozó cári politika és törvénykezés, valamint a tiszaeszlári vérvád tárgyalása mellett elsikkadtak (valójában egyáltalán nem említődtek) a térben és időben közeli - és a lefolyásukat tekintve meglepően hasonló - nem zsidóellenes vérvádesetek és az azoknál jelentősebb számú nem zsidóellenes pogromok. Hasonló sorsra Review, 1966. 4. Roggernek ez volt az első jelentős publikációja a tárgyban. Azóta több tanulmánya is tárgyalta a kérdést. 26 Hundert, Gerschon David – Bacon, Gerschon C.: The Jews in Poland and Russia. Bibliographical Essays. Indiana University Press, Bloomington, 1984. 170-172. 27 Az együttélés és az együtt félés kettősségéből mindig az utóbbira esett a hangsúly, ráadásul úgy, hogy a félelem rekonstrukciója gyakran ma már nem is tudatosított politikai, ideológiai célokat szolgált. Cohen, Jeremy: Introduction. In: Cohen, Jeremy – Rosman, Moshe (eds.): Rethinking European Jewish History. The Littmann Library of Jewish Civilization, Oxford – Portland, Oregon, 2009. 1-12. Cohen idézi Yosef Yerushalmi úttörő munkáját (Yerushalmi, Yosef H.: Zakhor: Jewish History and Jewish Memory) a zsidó történelemről és a zsidó emlékezetről: „Modern Jewish historiography (…) originated, not as scholarly curiosity, but as ideology, one of gamut of responses to the crisis of Jewish emancipation and the struggle to attain it.” i.m. 1. A posztmodern kihívásban minimum ezzel mint hermeneutikai alappal folyamatosan szembesülni kell. 28 Uo. 141.
14
DOI: 10.14750/ME.2013.012
jutott Vital elemzésében az újkor egyetlen olyan vérvádesete is, amelyben a rituális gyilkosság elkövetéséért bíróság elé állított vádlottat jogerősen halálra ítélte az illetékes csehországi (ausztriai!) bíróság. Ebbe az unilineáris történelemfelfogásba sem az újkor egyetlen jogerős ítélettel végződött vérvádas pere, sem a nem zsidóellenes vérvádak (és pogromok) nem illeszthetők be. Vital lenyűgöző szintézise bevezetőjében kitért a szelekció okaira ás egyben utalt is annak szellemtörténeti gyökereire. A szerző egy tragikus végű fejlődéstörténetet kívánt hagyományosan megírni, a vérvádak, vérvádesetek nem önálló jelenségként érdekelték, hanem csak az általa felállított fejlődéstörténet lehetséges adalékaiként. Vital lenyűgöző szintézise bevezetőjében kitért a szelekció okaira ás egyben utalt is annak szellemtörténeti gyökereire: „A zsidóság legújabb társadalom-, kultúr-, hittudományi, valamint irodalomtörténetének nagy része – legalábbis a kimagasló érdeklődés egyszerű számadása szerint – annak rendje és módja szerint félre lett söpörve. Kizárólag a francia forradalom és a második világháború kirobbanása közt eltelt időszak kap figyelmet az európai zsidóság durva vajúdásának és keserves politikai fejlődésének tekintetében. Jelen tanulmány abban az értelemben is szelektív, hogy a tárgyalt időszakban nem volt – nem lehetett – szándékom közreadni egy teljes – földrajzilag és demográfiailag teljes – leírást még az európai zsidóság politikájáról sem, nem beszélve azok társadalmi, kulturális vagy vallási életéről. Számos ősi és előkelő közösség hiányzik, vagy azokat csak érintőlegesen tárgyalom ezeken az oldalakon. Ám ha a zsidóság abszolút esszenciája nem válna köddé, az azoknak lenne köszönhető, kiknek tettei hosszútávon jelentős hatással bírnak a zsidó emberre Európában, vagy tettei különös tisztasággal ábrázolják a kontinentális-méretű fejlődés főbb vonalait. És ez önmagáért beszél” (kiemelés tőlem. K.T.)29 Robert Chazan amerikai történész a középkori sztereotípiák és a modern antiszemitizmus kapcsolatáról írt alapos és szellemes könyvében beszélt annak okairól, hogy a zsidók története és a zsidó történelem miért fókuszált és fókuszál a szétválasztóra és a szétválasztottra inkább, mint a normálisra és az integráltra: „A legproblematikusabb az a középkori (és modernkori) hajlam, mely a szétválasztóra és a szétválasztottra koncentrál, és nem a normálisra vagy az egységesre. A fennmaradt forrásokat olvasva nagy a kísértés a zsidók életét válságsorozatként értékelni: a szüntelen szorongás és feszültség életeként. De nagy bizonyossággal feltételezhetjük, hogy a késő 10-11., illetve a 12. század zsidóságának az élete Észak-Európában nem a szüntelen szorongás, a feszültség élete volt.30" Chazan – aki számára fontos cezúra az európai zsidóság (a nyugati keresztény-zsidó együttélés), valamint a zsidókról alkotott európai sztereotípiák történetében a 12. század – általában tartja nemcsak túlzónak, de történetileg tarthatatlannak azt az egyoldalúan és túlnyomóan szomorú képet, amit a (főként zsidó) források és történeti irodalom festett az együttélésről.
29 Vital, David: A People Apart. The Jews in Europe 1789-1939. Oxford University Press, New York, 1999. VIII. 30 Chazan, Robert: Medieval Stereotypes and Modern Antisemitism. University of California Press, Berkeley - Los Angeles - London, 1997. 7.
15
DOI: 10.14750/ME.2013.012
A Vital által is bevallott szelekció további, regionális oka lehet az is, hogy a vérvádak és a pogromok témája rendszeresen az adott állam (és az állami politika), illetve a fennhatósága alatt élt zsidók történetének összefüggésében kerül elő a szakirodalomban. Jellemző minderre az egyik modern lengyel modern történeti összefoglaló a lengyelországi zsidóság újkori történetéről. A Lengyelország felosztásától az 1950-es évekig terjedő korszakot átfogó reprezentatív szintézisből épp az állampolitikai fókuszáltság okán maradtak ki a lengyel területeken a 18. század végétől a 20. század elejéig, illetve közepéig lefolyt vérvádügyek, vérvádhisztériák és pogromok31. Önálló lengyel államiság hiányában ezek nem lehettek részei az említett politikatörténeti fókuszáltságú szintézisnek. A lengyel területeken megesett zsidóellenes pogromok témája kizárólag az 1945 utáni fejezetben, a Zsidó lakosság biztonságának problémája címet viselő alfejezetben bukkan csak elő32. Az önálló államiság hiánya miatt a 18. század végétől a 20. század elejéigközepéig a lengyel területeken lezajlott zsidóellenes mozgalmak nem lettek a lengyel és a lengyel-zsidó történelem részei. Holott, például az első orosz forradalom idején zajlott lengyelországi zsidóellenes pogromok inkább a (helyi) lengyel társadalom történetének részét képezték, mint az orosz államét33. Pedig a késő-középkorban és a kora-újkorban a legtöbb vérvádesetet épp Lengyelországban jegyezték fel. Ám ez a körülmény nem kiemelt része a lengyel-zsidó történelemnek, sem a kelet-európai zsidóság –unilineáris – történetének. Pedig különösen nagyszámú vérvádesetet jegyeztek fel a 18. század második felében, amikor a lengyel állam válsága állandósulni látszott. Jellemző, hogy ebben a korszakban Magyarországon a felvilágosult állam mindig meg tudta akadályozni, hogy a rituális gyilkossággal vádolt zsidókat elítéljék s kivégezzék. Lengyelországban ugyanekkor épp az erős és felvilágosult államhatalom hiányzott, s ennek következtében virágozhatott a vérvád gyakorlata. Itt kell jelezni, hogy a kortársi történeti irodalomban mind a mai napig tartja magát az a tétel, mely szerint a 18. század nagyszámú lengyelországi vérvádesete is – mint általában az antiszemitizmus – gazdasági okokra vezethető vissza. Hillel Levine az antiszemitizmus gazdasági gyökereiről a koraújkori lengyel történelem alapján írt monográfiájában a vérvádesetek mögött a kiegyensúlyozatlan és alacsony mezőgazdasági termelékenységet, a fejletlen ipart és a monetáris válságot vélte megtalálni végső kiváltó okokként34. Az 1753as zsitomiri vérvád alapján arra a következtetésre jutott Levine, hogy a vérvád mint olyan a gazdasági válság miatti túlnépesedés ellen küzdő lengyel jobbágyság lelkiismeretének megkönnyítését szolgálta35. A lengyelországi vérvádesetek pontos számának és kronológiájának meghatározása – a téma modern tudományos összefoglalójának szerzői szerint – „további kutatásokat igényel”. A Guldon – Wijaczka szerzőpáros hosszú érdektelenséget tört meg alapos tanulmányával. A lengyelországi vérvádak témája a századelő főként orosz nyelvű és 31 Tomaszewski, Jerzy: Najnowsze dzieje żydów w Polsce w zarysie (do 1950. roku). Wydawnictwo Naukowe PWN, Warszawa, 1993. 32 Tomaszewski, 1993. 400-405. 33 Blobaum, Robert E.: Rewolucja. Russian Poland, 1904-1907. Cornell University Press, Ithaca – London, 1995. 34 Levine, Hillel: Economic Origins of Antisemitism. Poland and its Jews in the Early Modern Period. Yale University Press, New Haven – London, 1991. 183-190. 35 Levine, 1991. 185.
16
DOI: 10.14750/ME.2013.012
oroszországi zsidó történetírása óta nem volt a kutatások frekventált témája. A szerzőpár forrásai nem az eredeti periratok voltak. Korszerű történeti alapkutatások hiányában a szerzők a gyér és nem mindig megbízható szakirodalom mellett a 18. század lengyel antijudaista vérvádirodalmát használták tanulmányuk forrásául. Lengyelország keleti területein, az Oroszországi Birodalomhoz csatolt részeken bukkan majd fel a vérvád legközelebb, a 19 század második évtizedében. Érdekes módon a nyugati, porosz fennhatóság alá került részeken, majd a 19. század végén, a német kultúrharc idején éled újjá a vérvádhisztéria, például Konitzban. A lengyel államiság végével nem tűnt el a vérvád a lengyel területeken. Ám érdekes módon ez a továbbiakban még ennyire sem (pontosabban: egyáltalán nem) képezi a lengyel és a lengyel-zsidó történelem mint konstrukció részét36. A szelekciónak az egyes nemzeti historiográfiákban gyökerező további okaira utal az a körülmény is, hogy a nagy cseh és cseh-zsidó történelmi összefoglalókból a legutóbbi időkig jószerivel teljesen hiányzott az úgy nevezett Hilsneriáda, az újkor egyetlen olyan vérvádesete, melyben a megvádolt zsidót bűnösnek találták (a rituális) gyilkosságban és jogerősen elítélték. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a tortúra intézményének eltörlését követően sehol, még az Oroszországi Birodalomban sem ítéltek el jogerősen vérvádas perbe fogott zsidót, kivéve az 1900-1901-ben Csehországban zajlott – Kutna Horán és Písekben tárgyalt – polnai ügyben. Tekintettel arra, hogy a lacrimoso zsidó történeti hagyományban központi, magyarázó szerepet játszanak a vérvádak, nem túlzás egyfajta cseh-zsidó történelmi kiegyezésről és annak 20. századi historiográfiai eredőjéről: a Hilsner-ügyről való „jóindulatú”, évszázados (el-) hallgatásról beszélni. Elöljáróban érdemes megemlíteni három, anatómiainak tekinthető munkát. Az egyik Otto Urban újkori cseh politikatörténeti összefoglalója, mely csehül 1982-ben jelent meg először. Az 1994-es német fordításból éppúgy teljesen hiányzik a téma, mint a cseh eredetiből37. Az Urbanénál korszerűbb cseh újkori politikatörténeti összefoglalóban mindössze egy bekezdést kapott az úgy nevezett “polnai affér”, mely bekezdésben a szerző a közhelyes “csepp a tengerben” (a zsidó lakosság szenvedéseinek tengeréről beszél a szerző, úgy Csehországban, mint mindenütt máshol a világban) formulával intézte el az ügyet, melyről nem győzöm hangsúlyozni, hogy az újkor egyetlen olyan vérvádügye, amelyben jogerősen elítélték a rituális gyilkossággal gyanúsított vádlottat38. A magyar olvasónak nem kell különösebben magyarázni a cseh (cseh-zsidó) és a magyar (magyar-zsidó) historiográfia asszimetrikus voltát szűken vett témánk szempontjából. Míg 36 Tomaszewski, 1993. v.ö. Sirutavičius, Vladas – Staliũnas, Darius: Was Lithuania a Pogrom-Free Zone? In: DekelChen, Jonathan et. al. (eds.): Anti-Jewish Violence: Retinking the Pogroms in East European History. Indiana University Press, Bloomington, 2011. 144-158. 37 Urban, Otto: Česká společnost 1848-1918. Praha, 1982.; Uő: Die tschechische Gesselschaft 1848 bis 1918. (Übersetzt von Henning Schlegel) I-II. Bände. Böhlau Verlag, Wien – Köln – Weimar, 1994. Ekkoriban, ha nem is meghatározó fejezeteként, ha mellékesen is, de már említették összefoglaló munkákban a polnai estet. Iggers, Wilma Abeles (ed.): The Jews of Bohemia and Moravia: A Historical Reader. Wayne State University Press, Detroit, 1992. 302-303. 38 “Osobní (magyarul: személyes sic!) tragédie dvou mladých lidí, jejichž osudy se prolnuly díky složitým okolnostem, byla jen kapkou v moří utrpení židovského obyvatelstva, jež se odehrlálo za posledních sto let v českých zemich či jinde ve svetě.” Efmertová, Marcela, C.: České země v letech 1848-1918. Libri, Praha, 1998. 108.
17
DOI: 10.14750/ME.2013.012
a tiszaeszlári vérvád mennyiségében is jelentős történeti, tudományos szakirodalommal bír, s a tiszaeszlári vérvád szerves része a magyar (és a magyar-zsidó) történeti köztudatnak éppúgy, mint a nagy politikatörténeti szintéziseknek, addig a polnai vérvád elsikkadni látszik a cseh (és a cseh-zsidó) történeti emlékezetben. Abban az emlékezetben, melyet mégiscsak történészek alakítanak, végső soron. A fenti szempontból anatómiainak tekinthetjük Jacob Katz, ma már magyarul is hozzáférhető, halhatatlan antiszemitizmus-történeti monográfiáját. Katz könyve, mely az előítélettől a népirtásig fedi fel az Auschwitzhoz vezető közép- és nyugat-európai antiszemitizmus politikai és eszmetörténeti síkjait, kimerítő részletességgel tárgyalja a 19 század végének európai, közép-európai és így a magyar politikai antiszemitizmusát, és ebben az összefüggésben a tiszaeszlári vérvádat is. Ám ugyanebből a „fejlődéstörténetből” – sajátos, de nem egyedülálló módon – kimaradtak az analóg cseh, csehországi jelenségek, és vérvádhisztériák, vérvádeset39. Az orosz történelem és az oroszországi zsidók – ahogy általában a zsidók – története is elképzelhetetlen a “közmondásos” orosz antiszemitizmus, az orosz állam zsidópolitikájának, valamint a 19-20. századok vérvádjainak, pogromjainak története nélkül.40 A 19. század végének és a századelőnek oroszországi – hangsúlyozni kell: kizárólag zsidóellenes – pogromjai, s kisebb mértékben a híresebb vérvádesetei magának az orosz történelemnek “paradigmáivá” váltak41. A német késő-középkori népi kultúra és társadalom történetének elismert kutatója, Po-chia Hsia – aki kimondottan Carlo Ginzburg nyomdokain halad – az 1980-as évek végétől jelentkezett a vérvádakról alapvetően újszerűen szóló munkáival, melyekben az eredeti peranyagok alapján a vizsgált perekben megmutatkozó zsidó-nem zsidó társadalmi, kulturális, teológiai és politikai diskurzusra (ami ha nem is azonos az „együttéléssel és az együttféléssel”, de annak megkerülhetetlen fundamentuma) koncentrált. Az elmúlt évtizedekben világszerte elismert társadalom- és kultúrtörténésszé lett Po-chia Hsia határozottan szakított a témájára vonatkozó zsidó-történelmi hagyománnyal és a hagyományos – legyenek azok teológiai, gazdasági vagy egyéb – antiszemitizmus-, antijudaizmus-történeti megközelítésekkel42. Po-chia Hsia rekonstruált vérvádesetei nem a német antiszemitizmus, a holocaust előképei. Ezek olyan határátlépések, amelyekben a hagyományos társadalmi határokat átlépő, a történész számára amúgy mindig néma tanúk,
39 Katz, Jacob: From Prejudice to Destruction. Anti-Semitism, 1700-1933. Cambridge, Mass., 1980. 223-291. 40 Az emigráns zsidó-orosz hagyomány számára is kitüntetett maradtak ezek a történetek a szovjet időkben is. Kniga o ruszszkom evrejsztve ot 1860.h godov do revoljucii 1917 g. Szbornik sztatej. Szojuz Ruszszkih Evreev, New York, 1967. 41 Klier, John D.: The pogrom paradigm in Russian History. In: Klier – Lambroza, Shlomo (szerk.): Pogroms: AntiJewish Violence in Modern Russian History. Cambridge University Press, Cambridge – New York, 1992. 13-38. 42 Po-chia Hsia, R.: The Myth of Ritual Murder: Jews and Magic in Reformation Germany. Yale University Press, New Haven, 1988.; Uő: Trent 1475: Stories of a Ritual Murder. Yale University Press, New Haven, 1992. Ez utóbbi könyvében a szerző – felvállalt módon – nem a vérvád egyetlen és igaz történetét kívánta megírni. Számára a vérvád korabeli léte vagy nem léte nem volt kutatásra méltó kérdés. Nem véletlen, hogy „egy rituális gyilkosság történeteiről” szól érdekes könyve.
18
DOI: 10.14750/ME.2013.012
és vallomást tevő vádlottak önmagukról, (népi) kultúrájukról, hiedelmeikről, félelmeikről, világképükről is mesélnek. Úgy Rogger és követői, mint Po-chia Hsia munkáiról elmondhatók, hogy azok nem voltak képesek alapjaiban megváltoztatni a vonatkozó történetírói hagyományt. Máig élők azok a vélekedések, megközelítések – akár a vérvádakról, akár a pogromokról legyen szó – amelyek középpontjában valamiféle összeesküvések, összeesküvés-elméletek állnak. Ezek a – képzelt vagy valóságos – összeesküvések két állandó jellegzetességgel bírnak a hagyományos szakirodalomban: efemerek és politikaiak. Természetesen, ahol az elkerülhetetlennek tűnt, az aktuális politikai kontextusára magam is kitértem az eseteknek, ám ezt az aspektust tudatosan igyekeztem, néhol talán túlságosan is háttérbe szorítani. Kizárólag az esetek érdekeltek és az esetek mögötti interakció: az „együttfélés”. Mivel ügyekre, esetekre szűkítem megközelítésemet, szándékosan nem foglalkoztam olyan zsidókravallokkal, heccekkel, ahol nem lett eset, ahol nem vált vérvádüggyé, pogrommá az előítélet.43 Igyekeztem a hagyományos politikatörténeti és a zsidó mártirologiából fakadó történeti toposzokat kritikával kezelni. Ezért tanulmányomból hiányozni fognak a jól ismert tiszteletkörök. Igyekszem nem feltétlenül ragaszkodni a hagyományos, kronologikus esemény- és politikatörténet kínálta kontextushoz. Ennek következtében tanulmányom, a közép-európai tudományosság standardja szerint túlságosan is rövid lett. Lehet, ám reményeim szerint az általam prezentálandó gondolatmenet így is megfelelő módon argumentáltnak és meggyőzőnek tűnik majd. Tudom, hogy csak a szűken vett tárgyam: az újkori kelet-európai vérvádak és a pogromok kapcsán is hallatlan nagyszámú és szerteágazó forrásanyagot nem használtam fel munkám során. Csak az általam ismert és az általam ismerni vélt, vagy sejtett források mennyisége is kimeríthetetlen. Ezek rendszerezése és feldolgozása olyan roppant feladat, amire, idő hiányában nem merek vállalkozni egyedül. Ám őszintén remélem, hogy jelen tanulmányommal hozzájárulhatok az újszerű előítélet-, és nem csak a vérvád típusú előítélet-kutatások fellendítéséhez, amelyek során már nem az előítélek - egyébként tagadhatatlanul szomorú - meglétének tényét konstatáljuk, hanem megismerhetjük jobban annak működését. Ahogy, reményeim szerint a kollektív erőszaknak az előítéletekkel szorosan összefüggő pogrom-típusú megjelenései megértéséhez is hozzá tudok járulni. És őszintén bízom abban is, hogy lesznek olyan történészek, néprajzosok, szociológusok és antropológusok44, akik veszik 43 Pető Andrea: Népbíróság és vérvád az 1945 utáni Budapesten. Múltunk, 2006. 1. 41-71. Pető szövege tagadja a játékszervezői elméletemet, ám sajnos mellé nem állít fel egykori, 1945-ös vérvádas „játékokat”, ügyeket. Mindösszesen – és ez se kevés – jelzi a vérvádnak mint előítéletnek a meglétét 1945-ből. 44 Az elmúlt évekből néhány példa erre: Tóth, G. Péter: „The Bloody Theatre of Europe” The Culture of Pain, Cruelty and Martyrdom in Early Modern Hungary. Acta Ethnographica Hungarica. Vol. 48. 2003. 3-4. 385-396.; Uő: A rituális gyermekgyilkosság mint beavatás. Az inverzió logikája a 2-6. századi pogányellenes keresztény forrásokban. In. Pócs Éva (szerk.): Maszk, átváltozás, beavatás. Tanulmányok a transzcendesről. V. Balassi Kiadó, Budapest, 2007. 534-564.; Uő: Folyampróba, - liturgikus vízpróba – boszorkányfürösztsé. Istenítéleti eljárások a boszorkányperekben. In: Pócs Éva (szerk.): Demonológia és boszorkányság Európában. L’Harmattan-PTE Néprajzi Tanszék, Budapest, 2001. 249-292.; Sándor Tamás: „Zsidókravall” Budapesten – az 1883-as antiszemita jellegű zavargássorozat a korabeli sajtó tükrében. Magyar Könyvszemle, 2009. 1. 66-81.; Csekő Ernő: A kísértő múlt: a
19
DOI: 10.14750/ME.2013.012
majd a fáradtságot ahhoz, hogy további esettanulmányokkal pontosítsák, esetleg korrigálják, vagy épp cáfolják az általam felállított modellt, mely nem biztos, hogy minden esetben alkalmazható. Ám az egyre kevésbé alklamazható, az ellen-összeesküvés-elméleteket gazdagon adagoló politika- és szellemtörténeti hagyomány meghaladásának igénye a posztmodern korszak összeesküvés-elméletekben, archetipikus előítéletekben és lokális erőszakokban gazdag korában – már ha legalább intellektuálisan akarunk bármit is kezdeni ezekkel a posztmodernben is burjánzó „premodern” rémeinkkel – fontos kihívás. A (vér-) vádak spontán tanúinak, a pogromok spontán tömegeinek viselkedési patentjeinek lehetséges feltárása, megértése45 sokkal közelebb vihet a kortalan félelmeken, előítéleteken alapuló ügyek, erőszakok kirobbanási mechanizmusának megértéséhez, mint a hagyományos ellen-összeseküvés-elméletek politikatörténeti rekonstrukciói. Az oroszországi Bejlisz-ügy mellett talán a világ legnevezetesebb vérvádesete volt a tiszaeszlári vérvád. Hasonlóan a kijevi perhez, a Nyíregyházán tárgyalt tiszaeszlári vérvádpert is végig figyelemmel kísérte a világsajtó. A magyarországi politikai antiszemitizmus történetének mindmáig standard jellegű összefoglaló feldolgozása kiemelten tárgyalja a tiszaeszlári vérvádat. Ez természetes, hisz a tiszaeszlári vérvád körüli küzdelmek egyik következménye lett az Antiszemita Párt megalakulása és a politikai antiszemitizmus programszerű megjelenése a magyar politikai életben, a magyar parlamentben. 1882-t megelőzően is voltak arra nézve próbálkozások, hogy szervezeti keretet biztosítsanak születő a magyarországi politikai antiszemitizmusnak, ám ehhez az apropót csak a tiszaeszlári vérvád körüli küzdelmek teremtették meg. Az említett könyv szerzője így ír erről: „1881-1882 között sokféle úton-módon próbáltak eredményt elérni az antiszemitizmus magyarországi bajnokai. Bár voltak sikereik, a mozgalom önálló párttá szerveződését nem tudták megvalósítani. A 12 Röpirat szerkesztői üzeneteiben többször felmerült homályos célzásként egy olyan radikális módszernek az alkalmazása, amelynek 'még nem érkezett el az ideje'. Nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy a szándékosan ködösített 'módszer' alatt az antiszemiták a vérvádra gondoltak-e, de ezt a feltételezést valószínűsítik a 12 Röpirat egyes cikkei, az első számban megjelent 'A Talmud' című cikk ezt sugalló kitételeitől kezdve a legostobább rágalmakig, a bambán rosszindulatú célozgatásokon keresztül a nyílt gyanúsítgatásokig.”46 A szerző itt még csak feltételezi, hogy a magyar antiszemita politikusoknak milyen égető szükségük lehetett egy vérvádesetre, ám a következő oldalon tényként kezeli azt a feltételezést, hogy e politikusok tevékenységének következménye volt a tiszaeszlári vérvádeset kitörése. zsidóellenesség irracionális formáinak továbbélése egy tragédiába fordult képviselőválasztás kapcsán. Pincehely. 1901. In. A „kísértő múlt” avagy „jelen a múltban”. Rendi Társadalom – Polgári Társadalom. 17. Szombathely, 2006. 93-104. Kövér György: A tiszaeszlári dráma. Osiris, Budapest, 2011. 45 Helmut Walter Smith meggyőzően érvel a konitzi vérvádas hisztériából kinövő kirekesztő erőszakhullámot rekonstruáló művében amellett, hogy a vád tömeges tanúi egytől egyig őszintén hitték az ősi, kortalan félelmeiken alaípuló vádat. Smith, Helmut Walter: The Buther’s Tale. 152-161. A kiközösítő erőszak maga bizalmatlanságból építkezik, ahol maga az erőszak is rítus: a csoportot ott és akkor konstruáló rítus. Ennek az újonnan konstruált (spontán) csoportnak a tagjai nemcsak biztonságosnak, de már-már rituálisan kötelezőnek érezték a tanúskodást az ügyben. I.m.156. Ahogy az ilyen ügyekben tanúskodók „Xantentől Kutaiszig” mindenhol tették. 46Kubinszky. 1976. 88.p.
20
DOI: 10.14750/ME.2013.012
„Felvirradt az antiszemiták napja. A tiszaeszlári esetet, mint rettenetes tűzcsóvát hordozták körül az országban. Felelevenítették a vérvádat, a középkori babonás, misztikus elképzelést, amely az évszázadok során számtalan áldozatot szedett a gyanúsítottak köréből. (...) Az ösztönös félelmet, idegenkedést, ellenséges érzületet, babonás tudatlanságot használták fel az izgatók...”47 Idézett szerzőnk tehát kritikátlanul átvette a tiszaeszlári per egyik ügyvédje, Eötvös Károly által keltett hagyományt, amely szerint az adott eset kizárólag a születő antiszemita politikai mozgalom vezetői kártékony tevékenységének az eredménye. Hogy a zsidó emancipáció előrehaladása, az állami „zsidópolitika” és a vérvádesetek kitöréseinek gyakorisága között nem feltétlen az összefüggéseire épp Oroszország példája lehet a bizonyíték. De a Kövér Györgyöt olvasottak azt is tudhatják mára, hogy a tiszaeszlári vérvádesetnek sem volt túl sok köze az eszlári zsidók emancipációjához. Az oroszországihoz képest összehasonlíthatatlanul kedvezőbb gazdasági, társadalmi és politikai környezetben éltek a közép-kelet-európai zsidók az Osztrák-Magyar Monarchia területén. A közép-kelet-európai zsidóság a 19. század végére sosem látott szabadságot élvezett az élet minden területén. Az 1867-et követő időszakot tartja a régió zsidóságának kollektív emlékezete a közép-európai aranykornak. Mindezek ellenére a 19. század végén Közép-Kelet-Európában több vérvádperre került sor, mint a megelőző évszázadban, amikor a zsidóságot korlátozó törvények és megkülönböztetés sújtottak. A modern történettudomány a modernizáció és polgárosodás kifejezéseket használtaa kulcsszavakként az 1867-et követő korszak közép-kelet-európai fejlődésének leírásakor. A Korrekt módon, bár jórészt leegyszerűsítve, e két alapmozgás kontextusában vizsgálta az utólag aranykornak tűnő korszak zsidótörténetét is. Az oroszországi zsidóság történetével foglalkozó művek kivétel nélkül mindig igen nagy teret szentelnek a zsidóüldözéseknek és a vérvádaknak. A Bejlisz-ügy részletes ismertetése nélkül elképzelhetetlenek a vonatkozó alapművek. Nyilvánvaló módon, a vonatkozó történeti hagyományban – a Történelemben – kiemelkedő, ha tetszik paradigmatikus fontosságot tulajdonítanak a vérvádnak és a pogromoknak. A mártírológiára épülő zsidó történelem oroszországi fejezeteinek egyik fontos argumentumai az említett ügyek. Ebben a történeti koncepcióban a vérvádesetek és a pogromok az orosz politika és az oroszok eredendő antiszemitizmusának materializálódásai. Imígyen illeszthetők be ezek az esetek egyszerre az orosz- és a zsidó történeti hagyományba. A magyar zsidóság történetét tárgyaló művekből sem hiányozhat a tiszaeszlári vérvádeset ismertetése, ám ennek „helye” közel sem olyan központi az adott történeti hagyományban, mint az oroszországi hasonló eseteké.48 A zsidó történeti hagyomány viszonya Magyarországgal kapcsolatban – Oroszországhoz képest – ambivalens. Itt szemben áll 47Kubinszky. 1976. 89.p. 48Nem központi témája a magyar történeti hagyománynak, de megkerülhetetlen része. Súlya kisebb, mint az orosz esetben, de semmiképp sem hiányzik belőle. ld. pl.: Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526-1945. Budapest, 1992.149-156.pp.; Katz 1980. 223-242.pp.; Kubinszky Judit: Politikai antiszemitizmus Magyarországon (1875-1890). Kossuth, Budapest, 1976.; Magyarország története. 6. (szerk. Kovács Endre) Bp., 1979. 1271-1278.pp.; A téma magyarországi historiográfiájára ld. Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon: Politikai eszmetörténet. Osiris, Budapest, 2001. 637-640.
21
DOI: 10.14750/ME.2013.012
egymással egyrészt a dualizmus korának tagadhatatlan politikai liberalizmusa a legtömegesebb, bár távolról sem egyetemes európai zsidó emancipációval és asszimilációval, a nyilvánvaló társadalmi és politikai felemelkedéssel, másrészt pedig az 1919-et követő korszak hol gyengébb, hol erősebb hivatalos antiszemitizmusával, majd a korszak végén a felfoghatatlan szörnyűséggel, a félmillió magyarországi zsidó elpusztításával. Amikor ezt a felfoghatatlant igyekszünk racionalizálni, gyakran nyúlunk vissza a tiszaeszlári vérvádhoz, mint olyan eseményhez, hagyományhoz, amelyben a későbbi szörnyűségek csírái felbukkantak. És ez így teljesen helyénvaló. Magyarország megítélése a zsidó történeti hagyományban nem egyértelmű. Oroszországénál jobb, ám például Csehországénál feltétlenül rosszabb. Ennek okát nyilvánvalóan a két országnak a két világháború közötti politikai berendezése és "zsidópolitikája" közötti különbségben kell keressük. Csehország, teljesen jogosan, a két világháború közötti korszakban a közép-európai zsidóság számára a béke és a tolerancia szigetének tűnt. Az ebben a korszakban létrehozott cseh történeti mítosz szerint ez a liberális tolerancia a cseh nemzet sajátsága volt a függetlenség elnyerését megelőző időkben is. Ezt a visszamenőleges igazolást a cseh történelem a zsidó történetírástól is megkapta, cserébe a két évtizedes toleranciáért, nyugalomért. Ebben az esetben valamiféle, öntudatlan, cseh-zsidó történeti megegyezést kell feltételeznünk. Ezért hiányzik vagy alig szerepel a vérvád a csehországi zsidókról szóló történeti összefoglalókból. 49
49 Wlaschek, Rudolf M.: Juden in Böhmen. München, 1990. 56.p.; McCagg, William, O.: Zsidóság a Habsburg Birodalomban, 1670-1918. (ford. Boris János) Budapest, 1992. 137.p.; Jellemző egy 1968-ban megjelent, reprezentatív, évfordulós kétkötetes cseh-zsidó-történeti tanulmánykötet két vonatkozó tanulmánya is ebből a szempontból. Kohn, Hans: Before 1918 in the Historic Land. In The Jews of Czechoslovakia. Historical Studies and Surveys. vol. 1. Philadelphia-New York, 1968. 17.p. A fenti mûvekben egy-egy mondat erejéig jelzik a polnai vérvádeset megtörténtét, ám nyilvánvaló módon átsiklanak a szerzők fölötte, mivel nem illeszkedik koncepciójukba. Ugyanebben a kötetben egy másik, az érintett korszakot tárgyaló tanulmányban egyetlen szó sem esik a vérvádesetekről. Kestenberg-Gladstein, Ruth: The Jews between Czehs and Germans in the Historic Lands, 18481918. Uo. 21-71.pp.; A jelenleg rendelkezésre álló legnagyobb szabású cseh politikatörténeti összefoglaló mûben, amely az 1848-1918 közötti korszakot dolgozza fel aprólékos részletességgel, nem jutott hely sem a polnai vérvádnak, sem az ezt megelőző vérvádhisztériáknak és a kilencvenes évek csehországi antiszemita megmozdulásainak sem. Urban, Otto: Česká společnost 1848-1918. Praha, 1982. ; A fenti szempontból anatómiainak tekinthetjük Jacob Katz halhatatlan antiszemitizmustörténeti monográfiáját. Katz könyve, mely "az előítélettől a népirtásig" fedi fel az Auschwitzhoz vezető közép- és nyugat-európai antiszemitizmus síkjait, kimerítő részletességgel tárgyalja a 19. század végének magyar politikai antiszemitizmusát, s ebben az összefüggésben a tiszaeszlári vérvádat is. Ám ugyanebből a "fejlődéstörténetből" - sajátos módon - kimaradtak az analóg cseh, csehországi jelenségek és vérvádesetek. ld.: Katz 1980. 223-291.pp. Az antiszemitizmus szelleme történetének szellemtörténetének - szempontjából irrelevánsnak tűnnek a századvég - gyakran véres, halálos áldozatokat is követelő - csehországi zsidóellenes megmozdulásai, pogromjai és vérvádesetei. Erre utal Lindemann 1991-es könyve is, amely a három nagy századfordulós antiszemita affér (Dreyfus-, Bejlisz-, Frank-ügy) történeti előzményeként több oldalon ismerteti - egyebek mellett - a tiszaeszlári vérvádat, ám ő sem említi a korszak egyetlen, jogerős bírói ítélettel végződött zsidóellenes vérvádperét, a csehországi polnai ügyet. Lindemann, Albert S.: The Jew Accused. Three AntiSemitic Affairs (Dreyfuss, Beilis, Frank) 1894-1915. Cambridge University Press, Cambridge etc., 1991. 40-56.pp. Ennek is nyilvánvalóan az az oka, hogy az általa is használt történeti - kategórizációs - hagyományba nem illeszthető bele a virulens, modern, csehországi vérvád. Ez a fajta elhallgatás épp Lindemann munkásságából is tudható módon, a szellemtörténeti antiszemitizmus-történészek sajátja. Lindemann, Albert S.: Anti-Semitism before the Holocaust. Edinburgh Gate – Harlow, 2000.
22
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Az említett feltételezést a cseh zsidóság történelmének legmertebb kutatója, Hillel Kieval egy „Die Juden und die Nationalen" címmel 1863-ban megjelent pamflethez köti, ezzel adatolja. Az említett pamflet, majd az 1880-as évekre kialakult interpretációja szerint a csehországi zsidóság „etnikailag reorientálódott", vagy legalábbis a 19. század végére a reorientáció folyamatban volt. A csehországi rivalizáló nemzetiségek – csehek és németek – között az előbbiekre „tették és tetették" a zsidóság tétjét. Visszamenőlegesen is létrehozták azt a múltközösséget csehek és zsidók között, mely egyértelműen – a cseh múltközösség: a nemzeti történeti koncepció mintájára – németellenes, és ebből fakadó módon csehbarát volt. A masaryki liberalizmus által felkarolt koncepció a cseh „ó-" és középkorba vetítette vissza a cseh toleráns zsidópolitikát, mellyel - természetes módon – a zsidóellenes, intoleráns, német történeti zsidópolitika állt50. E történeti kiegyezést figyelembe véve érthető, hogy a cseh zsidóság Történelmében nem játszanak olyan központi szerepet az újkori vérvádak, mint azt láttuk az orosz vagy a magyar esetben. Ennek megfelelően a politikai antiszemitizmus és mellesleg a vérvádesetek sem hangsúlyozott fejezetei a cseh történeti koncepciónak. Ami tárgyunk szempontjából azért figyelemre méltó, mivel, mint már jeleztük, épp Csehországban zajlott az egyetlen olyan újkori vérvádper, amely a megvádolt zsidó jogerős elítéléséhez és jó másfél évtizedes raboskodásához vezetett. A fent említett "szemérmes" hallgatás még érdekesebbnek tűnhet, ha tudjuk, hogy a polnai vérvádesetet megelőzően több vérvádat is tárgyaltak csehországi bíróságokon a kilencvenes években. Hogy ezek a 19. század végi csehországi vérvádeset, a vérvádas hisztériák, korlátozott, lokális tömegmozgalmak kevésbé vagy egyáltalán nem lettek részeivé a történeti köztudatnak – és a szakmai közönség is sokáig alig tudott róluk –, azzal magyarázható, hogy a történettudomány nem tudta összeegyeztetni a vérvádeset, a vérvádhisztériák létét a 19. század végének Csehországáról és általában a csehekről kialakított közhelyeivel. Ez a szomorú megállapítás különösen igaznak tűnhet a hasonló magyar és orosz esetek utóéletének figyelembevételekor. Durván fogalmazva arról van szó, hogy a magyarokról és az oroszokról szóló – nem csak zsidó – történelemben központi, sok mindent utólagosan is megmagyarázó funkciója van az újkori vérvádeseteknek, míg a csehekről szóló legújabb kori történelembe, történeti mitológiába ezek az esetek egyszerűen nem fértek bele. Különösen akkor nem, ha a jelenséget a holocaustból visszatekintve vizsgáljuk. A kilencvenes évek közepén, épp a cseh-zsidó történeti megegyezés és mítosz elismert szakértője, Hillel Kieval tollából jelent meg egy roppant érdekes tanulmány a középeurópai modern vérvádakról a nagypresztízsű Annales-ben. A szerző figyelemreméltó írásában a lokális és külső – antiszemita politikai – szinteket elemzi a tiszaeszlári vérvád kapcsán. Látszólag helytállóan összeköti a zsidó emancipáció és a közép-európai vérvádeseteknek a modern kori megszaporodását, ám az egyetlen „pozitív" ítélettel zárult esetet, a polnait ignorálja.51 50 Kieval, Hillel, J.: Texts and Contest: Myths of origin and myths of belonging in nineteenth century Bohemia. In: Carlebach, Elisheva – Efron, John,M. – Myers, David N (eds.).:Jewish History and Jewish Memory. Essays in Honor of Yosef Hayim Yerushalami. Brandis University Press, Hanover – London, 1998. 348-368. 51 Kieval, Hillel, J.: Antisémitisme ou Savoir Social? Sur la genése du procés moderne pour meurtre rituel. Annales, 1994. 5. 1091-1105.pp.; Nem azért nem említette vérvád-ügyi alapvetésében a polnai esetet Kieval, mert nem ismerte. Mint kiváló bohemista más kontextusban igenis fontosnak tartotta a polnai esetet, különösen akkor, ha az
23
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Hogy a polnai vérvád nem vált meghatározó részévé a cseh és zsidó történeti köztudatnak, azért is meglepő, mert a független és demokratikus Csehszlovák Köztársaság első, legendás köztársasági elnökének választott Tomáš Garrigue Masaryk következetesen kiállt a cseh és osztrák közvélemény előtt a megvádolt, majd elítélt Leopold Hilsner védelmében. Nyilvános fellépéseiben, brosúráiban elutasította a zsidók elleni vérvádat és konkrétan cáfolta az adott, rituális gyilkosság vádját.52 Az ő bátor, bár végső soron eredménytelen kiállása vonult be inkább a történelembe, mintsem az a tény, hogy a polnai az egyetlen olyan újkori vérvád, amely a megvádolt zsidó jogerős elítélésével végződött. Az esküdtek ítélete megegyezett a korabeli cseh közvélemény ítéletével. Ugyanez a közvélemény nem csak Leopold Hilsnert és a zsidókat mint olyanokat ítélte el, de elítélte azokat is, akik kiálltak Hilsner védelmében, akik kritikusan fogadták a zsidóellenes vérvádat. Tomáš Garrigue Masarykot is ez a sors érte. Tanítványai provokálták (heccelték) az egyetemen, és politikai elvbarátainak többsége szakított vele a Hilsner ügyben tanúsított szerepléséért. Hilsnert először halálra ítélték, majd életfogytiglani börtönre mérsékelték a büntetést. Csak 1918-ban szabadult amnesztiával, még az utolsó osztrák császár által. Ugyanebben az évben dr. Karel Baxa, az egykori fiatal, antiszemita ügyvéd, aki országos politikai hírnévre "Hilsner segítségével" tett szert, Prága főpolgármestere lett, s az is maradt 1937-ig. Paradox módon az a Masaryk elnök iktatta be tisztségébe, akivel olyan heves küzdelmet folytatott két évtizeddel korábban a polnai affér körül. Masaryk férfias kiállását megőrizte a történeti hagyomány, ám a polnai vérvádról általában elfeledkezett. Nem illett megemlékezni a vérvádat kísérő népmozgalomról, az általános zsidóellenes karneválról, amely az esetet kísérte, lévén a fent említett hagyomány szerint a cseh nép hagyományosan toleránsabb szomszédainál. Ezt a tételt utólag a történetírások, mint láthattuk, alaposan adatolták. A magyarországi judaisztika iskolateremtője, Komoróczy Géza szép esszéjében írta körül a történetírás két lehetséges funkcióját. A Történelmi események a gondolkodásban: Felejtés, feldolgozás, felelősségvállalás című 1996-os írás 2000-ben a Holocaust. A pernye beleég a bőrünkbe című kötetben jelent meg. Komoróczy gondolatait bátran vonatkoztathatjuk saját, szűken vett témánkra. Mint a szerző fogalmazott, alapvetően két funkcióját lehet megkülönböztetni a történetírásnak. Az elsőt lelkesítő történetírásnak nevezte Komoróczy. Ez – így Komoróczy – „főként az adott közösség összetartozását és folyamatos fennmaradását akarja szolgálni.” A lelkesítő történetírás mellett létezik a kritikai történetírás, amely „a tisztánlátást tartja a legnagyobb értéknek, ezért kritikus a hagyomány iránt. (…) Úgy tartja, a hagyomány is csak akkor maradhat fenn, ha megújul: általa jól ismert cseh nacionalizmus történetének aktuális alaváltozásairól írt. Kieval, Hillel: Death and the Nation: Ritual Murder as Political Discourse in the Czech Lands. Jewish History, Vol. 10. 1996. 1. 75-91.; uő.: The Languages of Community. The Jewish Experience in the Czech Lands. University of California Press, Berkeley – Los Angeles, 2000. 181-197.; Kieval, Hillel J.: Ritual Murder. In: Levy, Richard S. (ed.) Anti-Semitism. A Historical Encyclopedia of Prejudice and Persecution. ABC – Clio, Santa Barbara, California, 2005. Vol. 2. 605-608. Kieval politikatörténeti munkái a 90-es évek második felétől felfedezték az újkor egyetlen olyan vérvádperét, amelyben elmarasztaló ítélet született. Ám ezek a felfedezések a németellenes cseh nacionalizmus, illetve a közép-európai zsidó emancipáció politikatörténetének kontextusában estek meg. Kieval olvasatában az általa (is) újonan felfedezett polnai ügy a hagyományos politikatörténeti-szellemtörténeti antiszemitizmus-magyarázatokat erősíti. 52Masaryk, T. G.: Az antiszemitizmus. Bratislava, 1935.; Řychnovsky, E. (ed.): Masaryk a židovství. Praha, 1931.
24
DOI: 10.14750/ME.2013.012
ha azok, akiknek fontos, szüntelenül megújítják: a mindig változó körülmények szerves részévé teszik.”53 Az újkori kelet-európai vérvádak, pogromok, de akár csak az antiszemitizmus történetével, annak szellemtörténetével kapcsolatban a kritikai történetírás adóssága kétségtelen. A vérvádak és a pogromok – így az újkori kelet-európai vérvádak és pogromok – témája hagyományosan az antiszemitizmus-történeti szakirodalom sajátja. E politika- és szellemtörténeti alapú szakirodalom részletes historiográfiai elemzése meghaladja e dolgozat kereteit. A főbb irányzatokra az egyes fejezetekben, természetesen kitérek. Azt már az elején jeleznem kell, hogy a modern történetírás egyes – alapkutatásokon alapuló –, az elmúlt két-három évtizedben keletkezett teljesítményei igyekeztek szakítani azzal a lacrimoso megközelítéssel, melynek legjellemzőbb sajátja politikai (és később politikatörténeti) összeesküvések adatolása. Az úttörés érdeme kétségtelenül az amerikai Hans Roggeré, aki 1971-ben, a Bejlisz-ügy kapcsán cáfolta először forrásokkal azt a közkeletű tételt, hogy az adott vérvádügy, más ügyekkel és a – nála még kizárólag a zsidóellenes – pogromokkal a központi, cári politika zsidóellenes összeesküvésének eredői lettek volna. Két évtizeddel később ő és tanítványai, kollégái már tételesen tudták megcáfolni az orosz (és az oroszországi) történelem ún. pogrom-paradigmáját. Számos közkeletű, és könnyen értelmezhető paradigmája van témánk szűkebb-tágabb szakirodalmának máig. Nem vagyok judaista. Kutatásaim és ezen írás felvállalt célja az, hogy megmutassa egy bizonyos előítélet, a vérvád, illetve az azzal gyakran, bár nem kizárólagosan összefüggő pogromok működésének mechanizmusát. E célból azt a módszert választottam munkámban, hogy egy-egy esetet ismertetek, azokból bizonyos visszatérő elemeket, mozzanatokat kiemelek, hogy általánosabb következtetésekre jussunk, hogy végül modellezhessem egy adott előítélet és a kollektív erőszak egy bizonyos fajtájának működését. Mindeközben, a hagyományos történeti irodalmon nevelkedett olvasó számára talán kevéssé tolerálható módon, időnként felrúgom a megszokott kronológiai rendet. Sőt, bizonyos részeknél, ha azt tanulmányom saját magam által megszabott, belső logikája megköveteli, térben is nagy ugrásokat hajtunk végre. Az előítélet és a kollektív erőszak bizonyos történelmi megnyilvánulásait vizsgálva nem az esetleges és kézenfekvő politikatörténeti összefüggésekre, hanem magukra az esetekre, azok, meggyőződésem szerint létező, belső logikájára koncentráltam.
53 Komoróczy Géza: Történelmi események a gondolkodásban: felejtés, feldolgozás, felelősségvállalás. In: Uő: Holocaust. A pernye beleég a bőrünkbe. Osiris, 2000. 162.
25
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Nem zsidóellenes vérvádtörténetek Vérvád keresztények ellen Ahogy az egy tisztességes történeti munkához illik, kezdjük a régi rómaiaknál! A derék rómaiak a keresztényeket is vádolták a rituális gyilkosság gyakorlatával. A korabeli felfogás szerint a keresztények éjjeli gyűléseiken egy-egy kisdedet szoktak megölni, akiket azután megsütöttek, vérükbe pedig kenyerüket mártották. Ez az elképzelés éppúgy eredhetett az oltáriszentség félreértelmezéséből, mint az ember- és véráldozat történelemelőtti gyakorlatának továbbélő kollektív emlékezetéből, illetve az ebből fakadó félelemből. E szörnyű vád mellett vádoltattak a keresztények azzal is, hogy az emberiségnek és különösképpen a Római Birodalomnak ellenségei, a romlását óhajtják és elősegítik azt. Ezen túl a rómaiak a keresztény szolidaritást is, természetes módon, az irántuk érzett gyűlölet jeleként értelmezték, mi több összeesküvést gyanítottak mögötte. A vád még a történetírás olyan klasszikusánál is felbukkan, mint Tacitus54. Ez a tény a szakirodalomból közismert. Ám az irodalom egyöntetűen átsiklott a felett a körülmény felett, hogy épp azok a rómaiak vádolták a keresztényeket (is) ezzel a szörnyű bűnnel, akik maguk a korai keresztényekkel szemben a legkegyetlenebb eszközökkel léptek fel. A kereszteshadjáratok kapcsán kirobbant zsidóellenes vérvádakról feltételezhető, hogy egyebek mellett a tömeggyilkosságok, pogromok okozta kollektív bűntudat ellenszeréül szolgáltak.55 Nem kizárható, hogy hasonló funkciója is volt a keresztényekről terjesztett vádnak Rómában.56 A vérvád, mint minden egyéb előítélet, a gyűlölet racionalizálásának eszköze57. A pszichológiai helyzet ebben az esetben, azt hiszem, egyértelmű: Adva van egy meghatározható, idegen közösség (jelen esetben a keresztényeké), amely olyan más, szertartásaik titokzatosak. Ruházatuk, hitük, szokásaik, esetleg nyelvük is különbözik a többségétől, vagy ahogy Székely Béla, a hagyományos (freudista) antiszemitizmus-kutatás nagy magyar alakja is említi, a gazdanépétől. Misztikus és félelmetes a kisebbség mássága, s az iránta érzett tárgytalan és logikátlan gyűlölet tárgyat és logikát keres.58 Már csak annyi kell, hogy valakinek az eszébe jusson az emberáldozat, a rituális gyilkosság, és kész a vád, amellyel racionalizálható ez a "megmagyarázhatatlan félelemből fakadó gyűlölet". A Székely Béla által képviselt megközelítés szerint a középkori zsidóellenes vérvádesetek első évszázadaiban a mögöttes gyűlölet racionalizálásának igényén túl fontos szerepet játszottak az 1096-ot, az első keresztes háborút követő nyugat-európai zsidópogromok, 54Erről ld. D. Chwolson: Die Blutanklage und sonstige mittelalterliche Beschuldigungen der Juden. Frankfurt a. M., 1901. 1-8.pp. A könyv először oroszul jelent meg 1861-ben. 55Baron, S. W.: A Social and Religious History of the Jews. 2nd ed. vol IV. New York, 1957. 139.p (A továbbiakban: Baron 1957.) 56 Ezt nevezi Tóth G. Péter az inverzió logikájának. Tóth G. Péter: A rituális gyermekgyilkosság mint beavatás. Az inverzió logikája a 2-6. századi pogányellenes keresztény forrásokban. 57Trachtenberg, Joshua: The Devil and The Jews. The Medieval Concept of the Jew and its Relation to Modern Antisemitism. Meridian Books, Philadelphia. 1961. 2-3.pp.(első kiadás 1943.) 58Székely Béla: Az antiszemitizmus története. Bp., 1936. 66-67.pp.
26
DOI: 10.14750/ME.2013.012
melyek során teljes zsidó közösségeket irtottak ki a lelkes keresztesek. A középkor első vérvádhulláma, mely 1144-ben kezdődött, jóval az első szörnyűséges tömeggyilkosságok utáni. Jogosnak tűnik S. W. Baron gondolata, hogy „azok a várakozások, hogy a zsidók ellenségesen fognak viselkedni, sőt bűnösnek bizonyulnak, részben a nyugati világ saját bűntudatának lecsapódásai.”59 A már idézett Robert Chazan arra hívta fel a figyelmet, hogy a keresztes háborúkkal együtt járó zsidóellenes erőszakhullám, a pogromok egyfelől a keresztes háborúra való felhívás értelmezéséből és főként félreértelmezéséből fakadt, másfelől a keresztes háborúk okozta káosz eredője volt60. A fegyelmezetlen bandák megjelenése a zsidók által is lakott területeken lebontotta (dismantled) a társadalmi életet irányító normális korlátokat. A fegyelmezetlen és a városokban idegen fegyveres bandák értelmezve és félreértve, az Iszlám-ellenes üzenetet a propagált ellenségeskedést kiterjesztették Isten és kiválasztott keresztény követői minden ellenségére, akikről feltételezték, hogy a kereszténységre és a keresztényekre ártalmasak. Chazan ugyanakkor azt is megállapította, hogy három kivétellel az 1096-os keresztes háborút kísérő zsidóellenes támadások valójában mind kiterjedésüket, mind lefolyásukat tekintve korlátozottak voltak. A három kivétel, amit a kollektív emlékezet természetes módon megőrzött Worms, Mainz és Köln volt, ahol a keresztesek pusztítása mintegy 3000 áldozatot követelt. Mint írja: "The net result was terrible but limited calamity, one that represents the exception and not the rule for Jewish life in northern Europe from the tenth through the mid-twelfth century.61" Az 1146-os második keresztesháborút kísérő zsidóellenes erőszak „minimális áldozatokkal járt, ami rámutat a zsidóellenes kitöréseket megelőző intézkedések hatékonyságára.62” A vérvád mint az aktuális bűntudat utólagos igazolásának egyik lehetséges eszköze fontos, bár nem minden esetben tettenérhető motívum. A századforduló oroszországi pogromjai és vérvádesetei ebben az értelemben kölcsönösen erősítették egymást, s talán nem járunk messze a valóságtól, ha a második világháborút követő lengyelországi és magyarországi antiszemita megmozdulások mögött meghúzódó vérvádakban is ezt az utólagosan racionalizáló, bűntudatot szublimáló motívumot feltételezzük. Bár a középkorban, s később is, leginkább keresztények (nem a keresztények!) hirdették a vérvádat a zsidók ellen, mindamellett az újabb korok is ismernek keresztényellenes vérvádat. A századforduló Kínájában sok európai, köztük nagyszámú jezsuita misszionárius vált pogromok áldozatául.63 A pogromok egyik motivációja, kiváltója, épp 59.Baron 1957. IV. 139.p.; v.ö.: Strack: 176.p. 60 Chazan, Robert: Medieval Stereotypes and Modern Antisemitism. 5. 61 Uo. 62 Chazan, Robert: Medieval Stereotypes and Modern Antisemitism. 6. 63Trachtenberg: 245-246.pp. (A továbbiakban Trachtenberg) Cecil Roth említi a Japánban élő keresztények és a Sinai hegyen lakó szerzetesek elleni vérvádat a 19. századból, a fenti kínai váddal együtt. Emellett egy vonatkozó lábjegyzetben ír a korai kvékerek elleni vádról, mely szerint nők rituális meggyilkolásával vádoltattak. Roth azzal a feltételezéssel él, amely szerint a vérvád a vallási kisebbségek iránti ellenszenv elengedhetetlen pszichológiai
27
DOI: 10.14750/ME.2013.012
a vérvád volt. Ahogy az 1903-as kisinyovi pogrom esetében is egy közeli vérvádeset (Dubosszári) híre volt a pogrom kiváltója, úgy az 1946-os kunmadarasi (Magyarország) és kielcei (Lengyelország) pogrom előzményeként egy vérvádról szóló rémhír szolgált.64 Úgy tűnik, hogy ismét egy korhoz, helyhez kevéssé köthető összefüggéssel van dolgunk. Az újabb korok Oroszországából maradtak fenn, szintén nem zsidóellenes vérvádesetek. 1774-ben egy oroszországi keresztény szekta tagjait állították Perejaszlavban bíróság elé, a rituális gyilkosság vádjával.65 Azzal vádolták a kvéker-szoglasznyik szekta tagjait, hogy egy-két hetes újszülötteket áldoztak fel. A vád szerint a gyilkosságokat a közösség tanítómestere, bizonyos Grigorij Artamonov követte el. Ezt a vádat megerősítették a vizsgálat során a szekta nőtagjaiból kínzással kicsikart vallomások. Ezekből a vallomásokból olyan körülmény derült ki, mely különösen rokonítja (ha éppen nem teszi azonossá) esetünket a zsidóellenes vérvádakkal. Eszerint a tortúra alatt azt vallották, hogy a szekta tagjai a rituális módon megölt gyermekek „szívét és vérét liszttel összekeverve kisütik, és a közösség megeszi.”66 Fontos jelenség, s ez is a zsidóellenes vérvádra rímel, hogy a vád szerint a konkrét gyilkosságokat ugyan csak egy valaki hajtotta végre - a közösség vezetője -, de a kollektív vérfogyasztással a bűn az egész szektára száll. A hasonlóság egyebek mellett a feltételezett egyetemleges felelősségben rejlik, amiben a közösség minden egyes tagja, a csecsemőktől a nőkön át az aggastyánokig mindenki osztozik. A korporatív felelősség feltételezése nélkül nem lehetne semmilyen, valós, vagy absztrakt közösséget ilyetén módon gyűlölni. A középkori zsidóellenes vérvád is azt állítja, hogy a zsidók "korporatívan felelősek" a szörnyű rituális bűntettekért. E bűntettek mögött, a középkori ember meggyőződése szerint, a zsidók kereszténygyűlölete állt67. Az orosz szektások elleni ügyben tortúra hatására tett beismerések ellenére sem sikerült bizonyítékokat szerezni, s a vád tárgyi bizonyítékaként szolgált csontokról kiderült, hogy azok állati eredetűek. A szektás közösség nagyobb része az ismételt kínzások ellenére sem tört meg. A bíróság végül bűntény és bizonyíték hiányában elvetette a rituális gyilkosság vádját.68 1911 novemberében, a Bejlisz-ügyben tetőző, összoroszországi antiszemita vérvádhisztéria közepette a „Recs'” című feketeszázas újság számolt be egy óhitű szektások által elkövetett kegyetlen rituális gyilkosságról, mint korabeli friss esetről. A
kifejezése. Roth: i.m.: 28.p.; v.ö.: The Anti-Foreign Riots in China in 1891. Sanghai, 1892; Cunningham; A.: A History of the Sechuen Riots. Sanghai, 1895. 64Lambroza, Shlomo: The pogroms of 1903-1906. In: Pogroms: Anti-Jewish Violence in Modern Russian History. (szerk.: Klier, John D. - Lambroza, S.) Cambridge University Press. 1992. 195-197.pp. (A továbbiakban Lambroza. 1992.); Standeiszky Éva: Antiszemita megmozdulások Magyarországon a koalíciós időszakban. Századok, 1993.292.p. 65Boncs Bruevics: Polozsenyije objazüvajet. Szovremennüj Mir. 1912. 2. 268-280.pp.(A továbbiakban: Boncs Bruevics) 66Boncs Bruevics: 271.p. 67Baron 1957.: IV. 134-135.pp.; Trachtenberg: 12-13.pp. 68Boncs Bruevics: 276-280.pp.
28
DOI: 10.14750/ME.2013.012
változatosság kedvéért ebben az esetben egy 65 éves öregember volt az állítólagos áldozat.69 Oroszországban a 17. század óta üldözték a különböző keresztény szektákat. Ez az adminisztratív eszközöket alkalmazó, állami szektásellenesség gyakran a távoli Északra és Szibériába történő deportálást is magába foglalta. E szektásüldözés épp úgy a hivatalos politika szintjére emelkedett, mint a 18. század végétől a zsidóellenes diszkrimináció.70 Az óhitűek és más szekták hívei, mint a hivatalos igazhitet, az ortodoxiát elutasítók, az állam szempontjából ugyanolyan veszélyesek voltak, mint a mérges füveket és az orosz emberek hitére veszedelmet terjesztő zsidók.71 Épp e zsidóknak tulajdonított két veszedelmes áru miatt nem engedhette meg IV. Iván, hogy Lengyelországból zsidó kereskedők érkezzenek Moszkvába. Legalábbis ez volt a zsidók távoltartásának ideológiája a Moszkvai Fejedelemségtől. Az bizonyosnak tűnik, hogy a hírhedt Zsidó Letelepedési Övezet létrehozásában, II. Katalin uralkodása alatt, nagy szerepet játszott az orosz kereskedőknek a lengyelországi zsidó konkurencia elleni félelme.72 Oroszországban, mielőtt a zsidók által lakott lengyel területeket elfoglalták, a szakadár óhitűek és a különböző szekták tagjai töltötték be a „zsidó szerepét”. E szerepük részben a nagytömegű zsidóság Oroszországba kerülése után is megmaradt. Itt nem kizárólag az óhitűekkel és szektásokkal szembeni, türelmetlen állami valláspolitikát említhetjük. A zsidókkal rokonítja az óhitűeket az a körülmény, hogy a - még a 20. század elején is igen kisszámú - sikeres vállalkozói réteg kiemelkedő alakjait ők adták az orosz társadalomnak.73 Az orosz óhitűekkel és szektásokkal kapcsolatos hiedelem, miszerint különös, a többség számára idegen szertartásaik során rituális gyilkosságokat hajtanak végre napjainkban is él. Erről személyesen győződhettem meg 1991-ben Moszkvában.74 Érdekes adalék, azok számára, akik a vérvád és hasonló jelenségek vizsgálatát leszűkítik az antiszemitizmusra, hogy 1911 novemberében az a Merezskovszkij, a „legkeresztényibb
69"Recs'", 1911. november 22. 70Boncs Bruevics: Istenek törvénye. Bp., 1982. 71Baron, S. W.: The Russian Jew under Tsars and Soviets. 2. ed. New York, 1987. 7-8.pp. (A továbbiakban: Baron 1987.); Trachtenberg: 99.p.; Az orosz állam zsidópolitikájáról általánosan: Gradovszkij, N. D.: Otnosenie k evrejam v sztaroj i szovremennoj Ruszi. Szanktpeterburg, 1893. A munka azért figyelemreméltó, mivel az orosz zsidópolitikát védve hoz fel évszázados argumentumokat. 72Pipes. 1975. 73Rieber, Alfred J.: Merchants and Enterpreneurs in Imperial Russia. Chapel Hill, 1982. 139-148.pp. 74Pavel Zürjanov, a kiváló moszkvai történész mesélte nekem egy fiatalkori élményét ezzel kapcsolatban. Szülővárosában, Cseljabinszkban, sorbanállás közben hallotta helyi asszonyok beszélgetését arról, hogy egyes oroszországi szektákban még az akkori időkben, az ötvenes évek végén is élt a rituális gyilkosság gyakorlata. A történetért ehelyütt is köszönetet mondok. Szintén ezen előítélet továbbélésére utal egy, az 1980-as évek elején keletkezett visszaemlékezés egy részlete. Eszerint egy disszidens munkáscsaládról terjesztette el környezetükben a KGB, hogy olyan vallásos szektához tartoztak, amelynek tagjai gyermekek vérét fogyasztották. A nyilatkozó szerint a KGB ezzel a hihető rágalommal elérte célját, s elidegenítette disszidenseinket környezetüktől. Stone, N. - Glenny, M. (szerk.): The Other Russia. London, 1990. 395.p.
29
DOI: 10.14750/ME.2013.012
író” is aláírta a Bejlisz-ügyet és a zsidóellenes vérvádat elítélő felhívást az orosz társadalomhoz, aki maga, a szektások esetében, mélyen hitt a vérvádban.75 Hermann Strack, berlini evangélikus teológiaprofesszor 1891-ben vaskos kötetet publikált abból a célból, hogy a korabeli németországi zsidóellenes vérvádaknak tudós, teológiai cáfolatát adja. Mint keresztyén gondolkodó, a kollektívan megvádolt zsidók számára megcáfolhatatlan szaktekintély vérvádügyben, s más, nem zsidó vallású szerzőkkel egyetemben előszeretettel idézik mint külső, tárgyilagos szakértőt. Szerepe, a bevezetőben említett sajátos diskurzusban hasonló a renegát zsidókéhoz az antijudaista hagyományban, vagy, mint fiatal bécsi kortársa írásáé, Otto Weiningeré, aki kapcsán szokás elemezni a zsidó öngyűlölet jelenségét. Strack a könyve bevezetőjében a vérbabonáról ír, mint ami gyakran valóban bűnesetekhez vezetett, s amelyekről „autentikus dokumentumokat gyűjtött.”76 Strack számára, miközben tudományosan cáfolja a zsidó rituális gyilkosságot, bizonyított ténynek tűntek az orosz szektásokról terjesztett vérvádak: emberáldozatok, a kannibalizmus és ezek különböző változatai. Példáiban felbukkantak a bezpopovci óhitűek mellett a hlisztek és szkopcok szektája és más oroszországi kisebbségiek, akik között Strack és az általa hitelesnek vélt források szerint az újszülöttek meggyilkolásán, majd az ezt követő megevésén túl egyéb, az emberi vérrel kapcsolatos elborzasztó szokás élt. Ezeket a szokásokat nevezi Strack vérbabonának.77 Strack könyve különösen becses az apológiát művelő „vérvádirodalom” számára, hisz egy keresztény teológus írta. A polnai vérvádeset tárgyalásakor a védelem egyik oszlopa volt Strack könyve, amely, mint említettük, megfellebbezhetetlen tekintélynek számít mindmáig a témáról szóló szakirodalomban. Ugyanakkor némiképp mulatságosnak tűnik számomra, hogy ugyanaz a jó szándékú berlini tudós keresztyén pap - aki másfél évtizedet szánt életéből a zsidóellenes vérvád elleni harcra, a vonatkozó obskúrus szakirodalom tanulmányozására – mindenféle kritika nélkül használja gondolatmenete erősítésére a "primitív" népek rituális gyilkosságairól, vérbabonájukról szóló híradásokat. Miközben tételesen megcáfolja azt az állítást, hogy a rituális gyilkosságok gyakorlata a zsidó vallásjogból eredeztethető78, könyve nyolcadik, átdolgozott kiadásában, egyéb, érdekes és távoli oroszországi vérvádesetek mellett beszámol egy 1892-es, Oroszországban történt rituális gyilkosságról, ahol az ortodox egyházhoz tartozó sztarij multani lakosok levágták egy, a falujukban nem régóta lakó ember fejét, hogy a katasztrofális szárazságban „emberáldozattal engeszteljék ki a természetfeletti erőket.”79 Strack ezt az esetet is mint megtörténtet, a primitív népek vérbabonájából fakadó bűncselekményt említi. Könyve sok szempontból szimptomatikus,
75Boncs Bruevics: 268-269.pp. Ez a motívum másutt is felbukkan az orosz irodalomban. 76Strack: i.m.: 89.pp. 77Strack: i.m.: 39-40.pp.; uo.: 92-95.pp. 78Strack: i.m.: 123-154.pp. 79Strack: i.m.: 40-41.pp.
30
DOI: 10.14750/ME.2013.012
és sajnálattal kell megállapítanom, hogy máig általános a rá jellemző hozzáállás az előítéletet kutató társadalomtudósok körében.80
80A modern antiszemita afférokat tárgyaló egyik legújabb reprezentatív könyv szerzője, a Bejlisz-ügy kapcsán arról beszél, hogy: "Az Oroszországi Birodalom alattvalói számára ismertek voltak az ország keresztény szektáinak aberrált és bizarr szokásai." Lindemann. 1991. 185.p. Lindemann szerint ez a körülmény könnyítette meg az orosz közvélemény számára a zsidó rituális gyilkosságban való hitet. Expressis verbis nem állítja a szerző, hogy míg a zsidóknál nem, de az orosz szektásoknál igenis gyakorlat volt a rituális gyilkosság, ám egyértelműen erre utal. Ez nagyon jellegzetes példája a máig uralkodó előítélet- (antiszemitizmus-) kutatás attitűdjének.
31
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Vérvád egy finnugor nép ellen A múlt század végén zajlott, a sztarij-multani udmurtok (votjákok), Strack által is említett ügye. A Vjatkai Kormányzóságban élő udmurtokat (a magyarral rokon finnugor népet) is a rituális gyilkosság gyakorlatával, illetve konkrétan egy brutális tettel vádolták meg. Ennél az esetnél álljunk meg egy rövid ideig, hogy illusztrálhassunk rajta a vérvádesetek hasonló mozzanataiból néhányat. Azért ebből az esetből, mert hangsúlyozottan nem zsidóellens vérvádügyről van szó. Sztarij Multan udmurt falu és a szomszédos, oroszok lakta Csul'ja közötti félúton egy lefejezett hullára bukkantak. Érdekes, de nem perdöntő mozzanat, hogy egészen friss ellentét feszült a két falu között. 1891-ben a multaniak orosz szomszédaikat illegális, házi lőporgyártásért feljelentették. Mindenesetre adott volt az ellenségesség, egy „felfokozott hangulat” két közösség között. Ahogy a fejetlen férfi hullát megtalálták, természetes módon, igen hamar odasereglettek a környékbeliek. Ahogy ott tanakodnak, rémüldöznek a döbbenetes látvány fölött, egyre több szájból hallatszik: csakis a votjákok műve lehet. Egyre többen tudni vélték az összeverődött tömegben, hogy minden negyvenedik évben embert áldoznak a csak színleg megkeresztelkedett votjákok. Valójában változatlanul ragaszkodnak ősi, ismeretlen, titokzatos szokásaikhoz, mi több, pogány isteneiknek rendszeresen emberáldozatot mutatnak be. Ezt a tömeg által megfogalmazott vádat támasztja majd alá tudományos érvekkel Szmirnov professzor, a kazányi egyetem néprajztudósa, az ügy másodfokú tárgyalásán81. Ez az erdei jelenet, a szemtanúk, a tömeg hirtelen megvilágosodásával kísérteties módon ismétlődik meg hét év múlva, több ezer kilométerrel nyugatra, a morvaországi Polna melletti erdőben. Ott 1899. április elsején, nagyszombaton bukkantak rá Anežka Hrůzova tetemére. Addigra már több mint száz helybeli kereste az eltűnt leányt. A hírre, hogy meglelték a szerencsétlenül járt holttestét, mindenki a helyszínre szaladt. Mikor hátára fordították az áldozatot, a látvány megrázta a nagyszombatot az erdőben, az eltűnt leány keresésével töltő helyieket. Mindenki hallhatta Klenovec csendőrt, midőn megállapította: „De hiszen ezt levágták, mint egy barmot!” Mire az addig a megrendüléstől néma tömegből megszólalt valaki: „Kóservágás volt.” Az adott hangulatban ez a megállapítás vitathatatlanul hatásos volt. Máris készen állt a vérvád, mely Leopold Hilsner sokéves kálváriájához vezetett, s amely szembeállította bátor, a zsidókat védelmező kiállása miatt T. G. Masarykot sok ifjú hívével és tanítványával.82. De térjünk vissza 1892-be, az Urál mentére! Láthattuk, a vád megfogalmazódott a tömegben, kétségtelen módon. Ahhoz, hogy ebből a tömeghisztériából ÜGY legyen, szükséges még egy elfogult vizsgálóbíró (kerül) és egy tudós szakértő, akinek szakmai meggyőződése a rituális gyilkosság gyakorlatának megléte egyes finnugor (!) népeknél. A kazányi egyetem néprajzprofesszora, Szmirnov, a tárgyaláson – mint a vád szakértője -
81A. Baranov: Iz voszpominanyij o multanszkom dele. Vesztnik Evropi. 1913. 9. ;F. A. Patenko: Delo multanszkih votjakov. Harkov. 1897. (A továbbiakban: Patenko.); V. G. Korolenko: A multani vérvád. - A Beilis-ügy. Bukarest, 1969.; Satenstejn, L. Sz.: Mul'tanszkoe delo. 1892-1896.gg. Izsevszk, 1960. (A továbbiakban: Satenstejn. 1960.) 82Bohumil Černy: Gyilkosság Polnán. Bp., 1987. 6-13.pp. ; T. G. Masaryk: Az antiszemitizmus. Bratislava, 1935.
32
DOI: 10.14750/ME.2013.012
bizonyítottnak vélte a rituális gyilkosság gyakorlatát a votjákok között. Erre bizonyító példákat egy másik finnugor nép. a marik népmeséiből hozott.83 Mint Korolenkótól is tudhatjuk, bár sok év és több tárgyalás elteltével, de mégis szabadon bocsátották a bevádolt votják parasztokat. Ám addig a vádlottaknak és a tanúknak sok verésben és fenyegetésben volt részük az elfogult hatósági közegek részéről.84 Ebben különösen kitűnt a helyi orosz rendőr, Tyimofejev és a vizsgálóbíró, Kazanszkij.85 Ami még általánosan jellemző mozzanat jelen van más, pl. zsidóellenes ügyeknél is, az egyfajta tömegpszichózis. A holttestek (Multan, Polna) megtalálását követő „megvilágosodásról” már szóltunk. Van ugyanebben az ügyben egy másik, a többi vérvádesetnél is visszatérő, pszichológiai effektus. Jelesül arról van szó, hogy egy-egy híresebb eset környékén megszaporodnak az analóg feljelentések. Egyfajta vérvádhisztériáról beszélhetünk. Nem csak hiszik az emberek, ez természetes, de sosem látott, hallott történetekre kezdenek emlékezni, ezáltal válva kiváló szemtanúkká. A sztarij multani ügy elsőfokú tárgyalását követően, mikor a vádlottakat elítélték, az egész vjatkai kormányzáság tele lett a hasonló, állítólag megtörtént rituális gyilkosságokról szóló beszámolókkal.86 A mindkét esetről beszámoló Korolenko személye mellett a védő N. P. Karabcsevszkij is összeköti a sztarij multani esetet a Bejlisz-üggyel. Visszatérve a kiváló vérvádszakértőre, Hermann Strackra, megjegyezhetjük róla, hogy ő, a 19. század végére már megtanulta a kultúrából, hogy nem igazak a zsidóellenes rémmesék. Ezen meggyőződésének megfelelően, ha kellett nyilvánosan is kiállt véleménye mellett, amihez, Masaryk példájából tudhatjuk, kellett, némi bátorság, s ami nem volt feltétlenül népszerű cselekedet. Ám azt még nem tanulta meg, hogy ugyanezek a rituális gyilkosságokról szóló rémmesék, más népekről szólva sem bírnak mindig túlzott igazságtartalommal. A sztarij-multani eset rövid említésével azt az állításunkat szerettük volna ismételten igazolni, hogy a vizsgált jelenség nem kizárólagosan zsidó-specifikus. Emellett igyekeztünk olyan mozzanatokat kiemelni, amelyek hasonlóak az ismertebb, zsidóellenes ügyekhez. Még egy megjegyzést szeretnék tenni a sztarij multani esethez és Strack etnográfiai forrásaihoz. Meggyőződésem, hogy ha a különböző népek mitológiáját ebből a szempontból vizsgálnánk, előbb utóbb előbukkanna a hegyen, vagy folyón túl, vagy a szomszéd szigeten élő emberevő, gyermekrabló, esetleg épp rituális gyilkosságokat elkövető másik nép, közösség motívuma.
83Satenstejn. 1960. 43.p. 84Satenstejn. 1960. 23-25.pp. 85Satenstejn. 1960. 18.p. 86Satenstejn. 1960. 30.p.Két év elteltével egy újabb "megvilágosodási hullám" zajlott le a kormányzóságban, a felmentő ítélettel végződött tárgyalás előtt. Uo.: 53-55.pp.
33
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Vérvád és cigányok Mielőtt áttérnénk az immár a zsidóellenes ügyekre, szeretnék egy mai, magyarországi vérvádat említeni. Meggyőződésem, hogy az a Magyarországon és egész Kelet-Európában elterjedt népi hiedelem, mely szerint a cigányok magyar (vagy szlovák, román, stb.) gyermekeket rabolnak el, megölik őket és kolbászba darálják a testüket, szintén a vérvád kategóriájába tartozik. Magam is hallottam az óvodában és az iskolában ennek a motívumnak különböző változatait. Amiről valójában ez a hiedelem szól, az az, hogy a közvélemény a társadalom többsége számára ismeretlen, tehát idegen közösséget vádol egy ősi, tudati konstansokból épülő szörnyű váddal, a gyermekgyilkosságga, és az emberevéssel87. Bár ebben az esetben látszólag hiányzik a rituális mozzanat, ám az adott hiedelmet funkciója és formája mégis a vérvádhoz kapcsolja, hisz az említett, cigányellenes előítélet esetében is a gyűlölet racionalizásáról van szó. Egy olyan gyűlöleté, melyet az idegenek iránt ösztönösen érez a többségi társadalom. E megfoghatatlan, ösztönös gyűlölet racionalizálásán túl egy másik „racionalizálási" igény is szerepet játszik a hasonló előítéletek kialakulásánál. Arról van szó, hogy emberek – felnőttek és gyermekek – mindig is tűntek el, váltak váratlan tragédiák áldozataivá. A baj és annak okozói pedig kizárólag külső erők, idegenek lehetnek. Aktuális esetben például a minden tekintetben különös kóbor cigányok. Az 1782-es, magyarországi, hont-megyei emberevő cigányok perét feltáró helytörténész, Puskás Péter is "vérvádas eseménynek" nevezi az adott ügyet.88 A vármegye hatalmas apparátust mozgósított, hogy az áldozatot nélkülöző ügyben ítélet születhessék. Ennek az igyekezetnek hamarosan eredménye is lett, s negyvenkét cigányt ítéltek halálra. Az ítéleteket, elrettentés végett, három különböző helyen hajtották végre.89 A zsidóellenes vérvádaknál is megfigyelhető, hogy egy-egy nagyobb eset hírére sok analóg vád keletkezik, az emberek mintegy megvilágosodnak és fantasztikus részletekig menően emlékezni kezdenek a környezetükben a múltban lejátszódott hasonló esetekre. Ez a motívum sem hiányzott a honti emberevő cigányok esetében. A szomszédos Bars vármegyében hat férfit és tizenhét nőt - mindannyian cigányok voltak - végeztek ki, mivel emberevés bűnében találták őket bűnösnek.90 Mindehhez hozzátehetjük, hogy a tiszaeszlári per tárgyalása után több mendemonda keletkezett arról, hogy mi is történhetett valójában az eltűnt Solymosi Eszterrel. Krúdy Gyula emlékei szerint az egyik ilyen mendemonda azt állította, hogy "vándorcigányok ellopták, mint valami gyermeket... "91 Jellemző mondat. Benne van a cigányokkal, 87Híres eset volt az 1782-es, Magyarországon zajlott, hont megyei cigány emberevő per, amely során egy egész csapatnyi cigányt ítéltek el és végeztek ki, több tucat emberevéssel végződött, feltételezett gyilkosságért. Mezey Barna (szerk.): A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban. 1422-1985. Budapest, 1986. 133-134.pp.; Osztojkán Béla - Puskás Péter: Nyúzóvölgy. Beszélgetés egy régi perről. Világosság, 1983. 1. 82-93.pp. (A továbbiakban: Osztojkán - Puskás) v.ö.: Gábor Gyula: Emberevő cigányok. Jogtudományi Közlöny, 1927, 8. 88Osztojkán - Puskás: 87-88.pp. 89Osztojkán - Puskás: 86.p. 90Osztojkán - Puskás: 87.p. 91Krúdy Gyula: A tiszaeszlári Solymosi Eszter. Budapest, 1975. 588.p.
34
DOI: 10.14750/ME.2013.012
vándorcigányokkal szembeni előítélet ugyanúgy, mint az a gondolati automatizmus, mely szerint ha nem a zsidók emésztették el a szerencsétlenül járt Solymosi Esztert - akkor, mintegy kizárásos alapon - csakis a cigányok lehettek a tettesek. Bármely feltételezés is az igaz, mindenképp az az előző állítás lényege, hogy a baj, a tragédia okozói csakis idegenek lehettek. Ősi kép ez, amely a bajt, a betegséget a testtől idegen dologként, adott esetben idegen testként értelmezi. Több ez, mint a pszichológiából ismert bűnbakeffektus. Manapság a kelet-európai folklórban, illetve annak magyar, román, szlovák változatában az archaikus, démoni zsidó image több elemét kizárólag a cigányokra vonatkoztatják. Ennek egyik mozzanata a gyermekrablásokról, kannibalizmusról szóló hiedelem. Szintén mai, magyarországi jelenség, hogy a köznyelvben a zsidó szót, mint súlyos sértést jelentő káromkodást, felváltja lassan a cigány szavunk. A modern korokból származó és nem zsidóellenes vérvádak, az analóg előítéletek felsorolását itt abbahagyom, ám tudom, hogy vég nélkül folytathatnánk a sort más és más kultúrákból származó példákkal. Még egyszer: Fenti példáink azt a tételt szolgálják alátámasztani, hogy a vérvád egy adott korhoz, adott kultúrához és adott néphez kizárólagosan nem köthető jelenség.
35
DOI: 10.14750/ME.2013.012
A zsidóellenes vérvád eredete Európában A vérvád és a vérvádeset Kutatásom során végig igyekeztem különbséget tenni vérvád mint előítélet, hiedelem és irodalom, valamint a konkrét, dokumentumokat produkáló vérvádesetek között. Munkám során ez utóbbiakra koncentráltam, mivel megítélésem szerint a történész az előítélettel, így a vérváddal is csak akkor tud foglalkozni, ha az kilép az előítélet, a tudatalatti síkjából. Magyarul, ha eset lesz belőle. Ismeretesek a jelenségre vonatkozó olyan hazai kutatások is, ahol is a kutató nem tesz különbséget vérvád, azaz hiedelem és vérvádeset között.92 Ezeknek a próbálkozásoknak a tudományos értékük igen csekély, tényszerű megbízhatóságuk elenyésző. Az előítéletről igen keveset, annak működéséről, pedig semmit sem árulnak el. E a kutatások igyekeznek egy kortalan előítéletet korhoz és helyhez kötni, anélkül, hogy konkrét, megtörtént esetet tudnának felhozni. A fenti típusú kutatások arra alkalmasak kizárólag, hogy újra meg újra regisztrálják az előítéletek létezését. Igen naiv vagy tájékozatlan az a megközelítés, amely időnként felfedez és leleplez olyan, a folklórban máig élő motívumot, mint a zsidóellenes vérvád. Meggyőződésem: ha egy kicsit „megkaparnánk” eltérő kelet-európai vidékek hiedelemvilágát, feltétlenül rábukkannánk a zsidóellenes vérvádra, a bolygó zsidó alakjára, akiről minden gyerek tudja, hogy „elvisz”. A félreértelmezett „Oral History” módszerével dolgozók rámenős rákérdezései maximum ezt a hiedelmet hozhatják a felszínre. Nem vagyok arról meggyőződve, hogy ez a nyelvünkben, a folklórban élő hiedelem antiszemitizmus volna. Az antiszemitizmus természetesen sokat örökölt a premodern démonológiából, ám mégiscsak a modern politika terméke. Visszatérve a vérvádhoz: a vérvádba vetett hit még nem vérvádeset. Hallatlanul fontos dolognak tartom a hiedelem és az eset közötti különbséget. Mert esetről - még egyszer akkor beszélhetünk, ha az előítélet kilép a tudatalatti síkjából: ügy és ügyirat lesz belőle.93 92Hogy pontosan mit is értek a jó és rossz pontok tudományos osztogatásán, arra a legalkalmasabb példa kiváló kollégám, Karsai László nagy port kavart, kétkötetes olvasókönyve. Az elsőben szerepelnek az egyetemes és magyar történelem, kultúra mindazon a szereplői, akik egy bizonyos szempontból rossz pontot érdemeltek ki a tudós szerkesztőtől. Ezek a kirekesztők, az antiszemiták. A második kötetbe kerültek a jó pontok kiérdemlői, a befogadók. Karsai eminens módon folytatta azt a zsidó-történeti, mártírológiai hagyományt, amely szerint maga a történelem azonos az antiszemitizmussal, s a történelem szereplői ennek mentén kategorizálandóak. Karsai László (szerk.): Kirekesztők. Antiszemita írások. Budapest, 1992.; Karsai László (szerk.): Befogadók. Írások az antiszemitizmus ellen. Budapest, 1993. 93Hazánkban Pelle János, a kiváló újságíró leplezi le időről időre az elmaradott "alföldi agrárproletárok" antiszemitizmusát, a vérvádba vetett máig élő hitét. Érdekes felfedezéseit sajnos nem tudja kielőgítő módon, történeti dokumentumokkal alátámasztani, s így gyakran a tényújságírás mûfajából a fiction mûfajába csúszik át. Pelle J.: Vérvád Mátészalkán. Világosság, 1992. 1. 68-80.pp. (A továbbiakban Pelle 1992.); Uő.: A forradalom árnyai. Mozgó Világ, 1991. 2. 23-34.pp. (A továbbiakban: Pelle 1991.) A dokumentumok hiányát azzal magyarázza, hogy az "antiszemita politikai demagógia eszközével élő politikai erők gondosan ügyeltek arra, nehogy még egy perre kerüljön sor, melyben színvallásra kényszerülhetnének." Pelle: Vérvád... 68.p. Nekem úgy tûnik, hogy az antiszemitizmust kutatók számára hallatlan veszélyeket jelent magának az antiszemita irodalomnak a tanulmányozása. Könnyen át lehet venni az antiszemita, anticionista írásokból az összeesküvés-teóriák argumentációs rendszerét, nyelvezetét, és a kutató még ott is világméretû (lásd: NKVD, bolsevikok, stb.) konspirációt feltételez, ahol ez ép
36
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Ami az általam elvégzett, történeti előítélet-kutatás korszakhatárait illeti, egyfelől képzettségem adta azt, hogy a 19-20. századi vérvádeseteket elemezzem, mivel mikor épp a hagyományos történettudománnyal foglalkozom, akkor az újkori Kelet-Európa társadalomtörténetét kutatom. Márpedig Kelet-Európa ebben a korszakban igen gazdag vérvádesetekben. Másfelől van egy módszertani oka is a korszakválasztásnak, jelesül az, hogy az újkori vérvádesetekben, a tortúra eltörlése után már másképp jelenik meg a vérvád, másként mesélnek a tanúk s a vádlottak is. A vizsgálat sok olyan részletre is kiterjedt ezekben az esetekben, amelyekre, épp a korabeli nyomozati módszerekből általában következő korai beismerő vallomások miatt a középkorban nem, vagy jóval kevésbé. A vérvádban felbukkanó konfliktusokra, a modern bíráskodásnak hála, roppant gazdag adalékokra lelhetünk a peranyagokban.
ésszel kizárható. Ennek ellenkezőjét igyekszik bizonyítani egy új dokumentumfilm, amely Pelle János szakértésével készült: Simó Sándor - Surányi András (rendezők): Vérvádak 1945 után. 1994. A kíváló szerző szavaival élve, itt valóban "konstruált vérvádakról" beszélhetünk. A jeles szerző konstrukcióit monográfiában is összefoglalta. Pelle János: Az utolsó vérvádak. Az etnikai gyűlölet és a politikai manipuláció kelet-európai történetéből. Pelikán, Budapest, 1995.; Inkább Pellét követi a modern magyar politikatörténetírás olyan jeles képviselője is, mint Pető Andrea. Pető is ügy nélkül adatolja a vérvád történetét – és tagadja játékszervező-elméletünket: Pető Andrea: Népbíság és vérvád az 1945 utáni Budapesten. Petővel ellentétben valódi ügyet tart fel Apor Péter (A népi demokrácia építése: Kunmadaras 1946. Századok, 1998. 3.), aki Petőnél sokkal megengedőbb a játékszervezésről általam kifejtettekkel kapcsolatban, lévén ő ügyet, a kunmadarasi pogromot rekonstruált, és nem egy kortalan előítélet etnografikus feljegyzését. i.m. 614-615.
37
DOI: 10.14750/ME.2013.012
A vérvád kialakulása a középkorban "Many of the most damaging motifs in modern antisemitism can be tracked to these twelfth-, and thirteenth century perceptions.94" A zsidóellenes vérvádesetek a középkori Kelet-Európában megkésve bukkannak csak fel, hogy annál hosszabb életűek legyenek a mögöttük lappangó előítélettel együtt. Magának a vérvádnak az eredete, hogy közhelyesek legyünk, a történelem homályába vész. A zsidók elleni vérvádat az antikvitásban is feljegyezték. Ám vérvádesetekről a középkorig nincs tudomásunk. A 12. században Angliából induló (zsidóellenes) vérvád a későközépkori közép- és kelet-európai közvetítéssel a 18-19. század fordulóján elérte az Oroszországi Birodalmat, s az 1870-es években már a birodalom olyan távoli határvidékén is felbukkant, mint Grúzia. A vérvád mint hiedelem már az antik korban is ismert volt. Ám "klasszikus" koncepcióvá csak a középkori Nyugat-Európában alakult, s itt zajlottak az első vérvádesetek, amik az antikvitásból hiányoztak. Az első vérvádként meghatározott esetekben a vád nem a rituális gyilkosságot, a rituális célú vérvételt állította. 1144-ben az angliai Norwich városában vádoltak meg először zsidókat azzal, hogy egy Wiliam nevű fiút vettek, akin húsvét előtt megismételték Jézus megkínoztatását, majd Nagypénteken keresztre feszítették. Ez volt a középkori Európa első vérvádesete. A vád szerint a zsidók tettének oka az Úr Jézus iránt érzett gyűlöletük volt. A keresztes hadjáratokkal a háttérben Norwich városát a vád megfogalmazása után vallási lelkesedés kerítette hatalmába. A tetemet a város katedrálisában temették el (újra) nagy ünnepséggel. Ebben a felfokozott vallási rajongásban, már a temetés alatt csodák történtek a sír mellett. A kis mártírt hamarosan szentként kezdték tisztelni, s az iparszerű szentkultusz idejében ez a tény fontos motívumává válik a rituális gyilkosságokat leleplezők számára. Már a norwichi vérvád megfogalmazásakor találkozhatunk olyan elemekkel, amelyek majd minden későbbi vérvádesetnél előfordulnak a 20. századig. A vád megfogalmazója egy kikeresztelkedett zsidó volt, Theobald of Canterbury, aki nem csak a konkrét, Wiliam terhére elkövetett kínzást és a keresztrefeszítését állította, de azt is, hogy mindez egy minden évben megismétlődő rítus, melyről az évenként esedékes rabbikonferencia dönt. Theobald szerint a norwichi gyilkosságról megelőzőleg Narbonne városában döntöttek a tekintélyes rabbik.95 A későbbi vérvádesetekben is visszatérő motívumok a következők lesznek a norwichi vérvádból: a kereszténység gyűlölete, a gyilkosság mint rendszeresen gyakorolt rítus, a húsvéti ünnepkör mint a szörnyű bűn elkövetésének ideje, a rabbitanács szerepeltetése és végül a kikeresztelkedett zsidó mint hiteles tanú. A rabbitanács szerepeltetése roppant fontos mozzanat. Egy idegen, vallási közösség vezetői és képviselői ők, akiknek megvádolásával érhető el a korporatív felelősség. A norwichi vérvád esetében egy népi 94 Chazan, Robert: Medieval Stereotypes and Modern Antisemitism. 125. 95Trachtenberg: 130.p.; Baron T. XI. 149.p.; Strack: 176-177.pp.
38
DOI: 10.14750/ME.2013.012
„karnevál” zajlott le, de ugyanakkor a megvádolt zsidókat még nem állították bíróság elé, s épp ezért - a helyi sheriffnek hála - elmaradt a későbbi vérvádakkor szokásossá váló tömeges kivégzés.96 A Jézus passióját imitáló, keresztény gyermekeket megkínzó és megölő zsidó motívuma hamar elterjedt a nyugati világban. 1168-ban Gloucester, 1171-ben már a franciaországi Blois, 1182-ben, Spanyolországban Saragossa voltak a norwichihoz hasonló vádak helyszínei. A 13. században is inkább a húsvéti gyermekkínzás és keresztrefeszítés vádja volt a gyakori Európában. Bár a rituális vérvétel lassan kiszorítja a húsvéti keresztrefeszítés vádját, azért ez egészen a 15. század végéig élő volt. 1490-91-ben zajlott az utolsó ilyen vérvádügy Spanyolországban, ahol kikeresztelkedett zsidókat is vádoltak a la guardiai szent gyermek megfeszítésével. Hat marranos - kikeresztelkedett zsidó - és két zsidó szenvedett máglyahalált a vád miatt. A la guardiai szent gyermek története is bekerült a folklóron túl az irodalomba, így pl. Lope de Vega is témájául választotta.97 Robert Chazan a vérvádat a zsidóellenes sztereotípiák között a XII. század újdonságának tartja, amivel megjelent az agresszív ellenségeskedés a keresztény-zsidó viszonyban98. A korábban is adatolható zsidóellenes sztereotípiák, negatív image-elemek közé sorolja a vallási másságot (dissidence); a zsidó kereskedőt mint konkurenst; a zsidók szövetségét a politikai hatalommal; ez utóbbival összefüggésben a zsidó különállást: a zsidók függetlenségét a helyi bíráskodás és mentességüket a helyi adók alól; valamint a zsidók "ősbűnét": Jézus megfeszíttetését99. A középkori vérvádakban – Chazan példái és adatai ezt támasztják alá – egyszerre jelent meg az ősbűnben vétkes zsidókkal szembeni előítélet és a hatóságok védelmét élvező zsidókkal szembeni „népi ellenállás”. A norwichi zsidókat védelme alá vevő norfolki sherifftől VII. Lajos francia királyon át, IV. Incén keresztül II. Frigyes császárig sorolja a példákat arra, hogy a középkori Európában a zsidók központi (kormányzati, egyházi) védelme volt a norma, mely norma ellen esetenként épp a kirobbant vérvádakban is testesülhetett meg a "népi ellenállás". Ez az ellenállás épp annyira irányult a zsidók, mint az őket védelmező hatóságok ellen100. Hogy a vérvád eredetileg a Jézust kigúnyoló gyermekkínzásból és keresztrefeszítésből állt ez a magyarázata annak, hogy a későbbiekben miért főképp húsvéthoz kapcsolódik a legtöbb vérvád. Ám nem kizárólag húsvétkor robbantak ki zsidóellenes vérvádesetek a középkorban sem. 1255-ben Lincolnban zajlott le a legnevezetesebb angliai vérvádügy. Ott augusztus végén egy pöcegödörben találtak egy háromhetes gyerekhullát. A valószínűleg játék közben a pöcegödörbe esett gyermekről az aktuális vérvád azt állította, hogy a zsidók emésztették el, s mielőtt ezt tették volna, tíz napig tejjel és fehér kenyérrel hizlalták. Ez után Anglia zsidói összehívattak, hogy részt vegyenek a gyermek
96Roth, C.: A History of the Jews in England. 3.ed. Oxford, 1964. 9.p. (A továbbiakban: Roth 1964.); Baron T. XI. 149-150.pp. 97Roth, C.: Jews, Conversors and the Blood Accusation in 15th Century SpaIn: The Dublin Review, 1932. October. 98 Chazan, Robert: Medieval Stereotypes and Modern Antisemitism. 70-71. 99 Chazan, Robert: Medieval Stereotypes and Modern Antisemitism. 10-17. 100 Chazan, Robert: Medieval Stereotypes and Modern Antisemitism. 110-124.
39
DOI: 10.14750/ME.2013.012
megfeszítésén (in furiam et contumeliam Jesu).101 A kis Hugh of Lincoln története mint motívum még Chaucer Canterbury meséibe is beépült. A lincolni katedrálisban temették el hatalmas ünnepélyességgel Hugh holttestét. Ereklyéinek csodálatos gyógyerőt tulajdonítottak és a reformáció koráig mártírként tisztelték. A 12. és a 13. században számos helyi mártírt adott Angliában a helyi alsópapságnak a vérvád, bár e mártírok népszerűségéből nemcsak az alsópapság profitált. Roppant fontos a vérvád folklorizálódása szempontjából a kisebb, helyi mártírok szentként való tisztelete és a temetésük körül kialakuló népi, már-már karneváli ünnepség, az ezekre épülő korai „turizmus.”102
101Trachtenberg: 132.p.; Roth 1964: 56-57.pp. 102Baron, 1957. T. XI. 146.
40
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Vérvád és népi vallásosság Az első „igazi”, klasszikus vérvád, ahol a rituális célú vérvétel volt a feltételezett gyilkosság célja, a németországi Fuldában zajlott 1235-ben. Itt bukkant fel elsőként a zsidóellenes vérvádakban a vérgyűjtés motívuma. Addigra már - a kereszténygúnyoló zsidókat bemutató passióknak is hála - a rituális gyilkosságok vádja a nyugati Európában mindenütt elterjedt. A fuldai vérvádat követően II. Frigyes császár elhatározta, hogy tisztázza: igaz-e a szörnyű vád. Keresztény főpapok mellett kikeresztelkedett zsidók véleményét is kikérte a rituális gyilkosságról, miután az előbbiek nem tudtak egyöntetű választ adni. Végülis a császári vizsgálóbizottság megállapíthatta, hogy sem az Ó-, sem az Új Testamentum nem tartalmaz arra nézvést utalást, hogy a zsidóknak emberi vérre volna szükségük, sőt a vizsgált iratokból épp az ellenkezőt állapíthatták meg. E tudós vélemény mellett négy praktikus érvet is felsoroltak a rituális gyilkosság vádja ellen: a feltételezett tett szörnyűsége; az állítólagos rituális áldozat ellentétes a természettel; a tettet kizárja az az emberi kapcsolat, mely a zsidókat a keresztényekhez köti; és végül a tény, hogy a zsidók életüket és vagyonukat nem veszélyeztetnék szándékosan.103 A fenti tudós és praktikus érveknek a hatása igen csekély volt az elkövetkezendőkben, hacsak nem tekintjük annak a német zsidók megmenekülését, mivel Frigyes császár megfogadta, hogy ha bebizonyosodik a vád, elpusztítja őket. A vád nem bizonyosodott be, ám ennek ellenére tovább virágzott a német területeken, sőt, innen egyre keletebbre terjedt. Az 1247-es valréasi (Franciaország) vérvád volt a közvetlen előzménye annak, hogy IV. Ince pápa bullát bocsátott ki a vérvádat elítélendő. Ez a bulla II. Calixtus pápa Constitutio Judaeorumának megújítása volt, melyet 1120-ban adtak ki először. Ez a calixtusi bulla a zsidók védelmét szolgálta. IV. Ince is, mint elődei tették, újra kiadta, ám hozzátett egy, a vérvádat elítélő passzust: „Senki ne vádolja őket (mármint a zsidókat) azzal, hogy emberi vért használnak vallási szertartásaikhoz, hiszen az Ótestamentum arra tanítja őket, hogy semmiféle vért ne használjanak, főképp nem emberit. Ám mióta Fuldában és számos más helyen sok zsidót megöltek ilyen gyanúsítások alapján, a jelen rendelkezés értelmében szigorúan megtiltjuk, hogy ez megismétlődjön a jövőben. Amennyiben valaki ismeri rendeletünket, de mégis megszegi azt, büntetésképp megfosztjuk rangjától, pozíciójától, kiközösítjük az Anyaszentegyházból, kivéve, ha kellő kártételt ad feltételezéséért.”104 A címzettek Germánia püspökei voltak, s a cél a vérvád elhárítása volt a zsidók felől. Az eredmény roppant csekély volt, mivel az érvényes bulla dacára továbbra is virágzott a vérvád gyakorlata Nyugat-Európában. Ezt a pápai bullát követte, hamarosan II. Premysl Ottokár hasonló tartalmú rendelete 1245ből. 1275-ben Habsburg Rudolf adta ki újra Ottokár rendeletét. III. Pál pápa 1540-ben 103Trachtenberg: 131-132.pp.; Strack: 178-179.pp.; Willehad, Paul Eckert: Die mittelalterlichn Beschuldigungen gegen die Juden. In: Judentum im Mittelalter. 1978. 92-93.pp. 104Roth 1935: 21.p.
41
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Licet Judaei címmel bullát adott ki, elhárítandó a közép-európai zsidók feje fölüll a rituális gyilkosság vádját.105 A bulla címzettjei Magyarország, Csehország és Lengyelország püspökei voltak. E fenti bullák és rendeletek hatása legalábbis kétséges. A középkori Európa vérvádeseteinél visszatérő rendszerességgel felbukkannak papok és szerzetesek mint a vád képviselői.106 1272-ben, a Constitutiot megújító X. Gergely pápa hasonló szavakkal ítélte el a vérvádat. Megújító bullájában megállapította, hogy: „Gyakran megesik, hogy egyes keresztények elvesztik keresztény gyermekeiket. A zsidókat gyakran vádolják ellenségeik azzal, hogy ellopják és lemészárolják titokban ezeket a gyerekeket és szívüket s vérüket feláldoztatják. Ezen gyermekek atyjai és más keresztények, akik irigykednek a zsidókra, még el is rejtik gyermeküket, hogy okot találjanak arra, hogy molesztálják a zsidókat és pénzt csikarjanak ki tőlük, hogy kifizethessék járandóságaikat. Ezért azt állítják hamisan, hogy a zsidók vitték el ezeket a gyerekeket, lemészárolták őket és feláldoztatták szívüket és vérüket. (...) Ezért aztán úgy határoztunk, hogy senki keresztény se vádoljon zsidót ilyen cselekedettel. Továbbá azt parancsoljuk, hogy az ilyen rágalmak alapján bebörtönzött zsidókat szabadon bocsássák, és ne tartóztassák le őket ismételten ilyen alaptalan vádak miatt, hacsak tetten nem érik őket (amit lehetetlennek tartunk).”107 Ezek és a későbbi bullák, valamint a hasonló tartalmú fejedelmi rendeletek is arra utalnak, hogy a vérvád és a keresztény teológia kapcsolata csak igen távoli lehet. A keresztény antiszemitizmus mint olyan nem vezethető le kizárólagosan az Újszövetségből, a katolikus teológiából vagy az egyházfők vonatkozó tevékenységéből.108 Legalábbis nem egyenes a leszármazás közöttük. Nehezen bizonyítható valami központi akarat, egyfajta keresztény összeesküvés megléte a zsidóság ellen. Tudatos, központilag irányított zsidóellenes egyházi politikáról nem is beszélhetünk a vérvádak kapcsán. A középkori vérvád - nemcsak hiedelem, előítélet - inkább a folklór kategóriájába sorolható. Ezt a megállapítást a középkori vérvádakhoz kapcsolódó népi szentkultuszok és karneválszerű jelenségek is indokolják. Nem a keresztény egyházfők és még csak nem is a keresztény fejedelmek vádolták a zsidókat a rituális gyilkossággal a középkorban. A vád leghangosabb képviselői évszázadokon keresztül az alsópapság, a vándorló szerzetesek voltak. Ezek minden pápai bulla ellenére Európa szerte terjesztették a vérvádat109. Jogosnak tűnik Joshua Trachtenberg gondolata, aki ezzel kapcsolatban két keresztény
105Roth 1935. 22-23.pp. 106Stow, Kenneth R.: Hatred of the Jews or Love of the Church? Papal Policy toward the Jews in the Middle Ages. In: Antisemitism through the Ages. (szerk.: Almog, Shmuel) Oxford, 1988. 71-89.pp.; Roth: i.m. 107Roth 1935: 21-22.pp. 108Az erről szóló vitáról ld. pl.: Maccoby, H.: The Orgins of Anti-Semitism. in: (ed. by Braham, R. L.) The Origins of the Holocaust: Christian Anti-Semitism. East-European Monographs, No. CCIV. New York, 1986. 1-14.pp.; Fischer, E. J.: A Reply to Hyam Maccoby's The Origins of Anti-Semitism in Theology: A Reaction and Critique. uo.: 17-29.pp. 109Baron T. XI. 122.p.
42
DOI: 10.14750/ME.2013.012
egyházról beszél a középkori Európában. Az egyiket a törvényhozó Hierarchia alkotja, míg a másikat az alsópapság és a laikusok.110 Az egyszerű plébánosok és vándorszerzetesek teológiai képzettsége igen csekély volt a korszakban, a pápai bullákat és az egyetemes zsinati határozatokat gyakran még hírből sem ismerték. A népi vallásosság legtöbbször csak "lefordította", értelmezte a maga számára az Újszövetség és az egyházatyák zsidókra vonatkozó passzusait. Ez a népi teológia keveredett az ősi, idegenektől való félelemmel, a populáris demonológiával, s ez által lett belőle a rituális gyilkosság vádja, a vérvád. E két, népi és egyházi elem ötvözetéből áll össze a középkori zsidóellenes vérvád. Roppant fontos körülménynek tartjuk egyfelől a IV. Ince és utódai által rendszeresen kiadott, a vérvádat tiltó pápai bullák, másfelől a népi vallásosságból fakadó vérvádesetek egyidejű meglétét, mely eseteket az alsópapság képviselői generáltak. Keresztényietlenek lettek volna ezek a papok és szerzetesek, akik századokon át makacs következetességgel igyekeztek leleplezni a gonosz zsidókat? Csak az irigység és a haszonlesés hajtotta őket ebbéli tevékenységükben? Aligha. Bár a pénzéhség mint fő motívum több vérvádesetnél felbukkan, ám az esetek túlnyomó többségét nem a zsidóknál eladósodott, pénzéhes feudális urak generálták, hanem alacsony sorban élő papok. Olyan papok, akik őszinte lelkesedéstől fűtve lefordították a maguk és egyszerű híveik számára a Szentírást. Értelmezték a szent iratokat, és egyebek mellett a vérvád volt az az ősi, mindenki számára érthető motívum, mellyel közelebb lehetett hozni azokat a tömegekhez. Ez az interpretáció épp azért lehetett sikeres, mivel ismert elemekből építkezett, olyan nyelven szólt, amit értettek a közönséges emberek is. Másfelől pedig volt igény egy ilyesfajta magyarázatra a népi tömegekben. Imígyen találkozhatott a népi vallásosság egy ősi ,kortalan, démoni koncepcióval. Jézus életéről és haláláról nem lehetett a teológia és az egyetemes zsinatok nyelvén beszélni a középkori közember számára. Ezt a nyelvet a hívek túlnyomó többségükben egyszerűen nem értették. Viszont ismertek egy olyan ősi nyelvet, amelynek fontos alkotóelemei voltak a démonok és a vérvád is. Teljesen érthető, hogy mire az Evangélium egyes részei eljutottak a hívekhez, az bennük és a közülük származó lelkészük tudatában vérváddá, rituális gyilkosságról szóló történetté transzformálódott. A vallás laicizálódott, folklorizálódott, így idővel maga a folklór is beépült a vallásba. Erre utal a szentként tisztelt, rituális gyilkosság áldozatául esett mártírok kultusza és e kultuszok elterjedése. Ebben a kölcsönös folyamatban, éppúgy, mint a konkrét vérvádeseteknél, az alsópapság képviselői játszották a közvetítői kulcsszerepet. A pápai bullák ellenére továbbra is virágzott a népi vallásosságból fakadó vérvád. Mi több, a népi vallásosság ezen megjelenési formája nem maradt hatástalan a felső, a törvényhozó egyházra sem. Idővel a populáris elemek feláramlottak a hivatalos doktrínákba. NyugatEurópában a 14. század második felétől a 15. század közepéig csökkenőben voltak a vérvádesetek, már-már eltűnni látszottak. A 14. század közepe fontos korszakhatár, a legsúlyosabb üldöztetést ekkor viselték el a nyugati zsidók. Ekkor a rituális gyilkosság mellett a nagy, 1348-as pestisjárvány okozásával, terjesztésével vádoltattak.111 Ezen üldöztetések következtében vándorolt Kelet-Európába, a Lengyel Királyságba a német 110Trachtenberg: 6-7.pp. 111Willehad. 1978. 102-106.pp.
43
DOI: 10.14750/ME.2013.012
zsidóság nagy többsége. A 14. század közepének nagy zsidóüldözései után az első jelentős nyugati vérvád az 1475-ös trienti eset volt. A rendszeresen kiadott, vérvádat elítélő pápai bullák ellenére a feltételezett rituális gyilkosság áldozatát, Simont szentté avatták.112 Trentói Simon mártíromságára, a trienti zsidók által elkövetett rituális gyilkosságra emlékezett a katolikus világ minden év március 24-én, egészen 1965-ig, amikor a II. Vatikáni Zsinat szellemének megfelelően törölték az Acta Sanctorumból.
112Strack: 193-201.pp.; Willehad. 1978. 94-98.pp.
44
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Vérvád a középkori, kora-újkori Kelet-Közép-Európában Közép-Kelet-Európában az első ismert vérvádeset 1305-ben, Prágában zajlott. Míg a kor Nyugat-Európájában már a vérvétel volt az állítólagos rituális gyilkosságok többségének feltételezett célja, addig Csehországban még a 14. század elején is a kissé divatjamúlt húsvéti, keresztrefeszítéses gyermekgyilkossággal vádolták a zsidókat.113 Az állandónak feltüntetett kelet-európai megkésettségre is jó példa lehetne ez az eset. A prágai zsidók vérvádtól való félelme teremtette meg Gólem alakját, aki éjszakánként elhárítja a zsidók ellen szervezett vérvádak veszélyét114. Ilyen "vérvádelhárító" mondai figurák a valóságban is léteztek, így például a budai kikeresztelkedett udvari zsidó, Szerencsés Imre, aki a török hódítást megelőző évtizedekben, II. Ulászló és II. Lajos uralkodása alatt járt közben a királyi udvarnál, hogy a rituális gyilkosság vádját elhárítsa volt hitsorsosai feje felől.115 Magyarország még Csehországnál is később produkálta az első vérvádesetet. 1494-ben Nagyszombatban, 1529-ben Bazinban zajlott vérvádper.116 Ezt követte III. Pál pápa Licet Judaei című, a magyar, cseh és lengyel püspököknek címzett bullája, melyben védelmébe vette ezen országok zsidóit a rituális gyilkosság vádjától.117 A Habsburg Közép-Európában, ahogy Nyugat-Európában is, a 16. századtól eltűnni látszottak a vérvádesetek. Magyarországon legközelebb a török hódoltságot követően a 18. században zajlottak vérvádperek, ám ezek minden esetben a megvádolt zsidók felmentésével végződtek. Míg a 16. század második felétől kezdve képzeletbeli vérvádtérképünkön Nyugat-Európából eltűnnek, addig Kelet-Európában feltűnnek és állandósulnak a vérvádesetek. Lengyelországban Csehországhoz és Magyarországhoz képest „megkésve” robbant ki az első vérvádeset, hogy azután az ellenreformációval szinte állandósuljon a lengyel zsidók megvádoltatása a rituális gyilkosság bűnével. A lengyelországi vérvádesetek pontos száma máig nem ismert, ahogy első megjelenéseik pontos dátuma sem. I. Zsigmond király már 1531-ben rendeletileg magához vonta (ad nos tribunalque nostrum) a zsidók elleni szentséggyalázási és gyermekrablási ügyeket118. A legmegbízhatóbb adat szerint 1547 és 1787 között nyolcvanegy ilyen ügy zajlott Lengyelország területén. Ezek időbeni eloszlása a következő: a 16. században tizenhat, a
113Strack: 189.p. 114Winkler, Gershon: The Golem of Prague: A New Adaptation of the Documented Stories of the Golem of Prague. New York, 1980. 115Kohn Sámuel: Héber kutforrások és adatok Magyarország történetéhez. Budapest, 1881. 76.p. 116Strack: 201-206.pp.; Zsidó Lexikon. Budapest, 1929. 947.p.; Uo.: 97.p. 117Roth 1935. 22-23.pp. 118 Guldon, Zenon – Wijaczka, Jacek: The Accusation of Ritual Murder in Poland, 1500-1800. In: Hundert, Gershon David (szerk.): Jews in Eraly Modern Poland. (PolIn: Studies in Polish Jewry. Vol. 10.) The Littman Library of Jewish Civilzation, London – Portland, Oregon, 1997. 101-102.
45
DOI: 10.14750/ME.2013.012
17. században harminchárom, míg a 18. században harminckettő Ez utóbbiak túlnyomó többsége a század második felében esett119. A lengyel népi kultúrában, folklórban a kutatók szerint a közvélekedés által zsidóellenesként ismert vádak nagy része nem volt kizárólag zsidó-specifikus. A lengyel népi kultúra múltjával foglalkozók forrásai, a korabeli „pamfletek” elsősorban zsidókkal hozták összefüggésbe a „populáris” vádakat. Ám a köztudat szerint zsidó-specifikus vádakat a kutatók ismertek tatárok, örmények, németek, stb. ellen is. Általában a kisebbségek, a mások elleni népi vádak (hiedelmek) nem szűkíthetők le még az elmúlt három évszázadban sem a zsidókra120. Olyan, vérrel kapcsolatos, elterjedt babona sem, mint az, amelyik szerint a zsidók keresztény gyerekek vérét használják a velük született vakság gyógyítására. A hiedelem szerint csak az után látnak a zsidók, hogy a gyerekek vérével bekenik a szemüket. Ez ellen a hiedelem ellen a lengyelországi egyház fellépett, ám az mégis széles körben terjedt el. Érdekes adat, hogy ugyanezt a vádat jegyezték fel a mazóviaiakról is121. Ugyanakkor, az irodalom szerint Lengyelországban a vérvád – mely ellen lengyel főpapok gyakran kiálltak nyilvánosan – formálisan kizárólag a zsidók ellen fogalmazódott meg122, s mely vád a késő-középkorban mindenütt jelenlévő hit volt. A lengyelországi vérvádesetek pontos számának és kronológiájának meghatározása – a téma legmodernebb tudományos összefoglalójának szerzői szerint – „további kutatásokat igényel123”. A Guldon – Wijaczka szerzőpáros hosszú érdektelenséget tört meg az általam is használt hosszú és alapos tanulmányával. A lengyelországi vérvádak témája a századelő főként orosz nyelvű és oroszországi zsidó (és zsidó-tárgyú) történetírása óta nem volt a kutatások frekventált témája. A módszertani alapul Po-Chia Hsia - a bevezetőben említett úttörő - monográfiáját használó szerzőpár forrásai nem az eredeti periratok voltak. Korszerű történeti alapkutatások hiányában a szerzők a gyér és nem mindig megbízható szakirodalom124 mellett a 18. század lengyel antijudaista vérvádirodalmát használták tanulmányuk forrásául: elsősorban a sandomierzi inkvizítorból a Krakkói Érsekség „zsidóügyi szakértőjévé” lett Sztefan Żuchowski 1700-ban megjelent kriminalisztikai kompilációját és a Zsidó gonoszság című 1774-es kiadványt125. 119 Guldon, Zenon – Wijaczka, Jacek: The Accusation of Ritual Murder in Poland, 1500-1800. 103-139. 120 Tazbir, Janusz: Images of the Jews in the Polish Commonwealth. In: Polansky, Antony (ed.): From Shtetl to Socialism. Studies from PolIn: The Littman Library of Jewish Civilization, London - Washington, 1993. 26-38.; Bartoszewski, Wladyslaw: Polish Folk Culture and the Jew. In: Micgriel, John - Scott, Robert - Segel, H. B. (eds.): Proceedings of the Conference on Poles and Jews: Myth and Reallity in the Historical Context held at Columbia University Mrach 6-10. 1983. Institute on East Central Europe Columbia University, New York, 1986. 491-507. 121 Tazbir, Janusz: Images of the Jew in the Polish Commonwealth. 27.; Bartoszewski, Wladyslaw: Polish Folk Culture and the Jew. 492. 122 Tazbir, Janusz: Images of the Jew in the Polish Commonwealth. 27.; Bartoszewski, Wladyslaw: Polish Folk Culture and the Jew. 502-503. 123 Guldon, Zenon – Wijaczka, Jacek: The Accusation of Ritual Murder in Poland, 1500-1800. 104. 124 A lengyelországi későközépkori vérvádesetek számának meglehetősen nagy szórást mutató szakirodalmi meghatározására ld. i.m.: 103-104. 125 Żuchowski, S.: Ogłos procesów kryminalnych na Żydach o różne ekscesy, także morderstwo dzieci osobliwie w Sandomierzu w roku 1689 przeświadczone w prześwietnym Trybunale Koronnym Krasnowskiego przewiedzionych,
46
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Európa legnagyobb zsidó közössége, a lengyelországi a 16.-at követő évszázadokban megtanult a vérváddal együtt élni. Különösen nagyszámú vérvádesetet jegyeztek fel a 18. század második felében, amikor a lengyel állam válsága állandósulni látszott. Jellemző, hogy ebben a korszakban Magyarországon a felvilágosult állam mindig meg tudta akadályozni, hogy a rituális gyilkossággal vádolt zsidókat elítéljék s kivégezzék. Lengyelországban ugyanekkor épp az erős és felvilágosult államhatalom hiányzott, s ennek következtében virágozhatott a vérvád gyakorlata. Itt kell jelezni, hogy a kortársi történeti irodalomban mind a mai napig tartja magát az a tétel, mely szerint a 18. század nagyszámú lengyelországi vérvádesete is – mint általában az antiszemitizmus – gazdasági okokra vezethető vissza. Hillel Levine az antiszemitizmus gazdasági gyökereiről a koraújkori lengyel történelem alapján írt monográfiájában a vérvádesetek („az antiszemitizmus funkciói és formái”) mögött a kiegyensúlyozatlan és alacsony mezőgazdasági termelékenységet, a fejletlen ipart és a monetáris válságot vélte megtalálni végső okokként126. Az 1753-as zsitomiri vérvád alapján arra a következtetésre jutott Levine, hogy a vérvád mint olyan a gazdasági válság miatti túlnépesedés ellen küzdő lengyel jobbágyság lelkiismeretének megkönnyítését szolgálta127. Érdekes, hogy a 16.-18. századokból ismert lengyelországi boszorkányperek túlnyomó többsége (62%-a) is a 18. századra esett128. A lengyel zsidóságnak a rituális gyilkosság vádjával való zaklatása olyan elviselhetetlenné vált, hogy vezetőik a római pápához fordultak elkeseredettségükben védelemért, mivel az államtól ezt nem várhatták. 1758-ban egy Jacob Selek (Selig) nevű lengyel zsidó fordult petícióval, népe nevében XIV. Benedek pápához, hitsorsosai számára védelmet kérve az őket a vérvád miatt ért üldöztetések elől.129 A pápa ezt követően megbízta Lorenzo Ganganelli ferences tudóst és bíborost, hogy az ügyben jelentést készítsen, melyben kitér a konkrét, lengyel zsidókat ért vádakra éppúgy, mint a vérvádra általában. A jelentéshez recens információkat és adatokat Visconti lengyelországi nunciustól kapott. A jelentés 1759 végén készült el, s 1760. január 10.-én nyújtatott be a pápának. Ganganelli alapos történeti és teológiai kutatás után jutott arra a meggyőződésre, hogy a vádak alaptalanok, s a Szentszéknek tennie kell a lengyelországi zsidók megvédéséért, követve szent Bernát, IX. Gergely és IV. Ince példáját, már csak azért is, hogy "Krisztus nevét a zsidók ne káromolják."130 dla dobra pospolitego wydany. H.n. 1700. Uő.: Proces kryminalny o niewinne dzieczę Jerzego Krasnowskiego już to trzecie roku 1710 dnia 18 sierpnia w Sandomirzu okrutnie od żydów zamordowane. H.n., é.n.; Złość żydowska w zamęczeniu dzieci katolickich przez list następujący i dekreta grodzkie wydana. Lublin, 1774. Id.: Guldon – Wijaczka: 103-136. 126 Levine, Hillel: Economic Origins of Antisemitism. Poland and its Jews in the Early Modern Period. Yale University Press, New Haven – London, 1991. 183-190. 127 Uo.: 185. 128 Goldberg, Jacob: The Changes in the Attitude of Polish Society toward the Jews in The 18th century. In: Micgriel, John - Scott, Robert - Segel, H. B. (eds.): Proceedings of the Conference on Poles and Jews: Myth and Reallity in the Historical Context held at Columbia University Mrach 6-10. 1983. Institute on East Central Europe Columbia University, New York, 1986. 491-507. 129Roth 1935. 25-26. pp.; Uo. 67.p. 130Roth 1935. 94.p.
47
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Az 1769-ben XIV. Kelemenként pápává választott Ganganelli jelentésének szerepe volt abban, hogy III. Ágost lengyel király védelmébe vette országa zsidóit a rituális gyilkosság vádjával szemben.131Ám a pápai és fejedelmi akarat nyilvánvaló kinyilvánítása ellenére a helyi feudális urak és püspökök jóindulatától függött továbbra is az, hogy mikor és hol állították bíróság elé rituális gyilkosság vádjával a lengyelországi zsidókat. Utolsó alkalommal 1787-ben zajlott vérvádper a széteső Lengyelországban, Krakkó közelében. Itt nem történt gyilkosság, csak annak kísérlete, legalábbis az áldozat, egy fiatal lány így vallott. Elmondása szerint egy zsidó betuszkolta az erdőbe, ahol megpróbálta elvágni a nyakát. A király, Szaniszló Ágost a zsidók megkeresésére kineveti és elveti a rituális gyilkosság vádját, ám a vádlottat mégis kivégezték. Lengyelország keleti területein, az Oroszországi Birodalomhoz csatolt részeken bukkan majd fel a vérvád legközelebb, a 19 század második évtizedében. Érdekes módon a nyugati, porosz fennhatóság alá került részeken, majd a 19. század végén, a német kultúrharc idején éled újjá a vérvád. A lengyel államiság végével nem tűnt el a vérvád a lengyel területeken. Ám érdekes módon ez a továbbiakban még ennyire sem (pontosabban: egyáltalán nem) képezi a lengyel és a lengyel-zsidó történelem részét132.
131Roth 1935. 29-30.pp. 132 Tomaszewski, Jerzy: Najnowsze dzieje żydów w Polsce w zarysie (do 1950. roku). Wydawnictwo Naukowe PWN, Warszawa, 1993.
48
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Vérvád keleten: Damaszkusz, 1840 Mielőtt a vérvád keleti irányú terjeszkedésének, újkori oroszországi felbukkanásainak irodalmával és forrásaival megismerkednénk, szeretném e fejezet végén felidézni a legdélibb ismert vérvádesetet, mely eset –locusa okán - kivételt képez e dolgozatban: azt kronologikusan nem tudom elhelyezni az újkori kelet-európai vérvádeseteket tárgyaló fejezetekben. Az eset a 19. század első felének végén Ázsiában, az Oszmán Birodalomban játszódott. Az áldozat egy damaszkuszi keresztény szerzetes volt, a szerzetes megölésével alaptalanul megvádoltak a helyi zsidó közösség tagjai voltak, míg az ügyben rajtuk kívül a török – pontosabban: arab - (muzulmán) hatóságok, a muzulmán arab, török, valamint a helyi keresztény lakosság és a Damaszkuszban szolgálatot teljesítő európai diplomaták játszották a főszerepet. Ez utóbbiak közül kiemelkedett – a vér-vád oldalán – a damaszkuszi francia konzul. A damaszkuszi vérvádügy nem csak azért érdemes az említésre, mert ez a vérvád – ha nem is földrajzilag – legkeletibb megjelenése volt. Fontos a damaszkuszi vérvád azért is, mert – bár benne a vérvádügyek minden ismert eleme előfordult – a hagyományos, a kelet-európai elmaradottságból fakadó és a második jobbágyságnak nevezett virtuális (a marxista gazdaságtörténészek által teremtett) társadalmi valósághoz köthető jelenséggel, a legnagyobb jóindulattal és fantáziával sem magyarázható. Emellett fontos a damaszkuszi vérvádeset abból a szempontból is, hogy ez volt az az esemény, mely először teremtette meg az újkorban, az ipari forradalom és a tömegkommunikáció áldásos eszközeinek köszönhetően a nyugat-európai zsidóság hatékony és befolyásos – modern szóval élve – lobbiját, avagy ahogy a damaszkuszi vérvád kitűnő monográfusa fogalmazott: az embrionális zsidó nacionalizmust133. A damaszkuszi vérvádról – szerencsénkre – rendelkezésünkre áll egy egyedülállóan adatolt korszerű monográfia. Jonathan Franklin párizsi, londoni és bécsi (főként külügyi) levéltárak mellett a korabeli európai sajtót is alaposan kikutatta, hogy rekonstruálja az eseményeket. Az elvégzett munka és ennek eredménye lenyűgöző. Franklin monográfiája alapján én nem szeretném rezümézni a konkrét esetet és nemzetközi (helyenként kifejezetten nagypolitikai, nagyhatalmi-diplomáciai) vonatkozásait. Ehelyütt csak – Franklin könyve alapján – azokat a mozzanatokat szeretném kiemelni, melyek más régiók és korszakok vérvádeseteihez kötik az 1840-es damaszkuszi ügyet. A korabeli Damaszkusz az Oszmán Birodalom egyik válsággóca volt: a szultán és a tőle gyakorlatilag független Mohamed Ali egyiptomi pasa hosszú konfliktusának egyik legfőbb színtere. A folyamatos belső és külső háborúktól, a felkelésektől sújtott Oszmán Birodalom talán legérzékenyebb pontján megszűnőnek tűnt egyfajta „keleti” rend, melyben – ha nem is konfliktusoktól mentesen, de a hatóságok által védve és szabályozva - éltek együtt különböző nemzetiségek és felekezetek. Így az 1840. december 29.-éig egyiptomi uralom alatt álló Damaszkuszban muzulmán arabok, törökök, zsidók és keresztény örmények, görögök, arabok, olaszok, franciák, angolok, osztrákok, stb. éltek együtt és egymás mellett. Ezt az együttélést zavarta meg az állandósulni látszó bizonytalanság és a válság. Ebbe a válságba robbant be egy kapucinus szerzetes rejtélyes 133 Frankel, Jonathan: The Damascus Affair: „Ritual Murder”, Politics and the Jews in 1840. Cambridge University Press, London – New York, 1997. 311-328.; Vital, David: A People Apart. 232-244.
49
DOI: 10.14750/ME.2013.012
halála. A szerzetes 1840. február 5.-én tűnt el, s a kolostor mellett összegyűlt izgatott tömeg már másnap meghozta a kollektív ítéletet: a zsidók által elkövetett rituális gyilkosság áldozata lett az eltűnt szerzetes. Frankel forrásai egybehangzóan azt tanúsítják, hogy ezt a vádat minden damaszkuszi keresztény hitte, ellentétben a damaszkuszi hatóság fejével, a főkormányzóval, aki eleinte nem csak nem hitte a vádat, de a keresztény lakosság és a francia konzul nyomására sem mutatott nagy érdeklődést az ügy és annak kivizsgálása iránt134. Mint Frankel megállapítja, a rituális gyilkosság vádja nem volt ismeretlen a korszak Oszmán Birodalmában (ritual-murder cases were not infrequent), ám ezeket a birodalom hivatalnokai igyekeztek még azon melegében „rövidre zárni” (and had usually been given short shrift by Turkish officialdom)135. Ezek a vádak különösen megszaporodtak a damaszkuszi esetet követően, úgy a Közel-Keleten, mint a birodalom egyes európai vidékein. Alig másfél héttel a damaszkuszi vád megfogalmazását követően Rodoszon is kitört a vérvádhisztéria, ahogy koratavasszal Jeruzsálemben. Alexandriában, Aleppoban, Szmirnában és Isztambulban is feljegyezték a zsidóellenes rituális gyilkosság vádjának megfogalmazódását136. A fenti felsorolásból is kitűnik, hogy a vád nem korlátozódott a Mohamed Ali egyiptomi pasa által ellenőrzött területekre. Ezért is kizárható a vérvádakról szóló szakirodalomban gyakran előbukkanó feltételezett központi, állami szervezés lehetősége. Frankel maga is rögzíti, hogy semmiféle szervezett összeesküvésről nem volt szó a damaszkuszi vérvádban, ahogy azt őt megelőzően – a forrásokat nem, vagy alig ismerve – sokan állították137. A vádat damaszkuszi keresztények és egyes diplomaták, elsősorban a francia konzul fogalmazták meg és képviselték a hatóságok előtt. A Gülhanei hatti serif óta a birodalomban állomásozó európai diplomaták különleges jogi státuszt élveztek. Valójában ők gyakorolták a tényleges fennhatóságot a birodalom keresztény népessége fölött. Nem csak a birodalmi ügyekbe, de az olyan helyi ügyekbe is döntő beleszólásuk volt, mint amilyen a damaszkuszi kapucinus barát eltűnésének és meggyilkolásának kivizsgálása. Számos nyugati diplomata hitte a vérvádat és nem csak Damaszkuszban. Épp a nyugati diplomaták státusa és kisebb-nagyobb elkötelezettségük vagy érintettségük produkálta azt a lenyűgözően gazdag forrásmennyiséget, mellyel maga Frankel dolgozhatott könyve írásakor. A nyugati diplomaták némelyikének hatékony közbenjárására a damaszkuszi hatóságok végül is megindították a vizsgálatot a helyi zsidó közösség ellen. Azt a vizsgálatot, melyet az érintett diplomaták nem csak figyelemmel kísértek, de abba folyamatosan és tevőlegesen beavatkoztak. Különösen nagy energiákkal vetette bele magát az ügy vizsgálatába a francia konzul, Ratti-Menton báró aki számára ez az ügy jelentette a hírnevet és a kitörési lehetőséget a szakmai és egzisztenciális mocsárnak tekintett damaszkuszi konzulkodásból. 134 Frankel, Jonathan: The Damascus Affair. 50-64. 135 Frankel, Jonathan: The Damascus Affair.163.; A szultán 1840 november 6.-án adott ki fermánt, amelyben nem csak védelme alá vette a rituális gyilkossággal vádolt zsidó alattvalóit, de magát a vádat is elítélte, mint régi és megalapozatlan előítéletet. A fermán szövegét közli: Shaw, Stanford: The Jews of the Ottoman Empire and the Turkish Republic. Macmillan, Houndmills, Baringstoke – London, 1991. 200-201. 136 Frankel, Jonathan: The Damascus Affair. 65-71.; Shaw, Stanford: The Jews of the Ottoman Empire … 202-203. 137 Frankel, Jonathan: The Damascus Affair. 65.
50
DOI: 10.14750/ME.2013.012
A nagyszámú letartóztatottat brutális vallatásnak tették ki, melynek során négyen haltak meg az elszenvedett kegyetlen kínzások következtében. A letartóztatottak közül többen kitértek a mohamedán hitre. A vizsgálat során ezért találkozhatunk a kitért zsidó figurájával, aki mintegy belülről támasztja alá a vérvádat. Egy kitért hajdani helyi rabbi kínjában magára vállalta a Talmud-szakértő jól ismert szerepét: a zsidó véráldozatról és a zsidó húsétről szóló jól ismert antijudaista „tudományos” ismereteket adatolta 138 vallomásában a vizsgálók számára . A vizsgálat elhúzódtával a damaszkuszi diplomáciai testületben szakadás állt be. Ez a körülmény tovább halasztotta a vizsgálat lezárulását. Ebben az osztrák diplomácia képviselője és alexandriai főnöke játszotta a legfőbb szerepet139. A diplomaták szembekerülésével európai ügy lett a damaszkuszi vérvádból. Thiers, Metternich, Palmerston, valamint a Rotschildok voltak kénytelenek foglalkozni vele. Az aktuális „keleti kérdés” – az egyiptomi-török konfliktus - kényessége okán visszafogottan igyekeztek az európai hatalmasságok beavatkozni az ügybe140. Nem beavatkozni nem lehetett. Az 1840-es damaszkuszi affér a nemzetközi diplomácia és a nagyhatalmi politika fókuszába került kétségtelenül. Ugyanakkor, túlzásnak tűnik az a megállapítás, mely szerint maga a damaszkuszi affér lett volna - a keleti kérdés aktuális kiadásában leginkább érdekelt két nagyhatalom - Anglia és Franciaország közötti harc eszköze. A török zsidóság történetének modern monográfusa épp azt állította, hogy a damaszkuszi vérvád és pogrom a francia külpolitika eszköze volt az angol befolyás elleni harcban141. Ugyanakkor az ügyben leginkább érintett Franciaországban belpolitikai konfliktushoz vezetett a damaszkuszi vérvád. Adolphe Crémieux, a híres, zsidó származású francia jogász, politikus és újságíró vette fel először a nyilvánosság előtt és a nagypolitikában a harcot a Franciaország hivatalos damaszkuszi képviselője által is propagált zsidóellenes vérváddal szemben. A (damaszkuszi) vádat magán Franciaországon belül – ahogy egész Európában - nem csak egyes klerikális elemek vagy az iskolázatlanabb emberek hitték: komoly újságok is propagálták. A kibontakozó sajtóvitában mindkét oldalon (a „vád” és a „védelem” oldalán egyaránt) komoly emberek újították fel a rituális gyilkosságról szóló sok évszázados vitát142. Ebből a vitából nőtt ki az az európai (elsősorban angliai és franciaországi) mozgalom, melynek következtében Montefiore és Crémieux személyesen utaztak 1840. szeptember elején Alexandriába, ahol maga az alkirály fogadta őket. Ennek a nem olcsó látogatásnak az eredményeként a hatóságok sürgősen megszüntették a damaszkuszi vizsgálatot, a letartóztatottakat szabadon bocsátották. Érdekes és nem egyedülálló jelenség, hogy
138 Frankel, Jonathan: The Damascus Affair. 17-49. 139 Frankel, Jonathan: The Damascus Affair. 86-105. 140 Frankel, Jonathan: The Damascus Affair. 109-147. 141 Shaw, Stanford: The Jews of the Ottoman Empire. 199. 142 Frankel, Jonathan: The Damascus Affair. 233-283.; Graetz, Michal: The Jews in Nineteenth-Century France. From the French Revolution to the Alliance Israélite Universelle. (trans. by Todd, Jane Marie). Stanford University Press, Stanford, California, 94-102.
51
DOI: 10.14750/ME.2013.012
mindezek után a csalódott és megszégyenített damaszkuszi francia konzul élete végéig hitte és hirdette a damaszkuszi vérvádat143. A damaszkuszi vérvádról szóló monográfiája végén Frankel - a történet historiográfiai utóéletét elemezve - arra a megállapításra jut, hogy a benne kikristályosodó két ellentétes megközelítés (durván leegyszerűsítve a zsidó és az antiszemita, melyek leginkább a vád igazát és/vagy hamis voltát, szervezettségét állítják) mindegyike érdektelen144.
143 Frankel, Jonathan: The Damascus Affair. 360-361. 144 Frankel, Jonathan: The Damascus Affair. 401-431.
52
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Újkori vérvádesetek Oroszországban Az általam vizsgált, felkutatott újkori, kelet-európai vérvádesetek - kettő kivételével zsidóellenesek voltak. De ez még mindig nem elégséges ahhoz, hogy a kérdést kizárólag az antiszemitizmus hagyományos összefüggésében tárgyaljuk. Említettem,: csak adott eseteken keresztül tanulmányoztam az előítélet jelenségét. (Tehát nem foglalkoztam szóbeszédekkel és dokumentálhatatlan mendemondákkal. Ezekben, természetesen benne lehet a vérvád is, mint hiedelem. Ám, mint fenti példáimmal is igyekeztem illusztrálni, ez a hiedelem kultúrától, kortól és helytől független). Mint előítélet, a vérvád egy antropológiailag konstans démoni koncepció, amely más és más alakban, de valószínűleg mindenütt felbukkan, ahol legalább két, szignifikánsan különböző emberi közösség él egymás mellett. Tehát nem az alföldi magyar agrárproletariátus, vagy a besszarábiai orosz munkásság sajátja. A vérvádeseteken keresztül arra kerestem a választ, hogy hogyan működik, mi a mechanizmusa az előítéletek aktivizálódásának. Ez a fajta kérdésfeltevés, a jelenség hogyanjára vonatkoztatva, segített elkerülni a bevezetőben említett hagyományos nyelv csapdáját. A különböző vérvádeseteket kutatva, a vonatkozó iratokban, szakirodalomban búvárkodva egyre több visszatérő mozzanat bukkant fel. Ezek azok a mozzanatok, amelyek segítségével modellezni lehetetett a legizgalmasabb jelenséget: az adott előítélet aktivizálódásának mechanizmusát. A kérdésünk az volt, hogy hogyan válik egy látens, kortalanul adott előítéletből ügy. A válaszadást, a modellalkotást megkönnyítette az a körülmény, hogy Kelet-Európa, az újkorban igen gazdag vérvádesetekben. A 18. században, Lengyelországban virult a vérvád hagyománya, s a tortúra intézményének köszönhetően a vádak majd mindig, beismerő vallomásokat követő, csoportos kivégzésekkel bevégzett ügyekké váltak. Jellemző módon, a vonatkozó pápai bullák ellenére, a vád képviselői a papság, a szerzetesek soraiból kerültek ki.145 A Lengyelországban a 16. századtól virágzó vérvádirodalmat a lengyel zsidók túlnyomó többségével együtt a cári Oroszország örökölte. A 19. század elejére oroszul is hozzáférhetőek voltak a zsidó vérgyilkosságokról szóló, lengyelből fordított alapművek, melyek közül a legnagyobb hatású egy 18. század elején keletkezett, Zsidó
145G. É.: Mucsiteli i mucsenniki v ritual'nih proceszszah. Evreiszkaja Sztarina, 1912. 1. 26-36.pp.; I. Galant: Zsertvy rütual'nih proceszszah v Zaszlave v 1747 g. Evreiszkaja Sztarina, 1912. 2. 202-218.pp.; Balaban, M.: Ritual'nüj proceszsz v Poznani (1736-1740) Evreiszkaja Sztarina, 1913. 2.; Uő: Hugo Grotius und die Ritualmordprozesse in Lublin (1636) In Festschift zu Simon Dubnow's siebzigsten Geburstag. Berlin, 1930. 87-112.pp.; Gekker, E.: Judofobija v Pol'se 18 v. Evrejszkaja Sztarina. 1913. 2.;Gol'dstein, Sz.: Zsitomirszkoe delo 1753 goda po obvineniju v ritual'nom ubijsztve. Evrejszkaja Sztarina, 1915. 1.; Klejman, I: A.: Karaimszkij ritual'nüj navet. Evrejszkaja Sztarina, 1924. Roth: 24-30.pp.
53
DOI: 10.14750/ME.2013.012
gonoszság című munka volt. A könyvet 1803-ban egy Neofita (!) álnevű ortodox szerzetes már lefordította oroszra, s a későbbi, népszerű, orosz vérvádirodalom alapműve lett. 146 Lengyelország felosztásait követően a világ legnépesebb zsidó közössége Oroszországhoz került. Oroszország nem csak a lengyelországi zsidókat, de a korabeli zsidókérdést és a zsidókérdésre vonatkozó irodalmat is örökölte. Ezt megelőzően, számottevő zsidóközösség híján, nem volt ismert az Oroszországi Birodalomban a zsidóellenes vérvád, ami a zsidók megjelenésével hamar elterjedt. Ám nemcsak a zsidókat, de az antijudaista irodalmat, annak olvasóit és esetleg szerzőit is örökölte a birodalom a néhai Lengyel Királyságtól, amely, tegyük hozzá, 1815 és 1830 között autonóm státust élvezett, mivel a szentszövetségi Európában perszonálunióban élt az Oroszországi Birodalommal. E tény miatt is bajosnak tűnik az újkori oroszországi, zsidóellenes vérvádak kirobbanásait az orosz állami zsidópolitikára visszavezetni. Mivel a virágzó irodalmi vérvádhagyományt a három felosztó nagyhatalom közül leginkább Oroszország örökölte Lengyelországtól felosztásai után, zsidóinak túlnyomó többségével együtt, az első jelentősebb vérvádesetek is a volt lengyel területeken zajlottak a 19. század elején. 1816 húsvétján (a húsvét, mint a középkori esetek kapcsán láthattuk, jellemzően a zsidóellenes vérvádak "környezete") kezdődött Grodnóban az az ügy, amely I. Sándor cár 1817. március 6.-i, a vérvádat tagadó és tiltó rendeletével fejeződött be.147 Ennél az ügynél is felbukkannak más vérvádesetekből ismert motívumok. Így találkoztunk elfogult Titkos Vizsgálóbizottsággal, egy kikeresztelkedett zsidó obsitossal, aki, mily csoda, épp a megfelelő időben érkezik a helyszínre, hogy tanúskodjék arról, hogy volt hitsorsosai mindmáig gyakorolják a rituális gyilkosságot. A vád másik alapja egy bejelentés volt, mely szerint egy bizonyos Salim Ljapin nevű zsidó lánya mintha azt mondta volna, hogy az áldozatul esett négyéves keresztény Máriát annak eltűnése napján apja magához vette. Érdekes módon ez a zsidó család volt a legközelebbi a holttest feltalálási helyéhez 148. A fiatal zsidógyerekek szüleikre nézve terhelő elszólásai is visszaköszönő motívumai a vérvádeseteknek. A vérvádban hívő és ezért a megelőző vérvádesetek dokumentumait alaposan ismerő nyomozók, vizsgálók – épp e miatt a visszatérő motívum miatt – eleve igyekeztek ilyen típusú, bizonyító vallomásokhoz jutni. Ez történt egyebek között Tiszaeszlárott is Bary József vizsgálóbíró esetében.
146Geszszen, Ju. I.: Proiszhozsdenie ritual'noj isztorii na ruszszkom jazike. Evrejszkaja Letopisz', I. (1923) 3-17.pp.; Balaban, M.: Épizodü iz isztorii ritual'nüh proceszszov i antievrejszkoj literaturü v Pol'se XVI-17 vv. Evrejszkaja Sztarina, 1914. 2.; Chwolson 1901. 116.p. 147Chwolson 1901. 334-336.pp. 148Trivusz, M.: Ritual'nüe proceszszü doreformennago ruszszkago szuda. Evreiszkaja Sztarina, 1912. 3. 246-248. pp. (A továbbiakban: Trivusz); v.ö.: Ritual'nüe proceszszü 1816 g. Evreiszkaja Sztarina, 1912. 2.
54
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Velizs 1823-1835 Említettük I. Sándor pátensét. Hatékonysága a pápai bullákéhoz mérhető, hiszen 1823-ban Velizs városában ütötte fel a fejét a vérvád. A történet, melyet Szemjon Reznyik dokumentumhitelességű regényéből ismerhet a magyar olvasó, I. Sándor uralkodása alatt kezdődött és I. Miklós uralkodásával vált komollyá a megvádolt zsidók számára.149 1823 áprilisában egy három éves fiúgyermek, Fjodor Jemeljanov hullájára bukkantak. A holttesten szúrt sebek voltak. Egy Marija Tyerentyeva nevű iszákos prostituált azt vallotta a vizsgálat során, hogy látta a gyermeket eltűnése napján, s épp egy zsidó nő vezette kézen fogva. Bizonyítékok hiányában a velizsi bíróság átadta az ügyet a vityebszki kormányzósági bíróságnak, amely kivizsgálva az ügyet beszüntette a zsidók elleni vádat. Tyerentyevát pedig "erkölcstelen életmódja" miatt egyházi vezeklésre ítélte. Ennek ellenére egy kis velizsi csapat, bizonyos Petriscsa tanító és egy Azadkevics nevű varga vezetésével, továbbra is kitartott amellett, hogy a szerencsétlenül járt kisfiút a zsidók emésztették el, rituális célból. Ebbéli meggyőződésüket erősítette Belorusszia főkormányzója, Hovanszkij herceg és Sztrahov, helyi vizsgálóbíró. Hovanszkij herceg a későbbi vizsgálat során határozottan állította a zsidó rituális gyilkosság gyakorlatát, mi több, három konkrét, korabeli esetet fel is sorolt a környékről ennek alátámasztására.150 A magas pártfogó segítsége nem volt elég az ügy felújításához. Az ügynek ezen a pontján a „züllött életű” Tyerentyeva az áldozat, Fjodor Jemeljanov édesanyjának adta ki magát, így folyamodva a cárhoz a zsidók elleni vizsgálat felújítása végett.151 Sikerrel járt, s a cár 1825.-ben elrendelte a velizsi vérvád ügyének felülvizsgálatát. A felújított vizsgálat során a koronatanú Tyerentyeva már úgy vallott, hogy személyesen vett részt a kisfiú rituális meggyilkolásában. Nem ez az egyetlen eset az újkori vérvádeseteknél, amikor a koronatanú - saját bevallása szerint - közelről látta a rituális gyilkosságot, mi több, maga is részt vett abban. Ez a mozzanat teszi hihetővé a bűntett képszerű leírását, mely leírások olyan mértékben hasonlítanak egymásra, hogy csakis tanulás útján elsajátítottak lehettek. A nyilvánvalóan képtelen önellentmondások ellenére a velizsi hatóságok több mint negyven zsidót tartóztattak le. A vád tehát ismét nem valamely, konkrét személy ellen szólt, hanem az egész velizsi zsidó közösséget érintette. A zsidóellenes vérvádesetekből ismert, visszatérő fontos személy is került nemsokára, egy kikeresztelkedett zsidó képében, aki a vád számára fontos vallomásokat tett, s majd átadott a vizsgálóbizottságnak egy héber kéziratot, amely, állítólag a keresztény gyermekek rituális megölésének szabályait tartalmazta. Erről a bűnös kéziratról később kiderült, hogy a baromfik kóser vágásának szabályairól szólt. 1830-ban az ügy átkerült a Szenátus Polgári és Vallási Ügyek Osztályára, melynek Mordvinov gróf volt az elnöke. A szenátusi ügyosztály vizsgálta a rituális gyilkosságról szóló, főképp lengyel eredetű szakirodalmat, s 149Szemjon Reznyik: A velizsi vérvád. ford.:Sebes KatalIn: Bp., Interart. 199O. 150Arhiv grafov Mordvinovüh. t. 8. Szanktpeterburg, 1903. 474-476.pp. (A továbbiakban: Arhiv Mordvinovüh.); Ju. Geszszen: Iz isztorii ritual'nüh proceszszov. Velizsszkaja drama. Szanktpeterburg, 1905. Hovanszkij herceg 1830. augusztus 27.-én levelet írt I. Miklósnak: "Sok keresztény vért ontottak ki zsidók az évszázadok során különböző országokban...most is nyilvánvaló Isten akarata és meghozatik az Ő ítélete." Arhiv Mordvinovüh: 495.p. 151Arhiv grafov Mordvinovüh: 482.p.
55
DOI: 10.14750/ME.2013.012
megállapította, hogy a vád megalapozatlan. Emellett azt is kiderítette, hogy Hovanszkij kormányzó az ügyben végzett tevékenységével megsértette I. Sándor 1817-es rendeletét.152 Hallatlanul érdekes a velizsi születésű M. D. Rüvkin közleménye 1911-ből, „A velizsi ügy a helyi hagyományok és emlékek megvilágításában” címmel. A szerző nem kortárs szemtanúként, hanem a gyermeki emlékezetében élő (vagy azzal azonosított) adatközlőkre hivatkozva mesélte újra a velizsi vérvádügyet. Bár a közlemény megjelenéséig, megírásáig már ismert volt Mordvinov gróf 1903-ban megjelent feljegyzése mellett számos adalék a történethez, Rüvkin szükségét érezte az események újbóli elmesélésének. Írását ebből a szempontból akár érdektelennek is tekinthetnénk. Ám ebben, a kortárs – és az eseményeket szenvedőn átélő – szemtanúkra hivatkozva roppant érdekes megállapítást tett, amit szó szerint idéznék: „Kénytelen voltam arra a megállapításra jutni, hogy a velizsi zsidók a rájuk szakadt szerencsétlenség első pillanatától fogva világosan látták, hogy valójában egy rosszul (abban az értelemben, hogy nyilvánvalóan megalapozatlanul) kigondolt és durván végrehajtott gigantikus (sic!) összeesküvés áldozataivá váltak.153” Roppant érdekes és hitelesnek tűnő a már idézett Rüvkinnek az a közlése a velizsi zsidó szájhagyomány alapján, hogy az ügybe a vádlottak oldalán beavatkozott Nyikolaj Szemjonovics Mordvinov gróf valóságos népmesei alakká nemesedett154. A szenátusi vizsgálat során fény derült a velizsi vizsgálóbizottság elfogultságára, arra, hogy egy elfogult, informális bizottság mindent megtett azért, hogy megtörje s beismerő vallomásra bírja a letartóztatott zsidókat.155 Az ügyben a helyszínen nyomozó "informális bizottság" feje egy helyi tanító, Petriscsa volt, aki Azadkevics varga és a kihasználható Tyerentyeva segítségével segítette az amúgy is elfogult Sztrahov vizsgálóbíró munkáját.156 A bizottság mindent elkövetett, hogy a zsidók bűnösségét bebizonyítsák. Petriscsa tanító mozgatta Azadkevicset, aki rendszeresen eljárt Sztrahovhoz. A vizsgálat a konkrét ügyön túlmutató következményekkel járt. Az egyik, hogy a velizsi üggyel párhuzamosan felújították a grodnói ügy vizsgálatát. Ez utóbbi esetében négy év múlva vetette el az Államtanács a vádat. A velizsi ügy esetében ez összesen 12 évet vett igénybe. A másik jellegzetes mozzanat az analóg vádak megjelenése az ügy kapcsán. Így a velizsi vizsgálóbizottság Fjodor Jemeljanov katonafi eltűnése mellett foglalkozott egyéb, a zsidók ellen tett feljelentésekkel: mint szentséggyalázás és templomfosztogatás; két keresztény kisfiú állítólagos elemésztése Mirka Aronszon velizsi házában; egy Dvorzecka nevű nemes asszony megöletése a velizsi zsidók által; egy a Velizsi járásban található, zsidók bérelte kocsmában két keresztény leány terhére elkövetett rituális gyilkosság;
152Arhiv Mordvinovüh: 470-471.pp. 153 Rüvkin, M. D.: Velizsszkoe delo v oszvescsenii mesztnüh predanij i pamjatnikov. Perezsitoe. T. III. 1911. 697O. 154 i.m.99-1O2. 155Arhiv Mordvinovüh: 493-494.pp. 156Geszszen: i.m.; Arhiv Mordvinovüh: 481.p.
56
DOI: 10.14750/ME.2013.012
ugyanezen járás egy másik falujában két-két keresztény fiú és leány elemésztése rituális célból; illetve újabb szentséggyalázás.157 Ez a felsorolás is jelzi a vérvád "járványszerűségét". A sztarij-multani eset kapcsán már rámutattunk egyfajta jellegzetes tömegpszichózisra, jelesül az emberek hirtelen megvilágosodására, s arra a jelenségre, hogy egy-egy híresebb ügy térségében elszaporodnak az analóg feljelentések.158 Ez a sajátos tömegpszichózis, amikor a "megvilágosodások", a visszaemlékezések, hirtelen tömeges méreteket öltenek szintén állandó kísérőjelensége a vérvádeseteknek. A szenátusi vizsgálat a velizsi nyomozásban hozzá nem értést és részrehajlást állapított meg.159 Az elfogult nyomozás, a zsidók bűnösségének minden áron való bebizonyításának vágya ismét egy állandóan felbukkanó motívum a vérvádügyeknél. 1835 januárjában a Szenátus döntése véget vetett a velizsi zsidók kálváriájának, melyet nem mindegyikük élt túl. A szenátusi döntés hangsúlyozta, hogy a rituális gyilkosság vádja nem csak az orvosszakértői vizsgálat eredményével és az eredeti tanúskodásokkal nem egyeztethető össze, de az "épp ésszel sem".160 A zsidókat felmentő határozat megállapította, hogy a "szörnyű bűn vádjának forrása a rosszindulat és az előítélet volt."161 A Szenátusnak a velizsi zsidókat felmentő és az őket rágalmazókat Szibériába száműző ítéletét I. Miklós cár jóváhagyta: Tette ezt azzal a meggyőződéssel, hogy az adott esetben a zsidók teljesen ártatlanoknak bizonyultak, ám bizonyosan léteznek olyan fanatikus zsidó és bűnös keresztény szekták, amelyek mégis keresztények vérét használják rítusaikhoz. Itt ismét egy, az újkorban több helyütt is előforduló motívummal van dolgunk. A konkrét rituális gyilkosság elkövetésével vádolt konkrét zsidókat nem találják bűnösnek, ám a rituális gyilkosság általános, zsidók elleni vádját nyitva hagyják. I. Miklós hasonló meggyőződését erősítette egy három példányban készült mű, mely a zsidó rituális gyilkosságokkal foglalkozott. A könyv az orosz belügyminisztérium utasítására készült 1844-ben. A sokáig elveszettnek hitt könyvet a nagy orosz nyelvésznek és szótárírónak, Dal'nak tulajdonítják. Arra a kérdésre, hogy használnak-e a zsidók keresztény vért azt felelte, hogy a vád alapjául szolgáló közvélekedés megalapozott, amit megtörtént esetek és bírósági dokumentumok felsorolásával is igyekezett alátámasztani.162 Miklós cárnak ennek kapcsán azt fejtette ki, hogy: „A mi felvilágosult, emberszerető századunk - mely büszke türelmességére, arra, hogy száműzte a kínvallatást, máglyahalált és mindenféle vallási üldözést - a zsidók elleni hasonló vádakkal szemben hitetlenséget tanúsít. (...) A zsidókat üldözték, itt az ideje, hogy testvéreinkké, magunkkal egyenlőkké tegyük őket. (...) 157Arhiv Mordvinovüh: 47O.p.; 158"A '12 Röpirat' (a tiszaeszlári vérvád alatt. K.T.) több ízben felhívta a figyelmet, hogy aki a tiszaeszlárihoz hasonló esetet ismer, írásban jelentse a szerkesztőségnek. A felzaklatott hangulatban mindig akadtak olyanok, akik régen hallott babonás történeteket, fantasztikus boszorkányhistóriákat átalakított formában valóságként tálaltak fel..." Kubinszky Judit: Politikai Antiszemitizmus Magyarországon. (1785-1890)Bp., 1976. 96.p. 159Arhiv Mordvinovüh. 481-483.pp. 160Arhiv Mordvinovüh: 488.p. 161Arhiv Mordvinovüh: 493-494.pp. 162[Dal', V. I.] Rozüszkanie o ubienii evrejami hrisztianszkih mladencev i upotreblenii krovi ih. Napecsatano po prikazu g. Minisztra Vnutrennüh Del. Szanktpeterburg, 1844. Id: Kuz'min: 278-279.pp.
57
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Miközben őszintén együtt érzünk Izrael népének szomorú helyzetével, túlzásba esünk, rajongókká válunk és teljesen elfeledkezünk arról, hogy ezzel saját hittestvéreinket áldozzuk fel.”163 Itt tehát Dal' az I. Miklósnak valószínűleg kedves eszmét a zsidók jogfosztottságáról a zsidó rituális gyilkosság vádjával ideologizálta meg. Ezzel az érveléssel nem volt egyedül az 1840-es években. A cár egy Szkripicün nevű tanácsadója, ki a nem keresztény vallások szakértőjének számított, szintén hasonló gondolatokat vetett papírra. Műve később a 19. század második fele oroszországi antiszemita vérvádirodalmának közvetlen forrásává vált. 1844-ben mutatta be a vonatkozó, lengyel eredetű művét I. Miklósnak "Adatok keresztények zsidók általi megöléséről vérvétel céljából" címmel.164 Természetesen az általam apologetikusnak nevezett vérvádirodalmat is megtermékenyítette a velizsi vérvád. A velizsi ügy lezárását követő második évben jelent meg az orosz Vilnában, először héber nyelven, a zsidó rituális gyilkosságot tagadó egyik alapmű is.165 Az I. Sándor rendeletére utaló szenátusi határozat ellenére a vérvád továbbra is élő hagyomány maradt Oroszországban. A következő ismert eset Minszkben illetve a közeli boriszovkai járás egyik falujában zajlott 1838-ban. Itt egy Tekla Szeleznyova nevű asszony szökött el otthonról leányával, akit később megölt. A minszki vizsgálatot vezető Verenko nyomozó erőfeszítésének eredményeként a szokványos, primitív bűnügyből rituális gyilkosság vádja lett. A feltételezett tettes, a verenkoi verzió szerint, az asszony megszöktetője, egy Orka Szabun nevű zsidó volt. A további nyomozás feltárta, hogy a tettes valójában az áldozat saját anyja volt, s csak a rámenős Verenko hatására vallott a rituális változatnak megfelelően.166 Itt is felbukkan egy visszatérő, szimptomatikus vérvádjelenség: a tényekkel makacsul nem törődő, a vérvádban makacsul hívő, ambiciózus vizsgálóbiztos. Tiszaeszlártól Minszken át sok-sok helyen találkozhattunk hasonló nyomozókkal, vizsgálóbírókkal.
163Kuz'min: 281.p. 164Szkripicün: Szvedenija ob ubijsztve evrejami hrisztian dlja dobüvanija krovi. Szanktpeterburg, 1844.; id.: Chwolson 1901. 116-133.pp.; Baron 1987. 28-29.pp. 165Levinsohn, I. B.: Efes DamIn: (Naught of Blood) transl. by Loewe, L. London, 1841. (A héber eredeti Vilna, 1837.) Levinsohnnak a vérvádat a rabbinikus irodalom alapján cáfoló könyve olyan népszerû lett, hogy a múlt század 80-as éveiben még németül és oroszul is kiadták. 166Trivusz: 250-252.pp.
58
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Szaratov 1852-1860 1852-1860 között zajlott a szaratovi vévádügy. A téma kutatójának azért különösen fontos a szaratovi vérvádeset, mert az adott eset a közvetlen előzménye David Chwolson, kiváló szentpétervári orientalista e tárgyról írott művének, amely a könyvtárnyi apologetikus vérvádirodalom máig legkiválóbbika. A könyv keletkezésének közvetlen előzménye az volt, hogy a szaratovi vérvádügy kirobbanása után az orosz belügyminisztérium alá rendelve egy különleges bizottságot állítottak fel, Alekszandr Karlovics Girsz vezetésével. A bizottság feladata az volt, hogy tudós tagjai vizsgálják át a szaratovi vádlottaktól elkobzott iratokat és könyveket, hátha terhelő bizonyítékot tartalmaznak a rituális gyilkosság általános gyakorlatára nézve. Ugyanezen tudósoknak arra a kérdésre is feleletet kellett adniuk, hogy használnak-e a zsidók általában, vagy valamelyik szektájuk keresztény vért. E tudós bizottságnak volt tagja David Chwolson szentpétervári orientalista - kikeresztelkedett zsidó -, aki kutatásainak eredményét könyvben adta ki.167 1852-ben Szaratovban két orosz kisfiú körülmetélt hullájára bukkantak. A körülmény, hogy a meggyilkolt orosz gyermekeket körülmetélték gyilkosaik, már önmagában is elegendőnek bizonyult a rituális gyilkosság vádjához. Annak ellenére, hogy a vidéken őshonos mohamedán tatárok éltek, egyértelműnek tűnt, hogy a tettesek csak az egyébként a zsidók letelepedési övezetén kívül élő helyi zsidók lehettek. A Volga melletti Szaratov igen távol volt a zsidók számára engedélyezett letelepedési övezet keleti határától. A zsidók Szaratovba legfőképp mint katonák kerülhettek, kiket gyermekkorukban úgynevezett kantonistaként szakítottak el a nyugati kormányzóságokban élő családjuktól és közösségüktől. Aktív és obsitos katonák alkották a letelepedési övezeten kívül élő oroszországi zsidóság túlnyomó részét a 19. század közepén.168 Az orosz politika nem térítette erőszakkal a kantonista gyerekeket, így őrizhették meg a Szaratovba került katonák zsidóságukat, gyakorolhatták vallásukat, imaházat tarthattak fent. Ezeket a zsidó katonákat vádolták meg a gyilkosság elkövetésével. Ezt a gyanúját már az első kihallgatáson fogalmazta meg az egyik áldozat apja.169 E gyanút a nyomozók tényként kezelték és ennek megfelelően láttak nagyszabású munkájukhoz. Mint oly gyakran, itt is egy kisgyermek vallomása lett a vád fő pillére. Jellemző módon csak a vizsgálat előrehaladtával vall majd egyértelműen a kis tanú az egyik, Szaratovban szolgáló zsidó katonára. De e "megvilágosodásig" már a helyszínre érkezett egy Szentpétervárról kinevezett, különleges vizsgálóbíró. Ez a Durnovo nevű személy, velizsi kollégájához hasonló, makacs rámenősséggel gyűjtötte a vérvádhoz a bizonyítékokat. E meggyőződéses vérvádhívő ezt megelőzően a birodalomnak a zsidó letelepedési övezetbe tartozó végein szolgált. Az ebből a korszakából származó 167ld. Chwolson i.m.. 168Emellett természetesen számos módja volt annak, hogy a rendelkezések ellenére a letelepedési övezeten kívülre kerüljenek zsidók Oroszországban. Ezek egy része a törvények és rendeletek kijátszása volt, más részük pedig, Dubnov szavaival élve, az orosz alkotmány, a korrupció kihasználásából fakadt. Dubnov 1923. I. 67.p. Ennek az "alkotmánynak" hála kerültek zsidók a letelepedési övezeten kívülre, s ezért ismerhetünk zsidóellenes vérvádakat is Oroszország belső vidékeiről. 169Trivusz. 255.p.
59
DOI: 10.14750/ME.2013.012
"vérvádanekdotákkal" szórakoztatta a helyi notabilitást munkája során. A kérdés igazi szakértőjeként hajtotta végig a vizsgálatot. Minden erejével azon volt, hogy a rituális gyilkosság vádját rábizonyítsa a helyi zsidókra. Ebbéli igyekezete néha a nevetségességbe csapott át. Az összes helyi zsidót szigorú megfigyelés alá vette. Még a Szaratovon átutazó zsidókat is maga elé citáltatta. Nem kerülték el figyelmét a kikeresztelkedett zsidók sem. Ebben a hangulatban, természetesen, önkéntes tanúk is akadtak, akik fantasztikusnál fantasztikusabb részletekre véltek emlékezni. Jellemző az önkéntes tanúk összetétele. Találhatunk köztük helyőrségi prostituáltat, csavargókat s egyéb marginális figurákat. Az egyetlen tisztességes foglalkozású (helyőrségi írnok) tanúról is hamar kiderült, hogy gyenge idegzetű, alkoholista kártyás. Végül egy katona lesz a vád legfőbb tanúja, aki eskü alatt vallotta, hogy látta a gyilkosságokat, mi több, maga is részt vett bennük, egy Jankel Juskevicser nevű, helybéli zsidó lakásán. Érdekes módon, ugyanezt a bűntettet az említett írnok a zsidó imaházban látta. Durnovo mellett közvetlenül kapcsolódott be az ügybe két szentpétervári hivatalnok. Egyikük, Liprandi a szektás kérdések szakértőjének számított, míg a másik, Szkripicün, a zsidóellenes vérvád korának legnagyobb "tudós" propagálója volt, akivel vitázva írta meg a kikeresztelkedett, pétervári orientalista, David Chwolson a már idézett könyvét. Liprandi és Szkripicün csak 1853 áprilisában kapcsolódtak be az ügy vizsgálatába, tehát nem köthető tevékenységükhöz a szaratovi vérvád kirobbanása.170 Végül, ha sokára is, de Szaratovban is fény derült az igazságra. Az eset mögött a (KeletEurópában) már-már szokásos, primitív, brutális, családi bűnügy állt. A tettes az áldozatok rokona volt, aki az áldozatok körülmetélésével tudatosan igyekezett a zsidókra terelni a gyanút. A szaratovi esetből Durnovo személye a legérdekesebb, a maga makacs igyekezetével, hogy egy, reményei szerint nagy visszhangot kiváltó ügyön keresztül leplezze le a zsidók gonoszságát. Róla még csak annyit, hogy forrásunk tanúsága szerint, az oroszországi szekták szakértője is volt egy személyben. Ez is azt a feltételezésemet erősíti, hogy Oroszországban a zsidók és a szektások, valamint az óhitűek kérdése sok szempontból hasonló megítélés alá esett. Szaratovban és környékén a vizsgálat során 15 analóg vád keletkezett. Közülük a legérdekesebbnek a szerzője egy dologházban fogvatartott nő volt. Neki nyolc évvel az általa bejelentett eset után támadt megvilágosodása, épp a szaratovi vérvádügy vizsgálatakor. Tíz éve volt még ekkor hátra büntetéséből, s valószínűleg így remélte büntetése elengedését. Nem tudhatta, hogy a birodalomban már készültek a Nagy Reformok, egy emberibb Oroszország. Bejelentését hamar kivizsgálták, amiért is "hálából" száműzetéssel súlyosbították ítéletét.171 A szaratovi zsidóellenes vérvádügy szerencsés kimeneteléhez szükség volt arra is, hogy a központi államhatalom nem erőltette a rituális gyilkosság verzióját, s nem avatkozott be a vizsgálatba oly mértékben, mint a Bejlisz-ügyben tette hatvan évvel később. Adolphe Crémieux, aki a damaszkuszi vérvád kapcsán, mint láthattuk, meghatározó szerepet vállalt a nyugat-európai befolyásos zsidók beavatkozása, mai szóval: „lobbizása és kampányolása” megszervezésében és végrehajtásában – személyesen járt közbe, minden 170Levenszon, P. Ja.: Escse o Szaratovszkom Dele. Voszhod, 1881. 4. 163-178. (A továbbiakban: Levenszon 1881.) 171Trivusz: 252-262.pp.; Levenszon. 1881.
60
DOI: 10.14750/ME.2013.012
(mint láthattuk: komoly) befolyását latba vetve, hogy Jankel Juskevicsert 1868 áprilisában végre szabadon bocsátották172. Említettük, hogy az Oroszországi Birodalom életében a szaratovi vérvádügy vége felé új, szabadabb korszak kezdődött. A II. Sándor uralkodásával beköszöntő orosz reformkor, a "Nagy Reformok Kora" felszabadította - jogilag - az orosz parasztokat, korábban példátlan szabadságot biztosított az értelmiségnek, egyebek között a sajtószabadság kiszélesítésével. Reformok egész sorával civilizálta az elmaradott társadalmat. Enyhítette és humanizálta a katonai szolgálatot, megteremtette az esküdtbíróságot és sosem látott szabadságot adott az orosz központi kormányzóságok önkormányzatai, a zemsztvok számára. A hatalmas méretű felszabadító mozgalom nem érintette kollektívan az orosz zsidóságot. Bár az ún. Pahlen-bizottság vizsgálta a zsidókat érintő, közel 650 korlátozó rendelkezés és törvény enyhítésének, esetleges eltörlésének lehetőségét, ám az ügyben döntés a reformcár uralkodása alatt nem történt. A bizottság jelentését, amely konkrét liberalizáló intézkedéseket javasolt, III. Sándor cár elvetette.173 Az orosz állam legnagyobb modernizációs kísérletébe nem vonta be a zsidókat, politikájában változatlanul egy sokmilliós kisebbség emancipációját és így asszimilációját akadályozta. A megnőtt szabadsággal csak az orosz zsidó értelmiség tudott élni, újságok, folyóiratok és egyesületek alapításával. Ám ugyanezzel a szabadsággal az antiszemiták is éltek. II. Sándor uralkodása alatt nagy számban jelentek meg antiszemita, egyebek mellett a zsidó vérvádat is tárgyaló könyvek.174 A Szaratovot követő legközelebbi vérvádeset is a felszabadító cár uralkodása alatt esett.
172 Korobkov, H. G.: Pamjati mucsenikov. Perezsitoe. T. IV. 1913. 211-217. v.ö. Fejnberg, D. F.: Krem’e i oszvobozsdenie Ja. Juskevicsera. uo. 218-219. 173Dubnov 1923. 70-77.pp. 174Baron 1987. 39-42.pp.
61
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Kutaiszi 1878 Szaratov után mintegy két évtizedig nincs tudomásunk vérvádesetekről Oroszországban. 1878-ban immáron Grúziában ütötte fel a fejét a szörnyű vád. A kutaiszi-i esetként számontartott ügyről is elmondható, hogy a megvádolt zsidókat végül felmentette a bíróság. Annak ellenére lett egy kislány eltűnéséből és halálából bírósági ügy, hogy már az ügy legelején, az első halottszemle határozottan kizárta a bűncselekmény lehetőségét. Ennek ellenére az ambiciózus helyi hatóságok nagyszabású bűnügyet igyekeztek szervezni a húsvétkor szerencsétlenül járt kislány esetéből. Kutaisziban is erősebb volt a hit, a meggyőződés, mint a makacs tények. Ezt a motívumot láthatjuk a vérvádeseteknél mindig.175 1878. április 4.-én tűnt el otthonából a három éves Szarra Joszifovna Modebadze a Pereviszi nevű faluban lévő szülői házából. Április 6.-án egy két és félversztányira lévő mezőn találták meg holttestét. A halottszemle határozottan kizárta az erőszakos halál lehetőségét. Ennek ellenére a helyiek meggyőződése szerint a holttesten talált sebek egyértelműen a zsidók által elkövetett rituális gyilkosságra utaltak. A holttest boncolásakor az orvos szakértő vízbefulladásban állapította meg a halál okát, s a testen lévő sebekről azt nyilatkozta, hogy azok a halál után keletkeztek.176 A mezőn a vizsgálat szerint úgy fulladt meg az eltűnt kislány, hogy miután eltévedt és elfáradt, lefeküdt aludni egy mélyedésbe, s az éjszakai nagy zápor teljesen ellepte vízzel a mélyedést, miközben a kislány aludt. A közvélemény ennek ellenére zsidók által elkövetett rituális gyilkosságot feltételezett. Ezen meggyőződése megdönthetetlennek bizonyult. A megvádolt zsidók, szerencsétlenségükre, épp a környéken bukkantak fel, ráadásul vásárra igyekezvén egy zsákkal, melyben élő libákat, más verzió szerint kecskét szállítottak.177 A zsákot cipelő zsidók képe megmozgatta a környék lakosainak fantáziáját. A nyomozás során egyre többen vélték látni a zsákot cipelő gyanús zsidókat, mi több, egyesek hallották is a zsákból a segítségért és szülei után kiáltó gyermeket.178 Ezeket a hihetetlen megvilágosodásokat a rendőri kihallgatások, illetve a vizsgálatot vezető Nahumov nyomozó rámenős tevékenysége eredményének tudhatjuk be. Az első, az erőszakos halál lehetőségét kizáró orvosi vizsgálat eredménye ellenkezőjéről lábrakapott híresztelések miatt a vizsgálatot május 16.-án megismételték. Ekkor ismételten kizárták a gyilkosság lehetőségét.179 Mindezek ellenére a feltételezés, hogy a szerencsétlenül járt kislányt a zsidók emésztették el, makacsul tartotta magát a helyiek képzeletében. Pereviszi falu tanítója, Filimon Mikadze tanúvallomása sokat elárult erről a közhangulatról. Fontos tanú, mert jelen volt a halottszemlénél április 6.-án, ahol mint önkéntes írnok működött közre: "Beszélték, hogy a zsidók kínozták halálra, s én elmentem megnézni: valóban 175Pol'nüj sztenograficseszkij otcset po delu o pohiscsenyii i umerscsevlenyii evrejami kreszt'janszkoj devocski Szarr'e Modebadze. Szanktpeterburg, 1879.(A továbbiakban: Pol'nüj sztenograficseszkij) 176Pol'nüj sztenograficseszkij: 218-220.pp.; Uo: 272-281.pp.; Uo: 367-368.pp. 177Pol'nüj sztenograficseszkij: 136-137.pp. 178Pol'nüj sztenograficseszkij: 102-103.pp.; Uo: 113.p.; Uo: 124-127.pp.; 127-128.pp.; 133-134.pp.; 139.p.; 143.p. 179Pol'nüj sztenograficseszkij: 3-6.pp.
62
DOI: 10.14750/ME.2013.012
halálra lett-e kínozva. Megvizsgáltam (mármint a holttestet, K.T.), semmit sem találtam, s mindannyian mondtuk (a jelenlévők, K.T.), hogy feleslegesen kenik a bűnt a szegény zsidókra."180 Tehát Mikadze tanító az ügy legelején meggyőződött arról, hogy a zsidók elleni konkrét vádak, amelyek már szinte a holttest feltalálásának pillanatában megfogalmazódtak a falusiakban, minden alapot nélkülöznek. Erre utalnak Mikadze szavai. Ennek ellenére a rendőri vizsgálat során a bevallott tapasztalataival teljesen ellentétes értelmű vallomást tett, mellyel épp a zsidók elleni vádat erősítette.181 A kérdésre, hogy a rendőri vizsgálat során miért vallott másképp, így felelt: "Valóban, akkor így vallottam. (...) A nép, nagyon zaklatott volt, megtámadták a zsidókat, megverték és kirabolták őket." Ebben a pogromhangulatban Mikadze jogosan gondolhatta, hogy "aki nem fog ellenük vallani, szintén kapni fog". A bíróságon a fenyegetések dacára, eskü alatt és Isten előtt az eredeti meggyőződésének megfelelően vallott.182. A tárgyaláson többször elhangzott, hogy az egész vidék olyan izgatott volt, hogy "ha valaki csak egy szót is szól a zsidók érdekében, azonnal megölik vagy megégetik."183 A tárgyalás jegyzőkönyvéből kiderül, hogy ebben a felfokozott tömegpszichózisban egy idő után mindenki hitt és hinni akart a megrágalmazott zsidók bűnösségében, a rituális gyilkosságban. Nem csoda hát, hogy került olyan tanú is, aki hallotta egy félkegyelmű zsidó egyértelmű beismerésnek ható elszólását arról, hogy "a mi hitünk megkínozta a ti hiteteket".184 De akadt olyan tanú is, aki egy zsidó gyermeknek a vádlottakat terhelő elszólására emlékezett."185 A magukat állítólag elszóló zsidógyerekek motívuma is állandónak tűnik a vérvádesetek során, s így felbukkant a kutaiszi-i vérvádügyben is. A vidéken, mint a tárgyalás jegyzőkönyvéből kiderült, az eset idejében nagyon is élő volt a zsidóellenes vérvád hagyománya. Kupernyik védő rákérdezett a szerencsétlenül járt kislány apjára, hogy miből gondolta, hogy a zsidók voltak a tettesek: "-Hallottam, hogy máskor is megtörtént, hogy a zsidók gyermekeket raboltak el. -Hallott-e valamit a szurámi ügyről? (egy kaukázusi vérvád, mely megmaradt vádnak, K. T.) -Hallottam. -Miért rabolnak gyerekeket (a zsidók)? - Mondják, hogy kínozzák őket, de hogy mi célból, nem tudom."186 A vád egy másik tanúja ugyanerre azt felelte: "Az egész világ erre a feltevésre jutott.(...) Beszélték, hogy kell nekik a vér."187 180Pol'nüj sztenograficseszkij: 203.p. 181Pol'nüj sztenograficseszkij: 208-209.pp. 182Pol'nüj sztenograficseszkij: 209.p. 183Pol'nüj sztenograficseszkij: 217.p. 184Pol'nüj sztenograficseszkij: 235.p. 185Pol'nüj sztenograficseszkij: 242-243.pp. 186Pol'nüj sztenograficseszkij: 24.p. 187Pol'nüj sztenograficseszkij: 41-43.pp.
63
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Mikadze tanító vallomásinak megváltozása nem egyedi jelensége az adott ügynek. Még az ügyész vádbeszédéből is kitetszik, hogy a vád oszlopát képező tanúvallomások Ahumov nyomozó rámenős tevékenységének eredményeként keletkeztek.188 A vád képviselője is beismerte, hogy gyanús a tanúk ilyen egyöntetű megvilágosodása Ahumov előtt. Beszédében elképzelhetetlenül zavarosnak nevezte a vizsgálati jegyzőkönyvet, ám a zsidók elleni vádat fenntartotta. Indokul azt hozta fel, hogy "mitől mástól halt volna meg" az áldozat, ha nem a zsidók gonoszsága miatt. A vádbeszéd végén, mivel a vizsgálat minden alaki hiányossága ellenére a rituális gyilkosság tényét bizonyítottnak tartotta, a vádlottakra súlyos, hattól tíz évig terjedő börtönbüntetést kért.189 Beszédében Alekszandrov védőügyvéd több érdekes mozzanatra mutatott rá. Érvelése központjába a tényekkel nem törődő, elfogult rendőri, ügyészi vizsgálatot állította. Rámutatott, hogy hihetetlen energiákat fektettek egy olyan ügybe, amelyből egyértelműen hiányzott a bűncselekmény. Így például háromszor exhumálták a holttestet, csakhogy erőszakos halál nyomára bukkanjanak. A vád tanúinak vallomásaival, azok önellentmondásaival cáfolta a zsidók által elkövetett gyermekrablás vádját.190 Felvázolta azt a folyamatot, ami egy hiedelemtől, egy rémhírtől a bírósági tárgyalóig vezetett úgy, hogy a rémhírből kinövő vád napról napra nőtt, minthogy a vád visszhangra lelt a rendőrökben és az ügyészi vizsgálatot vezetőkben. Külön kiemelte Ahumov nyomozó tevékenységét, aki harmadszor is exhumáltatta az eltemetett gyereket, ezzel felújítva a bűncselekmény hiányában eltemetett vádat. Nem hagyta magát meggyőzni az orvosszakértő dr. Berno által, s a többször eltemetett hulla "sápadtságát" a szokatlanul nagymértékű vérveszteséggel magyarázta.191 Az orvosszakértő megállapításai ellenére kitartott azon meggyőződése mellett, hogy az áldozatnak, rituális céllal vérét vették. E tárgyú nyomozása szinte csak arra vonatkozott, hogy vajon konkrétan milyen rítus szerint történt a bűntény.192 Ahumov, mint ahogy az a tárgyaláson kiderült, ismerte a lengyel származású, orosz, antiszemita vérvádszakértő Ljutosztanszkijnak 1876-ban megjelent, a zsidó rituális gyilkosságról szóló könyvét.193 A védelem - és ez is jellemző az újkori vérvádperekre igyekezett tételesen cáfolni Ljutosztanszkij vádjait. Ljutosztanszkij mellett sorra vette a század híresebb oroszországi vérvádeseteinek tipikus kulcsszereplőit, mint a velizsi prostituált Tyerentyeva, a kikeresztelkedett zsidók, stb. E felsorolás után reményét fejezte ki a védő, hogy a kutaiszi-i per lesz az utolsó ilyen jellegű ügy az orosz bíróságok annaleseiben.194
188Pol'nüj sztenograficseszkij: 312.p. 189Pol'nüj sztenograficseszkij: 312-319.pp. 190Pol'nüj sztenograficseszkij: 333-340.pp. 191Pol'nüj sztenograficseszkij: 340-343.pp. 192Pol'nüj sztenograficseszkij: 367-368.pp. 193Pol'nüj sztenograficseszkij: 386.p. Jellemző módon a Ljutosztanszkij könyvével szemben Chwolson könyvét használta a védelem. Uo. 194Pol'nüj sztenograficseszkij: 386.p.
64
DOI: 10.14750/ME.2013.012
A bíróság a március 5.-én kezdődött tárgyalás utolsó napján, március 13.-án, kétórás tárgyalás után felmentette a megvádolt zsidókat, mivel nem találta őket bűnösnek a gyermek elrablásában.195 Ha most az eddig említett, zsidóellenes vérvádeseteket a térképre rajzolnánk, érdekes képet kapnánk. Képzeletbeli térképünkön, az idő múlásával, egyre keletebbre kerülnének az újabb és újabb vérvádesetek helyszínei. Az északnyugati Grodnóból Szaratovon át Kutaiszi-ig vezetne vonalunk. Hasonló, nyugat-keleti vonalak húzódnak, a középkori vérvádesetek mentén. Az első pont az angliai Norwiché, a XII. századból. A XII. század végétől a XIV. század elejéig fokozatosan jelennek meg a vérvádeseteket jelölő pontok a képzeletbeli térképünkön Franciaországban, Németországban, Spanyolországban és Itáliában. Közép-Kelet-Európában a XIV-XV. századokban jelenik meg a vérvád. Ez az idővel keleti irányba tartó képzeletbeli vonal az antijudaista vérvádirodalom terjedésének is az útvonala. Jelen sorok szerzője, történészként, nem hisz a Kelet-Európa megkésett fejlődéséről szóló elméletekben. A jelenséget inkább értelmezhetjük a modern antiszemita irodalom járványmetaforájának segítségével. Ha a vérvádakat (az eseteket, s főképp az adott esetek körzetében megfigyelt "megvilágosodásokat", analóg vádakat) vizsgáljuk, járványszerűségről beszélhetünk. Nos, ha ezt feltételesen elfogadjuk, úgy az antijudaista vérvádirodalmat, annak terjesztőit vírushordozókként határozhatjuk meg. Persze, a vérvád "vírusának" terjedése nem egyirányú. A kutaiszi-i per védőügyvédjének óhaja, hogy ez legyen az utolsó vérvádügy Oroszországban, nem vált valóra. A századforduló és századelő Oroszországa gazdag vérvádesetekben. Egész vérvádjárványról beszélhetünk ebben az időben. Az ismert esetek helyszínei Dubosszári (Kisinyov mellett), Perejaszlav-Zaleszkij, Vilna, Kijev, Szmolenszk voltak, tehát a birodalom nyugati vidékei.196 Azt az állításunkat, mely szerint a vérvádesetek kirobbanása és a nagypolitika között nem feltétlen az összefüggés, azzal a történelmi ténnyel illusztrálhatjuk, hogy az orosz zsidókkal szemben a jogkorlátozás, a szigorítás és diszkrimináció politikáját folytató III. Sándor uralkodása alatt nem jegyeztek fel zsidóellenes vérvádpert. Abból a szempontból is feltűnő a dolog, hogy egyes vélekedések szerint a III. Sándor alatti hivatalos oroszországi zsidópolitika célja az volt, hogy elviselhetetlenné tegyék a zsidók számára az életet Oroszországban. E célból mintegy stimulálták az orosz döntéshozók a zsidók kivándorlását a birodalomból.197 Mégis, érdekes módon, III. Sándor bő évtizedes uralkodása alatt nem jegyeztek fel zsidóellenes vérvádesetet. Az egyetlen jelentős vérvádper III. Sándor uralkodása alatt a sztarij-multani votjákok esete volt. Ez a körülmény, úgy tűnik, némiképp ellentmond a zsidó történeti hagyománynak és általában az orosz történelemről alkotott közhelyeinknek. Míg a zsidófaló hírében álló III. Sándor uralkodása alatt nem jegyeztek fel vérvádpert, addig utódja, az utolsó orosz cár, II. Miklós uralkodását szinte végigkísérték a vérvádperek. 195Pol'nüj sztenograficseszkij: 419.p.; Uo: 447.p. 196Baron 1987. 62.p. 197Baron 1987. 47.p.
65
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Az utolsó orosz cár, II. Miklós uralkodása alatt számos vérvádeset került bíróság elé és még több alkalommal vetődött fel lokális szinten a zsidó rituális gyilkosság vádja. Ahogy a Lengyel Királyság utolsó évtizedeit a 18. század végén, úgy az Oroszországi Birodalom lehanyatlását is vérvádesetek egész hulláma kísérte. Nehéz lenne e jelenségek között erős korrelációt felállítani, de tény, hogy az általános válság érzete és a sosem látott mértékben elszaporodó vérvádesetek között van összefüggés. Ez az összefüggés a bűnbakeffektusnál talán mélyebb lehet, ám ennek feltárására jelen tanulmányomban nem vállalkozom. 1894-es trónralépését követően az utolsó orosz cár uralkodását végigkísérték a szerencsétlenségek, éhínségek, válságok, a vesztes háborúk, forradalmak. Az állandósuló krízishelyzet, a válságérzet valóban bűnbakért kiált a politikában. Ezt a bűnbakszerepet az orosz zsidóság volt hivatva betölteni. Általános vélekedés volt az uralkodó körökben, hogy a birodalom bajaiért leginkább a zsidók felelősek. Ebben a közhangulatban nem lehet csodálkozni azon, amit Konsztantyin Pobedonoszcev, a Szent Szinódus főügyésze, az utolsó cárok nevelője mondott a Jewish Colonisation Agency küldöttsége előtt, arra a kérdésre válaszolva, hogy vajon mi lesz az üldözött zsidóság sorsa az Oroszországi Birodalomban. Pobedonoszcev úgy tartotta, hogy az adott körülmények között egyharmaduk kipusztul, egyharmaduk kivándorol, és egyharmaduk beolvad a környező lakosságba.198 Ebben a zsidó emancipáció számára kilátástalan helyzetben szinte természetes fejlemény volt a zsidók tömeges csatlakozása a forradalmi mozgalmakhoz, a cionizmushoz és a századelőn a különböző liberális szervezetekhez, különösen az alkotmányos demokratákhoz, a kadetekhez. Ám azt azért nem lehet állítani, hogy az orosz zsidóság testületileg, mint egy egységes biológiai massza csatlakozott utólag ezekhez a mozgalmakhoz. Tagadhatatlan a túlreprezentáltságuk, ám a századforduló politikai mozgalmaiba bekapcsolódottak még mindig elenyésző hányadát adták az oroszországi zsidóságnak. Ez a mozzanat rendszeresen elsikkad a mitikus fejlődéstörténetet adó történeti összefoglalókból. Igaz, nemcsak a mai kor történésze mosta össze a modern, haladó politikai irányzatokat az orosz zsidósággal. Plehve, II. Miklós belügyminisztere, aki az oroszországi forradalmi mozgalmak elleni kereszteshadjárat bajnoka volt, a forradalom elleni harcot szintén a zsidók elleni harccal azonosította. 1897-ben, Vlagyimir városában merült fel egy gyilkosság kapcsán a vérvád. Az egyik helyi kereskedő leánya kárára elkövetett emberölésről a vizsgálat bebizonyította, hogy egyszerű rablógyilkosság történt. A rituális gyilkosság gyanúja azért merülhetett fel, mert az áldozat egy hatéves kislány volt. 1900-ban Vilnában, 1903-ban Dubosszáriban tört ki a vérvádhisztéria. Ez utóbbi a kisinyovi pogrom előzményének tekintendő. Különösen érdekes egy korabeli jelentés, amelyet két titkos ügynök küldött az Odesszai Ügyészségre a helyszíni tapasztalataikról. Eszerint Dubosszáriban a sötét, tudatlan keresztény tömeget Krivenko-Janovszkij, a helyi városi elöljáróság - az uprava - titkára vezeti, aki "nem tudni mi célból, rituális jelleget próbál adni a gyilkosságnak."199Az értelmiségi ("intelligentnüj") városi hivatalnok 198Dubnov. 1923. II. 7.p. 199Tager, A. Sz.: Carszkaja Rosszija i delo Bejlisza. Moszkva, 1933. 23.p.
66
DOI: 10.14750/ME.2013.012
tevékenysége a helyi öregasszonyok pletykáin és egy tízéves fiú álmában látott látomásain alapult. A nyomozás során fény derült a Dubosszáriban történt bűnügy valódi részleteire, amelyet a helyiek hiedelme és Krivenko-Janovszkij meggyőződése a zsidóknak tulajdonított. A titkár meggyőződésének megfelelően igyekezett a helyi zsidók ellen bizonyítékokat és tanúkat gyűjteni. Az áldozattal saját nagybátyja végzett, s ahogy az Szaratovban is történt egy fél évszázaddal korábban, az elkövető a hirtelen felindulásból elkövetett tett után speciálisan ejtett olyan sebeket az áldozaton, amelyekkel a gyanút magáról a zsidókra terelhette. Ez a körülmény is arra utal, hogy a vérvád, mint a folklór része, annyira közismert volt, hogy egy olyan idegállapotban is, amilyet egy nem előre megfontolt, veszekedés közben elkövetett gyilkosság okoz, a tettesnek volt arról fogalma, hogy milyenek is a rituális gyilkosság során szokásos sebek. Ezeket próbálta aztán imitálni. Az orosz szélsőjobboldali sajtó, a Novoje Vrémja, a Ruszszkoje Szlovo és a helyi Beszszarabec felkapta az ügyet, és mint bizonyított rituális gyilkosságot tartotta napirendben, komoly szerepet játszva ezzel - ha áttételesen is - a közeli Kisinyovban lezajlott hatalmas zsidópogrom pszichológiai előkészítésében.200 A tettes a vallomását később visszavonta, melyre az ügyész mellett miniszteriális szintről is kapacitálták. 1910. december elsején a Kijevi kormányzóság Haskov nevű falujában egy 15 éves lány, Agafja Ponurko felakasztotta magát. A lány egy zsidó nőnél, Hanna Samova Szpektornál szolgált. Ez a körülmény elégséges volt ahhoz, hogy a helybeliek vérvádról kezdjenek fantáziálni. Egy ilyen eset nyilvánvaló módon foglalkoztatja a falu közvéleményét, s a rituális gyilkosság olyan folklorisztikus elem, amit mindenki ismert. Imígyen kapcsolódhatott egybe a folklór a falusiak jogos igényével, hogy megtudják, miért is halt meg egy fiatal lány. A helyiek szóbeszédét a notórius Novoje Vrémja felkapta, aminek hála eljárás indult Hanna Szpektor ellen, akit 1911 novemberében végül felmentették a vád alól.201 A liberális kijevi lap, a “Kijevszkaja Müszl’” a tárgyalásról szóló bírósági tudósításában “korunkra jellemző eset”-ként aposztrofálta az ügyet. A rövid tudósítás beszámolt az ügy keletkezéséről. Eszerint a szolgáló öngyilkosságát, pontosabban a temetést követően a faluban olyan hangok keletkeztek, melyek szerint a szerencsétlenül járt lányt lopás miatt ölték meg a zsidók. A szóbeszédet a kijevi lap által “embergyűlölő újságnak” nevezett Novoje Vrémja kapta fel, mely újság a Ruszszkoje Znamjával együtt élenjárt a vérvádmese publikálásában. Ez az újság kezdte el a rituális gyilkossági kampányt, s nem a helyiek, mint kiderül a tudósításból202.
200Lambroza. 1992. 195-197.pp. 201Tager 1933. 25.p. 202 Kievszkaja Müszl’, 1911. 12. 1.
67
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Vilna 1901. A vérvád mint fantázia és népmese A vilnai példa különös, ám távolról sem egyedi az újkori vérvádak között. Az áldozatok által saját maguk fantáziálta vérvád esetei nem egyedülállóak az újkori kelet-európai történelemben. Közülük mégis a legismertebb a vilnai. Itt az történt, hogy egy Blondesz nevű zsidó fodrász 14 éves szolgálója egy tavaszi éjjel azzal szaladt ki bérházuk udvarára, hogy gazdája meg akarta ölni. Az összeszaladó házmesterek azonnal tudták, hogy a leány vérére a maceszhez volt szüksége Blondesznek. Erre az "áldozat", Wincenta Grudzynska nyakán látható sebből következtettek. A seb, a későbbi orvosi vizsgálat megállapítása szerint olyan enyhe volt, hogy nagy valószínűséggel a leány maga ejtette azt. Eme orvosi jelentés ellenére a vilnai bíróság egy év és négy hónap börtönbüntetésre ítélte Blondeszt testi sértésért. A Szenátus felmentette, majd az 1902 februárjában megismételt vilnai tárgyalás is tisztázta Blondeszt a vád alól, épp az orvosi jelentés alapján.203 A bíróság ekkor már nem is a rituális gyilkosság kísérletét tárgyalta az ügy kapcsán. Ami különös az ügyben, az az önjelölt áldozat viselkedése. Egy 14 esztendős kamaszlányról van szó, akinek a feje tele lehetett a zsidó vérgyilkosságokról szóló történetekkel. A zsidók által elkövetett rituális gyilkosság témáját nemcsak az otthonról hozott folklórból ismerhette. A századforduló orosz sajtója tele volt az ilyen esetekről szóló tudósításokkal. Ez a téma, zsidó gazdája mellett élve, annyira foglalkoztatta, hogy az ominózus éjszakán teljes átéléssel és meggyőződéssel állíthatta a rituális bűntett kísérletét. A Pravo című lap korabeli vilnai tudósításából ismerhetjük a fentebb említett ügy szélesebb - bár mindvégig lokálisnak megmaradt - kontextusát, a lokális vérvád-járvány lefolyását. A Vilnai Kormányzóság Konsztantinovka nevű falujában lezajlott zsidóellenes pogromban és a környező falvakban lezajlott kisebb zsidóellenes zavargásokban - a tárgyalásról közölt rövid tudósítás alapján - egyértelműen megjelent a vérvád-mese motívuma. Az Oroszországi Birodalom nyugati végein lezajlott zsidóellenes megmozdulások, a vilnai vérvádhoz hasonlóan, jószerivel ismeretlenek - említésre nem méltóak - a szakirodalom előtt. Ennek egyik oka nyilvánvaló módon abban keresendő, hogy a szóban forgó események lefolyása és hatása lokális volt. Emellett az esetek utóéletét meghatározta az a körülmény, hogy ezekbe nem kapcsolódott be a nagypolitika. Nem kapták fel őket a korszakban már formálódó országos politikai erők, se jobb-, se baloldalról. Hogy a lokális eredetű és lefolyású esetek az Oroszországi Birodalom katolikus litvánok lakta perifériális kistelepülésein zajlottak, elhelyezhetetlenné tette azokat az orosz-zsidó (történeti) hagyományban. A sajátos (el-) hallgatás okát egy csehzsidó történeti párhuzamban is fellelhetjük. A polnai vérvádnak a politikai antiszemitizmus szellemtörténetében elfoglalt mindenkori helyiértékét az egymással vetélkedő cseh-német csehországi nacionaizmusok mellett az is meghatározta sokáig, hogy az unilineáris politikatörténeti narratívákba nem lehetett elhelyezni egy cseh, csehországi esetet. A Blondesz-ügy historiográfiai helyiértékét is a hagyományos állam- és nemzetközpontú politikatörténeti megközelítés határozta meg. A litván szempontból 203Delo Davida Blondesza. Szudebnüe dramü, 1901. 5.;Tager. 1933. 18-22.pp.
68
DOI: 10.14750/ME.2013.012
alapvetően lengyel-ellenes nemzeti történeti konstrukcióban Blondesz helye nem volt meghatározható.204 A Blondesz-ügyről szóló tárgyszerűen szűkszavú bírósági tudósítás rávilágít arra, hogy a vilnai vérvádeset mögötti hiedelem felbukkanása nem volt elszigetelt, egyedi jelenség az adott időben és vidéken205. Emellett sokatmondó az a körülmény, hogy olyan motívumok bukkantak fel ezekben az elfelejtett periférikus esetekben, amilyeneket a köztudat által megőrzött, híres és a nagypolitikának köszönhetően nagyobb téttel bíró vérvád- és pogromesetekből, tárgyalásokból ismerhetünk. Ilyen az állítólagos és rejtélyes "felbujtók" értelmiségi mibenléte és a konsztantinovkai pogromot - "az elkövetői oldal" emlékezete szerint - megelőző "szentségtörő menet"206. "Vilnai bíróság (A lakosság egyik részének támadása a másik ellen) (Tudósítónktól) Siauliaiban március 2.-án zajlott le az a tárgyalás, ahol 13 embert - parasztokat és városi polgárokat - vádoltak zsidók elleni támadással, illetve hármat közülük súlyos testi sértés okozásával. 1900. május végén, június elején a Kovnói Kormányzóság Konsztantinovka településén a helyi katolikus parasztok között sötét rémhírek kaptak szárnyra, hogy a helyi zsidók egy keresztény lányt elraboltak vallási céljaikra és hogy magában Konsztantinovkában a zsidók szentségtörő menetet rendeztek, ahol Jézus Krisztus földi szenvedéseit gúnyolták ki. Ezek a rémhírek, azokkal a mendemondákkal egyetemben, melyek szerint maga a kormány engedélyezte a zsidók verését, vezettek a konsztantinovkai és szomszédos parasztok közötti zavargásokhoz. 1900. június 4.-én Konsztantinovkában parasztokból álló tömeg több zsidó ház ablakát beverte és a zsidókkal szemben erőszakoskodott. Ezt követően ilyen erőszakoskodások fordultak elő Lickovban június 18.án, 24.-én ismét Konsztantinovkában, június 24.-én Zieimenck stettlben, Panevezys járás Ziguna falujában, Posvitini stettlben a Siauliai járásban. A Lippovszki kerület Pamusi falujában június 30.-án péntek éjszaka fiatal parasztok csoportja támadt rá a zsidó imaházra. A Siauliaiban tartott tárgyalás tárgya ez utóbbi faluban, azaz a Pamusiban történt zavargások volt, a többi esetet Panevezysben vizsgálta a bíróság 1901 decemberének elején. Pamusi faluban a tömeg több zsidót megvert, a zsidó imaház és magánházak ablakait beverte. Az egyik zsidót (Gubert) olyan súlyosan megsebesítették, hogy három napra rá belehalt sérüléseibe.
204 Sirutavičius, Vladas – Staliũnas, Darius: Was Lithuania a Pogrom-Free Zone? 205 v.ö. Sirutavičius, Vladas – Staliũnas, Darius: Was Lithuania a Pogrom-Free Zone? 149-150. A Sirutavičius – Staliũnas szerzőpár vérvádas pogromokról,heccekről, “kirekesztő erőszakos” cselekményekről tud 1861-ből, 1900ből, 1905-ből és 1931-ből is. 206 Pravo, 1902. No.14. 737-739.pp.
69
DOI: 10.14750/ME.2013.012
13 embert állítottak bíróság elé (…) az egy Kazeliupas siauliai-i polgár kivételével mindannyian helybéli parasztok. A bíróság előtt csak hatan jelentek meg, a többiek szinte kivétel nélkül Amerikába emigráltak." (A vádlottak tagadják bűnösségüket, alibit hoznak fel, egymást vádolják a verekedéssel, stb. KT) "Gorcsakov tanú, körzeti megbízott nem volt az elkövetés helyszínén és ezért semmi konkrétumot nem tud előadni, vallomását hallomásokból állította össze. Szavai szerint a veszélyes rémhíreket maguk a parasztok terjesztették, de mint elmondja, volt egy értelmiségi figura is (lico intelligentnoje, KT.), de hogy konkrétan ki volt az, nem tudja, ahogy nem tudja pontosan, hogy miféle proklamációt ragasztottak ki. Kozello tanú, a volt körzeti megbízott a helyszínen tartózkodott. A fő bujtogatókra nem emlékszik, de kétségtelen, hogy a zavargások a konsztantinovkai események folytatása voltak. A kislány elrablásáról szóló híreket rosszindulatú emberek terjesztették és proklamációkat ragasztottak ki. A védelem képviselőjének, Vileisisnek a kérdésére megvallotta, hogy maga ezeket a litván nyelvű, latin-litván betűkkel nyomott proklamációkat nem olvasta. Azok a rendzavarást jóval megelőzően és azt követően jelentek meg és nem tudja, hogy milyen összefüggésben álltak az eseményekkel. (…) A felperesek jogi képviselője, Finkelstejn beszédében rámutatott az adott pogrom kapcsolatára más pogromokkal (…) Ezután a vádlottak jogi képviselője, Vileisis beszélt. Rámutatott arra, hogy a pogromot rémhírek okozták. Más kérdés, hogy ezek a rémhírek mennyire voltak megalapozottak. Ezekben a rémhírekben értelmiségiek is (lica intelligentnüe) hisznek, akkor mit szólhatunk az egyszerű emberekről, akiknek a külvilág eseményeiről csak ezek a rémhírek az egyetlen forrásaik. (…) A bíróság kétórás tanácskozás után kihirdette az ítéleteket (…) Az egyik vádlottat 4 havi, a másikat 8 havi, a harmadikat másfél évi börtönbüntetésre ítélte, míg Kazeliupast, Baltaitiszt és Vilimet két és fél éves büntetőszázadban letöltendő szolgálatra ítélte és megfosztotta őket jogaiktól." A vilnai esetre rímel két hasonló, feljegyzett vérvád. 1893-ban Magyarországon „fantáziált” rituális gyilkossági kísérletet egy kislány. Kiskunfélegyházán „történt” az eset, melyről a helyi lap is beszámolt Tisza-Eszlár Félegyházán címmel: „Szenzációs hírek szállingóztak a napokban városunkban. Nem kevesebbről, mint rituális gyilkosság kísérletéről volt szó. Egy kis lányka elbeszélése alapján terjedt el a hír az egész városban.”207 A történet szerint a hét éves Horváth Mari kishúgával május 29.-én virágot szedni a mezőre ment. A lányt „egy uriasan öltözött (...) kis bajuszú zsidó elhívta a rét aljába füvet szedni. A kis lánnyal szépen beszélt, adott neki 15 koronát, de többet is igért. Majd leültek egymás mellé és a fiatal zsidó egy bögrét és kést vett ki zsebéből. Midőn a leány nyugtalankodni kezdett, azt ígérte neki, hogy ne féljen semmit, eltolja taligán a
207"Félegyházi Hírlap" 1893. június 25. Az idézett újság vérvádvonatkozású cikkeire Ö. Kovács József kollégám hívta fel a figyelmemet, amiért is ezúton mondok köszönetet.
70
DOI: 10.14750/ME.2013.012
városba, s elmennek együtt a zsidó templomba.” Szerencsére mindeközben megjelent a kistestvér, mire a zsidó jobbnak látta gyorsan eltűnni. A történet olyan mint egy népmese. Nem véletlenül, hisz valójában az is. Egy alföldi kisgyerek fantáziájának közismert, folklorisztikus elemekből építkező terméke. Hányszor hallhatta azt a magyar mondást, hogy: „Elvisz a zsidó!” Ugyan mi másért vinné el a zsidó a kisgyerekeket, ha nem azért, hogy rituális gyilkosságot kövessen el. A történet vége az lett, hogy hazamenve elmesélte a rituális gyilkosság kísérletét édesanyjának, aki azonnal továbbadta azt szomszédainak. Pletyka képében érkezett a piacra a történet, s mint ilyet hallotta azt ott egy helyi zsidó. Rögvest a rendőrséghez fordult, rágalmazás ügyében feljelentést tett.208 A rendőrség rövid vizsgálat után átadta az ügyet a bíróságnak. Hasonló motívumok fedezhetőek fel egy, az ötvenes évekből származó esetben Mátészalkáról. Itt is egy gyereklány fantáziált rituális vérvételi kísérletet. A különbség az előbbi két "esethez" képest annyi, hogy az elbeszélő-áldozat szerint a helyszín a hitközségi metsző lakása volt. A zsidó templom, a hitközségi metsző naponta látott képe egyszerre behelyettesítődött egy ősi "népmesébe" az önjelölt leány áldozat képzeletében.209 Még egy hasonló magyarországi esetet ismerek a tiszaeszlári vérvád idejéből, épp Tiszaeszlárról. A felbolydult faluban egy június végi éjszakán egy kamaszlány látni vélte, midőn 16 éves barátnőjét, aki a zsidó kocsmárosnál szolgált, gazdája és egy másik zsidó álmában megmérte. Az elfogult vizsgálóbíró komolyan kivizsgálta az ügyet, ám csak annyi derült ki, hogy a lányok a vérvádügy kezdete óta féltek a zsidóktól, s a konkrét vád pedig egy álomból keletkezett.210 A leghíresebb csehországi vérvádesetet, a polnait megelőzően több vérvádas hisztéria is felbukkant az 1890-es években. Ezek közül kettőben hasonló módon fantáziáltak rituális gyilkossági kísérletet az állítólagos áldozatok. Česká Třebova-ban 1893. áprilisában egy éjjel egy zsidónál szolgáló lány azt érezte, hogy gazdája a lábán és kezén egy hegyes tűvel megszúrta. Ugyanezen év júniusában két nő gyanúsított meg egy zsidót rituális gyilkosság kísérletével. A vizsgálatok után mindkét esetben az „áldozatokat” ítélte el a bíróság, rágalmazásért és rémhírterjesztésért.211 Ezekben az esetekben nyilvánvaló a népmesei motívumok szerepe. Nem véletlenül. A vérvád maga is népmese, olyan népmese, amelyet nagymamák hagyományoztak unokákra. 208Uo. 209Pelle 1991.; Pelle 1992. "Akkoriban a zsidó templom mellett laktunk és hát hallott az ember egyet és mást...a metszőnek a családjánál volt egy asszony, aki bejárónő vagy takarítónő volt, s vele együtt a házhoz járt az unokája vagy a kislánya. Állítólag ezzel a kislánnyal történt, hogy a metsző húsvét táján (...) elvágta a karját és vért vett tőle. Szigorúan megtiltotta ennek a kislánynak, hogy erről az ügyről bárkinek is beszámoljon...Mindenki azt beszélte, hogy lévén húsvét tája, azért vett a metsző vért keresztény gyerektől, hogy a pászkába tegye, mert a zsidó vallásnak ez az előírása..." Pelle 1992. 69-70.pp. Pelle bolsevista antiszemita-összeesküvésba hajló következtetéseit erős kritikával kell kezelnünk (vagy épp a tipikus, legújabbkori kelet-európai folklór termékének), ám a vérvádhagyomány máig élő mivoltára utaló adata hiteles. 210Eötvös t. I. 404-406.pp. 211Herben, Jan.: Masaryk o židéch a antisemitismu. In Řychnovsky, E. (ed.): Masaryk a židovství. Praha, 1931. 251.p. (A továbbiakban: Herben . 1931); Strack 1908. 222-223.pp.; Krejčová, H.: Hilsneriáda. Dějiny a současnost, 1993. 2. 22-23.pp. (A továbbiakban: Krejčová 1992.)
71
DOI: 10.14750/ME.2013.012
A gyermekkor félelmetes démonjainak, mesehőseinek egyike a kisgyermekeket elraboló és vérüket vevő zsidó. „Elvisz a zsidó!”, hallhatták gyerekek a közismert népi mondást, ami akkor hangzott el a nagyszülő, szülő szájából, ha a gyerek valami csínyt tett. Egyértelműen olyan negatív konnotációk kapcsolódtak a zsidó szóhoz a gyermeki tudatban, amelyek egyike a vérvád volt. A vérvád tehát, egyebek mellett, mese, folklór, álom is. Az említett mátészalkai vérvádhisztéria arra is hasznos adalék, hogy a hagyományos folklór sok eleménél jóval tovább élt, él a vérvád. Ez a hiedelem életrevalóbb sok másnál, jóval tovább marad fenn, ha másutt nem, úgy a fiatal kamaszlányok képzeletében. Ennek a továbbélésnek okát nyilvánvalóan a vérvád ősi, történelemelőtti eredetében kell keresnünk.
72
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Kijev 1911-1913. A Bejlisz-ügy Az Oroszországi Birodalom utolsó békeévében tárgyalták a korabeli világsajtót rendkívül foglalkoztató Bejlisz-ügyet. Ez a kijevi vérvádügy a leghíresebb az összes többi hasonló eset közül. Mindmáig tartó hírnevét a világsajtó kitüntetett figyelmén túl annak is köszönheti egyebek mellett, hogy Bernard Malamud felhasználta Mendel Bejlisz történetét A segéd című regényében. 1911 márciusában kezdődött az ügy és két és fél évig kellett várni a megvádolt zsidó tárgyalására. A Bejlisz-ügy kulcsfontosságú szerepet kapott – a nagy, 1905-ös pogromhullám mellett – a cári rendszer utólagos kriminalizálásában. A kortárs politikusok számára – az orosz liberálisoktól a bolsevikokig bezárólag egyértelműnek tűnt – hogy a leghíresebb újkori vérvádügy a cári politika eszköze volt ellenforradalmi és/vagy zsidóellenes küldetésében. Ezt a felfogást a témával foglalkozó történeti szakirodalom túlnyomó része osztotta és osztja mind a mai napig, függetlenül az egyes szerzők ideológiai, szakmai irányultságától. Jellemzőek az egyik leghatásosabb zsidó történész, Salo Wittmayer Baron szavai a Bejlisz-ügyről. Az egyetemes és az oroszországi zsidóság politikatörténete máig közkézen forgó összefoglaló műveinek szerzője kritikátlanul átvette a Bejlisz-ügyre (és a pogromokra) vonatkozó kortársi összeesküvés-elméleteket. Baron szerint a kijevi vérvádat nyilvánvaló belpolitikai okokból a cári kormányzat s maga II. Miklós inszcenírozta: “As a final coup Nicholas II and his advisers resorted to the timehonored method of blackening the Jewish name by a new Blood Accusation.212” 1911. február és március hónapjaiban egy betörőbanda Kijevben lakásokat, üzleteket fosztott ki, s eközben fegyverekhez is jutottak. A banda központja egy Vera Vlagyimirovna Cseberjak nevű nő lakása volt, akinek férje a postán dolgozott. Fiuk pajtása, Andrej Juscsinszkij gyakran vendégeskedett náluk, abban a lakásban, ahol rablott holmikat tároltak. A Dnyeper partján, játék közben Andrej Juscsinszkij egy alkalommal oly módon szólta el magát pajtása előtt veszekedés közben, hogy játszótársa anyjának nyilvánvalóvá vált: a gyerek potenciális veszélyt jelent rájuk. Hogy a veszélyt megelőzzék, március 12-én megölték a 13 éves kisfiút.213 Két hét múlva, a gyerek temetésén már a szélsőségesen antiszemita, feketeszázas "Szojuz Ruszszkogo Naroda" - az Orosz Nép Szövetsége - tagjai olyan röpcédulákat osztogattak, amelyben rituális gyilkosság áldozatának mutatták be Andrejt, a hatóságokat pedig az ügy elfektetésével, eltusolásával vádolták. „A zsidók halálra kínozták Andrjusát”, állította a röpcédula szerzője. Konkrét zsidó tetteseket nem neveztek meg, de azt biztosra vette a röpcédula szerzője, hogy rituális gyilkosság történt. Négy hónappal később letartóztatták Mendel Bejliszt, az Andrej Juscsinszkij holttestét rejtő barlanghoz közeli Zajcev téglagyár dolgozóját, mint aki a közelség okán a leginkább megfelelt elkövetőnek. A közvélekedéssel ellentétben a Juscsinszkij-gyilkosság ügyében a manifeszt zsidóellenes, politikainak nevezhető fordulat is csak bő másfél hónap múlva következett be. Mind az 212 Baron, 1987. 62. 213Tager. 1933. 13-15.pp.; Delo Bejlisza. Sztenograficseszkij otcset. Kiev, 1913. I. 219.p. (A továbbiakban: Delo Bejlisza.
73
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Állami Dumában, mind a feketeszázas sajtóban április legvégén kezdték a zsidó-kérdésben elfogult politikusok visszhangozni (valójában a helyi szóbeszédet felerősíteni, azt egy más, magasabb dimenzióba helyezni) a rituális gyilkosság vádját. Április 29.-én az Orosz Nép Szövetsége képviselője kérdést intézett a belügyminiszterhez, hogy van-e tudomása bűnös zsidó szektáról, melynek tagjai rituális célokból ölnek meg keresztény gyerekeket. A kérdés, melynek szövegét a Novoje Vrémja leközölte, a 17. századi Lengyelországtól Velizsig hozott fel – a szerző szándéka szerint meggyőző - példákat a zsidó rituális gyilkosság gyakorlatára. A Bejlisz-ügy tárgyalásában is kiemelkedő szerepet játszott Zamüszlovszkij képviselő a belügyminiszterhez intézett kérdésében a Juscsinszkij gyilkosság vizsgálatának szeretett volna – számára – megfelelő irányt szabni. Azért, mert elégedetlen volt a kijevi nyomozóhatóságok – szerinte időpocsékoló – tevékenységével, mely az áldozat közvetlen környezetét, így anyját zaklatta, ahelyett, hogy a nyilvánvalóan bűnös zsidókra összpontosított volna214. A Duma-vitában megszólaltak a liberálisok is. O. I. Rodicsev képviselő a jól ismert apologetikus vérvádellenes érveket sorakoztatta fel Zamüszlovszkij vádjaival szemben. Beszédében emlékeztetett arra, hogy először épp a keresztényeket vádolták az ókori Rómában a rituális gyilkossággal. A nagypolitikai síkra terelődött diskurzust az alábbi összefüggéssel zárta (volna) le az alkotmányos demokrata képviselő: “Emlékeztetem önöket arra, hogy amikor Az Orosz Nép Szövetségének egyik tagja télen közeledő pogromhullámot jósol, akkor húsvétra valahol felfedeznek egy rituális gyilkosságot.215” A Novoje Vrémja egy másik cikkében a Zaporozsec álnevű szerző azt fejtegette, hogy a kijevi hatóságok és legfőképp a kormányzó a zsidóellenes pogromtól való félelmükben nem hajlandók a gyilkosság valódi (értsd: zsidó) tetteseit felelősségre vonni. A lokális vérvád-rémmesét felkapó, azt új dimenzióba épp április legvégén helyező feketeszázas lap szerzője szerint a Juscsinszkij-gyilkosságban “a legapróbb részletig nagy pontossággal” felbukkant minden olyan motívum, amit a zsidó rituális gyilkosság témájának szentelt könyvekből lehetett ismerni. A szerző szomorúan állapította meg, hogy mindezek ellenére a vizsgálat eladdig semmiféle eredményre nem vezetett, mi több: a zsidók által terjesztett verziónak, mely szerint vagy az áldozat anyja vagy annak környezete a felelős Andrej Juscsinszkij meggyilkolásában, komoly visszhangja volt. Felháborodva jegyezte meg a Novoje Vrémja kijevi tudósítója, hogy a zsidók még azt is terjesztették akkoriban Kijevben, hogy a rituális gyilkosság vádja nem más, mint a helyi feketeszázasok, a szélsőjobboldaliak provokációja216. A korabeli ellenzéki – akár feketeszázas, akár liberális - orosz sajtó elemzése nem tárgya e dolgozatnak. Annyit mindenképp meg kell jegyezni, hogy az orosz – a liberálisoktól a bolsevikokig terjedő - baloldal által gyakran feketeszázassággal (antiszemitizmussal, pogromszervezéssel) vádolt állami adminisztrációt épp a manifeszt feketeszázasok vádolták a korszakban hol nyílt, hol leplezett pozitív elfogultsággal a zsidók irányában.
214 Zaprosz o ritual’nüh ubijsztvah. Novoe Vremja, 1911. 04. 29. 215 Recs’, 1911. 04. 29. 216 Zaporozsec: K ubijsztvi Juscsinszkogo. Novoe Vremja, 1911, 04. 29.
74
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Bejlisz letartóztatását megelőzően Andrej Juscsinszkij meggyilkolásának ügyében két irányban haladt a nyomozás. Az egyik irány a valódi tettesek, Vera Cserebjak és bűnbandája ellen irányult. Ellenük eleinte csak a gyilkosságot megelőző betörés és rablássorozat ügyében folyt a nyomozás, Andrej Juscsinszkij meggyilkolásának gyanúja később vetődött fel. Ebben az ügyben egy Kraszovszkij nevű kijevi nyomozó vezette a vizsgálatot. Május 5.-étől foglalkozott az üggyel, s egy pillanatig sem hitte el a rituális gyilkosság vádját. Jellemző módon, a hivatásos rendőrnyomozók között ez az álláspont volt az általános. E körülményt a tárgyaláson a vád egyik tanúja egyenesen felháborítónak nevezte. "Ez ügyben minden orosz állampolgárnak a lehetőség szerint segítenie kell a nyomozást, annál inkább, mert meggyőződtem arról, hogy a rendőri szervek nem hogy nem segítik elő, de zavarják azt."217 Annak ellenére sem volt hajlandó az általa vezetett nyomozást Bejliszre koncentrálni, hogy a helyi monarchista szervezet képviselője, a fenti vád megfogalmazója, egy Golubjov nevű egyetemista úton-útfélen igyekezett beleavatkozni munkájába, mint önkéntes nyomozó és szakértő állandóan Kraszovszkij körül volt.218 Mikor júniusban letartóztatták Mendel Bejliszt, ez kifejezetten a nyomozó tiltakozása ellenére történt.219 1911. december 31.-étől nem folytathatta a vizsgálatot, ám ennek ellenére, saját szakállára tovább nyomozott az ügyben. Kraszovszkij nem volt antiszemita és nem volt filoszemita sem. Profi nyomozó volt, aki ismerte Cserebjakék viselt dolgait. Tudta, hogy a bűntény mögött az általa leleplezni szándékozott bűnbanda áll, ezért folytatta magánnyomozóként az ellenük való nyomozást az után is, hogy hivatalosan elkerült tőle az ügy. Ő nem Mendel Bejliszt, az ártatlanul megvádolt zsidót védte, hanem szakmai, rendőrnyomozói becsületét. Ebbéli igyekezetében a kijevi ügyészség igyekezett meggátolni őt, de sikertelenül. Nem kis kockázatot vállalt magára azzal, hogy közvetve Mendel Bejlisz felmentéséért és az orosz zsidók elleni újabb üldözés elhárításáért dolgozott. Amíg az 1913. szeptember-októberi bírósági tárgyaláson volt, többször zaklatták családját, s távollétében a rendőrség a lakásán egyszer házkutatást is tartott, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy a védelem számára kulcsfontosságú vallomásától eltántorítsák.220 A nyomozás másik iránya, a temetői röpcédulák által meghatározott irány volt, mely rituális gyilkosságot feltételezett és a gyanúsítottak körét a közeli zsidókra szűkítette le. Ezt a vonalat erőltette egyoldalúan Georgij Gavrilovics Csaplinszkij kijevi ügyész, akit közvetlenül az esetet megelőzően neveztek ki Kijevbe ügyésznek. Csaplinszkij a katolikus hitről tért át a pravoszlávra, mondhatni, ő is "Neofita" volt. Kijevi tevékenysége során állítólag kijelentette: "A Bejlisz-ügy én vagyok". Csaplinszkij tevékenysége az ügyben, melynek egyetlen célja a kijevi zsidók leleplezése volt, 1913 novemberére kudarcot vallott. Ezután a fővárosba helyezték, ahol magas kitüntetést kapott és a birodalom legfelső büntető bíróságának tagja lett.221 1911 április 18-ától Scseglovitov igazságügyminiszter is bekapcsolódott az ügybe, ő is a zsidó rituális gyilkosságot akarta 217Delo Bejlisza. I. 203.p. 218Delo Bejlisza. I. 536-543.pp. 219Delo Bejlisza. I. 545.p. 220Delo Bejlisza. I. 650.p.; Tager 1933. 140-157.pp. 221Tager 1933. 61.p.
75
DOI: 10.14750/ME.2013.012
leleplezni, s ezért vonta személyes felügyelete alá a vizsgálatot. Scseglovitov és Csaplinszkij tevékenysége mellett a vád szakértőinek összetételéből következtetett a Bejlisz-ügy kortársa és első történésze, Tager arra, hogy az egész pert a cári kormányzat sugallatára a titosrendőrség, az Ohrana rendezte. Tagadhatatlan, hogy magas rangú szentpétervári személyiségek, akiknek nagyon jó összeköttetéseik voltak a cári udvarral, szívesen vették volna Bejlisz és rajta keresztül a nemzetközi zsidóság lelepleződését. Ennek oka az első orosz forradalom után elkezdődött társadalmi, politikai erjedésben keresendő. 1905 októberétől az Oroszországi Birodalom alkotmányos monarchia lett, melynek korlátozott szuverenitású törvényhozásában, a Dumában zsidó és nem zsidó képviselők egyaránt sürgették a zsidókat korlátozó törvények és rendeletek visszavonását, az emancipáció lehetőségeinek kiszélesítését. A zsidókat érintő diszkriminatív törvények kérdésében szembenálló két párt jól tudta, hogy – mint korábban Európa nyugati felén is – az emancipáció kérdése szimbolikus jelentőségű. Ezt a politikai szembenállást nem lehet zsidók, vagy filoszemiták és antiszemiták küzdelmeként felfogni. Jóval többről volt itt szó: a vallási egyenlőség teljes kiterjesztéséről, az állampolgári egyenlőségről. A fentiekről szóló viták a zsidókérdés körül csúcsosodtak ki, de nem kizárólag a zsidókról és az antiszemitákról szóltak. Az orosz társadalom liberalizálását, demokratizálását ellenző „patrióta-monarchista” pártok és szervezetek a zsidókérdésben Dal' I. Miklóshoz írt gondolataival érveltek, s ezen, az emancipációt ellenző érvek között szerepelt a vérvád is. Épp 1911 márciusában újultak ki a Dumában a viták a zsidók diszkriminálásáról, míg a nyugati kormányzóságokban, így Kijevben is, ekkortájt vezették be a helyi önigazgatás sajátos orosz intézményét, a zemsztvot. Ezek a politikai események a napilapokban is felszínre hozták a "zsidókérdést". Egészen természetes módon az orosz monarchista, szélsőjobboldali sajtó azonnal belekapaszkodott a Bejlisz-ügybe, mint egy olyan nyilvánvaló zsidó rituális gyilkosságba, melynek propagálásával politikai előnyökre tehetnek szert. Ahogy azt más eseteknél is láthattuk, ez a sajtó nem mulasztott el egyetlen alkalmat a zsidó vérgyilkosságok leleplezésére. A Bejlisz-ügyben kulcsszerepet vállaló monarchista képviselő, Zamüszlovszkij hetekkel a bűncselekményt követően kezdett egyidejű harcot a zsidó rituális gyilkosság gyakorlatának és a Juscsinszkij-gyilkosság leleplezésének érdekében, valamint a cári orosz kormányzat túlzottan liberális, “zsidóbarát” politikája ellen. Az Állami Dumában “Kérdés a rituális gyilkosságokról” címen fordult a kormány ellen (a kérdés címzettje a belügyminiszter volt). A beszédet elhangzása napján hozta le a Novoje Vrémja című feketeszázas lap. Zamüszlovszkij kérdésében az orosz kormányt „júdási” árulással vádolta túlzottan zsidóbarát politikája miatt222. A magas rangú szentpétervári támogatókkal rendelkező vérvádhívők az ügy kirobbanása után sokáig sikerrel befolyásolták az ügy menetét, azzal a céllal, hogy a számukra kedvező eredménnyel záruljon. Ám ezeknek a csak áttételesen azonosítható politikai erőknek a szerepe a Bejlisz-ügyben csakis az ügy kirobbanása után kezdődött. Nem a cári akarat, vagy megtestesítője, az Ohrana robbantotta ki az ügyet. A vérvád mint előítélet üggyé generálása jóval alacsonyabb szinten történt.
222 Zaprosz o ritual’nüh ubijsztvah. Novoe Vremja, 1911. 04. 29.
76
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Tager klasszikus könyve, mely a Bejlisz-ügyön keresztül igyekezett leleplezni a cári rendszer sötét antiszemita machinációit, arra a meggyőződésre jutott, hogy egyfelől a Szentpétervárról irányított "vérvád-összeesküvés" legfőbb figurái Zamüszlovszkij dumaképviselő, Scseglovitov igazságügyminiszter voltak a feltételezett központban, másfelől Csaplinszkij ügyész és az említett Golubjov diák a helyszínen. Emellett közvetítőként bukkant fel ebben az "összeesküvésben" egy Ljadov nevű szentpétervári, igazságügyi minisztériumi hivatalnok. Zamüszlovszkij mint a szélsőséges, monarchista, feketeszázas szervezetek és mozgalmak képviselője, Scseglovitov pedig a legfelső államhatalom képviselője és helyi ágenseik, akik a helyszínen szítják a vérvádat, a zsidóellenes pogromhangulatot. Tager sugallata szerint Scseglovitov mögött is álltak valakik, akik a Téli Palotában laktak és a Romanov család tagjai voltak. Feltételezhető, hogy a Téli Palota lakói között többen hittek a zsidó rituális gyilkosságokban, bizonyosan nem bánták volna, ha azokat egyszer s mindenkorra, végérvényesen leleplezik. Ám a Téli Palotában sosem szerveztek vérvádügyet és pogromot.223 Tager és a könyvén alapuló közvélekedés állítása történelmi forrásokkal alá nem támasztható. A központi államhatalom képviselői által szervezett vérvád teljesen új dolog lett volna, mivel a történelemben hasonlóra nem volt még példa. Arra igen, hogy a politika az egyes, már kirobbant vérvádeseteket felhasználta, de a magas világi és egyházi politika soha nem foglalkozott ilyen esetek megszervezésével, amiként ez Kijevben sem fordult elő.224 A Tager által felsorolt "összeesküvők" mind fontos szerepet játszottak a Bejlisz elleni vérvádügy bizonyos szakaszaiban, s tagadhatatlanul sokat tettek azért, hogy Mendel Bejlisz bűnösségét bebizonyítsák. Ám az "összeesküvők" közül nem a fővárosi hivatalnokok az ügy legfontosabb szereplői, ahogy nem is Csaplinszkij, aki pedig teljesen azonosulván az üggyel, azt tartotta, hogy ő maga a Bejlisz-ügy. Az ügy legfontosabb szereplője, aki szinte a kezdetektől jelen volt, már a rendőri vizsgálatot megelőzően, egészen a tárgyalás végéig, Golubjov, a kijevi diák volt. Ő vetette fel először Bejlisz nevét a nyomozás során. Golubjov tevékenysége kulcsfontosságú a Bejlisz-ügyben, valójában ő mondhatta volna magáról: A Bejlisz-ügy én vagyok! A per tárgyalásán tett vallomásából kiderült, hogy ismerte Hippolit Ljutosztanszkijnak a zsidó vérvádakról szóló könyvét, amelynek alapján ő azonosította rituális eredetűeknek az Andrej Juscsinszkij testén talált sebeket. Ebben az irányban ő kezdett el nyomozni. A holttestet rejtő barlang közelében ő kérdezősködött arról, hogy vannak-e zsidók a környéken. Így került a magánnyomozóként tevékenykedő 223Tagert és a közkelető vélekedést a történettudomány, a Bejlisz-ügy kapcsán is cáfolta. Roger, Hans: The Beilis Case. Anti-Semitism and Politics in the Reign of Nicholas II. Slavic Review, 1966. 4. 615-629. pp. Roger tanulmánya meggyőzően cáfolja a Beilis ügy legfelsőbb szinten való szervezését, megrendelését. Hogy e tanulmány nem ment át a köztudatba, az annak köszönhető, hogy az előítélettel foglalkozó legjobbindulatú történész is valami összeesküvésben szereti racionalizálni a jelenséget. Ugyanakkor Roger se tudott elszakadni teljesen az összeesküvések keresésétől. Ám ő az összeesküvőket jóval alacsonyabban, egy helyi, csőd előtt álló szésőjobboldali csoportocska tagjaiban vélte azonosítani. i. m.: 616.p. 224Könyve mellett Tager dokumentumok publikálásával is igyekezett a cári politikára rábizonyítani a "játékszervezést". Carszkoe pravitel'sztvo i delo Bejlisza. Prediszlovie A. Sz. Tagera. Krasznüj Arhiv, 1932. 5-6. 162-204.pp. Ebben a sajátságosan válogatott dokumentumgyûjteményben olvashatunk belügyminisztériumi jelentést a vizsgálatról éppúgy, mint a kijevi közhangulatról és a külföldi tiltakozásokról. v. ö.: Processz Bejlisza v ocenke departamenta policii. Krasznüj Arhiv, 1931. 1. 85-125.pp. A szintén Tager szerkesztette dokumentumközlés a tárgyalás idejének rendőri irataiból válogat.
77
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Golubjov látókörébe a közeli Zajcev téglagyárban dolgozó Mendel Bejlisz, akit ő jelentett fel a hatóságoknál. A per során az áldozat anyjának jogi képviseletét ellátó Zamüszlovszkijt és Smakovot, a neves antiszemita politikusokat, vallomása szerint csak azután értesítette és vonta be az ügybe, amikor kiderült számára és helyi segítői számára, hogy Bejliszt a legjobb ügyvédek védik.225 Sokat tett Golubjov azért, hogy rituális gyilkosságot csináljon Andrej Juscsinszkij meggyilkolásából. Ám a rituális gyilkosság vádját nem ő fogalmazta meg először az üggyel kapcsolatban. Andrej Juscsinszkij holttestének megtalálása után a zsidók elleni vád ösztönösen felvetődött. Vera Cserebjak egyik barátnője vallotta a következőket: „Aznap, mikor megtalálták Andrej Juscsinszkij holttestét, körülbelül 11 órakor, este a nővéremmel Minszkbe utaztam. Kijevből elutazván meg voltam arról győződve, hogy a gyilkosságot a zsidók követték el. (...) Meséltem neki arról, hogy 20 éve, Dolginovo helyiségben a Vilnai járásban, ahol akkoriban laktam, zsidók elrabolták egy helyi lakos, Krasznovszkij fiát, majd a holttestét később az erdőben megtalálták, összeszurkálva. Az eset után Dolginovóban még pogrom is volt. Önöknek különös lehet hallani, hogy a zsidók gyerekeket ölhetnek meg azért, hogy vérüket vegyék, de én meg vagyok erről győződve. Dolginovóban szintén húsvét előtt történt a gyilkosság, ahogy itt is, és ezek az egybeesések vezettek arra a gondolatra, hogy itt Kijevben is a zsidók követték el a gyilkosságot.”226 A fenti vallomást ugyan Vera Cserebjak barátnője tette, mely körülmény gyanúkat támaszthat a közlés valóságtartalma felől. Ám épp az elbeszélés folklorisztikus elemei, az a momentum, hogy azonnal egy húsz éve állítólag megesett vérvádügyre utalt, azt sejtetik, hogy ilyet a Tager által feltételezett összeesküvés művelt tagjai ki nem találhattak, s így nem is adhatták azt a tanú szájába. Az idézett tanú egy minden valószínűség szerint létező korabeli vélekedést tolmácsolt, olyan vélekedést, amely az ő köreiből eljutott Golubjovéhez, a fiatal kijevi egyetemistához, aki aztán konkrétan, "tudományos alapossággal" megfogalmazta a vádat. Mint politizáló értelmiségi, olyan társadalmi helyzetben volt, hogy könnyebben meghallhatta a népi mendemondákat, és ugyanakkor közvetíthette azokat egy más szintre. Mint értelmiségi, méghozzá szakértő értelmiségi - mert hiszen olvasta Ljutosztanszkij könyvét -, formát adhatott az addig csak suttogva létező vérvádnak. Ő a kulcsfigura, aki a vizsgálat során sem hagyott fel magánnyomozói tevékenységével. Elszántan gyűjtötte az adatokat Bejlisz bűnösségére vonatkozólag. Végig igyekezett befolyásolni a vizsgálatot folytató nyomozókat éppúgy, mint a tanúkat. A rendőrség Cserebjak ellen valló tanúit igyekezett vallomásaik megváltoztatására bírni. Nem felső utasításra cselekedett így, habár ő is tagja volt az Orosz Nép Szövetségének. Az eleinte általános, majd Bejlisz képében konkretizálódó, a bűnös zsidóság elleni küzdelme mögött őszinte meggyőződés és fiatalos lelkesedés állt. Tizenkilenc éves volt Andrej Juscsinszkij megölésekor és egyes jelek szerint mentálisan beteg. Fanatikusan hitt a zsidó rituális gyilkosságban és hitte, amit csinált. Figurája semmiképp sem a lelketlen, a sötét tömegeket kihasználó pogromlovagé. Inkább hasonlít a középkor műveletlen 225Delo Bejlisza. I. 200-212.pp. 226Tager. 1933.81-82.pp.
78
DOI: 10.14750/ME.2013.012
vándorszerzeteseire és falusi papjaira, akik szintén teljes meggyőződéssel terjesztették a zsidó rituális gyilkosságok hírét. Golubjov is olyan visszatérő figurája a vérvádeseteknek, aki esetenként más és más alakot öltve, mindig meghatározó szereplője az "ügyeknek." Egyéb, állandóan visszatérő mozzanatok is felfedezhetőek a Bejlisz-ügyben. Természetesen a Bejlisz-ügyből sem hiányozhatott a vád tanúi sorából a kikeresztelkedett zsidó mint leghitelesebb forrás a vérvád valóságára nézve. Ez egy egyházi személy, Amvroszij archimandrita volt. Gyermekkorában, 10-11 évesen tért át a pravoszláv hitre. Elmondta a tárgyaláson, gyermekkorában már hallott arról, miszerint zsidók keresztény gyermekeket rabolnak el, pincébe zárják őket, ahol agyonszurkálják a szerencsétlen áldozatokat. Erre vonatkozóan, mint az elvárható volt az ilyen típusú tanúktól, konkrét eseteket is felsorolt. Arra a kérdésre, hogy általában hogyan viszonyulnak a zsidók a keresztényekhez, az arhimandrita így felelt: „Hogy őszinte legyek, sokat tudnék erről mesélni. Meg vagyok győződve, ha megnyílna a föld, akkor ott megkínzott keresztények sok-sok csontját találnánk.”227 A kikeresztelkedett zsidó, aki volt hitsorsosai ellen vall a vérvádperben, visszatérő figura a XII. századi Angliától a 20. századi Oroszországig. Ez is arra utal, hogy a vérvádesetekben sok a visszatérő dramatikus elem, szinte egy dramatikus népi játékkal van dolgunk, ahol a szereplők ösztönösen ismerik szerepüket. Szintén állandó szereplői a vérvádeseteknek a tudós vérvádszakértők, akik esettől függően, lehetnek orvosok, teológusok és orientalisták. A Bejlisz-ügyben mindhárom kategória képviseltette magát. Segítségükkel elevenítettek fel több, a 18. század közepéről való, Ganganelli bíboros vizsgálatát közvetlenül megelőző lengyelországi esetet. A vád szakértői számára az ősforrást ebben a Zsidó gonoszság című a vérvádakban gazdag 18. század második felében keletkezett lengyel könyv orosz fordítása jelentette.228 Természetesen a védelemnek is megvoltak a szakértői, úgyhogy a per tárgyalása során többször is azt a kérdést tárgyaltatta a bíróság, létezik-e rituális gyilkosság a zsidók között, hogy vajon van-e utalás erre a zsidók szent könyveiben és ismeretesek-e ilyen valódi esetek. 29 pontban vizsgálták ezt.229 A vád legfőbb szakértőjének Pranaitisz, egy katolikus lelkész számított, aki állítása szerint David Chwolson diákja is volt. Pranaitisz katolikus lelkésszel szemben a védelem szakértőként Szikorszkij, Troickij és Glagoljev professzorokat vonultatta fel a zsidóellenes vérvád cáfolására. Ez utóbbiak a kijevi, illetve a szentpétervári teológiai akadémia héber nyelv és bibliai archeológia tanárai voltak.230 A tudós teológiai vita egyik elhallgatott része az volt, amikor a Szent Szinódus megkeresésére Flavian kijevi metropolita cáfolta a rituális gyilkosság vádját 1911 március 227Delo Bejlisza. I. 228.p. 228Delo Bejlisza. I. 230.p. 229Delo Bejlisza. II. 314-353.pp.; Tager. 1933. 166-174.pp. 230Delo Bejlisza. I. 30-33.pp. A hazai tudósok mellett külföldi autoritások is megszólaltak az ügyben. Ubijsztvo Juscsinszkogo. Mnenie inosztrannüh ucsonnüh. Szanktpeterburg, 1913.; Pranaitisz “A keresztény a zsidó Talmudban, avagy a rabbinikus tanítás titkai a keresztényekről” (Hrisztianin v Talmude ili tajnü ravvinszkago ucsenija o hrisztianah) című könyvének ismertetése kapcsán fejtette ki a Novoe Vremja publicistája a modern biológiai, faji antiszemitizmus populáris tételeit. A publicisztika címe: Felső (-bb rendű K. T.) nép. Men’skiov, M.: Szverh-narod. Pisz’mo k blizkim. Novoe Vremja, 1911. 05. 1.
79
DOI: 10.14750/ME.2013.012
31.-én. A metropolitának ezt a jelentését a Szent Szinódus nem hozta nyilvánosságra a Bejlisz elleni vizsgálat során. Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy a kisinyovi pogrom előtt és a dubosszári vérvád kirobbanását követően egy helyi rabbi a kisinyovi ortodox püspökhöz fordult támogatásért. A rabbitól ekkor a püspök az után érdeklődött, hogy van-e tényleg rituális gyilkosság a zsidók között.231 A kijevi metropolita határozott véleménye nem nevezhető általánosnak az orosz ortodox egyház felső hierarchiájában sem. A zsidó vérvád körüli tudományos vita irodalma is állandó hivatkozásként szerepel az általam vizsgált ügyekben. Az ügyész, O. Ju. Vipper, a szentpétervári büntetőbíróság ügyésze vádbeszédében, illetve a Vera Cserebjakot képviselő Zamüszlovszkij és az Andrej Juscsinszkij anyját képviselő Smakov - az Orosz Nép Szövetségének két vezetője - a végtárgyaláson elmondott beszédében is inkább a zsidó rituális gyilkosság általános gyakorlatáról, a vérvád történetéről szólt, sok-sok eset megemlítésével, semmint arról, mi történt 1911 március 12.-én Andrej Juscsinszkijjal. Az egyszerű városi polgárokból és parasztokból álló esküdtbírákat a vád képviselői az általános zsidó, a „Zsidóság” bűnösségéről igyekeztek meggyőzni és szinte csak mellesleg a konkrét zsidó, Mendel Bejlisz bűnösségéről. Szinte többet érveltek azzal, hogy az egész világ és így az orosz és a nemzetközi sajtó is mind a zsidók kezében van, s hogy a századvég közép-európai vérvádesetei mind bizonyított zsidó rituális gyilkosságok voltak, mint amennyit a tárgyalás tárgyát képező konkrét bűncselekményről szóltak.232 Ami a sajtót illeti, roppant figyelemreméltó a vérvádmesét hirdető, manifeszt módon antiszemita orosz sajtó viszonya az ügyhöz és vizsgálatához. A Bejlisz-ügy kapcsán már jócskán a tárgyalás előtt elégedetlen hangok hallatszottak a szélsőjobboldali sajtóban. Az 1911 tavaszán fellángolt vérvádhisztériát kora őszre, télre felváltotta a hatóságokkal és vizsgálattal szembeni egyöntetű elégedetlenség hangja. A legjelentősebb feketeszázas orgánumban, a Novoje Vrémjában már szeptember közepén arról írt a lap kijevi tudósítója, hogy “az Andrej Juscsinszkij megölése ügyével valami felfoghatatlan történik (tvoritszja sto-to neposztizsimoe)”, mivel – így a szerző – a hatóságok nem akarnak pogromot. Épp a pogromtól való félelem ösztönzi a hatóságokat arra, hogy a zsidók nyilvánvaló bűnösségét feltárják, a felelősöket megbüntessék233. Számunkra a cikkben a (sokak által már a korszakban szintén feketeszázasnak tartott) hatóságok elleni feketeszázas elégedetlenség nyilvánvaló motívuma a fontos és hiteles. Az erélytelen hatóságok figyelmét a cikkíró felhívta arra, hogy hiteles tanúk szerint a Juscsinszkijgyerek megöletése idejében “érkezett Kijevbe a zsidó világban híres két csodarabbi Ausztriából”. Ugyanez a lap két hónap múlva már nem a hatóságok zsidópártoló, bűnös erélytelenségét ostorozta, s nem is adott híreket újabb – a vádat erősítő – fejleményekről, „megbízható tanúkról”. Míg a Bejlisz-ügyről szóló tudósítások a tavaszi számokban még az első oldalakon szerepeltek, addig az év végére azok a lap hátsóbb oldalaira szorultak. A politikai és jogi érvelést felváltotta a nyilvánvaló és nyilvánosan felvállalt irracionális 231Dubnov. 1923. II. 42.p. 232Delo Bejlisza. III. 3-58.pp. 233 K delu Juscsinszkago. Novoe Vremja, 1911. 09. 20.
80
DOI: 10.14750/ME.2013.012
diskurzus. A lap legfrekventáltabban foglalkoztatott vérvád-szakírója, akinek írásai végigkísérik a Novoje Vrémja 1911-es számait, 1911. december 1.-én a Véres macesz című cikkében már úgy fogalmazott, hogy „nem az a lényeg, hogy a nép hisz-e ebben a legendában, hanem az (...), hogy a zsidók úgy viselkednek, hogy a nép hinni akar benne.234” Három nappal később ugyanott már egyértelműen kijelentik, hogy „az orosz nép hisz a legendában.235” A kijelentés egyértelműsíti, hogy maga a vád legenda, igaz legenda, amelyben – a szerző szerint – hisz a nép. Mint látni fogjuk, ez a feltételezett hit nem lett, mert nem lehetett perdöntő. Az orosz nép hitéhez és lelkéhez, lelkiismeretéhez appellált a „másik Oroszország”. A liberális Récs' című lap hozta le 1911. november 30-án azt a felhívást, mely a zsidók elleni vérvád kapcsán szólt az orosz társadalomhoz. A jeles értelmiségiek által közzétett felhívás az igazságosságot és az észt állította szembe a fanatizmussal, a hazugsággal, a bűnnel és a szégyennel: „Az igazságosság, az ész és az emberszeretet nevében felemeljük szavunkat a fanatizmus és a hazugság új kitörése ellen. (...) Féljetek az elkövetkező hazugságoktól! Ne higgyetek a sötét hazugságnak, melyhez már oly sokszor tapadt vér, mely egyeseket megölt, másokat bűnnel és szégyennel borított el!236” A vád képviselőinek erőfeszítéseit csak részben értékelték az esküdtbíróság tagjai. Ítéletükben közvetve úgy nyilatkoztak, hogy Andrej Juscsinszkij igenis rituális gyilkosság áldozata lett, méghozzá zsidó tulajdonú területen, ám a bűntényt nem Mendel Bejlisz követte el.237 Az ítéletet az orosz zsidók hatalmas megkönnyebbüléssel vették tudomásul, s a liberális sajtóval együtt ünnepeltek. A szélsőjobboldal vereségként és zsidó machinációként fogta fel a tárgyalás eredményét. A hagyomány szerint az egyszerű, ám tisztességes orosz parasztok józanul elutasították, meghiúsították a feketeszázas propaganda legnagyobb zsidóellenes kísérletét. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy ezek az egyszerű parasztok és városi polgárok nem a rituális gyilkosság vádját utasították el, hanem kizárólag Mendel Bejlisz bűnösségét nem találták bizonyítottnak a konkrét - szerintük egyébként rituális - ügyben. Épp ezért nehezen nevezhető a kijevi tárgyalás a ráció és a felvilágosodás diadalának a középkori előítéletek felett. 1913 október 28.-án tehát az istenített orosz néppel azonosított egyszerű esküdtek nem a babona, az antiszemita propaganda felett mondtak ítéletet, épp ellenkezőleg. A védelem tudós szakértőinek tudományos szempontból feltétlenül meggyőző érvelése ellenére is tovább hittek a rituális gyilkosság gyakorlatában, a zsidók gonoszságában. Napokon keresztül bizonygatták ezek a tudósok, hogy micsoda alaptalan vád, racionálisan képtelenség a vérvád. Nehéz utólag ítélni, de a konkrét per szempontjából ez haszontalan volt, zsákutcába vezetett. A Bejlisz-ügy tárgyalásán éppúgy nem sikerült a – tegyük fel, tényleg az orosz népet reprezentáló – esküdteket meggyőzni a zsidó rituális gyilkosság 234Sztolüpin, A.: Krovavaja maca. Novoe Vremja, 1911. 12. 1. 235 Evrei i ubijsztvo Juscsinszkago. Novoe Vremja, 1911. 12. 4. 236K ruszszkomu obscsesztvu. Po povodu krovavogo naveta protiv evreev. Recs’, 1911. 11. 30. 237Lindemann. 1991. 190.p.
81
DOI: 10.14750/ME.2013.012
vádjának abszurditásáról, mint ahogy ez Josephus Flavius óta megszokottá vált. Azért nem lehetett itt sem racionálisan cáfolni a vádat, az általános vérvádat, mivel a vádnak a legkevesebb köze sincs a rációhoz. Judaisták, teológusok, orientalisták, antropológusok és folytathatnánk a sort, cáfolhatták 1913-ban, mint a megelőző majd' kétezer évben a zsidó vérvádat. A Bejlisz-ügy tehát nem irtotta ki az orosz emberek tudatából a vérvádat, ennek ellenkezője lett volna csodálatra méltó. Egy hónappal az ítélet után egy közeli faluban történt gyermekgyilkosság kapcsán vetődött fel a vérvád ismét. A vizsgálatot hamar lezárták, annak ellenére, hogy Scseglovitov miniszter külön kiküldött egy ügyészt a helyszínre annak megvizsgálására, hogy vajon tényleg zsidó-e az áldozat és nem lehet-e, hogy az állítólagos áldozat rokonai egy orosz kisfiút öltek meg rituális célból. Az ügyet a szélsőjobboldali sajtó természetesen azonnal felkapta.238 Vérvádügyet Oroszországban a kijevi tárgyalást követően már csak egyet tárgyaltak. Az ügy, melyet a megfordított vérvádakról szóló fejezetben később részletesen ismertetek, egy évvel a Bejlisz-ügy előtt kezdődött, s tárgyalására egy hónappal később került sor, mint a kijevi perre. Ennek ellenére a Bejlisz-ügyet nevezhetjük az utolsó oroszországi nagy vérvádügynek. Vannak feljegyzések a vérvádról a Szovjetunió területén Türkmenisztánból, Grúziából, Dagesztánból és Üzbegisztánból a forradalmat követő évtizedekből, ám vérvádesetről nem beszélhetünk 1913-at követően.239
238Tager. 1933. 279-286.pp. 239Encyclopedia Judaica. vol. 4. 1131.p.; Kratkaja Evrejszkaja Énciklopedija. T. IV. Jeruszalim, 1988. 588-589.pp.
82
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Újkori csehországi vérvádak Hogy a zsidó emancipáció előrehaladása, az állami „zsidópolitika" és a vérvádesetek kitöréseinek gyakorisága között nem feltétlen az összefüggés, már Oroszország példáján jeleztük. A 19. század végén Közép-Kelet-Európában több vérvádperre került sor, mint a megelőző évszázadokban, amikor a zsidóságot korlátozó törvények és megkülönböztetés sújtottak. A modern történettudomány a modernizáció és polgárosodás kifejezéseket használja kulcsszavakként az 1867-et követő korszak közép-kelet-európai fejlődésének leírásakor. A történettudomány korrekt módon, bár számomra egyoldalúan, kissé leegyszerűsítve, e két alapmozgás kontextusában vizsgálja az utólag aranykornak tűnő korszak zsidótörténetét is. A leghíresebb csehországi vérvádügyet, az 1899-es polnait megelőzően - mint említettem több vérvádhiszériát is vizsgáltak, illetve kényszerűen kezeltekk a csehországi hatóságok a kilencvenes években. 1893-ban, gyors egymásutánban három vérvádhisztéria is kipattant Csehországban. Március elején Kolínban tűnt el egy cselédlány, akinek gazdája zsidó volt. Egy hónap elteltével találták meg a vízbefúlt lányt az Elba folyóban. A közvélemény azt tartotta az esetről, hogy a szerencsétlenül járt leányt "lesaktolták". A vádat helyi orvosok is megerősítették.240 A rituális gyilkosság hírén felbuzdult lakosságot - melyet az ifjú-cseh "Polabán" című lap is kondicionált - a hadseregnek kellett a zsidóellenes zavargások befejezésére bírni. Április 15-én a város polgármesterének - magasabb nyomásra proklamációban kellett cáfolnia a rituális gyilkosságról elterjedt rémhíreket. Ugyanígy tett Thun helytartó is. A polgármester cáfolatából az is kiderült, hogy a szerencsétlenül járt leány bizonyítottan nem gyilkosság áldozata lett.241 A következő vérvádhiszéria helyszíne Česká Třebova városa volt. Itt Moric Moller boltost vádolta meg rituális célú vérvétellel saját szolgálója. Elbeszélése szerint gazdája egy éjszaka egy hosszú tűvel kezét és lábát megszúrta, azzal a céllal, hogy vérét vegye. Az adott vád - nem véletlenül – kísértetiesen megegyezik a vilnai esettel. A česká třebovai eset vége az lett, hogy a szolgálót három hónapos börtönbüntetésre ítélték, rémhírterjesztésért.242 1893 júniusában, Holešovban két parasztnő vádolta meg David Tendlert és két ismeretlen társát azzal, hogy ellenük rituális gyilkosság kísérletét hajtották végre. Ebben az esetben is a rágalmazókat ítélte el a bíróság, 13 és 15 hónapos börtönbüntetésre.243
240Érdekes ebből a szempontból a Masaryk az antiszemitizmusról címû könyv magyar verziójának szerkesztői előszava: "Ezt a vérszomjas mesét pedig elsősorban intelligens emberek terjesztették, helybéli orvosok. Érdekes általában az intelligencia szerepe a vérvád-babona terjesztése körül. Mindig intelligens emberek vezetnek a vérvád heccekben.” Masaryk 1935. 43.p. 241Strack 1908. 222.p.; Herben 1931. 251.p.; Krejčová 1992. 22.p. Hillel Kieval szerint az áldozat nagy valószínűséggel öngyilkos lett. Kieval, Hillel: Death ant the Nation. 80-81. 242Strack 1908. 222.p.; Herben 1931. 251.p.; Krejčová 1992. 22.p. 243Strack 1908. 223-224.pp.; Herben 1931. 251.p.; Krejčová 1992. 22.p.
83
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Még 1892 decemberében, Mladá Boleslavban jelzett a helyi hatóság olyan zsidóellenes megmozdulásokat, amelyekez összekötött a jelentés a szomszédos Nové Benátkyból kiindult vérvádhisztériával, amelynek az alapja ott is egy helyi szolgálólány, bizonyos Josefa Urbanová eltűnése volt.244 1893 augusztusában a prágai Nové Zajmy újság szerkesztője, a polnai vérvádperben is felbukkanó Jaromir Husek közölt cikket "Sakter" címmel, melyben leírt egy Chocenben állítólagosan megtörtént esetet. Eszerint a choceni sakter, bizonyos Hermann Löwy két aranyért rábírt egy helyi parasztot arra, hogy a véréből vehessen, természetesen rituális célokra. Josef Horky, a paraszt, akivel saját állítása szerint ez megesett, zavaros agyú, gyakran hallucináló személynek bizonyult a vizsgálat során. Az eset azzal végződött, hogy Husek szerkesztőt kétheti elzárásra ítélték, két nap böjttel súlyosbítva.245 1898 márciusában Řychnov nad Kněžnou-ban zajlott vérvádügy a bíróságon. Itt is a helyi zsidókat vádolták rituális gyilkosság kísérletével. Ebben az esetben is a vádat terjesztőket, a rágalmazókat ítélte el a bíróság.246 A fenti áttekintésből is látszik, mennyire élő volt a vérvád hagyománya a 19. század végének Csehországában. Ugyanakkor a polnai ügytől eltekintve vérvádesetté, valódi, formalizált üggyé nem lett egyik említtt vérvádhisztéria sem. 1899-ben viszont klasszikus, formalizált vérvádügy pattant ki Polnán.
244
Kieval, Hillel: Death and the Nation. 83-84. 245Strack 1908. 224.p.; Herben 1931. 251.p.; Krejčová 1992. 22-23.pp. 246Krejčová 1992. 23.p.
84
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Polna 1899 Hogy a fenti esetekkel szemben a polnai vérvád mégis részévé vált a cseh és zsidó történeti köztudatnak, annak köszönhető, hogy a később a független és demokratikus Csehszlovák Köztársaság első, legendás köztársasági elnökének választott Tomáš Garrigue Masaryk következetesen kiállt a cseh és osztrák közvélemény előtt a vádlott, Leopold Hilsner védelmében. Brosúráiban, épp Strack klasszikus művére hivatkozva, elutasította a zsidók elleni vérvádat és konkrétan cáfolta az adott, rituális gyilkosság vádját.247 Az ő bátor, bár végső soron eredménytelen kiállása vonult be inkább a történelembe, mintsem az a tény, hogy a polnai az egyetlen olyan újkori vérvád, amely a megvádolt zsidó jogerős elítélésével végződött. Az eset 1899 április 29.-én kezdődött, amikor is eltűnt Anežka Hrůzova 19-éves varrólány, aki egy közeli faluból Polna városába járt nap mint nap dolgozni. A lány eltűnését anyja nem jelentette azonnal. Ez a körülmény annyiban érdekes, hogy a kutna-horai perben Auředníček védőügyvéd, a legelső hivatalos gyanúra hivatkozva, azt sejtette, hogy Anezka Hruzovát a vele közismerten rossz, ellenséges viszonyban álló bátyja ölte meg, a családi örökség kiadása miatt. Ez a gyanú az ügy szempontjából kulcsszerephez jutó Klenovec csendőrörmesterben is felmerült eleinte. A környéken közismert volt, hogy állandóak voltak a családi veszekedések és ezért kerestette Klenovec csendőr a holttest megtalálása előtt a lányt a rokonainál.248 Gyökeres fordulatot a holttest feltalálásának pillanatában kapott az ügy. A zsidó Leopold Hilsner számára végzetes fordulat megértéséhez tudni kell, hogy a leányt április 1-én, a Húsvétot megelőző Nagyszombaton Jézus megfeszítésének másnapján találták meg. Ez a körülmény hallatlanul fontos. A kilencvenes évek csehországi vérvádügyei is jelzik, hogy a rituális gyilkosság vádja mennyire élő volt a korszakban, mondhatni: benne volt a levegőben. Eltűnt egy lány, akit meggyilkolva, nyakán egy szörnyű sebbel találnak meg, közvetlenül Nagypéntek után - amikor az egész keresztény világ Jézusnak a zsidók által való megöletésére emlékezik. Ezek olyan körülmények, amelyek között természetesnek kell tartanunk a rituális gyilkosság ösztönös megfogalmazódását. A húsvéti ünnepkör és a leány eltűnésének híre felzaklatta a helybélieket. Nagyszombaton több mint százan fésülték át a közeli Březina-erdőt. Ez a tömeg ösztönösen a zsidó rituális gyilkosságra gondolt ilyen körülmények között, amikor előkerült Anežka Hrůzova teteme.
247Masaryk 1935.; Herben 1931. 248Přelíčení s Hilsnerem před porotou v Kutné Hoře pro vraždu v Polné. Doslovny otisk stenografickych protokolů. Praha, 1899. 102.p.(A továbbiakban: Přelíčení s Hilsnerem. 1899.); Cerny 1987. 12.p.; E kézirat lezárása után került a kezembe a Hilsner-ügy legújabb monografikus feldolgozása. Jiří Kovtun: Tajuplná vražda. Praha, 1994. A költőtörténész Kovtun könyve Cerny nyomán fedezi fel újra a Hilsner-ügyet a cseh közönség számára. Terjedelmes, 574 oldalas mûve Cernynél jóval szélesebb forrásbázis alapján meséli újra a rejtélyes (tajuplná) gyilkossági ügyet, tárja fel a "nagy összeesküvés" szálait. Hogy a valódi gyilkos az áldozat bátyja lehetett, arra Bohumil Hrabal írásai mellett a Květy, 1968. május 4-i száma is írt. Az újság szerint Hruzová bátyja 1961-ben, halála előtt, 93 évesen megvallotta, hogy ő ölte meg tetsvérét. Iggers, Wiloma Abeles (ed.): The Jews of Bohemia and Moravia: A Historical Reader. Wayne State University Press, Detroit, 1992. 303.
85
DOI: 10.14750/ME.2013.012
A bírósági tárgyalás során - természetesen - nem a vád megfogalmazásának körülményeit vizsgálták, így arról kevés konkrétumot mondhatunk. Azért a peranyagból erre vonatkozóan is kihámozhatunk érintőleges adalékokat. Egy iskolás gyerek fedezte fel a holttestet, akinek kiáltására a keresésben részvevő tömeg azonnal a holttest köré sereglett. Itt több mint száz emberről van szó, iskolás gyerekek és felnőttek vegyesen. Ahogy megfordítják a holttestet és előtűnik a lány nyakán látható szörnyű, vágott seb, megfogalmazódik a rituális gyilkosság vádja. "Lesaktolták!" - ez volt a közvélemény egybehangzó ítélete.249 Az eset a zsidóhúsvétot közvetlen követő és a keresztény húsvétot közvetlenül megelőző időszakban esett. Ilyenkor pedig, ahogy azt a folklórból is tudhatták a polnaiak, gyakran megesik, hogy zsidók keresztény szüzeket ölnek meg és vérüket veszik titokzatos rítusaikhoz. Az újságot is olvasó, műveltebb emberek még azt is tudhatták, hogy a megelőző két évtizedben több ilyen eset történt az Osztrák-Magyar Monarchiában, így Csehországban is. A tömeg, amint láthattuk, ösztönösen is ítélkezett az ügyben, ám a holttest megtalálása napján a feltételezett rituális gyilkosságnak még nem volt konkrét gyanúsítottja. Ez csak két nap múlva, a húsvéti körmenetkor kerül. A húsvéti körmenet - a karnevál - kiváló környezetül szolgált a konkrét vád megfogalmazásához. A Húsvét és a frissen kapott mártír tisztelete közvetlenül is egybekapcsolódott. Mielőtt a körmenet végighaladt volna a városon, Anežka Hrůzova holttestét kísérte a tömeg a Brezina-erdőből a halottasházba. Csak ezt követően kezdődött a körmenet, ahol nagyjából ugyanaz a tömeg vett részt, mint amelyik a halottasházig kísérte a "mártír" holttestét. Ekkor fogalmazódott meg ebben a tömegben a vád Leopold Hilsner ellen. Sem az említett Klenovec csendőrőrmester, sem a nyomozás nem tudta feltárni, hogy ki dobta be először a köztudatba Hilsner nevét. Az biztos, hogy ekkor kezdett elterjedni Polnán és környékén, "hogy Leopold Hilsner a vádlott ennek az aljas gyilkosságnak az elkövetésében."250 A húsvéti, vérváddal erősített "karnevált" hagyományos módon zárta a polnai nép: kisebb fajta pogromot rendezett a zsidónegyedben. Ennek a híresztelésnek az alapján, már a körmenet napjának délelőttjén házkutatást tartott Klenovec őrmester August Sedlák városi tanácstag segítségével Leopold Hilsnerék lakásán. A házkutatást megismétlik, majd Klenovec letartóztatta Hilsnert. Erre nem volt felhatalmazása a vizsgálatot vezető dr. Reichenbach császári és királyi törvényszéki tanácsostól, járásbírótól. Ez is jelzi eltökéltségüket és Hilsner bűnösségébe vetett abszolút hitüket. A házkutatást és a letartóztatást Reichenbach utólag jóváhagyta, ahogy mondta: a közvélemény nyomására.251 Ebből az epizódból is látható, hogy az ügy legelején összemosódott a formális - Reichenbach vezette - és az informális - eleinte Sedlák tanácsos és Klenovec csendőrőrmester által vezetett - vizsgálat. Ezt a jogi hibát a közvélemény jóváhagyta. Klenovec őrmester, aki az eset legelején családi konfliktust gyanított a gyilkosság mögött, igen hamar magáévá tette a rituális gyilkosság vádját. Olyannyira, hogy a nyomozás során
249Cerny 1987. 12-13.pp. 250Přelíčení s Hilsnerem. 1899. 23.p.; Cerny 1987. 17.p. 251Cerny 1987. 24-25.pp.
86
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Hilsner kését sakterkésként azonosította.252 Nyilvánvalóan a körmenetet követően minden egyes feltárt momentum a vérvádat erősítette Klenovec tudatában. Hitt benne, ahogy hitte ugyanezt társa, Sedlák városi tanácsos is. Ebbéli hitük pedig korábbi eredetű, mintsem a helyszínre érkeztek volna a prágai antiszemita újságírók és egyéb politikai agitátorok. Hitük és ítéletük a város közvéleményének hite és ítélete volt. Miért volt egyértelmű a közvélemény, a csendőr és a városi tanács tagja számára Hilsner bűnössége? Az adott hangulatban az vitathatatlannak tűnt, hogy Anežka Hrůzova rituális gyilkosság áldozata lett. Polnán és környékén a legvalószínűbb elkövetőnek Leopold Hilsner tűnt. A helyi közvélemény jól ismerte ezt a 23 esztendős, a városi társadalom perifériáján tengődő alakot. Állandó munkahely nélküli csavargó volt Hilsner, aki hasonszőrű cimboráival együtt a kisváros közismert figurája volt. Hilsner szegény anyjával és szellemi fogyatékos öccsével együtt a zsidó iskola alagsorában lakott egy szobában, a hitközség páriájaként. Hilsner zsidóként és marginális figuraként ideális elkövetőnek tűnt. A nyomozati jegyzőkönyv is - Klenovec csendőrőrmester után - megállapította Hilsner gyanús viselkedését a gyilkosságot követően, mely gyanút egyértelműen erősített közismert múltja és életmódja.253 Az áldozat anyja a bíróság előtt Hilsnert vádolta a tett elkövetésével. Arra a kérdésre, hogy honnan ered gyanúja, úgy felelt, hogy ő is csak hallotta a vádat. "Csakugyan, maga azt hallotta, hogy Hilsner csinálta. Ki mondta ezt magának? Én azt nem tudom megmondani ki volt az. Mit mondtak magának? Mondták, hogy más azt nem tehette."254 Sedlák városi tanácsos vallomása szerint már a körmenetet megelőzően, a holttest feltalálásának estéjén is felmerült Hilsner neve, mint gyanúsítotté. "Azután miért lett gyanús Hilsner? Nem tudom megmondani. Szombat este a téren voltam és ott mondták, 'Higgyétek el, hogy senki más nem tehette, csak Hilsner'."255 A. Sedlák városi tanácsnok együtt vett részt Klenovec őrmesterrel a körmeneten, s vallomása alapján ismert, hogy ekkor már tudott a Hilsner elleni vádról. Együtt vetik magukat a nyomozásba, abba a nyomozásba, amelyben természetesen csakis informálisan vettek részt. Párhuzamos vizsgálatról beszélhetünk az ügy kapcsán. Idővel "intézményesült" a párhuzamos vizsgálat a polnai városházán. Abban az intézményben, amely a leginkább érzékeny a helyi közhangulatra, közvéleményre. Az ún. jogi bizottságnak Sedlák tanácsos mellett tagja volt Klenovec őrmester és egy Prágából érkezett, fiatal ügyvéd, dr. Karel Baxa, aki a polnai vérvád idején kezdte a Cseh Radikális Pártban karrierjét.256 Baxa Marie Hruzovának, az áldozat anyjának lett jogi képviselője. Mint a jogi bizottság legaktívabb tagja állandó, informális összeköttetésben állt az ügyben nyomozó rendőrökkel. Egy helyi kocsma szolgált a rendszeres találkozások és 252Přelíčení s Hilsnerem. 1899. 106.p. 253Přelíčení s Hilsnerem. 1899. 47.p.; Cerny 1987. 18.p. 254Přelíčení s Hilsnerem. 1899. 96.p. 255Přelíčení s Hilsnerem. 1899. 113.p. 256Přelíčení s Hilsnerem. 1899. 114-115.pp.; Cerny 1987. 32.p.
87
DOI: 10.14750/ME.2013.012
információcserék helyszínéül a jogi bizottság és a Prágából érkezett nyomozók között. Az informális, ún. jogi bizottság szabályosnak tűnő vizsgálatot vezetett: a kihallgatásokról jegyzőkönyvet vettek fel, tanúkat hallgattak ki, stb. Legfőbb tevékenységük a Hilsnerre terhelő tanúvallomások rendszerezése, a tanúk memóriájának "élesítése" volt. Ezért célzatos, a szuggerált válaszokat magukban foglaló kérdésekkel bombázták mindazokat, akik "ügyfeleik" lettek.257 A spontán módon megfogalmazott vérvádat Klenovec és Sedlák, valamint Baxa tevékenységén túl tovább táplálta az április 6.-án felvett boncolási jegyzőkönyv. A bírósági tárgyalás egyik legjelentősebb kérdésének alapjául szolgált ez a talányos jegyzőkönyv, amely megállapította, hogy a holttest megtalálási helyén fellelt vér mennyisége jóval kevesebb volt, mint az elvárható lett volna. Ez a megállapítás a nyomozást végzőket nem arra ösztökélte, hogy azt vizsgálják: honnan cipelték a hullát az erdőbe - ami eléggé logikus lett volna -, hanem azt, hogy vajon mi lett a hiányzó vérrel. Erre a helyi közvélemény már kész válasszal rendelkezett. "Lesaktolták" a szerencsétlenül járt lányt, s a hiányzó vér az, amit rituális célokra használtak a zsidók. A szakértők szerint három és fél liter vér tűnt el nyomtalanul.258 Érdekes módon, a bírósági tárgyalás utolsó napjáig nem hangzottak el a "rituális gyilkosság", a "vérvád" szavak, ám a legtöbb időt annak a kérdésnek tisztázásával töltötte az elnök és az államügyész, valamint dr. Baxa magánvádló, hogy mi is történhetett - nem pedig, hogy mi történt! - a hiányzó vérrel. Az említett jegyzőkönyvből eléggé képszerűnek, rekonstruálhatónak tűnhetett a feltételezett gyilkosság. A seb nagyságából és alakjából arra következtettek a szakértők, hogy a leány fejét a földhöz nyomva vágták el a torkát. Az orvosok által is sugallt kép egyértelműen a zsidó rituális gyilkosság képe.259 Eszerint a feltételezett gyilkosságot úgy hajtották végre, hogy a leányt élve elvéreztették.260 Magyarán: lesaktolták. Ha viszont így történt a gyilkosság, akkor nem lehetett Hilsner az egyedüli tettes, hisz a lány meglehetősen erős fizikumú volt ahhoz, hogy a feltételezett testhelyzetben egyvalaki végezhetett volna vele. Az orvosszakértők, akik számára evidens volt, hogy a lányt azon a helyen ölték meg, ahol megtalálták, s épp a fent említett módon, úgy nyilatkoztak, hogy Hilsner nem követhette el egymaga a gyilkosságot.261 Ugyanerre a következtetésre jutottak mások is, tekintettel arra közismert tényre, hogy a rituális gyilkossághoz legalább három zsidó férfi közreműködése szükséges. Szükség volt tehát két másik zsidóra. A közvélemény számára nem kínálkozott Hilsnerhez hasonló, helybéli bűntárs. Ez nem okozott fennakadást, mert többen látni véltek a gyilkosság napján, Hilsner társaságában
257Cerny 1987. 32.p. 258Přelíčení s Hilsnerem. 1899. 315.p. 259Přelíčení s Hilsnerem. 1899. 294-317.pp. 260Přelíčení s Hilsnerem. 1899. 399.p. 261Přelíčení s Hilsnerem. 1899. 302.p.
88
DOI: 10.14750/ME.2013.012
galíciai (!) zsidókat.262 Az, hogy a feltételezett bűntársaknak galíciaiaknak kellett lenniük - a közvélekedés szerint - ,szintén a folklór kategóriájába tartozott.263 Az egyik tanú, aki látni vélte az egyik galíciai zsidót, a bíróság elnökének "szelíden erőszakos" segítségével leírta legjellegzetesebb vonásait: Ez egy ápolatlan, negyven év körüli, sánta, nagykabátos, fekete szakállú, nagyszemű és hosszú orrú zsidó volt.264 A bírói közreműködéssel elénk táruló személyleírás egy mesebeli zsidó képe, azé a zsidóé, akit mindenki ismert, - az örök zsidóé, Ahasvérusé. Persze, mikor máskor bukkanjon fel a keresztet cipelő Jézust a küszöbéről elkergető varga, a bolygó zsidó figurája a morva kisváros lakosainak képzeletében, ha nem húsvétkor, amikor meggyilkolva találtak egy keresztény lányt? Eszerint Anežka Hrůzova gyilkosai Leopold Hilsner, közismert, polnai marginális figura és két ismeretlen galíciai zsidó voltak. Az állítólagos galíciai zsidók a vád szerint Hilsneréknél szálltak meg, a zsidó húsvét alatt. Ezt a vádat erősítette Leopold Hilsner enyhén gyengeelméjű öccsének, Isim Hilsnernek az elszólása. Isim Hilsner cipészinasként dolgozott Frantisek Sic polnai cipészmesternél. Sic emlékezett úgy a tárgyaláson, hogy az ő vonatkozó, határozott kérdésére azt mondta, hogy az eset idején náluk "valamilyen zsidók, talán lengyel rabbi, vagy sakter, vagy az, amelyik föld körül jár", lakott.265 A fenti felsoroláshoz nem kell magyarázat, olyan egyértelmű a népmesei, folklorisztikus motívum: lengyel - galíciai - rabbi, sakter és az örök zsidó. Ugyanez a cipészmester Leopold Hilsner öccséből még azt is kiszedte, hogy a náluk megszállt zsidók egyike az eset után nagyon nyugtalannak tűnt, s azt is megtudta tőle, hogy testvére volt a tettes.266 Sic cipész mellett akadt másik tanú, aki előtt, saját bevallása szerint, elszólta magát Isim Hilsner. Frantiska Cermáková polnai lakos is úgy emlékezett a tárgyaláson, hogy Isim, mikor a szeszfőzde előtt összefutottak, közvetlenül húsvét előtt, említette neki, hogy vendégük van, egy "lengyel zsidó, aki minden évben náluk van egy éjszakára".267 Vádbeszédében Schneider-Svoboda államügyész fontosnak tartotta kitérni erre a körülményre. Arról beszélt, hogy a Hilsner-családot a polnai zsidó hitközség látta el ingyen lakással, annak fejében, hogy az átutazó zsidókat náluk szállásolják el. Épp a húsvéti ünnepek alatt volt náluk nagy sokaság - így Schneider-Svoboda.268 Ezzel az állítással, ha finoman is, de bűnpártolással gyanúsította meg a polnai zsidóságot, kollektíven. Ez a motívum arra kellett az államügyésznek, hogy teljessé tegye a rituális
262Přelíčení s Hilsnerem. 1899. 44.p.; uo. 402-403.pp. 263Erre utalhat egy adat a magyar Alföldről. Eszerint a 20. század közepén is élő hagyomány volt Karcag városában, hogy ha a gyerek rossz volt, egyebek mellett zsidóval is ijesztegették: "A gyereket még lengyel zsidóval (Elvisz és kiszíjja a véredet! - hosszú göndör hajú, pajeszos, nagyszakállú ember. 'Jön a zsidó, batyu a hátán, abba teszi a rossz gyerekeket! (...) ijesztegették." Örsi Julianna: Karcag társadalomszerkezete a 19-20. században. Agrártörténeti Tanulmányok, 16. Bp., 1990. 189.p. A tanulmányra Faragó Tamás hívta fel figyelmemet. Ezúton is köszönöm. 264Přelíčení s Hilsnerem. 1899. 368.p. 265Přelíčení s Hilsnerem. 1899. 129.p. 266Přelíčení s Hilsnerem. 1899. 130.p. 267Přelíčení s Hilsnerem. 1899. 231.p. 268Přelíčení s Hilsnerem. 1899. 378.p.
89
DOI: 10.14750/ME.2013.012
gyilkosság vádját. Nem kimondva, de nyilvánvaló a kollektív bűnösség vádja, ami nélkül nem is lehetségesek a vérvádesetek. Nemcsak a polnai zsidók kollektív bűnösségét nem mondták ki hangosan, még ha mindenki tudta azt, hanem magát a rituális gyilkosság szót sem említették, egészen addig, amíg dr. Zdenko Auředníček, Leopold Hilsner ügyvédje szóba nem hozta azt.269 Előtte Schneider-Svoboda államügyész és Karel Baxa magánvádló szemléletesen körülírták az általuk feltételezett rituális gyilkosságot, anélkül, hogy egyszer is kiejtették volna ezt a szót a szájukon. Nem általánosságban a zsidóságot vádolták a szörnyű tettel, hanem csak Hilsnert és a két ismeretken segítőjét. Ügyesen felépített vádbeszédeikben Anezka Hruzovából keresztény mártír lett. Schneider-Svoboda fontosnak tartotta megemlíteni, mennyire istenfélő volt az áldozat.270 Baxa vádbeszédében költői kérdést intézett a hallgatósághoz: "Miért ölték meg ezt a tisztességes keresztény leányt?". Nyilvánvaló, hogy a vád képviselői szerint Anezka Hruzovát mint ártatlan keresztény leányt ölték meg, ártatlansága és keresztényi mivolta okozta halálát. Kicsit később Baxa egyenesen azt állította, hogy: "Anežka Hrůzova mártír volt, a szó valódi értelmében. (...) Azért akartak megölni egy ártatlan keresztény leányt, hogy megszerezzék vérét. (...) Ki az elkövető? (...) Azok a zsidók, akik Hilsnerrel jártak Polna körül."271 Mindkét vádló Leopold Hilsner bűnösségének megállapítását és elítélését kérte az esküdtbíróságtól. A védelem képviselője a fentiekre válaszolva azt fejtegette, mennyire megalapozatlan, tudománytalan és középkorias a rituális gyilkosság vádja. E célból húsz "jólelkű tudós" levelét is felolvasta, melyben a tudósok cáfolták a zsidóellens vérvádat. Ezután maga bocsátkozott a vérvád babonájának történeti megcáfolásába, az apologetikus vérvádirodalomból jól ismert érvekkel. Beszédének több mint felét, dr. Auředníček védőügyvéd a vérvád alaptalansága tudományos, történeti bizonyításának szentelte.272 Csak ezután tért rá a konkrét esetre, a Hilsner ellen felhozott vád megcáfolására. Auředníček védő beszédére válaszolva Baxa megállapította, hogy az ügyvéd előtt senki sem említette a rituális gyilkosságot, de ha már szóba került, ő is tudományos bizonyítékokkal szolgált arra nézve, hogy igenis létezik a rituális gyilkosság gyakorlata a zsidók között. Az antijudaista, antiszemita vérvádtudomány közismert tételeit hozta fel állításának bizonyítására.273 A fenti tudományos vita zárta a tárgyalást, majd ezután az esküdtek úgy döntöttek, hogy Leopold Hilsner bűnös Anežka Hrůzova meggyilkolásában. Így ítéltek 11-1 arányban, annak ellenére, hogy jogi szempontból a vád igen gyenge lábakon állt, s egyes tanúskodások meseszerűsége nyilvánvaló volt. Ám az adott közhangulatban olyan esetet is megmagyarázott a bíróság elnöke, amely még a jogban járatlan Leopold Hilsner figyelmét is felkeltette. Az egyik tanú fél évvel a gyilkosság után emlékezett vissza arra, hogy ő 600 lépésről látta Hilsnert a tett napján a helyszínre igyekezni. Mikor Hilsner kifogásolta, hogy fél év kellett a tanú megvilágosodásához, a bíróság elnöke megvédte őt azzal, hogy ezalatt 269Přelíčení s Hilsnerem. 1899. 409.p. 270Přelíčení s Hilsnerem. 1899. 378.p. 271Přelíčení s Hilsnerem. 1899. 401-402.pp. 272Přelíčení s Hilsnerem. 1899. 409-416.pp. 273Přelíčení s Hilsnerem. 1899. 426-431.pp.
90
DOI: 10.14750/ME.2013.012
a fél év alatt zsidóknál dolgozott, s félt attól, hogy elveszíti állását.274 Az esküdtek ítélete megegyezett a közvélemény ítéletével. Ugyanez a közvélemény nem csak Leopold Hilsnert és a zsidókat mint olyanokat ítélte el, de elítélte azokat is, akik kiálltak Hilsner védelmében, akik kritikusan fogadták a zsidóellenes vérvádat. Tomáš Garrigue Masarykot is ez a sors érte. Tanítványai provokálták az egyetemen és politikai elvbarátainak többsége szakított vele a Hilsner ügyben tanúsított szerepléséért. Hilsnert először halálra ítélték, majd életfogytiglani börtönre mérsékelték a büntetést. A K.u.K. legfelsőbb bíróság megsemmisítette a kutna-horai halálos ítéletet. Elrendelték az ügy újratárgyalását a píseki bíróságon. “A píseki tárgyalás ugyanúgy zajlott, mint a kutna horai.275” Az új tárgyalásról a Čas című lap közölte a jegyzőkönyveket huszonöt folytatásban. Az új tárgyalás jószerivel helyben megerősítette a kutna-horait276. Hilsnert ismét bűnösnek találták. Csak 1918-ban szabadult amnesztiával, még az utolsó osztrák császár által. Ugyanebben az évben dr. Karel Baxa, aki országos politikai hírnévre "Hilsner segítségével" tett szert, Prága főpolgármestere lett, s az is maradt 1937-ig. Paradox módon az a Masaryk elnök iktatta be tisztségébe, akivel olyan heves küzdelmet folytatott két évtizeddel korábban. Masaryk férfias kiállását megőrizte a történeti hagyomány, ám a polnai vérvádról általában elfeledkezett. Nem illett megemlékezni a vérvádat kísérő népmozgalomról, az általános zsidóellenes karneválról, amely az esetet kísérte, lévén a cseh nép hagyományosan toleránsabb szomszédainál, a fent említett hagyomány szerint. A polnai ügy egyik hullámaként tört ki az ún. nachodi affér, amely egy új tiszaeszlári vérvádügynek indult, ám a központi államhatalom közbelépésének köszönhetően már nem fejlődhetett azzá.277 Nyilvánvaló a polnai és a ki nem bontakozhatott nachodi vérvád közötti összefüggés. Szintén a Čas számolt be egy 1900 áprilisi, képzelt “rituális gyilkosságról”. A cikk címe Rituális gyilkosság Německy Brodban volt. A cikk arról számolt be, hogy április 7-én egy németül beszélő gyanús utast szállított le a helyi csendőr a vonatról. Azért lett a zsidó utas gyanús, mert egy tizenöt éves lánnyal utazott együtt, aki sírt. Az akkori felfokozott, a vérvádra kihegyezett hangulatban már ez a körülmény is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy letartóztassák a Neumann nevű zsidó utast. A történetből nyilvánvaló, hogy a letartóztatást végrehajtó csendőr az adott közhangulat és igazságérzet végrehajtójaként lépett fel. “Villámgyorsan terjedt el a hír, hogy a letartóztatott zsidó ‘saktolni’ (zakošerovat) akarta a leányt.” A cikk szerint az afférban “oroszlánrész jutott a helyi értelmiség egy részének”278, akik felkapták és a továbbiakban szították a közérzületből fakadó hisztériát.
274Přelíčení s Hilsnerem. 1899. 62.p. 275 Kovtun: i.m. 411. 276 Čas, 1900, č. 26-64.; Kovtun: i.m. 438-451. 277Krejčová 1992. 23.p. 278 Ritualní vražda v Německom Brodě. Čas, 1900, 04. 12.; Kovtun: i.m. 360-370.
91
DOI: 10.14750/ME.2013.012
A "polnai ügy" a maga nemében klasszikusnak tekinthető. A vérvádesetek majd' minden eleme felbukkant az eljárás során. Volt meggyilkolt keresztény leány, mindehhez ott volt a húsvéti ünnepkör a háttérben, voltak elfogult, önjelölt helyi nyomozók, volt egy gyengébb elméjű zsidó testvér, aki elszólta magát, voltak utólag megvilágosodott tanúk és végül a talán legfontosabb elem, a felzaklatott, a zsidó vérvádban hinni akaró tömeg. Ez a felzaklatott tömeg, valamint a helyi "vérvádszakértő" nyomozók - Klenovec és Sedlák produkálták a vérvádesetet. A tömeg hitét és Klenovecék tevékenységét csak megerősítette és hitelesítette a prágai antiszemiták helyszínre érkezése. Ám, s ez roppant fontos, a vérvádügy már érkezésük előtt kipattant 1899 húsvétján Polnán, ahol is látták a bolygó zsidót - ahogy azt tanúk eskü alatt is vallották a tárgyaláson. Miután Hilsner ismeretlen segítőinek egyike maga Ahasvérus volt, nyilvánvalónak tűnt a polnaiak és a kutna horai esküdtek számára. Hihetetlen? Nem az. Az esküdtbíróság bizonyítottnak ítélte, hogy a bolygó zsidó 1899 húsvétján megjelent egy morvaországi kisvárosban, ahol is egy Leopold Hilsner nevű helybeli zsidó segítségével rituális gyilkosságot hajtott végre Anežka Hrůzova , Mala Vesnicébe való keresztény leányon.
92
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Vérvád az újkori Magyarországon A 18. századi magyar történelemben jóval kevesebb a vérvádeset, mint a lengyelben. Ennek egyik magyarázata a zsidók relatív hiánya lehetne Magyarországon Lengyelországhoz képest, a 18. században. A jelenség másik magyarázata az lehet, hogy a tömeges vérvádhullám a Lengyel Királyság területén egybeesett a lengyel állam végső meggyengülésének, az államiság szétolvadásának időszakával. Az abszolút állam Magyarországon, azokban az esetekben, amikor felbukkant a vérvád, igyekezett gyorsan véget vetni ennek. Magyarországon a tiszaeszlári ügyet megelőzően utoljára 1764.-ben és 1791.-ben került sor vérvádperre. A nevezetesebb, 1764-es orkutai vérvád híre az egész országban elterjedt, mivel az áldozatról készült képet, melyen kivehetőek voltak a "rituális sebek" - héber betűket mintázó vágások, melyek olvasata, a vád szerint "Unus Deus Unum Occide" kellett hogy legyen -, sokszorosították, s terjesztették az országban.279 A Mária Terézia és a Helytartótanács közbenjárására280 lezárt ügyben is találhatunk kikeresztelkedett zsidót és zsidó gyereket, akiket a vád próbált felhasználni. A vád megfogalmazása után összefogták a környék zsidóit, s mintegy fél évig igyekezett a vármegye - a Helytartótanács ellenében - rájuk bizonyítani, hogy a szerencsétlenült járt Balla Jánost ők emésztették el, mégpedig gyilkos szándékkal. Érdekes, hogy az első, aki zsidókra vallott, épp a szerencsétlenül járt kisgyermek játszótársa volt. Idővel felbukkant a fővádlott zsidó 12 éves fia is, akit a helyi földesúr megkeresztelt, s akiből a vád fő tanúja lett.281 A vádlottak tagadtak, s ezért a vármegye elrendelte a kínvallatásukat. 1765 január 25.-én hajtották végre a kikeresztelkedett zsidó fiú apján, Lefkovics Jakabon a tortúrát. Semmit sem vallott be a ráfogottakból, s három napra rá az egész napos tortúra következtében meghalt.282 Az 1765 január 25.-i dátum azért is jelentős, mert ekkor volt utoljára Magyarországon kínvallatás, legalábbis törvényesen. A többi bevádolt zsidót végül is 1765 áprilisában szabadon engedték. 1790-ben a Szabolcs-megyei Nagykállón fogalmazódott meg olyan vérvád, melyet följegyeztek. Itt egy köztiszteletben álló zsidó gazda, Fisch Jakab egyik béresének tíz esztendős fia tűnt el. Az eltűnést követően egyre több tanú akadt, akik saját szemükkel
279Kohn Sámuel: Rituális vérvád a múlt században. Magyar Zsidó Szemle, 1884. 350.p. (A továbbiakban: Kohn 1884.); Eötvös: I. 24.p.; Az orkutai eset részletes leírását ld: Austerlitz, Theodor: Die letzte Folter prozedur in der öst.-ung. Monarchie. Der "Kodesch" von Orkuta. Presov, 1933. (A továbbiakban: Austerlitz 1933.); Az orkutai vérvádról legújabban megjelent egy kis füzet, mely Austerlitz könyvének kivonatát tartalmazza szlovákul. Austerlitz, T. - Kónya, Peter: "Kodeš" z Orkučan. Súdny proces na základe falosného obvinenia z ritualnej vraždy v r. 1764. Prešov, 1993. 280Mária Terézia rendeletének latin szövegét és annak magyar fordítását közli Pollák Káim: Mária Theresia rendelete a sárosmegyei vérvád ügyében. Magyar Zsidó Szemle, 1896. 79-80.pp. A rendelet kelte 1765 április 17. 281Austerlitz 1933: 13-14.pp.: Eötvös: I. 27.p. 282Eötvös: I. 24-32.pp. Austerlitz 1933: 37.p.
93
DOI: 10.14750/ME.2013.012
látták, miszerint a fiú apjának gazdája és hitsorsosai elemésztették a gyermeket. Az esetnek híre terjedt az egész megyében. A hivatalos vizsgálat során nem kevesebb, mint 17 tanú vallott a megvádolt zsidókra. Népmesei fordulat gyanánt, aznap, mikor a táblabírák megtárgyalták volna az ügyet, megkerült az eltűnt gyerek, aki, saját bevallása szerint, az apai verések elől szökött meg otthonról. A bírák ezek után a zsidók ellen hamisan tanúskodókat ítélték el, mi több egy körlevelet bocsátottak ki a vármegye területére a vérvád hamisságáról, terjesztőinek bűnösségéről. A fenti rendelkezés betartatására a szolgabírákat utasították.283 1791-ben, Szilágy vármegyében történt a péri, vagy másképpen tasnádi vérvádeset. Itt egy 13 éves, a helyi, zsidó kocsmában szolgált fiú járt szerencsétlenül télen. Bár nem erőszakos halált halt, a közelben lakó alispán - a mendemondák alapján - megkezdte a vizsgálatot, méghozzá rituális gyilkosság ügyében. A tanúk megfélemlítésén túl veretésükre is sor került, hogy az ügy a kívánt mederben haladjon, hisz csak a vádlottak kínzása volt tiltva, nem a tanúké. A szokásos módon a szerencsétlenül járt fiú zsidó gazdájának nem egészen ötéves gyermeke is a vád tanújává vált a feltűnően elfogult vizsgálat során. A vármegyei ítélőszék ezek alapján, első fokon bűnösnek találta a bevádolt zsidókat "közmegegyezésből esett, ártatlan vérnek kegyetlenül és istentelenül való kiontásában", s halálra ítélte őket. 284 Az elítélteket csak a fellebbezés után mentették fel, mikor az ügy elkerült az elfogult vármegyétől a kormányszék elé. A péri-tasnádi vérvádügyet követő és a tiszaeszlárit megelőző majd' egy évszázadból csak egy ilyen pert ismerek. Erre 1825-ben került sor Erdélyben, a Felső-Torda-megyei Dédán, ahol is görög-katolikus román paraszti környezetben fogalmazódott meg a vád. A vérvádból ügy és per lett. A per ítéletét Lővy Ferenc közölte 1914-ben.285 A dédai vérvádesetben is felbukkannak az analóg esetekből ismert figurák. Az eltűnt gyermek ötéves nővére úgy vallott, hogy az áldozatot "egy nagyszakállú zsidó vitte el"286. A feltételezett nagyszakállú zsidó elkövetőre is rátaláltak a helyi tanító és metsző, Hersch Ábrahám személyében, kinek tanítványából, a kiskamasz Joszip Simonból a vármegyei nyomozók ígéretekkel és fenyegetésekkel a mesterét terhelő vallomást csikartak ki. A vallomástétel körülményeit a helyi román pap vallomásából derítette ki a bíróság. Végül is a vádlott metsző-tanítót felmentették, ám a serdülő tanítványát, ki hamis tanúskodásban találtatott bűnösnek, a bíróság, nevelő célzattal félévi fogságra és 50 vesszőre ítélte. A dédai és a többi 18-19 századi magyarországi vérvádeset fontossága számomra abban rejlik, hogy a tiszaeszlári esetben a vád képviselői gondosan tanulmányozták ezt az esetet, s gyakran - önkéntelenül is - utánozták azt.
283Friedlieber Ignácz: Rituális vérvád a múlt században. Magyar Zsidó Szemle, 1886. 432.p. Friedlieber közli az eredeti megyei forrás korabeli mutatóját is. 284Eötvös: I. 50.p. 192 Lővy Ferenc: Erdélyi vérvád 1825-ben. Magyar Zsidó Szemle, 1914. 209-215.pp. A továbbiakban. Lővy. 1914. 286Lővy. 1914. 210.p.
94
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Tiszaeszlár. 1882287 Az oroszországi Bejlisz-ügy mellett talán a világ legnevezetesebb vérvádesete volt a tiszaeszlári vérvád. Hasonlóan a kijevi perhez, a Nyíregyházán tárgyalt tiszaeszlári vérvádpert is végig figyelemmel kísérte a világsajtó. A magyarországi politikai antiszemitizmus történetének mindmáig standard jellegű összefoglaló feldolgozása kiemelten tárgyalja a tiszaeszlári vérvádat. Ez természetes, hisz a tiszaeszlári vérvád körüli küzdelmek egyik következménye lett az Antiszemita Párt megalakulása és a politikai antiszemitizmus programszerű megjelenése a magyar politikai életben, a magyar parlamentben. Idézett szerzőnk tehát kritikátlanul átvette a tiszaeszlári per egyik ügyvédje, Eötvös Károly által keltett hagyományt, amely szerint az adott eset kizárólag a születő antiszemita politikai mozgalom vezetői kártékony tevékenységének az eredménye. Eötvös ekképp írta le a vád tiszaeszlári keletkezését: "Ez napon (április 1.-én) tűnt el a cselédlányka. Eltűnéséből került ki a vérvád. Nem azon a napon alakult meg a vérvád, hanem sokkal később. Előbb a sajtó cikkei, azután országgyűlési beszédek s gyűlölködő felekezeti izgatások alakították meg. Híre lassanként eljutott az eszlári nép fülébe is. Gyönge lelkek ott is akadtak, amelyekben meggyökeresedett a vérvád babonája. Nyomban visszaemlékeztek a szegény leányka eltűnésére, a zsidók húsvétjára s az idegen metszők ottlétére. "288 Eötvös egyértelműen a nagypolitika antiszemita szereplőinek tudja be a vérvád tiszaeszlári megjelenését. A kortárs elfogultsága érthető, maga is politikus volt, tehát nincs mit csodálkozni azon, ha a történteket az adott politikai harcok közegében helyezte el, így értelmezte azokat.289 Ezt, a természetes racionalizálási igényen túl magyarázta az is, hogy a tiszaeszlári vérvádeset azon pontján, amikor a memoáríró Eötvös bekapcsolódott, valóban nyilvánvaló volt az antiszemita politikusok érdekeltsége és jelenléte az ügyben. Ám azt, hogy akár Istóczy Győző, akár a Tiszaeszláron honos Ónody Géza tudatosan előkészítették volna az ügyet, még Kubinszky Judit sem állíthatta. Ennek ellenére egy titokzatos idegen tevékenységét feltételezi az események mögött, aki irányította az 287 Kövér György műve után az eszlári vérvádügyről igen nagy merészség írni. Az alábbiakban korabeli kompendiumokból szemezem ki azokat a motívumokat, amelyek az „ügy” formalizálódásáról, a játékszervezésről szólnak. Ezt a nem kevés bátorságot igénylő ügymenetet azért tartom – e dolgozat munkahelyi vitáján alaposan indokolt tanácsok ellenére – elkerülhetetlennek, mert vizsgálatom középpontjában éppen az a kérdés állt, hogy miként lesz ügy (ha tetszik: történelem) egy történelem-előtti előítéletből. E kérdés megválaszolásához pedig periratok, pertudósítások szolgáltak lehetséges forrásaimul. Kövér György lenyűgöző monográfiája előtt is tudtam, hogy a Tutajosok c. film szövegkönyvéül szolgáló, az egykori sajtótudósításokból (Egyenlőség) összeállított kompiláció Tiszaeszlár, és az eszlári ügy monografikus rekonstrukciójához elégtelen. Ugyanakkor az ott szereplő tanúbizonyságok mégis őszinték. Mivel felvállalt célom változatlanul az, hogy a hiteles periratok, pertudósítások alapján egyfajta, az előítéletek működésére vonatkozó algoritmusra leljek, minden őszinte tisztelet mellett megőrzöm ebben a verzióban a Tutajosok-at. 288Eötvös. 1968. I. 65-66.pp. 289"Én a védelemben pártállásomnál fogva a közönség vélekedésében a függetlenségi pártot képviseltem." Eötvös. 1968. I. 382.p.
95
DOI: 10.14750/ME.2013.012
eseményeket a kezdeti időkben.290 A fentiek alapján kétségtelennek tűnik szerzőnk sugallata, mely szerint igenis a színre lépni vágyó antiszemita politikusok sötét machinációja lehetett az egész tiszaeszlári vérvádügy. Már utaltam rá, hogy összeesküvés-elméletek felállítása nemcsak az antiszemita, anticionista irodalom sajátja az. Az összeesküvés típusú összefüggések feltárásának igénye legalább ilyen erős az antiszemitizmus történetével foglalkozó politikatörténész kutatókban is. Ennek oka abban keresendő, hogy ez utóbbi irodalom képviselői annak a jóindulatú irodalmi hagyománynak a jelenkori folytatói, akik Josephus Flavius óta rendszeresen cáfolják az antijudaista, antiszemita szerzők vádjait. Ebben az évszázados dialógusban, egyáltalán nem meglepő módon, az argumentációs technikák átkerülhettek egyik táborból a másikba. Ahogy más vérvádeseteknél, úgy a tiszaeszlári esetében sem találom megalapozottnak ilyen típusú, direkt politikatörténeti összefüggések felállítását. A nyilvánvaló összefüggések és megegyezések nem feltétlenül tudatosságra, előre megtervezettségre vezethetők vissza. Nem a vérvádak (és majd lejjebb a pogromok) politikatörténeti összefüggéseinek feltárása, esetleges cáfolása a munkám felvállalt célja, hanem működésének (működésüknek), természetének(természetüknek) leírása. Szerencsére a tiszaeszlári esetben is elégséges forrás áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy meghatározhassuk az adott eset általános és különös mozzanatait. Elsősorban itt is a per jegyzőkönyvei és a tudósítások - a korabeli sajtó alapján - voltak segítségemre.291 Hagyományosan Eötvös Károly védőügyvéd memoárjai alapján szokták rekonstruálni az eseményeket.292 Sajátos szempontjaim alapján haszonnal forgattam az ügy, a zsidókkal szemben végtelenül elfogult vizsgálóbírója memoárjait is.293 Krúdy Gyulának a harmincas évek elején készült dokumentumregénye több nagyon érdekes és hitelesnek tűnő adalékot tartalmaz az ügyre vonatkozólag, főképp családi forrásból.294 A tiszaeszlári vérvádügy kezdete egybeesett a zsidó húsvéttal. 1882 április 1.-én eltűnt egy 14 éves kislány, aki cselédként szolgált. A zsidó húsvét és a helyi hitközség metszőválasztása miatt idegen zsidók bukkantak fel a faluban, akik a helyiekkel együtt a falu zsidó imaházában gyűltek össze. A váratlanul nagyszámú, idegen zsidók felbukkanása a faluban és a kis cselédlány eltűnése olyan egybeesés, amiért, mint láthattuk, a középkorban szinte azonnal zsidók tucatjait égették meg máglyán. A témával foglalkozók - az egyedüli Bary kivételével - igyekeztek kideríteni, hogy ki is adta az egyszerű tiszaeszlári parasztok szájába a vérvádat. Titokzatos idegent, megfontolt szándékú politikai agitátort kerestek, ám nem találtak. Idegennel vagy inkább a nélkül, két nap múlva már faluszerte beszélték, hogy a kis Solymosi Esztert bizonyosan a zsidók emésztették el. Erre elegendő indoknak tűnt a zsidó húsvét és az idegen zsidók - köztük a titokzatos és félelmetes sakterek - felbukkanása. Eszter édesanyja április 4.-én jelentette be 290Kubinszky. 1976. 89-90.pp. 291Az Egyetértés címû lap alapján: Elek Judit - Sükösd Mihály: Tutajosok. A tiszaeszlári per dokumentumai. Budapest, 1990. (A továbbiakban: Tutajosok. 1990.) 292Eötvös. 1968. v. ö.: Kubinszky. 1976. 88-104.pp. Hegedûs Sándor: A tiszaeszlári vérvád. Budapest., 1966. Ez utóbbi mû nem egyébb, mint Eötvös mûvének tömör összefoglalása.; Handler. 1980. 293Bary. 1944. 294Krúdy. 1975.
96
DOI: 10.14750/ME.2013.012
a járási szolgabírónál a gyermek eltűnését, és ekkor már a zsidókat vádolta. "Azt felelte, hogy az ő véleménye szerint a zsidók emésztették el, s azért szeretné, ha a hatóság a zsidó imaházat megvizsgálná - így vélekedik a falu is."295 Eötvös fenti szavai magukban cáfolják abbéli tételét, hogy a vérvádat a május 20.-át követő fővárosi sajtókampány és parlamenti interpellációk hullámai keltették Tiszaeszlárott. Solymosiné bejelentésének fontos mozzanata a falu közvéleményére az utalás. A vérvád természetrajzát ismerve teljesen hitelesnek tűnik, hogy az eltűnt lány anyja valóban az egész falu véleményét fejezte ki. A szolgabíró a Solymosiné vádját nem vette komolyan és ekkor csakis a leány országos körözéséről intézkedett. A faluban azonban erősödött a szóbeszéd, s a gyermeke eltűnése feletti kétségbeeséstől és a falubeliek elbeszélésétől hajtva, május 4.-én az anya ismét megjelent a szolgabírónál, s ezúttal határozottan megvádolta a tiszaeszlári zsidókat. Ennek az újabb vádnak lett következménye az, hogy Bary József, pályakezdő, ambiciózus aljegyzőt kinevezték az ügy vizsgálóbírójául. Május 19.-én kezdte meg munkáját Tiszaeszláron. A következő napon került először elébe Scharf Móric, Scharf József 13 éves fia. A Scharf család központi szerepet játszott a falu közvéleménye szerint Solymosi Eszter eltűnésében. A templomszolgánál vendégeskedtek a metszőválasztásra érkezett idegen zsidók. Scharf József templomszolga négyéves kisfia szájába a falusiak olyan mondatokat adtak, amelyek egyértelműen rituális gyilkosságra utaltak. A kis Samut a szomszédasszonyok és kamaszlányaik mindenféle édességgel igyekeztek Solymosi Eszter eltűnése után arra rábírni, hogy elszólja magát a rituális gyilkosságról. A tiszaeszlári nők ebbéli igyekezete mögött felesleges volna a fővárosi antiszemiták mesterkedését gyanítani. Izgatott kíváncsiságuk az adott helyzetben teljesen természetes volt. Volt egy szerencsétlen eset, amit nem tudtak teljesen megmagyarázni, és volt egy látensen mindig is meglévő, hirtelen felerősödött folklorisztikus elem - a vérvádra vonatkozó előítélet. Ez a folklorisztikus előítélet annyira közismert volt, hogy Scharf József zsidó templomszolga, amikor április 3-án296 találkozott a lányát kereső Solymosinéval, e szavakkal igyekezett őt nyugtatgatni: "Ne búsuljon szomszédasszony, megkerül a lánya, csak valahova elkódorgott. Történt ilyen eset Hajdúnánáson is, ott is elveszett egy gyerek, már a zsidókra kezdték ráfogni, hogy ők emésztették el, de azután csak hazajött a gyerek, valahol a zsombékok közt aludt hosszú ideig."297 Scharf József zsidó templomszolga tudatába ugyanúgy nem a budapesti antiszemita politikusok, antiszemita lapok írták bele a vérvádat, ahogy a falusiakéba sem. Scharf joggal feltételezte az általa jól ismert falubelijeiről, hogy ilyen esetben automatikusan eszükbe juthat a rituális gyilkosság vádja. Szerencsétlen elszólásával csak erősíthette a gyanút, de a gyanú semmiképp sem ez által fogalmazódott meg. Solymosiné április 4.-i bejelentése is azt bizonyítja, hogy a leány eltűnését követően, szinte azonnal felvetődött a vérvád. Ám ekkor ez még csak eléggé homályos feltételezés formájában létezett. A falusiak vérvádja konkrét, formális váddá egy hónap múlva vált. Május 4.-én
295Eötvös. 1968. I. 77.p. Az időpontot pontosítja Kövér György: A tiszaeszlári dráma. 340-352. 297Eötvös. 1968. I. 77.p.; Barynál a mondat némiképp másképp hangzik: "Nem kell azon búsulni, nem vész az el! Nánáson volt ilyen történet gyermekkoromban, azt is (!) a zsidókra fogták, még a kemencében is keresték, meg is lelték utoljára a réten" Bary. 1944. 46.p.; Tutajosok. 1990. 44-46.pp. 296
97
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Solymosiné már egészen határozottan állította a zsidók elleni vádat – amit, ha homályosan, de egy hónappal azelőtt is megfogalmazott. Ez az egy hónap a legfontosabb az ügyből, számunkra. Sajnos a nyomozás és a bírósági vizsgálat se kutatta, hogy vajon mi is történt ez alatt az egy hónap alatt Tiszaeszláron, mitől lett ilyen határozott a vád. Erre csak elejtett utalásokból következtethetünk. A fentiek alapján elvethetjük a fővárosi politikai ágensek provokációjának lehetőségét. Ezt, mind oly sok vérvádesetben, a feltételezett politikai ágensek és a helyi közösség tagjai közötti kulturális szakadék, az általuk használt különböző "nyelvek" amúgy is lehetetlenné tették volna. Ha volt olyan személy, aki tudatosságot vitt a spontán módon keletkezett vérvádba, az csakis a helyszínen lehetett. Eötvös a vérvád rendezőjének nevezi ezt a személyt, s a községi bíró, Farkas Gábor személyében vélte őt megtalálni.298 "A vérvád későbbi körülményes megalakulására ő többet tett, mint rajta kívül mindazok, akik vele együtt közreműködtek."299 Bary vizsgálóbíró szerint egyszerűen nem tett mást, mint "ami hivatali tisztségéből folyó kötelessége volt."300 Farkas Gábort Eötvös és Bary vizsgálóbíró egyaránt elemi iskolát végzett, írni-olvasni jól tudó, eszes gazdaként jellemezte. A vérvád első hivatalosnak tűnő megfogalmazódása, az ügy formalizálása hozzá, az ő hivatalához fűződik, őnála járt először, április 3.-án Solymosi Eszter anyja a lánya eltűnésének ügyében. Aznap este jelentette ki nála Solymosiné, hogy szeretné, ha a községi bíró "a zsidótemplomot megmotoztatná..."301 Erre válaszul Farkas Gábor kifejtette Solymosinénak, hogy ő mint falusi bíró nem tarthat házkutatást a zsidó templomban. Ha bejelenti az esetet a járási főszolgabírónak, akkor az felhatalmazhatja őt a zsidó templom "megmotoztatására." Tehát Farkas Gábor volt az a személy, aki rábírta Solymosinét, hogy bejelentést tegyen a tiszaeszlári zsidók ellen.302 Ezt az április 3.-i esti párbeszédet fordulópontként tekinthetjük az egész ügyben. Ez döntötte el, hogy az 1882 tavaszán Tiszaeszláron felbukkant vérvád kilépjen az előítélet, a falusi asszonyok pletykájának, hiedelmének szintjéről, hogy ügy váljék belőle. Farkas szerepe, a periratok és a két nagy ellenfél memoárjai alapján jelentéktelennek tűnhet. Eötvös ugyan elismeri, hogy nélküle valószínűleg nem lett volna ügy, ám ennél többet nem foglalkozott személyével és tevékenységével. Igaz, mire Eötvös bekapcsolódott az ügybe, az már rég a Farkas Gáborénál jóval komolyabb dimenziókba került. Ám hogy oda került, ahhoz kellett Farkas Gábor tevékenysége, ami mára részleteiben ismert. Solymosi Jánosné május 4.-i határozott feljelentését Eötvös az antiszemita politika machinációjának tudja be. Szerintem inkább a községi bírót kell Solymosiné viselkedésének határozottá válása mögött sejtenünk. Ő erősíthette meg „előítéletében" és valószínűleg ő tisztázta le, öntötte formába Solymosiné vádját, Ónodyval együtt. Ám még egyszer: nem ő találta ki. Ahogy ily módon megerősítette az addig csak suttogva létező vádat, a felbolydult faluban hirtelen olyan felnőtt tanúk is kerültek, akik tisztán emlékeztek arra, ahogy hallották a 298
Kövértől tudhatjuk, hogy Farkas ugyan kulcsszerepet játszott az emlékek aktivizálásában, az ügy formalizálásában, de némileg leegyszerűsítés kizárólag az őszerepére szűkíteni a játékszervezést. Kövér György: A tiszaeszlár dráma. 397. 299Eötvös. 1968. I. 80.p. 300Bary. 1944. 48.p. 301Bary. 1944. 48.p. 302Bary. 1944. 48-49.pp.
98
DOI: 10.14750/ME.2013.012
szerencsétlen Solymosi Eszter segítségért kiáltozását, sírását a zsinagógából, az eltűnése napján.303 Az Eötvös-i narratívát, mely jóval a fent jelzett kulcsfontosságú eseményeket követően (re-) konstruálódott, alaposan finomítja Kövér György hatalmas Tiszaeszlár monográfiájának második, dokumentarista pszichothriller elemeket is ötvöző része. Kövér nem szűkíti az ügy kevésbé, és azt is csak utólag dokumentált dramaturgiai fordulatát Farkas tevékenységéhez. Kövér meggyőzően érzékelteti, hogy egy Ónodyt és Farkast is magában foglaló informális csoport végezhette az ügy formalizálását, a „játékszervezést”. A lány eltűnése, és az ügy kirobbanása közti „hiányzó hónap” elején, húsvétkor a helyi presbitériumi ülésen (Ónody a főgondnok!) résztvevők közt voltak mindketten, ahogy aktívan közreműködtek azután a helyi informális nyomozásban.304 Bary József megjelenése betetézte a Farkas Gábor által az ügyben elindított fordulatot. Bary a nyomozás első pillanatától kezdve őszintén keresi a bizonyítékokat a bűnös zsidók ellen. Ebben az Ónody Géza köré szerveződött, környékbeli vármegyei tisztviselők segítették. Ez a vármegyei társaság egy több-kevesebb rendszerességgel összeülő, informális bizottsággá állt össze, melynek, mások mellett Bary vizsgálóbíró, Ónody és a tiszaeszlári bíró, Farkas Gábor is tagjai voltak. A bizottság társadalmi összetétele is figyelemreméltó. Találunk benne országgyűlési képviselőt, jogászt, vármegyei dzsentrihivatalnokot, csendőrt és parasztot.305 A bizottság legnagyobb eredménye Scharf Móric vallomásra bírása volt. Több mint gyanús körülmények között sikerült Barynak és segítőinek május 20.-áról 21.-ére virradó éjszaka a tiszaeszlári és az ott átutazó zsidókra nézve terhelő vallomás megtételére bírni a kamasz fiút. A sorsdöntő, éjszakai vallomástételkor az informális vérvádbizottság több tagja is jelen volt. Ez az inkább ijesztegetéssel, semmint fizikai erőszakkal kicsikart vallomás, melyet egyébként megelőzött egy teljesen eltérő tartalmú is, lett a vád legfőbb alapja. Ettől az éjszakától kezdve a tárgyalás végéig Scharf Móricot elszigetelték családjától és minden zsidótól. A vármegye különböző tisztviselői azon voltak, hogy a gyereket teljesen átneveljék. A zsidó vallásról, hagyományokról való leszoktatásba a zsidóság meggyűlöltetése is beletartozott. A szüleitől elszakított kamasz fiút egy esztendő alatt még olyanokra is sikerült megtanítani, hogy a rituális gyilkosság - általa a tárgyaláson egyébként több ízben is szakszerűen leírt módú - gyakorlata a zsidó vallási törvényekben eredezik. Mindezt a tudást keresztény papoktól szerezte, s a tárgyaláson végig azonosult vele.306 Az állítólagos bűntettet olyan pontosan, olyan szakszerűen és egyben képszerűen írta le, mint aki behatóan tanulmányozta a rituális gyilkosságokat ábrázoló középkori metszeteket. Scharf Móric fogvatartói gondosan felkészítették Nyíregyházán a vármegyeházán a fiatalt gyereket a nagy szerepre, a főtárgyaláson való, szüleire és volt hitsorsosaira nézve terhelő vallomás megtételére. Ekkor már nem annyira fenyegették Móricot, mint inkább tanítgatták, okítgatták, azzal az ígérettel, hogy a tárgyalás után a vármegye majd 303Tutajosok. 1990. 256.p. A Kövér által hiányzó hónapnak nevezett időben zajlott le a tanúk önkéntes megvilágosodása. Kövér György: A tiszaeszlári dráma. 357-366. 304 i.m. 364-367. Kövér ugyanakkor arra hívja fel a figyelmet másutt, hogy a tiszaeszlári játékszervezésben Frakas és Ónody mellett Gunya Sándor jegyző is részt vett, akinek a szerepét eddig alábecsülték. 305Handler 1980. 75.p. 306Tutajosok. 1990. 64-65.pp.; Eötvös. 1968. I. 92-127.pp.; II. 246-250.pp.
99
DOI: 10.14750/ME.2013.012
gondoskodni fog a jövőjéről. Szemmel látható módon egy év alatt teljesen átnevelték a gyereket, annyira, hogy szüleit és zsidóságát több ízben fennhangon megtagadta a tárgyalás során. A gyerek átnevelésének alapja egy olyan házi oktatás volt, amely teljes mértékben különbözött Móric korábbi tanulási tapasztalataitól. A pert megelőzően mindössze írni-olvasni tanult a zsinagógai iskolában, majd apja gyorsan kivette onnan. Ehhez képest elkerült egy Tiszaeszlárról nézve metropolisnak tűnő városba, Nyíregyházára, ahol egy új világ tárult ki előtte. A századforduló klasszikus zsidó öngyűlölete lehetett Móric viselkedése mögött. Az isten háta mögötti, sáros kisfalu vallásos zsidó családjában élő kamasz fiúnak nagy élmény lehetett megtapasztalni egy teljesen más világot. Ez a tapasztalat, még ha időleges önfeladással is járt, minden valószínűség szerint igen kellemes lehetett számára. Egy új világot, egy új kultúrát sajátíthatott el, s eközben ebből az új kultúrából megtanulta a rituális gyilkosságokat is. A vidéki, szegény vallásos zsidók igen szigorú és nem túl fényes életét cserélhette fel hirtelen egy tisztább, világosabb, gazdagabb életre. Csábító ajánlat egy kamaszgyerek számára. A csere ára "csupán" az önfeladás, szüleinek megtagadása volt, ami a perben koronatanúvá tette őt. A szigorú zsidó vallási szokások, a végtelenül szegény falusi templomszolga családjának a gettójából kiszabaduló zsidó kamaszgyerek számára egyszerre kinyílt a világ. Ebben a korszakban zsidók százezrei tagadták meg őseik szokásait, választottak új identitást, a régi megtagadásával. Scharf Móric csak szélsőségesen magas árat fizetett ugyanezért. Így lehetett a tárgyalás hosszú hetei során a vád mindvégig kitartó koronatanúja. Apja és hitsorsosai elítélésének lehetősége egy percig sem ingatta meg, ahogy a nyílt és burkolt szülői érzelmi ráhatás is lepergett a gyerekről. A hitét megtagadó zsidógyerek, mint a vád legfőbb tanúja, nem újdonság a vérvádesetek történetében. Ugyanúgy közismert motívum ezekből az esetekből a serdületlen kisgyermek "elszólása" is. Móric 4 éves kisöccse, Samu is szüleire terhelő módon nyilatkozott a szomszéd lányoknak. A lányok azon szándéka, hogy a kis Samut magukhoz édesgessék, és vallomásra bírják, megint csak azt sejteti, hogy a falusiak ismerték a folklórból a kis zsidó gyerek figuráját, aki elszólja magát a rituális bűntett után.307 A tiszaeszlári ügyben nyomozó Bary József komolyan tanulmányozta az utolsó magyarországi vérvádper iratait, a péri-tasnádiét, amelyekben szintén szerepelt egy Scharf Samuhoz hasonló zsidó kisgyerek, akinek elszólása kulcsfontosságú bizonyítéka lett a vádnak. Bary a péri-tasnádi esetet teljesen hitelesen bizonyított zsidó rituális gyilkosságnak tartotta. Nem zárható ki, hogy a tiszaeszláriak, avagy csak Farkas Gábor hallottak valamit a 18. század végén esett történetről.308 De ha nem is hallottak a konkrét történetről, a rituális gyilkosság vádját mindannyian ismerték és azt is pontosan tudták, hogy is működik az. Az tudható, hogy „a nép ajkán terjesztett ’hittől’ a ’művelt emberek’ egy része kezdettől sem maradt mentes.”309 Ezzel a tudással tudták a falubeli lányok, asszonyok, hogy a kis 4 éves Samut kell szólásra bírni. Samu elszólása elegendő volt a falusiak gyanújához, de nem lehetett elegendő jogi alapja egy nagyszabású bűnpernek. Ezért a helyszínre érkező Bary és a körülötte gyorsan létrejövő informális vizsgálóbizottság szinte azonnal Samu kamasz bátyjától próbálta a 307Eötvös. 1968. I. 83-91.pp.; Bary. 1944. 51-53.pp.; 94-96.pp. 308Ónody Géza ezeket az eseteket ismerte. Ónody Géza: Tiszaeszlár a múltban és a jelenben. Budapest, 1883. 309
Kövér György: A tiszaeszlári dráma. 364.
100
DOI: 10.14750/ME.2013.012
jogilag már inkább értelmezhető vallomást kicsikarni. Amint ezt láttuk, ez egy napjába sem tellt a vizsgálóbíró csapatának. A Scharf-gyerek vallomása után a még nem antiszemita sajtó nagy része is hitelt adott a vérvádnak. A vizsgálóbíró hatalmas erővel igyekezett tárgyi bizonyítékokat szerezni és beismerő vallomásokat kicsikarni arra a bűncselekményre vonatkozólag, amelynek állítólagos áldozata elő sem került. Tudniillik Tiszaeszláron sem volt áldozat. Csak felttelezett bűncselekmény volt, amelynek feltételezett tetteseit a föld alól is előkerítette Bary, ám az áldozat hullája, amely végérvényesen és megcáfolhatatlanul bizonyította a zsidók rituális kegyetlenségét, nem került elő. De ilyen körülmények sosem zavarták a vérvádban makacsul hívő nyomozókat. Baryt még az sem tudta kizökkenteni, hogy június 18.-án tutajosok egy női hullát találtak a Tiszán, akinek ruhájában többen Solymosi Eszter utoljára viselt ruháját vélték felismerni, s kezében annak a festéknek a nyomait találták, amiért gazdasszonya a boltba küldte eltűnése napján. Bary újabb tanúkat hozott a holttesthez, akik a boncolóorvossal egybehangzóan azt állították, hogy a holttest Eszterénél idősebb nőé kellett hogy legyen. Az ügy tehát folytatódhatott a Bary által megszabott módon. Mi több, azt is sikerült nagy igyekezetében kiderítenie, hogy a holttestet maguk a tutajosok csempészték a Tiszába, méghozzá - micsoda fordulat - zsidók megbízatásából. Így viszont már ismét minden érthetővé vált a vérvádhívők számára. A tutajosokból is sikerült, némi erőszakkal, a megfelelő vallomást kiszedni. Eszerint a zsidók azért csempészték az ismeretlen - Bary szerint zsidó - nő hulláját a Tiszába, hogy mentesítsék magukat a tiszaeszlári rituális gyilkosság vádja alól. Ekkor már igen komoly erők álltak Bary mögött, s a vármegye tisztségviselői között is sokan támogatták küzdelmében. Parlamenti interpellációk, sajtókampány gondoskodott arról, hogy az ügy országosan is napirenden maradjon. Megjelent a népszerű vérvádirodalom, s az egész országban izgatott hangulat uralkodott. A jelentősebb lapok a legjobb újságíróikat küldték a helyszínre, hogy a per kimeneteléről tudósítanak. Az ügy ekkori állásánál kérték fel másodjára az országosan ismert ügyvédpolitikust, Eötvös Károlyt a védelem megszervezésére. Ő először visszautasította az ügyben való szereplést, ám amikor az ekkora politikai hullámokat vetett, elvállalta az ügyet. Kezdettől fogva nem jogi, hanem politikai kérdésnek tekintette az egészet. Egy évig tartott, mire az ügy a nyíregyházi bíróságon tárgyalásra került. Szokatlan volt ez a több mint egy hónapig elhúzódó tárgyalás. Rögtön a per legelején a közvádló, Szeyffert Ede főügyész-helyettes leszögezte, hogy hivatalból képviseli a vádat, ám egy pillanatig sem hisz a rituális gyilkosság vádjában. Vádbeszédében ugyan kérte a valódi bűnösök elítélését, ám ugyanakkor nyilvánvaló módon gúny tárgyává tette Bary vizsgálóbíró elfogult nyomozását. Szeyffert vádbeszédéből azt hallhatta ki a bíróság és a közönség, hogy az egész ügy alapja "közbeszéd tárgyát képező babona."310 Szeyffert ezért és a későbbi viselkedéséért is a jelenlévő antiszemiták állandó támadásainak céltáblája volt. Ennek ellenére a végtárgyaláson vádbeszédét a következő szavakkal zárta: "Én a vádlottakat bűntelennek tartom, azt indítványozom, hogy a vád s következményei alól fölmentessenek."311 Ám ez utóbbi mondat elhangzásáig az érdekelt felek hosszasan vitatták a rituális gyilkosság gyakorlatának meglétét a zsidóknál. Teológiai, biológiai és egyéb tudományos szempontok alapján csaptak össze az érdekelt szakértők. Egy levél 310Tutajosk. 1990. 15-23.pp. 311id.: Kubinszky. 1976. 103.p.
101
DOI: 10.14750/ME.2013.012
erejéig maga August Rohling, prágai professzor, a kor legnevesebb antiszemita vérvádszakértője is bekapcsolódott az ügybe. Ez a mozzanat - az évezredes tudományos vita megjelenése - is ismert más vérvádperekből. Felbukkantak hajdanvolt vérvádesetek leírásai úgy a vád, mint a védelem oldalán, ki-ki a maga módján interpretálta azokat. Itt is két kérdés körül folyt a bírósági vizsgálat: általában a zsidó rituális gyilkosság gyakorlatáról, vagy ennek a vádnak az általános cáfolatáról és a konkrét bűncselekményről. Ez utóbbi diskurzus annak ellenére folyhatott több mint egy hónapig, hogy nem volt áldozat. A vád teljes egészében Scharf Móric vallomására épült, a többi, főképp tiszaeszlári terhelő tanú vallomása ezt csak kiegészítette. A drámai mozzanatokkal teli tárgyalás a hatalmas közönség számára egyfajta cirkuszi és színházi látványosság is volt. Volt benne lélektani, családi dráma és szellemi gladiátorok összecsapása. Az előadás nézői nemcsak Magyarországról kerültek ki. Több neves külföldi vérvádszakértő is a helyszínen figyelte a per alakulását. Többek között az orosz Golicün herceg is Nyíregyházán tartózkodott a per folyamán.312 Számára minden valószínűség szerint csalódás volt a vád összeomlása és a vádlottak felmentése. A vádlottak bűnösségét nem találta bizonyítottnak a bíróság, ami itt sem azonos az ártatlanság kimondásával. Az ítéletet követően antiszemita zavargások zajlottak le országszerte, s rövid ideig felívelni látszott a tiszaeszlári vérvád során szerveződött Antiszemita Párt, ám ez az antiszemita politikai konjunktúra nem tartott sokáig Magyarországon. A tiszaeszlári vérvádügy során, amint az történni szokott, az emberek egyszeriben hasonló esetekre kezdtek emlékezni, több helyen friss zsidó rituális gyilkosságok gyanúját jelentették. Ezek között volt hagyományos vérvád éppúgy, mint zsidók által elkövetett élve befalazás.313 Ezek a járványszerűen felbukkanó analóg vádak is a vérvád folklorisztikus jellegét hangsúlyozzák. Bár például egyes lapok kifejezetten kérték olvasóikat ezeknek az eseteknek a bejelentésére, maguk a bejelentések, a vádak az esetek többségében nem sugalmazottak, hanem valódiak voltak. A tiszaeszlári vérvádat kísérő sajtókampány mindenesetre aktivizálta a vérvádra való visszaemlékezéseket, ahogy a zsidóellenes ú.n. kravallokat, és népizgatottságnak nevezett tömeges zavargásokat. Ezeket a zavargásokat sem tekinthetjük politikailag szervezetteknek, a központból az ország perifériái felé egyfajta gyors lefolyású járványként terjedtek ezek a „népizgatottságok”.314
312Golicün herceg Ljutosztanszkij nyomán írt egy könyvet a zsidók rituális gyilkosságairól, amely három évvel a tiszaeszlári eset előtt jelent meg. kn. Golicün, N. N.: Upotrebljajut li evrei hrisztianszkuju krov'? Varsava, 1879. 313Tutajosok. 1990. 23.p.; 240-241.pp. 314
Kövér György: A tiszaeszlári drama. 599-655.
102
DOI: 10.14750/ME.2013.012
A vérvád felbukkanásai Magyarországon a tiszaeszlári esetet követő időkben Strack könyve nyomán az Encyclopedia Judaica vonatkozó térképe jelöl egy vérvádesetet a múlt századból, a tolna-megyei Nagyszokolból.315 Az állítólagos történtekről Strack is a Budapesten megjelenő Magyar Hírlap alapján értesült. E tudósítás szerint Nagy-Szokol községből 1891 júniusában egy Fejes Eszter nevű 14-15 éves cselédlány eltűnt. "A leány egy odavaló zsidó embernél, Grünfeld Jónásnál szolgált majd egy esztendőig, s amikor egy nap hirtelen eltűnt, akadtak emberek, akik azzal vádolták Grünfeldet, hogy a leányt ő mészárolta le. (...) a nép mind hangosabban követelte Grünfeld letartóztatását, már tanúk is akadtak, akik készek voltak megesküdni, hogy ők látták, mikor a zsidó vérét vette Fejes Esztinek."316 A cikk tanúsága szerint Grünfeldet rendőri felügyelet alá helyezték, ami adott esetben az ő védelmét is szolgálhatta. Az írás apropójául az szolgált, hogy a halottnak hitt leányt egy falubélije felismerte Budapesten. A szerző szerint a leány beszámolt neki szökése okairól és körülményeiről. Eszerint Eszter összeveszett szüleivel, akik rendszeresen elvették kis fizetését. A beszámoló szerint végül egy idegen úr beszélte rá a távozásra, arra, hogy szökjék meg zsidó gazdájától, "hogy nehogy úgy járjon, mint Solymosi Eszti Tiszaeszlárott." Meg kell jegyezzem, hogy a történtekről - arról a vérvádesetről, melyet a tiszaeszlárihoz hasonló jel jelöl az Encyclopedia Judaica vonatkozó térképén - a két korabeli tolnai megyei napilap egyike sem számolt be. Volt-e vérvád Nagy-Szokolon 1891-ben? Minden valószínűség szerint igen, ahogy volt vérvád szinte mindenütt, ám vérvádesetről nem beszélhetünk. Az eset tanulsága az a népi hiedelem, az az automatizmus, ahogy rögtön rituális gyilkosságra gyanakszanak egyesek, amikor eltűnik egy kamaszlány. Hogy ez az automatizmus olyan magától értetődő legyen, kellett az is, hogy ebben az időben a magyar sajtó is részletesen beszámoljon az épp akkor zajló korfui vérvádról317. A vérvád, a zsidó rituális gyilkosság témája ezáltal hangsúlyozottan benne volt a kor köztudatában, a kortalanul meglévő, látens hiedelmen felül. Van a Magyar Hírlap beszámolójának egy olyan mozzanata, amely vérvádmodellünk szempontjából különösen érdekes. Ez pedig az idegen úr fellépése. Talán nem állunk messze a valóságtól, ha ebben a titokzatos, hangsúlyozottan idegen és úri emberben egy lehetséges játékszervezőt feltételezünk, akinek egyéb okok miatt nem sikerült magának az aktuális játéknak a megszervezése. Ehhez annyit tehetünk hozzá, hogy ez az eset a tiszaeszlári nagy per utáni évtizedben történt, amikor igen csekély esélye volt egy vérvád bíróság elé vitelének a liberális Magyarországon. A vérvád, mint hiedelem nem tűnt el Magyarországon a tiszaeszlári per után sem. Ennek az ellenkezője lett volna csodálatraméltó. Változatlanul élő hagyomány maradt a századfordulón is. E korban több helyen is dokumentálták a zsidók rituális gyilkosságairól
315Strack: 215.p.; Encyclopedia Judaica: 1125-1126.pp. 316Magyar Hírlap, 1892. január 7. 317 Ahogy beszámolt arról részletesen a német sajtó is. Hartston,Barnett: Sensationalizing the Jewish Question. 166174.
103
DOI: 10.14750/ME.2013.012
szóló hiedelem meglétét Magyarországon.318 Említettük a Kiskunfélegyházán 1893-ban elterjedt rémhíreket, s a Nagy-Szokolban történteket. 1901 augusztusában a nyugatmagyarországi, vasmegyei Németújváron két, 11 és 12 éves cselédlány állította, hogy a helyi zsinagóga mellett gyermeksírást hallottak, s látták, mikor a zsidók egy lányt vittek a templomukba, aki onnan már nem jött ki. Mindezek előtt egy kilenc éves leány tűnt el a környéken. A kislány eltűnésének híre és a kamaszlányok fantáziája kellett a vérvád megfogalmazásához, ami a helyi kocsma közvetítésével terjedni kezdett a vidéken. Mielőtt komolyabbra fordult volna az ügy, az elveszettnek hitt kislány megkerült.319 A már idézett Félegyházi Hírlap című vidéki lap 1901 június 2.-án közölt egy nagyon tanulságos kis cikket "Vérvád" címmel. A helyi, aktuális zsidóellenes hangulaton túlmenően a vérvád mint hiedelem túlélésének és a manifeszt vádak elszaporodásának okaira is igen érdekes adalékokról számol be. "Most az ország több helyén zsidó templomot építenek és ezen imaházakhoz - a néphit szerint - keresztény vér kell. Kiskunfélegyházán, Kisteleken, Majsán és több szomszédos községben (de az országos napilapok szerint az ország több vidékén is) a nép valósággal fanatizálva van és szentül hiszi, hogy a keresztény gyermekekre vadászatot tartanak és szedik őket s viszik legyilkolni."320 Ebben a hangulatban, a cikk szerint, több támadás, inzultus érte a zsidókat, s a piaci pletykának minősített vád igen veszedelmesnek tűnt a helyi rendőrség számára. Olyannyira, hogy a helyi rendőrkapitány a sajtó útján igyekezett a rémhíreket cáfolni: "Tekintetes Szerkesztő Úr! Köztudomás szerint városunk bel és külterületén a köznép között azon hír van elterjedve, hogy a zsidók keresztény gyerekeket fogdosnak. A köznyugalom helyreállítása érdekében ezen hírt rendőrhatóságilag alaptalannak, piaczi mendemondának nyilvánítom. Kérem soraim becses lapjában közzé tenni. Kiskunfélegyháza, 1901. július 27. tisztelettel: Hegedős Imre helyettes rendőrkapitány"321 A fenti közlemény hallatlanul fontos momentumot tartalmaz. Nevezetesen arról, hogy a néphit szerint a zsidó templom építéséhez vér kell. Itt nem is a konkrét hiedelem a fontos, azt feljegyezték másutt is322, hanem ami mögötte van. Azt állítottam, hogy a vérvád mint előítélet időtlen és helyhez nehezen köthető jelenség. Ám annak már konkrét történeti oka kell legyen, hogy bizonyos korban a feljegyzett vérvádak és a vérvádesetek száma hirtelen megszaporodik. Így a századfordulón Németországban és az Osztrák-Magyar
318
Ezeket legújabban, formalizált vérvádesetek nélkül, ám vérvádas kirekesztő erőszakba csapó hisztériákkal adja Nemes, Robert: Hungary’s Antisemitic Provinces. v.ö. Sándor Tamás: „Zsidókravall” Budapesten – az 1883-as antiszemita jellegű zavargássorozat a korabeli sajtó tükrében. Magyar Könyvszemle, 2009. 1. 66-81. 319Rácskay Jenő: Egy ismeretlen vérvád. Németújvár, 1901. Vasi Szemle, 1994. 1. 99-102.pp. v.ö. Csekő Ernő: A kísértő múlt. 320Félegyházi Hírlap, 1901. június 2. 321Félegyházi Hírlap, 1901. jálius 27. 322Dobos Ilona: Tarcal története a szóhagyományban. Bp., 1971. 46-48.pp. Dobos feljegyezte, hogy az általa vizsgált területen a rituális gyilkosság befalazássá transzformálódott. Adatközlője szerint a Miskolci Honvédkórházban, a volt zsidókórházban 21 éves lányt falaztak be az építkezéskor. uo.
104
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Monarchiában is, ahogy az Oroszországi Birodalomban már láthattuk, a megelőző időszakhoz képest nagy számú vérvádat jegyeztek fel.323 Miért, hogy ez az időtlen előítélet oly gyakran fogalmazódott meg a századfordulón Közép- és Kelet-Európában egyaránt? Megkerülhetetlen a kérdés akkor is, ha jelen tanulmányom célja magának a vérvád jelenségének elemzése, működésének leírása, tehát a nem történeti faktorok meghatározása az előítéletek mechanizmusában. Két egymást feltételező és erősítő történeti jelenség okozhatta a vérvádesetek elszaporodását. Az egyik a közép- és keleteurópai országok felemás polgárosodásában gyökerező modern faji antiszemitizmus térhódítása. Ez a jelenség nem kizárólag Európa viszonylag elmaradottabb régióira korlátozódott. A faji antiszemitizmus Franciaországból indult útjára, s ugyanez az ország produkálta a korszak legnagyobb antiszemita népmozgalmát, mely a Dreyfus-per körül kristályosodott ki. Ám a Dreyfus-perben és az azt kísérő antiszemita kampányban a vérvád már hiányzott. Helyét átvette a “modernizált vérvád”, a zsidó világösszeesküvés képlete. Természetesen az elszaporodó antiszemita irodalomban felbukkantak az állítólagos zsidó rituális gyilkosságok, egészen az 1840-es, francia érdekeltségű damaszkuszi esetig, ám konkrét vérvádügy kirobbanására konkrét gyanúsítottal már nem volt lehetőség a 19. század végi Franciaországban.324 Ez, természetesen nem jelenti azt, hogy maga a vád megszűnt volna, csak azt, hogy nem manifesztálódott. A zsidó rituális gyilkosság gyakorlatáról szóló irodalom létezett a századvég Franciaországában is.325 Mégsem ismeretesek rituális gyilkosság vádjáról szóló valódi ügyek a legújabb korok Franciaországából.326 Az 1870-es évek végére, az 1880-as évek elejére Közép-Európában is megjelent a politikai antiszemitizmus, amely már faji alapon állt, s amely immáron nem a zsinagógát, a judaizmust támadta, hanem a zsidónak aposztrofált bankházakat, az ú.n. zsidó sajtót és általában a liberalizmust. Érdekes módon ez a modern, politikai antiszemitizmus Európa keleti felén – itt most Németországot is beleértve – aktívan használta propagandájában a
323Pulzer szerint Németországban és a Monarchiában 12 ilyen eset történt a 19. század utolsó harmadában és a 20. század elején. Bár nem idézi, adata nyilvánvalóan Stracktól származik, amiért e szám hitelessége kétséges, mivel nem tesznek különbséget vérvád - előítélet - és vérvádeset között. Strack, sok egyéb mellett említi a nagy-szokoli esetet, de nem ismeri a bírósági tárgyalásig jutó garam-kissallóit, hogy csak Magyarországról hozzunk példát. Pulzer: The Rise of Political Anti-Semitism in Germany and Austria. New York - London - Sydney, 1964. 71.p. (A továbbiakban: Pulzer 1964.); Strack: 144-235.pp. Ugyanez a rejtélyes 12-es adat bukkan fel Hans Kohn idézett tanulmányában, azzal a különbséggel, hogy Kohn az Osztrák-Magyar Monarchiából ismert "nem kevesebb mint 12 rituális gyilkossági pert." Kohn 1968. 17.p. 324A korabeli zsidóellenes vérvádakról mindent tudó Strack beszámol egy 1892-es franciaországi vérvádhisztériáról. 1892-ben egy családi bűntény áldozatául esett fiú megcsonkított holttestének felfedezése okozta a vérvád helyi megfogalmazását. Strack az ügyet a Les Temps 1892 augusztus 5.-i száma alapján rekonstruálta. Strack 1908. 220222.pp. 325Desportes, Henry: Tué par les Juifs - Avril 1890. Histoire d'un meurtre rituel. Paris, 1890.; Jab: Le sang chrétien dans les rites de la synagogue moderne. Paris, 1889.; Monniot, Albert: Le crime rituel chez les Juifs. 2. ed. Paris, 1914. 326Halasz, N.: Captain Dreyfus. The story of a mass hysteria. New York - London, 1955. (magyarul: Dreyfus kapitány, Bp., 1967. ford.: Félix Pál.)
105
DOI: 10.14750/ME.2013.012
vérvádat, méghozzá konkrét vérvádakat, aktuális áldozatokkal és elkövetőkkel.327 Tiszaeszlártól a németországi Xantenen át a polnai esetig mindenütt felbukkantak a korai antiszemita politikusok, s igyekeztek az esetekből politikai tőkét kovácsolni. Ez a tiszaeszlári esetet követően a Magyarországi Antiszemita Pártnak sikerült is, rövid és igen relatív parlamenti térnyerésével, míg a polnai vérvád magánvádlója, dr. Baxa a számára diadallal véget érő pert követően a birodalmi gyűlésben lett képviselő (1901 és 1918 között), majd a független Csehszlovákia fővárosának főpolgármestere lett két évtizedre. A németországi 1891-es konitzi és az 1900-as xanteni helyi vérvádhisztéria szintén a nagypolitikának köszönhetően nőtte ki a lokális szintet328. A lokális ügyeket kihasználó „partizán antiszemiták a politika margójára" kerültek tevékenységük eredményeként329. A konitzi ügyben magukat lekötelező értelmiségi-politikus figurák közül Karl Krössel lelkészt Poroszország összes iskolájából kitiltották, Pückler báró a bolondok házában végezte életét nem sokkal az általa (is) használni próbált ügyet követően, míg a „rituális gyilkosságról" megemlékező képes levelezőlap kiadóját fél éves börtönnel büntették330. Ugyanezek az ügyek az állam és a nyilvánosság által tolerált és támogatott németországi zsidó öntudat megerősödését, szervezeteinek fejlődését is elősegítették egyben, ahogy az történt a polnai ügy kapcsán Ausztriában is331. Ám a happy ending csak időszakos lehetett. A német sajtóban szenzációvá lett vérvád témája nem múlhatott el nyomtalanul az olvasók tudatában.332 A németországi, a 19. század legvégén kirobbanó, ú.n. kirekesztő erőszakba csapó vérvádhisztériák modern kutatói elsősorban a vérvádban hívő tömegek, a szubjektíve őszinte, és önkéntes tanúk viselkedését, kulturális kódjait vizsgálták. Semmiféle szervezést nem tudtak adatolni a vérvádhisztériák, és az azokból kinövő helyi kirekesztő erőszakcselekmények kitörésében.333 Ugyanakkor a sajtó távolról sem 327Pulzer 1964.: i.m.; Kubinszky: i.m.; Katz: i.m. 328 Hier ist etwa - im vorpolitischen Bereich - an Frontbildungen, wie sie sich 1891 in Xanten und 1900 in Konitz anläslich von Mordfällen mehr oder weniger spontan gegen die dort ansässigen Juden hergesstelt haben, daneben nicht zuletzt (wenngleich nicht aussschlisslich) an den weiten Kreis politischer Aktivitäten zu denken. Greive, Hermann: Die gesselschaftliche Bedentung der christlich-jüdischen Differenze. Zur Situation im deutschen Katholizismus. In: Mosse, Werner E. (herausg.): Juden im Wilhelmischen Deutschland 1890-1914. 2. Aufl. … 354. 329 "Partisan antisemites returned to the margins of politics". Meyer, Michael A. (ed.): German-Jewish History in Modern Times (1-4.) Vol. 3. Integration in Dispute 1871-1918. Columbia University Press, 1997. 235. 330 Meyer, Michael A. (ed.): German-Jewish History in Modern Times (1-4.) Vol. 3. 235-258.; A konitzi vérvádhisztériából kinőtt kirekesztő erőszakhullám kitűnő feldolgozását adja Smith, Helmut Walter: The Butcher’s Tale. 331 Meyer, Michael A. (ed.): German-Jewish History in Modern Times (1-4.) Vol. 3. 254-262.. v.ö.: Paucker, Arnold: Zur Problematik einer jüdischen Abwehrstrategie in der deutscen Gesellschaft. 479-548. 332 Hartston, Barnett: Sensationalizing the Jewis Question. 261-305. Hartston ismerteti a Danzig melletti skurzi vérvádhisztériát 1885-ből, ahol egy lengyel fiú megcsonkított holttestének feltalálása sokkolta a helyieket a vérvádas hisztériáig, amelyben szinte azonnal előállt a helyi közvélemény (el-) ítélete a helyi zsidók ellen. i.m. 150-156. Szintén nála szerepel egy 1888-1889-es breslaui vérvádhisztéria, ahol egy fiatal rabbinövendéket, Max Bernsteint vádolták rituális bűncselekménnyel, de nem gyilkossággal. A zavaros ügyről annyit érdemes tudnunk, hogy az ugyan „hamar eltűnt a címlapokról, de nem a közvélemény emlékezetéből.” i.m. 166. 333 Smith, Helmut Walter: The Butcher’s Tale.; uő.: Konitz, 1900: Ritual Murder and Antisemitic Violence. Smith briliáns könyvét épp azért kritizálta Hartston, mert szerinte alábecsülte azoknak a kívülről érkezett szereplőknek a szerepét, akik segítettek az ügy, a hisztéria továbbfejlesztésében. Hartston, Barnett: Sensationalizing the Jewis Question.132-135.
106
DOI: 10.14750/ME.2013.012
egyoldalúan propagandisztikus szerepe a tömegesedő olvasók piacával együtt fontos faktora a modern korszakok vérvádas hisztériáinak.334 Az antiszemita politika szerepe tagadhatatlan a századforduló vérvádesetei kapcsán, ám ez a szerep nem olyan meghatározó, miként az a hagyományos, főképp zsidó- történeti irodalomból kitűnik. Dubnov és az őt követő Tager művei nyomán335 gyökeresedett meg az a nézet, hogy a századforduló hivatalos, antiszemita, cári politikája okozta, gyakran éppen szervezte a kor véres pogromjait és vérvádeseteit. Az antiszemita politika, amely tagadhatatlanul közel állt eszmeiségében az uralkodó Romanovokhoz, kétségtelenül kihasználta a vérvádeseteket is és a pogromok megakadályozásának elmulasztásában sokszor vétkeztek az oroszországi belpolitika irányítói. Ám a pogromokat kutató történészek legújabban cáfolják a közvetlen összefüggést a cári politika és a pogromok között, cáfolják a meggyökeresedett összeesküvés teóriát.336 Eszerint jóval nagyobb volt a helyi, nem felülről irányított, társadalmi mozgások szerepe a zsidóellenes erőszakhullámban, mint azt korábban feltételezték. Ugyanez mondható el az általam vizsgált vérvádesetekről. A politika csak akkor kapaszkodott beléjük, amikor a vád helyben már megfogalmazódott, amikor az már kilépett a tudatalatti síkból, amikor az már több volt mint hiedelem: volt konkrét vád és feltételezett tettes, gyakran még áldozat is. A vérvád kitöréséhez az említett tudatalatti síkjából, mint analógiás módon a pogrom kitöréséhez sem kell feltétlenül titkosszolgálati segítség, vagy valamilyen központból irányított politikai machináció. Épp a tiszaeszlári vérvádeset lehet minderre bizonyíték, ahol is - az Eötvös Károly védőügyvéd visszaemlékezései által teremtett jóindulatú hagyománnyal ellentétben - az antiszemita politika manifesztálódása épp az eset következtében történhetett meg Magyarországon és nem az antiszemita politika kreálta a vérvádat. Tehát még egyszer: Azt állítom, hogy a létező antiszemita politika nem közvetlenül generálta és szervezte a századforduló vérvádeseteit, mint ahogyan nem közvetlenül szervezte Oroszországban a pogromokat. Ezek a zsidóellenes megmozdulások még ebben a korban is inkább megmaradtak, legalábbis kirobbanásukban, népi mozgalmaknak. És épp erre utal a fenti idézet, amely összeköti a megfogalmazott vérvád terjedését a magyar vidéken sorra épülő zsinagógákkal. A gettókból kijövő zsidóság a századfordulón építi Magyarország-szerte jellegzetes, főként szecessziós zsinagógáit, melyek bejáratai már nem az udvarról nyílnak, hanem az utcára. Még a szerényebb imaházak is bekerülnek a települések központjába, s az utcáról nyílik bejáratuk. Országszerte szemmel láthatóvá válik nemcsak a zsinagóga, de az azt építtető zsidó is. A gettóból kijött zsidó a korabeli emberek képzeletében ugyanakkor megmaradt a gettózsidónak, annak, aki elszigetelt világában, ismeretlen szertartásai során mindenféle istentelenséget követ el. És a gettóból kijött zsidó hirtelen felbukkanó látványa váratlan sokként érte az embereket. A hozzá kötődő képzetek még egy korábbi korszakot tükröztek, ahol a konkrét zsidó a nagyritkán
334
Nemes, Robert: Hungary’s Antisemitic Provinces. 21. Nemes némileg túlzottan a politikai edukáció tárgyának is véli Tiszaeszlárt (i.m. 43.), de kétségtelen a sajtó szerepe a vérvádhisztériák tematizálásában.; v.ö.: Hartston, Barnett: Sensationalizing the Jewis Question. 129-187. 335Dubnov, 1916-1920; Uő: 1923; Uő: 1923; Tager: i.m.; Samuel: i.m.; Lindemann: i.m. 336Lambroza: i.m.
107
DOI: 10.14750/ME.2013.012
látható, szakállas, kaftános, kalapos bőrös zsidó volt. Ez a zsidó pontosan úgy nézett ki, mint a mesebeli zsidó. Ez a mesebeli zsidó, legalábbis vidéken, a legtöbb helyen ritkán látott vendég volt. Ahol csak a 20. század legelején építették az imaházakat és templomokat, ott feltétlenül. Hogy a zsidóság ilyen formában szemmel láthatóvá vált, feltétlenül bizonyos megrázkódtatást - kulturális sokkot okozott a vidéki emberek számára. S akkor még nem is utaltunk az épület, főként a szakrális rendeltetésű épület és a vér kapcsolatának ősi, történelemelőtti hagyományára, a feláldozott templomépítőkre, a magyar Kőműves Kelemen balladájában megőrzött hiedelemre stb. Ez a sajátos szembesülés a hirtelen napfényre bukkant zsidósággal okozta a vérvád nagyszámú megfogalmazását a századfordulón úgy az Osztrák-Magyar Monarchiában, mint Németországban. Ez a jelenség, a gettóból kijövő zsidó képe mellett a keleti zsidók, a "galíciánerek", a "kazárok" az "Ost-Juden" beözönlését vizionáló képek mögött is a félelem, az idegenkedés jelensége áll. Egy történetileg hallatlanul rövid időszak alatt a Közép-Európában már legalább egy-két generáció óta honos zsidóság egyszeriben – az egyenjogúsításnak, a polgárosodásnak, vagy ezek hiányában a modern sajtónak hála – hirtelen, tömegesen szemmel láthatóvá válik. E folyamat váratlan gyorsasága okozta azt, hogy Közép-Európában a századfordulón igen sok helyen manifesztálódott a vérvád és nem ritkán komoly perek lettek belőlük. Egyáltalán nem erőltetett párhuzam, ha ehhez a fenti gondolathoz idézzük a mogiljovi kormányzó klasszikussá vált beszédét, melyet a hozzá, a kisinyovi és gomeli pogromok után segítségért forduló zsidó közösség előtt tartott: "Én sajnálom a szerencsétlen áldozatokat. De honnan jöhetett ez a düh? A vallási türelem Oroszországban teljes. A legutóbbi események okai mélyebbek. Manapság a zsidók a mindenféle kormányellenes mozgalmakban vezetőkké, kezdeményezőkké váltak. Ez az egész Bund és a szociál-demokrácia, ezek mind zsidók. Magatok vagytok a bűnösök mindabban, ami történt. Rosszul nevelitek gyermekeiteket, nincsen rájuk hatásotok. (...) Ti propagáljátok a civilizálatlan lakosság között az engedetlenséget és a kormány elleni harcot, de az orosz tömegek ezt nem akarják és ezért fordulnak ellenetek."337 A mogiljovi kormányzó mondandójának is központi része a régi gettóéletforma elhagyása feletti sajnálkozás. A gettóval szakító orosz zsidóság számára jóval szűkebb érvényesülési pálya állt rendelkezésre, mint közép-európai hitsorsosai számára. A zsidó letelepedési övezetben (cserta jevrejszkoj oszedlosztyi) és az ezen kívül élő orosz zsidók életét, érvényesülését több száz törvény, rendelet korlátozta. A csekély számú kitörési lehetőséget a gettóból a forradalmi mozgalmakhoz való csatlakozás jelentette az oroszországi zsidó fiatalság számára. A mogiljovi kormányzó ennek kapcsán a régi szép, patriarchális időket sírja vissza, amikor a zsidó fiatalok a gettók mélyén eltemetve jó nevelésben részesültek szüleik részéről. A zsidók egyenjogúsítási, esetleges asszimilálódási igényét elutasítók számára a gettóban elkülönülő, a gettó hagyományaiba bezárkózó zsidó az inkább elfogadható. A gettót tömegesen elhagyó zsidók megjelenése a keresztény társadalomban társadalmi konfliktusokhoz vezetett. Ezek a konfliktusok vérvádként és pogromként is manifesztálódhattak.338 Európa középső és keleti felén a zsidók tömeges emancipálódásának, vagy emancipációs kísérletének egyik következménye a vérvádesetek, 337Dubnov 1923. II. 52.p. 338Erre az összefüggésre ld. Kieval. 1994.
108
DOI: 10.14750/ME.2013.012
de főképp a vérvádhisztériák újbóli elszaporodása. Ezeket az eseteket, ahogy a fenti két idézettel is igyekeztem illusztrálni, nem az antiszemita politika generálta. Természetesen igyekezett őket maximálisan kihasználni, s ennek köszönhetően a klerikális, antiszemita újságok és könyvek kitűnő forrást nyújtanak a hagyományos antiszemitizmusvizsgálatoknak éppúgy, ahogy a korabeli filoszemita, apologetikus irodalom is velük diskurálva teremtődött meg. Politika és vérvád, politika és pogrom kapcsolata kevésbé egyértelmű annál, ahogy azt sokáig gondoltuk. Nincs egyenes ok-okozati összefüggés közöttük, miközben a kapcsolódások tagadhatatlanul roppant erősek. Ám ha az egyes esetekre koncentrálunk, a kirobbanásukra és nem sajtóvisszhangjukra, akkor a hagyományos politikatörténeti megközelítés, mely kortárs - antiszemita - ideológiák, pártok tevékenységének eredményének tudta be az általam vizsgált eseteket, kevésbé tűnik megalapozottnak. Azért sem, mert ez a politikatörténeti megközelítés, meggyőződésem szerint egyfelől leegyszerűsíti a jelenség vizsgálatát, másfelől pedig nem más, mint a bevezetőben jellemzett évszázados disputa tudós kiadása. E tudós diputa gazdag forrásbázisul szolgál a vérvád és a pogrom jelenségének vizsgálatához. Miután bizonyítani igyekeztem azt a tételt, miszerint az antiszemita politika és a vérvádesetek kitörése közötti összefüggés jóval gyengébb - ha nem épp elenyészőbb annál, mintsem azt korábban feltételeztük, helyszínt és „témát” váltok. Közép-KeletEurópa „klasszikus” vérvádeseteit követően bevonom vizsgálatomba a pogromok jelenségét. A fenntiekben idézett mogiljovi kormányzó szavai a régi Oroszország legnagyobb (zsidóellenes) pogromhullámát követően hangoztak el. Az 1905-ös oroszországi forradalom alatt számtalan véres pogrom zajlott birodalomszerte. A korabeli belpolitikai viszonyoknak hála, ezek a pogromok nagyon jól dokumentáltak, ami megsegíti a kutató dolgát a jelenség vizsgálatakor.
109
DOI: 10.14750/ME.2013.012
A „pogrom-paradigma” az orosz történelemben
"Es ist eine längst erkannte Wahrheit, dass die Autokratie in Russland zuweist eine Fiktion geblieben ist. Der Zarismus hatte wohl die Form, aber nur selten die Macht der Autokratie339." A pogromok jelenségét nem csak a – már korábban is említett - kisinyovi pogrom előzményei, hanem a témával foglalkozó hagyományos szakirodalom sem választja el a vérvádakétól. Különösen igaz ez a vérvádesetekben és pogromokban oly gazdag orosz történelem esetében. Kétségtelennek tűnik a kapcsolat a jelenségek között, s nem csak a hagyományos antiszemitizmus-történeti megközelítésből nézve. Ahogy a vérvádeseteknél, úgy a pogromoknál is az előítéletek, a gyanakvások, és ami fontosabb: a kirekesztő erőszak340 lokális kitöréseivel van dolgunk. A pogromokat, ugyanakkor megkülönbözteti a vérvádesetektől az előbbiekben részt vevők nagyobb tömege mellett azok aránylag gyors lefolyása. A pogromban részt vevők is – ahogy a vérvádesetek szereplői – valamiféle tömegpszichózis hatása alatt cselekednek. A 20. század elejének Oroszországa különösen gazdag a pogromokban. Ahogy a vérvádeseteknél, úgy ezeknél is túlnyomó többségben vannak a zsidók ellen elkövetett tömeges agressziók, ám a jelenség, még a századelő Oroszországában sem szűkíthető le az orosz-zsidó együttélésre, az „orosz antiszemitizmusra”. A pogromokat – mint a gyanakvó és „együttfélő” tömegek abnormális viselkedésének megnyilvánulásait – igyekeztem a vérvádesetekhez hasonló módon megközelíteni: , a szereplőket megértve leírni és értelmezni. Konkrét pogromokról szóló konkrét források alapján igyekeztem az ezekben felbukkanó visszatérő motívumokra, az állandókra rámutatni. Négy, az 1905-ös oroszországi forradalmi (és ellenforradalmi!) hullámban lezajlott nevezetes pogrom dokumentumai és irodalma alapján próbáltam a jelenséget megragadni.
339 Die Judenpogrome in Russland. Heransgegeben im Auftrage des zionistischen Hilsfond in London von der zur Erforschung der pogrome eingesetzten Komission. I-II. Jüdische Verlag, Köln u. Leipzig. 1910. Band I. 224.p. v.ö. „… the belief that the government had a hand in initiating the pogroms was widespread and seemed plausible (sic!). But that hand, if indeed present, was uncertain, unsteady and unsystematic.” Rogger, Hans: The Jewish Policy of Late Tsarism: A Reappraisal. In: Uő: Jewish Policies and Right-Wing Politics in Imperial Russia. Macmillan, London, 1986. 33. 340
A fogalomra magyarul ld. Kövér György: A tiszaeszlári drama. 680-685.
110
DOI: 10.14750/ME.2013.012
A pogrom szó jelentése és jelentésváltozásai Kezdjük vizsgálódásunkat azzal, hogy mit is tudhat az átlagolvasó a pogromokról! A kollektív erőszaknak azt a formáját, melyet pogromnak nevezünk, általában az orosz zsidóság és az orosz állam történetéhez szokás kötni. Maga a pogrom egyike azon kevés orosz eredetű szavaknak, amelyek átkerültek majd' minden nyelvbe, így a magyarba is. Érdekes módon, az elmúlt fél évszázad szovjet-orosz szavainak jó része nyelvtörténészek, filológusok disszertációinak témája lesz a közeli jövőben, - gondoljunk csak például a glasznoszty szó használatának frekvenciaváltozására a 1980-as, 1990-es évek magyar sajtójában. Ám a pogrom szó, a cár és a vodka szavakkal együtt még jó ideig része lesz aktív szókincsünknek. E három szó, valószínűleg a legelterjedtebb orosz eredetű szó más nyelvekben is. Érdekes, hogy a pogrom szóhoz kapcsolják sokan a vodkát és a cárt is. Magyarul: az utóbbi szervezésében az előbbi hatása alatt zajlik maga a pogrom. Úgy tűnik, ez a meggyőződés konszenzusos, amit mi sem bizonyít jobban, mint az enciklopédiák és lexikonok pogromdefiníciója. Eszerint a pogrom lehet: "hatóságok által szervezett antiszemita mozgalom"; "az 1800-as évek végén olyan zsidóüldözések, atrocitások, melyek a népirtás esetei Oroszországban"; "gyakran hivatalosan támogatott szervezett üldözés, tömeggyilkosság kisebbségek, különösen zsidók ellen (mint a cári Oroszországban)"; "szervezett tömeggyilkosság, különösen az orosz zsidók ellen"; "1905 után megindult rendszeres zsidóüldözések, amelyeket az orosz hatóságok elnéztek, sőt néha támogattak"341. Vannak olyan pogromdefiníciók, melyek nem korlátozzák a szót az orosz zsidóságra, ugyanakkor az állami (cári, hivatalos) szervezést megerősítik: "Valamilyen kisebbség ellen elkövetett üldözés, vérfürdő, tömeges erőszak. Eredetileg a cári Oroszországban a tatárdúlás, a zsidó lakosság ellen hatóságilag támogatott és faji, vallási alapon szított, rombolással és pusztítással, fosztogatással és erőszakkal párosuló vérfürdő. A pogromok mindvégig jelen voltak az emberiség történelmében, mint ahogy jelen vannak a legújabbkori történelemben is." "A kormány és az uralkodó reakciós-soviniszta osztályok által szervezett fellépés, a lakosság valamilyen csoportjának tömeges megverése, amit gyilkosságok, pusztítások és fosztogatások kísérnek." "Hivatalosan ösztönzött helyi rendzavarás, mint tömeggyilkosság, zavargás, fosztogatás, stb." szervezett tömeggyilkosság, eredetileg a zsidók ellen Oroszországban"342. Maradva az enciklopédiáknál, az Encyclopedia Britannica pogrom címszava szerint, annak ellenére, hogy az orosz központi kormányzat nem szervezett pogromokat, az a hit, hogy a kormánynak azokhoz köze volt, széles körben elterjedt és nem csak az orosz zsidók között. A fenti hitet erősítette az orosz kormányok 1881 és 1917 között folytatott
341 Pogrom címszó: Le Petit Larousse en couleur. Paris, 1993.; The World Book Encyclopedia. 1993.; Webster's New World Dictionary. 1986.; Chamber's English Dictionary. 1988.; Encyclopedia Hungarica. Bp., 1993. v.ö.: Révai Nagylexikon. Bp., 1922. 342 Hadtudományi Lexikon. Bp., 1995.; Tolkovüj Szlovar' Ruszszkogo Jazüka. Moszkva, 1935. V.ö.: Bol'saja Szovetszkaja Énciklopedija. T. 45. Moszkva, 1940. 763-764.pp.; Webster's Third New International Dictionary. 1986.; The Oxford Illustrated Dictionary. 1962-1975.
111
DOI: 10.14750/ME.2013.012
zsidóellenes politikája343. Eszerint az értelmezés szerint a századvég zsidóellenes orosz törvényei mintegy törvényen kívül helyezték a zsidókat, kiknek a sorsa így a kormány és az ő helyi csinovnyikjai által védelmezett pogromlovagok kezébe került. A cári politika az első orosz forradalom bukásáig pogromokkal igyekezett elterelni a tömegek figyelmét a politikától. 1906 után a pogromok diszfunkcionálissá váltak344. A jogfosztottság és a pogromok közötti rejtett összefüggést emeli ki egy az orosz zsidók jogi üldöztetéséről angol zsidók által 1912-ben kiadott összefoglaló is345. A pogrom szó jelentésváltozásának sorsát nem feladata e résztanulmánynak filológiai alapossággal végigkövetni. Mint a kiragadott példákból is látható, magának a pogrom szónak a szerkesztők és szócikkszerzők által meghatározott jelentése koronként és kultúrákként eltérhet egymástól. Az orosz zsidóellenes eredet és a vélelmezett állami, politikai generáltság, ha nem is általános, de megfelel a köz vélekedésének. Ugyanakkor a pogrom "enciklopédikus" kutatásakor számtalan példájára bukkanhatunk a "korszerű" jelentésbővülésnek. Itt most három esetet említenék. Az Új Magyar Lexikon 1962-ben az alábbiakat tudta és tudatta a pogromról: "or. 'szétrombolás': eredetileg a cári Oroszországban a zsidók között rendezett tömegmészárlás elnevezése; általában a faji üldözés során szervezett erőszakos akciók a kap. országokban (zsidók ellen a hitleri Noban, négerek ellen az USÁ-ban, a Dél-Afrikai Közt.-ban, stb.)"346. Az ÚML kelet-német megfelelője nem tud orosz és oroszországi eredetről. Általában elnyomott népcsoport elleni üldözésről (Hetze) beszél. Példaként a középkori és a fasiszta németországi zsidóüldözéseket és az amerikai "afroamerikaiak" üldözését hozza fel, 1987-ben347. Az 1975-ös kelet-német tudományosság meghatározása még szűkszavúbb, ugyanakkor meglepő adalékkal szolgál a pogrom szó használatának és jelentésének történetéhez. Pogromhoz vezető üldözésről (Hetze) beszél általában. Konkrét példáért nem fordul a zsidókhoz, vagy épp az amerikai négerekhez. 1975-ben az NDK-ban a pogrom nem volt más, mint a kibontakozó pártegység elleni féktelen Pogromhetze 1953-ban Berlinben348.
343 Encyclopedia Britannica. Vol. 18. London, 1967. 94-95.pp. 344 Bol'saja szovetszkaja Énciklopedija. Antiszemitizm címszó. T. 3. Moszkva, 1926. 74-75.pp. 345 "To be sure, the incentive to pogroms may come about through other cases, but the pogrom possibility is formally sanctioned by the exceptional law. (…) For in the end the exceptional law is only a legalised violation of the law, which as a logical sequel breaks its bounds and leads to still further violations." Lucien Wolf (ed.): The legal Sufferings of the Jews in Russia. A Survey of their present Situation, and a Summary of laws. London, 1912. 53.p. 346 Új Magyar Lexikon. 1962. 5. 447.p. 347 BI Universal-lexikon. Leipzig, 1987. 4. 220.p. 348 "eine hemmungslose Pogromhetze gegen die Partei entfalten Einheit 1953". Wörterbuch der Deutschen Gegenwortssprache. Berlin, 1975. IV. 2823.p.
112
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Forradalmi pogrommagyarázatok Ha eltekintünk a lejárt szavatosságú kelet-német és magyar "Új Enciklopédiáktól", látható, hogy majdnem egyöntetű a közvélekedés abban, hogy a pogromokat és különösen az oroszországi zsidók elleni pogromokat az (orosz) állam szervezte, de legalábbis támogatta. E tekintetben összemosódnak a 19. századi, a 20. század eleji pogromok az 1905-1906-os pogromokkal, illetve nem hozzák azokat összefüggésbe az 1917-et követő polgárháború iszonyatos pusztításaival349. Érdekes megjegyezni, hogy a fenti hagyomány nem tud mit kezdeni az eltérő történelmi, kulturális hagyományú lengyel-litván területek zsidóellenes pogromjaival.350 Szintén nehezen illeszkednek a fenti hagyományba azok az oroszországi pogromok, melyeknek az áldozatai nem zsidók voltak. Ez utóbbiak kívül esnek jelen dolgozatom tárgyán. Csak jelezném, hogy az ismert bakui és susai örmény pogromon kívül hatalmas visszhangja volt a korszakban az 1905 július 10-i nyizsnij novgorodi pogromnak, ahol az áldozatokat az általuk viselt európai szabású öltönyök és - nők esetében - a kalapok okán verték, verték agyon kegyetlenül. Tomszkban pedig a vasutasok ellen zajlott le különösen véres és kegyetlen pogrom351. Az 1905-ös nagy pogromhullámban áldozatul eshettek a zsidókon és a fent említetteken kívül értelmiségiek, diákok, zemsztvotisztviselők, nem szólva a számtalan falusi pogromról, ahol földbirtokosok, földbérlők és alkalmazottaik váltak a népharag (oroszosan: narodnüj bunt) áldozatául. Ez utóbbi agrárzavargásokat a korabeli szóhasználat szintén pogromoknak nevezte, míg a szovjet történetírásban a forradalmi parasztmozgalmak megjelenési formái lettek352.
349 "Pogrom: This term denotes a periodic attack by violent disorderly mobs on a peaceful population, primarly Jews, that occured in prerevolutionary Russia after some disturbing event for which Jews were blamed by reactionaries or even by the government after the death of Alexander II. Colloqially, it is used for any mass attack on a minority" Raymond, Boris - Duffy, Paul: Historical Dictionary of Russia. European Historical Dictionaries. No. 26. The Scarecrow Press, Lanham, Md., - London, 1998. 238.p.; "Pogrom (devastation): An attack on Jews properly, especially in the Russian Empire. Russian pogroms, which were condoned by the government, were particularly common in the years immediately after the assassination of Alexander II. in 1881, and again from 1903 to 1906, although mob persecution of Jews continued until 1917 Russian Revolution." Paxton, John: Encyclopedia of Russian History. From the Christianization of Kiev to the Break-Up of the USSR. ABC-CLIO, Santa Barbara - Denver Oxford, 1993. 318.p. 350 Ochs, Michael: Tsarist officialdom and anti-Jewish pogroms in Poland. In: Pogroms: Anti-Jewish Violence in Modern Russian History. Cambridge, 1992. 164-189.pp..; v.ö. Blobaum, Robert, E.: Rewoljucja. Russian Poland, 1904-1907. Cornell University Press, Ithaca - London, 1995.v.ö. Sirutavičius, Vladas – Staliũnas, Darius: Was Lithuania a Pogrom-Free Zone? 351 Az említett esetekre ld: Kende Tamás: Pogrom forradalom idején. Két orosz pogrom 1905-ből. In: A mesterség iskolája. Tanulmányok Bácskai Vera 70. születésnapjára. Szerk.: Bódy Zsombor et al. Osiris, Budapest, 2000. 294312.pp. A hivatalos szovjet párttörténeti hagyományban ezek az esetek nem voltak ismeretlenek. A cári rendszer ellenforradalmi és népellenes jellegét erősítették a szakirodalomban. Pankratova, A.: Pervaja ruszszkaja revoljucija 1905-1907 gg. Moszkva, 1940. 107-109.pp. Pankratova asszony a szovjet történettudományban a mi Andics Erzsébetünk megfelelője volt. 352 Az oroszországi parasztmozgalmak historiográfiáját dolgozza fel B. G. Litvak: Kreszt'janszkoe dvizsenie v Roszszii v 1775-1904 gg. Moszkva, 1989. A korszakban az említett "agrármozgalmakat" is pogromokként definiálták. Materialü k isztorii ruszszkoj kontrevoljucii. I. Pogromü po official'nüm dokumentam. Szanktpeterburg, 1908. X18-20XV. Pp.V.ö. Shanin, Theodor: The Roots of Otherness. Russia's Turn of Century. Vol. 2. Russia, 1905-
113
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Annyi leszögezhető, hogy mind a tomszki, mind a nyizsnij novgorodi pogromok lefolyása megegyezik az ismertebb zsidó pogromokéval. A ruszisztikai szakirodalomban jószerivel máig megkérdőjelezetlen az a tétel, mely szerint az oroszországi pogromok és főként az 1905-1906-os pogromok a forradalom elleni központi harc eszközei voltak. A pogromokat a hatóságok szervezték, az uralkodó támogatta és helyeselte azokat353. Ez utóbbira hagyományosan II. Miklósnak a Cion Bölcseinek jegyzőkönyve kapcsán elejtett széljegyzete mutat: "A gondolatok micsoda mélysége! Micsoda előrelátás! Programjuk milyen pontos teljesítése! Mintha a mi 1905-ös évünket a Bölcsek keze irányítaná! (…) Mindenütt látható a zsidóság irányító és romboló keze!"354 Ez a széljegyzet, mint az idézetből is kiderült, az eseményeket követően keletkezett, ahogy 1918 márciusi (!) II. Miklósnak az a naplóbejegyzése, ami a fentiekre vonatkozik: "Március 27. Kedd. Az északi széllel azonnal megjött a hideg. Napközben világos volt (az idő). Tegnap kezdtem felolvasni Nilusz könyvét az Antikrisztusról, melyhez mellékelték a zsidók és szabadkőművesek 'jegyzőkönyvét' - igen időszerű olvasmány"355. Lenin korabeli írásaiban számos helyen bukkan fel az a tétel, hogy a feketeszázas pogromok nem mások, mint az önkényuralom szervezett harci válasza a forradalomra356. Polgárháborúként értelmezi – helyesen – az 1905-ös év eseményeit, ám Lenin értelmezésében a haladó erők, a forradalmárok és a cári rendszer közötti polgárháborút a kormány kezdeményezte az örmények, zsidók, zemsztvo-tisztviselők, egyetemisták és gimnazisták ellen szervezett pogromokkal357. Lenin számára a rendőrség, a kormányzat 1907. Revolution as a Moment of Truth. Macmillan, London, 1986. Az orosz agrártörténelem legnagyobb nyugati szakértője, Shanin kiemelkedő fontosságúnak tartotta a forradalom alatti paraszti zavargásokat. 353 Szvák Gyula (szerk.): Oroszország története. Bp., 1997. 435.p.; Heller, Mihail: Az Orosz Birodalom története. Bp., 1996. T.I. 591.p.; Ganelin, R. S. – Kel’ner, V. E.: Problemü isztoriografii evreev v Roszszii. 2-ja pol. XIX v. – 1-ja csetv. XX. 190-199. 354 Cohn, N.: A Warrant for Genocide: The Myth of the Jewish World Conspiracy and the Protocols of the Elders of Zion (New York, 1967.) alapján idézi Krausz Tamás in Szvák Gyula (szerk.): Oroszország története. 435.p., ill. Sz. Bíró Zoltán: Az orosz elhivatottság és a zsidók. in: Krausz Tamás (szerk.): Zsidók Oroszországban 1900-1929. Bp., 1995. 19.p. Ez utóbbi könyv egyszerre cikkgyűjtemény és forráskiadás akar lenni. Közölnek benne innen-onnan összegereblyézett cikkeket, dokumentumokat. Kiemelkedik az utóbbiak közül az a kisinyovi pogromra vonatkozó dokumentumközlés, másolatból, melynek eredetije régóta hozzáférhető volt moszkvai levéltárban, s mely dokumentumot már 1919-ben kiadták olyan forráskiadványban (Dubnov, Sz. M. - Krasznüj Admoni: Materialü dlja isztorii antievrejszkih pogromov. T. 1-2. Petrograd - Moszkva, 1919-1923.), melyre az orosz történelem forrásaiba és irodalmába bevezető szovjet alapmunka az ötvenes években is felhívta a kutatók figyelmét. Ld: Szimon, K. R. (red.): Isztorija SzSzSzR. Époha kapitalizma 1861-1917. Ukazatel' szovetszkoj literaturü za 1917-1952 gg. Moszkva, 1958. 38.p. A Krausz által szerkesztett kötetben amerikai lelőhelyet adnak meg forrásként. Érdekességként jegyezném meg, hogy 1958-ban nem csak az említett forráskiadás volt a hivatalos, akadémikus szovjet historiográfia része, de Dubnov 1923-ban megjelent, az oroszországi és a nyugat-európai zsidóság modern kori történetéről szóló kétkötetes műve is. Dubnov, Sz. M.: Evrei v Roszszii i Zapadnoj Evrope v épohu antiszemitszkoj reakcii. Kn. 1-2. Moszkva - Petrograd, 1923. V.ö. Szimon, K. R. (red.): i.m. 38.p. 355 A Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvéről beszél II. Miklós. Dnevnik Nikolaja II. 1916-1918. In (Mihail Vosztürsev red.): Zapiszki ocsevidca. Voszpominanija, dnevniki, pisz'ma. Moszkva, 1989.546.p. 356 Lenin, V.I.: Pol’noe szobranie szocsinenij. 5-e izd. M., 1960. T. 14. 3.p.; T. 12. 49-58.pp.; T. 13. 333-334.pp. 357 Lenin, V.I.: Pol’noe …. T. 9. 333-334.pp.
114
DOI: 10.14750/ME.2013.012
feketeszázas, akik ellen fegyveresen kell harcolni358. A forradalmi diskurzusban – Trockijnál - maga a cár is feketeszázas pogromlovagként szerepel359. Nem csak a bolsevik forradalmárok meggyőződése volt, hogy a pogromokat a cár, de legalábbis a kormány – melynek feje ekkor Sz. Ju. Vitte volt – szervezte. Ezt a nézetet általában a forradalmárok, így az eszerek is osztották a korszakban360. I. Z. Steinberg, az első népbiztosok tanácsának ("Lenin kormányának") igazságügyi népbiztosa a legendás eszer terroristáról, Szpiridonováról szóló monográfiájában is az 1905-ös forradalom kapcsán azt a tételt igyekezett erősíteni, hogy a pogromokat a kormányzat és a cár szervezte. Mint írta, sajátos munkamegosztás volt tapasztalható a véres októberi napokban. Míg a miniszterelnök, Vitte a "szabadságról" szóló manifesztumot adta ki, addig Trepov belügyminiszter a pogromokat szervezte. Steinberg megfogalmazása szerint "az október 18-24 közötti véres hét megmutatta, mit is értett a cár szabadság alatt.”361 Egy neves amerikai közgazdász, aki fiatalkorában leninista bolsevik, az 1905-ös forradalom aktív résztvevője volt, visszaemlékezéseiben némileg más magyarázatát adta eszmélése egyik alapélményének, az 1905-ös forradalom alatti pogromoknak. Hajdani elvtársaival és tudós utódaival ellentétben, számára nem volt egyértelmű az 1905. októberi pogromok központi szervezése, sőt! A vesztes japán háború, a forradalom és az októberi manifesztum kibocsátása - szerzőnk szerint - általános zűrzavart okozott az Oroszországi Birodalom egész területén. A pogromok kapcsán az alábbiakat írta: "The authorities in the capital did not interfere with revolutionary meetings. Some provincial officials however, tried to counteract revolutionary propaganda by pogroms.362" Woytinsky, például, érdekes módon a tomszki pogromot hozta fel, mely pogrom nem zsidók ellen irányult, s mely valójában egy helyi polgárháborús összecsapás szörnyűséges következménye volt. Jellemző, s ebben követi a lenini hagyományt, hogy az 1905. decemberi moszkvai felkelést, a krásznája présznyai harcokat, ezek vérbefojtását is pogromnak nevezte visszaemlékezésében363. Hans Rogger amerikai történész, az oroszországi pogromok és vérvádak, az oroszországi zsidóság és az oroszországi "zsidópolitika" történelmének nagytekintélyű kutatója egyik vonatkozó, historiográfiai esszéjében egyértelműen szovjet történeti, történetírói hagyománynak azokat a pogrommagyarázatokat, melyek szerint azok a cári politika eszközei lettek volna. A roggeri kritika szerint nem állja meg a helyét a szovjet történetírás 358 Lenin, Pol’noe … T. 12. 68-69.pp.; T. 11. 189-193.pp. 359 Trotsky, Leon: The Russian Revolution. (Selected and edited by F.W. Dupee) Doubleday, New York, 1959. 5354.pp. 360 Selohaev, V. V. (főszerk.): Politicseszkie partii Roszszii. Konec 19 – pervaja tret’ 20 veka. Dokumental’noe naszledie. Partija szocialisztov-revoljucionerov. Dokumentü i materialü. T. 1. 1900-1917 gg. Moszkva, 1996. 185186.pp. 361 Steinberg, I.: Spiridonova. Revolutionary terrorist. (Trans, by David Gwenda - Mosbacher, Eric) Methuen & Co. London, 1935. 11.p.; v.ö. "The government had one indogenious method of averting public attention from the most vital problems: a pogrom." Olgin, Moissaye J.: The Soul of the Russian Revolution. Henry Holt and Company, New York, 1917. 93.p. Olgin maga is kortárs szemtanúja volt a kijevi pogromnak. 362 Woytinski, W. S.: Stormy Passage. A personal History through Two Russian Revolutions to Democracy and Freedom: 1905-1960. The Vanguard Press, New York, 1961. 26-27.pp. 363 I.m.: 89-91.pp.
115
DOI: 10.14750/ME.2013.012
vonatkozó tétele - melynek korabeli gyökereit a fentiekben illusztráltam – amely arról szólt, hogy a cári rendszer tudatosan gerjesztette, inszcenírozta a pogromokat, azzal a céllal, hogy magát a forradalmat leverje, a tömegekben zavart keltsen, terrorizálja és lebénítsa az ellenzéket364. Látható, hogy a fenti "összeesküvés-elméleti" hagyomány nem csak az orosz zsidók történelmébe, de az orosz történelembe is bekerült. Ez, némely, a konkrét történésekre fókuszáló forrásokból dolgozó történész - ebben Hans Rogger volt az úttörő, bár a Bejliszügy kapcsán, amiben még ha nem is az Ohrana vagy a cári "kamarilla" mesterkedését látta, (ezt meggyőzően cáfolta), de valamiféle helyi összeesküvést feltételezett - és a nagy mennyiségben hozzáférhető, publikált források ellenére máig a történeti köztudat része365. Így nincs mit csodálkozni azon, hogy "tudományos" szövegben olvashatunk olyan summás ítéleteket Oroszországról, melyek szerint ez nem más, mint a gyűlölet forrásvidéke, az antiszemitizmus klasszikus hazája366. A pogromoknak az orosz és a zsidó történelembe, illetve azokon keresztül a közvéleménybe beépülő hagyományos magyarázata szinte egyidős magukkal a pogromokkal. Midőn először gyűjtötték össze a rájuk vonatkozó hivatalos forrásokat, a szerkesztők szándéka egyértelműen az volt, hogy politikailag állást foglaljanak a cári önkényuralommal szemben és ítélkezzenek is felette: "Az októberi pogromokról szóló első híradások után világos volt, hogy ugyanaz a pusztító ár árasztotta el egész Oroszországot, mely korábban már megtette a maga ártalmas dolgát Kisinyovban, Bakuban, Mogiljovban, Zsitomirban és Nyizsnij Novgorodban. Ugyanakkor távolról sem volt olyan világos akkoriban, ahogy most, a kapcsolat a szervezettséget illetően az októberi pogromok és a korábbiak között. Világos volt, hogy az önkény, amely annyi bajt okozott Oroszországnak, most ezt a szerencsétlenséget hozta rá, melynek véres hullámával akarta eloltani a forradalom tüzét. Az viszont nem volt még akkor látható, 364 Rogger, Hans: The Jewish Policy of Late Tsarism. A Reappraisal. In: Uő: Jewish Policies and Right-Wing politics in Imperial Russia. 25-39.pp. 365 Aronson, Michael I.: Troubled Waters. The Origins of the 1881 Anti-Jewish Pofroms in Russia. University of Pittsburgh Press, Pittsburgh, 1990. 5.p. Aronson monográfiája létező forrásokra koncentrálva írja le az 1881-es zsidóellenes pogromokat. Abban, meggyőzően cáfolja az évszázados "összeesküvés-elméleti" hagyományt, pogrommagyarázatokat. Könyve historiográfiai bevezetőjében szomorúan állapítja meg, hogy az említett cáfolatot, épp az "összeesküvés-elmélet" meggyökerezettsége okán, újból és újból le kell vezetni, miközben, maga a konkrét történésekről szól (szólna). Az aronsoni historiográfia szinte apológiának hat, amin - a jelen sorok írójának személyes tapasztalata alapján (v.ö. Haraszti György: Vérvádak évadja. Múlt és jövő, 1996, 2.)-, a zsidó és zsidótárgyú historiográfia állása alapján nem szabad csodálkozni. v.ö. Rogger, Hans: The Beilis-Case. Anti-Semitism and Politics in the Reign of Nicholas II. Slavic Review, 1966. 4. 366 "It would not be far wrong to regard Russia as the classical home of antisemitism." Schapiro, L.: Introduction. In: (ed.: Cohen, L.): The Jews in Soviet Russia since 1917. 3 rd. edition. Oxford, 1970. 1.p. Hazánkban legújabban Gereben Ágnes igyekszik adatolni az időtlen orosz, szovjet-orosz antiszemitizmus és az igen kétséges módon adatolható szovjet antiszemita politika állítólagos tényét. Gereben Ágnes: Antiszemitizmus a Szovjetunióban. Bp., 2000. Egész friss szöveg is úgy tartja, hogy a hitlerizmusig “Oroszország volt az antiszemititzmus és a zsidóüldözés klasszikus földje.” Perry, Marvin – Schweitzer, Frederick (eds.): Antisemitic Myths. 127. Az idézett olvasókönyv szerkesztői is úgy képzelik el az antiszemitizmus történetét, mint afféle örök szellemnek a történetét, mely szellem időben és térben változó módon materializálódott, ezáltal teremtve meg magát A történelmet.
116
DOI: 10.14750/ME.2013.012
hogy mennyire sikerült mindez neki. Mára, a pogromok után hajlandóak vagyunk úgy gondolni, hogy a pogromok a kimúlásra ítélt régi rendszer végső rugdalózásai voltak, hogy az izraelita gyermekek vére nem gyógyíthatja meg a testén tátongó daganatokat. Főként a pogromoktól megkímélt fővárosokban, a szabadság napjainak örvényében forgolódva hajlottunk arra, hogy így ítéljük meg az eseményeket. Visszatekintve, ma már be kell látnunk, hogy az októberi pogromokkal a reakció első és döntő győzelmét aratta, mellyel megnyitotta az utat a mostani diadala felé"367. Az idézett tanulmány és az azt követő dokumentumgyűjtemény az oroszországi ellenforradalom kontextusában tárgyalta az 1905-ös októberi pogromokat. Szerzői és szerkesztői számára a pogromok és a pogromlovagok egyértelműen a cári ellenforradalom eszközei voltak. A hagyományos orosz kérdésre, hogy ki a bűnös, idézett forrásunk csak általánosságban válaszol - a rendszer. Egy kortárs emigráns forradalmár szerző egy egész kötetet szentelt ama kérdés elemzésére, hogy: Kik szervezték a pogromokat Oroszországban? A szerző számára nyilvánvalónak tűnt, hogy az 1905-ös oroszországi pogromok (akár zsidóellenesek, akár örményellenesek, akár vasutasok, zemsztvo-tisztviselők vagy épp értelmiségiek ellen irányultak) egy jól kitervezett harc részei voltak. A harc az ún. felszabadító mozgalmak ellen zajlott.368 A harcot az államhatalom irányította, "melynek minden rétegében pogromhangulat uralkodott"369. A kormányzati gépezet kulisszái mögött c. fejezetben már finomítja ítéletét: "Az előkelők világában létezik egy pontosan működő pogromszervezet, amelyik szorosan kapcsolódik ahhoz a kormányhoz, melyben az a világ gyökerezik"370. Hangsúlyozni kell, hogy idézett szerzőnk művében kizárólag az 1905-1906-os pogromokról szólt. Könyve inkább politikai vitairat, semmint tudományos (szociológiai, tömeglélektani, történeti) elemzés. Majd háromszáz oldalon keresztül igyekszik bizonygatni azt a tételt, hogy a reakciós orosz nagypolitika nem csak felelős a pogromokban, de azoknak szervezője is volt. Többször is visszatér arra a kérdésre, hogy "kik is voltak a felbujtók és főbűnösök a lezajlott katasztrófában?" Válasza egyértelmű: az adott helyszíneken a helyi rendőrség és csendőrség. Ugyanakkor elismeri, hogy a kormány és annak belügyminisztere felelősségére nincs dokumentum. Ennek ellenére osztja a társadalomban (magyarul: a művelt értelmiségben) meglévő általános meggyőződést, amely szerint a "legmagasabb hivatali arisztokrácia" a bűnös a történtekben. Ezt is csak indirekt módon látja bizonyítottnak abban, hogy a pogromok felelőseit felmentették (ha hivatalosan megvádoltattak), illetve előléptették371. Szintén kortársi emigráns értékelést ad egy először 1907-ben franciául megjelent könyv Az orosz kormány és a tömeggyilkosságok címmel. Nem kevesebbet állít a kötet, mint hogy a zsidóellenes pogromok, tömeggyilkosságok Oroszországban a kormányzás normális eszközei
367 Materialü k isztorii ruszszkoj kontr-revoljucii. Tom I. Pogromü po official'nüm dokumentam. Szanktpeterburg, 1908. 3-4.pp. Dubnov nagy összefoglalójának a kisinyovi pogromról szóló fejezetének alcíme is ezt a hagyományt erősíti: The Kishinev Massacre. 1. Pogroms as a counter-revolutionary measure. Dubnov, 1916-1920. T. I. 66.p. 368 Lavrinovics, Ju.: Kto usztroil pogromü v Roszszii. Berlin, é.n. 28-29.pp. 369 Uo.208.p. 370 Uo. 213.p. 371 Uo. 282-286.pp.
117
DOI: 10.14750/ME.2013.012
voltak372. Szemjonov elemzése a pogromok okaként egyértelműen a kormányzat "oszd meg és uralkodj" politikáját látja és láttatja. Az igény, hogy a kollektív erőszak váratlan kitörései mögött szervezettséget, titkos és kevésbé titkos hatalmak meghatározó szerepét, "rejtett kezét" lássák és láttassák, a kortársakban természetes volt. E hagyomány megalapozói orosz zsidók voltak, olyanok, akik nem csak kortársként, de gyakran szemtanúként, áldozatként élték meg a pogromokat és természetes módon igyekeztek az irracionális szörnyűségeket racionalizálni373. Az események összeesküvésként való értelmezésének igénye különösen erős olyan zavaros időszakokban, mint volt Oroszországban az 1905-ös esztendő. Pityirim Szorokin orosz-amerikai szociológus kortársi megfigyelései szerint a forradalmak alatt mindez a legtermészetesebb tömeges igény. A forradalmak társadalmai - politikai pártállástól és társadalmi állástól függetlenül - végletekig leegyszerűsítik a világot, melybe számtalan, a leggyakrabban alaptalan összeesküvést képzelnek bele374. Az eseményekkel egyidős, természetes racionalizálási igénynek igyekeznek megfelelni a későbbi, tudományos, történelmi összefoglalók, melyek kijelölik a vonatkozó kutatások kereteit mind a mai napig. Nagy energiák fordítódnak egy-egy filológiai adalék felkutatására (legyen az egy zsidókra vonatkozó Dosztojevszkij-passzus, vagy épp II. Miklóstól származó idézet), mely adalékok kiegészíthetik az orosz hivatalos és népi antiszemitizmus történetét, annak 1917 utáni szinte zavartalan kontinuitását. Az említett "iskola" képviselői számára az Oroszországi Birodalom és a Szovjetunió közötti kontinuitás egyik legfőbb mutatója az antiszemitizmus. A szovjet és orosz történelem vázlatos ismerete alapján is belátható, mennyire képtelen a fenti állítás. Épp a nemzetiségi politika az, mely közjogi értelemben megszüntette a kontinuitást az Oroszországi Birodalom és a Szovjetunió között. Ezt a diszkontinuitást alátámasztandó születtek azok a történeti művek 1917 után, melyek épp a cári nemzetiségi politika mentén kriminalizálták az Orosz Birodalmat, szembeállítva a nemzetiségi elvet elfogadó, erre épülő Szovjetunióval. Itt mindig fontos érv volt a cári "zsidópolitika". Mindeközben a pogromok, mint olyanok konkrét lefolyása, a tömegek viselkedése, ezek általános és különös vonásai kevésbé tűnnek érdekeseknek a tudomány számára. Ez utóbbi szempontok, persze ha elfogadjuk a bevezetőben jelzett "enciklopédikus" hagyományt, akár érdekteleneknek is nevezhetők. Láttuk, már a kortársak számára is feltűnt a pogromok közötti hasonlóság. A hasonlóságban is a központi szervezést gyanították, illetve gyanítják a tudós szerzők375. E szempontból is megkerülhetetlen Simon Dubnov munkássága, aki 372 Séménoff, E.: The Russian Government and the Massacres. A Page of the Russian Counter-Revolution. (translated form French by Lucien Wolf) Greenwood Press, Westpoint, Connecticut, 1974. 373 Rogger, Hans: Conclusion and overview. In: Pogroms: Anti-Jewish Violence in Modern Russian History. Cambridge, 1992. 317.p. 374 Sorokin, Pitirim: The Sociology of Revolution. New York, 1967. 175-176.pp. 375 Erre legújabb historiográfiai adalék hazánkból Bebesi György kiadott disszertációja. Bebesi György: A feketeszázak. Magyar Ruszisztikai Egyesület, Budapest, 1999. A szerző elemzésében az egyik tudományosnak vélt alap az orosz nép "hagyományos xenofóbiája". Úgy vélem, hogy egy ilyen alapokon nyugvó elemzés eleve tévútra vezeti a kutatót, hisz konkrét esettanulmányokat helyettesít politikailag és tudományosan is másodlagosan korrekt nemzetkarakterológiai közhelyekkel. Természetesen a jelzett közhely nem Bebesitől származik, ám használatuk sokat elárul, nem annyira a kutatás tárgyáról, mint a kutatóról és szándékairól.
118
DOI: 10.14750/ME.2013.012
egyszerre adta ki a zsidópogromok dokumentumait és az orosz zsidók történetét376. Mindkét munkájában központi hangsúlyt kapott a fenti hagyomány, illetve adatolása. Nála is a rendszer a felelős a pogromokért. Konkrét felelősöket nem sorol fel. Szerinte a felelős a reakciós orosz sajtó, amit egyszerre bátorítottak és ösztönöztek a hivatalos zsidóverők, illetve maga az orosz kormány a hivatalos zsidóellenes politikájával, mely gyakran a következmények tudatosítása nélkül segítette elő a zsidóellenes propagandát. Dubnov szerint ez vezetett oda, hogy a "felvilágosulatlan orosz lakosság önkéntelenül is arra a következtetésre jutott, hogy a zsidók elpusztítása nemes és hazafias kötelesség"377. Dubnov és az író-ügyvéd Krasznij-Admoni fentebb idézett következtetése nem volt kizárólag a cárizmus ellenségeié. Az 1905-ös nagy pogromhullámot megelőzően a miniszterelnök Sz. Ju. Vitte is megfogalmazta a maga nézeteit a kérdésről. A cárnak írt feljegyzésében Vitte határozottan állította, hogy a nemzetközi visszhangot kiváltó pogromok az egész országra károsak. Úgy vélte, hogy nem igazak azok a közkeletű kortársi nézetek, miszerint az 1905 előtti pogromok a zsidók káros gazdasági tevékenységével magyarázhatók, lévén főként nem falvakban törtek ki azok. Legvalószínűbbnek azt tartotta az orosz kormány feje, hogy a zsidók jogfosztottsága volt az oka a pogromoknak, „aminek köszönhetően a környező lakosság mint páriákra tekintett a zsidókra, olyanokra, akikre a törvények nem vonatkoztak és akikkel úgy lehetett bánni, ahogy csak tetszik, semmiféle megtorlástól nem tartva. Mint a számos pogromot követő bírósági tárgyalásokból kiderült, a pogromlovagok többsége őszintén meg volt arról győződve, hogy a zsidókat nemcsak hogy lehet verni, de ezzel a veréssel a cárt és a hazát szolgálják.” Vitte, aki a zsidóellenes törvények és rendelkezések enyhítése mellett érvelve fordult a cárhoz, visszatérően hangsúlyozta folyamodványában, hogy a pogromok nemcsak a zsidóknak okoztak kárt, de az egész orosz gazdaságnak is.378 Vitte folyamodványát elsöpörte az idő, az archívumok mélyére került, és csak a 2000-es évek elején került elő. A kisinyovi pogrom egyik szemtanúja majd három évtizeddel az események után kis kötetet szentelt az eseményeknek. A szerző a kisinyovi zsidó kórház orvosaként élte át a pogromot. Írása visszaemlékezés és oknyomozás egyben. Könyve egyik fejezetében tárgyalja, hogy kik voltak a felelősök. (A fejezet címe: Vinovnyiki pogroma, - A pogrom bűnösei.) Az Ohrana helyi főnökét és két újságírót: a "Beszszarabec" c. feketeszázas lap szerkesztőit nevezi meg közvetlen felelősökként379. Ugyanakkor főszervezőkként Plehvét és Lopuhint nevezi meg380. II. Miklós cár felelőssége is egyértelmű a szerző számára, mert mint az uralkodó szerepe kapcsán írja: "A pogromok nem történhetnek meg a
376 (red.: Dubnov, Sz. M. - Krasznüj Admoni, G. Ja.). Materialü dlja isztotii antievrejszkih pogromov v Roszszii. T. I. Duboszszarszkoe i Kisinovszkoe dela 1903 goda. Petrograd, 1903. Dubnov, 1916-1920.; Uő: 1923. 377 Dubnov, 1916-1920. T.III. 31-32.pp. 378 Sz. Ju. Vitte i „evrejszkij voprosz” v preddverii revoljucii 1905. goda. Publ. V. V. Cserepuhina. 239-267. Vitte: O pravovom i ékonomicseszkom polozsenii evreev v Roszszii. 248-267. Budnickij, O. V. (red.): Arhiv evrejszkoj isztorii. Tom 1. Roszszpén, Moszkva, 2004. 262-263. 379 Szluckij, M. B.: V szkorbnüe dni. Kisinyovszkij pogrom 1903 goda. Kisinyov, 1930. 43-45.pp. 380 Uo. 56.p.
119
DOI: 10.14750/ME.2013.012
hatalom akarata ellenében"381. Ugyanezt a tételt látja és láttatja beigazolódni egy modern, a kisinyovi pogromnak szentelt amerikai monográfia szerzője is382. Szintén kortársi az a bevezető tanulmány, melyet Lucsickij jogászprofesszor írt a 19. század végi, 20. század eleji oroszországi pogromperekben elhangzott beszédeket válogatva tartalmazó kötet elé. A tárgyalásokon elhangzott perbeszédek a pogromok zsidó áldozatait képviselő jogászoktól valók. Az egyes beszédek aktuális politikai üzenetén túl a szerkesztő a jövő történészeire is gondolt a kötet összeállításakor. Más kortársaival ellentétben expressis verbis nem ítélkezik, ám paradigmatikusnak tartja a beszédekből rekonstruálható pogromokat az orosz politikában és az újkori orosz történelemben: "Azon sokrétű jelenségek között, amelyekben oly gazdag országunk élete az utóbbi negyed évszázadban, a múlt század végén és századunkban, önkéntelenül is meg kell akadjon a jövő történészének figyelme a pogrom elnevezést kapott sajátos eseményeken. Azért is e különös szembetűnőség, mivel ezen eseményekben nyilvánvalók a rájuk jellemző eredetiség és az a kronologikus következetesség, ahogy ezek kapcsolódnak az őket követő, az orosz politikai, állami és társadalmi életben lezajlott mozgásokkal. (…) Kétségtelenül feltűnik majd a történésznek az a tény, hogy ezek a pogromok mintegy szimptomatikus mutatói, visszhangjai voltak ezen mozgásoknak"383. A fentiek talán kielégítően illusztrálják az oroszországi zsidó pogromokról és az orosz antiszemitizmusról szóló diskurzus máig meghatározó oldalát. Itt az idézethez még annyit tennék hozzá, hogy az említett diskurzus a 20. század elején nemzetközi méretűvé vált. A századelő pogromjairól szóló híradások egyszerűen sokkolták a kortárs nyugati közvéleményt384. Ezek a híradások és a hozzájuk kapcsolódó korabeli magyarázatok nem váltak sajtótörténeti kuriozitássá, hanem - mint az enciklopédiák, lexikonok példája is mutatja - tudományos tétellé lettek. És a tétel gyakrabban, mint sosem, nem csak az oroszországi zsidók történelméről szólt, nem csak az orosz állam zsidópolitikájához szólt hozzá. "Közismert minálunk, hogy társadalmi állásától függetlenül, az orosz ember hazája határain kívül nem csak idegennek, de elidegenítettnek érezheti magát, - gyakran egyértelmű ellenséges légkör veszi őt körül. Az is közismert, hogy ez a viszony Oroszország iránt nem kis mértékben épp Oroszországnak a zsidók iránti viszonyának
381 Uo. 67.p. 382 Judge, Edward, H.: Easter in Kishinev. Anatomy of a Pogrom. New York University Press, New York - London, 1992. A Vitte memoárt kritikátlanul kezelő szerző egyértelműen előre szervezettségről és az orosz kormány egyes tagjainak konkrét bűnösségéről beszél.i.m.: 107-132.pp. II. Miklós, ha áttételesen is, de bűnösnek találtatik Judge könyvében a kisinyovi pogromért: "In this atmosphere, it is easy to see how ambitious local officials might seek to advance their careers by repressing Jews, or how local peasants and townsfolk could believe that anti-Jewish violenece reflected the will of the tsar." Uo: 133.p. A szkeptikus olvasók figyelmébe ajánlom az idézett szerző igehasználatát! 383 K isztorii evrejszkih pogromov i pogromnüh proceszszov v Roszszszii. Recsi po pogromnüm delam. Sz prediszloviem prof. I. V. Lucsickogo. K isztorii evrejszkih pogromov i pogromnüh proceszszov v Roszszii. Kiev, 1908. III.p. 384 Hundert, Gershon David - Bacon, Gershon C.: The Jews in Poland and Russia. Bibliographical Essays. Bloomington, 1984. 170.p.
120
DOI: 10.14750/ME.2013.012
eredménye, aminek kapcsán leggyakrabban azzal nyugtatjuk magunkat, hogy mindez csak zsidó agitáció"385.
385 Bikerman, I M.: Cserta evrejszkoj oszedloszti. Szanktpeterburg, 1911. 127.p.
121
DOI: 10.14750/ME.2013.012
A "pogrom példázat" az orosz történelemben Ugyanakkor ennek a diskurzusnak volt egy másik oldala, mely mára elfeledettnek tűnik. Itt most nem a feketeszázas, antiszemita sajtóra és propagandára gondolok, hanem a valóban hivatalos reagálásokra a pogromokat követően. Talán nem kell különösen hangsúlyozni, hogy egy lapszéli bejegyzés, - még ha az II. Miklós cártól386 származik is - legalábbis sovány argumentumnak tűnik olyan, az orosz és a zsidó történelemben kiemelt fontosságú, magyarázó erejű jelenség feltételezett "elkövető oldali" leírásához, mint a pogromok. A szakirodalomra jellemző nagyvonalúság azért is furcsa, mivel komoly - éppenséggel publikált - forrásanyag áll a kutatók rendelkezésére, akár a pogromok politikatörténetét, akár - mint magam - azok társadalomtörténetét (vagy ha tetszik: a társadalomtörténet mögöttesét) kutatják. Az a hagyományos orosz-zsidó történelem olyan klasszikusainak is mint Julius Gesszen, vagy Simon Dubnov, feltűnt, hogy mind az 1881-es, mind a későbbi pogromok ösztönös jellegében rengeteg a hasonlóság. Főleg Gesszen hangsúlyozza a tömegek viselkedésének ösztönös jellegét, ami annyira hasonló módon jut kifejezésre hatalmas területen nagyon rövid idő alatt, hogy sokan - ösztönösen is - valamiféle egységes szervező központról beszélnek, a pogromokban résztvevők esetében pedig kiképzésre, begyakorlottságra gondolnak387. Még Dubnov is - aki számára 1917 után még egyértelműbb volt a pogromokban való közvetlen cári-politikai felelősség - valamiféle pogrom rituálét említ az 1899-es nyikolajevi pogromban résztvevő tömeg viselkedése kapcsán (holott a közkeletű képlet: cár + helyi adminisztrátorok + megtévesztett vodkagőzös, monarchista tömeg = pogrom)388. A tömegek viselkedése a (-z oroszországi) pogromokról szólva a közelmúltig nemigen volt a kutatások tárgya. Mielőtt anatémát kiáltanának azok, akik szerint a pogromok ( a vérvád analógiájára) "a zsidóság privilégiumai"389, s az azokról való beszéd kizárólag a hagyományos zsidó historiográfia adta sajátosan egyoldalú, politikatörténeti diskurzusban lehetséges, néhány megjegyzés: Se minden oroszok cárja, sem "a cári politika" sosem szervezett pogromokat. A pogromokról szóló diskurzusban azonban részt vett, de erről később. A pogromok jelensége – magával a szóval ellentétben – nem orosz eredetű, s még Oroszországban sem korlátozhatók a századelőn létrejövő orosz-zsidó diskurzusra. A pogrom paradigma az orosz (vigyázat, a kontinuitás folytán akár szovjet, posztszovjet, sőt a nyugati) történelemben "enciklopédikus" alaptétellé lett. Ám e tétel a konkrét források
386 A naplóíró II. Miklósról, az uralkodóról ld.: a találó című tanulmányát Bertram D. Wolfe-nak: Autocracy without an Autocrat. In: uő: Revolution and Relity. Essays on the Origins and Fate of the Soviet System. The University of North Carolina Press, Chapel Hill, 1981. 60-80.pp. 387 Geszszen, Ju.: Isztorija evrejszkogo naroda. I-II. Leningrad, 1925-1927. T. II. 216.p. 388 Dubnov, 1916-1920. T. III. 34.p. 389 "Természetesen a vérvád nemcsak zsidók ellen irányulhat, a történelem során számos embercsoportot gyanúsítottak vele, de az európai kultúrkörben hangsúlyozottan a zsidók privilégiuma.." (kiemelés tőlem) Haraszti György: Vérvádak évadja. Múlt és jövő, 1996, 2. 69.p.
122
DOI: 10.14750/ME.2013.012
vizsgálatakor kevésbé alkalmazható390. Szó sincs arról, hogy mindezzel azt állítanánk, hogy a tétel vagy az e tételt alapként használó hagyomány nem igaz. A kortársaknak a szörnyű események racionalizálásának igényéből fakadó, az adott korszakban komoly politikai üzenetet hordozó391, a "pogrom paradigmáról" szóló tétele igen tiszteletreméltó hagyomány részévé vált. E hagyományt - mely szerves részévé, mintegy alapjává vált a kelet-európai és az egész zsidóság önmeghatározásában kulcsszerepet játszó történeti koncepció(k)nak - nem feltétlenül cáfolni, megtagadni kell, hanem inkább őrizni. Ezt a tevékenységet nevezzük hagyományőrzésnek. Mint ilyenre, természetesen más szabályok vonatkoznak, mint a (társadalom-) tudományra. A hagyományőrzés kizárólag "egyoldalú diskurzust"392 kedvel. Ezért (is), most lépjünk ki a hagyományőrzés nyújtotta közismert kontextusból és helyezkedjünk bele abba a korabeli diskurzusba, amelyik konkrét pogromokról és konkrét politikákról szólt.
390 Klier, John D.: The pogrom paradigm in Russian history; Wynn, Charles: Workers, Strikes and Pogroms. The Donbass-Dnepr Bend in late Imperial Russia, 1870-1905. Princeton University Press, Princeton, 1992. Wynn könyve szociológiai szempontokból vizsgálja a Don-medence a semmiből kinövő munkástelepeinek társadalmát, az azokban elképesztő munka- és lakáskörülmények között élő, a falutól még teljesen el nem szakadt proletariátusát, annak spontán elégedetlenségének kitörési formáit, ahogy ő fogalmaz "kivételesen harcias és erőszakos munkásmozgalmát". (3.p.) Munkájában, különösen az 1905-ös forradalmi periódusról szólva részletesen tárgyalja - valódi források alapján - a zsidóellenes pogromokat, melyek között különbözőféléket ír le. Bármilyen és bármely pogromról szólva sehol nem beszél a cár, vagy a kormány felelősségéről, ellentétben az elképesztő viszonyok között élő, gyakran fluktuálódó proletariátus elégedetlenségének spontán kitöréseiről. Érdekesen írja le a helyi adminisztrációnak a közigazgatás megbénulása (1905 október) előtti "aránylag" sikeres pogromellenes fellépéseit, politikáját (198204.pp.) és annak csődjét a cári Manifesztum kihirdetését követően (213-268.pp.) . Ez utóbbiról szóló kortárs beszámolóra ld:. A. G. Szajko: Donbaszsz v revoljucii 1905-1907 godov. Szbornik dokumentov. Sztalino, 1955. 4649.pp. 391 Itt csak halkan jegyzem meg: más a politikai kontextusa és üzenete mindennek 1917 előtt és után, míg a szerzők gyakran azonosak (Dubnov, Geszszen, stb.). 392 Az említett diskurzusra legkiválóbb példa Anatole France A pingvinek szigete című művének bevezető traktátusa a történettudomány mibenlétéről.
123
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Pogrom és ellenforradalom A 19. század végének és a 20. század elejének Oroszországát egy megdönthetetlen historiográfiai hagyomány a gyűlölet forrásvidékének, s az antiszemitizmus klasszikus hazájának tartja.393 Mindennek legfőbb mutatója a számtalan kisebb-nagyobb pogrom, melyek hullámokban 1881-től az orosz polgárháború végéig jellemzik az orosz történelmet. Különösen kitüntetett figyelem irányul az 1905-1907-es orosz forradalmat kísérő pogromoknak, melyek világra szóló visszhangja következtében gyökeresedett meg a hivatalos Oroszországgal kapcsolatban az a vélekedés, hogy az oroszokban amúgy is feltételezett népi antiszemitizmust kihasználva pogromokkal kívánt leszámolni zsidó alattvalóival és a forradalmi mozgalmakkal. Ebben az összefüggésben a zsidóellenes pogrom az orosz történelem paradigmája lett394. Az alábbiakban olyan pogromokról szóló dokumentumokat ismertetek, melyek a máig legnevezetesebb oroszországi pogromhullám részei voltak, és az első orosz forradalom idején zajlottak. Mint azt a fentiekben is láthattuk, a pogromok jelenségét hagyományosan a zsidóellenes, leginkább oroszországi kollektív erőszakkitörésekkel, üldözésekkel azonosítják. Vannak persze olyan pogromdefiníciók, melyek nem szűkítik le a fogalmat az orosz zsidók üldözésére, hanem kiterjesztik azt általában a faji, felekezeti üldözésekre, a hozzájuk kapcsolódó tömeges erőszakos akciókra. Ám mindenütt felbukkan a faji, felekezeti, nemzetiségi gyűlölet motívuma a pogrom fogalmának definiálásakor. A pogrom szó orosz eredetű, a gromity, pogromity igéből képzett főnév. Jelentése: pusztítás. A szótári jelentés mellé, mint láttuk, vallási, etnikai kisebbség elleni, valakik által előre megszervezett, különösen erőszakos cselekmény jelentése is párosult a 20. században. Az alábbiakban részletesebben bemutatott két pogromnak számos közös jellemzője van. Ezek közül most azt emelem ki, hogy egyik sem irányult a zsidók ellen, de még csak faji, felekezeti indíttatást sem lehet bennük felfedezni. Eseteinkben túlnyomó többségben azonos nemzetiségűek és felekezetűek voltak a pogromok elkövetői és áldozatai. Így a feltételezett népi antiszemitizmus és a feltételezett hivatalos antiszemita propaganda a kevésnél is csekélyebb magyarázatul szolgál azokhoz.
393 Hundert, Gershon David - Bacon, Gershon C.: The Jews in Poland and Russia. Bibliographical Essays. Bloomington, 1984. Az említett monográfiában elemzett historiográfiai hagyománnyal „diskurál”: Rogger, Hans: Jewish Policies and Right-Wing policies in Imperial Russia. Berkeley – Los Ageles, 1986.; Gutwein, Daniel: Russian „Official Antisemitism” Reconsidered. Socio-Economic Aspects of Tsarist Jewish Policy, 1881-1905. International Review of Social History, 1994. 2. 197-221.pp. 394 Klier, John D.: The pogrom paradigm in Russian history. In: Klier, John D – Lambroza, Shlomo (szerk.): Pogroms: Anti-Jewish Violence in Modern Russian History. Cambridge University Press, 1992. 13-38.pp. A tanulmánykötet épp az említett historiográfiai hagyománnyal diskurálva igyekszik esettanulmányokkal cáfolni azt a megrögzött tételt, amely szerint az oroszországi zsidóellenes pogromokat a cár és/vagy az orosz állam szervezte.
124
DOI: 10.14750/ME.2013.012
A tömegek, a „csőcselék”, a „primitív lázadók” szerepe az orosz történelemben nem tartozik a vezető kutatási témák közé395. Ez alól kivételnek tekinthetők azok a vidéki agrárzavargások, melyeket a korabeli szóhasználat egyértelműen pogromként definiált. Ezekben a zavargásokban mindig a helyi parasztság vett részt, míg az áldozatok földbirtokosok, gazdatisztek, illetve maguk a gazdasági épületek, berendezések voltak. Számtalan ilyen falusi pogrom zajlott le a századelőn az európai Oroszországban. Ezeket a gyakran szintén véres megmozdulásokat a szovjet történettudomány kiemelt fejezetként kezelte. A róluk szóló dokumentumokat és kutatásokat a húszas évektől rendszeresen kiadták a forradalmi parasztmozgalmak gyűjtőnév alatt. Ezen vidéki pogromok anatómiájával jelen tanulmányban nem foglalkozom. Annyit érdemes megjegyezni róluk, hogy ezekben a falusi pogromokban sem lelhető fel a faji, felekezeti gyűlölet motívuma. Hogy a korabeli tömeggel, annak akár extrém szituációkban megmutatkozó viselkedésével nem foglalkozott a történettudomány, annak oka egyértelműen az orosz történelemmel foglalkozó publikációk túlpolitizáltságában keresendő. Itt most nem csak arra a közismert jelenségre szeretnék utalni, hogy az orosz történelem kiemelkedő fejezeteinek történészi megítélése leggyakrabban világnézeti kérdés (is), hanem arra, hogy az orosz történelemmel foglalkozó munkák hagyományosan politika- és ideológiatörténet centrikusak. A pogromok vizsgálatakor is elmaradt az abban résztvevő tömegek viselkedésének tárgyalása.396 E fenti összefüggésben a városi (és falusi) tömegek lehettek öntudatosak és forradalmiak, akiket a forradalmárok élcsapata vezet, illetve lehettek ellenforradalmi, feketeszázas csőcselék, akiket a reakciós, antiszemita cári politika és propaganda vezet félre. Magának a tömegnek a viselkedése a hagyományos felfogás szerint lehetett jó-rossz, progresszív-destruktív, forradalmi-ellenforradalmi, s ami roppant fontos:- a történész világnézeti szempontjaitól függetlenül – mindig passzív. Engem, a társadalomtörténet mögöttes területeit kutatva, leginkább a tömeg viselkedése foglalkoztatott, az említett politikai, világnézeti szempontoktól függetlenül. A forradalom az a társadalomtörténeti háttere az általam vizsgált eseményeknek, amikor a társadalomban tömegessé válik – Pityirim Szorokin szavaival - az „abnormális viselkedés”, amikor a hagyományos értékek időlegesen elvesztik jelentőségüket. A forradalom ebben az értelemben olyan időszak, amikor az események neves és névtelen szereplői végtelenül leegyszerűsítve látják saját világukat, melyben kizárólag jók és rosszak szerepelnek. A kortársak és a kortársi visszaemlékezők a forradalmi korszakok minden eseményét a fekete-fehér ellentétben összeesküvésekként racionalizálják397. Ebből következően a pogromokra vonatkozó forrásaink és az irodalom is sokszor épp a leegyszerűsített racionalizálásról szólnak. Ez a
395 A forradalmi tömeg viselkedésére ld.: Hobsbawm, E. J.: Primitív lázadók. Vázlatok a társadalmi mozgalmak archaikus formáiról a 19. és a 20. században. Budapest, 1973.; Rudé, George: Forradalmárok, zendülők. Bp., 1986.; Sorokin,, P.: The Sociology of Revolution. New York, 1967. , Lucas, Colin: The Crowd and Politics between Ancien Régime and Revolution in France. The Journal of Modern History, 1988. 3. 421-457.pp.; Úttörő monográfia az 1917es bolsevik forradalom „erőszak-történetéhez” Buldakov, V.: Krasznaja szmuta. Moszkva, Roszszpen, 1997. 396 Rogger, Hans: Copnclusion and overview. In: Klier, John – Lambroza, Shlomo (szerk.): Pogroms: Anti Jewish Violence in Modern Russian History. Cambrige University Press, 1992. 316-319.pp. 397 Sorokin: i.m. 175-176.pp.; Lavrinovics, Ju: Kto usztroil pogromü v Roszszii. Berlin, é.n.
125
DOI: 10.14750/ME.2013.012
szempont tapasztalatom szerint legkevésbé a bírósági dokumentumokat határozza meg. Az alábbiakban két 1905-ös orosz pogromról szóló bírósági sajtótudósítást ismertetek. „Nyizsnij Novgorodi Területi Bíróság Feketeszázas pogrom398 December 7.-e és 11.-e között (…) zajlott a nyizsnij novgorodi bíróságon Klocsjev kocsis, Zsuravljov kocsmáros, Szemjonov varga, Rjazanov és Müszov kocsisok, Bukarin fogadós, Danyilov szabó, Mojszejev ács, Sakirov boltos, Ivanov nyerges, Hirinov házmester és Jeliszejev asztalos ügyének tárgyalása. (…) Az ügy körülményei az alábbiak: 1905. július 9.-e előtt Nyizsnij Novgorodban olyan hírek terjedtek el, hogy a szociáldemokraták sztrájkot szerveznek a január 9.-i események emlékére. Ezek a híresztelések megerősítést nyertek az OSzDP nyizsnyij novgorodi egyesített bizottságának és a szormovi szervezetének proklamációiban. Január 9-én (elírás, július 9.-én, KT.) össze is gyülekeztek a "tüntetők" a város szélén, ahol is Taube báró rendőrfőnök felszólította a gyülekezőket arra, hogy oszoljanak szét. Az összegyűlt emberek engedelmeskedtek az utasításnak, majd tömegesen a városba vonultak, ahol a kozákok szétkergették őket. Ugyanakkor a városban megjelenő szormovi munkások a városi munkásokat arra vették rá, hogy álljanak le a munkával, bezárták a kis boltokat és leállították a finn könnyűgőzhajózási társaság közlekedését.” Érdekes adalék a nyizsnij novgordi eseményekhez és későbbi megítélésükhöz egy jellegzetes párttörténeti monográfia 1957-ből, mely a város szociáldemokrata és munkásmozgalmának vázlatát adja.399 Azért is nevezhetjük a kötetet jellegzetes párttörténeti munkának, mivel szerzője maga is aktív résztvevője volt a helyi forradalmi mozgalomnak. A pogromról szóló fejezetének címe: A szormovi munkások harci válasza a feketeszázas pogromra Nyizsnij Novgorodban. A visszaemlékező párttörténész írásából is kitűnik, milyen feszült volt a hangulat a városban az 1905-ös évben, s különösen a vérvörös csütörtök fél-évfordulója közeledtével. A totális bizonytalanság és káosz képe bontakozik ki leírásából. Az általános sztrájk, illetve a készülő zavargások hírére, aki tehette, elutazott dácsájára. Vlagyimirszkij leírása szerint a szervezett munkások sztrájkja a bolsevik párt városi bizottságának szándéka ellenére tömegtüntetésbe csapott át.400 A különböző rémhírek és az általános hangulat következtében tömegesen fegyverkeztek fel az emberek a külvárosokban, hangulatuk harcias volt. Itt két dolgot kell megjegyezni. A 398 A Pravo című hetilap a korszak egyik tipikus politikai orgánuma volt. A nagypolitikából alkotmányos demokrata képviselőkként ismert jogászok szerkesztették (Gesszen, Nabokov.). A lap hétről-hétre közölt kisebb-nagyobb tudósításokat, perbeszédeket, periratokat a birodalom jelentősebb, főként politikai vagy politikával kapcsolatos tárgyalásairól, a bíróságok és a Szenátus döntéseiről. Az első orosz forradalom korában és azt követően sorozatosan számolt be az újság az úgynevezett pogromperekről. A kiemelkedőbb pogromokról hónapokon át, folytatásokban tudósítottak. A vidéki parasztpogromokról általában csak a bírósági döntéseket közölték. 399 Vladimirszkij, M. F.: Ocserkli rabocsego i szocialdemokraticseszkogo dvizsenija v Nizsnem Novgorode i Szormove. Moszkva, 1957. 400 Uo. 146-147.pp.
126
DOI: 10.14750/ME.2013.012
forradalmi, harcias hangulatú munkások nem magában Nyizsnij Novgorodban éltek. A Volga túlpartján található Szormovo nevű ipari külvárosban laktak és dolgoztak. Onnan mentek be, mintegy háromezren június 9.-én a városba tüntetni, méghozzá a bolsevik párt határozata ellenére, hisz az csak sztrájkra szólított fel. A tüntetés a hivatalos, regionális párttörténet szerint „sikeresen fejeződött be”.401 Tehát: június 9.-én Nyizsnij Novgorod központjában egy sztrájkból kinövő spontán rendszerellenes tömegtüntetés zajlott le. Annak során, mint idézett forrásunkból is láthattuk, a külvárosi nagyipari munkások arra kényszerítették a városi kisiparosokat, kereskedőket, hogy csatlakozzanak a sztrájkhoz. Ott a városi „értelmiség” nagyobb része támogatta megmozdulásukat. A következő napon a külvárosi munkások nem vonultak a városközpontba, míg a városi, főként értelmiségi forradalmárok újabb nagygyűlést tartottak ott. „Mindezek a körülmények - a vádirat szavai szerint - a kiskereskedőkből, kisiparosokból ellenséges érzületet váltottak ki a szociáldemokraták irányában, mivel előzőek a sztrájk miatt elvesztegették munkaidejüket. Mindehhez társult politikai meggyőződés és a zsidókkal szemben táplált nemzeti gyűlölködés. Ezen a talajon játszódott le a városban a július 10.-i pogrom, amelyről már korábban is hallatszottak híresztelések. Július 10.-e előtt Klocsjev kocsis és Szemjonov varga rávették a kocsmában a kocsisokat és a kisiparosokat, hogy alakítsanak "hazafias szövetkezetet (artelt)" abból a célból, hogy segítsék a rendőrséget a szociáldemokraták kiirtásában. A Klocsjev felhívását elfogadók rögvest kérvényt írtak az említett artel megalakításáról, míg Klocsjev és Szemjonov úgy döntöttek, hogy személyesen kérik a kormányzót arra, adjon ki engedélyt a zsidók, értelmiségiek és diákok megverésére. Előtte megjelentek a rendőrfőnöknél, aki saját bevallása szerint - elmagyarázta nekik, hogy ilyen artelt nem engedélyezhetnek. Nem tudni, hogy Klocsjev és Szemjonov eljutottak-e a kormányzóhoz, ám a kocsmába visszatérve kijelentették, hogy az artelt vagy "ligát" engedélyezték és összegyűjtöttek az ott tartózkodóktól 18 rubelt ’ vendéglátásra és gyógyításra’. Július 10.-én az Osztrozsnaja téren a Népház mellett összegyülekeztek a szociáldemokraták. Ezt a gyűlést a feketeszázasok megtámadták Klocsjev és Szemjonov vezetésével. Ez utóbbi azt kiabálta, hogy (a támadásra, K. T.) szabadságot kaptak és, hogy ő most "vajda". A helyszínen tartózkodó katonák és kozákok nem avatkoztak közbe a verekedésbe, míg a helyszínre érkező Taube báró, kit a feketeszázasok Hurrá kiáltásokkal fogadtak, a feketeszázasok akaratának megfelelően úgy rendelkezett, hogy kutassák át a Népházat, ahonnan állítólag lövéseket adtak le rájuk. A feketeszázas pogrom július 10.-én estig tartott. A rendőrök szeme láttára verték emberek különféle csoportjait (a vizsgálat negyven sebesültet és megcsonkítottat állapított meg), akik közül hármat: Gejnce gyógyszerészt, Koleszov karénekest és Lubockij zsidót megöltek. A pogrom során házakat dúltak fel, más házakban házkutatást tartottak és a rendőrök szeme láttára a térre érő villamoskocsikból "gyanús" személyeket szállítottak le. Gyanúsnak számított minden férfi, aki európai szabású öltönyt hordott, valamint a kalapot viselő nők.”
401 Fadeev, V.: Ocserki po isztorii nyizsegorodszkoj bol’sevisztszkoj organizacii. 1901-1907. Gorkij, 1956. 109.p.
127
DOI: 10.14750/ME.2013.012
A június 10.-i tüntetésen is az önkényuralmat elítélő és az Alkotmányozó Nemzetgyűlést követelő jelszavak hallatszottak. Ezt a tüntetést a városi bolsevik szervezet történetével foglalkozó párttörténeti monográfia szerint már a városi pártbizottság szervezte. Ám benne nem vettek részt az előző nap tömegesen odavonuló munkások. Az idézett történeti munkák szerint ezt a körülményt használta ki a rendőrség és a feketeszázas csőcselék arra, hogy leszámoljon a forradalmárokkal és pogromot szervezzen. Abban mindkét mű egyetért, hogy magát a pogromot a kormányzó irányította a helyszínen. Idézett forrásunk szerint az áldozatokat a szociális állásukat jelképező fejfedők alapján választotta ki a dühöngő tömeg. Párttörténészeink erről némiképp másként nyilatkoznak. A kortárs visszaemlékező történész szerint az vált a pogrom áldozatává, akinek értelmiségi kinézete volt402. A hivatalos párttörténész szerint „megvertek mindenkit, akin kalap vagy munkásing volt”.403 „A rendőrség folyamatosan a helyszínen tartózkodott teljes létszámban, ám Taube rendelkezése alapján nem avatkozhatott közbe, majd este 7 órára a verések színhelyére érkezett Unterberger kormányzó. A feketeszázasok ovációval köszöntötték, majd a himnuszt énekelve és ’A cárért’, ’Minyin utódai vagyunk’ és hasonló felkiáltásokkal elvonultak. (….) A tanúvallomásokból a pogrom szörnyű képe bontakozott ki. Kiderült, hogy július 10.-én a feketeszázasok a város korlátlan urai voltak. A rendőrök által megállított villamosokból ők szállították le az embereket, akiket aztán egyenként vizsgáltak át. Ők vizsgálták át a járókelőket. Ők tartottak házkutatást a rendőrök felügyelete alatt a zsidó házakban. A járókelők közül mindenkit megvertek, akin puhakalap vagy zsokésapka volt. Így vertek meg egy civilruhás csendőr altisztet is. Maguk a verések iszonyatosak voltak. A nőket úgy verték, hogy közben copfjaikkal kötözték össze a kezüket. Egy színésznőt annyira megvertek, hogy elvetélt. Gejnce holttestét annyira megcsonkították, hogy rokonai sem ismerték fel. A börtön zárkáiban, ahová a sebesülteket és a halottakat szállította a rendőrség, a vér egy hüvelyk magasságban állt. A szemtanúk egybehangzóan állították, hogy a verekedők egyféle, új furkósbottal voltak felfegyverkezve. A pogromot követően a benne részt vevő segédmunkások és huligánok arra panaszkodtak, hogy becsapták őket, mivel több pénzt ígértek nekik. A pogrom azt követően kezdődött, hogy a rendőrfőnök odament a pogromlovagok egy csoportjához és valamit mondott nekik. A kozákok is segítettek a pogromban: egy embert a nagajkáikkal a földre vertek, akire rárontott a tömeg és agyonverte.” A harkovi bolsevik szervezet július második felében röplapot adott ki az eseményekről egy résztvevő tanúskodása alapján. Ebből az derül ki, hogy a második napi tüntetés szétverése után az abban résztvevők egyenként vagy kisebb csoportokban igyekeztek eltűnni a helyszínről. A forrás tanulsága szerint az áldozataikat értelmiségire valló külsejük vagy a radikális diákokra jellemző hosszú hajuk alapján választotta ki az őrjöngő tömeg. A
402 Vladimirszkij: i.m. 148.p. 403 Fadeev: i.m. 111.p.
128
DOI: 10.14750/ME.2013.012
forradalmi diskurzus részeként keletkezett politikai röpirat egyértelműen állította a városi hatóságok és a hadsereg aktív részvételét a pogromban.404 „A helyettes ügyész azt nyilatkozta, hogy az ügyészség vizsgálatot indított a rendőrség ellen, mely még nem zárult le és így azt nem adhatták át a bíróságnak. A vád és a védelem beszédei nyolc órán keresztül tartottak. Tyeleszenko úr beszédét sűrűn kísérte taps a közönség részéről. A védelem azt bizonyította, hogy a vádlottak viselkedése nem merítette ki a BTK 269-1 fejezetét, hanem mindösszesen garázdaság és a köznyugalom megzavarása áll fenn esetükben. A területi bíróság elutasította a védelem kérdésfeltevését a BTK 38. Paragrafusát illetően, majd hosszas tárgyalás után meghozta az ítéleteket. E szerint Klocsjev, Szemjonov, Jeliszejev, Danyilov, Bukarin és Mojszejev vádlottak bűnösek a BTK 269-1 fejezete alapján, bűnösnek találtattak és 8-8 hónapnyi börtönbüntetésre ítélte őket. A többi vádlottat felmentették.” Amiről idézett forrásunk nem nyilatkozott, az a pogromot követő másnapi reakció. A pogrom hírére a felfegyverzett szormovoi munkások harci „druzsinája” egy lefoglalt gőzhajón a városba ment igazságot tenni. A városban szervezetten menetelve nem sikerült fellelniük az ellenséget, a visszaemlékező szerint így este visszaindultak Szormovoba. A kikötőbe menet csaptak össze a rendőrökkel, a kivezényelt kozákokkal, illetve az őket támogató civilekkel. Az összecsapásban furkósbotok, kések és revolverek kerültek elő. 11 halott és 12 súlyos sebesült maradt a helyszínen, többségükben rendőrök és feketeszázasok. A később elítélt Klocsjevet is lövés érte az esti, rakparti harcban.405 A visszaemlékező párttörténész az 1905. június 9-11.-e közötti nyizsnij novgorodi eseményeket sajátos szempontjai szerint úgy értékelte, hogy azok tanulságos leckéül szolgáltak az új, forradalmi hadsereg kialakításához. Ugyanakkor azt is megállapította, hogy a pogrommal keveredő harc új formáitól a helyi értelmiség elfordult.406 Az októberi cári manifesztumot követő pogromhullámban Tula városában a nyizsnij novgorodival megegyező módon zajlottak az események. Itt is a forradalmárok tüntetését követte a pogrom, melyben egy orosz diák és egy orosz munkás vált áldozattá október 21.én. Ezt követően a város nagyipari (szervezett) munkássága véres bosszút állt.407 Az október 17.-i cári manifesztumot követő országos pogromhullám előképének tekinthető a nyizsnij novgorodi júliusi pogrom. Annak majd’ minden eleme felbukkan a Volga partján három és fél hónappal az októberi események előtt. Országos általános sztrájk, a sztrájkolók és a karhatalom közötti, gyakran fegyveres összecsapások előzték meg a manifesztum kihirdetését, mely manifesztum hirtelen és váratlan módon adott korlátozott szabadságot az orosz társadalomnak. A manifesztum kihirdetését követően minden nagyobb településen forradalmi tüntetések zajlottak, melyeket véres pogromok 404 Har’kov i Har’kovszkaja Gubernija v pervoj ruszszkoj revoljucii 1905-1907. Szbornik dokumentov i materialov. Szoszt.: Arduseva, M. P. et al. Har’kov, 1955. 123-126.pp. 405 Fadeev: 112-114.pp.; Vladimirszkij: 149-150.pp. 406 Uo: 152.p. 407 Bünkin, I. A (szerk.): Revoljucionnoe dvizsenie v Tul’szkoj Gubernii 1905-1907 gg. Tula, 1956. 161-163.pp.
129
DOI: 10.14750/ME.2013.012
követtek október 18-22.-e között. Az októberi manifesztum kihirdetését megelőzően országos méretű polgárháború: forradalom folyt Oroszországban. Az általános anarchia megbénította az államot. Ebben a helyzetben a manifesztum kihirdetése „felszabadítóan” hatott a tömegekre. Az anarchiába érkező szabadság vezetett birodalom-szerte tömeges zavargásokhoz, pogromokhoz. Az 1905-ös októberi pogromhullámhoz hasonló események követték II. Sándor cár meggyilkolását. Az 1881-es, zsidóellenes pogromhullám Oroszország európai, zsidók által lakott kormányzóságaira korlátozódott. Az feltűnt az orosz-zsidó történelem olyan klasszikusainak is, mint Julius Gesszen vagy Simon Dubnov, hogy mind az 1881-es, mind a későbbi pogromok ösztönös jellegében rengeteg a hasonlóság. Főleg Gesszen hangsúlyozza a tömegek viselkedésének ösztönös jellegét, mely annyira hasonló módon jut kifejezésre hatalmas területen nagyon rövid idő alatt, hogy sokan - ösztönösen isvalamiféle egységes szervező központról beszélnek.408 Még Dubnov is - aki számára 1917 után még egyértelműbb volt a pogromokban való közvetlen cári-politikai felelősség valamiféle pogrom rituálét említ az 1899-es nyikolajevi pogromban résztvevő tömeg viselkedése kapcsán.409 Az megállapítható, hogy az orosz zsidóság történetének két legjobb ismerője 1917 előtt nem állította a (zsidóellenes) pogromok központi szervezettségét. Ellenben a pogromok meglepő hasonlóságát, ösztönösségét és rítusszerűségét írták le. Ez 1917 után megváltozott, ám ekkor már az orosz zsidóság története egyértelműen a cári rendszer bűnös politika-történetének kontextusában tárgyalódott. A zűrzavaros állapotokban váratlanul kapott szabadság tömegekre gyakorolt hatása hasonló, ösztönös tömeges erőszakkitörésekre vezetett Oroszország szerte. Az erőszak ilyen ösztönös, általános és kegyetlen kitörése mindenkit meglepett. Vonatkozik ez a cárra éppúgy, mint az állami és helyi rendfenntartó szervezetekre.410 A nagyvárosi pogromok története és közvetlen előtörténete kísértetiesen azonos momentumokat mutat az 1905-ös októberi napokban a nyugati és déli kormányzóságok zsidó lakta metropolisaiban, kisvárosaiban, mint a bemutatott nyizsnij novgorodi esetben411. A cári manifesztum kihirdetése után különösen véres és kegyetlen pogrom zajlott le október 20.-án a szibériai Tomszkban a helyi vasutasok ellen. A tomszki pogrom abban is hasonló a nyizsnij novgorodihoz, hogy abban a faji, felekezeti motívum nem volt meghatározó.
408 Geszszen, Ju.: Isztorija evrejszkogo naroda. I-II. Leningrad, 1925-1927. T. II. 216.p. 409 Dubnov, 1916-1920. Vol. III.. 34.p. 410 Rogers, Hans: i.m. 329.p. 411 A zsidó pogromok általános „koreográfiájáról” beszél Horváth Géza: Az oroszországi zsidó pogromok. Aetas, 1993. 2.; Buzás Mária: Az oroszországi zsidó pogromok. In (szerk. Krausz Tamás): A zsidók Oroszországban … 5055..pp. Mindkét írás kritikátlanul veszi át a pogromok központi szervezettségének tételét, s a pogromok jelenségét leszűkíti a zsidóellenes megmozdulásokra. Annyi tagadhatatlan, hogy főként az 1905-ös októberi pogromoknak valóban volt egyfajta rítusa, ha tetszik, koreográfiája.
130
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Stukenberg vasútmérnök 1905. november 15.-i bejelentése. No. 20487.412 „Az október 21.-i 434-es számú - a közlekedési és vasúti vontatási szolgálat épületének tömeg általi feldúlása és felégetése tárgyában írott - táviratot kiegészítendő és korrigálandó az alábbi, szemtanúk vallomásain alapuló részleteket jelentem, mely részletek jelentősen változtatják meg az események képét: A városi rendőrparancsnokság épületével szemben a piactéren déli egy óra körül nem több, mint 200-300 fős, egyszerű emberekből - kocsisokból, hentesekből, kovácsokból és fegyvertelen katonákból - álló tömeg gyűlt össze, akik „Hurrá” kiáltásokkal és az Uralkodó képmásával elindultak a piactéren és a piachídon keresztül a város főutcáján, a Pocstamtszkaja utcán. A tömeg eljutott a városparancsnokság épületéig, ahol ebben az időben, a készülő erőszakoskodásokról szóló hírek hatására épp a városi őrség megszervezésének kérdését vitatták meg. A tömeg fenyegető kiáltások közepette kövekkel bezúzta az épület ablakait, majd az Uralkodó képmását követve a posta és a püspök házának irányába indult tovább. Útközben a tömeg először két, előle egy kapualjba elbújni próbáló embert ölt meg: Jaropolszkijt és Gejlmant, majd Alekszandr Surigint is, a vasúti műszaki iskola diákját. A rendőrség nem volt a helyszínen és a tömeget senki sem zavarta meg. A tömeg változatlan létszámban darabig megállt a püspök háza előtt, majd a székesegyházhoz ment, hová nemsokára megérkezett egy lelkész és megkezdte az istentiszteletet. Ugyanezen időben, a téren a székesegyházzal átellenben a közlekedési és vasúti vontatási igazgatóság kétemeletes épületében vasúti alkalmazottak tartózkodtak, akik részben szolgálatban voltak, részben pedig az esedékes fizetésükért mentek oda. Az alkalmazottak hangulata nyugodt volt: a tüntetők tömege kizárólag érdeklődést váltott ki belőlük, ám mikor elterjedt az a hír, hogy a téren egy összevérzett ember testét vitték át, az alkalmazottak körében úrrá lett az aggodalom. Az aggodalom okán néhányan távoztak. Körülbelül délután két óra volt. Bár a tömeg főként a székesegyház körül és részben a székesegyházban volt található, a távozó alkalmazottakat megverték. Így verték meg Orzsenko építészt. Ugyanebben az időben haladt el a Pocstamtszkaja utcán a városi rendőrség ötven fősre tehető, frissen alakított alakulata. A revolverrel felfegyverzett rendőröknek karszalag volt a bal kezükön, rajta G.O. (gorodszkaja ohrana - városi őrség) betűk, Tomszk címere és a rendőrök száma. Az épülethez érve az alakulat megállt és felsorakozott a Pocstamtszkaja utca és a Moszkovszkij út sarkán, ám ekkor a tömegnek azon része, mely a kormányzói hivatal és a templomkerítés között helyezkedett el, rátámadt a rendőrökre azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy botokkal megverje őket. A botokkal feléjük rohanó embereket a rendőrök öt lépésre engedték magukhoz közel, majd revolvereikből tüzet nyitottak. A tömeg ezt követően feloszlott. A helyszínen mintegy öt ember maradt a földön fekve. A tömeg másik része, amely addig a székesegyház tornácánál állt az Uralkodó képmásával, a székesegyházba húzódott. Amikor kissé nyugodtabb lett minden, a tömeg ismét gyülekezni kezdett a téren, míg másik része a cári portréval a székesegyházból kijövet ellenkező irányba kezdett távolodni a közlekedési és vasúti vontatási szolgálat épületétől. Ezt látván az igazgatóság dolgozói közül egyesek eltávoztak, míg mások, azt feltételezve, hogy mindennek vége, maradtak az aznapra ígért fizetésük reményében. Az épületet elhagyó alkalmazottak közül a tér távoli sarkaiban 412 Pravo, 1906. 902-906.pp.
131
DOI: 10.14750/ME.2013.012
többeket megvert, sőt meg is ölt a tömeg, mert a rendőrség nem avatkozott közbe. Eközben a cári portréval vonuló tömeg a kihívott katonákkal találta magát szemben. A kozákok és a gyalogság az ugyanezen tér túloldalán található laktanyáikból vonult ki. A portrét követő tömeg, elfordulván a katonáktól, ismét a szolgálat igazgatósági épülete felé kezdett közeledni, miközben a himnuszt énekelték. A kozákok a Pocstamtszkaja utca és a Székesegyház tér sarkát elfoglalva leszálltak lovaikról és készületeket tettek a rendőrökre való sortűz leadására. A gyalogság a székesegyház kerítése mögött helyezkedett el és fegyvereit szintén a rendőrökre irányozta. Látva ezen készülődéseket, a rendőrök egy csoportja az igazgatóság bejárata felé rohant abban a reményben, hogy az udvari hátsó kijáraton keresztül el tudnak menni, hogy aztán elbújjanak. Ám az udvari bejáratnál már katonai őrség állt, amely nemcsak őket, de azokat az alkalmazottakat sem engedte át, akik korábban nem tudták elhagyni az épületet. Mindannyiuknak vissza kellett térniük az épületbe és ott elbújniuk. Az alkalmazottak a megbízott vasúti főnökhöz, Stukenberghez fordultak azzal a kéréssel, hogy védje meg őket. Ő telefonon arra kérte a kormányzót, hogy állíttasson fel őrséget az épülethez, amit az azonnal teljesített: a térre és a katonaságra néző ajtónál, valamint a Pocstamtszkaja utcai ajtónál fel is állt az őrség. A tömeg a felsorakozott védelmen áttörve elárasztotta az épületet, s mivel a katonák részéről semmiféle ellenállást nem tapasztalt, büntetlenül pusztítani kezdte azt: az üvegeket összetörték, mindent elpusztítottak és céljuk az volt, hogy a belül elbújtakat megtámadják.” Stukenberg mérnök jelentéséből kibontakoznak előttünk a pogrom – az esztelen pusztítás – szörnyű képei. Az áldozatok közé keveredő túlélő szemtanúnak az eseményeket közvetlenül követő leírása megrendítő és naturalisztikus – már-már dokumentumfilmszerű – pontossággal jegyzi fel a rémségeket. Ugyanakkor, a véletlen szemtanú és a vétlen áldozat látásmódja, érthető módon, megakadályozta szerzőnket abban, hogy a szörnyűséges pusztítás konkrét politikai – úgy helyi, mint országos politikai – összefüggéseire kitérjen. Ezek megértéséhez ismét a szovjet, hivatásos üdv- és párttörténeti irodalmat hívjuk segítségül. Az idézett tudósítás nem szól a pogrom olyan körülményeiről, melyek az eseményeket még inkább rokonítják a Nyizsnij Novgorodban történtekkel. Ismét a hivatalos szovjet párttörténetet hívjuk segítségül. Mint az egész birodalomban, úgy Nyugat-Szibéria városaiban is roppant feszült volt a politikai helyzet, a tömegek hangulata 1905 októberében. A cári manifesztumot kikényszerítő általános sztrájk sorsát a vasutasok szakszervezete döntötte el. A vasutas sztrájk október 5.-től 16.ig fokozatosan megbénította a birodalom életét. A vasutasok sztrájkja volt az a szikra, mely az orosz társadalom lőporos hordóját felgyújtotta.413 Ezek szerint a vasutasok forradalmi szerepében kereshetnénk a tomszki pogrom okait. Ám a dolog nem ilyen egyszerű. Ahogy egyéb októberi pogromokat, úgy a tomszkit is megelőzte lokális polgárháború, a manifesztum kihirdetését követő forradalmi tüntetés. Ebből a tüntetésből keletkezett a pogrom. Egy résztvevő bolsevik forradalmár visszaemlékezése szerint október 20.-ára, déli egy órára a városi szociáldemokrata bizottság gyűlést szervezett a színház épületében. E gyűlés résztvevőit támadták meg a visszaemlékező szerint a 413 Sablinsky, Walter: The All-Russian Railroad Union and the Beginning of the General Strike in October 1905. In Rabinowitch, A. – Rabinowitch, J. – Kristof, L.K.D. (szerk.): Revolution and Politics in Russia. Essays in Memory of B.I. Nicolaevsky. Indiana University Press, Bloomington – London, 1972. 132.p.
132
DOI: 10.14750/ME.2013.012
feketeszázasok, akiket a forradalmi druzsina lőfegyverekkel visszavert. Ezután, így forrásunk, a hatalom által támogatott feketeszázasok újabb támadása elől a forradalmárok (a fegyveres harcosok és a gyűlés részvevői) kénytelenek voltak a Vasúti Igazgatóság épületébe menekülni, ahol nagy számban tartózkodtak a fizetésükre váró vasúti alkalmazottak is.414 A felfegyverzett forradalmárok között az akkoriban második éve Tomszkban tevékenykedő hivatásos forradalmár, Szergej Kirov is a vasút irodaépületébe menekült. Az ostromlott épületből a forradalmi druzsina sikeresen kitört.415 A vasutasok nagy része benn maradt, s így vált a pogrommá átcsapó fegyveres konfliktus áldozatává. A zsidó letelepedési övezettől távoli Szaratovban a tíz, főként zsidó áldozatot követelő pogromot is a tomszkihoz hasonló tüntetések és fegyveres összecsapások előzték meg.416 A tomszkihoz hasonló eseményeket jegyeztek fel a cári manifesztum kihirdetését követően Tverben, Feodoszijában, Kazányban, Kercsben is, ahol a helyi önkormányzat épületei – és a bennük tartózkodók - váltak fegyveres pogromok áldozataivá.417 De lássuk, miként írta le a pogrom lefolyását az épületben rekedt vasutas szemtanú, Stukenberg mérnök: „A csapdába esett alkalmazottak most értették meg a helyzet veszélyességét. Egy részük a felső szintre menekült, ahol szekrényekkel barikádozták el magukat a tömeg elől, abban reménykedve, hogy így kihúzzák a segítség megérkezéséig, amit folyamatosan kértek telefonon. Látva a veszélyes helyzetet, melybe az alkalmazottak kerültek, s ami az igazgatóság vagyoni épségét és működését éppúgy veszélyeztette, Stukenberg mérnök, megbízott vasúti főnök több alkalommal kérte telefonon a kormányzót, hogy zavarja szét a dühöngő tömeget. Erre válaszul a kormányzó minden alkalommal úgy nyilatkozott, hogy "nem kell aggódni, mivel a tömeg a megfelelő időben szét lesz zavarva és minden lecsendesíttetik". Eközben a saját magukat és az alkalmazottakat védő rendőrök sortüzet adtak le a romboló tömegre az ablakokból, mire válaszul a katonai alakulat adott le sortüzet az épület ablakai irányába. Ezt követően az alakulat parancsnoka fehér zászlót bontott ki, s a laktanyaparancsnok, a zászlóaljparancsnok és a városparancsnok tárgyalni indult az igazgatóság épületébe, ahol is azt ajánlották a kijönni szándékozóknak, hogy az ő védelmük alatt hagyják el azt. Néhányan beleegyeztek ebbe, ám mivel a rendőrség ismét hiányzott a helyszínről - ahogy tette ezt október 20.-a reggele óta az egész városban, és azok a személyek, akik védelmet ígértek, a tárgyalások után azt nem teljesítették ezt - az épületből kilépők többségét a dühöngő tömeg a katonákkal és a kozákokkal együtt a helyszínen megverte.
414 Brjuhanov, N.I. – Petrova, E.i. – Sornikov, N.M. – Jarkov, I.P. (szerk.): Bol’seviki Zapadnoj Szibiri v period pervoj ruszszkoj revoljucii 1905-1907 gg. Dokumentü i materialü. Novoszibirszk, 1958. 223.p. 415 Zobacsev, I. G.: Szibir’ v pervuju ruszszkuju revoljuciju 1905-1907 gg. Novoszibirszk, 1955. 37-38.pp. ; Vetoskin, M.: Ocserki po isztorii bol’sevisztszih organizacij i revoljucionnogo dvizsenija v Szibiri 1898-1907 gg. Moszkva, 1953. 416 Oszipov, V.: Szaratovszkaja organizacija RSzDRP v 1905-1907 gg. Szaratov, 1947. 107-109.pp. 417 Gukovszkij,V.: Pervaja ruszszkaja burzsuazno-demokraticseszkaja revoljucija. 1905-1907. Vologda, 1957.
133
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Így verték meg elsők között az épületből kilépő Klionovszkij mérnököt, aki sérülten visszatért, majd ezt követően két órán keresztül majdnem teljesen eszméletlenül feküdt a vasúti főnök irodájában. Ugyanekkor ölték meg Svarc mérnököt, aki egy tiszt védelme alatt ment ki az épületből, miközben a tiszt sértetlen maradt. Délután öt óra körül, mikor már szürkült, a tér különböző pontjain a diákokon és a vasúti alkalmazottakon zavartalanul végrehajtott verésektől és gyilkosságoktól megállatiasodott tömeg arra a szörnyűséges gondolatra jutott, hogy felgyújtják az épületet, ahol elmondásuk szerint még maradtak zendülők. Rögtön máglyát emeltek a színházból kihordott bútorokból, amit egy egész hordó kerozinnal öntöttek le, s a fellobbant máglya tüze elárasztotta a földszintet. Az igazgatóság földszintjével egy időben gyújtották fel az udvaron álló távíró melléképületet, amely mellett katonai őrség állt. Ugyanekkor hangzott fel az esti istentiszteletre hívó harangszó is, ám ez egy pillanatra sem állította meg a tömeget. Tudomást szerezvén a gyújtogatásról, Stukenberg mérnök megbízott vasúti főnök azonnal tűzoltócsapatot rendelt és jelentette a tüzet a kormányzónak, abban a reményben, hogy így megmentheti az épületben tartózkodókat. Stukkenberg tudta, hogy a földszinti plafon vasúti talpfákból készült. A tomszki kormányzó válaszul közölte, hogy a tűzoltócsapatok a helyszínre indultak. A tűz kitörésekor a katonai vezetők próbálták rávenni az épületben tartózkodó mintegy kétszáz embert, hogy jöjjenek ki, de azok ezt megtagadták, mivel nem bíztak a katonai őrség erejében. A tűz mindössze 1 és 2/3 óráig korlátozódott a földszintre, majd átterjedt a lépcsőn keresztül először az első, majd a második emeletre. A jelenlévő alacsony rangú katonák nem csak tétlenkedtek: a tömeget nem zavarták szét, hanem inkább segítették. Az ereszcsatornán leereszkedőket és az ablakon kiugrókat azonnal megölte a megvadult tömeg, majd szörnyű módon megcsonkították és teljesen kifosztották őket. A katonák a tetőre menekülőket lőtték agyon. A tűzoltókat a tömeg nem engedte az épület közelébe és nem engedte, hogy a fecskendőket és szivattyúkat használják, a tömlőket átvágta. 5 óra 55-kor beszüntette a munkát a távírórészleg, majd kivezették a távírászokat, mivel valakinek az utasítására elvezényelték a bejárattól a katonai őrséget. Hat óra táján az élve elégetéstől fenyegetve néhányan megkockáztatták, hogy kimenjenek a hátsó lépcsőn át az igazgatóság udvarára. Többüknek a tömegből meglőve sikerült megmenekülniük, míg másokat, így a fájdalomtól tántorgó Klionovszkij mérnököt, kegyetlenül megöltek. Egyesek úgy menekültek meg, hogy a pincébe bújtak el, ahová a tűz nem jutott el. Ők a füsttől majdnem megfulladtak. A megmenekülésüket követően ezek napokig bujkáltak és így lehetett, hogy az október 21.-i 436-os számú táviratban az elégettek közé sorolták őket. Szintén sikerült V. N. Antonov főinspektor és a kormányzó mellé kiküldött közlekedési főnök V. T. Zvonkov közbenjárására nagy nehezen kimenteni a melléképületből 29, a közlekedési szolgálat könyvelésével foglalkozó embert oly módon, hogy letartóztatásukat imitálták. Mindezt kb. este 1/2 9-kor sikerült végrehajtani nagy suttyomban a tömeg előtt a mellékutcán át. Egyes, a tisztek és katonák által kísért embereket a tömeg kiemelt és megölt. A tűz terjedtével 8 órára a tömeg elhagyta az udvart, s akkorra vált lehetővé az épület katonák általi felszabadítása. Ugyanakkor mindenkit, aki az épületből kiugrott, a megvilágított területen a katonák puskatüze fogadta, míg az épület udvarán az egyszerű emberek bunkói.
134
DOI: 10.14750/ME.2013.012
A második emelet tetejét elérő tűz az ott tartózkodók pusztulását okozta. Egyesek elkeseredésükben a tömegbe lőttek, mások öngyilkosok lettek, megint mások szörnyű üvöltések közepette pusztultak el. Még 10 óra körül néhányan a pincébe bújtak közül meg tudtak menekülni, de 11-re már csak a lángnyelveket lehetett látni az ablakokban, majd leszakadt a tető. Akkor engedték oda a tűzoltókat és éjfélre a tűz lecsendesedett. A kétemeletes ház elpusztult, ahogy a közlekedési és vasúti szolgálat összes irata is. A tűztől megkímélt vasúti szolgálati nyomdát, távírdát, számvevőirodát, ami az udvari melléképületben volt, már a következő nap reggelén feldúlták és kirabolták, mivel teljesen hiányzott az őrség, melyet az igazgatóság határozottan kért kirendelni a kormányzótól. A nyomda helyisége aránylag épen maradt, ahogy a távírdáé is, ezek helyreállítása most is zajlik. A vasúti és vontatási szolgálatot áthelyezték a 2-es számú diákkollégium első emeletére. A tervrajzokat, a távírda anyagait és a nyomdából az összes rézalkatrészt is széthordták. A katonai hatóságok csak október 24-étől adnak őrséget, 22.-én és 23.-án nem lehetett magunknak őriztetnünk helyiségeinket a teljes bizonytalanság és a pogromlovagok azon fenyegetése miatt, hogy egy vasutast sem hagynak életben. A bírósági vizsgálatot csak 23.-án kezdték. A rendőrség egész idő alatt távol volt. Mostanáig kiderült, hogy a vasúti alkalmazottak közül 33-at megöltek, 70-et megsebesítettek és 7-en nyomtalanul eltűntek. A többi százhatvan kisebb-nagyobb testi és lelki sérülésekkel menekült meg. Ezenkívül a kormányzósági adminisztráció listája alapján, melyen 51 vasúti alkalmazott szerepel, további nyolcvan nem vasutas áldozat is található. Közülük 15 olyan ismeretlen személy, akik mostanra ismertté váltak. Egy halott azonossága maradt ismeretlen, aki a 7, tartalékos katonai kórházban hunyt el és akit Csadajevszkijként vettek fel. A magas, barnahajú férfi fehérneműjén A.E. monogram található. Az említett listán nem szerepelnek a nyomtalanul eltűntek, köztük az a hat személy, akiket most is keresnek és akik nagy valószínűséggel összeégtek. Szintén nem szerepel ott az a hét vasúti alkalmazott, akik szintén nyomtalanul tűntek el. A feltalált összeégett emberi hús és csontmaradványokat a tűzoltók a temetőbe szállították. Az eredeti jelentést aláírta: Trubeckoj herceg mérnök osztályvezető”. Az orosz Állami Dumában 1906 június 29.-én Makusin tomszki képviselő, a bialistoki pogromról418 szóló vitához hozzászólva felelevenítette az előző év októberi tomszki vasutas pogromot. Ő is részletesen kitért az események lefolyására, a három napos anarchiára, mely Tomszk városában a cári manifesztum kihirdetésére következett. A szörnyűségek leírása után kérdéssel folytatta beszédét419: " (…) Mivel magyarázható a tomszki pogrom ilyen fokú kegyetlensége? Úgy vélem, hogy az elmúlt nagy pogromok közül a tomszki élesen kiemelkedik a maga kegyetlen jellegével. A város és a vezetés szeme láttára öltek meg, égettek meg több tucat embert. Mivel magyarázhatjuk a pogrom ilyen kegyetlenségét? Ahhoz, hogy mindezt jobban megértsük, felhozok néhányat azon híresztelések közül, amelyek akkoriban a városban keringtek. A 418 1906 június 1-3. között zajlott a különösen sok áldozatot követelő zsidóellenes pogrom. 419 Materialü k isztorii ruszszkoj kontr-revoljucii. Tom I. Pogromü po official'nüm dokumentam. Szanktpeterburg, 1908. 445-449.pp.
135
DOI: 10.14750/ME.2013.012
pogrom szervezői kitartóan terjesztették a tömegben azokat a rémhíreket, amik szerint a zsidók, az értelmiségiek és a diákok belelőttek a felvonulók által vitt ikonokba, a cári portrékba, miközben ott ikonok egyáltalán nem voltak, s a portrék épek maradtak. Továbbá azt is híresztelték, hogy a város vezetője kormányzóvá kiáltotta ki magát, majd azt, hogy valami kiugrott pap cárrá is felkente őt a székesegyházban. Mások mindehhez hozzátették, hogy egy másik cár is készül, a zsidók közül. A hasonló, a legnagyobb mértékben alaptalan híresztelések is hatottak a tömegekre, kegyetlenségre és vadságra tüzelve azokat. A rablásokat részben az magyarázza, hogy 20.-a volt, amikor a vasúti alkalmazottak fizetést kaptak, ami fokozta a rablók érdeklődését. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy Tomszkban, mint száműzetésre kijelölt városban nagyarányú a bűnöző elem. (…) Ezekkel a körülményekkel kell magyarázni a pogrom kegyetlenségét. Most az a kérdés érdekes, hogy megakadályozhatta volna-e az adminisztráció a tomszki pogromot? Azok, akik Tomszkban élnek, határozottan úgy válaszolnak erre, hogy az adminisztrációnak megvolt a lehetősége a pogrom megakadályozására. A pogromban aktívan nem több, mint háromszáz ember vett részt, a téren tartózkodó többi ember érdeklődő volt, vagy olyanok, akik a rémülettől nem tudtak elmenni onnan. Az adminisztráció kétezer katonával és több száz kozákkal rendelkezett. Ezen kívül az adminisztráció megakadályozhatta volna a városi rendőrök részvételét a pogromban, akik kétségtelenül részt vettek benne. (…)" A helyi adminisztráció vezetőjének felelősségét hangsúlyozó politikai iratból, az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt Tomszki Bizottságának röplapjából megtudhatjuk a hatóság tehetetlenségének okát is. Eszerint Azankevics kormányzó, az ostromlottak kérésére, miszerint zavarja szét a feketeszázas tömeget, úgy válaszolt, hogy „azt nem teheti, mivel alkotmány és gyülekezési szabadság adatott”.420 A fentiek alapján elmondhatjuk, hogy e pogromok – mint általában minden pogrom – irracionális elemekkel telítettek: utólag egyetlenegy pogrom-résztvevő sem tudja meghatározni, mit és miért is csinált. A kezdeti ideológiai mag tulajdonképpen ideológiamentes, és még a politikai elemek is marginálisak, lényegtelenek. A tömeg, a „csőcselék” számára az ideológia mint olyan nem létezik, a káosz, amelyből kiindulnak, számukra olyan anarchia – uralom és önuralom-nélküliség -, amelyet különleges rendként ismernek fel, melyben felszabadultan kielégíthetik primitív ösztöneiket egyfajta „rítus” szerint. Mint láttuk, a máig élő cárizmus-ellenes, forradalmi és liberális (a kettő 1905-ben nem feltétlenül jelentett két teljesen különböző dolgot Oroszországban) hagyomány a cárizmussal szemben annak ellenforradalmi, önkényuralmi jellegéből vezette le a konkrét pogromokat. Ám a pogromokat nem csak az áldozatok és a cárizmus politikai ellenségei igyekeztek racionalizálni. Ugyanez az igény felmerült a cárban és az orosz politika döntéshozóiban. A pogromokat és főképp az 1905-ös októberi pogromokat a hivatalos politika szereplői szintén igyekeztek elhelyezni az aktuális belpolitikai térben. E kérdések kapcsán is kikristályosodhattak a különböző irányzatok a nagypolitika csúcsain. Ennek elemzése nem tárgya dolgozatomnak. Amiről szó lesz, az a cár személyes, tejhatalmú megbízottjainak vizsgálata és ezek eredményei az 1905-ös esztendő legszörnyűbb 420 Brjuhanov, N.I. – Petrova, E.I. – Sornikov, N.M.: i.m. 226.p.
136
DOI: 10.14750/ME.2013.012
zsidóellenes pogromjairól. A tudós jogász szerzők reflektálnak, egyfelől az általunk ismert hagyományra, mely hagyomány épp az ő idejükben jön létre, másfelől pedig feleselnek a jelentés címzettjével: II. Miklós cárral. A cár naplójában az 1905-ös nagy pogromhullámról nem található bejegyzés, ahogy általában hiányoznak onnan az országos ügyekre vonatkozó gondolatok (mint ahogy bármiféle gondolatok is hiányoznak, tehetjük hozzá). Külföldön élő anyjának 1905 október 27.-én írt levelében jelenik meg a pogromok cári magyarázata. Miklós cár szerint a forradalmárok, a szocialisták - akik között túlzott számban találtattak zsidók - szemtelensége, arroganciája vezetett magukhoz a pogromokhoz. Levele tanúsága szerint a cárt meglepte az események hasonlósága és egyidejűsége. Számára nem különösen meglepő, hogy a nyugati sajtó szerint a zavargásokat a rendőrség szervezte. A cár ezeket a feltevéseket természetesen elvetette. Minderről a véleménye egyszerű volt: "chanson bien connue"421. Heinz-Dietrich Löwe az oroszországi modern antiszemitizmusról írt monográfiájában - melyben hűségesen követi és adatolja a századelejei orosz-zsidó, forradalmi antiszemitizmus-történeti magyarázatot szintén kitért a fenti levélre. Löwe, aki számára indirekten bár, de bizonyítottnak tűnik a cári államapparátus és különösen a rendőr- és csendőrtisztek szervező szerepe az 1905-ös pogromokban, az alábbiakat írta II. Miklósnak az eseményeket követően anyjához írt leveléről: "Even if (sic!) the Tsar clearly welcomed the pogroms as a reaction to the revolution, it is unlikely (sic!) that at this stage he knew any more than this letter suggests or that he was in any way involved, even indirectly, in organizing pogroms.422" A pogromokra a hivatalos Oroszország más képviselői is igyekeztek magyarázatot adni. Vitte miniszterelnök nem minden tekintetben megbízható memoárjaiban többször is visszatér a kormányzása idején történt pogromokra. Előtörténetüket, kiváltó okaikat hol a forradalmi mozgalmakban túlreprezentált zsidóság kihívó aktivitásában látta423, hol politikai ellenfeleinek és kormánybeli kollégáinak (Plehve, Trepov) provokációival magyarázta424. Az október 17.-i cári manifesztumot követő zűrzavaros napokban a pétervári elitben is különféle híresztelések kaptak lábra a pogromokkal kapcsolatban. Ahogy Vitte politikai ellenfeleit vádolta meg a pogromokban való közvetlen felelősséggel, úgy vele kapcsolatban is éltek hasonló váddal425. Vitte memoárjainak a korabeli államgépezetben a cári manifesztum által kiváltott átmeneti bénultságra vonatkozó sorait más emlékezők is alátámasztják. Egy helyen arról ír, hogy az október 17.-i kiáltvány mindenütt a birodalomban nagy meglepetést keltett, felkészületlenül érte a polgárháborús viszonyokban tevékenykedő adminisztrációkat. Ez a körülmény és a helyi hatóságok gyávasága vezetett – ahogy írja – a szélsőséges elemek tüntetéseihez és ellentüntetéseihez, mely utóbbiak sok helyütt zsidóellenes zavargásokká fajultak. A helyi adminisztrációk, ha 421 Archives secrétes de l'empereur Nicolas II. Paris, 1928. 26.p. 422 Löwe, Heinz-Dietrich: The Tsars and the Jews. Reform, Reaction and Anti-Semitism in Imperial Russia, 17721917. Harvood Academic Publisher, Chur, 1993. 218.p. 423 Vitte, Sz. Ju.: Voszpominanija. Moszkva, 1960. T. 3. 327.p. 424 Vitte: i.m. T.2. 215.p.; T.3. 83-88.pp. 425 „Okrikom grozü ne razgonis’.” Iz dnevnika A. A. Girsza. Ijul’-oktjabr’ 1905 g. Isztoricseszkij Arhiv, 1993. 4. 99.p.
137
DOI: 10.14750/ME.2013.012
nem is szervezték, de tétlenségükkel elősegítették a pogromokat. Azt több ízben leszögezi a memoáríró, hogy a kiáltvány általános zavarodottságot és helyi zavargásokat okozott, mivel a helyi adminisztrációk csődöt mondtak426. A Vitte által a pogromok szervezésével – kizárólag az 1905-ös októberi pogromhullámot követő pogromokról beszél – szervezésével többször meggyanúsított titkosrendőrség egyik főtisztjének visszaemlékezéseiből is az általános káosz képe bontakozik ki. A harmincas években Amerikában íródott memoár szerzője szerint az 1905-1906-os években Oroszországban „a hatalom teljesen elvesztette a fejét és ’eltűnt’”427. A manifesztum kihirdetését követő hetekre úgy emlékezett vissza a szerző, mint amelyekben a forradalom elleni harc élcsapata - a közmondásosan rettegett Ohrana - főképp csak híreket és rémhíreket gyűjtött, vitatott meg, és tisztjei leginkább tétlenkedtek. A hivatal, melyben szolgált november végéig gyakorlatilag beszüntette tevékenységét, mivel nem voltak tisztában a hivatalos kurzussal428. Amit mindegyik kortárs visszaemlékezéséből hitelesnek tekinthetünk, az a cári manifesztum meglepetésszerű kiadása és az arra következő zűrzavar az orosz állam szinte minden szintjén. A pogromok közvetlen szervezésével a szakirodalomban leggyakrabban megvádolt orosz „titkosrendőrség", az Ohrana monográfusai is megerősítik a fentieket. Frederic Zuckerman az Ohranáról szóló, modern monográfiájában az 1905-ös esztendő kapcsán általában erőtlenségről, határozatlanságról és alkalmatlanságról írt429. Az egész birodalmat és az államgépezetet jellemző káosz és demoralizáció, mint szerzőnk írja, az Ohrana központját, "a Fontankát is eluralta.430" Ebben a szituációban váratlan meglepetésként érte az októberi cári manifesztum a társadalmat éppúgy, mint annak "őreit". Mint Zuckerman írja: "The Manifesto had descended upon Russia without any preparation, causing overwhelming confusion, a sitiation made worse by the ongoing transportation and communication strikes. But when the basic tenets of the October Manifesto became known to the population at large their reaction proved to be anything but tranquil. Revolutionary fervor, including attacks on the police, increased as did the violence of the pr-monarchist demonstrators which often exploded into the most horrific pogroms particularly against the Jews.431" Az orosz titkosrendőrségnek az első orosz forradalom történetében betöltött szerepéről szóló másik tanulmány szerzője úgy fogalmazott, hogy a titkosrendőrség "természeténél fogva alkalmatlan volt arra, hogy megakadályozza a tömeges elégedetlenség szervezetlen
426 Vitte: i.m. T. 3. 46.p.; uo. 137.p. 427 Martünov, A. P.: Moja szluzsba v otdel’nom korpusze zsandarmov. (edited by Richard Wraga) Hoover Institution Press, Stanford, 1972. 307.p. 428 i.m. 59.p. 429 Zuckerman, Frederick: The Tsarist Secret Police in Russiaan Society, 1880-1917. Macmillan, London, 1996. 143.p. 430 Uo. 148.p. 431 Uo. 162.p.
138
DOI: 10.14750/ME.2013.012
kitöréseit." A nagy 1905-ös pogromok idején az Ohranát a tájékozatlanság és a rémhírek által kiváltott bénultság jellemezte432. Az említett, összbirodalmi káosz az államapparátus minden szintjére általánosan jellemző volt az 1905-ös, forradalmi esztendőben és különösen az októberi cári manifesztumot követő napokban. Az "utcai rendőr", a magas rangú titkosrendőrségi vezető mellett az Oroszországi Birodalom "alkirályai": a kormányzók is tehetetlenek voltak a meglepetéstől a kritikus napokban433. Az oroszországi államapparátus az októberi forradalmi és ellenforradalmi zavargásokra csak majd az általános paralízis oldódásával tudott, utólag reagálni. Az 1905-ös, egész Oroszországon végigsöprő októberi nagy pogromhullám kiemelkedő fejezetei az odesszai és a kijevi pogromok. Minden tekintetben felülmúlják a kortárs pogromokat. Az áldozatok és a zavargásokban részt vevők számát, az okozott anyagi kár méreteit tekintve más minőséget jelentettek a kortárs pogromok között. II. Miklós cár az odesszai események kivizsgálásával Kuzminszkij szenátort bízta meg, míg gróf Turau szenátor feladata a kijevi események feltárása lett. Kuzminszkijnak a cárhoz írt jelentése Turaué mellett hallatlanul értékes forrás a pogromok lefolyásának és okainak hivatalos megítélésére434. Mindkét jelentés három részből áll. Az elsőben azokat az eseményeket és általános folyamatokat sorolják fel a szerzők, melyek megítélésük szerint elvezettek a második részben tárgyalt konkrét pogromhoz, míg a harmadik részben vonják le a jogi következtetéseket. Egyértelműen állást foglalnak abban a tekintetben, hogy az októberi cári manifesztumot megelőző forradalmi mozgalmak, illetve az ezekben perdöntő fontosságú helyi zsidó túlreprezentáltság vezetett el a manifesztum kihirdetését követő "rendzavarásokhoz". Ebben az értelmezésben a zsidókkal azonosított forradalmi mozgalmak az ok, míg a pogrom az okozat. Mielőtt ismertetném Kuzminszkij és Turau kronologikus érvelését, utalnék arra, hogy mennyire kompatibilis az ő érvelésük a hagyományos, - főleg, de nem kizárólag - zsidó apologetika érvelésével435. Érdekes ebből a szempontból idézni a Kuzminszkij-jelentést kiadó kötet előszavának azon passzusait, ahol közvetett módon cáfoltatnak Kuzminszkij állításai: "Természetesen mások elbeszélései alapján arról szólva, hogy cári portrékat és más emblémákat szaggattak szét és hogy ez mennyire sértette a nem zsidó lakosság nemzeti érzéseit", a szenátor így folytatja: "Felelevenedett ugyanazoknak a zsidóknak az önhittsége, mikor ők a maguk felsőbbrendűségébe és nézeteik felsőbbrendűségébe vetett sértő önhittséggel és rendíthetetlen meggyőződéssel azt mondták az oroszoknak, hogy 'a Szófia székesegyház nemsokára a mi zsinagógánk lesz', 'nemsokára zsidók lesznek a miniszterek, míg a ti minisztereitek teát fognak felszolgálni rongykereskedőinknek', 432 Daly, Jonathan: The Security Police and Politics in Late Imperial Russia. In: Geifman, Anna (ed.): Russia under the Last Tsar. Opposition and Subversion 1894-1917. Blackwell, Malden, Massachussets, 1999. 228.p. 433 Robbins: The Tsar's Viceroys. Cornell University Press, Ithaca, 1987. 230-232.pp. 434 Vszepoddannejsij otcset szenatora Kuzminszkogo o pricsinah bezporjadkov proiszhodivsih v g. Odeszsze v oktjabre 1905 g. i o porjadke dejsztvija mesztnüh vlasztej. In: Materialü k isztorii ruszszkoj kontr-revoljucii. T. I. CV-CCXV.pp. 435 Ld Lavrinovics i.m.; Materialü k isztorii …. idézett bevezetője
139
DOI: 10.14750/ME.2013.012
'adtunk nektek Istent, most majd cárt adunk nektek'. A zsidó Istenről és a zsidó cárról szóló mondatokat nem egyszer olvashattuk a Vecse-ben és más feketeszázas irányultságú bulvárlapokban, ami ott nem is meglepő. De a szenátor jelentésében! De hisz nem a Vecse által megrajzolt kapedlis és kaftános zsidók, de még csak nem is a tiszteletreméltó zsidók akikről a törvény beszél - szaggatták a cári portrékat. Ezt - ha egyáltalán valaki - a szélsőséges forradalmárok tették, akikről közismert, hogy republikánusok, s mint olyanok nem szándékoznak cárt adni, sem maguk közül, sem máshonnan. Nem kevésbé közismert, hogy a zsidók egyaránt kevéssé törődnek a Szófia székesegyházzal és a zsinagógával, ahogy érdektelen számukra az is, hogy ki kinek adott Istent. Természetesen vannak olyan zsidók, akik számára a zsinagóga végtelenül drágább a székesegyháznál, ám ezek nem szaggatják a cári portrékat, ahogy nem is álmodnak a Szófia székesegyház maguknak történő kisajátításáról, vagy közülük való cárról Oroszországnak. Maga gr. Turau is beszél az éles különbségről a zsidóság két rétege között. 'Abban az időben, - mondja ő, - amikor az idősebbek szigorúan konzervatívok, s nem könnyen válnak meg hagyományaiktól, a fiatalság új hatások iránt érdeklődik, s egyebek mellett a forradalmi eszmék megvalósításában látja a kiutat az államban meglévő nem egyenjogú helyzetéből.' (Ezek szerint egyenjogúságra törekednek és nem uralomra.) Ez nem zavarta abban, hogy belevegye összefoglalójába a zsidó cárról és a Szófia székesegyházról szóló durva elmék kiagyalta nyilvánvaló kitalációkat"436. Itt is érzékelhető az a sajátos diskurzus, mely az orosz zsidók történetéről szóló művek sajátossága és amit oly találóan jellemez az erre vonatkozó könyvészettel foglalkozó amerikai historiográfiai munka idézett passzusa437. Az odesszai pogrom okainak felsorolásakor a jelentés készítője az előtörténet kifejezést használja, ami logikusan vezet el nála magához a történethez: az októberi pogromhoz. Az aktuális előtörténetből teljesen hiányoznak a megelőző évtizedek odesszai pogromjai. Kuzminszkijnál az "előtörténet" megegyezik az 1905-ös orosz forradalom történetével. Eszerint 1905 januárjában kezdődött minden a sztrájkokkal, majd a belőlük kinövő forradalmi mozgalmakkal. Mindezekben kitüntetett szerepet játszottak az odesszai zsidók438. A kronológikusan lineáris történet a Patyomkin páncélos júniusi lázadásával, majd az odesszai egyetemisták szeptemberben kibontakozott tömegmozgalmával folytatódik. Ez utóbbiban is egyértelműen a zsidók tűntek ki439. Az októberi általános sztrájkban a városban szintén a diákok és a zsidók - természetesen árnyalatlanul játszották a főszerepet. Az október 16.-i tömegtüntetés utcai harcokba torkollt, barikádok emeltettek. A hadsereg verte szét a tüntetést. Kuzminszkij adatai szerint a 16.-i megmozdulásnak 9 halottja és 80 sebesültje volt. Nagyon fontosnak találta megjegyezni, hogy a 214 letartóztatottból 197 bizonyult zsidónak440. Másnap a várost megszállta a 436 Materialü k isztorii … 18-19.pp. 437 Hundert, Gershon David - Bacon, Gershon C.: The Jews in Poland and Russia. Bibliographical Essays. Bloomington, 1984. 438 Vszepoddannejsij otcset szenatora Kuzminszkogo … CVI-CVII.pp. 439 Uo. CXIV-CXIX.pp. 440 Uo. CXXV.p.
140
DOI: 10.14750/ME.2013.012
katonaság, majd a cári manifesztum kihirdetését követően visszavonult az utcákról október 18.-a reggelén. Ezt követte az a spontán népünnepéllyé változó felvonulás, amit a cári manifesztum kihirdetését követően szerte az Oroszországi Birodalomban megfigyelhetünk. Ennek során fordultak - Kuzminszkij szerint - elő azok a kilengések melyek a "zsidóellenes rendzavarások" közvetlen kiváltói voltak. Az odesszai bolsevikok vezetőjének memoárjából és a párttörténeti irodalomból is ismert népünnepély politikai tüntetéssé változott, ahol Pjatnyickij vezetésével fegyveres felkelésre szólították fel az ünneplő tömeget441. A Kuzminszkij által felsorolt motívumok számos orosz városból visszaköszönnek a cári manifesztum kihirdetését közvetlen követő felvonulásokból. Itt van például Kuzminszkij szenátusbéli jogász kollégájának hasonló célú és tárgyú jelentése az egyidejű kijevi pogromról442. A szerző, Turau gróf szintén a cár által teljes joggal felruházott különleges vizsgálóbíróként egy hónappal az eseményeket követően érkezett a helyszínre. Az eseményeket rekonstruálandó a kijevi bíróság, rendőrség, ügyészség, kormányzóság és a katonai körzet iratai mellett a titkosrendőrség iratait is magához rendelhette. Emellett több mint ötszáz tanút hallgatott meg segítőivel443. A Turau-jelentés szűkszavúbban ugyan, de megismétli a Kuzminszkij-jelentés főbb állításait. Ez igaz a kijevi pogrom előtörténetére éppúgy, mint a jogi felelősség kérdésének megállapítására egyaránt. Ami az előzőt illeti, Turau gróf a kijevi pogrom következő okait tárta fel: Az 1905. októberi cári manifesztum kiadását megelőző időben felerősödött Kijevben is a forradalmi mozgalom. A gyári, szervezett munkástömegek hiányában ez leginkább földalatti jelleget öltött, mely földalatti forradalmi mozgalomban a helyi zsidó fiatalság kiemelkedő szerepet játszott444. Turau vizsgálóbíró fontosnak tartotta azt is megemlíteni, hogy a fiatal zsidó forradalmárok nem csak gúnyolódtak a rendőrökön, de gyakran előfordult olyan eset, amikor revolvereikből rájuk lőttek. Turau, ahogy Kuzminszkij is szintén meghatározó szerepet tulajdonít az egyetemi autonómiával való visszaélésnek. Kiemelkedő fontosságú körülménynek tartotta azt, hogy a szeptemberi kijevi egyetemi rendzavarásokban zsidók játszották a főszerepet, mi több: nők, zsidó nők is részt vettek azokban445. Az odesszai eseményekhez hasonlóan, az általános sztrájk következtében október 14.-én Kijevben is kihirdették a hadiállapotot, ám ez az ellenállás (természetesen főként a zsidók ellenállása) miatt nem működött. Így jött el az október 17.-ről 18.-ára virradó éjszaka, a cári manifesztum kihirdetése, ami Turau szerint a rendzavarások félidejét jelentette. Ezt követte diákok, munkások és természetesen a zsidók vörös zászlós felvonulása, ami a szenátor szerint a cári portrék, szimbólumok megszentségtelenítésével 441 O. Pjatnyickij: Egy bolsevik visszaemlékezései (ford.: Z. Vidor Emma). Bp., 1963. 83-92.pp.; Vorobej, P.I. – Kovbaszjuk, Sz. M.: Odeszszkaja bolsevisztszkaja organizacija v godü pervoj ruszszkoj revoljucii (1905-1907 godü). In: Kovalenko, C. Sz. (főszerk.) Iz isztorii odeszszkoj partijnoj organizacii. Odessza, 1964. 74-76.pp. 442 Turau, E. F.: K isztorii kievszkago pogroma. Vszepoddanejsij otcset o proizvedennom po vüszocsajsemu poveleniju grofmejszterom dvora Ego Imperatorszkago Velicsesztva szenatorom E. F. Turau izszledovanii pricsin bezporjadkov, büvsih v Kieve v oktjabre 1905 g. Kiev, 1906. 443 Uo. 1.p. 444 Turau: i.m. 2-3.pp. 445 Uo. 6-7.pp.
141
DOI: 10.14750/ME.2013.012
járt együtt, természetesen a zsidók által. Itt hangzottak el Turau szerint a Szófia székesegyházra, mint jövendőbeli zsinagógára, a zsidó Istenre és az eljövendő zsidó cárra, s a miniszterekre vonatkozó idézett sértő megjegyzések446. Ezek a mozzanatok a korabeli Kijevben közismert, folklórszerű elemek voltak447. Mindezek vezettek a rendzavarások második félidejéhez: "Az orosz lakosságban végül (nakonyec) felébredt a nemzeti érzés, mely érzést az elmúlt időben oly gyakran megsértették a forradalmárok, akik közül szemmel láthatóan kiemelkedett a zsidó ifjúság"448. Ez a forradalmi tüntetés kora délután zajlott, amit öt órakor követett a hazafias tüntetés, mely hét órára átalakult a napokig tartó pogrommá. De most lássuk a Kuzminszkij által feljegyzett történéseket! Hangsúlyozni kell, hogy tanúk elmondásán alapul mindaz a kiragadott esemény, amit azért emelt ki a szentpétervári jogász, mivel perdöntő fontosságúaknak találta őket. Az odesszai pogrom konkrét történeténél az első említésre méltó mozzanat Kuzminszkijnál is a cári portrék és az uralkodói szimbólumok meggyalázása. Mindez történt azon a felvonuláson, ahol a vörös zászlók alatt menetelő, többségükben zsidó tüntetők azt kiabálták, hogy "Le az önkényuralommal!". Kuzminszkij arról is tudósít, hogy ezek a felvonulók szóbelileg inzultáltak három elhaladó pravoszláv egyházi személyt449. A felvonulók szájába Kuzminszkij tanúi az alábbi sértő megjegyzéseket adták: "A szabadsággal együtt a zsidóknak adományoztatott a vezető szerep; Most majd mi (mármint a zsidók) fogunk titeket vezetni; Adtunk nektek Istent, most majd cárt is adunk; A ti minisztereitek fogják ezen túl cipőinket fényesíteni, stb"450. A Kuzminszkij által megértően leírni próbált népharagot tovább fokozta a zsidók állítólagos pogromja a városi rendőrök ellen451. Ez okozta azt, hogy a rendőröket visszavonták az utcákról, mármint Kuzminszkij egyik tanúja szerint. A zsidók rendőrök elleni pogromja vezetett ahhoz, hogy a zsidóellenes zavargások idején nem voltak rendőrök a városban452. Ez utóbbi esetnél álljunk meg egy pillanatra! Egyértelmű, hogy az utólagos igazolás igénye vezette a szerző tollát a rendőrök elleni zsidó pogrom tárgyalásakor. Ez világos. Ám feltűnik itt a teljes forrást ismerő számára szembetűnő szóhasználat: megjelenik a pogrom szó. Figyeljünk oda, hogy Kuzminszkij az odesszai pogrom leírása kapcsán keveri a rendzavarás és a pogrom szavakat. Míg a szerző a szerinte egyértelműen a zsidók által elkövetett rendőrellenes atrocitáskor egyértelműen a pogrom kifejezést használja. 446 Uo. 18-27.pp. 447 Ugyanez a motívum bukkan fel a kijevi pogrom egyik szemtanújának részletes visszaemlékezéseiben is. Sul’gin, V.V.: Dni – 1920. Moszkva, 1989. 89.p. Sulgin ekkor nem csak a Kijevljanyin című feketeszázas lap szerkesztője, de mint katonatiszt szakaszával folyamatosan végigkövette a pogrom lefolyását, melybe – emlékezete szerint, többször is beavatkozott - a kijevi zsidók védelmében. Részletes leírásában különösen érdekesek a tömegről, annak egyes képviselőiről vázolt portréi. Uo: 75-109.pp. 448 Turau: 25-26.pp. 449 Uo. CXXXIV-CXXXV.pp. 450 Uo.CXXXV.p. 451 Uo. CXXXV-CXXXVI.pp. 452 Uo. CXXXIX-CXL.pp.
142
DOI: 10.14750/ME.2013.012
"Klasszikus" pogrom zajlott le Odesszában 1905-ben, a cári manifesztum kihirdetését követő napokban. Az 1905-ös, forradalmi Odessza amerikai monográfusa, Robert Weinberg megkülönböztette előzményeit és okait, de hisz Kuzminszkij jelentését is használta, bár elsősorban a korabeli sajtóra és az áldozatok visszaemlékezéseire hagyatkozott elemzése során. A pogrom előzményei kapcsán említésre méltónak az orosz zsidóság elleni jogi diszkriminációt, a zsidóellenes szerveződések kormány általi tolerálását és időnkénti szponzorálását, valamint a zsidóellenes propagandát tartja. Weinberg szerint ezek a faktorok "termékenyítették meg" a talajt a pogromhoz.453" Ugyanakkor, kivonatolva Kuzminszkij jelentését, felsorolta a főként zsidókból álló tömegek forradalmi, rendszerellenes megmozdulásait, tüntetéseit, a forradalmi tömeg viselkedését, jelszavait, zászlóit, plakátjait454. Még Weinbergnek a hagyományos, zsidóés forradalmi pogrommagyarázatkokra épülő elemzésében is megjelentek a Kuzminszkijjelentésből ismert faktorok, melyek egyértelműen arról szóltak, hogy a manifesztum kihirdetését követően a korabeli, forradalminak nevezett tömegek egyértelműen "félreértették" a manifesztum által adott szabadságot. A szabadság, ott és akkor a forradalmi tömeg számára a cárizmus, az "önkényuralom" visszavonhatatlan megszűnését jelentette. És nem csak a központi hatalmat, de annak helyi képviselőit, a helyi hatóságokat is bukottnak, megszűntnek tekintették, mi több: érezték a forradalmi tömegek a "szabadság" kihirdetését követően. Nem létezett számukra semmilyen állami hatalom, autoritás és törvény. Ebben meglepő hasonlóságot mutatott a forradalmi tömegek viselkedése az ellenforradalmi tömegekével. A hagyományos, forradalmi (később hivatalos szovjet) és zsidó historiográfián nevelkedett Weinberg számára a fent említett előzmények mellett a pogromot kiváltó okok az alábbiakban kerültek meghatározásra: "In Odessa, pogromist behaviour had both an ethnic and a class basis that reflected the complex relationship of long-term ethnic antagonism, the structure of Odessa's economy and short-term political catalysts. The heritage of anti-Semitism made odessa particularly ripe for a pogrom: the legal disabilities and mistreatment endured by the Jews of Russia engendered an attitude that accepted anti-Semitism and tolerated anti-Jewish violenece.455" A fentiek alapján nem lehet csodálkozni azon, hogy Weinberg elemzéséből teljesen hiányoznak Kuzminszkij jelentésének a konkrét jogi felelősökre és a felelősségre vonásokra vonatkozó részei, amiről lejjebb magam írok456. Weinberg számára, kinek az orosz állam per definitionem antiszemita, még az általa ismert forrásokból is érdektelen és említésre sem méltó maradt a rettenetes odesszai pogrom hivatalos, állami és igazságügyi megítélése, utóélete. Amit ad és adni tud, az a hagyományos pogrom-magyarázat: berögzült (ösztönös) antiszemitizmus, hivatalos zsidóellenesség állami támogatással és a fosztogatásokban megmutatkozó osztályellentétek.
453 Weinberg, Robert: The Revolution of 1905 in Odessa. Blood on the Steps. Indiana University Press, Bloomington, Indianapolis, 1993. 164.p. 454 I.m.: 179-184.pp. 455 I.m.: 180-181.pp. 456 I.m. 187.p.
143
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Az 1905-ös októberi kijevi és odesszai pogromok hivatalos jogi megítélése Ám a történet és megítélése a kiváló jogász általi nem ennyire egyértelmű, akár az állítólagos rendőrpogrom kapcsán sem. Jelentése végén a konkrét felelősség és felelősök megállapításakor saját maga cáfolja a rendőrök visszavonásának fenti okát. Mikor kiderítette, hogy a számtalan rendőrellenes gyilkosságról, a rendőrök forradalmárok általi lefegyverzéséről szóló, október közepére datált események, melyekből 34-et jelentett a rendőrfőnök, hiteltelenek, a fenti vádak időben a Patyomkin lázadásához köttettek457. Kuzminszkij jelentése az uralkodó számára íródott. Szerzője az Oroszországi Birodalom legfelsőbb bíróságának képzett jogász tagja volt. Mint különleges jogosítványokkal a cár által megbízott vizsgálóbíró, azt a kérdést igyekezett jogászként tisztázni, hogy volt-e szerepe és felelőssége a helyi adminisztráció vezetésének a több napig tartó kegyetlenkedésekben. És mikor jelentésében erre igyekszik választ adni, az említett okokozati linearitás gyakran törést szenved. A konkrét esetek megvizsgálásakor olyan adatokat tárt fel és tárt az uralkodó elé melyek, legalábbis árnyalták a fenti előtörténettörténet képét. A magas rangú jogász állította az előtörténetben főszerepet játszó zsidók mint olyanok felelősségét, bűnösségét a történtekben. Ám amikor a konkrét felelősöket kellett vizsgálatai alapján megnevezni, illetve eljárást kezdeményezni, már eltérő eredményekre is jutott. Ugyanez, mint látni fogjuk, a Kijevben párhuzamosan vizsgálódó kollégájára is igaz. Kuzminszkij szerint a törvények alapján a katonai és rendőrhatóságoknak a leghatározottabban meg kellett volna akadályozniuk a pogromot. Ezt nem tették, amivel a helyi hatóságok vezetői bűnös kötelességmulasztást követtek el. Különösen súlyosnak találta Nejdgart városparancsnok felelősségét az eseményekben458. Ez megmutatkozott abban, hogy a pogrom idején csupán egy ízben járt a városban. Történt ez október 21.-én, a pogrom negyedik napján, mikor az már elcsendesülőben volt. Mi több, beosztott rendőrei sem teljesítették távirati parancsát, mivel a rendőrfőnök az események alatt otthon tartózkodott és nem szervezte meg a parancs végrehajtását, illetve annak ellenőrzését. A lakására befutó segélykérő telefonhívásokat pedig elhárította. A vizsgálóbíró megállapítása szerint egyértelműen felelős volt Nejdgart abban, hogy önkényesen visszavonta a rendőröket az utcáról a pogrom előtt, annak kitörése után maga semmit sem tett a rend helyreállítása érdekében, ugyanakkor nem hatalmazta fel a katonaságot a megfelelő intézkedésekre459. Ezzel a bűnös tétlenségével hozzájárult ahhoz, amint a vizsgálóbíró jelentésében áll, hogy "a lakosság két ellenséges érzelmű része közötti október 18.-án kezdődött összecsapások csak október 22.-én értek véget, mely rengeteg áldozatot - úgy halottat, mint sebesültet - követelt, a nagy értékű elpusztított és szétrabolt értékek mellett"460. Mindezért a Büntető Törvénykönyv vonatkozó paragrafusa értelmében Kuzminszkij megállapította Nejgardt felelősségét, megalapozatlannak ítélve annak 457 Turau: CXCVI.p. 458 Nejdgartnak 1903-ban és 1905 tavaszán sikerült megakadályozni és/vagy lokalizálni a Don vidéken terjedő rémhírek alapján keletkezett pogromhangulatot, illetve a pogromokat. Wynn: i.m. 202.p. 459 Materialü k isztorii … CLXXXVI-CLXXXVIII.pp. 460 Uo. CLXXXVIII-CXCVI.pp.
144
DOI: 10.14750/ME.2013.012
védekezését. A törvénybe ütköző tétlenségért (kötelességmulasztásért) a különleges jogokkal a cár által felruházott vizsgálóbíró kezdeményezte a közben elmozdított városi rendőrparancsnok bíróság előtti felelősségre vonását461. Turau is úgy jár el, mint Kuzminszkij. Miközben általánosságban megállapítja a forradalmi mozgalmakban túlreprezentált zsidóság felelősségét a kijevi pogrom kitörésében, a konkrét felelősöket máshol és másokban találta. A pogrom okait felsorolva az alábbiakat emelte ki: - Az orosz lakosság végletes felháborodása a zsidókkal szemben. E felháborodás alapja egyfelől a zsidó sorköteles fiatalság tömeges kibújása volt a vesztes japán háborúban való szolgálat alól, másfelől pedig a sokszor említett gúnyolódásuk a cári jelképek és a pravoszláv hit felett. - A zsidók részvétele a forradalmi mozgalomban. Ennek társadalomlélektani hátterét Turau a zsidó letelepedési övezet körülményei által kiváltott zsidó fanatizmusban látta. Turau ugyanakkor disztingvál. Miközben megállapítja, hogy a lázadásban (a bunt-ban) kiemelkedő szerepet játszottak, ez en masse ütött vissza a zsidóságra. - Az október 18-át megelőző híradások a pogrom szervezéséről462. Ez utóbbi kapcsán elismerte, hogy voltak olyan vélekedések, melyek szerint a kijevi pogrom tervszerű volt, mely mögött valamiféle összorosz antiszemita párt állt és mint ilyen, az ellenforradalmat szolgálta. Turau meggyőződése és a vizsgált dokumentumok, valamint a tanúkihallgatások alapján elvetette a pogrom szervezettségének lehetőségét463. Ugyanakkor a pogrom kapcsán hosszasan elemzi a rendőri és katonai tisztségviselők szerepét a zsidóellenes pogrom elfojtásában. Itt nagyon kemény szavakkal jellemzi a kijevi katonaság és a rendőrség főnökének, illetve beosztottjainak ténykedését. Megállapítja, hogy a pogrom napjaiban - elvben - a katonaságé volt a hatalom a városban. Idézi a semleges szemtanúkat, "akiket megdöbbentett a katonaságnak a bűnös hanyagsághoz közeli tétlensége". Nem az áldozatokat védték, hanem inkább a rablókat, ha önvédelemmel találták magukat szemben. Gyakran még csak nem is tétlenkedtek, hanem egyenesen részt vettek a rablásokban464. És Turau szenátor nem csak az alacsonyabb rangú katonák felelősségét veti fel jelentésében. Mikor a város katonai parancsnoka értesült a pogrom híréről, tanúk beszámolója szerint azt jelentette ki, hogy "pusztítani lehet, de rabolni nem kell". Másnap, 19.-én ugyanez a Besszonov tábornok a pogromról azt mondta: "Miféle pogrom ez? Ez felvonulás. És ők (mármint a zsidók) miért tépték szét a cári portrét?" Egy orvos másnap a kijevi főutcán, a Krescsatikon az alábbiakat hallotta tőle: "Ha akarnám, fél óra alatt véget vethetnék a pogromnak, de a zsidók túlzó módon vettek részt a forradalmi mozgalomban és ezért most fizetniük kell"465. Ez utóbbi kijelentését később a
461 Uo. CCII.p. 462 Turau: i.m. 53-59.pp. 463 Uo. 58-59.pp. 464 Uo. 35-42.pp. 465 Uo. 45-47.pp.
145
DOI: 10.14750/ME.2013.012
vizsgálóbíró előtt tagadta, de azt meghallgatásakor sem titkolta, hogy a szörnyű pogromot jogos bosszúnak tartotta466. A katonai hatóság felelőssége mellett a városi rendőrségét is felvetette Turau, mivel szavai szerint Cihockij rendőrfőnök érdektelenül figyelte a pogrom lezajlását467. Megállapíttatott, hogy az első távirati intézkedésre a rendőrfőnök részéről csak október 19.-én este 21 óra 22 perckor került sor. Cihovszkij csak ekkor szólította fel a kijevi hatóságokat a pogrom azonnali leállítására, a diákok, zsidók és értelmiségiek megvédésére és a fosztogatók letartóztatására468. Mindez annak fényében válik perdöntővé a vizsgálóbíró számára, hogy bizonyítottan már előző nap este Rafalszkij megbízott kormányzó megbízásából a rendőrfőnök ott volt a kijevi katonai körzet parancsnokságán, ahova is részletes jelentések érkeztek a podoli kerületben kitört pogromról. Itt azt javasolták neki, hogy tegyen meg mindent a pogrom másnapi folytatódása ellen. Mint az látható volt, ő nem cselekedett ennek megfelelően, így a többi kerületek rendőrei nem tettek, tehettek semmit a pogrom továbbterjedése ellen a következő nap, a vonatkozó parancsok hiányában469. Nem csak "parancsnoki posztján" tanúsított Cihockij ezredes bűnös tétlenséget, de a pogrom napjaiban a várost járva se tett soha semmit a szeme láttára zajló erőszakoskodások leállítására. Ezt is több tanúvallomással bizonyította Turau. Az áldozatok közül kikerült tanúk többen is állították, hogy maga a rendőrfőnök is részt vett 19.-én a reggeli hazafias tüntetésben, valaki szerint ő maga vezette a tömeget. Többször látták őt az erőszakoskodók közelében, akikkel kölcsönösen üdvözölték egymást470. Két napig járta a várost, a pogrom helyszíneit a rendőrfőnök és semmit nem tett a garázdálkodók megfékezésére és az áldozatok megvédésére. Ez közvetlen feletteseit, a megbízott kormányzót és a főkormányzót arra sarkallta, hogy táviratban utasítsák Cihockijt, teljes energiáját vesse latba azért, hogy a rendőrség - felekezettől függetlenül megvédje a magánszemélyek testi és vagyoni biztonságát. A főkormányzó irodavezetője Vitte grófnak a pogrom azonnali leállítást sürgető táviratára hivatkozva egyenesen kényszermunkával fenyegette meg a rendőrfőnököt arra az esetre, ha továbbra is tétlenül szemléli az eseményeket471. A fenyegetések hatására 20.-áról 21.-ére virradó éjszaka megkezdődött a pogrom felszámolása. Turau jelentésének határozati részéből kiderül, hogy a számtalan tanú terhelő vallomását Cihockij rendőrfőnök tagadta. A vizsgálóbíró szerint Cihockij védekezése ellentmond felettesei vallomásának is. Mindezek alapján Turau Cihockijt a zsidóellenes rendzavarások idején tanúsított törvénysértő, vezetői tétlenkedéssel, illetve szolgálati kötelességmulasztással vádolta. Ezek alapján az orosz büntető törvénykönyv vonatkozó paragrafusa értelmében bírósági eljárást kezdeményezett Cihockij ellen a különleges jogokkal felruházott vizsgálóbíró, továbbá kezdeményezte felmentését is472. 466 Uo. 47.p. 467 Uo. 49.p. 468 Uo. 68-69.pp. 469 Uo. 69-70.pp. 470 Uo. 71-76.pp. 471 Uo. 76.p. 472 Uo. 78-79.pp.
146
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Azt állítottam a két jelentésről, hogy kettős diskurzus jellemzi őket: diskurálnak a korszakban születő, főként zsidó pogrommagyarázattal és a cárral. Mindeközben a szöveg szerkezete és a szerzők jogi következtetései arra utalnak, hogy saját magukkal is diskuráltak. A magas rangú cári hivatalnokok a pogromok előtörténetéről szólva ugyan megfogalmazták az orosz zsidók felelősségét in abstracto, ám mint jogászok a konkrét eseményekről szólva egészen más következtetésekre jutottak. Az egyértelmű, hogy a diskurzus minden résztvevője a pogromokról beszélve a forradalomról szólt. Itt most érdektelen, hogy pogromot még az orosz történelemből is ismerünk nem forradalmi időszakból. A forradalom (s majd az októberi forradalmat követő polgárháború) a vizsgált események olyan környezete, amikor az emberek viselkedése tömegesen vált abnormálissá, illetve más normákat vett az fel. A pogromok ebben az összefüggésben felfoghatók a társadalmi méretekben abnormálisan viselkedő tömegek rituáléjaként, hogy Simon Dubnov szavaival éljek. Mindennek kifejtése már másik történet. Befejezésül még egy idézet. Szerzője fehér emigráns, aki szintén utólag próbálta leírni az orosz-zsidó történelem utolsó évtizedeit. Írásának érvelése a hagyományos forradalmi diskurzussal feleselve, természetesen antiszemita: "Manapság, amikor a cári Oroszország összes archívumát és titkos dokumentumát a zsidók bírják, képtelenek voltak bármit is találni, ami megerősítette volna a pogromok kormány általi szervezését"473. Az idézet második fele mind a mai napig cáfolatlan. Ahogy azt a már többször idézett Hans Rogger, az Oroszországi Birodalom zsidópolitikájának legavatottabb kutatója a Bejlisz-ügy kapcsán jó fél évszázaddal később megjegyezte: „The why remained a mystery. That mystery may be impenetrable, either because Soviet scholars who have access to the archives have ignored Beilis and tsarist Anti-Semitism for fifty years or more, or because the archives have nothing more to yield.474” Ha az olvasónak hiányérzete van a vizsgálóbírók tevékenységének utóéletével kapcsolatban, az természetes. E sorok írója megpróbálta a rendelkezésére álló források alapján kideríteni "negatív hőseink" utóéletét, a bírósági tárgyalásokat és az esetleges ítéleteket. A Pravo nevű, alkotmányos demokraták által szerkesztett lap, heti rendszerességgel számolt be a Birodalomra, a cári rendszerre nézve "kellemetlen" bírósági ügyekről. Különösen nagy figyelmet szenteltek az ún. pogrompereknek. Nem csak tudósítottak, de gyakran az egész vizsgálati és peranyagot közölték hosszú folytatásokban. Tudósítottak az ítéletekről is. A Pravo című hetilapban, mely nem mulasztott el egyetlen bírósági döntést, tudósítást, amivel a cári rendszer tarthatatlanságát illusztrálhatta a kijevi és az odesszai pogromok utóéletéről semmit sem találtam. Általában, a Pravo összes számának elolvasása alapján elmondható, hogy a forradalmi erőszak elkövetőivel szemben a pogromperekben jogerősen elítéltek túlnyomó többsége négy hónaptól négy-hét évig terjedő börtönt kapott és/vagy kényszermunkára ítélték őket, akiket bűnösnek találtak 473 A. D-N.: Evrei v Roszszii. H.n., 1924. 7-8.pp. 474 Rogger, Hans: The Beilis Case: Antis-Semitism and Politics int he Reign of Nicholas II. In: Uő: Jewish Policies and Right Wing Politics in Imperial Russia. Macmillan, London ÉVSZÁM!!!! 41.
147
DOI: 10.14750/ME.2013.012
rablásban, gyilkosságban. Jelentős azon elítéltek száma, akik cári amnesztiában részesültek. A mottóul használt szöveg forrása sem igazít el bennünket a fenti kérdésben: hogy mi is történt a vizsgálóbírók működését követően az általuk megvádolt magas rangú hivatalnokokkal. A korabeli sajtót és mindenféle forrást kompiláló, tényfeltárónak szánt nagy munka összeállítói sem tudtak semmi konkrétat mondani a két vizsgált pogrom bírósági, jogi utóéletéről, már ami a két jelentésben felelősségre vonandó személyek sorsát illeti475. A már idézett Lavrinovics is ezt támasztja alá könyvének vonatkozó részében476. Az orosz kormányra világviszonylatban árnyékot vető kisinyovi pogromot követő korrekt vizsgálatot és a bírósági tárgyalásokat szintén nagy figyelem kísérte úgy belföldön, mint külföldön. Összesen 308 embert ítéltek el a pogromban való részvétel miatt köztörvényes bűncselekmények alapján. Az elítéltek nagy része kisebb bűnökért felelt, s kisebb büntetéseket kapott. A súlyosabb bűnöket elkövetők azonosítása, vád alá helyezése és elítélése meglehetősen nehézkesnek és bonyolultnak bizonyult. Az első tárgyaláson a 37 vádlott közül 25-öt találtak bűnösnek, s ítélték fél és hét év közötti kényszermunkára. A második tárgyaláson a 68 vádlottból 29-et ítéltek négy hónaptól négy évig terjedő kényszermunkára477. A fentiekben igyekeztem bemutatni az oroszországi zsidóellenes pogromokról szóló diskurzus születését, megadni főbb irányait. Remélem meggyőzően érveltem a mellett, hogy a közismert pogrommagyarázatok mennyire alkalmatlanok a konkrét pogromok vizsgálatakor, ezek leírásánál. A vizsgált pogromok nem érthetőek a korabeli oroszországi polgárháború, a cári manifesztum által kiváltott átmeneti, az egész Birodalomban általános anarchia és a helyi hatalmi szervek tanácstalansága nélkül. A cári manifesztum által adott szabadságot a polgárháborúban résztvevő felek mindenütt eltérően értelmezték. Egyben a szembenálló felek egyetértettek: a manifesztum korlátlan szabadságot, a polgárháborús tömegek mindenféle állami kontroll alól való felszabadulását jelentette. Innen az 1905 októberében a Birodalom vidékein kitört fegyveres összecsapások és pogromok féktelensége és korábban nem tapasztalt brutalitása. Az októberi forradalmat követő polgárháborúban, az évekig tartó, tartós hatalomnélküli káoszban lezajló fehér, vörös, zöld, stb. pogromok szörnyűségei, épp a kontrollnélküli „szabadság” miatt az 1905-ös pogromhulláménál nagyságrendekkel voltak nagyobbak, akár az áldozatok számát tekintjük, akár a konkrét pogromok idővel rutinná váló elborzasztó szadizmusára gondolunk478. Vízválasztónak ebből a szempontból nem 475 Die Judenpogrome in Russland. Band II. 130-131; 405-406.pp. 476 Lavrinovics: i.m. 284-286.pp. 477 Judge, Edward: Easter in Kishinev. Anatomy of a pogrom. New York University Press, New York – London, 1992. 108-120. 478 A polgárháborús idők pogromjainak kiadott forrásaira ld.: Cserikover, (szerk): Isztorija pogromnogo dvizsenija na Ukraine 1917-1921 gg. Ostjüdisches historisches Archiv. T. I. Berlin, 1923.; Sehtman, I. B. (szerk.): Pogromü dobrovol'cseszkoj armii na Ukraine 1917-1921 gg. Isztorija antiszemitizma na Ukraine v 1919-1920 gg. Isztorija pogromnogo dvizsenija na Ukraine T. II. Ostjüdisches historisches Archiv. Berlin, 1932. A modern orosz történetírás
148
DOI: 10.14750/ME.2013.012
annyira az októberi forradalom, mint inkább az első világháború, és az azt a keleti fronton minden oldalról követő pogromok tekinthetők. A rutinná váló pogrom-rítus a szervezett tömegmészárlás hadszínterein szocializálódott katonák számára a „nem saját”, azaz: ellenséges civilek elleni erőszak olyan elborzasztó rítusai votak, amelyekre már a háború első évei is rendszeres példákat produkáltak. Nem véletlen, hogy a modern szakirodalom ezeket a „háborús pogromok” kifejezéssel írta le.479 Ugyanonnan tudható, hogy ezek a háborús pogromok áldozatai nem kizárólag a zsidók köréből kerültek ki, bár kétségtelen: az esetek többségében zsidók voltak az áldozatok. A pogromok vizsgálata nem csak azért tűnhet érdekes foglalatosságnak, mert számos történeti közhelyünkkel szembesülhetünk. Az előítéletek és főleg azok működésének – „történetiesülésüknek” – szempontjából is roppant fontos vizsgálatuk. Mind a róluk szóló korabeli és későbbi diskurzusé, mind maguknak az eseményeké is.
legkíválóbb feldolgozása témánknak és kontextusának a forradalmi "zavaros" években: Buldakov, B.: Krasznaja Szmuta. Priroda i poszledsztvija revoljucionnogo naszilija. Moszkva, 1997. 479 Klier, J.: Kazaki I pogromü. Csem otlicsalisz’ voennüe pogrom? In: Budnickij, Sz. V. (red.): Mirovoj krizisz 1914-1920 godov I szud’ba vosztocsnoevropejszkogo evrejsztva. Roszszpén, Moszkva, 2005. 47-70. v.ö. Lohr, eric: 1915 and the War Pogrom Paradigm in the Russian Empire. In: Dekel-Chen, Jonathan et. al. (eds.): Anti-Jewish Violence: Retinking the Pogroms in East European History. Indiana University Press, Bloomington, 2011. 41-50.
149
DOI: 10.14750/ME.2013.012
A vérvád működésének modellje Az előző fejezetekben ismertettem néhány, 19-20. századi közép- és kelet-európai vérvádesetet, kiemelve egy-egy jellegzetes vonatkozásukat. Az általam kutatott vérvádesetekben újra és újra felbukkantak visszatérő momentumok, személyek, ami azt sejteti, hogy létezik a vérvádeseteknek egyfajta állandó modellje. Írásom e második felében megpróbálok felállítani egy lehetséges modellt. A modellt két teljességgel elfeledett ügyön keresztül szeretném illusztrálni. Két „megfordított” vérvádeseten keresztül szeretném illusztrálni a vérvád modelljéről állítottakat. Mindkettő kevéssé ismert ügy. A magyarországi, amely jószerivel teljesen ismeretlen - mivel se Stracknál és így az Encyclopedia Judaicában sem szerepel - azért is érdekes lehet, mivel ez volt az utolsó magyarországi vérvádügy. Méghozzá az 1910-13-as szmolenszki esethez hasonlóan egy megfordított vérvádesettel van dolgunk, ahol a vérvádat generáló "játékszervező" egy falusi katolikus pap tevékenységét vizsgálta, illetve ítélte meg a bíróság. A megfordított vérvádesetek - ahol a megvádolt, megrágalmazott zsidók fordulnak keresettel a bírósághoz - ritkák ugyan, de tárgyunk szempontjából roppant fontossággal bírnak, mivel magának a vérvádügy generálásának mechanizmusát tárják fel. Ám mielőtt ezeknek az elfeledett, ismeretlen kelet-európai vérvádeseteknek a tárgyalásába kezdenék, az eddigiek összegzéseképp megkísérlem a vérvád működésének egy lehetséges modelljét felállítani.
Az újkori vérvádak történetét vizsgálva, három állandó szintet, vagy elemet különböztethetünk meg: 1. Az előítéletek, a tudatalatti félelmek szintje. Ez az a közösségi tudás, mely szerint bizonyos idegenek rituális gyilkosságot követnek, követhetnek el. Ez a passzív tudás általános és örök. 2. A második elem egy bizonyos tömegpszichózis. Itt arról van szó, hogy az esetek kitöréséhez, a tanúk "megvilágosodásához" szükséges egyfajta felfokozott lelkiállapot, hisz láttuk, a fenti tudás passzív. Ezt akár karneváli hangulatnak is nevezhetjük (Bahtyin után). Említettük, hogy a vérvádesetek általában a keresztény húsvét táján törnek ki.480 E húsvéti aktuális karneváli hangulatot erősíti az Urunk keresztrefeszítésére (a zsidók általi meggyilkoltatására) való kollektív emlékezés. Egyes helyeken a passiójátékok részeivé váltak a vérvádak a középkorban. A 19. század végén, Hermann Strack korában még élő hagyomány volt, hogy "Minden évben, különösen Húsvét táján feltámad a vád, miszerint a
480Roth, Cecil: The Feast of Purim and the Origins of the Blood Accusation. Speculum, 8. 1933. 520-526.pp.; Trachtenberg: 131-133.pp.
150
DOI: 10.14750/ME.2013.012
zsidók, vagy ha nem is az összes, úgy néhány zsidó, keresztények vérét használja rituális célokra."481 Itt kell megemlíteni, hogy a középkor nagy vérvádhullámaihoz a keresztes háborúk, a reconquista, a nagy pestis, az ellenreformáció által kiváltott tömegpszichózis szolgáltatta a szélesebb hátteret. Ezek közül a kereszteshadjáratok által kiváltott tömegpszichózisról tudunk a legtöbbet. S. W. Baron a 20. század legnagyobb zsidótörténeti szintézisének megalkotója is foglalkozott a középkori pogromok és vérvádak pszichológiai hátterével. "Az első kereszteshadjáratoktól fogva, a zsidóüldözésekben egy veszélyes, fertőző elem jelent meg, amely nagy érzelmi nyomás - stressz - idején tömegpszichózissá fajul és országhatárokat nem ismerve terjedt."482 Az orosz történelem úgy nevezett „pogromparadigmájáról” szóló fejezetben igyekeztem bemutatni azt, hogy egy birodalmi méretű „stressz”: a konstansnak tűnő forradalom-ellenforradalom kiváltotta tömegpszichózis miként vezet hasonló lokális erőszakcselekményekhez. 3. A harmadik elem a rituális gyilkosságról s egyéb istentelen szokásokról szóló (ál-) tudományos irodalom. Ez a "népkarakterológiai szakirodalom" évszázados, sőt talán évezredes hagyományokra tekinthet vissza. Ez a szint a szokott tárgya a hagyományos antiszemitizmus-történeti szakirodalomnak.483 A felsorolt három elem önmagában még nem elégséges ahhoz, hogy bármilyen előítélet kitörjön az első szintből, hogy ÜGY generálódjék belőle. Egy elem még hiányzik, épp az az elem, mely aktivizálja, az említett felfokozott lelkiállapotot feltételezve, az első pontban említett, passzív, közösségi tudást. A vérvádesetek ( s bármilyen más analóg esetek) mechanizmusa szempontjából épp ez a hiányzó, aktivizáló elem a legfontosabb. A vérvádesetek bírósági anyagait tanulmányozva mindig találhatunk olyan figurákat, akiknek szerepe érezhetően nagyobb, jelentősebb, mint az az adott ügyben ("játékban") elfoglalt pozíciójukból adódott. Esetektől függően, hol mint tanúk, hol mint szakértők, hol mint a vád képviselői jelentkeztek. Ami összeköti őket, az az általunk keresett, hiányzó, aktivizáló faktor megtestesítése, a fentebb állandóként bevezetett szintek összekötése. Említettem a vérvádesetek és az aktuális tömeglélektan, bizonyos "karneváli" hangulat közötti összefüggést. A dramatikus népi játékokkal foglalkozó néprajzi irodalom megkülönbözteti az ún. játékszervező figuráját. Ő az, aki a passzív, közösségi tudásra alapozva betanítja, megszervezi ezeket a népi játékokat. Nélküle elképzelhetetlen a látensen meglevő tudás aktivizálódása.484 Az általam vizsgált vérvádesetekben is felbukkant egy, vagy több olyan figura, akiket bátran nevezhetünk játékszervezőknek. Az ő aktivizáló szerepükön keresztül válik érthetővé a vérvádnak, ennek az "irracionális, középkori" intézménynek a működése. 481Strack: i.m.: VII.p. 482Baron 1957. XI. 89.p. 483Strack: 236-274.pp.; Kuz'min: i.m.; Trachtenberg: i.m.; Katz, J.: From Prejudice to Destruction. Anti-Semitism, 17OO-1933. Harvard University Press. Cambridge, Massachusetts, 198O. ; Leon Poliakov: The History of AntiSemitism. Vol 3. New York, 1975. 484Ujváry Zoltán: Játék és maszk. Dramatikus népszokások IV. Debrecen, 1988. 236-243.pp.
151
DOI: 10.14750/ME.2013.012
De ki is ezek a játékszervezők? A legfontosabb közös tulajdonságuk, hogy értelmiségiek. Ez azért releváns, mert mint ilyenek vezetik be az aktuális vérvádesetekbe az általunk "tudományos"- irodalminak nevezett elemet, s mintegy megszemélyesítik azt. Ennek a tudásnak a birtoklása teszi lehetővé a játékszervezői szerep betöltését. Az évszázados irodalmi hagyomány birtokában "segítik" az embereket (az ő tudatalatti félelmeikkel s az aktuális "karneváli" hangulatukkal) tudatosan emlékezni, tanúskodni. Mintegy összekötik a vérvád már felsorolt szintjeit. Értelmiségi játékszervezőnek tekintem a velizsi eset tanítóját és vizsgálóbíróját, mint a Golubjov nevű egyetemistát a Bejlisz-ügyből, aki mint magánnyomozó bukkan fel a per lapjain. De értelmiségiek a kutaiszi-i nyomozó, a polnai csendőr és tanácsos, a középkori vérvádesetek szerzetesei, papjai. Ugyanide sorolhatjuk a tiszaeszlári faluközösség fejét, Farkas Gábort éppúgy, mint Ónody Gézát, Istóczy Győző harcostársát és agrárszakértőjét, akinek Tiszaeszlár közelében voltak földjei, s aki a zsidók bűnösségében végig hívő Bary vizsgálóbírót tiszaeszlári tevékenysége során mindvégig hatása alatt tartotta. Nem csak mint önjelölt zsidó- és vérvádszakértő szerepelt az ügyben, de tagja volt a rituális gyilkosságban hívő helyi, informális bizottságnak Baryval együtt.485 A bírósági dokumentumokban e játékszervezők szerepe gyakran jelentéktelennek tűnik, de nélkülük nincs összeköttetés a tudatos és tudatalatti, a történelmi és a történelem-mögötti között. A fenti modell jogosságát támasztja alá az a körülmény is, hogy az újkori Kelet- és Közép-Európában Kutaiszitól Xantenig egészen eltérő kulturális, politikai, társadalmi környezetekben bukkant fel a vérvád, melynek esetei - úgy a zsidóellenesek, mint a nem zsidóellenesek - annyira hasonlónak tűnnek, hogy ezek kitörésének okait nem a hagyományos politikatörténeti és társadalomtörténeti kategóriákban kell keresnünk.
485Játékszervező elméletünket támasztja alá a tiszaeszlári vérvádról szóló legjobb külföldi feldolgozás is. Handler, 1980.
152
DOI: 10.14750/ME.2013.012
A fordított vérvád esetei Szmolenszk 1910-1913 Először egy ismeretlen oroszországi eseten keresztül szeretném illusztrálni a játékszervezőről mondottakat, a vérvád mechanizmusát. Az ügy atipikus és ugyanakkor anatómiai is. A vérvádas perekben a vizsgálat, a bizonyítás tárgyát az képezte, hogy történt-e gyilkosság, s ha igen, rituális volt-e. Esetünkben minden fordítva történt. Rituális gyilkossággal megrágalmazott zsidók fordultak keresettel a bírósághoz, ők lettek a felperesek, míg az alperesek épp a bennünket érdeklő játékszervezők voltak. Ez az egyetlen megfordított vérvádeset Oroszországban. A bíróság vizsgálatának tárgya a perben a rágalmazókként szereplő játékszervezők tevékenysége, s ezen keresztül valójában a vérvádügyek generálódása volt. 1910 május 10.-én a Ruszszkoje Znamja című, szélsőjobboldali, antiszemita, feketeszázas lap közölte szmolenszki tudósítójának cikkét "Szülők, vigyázzatok gyermekeitekre" címmel. Ez az írás egy állítólagos rituális gyilkosságról tudósított. A cikk tanúsága szerint Jevdokija Abramova koldusasszony 1910 márciusában, féléves leányával a karján Szmolenszk városában, házról-házra járva kéregetett. Eközben, a cikk szerint, eljutott bizonyos Pinkusz nevű zsidó család otthonába, ahol is szívesen fogadták, étellel kínálták. Vendéglátói, a cikkíró szerint, miután megtudták, hogy a kis Marija meg van keresztelve (ami meglepő is lehet egy féléves gyermek esetében....), kérlelni kezdték az anyát, hogy lányát magukhoz vennék. Itt érdemes megjegyezni, hogy a rendőrségi vizsgálat során Abramova már azt vallotta, hogy csak megszoptatni kérték lányát a zsidók. Idővel az anya, meggondolván magát, visszakérte gyermekét, majd falujába távozott. A cikk szerint még az is feltűnt az anyának, hogy a zsidó férfinak, aki visszaadta a gyermeket, feltűnően remegett a keze. Maradva a cikk állításainál, egy hét elteltével a gyermeket fürdető asszonynak feltűnt, hogy a kicsi teste tele van furcsa sebekkel. Szemtanúk - köztük a számunkra kulcsfontossággal bíró, a falun átutazó, Rakitszkij nevű diakónus - rögtön azonosították a sebeket, mint "különös éles tárgy által okozottakat". E felfedezés után a gyermek meghalt. A cikk felháborodottan írta, hogy a helyi zemsztvo-orvos "megtagadta" a Rakitszkij által sugallt rituális változatnak megfelelő halotti bizonyítvány kiadását, mi több, figyelmeztette a diakónust, hogy hagyjon fel a vérvád terjesztésével, mert még börtönbe kerülhet. A cikk szerzője végül felteszi a kérdést, hogy: "Vajon a Kachal és az elzsidósodott bürokrácia eltusolják-e az ügyet?"486 A Ruszszkoje Známjában nem a szmolenszki üggyel kezdődött a vérvád-propaganda. Az ominózus cikk megjelenése előtt a lap húsvéti számában például egy rövid novella jelent meg “Éjszaka a zsinagógában” címmel. A novella hőse, Misa, az egyszerű (általános) orosz kamasz fiú viccből bemászott az (általános) zsinagógába. Ott éppen az (általános) rabbi tartja rendes évi, húsvét éjszakai beszámolóját a halottaknak. A rabbi arra panaszkodik, hogy mindenütt nagyon jól állnak a zsidók dolgai, csak épp Oroszországban nem, mert az még hű a kereszthez. A hallgatózó Misát a rabbi felfedezi, lefogják (hogy az 486ld. a Ruszszkoje Znamja említett számát.(1910. 05. 10.); "Ritual'noe" delo Abramovoj, szlusavseeszja v Szmolenszkom Okruzsnom Szude 10 dekabrja 1913 goda. Szanktpeterburg, 1913. 3-5.pp. (A továbbiakban "Ritual'noe".)
153
DOI: 10.14750/ME.2013.012
élők vagy a holtak, az a novellából nem derült ki), levetkőztetik, s az emelvényre fektetve rituálisan megölni szándékozzák. Ekkor a novella hősének rémálma azzal ér véget, hogy felébred a zsinagógában. A rémálomról kiderül, hogy csak egy rossz álom volt. A novellát az álomból ébredő kamasz boldog sóhaja zárja: “Hrisztosz voszkresz, voisztyinu voszkresz!”: Feltámadt az Úrjézus, valóban feltámadt487. A cikk megjelenése után Abramova feljelentést tett a szmolenszki ügyészségen a Pinkusz és Blumenstein családok ellen, rituális célból elkövetett gyilkosság vádjával. Ebben és a tanúk listájának összeállításában saját bevallása szerint Rakitszkij diakónus volt a segítségére.488 1903 tavaszán (húsvét után!) a hírhedett kisinyovi pogromot megelőzte a közeli Dubosszáriból származó vérvád. Hét év múlva az orosz belpolitika viszonylag konszolidálódott, s a szmolenszki kormányzó, valamint a csendőrparancsnok nem kívántak pogromot városukban. Kifejezett kívánságukra gyors és tárgyilagos vizsgálat követte a feljelentést, mely cáfolta a vádakat. Ignatyenko tábornok csendőrparancsnok rosszindulatú rágalomnak minősítette a zsidók elleni vádat a sajtóban. Ennek ellenére, a Ruszszkoje Znamja folytatta a rágalomhadjáratot. A hecckampány azt állította, hogy a szmolenszki zsidók csak eszközei a kachalnak, a zsidó tanácsnak. Ekkor valami hallatlan történt. Az egyik megrágalmazott zsidó, Mirra Pinkusz, rágalmazásért feljelentette az újság főszerkesztőjét, szmolenszki tudósítóját, valamint Rakitszkijt és Abramovát. Erre 1910 szeptemberében került sor. Az ügy végül is több mint három év múlva került csak bíróság elé. Ennek a késlekedésnek az okát egy másik, a világ leghíresebb vérvádjaként ismert ügyben találjuk. 1911 tavaszától, a szmolenszki esettel párhuzamosan folyt a Bejlisz-ügy, melyben legmagasabb rangú (és származású) szentpétervári személyek voltak érdekelve. A feketeszázas, patrióta-monarchista sajtó azonnal a zsidókat vádolta rituális gyilkosság elkövetésével. A nagy nehezen összeeszkábált ügy tárgyalására 1913 szeptember 25 és október 28 között került sor, a nemzetközi közvélemény figyelme és egyöntetű tiltakozása közepette. Végül, az esküdtbíróság, több órás tárgyalás után nem találta bizonyítottnak Bejlisz bűnösségét. Ez nem azonos a közkeletű toposszal, mely szerint az orosz, paraszti származású esküdtek felmentették Bejliszt. A Bejlisz elleni ügyben a játékszervezés már "institucionalizálódott". A világhírűvé vált kijevi vérvádban a csak informálisan érdekelt befolyásos személyeknek nem állt érdekükben egy ellenkező precedenst teremthető per tárgyalása a kijevi főtárgyalás előtt. Igyekeztek a szmolenszki ügyet is beilleszteni a nagy "vérvádkoncepcióba". A Bejlisz-üggyel párhuzamosan, azt megerősítendő gyűjtik Szmolenszkben a zsidók elleni bizonyítékokat.489 Ezt a tevékenységet, a szmolenszki csendőrparancsnok és más hivatalos személy egyértelmű nyilatkozatai ellenére folytatták. Egyértelmű, hogy a hatóságok a vérvádat nem támogatták, igyekeztek fellépni ellene. A főszerkesztő Dubrovin ezt azzal magyarázta, hogy bár őt személy szerint az ügy nem érintette, de fontos állami és általános emberi érdekekről volt szó a vérvád kapcsán.490 487 Sz. L-v.: Nocs’ v szinagoge. Paszhal’nüj raszszkaz. Ruszszkoe Znamja, 1910. 04. 18. 488"Ritual'noe": 9.p. 489Tager: I.m.: 25.p. 490"Rirual'noe": 11.p.; Se A. I. Dubrovin szervezői szerepét, se a kormányzati akarat végrehajtását még a Cseka se tudta rábizonyítani, annak ellenére, hogy 1920 októberében letartóztatták, majd 1921. április 14-én kivégezték.
154
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Amikor az ügy megfordult, s a megvádolt zsidók fordultak keresettel a bírósághoz, a szmolenszki "játékszervezők" mindent megtettek, hogy késleltessék annak tárgyalását. Megakadályozni, semmissé nyilvánítani a szmolenszki ügyet nem tudták (még Oroszországban sem!), csak formai indokokkal késleltethették azt. 1913 október 25.-én Kijevben a vádlott felmentésével végződött az egész világ közvéleménye által figyelemmel kísért Bejlisz-ügy tárgyalása. Ezután már Szmolenszkben is sor kerülhetett a tárgyalásra. Lássuk, milyen, bennünket érdeklő részletekre derült fény! Mint oly sokszor, itt sem történt gyilkosság. A csecsemő Marija Abramova halálát a tüdőgyulladás mellett az okozta, hogy anyja egyszerűen elhanyagolta. A gyermek testén talált, Rakitszkij által rituális bűncselekmény nyomaiként azonosított sebekről kiderült, hogy karmolás és a tisztálkodás elemi hiánya okozta őket. Ezt már a halotti bizonyítványt kiállító orvos is megállapította, de, vérvádról lévén szó, megállapítása elhanyagolhatónak tűnt. Az is kiderült, hogy a megrágalmazott zsidókkal csak az első, rendőrségi szembesítéskor találkozott.491 A helyszínelések során, következetesen a Pinkuszékkal szomszédos, orosz házat jelölte meg mint a bűntett helyszínét.492 Abramova ezeken túl is számtalan ellentmondásba keveredett. Ki is volt Jevdokija Abramova? A per idején 43 éves asszony kilenc éve özvegy volt. Gyermeke apja egy parasztember volt, ki sem a gyermekkel, sem az anyával nem törődött. Abramova gyakran betegeskedett, rendszerint a mellét és a fejét fájlalta. Ez utóbbi panasza részben összefüggött egy, a gyermek apjától évekkel azelőtt elszenvedett kiadós veréssel. A bírósági orvosszakértő "gyengébb elméjűnek", zaklatott személyiségűnek találta az asszonyt. Írástudatlan volt.493 Ez utóbbi mozzanat különösen fontossá válik az általa az ügyészségen tett feljelentés tükrében. Ott az ügyésznek többek között a következőket adta elő: "Sok ember elbeszéléseit hallva, valamint a Ljutosztanszkij könyvében494 leírtaktól vezérelve (a jegyzőkönyv szerint még az oldalszámot is megadta! KT), miszerint a zsidók, a talmudista hagyományaiknak e sötét fanatikusai, keresztények vérét veszik, meggyőződésem, hogy a Pinkusz és Blumenstein családok ugyanezt tették a gyermekemmel".495 Szledsztvennoe delo doktora Dubrovina. O. V. Budnickij (red.): Arhiv evrejszkoj isztorii. Tom 1. Roszszpén, Moszkva, 2004. 268-319. 491"Ritual'noe": 26-28.pp. 492"Ritual'noe": 11.p.; Uo.:17-18.pp. 493"Ritual'noe": 25.p. 494Ljutostanski, J. J.: Jüdische Ritual-Morde in Russland. A második kiadás alapján (1880) németre fordította Julius Rosenberg. Berlin, é.n.. (Valószínûleg a 30-as évek közepén jelent meg ez a fordítás, amely annak a Rosenbergnek a műve volt, aki – többek szerint - megszemélyesítette a kapcsolatot a századforduló orosz, feketeszázas antiszemitizmusa és a nácizmus között. Erre lásd: Szamuely Tibor: A nemzetiszocializmus. Bp., 1964. 63-91.pp. Hippolit Ljutosztanszkij lengyel származású pap volt, aki a 19. század utolsó harmada vezető, orosz antiszemita "zsidószakértőjének" számított a később felbukkanó Pranaitisszal együtt. Eredetileg katolikus plébánosként mûködött, de egy megvesztegetési ügy miatt jobbnak látta áttérni a pravoszláviára. Az említett vérvádkönyve először 1876-ban jelent meg. Bár héberül nem tudott, de a nyugati, hasonló tárgyú irodalom alapján írt még egy könyvet, a Talmud és a zsidók címmel 1879-ben. Cohn, N.: Warrant for Genocide: The Myth of the Jewish World Conspiracy and the Protocols of the Elders of Zion. New York, 1967.64-67.pp. 495"Ritual'noe": 22.p.
155
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Honnan ez a tudás, ez a meggyőződés? A tárgyaláson kiderült, hogy a falun átutazó Rakitszkij diakónus (a per során már lelkészként szerepel) másoktól hallott a gyermek haláláról. Ezután kereste meg az asszonyt, s vette rá, hogy feljelentést tegyen.496 Ő adta szájába a vérvádirodalom orosz klasszikusának, Ljutosztanszkijnak a szavait. Rakitszkij számolt be az "esetről" a Ruszszkoje Znamja" Poltavec néven író, szmolenszki tudósítójának.497 Miután Abramova Rakitszkij rábeszélésére végigjárta a lehetséges tanúk otthonait, hogy a rituális gyilkosságról szóló történetet előadja, a rendőrségi vizsgálat során, egy helyi boltos társaságában, maga Rakitszkij járta sorra a kiszemelt tanúk házait Szmolenszkben, ezzel szervezve, agitálva az akkor még nem kizárható vérvádpör tanúit.498 Ugyanekkor, mint Abramova képviselője, rendszeresen bejárt a rendőrségre információkat szerezni és adni. Mindenképp őt kell az eset kulcsfigurájának tekintenünk. A játékszervezői kritériumoknak tökéletesen megfelel. Kívülről jött értelmiségiként szervez, betanítja a gyengeelméjű Abramovát, ő hozza be, képviseli az irodalmi, tudományos hagyományt (Ljutosztanszkij) és mindenütt ott van. Személyéről forrásunk keveset mond. Megtudhatjuk, hogy az Orosz Nép Szövetsége, ezen szélsőséges patrióta, monarchista, feketeszázas szervezet novgorodi feje volt499. Bár nem ő volt az eset elsőrendű vádlottja, a tárgyalás mindvégig az ő tevékenysége körül forgott. Szerepét N. K. Muravjov, a vád képviselője egyenesen démoninak nevezte.500 Vádbeszédében, a rituális gyilkosság pszichológiájáról szólva a következőket mondta: Itt találkozik "a kártékony kultúra és a kultúrálatlanság.....Az ész és talán a tehetség emberei, sötét lelkiismerettel, mint eszmei pogromlovagok kihasználták a morálisan és intellektuálisan vak, idióta szegény nőt."501 Tárgyunk szempontjából lefordítva, itt a kultúrálatlanság megfelel annak, amit előítéletként, egyfajta közösségi tudásként mint állandó faktort vezettünk be, míg a kártékony kultúra az "irodalmi, tudományos elem" megfelelője. Az ész és a tehetség emberei pedig nem mások, mint maguk a játékszervezők. A harmadik állandó elem esetünkben a húsvéti ünnepkör, s a birodalom lassú hanyatlása által kiváltott tömegpszichózis. Itt az utóbbi faktor volt a leggyengébb, s talán ezért sem lett belőle "igazi" ügy.
496"Ritual'noe": 9.p. 497Dubrovin főszerkesztő vallomása a vizsgálat során: "Nem vagyok bűnös. Kategórikusan visszautasítom az ellenem felhozott vádat, a tudatos rágalmazást, mivel nekem Rakitszkij diakónus, ma lelkész, mesélte el az Abramova-gyerek megkínzásának tényeit. Megesküdött mindannak az igazában, amit nekem elmondott."Ritual'noe": 10.p. A kisinyovi pogromot megelőzen a helyi "Beszszarabec" című feketeszázas lap számolt be rendszeresen az állítólagos rituális gyilkosságról Duboszszáriban. Lambroza: 196-197.pp. E lap volt a pogrom egyik generátora. A pogrom kirobbantásában pedig újra viszontláthatjuk értelmiségi játékszervezőinket és ideológusainkat. "Tegnap délután 5 óra tájt, értelmiségiek által vezetett (kiemelés tőlem), rövid feszítővasakkal felfegyverkezett orosz munkások nagyszámú kisebb csoportjai, szemmel láthatóan előzetes egyeztetés alapján, a város több pontján, egyidőben zsidóellenes zavargásokat kezdtek." A három napig tartó pogromról szóló kormányzói beszámoló kezdő mondatai ezek, melyeket írója a belügyminiszternek címzett. Central'nüj Goszudarsztvennüj Arhiv Okt'jabrszkoj Revoljucii. F.124. op. 12. oe.2714. 498"Ritual'noe": 28.p. 499"Ritual'noe": 47-48.pp. 500"Ritual'noe": 32.p. 501"Ritual"noe": 45-47.pp.
156
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Az Orosz Nép Szövetsége hírlapja, a Ruszszkoje Znamja (Vesztniyik Szojuza Ruszszkogo Naroda) híradása és egyben kommentárja az ítéletről roppant érdekes és egyben jellegzetes. A Hazafi álnevű cikkíró az ítélet feletti sajnálkozásában az alábbiakat tudatta olvasóival: “Még ötven évvel ezelőtt apám a zsidókkal (zsidami!) ijesztegetett engem. Egy ízben épp a zsidó ünnepek előtt látott meg engem az utcán. Apám nagyon megharagudott akkor rám és mikor kézen fogva az udvarunkba vezetett, elkezdett kioktatni: Most szörnyű (sztrasno) a gyerekek számára kimenni az utcákra. A zsidók (zsidü) elfogják, pincébe zárják, majd meztelenül szögekkel kivert hordóba dobják őket, majd a hordót elkezdik forgatni, hogy a gyermekből minden vér kijöjjön (vüsla). (...) Több száz éven át az orosz emberek folyamatosan vádolták a zsidókat a rituális gyilkossággal. De most valahogy furcsa azt hallani, hogy a mi bíráink és ügyészeink, mint felnőtt kisgyermekek (kak vzroszlüe mladencü) mosolyogva viszonyulnak az orosz nép hangjához. (...) És a Szmolenszki Területi Bíróság is az igazságnak és az egészséges észnek fittyet hányva büntetőjogi felelősségre vonja Dubrovin és Poltavec urakat, mint rágalmazókat. (...) Szörnyű idők várnak Oroszországra (Na Ruszi nasztupili sztrasnüe vremena).502” Az írás az ügy utóéletéhez tartozik. Az, mint jeleztem, valójában nem volt hosszú. A szmolenszki ügyet a Belisz-ügy már annak végkifejletekor elhomályosította. A feledés másik okát abban kell keressük, hogy – a hasonló németországi esetekkel ellentétben, ahol a vérvád meglétének dokumentálása és emlékének megőrzése a (németországi) antiszemitizmus “eszmetörténetének” fontos és utólagosan magyarázó fejezetének alapja lett -, a szmolenszki tárgyalás és ítélet nehezen helyezhető el az oroszországi zsidó mártírológia történelmében. Említésre méltó, hogy „Patriot” miben látta az ítélet okát. Szerinte a bírók és az ügyészek féltek az 1905-ös pogromok megimétlődésétől, s az oroszországi zsidók annyira felbátorodtak, hogy fél évtizeddel a pogromok után bíróság elé idéztetik mindazokat, akik bejelentést mernek ellenük tenni503. Az elfogult, marginális és manifeszt módon antiszemita lap szerzőjének „vádja” nem volt alaptalan. Az 1905-1907-es forradalom elmúltával a zsidó önvédelem – ahogy az oroszországi belpolitikai küzdelmek java – a jog síkjára terelődött. A még kiforratlanul működő oroszországi jogállam hatalmi szerveinek nem hogy nem fűződött érdekük a vérvádak és a pogromok kirobbanásához, de épp ellenkezőleg: igyekeztek fellépni ellenük.
502 Patriot: K delu Abramovoj. Ruszszkoe Znamja, 1913. 10. 13. 503 Uo.
157
DOI: 10.14750/ME.2013.012
A garam-kis-sallói vérvádügy 1895 Az úgynevezett garam-kis-sallói vérvád ügye, mely ilyen címmel szerepelt a korabeli magyar sajtóban is, valójában sajtóper volt, sajtó útján elkövetett rágalmazásért perelték a rituális gyilkosság elkövetésével gyanúsított zsidók a megvádlóikat. Az eset egyik főszereplője egy fiatal, 24 éves vidéki plébános volt, a másik a Magyar Állam című klerikális napilap. Ez a lap adott hírt arról, hogy a hont-megyei Garam-Kis-Sallón egy keresztény kisleány esett a zsidók gonoszsága áldozatául. Az eseményről és az azt kísérő mendemondákról más lapok is beszámoltak. A "Magyar Állam" tényként kezelte, hogy az eset mögött egy újabb rituális gyilkosság áll. 1895 szeptember 19.-én Új rituális gyilkosság címmel cikk jelent meg a "Magyar Állam"-ban. "A nyolcvanas évek elején szörnyű vérvád hozta izgalomba az egész országot. Solymosi Esztert meggyilkolták a zsidók, s gyilkosként szereplő apját saját fia, Scharf Móric árulta el. (...) A gyilkosok megszabadultak, s annyira amennyire rehabilitáltattak. A magyar nép azonban nem felejtette el a borzasztó bűntettet és a gyilkosoknak nyújtott oltalmat. A napokban a hontmegyei Garam Kis Salló községben ismét eltűnt egy hat éves leányka s amikor eltorzított holttestét a Garam egy szigetén föllelték, a nép, mely emlékezett Solymosi Eszterre, mindjárt rituális gyilkossággal vádolta a zsidó kocsmárost és hitsorsosait. (...) Két nagyon is filoszemita, tehát kvázi érdekelt lapban az esetre vonatkozólag ma a következőket olvassuk s közöljük, olvasóinkra bízva az egyes tendenciózus kitételek szavahihetőségét. (...) Tudósítónk az előzményeket, meg a részleteket garam-kis-sallói emberek előadása nyomán a következőkben közli: Napokkal ezelőtt az említett hatéves kis leányt zsellérsorban levő édesapja elküldte a falu kocsmájába pálinkáért. A reggeli órákban távozott el a gyermek s minthogy délig sem tért vissza, az apa utána sietett a kocsmába. Itt a kocsmárostól meglepetéssel hallotta, kis leány egyáltalán nem járt a kocsmában. Tűvé tette az egész falut s mialatt a gyermeket kereste, tűz ütött ki a községben. Babonás emberek, pletykázó vénasszonyok (no persze) a zsidó korcsmárost kezdték gyanúsítani a leány eltűnésével, s a tűzvészt is ezzel a mendemondával hozták kapcsolatba..."504 A garam-kis-sallói vérvádról a "Magyar Állam" először más lapok alapján tudósított. Ebben a tudósításban a konkrét eset ismertetésénél még nem fogalmaztak meg konkrét vádat, csak az általuk idézett "filoszemita" liberális lapok hírét figurázták ki. A tudósítás bevezetője, mely a tiszaeszlári esetre emlékeztette az olvasókat - mint valóban megesett, zsidók által elkövetett rituális gyilkosságra - nem tekinthető konkrét vádnak. A tudósításból hiányoztak a feltételezett tettesek éppúgy, mint az áldozat neve. A másnapi számban ezeket már megtalálhatta az olvasó részletesen. A cikk címe ismét Új rituális gyilkosság volt, ám ezt az újabb írást a "Magyar Állam" helyi tudósítója jegyezte. Itt a konkrét rituális gyilkosságon túlmenő politikai összefüggésekre is fényt derített a szerző: Fusz János, 24 esztendős katolikus segédlelkész. Írása olvasói levélként jelent meg az újságban, ám a szerkesztőség azt mint az ő álláspontjukat tükrözőt közölte. "Egy 504Uj rituális gyilkosság. Magyar Állam, 1895. szeptember 18.
158
DOI: 10.14750/ME.2013.012
gyilkosságról van szó, melynek részleteit a legsötétebb homály fedi, s melynek földerítésére az illetékes hatóság feltűnően keveset tesz. Meggyilkoltak egy hat éves leánykát ... önkéntelenül arra a következtetésre jut a gondolkodó elme, hogy a gyilkosnak, vagy gyilkosoknak a sok seb ejtésével különös céljuk lehetett. Ma egy teljesen hiteles forrásból levél érkezett hozzánk, amely a rituális gyilkosság mellett oly súlyosan érvel, hogy az üggyel való foglalkozást okvetlenül provokálja. - A levél a következő: Tisztelt Szerkesztőség! A "Budapesti Hírlap" hétfői számának napi hírei között van egy 'La bête humaine' felírású hírecske, melyben borzalmas eseményt jelent a lap. A hír igaz, a maga teljességében megfelel a valóságnak; saját szememmel láttam a hullát, a boncolásnál jelen voltam, s a gyermeket én temettem. Sajnos azonban a B. H. levelezője nem mondja el a körülményeket. Hontmegyében, Garam-Kis-Sallón Balázs János földműves 5 és fél éves Juliska nevű kath. leánykáját elküldte Adler Ignác boltjába pálinkáért. A leány nem jött többé vissza. Ötödnapra találták meg a hulláját. A kis leány fejéről és melléről a bőr le volt nyúzva. Hosszú, éles kés vágásai voltak felismerhetők. Teste tele volt szúrási sebekkel. A boncolásnál konstatáltatott, hogy a gyermek 3-4 napig éheztetve volt, továbbá, hogy a mészárlás úgy történt, hogy a kis leány vashorgok segélyével lábainál fogva volt felakasztva, s az egész kínzást élve szenvedte át. - Testében, szívében egy csepp vér sem volt található. Sem a ruhán, sem a testen vérfolt nem volt látható. (A rituális vérvétel bizonyos.) Egyéb megjegyzéseim: 1. Adler Ignácnál azon időben, melyben a leány eltűnt, számos tanú állítása szerint három kocsira való zsidó volt, s ezek között volt egy sakter. 2. Egy molnárlegény a hulla megtalálása előtt való éjjelen azon a helyen látta Adler Ignácot másodmagával, s ezt a bíróság előtt tanúsította is. 3. A lányka oly palackkal ment pálinkáért, melyben azelőtt ecet volt. Adler Ignác azt állítja, hogy adott a leánynak félverdung pálinkát.- A palackot megtalálták, s íme - van még benne 8-10 csepp ecet. Ennek dacára a hatóság a zsidót nem bántja, hanem egy hentest fog el, mert találtak nála egy véres kötényt és egy inget. Ilyen a bűnvizsgálat, mikor recipiált hazafiakról van szó."505 F. J. Fusz ez utolsó mondatával és az előző, a hatóságokat ostorozókkal emeli be egy szélesebb, aktuális politikai összefüggésbe az esetet. Utalása nyilvánvalóan a korszak leghevesebb magyarországi belpolitikai konfliktusára vonatkozott, az ún. egyházpolitikai küzdelmekre. A 19. század végén Olaszországtól Németországig, egész Európában küzdelem folyt az állam és egyház között. Míg ez a harc, mely a modern, liberális állam és a katolikus klérus között Németországban Kulturkampf néven az oktatásügy körül csúcsosodott ki, addig Magyarországon ugyanez a sokévtizedes ellentét a kilencvenes években a zsidó vallás recepciója és a polgári házasság kérdése körül tetőzött. Magyarországon az egyházpolitikai küzdelmeknek nevezett harc épp az 1894-95-ös esztendőkben vált a leghevesebbé.506 505Uj rituális gyilkosság. Magyar Állam, 1895 szeptember 19. 506A magyar kultúrharc és a Néppárt történetére ld: Galántai József: Egyház és politika. 1890-1918. Bp., 1960. 4887.pp; Salacz Gábor: A magyar kultúrharc története 1890-1895. Bécs, 1938.. Szántó Konrád: A katolikus egyház
159
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Ebben a két évben vált teljessé a magyarországi zsidóság jogi emancipációja, azáltal, hogy a zsidó vallást bevett felekezenek nyilvánította az országgyűlés. Ám a polgári házasság kérdése nyitott volt egészen az esztendő végéig, amikor végül Ferenc József szentesítette a magyar törvényhozás döntését, a magyar katolikus egyház és a Vatikán tiltakozása ellenére. Ez után hirdethették ki a törvényt minden magyarországi településen, s léphetett az érvénybe. A garam-kis-sallói ügy kipattanása azonban ezt a törvénykihirdetést közvetlenül megelőzte, ekkor még, 1895 szeptemberében továbbra is nagyon heves indulatok kavarogtak a "de jure" lezáratlan egyházpolitikai vita körül. A szóban forgó polgári házasság és anyakönyveztetés kérdése volt az utolsó akadály a magyarországi zsidóság asszimilálódásának útjában507, hisz a dolog leginkább a magyar-zsidó vegyes házasságokat érintette. A polgári házasság és anyakönyveztetés bevezetése koronázta volna meg Magyarországon az ún. "asszimilációs szerződést", mely egyfelől a liberális, nemzeti államhatalom, másfelől a polgárosodó zsidóság között köttetett. Ennek a hallgatólagos alkunak a lényege az volt, hogy a benne résztvevő egyik fél, a liberális nemesség felajánlotta az asszimiláns zsidóságnak az emancipációt, a teljes körű jogi egyenlőséget, a társadalmi befogadást, a szabad gazdasági tevékenységet. Ezért cserében a kulturális és nyelvi asszimilációt várta el a magyarországi zsidóságtól, a fennálló politikai status quo elfogadásával együtt.508 Ezt a ki nem mondott szerződést opponálták a katolikus egyház és a konzervatív politikai erők, élükön a klerikális Néppárttal. A Néppártot épp 1895-ben az egyházpolitikai küzdelmek hívták létre, megakadályozandó a beteljesedni látszó asszimilációs szerződés és a liberális állam szekularizációs törekvéseit. Politikájának jelszószerű summája lehetett volna, hogy: "Az Egyház nem szolgáltathatja ki harc nélkül Szent István apostoli királyságát a kálvinistáknak és a zsidóknak."509 Ennek a Néppártnak lett szócsöve a "Magyar Állam", mely az "Alkotmány" című, nála némileg mérsékeltebb lappal együtt harcolta végig az egyházpolitikai küzdelmeket. A történelmi, hagyományosan konzervatív, katolikus főurak mellett a Néppárt antiliberális politikájának legfőbb gárdáját alkotta a vidéki alsópapság, amely a 90-es években rendszeresen politikai agitáció színterévé tette a templomokat, a szószékről vizionálva Szent István országának elveszejtését a zsidók által. A Néppártot durva és történelmi leegyszerűsítés volna kizárólag antiszemita mozgalomként jellemezni, de az antiszemitizmus jelenléte a néppárti politikai agitációban tagadhatatlan. Ám azt le története. II. 2. kiadás. Bp., 1988. 493-501.pp. ; A 19 század végének magyar konzervatív politikai ideológiákra ld: Szabó Miklós. Új vonások a századforduló magyar konzervatív politikai gondolkodásában. Századok, 1974. 1. 365.pp. 507Már ami a dolog jogi oldalát illeti. Az asszimilációs folyamat, épp azért, mert nem csak jogi, történeti, hanem olyan, mély pszichológiai korlátai voltak, amelyeket könyvemben igyekeztem érinteni, nem lehetett teljesn liberális Magyarországon sem. Emiatt még a magyarországinál szerencsésebb történelmi környezetben sem lehetett volna teljes az asszimilációs folyamat, s ugyanezen pszichológiai korlátok tették eleve kétségessé az "asszimilációs szerződés" sikerét. 508 Hanák Péter: Polgárosodás és asszimiláció Magyarországon a 19. században. Történelmi Szemle, 1974. 513536.pp.; Hanák, P.: Problems of Jewish Assimilation in Austria-Hungary. In: Thane, P., et al. (eds.) The Power of the Past. Cambridge, 1984.; Karády Viktor: A zsidóság polgárosodásának és modernizációjának főbb tényezői a magyar társadalomtörténetben. in: A zsidókérdésről. Szombathely, 1989. 95-135.pp.; Bárány, George: Magyar-Jew or Jewish Magyar. In Béla Vágó (ed.) Jews and non-Jews in Eastern Europe. Jerusalem, 1974. 509Csáky, M.: Der Kulturkampf in Ungarn. Graz-Wien-Köln, 1967. 101. id.: szerk.: Hanák Péter: Magyarország története. 7. Bp., 1978. 89.p.
160
DOI: 10.14750/ME.2013.012
kell szögezni, hogy a katolikus Néppárt nem öncélú antiszemitizmusból támadta a zsidókat. Antiszemita propagandájának célpontja végső soron a szekularizálódó polgári állam volt. A polgári házasság és anyakönyvezés bevezetésében sem kizárólag a zsidó veszélyt látták, hanem a szekularizálódásét, amely mellesleg magával hozza a zsidók túlzott térnyerését is. Így válik érthetővé Fusz segédlelkész kitétele a "recipiált hazafiakról", mellyel a zsidó vallás bevett vallássá nyilvánítására utal, gúnyosan. Cikkének ez a valós, aktuálpolitikai tanulsága: Lám-lám, emancipáltuk őket, s erre azonnal rituális gyilkosságot követtek el, s a "zsidóbarát" polgári állam nem hogy nem lép fel ellenük, hanem szörnyű bűneiket el is leplezi. A korszakban a magyar politikai sajtó legfőbb témája a polgári házasság kérdése volt, s világnézettől függő módon más- és másképp, de minden lap naponta kitért a kérdés tárgyalására. Ennek a vitának válik azonnal részévé a garam-kis-sallói vérvád, hála a "Magyar Állam" helyi tudósítójának. Nem a "Magyar Állam" és a mögötte álló konzervatív, klerikális politika generálta a garam-kis-sallói vérvádesetet, ám azonnal felkapta és mint fontos argumentumot igyekezett beépíteni egy aktuális politikai vitába. Tehát a vidéki gyermekgyilkosság híre, az igen éles, aktuális belpolitikai szembenállásnak hála, egy más dimenzióba került. De ez a tett sem köthető kizárólag a korszakban a katolikus Néppárttal többé-kevésbé azonosítható "Magyar Állam"-hoz. Ezt már utalás formájában megtette az ismeretlen vidéki segédlelkész is, akit ugyan az "Egyenlőség" a polgárosodó magyar zsidóság lapja jellegzetes "sovány, alacsony, néppárti typus"-nak nevezett,510 ám semmiképp sem lehet a Néppárt olyan helyi ágensének tekinteni, aki valamiféle, vonatkozó központi párthatározatot hajtott végre. Az ő személyes szerepe sokkal fontosabb az aktuális eset kirobbanása kapcsán, mint a nagypolitikáé. A nagypolitikában kultúrharcként jelentkező egyházpolitikai küzdelmeket az eldugott kis falu segédlelkésze vérvádként képezte le magának éppúgy, mint hívei számára. Lefordította és értelmezte maga és hívei számára a magas politika régióiban zajló eseményeket, s egy szerencsétlen eset kapcsán a vérvádban találta meg azt az ismert figyelmeztető motívumot, amellyel híveit és egy nagyobb közösséget, a magyar keresztény társadalmat megvédheti a nagyobb veszedelmektől. Fusz nem lelketlen provokátorként használta ki hívei babonásságát, midőn eltűnt a kis Balázs Juliska. Őszintén hitte, és ezért tudta is, hogy ami Garam-Kis-Sallón történt, az hajszálra megegyezik azzal, ami TiszaEszlárott esett meg tizenhárom évvel előbb. Itt is a boltba menet látták utoljára az áldozatot, mint Tisza-Eszlárott. Fusz állítása szerint Garam-Kis-Sallón is a szokottnál több zsidó fordult meg a kislány eltűnésekor, s köztük természetesen egy sakter is. Erről az állításáról is kiderült a tárgyaláson, hogy nem több folklorisztikus motívumnál, mivel a Fusz által említett három szekérnyi zsidó nem járt a faluban a kislány eltűnésekor, de még egy árva sakter sem.511 Leírása a kislány megkínzatásáról nagyon képszerű, ilyet kitalálni nem lehet. Fusz nem is találta ki, mint ahogy az általa leírtak minden motívuma közismert elemekből, mondhatni népmesei motívumokból állt. Magának a lábánál fogva lógatott és így megkínzott keresztény gyermeknek a képe a késő középkor óta közismert Európában. Ez a pontos leírás utal arra a körülményre, hogy Fusz János mint helyi, értelmiségi játékszervező, 510A garam-kis-sallói vérvád. Egyenlőség, 1896 március 27. 511A garam-kis-sallói vérvád. Egyenlőség, 1896. március 27.
161
DOI: 10.14750/ME.2013.012
birtokában volt a vérvádról szóló, tudományos irodalmi hagyománynak. Leírásából kitűnik, hogy ezt közvetítette hívő közössége felé is. Ez utóbbi irodalmi hagyomány így belekeveredik az ügybe, de csakis Fusz János, az igyekvő, fiatal segédlelkész tevékenységén keresztül. Fusz leírása a gyilkosságról, mely tele van népmesei motívumokkal, alátámasztja a védelem azon állítását, hogy nem ő találta ki a vérvádat, ő csak hírt adott mindarról, amiről az emberek beszéltek.512 És hát végezetül ott volt a haláleseten és az ezt megelőző tűzeseteken felbolydult falu népe, mely szinte várta azt, hogy valaki megerősítse őket, a csak suttogni merészelt vádját. Idéztem már az orosz tudósnak, Dal'-nak a század közepén I. Miklós cárnak írt, a zsidó vérvádat tárgyaló művét, melynek az volt a fő mondandója, hogy épp a rituális gyilkosság szörnyűséges gyakorlata miatt nem engedheti meg az orosz állam, az orosz cár, hogy a legcsekélyebb lépést is tegye a zsidók egyenjogúsítása érdekében, hisz ezzel a cselekedettel szörnyű veszélybe sodornák az Oroszországi Birodalom igazhitű lakosságát. Fusz és a "Magyar Állam" is hasonló módon igyekezett aktuális üzenetet adni a feltételezett rituális gyilkosságról szóló tudósításának. Az ügy tálalása, napirenden tartása mellett a lap tördelése is egyértelművé tette a kívánt összefüggést a vérvád és az egyházpolitikai küzdelmekben elfoglalt, harcosan antiliberális katolikus álláspont között. Ezt az újság szedése még inkább egyértelműsítette, mivel Fusz levele alatt közvetlenül egy rövid hír található a polgári házasságról. A vérvádat nem csak egy magyar vidéki lelkész és az idézett orosz tudós használta érvként a zsidók emancipációjának megengedése ellen. Egy századvégi, nemzetközi karriert befutó, zsidó vérvádról szóló könyvben olvashatjuk a következő gondolatot: "Valamint a 19 század egyáltalában azon nagy haladás dacára, melyet a tudományok és ismeretek terén tett, sok tekintetben épp oly nagy bajokat is megérlelt, azonképp olyan viszonyokat is teremtett, a melyek között mindenkit megragadt ugyan a politikai szabadság utáni vágy, de ez a vágy már kezdettől fogva hamis irányba haladt. Hamisan értelmezték az egyenlőséget, túlságosan gyakorolták a testvériség magasztos elveit, alaposan félreismerték a zsidóság szellemét, a mely engesztelhetetlen ellentétbe helyezi magát a keresztény kultúrával. Így történhetett meg, hogy leromboltattak ősrégi korlátok, a melyek a kereszténygyűlölő zsidóságot legalább némileg féken tartották. A zsidóemancipáció korszakát éljük, a melyben a zsidópénz, a zsidóhatalom eddig ismeretlen befolyásra tett szert."513 A szerző, aki idézett művét teljes egészében a zsidó rituális gyilkosságok történetének szentelte, 512A garam-kis-sallói vérvád. Egyenlőség. 1896. március 27. 513Freimunt Bernardin: A zsidó vérgyilkosság története napjainkig. ford.: Historikus. Kiadja Lepsényi Miklós. Bp., 1896.(A továbbiakban: Freimunt 1896.) A garam-kis-sallói, megfordított vérvád tárgyalását közvetlenül megelőzően kiadott könyv fordítójáról és kiadójáról írt Szabolcsi Miksa, a korszak legjelentősebb zsidó publicistája vezércikket az "Egyenlőség"-be. A cikk címe beszédes, "A gyújtogató". Ebből idézek: "(...) Mi czélja különben 'A zsidó vérgyilkosságok' címû könyv kiadásával és terjesztésével, ha nem a gyújtogatás? (...) Képzelhető-e ennél veszettebb izgatás? - Képzelhető-e felekezetünk nyugalmára nézve nagyobb veszedelem, mintha ez a könyv olyan emberek kezébe kerül, kik annak hitelt is adnak? Ha akadnak ilyenek, nem csoda, ha gyűlölettel és megvetéssel telnek el a zsidóság ellen, nem csoda, ha itt-ott hamis vérgyilkossági vádakkal lépnek föl... (...) Csakhogy a falusi plébánosok és mindazok,akikre Lepsényi spekulál, a gazságokat és hamisításokat észre sem veszik, hanem a galád könyvnek hitelt adnak." A gyújtogató! Egyenlőség, 1896. március 20. Szabolcsi cikke, természetesen, a hagyományoknak megfelelően a vérvádesetek cáfolatával érvel. A Lepsényi által kiadott könyv kritikáját szánta a magyar asszimiláns zsidóság lapja a garam-kis-sallói ügy tárgyalása elé eligazításul. A cikk egyébként sajtópert helyezett kilátásba Lepsényi ellen is.
162
DOI: 10.14750/ME.2013.012
könyve végén összegezte vonatkozó gondolatait és az általa leírt veszedelem elhárítására programot is ajánl olvasóinak: "Mi, akik könyörületességből vettük őket magunk közé, oly köszönetben részesülünk, mint az az ember, a ki a közmondás szerint kígyót tett a melléhez, s vendégszeretően melengette.(...) Az orvoslás csak ott kezdhető, a hol a baj nagyobb kiterjedésre jutott: az emancipációnál. Ezt kell revideálni és korrigálni. Ha ez nem teljesül, akkor a zsidók vágya: a világuralom elérése bekövetkezik..."514Az idézetet nem az orosz Dal' könyvéből, vagy a Ljutosztanszkijéból vagy a német Eisenmenger klasszikus művéből fordították, nem is az ismeretlen magyar vidéki segédlelkésztől származnak. A gondolatmenet nyilvánvaló azonossága nem plágiumra vezethető vissza. A modern antiszemitizmus nyelve, érvrendszere nemzetközi. E nyelvben és érvrendszerben a vérvádnak kitüntetett szerepe volt. Strack tanúsága szerint, az európai méretű kultúrharc idején a milánói Osservatore Cattolico is, a korszak katolikus lapjaihoz hasonlóan napirenden tartotta a vérvád témáját.515 A német kultúrharc és a németországi modern vérvádhullám, a vérvádesetek kitörésének egybeesése is egyértelmű. Erre az összefüggésre egyébként maga Freimunt Bernardin, a fenti idézet szerzője is felhívta könyvével a figyelmet. Térjünk vissza Fusz János tevékenységére a helyi közösségben! Ami leveléből és később a bírósági tárgyalásból is kiderült, a holttest feltalálásakor a helyszínen tartózkodott, jelen volt a boncolásnál és utána ő temette el a kislányt, mely temetés, a gyászbeszéddel együtt nagy eseménye volt a vidéknek. Mivel szembesült Fusz a kislány eltűnését követő időben Garam-Kis-Sallón? Egyfelől egy természetesen felbolydult, ideges faluval, ahol mindenki képzeletét a titokzatos eset foglalkoztatta. Emellett ott voltak a nem kevésbé titokzatos tűzesetek, melyek szintén felbolygatták a környékbeliek lelkének nyugalmát. Az esetről szóló legelső tudósításokból is tudható, hogy "vénasszonyok pletykájaként" még a holttest feltalálása előtt megfogalmazódott a vérvád, ám ez még ekkor nem mondatott ki hangosan, formálisan nem vádoltak még senkit. Ilyen lélektani helyzetben a szerencsétlenül járt kislány holttestének feltalálásakor szinte természetes volt a vérvád megfogalmazása, kimondása. Ekkor már nem unatkozó vénasszonyok suttogó pletykája a vérvád, hanem olyan állítás, amivel a hatóságoknak is foglalkozniuk kell, hivatalból. Épp a felfokozott helyi hangulat hatására nagy apparátussal indult meg a nyomozás, melybe fővárosi orvosszakértők mellett a budapesti detektívfőnök is bekapcsolódott. A nagy erőket mozgósító vizsgálat jegyzőkönyvéből az derült ki, hogy a szerencsétlenül járt kislány halálát nem zsidó rituális gyilkosság, hanem vízbefulladás okozta. A holttest szörnyű állapotának okát nem a rituális gyilkosságok során ejtett szokásos sebeknek tudták be, hanem annak, hogy a szerencsétlenül járt Balázs Juliska teste napokig ázott a vízben, majd a kutyák lerágták egyes tagjait. Ezek alapján az illetékes Ipolysági Törvényszék az alapos vizsgálat után az eljárást beszűntette.516 Ezt a vizsgálatot Fusz János és a "Magyar Állam" elfogultnak tartotta, ahogy általában a zsidók irányában pozitívan elfogultnak tartottak minden hivatalos intézményt és szervet. Nem fogadhatták el a vizsgálat eredményét, mely cáfolta a rituális gyilkosság vádját, mivel addigra úgy Fusz, a falusi segédlelkész, mint a "Magyar Állam" szerkesztői azonosították magukat a váddal. Épp 514Freimunt 1896. 218.p. 515Strack 1909. XIII.p. 516Nemzeti Újság, 1895. október 8.
163
DOI: 10.14750/ME.2013.012
ezért, a nyilvánosságra hozott rendőrségi vizsgálati jegyzőkönyv ellenére a "Magyar Állam" kitartott a gyilkosság vádjánál, mi több, a szeptember 12.-i boncolást végző orvosok egyikének a törvényszéki vizsgálattól eltérő szakvéleményét közölte teljes egészében. A boncoló orvos nyilatkozata és az újság között a váddal teljesen azonosuló Fusz volt az összekötő, aki maga is részt vett az első, helyi vizsgálatokban a holttest feltalálását követően, s aki nyilvánvalóan hatást gyakorolt a helyi közvéleményre éppúgy, mint a boncoló orvosra. Fusz számára elejétől fogva roppant fontossá vált az ügy, amelyet az ő tevékenysége emelt ki a szóbeszédből, s ennek nyomán foglalkozott az ipolysági törvényszék olyan nagy apparátussal Balázs Juliska halálával. A tárgyaláson erre vonatkozólag úgy vallott, hogy a "Magyar Állam"-nak írott cikkel is az volt a célja, hogy az ügyre a hatóságok figyelmét ráirányítsa.517 A helyszínen tartózkodott, s mindent elkövetett azért, hogy a szóbeszédből, amely egybeesett meggyőződésével is, ügyet, büntetőügyet csináljon. Ő vette rá minden valószínűség szerint az orvost, hogy újra vesse fel a rituális gyilkosság vádját, melynek tényét már Fuszszal és másokkal együtt régen megállapították. Így az orvos is levelet írt a "Magyar Állam" szerkesztőségébe. Ebben a levélben a helyszínen a boncolást végző orvos a budapesti detektívfőnök abbéli állítását cáfolta, hogy az áldozat vízbefúlt. Az írásból kiderült az is, hogy a vizsgálatot vezetőkben eleinte fel sem merült a vízbefulladás lehetősége, ellenben hét különböző teóriát állítottak fel a feltételezett gyilkosságra. Ebben a tevékenységben részt vett a vizsgálóbíró, a vármegye alispánja, aki "a kedélyek lecsillapítására" érkezett a helyszínre, s a vizsgálóbírónál szállt meg, valamint az orvos. Az orvos véleménye szerint a gyermek egy "időleges elmezavarban szenvedő ember" áldozata lett, ki egy teljes napig kínozta a kis Balázs Juliskát, mielőtt végzett volna vele. Az orvos szerint kell lenni a környéken olyan "perverz" alaknak, aki képes ilyen szörnyűségre. Ezt azzal vélte bizonyítottnak, hogy a környéken több tűzeset is előfordult akkoriban, s "aki az egyiket megcsinálta, megcsinálhatta a másikat is".518 Érdekes mozzanat, hogy a rendőri vizsgálat eredményével elégedetlen "Magyar Állam" az eset felvetése után egy hónappal már csak olyan gyilkosság tényét állítja, amelyet valamely őrült személy követett el. Az újabb cikkben már szó sincs Solymosi Eszterről, a zsidók által elkövetett rituális gyilkosságról, csak egy őrült gyilkosról. Ám ugyanakkor az első cikket követő számok egyikében sem került sor a rituális gyilkosság eredeti vádjának megcáfolására az újságban. A vád csak finomodott, miután kiderült, hogy az ügy jócskán komplikáltabb, mint ahogy az eleinte, a "Magyar Állam" helyi tudósítójának értesülései alapján látszott. Persze a feltételezett magányos őrült is zsidó kellett hogy legyen a gyilkosság tényét állítók szerint, miként az kiderült Hortoványi József országgyűlési képviselő, Fusz János védője és egyben a "Magyar Állam" főszerkesztője védőbeszédéből a tárgyaláson.519 A szerkesztő itt már egyenesen tagadta a rituális gyilkosságok meglétét a zsidóknál. Csak zárójelben tesszük hozzá, hogy az általa főszerkesztett lap rendszeresen hírt adott állítólagos zsidó rituális gyilkosságokról. A per ideje alatt például egy állítólag 517A garam-ki-sallói vérvád. Egyenlőség, 1896. március 27. 518Magyar Állam, 1895. október 23.; "Hisz obskúrus emberek lehetnek a zsidók között is." A garam-kis-sallói vérvád. Egyenlőség, 1896. március 27. 519A védőbeszédet közli: Magyar Állam, 1896. március 28.
164
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Bulgáriában megesett zsidó rituális gyilkosságról tudósított kimerítő részletességgel a vérvádat elvető védőügyvéd lapja, a "Magyar Állam".520 Ahogy azt korábban többször is igyekeztem illusztrálni, a vérvádesetekben igen csekély az eredeti elemek száma. Hortoványi szerkesztő vádjában sem találhatunk semmi eredetit. Gondolatmenete kísértetiesen egybeesik a tiszaeszlári vérvád vizsgálóbírójának szavaival, aki több évtizeddel a számára kudarccal végződött ügy után, ama ügy után, mellyel ő azonosította magát, így nyilatkozott: "Nem a zsidóság volt tehát a tiszaeszlári per vádlottja, hanem néhány fanatikus, kultúrálatlan, barbár, idegenszokású és erkölcsű zsidó, akik ellen az volt a gyanú, később pedig a vád, hogy vallási fanatizmusból megölték Solymosi Esztert."521. Maguk a zsidók tehetnek - e gondolatmenet szerint - az őket megkülönböztetés nélkül, egyetemlegesen érő vádakról, előítéletekről, mivel nem elég, hogy nem határolódnak el az idegenszokású, fanatikus hitsorsosaiktól, de minden esetben a védelmükre sietnek, amivel, utólagosan is azonosítják magukat azzal a néhány kultúrálatlan fanatikussal, akik rendszeresen rituális gyilkosságot követnek el. Ha nyíltan nem is lehetett a vizsgálat lezártával, eredményeinek napvilágra kerülte után a garam-kis-sallói zsidókat egyetemlegesen rituális gyilkosság elkövetésével vádolni, azért a vérbabona okán elkövetett gyilkosság vádját fenntartották, mely szörnyű tettel, ha kimondatlanul is, de a helyi zsidók egyikét vádolták. A "Magyar Állam" a legelső, Fusz által jegyzett "vérvádas" álláspontjától látszólag eltávolodott, ám azzal, hogy a rituális gyilkosságot kategorikusan cáfoló hivatalos vizsgálat hitelességét kétségbe vonta, s azzal, hogy a kollektív zsidó bűn helyett egyes fanatikusokat tett a feltételezett gyilkosság tettesének, gyakorlatilag fenntartotta a vérvádat. A zsidó rituális gyilkosság témája ebben az időben újra napirendre került. Ekkor fordította le és adta ki egy másik katolikus pap, Lepsényi Miklós a kor - már idézett - leghíresebb nyugati vérvádkönyvét, Freimunt Bernardintól, a zsidó vérgyilkosságok történetéről.522 A jóval több, mint kétszáz oldalas mű szerzője vérvádesetek sokaságának ismertetésével igyekezett bebizonyítani azt a tételt, hogy az általa hitelesnek tartott rituális gyilkosságok nem "szórványosan előforduló nyilvánvaló őrültségnek megnyilatkozásai, hanem, hogy ezen rémes tettek láncolata minden századon át, a 11.-től a legutóbbi évekig szakadatlanul folytatódik és végül kitűnt, hogy bizonyos rendszer szerint történnek és hogy ugyanez irányelvek, nézetek és szabályok voltak irányadók, pl. az 1840-iki damaszkuszi és az 1475-iki trienti gyilkosságnál."523 A korszak, "diszkrétebb" antiszemita nyelvezetében a fanatikus - általában keleti - zsidók szolgáltak megfelelő hívószóként. Mindenki értette miről van szó, még akkor is, ha egyes szerzők nem általában a zsidókról beszéltek elítélően, hanem csak egyes fanatikus zsidókról. Egyértelmű volt, hogy az egyes őrültek fanatizmusa mögött is a talmudzsidó évszázados gonoszsága állt. A fogékony közönség akkor is tudta, hogy az általános zsidó
520Magyar Állam 1896 március 31. 521Bary 38.p. 522Freimunt 1896. 523Freimunt 1896. 4-5.pp.Emellett az érdeklődő olvasó számára rendelkezésre állt August Rohling hírhedt könyvének magyar fordítása a tiszaeszlári vérvád évéből. Rohling Ágost: A talmudzsidó. Eger, 1882.
165
DOI: 10.14750/ME.2013.012
rituális gyilkosságról van szó, ha csak egyes fanatikusokat említettek. Így történt ez a garam-kis-sallói esetben is. Ezért sem csendesedhetett el a szörnyű vád a környéken, ami nyilvánvaló módon többszörösen is hátrányosan érintette a megrágalmazott zsidó boltost, aki az ő bűnösségében hívő és ebbéli hitükben a helyi pap által megerősített lakosokkal folytatott kereskedelemből élt. Ez az egzisztenciális faktor is indíthatta arra őt és fiait, hogy rágalmazásért sajtópert indítsanak a "Magyar Állam" ellen. A per idején már tíz éve a faluban lakó zsidó kereskedőről a bírósági vizsgálat során a település elöljárói és a főszolgabíró egybehangzóan azt tanúsították, hogy becsületes ember volt, ám ennek ellenére helyzete falujában ellehetetlenült, s ahogy a zsidóság asszimilációjával szimpatizáló helyi újság írta, "súlyos agybántalmat kapott". E betegségét kezelendő a fővárosba utazott, ahol két nappal később, március 8-án öngyilkos lett.524 Az esetet megelőzően "becsületes, szelíd, tisztességes, békés polgár volt, aki folyton ő velük (mármint a falu népével) tartott, velük érzett és mint községi képviselő részt vett a közös ügyekben is."525 A vérvád, amelyet Fusz lelkész csak erősített a helyi hívekben, megtörte és közvetve halálát okozta. Ezt a körülményt is felhasználta Hortoványi védőügyvéd, a "Magyar Állam" főszerkesztője, midőn a "finomított" vérvád fanatikus gyilkosa által elkövetett bűntettel érvelt. Ezt az érvelést a bíróság, az érvényes, hivatalos vizsgálat birtokában és az erkölcsi tanúk Adlert egyöntetűen védő nyilatkozatai alapján, természetes módon figyelmen kívül hagyta. A reggel 10-től este 9-ig tartó tárgyalás végén a bíróság - 8-4 arányban - helybenhagyta az Adler család keresetét. A "Magyar Állam"-ot az ítélet közzétételére, Fusz Jánost pedig 14 napi fogházra és 50 forint pénzbüntetésre ítélte. A bíróság az ítélet enyhe mivoltát a fiatal pap "egyoldalú neveltetésével" és azzal indokolta, "hogy cselekedetében nem tudta a kellő értelmi egyensúlyt megtalálni."526 Ebben a furcsa enyhítő körülményben a fiatal katolikus pap őszinte, ám túlzott lelkesedését fedezhetjük fel, amely lelkesedéssel igyekezett lerántani a leplet úgy a garam-kis-sallói bűnös zsidókról, mint a rituális gyilkosságban bűnös világzsidóságról. A garam-kis-sallói vérvád tárgyalásáról tudósító "Magyar Állam" március 27-i száma "Schel peszach" címel közölt vezércikket. A cikk az újság számára elmarasztaló ítélettel végződött tárgyalásról tudósított. Célja nyilvánvalóan az elvesztett per megmagyarázása, a pervesztés tényének racionalizálása volt. "(*) Megöltek egy leányt. Szegény szülőknek szegény gyermekét. A kis halottat gyalázatosan megcsonkítva találták fel, a nyaknak, a karnak ütőerei átvágva, a testből a vér kieresztve. A hivatalos orvosi vizsgálat bizonyítja, hogy életében ejtették a sebeket a szerencsétlenen. Mindezt a vizsgálat hivatalosan konstatálja, de a gyilkost alig kereste valaki. Elfogtak egy hentest, kire a zsidók terelték a gyanút, elfogták a a molnárlegényt, aki látta, hogy amint "véletlenül" tűz ütött ki, a garam-kissallói kocsmáros háza közelében két sötét ruhába öltözött alak vitt valami tárgyat arra a helyre, hol a szerencsétlen áldozatot másnap megtalálták. 524Ádler Ignác öngyilkos. Honti Lapok, 1896. március 10. 525A garam-kis-sallói vérvád. Egyenlőség, 1896. március 27. 526A garam-kis-sallói vérvád. Egyenlőség, 1896. március 27.
166
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Gyilkosság van, de tettes nincsen. Rituális gyilkosság van, de rituális gyilkos nincsen. Ezt hívják az igazság kiderítésének, ellenben azt, aki sarkalni akarja a bekötött szemű istenasszonynak szolgáit az igazság kiderítésére, afelett ítéletet hoznak. A rituális gyilkosság vádja úgy kíséri a zsidóságot, mint az árnyék. Akárhány esetben világosan reájuk is bizonyították. Damascusban megölték Tamás kapucinust s a gyilkosokat az egész világ zsidóságától gyűjtött pénzen Cremieux váltotta ki. (...) A zsidók ölték meg a trieri szent Simont, kit a katholikus egyház a vértanúk sorába iktatott... Csak össze kellene hasonlítani a szent Simon testén ejtett sebeket a kissallói áldozatéval és nagyon szomorú bizonyság állna a keresztény társadalom elé. Emlékezhetünk Tisza Eszlárra. Ott is egész sereg idegen zsidó jött össze, mint Garam-KisSallón s az egész világ zsidósága vetette mérlegbe befolyását a vádlottak mellett.... Rituális gyilkosságok tehát voltak és lesznek is. Minél nagyobb a zsidóság hatalma a keresztény társadalom felett, annál nagyobb lesznek az esetek. Igen a keresztény társadalom nyomorultsága, gyávasága felbátorítója a zsidó fanatizmusnak. A keresztény társadalom nem érzi, hogy a zsidóság mint különíti el magát a gojimtól, mint üldözi a galachimokat, a keresztény papokat, kiket ők csak "gyalázatos" (galach) néven hívnak... A keresztény társadalom nem tudja, hogy a nemzetközi tolvajnyelv is zsidó, nem tudja, hogy egy kereszténnyel mindig az egész zsidóság áll szemben. A keresztény társadalom oly nyomorult, hogy nem áll szembe sem az egy zsidóval, sem az egész zsidósággal... A garam-kissallói szegény gyermeknek gyilkosai ismeretlenek maradtak, csak a bűnpalástolókat ismerjük, azt a keresztény társadalmat, mely eltűri, hogy Európa közepén a fanatizmus véráldozatokkal táplálja "schel peszach" önmagát és híveit, holott a terjedő civilizáció az emberivás kultuszát már Afrika vadjainál is el tudta törölni. Nem folytatjuk tovább e vádiratot a keresztény társadalom ellen, de szálljon az ártatlanul kiontott vérnek átka mindazokra, kik bosszulatlanul hagyják a rituális gyilkosságokat. Trieri szent Simon, könyörögj Istennek a magyar igazságszolgáltatás, s a keresztény társadalom tisztaságáért."527 Az idézett vezércikket a perben vádolt Magyar Állam a tárgyalás után közölte. Nagyon jellemzőek a cikkben előforduló motívumok. Legfontosabb közülük, hogy a rituális gyilkosságot mint a zsidóság örök és általános szokását említi, annak ellenére, hogy a bíróság épp előző nap ítélt úgy, hogy az apropót szolgáló garam-kis-sallói gyilkosság nem zsidó rituális bűncselekmény volt. A rituális gyilkosság gyakorlatának gyökere, a cikk szerint, a zsidóságra jellemző kereszténygyűlölet. Ezeket az állításokat megtörtént vérvádesetekkel és némi "judaisztikával" támasztotta alá a szerző. Ugyanakkor már megfigyelhető, hogy a cikkíró igyekezett a rituális gyilkosság "középkori" vádját elegyíteni a modern antiszemitizmus érveivel. Ez konkrétan a zsidó hatalomvágyat jelenti a fenti írásban. Egészen még nem transzformálódott a vérvád ebben az írásban a modern antiszemitizmus vádjaivá, fő üzenete az, hogy rituális gyilkosságok a jövőben is lesznek. Ezzel az állítással igyekszik a cikk szerzője olvasóit valamiféle összefogásra ösztönözni. Ebben eszköze a társadalom védekezési ösztönére való apellálás.
527Schel Pészach! Magyar Állam, 1896. március 28.
167
DOI: 10.14750/ME.2013.012
A Magyar Állam másnapi vezércikkében a garam-kis-sallói vérvád kapcsán már korszerű, konkrét politikai programmal állt elő "Antiszemitizmus címen. Jellemző, milyen következtetésekre jut a vezércikket Gedeon néven jegyző szerző. "Az egész világ római katolikus templomában virágvasárnapon fel szokták olvasni a Megváltó iszonyú szenvedéseinek és halálának történetét. A Megváltó Jézus Krisztus, aki irántunk való szeretetből a földön megjelent, emberi természetet vett föl magára, hogy bennünket a bűntől, az erkölcsi romlástól megszabadítson. Harminchárom évi élete a megtestesült Igazság és Szeretet volt maga. Mindenütt, amerre járt, csak jót tett, ha másként nem, hát csodával is segített azokon, akik hozzája fordultak. És kik voltak az ellenségei? A zsidók. (...) Krisztus tehát a zsidó nemzeti politikának, a zsidó faj sovinizmusának lett áldozata. És kik voltak a hóhérai és gyilkosai? A zsidók. Nem babonás sakterek, nem csodarabbik, hanem a zsidó nép legöntudatosabb része, a zsidó papság és inteligencia, a zsidófaj legfőbb politikusai, íme ezek kiáltották: 'Feszítsd meg! Feszítsd meg! Az ő vére mirajtunk és a mi fiainkon!...' Az egész szentírás tele van invektivákkal a zsidók bűnei, gonoszságai, csalásai, zsarolásai, szívtelenségei és erőszakos megátalkodottsága ellen. Ennek olvasásában növünk fel, ezt szívjuk magunkba, ugyszólván anyánk tejével. Már bölcsőinknél énekli édes anyánk: 'Rárohantak a zsidók karddal és botokkal!' Lehetetlen tehát, hogy bizonyos foku antiszemitizmus át ne járja minden keresztény kebelét. Nem azért mert zsidók, hanem mert faji érdekeiknek feláldoznak mindent, de mindent. Maga a kereszténység, mint ilyen, tiltakozás a fajok sovinizmusa ellen, annál inkább kell, hogy már létezése által tiltakozzék a zsidóság sovinizmusával szemben. Köztünk és a zsidóság közt ott áll a vérrel borított kereszt, ott áll az Isten Fiának összemarcangolt holtteste. A szeretet megbocsáthat, elnézhet sokat, de nem követelheti tőlünk senki, hogy megcsókoljuk az igaztalan bírót vagy a hóhérok véres kezét. Krisztus Urunk halála óta kétezer év telik el maholnap s e hosszú idő alatt a zsidóság semmit sem tanult és semmit sem felejtett. Amily dühvel tört a Megváltóra, oly elkeseredett haraggal, oly engesztelhetetlen gyűlölettel harcolt annak hívei ellen. A római császárok idejében ők voltak a keresztények legelszántabb delátorai a hatalmasok előtt s a reformáció és a francia forradalom szárnyain felemelkedve gunymosollyal, kihívó arccal néznek szemünk közé: 'A ti prófétátok szeretetet prédikált nektek, hogy mertek ti minket még mindig - nem szeretni?' (...) Difficile est antisemitam non esse. Mit akarnak tőlünk? Minden téren a kereszténység ellenségeivel szövetkeznek és követelik, hogy mi őket szeressük! (...) Az hogy elhúzatjuk a 'Zikcene zakcene' kezdetű nótát, hogy tósztokban ott, ahol kevesen hallják, szidjuk a zsidót, vagy ha megverjük egyiket másikat amugy vigabb állapotban, az nem antiszemitizmus. Köpködéssel és pofozkodással csak a főváros némely utcáin szoktak némelyek imponálni. Nekünk ez nem való.
168
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Az igazi antiszemitizmus a kereszténység minden összebeszélés nélküli együttműködése a következő célokra: 1. A zsidó tőke paralizálása minden téren. Ki kell vennünk a zsidó pénzintézetek és pénzemberek kezéből a föld népét - az intelligenciát. 2. Nem rendelni, nem vásárolni zsidónál - semmit, mint ők tesznek a keresztényekkel szemben. 3. Tehetséggel és szorgalommal kiszorítani őket minden térről, ahol a keresztény elem fölött vezérszerepet vihetnek. 4. Zsidó által szerkesztett és kiadott lapot nem olvasunk, könyvpiacukat ignoráljuk és megvetjük s velük egy egyesületbe nem lépünk. 5. Soha semmi szín alatt olyan helyzetbe nem megyünk be, amelyben zsidónak kellene engedelmeskednünk, vagy zsidónak kellene alárendelve lennünk. 6. Társaságuktól óvakodunk s velük semminemű bizalmasabb viszonyba nem lépünk. Szellemi és anyagi függetlenségünket velük szemben megóvjuk. 7. Minden téren éreztetnünk kell velök, hogy ugy a társadalomban, mint a politikában a kereszténység uralkodik. Ez az igazi antiszemitizmus. Ha ennyit sem tud kivinni a keresztény társadalom, akkor nem érdemes nevére. Nem a zsidót kell gyülölni, hanem a kereszténységet kell szeretni. Nem szeretjük a zsidóság elveit, megvetjük hibáit, üldözzük a rituális gyilkosságig fokozódó és zsidók által elkövetett babonaságot, mindez semmi! Sorompóba kell már egyszer lépni a kereszténység igazi érdekeiért úgy a körülmetélt, mint a megkeresztelt zsidóság ellen! Az igazi antiszemitizmus képes csak visszaállítani a megzavart egyensúlyt. Enélkül minden kereszténységünk csak zengő érc és pengő cimbalom."528 A fent idézett cikk nagyszerűen illusztrálja annak a folyamatnak a végét, ahogy a középkori antijudaizmusból, erre épülve kialakul a faji alapú, politikai antiszemitizmus. Ennek az átalakulásnak könyvtárnyi szakirodalma van, nem is kívánok vele itt részletesen foglalkozni. Amire mégis feltétlenül ki kell térnünk, az a motívumok egymásra épülése. A cikk üzenete annak második felében van elrejtve, jelesül a pontokba szedett, modern antiszemita politikai program. Megtalálunk benne mindent, ami a 19. század végi és a 20. századi rasszista, antiszemita politikai irányzatok ideológiájában, programjaiban előfordul: A zsidók kiszorítása a gazdasági életből; A szellemi élet "zsidótlanítása"; A politikai és társadalmi élet "árjásítása". Ezek mellett a nem egyértelműen értelmezhető 6. pontban már a fajvédelem igénye is felbukkan - a zsidókkal való "bizalmasabb viszonytól" történő óvásban. A vérvád modernizálódására, transzformálódására, egy új, modern, tudományos biológiai nyelvvel operáló "rituális kútmérgezési" koncepcióvá válására jó példa a "Magyar Állam"nak a garam-kis-sallói vérvádpert egy héttel megelőzően publikált vezércikke. A cikk apropója a milleneumi ünnepség volt, a magyarok honfoglalásának ezredik évfordulója. Az Új honfoglalás című írás szerzője a jeles történelmi megemlékezést is az antiszemita propaganda szolgálatába állította. E cikk is felszólítás egy újszerű, nemzeti, keresztény, antiszemita politika megindítására.
528Antiszemitizmus! Magyar Állam, 1896. március 29.
169
DOI: 10.14750/ME.2013.012
"A milleneum hajnalán ki kell tűznünk a nemzeti trikolórt e hon visszafoglalására, mert a lealkonyodó ezredév utolsó felében kisiklott az kezeink közül. Magyarország csak névleg a miénk, keresztény magyaroké. Tulajdonképpen egy internacionalista népé, mely Pesten magyar, Bécsben osztrák, Párizsban francia és így tovább, miként Fáraó népe, mindenütt a többség nemzetiségéhez simul, s hazafiságból is gseftet csinál, de azért annak faji jellegét soha magára nem ölti. S ez az újabbkori deszpota a zsidóság, mely anyagi és erkölcsi rabigába verve tartja a hazát." E sorokban semmi újszerű nincs, ám a cikk írója kicsivel lejjebb kifejti, hogy a zsidókérdés társadalmi kérdés, és a zsidóság a magyar szőlészetet és borászatot rombadöntő filoxérához hasonlatos: szegénységet terjeszt és rossz erkölcsöket. A filoxéra és betegséghasonlat az a modern elem, amely inkább a 20. századi antiszemitizmust fogja jellemezni, amelyből viszont a konkrét vérvád tűnik majd el. (Erről részletesebben az utolsó fejezetben írok.) A filoxéra-járvány beszövése a gondolatmenetbe öntudatlanul is azt a célt szolgálta, hogy egy közismert motívumra - a vérvádhoz hasonló súlyú kútmérgezésre, ami szintén jellegzetes zsidóbűn - utalva tegye érthetőbbé mondanivalóját. A kútmérgezésből épülő filoxérajárvány metaforáján keresztül jut el a társadalmi betegségeket okozó zsidóság képéig. A cikk szerzője e rémisztő perspektíva, a köztünk és belőlünk élő kórokozó bemutatása után felkiált: "Fel hát az új honfoglalásra! (...) Öngyilkosság volna ránk nézve a zsidóság és liberalizmus további tűrése."529 A fenti cikkben rejlő, modern, faji alapú, biológiai antiszemitizmus tehát már megjelent Magyarországon is, de épp a néhány nappal későbbi vérvádper bizonyította: a premodern, középkorias, a rituális gyilkosság vádjával operáló antiszemitizmus és antiliberalizmus jóval jelentősebb, mivel nagyobb volt, természetesen azok száma, akik érveit megértették. A magyarországi szélsőjobboldali mozgalmak a 20. századra is megőrzik ezt a németországihoz képest tradicionálisabb, konzervatív, kicsit középkorias jellegüket. A századfordulótól kezdve mind jobban jelen lesz a modern, biológiai antiszemitizmus, a modern fajelmélet, de áttörő tömegtámogatást sosem ér el. Nemcsak a "Magyar Állam" tartott ki a rituális gyilkosság - esetünkben általános vádjánál. A katolikus Néppárthoz közel álló másik lap, az "Alkotmány" a bírósági tárgyalás és az ítélet után hamis tanúskodással vádolta meg az Adler Ignác mellet valló, garam-kis-sallói erkölcsi tanúkat530. Ők a falu első emberei, Takács István törvénybíró, Nagy János községbíró és a jegyző, Fuchs Endre voltak. Adlerék sikeres perén felbuzdulva a három falubeli is beperelte az "Alkotmány"-t. 1896 április 22-én tartották meg a tárgyalást, ahol ugyanaz az ügyvéd, Guthi Soma képviselte a három parasztot, mint egy hónappal korábban Adleréket. Az esküdtbíróság 8-4 arányban vétkesnek találta Rédey Prohászka újságírót rágalmazásban és pénzbüntetésre ítélte őt.531 A "Magyar Állam" és az "Alkotmány" minden igyekezete ellenére megbukott a garam-kissallói vérvád, mely a maga nemében az utolsó ilyen eset volt a magyar történelemben. Ahogy Oroszországban, úgy Magyarországon is megfordított vérvádeset volt az az utolsó vérvád, amellyel büntetőbíróság foglalkozott. Többé se rituális gyilkosság, sem pedig 529Új honfoglalás. Magyar Állam, 1896. március 21. 530Egyenlőség, 1896. április 10. 531Sajtóper. Honti Lapok, 1896. április 28.
170
DOI: 10.14750/ME.2013.012
rágalmazás képében nem került vérvád bírósági szintre a két országban. Ugyanez mondható el általában Közép- és Kelet-Európáról. A 19. század végén, de legkésőbb a 20. század legelején lezajlottak az utolsó olyan európai perek, ahol a vizsgálat tárgya a rituális gyilkosság vagy ennek cáfolata lett volna. A vérvád, de legalábbis a konkrét rituális gyilkossági vád "kiment a divatból", de a vérvádakról szóló irodalom is - mindkét részről rohamosan csökkeni kezdett a korszakban. Egy-egy eset még felbukkant a sajtóban, de a Bejlisz-ügy után - ha a szmolenszkit nem számítjuk - megszűntek a vérvádesetek. Mindkét fordított vérvádesetben bebizonyosodott a vád alaptalansága, s ugyanakkor fény derült a vérvádügyek generálódásának mechanizmusára. Mindkét eset főhőse, Rakitszkij diakónus és Fusz segédlelkész, tökéletesen megfelelnek az általam felálított "játékszervezői kritériumoknak". Kívülről érkeztek a vádat kihordó közösségbe, értelmiségiek voltak, s mint ilyenek ismerték a rituális gyilkosságokra vonatkozó vádirodalmat, amit be is próbáltak szőni az adott esetekbe. Mindkettőt megérintette koruk antiszemita politikája, ám egyikük sem valamiféle politikai agent-provocateurként lépett fel, titkos és távoli politikai határozatokat végrehajtandó. Őszintén hitték amit csináltak. Azonosultak az általuk generált üggyel.
171
DOI: 10.14750/ME.2013.012
A vérvád transzformálódása, modernizálódása “Az ellenfogalmak struktúrája nem egyedül a fogalompárokat képező szavaktól függ. E szavak kicserélhetők, miközben maga az asszimetrikus érvelési struktúra változatlan. Rákérdezve magára a struktúrára, a fogalompárok tehát eloldhatóak egykori keletkezésüktől és egykori történelmi kontextusuktól: történelmileg mozgatható kategóriák. Csak ez teszi lehetővé a fogalmak hatástörténetét, ebben gyökerezik az a struktúrális tényállás, hogy bizonyos tapasztalati klisék újra és újra felhasználhatóak, valamint ez irányítja az analógiákra a figyelmet. Természetesen a konkrét fogalompárok az idők során megváltoztatják jellegüket és hatásukat. A tapasztalás terei eltolódnak, és új elváráshorizontok tárulnak fel. Nyelvi lehetőségek születnek vagy halnak el, régi jelentések halványulnak el vagy éppen teljesednek ki, szóval az ellenfogalmak használatában sem lehet megfordítani az időbeli sorrendet, amely a maga felcserélhetetlen egyedisége révén az adott fogalmakat létrehozta.532” Az előző fejezetekben tehát arra kerestem a választ, hogy hogyan működik egy előítélet: a vérvád; megkíséreltem megadni egy lehetséges modellt, melynek középpontjában az általam játékszervezőnek nevezett egyének tevékenysége áll. Mivel azonban a vérvád történelem-alatti, vagy ha tetszik, történelem-előttes mozgatórugóit, motívumait mint konstansokat adtam meg, szükségszerűen merül fel a kérdés: Hogyan lehetséges , hogy a "karneváli" hangulatokban oly gazdag s az antiszemita és egyéb előítéleteket (legyenek azok "népiek" vagy épp tudományosak), sem nélkülöző huszadik században a "par excellence" vérvádesetek száma csökkent, mi több, eltűnni látszik? Hiszen ami antropológiailag konstans, aligha tűnhet el a történelemben. Hová lettek hát a vérvádak? A fenti kérdés természetesen a vérvádesetekre vonatkozik. A pogromok esetében ugyanezt a kérdést – sajnos – nem tehetjük fel. A zsidó rituális gyilkosság témája része volt a nácik antiszemita propagandájának. 1934 május 1-én a notórius náci napilap, a Der Stürmer Jüdischer Mordplan címmel egy teljes különszámot szentelt a zsidó vérvádnak. Német tudósok bizonygatták a Der Stürmer és a náci propaganda tételét a zsidó haláltervről "gegen die nichtjüdische Menscheit", a nemzsidó emberiség ellen.533 A maga korában nagy nemzetközi felháborodást kiváltott újság állítása a zsidóknak az emberiség elleni haláltervéről abban a náci Németországban jelent meg, ahol ekkor már dolgoztak a zsidókérdés radikális és végleges megoldásának módozatain. A vérvád megjelenését ebben az összefüggésben ismét az előítélet, a gyűlölet szublimálásaként értékelhetjük. A vérvádmotívum központi szerepet játszott a Feuchtwanger regényét meghamisító Jud Süss című náci propaganda játékfilmben. A hitleri Németország legnagyobb vérvádszakértőjének számító Helmut Schramm történész egy vaskos monográfiában összegezte vonatkozó kutatásait és "tudományos" tételeit a zsidó rituális gyilkosságról.534 A Stürmer kiadónál 1939-ben megjelent, a zsidókérdés öt évszázados történetét tárgyaló 532 Koselleck, Reinhart: Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája. (ford.: Szabó Márton) Jószöveg, Budapest, 1997. 13. 533Der Stürmer, 1934. Május 1. 534Schramm, H.: Der jüdische Ritualmord. Eine historische Untersuchung. Berlin, 1944.
172
DOI: 10.14750/ME.2013.012
könyv szerzője is nagy teret szentelt a zsidó vérgyilkosságok témájának535. A könyv szerzője számára kétségtelen tények voltak az általa faximile forrásokkal és képes illusztrációkkal gazdagon adatolt zsidó rituális gyilkosságok a középkortól a 19 századig bezárólag. Az irodalomban a vérvádakban és pogromokban gazdag századforduló Oroszországa zsidópolitikájának és feketeszázas mozgalmainak nagy hatást tulajdonítanak a nácik zsidópolitikájára és a náci antiszemita ideológia kialakítására. Kétségtelen, hogy Julius Rosenberg fordította oroszról németre Ljutosztanszkijnak a zsidó rituális gyilkosságokról szóló könyvét536. Komoly történészek számára Rosenberg balti német származása és a szélsőjobboldali orosz(-országi), valamint a náci német antiszemitizmus közötti hasonlóság valamiféle eszmetörténeti leszármazást jelentett. A fasizmus orosz és oroszországi gyökereit adatoló történészek számára a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyve, valamint Puriskevics és Sulgin személye jelentik a megerősítést537. Az összefüggés nem egyértelmű. Az oroszországi hivatalos, állami zsidópolitika számos eleme kétségtelenül fellelhető a náci zsidópolitikában. Ám a téma legfelkészültebb kutatója szerint az orosz szélsőjobb politikájának és propagandájának “középkorias”, vérvádas, pogromos elemei nem lettek központi szereplői a náci politikának és propagandának538. A zsidókat korlátozó oroszországi törvények és rendeletek szelleme és rendszere minden valószínűség szerint hatott a nácik zsidópolitikájára. A szakirodalomban ismeretlen az Oroszországi Szenátus elvi döntése 1909-ből “a zsidó” meghatározására. A Szenátus a Legfelsőbb Bíróság, a Kúria megfelelőjeként nem csak az Oroszországi Birodalom legmagasabb appellációs fóruma volt, de mindenféle jogi kérdésben irányadó jellegű útmutatások és jogértelmezések megfellebbezhetetlen forrása is. 1909. január 28-án az oroszországi belügyminiszter kérdéssel fordult a Szenátushoz. A kérdés két részből állt, előzményeiket egy konkrét és konkrét precedens nélküli jogvita jelentette. A belügyminiszter az iránt érdeklődött, hogy 1) lehet-e (jogos-e) valamely zsidó hitű alattvalónak áttérnie az iszlámra, 2) s hogy ezzel a gesztussal az adott alattvaló mentesül-e a zsidókra vonatkozó korlátozó törvények hatálya alól? Az első kérdésre a Kormányzó (Pravitel’sztvujuscsij) Szenátus igenlő választ adott, míg a másodikra – e sorok írójának nagy meglepetésére – elutasító volt a válasz539. Mint a döntés indoklásából tudható, az első válasz az Októberi Manifesztumnak a vallás- és lelkiismereti szabadságáról szóló rendeletéből fakadt. A második válasz indoklásául azt hozta fel az Oroszországi Birodalom legfelsőbb jogi testülete, hogy a nem keresztény hitre áttérő zsidóra egyaránt vonatkoznak a “minden, általában zsidóra” vonatkozó különleges, korlátozó rendelkezések
535 Stock, Richard Wilhelm: Die Judenfrage durch fünf Jahrhunderte. Verlag der Stürmer, Nürbenrg, 1939. 55-133.; 187-235.; 369-385. 536 Ljutostanski, J. J.: Jüdische Ritual-Morde in Russland. (Übersetzt von Julius Rosenberg) Berlin, é. n. 537 Laqueur, Walter: Russia and Germany. A Century of Conflict. An Encounter Book. Weidenfeld and Nicolson, London, 1965. 79-104. 538 Volker, Gerhard F. von: Die deutsche Forschung zu Osteuropa und zum osteropäischen Judentum. In den Jahren 1933 bis 1945. Forschungen zur osteuropäischen Geschichte. Band 42. Berlin, 1989. 109-214. különösen 109-115. 539 Pravo, 1909 (No. 7.) 463.
173
DOI: 10.14750/ME.2013.012
(oszobüe pravila, ogranicsivajuscsije prava evreev, raszprosztranjajutszja na vszeh voobscse evreev, iszpovedujuscsih nehrisztianszkoe veroiszpovedanie.)540 Az oroszországi Szenátus irányadó döntéséből kiderül, hogy a 20. század első évtizedében már létezett a faji alapú zsidóellenes állami diszkrimináció. Egy olyan birodalomban, mely birodalom – amúgy – nem ismerte el a nemzeti és nemzetiségi elvet, meghatározása szerint szupranacionális és legitimista volt. És itt érdektelen, hogy az idézett döntésből kiderül, hogy a keresztény hitre áttért zsidók – amúgy – mentesültek az “általában” zsidóellenes korlátozó törvények hatálya alól. A fenti összefüggésben kétségtelen a hasonlóság az oroszországi (hivatalos) és a náci németországi “zsidókérdés” között. Ám még a náci Németországból sem ismerünk konkrét vérvádeseteket. Tehát jogos előző kérdésünk: hová tűnt az antropológiailag konstans elemekből álló vérvád (-eset)? Mindenekelőtt a vérvád egy szimbolikus aktust takar. Sohasem arról van szó csupán (a zsidóellenes vérvádeseteknél), hogy bizonyos Pinkusz, Bejlisz, Hilsner, Blondesz, Scharf, stb. zsidók elemésztettek valamely keresztény gyermeket. A feltételezett gyilkosság mindig merénylet egy nagyobb közösség, a keresztények ellen.541 A tiszaeszlári vérvádról írott könyvében Krúdy Gyula a következőket mondja: "Ez a hazug híradás volt Solymosi Eszter haláláról, s ez a kitalált híradás állította meg az embernek a szívverését mindenütt a világon, ahol a szívek éreznek, az agyak gondolkoznak, hajadon leánykák növekednek. Ha vallásuk (mármint a zsidóké. K.T.) azt követeli tőlük, hogy embert öljenek, mit lehet tenni a zsidók törvénye ellen? A vallásuk ötezer esztendős, azt megváltoztatni nem lehet. A vallás örökké tart, amíg zsidók járnak a földön. Az egyetlen megoldás, hogy ki kell irtani a világból a zsidókat, hogy vallásuk így önmagától elmúljon a földről."542 Ehhez az idézethez annyit kell hozzátennünk, hogy 1931-ben jelent meg először. E soraival Krúdy a vérvádnak a modern ember számára elképzelhetetlen irracionalitásán gúnyolódott. Ezt érzékelendő írta gúnyosan, hogy ha hiszünk benne, úgy elengedhetetlen a zsidók teljes kiirtása. Krúdy számára e gondolat felvetése a lehetetlen, értelmetlen irracionalizmus kifigurázását szolgálta, azt, hogy a korszak antiszemitáit nevetségessé tegye. Ezért kellett felvetnie azt a lehetetlenséget, amit a zsidók kiirtása jelent. Sorai 1931 elején jelentek meg magyarul.... Látnok lett volna Krúdy Gyula? Aligha. Amit tett, az nem volt más, mint hogy egy gondolatmenetet a logikus végkövetkeztetésig vitt. Célja a szörnyülködtetés, az olvasók rádöbbentetése volt a népszerű antiszemita vádak abszurd mivoltára. Auschwitz után már másképp olvassuk Krúdy sorait. Ami számára az abszurd abszurdjának tűnt, az egy évtizeddel később valóra vált annak köszönhetően, hogy olyanok is végiggondolták a fentieket, akik számára szigorúan megoldandó feladatnak tűnt a Krúdy számára gúnyos "vagy-vagy" kérdés. Nem a nácikon múlott, hogy nem tudták fegyelmezett
540 Uo. 541Baron 1957. XI. 134-135.pp. 542Krúdy Gyula: A tiszaeszlári Solymosi Eszter. Bp., 1975. 27.p.
174
DOI: 10.14750/ME.2013.012
következetességgel feloldani Krúdy dilemmáját. Ők a maguk részéről mindent megtettek az ügy érdekében. Fontos mozzanat, hogy a vád szerint a gyilkosok nem őrültek, mániákusok, de még csak nem is a szó szoros értelmében vett fanatikusok, hanem "sötét talmudista hagyományaik" alapján racionálisan cselekvő emberek. A vád tehát nem a gyilkosság tényét állítja (az csak a formája), hanem azt, hogy egy idegen közösség a nagyobb, neki otthont adó közösség életére tör. Mármost a darwinizmus, illetve annak egyes társadalomfilozófiai mutációi óta a közösséget (tájainkon a nemzetet) mint organizmust, elvileg felettébb egészséges organizmust illik értelmezni. Ezzel szemben - maradva a biológiai metaforáknál és az aktuális szóhasználatnál - a nemzettesttől "idegenek" nem mások mint paraziták, vírushordozók, tetvek, bacilusok. Ezek az idegenek, egy ismét aktuálissá váló fordulattal: szellemi kútmérgezők (szintén ősi vád!) helytől és időtől függően lehetnek zsidók, cigányok, szabadkőművesek, bolsevikok, etnikai kisebbségek, aids-esek, újságírók, vendégmunkások - a sor tetszés szerint folytatható.543 (Hiszen láttuk, a vérvád nem zsidóspecifikus.) Nem nehéz belátni, hogy ebben a mélyebb értelemben a vérvád századunkban aligha haladt a megszűnés felé.544 Az egészséges nemzettestet belülről rágó idegenek közösségéről szóló modernizált előítéletek aktivizálása természetesen "modernebb" formában történik. Maradva az orvosi hasonlatnál, a múlt század primitív orosz vérvádjai úgy viszonyulnak Hitler táboraihoz, mint a falusi felcser tevékenysége a metropolisz kórházaihoz. A cél mindkét esetben azonos: a rosszindulatú daganat eltávolítása. De nézzük meg még egyszer a kérdést: hová is lettek a vérvádak? Ha a fentiekben kielégítően meg is válaszoltuk azt, most mégis némi hiányérzetünk van. Mert azt mondtuk, a vérvád nem tűnt el, csak átalakult, mintegy modernizálódott. Azonban amikor feltettük a kérdést, valljuk be arra voltunk kíváncsiak, hová lettek a konkrét tettek, állítások, a gyermekgyilkosság, a vérrel ízesített macesz, stb. Vagyis miért és hogyan alakult át ez a nagyszülőkről unokákra hagyományozott rém-mese-komplexum egy "elidegenített" ideológiai komplexummá? Másképp szólva: hová lettek a játékszervezők? Hiszen a fenti 3+1 sémából (előítélet, karneváli hangulat, "anti..." tudomány, s az ezeket összekötő, aktivizáló játékszervező) modellünk szerint eleve csak ez a +1 tűnhet el a történelemben, mivel ez történeti faktor. Úgy gondolom, hogy csak a játékszervező mint személy tűnik el, s a játékszervezés megmarad. Az írásbeliség, a tömegkommunikáció elterjedésével már nincs szükség holmi Rakitszkij-féle figurákra, akik a játékot mindig ott és akkor megszervezik. Nincs lehetőség arra, hogy a személyes közvetítést egyes személyek végezzék, nincs szükség az irodalmi"tudományos" elem külön közvetítésére: a "mass communicator" egyszerre testesíti meg az individuális és az általános elemet.
543v.ö.: Trachtenberg: i.m.: 219-220.pp. 544Ismert, hogy a háború utáni kielcei és kunmadarasi pogromok során is, mint motiváció, felbukkant a vérvád, mint hiedelem. Standeisky: 292-294.pp.; Szaynok, B.: Pogrom Zydów w Kielcach 4 VII 1946 r. Warszawa, 1991. Szintén a kelcei pogromra, egészen más, összeesküvést leleplező, politikatörténeti szempontból vizsgálva lásd: Kersten, K.: Polacy, Zydzi, Komunizm. Warszawa, 1992. 89-142.pp.
175
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Jellegzetes tünete ennek az "elidegenedési" folyamatnak az, hogy míg régen az előítélet holmi szakállas zsugori gyermekgyilkos zsidók képéből hagyományozódott át az ifjabb generációkra, a közelmúltban mintha épp fordítva történne, történik: a média mintegy általános igazságokat konkretizál. Vagyis az elmúlt századokkal szemben, ahol a MI-hez (absztrakt közösséghez) tartozó "mi" (konkrét közösség) gyűlölt egy "ők" (mindig konkrét) közösséget, azzal racionalizálva gyűlöletét, hogy ők=ŐK, addig ma (nem lévén konkrét "mi") ÉN gyűlölöm ŐKET, mivel MI gyűlöljük ŐKET.545 S ezek után nem meglepő, ha azt mondjuk, hogy maguk a játékszervezők sem tűntek el egészen (mass communicators), hanem szerepük megfordult: amíg hagyományosan ők hozták a tudományos elemet (a személyes) közösségbe, addig újabban mintegy megszemélyesítik a közös "tudást" különböző (a közösségtől legtöbbször idegen) eseményekkel kapcsolatban. Roppant fontos, hogy ez a megszemélyesítés MINDIG ősi konstansokkal dolgozik, mint például a rituális gyilkosság vagy ennek modernizált kiadása. Említettem korábban azt az előítéletet, amely szerint cigányok nem cigány gyerekeket rabolnak el, megölik őket és kolbászba darálják a testüket. Ennek az előítéletnek a funkciója egyértelműnek tűnik a mai Kelet-Európában: Itt él egy kisebbség, amellyel a többségi társadalom és az állam nemigen tud mit kezdeni, amelynek helyzete, életviszonyai méltatlanok egy önmagát demokratikusnak tartó, európaiságára oly büszke rendszer számára. A kisebbség helyzetén javítani nem tud, vagy nem akar, ellenben diszkriminálja azt. Ez a helyzet egy olyan rossz társadalmi lelkiismeretet okoz, amelynek természetes módon szüksége van valamiféle önigazolásra. Így jön elő - egyéb, negatív sztereotípiákból építkező vádak mellett - az ősi vád: a kannibalizmussal egybekötött gyemekgyilkosság vádja. Roppant fontos mozzanat, hogy a cigányok esetében is egy ősi archetípus bukkan fel, ugyanaz, amelyik a zsidóellenes vérvád mögött található. Ebből a szempontból sem volna érdektelen dolog vizsgálat alá vonni az észak-amerikai tömegfilmeknek a közép- és dél-amerikaiakról sugallt image-ét sem. Ezek a figurák, valószínűleg igen negatívak és inkább többször, mint ritkán, kábítószert termelnek, vagy azzal kereskednek, azaz a korszerű kútmérgezést gyakorolják, miközben minden valószínűség szerint szőke észak-amerikai szüzekre fáj a foguk. Ennek a képnek a funkciója sokban megegyezik a közép-kelet-európai modern cigányképpel. Szintén napjaink története a különböző, furcsa vagy furcsának tűnő szektákkal szemben hangoztatott vádaké. A társadalom többsége - több-kevesebb joggal - idegenkedik tőlük, működésbe hozza önvédelmi reflexeit velük szemben, azaz megvádolja őket. A leggyakrabban hangoztatott vádak, milyen érdekes, szintén az előző archetípusra rímel: gyermekek megrontása, vagy épp a gyermekgyilkosság, és ami újnak, modernnek tűnik: a kábítószerezés vádja. Ám ez utóbbi vád mögött a témával foglalkozó azonnal észreveszi a kútmérgezés vádját. Egyébként tagadhatatlan, hogy nagy tragédia egy-egy család számára az, ha gyermekük kilép a szülők és nagyszülők társadalmából és csatlakozik egy szektához, vallási csoporthoz, kommunához. Ezt a tragédiát, a gyermek elvesztését próbálja a társadalom a fenti vádakkal racionalizálni. Ez is természetes, mint ahogy az is, hogy a társadalom immunrendszerének hivatott védelmezői, a rendőrök és önkéntes segítőik mindent megtesznek annak érdekében, hogy a mérgezéssel és gyermekrablással 545A kitünő filozófus és jóbarát, Várkonyi Gábor szellemes formulája.
176
DOI: 10.14750/ME.2013.012
vádolt csoportokat leleplezzék. De mivel valószínűsíthető módon több a szekta, mint a kábítószeres mérgezés, a rituális gyermekgyilkosság, az ezt leleplezni óhajtók esetenként túlzásba eshetnek, s makacs következetességük súlyos konfliktusokhoz, tragédiákhoz vezethet. Az ellenségképzés ősi motívumokra épülésére aktuális példa az a hír, amely szerint az eddigi utolsó balkáni háborúban – a tudósítások szerint - szerb katonák fölvágták a horvát, bosnyák - vagy fordítva - terhes anyák hasát, s a magzat fejével futballoztak. A maga korában nem kevésbé kegyetlen szentföldi háborúkra toborzott katonákat, lovagokat a keletről érkezett híradások olyan, a muzulmánok kegyetlenségéről szóló híradásokkal jó előre kondicionálták a könyörtelen harcra, mint hogy a törökök keresztény gyermeket szoktak nyárson megsütni. Ezek a híradások nemcsak a kellő mértékű bosszúszomjat ébresztették fel a tömegekben. de egyúttal felszabadították a rejtett szadista hajlamokat.546 Tehát ebben az esetben is egyfajta - előlegzett, vagy utólagos önigazolással, felmentéssel van dolgunk. Az más kérdés, hogy a "kegyetlen muzulmánok tömeges megölésének vágya ... könnyen transzformálódott a szomszédos, istentelen zsidók kiirtásának vágyává"547 a keresztes háborúk során. Közhelyszerű, de témánk szempontjából feltétlenül igaz megállapítás, hogy az ellenségképzés kizárólag - a kollektív emlékezetben (akár csak virtuálisan) adott- ősi konstansokkal dolgozik, már amennyiben "sikerre" törekszik. Maradva a szűken vett antiszemitizmusnál, döbbenetes a középkori, "antijudaista" zsidóábrázolások és a modern, rasszista, antiszemita karikatúrák, plakátok motívumainak, alakjainak hasonlósága, gyakran azonossága. Itt nem csak évszázadokon keresztül fennmaradt motívumokkal van dolgunk. Ez is fontos, az alkotók szempontjából. Ám a befogadó közönség csakis már valamelyest ismert motívumok mentén képes - akár ellenséget is értelmezni.548 Ezért nő meg és görbül meg az ábrázolt személy orra, ezért jelenik meg a göndör pajesz és a jellegzetes szakáll a fején, ezért görbül meg egy kicsit a háta, válik az arckifejezése mohóvá, vérszomjassá, szeme kidülled, körme karommá változik, stb. Ez a kép ismerős a későközépkori metszetekről, a korabeli "képregényekből", a passiójátékokból. Ezen középkori vizuális műfajok leggyakoribb témája a rituális gyilkosság, a rituális gyilkosságot végrehajtó gonosz zsidó volt.549 Ez a zsidókép élt tovább a szülőről gyermekére szálló mondák és hiedelmeken túl az újabb korokra megszaporodó vizuális műfajokban is. Ezekből az a fontos, hogy az archetípusok nem változnak, s valamilyen formában ezáltal is életben marad a vérvád hagyománya. A politikai küzdelmekben a résztvevők is inkább a finom - ám ősi vagy ilyenekből modernizálódott ellenségképekre történő utalásokkal operálnak inkább mint a pozitív meggyőzéssel. Bizonyos - az adott politikai konstellációtól függően vagy egyik, vagy épp másik oldalon álló - politikai szereplők általában hangsúlyozottabban igyekeznek a 546Baron 1957. XI.. 133.p. 547Uo. 548Aronson, E.: A Társas lény. (Ford. Erőss Ferenc) Budapest, 1994.. 233-241.pp.;Tajfel, H.:Az előítélet gyökerei: Néhány megismeréssel kapcsolatos tényező. In Csepeli György (szerk.): Előítéletek és csoportközi viszonyok. Budapest, 1980. 40-69.pp.; 549Fuchs, E.: Die Juden in der Karikatur. München, 1921.
177
DOI: 10.14750/ME.2013.012
karneválszerű politikai kampány során az ősi ellenségképekkel operáló agitációval eredményt elérni. Az elkövetők ezt az aktust, szemérmesen a társadalom egészséges immunrendszere, veszélyérzete aktivizálásának nevezik. Kelet-Európában a legújabb korokban ezt a folyamatot "lezsidózásnak" nevezhetjük. Bizonyos politikai erők a velük szembenállókat igyekeznek összemosni "a zsidókkal", mivel "a zsidó" mindannyiunk által ismert, gonosz tulajdonságokkal rendelkező démoni figura.550 Természetesen a politikai ellenségek konstruálásának nem kizárólag a zsidó démoni figurája lehet az eszköze. Murray Edelman e témába vágó egyik tanulmányának bevezetőjében az alábbiakat írja: “Minthogy a politika az anyagi előnyök, a státus és a morális kérdések miatt kialakuló konfliktusok terepe, bizonyos embereket könnyű mások ellen uszítani, akiket aztán ellenfélnek vagy ellenségnek tekintenek. Politikai ellenségként állhatnak szemben idegen országok, ellentétes ideológiák hívei, csoportok, amelyek valamilyen tekintetben különböznek egymástól, de lehetnek akár a képzelet szüleményei is. Bárhogy legyen is, a politika porondjának nélkülözhetetlen szereplői ők. Segítségükkel a politikai „cirkusz” képes szenvedélyeket, félelmeket és reményeket kelteni, annál is inkább, mert aki némelyeknek ellensége, az másoknak szövetségese vagy ártatlan áldozata. A politikai ellenség néha károkat okoz ellenfelének, gyakran azonban segíti őt. Egy fenyegető ellenség megidézésével politikai támogatást lehet szerezni a jövőbeli célok eléréséhez, az emberek ezért ellenségeket kreálnak. (…) Ha egy ellenség károkat okoz, az arra ösztönöz bennünket, hogy megszabaduljunk tőle, s így megszüntessük a fenyegetést551. Érdekes, hogy ez a "lezsidózás" nem a legújabb kor Kelet-Európájának a terméke. A reformáció idején a szembenálló katolikusok és protestánsok egymásról kialakított negatív sztereotípiáiban állandóan felbukkantak a zsidósztereotípia elemei: disznók, istenkáromlók, szentségtörők, megrontók, a sátán szövetségesei, s ami tárgyunk szempontjából különösen érdekes: gyermekgyilkosok és kannibálok.552 Ez is mutatja, hogy a modern korokban a zsidó már egy olyan hívószó, amelyben benne vannak a fenti elemek A démoni zsidó alakja. folklorizálódott és mindmáig érvényes maradt, persze némileg modernizálódott formában. Ha ez a megszemélyesítés ősi konstansokkal dolgozik, akár optimisták is lehetünk. Végtére is úgy tűnik, hogy nem lehet CSAK ÚGY "kinevezni" egy kisebbséget (mondjuk a telefonkönyv H-betűs szereplőit). A kisebbség, az kérem, adott (zsidók, cigányok, buzik, stb.). Persze ebből következik egy meglehetősen pesszimista (vagy csupán fatalista - ki
550Persze ne gondoljuk, hogy "Az ellenség, mint zsidó" formula kizárólag Kelet-Európában mûködik. Épp az őt éltető, modernizált folklorisztikus elemek univerzalitásából fakadóan még az olyan eminens demokráciákban is hatásos, az aktuális ellenségre alkalmazható hívószó a zsidó, mint az Egyesült Államok. Lowenthal, Leo: The Enemy as Jew. In: Uő: False Prophets. Studies on Authoritarianism. Vol. 3. New Brunswick-Oxford, 1987.75-99.pp.; Wistrich: 101-193.pp. Wistrich, megmaradva a hagyományos zsidótörténetírás keretein belül, nem úgy fogalmazza meg a probléma lényegét, mint Lowenthal (The Enemy as Jew), leszûkiti az aktuális antiszemitizmusra. Számára a népek ellenségei a zsidók (Enemies of the People), Nagy Britanniától a Szovjetunióig. A hagyományos antiszemitizmushoz sorolja a modern lengyel "antiszemitizmust zsidók nélkül". 551 Edelman, Murray: Politikai ellenségek konstruálása. (ford.: Erdei Pálma) In: Szabó Márton (szerk.): Az ellenség neve. Jószöveg, Budapest, 1998. 88. 552Burke, P.: Népi kultúra a kora újkori Európában. ford.: Bérczes Tibor. Bp., 1990. 200-202.pp
178
DOI: 10.14750/ME.2013.012
honnan nézi) megállapítás is: az idegenek ritkán cserélődnek. (Pedig elvileg lehetnének a H-betűsök is kisebbség.) Az előítélettel foglalkozó szociálpszichológiai alapművek, rendszeresen egy olyan fejezettel zárulnak, amelyben a szerzők az előítéletek elleni harc fontosságáról és e harc lehetőségeiről értekeznek553. Történészként és a fentiek alapján ilyennel én nem tudok szolgálni. Ám, hogy a feltételezhetően értelmiségi olvasónak hagyjunk némi reményt: a játékszervező MINDIG értelmiségi, de legalább is birtokában van az értelmiségi „tudásnak”.
553 Ez az optimizmus nem sajátja az ellenségképek generálásával, azok természetével kényszerűségből foglalkozó korszerű politika-tudománynak. „Megnyugtató a feltételezés, amely szerint az emberek csak kívételes esetben vetemednek arra, hogy bűnbakként kezeljenek másokat a saját társadalmi bajaik miatt. De maga a jelenség nem kivételes, és csökkenő tendenciát sem mutat. Az ellenségeskedés mindig és mindenhol jelen volt, századunkban, pedig különösen szembetűnővé vált …” Edelman, Murray: Politikai ellenségek konstruálása. 121-122.
179
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Bibliográfia A. D-N.: Evrei v Roszszii. H.n., 1924. Apor Péter: A nép demokrácia építése: Kunmadaras 1946. Századok, 1998. 3. 601-632. Arhiv grafov Mordvinovüh. t. 8. Szanktpeterburg, 1903. Archives secrétes de l'empereur Nicolas II. Paris, 1928. Aronson, E.: A társas lény. ford. Erőss Ferenc. Budapest, 1994. Aronson, Michael: Troubled Waters. The Origins of the 1881 Anti-Jewish Pogroms in Russia. University of Pittsburgh Press, 1990. Austerlitz, Theodor: Die letzte Folter prozedur in der öst.-ung. Monarchie. Der "Kodesch" von Orkuta. Presov, 1933. Austerlitz Teodor - Kónya, Peter: "Kodes" z Orkucan. Súdny proces na základe falosného obvinenia z rituálnej vrazdy v r. 1764. Presov, 1993. Balaban, M.: Ritual'nüj proceszsz v Poznani (1736-1740). Evreiszkaja Sztarina, 1913. 2. Balaban, M.: Épizodü iz isztorii ritual'nüh proceszszov i antievreszjszkoj literaturü v Pol'se XVI-17 vv. Evreiszkaja Sztarina, 1914. 2. Balaban, M.: Hugo Grotius und die Ritualmordprozesse in Lublin (1636). In: Festschift zu Simon Dubnow's siebzigsten Geburtstag. Berlin, 1930. 87-112. Baranov, A.: Iz voszpominanij o mul'tanszkom dele. Vesztnik Evropü, 1913. 9. Baron, Salo. W.: A Social and Religious History of the Jews. 2nd ed. I-XI. New York, 1957. Baron, S. W.: The Russian Jew under Tsars and Soviets. 2nd ed. New York, 1987. Bartoszewski, Wladyslaw: Polish Folk Culture and the Jew. In. Micgriel, John - Scott, Robert - Segel, H. B. (eds.): Proceedings of the Conference on Poles and Jews: Myth and Reallity in the Historical Context held at Columbia University Mrach 6-10. 1983. Institute on East Central Europe Columbia University, New York, 1986. 491-507. Bary József: A tiszaeszlári bűnper. 2. kiadás. Budapest, 1944. Bárány, George: Magyar-Jew or Jewish Magyar. In: (Vágó, B. ed.) Jews and non-Jews in Eastern Europe. Jerusalem, 1974. Bebesi György: A feketeszázak. Magyar Ruszisztikai Egyesület, Budapest, 1999. Bergmann, Werner: Some Theoretical Considerations. In. Hoffmann, Christhard – Bergmann, Werner – Smith, Helmut Walser (eds.): Exlusionary Violence. Antisemitic Riots in Modern German History. The University of Michigan Press, Ann Arbor, 2002. 161-184. Bikerman, I M.: Cserta evrejszkoj oszedloszti. Szanktpeterburg, 1911. Blobaum, Robert E.: Rewolucja. Russian Poland, 1904-1907. Cornell University Press, Ithaca – London, 1995. Boncs Bruevics: Polozsenie objazüvaet. Szovremennüj Mir, 1912. 2. Boncs Bruevics: Istenek törvénye. Budapest, 1982. Brjuhanov, N.I. – Petrova, E.i. – Sornikov, N.M. – Jarkov, I.P. (szerk.): Bol’seviki Zapadnoj Szibiri v period pervoj ruszszkoj revoljucii 1905-1907 gg. Dokumentü i materialü. Novoszibirszk, 1958. Buldakov, V.: Krasznaja szmuta. Roszszpen, Moszkva, 1997.
180
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Burke, Peter.: Népi kultúra a kora újkori Európában. (ford.: Bérczes Tibor) Budapest, 1990. Buzás Mária: Az oroszországi zsidó pogromok. In (szerk. Krausz Tamás): A zsidók Oroszországban 1900-1929. Magyar Ruszisztikai Intézet, Bp., 1995. 50-55. Bünkin, I. A (szerk.): Revoljucionnoe dvizsenie v Tul’szkoj Gubernii 1905-1907 gg. Tula, 1956. Cerny, Bohumil: Gyilkosság Polnán. Budapest, 1987. Chazan, Robert: Medieval Stereotypes and Modern Antisemitism. University of California Press, Berkeley - Los Angeles - London, 1997. Chwolson, D.: Die Blutenklage und sonstige mittelalterliche Beschuldigungen der Juden. Frankfurt a. M., 1901. Cohen, Jeremy: Introduction. In. Cohen, Jeremy – Rosman, Moshe (eds.): Rethinking European Jewish History. The Littmann Library of Jewish Civilization, Oxford – Portland, Oregon, 2009. 1-12. Cohen, L. (ed.): The Jews in Soviet Russia since 1917. 3rd. edition. Oxford, 1970. Cohn, Norman.: Warrant for Genocide: The Myth of the Jewish World Conspiracy and the Protocols of the Elders of Zion. New York, 1966. Cohn-Sherbok, Dan: The Crucified Jew. Twenty Centuries of Cgristian Antisemitism. London, 1992. Cserikover, (szerk): Isztorija pogromnogo dvizsenija na Ukraine 1917-1921 gg. Ostjüdisches historisches Archiv. T. I. Berlin, 1923. Daly, Jonathan: The Security Police and Politics in Late Imperial Russia. In: Geifman, Anna (ed.): Russia under the Last Tsar. Opposition and Subversion 1894-1917. Blackwell, Malden, Massachussets, 1999. 217-240. Delo Bejlisza. Sztenograficseszkij otcset. I-III. Kiev, 1913. Delo Davida Blondesza. Szudebnüe dramü. 1901. 5. Desportes, Henry: Tué par le Juifs - Avril 1890. Histoire d'un meurtr rituel. Paris, 1890. Dobos Ilona: Tarcal története a szóhagyományban. Budapest, 1971. Dubnov, S.: History of the Jews in Russia and Poland (trans. by Friedlander, Israel), 3 vols. Philadelphia, 1916-1920 Dubnov, Sz.: Evrei v Roszszii i Zapadnoj Evrope v épohu antiszemitszkoj reakcii. I-III. Moszkva - Petrograd, 1923. Dubnov, Sz. M. - Krasznüj Admoni: Materialü dlja isztorii antievrejszkih pogromov. T. 12. Petrograd - Moszkva, 1919-1923. Edelman, Murray: Politikai ellenségek konstruálása. (ford.: Erdei Pálma) In. Szabó Márton (szerk.): Az ellenség neve. Jószöveg, Budapest, 1998. Edwards, John: The Jews in Christian Europe 1400-1700. Routledge, London - New York, 1988. Efmertová, Marcela, C.: České země v letech 1848-1918. Libri, Praha, 1998. Elek Judit - Sükösd Mihály: Tutajosok. A tiszaeszlári per dokumentumai. Budapest, 1990. Encyclopedia Judaica. vol. 4. 202020 Engel, David: Away from a Definiton of Antisemitism. In. Cohen, Jeremy – Rosman, Moshe (eds.): Rethinking European Jewish History. The Littmann Library of Jewish Civilization, Oxford – Portland, Oregon, 2009. 30-53. Eötvös József: A nagy per. I-II. Budapest, 1968.
181
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Erb, Rainer: Der “Ritualmord”. In. Schoeps, Julius H. – Schlör, Joachim (Hrsg.): Antisemitismus. Vorurteile und Mythen. Piper Verlags, 2001. 74-79 Fadeev, V.: Ocserki po isztorii nyizsegorodszkoj bol’sevisztszkoj organizacii. 1901-1907. Gorkij, 1956. Fejnberg, D. F.: Krem’e i oszvobozsdenie Ja. Juskevicsera. Perezsitoe. T. IV. 1913. Fischer, E. J.: A Reply to Hyam Maccoby's The orogins of Anti-Semitism: A Reaction and Critique. In: (ed. Braham, R. L.) The Origins of Holocaust: Christian Anti-Semitism. East-European Monographs, CCIV. New York, 1986. Frankel, Jonathan: The Damascus Affair: „Ritual Murder”, Politics and the Jews in 1840. Cambridge University Press, London – New York, 1997. Freimunt Bernardin: A zsidó vérgyilkosság története napjainkig. ford.: Historikus. Budapest, 1986. Friedlieber Ignác: Rituális vérvád a múlt században. Magyar Zsidó Szemle,1896. G. É.: Mucsiteli i micsenniki v ritual'nih proceszszah. Evreiszkaja Sztarina, 1912. 1. Galant, I.: Zsertvü ritual'nih proceszszah v Zaszlave v 1747 g. Evreiszkaja Sztarina, 1912. 2. Gábor Gyula: Emberevő cigányok. Jogtudományi Közlöny, 1927. 8. Galántai József: Egyház és politika. 1890-1918. Budapest, 1960. Ganelin, R. S. – Kel’ner, V. E.: Problemü isztoriografii evreev v Roszszii. 2-ja pol. XIX v. – 1-ja csetv. XX. v. In. Evrei v Roszszii. Isztoriograficseszkie ocserki. 2-ja polovina XIX veka – XX vek. Evrejszkij Universzitet v Moszkve, Moszkva – Jeruszalim, 1994. 183255. Gekker, E.: Judofobija v Pol'se 18 v. Evreiszkaja Sztarina, 1913. 2. Gereben Ágnes: Antiszemitizmus a Szovjetunióban. Bp., KIADÓ!!! 2000. Geszszen, Ju. I.: Iz isztorii ritual'nüh proceszszov. Velizsszkaja drama. Szanktpeterburg, 1905. Geszszen, Ju. I.: Proiszhozsdenie ritual'noj isztorii na ruszszkom jezüke. Evreiszkaja Letopisz', 1923. 1. Geszszen, Ju.: Isztorija evrejszkogo naroda. I-II. Leningrad, 1925-1927. Gol'dstein, Sz.: Zsitomirszkoe delo 1735 goda po obvineniju v ritual'nom ubijsztve. Evreiszkaja Sztarina, 1915. 1. Golicün, N. N. kn.: Upotrebljajut li evrei hrisztianszkuju krov'? Varsava, 1879. Gonda László: A zsidóság Magyrországon 1526-1945. Századvég, Budapest, 1992. Graetz, H.: Geschichte der Juden von den ältesten Zeiten bis die Gegenwart. I-XI Bände. Leipzig, 1908. (reprint: aram-Verlag, Berlin, 1988.) Gradovszkij, N. D.: Otnosenie k evrejam v sztaroj i szovremennoj Ruszi. Szanktpeterburg, 1893. Greive, Hermann: Die gesselschaftliche Bedentung der christlich-jüdischen Differenze. Zur Situation im deutschen Katholizismus. In. Mosse, Werner – Paucker, Arnold (herausg.): Juden im Wielhelmischen Deutschland 1890-1914. 2. Aufl. (Schriftenreihe Wissentschaftlicher Abhandlungen des Leo Baeck Institusts. 33.) Leo Baeck Institute, London – J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), Tübingen, 1988. 349-388. Grinbaum, Avraam: Evrejszkaja nauka i naucsnüe ucsrezsdenija v Szovetszkom Szojuze 1918-1953. (perevod sz anglijszkogo Jewish Scolarship and Scholarly Institutions in Soviet Russia 1918-1953. 1978) In. Evrei v Roszszii. Isztoriograficseszkie ocserki. 2-ja
182
DOI: 10.14750/ME.2013.012
polovina XIX veka – XX vek. Evrejszkij Universzitet v Moszkve, Moszkva – Jeruszalim, 1994. 7-180. Gukovszkij, V.: Pervaja ruszszkaja burzsuazno-demokraticseszkaja revoljucija. 1905-1907. Vologda, 1957. Guldon, Zenon – Wijaczka, Jacek: The Accusation of Ritual Murder in Poland, 15001800. (Trans. By Kisler-Goldstein, Jolanta) In. Hundert, Gershon David (szerk.): Jews in Eraly Modern Poland. (Polin. Studies in Polish Jewry. Vol. 10.) The Littman Library of Jewish Civilzation, London – Portland, Oregon, 1997. 99-140. Gutwein, Daniel: Russian „Official Antisemitism” Reconsidered. Socio-Economic Aspects of Tsarist Jewish Policy, 1881-1905. International Review of Social History, 1994. 2. Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon: Politikai eszmetörténet. Osiris, Budapest, 2001. Halász, N.: Dreyfus kapitány. (ford.: Félix Pál) Budapest, 1967. Hanák Péter (szerk.): Magyarország története. Budapest, 1978. Hanák Péter: Polgárosodás és asszimiláció Magyarországon a 19. században. Történelmi Szemle, 1974. 2. Hanák Péter: The Problems of Jewish Assimilation in Austro-Hungary. In: (Thane, P. et al. eds.) The Power of the Past. Cambridge, 1984. Handler, Andrew: Blood Libel at Tiszaeszlár. New York, 1980. Haraszti György: Vérvádak évadja. Múlt és jövő, 1996, 2. Har’kov i Har’kovszkaja Gubernija v pervoj ruszszkoj revoljucii 1905-1907. Szbornik dokumentov i materialov. Szoszt.: Arduseva, M. P. et al. Har’kov, 1955. Hartston, Barnet: Sensationalizing the Jewish Question. Anti-Semitic Trials and the Press in the Early German Empire. Brill, Leiden – Boston, 2005. Hegedűs Sándor: A tiszaeszlári vérvád. Budapest, 1966. Heller, Mihail: Az Orosz Birodalom története. Osiris-2000, Bp., 1996. Herben, J.: Masaryk o zidéch a antisemitismu. In: (ed. Rycnovsky, E.) Masaryk a zidovství. Praha, 1931. Hobsbawm, E. J.: Primitív lázadók. Vázlatok a társadalmi mozgalmak archaikus formáiról a 19. és a 20. században. (ford.: Tandori Dezső) Kossuth, Budapest, 1973. Horváth Géza: Az oroszországi zsidó pogromok. Aetas, 1993. 2 Horváth, Suzanne: Le „Grand Procès” de meurtre rituel et ses antisemtes Tiszaeszlár, Hongrie, 1883. Revue de études juives, (Vol. 170.) 2011, 1-2. 255-278. Hundert, Gerschon David – Bacon, Gerschon C.: The Jews in Poland and Russia. Bibliographical Essays. Indiana University Press, Bloomington, 1984. Iggers, Wilma Abeles (ed.): The Jews of Bohemia and Moravia: A Historical Reader. Wayne State University Press, Detroit, 1992. Jab: Le sang chrétien dans les rites de la synagogue moderne. Paris, 1889. Die Judenpogrome in Russland. Heransgegeben im Auftrage des zionistischen Hilsfond in London von der zur Erforschung der pogrome eingesetzten Komission. I-II. Jüdische Verlag, Köln u. Leipzig. 1910. Judge, Edward, H.: Easter in Kishinev. Anatomy of a Pogrom. New York University Press, New York - London, 1992.
183
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Julius, Anthony: Trials of the Diaspora. A History of Anti-Semitism in England. Oxford University Press, Oxford, 2010. K isztorii evrejszkih pogromov i pogromnüh proceszszov v Roszszszii. Recsi po pogromnüm delam. Sz prediszloviem prof. I. V. Lucsickogo. K isztorii evrejszkih pogromov i pogromnüh proceszszov v Roszszii. Kiev, 1908 Karády Viktor: A zsidóság polgárosodásának és modernizciójának főbb tényezői a magyar társadalomtörténetben. In: A zsidókérdésről. Szombathely, 1989. Karsai László (szerk.): Kirekesztők. Antiszemita írások. Aura, Budapest, 1992. Karsai László (szerk.): Befogadók. Írások az antiszemitizmus ellen. Aura, Budapest, 1993. Katz, Jacob: From Prejudice to Destruction. Anti-Semitism, 1700-1933. Cambridge, Mass., 1980. Kende Tamás: Vérvád. Egy előítélet működése az újkori Közép- és Kelet-Európában. Osiris, Budapest, 1995. Kende Tamás: Pogrom forradalom idején. Két orosz pogrom 1905-ből. In: szerk.: Bódy Zsombor et al. A mesterség iskolája. Tanulmányok Bácskai Vera 70. születésnapjára. Osiris, Budapest, 2000. 294-312. Kende Tamás: Együttélés – együtt félés. Historiográfiai megjegyzések az újkori keleteurópai vérvádakhoz. In: (szerk. Nagy Balázs – Szálka Zsuzsanna – Szende Katalin) „Az élet tanítómestere”. Ünnepi tanulmányok Gyapay Gábor 80. születésnapjára. Fazekas Öregdiákok Társasága, Budapest, 2004. 195-206. Kersten, Kristina: Polacy, Zydzi, Kommunizm. Warszawa, 1992. Kestenberg-Gladstein, Ruth: The Jews between Czechs and Germans in the Historic Lands, 1848-1918. In: The Jews of Czechoslovakia. Historical Studies and Surveys. vol. 1. Philadelphia-New York, 1968. Kieval, Hillel, J.: Antisémitisme ou Savoir Social? Sur la genése du procés moderne pour meurtre rituel. Annales, 1994. 5. Kieval, Hillel: Death and the Nation: Ritual Murder as Political Discourse in the Czech Lands. Jewish History, Vol. 10. 1996. 1. 75-91 Kieval, Hillel, J.: Texts and Contest: Myths of origin and myths of belonging in nineteenth century Bohemia. In. Carlebach, Elisheva – Efron, John,M. – Myers, David N (eds.).:Jewish history and Jewish Memory. Essays in Honor of Yosef Hayim Yerushalami. Brandis University Press, Hanover – London, 1998. 348-368. Kieval, Hillel: The Languages of Community. The Jewish Experience in the Czech Lands. University of California Press, Berkeley – Los Angeles, 2000. Kieval, Hillel J.: Ritual Murder. In. Levy, Richard S. (ed.) Anti-Semitism. A Historical Encyclopedia of Prejudice and Persecution. ABC – Clio, Santa Barbara, California, 2005. Vol. 2. 605-608. Klejman, I. A.: Karaimszkij ritual'nüj navet. Evreiszkaja Sztarina, 1924. 1. Klier, John D.: The pogrom paradigm in Russian history. In: Klier – Lambroza, Shlomo (szerk.): Pogroms: Anti-Jewish Violence in Modern Russian History. Cambridge, 1992. 13-38. Klier, John, D. - Lambroza, Shlomo. (eds.): Pogroms: Anti-Jewish Violence in Modern Russian History. Cambridge University Press, 1992.
184
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Klier, J.: Kazaki I pogromü. Csem otlicsalisz’ voennüe pogrom? In: Budnickij, Sz. V. (red.): Mirovoj krizisz 1914-1920 godov I szud’ba vosztocsnoevropejszkogo evrejsztva. Roszszpén, Moszkva, 2005. 47-70. Kniga o ruszszkom evrejsztve ot 1860.h godov do revoljucii 1917 g. Szbornik sztatej. Szojuz Ruszszkih Evreev, New York, 1967. Kohn, Hans: Before 1918 in the Historic Land. In: The Jews of Czechoslovakia. Historical Studies and Surveys. vol. 1. Philadelphia-New York, 1968. Kohn Sámuel: Héber kútforrások és adatok Magyarország történetéhez. Budapest, 1881. Kohn Sámuel: Rituális vérvád a múlt században. Magyar Zsidó Szemle, 1884. Komoróczy Géza: Holocaust. A pernye beleég a bőrünkbe. Osiris, 2000. Korobkov, H. G.: Pamjati mucsenikov. Perezsitoe. T. IV. 1913. Korolenko, V. G.: A multani vérvád. - A Bejlisz-ügy. Bukarest, 1969. Kovács Endre (szerk.): Magyarország története. 6. Budapest, 1979. Kovtun, Jiří: Tajuplná vražda. Připad Leopolda Hilsnera. Praha, 1994. Koselleck, Reinhart: Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája. (ford.: Szabó Márton) Jószöveg, Budapest, 1997. Kövér György: Tiszaeszlár messzire van…(Adalékok a falusi tér történetiségéhez). In: Kárpát-medence: települések, tájak, régiók, térstruktúrák. (szerk.: Győri Róbert, Hajdú Zoltán) Pécs-Budapest, 2006. 102-123. Kövér György: A tiszaeszlári dráma. Osiris, Budapest, 2011. Kramer, T. D: From Emancipation to Catastrophe. The Rise and Holocaust of Hungarian Jewry. University Press of America, Lanham – New York – Oxford, 2000. Kratkaja Evrejszkaja Énciklopedija. T. IV. Jeruszalim, 1988. Krausz Tamás (szerk.): A zsidók Oroszországban. 1900-1920. Magyar Ruszisztikai Intézet, Budapest, 1995. Krejčová, H.: Hilsneriáda. Dějiny a Současnost, 1993. 2. Krúdy Gyula: A tiszaeszlári Solymosi Eszter. Budapest, 1975. Kubinszky Judit: Politikai antiszemitizmus Magyarországon (1785-1890). Kossuth, Budapest, 1976. Kuz'min, I.: Materialü k voproszu ob obvinenijah evreev v ritual'nüh presztuplenijah. Szanktpeterburg, 1913. Lambroza, Shlomo: The pogroms of 1903-1906. In: (ed.: Klier, John, D. - Lambroza, S.) Pogroms: Anti-Jewish Violence in Modern Russian History. Cambridge University Press, 1992. 195-247. Laqueur, Walter: Russia and Germany. A Century of Conflict. An Encounter Book. Weidenfeld and Nicolson, London, 1965. Lavrinovics, Ju.: Kto usztroil pogromü v Roszszii. Berlin, é.n. Lenin, V.I.: Pol’noe szobranie szocsinenij. 5-e izd. M., 1960. Levenszon, P. Ja.: Escse o Szaratovszkom Dele. Voszhod, 1881. 4. Levine, Hillel: Economic Origins of Antisemitism. Poland and its Jews in the Early Modern Period. Yale University Press, New Haven – London, 1991. Levinsohn, I. B.: Efes Damin. (Naught of Blood) transl. by Loewe, L. London, 1841. Levy, Richards S. (ed.): Anti-Semitism. A Historical Encyclopedia of Prejudice and Persecution. Vol. 1-2. ABC – Clio, Santa Barbara, California, 2005.
185
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Lindemann, Albert, S.: The Jew Accused. Three Anti-Semitic Affairs (Dreyfus, Beilis, Frank) 1894-1915. Cambridge University Press, 1991. Lindemann, Albert S.: Anti-Semitism before the Holocaust. Edinburgh Gate – Harlow, 2000. Litvak, B. G.: Kreszt'janszkoe dvizsenie v Roszszii v 1775-1904 gg. Moszkva, 1989. Ljutostanski, J. J.: Jüdische Ritual-Morde in Russland. (Übersetzt von Julius Rosenberg) Berlin, é. n. Lohr, Eric: 1915 and the War Pogrom Paradigm in the Russian Empire. In: Dekel-Chen, Jonathan et. al. (eds.): Anti-Jewish Violence: Retinking the Pogroms in East European History. Indiana University Press, Bloomington, 2011. 41-50. Lowenthal, Leo: False Prophets. Studies on Authoritarianism. vol. 3. New BrunswickOxford, 1987. Lővy Ferenc: Erdélyi vérvád 1825-ben. Magyar Zsidó Szemle, 1914. Löwe, Heinz-Dietrich: The Tsars and the Jews. Reform, Reaction and Anti-Semitism in Imperial Russia, 1772-1917. Harvood Academic Publisher, Chur, 1993. Lucas, Colin: The Crowd and Politics between Ancien Régime and Revolution in France. The Journal of Modern History, 1988. 3. Maccoby, Hyam.: The Origins of Anti-Semitism. In: (ed. Braham, R. L.) The Origins of the Holocaust: Christian Anti-Semitism. East European Monographs, CCIV. New York, 1986. 1-14. Maccoby, Hyam: Antisemitism and Modernity. Innovation and continuity. Routledge, London _ New York, 2006. Martünov, A. P.: Moja szluzsba v otdel’nom korpusze zsandarmov. (edited by Richard Wraga) Hoover Institution Press, Stanford, 1972. Masaryk, T. G.: Az antiszemitizmus. Bratislava, 1935. Materialü k isztorii ruszszkoj kontrevoljucii. I. Pogromü po official'nüm dokumentam. Szanktpeterburg, 1908 McCagg, William: Zsidóság a Habsburg Birodalomban, 1760-1918. (ford. Boris János) Cserépfalvi, Budapest, 1992. Meyer, Michael A. (ed.): German-Jewish History in Modern Times (1-4.) Vol. 3. Integration in Dispute 1871-1918. Columbia University Press, 1997. Mezey Barna (szerk.): A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban. 1422-1985. Budapest, 1986. Monniot, Albert: Le crime rituel chez les Juifs. 2. ed. Paris, 1914. Morin, Edgar: Rumour in Orléans. Jews accused of white slaving: a myth examined. London, 1971. Mosse, Werner – Paucker, Arnold (herausg.): Juden im Wielhelmischen Deutschland 1890-1914. 2. Aufl. (Schriftenreihe Wissentschaftlicher Abhandlungen des Leo Baeck Institusts. 33.) Leo Baeck Institute, London – J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), Tübingen, 1988. Ochs, Michael: Tsarist officialdom and anti-Jewish pogroms in Poland. In. (ed.: Klier, John, D. - Lambroza, S.) Pogroms: Anti-Jewish Violence in Modern Russian History. Cambridge, 1992. 164-190. „Okrikom grozü ne razgonis’.” Iz dnevnika A. A. Girsza. Ijul’-oktjabr’ 1905 g. Isztoricseszkij Arhiv, 1993. 4.
186
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Olgin, Moissaye J.: The Soul of the Russian Revolution. Henry Holt and Company, New York, 1917. Oszipov, V.: Szaratovszkaja organizacija RSzDRP v 1905-1907 gg. Szaratov, 1947. Osztojkán, Béla - Puskás, Péter: Nyúzóvölgy. Beszélgetés egy régi perről. Világosság, 1981. 1. Nonn, Cristoph: Eine Stadt sucht eine Mörder. Gerücht, Gewalt und Antisemitismus im Kaiserreich. Vandenhoeck und Ruprecht, Göttingen, 2002. Pankratova, A.: Pervaja ruszszkaja revoljucija 1905-1907 gg. Moszkva, 1940. Patenko, F. A.: Delo mul'tanszkih votjakov. Harkov, 1897. Paucker, Arnold: Zur Problematik einer jüdischen Abwehrstrategie in der deutschen Gesellschaft. In. Mosse, Werner – Paucker, Arnold (herausg.): Juden im Wielhelmischen Deutschland 1890-1914. 2. Aufl. (Schriftenreihe Wissentschaftlicher Abhandlungen des Leo Baeck Institusts. 33.) Leo Baeck Institute, London – J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), Tübingen, 1988. 479-548. Paxton, John: Encyclopedia of Russian History. From the Christianization of Kiev to the Break-Up of the USSR. ABC-CLIO, Santa Barbara - Denver - Oxford, 1993. Pelle János: A forradalom árnyai. Mozgó Világ, 1991. 2. Pelle János: Vérvád Mátészalkán. Világosság, 1992. 1. Pelle János: Az utolsó vérvádak. Az etnikai gyűlölet és a politikai manipuláció keleteurópai történetéből. Pelikán, Budapest, 1995. Perry, Marvin – Schweitzer, Frederick M. (eds.): Antisemitic Myths. A Historical and Contemporary Anthology. Indiana University Press, Bloomington – Indianapolis, 2008. Pető Andrea: Népbíróság és vérvád az 1945 utáni Budapesten. Múltunk, 2006. 1. 41-71. Pipes, Richard: Catherine II and the Jews: The Origins of Pale of Settlement. Soviet Jewish Affairs, 1975. 2. Pjatnyickij, O.: Egy bolsevik visszaemlékezései (ford.: Z. Vidor Emma). Bp., 1963. Po-chia Hsia, R.: The Myth of Ritual Murder: Jews and Magic in Reformation Germany. Yale University Press, New Haven, 1988.; Po-chia Hsia, R.: Trent 1475: Stories of a Ritual Murder. Yale University Press, New Haven, 1992. Poliakov, Léon.: The History of Antisemitism. I-III. New York, 1975. Pollák Kaim: Mária Terézia rendelete a sárosmegyei vérvád ügyében. Magyar Zsidó Szemle, 1896. Pol'nüj szetnograficseszkij otcset po delu o pohiscsenii i umervscsevlenii evrejami kreszt'janszkoj devocski Szarr'e Modebadze. Szanktpeterburg, 1879. Prager, D. - Telushkin, J.: Why the Jews. The Reason for Antisemitism. New York, 1983. Prelícení s Hilsnerem pred porotou v Kutné Hore pro vrazdu v Polné. Doslovny otisk stenografickych protokolu. Praha, 1899. Pulzer, Peter G. .: The Rise of Political Anti-Semitism in Germany and Austria. New York - London - Sydney, 1964. Rácskay Jenő: Egy ismeretlen vérvád. Németújvár, 1901. Vasi Szemle, 1994. Raymond, Boris - Duffy, Paul: Historical Dictionary of Russia. European Historical Dictionaries. No. 26. The Scarecrow Press, Lanham, Md., - London, 1998. Reznyik, Szemjon: A velizsi vérvád. ford.: Sebes Katalin. Budapest, 1990. Rieber, Alfred J.: Merchants and Enterpreneurs in Imperial Russia. Chapel Hill, 1982.
187
DOI: 10.14750/ME.2013.012
"Ritual'noe" delo Abramovoj, szlusavseeszja v Szmolenszkom Okruzsnom Szude 10 dekabrja 1913 goda. Szanktpeterburg, 1913. Robbins, Richard G: The Tsar's Viceroys. Cornell University Press, 1987. Roger, Hans: The Beilis-Case. Anti-Semitism and Politics in the Reign of Nicholas II. Slavic Review, 1966. 4. Rogger, Hans: The Jewish Policy of Late Tsarism: A Reappraisal. In. Uő: Jewish Policies and Right-Wing Politics in Imperial Russia. Macmillan, Houndsmills, Basingstoke London, 1986. 25-39. Rogger, Hans: Conclusion and overview. In: Pogroms: Anti-Jewish Violence in Modern Russian History. Cambridge, 1992. 314-371. Rohling Ágost: A talmudzsidó. Eger, 1882. Roth, Cecil: Jews, Conversors and the Blood Accusation in hte 15th Century Spain. The Dublin Review, 1932. October. Roth, Cecil: The Feast of Purim and the Origins of the Blood Accusation. Speculum, 8. 1933. Roth, Cecil: Ritual Murder Libel and the Jew. London, 1935. Roth, Cecil: A History of the Jews in England. 3. ed. Oxford, 1964. Rudé, George: Forradalmárok, zendülők. (ford.: Zinner Judit), Kossuth, Bp., 1986. Rüvkin, M. D.: Velizsszkoe delo v oszvescsenii mesztnüh predanij i pamjatnikov. Perezsitoe. T. III. 1911. Řychnovsky, E. (szerk.): Masaryk a židovství. Praha, 1931. Sablinsky, Walter: The All-Russian Railroad Union and the Beginning of the General Strike in October 1905. In Rabinowitch, A. – Rabinowitch, J. – Kristof, L.K.D. (szerk.): Revolution and Politics in Russia. Essays in Memory of B.I. Nicolaevsky. Indiana University Press, Bloomington – London, 1972. 113-133. Salacz Gábor: A magyar kultúrharc története 1890-1895. Bécs, 1938. Samuel, Maurice: Blood Accusation. The Strange History of the Beilis Case. London, 1967. Satenstejn, L. Sz.: Mul'tanszkoe delo. 1892-1896. gg. Izsevszk, 1960. Sándor Tamás: „Zsidókravall” Budapesten – az 1883-as antiszemita jellegű zavargássorozat a korabeli sajtó tükrében. Magyar Könyvszemle, 2009. 1. 66-81. Schramm, H.: Der jüdische Rirualmord. Eine historische Untersuchung. Berlin, 1944. Schubert, Kurt: Der christlich-jüdische und der jüdisch-christliche Antagonismus im Mittelalter. In: Judentum im Mittelalter. Katalog für die Austellung "Judentum im Mittelalter" (Austellungkomtee: Dr Jacob Allenhard, etc.) im Schlos Halbrturm, Burgenland, 1978. 112-147.pp. Sehtman, I. B. (szerk.): Pogromü dobrovol'cseszkoj armii na Ukraine 1917-1921 gg. Isztorija antiszemitizma na Ukraine v 1919-1920 gg. Isztorija pogromnogo dvizsenija na Ukraine T. II. Ostjüdisches historisches Archiv. Berlin, 1932. Selohaev, V. V. (főszerk.): Politicseszkie partii Roszszii. Konec 19 – pervaja tret’ 20 veka. Dokumental’noe naszledie. Partija szocialisztov-revoljucionerov. Dokumentü i materialü. T. 1. 1900-1917 gg. Moszkva, 1996. Séménoff, E.: The Russian Government and the Massacres. A Page of the Russian Counter-Revolution. (translated form French by Lucien Wolf) Greenwood Press, Westpoint, Connecticut, 1974.
188
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Shanin, Theodor: The Roots of Otherness. Russia's Turn of Century. Vol. 2. Russia, 19051907. Revolution as a Moment of Truth. Macmillan, London, 1986. Sirutavičius, Vladas – Staliũnas, Darius: Was Lithuania a Pogrom-Free Zone? In: Dekel-Chen, Jonathan et. al. (eds.): Anti-Jewish Violence: Retinking the Pogroms in East European History. Indiana University Press, Bloomington, 2011. 144-158. Smith, Helmut Walser: The Butcher’s Tale: Murder and Anti-Semitism in a German Town. W. W. Norton, New York, 2002. Solle, Z.: Malá ceská Dreyfusiáda. Déjiny a soucasnost, 1968. 5. Sorokin, Pitirim: The Sociology of Revolution. Fertig, New York, 1967. Standeiszky, Éva: Antiszemita megmozdulások Magyarországon a koalíciós időszakban. Századok, 1993. 1. Staub, Ervin: The Roots os Evil: The Origins of Genocide and Other Group Violence. Cambridge University Press, Cambridge - New York, 1989. Steinberg, I.: Spiridonova. Revolutionary terrorist. (Trans, by David Gwenda - Mosbacher, Eric) Methuen & Co. London, 1935. Stock, Richard Wilhelm: Die Judenfrage durch fünf Jahrhunderte. Verlag der Stürmer, Nürbenrg, 1939. Stone, N. - Glenny, M. (eds.): The Other Russia. London, 1990. Stow, Kenneth, R.: Hatred of the Jews or Love of the Church? Papal Policy toward the Jews in the Middle Ages. In: (ed.: Almog, Shmuel) Antisemitism through the Ages. Oxford, 1988. Strack, Hermann L.: The Jew and Human Sacrifice. Human Blood and Jewish Ritual. An Historical and Sociological Inquiry. (Translated from the 8th edition) London, 1909. Sul’gin, V.V.: Dni – 1920. Moszkva, 1989. Sz. Bíró Zoltán: Az orosz elhivatottság és a zsidók. in: Krausz Tamás (szerk.): Zsidók Oroszországban 1900-1929. Magyar Ruszisztikai Intézet, Bp., 1995. 9-26. Szabó Miklós: Új vonások a századforduló magyar konzervatív politikai gondolkodásában. Századok, 1974. 1. Szajko, A. G.: Donbaszsz v revoljucii 1905-1907 godov. Szbornik dokumentov. Sztalino, 1955. Szaynok, B.: Pogrom Zydów w Kielcach 4 VII 1946 r. Warszawa, 1991. Szamuely Tibor: A nemzetiszocializmus. Budapest, 1964. Szántó Konrád: A katolikus egyház története. II. 2. kiadás. Budapest, 1988. Székely, Béla: Az antiszemitizmus története. Budapest, 1936. Szledsztvennoe delo doktora Dubrovina. In. O. V. Budnickij (red.): Arhiv evrejszkoj isztorii. Tom 1. Roszszpén, Moszkva, 2004. 268-319. Szluckij, M. B.: V szkorbnüe dni. Kisinyovszkij pogrom 1903 goda. Kisinyov, 1930. Szvák Gyula (szerk.): Oroszország története. Bp., 1997. Tager, A. Sz.: Proceszsz Bejlisza v ocenke departamenta policii. Krasznüj Arhiv, 1931. 1. Tager, A. Sz.: Carszkoe pravitel'sztvo i delo Bejlisza. Krasznüj Arhiv, 1932. 5-6. Tager, A. Sz.: Carszkaja Roszszija i delo Bejlisza. Moszkva, 1933. Tajfel, H.: Az előítélet gyökerei: Néhány megismeréssel kapcsolatos tényező. In: (Csepeli György szerk.) Előítéletek és csoportközi viszonyok. Budapest, 1980.
189
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Tazbir, Janusz: Images of the Jews in the Polish Commonwealth. In. Polansky, Antony (ed.): From Shtetl to Socialism. Studies from Polin. The Littman Library of Jewish Civilization, London - Washington, 1993. 26-38. Tomaszewski, Jerzy: Najnowsze dzieje żydów w Polsce w zarysie (do 1950. roku). Wydawnictwo Naukowe PWN, Warszawa, 1993. Tóth G. Péter: Folyampróba, - liturgikus vízpróba – boszorkányfürösztsé. Istenítéleti eljárások a boszorkányperekben. In: Pócs Éva (szerk.): Demonológia és boszorkányság Európában. L’Harmattan-PTE Néprajzi Tanszék, Budapest, 2001. 249-292. Tóth, G. Péter: „The Bloody Theatre of Europe” The Culture of Pain, Cruelty and Martyrdom in Early Modern Hungary. Acta Ethnographica Hungarica. Vol. 48. 2003. 3-4. 385-396.; Tóth G. Péter: A rituális gyermekgyilkosság mint beavatás. Az inverzió logikája a 2-6. századi pogányellenes keresztény forrásokban. In. Pócs Éva (szerk.): Maszk, átváltozás, beavatás. Tanulmányok a transzcendesről. V. Balassi Kiadó, Budapest, 2007. 534-564. Trachtenberg, Joshua: The Devil and the Jew. The medieval concept of the Jew and its Relation to Modern Antisemitism. 2nd ed. Philadelphia, 1961. Trivusz, M.: Ritual'nüe proceszszü doreformennogo ruszszkago szuda. Evreiszkaja Sztarina, 1912. 3. Trotsky, Leon: The Russian Revolution. (Selected and edited by F.W. Dupee) Doubleday, New York, 1959. Turau, E. F.: K isztorii kievszkago pogroma. Vszepoddanejsij otcset o proizvedennom po vüszocsajsemu poveleniju grofmejszterom dvora Ego Imperatorszkago Velicsesztva szenatorom E. F. Turau izszledovanii pricsin bezporjadkov, büvsih v Kieve v oktjabre 1905 g. Kiev, 1906. Újváry Zoltán: Játék és maszk. Dramatikus népszokások. IV. Debrecen, 1988. Urban, Otto: Ceská spolecnost 1848-1918. Praha, 1982. Urban, Otto: Die tschechische Gesselschaft 1848 bis 1918. (Übersetzt von Henning Schlegel) I-II. Bände. Böhlau Verlag, Wien – Köln – Weimar, 1994. Vetoskin, M.: Ocserki po isztorii bol’sevisztszih organizacij i revoljucionnogo dvizsenija v Szibiri 1898-1907 gg. Moszkva, 1953. Vital, David: A People Apart. The Jews in Europe 1789-1939. Oxford University Press, New York, 1999. Vitte, Sz. Ju.: Voszpominanija. I-III. Moszkva, 1960. Vladimirszkij, M. F.: Ocserkli rabocsego i szocialdemokraticseszkogo dvizsenija v nizsnem Novgorode i Szormove. Moszkva, 1957. Volker, Gerhard F. von: Die deutsche Forschung zu Osteuropa und zum osteropäischen Judentum. In den Jahren 1933 bis 1945. Forschungen zur osteuropäischen Geschichte. Band 42. Berlin, 1989. 109-214. Vorobej, P.I. – Kovbaszjuk, Sz. M.: Odeszszkaja bolsevisztszkaja organizacija v godü pervoj ruszszkoj revoljucii (1905-1907 godü). In: Kovalenko, C. Sz. (főszerk.) Iz isztorii odeszszkoj partijnoj organizacii. Odessza, 1964. 74-76.pp. Weinberg, Robert: The Revolution of 1905 in Odessa. Blood on the Steps. Indiana University Press, Bloomington, Indianapolis, 1993. Willehad, Paul Eckert: Die mittelalterliche Beschuldigungen gegen die Juden. In: Judentum im Mittelalter. 1978.
190
DOI: 10.14750/ME.2013.012
Winkler, Gershon: The Golem of Prague: A New Adaptation of the Documented Stories of the Golem of Prague. New York, 1980. Wistrich, Robert. S.: Antisemitism. The Longest Hatred. London, 1991. Wlaschek, Rudolf, M.: Juden in Böhmen. München, 1990. Wolf, Lucien (ed.): The legal Sufferings of the Jews in Russia. A Survey of their present Situation, and a Summary of laws. London, 1912. Wolfe, Bertram D.: Autocracy without an Autocrat. In: uő: Revolution and Relity. Essays on the Origins and Fate of the Soviet System. The University of North Carolina Press, Chapel Hill, 1981. 60-80.pp. Woytinski, W. S.: Stormy Passage. A personal History through Two Russian Revolutions to Democracy and Freedom: 1905-1960. The Vanguard Press, New York, 1961. Wynn, Charles: Workers, Strikes and Pogroms. The Donbass-Dnepr Bend in late Imperial Russia, 1870-1905. Princeton University Press, Princeton, 1992. Zerubavel, Yael: Recovered Roots: Collective memory and the making of Israeli traditions. The University of Chicago Press, Chicago – London. 1995. Zobacsev, I. G.: Szibir’ v pervuju ruszszkuju revoljuciju 1905-1907 gg. Novoszibirszk, 1955. Zuckerman, Frederick: The Tsarist Secret Police in Russiaan Society, 1880-1917. Macmillan, London, 1996.
191
