EGY
Egyes bolyvilágok egymásra épülõ plasztacél héjakból állnak, melyeket roppant pillérek választanak el egymástól; mintha a planéta fémbõrt növesztett volna, majd egy újabbat, aztán még újabbat, s minden egyes bõrréteg milliószámra nyüzsgõ emberi férgek, bolhák és tetvek otthona lenne. Más bolyvilágok mérgezett pusztaságok csupán, melyeket magasba tornyosuló plasztacél termeszdombok pettyeznek, függõleges városok, melyek átdöfik a felhõtakarót. A Sztálindróm városai inkább az ellenséges õserdõ tengere fölé magasodó korallszirtekre emlékeztettek. Kefalov úgy puffadozott, mint valami megszámlálhatatlan taréjjal ékes fosszilis agyvelõ. Dendrov mindenfelé szétágazott, kusza szarvasagancsok erdejének tûnt. Misov orgonasípok tömege volt, melyekbõl gombatenyészetek – külvárosok – sarjadtak. Más városok legyezõkupacokra vagy egymásra halmozott tányérokra hasonlítottak. Ezernyi ilyen város magasodott, duzzadozott és ágaskodott a Sztálindróm felszínérõl, és szinte mind fegyvergyártásból élt, a Birodalom számára. A Sztálindróm gazdag, fontos világ volt. Zsúfolt korallszirtjei kevély rózsaszínben, skarlátban, bíborban és lilában pompáztak. A városok között szörnyû sebhelyek tátongtak a kékeszöld dzsungelben, ahol a plazmaágyúkat meg a záróbombákat tesztelték. Az õserdõket csatadroidok, tiprórom-
10
bolók és halálosztó különítmények járták zsákmányra vadászva, hogy ki ne jöjjenek a gyakorlatból. A fõváros, Vaszilarjov, magán viselte a korallépítészet legtöbb fõ vonását. Az ötven kilométer hosszú, negyven kilométer széles és öt kilométer magas Vaszilarjovot jelenleg épp önnön fegyvereinek haragja tépte, mert Harq Obispal úgy dühöngött a bolyvilágon, akár egy felbõszült medve. És jó munkát végzett, ó, nagyon...
A Birodalmi Hotel smaragd lakosztályában, egy plasztacél téglalapban, mely a magasból tekintett alá a gyilkos õserdõre Vaszilarjov déli szélén, Ey’Lindi így szólt: – Azt hiszem, lemegyek a városba gyakorolni. – A lázadó hibridek ellen? – kérdezte a kis Zhord. – Huh! Énrám ne számíts. Amirõl mindenki tudta, hogy azt jelenti: Zhord egy percet sem óhajt elszalasztani a mókából. – Ilyen ruhában... Ey’Lindi? – nyújtotta el a mondatot Gugol. A navigátor szürke szeme végigmérte az orgyilkosnõ színjátszó szíriuszi selyemruháját, melyet hanyagul megkötött skarlátvörös öv tartott a derekán, ezüstprémes stóláját, felkunkorodó orrú lábbelijét. Igaz, még így, egy kereskedõ szeretõjének öltözve sem lehetett védtelen: kellett, hogy legyen nála egy-két fojtóhurok, néhány apró digitális fegyver, amelyeket az ujjára húzhat, vagy pár, gyorsan ható vegyszerrel teli fiola. Gugol hátradõlt a díványon, és élvezettel nézte Ey’Lindi alakját, ahogy a nõ finom mozdulatokkal nyújtózkodni kezdett. Az orgyilkos valami izometriás gyakorlatot végzett, különlegesen fejlesztett izmai megfeszültek és elernyedtek. Csodálatos acélpengének tûnt, ahogy meghajolt és visszarugózott, titkos tudományával edzve, keményítve magát. Gugol testtartása lustálkodást sugallt. A navigátor jókorát ásított.
11
Ám közben figyelte Ey’Lindit. Akárcsak Zhord; akárcsak maga Jaq. Ey’Lindi nagyobbra nõtt a legtöbb férfinál, tagjai hosszúak voltak, termete sudár. A magassága arra volt jó, hogy elterelje a figyelmet a lábszárában és bicepszében rejlõ erõrõl. Göndör, rövidre nyírt hollófekete hajjal keretezett arca fura mód lapos és jellegtelen volt: olyasféle, amit hamar elfelejt az ember. Lágy ívû, elefántcsontfehér vonásai szépséget sugároztak, de mintha valami ingerre várnának, hogy életre keljenek. A szeme aranyszínû volt. Ey’Lindi. Még gyermekkorában ragadták el egy vad dzsungelvilágról, ahol csak úgy nyüzsögtek a ragadozók, a húsevõ növények meg a vadásztörzsek, melyek a civilizáció legtöbb vívmányát már elfeledték, kivéve a ravaszság, a harc és a túlélés fortélyait. Miután elrabolták, hogy letöltse tízéves tanulmányi idejét az Orgyilkosok Képzõiskolájában, makacs módon a többi újoncnál sokkal tovább ragaszkodott a személyazonosságához. A maga egyszerû, különösen hangzó nyelvjárásában folyton azt hajtogatta: „Én, Lindi! Éééjn, Lindi! Én, Lindi! Éééjn, Lindi!” Hétéves korában megölt egy idõsebb növendéket, aki kicsúfolta. Az oktatói ezek után Ey’Lindinek nevezték el. Hagyták, hogy megtartsa ezt a részt hajdani önmagából, bár sok minden mást megváltoztattak rajta. Most halvány mosolyt küldött a lakosztály kristályüveg ablakai alatt elnyúló õserdõ felé, mintha az otthona járna az eszében – jóllehet most az igazán halálos dzsungel a városon belül volt, nem odakint. Gugol és Zhord mindketten szinte itták a mosolyát. Akárcsak Jaq. Akárcsak maga Jaq. Az inkvizítor tudta, hogy csak egy csodálatraméltó eleven fegyvert szabad látnia Ey’Lindiben. Õszintén remélte, hogy a navigátornak sosem támad olyan ostoba ötlete, hogy megpróbálja Ey’Lindit az ágyába csalogatni. Ey’Lindi szalmaszálként roppantaná össze, mint egy óriáskígyó. Úgy törné fel szõrtelen fejét, akár a tojáshéjat. Gugol mindig rejtve maradó hipersze-
12
me egyszeriben kiugrana a homloka köré tekert fekete fejkendõ alól. Ami a rõt szakállú zömiket illeti, aki Ey’Lindinek csak a csípõjéig ért, és olyan mulatságosan festett piros terepzubbonyában, zöld overalljában és gyakorlósapkájában... nos, az õ szenvedélye nem is lehetett más, csak reménytelen. – Ey’Lindi! – Igen, inkvizítor? – hajtotta meg az orgyilkos a fejét. Csak nem akart kötekedni Jaqkal? – Ne használd ezt a címzést, mikor bevetésen vagyunk! – A férfi remélte, hogy sikerült eléggé szigorú hangot megütnie. – Jaqnak kell szólítanod. Lám, hatalmában áll megparancsolnia ennek a figyelemreméltó, különös nõnek, hogy ilyen bensõségesen szólítsa. – Nos, Jaq? – A helyénvaló válasz „igenis”. Akárhogy alakuljon is a helyzet, gyakorlás közben használd a józan eszedet! Ne vess be látványos kunsztokat, amikkel csak fölöslegesen magadra terelnéd a figyelmet! – Vaszilarjovban dúl a káosz. Senki sem venne észre. És egy kicsit a Birodalmat is segíteném vele, nem? – Pillanatnyilag nem ez a szándékom. Gugol bágyadtan intett a kezével. – Az meglehet, hogy a szó mindennapos értelmében az egész Sztálindrómon dúl a káosz, de a Káosznak mint olyannak valójában semmi köze hozzá. A génorzók nem a Káosz teremtményei, bár fürtökben sodródnak a hiperûrben, míg nem találnak maguknak egy világot, amit megfertõzhetnek. Jaq zordan meredt a navigátorra. A társainak persze muszáj volt eleget tudniuk róla meg a céljairól ahhoz, hogy hatékonyan támogathassák, de a Káoszt és a küldötteit illetõen a Malleus politikája a szigorú cenzúra volt. A Káosz – az univerzum túloldala, a hiperûr birodalma – rengeteg ocsmányságot okádott ki magából Thlyy’gzul’zhaell fajtájából, amik mindmind a valóság eltorzítására törtek. Megszámlálhatatlan efféle
13
förtelem? Az Ordo Malleus éppen hogy számba venni igyekezett õket! De esze ágában sem volt szétkürtölni, amit megtudott. Ó, nem, éppen ellenkezõleg. Még az a természetes veszélyforrás, amit a génorzók jelentettek, is elég rettenetes volt ahhoz, hogy a legnagyobb körültekintést követelje meg. – Huh – mondta Zhord –, szerintem senki nem tudja, hogy a génorzók valójában honnan származnak. Hacsak te nem, Jaq. Mielõtt Jaq válaszolhatott volna, Ey’Lindi lerúgta magáról a cipõjét. Elhajította a stóláját. Kioldotta az övét, és egy kurta csuklómozdulattal eldobta; olyan fenyegetõen kígyózott a levegõben, hogy Zhord önkéntelenül hátraugrott elõle. Aztán különösebb ceremónia nélkül kilépett selyemruhájából, és meztelenül állt elõttük, a bugyijától eltekintve, mely ugyanolyan fekete volt, mint a tetoválásai. Az ágyékát egy szõrös pók ölelte. Jobb lábán egy fogát kimeresztõ kígyó tekergõzött fölfelé, mintha a pókra akarna támadni. A mellén bogarak mászkáltak. A legtöbb tetoválása rég behegedt sebeket takart, hátborzongató módon kicifrázva a tarjagos szélû forradásokat. A kezében egy apró flakont tartott; micsoda bûvész volt ez a nõ! Ezt csak a skarlátszín derékövben rejtegethette valahol. Ey’Lindi akrobatikusan elõbb az egyik, majd a másik lábára ágaskodott, és nekilátott, hogy tetõtõl talpig fekete szintetikus bõrrel fújja le a testét. Elegáns, nagy ívû mozdulatokat tett, de egy pillanatra sem vesztette el az egyensúlyát, s egyetlen rést, egyetlen hajlatot, egyetlen domborulatot sem hagyott ki. Hogy pontosan mikor hullott le róla a bugyi? Jaq nem is látta. De érezte Ey’Lindi izgatottságát, érezte a magáét is; és tudta, hogy a kettõ nem ugyanarra irányul. Gyorsan a kör alakú képernyõnek szentelte a figyelmét, amit valami szarvas, pikkelyes õserdei szörnyet ábrázoló olajfestmény helyére akasztott a falon. Pszi érzékszerve felbúgott, mikor újra kapcsolatba lépett a kémlegyeivel. A vetítõernyõn aprócska képek százai nyüzsögtek: miniatûr jelenetekbõl összeálló mozaik. Az egész ernyõ
14
fazettákra tagolódott, mint egy hatalmas légy szeme, csakhogy ezek a fazetták mind mást és mást mutattak. A mozaik tanulmányozása Jaq elméjének túlnyomó részét lefoglalta, úgyhogy csupán homályosan regisztrálta – a szeme sarkából, a tudata peremérõl – Ey’Lindit, a ruganyos testû ébenfekete szobrot, akinek már csak az arca volt elefántcsontfehér. Az orgyilkos éppen a torok- és fülcsatlakozókat helyezte fel magának, melyeken keresztül hallani, beszélni és lélegezni tud majd. Jaq az egyik fazettára összpontosította a figyelmét. Az pillanatok alatt sokszorosára nõtt. Az összes többi apróra zsugorodott körülötte, és úgy nyüzsögték körül, mint egy sor kicsiny holdacska, mindegyik a maga jelenetével. Összetûzés egy siklógyár telephelyén... Fénylõ nyilak cikáztak a félkész jármûveknek otthont adó szürke barlangban. A lézervetõkkel felfegyverzett hibridek keményen szorongattak egy gárdistaõrállást. A gárdisták hûséges egység voltak, nem szivárgott be közéjük a fertõzés, de... vesztésre álltak. Micsoda brutális karikatúrái voltak az emberi lényeknek ezek a hibridek, eltorzult, puffadt, csonttarajos fejükkel, lángoló szemükkel, fûrészes élû kivicsorított fogsorukkal! Emberi kéz helyett néhány hibrid a tiszta vérû génorzók rettenetes erejû gyilkos karmával büszkélkedhetett. Ha lerohanják a gárdisták védõvonalát, egyszerûen szét fogják tépni az utolsónak maradtakat. De ez még nem volt teljes kép, ó, dehogy, egyáltalán nem! Jaq összezsugorította ezt a szörnyûséges fazettát, és felnagyított egy másikat. Sok száz lázadó nyüzsgött egy rózsapiros lapnegyed tetején, egy fakoronaként szétágazó közigazgatási torony felé igyekezve. A hibridek között számtalan olyan lázadó akadt, aki teljesen emberinek tûnt, sõt õk voltak többségben. Ezek közül egyesek a hibridek elsõ generációs ivadékai lehettek, akik külsõre embereknek látszanak, de tiszta vérû génorzóknak képesek életet adni. Mások a rákövetkezõ nemzedékbe tartoztak: valódi em-
15
beri lények, akik még a hipnotikus tenyészkötelék hatalma alatt álltak. Robbanások sora szaggatta végig a lapnegyed szárát, amelylyel a város többi részéhez csatlakozott. Az egész téglatest megroggyant és letört. Egy röpke pillanatra a hatalmas építmény lebegni látszott a levegõben, aztán megindult lefelé. A lázadók egyensúlyukat vesztve kapkodtak valami után, amiben megkapaszkodhatnának kezükkel – vagy karmukkal –, ahogy a lapnegyed az õserdõ széle felé zuhant, mely két kilométer mélyen várt rá. A becsapódás nyomán, mely évszázados faóriásokat tett a földdel egyenlõvé, porfelleg szállt föl. A porfelleg a lázadósereg volt. Még a lapnegyed plasztacél borítása is felhasadt. Egy jól irányzott plazmasugár odafentrõl felrobbantotta az óriási üzemanyagtartályokat. A lezuhant lapnegyedet kívül-belül egyaránt lángok borították el. A por égett; és elevenen égett persze a lapnegyed valamennyi lakója, aki valahogy átvészelte otthonának mélybe zuhanását. Most már százával pusztultak a lázadók. A zendülés valóban a végsõ tomboló, öngyilkos fázisába jutott. – Vannak, akik azt mondják, hogy a génorzókat úgy állították elõ... Élõ fegyvernek tervezték õket – világosította föl Gugol Zhordot. – Egy nagyszerû tréfa az egész, ami valami vérszomjas idegen lény agyából pattanhatott ki! – Huh! – Ugyan már, miért ne? Gondolod, hogy maguktól fejlõdtek ki? A génorzók önmagukban képtelenek szaporodni. Hogy a fenébe jöhettek volna létre egyáltalán, ha nem bábáskodott a keletkezésüknél valami rosszindulatú akarat? Kénytelenek más fajokat megfertõzni, aztán elburjánzani a bolygón, akár a rákos daganat. Utazásai során galaxisszerte Gugol kétségkívül számtalan rémhírt hallhatott, minden hivatalos erõfeszítés ellenére, hogy elfojtsák az ilyen kósza szóbeszédeket.
16
– Talán – vetette föl Zhord – egy Káosz-vihar sodorta õket elõ a szülõhelyükrõl, akárhol volt is az. Úgy tûnik, hogy a tiszta vérûek nem tudnak ûrhajót vezetni, lézerrel lõni, de még egy vacak biztosítékot sem képesek kicserélni. Különben mindenütt ott lennének már, a saját lobogójuk alatt. Micsoda ügyetlen fegyver! Huh! – De micsoda nagyszerû, sötét kigúnyolása az életnek, a családnak és a szeretetnek! A kis ember valamilyen káromkodást morzsolt el a fogai között, a saját zömik dialektusában. – Nana, Zorro! – rótta meg a navigátor. – Mi itt valamennyien a birodalmi gótot beszéljük... – Újabb, mocskosabb szitok ugyanazon a nyelven. – ... mint minden civilizált lény. – Akkor légy szíves, ne hívjál Zorrónak! Az én nevem Zhord. – A nevedben zord vagy, ám a természeted nem szükségképpen az. Zömik mércével még csak sihederszámba mész. – Huh! Te magad sem vagy valami aggastyán, bár néha úgy nézel ki. Azok a csúf ráncok a navigátor arcán, és a gyászos színû tunikája... Ey’Lindi feszesen hátrafésülte sima haját. Mikor az arcát is lefújta, az kiismerhetetlenebb lett, mint valaha; fekete maszk volt csupán, az arcvonások halovány kísértetével. A szintetikus bõr védeni fogja a mérges gázok és a lángok ellen csakúgy, mint a robbanások vakító fényétõl; kiélesíti amúgy is kitûnõ érzékszerveit, fokozza amúgy is hihetetlen szívósságát. Mire ismét az ágyéka köré kanyarította a skarlátvörös övet, az ujjait miniatürizált digitális fegyverek díszítették, mint megannyi barokk mintázatú gyûrû. A tûpisztoly, a lézerfegyver, a lángvetõ mind-mind ritka és értékes jokaeromunka volt. Jaq egy újabb fazettára koncentrált. Egy csõvasútállomáson a Bolygógárda két egysége vívott öldöklõ közelharcot egymással. Szivárványszínû fény táncolta körül széles ívekben õket, ahogy a sugárbárdok vibráló pengéje találkozott a lézerkardok energiamezejével. A két egység kö-
17
zül az egyiknek teljes egészében emberi álcába bújt génorzó ivadékokból kellett állnia. De melyik volt az? Akik a fekete baziliszkusz jelét viselték, vagy akik a vérszívó kék denevérét? Erõsítés érkezett gyalogszerrel az alagútban. Lángszórók okádtak tüzet a tomboló kézitusára; és most végre meg lehetett különböztetni a lázadókat a hûségesektõl, mint ahogy az is nyilvánvalóvá vált, hogy a jövevények – sisakjukon a lila szalamandra jelével – szintén hûségesek. Mert a fekete baziliszkuszok felüvöltöttek, összerándultak, és abbahagyták a harcot, mikor a magas hõfokon égõ vegyszer lángolva az egyenruhájukra tapadt. A vérszívó denevérek – a tenyészállomány sarjai – viszont még lángokban állva is õrjöngve rontottak a nehézfegyverek kezelõire. Precíziós lézertûz kaszált a megvadult rohamozók között, egyik emberi fáklyát a másik után terítve le, míg az utolsó is el nem hanyatlott. Ekkor, talán kissé késõn, gomolygó porhab árasztotta el a teraszokat, hogy eloltsa a vegyszerek tüzét. Persze teljesen elvakította a kémlegyet, Jaq azonban addigra már megbizonyosodott a hûségesek pirruszi gyõzelme felõl... Újabb fazetta: Császár-képekkel teleragasztott gépóriásokkal teli bordázott mennyezetû csarnok; a padlóját hullák borítják, sok közülük ugyanolyan groteszk látványt nyújt holtában, mint elevenen... Jaq több száz szerteszét kószáló kémlegye meg a vetítõernyõ egy másik, talán egyedi jokaero találmány volt, amire az Ordo Malleus tette rá a kezét. A jokaerók, ezek a narancsvörös bundájú fõemlõsök, egymás után eszelték ki az ötletesebbnél ötletesebb szerkentyûket, nem szükségképpen kétszer ugyanúgy, és igen erõteljes hajlamuk volt a miniatürizálásra. Még mindig heves vita tárgyát képezte, hogy a vörös bundájú majomlények valóban értelmesek-e, vagy ugyanolyan ösztönösen készítik a fegyvereket, ahogy a pók a hálóját szövi. Zhord, aki – mint valamennyi zömik – született technikustehetség volt, rámutatott, hogy ennek a rovarszemképernyõnek a megkonstruálásához elengedhetetlen némi szellemi ké-
18
pesség a tervezõ részérõl. Ez azt jelentette, hogy akadnak olyan jokaerók, akiknek intelligenseknek kell lenniük. Legalábbis néhányuknak. A legtöbb bolygón elterjedt volt a légy mint szerves életforma. Mocsári legyek, döglegyek, csatornalegyek, homoki legyek, krokodilok szembogarát szívogató legyek, hullalegyek, rothadó növényeken élõsködõ legyek, valamint állegyek, amelyek a mágneses mezõkbõl vonták ki táplálékukat. Ugyan ki venne észre egy fürgén zümmögõ kis legyet? Ki gondolná, hogy az a légy figyeli õt, és amit lát és hall, azt mind visszasugározza a rovarszemképernyõnek, mely húsz kilométeres körzetben akárhol lehet? Kinek jutna eszébe, hogy a légy és társai valójában apró, rezgõkristályos készülékek? – Indulok! – jelentette be Ey’Lindi. Ha akart, tudott olyan köntörfalazva beszélni, mint egy udvaronc, vagy olyan kétértelmûen, mint egy diplomata. Közvetlenül az életveszélyes akciók elõtt azonban néha egyszerûbb, tömörebb beszédstílusra váltott; talán szülõbolygójának primitív törzsi társadalma járt az eszében ilyenkor. Kecsesen és nesztelenül távozott a smaragd lakosztályból, fürgén, akár egy borotvamadár. Jaq egy koncentrált gondolatsugárral más mederbe terelte akaratát; kiválasztott egyet a kémlegyek közül, melyek a máskülönben kihalt folyosón repkedtek odakint, és utasította, hogy kövesse az orgyilkosnõt. Utána kinagyította ezt a fazettát, egészen egynegyed képernyõ méretig. Ey’Lindi egy pillanatra megtorpant, hátranézett a kémlégy irányába, és kacsintott. Aztán gyors kocogásra váltva eltávolodott, mintha üldöznék. – Huh, megyek én is! – Zhord mélyen a homlokába húzta sapkáját, megveregette a válltokjában lapuló lézerpisztolyt, ellenõrizte az övén függõ gránátokat, melyeket „szõlõfürtnek” becézett, és loholt a nõ után. A lakosztály ajtaja ezúttal csattanva vágódott be mögötte, nem úgy, mint Ey’Lindi távozásakor.
19
– Lármás bugris – jegyezte meg Gugol, és lustán feltápászkodott a díványról. – Csodálom, hogy nem a sorozatlövõ a kedvenc fegyvere. Ratatatata! – Nagyon jól tudod – mondta Jaq –, hogy az ajtó becsapásával csak jelezni akarta Ey’Lindinek, hogy követi. Gugol kuncogva felnevetett. – Sokat kell szaladgálnia, hogy rövid maradjon a lába. Ey’Lindinek meg azért, hogy hosszú. – Vissza fog jönni, Vitalij, sose féltsd. És Zhord is. – Zhord, amint elrohan, hogy megvédje Ey’Lindit... mintha az egeret bíznák meg a macska védõõrizetével! Igazán szívszorító, ahogy atyáskodni próbál fölötte, aztán meg az egészet el akarja tussolni egy huh!-hal. Azt hiszem, hogy mivel egyetlen köpcös zömik nõcske sincs a közelben, a kis fickó szemében Ey’Lindi valóságos istennõnek tûnhet. „A tiédben talán nem? – gondolta Jaq. – Bizonyos fokig még az enyémben is.” – Halálistennõ – mondta –, és sosem azon jár az esze, amin a tiéd. Mint ahogy nekem sem. Úgyhogy most hallgass! A navigátor fel-alá járkált. Fölkapott egy borostyánszínû folyadékkal telt kristálykorsót, majd lerakta. A hüvelykujjával kipróbálta, mennyire hegyes a dugóhúzószerû szarva annak a kis teratoszauruszkoponyának, amely az egyik falra volt kiakasztva, s a homlokába egy zöld követ ágyaztak. Belekotort a szállodaigazgatóság figyelmességeként az asztalra helyezett álomporos kehelybe, aminek mindeddig még egyikük sem érintette az erõtérmembránját, aztán sietett megtisztítani a kezét a vibrosztát alatt. Ey’Lindi biztonsága aggasztja? Mi másra volna jó Ey’Lindi, mi egyéb értelme lenne az életének, ha nem az, hogy veszedelmes bevetésekre induljon, és mindig élve térjen vissza? Hiszen egész nap az a dolga, hogy minden idegszálával éber legyen, és tartsa magát pattanásig feszülve, akár az íjhúr. Ám abban az aranyszín szempárban értelem is világlott, vonzó intelligencia, sõt szellemesség. Bár a humorérzéke néha egészen ijesztõ tudott lenni.
20
Jaq átfutotta a fazettákat, percek alatt végigvette az összes jelenetet gyors egymásutánban, míg el nem jutott addig a kémlégyig, amelynek a célpontját úgy hívták: Harq Obispal!
21
KETTÕ
A megtermett inkvizítor egyik kezében sorozatlövõvel, a másikban energiakarddal csörtetett végig a széles sugárúton, szilaj pillantásokat vetve mindenfelé. Obispal gyömbérszín szakálla háromfelé ágazott, mintha szõrös csápok sarjadnának az állából. A szemöldöke rozsdálló drótcsokor. Derékban övvel összefogott fekete köpenyét fehéren vigyorgó halálfejek díszítették. Mocsárvadászcsizmája bokában elnyesett kivájt elefántlábra hasonlított. Merev gallérú vérvörös palástján fegyverek és különféle készülékek lógtak; az egyik fülcimpájában kommunikátort viselt. Az inkvizítor egy szakasz páncélos birodalmi rohamosztagos élén lépkedett. Ezek a rohamosztagosok a bolygón állomásozó helyõrségekbõl kerültek ki, nem idegen világokról való ûrgárdisták voltak. Obispal hitt az akarat hatalmában, mely könyörtelen erõvel sugárzott belõle; s valóban – annak ellenére, hogy a bal arcán egy vöröses, tarjagos szélû forradást viselt – már-már sebezhetetlennek tûnt. Valószínûleg úgy ítélte meg, hogy a sztálindrómi bevetésen nincs szükség igazán drasztikus beavatkozásra – jóllehet eddig harminc bolyváros dõlt romba, néhány pedig teljesen elpusztult. A veszteségek? Harmincmillió civil és katona. Több ezer, egyenként milliárdos lélekszámú városból... Jaq elmélázva felidézte magában egy õsrégi hadvezér szavait, aki a letûnt Föld egyik középsõ királyságában élt és mû-
22
ködött: „Egy ezermilliós országban ugyan mit számít, ha egymillió ember életét adja a tisztaság ügyéért?” Persze egy ilyen istencsapás föld alá kényszerítése nem jelentette egyben a teljes megszüntetését is. Csupán egyetlen termékeny génorzónak kell életben maradnia valami rejtekhelyen, és néhány évtized múlva kezdõdik elölrõl az egész. Ha a képzett, harcedzett ûrgárdisták alapos munkát végeznének, õk sosem engednének a háború rákfenéjének; a küzdelembe belefáradt katonák azonban sokszor annyira vágynak már a szörnyû hadjárat befejezésére, hogy megelégszenek a valószínûleg teljes gyõzelemmel, ami gyakorlatilag minõsíthetetlen kudarc. A sugárúton jármûvek és lánctalpas rombolók roncsai füstölögtek az ólomszín mennyezet alatt, amely olyan magasan húzódott, hogy a karbantartó függõfolyosók és energiakábelek szövevénye finom pókhálónak tûnt csupán. Sok világítótest ki volt lõve, vagy elromlott, s az árnyékok anyagtalan behemótok gyanánt leselkedtek a sötét zugokban. A berogyott közlekedõívekrõl baljós füst szállt a magasba; mindenfelé rozsdasav csöpögött. Félhomályos alagutak vezettek a tönkrelõtt ipartelepekre. Jaq hagyta, hogy a hangok utat találjanak a tudatába. Obispal bömbölve káromkodott, s hangja megsokszorozódva verõdött vissza a sivár fémfalakról, mintha egy egész sereg ordítozna. – Halál az idegen söpredékre, amely megfoszt minket emberi mivoltunktól! Halál a megrontókra! Halál a megrontottakra! Örömteli szívvel égetünk és irtunk! Az inkvizítor hangja a kémlégy közvetítésében majdnem elnyomta a harsány fegyverropogást. Obispal körbelendítette a kardját úgy, hogy jobb karja fénylõ körfûrészre emlékeztetett. Aztán feldobta a gyilkosan zümmögõ fegyvert a levegõbe, és ügyes mozdulattal elkapta a markolatát. Mintha valamiféle katonai díszszemlét vezetett volna, a marsallbotot forgatva. Igen, díszszemlét... a pusztítás díszszemléjét.
23
Obispal bõségesen hagyott magának idõt a tisztogatásra, még el is nyújtotta kissé a mûveletet. Embereinek és a bolygó megrontatlan, kormányhû csapatainak a támogatásával nem a fõvárosban kezdte meg tevékenységét, hanem egy sor kisebben körülötte, s aztán pusztítva, égetve vonult egyikbõl a másikba. Irtó hadjárata teljes körû zendüléshez vezetett a hibridek és az igazi embernek látszó génorzóivadékok körében. Ez utóbbiak már évtizedek óta folyamatosan szivárogtak be a közigazgatásba, sõt még a gárdisták közé is. Ha Obispal a fõvárosban kezdi a tisztogatást, könnyen meglehet, hogy az ivadékok szétszóródnak, és más, távolibb városokba menekülnek a közlekedõ-alagutakon vagy akár a bolygó felszínén, az õserdõn át. Egyszóval volt értelem a stratégiájában, bár ugyanakkor úgy tûnt, sok fölösleges rombolással jár. Olyan volt az egész, mintha vadmadarakat vertek volna föl a vadászaton a hajtók, és a fegyveres gyûrû középpontja felé hajtanák õket. Obispal arra kényszerítette a génorzókat és ivadékaikat, hogy intézzenek elkeseredett támadást a bolygó hatalmi és közigazgatási centruma ellen, hátha sikerül elfoglalniuk, és elvágniuk a Sztálindrómot a külvilágtól. Tûzbe repülõ bogarak... Gárdisták harcoltak gárdistákkal. A hivatalnokok meggyilkolták a feletteseiket, és fegyvert osztottak a lázadóknak. A közönséges munkások és termelésirányítók most elõször pillantották meg a hibridek igazi arcát, akik álöltözetet és plasztikmaszkot viselve lapultak meg közöttük. Jaq egy újabb hibridhordára állította a képernyõt, amely lézervetõkkel és energiakardokkal tombolt az egyik alsó szinten. Görnyedt tartásuk szétesõfélben lévõ emberekre utalt, akik lassan belecsúsznak a vérengzõ vadállat szerepébe. A hordában hátborzongatóan gyönyörû emberi lények vezényelték a pokoli dühöngést. – Pletykákat persze mindig hallani – jegyezte meg Gugol –, de teljesen más, ha a saját szemével látja az ember a dolgot.
24
Jaqnak már ott volt a nyelvén a válasz, hogy a navigátor semmit sem lát a saját szemével, legfeljebb a mozaik képernyõn keresztül. De visszafogta magát, nehogy esztelen, vakmerõ hõsködésre sarkallja Gugolt, amivel esetleg megfosztaná magát egy ilyen kiváló hiperûrpilótától. – Pletykákat? – érdeklõdött inkább. – Mennyire hangosak ezek a pletykák? Zhordot az imént beavattad a génorzókról alkotott elméletedbe. Sokat pletykálnak a navigátorok? Te is pletykálsz? – A navigátorok sokfelé megfordulnak, és sok mindent hallanak. Akad, ami igaz; akad, ami félig; akad, ami koholmány. A történetek változnak, miközben elmesélik õket. – Gugol hangjába különös, félig könyörgõ, félig pimasz tónus költözött. A navigátor bizonyára arra emlékeztette magát, hogy Jaq most ugyan inkognitóban van, valójában azonban egészen más ember, mint akinek tûnik... és Gugolnak szüksége volt erre az emlékeztetõre. Jaq, aki meglehetõsen sikeres független kereskedõnek adta ki magát, redõzött zubbonyt viselt ezüst vállrojttal, meg bugygyos karmazsinnadrágot, amit lábszárközépig érõ csizmájába tûrt. A zubbony jó bõ volt, itt hordta a lõfegyvereket, a csizma pedig sajátos fazonú, ebben voltak a kések. Ez az egész öltözék illett volna persze egy valódi kereskedõhöz is. Gugol idegesen megnyalta az alsó ajkát. – Egy igaz történet, amely bejárja a galaxist, hazugsággá válik. – Gondolod tehát, hogy a hazugságból is lehet igazság? – Ez nekem túl kifinomult, Jaq. Ez persze nem volt igaz. Senki emberfia, aki egy pillantást vetett a hiperûr káoszába, senki emberfia, akinek ez volt a munkája, nem engedhette meg magának, hogy ne legyen kifinomult, ha életben akart maradni. Bizonyos értelemben a hiperûr maga volt a végsõ hazugság, mivel állandóan be akarta csapni azokat, akik utaztak benne. Ugyanakkor azonban a hiperûr volt a létezés végsõ alapja.
25
Vitalij Gugol igyekezett minél kifinomultabbnak mutatkozni. Ebben segítették a mély ráncok is, amiket a mélyûrben és a hiperûrben töltött idõ vésett az arcára idõ elõtt. Ezek unott, kiégett jelleget kölcsönöztek ábrázatának, amely máskülönben kimondottan kölyökszerû lett volna. Bensõleg a navigátor továbbra is fiatal és sebezhetõ volt – fogékony a botor lelkesedésre, mint azt az Ey’Lindi iránt érzett vonzódása is mutatta. Gugol tudta ezt, épp ezért igyekezett cinikusan prezentálni az érzelmeit, és lenézte az olyan ficsúri öltözéket, mint amilyenben Jaq most páváskodott. Vitalij fekete tunikát viselt, mely alig kivehetõ bíbor rúnákkal volt kihímezve. A fekete az ûr színe. A fekete kifinomult szín. (A fekete volt Ey’Lindi harci színe is.) Jaq megpróbálta maga elé képzelni, milyennek láthatja õt Gugol. A kereskedõruha kissé kalózos éleslátást sugallt üzleti téren, bár nem minden becsület nélkül, és mindig a mélyben meghúzódó érzékiség szolgálatában. A látszat persze csalt. Jaq érzéki ajka szöges ellentétben állt szkeptikus jéghideg kék szemével. Egyrészt bizonyára úgy tûnt, hogy képes az iróniára, és meglehetõsen rugalmasan fogadja a különféle álláspontokat – talán csak azért, hogy csapdába csalja beszélgetõpartnerét. Másrészt belülrõl gránitkeménynek kellett lennie, még az olyan brutálisan hivalkodó magamutogatóknál is keményebbnek mint Obispal, mert õrzõje volt azoknak, akik az emberiséget õrizték: õ volt a felügyelõk felügyelõje. „Valóban elég kemény vagyok? – tûnõdött Jaq. – Vagy én is sebezhetõ lennék?” – Pletykálkodjanak csak maguk között a navigátorok halaskofák módjára – mondta élesen. – A génorzók létezésének titokban kell maradnia a világok sokasága, az emberek elõtt, nehogy szétterjedjen a zûrzavar. Kivéve persze a vezetõket. Azokat szükségképp be kell avatni. – Ha a köznép tudná, hogy... – Tudod, Vitalij, ezért vannak az inkvizítorok. Hogy megkeressék, hogy kigyomlálják ezt a tudást. A zûrzavar a Káosz ro-
26
kona. A tudás zûrzavarhoz vezet. A tudatlanság lehet az ártatlanok legerõsebb pajzsa. – Jaq ajka kísértetmosolyra húzódott. Vajon valóban hisz Jaq Draco ezekben az alapelvekben? Fazettanegyed... Ey’Lindi kiszállt egy utazókapszulából, liften lement az egyik alsó szintre, és most akadálytalanul, hoszszú szökkenésekkel szaladt az északnak tartó mozgójárdákon. A délnek tartó mozgójárdák zsúfolva voltak a harc elõl menekülõ bolygólakókkal. A hullámzó emberfolyamban véres verekedés dúlt, hogy ki jut el a középsõ expresszsávra, ahol a páni félelemben menekülõ massza a leggyorsabban haladt. Néhány ember véres volt, megsebesülhettek valahol; mások különféle batyukat szorongattak. Gyakran elõfordult, hogy egy menekülõt, akinek egyik lába már az expresszsávon volt, a másik pedig még a mellette lévõn, elsodort az emberfolyam dagálya, és eltûnt a talpak könyörtelen tengere alatt. Vízpára szitált az elromlott tûzvédelmi szórófejekbõl. Odafönt elektromos kisülések cikáztak, ahogy rövidre záródtak az energiakábelek. Fazettanegyed... Zhord egy lopott motoros triciklin repesztett észak felé a mozgójárdán. Ey’Lindi egy pillantást vetett hátra a válla fölött, aztán hatalmas ugrásokkal továbbfutott. A kis ember fölegyenesedett a pedálon, fölrántotta a tricikli elsõ kerekét, és két keréken száguldott tovább. – Ne vigyelek el valahová?! – bömbölte. Ey’Lindi fokozta az iramot. A zömik ösztönösen félrerántotta a kormányt, hogy odahúzhasson mellé úgy, hogy az egyik kerék átcsússzon egy lassúbb sávra. A manõver nem sikerült. A tricikli kifarolt és felbukfencezett, Zhord pedig átrepült a kormányrúdon. A zömikbõl csak a terepszín zubbonya meg a csizmája látszott; valóságos labdává gömbölyödött össze, ideoda pattogott, és vagy fél tucat bukfencet vetett, mire sikerült megállapodnia. Ey’Lindi egy pillanatra megtorpant. Zhord azonban már tápászkodott is fel, szitkozódva porolta le magát, és a sapkáját kereste.
27
Ey’Lindi fölemelte a kezét – köszöntésképpen talán, vagy csak azt akarta jelezni vele, hogy nem tart igényt a kíséretre? –, és ismét nekiiramodott. Zhord undorodva nézett a tricikli roncsára meg a mellette dél felé tolongó rémült tömegre, aztán loholni kezdett északi irányban az orgyilkos után. Jaq azzal lepte meg Gugolt – és önmagát –, hogy együttérzõen, már-már barátian felkuncogott. Ey’Lindi egy széles kanyarban már ki is került a zömik látószögébõl. Itt elhagyta a mozgójárdát, és a bekötõutakon rohant tovább, villámként kerülgetve a menekülõket, akik riadtan hõköltek hátra a futó, arctalan, szénfekete nõ elõl. A kémlégy ott cikázott mögötte a mind szûkebb, elhagyatottabb és vészjóslóbb sikátorokban. Harci zaj hallatszott a távolból. A város felépítményét robbanások rázták, õsrégi csatornákat szaggatva szét. Fazettanegyed... és Jaq elkáromkodta magát. – Íme a Gonosz egyik atyja! Egy középkorú pár kísért egy tiszta vérû génorzót valamilyen rosszul megvilágított, fullasztóan szûk raktárház ládákkal szegélyezett oldalfolyosóin. Mennyire mindennaposnak tûnt az a két ember az egyszerû munkásoverallban! Eltekintve persze a lézerpisztolytól, amit esetlenül, ám elszántan emelt maga elé mind a kettõ. És eltekintve a tébolyult, féltõ szeretettõl üvegesen csillogó szemüktõl. Mert ez a pár érzelmileg rá volt hangolva a szörnyetegre. Olyan érzések fûzték hozzá õket, melyek a szeretet és a családi kötelék legkegyetlenebb torzképei voltak. A roppant teremtmény örök támadó pózba görnyedve járt, úgy, hogy a gerincén sorakozó tüskék fenyegetõen felmeredtek. Hosszúkás koponyája lapultan elõreállt, tépõfogairól ragacsos nyál csöpögött. A felsõ két karja olyan karmokban végzõdött, amik fel tudták tépni a páncélt; kitines kültakarója pedig ugyanolyan kemény volt, mint a páncél. Tagjait rostos ínsza-
28
lagok fonták körül. Szájából elõvillant a szarus állagú csõnyelv, mellyel át tudta csókolni áldozatába génállományát. Jaq egy pillanatra összerezzent a szörny hipnotikus erejû tekintetétõl, noha csak a képernyõ közvetítésével látta, és pszichikailag immúnis volt rá. – A Gonosz atyja – kántálta, mintha egy imát utánozna gúnyosan –, és a nagyatyja is... Való igaz. Az emberanya, aki egy torz, bestiális hibridnek ad életet, vak szeretettel fog csüggeni rajta, és olyan ravaszul védelmezi, akár nõstény tigris a kölykét. A hibridek ivadékai már nem annyira elborzasztó külsejûek. A tenyészet negyedik nemzedékének egyedei már teljesen emberinek tûnnek majd, csak a szemükben lángoló fanatikus fény teszi õket mássá. Ám az ilyen lények elsõszülött ivadékai ismét csak tiszta vérû génorzók lesznek, a ciklus pedig visszataszító, ösztönös elkerülhetetlenséggel folytatódni fog. Akkorra már a testileg-lelkileg torz lények ezreibõl álló családközösség titokban megfertõzi a társadalmat, s a tenyészet éber tudatában lesz minden egyes tagja idegen szükségleteinek. És valahol, egy titkos, fényûzõen berendezett rejtekhelyen, a burjánzó testû pátriárka, amely annak idején elkezdte a bolygó megrontását, mély beleéléssel élvezi ivadékai minden cselekedetét... Fazettanegyed... Egy génorzó feltépi az egyik gárdista mellkasát, majd visszahúzódik búvóhelyére... Jaq rövid idõre egyszerre jelenítette meg az összes kémlégy által továbbított képet a vetítõernyõ mozaikján. Aztán kinyújtotta tudata csápjait, és... Érezte, hogyan sûrûsödik a harc Vaszilarjovban, hogyan veszít a lendületébõl, és hogyan összpontosul elkeseredetten egy pontra, a szállodától mintegy tizenöt kilométerre északra. Itt gyûltek össze az életben maradt tiszta vérûek és szolgáik. Lehet, hogy a pátriárka már halott volt. Errefelé tartottak Obispal meg az emberei az egyik irányból. És Ey’Lindi a másikból...
29
