Marsovszky Magdolna: 1 „Magyar identitás kontra nem magyar identitás” 2
Utolsó írásomat azzal a gondolattal zártam, hogy sokan, akik kritizálják az immár aláírt alaptörvény szövegét, félreértenek benne valamit. Ez pedig a gyakran emlegetett „kereszténység
nemzetmegtartó
ereje”.
Sorra
jelennek
meg
az
olyan
cikkek
(Magyarországon és külföldön egyaránt), amelyek szerint az alkotmányszöveg egyrészt a keresztény egyház és az állam összefonódását, másrészt viszont a Szent Korona említésével a monarchikus tradíció (királyság) feléledését vetítené előre, s ennek a hagyományát a középkorig is visszavezetik, vagyis a felvilágosodás előtti időkig. Itt azonban lényegében másról van szó, s annál sokkal nagyobb a tét, mint hogy az „országgiccs” kifejezéssel bagatellizáljuk a dolgot. Az új alkotmányban nem annyira a keresztény egyházról vagy a kereszténységről van szó, még kevésbé a monarchikus tradícióról, s egyáltalán nem a felvilágosodás előtti időkről. Az alkotmányban és a népnemzeti koncepció híveinek kommunikációjában kevésbé arról van szó, amit úgy hívunk, hogy istenhit vagy vallásosság; sokkal inkább egyfajta
„nemzetbe
vetett
hitről”
vagy
„nemzetvallásról”,
amelyet
a
„nemzet
szakralizálása”-ként ismer a szakirodalom. Ennek a megjelenítője a preambulumban a „Nemzeti hitvallás” kifejezés is. A „nemzet szakralizálásá”-val jellemzett folyamatban természetesen a nemzet szakralizálódásáról is szó van, amiről Gábor György írt nemrégen a Mozgó Világban, de meglátásom szerint még inkább arról a folyamatról beszélünk, amikor a nemzet veszi át tulajdonképpen isten szerepét, vagyis pótvallásként a nemzet válik szakrális térré és az imádat tárgyává. Ez azt is jelenti, hogy egyértelműen modern, azaz felvilágosodás utáni jelenséggel állunk szemben, hiszen a nemzetfogalom, a nemzet vagy a nemzetek öntudatra ébredése, amely eredetileg progresszív folyamatként indult, a modernitás része és a szekularizáció velejárója. Az ebből kifejlődő népnemzeti gondolat pedig a modernitáson belüli antimodern, vagyis konzervatív mozgalom, illetve forradalom. Mindennek a tartalma tulajdonképpen pogány jellegű, még akkor is, ha azt a kereszténység és a Szent Korona említésével igyekeznek az alkotmány és a népnemzeti gondolat hívei kvázi isteni legitimációval ellátni. A legnagyobb különbség a keresztényi és a népnemzeti felfogás
1
Marsovszky Magdolna antiszemitizmuskutató, kultúrpolitikus,,a németországi Villigster Forschungsforum zu Nationalsozialismus,,Rassismus und Antisemitismus e. V. vezetőségi tagja,,10 éven át a németországi Kultúrpolitikai Társaság,Bajor Szekciójának vezetőségi tagja. 2 Első rész: http://www.galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=74093:magyaridentitas-kontra-nem-magyar-identitas-i-resz&catid=9:vendegek&Itemid=66 Második rész: http://www.galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=74156:magyaridentitas-kontra-nem-magyar-identitas-ii-resz&catid=9:vendegek&Itemid=66
1
között az, hogy míg a keresztényi felfogás univerzalisztikus, a népnemzeti elutasítja az univerzalizmust és homogenitásra törekszik. Nemzetvallás Mint ahogy Gerő András a Képzelt történelem című könyvében kifejti, az úgynevezett „nemzetvallás” kialakulása, amely párhuzamosan folyt az univerzalizmus agóniájával, már a 18. századtól elindult, s a 19. század vége felé teljesedett ki. Ebben a folyamatban lassan háttérbe szorult az istenhitű vallás, és a helyét felváltotta egyfajta nemzethit. Az új, erős nemzeti identitás annyiban progresszív volt, hogy az egymással szemben álló vallási csoportokat és a rendi különbségeket is átfedte, és rajtuk túlnyúló azonosságot teremtett. Az a folyamat azonban, amelyet a „nemzet szakralizálásá”-nak nevezünk, már egyáltalán nem volt progresszív, ellenkezőleg: a modernitáson belül egy antimodern folyamat kezdetét jelentette, hiszen az identitás kohézióját nem a demokrácia nyújtotta, hanem egy újfajta istenség. Ebben a folyamatban a nemzeti identitás került fölébe mindannak, ami addig volt. A „fönt” érzetét és képzetét csak úgy lehetett megteremteni, ha egyfajta megkérdőjelezhetetlenséget, vagyis szentséget tulajdonítottak a nemzeti értékeknek. Így a nemzetből világi istenség, Gerő kifejezésével nemzetisten vált. Ugyanakkor szükségszerűen megjelent az az embertípus is, amelyik mérsékeltebb gyakorlója a nemzetvallásnak, és amolyan „nemzeti ateista” volt, sőt feltűnt a nemzetáruló, vagyis a Júdás figurája is abban a típusban, amelyik ellenszegült valamilyen formában, vagyis megkérdőjelezte a „nemzeti szentséget”, s helyette inkább univerzalisztikus, nemzetközi értékeket képviselt. A németországi antiszemitizmuskutatásban konszenzusos az a tétel, hogy a „nemzeti ateista”,
illetve
antiszemitizmus
a
„nemzet
Júdása”
„zsidójával”,
(Gerő
vagyis
találó
kifejezései)
mindazokkal
az
azonos
a
modern
emberekkel
vagy
embercsoportokkal, akik a (völkisch) népnemzeti közösségvízióval ellentétben határozzák meg magukat (internacionalistaként, liberális demokrataként, urbánus gondolkodóként, kozmopolitaként,
európaiként
stb.),
s
ami
teljesen
független
attól,
hogy
az
antiszemitizmus tárgya önmagát zsidóként határozza meg, vagy sem. Így fordulhat elő, hogy még maga az Európai Unió vagy a NATO is kvázi „elzsidósított”, vagy „idegen uralom alatt álló” (szakkifejezéssel: zionistic occupied) szervezetként jelenhet meg a tüntetéseken, és nyilván ez az elképzelés járt 2009-ben annak a politikusnak a fejében is, aki a parlamentet „Kossuth téri zsinagógának” nevezte, amit szerinte ki kellett volna füstölni. Ezekből a példákból is látható, hogy az a folyamat tehát, amelyet a kultúratudomány a „nemzet szakralizálásaként” definiál, az antiszemitizmus legfőbb mozgatórugói közé tartozik,
ám
ellenségei
törvényszerűen
nem
feltétlenül
azok
lesznek,
akiknek
ténylegesen, konkrétan zsidó az identitásuk, hanem azok, akiket a népnemzetiek „nem magyar identitásúként” definiálnak. Amíg egy magát zsidónak valló ember úgymond
2
„nemzetben gondolkozik”, addig – legalábbis egyelőre – nem kell félnie. A baj akkor kezdődik, ha a „nemzetben
gondolkodók”
azt
feltételezik
róla,
hogy „ráront
a
nemzetére”. A „nemzet szakralizálásának” a folyamata a „nép”, illetve „népiség” középpontba helyezésével is járt és jár ma is. Ebben egyre nagyobb szerepet játszott és játszik ma is a származáscentrikus, etnikai „magyarság” fogalma, amely kulturális és biológiai, tehát vér szerinti származást is jelentett és jelent. Ez a biológiai, vér szerinti, vagyis etnikaikulturális és származáscentrikus népmeghatározás képezte a 19. század végétől a rasszizmus alapját Németországban is és Magyarországon is. A népnemzeti felfogásban a származáscentrikus „nép” a „nemzet” szinonimájává vált és kifejlődött a népnemzeti közösség,
amely
németül
„Volksgemeinschaft”,
angolul
pedig
–
Roger
Griffin
fasizmuskutató fordítása szerint – „racial-national community”. Mint látjuk, ebben a kifejezésben benne van a „faj” szó is. A Magyarországon használatos „nép” vagy „nép-nemzet” fogalma tehát igencsak megegyezett a „faj” fogalmával. Hanák Péter történész szavaival: a magyarországi „nép” fogalma „nem a nemesség és a polgárság alatti dolgozó rétegeket, hanem egy idealizált archaikus közösségre visszanyúló etnikai identitást” jelentett, s a „századvégen a ‚népi’ a fajival azonosítható értelmet nyert. Ebből a népies nemzeteszméből és szervezési gyakorlatból alakult ki a szociáldarwinizmus, a konzervatív szociálreform és az agresszív nacionalizmus
hatására
a
rasszizmus,
amelynek
diszkriminatív
joggyakorlata,
antiszemitizmusa századunk második negyedében olyan rettenetes eszmerombolást és fajirtást eredményezett [...] az egész régióban”. Az etnikai identitástudat nem veszett el a II. világháború után sem. A legújabb kutatások megcáfolták azokat a feltételezéseket, amelyek szerint a kommunizmus újradefiniálta volna a „nép” fogalmát. Az etnikai kultúrnemzet tradíciója a reálisan létező szocializmus ideje alatt is olyannyira élő valóság maradt – nemcsak Magyarországon, hanem a többi volt szocialista országban is –, hogy Detlef Claussen német szociológus szerint a reálszocializmus végét kevésbé a demokratikus, sokkal inkább az „etnonacionalista rendszerváltás” jelentette. A volt NDK-ban 1989-ben rendszeresen skandált „Wir sind das Volk!” (A nép mi vagyunk!) szlogen is ennek a kifejezője. A volt NDK területén, tehát az úgynevezett
új
tartományokban,
hasonló
„jobbratolódás”
figyelhető
meg,
mint
Magyarországon, de ez szövetségi szinten azért nem tud érvényesülni, mert szó szerint pumpálják az anyagi támogatást a lokális szintű demokratizáló projektekbe. A németországival ellentétben a magyarországi múltfeldolgozás hiánya elsősorban abban rejlik, hogy nem sikerült szakítania az etnikai kultúrnemzet tradíciójával, és nem helyezte demokratikus alapokra a nemzet és a kultúra fogalmát. Így a rendszerváltás után is tovább élt, ráadásul – a rövid Bozóki-érát szinte átlépve – egyre erősödött az etnikai, népnemzeti, németül völkisch szemlélet, amely 2010-re Magyarországon olyannyira
3
túlsúlyba került, hogy a Fidesz ennek a szemléletnek a segítségével ekkora többséggel nyerte meg a választásokat. Tévedés azt gondolni, mint az gyakran felmerül, hogy a „völkisch-népnemzeti” gondolatiság
csupán
a
német
nemzeti
szocializmus
rasszista-biológiai
alapú
nacionalizmusa volt, ami elmúlt. Ez az ideológia ma, tehát a 21. században is virulens Európában, s azért kell vele vigyázni, mert az összes radikális európai párt is ebből az eszméből táplálkozik. Ha egy adott ország kultúrpolitikájában nem sikerül demokratizálni a népnemzeti ideológiát, akkor az ország úgynevezett jobbratolódásában nagy húzóerőt képes kifejteni, s ennek a húzóerőnek a lényege a fentebb leírt tulajdonképpeni nemzetvallásos attitűdben rejlik. Ugyanis az etnikailag homogén, szeplőtelenül tiszta, tehát kvázi a holokauszttól is mentes nemzet képe mint „evilági metafizika” (Kis Endre) végső soron evilági megváltást ígér. Belső dinamikája azt sugallja, hogy minél határozottabban
sikerül
megszabadulnia
a
népnemzeti
közösségnek
a
„nemzet
ateistáitól”, illetve a „nemzet Júdásaitól” (vagyis a „nemzetközi”, „kozmopolita”, „univerzálisan” gondolkodó, tehát a liberális demokráciában bízó emberektől), annál inkább sikerül megvalósítani az egészségesen tiszta, „szakrális” népnemzeti egységet. A völkisch-népnemzeti egység víziója pedig tulajdonképpen és végső konzekvenciájában nem más, mint annak az ígérete, hogy még a halál előtt, már a földi életben is eljöhet az „árja népiség boldog egysége”. Hogy mekkora szerepet játszik a nép-nemzeti kommunikációban a dichotomizálás, vagyis a „szakrális nemzet” és a „nemzetáruló Júdás” szembeállítása, mutatja a Fidesz egyik választási kampányfilmje 2010 tavaszáról, amelyben Kerényi Imre rendező mondta a következőket: „A magyar államiság ezeregyszáz éves. A magyar baloldal százéves. Április 11-én választunk. Szent István vagy Kun Béla, ez itt a kérdés. Szerintem április 11-én Szent István visszaveszi országát Kun Bélától és örököseitől.” Ez az idézet dekódolva azt jelenti: „megtisztítjuk, felszabadítjuk a nemzetet a nemzetáruló, nem magyar identitású Júdásoktól”. Azok a területek vagy intézmények, ahonnan már kirúgták
a
kvázi
„nem
magyar
identitásúakat”,
a
német
szakkifejezés
nyomán
„nemzetileg felszababadított terület”-nek (szakkifejezéssel: national befreite Zone) számítanak. Sem keresztényi istenhit, sem monarchia. A preambulum a „népnemzetiség”-be vetett, végső soron pogány hiedelem, amely a „nemzet júdásaitól” segítene megszabadulni – állítottuk az első részben. A második részben ennek a „hiedelemnek” a kegyhelyeiről és liturgiájáról lesz szó. Nemzeti kegyhelyek, nemzeti üzenet, a nemzeti megváltás ígérete A nemzethitnek, vagyis a nemzetvallásnak nemzeti oltárokra vagy kegyhelyekre is szüksége van, tehát olyan kultikusnak is nevezhető helyszínekre, ahol a nemzetvallást a gyakorlatba is át lehet ültetni. Magyarországon is léteztek már hasonlók a 19. században,
4
(Gerő András sorol fel említett könyvében néhány fontosat), de ugyanúgy léteznek ma is. Az
úgynevezett
nemzeti
kegyhelyek
előtt
bizonyos
nemzeti
(vagy
népnemzeti)
ünnepeken az említett „nemzeti felszabadítás”, vagyis tulajdonképpen a „népnemzeti identitású, tiszta népiség” víziójáért könyörögnek a „nemzethívők”, s ezeket az ünnepségeket a nacionalizmuskutatás „nemzeti liturgiáknak” nevezi, mert a ceremónia formai szempontból igencsak hasonlít a keresztény egyház liturgiájához. Ilyen „nemzeti liturgiák” szerint zajlanak, illetve zajlottak a gárdaavatások, amelyeken a „Szentkoronalovagrend” amolyan evilági papjai viszik körül a korona másolatát, hogy a „nemzethívek” erre esküdjenek. Még az sem számít, hogy a korona másolat. Ami számít, az a körülötte lebegő mítosz, a „nemzeti üzenet” mítosza. Ezeken a „szertartásokon” általában feltűnik, hogy a keresztényi tradícióból átvett elemekkel éppen hogy nem a keresztényi, univerzalisztikus eszméket erősítik, hanem a paganisztikus, pogány ideológiát. Ez megnyilvánul a „nemzeti liturgikus” retorikában is. Ennek megfelelően nevezte például Lányi Zsolt a 2011. február 11-i budavári önkormányzat és a Hadtörténeti Múzeum közös szervezésében megtartott „Kitörés napja” megemlékezésen, a múzeum udvarán a Turult „szent madarunk”-nak. De a már említett 2009. június 4-i gárdaavatáson Kiss Róbert gárdakapitány is a „szent Turul”-tól óvta azokat a „nemzetietleneket”, akik be akarták tiltani a Gárdát. Talán nem mindenki előtt ismert a tény, hogy a Turul-szobrot a keresztény egyház néhány képviselője 2008ban megáldotta, azóta hívják többen „szent Turul”-nak, holott, mint ismeretes, a Turulszobor a pogány mondavilág figurájára utal. A
Budapest
XII.
kerületi
Turul-szobor
nagyon
jó
példája
az
ilyen
„nemzeti
kegyhelyeknek”, amelyeket végső soron a „nemzeti önsajnálat”, vagyis a „nemzeti nárcizmus” kultikus helyeinek
is
lehetne nevezni.
A Turul-szoborban ugyanis a
„magyarság szenvedéstörténete”, amolyan „via dolorosá”-ja testesül meg, amely az ikonográfiájában rögtön szembe is tűnik. A holokauszt emlékmúzeumokban rendszeresen felmerülő motívum, az „áldozatok fala” itt is megjelenik, mégpedig a talapzatba illesztett fémpántokba vésett nevekkel. A holokauszt áldozatait ez a gondolatiság ikonográfiailag tehát átülteti a „magyarság” szférájába, s ezt a szakirodalom „áldozati transzfernek” nevezi. Az áldozati transzfer a holokauszt áldozatainak és a magyarság szenvedéstörténetének párhuzamba állításával egyúttal relativizálja is a holokauszt áldozatainak szenvedését (ez a célja!). Ezt a kutatás a tettes–áldozat-viszony megfordításának nevezi. Az áldozati transzfer azonban ennél tovább is lép, ugyanis a Turul-szobor előtt tartott „nemzeti liturgiáknak” az üzenetében az egybegyűlteket ráadásul általában a „hősök reinkarnációinak” nevezik, akiknek feladata a „forradalom” folytatása. Másutt, mint például Wittner Mária egyik beszédében, amelyet a 2007-es Magyar Sziget Fesztiválon mondott el, a „magyarság szenvedéstörténete” egyenesen krisztusi dimenziókat kapott, amikor az átlyukasztott 56-os magyar zászló kapcsán a következőket mondta sok ezres
5
közönsége előtt: „A magyar nemzet sebe, a Krisztus sebe es az elesett hősöknek a sebe áll szemben a Sátánnal! És ezt a harcot meg kell vívnunk!” Mint ezekből a mondatokból is észrevehetjük, az úgynevezett „nemzeti liturgiák” abból táplálkoznak, tehát vitalitásuk abból ered, hogy a „nemzetietlen” vagy „nem magyar identitású Júdásokkal”, vagyis magával a „sátánnal” szemben határozzák meg magukat, és így festik fel a népnemzeti egységvíziót. Mint a keresztény egyházak liturgiájában, felfestik a „nemzet világi megváltójának”, egyfajta „nemzeti messiás”-nak (Gerő András), vagyis egy népvezérnek az alakját is. Hogy mit is jelenthet a „nemzeti megváltás”, az a Turul-szoborról szintén jól leolvasható. De
csak
madárperspektívából,
s
ez
is
bizonyítja,
hogy
az
idea
eszkatológikus
beteljesedését váró hitről van szó, amelyben csakis a tudatos magyarsághoz tartozni akarás vezethet a „sötétségből a fénybe”, a „káoszból a rendbe”, vagyis az árja magyarság egységvíziójának a beteljesedéséhez. Mint tudjuk, a Turul-kultusz a millenniumi év, 1896 körül játszott nagy szerepet, amikor Magyarország ezeréves története mítoszainak keresése szintén intenzíven folyt. A Turul Szövetségnek nagy szerepe volt a holokauszt előtt az antiszemita agitációban, így a Turul szimbolikus karaktere a magyarországi fasizmussal terhelt, s a szoborhoz kapcsolódó nemzeti liturgiákban is feltűnik a terhelt időszakkal, a nyilaskeresztesekkel felvállalt sorsközösség hangoztatása. Ennek megfelelően madártávlatból észrevehető, hogy a támfalak vonatvezetése stilizált nyilaknak, a lépcsőfokok piros-fehér színű váltakozása pedig az árpádsávos zászló csíkjainak felel meg. A „nemzeti megváltás”-hoz vezető úton – érthetünk ezen ebben az összefüggésben „nemzeti purgatóriumot” is – a „nemzeti messiás” eljöveteléig és a „földi paradicsom”, vagyis a nép-nemzeti egységvízió „helyreállításáig” a nemzeti liturgia áldozatvállalásra is buzdítja híveit. Az áldozatvállalás egyrészt inkább passzívabb önmegtartóztatást, amolyan „nemzeti aszkézist” jelent, amelyet kvázi el kell viselni a beígért „földi paradicsomért”, a „nemzeti megváltásért”. Az áldozatvállalás azonban a másik oldalon aktív közreműködést is kíván a „nemzeti érzelműektől” a „nemzetietlen”, vagyis „nem magyar identitásúak” feltérképezésében, eltávolításában, kiiktatásában. A Fidesz–KDNP-koalíció által létrehozott „elszámoltatási kormánybiztos intézménye” felveti a gyanút, hogy az igazi célja az úgynevezett „nemzetárulók” ellehetetlenítése. Ennek legjobb példája a „liberális filozófusok” elleni hadjárat, amelyről (Radnóti Sándorral egyetértésben) én is azt gondolom, hogy tanítani fogják. A kritikus filozófusok elleni támadás egyértelmű prejudikálással kezdődött a „nemzeti érzelmű” napilapokban, ezek után emelt vádat a kormánybiztos, s hiába nyerik a támadott személyek egyre másra a helyreigazítási pereiket, a támadások folytatódnak, mégpedig elég széles társadalmi összefogással, amelyben a „nemzethívők” a hitük szerint, a hitük alapján fognak össze. Hogy ez a „nemzetvallás” mekkora összetartó erő, mutatja,
hogy
a
külföldön
élő
nemzethívők
6
is
rendszeresen
bekapcsolódnak
a
„nemzetietlennek” nyilvánítottak elleni hadjáratba, így például Berlinben két hónapja, amikor többen nyilvánosan támadták Heller Ágnest és Tamás Gáspár Miklóst. Nem véletlenül ragadta ki magát a támadást a „nemzeti média” az egész berlini beszélgetés összefüggéseiből. Ennek oka lehetett. Ez az ok pedig, hogy úgy tűnik, már keresik azt a jogi kapaszkodót, amelynek alapján a következő pert meg lehet indítani az említett kritikus filozófusok ellen. Ugyanis a berlini eseményekkel kapcsolatban már ifj. Dr. Lomnici Zoltán is kifejtette az Echo TV-ben 2011. április 11-én, hogy „itt egy magyar identitás kontra nem-magyar identitás kérdése merülhet föl, és különösen annak a kérdése fontos, hogy ha ez a magyar identitás sokakban nincs meg, és adott esetben külföldön bírálják ezen keresztül az országunkat és ezzel adott esetben kimutatható kárt okoznak – bár erre nem volt precedens –, adott esetben egy kártérítési igény akár érvényesíthető is velük szemben. Tehát ez is egy megfontolandó kérdés.” Galamus, 2011. június 11. -június.12
7
