MARINA ÉS SZERGEJ GYACSENKO Ukrán író-házaspár. Szergej 1945-ben született, és a moszkvai filmművészeti egyetem forgatókönyvírói szakán végzett, de

MARINA ÉS SZERGEJ GYACSENKO Ukrán író-házaspár. Szergej 1945-ben született, és a moszkvai filmművészeti egyetem forgatókönyvírói szakán végzett, de pszichiáteri és genetikusi diplomával is rendelkezik. Marina 1968-as születésű, és színművészetet tanult. Házasságkötésük óta írnak regényeket és elbeszéléseket, legfőképp a városi fantasy és a mágikus realizmus zsánerében. Első kötetükkel az 1996-os Euroconon elnyerték a legjobb új szerzőknek járó díjat. Kilenc évvel később, a glasgow-i Worldconon Európa legjobb SF-íróivá választották őket. Magyarul eddig csupán egy novellájuk („Kosárlabda”) és egy kisregényük („Üszkös Torony”) jelent meg, mindkettő a Galaktika magazinban. Legutóbbi filmes munkájuk a Sztrugackij fivérek regénye alapján készült orosz szuperprodukció, a Lakott sziget forgatókönyve volt.

Metropolis Könyvek

SOROZATUNK LEGUTÓBBI KÖTETEI: Robert Ferrigno: Ima egy bérgyilkosért Elizabeth Moon: A sötét sebessége Kim Stanley Robinson: A rizs és a só évei William Gibson: Arnyvilág Bram Stoker: A fehér féreg fészke Whitley Strieber: 2012 Rafael Marín: Sherlock Holmes és az Einstein-gyár

MARINA ÉS SZERGEJ GYACSENKO ALEKSZANDRA ÉS A TEREMTÉS NÖVENDÉKEI

A fordítás alapját képező kiadás: Marina & Szergej Gyacsenko Vita Nostra Ekszmo, 2007 Sorozatszerkesztő: Burger István Szerkesztette: Kolonics Gabriella

Borító: Sallai Péter

ISBN 978 963 9828 40 7 ISSN 1789-5251

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

© 2007 by Marina & Szergej Gyacsenko © Hungarian translation 2009, Weisz Györgyi © Hungarian edition 2009, Metropolis Media Group www.galaktikamagazin.hu

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design Nyomdai munkák: Veszprémi Nyomda Rt. Felelős vezető: a nyomda igazgatója Irodalmi szerkesztő: Németh Attila Fordította: Weisz Györgyi

ELSŐ RÉSZ

AZ ÁRAK, AZ ÁRAK, EZ KÉSZ BORZALOM! Mama végül kibérelt egy nyugatra néző kis lakást egy négyemeletes házban, vagy húszpercnyire a tengertől. A másik, ugyanolyan aprócska szobában (mert kétszobás volt a lakás!) egy fiatal fiú és lány lakott. Következésképp a konyhát, a fürdőszobát és a vécét közösen kell használniuk. – Úgyis egész nap a strandon vannak – nyugtatgatta őket a háziasszony. – Mi kell a fiataloknak? A tenger ott van, az ablakból majdnem odalátni. Kész paradicsom. A háziasszony elment, két kulcsot hagyva ott nekik: a lakásét és a szobáét. A bőrönd mélyén Szaska megtalálta tavalyi, kissé kifakult fürdőruháját, gyorsan átöltözött a fürdőszobában, ahol a fűtőtesten idegen alsóneműk száradtak. A lányt boldog, ünnepi nyugtalanság kerítette hatalmába: már csak néhány perc, és belemerülhet a tengerbe. Hullámok, a só íze az ajkán, a mély víz zöldes színe – a hosszú tél folyamán elfelejtett mindent. Az átlátszó vízben olyan színűek ez ember ujjai, mint a fehér cseresznye. Ahogy a horizont felé úszol, érzed, hogyan simogatja a tenger a hasadat és a hátadat, azután lemerülsz, látod a fenéken a köveket, a hínárt és a zöldes-tarka halacskákat… – Ne együnk előbb? – kérdezte a mama. Nagyon elfáradt. Az utazás a fülledt, helyjegyes vagonban, a hosszas lakáskeresés, a vége-hossza nincs viták a tulajdonosokkal nem tartoznak a legkönnyebb feladatok közé. – Mama, de hát a tengerhez jöttünk… Mama végigfeküdt a díványon, feje alá téve a friss ágyneműt. – Elszaladjak süteményért? – kérdezte szolgálatkészen Szaska. – Talán csak nem süteményen fogunk itt élni? Hiszen van konyha… – De mama, legalább hadd mártózzak meg… – Menj! – hunyta le a szemét a mama. – Visszafelé vegyél majd tojást meg kefirt! Na meg kenyeret és vajat. Szaska felkapott egy ruhát a fürdőruhája fölé, belebújt a szandáljába, magához vette a háziasszony egyik törölközőjét, és kinyargalt az udvarba, a napfénybe. Az udvaron virágzottak a fák, Szaska nem tudta a nevüket, magában csak pávafáknak nevezte őket. Az egyenetlenül megnyírt bokrok során túl kezdődött a tengerhez vezető utca. Szaska elhatározta, magában így is hívja majd: a Tengerhez Vezető Utca. Az utca igazi, egyszerű és jelentéktelen nevét feltüntető táblák semmitmondóak voltak. Megesik az, hogy gyönyörű dolgoknak ostoba nevet adnak – és fordítva… Táskáját lóbálva futva elindult lefelé. Az emberek sűrű tömegben hömpölyögtek, ki gumimatraccal, ki jókora napernyővel, akadt, akinél csak strandszatyor volt. A gyerekek, mint rendesen, ragadtak az olvadó fagylalttól, az anyák szidták és összegyűrt zsebkendőkkel törölgették őket. A nap már rég túljutott a zeniten, most a távoli horizont fölött függött, mintha leszállóhelyet keresne magának. Szaska fülig érő szájjal mosolyogva a strand felé ment, még a szandál talpán keresztül is érezve az aszfalt forróságát. Eljutottak ide. A pénztelenség ellenére, a mama munkahelyi gondjai ellenére… mindennek ellenére eljutottak a tengerhez, és tizenöt perc… tíz perc múlva Szaska belemerülhet. Az utca elkanyarodott. A járdát keresztben csaknem teljesen elzárták egy aprócska utazási iroda reklámtáblái – ott volt a Fecskefészek, Masszandra, a nyikitszki botanikuspark, az alupkai kastély…1 Csörömpöltek, zúgtak a játékautomaták. Egy kis vasoszlop géphangon egyre tenyérjóslásra invitált. Szaska lábujjhegyre állt – és végre megpillantotta a tengert. Alig állta meg, hogy rohanni kezdjen. Ügetve indult neki lefelé az egyre meredekebbé váló lejtőnek, oda, ahol zúg a hullámverés, ahonnan a boldog gyerekzsivaj és a tengerparti 1

A Krím-félsziget turistalátványosságai.

kávéházakból áradó zene hallatszik. Most mindjárt… A legközelebbi strandról kiderült, hogy fizetős. Nem is nagyon keseredett el, megkerülte a kerítést, leugrott az alacsony kő mellvédről, és a talpa alatt máris megcsikordult a kavics. Keresett egy szabad helyet a köveken, a törölközőt és a ruháját rádobta a szatyorra, mellé tette a szandálját, és a köveken a hullámverés sávjába tipegett. Alighogy elért a vízig, előrehajolt, beletoccsant a vízbe, és úszni kezdett… Hát tessék, ez a boldogság! A víz az első pillanatban hidegnek tűnt, de a következőben már melegnek, mint a gőzölgő tej. A part közelében hínár meg műanyag zacskók maradványai lebegtek a vízen, de Szaska egyre beljebb és beljebb úszott, a víz kitisztult előtte, megváltozott a színe, mögötte maradtak a gumimatracok és a tarka úszógumis gyerekek, körülötte feltárult a tenger, feltűnt az élénkvörös, kúp alakú bója – mint a tökéletesség jele két kék végtelenség között. Szaska lemerült, kinyitotta a szemét, és egy egész rajnyi hosszúkás, szürke halat pillantott meg. Ügetve tért vissza – mama már biztosan elunta a várakozást, és leszidja majd. A hegyre felvezető út váratlanul hosszúnak és meredeknek bizonyult. A kis boltban az elkínzott eladónő kenyeret is, tojást is, krumplit is árult, ezért aztán tekintélyes sor állt előtte. Szaska biztosította magának egy testes, napbarnított asszony támogatását („Majd mondja, hogy maga után következem, jó?”), és a Tengerhez Vezető Utcán felszaladt a pávafás udvarig. Az ember a házkezelőségi iroda, egy mindig zárt zsalujú, zöld bódé mellett állt. A hőség ellenére sötét farmeröltönyt viselt. Arca a kék sapka ellenzője alatt egészségtelenül sárgának, viaszosnak látszott. Fekete szemüvege egyetlen fénysugarat sem engedett át, és semmit nem tükrözött vissza. Szaska mégis elkapta a pillantását. Kellemetlen érzése támadt. Elfordult, és többé rá sem nézve a különös férfire bement a lépcsőházba, amely többnemzedéknyi kandúr és nőstény macska szagát árasztotta, felment az első emeletre, és becsöngetett a fekete műbőrrel borított, bádogból kivágott huszonötös számot viselő ajtón. Mindennap hajnali négykor felébredtek, amikor a szomszédos fiatal pár hazatért a diszkóból. A szomszédok sokáig mászkáltak fel és alá az előszobában, megteáztak, nyikorgatták az ágyat, végül elcsöndesedtek, és akkor Szaska meg a mama újra elaludt; legközelebb fél nyolc körül ébredtek fel. Szaska nescafét készített. Megittak egy-egy csészével (a konyha tele volt szennyes edénnyel, a fiatal szomszédok folyton mentegetőztek a rendetlenség miatt, de a tányérokat nem mosták el), és kimentek a strandra. Útközben vettek poharas joghurtot, sókristályokkal bőven meghintett főtt kukoricát vagy lekváros buktát. Béreltek egy műanyag napozópadot, ráterítették a törölközőjüket, majd rohantak fürödni, lábukat kapkodva és sziszegve a jókora kavicsokon. Berohantak a vízbe, lemerültek, és fél óráig, néha egy egészig ki sem jöttek a vízből. A második napon Szaska leégett, mama éjszakára kefirrel kente be a vállát. A negyedik napon sétahajókázni mentek a tengeren, amely eléggé nyugtalan volt; mind a kettőjük gyomra felkavarodott kissé. Az ötödik napon majdnem igazi vihar tört ki, a strandon lustán kószáltak a félmeztelen, napbarnított vízi mentők, a hangosbeszélő közölte, hogy „fürödni tilos, túl nagy a köd” – mama legalábbis így értelmezte a közleményt. Szaska a hullámokkal játszott, és egyszer egy kő erősen megütötte a lábát. Kék folt maradt a helyén. Esténként az egész településen harsogtak a diszkotékák. Cigarettázó fiúk és lányok csoportjai álldogáltak a boltok előtt, az öntöttvas padok körül, élték a fiatal emlősökre jellemző „nagyvilági” életet. Szaska időnként elkapta mérlegelő pillantásukat. Nem

tetszettek neki azok a fiúk a szemtelen, kimázolt barátnőikkel, ugyanakkor hívatlan vendégként nyugtalanította lelkét a gondolat: egy normális tizenhat éves nagylánynak a mamával nyaralni, mint egy kisgyerek, már szégyen. Szaska is szeretett volna ott állni, a padra könyökölve, lármás társaság közepén, együtt nevetve a többiekkel, vagy beülni egy kávézóba, gin-kólát szürcsölve az üvegből, vagy röplabdázni az elefántbőrhöz hasonló, repedezett, szürke aszfalttal borított pályán. De elment mellettük, úgy téve, mintha saját, sokkalta fontosabb dolga után sietne, az estéket pedig a mamával sétálva töltötte a parkban vagy a tengerparton, a szép számban ott dolgozó festők képeit nézegetve, a kifényesített kagylók és kerámia gyertyatartók ára felől érdeklődve, tehát egyáltalán nem unalmas, a szívének kedves dolgokkal foglalkozva, de a társaságok felcsattanó nevetése hallatán néha felsóhajtott. A vihar elcsitult. A zavarosság leülepedett, a tenger megint átlátszó lett, és Szaska fogott egy rákot – aprót, akkorát, mint egy pókocska. Megfogta, és rögtön el is engedte. A nyaralásra kiszabott idő fele elrepült, nem tudni, hova – mintha csak éppen megérkeztek volna, és már nyolc nap múlva el kell utazniuk… A kék sapkás emberrel a piacon találkozott újra. Szaska ballagott, megérdeklődte, mennyibe kerül a meggy, kerülgette a kereskedők sorait, és hirtelen meglátta a tömegben. A férfi oldalt állt, Szaskára meredt sötét szemüvege, amelyen egyetlen sugár sem hatolt át. Szaska mégis biztos volt benne, hogy a férfi őt nézi, és csakis őt. Megfordult, és a kijárat felé indult. Meggyet végül is vehet a sarkon is – ott drágább ugyan, de nem sokkal. Nejlonszatyrát lóbálva kiért az Utcára, amely a Tengerhez Vezet, elindult felfelé, négyemeletesük irányába, igyekezve az akácok és hársfák árnyékában maradni. Egy fél háztömbnyi távolságból visszanézett. A sötét farmeröltönyös férfi követte. Szaska valami miatt biztos volt abban, hogy az az ember ott maradt a piacon. Persze az is elképzelhető volt, hogy egyfelé visz az útjuk, de ez teljesen komolytalannak tűnt. Az áthatolhatatlan, fekete lencsékbe nézve Szaskát hirtelen páni félelem töltötte el. Körülöttük rengeteg nyaraló és strandoló ember hömpölygött. A gyerekek ugyanúgy összekenték magukat az olvadó fagylalttal, a kis boltok ugyanúgy árulták a rágógumit, a sört, a zöldségféléket, az égen vakítóan ragyogott a nap, de Szaska jeges hideget érzett a gyomrában. Maga sem tudta, honnan ez a félelem, miért retteg ennyire a sötét embertől, de rohanni kezdett fölfelé az utcán, hogy csak úgy csattogott a szandálja, a szembejövők pedig kitértek az útjából. Kifulladva, körülnézni sem merve rohant be a pávafás udvarba. Berontott a lépcsőházba, becsöngetett. A mama sokáig nem nyitott ajtót, közben odalent csattant a bejárati ajtó, léptek kopogtak a lépcsőn… Mama végre ajtót nyitott. Szaska berohant a lakásba, majdnem leverve anyját a lábáról. Becsapta, majd kulcsra zárta az ajtót. – Mi van veled? Szaska a kukucskálónyílásra tapasztotta a szemét. Torzítva, mint valami görbe tükörben, feltűnt a szomszédasszony, kezében egy ringlóval teli szatyorral; elhagyta az első emeletet, s tovább haladt felfelé… Szaska visszafojtotta a lélegzetét. – Mi történt? – kérdezte nyugtalanul az anyja. – Á, semmi – Szaska elszégyellte magát. – Követett egy alak… – Ki?! Szaska nekilátott elmagyarázni. A história a sötét emberrel így, elmesélve nem hogy félelmetes lett volna, inkább teljesen ostobán hangzott. – És nem vettél meggyet – foglalta össze a történetet a mama. Szaska bűntudatosan vállat vont. Fognia kellett volna a szatyrot, és visszamennie a piacra, de a gondolattól is, hogy ki kell nyitnia az ajtót, és újból ki kell mennie az udvarra, még a térde is remegni

kezdett. – Na szép kis újdonság! – sóhajtotta a mama. Elvette Szaskától a szatyrot meg a pénzt, és szó nélkül kiment a piacra. Másnap reggel, a tengerhez menet Szaska ismét meglátta a sötét embert. A turistairoda pavilonja előtt állt, mintha az utakat és az árakat tanulmányozná, de valójában Szaskát figyelte átlátszatlan sötét szemüvege mögül. – Mama… Nézd… Anyja követte Szaska pillantását. Felvonta szemöldökét: – Nem értem. Ott áll egy férfi. Na és? – Nem látsz rajta semmi furcsát? Anyja tovább ment, mintha mi sem történt volna, minden lépéssel közelebb kerülve a sötét férfihoz. Szaska lassított. – Én átmegyek a másik oldalra. – Menj csak… Szerintem napszúrást kaptál. Szaska átkelt a keréknyomokkal teli, gyűrött aszfalton. Anyja elment a sötét ember mellett, aki még csak rá sem pillantott. Szaskát nézte, és csakis Szaskát. Elkísérte pillantásával. A strandon kibéreltek egy napozópadot, felállították a szokott helyen, de Szaskának most először nem volt kedve fürödni. Szeretett volna hazamenni és bezárkózni a lakásba… Bár a lakás ajtaja furnérból készült, mondhatni, puszta illúzió, és ócska műbőr borítja. Akkor már jobb itt, a strandon, ahol tömeg van és lárma, ahol a part mentén gumimatracok ringanak a vízen, egy kisgyerek felfújható úszógumival a derekán álldogál a térdig érő vízben, az úszógumi hosszú nyakú hattyút ábrázol, a kicsi pedig magához öleli fehér, engedelmes nyakát… Mama törökmézet vett a fehér kötényes mozgó árustól. Szaska sokáig nyalogatta édes és ragacsos ujjait, azután odament a tengerhez, hogy leöblítse. Műanyag papucsát le sem véve belement a vízbe. A piros bója, a tökéletesség jele félúton a horizont felé, alig ringott a vízen, matt oldala visszatükrözte a napfényt. Szaska elmosolyodott, lerázta magáról a nyugtalanságot. Tényleg nevetséges história. Mitől kellene félnie? Egy hét múlva hazautazik, és egyébként is. Mit tehetne vele az az ember? Beljebb ment, levette a papucsát, kidobta a partra, jó messzire, nehogy elsodorja egy véletlen hullám. Belemerült a vízbe, néhány métert a felszín alatt úszott, kibukkant, prüszkölt, elnevette magát, és elindult a bója felé – maga mögött hagyva a partot, a lármát, a törökmézárust, a félelmet a sötét embertől… Délben azután kiderült, hogy elfelejtettek olajat venni, nincs miben megsütni a halat. A pávafák rózsaszín virágai ringatóztak. Távolabb, a bokrok közt valami virágzott és illatozott, odavonzva a méheket. A padon egy öregasszony szundikált. Egy négy év körüli kisfiú krétával rajzolt a járda betonperemére. A Tengerhez Vezető Úton a szokásos tarka tömeg áramlott. Szaska kilépett az utcára, és megint körülnézett. És ügetve, hogy minél előbb végezzen, megindult a bolt felé. – Asszonyom, maga az utolsó? Maga után következem… A sor nem túl gyorsan, de nem is túl lassan mozdult előre. Már csak három ember volt közte és a pult között, amikor Szaska megérezte magán a pillantást. A sötét ember a bolt ajtajában bukkant fel. Belépett. A sor mellett elhaladva odament a pulthoz. Megállt, mintha a választékot nézegetné. A szemüveg mögé rejtett szeme szinte átfúrta Szaskát. Áthatolt rajta. Szása nem mozdult a helyéről. Először azért, mert a lába gyökeret eresztett. Azután arra gondolt, felfogta, hogy itt a boltban nem fenyegeti semmilyen veszély. Egyébként sem fenyegeti semmi… És itt hagyni mindent, kiugrani a sorból és hazarohanni –

ostobaság. A lépcsőházban a férfi úgyis utolérné. Ha felkiabál az udvarból a mamának… Hogy nézzen ki az ablakon… És akkor? – Kislány, mit kér? Kérte az olajat. Fizetéskor leejtette az aprót. A mögötte álló öregember segített összeszedni. És ha megkérne valakit, hogy segítsen? A sötét ember a pultnál állt, és Szaskát nézte. Tekintetétől a lány gondolatai összezavarodtak. Szégyen, de egyre jobban kellett pisilnie. Kiabáljon segítségért? Senki sem értené meg. Senki sem tudja, miért retteg ennyire Szaska ettől az egészében véve hétköznapi embertől. Hát igen, az arca sápadt… Na meg a sötét szemüveg… Mi történik vele, Szaskával, amikor az az ember ránéz az átlátszatlan üveg alól? Öklébe szorítva a szatyrot a vajjal és étolajjal, Szaska az üzlet kijáratához indult. Az ember utánament, mintha nem is akarna semmit titkolni. Nem rejtőzködött. Gyakorlatias volt és céltudatos. A küszöbön átlépve Szása úgy nekiiramodott, mint valami rövidtávfutó. Lába alól felrebbentek a szürke galambok. Átrohant az úton, a levegő süvített a fülében, a ház felé, a mamához, az ismerős udvarba… Az udvar ismeretlennek tűnt. Szaska körülnézett – a pávafák virágzottak, a járdaszegély krétával összefirkálva, de a lépcsőház bejárata egészen más volt, a pad is valahogy másképp állt. Talán ez egy másik udvar? A sötét ember nem futott – egyszerűen gyorsan ment, mintha minden lépéssel másfél méterrel ért volna közelebb. Szaska a félelemtől eszét vesztve rontott be a lépcsőházba… ezt nem lett volna szabad megtennie semmiképp. Szaska tudta – mégis megtette. Lent csattant a zár. Szaska rohant felfelé a lépcsőn, de összesen csak négy emelet volt. A lépcső zárt ajtók közt, zsákutcában ért véget. Szaska vadul becsöngetett az egyik lakásba, hallatszott is a csengő hangja – di-don –, de senki nem nyitott ajtót. Üres volt a lakás. Az ember már ott állt mellette. Elzárva az utat a lépcső felé. Elzárva a visszavonulás útját. – Ez álom! – kiáltotta Szása az első dolgot, ami eszébe jutott. – Azt akarom, hogy ez csak álom legyen! És az összecsukható ágyon ébredt könnyben úszva, a párnára szorítva fülét. – Néha álmodik ilyesmit az ember… Mint rendszerint, nyolc körül léptek ki a házból. A sarkon joghurtot vettek. Szaska, mintegy véletlenül, átcsalta anyját az utca másik oldalára – a turistairodával szemköztire. És igaza volt. A sötét ember a Fecskefészek fényképével díszített nagy reklámplakát mellett állt. Áthatolhatatlan szemüvege mögül Szaskát figyelte. – Én ezt nem bírom tovább… Ez már valami pszichózis… – Mi baj van? – Már megint ott áll és néz… Szaska nem tudta visszatartani az anyját, aki határozottan megfordult, átment az út túloldalára, egyenesen odament a sötét emberhez, és valamiről beszélni kezdett vele; az ember válaszolt, le nem véve a szemét Szaskáról. Bár az arcát Szása anyja felé fordította, és az ajka is teljesen természetesen mozgott, sőt barátságos volt… már ha az ajkak képesek barátságosak lenni. Mama visszatért, egyszerre volt elégedett és mérges. – Nyugodj meg, ugyanolyan nyaraló, mint mi. Nem értem, mit akarsz tőle… Nyizsnyevartovszki. Napallergiája van. Szaska hallgatott. Délben, hazafelé a tengertől, bementek a piacra, és Szaska nagyon figyelmesen ügyelt arra, nehogy elfelejtsenek megvenni valamit. Hazaérve az üres lakásba egymás után

„lezuhanyoztak” a kancsóból a lavórban (napközben, mint rendszerint, nem volt víz), és nekiláttak a főzésnek. És akkor kiderült, hogy elfogyott a só. A sötét ember a lépcsőház kijárata melletti padon ült. Szaska rögtön meglátta, ahogy kinézett a lépcsőházból. Visszafordult. Egy megtépázott fülű vörös kandúr egy kitett tálkából tejfölt lefetyelt. Csámcsogott. Nyalta a tejfölt. Sárga szemével vadul nézett Szaskára, majd újból nekiesett kinyalni a tálacskát. Szaska csak állt, nem tudván, mit csináljon. Rohanjon haza? Menjen ki, mintha mi sem történt volna? Pszichózis… A lépcsőház elsötétült. A kék sapkás ember állt az ajtóban, eltakarva a fényt. – Alekszandra… Szaska összerándult, mintha áramütés érte volna. – Beszélnünk kell! Persze lehet így rohangászni a végtelenségig, de ebben nem sok öröm van, és semmi értelme. – Ki maga? Honnan ismer engem? Ekkor eszébe jutott, hogy a mama sokszor szólította a nevén – az utcán, a strandon. Nincs abban semmi meglepő, hogy ez az ember tudja a nevét. Tudni akarta, hát megtudta. – Üljünk le a padra és beszélgessünk! – Én semmiről nem akarok magával beszélni… Ha nem hagyja abba az utánam mászkálást, hívom… a rendőrséghez fordulok! – Szása, én nem vagyok sem gyilkos, sem rabló. Komoly beszédem van magával. Az egész életét meghatározó beszélgetés. Jobb lesz, ha meghallgat. – Eszemben sincs! Tűnjön el! Megfordult, és rohanva elindult fel a lépcsőn. A fekete műbőrös, huszonötös számú ajtóhoz. Az első emeleten minden ajtó vöröses színű volt. Tompa fényű üvegtáblácskákkal, de azokon egészen más számok voltak. Szaskában meghűlt a vér. Háta mögött halk léptek hallatszottak. A sötét ember jött föl a lépcsőn. – Azt akarom, hogy ez csak álom legyen! – kiáltotta Szaska. És felébredt. – Mama, hányadika van ma? – Huszonnegyedike. Miért? – De hát tegnap volt huszonnegyedike! – Tegnap huszonharmadika volt. Nyaraláskor mindig így van, összekeverednek a dátumok, elfelejted, milyen nap van… Lefelé mentek az udvarra, a szélcsöndes, tejszerűen fehér, fülledt reggelbe. A pávafák mozdulatlanul álltak, mint két rózsás hegy a rajtuk virágzó barackfákkal. A strandolók vidám tömege lefelé áradt a Tengerhez Vezető Utcán. Szaska csak ment, szinte teljesen biztosan abban, hogy ez megint csak álom. A turistairoda kioszkjánál fiatal pár állt a kirándulásokat és az árakat tanulmányozva. Kisfiuk – szájában rágógumi, térdén valami kulimász – egy víz alatti úszáshoz való szemüveget próbálgatott. A sötét ember nem volt sehol, de az álom utóhatása nem múlt el. Kukoricát vettek. Szaska tartotta a markában, meleg volt, közben a mama kivonszolta a bódéból a bérelt nyugágyat, és felállította a köveken. A puha sárga csöveket átitatta a só, a kukoricaszemek, amelyek még nem értek rá megszilárdulni, elolvadtak a szájban. A torzsákat nejlonzacskóba tették, és Szaska elvitte a bejárat melletti szemétkosárhoz. A sötét ember távolabb állt, a tömegben. Szaskát nézte áthatolhatatlan szemüvegén át. – Azt akarom, hogy ez álom legyen – mondta Szaska hangosan. És az összecsukható ágyon ébredt. – Mama, utazzunk el ma!

Anyja a meglepetéstől majdnem elejtette a tányért: – Hogyan? Hova? – Haza. – De hát annyira akartad, hogy idejöjjünk… Mi a baj, nem tetszik itt? – Haza akarok menni! A mama megtapogatta Szaska homlokát. – Komolyan mondod? Miért? Szaska határozatlanul vállat vont. – Másodikára szólnak a jegyeink. – mondta a mama. – Egy hónappal ezelőtt vettem meg. És még így is kenőpénzt kellett adnom. A lakást is kifizettük másodikáig. Szása, nem értelek, hiszen úgy örültél… Olyan tanácstalan, elkeseredett és ijedt volt az arca, hogy Szaska elszégyellte magát. – Á, semmi – motyogta az orra alatt. – Én csak úgy… Lementek az udvarra. A pávafák szétterítették illatukat a homokozó, a padok, valakinek az öreg Zsigulija fölött. A Tengerhez Vezető Utcán, mint valami felvonuláson, meneteltek a nyaralók lefelé meredező gumimatracaikkal. És folytatódott július huszonnegyedike nyugodt, forró, kiegyensúlyozottan fürdőhelyi reggele. A turistairoda kioszkjánál nem volt senki. Mellette, a csenevész pálmák alatti kávézóban fiatalok csapata sörözött, és hangosan arról vitatkoztak, hová menjenek. Mind napbarnítottak, hosszú lábúak voltak, a fiúk is, a lányok is. Valamennyien sortban. Mindegyikük egyenes hátán félig üres hátizsák. Szaska szeretett volna elutazni velük. Felkapni a hátizsákot, befűzni az edzőcipőt, és elindulni a Krím poros útjain – hol autóstoppal, hol gyalog… Mamával elmentek mellettük. Vettek süteményt. Elhelyezték a napozópadot, kétoldalt ráültek. A tenger egy kissé nyugtalankodott, a piros bója fel-felugrált, távolabb motorcsónakok bömböltek. Szaska a süteményt majszolta, de nem érezte az ízét. Lehet, hogy mindez elmúlik, a sötét ember soha többet nem jön, és holnap végre beköszönt huszonötödike? Ebéd után mama ledőlt aludni. A szoba fülledt volt, a lenyugvóban levő nap áttűzött az összehúzott, valaha zöld, de most már csak piszkos salátaszínűre fakult függönyökön. Előkerültek a szomszédok, vidáman beszélgettek a konyhában, vizet töltöttek a tartályból, csörömpöltek az edényekkel. Szaska térdén egy könyvvel ült, a szürke sorokat bámulva, de semmit nem értve az olvasottakból. Fülsiketítőén ketyegett a fém ébresztőóra az éjjeliszekrényen. A másodperceket számlálta. – Ne beszéljünk mégis, Szása? Este volt. Mama a mellvédre könyökölve állt, és egy negyven körüli, szőke, fehér bőrű, láthatóan a fürdőhelyre épp most érkezett férfival beszélgetett élénken. Mama mosolygott, az arcán gödröcskék jelentek meg. Furcsa mosoly volt. Szaskára másképpen mosolygott a mama… Szaska egy padon, egy akác lombja alatt várta. Közé és a pad másik végén helyet foglaló festő közé egy pillanattal korábban telepedett le a sötét ember. Még az alkonyat sem késztette arra, hogy megváljon átláthatatlan szemüvegétől. Szaska érezte pillantását a fekete üveg mögül. A tökéletes sötétségből. Valószínűleg szólhatott volna a mamának. Vagy egyszerűen felkiálthatott volna: „Segítség!”. Vagy azt mondhatta volna magának – „ez álom”. És ez álom lesz. Végtelen álom. – Mit akar… mit akar tőlem? – Megbízást akarok magának adni. Egyszerűt. Soha nem követelek lehetetlent. – Miféle… mi közöm…

– A megbízás pedig a következő: mindennap hajnali négykor le kell mennie a strandra. Meztelenül be kell mennie a vízbe, száz métert úsznia, és megérintenie a bóját. Hajnali négykor senki sincs a strandon, sötét van, nem kell szégyenkeznie. Szaska úgy ült ott, mint akit fejbe vágtak. Őrült ez az ember? Vagy mind a ketten őrültek? – És ha nem csinálom? Milyen alapon… A fekete szemüveg ott lebegett az arca előtt, mint két fekete lyuk, amely sehova sem vezet. – Megcsinálja, Szása. Megcsinálja. Mert a minket körülvevő világ nagyon törékeny. Az emberek naponta elesnek, csontjukat törik, elpusztulnak a kocsik kereke alatt, vízbe fulladnak… Hepatitiszt vagy tuberkulózist kapnak. Nagyon nem szívesen beszélek magának erről. De a maga érdeke, hogy egyszerűen tegyen meg mindent, amit kérek. Ez igazán nem bonyolult. Mama nevetett a mellvédnél. Felé fordult, intett neki, és mondott valamit a partnerének – nyilván róla, Szaskáról folyt köztük a szó. – Maga mániákus őrült? – kérdezte Szaska reménykedve. A fekete szemüveg megingott. – Nem. Ne áltassa magát: maga egészséges, s én nem vagyok mániákus. Választhat: vagy élete végéig a rémálmok és az undorító valóság közt hányódik, vagy összeszedi magát, nyugodtan megteszi, amire kérik, és él tovább. Mondhatja: „ez álom”, és újra felébredhet. És a találkozásunk megismétlődik, variációkkal… De mire jó ez? A parton emberek sétáltak. Mama egyszer csak felkiáltott: „Nézze! Delfinek!” A tenger felé mutatott, beszélgetőpartneréből egy sor csodálkozó indulatszó tört fel, a járókelők megálltak, valamit néztek a végtelen, kék lepedőn, és Szaska is meglátta a távoli, fekete, feldőlt zárójelekre hasonlító alakokat, amelyek hol felröpültek a tenger fölé, hol ismét eltűntek. – Szóval megállapodtunk, Szása? A mama a delfineket nézve fecsegett, partnere bólogatva hallgatta. Mamának csillogott a szeme, ragyogott a foga. Szaska hirtelen észrevette, mennyire fiatal. És hogy ebben a pillanatban mennyire boldog… – Holnap reggel lesz az első bevetése – nevette el magát a sötét ember. – Csak jegyezze meg: mindennap, hajnali négykor. Állítsa be az ébresztőórát! A maga szempontjából nagyon fontos, hogy egy napot se hagyjon ki és ne késsen el. Igyekezzen! Rendben van? Szaska álmatlanul feküdt. Forgolódott az összecsukható ágyon. A függönyt félrehúzták, az ablak tárva-nyitva állt, az udvaron daloltak a fülemülék, távolabb zene bömbölt egy diszkóban. Fél kettőkor hallgatott el. Az utcán lármás társaság vonult végig. Majd elhaltak a hangok. Felbőgött egymás után három motorkerékpár. Az udvaron megszólalt az egyik kocsi riasztója. Mama felébredt, megfordult a díványon, majd újra elaludt. Szaska három óra körül kezdett elszunnyadni. Fél négykor felpattant, mint akit meglöktek. Előhúzta a párnája alól az ébresztőórát. Az órákat jelző rövid fekete mutatónak vagy tíz perc múlva kellett volna elérnie a csörgést jelző sárga mutatót. Szaska benyomta a gombot. Visszatekerte a sárga mutatót. Az óra rugója halkan kattant, majd elhallgatott. Szaska felkelt. Felvette a fürdőruháját, ruhát húzott fölé. Fogta a kulcsot, és halkan, nehogy felébressze az anyját, kiosont a szobából. Befordult a konyhába, kióvakodott az erkélyre, levette a kötélről a tengerszagú, még nyirkos strandtörölközőt. És így, egyik kezében a törölközővel, a másikban a kulccsal kilépett a lépcsőházba. Égett a villany. Lentről egymásra pisszegve jöttek fölfelé szerelmes szomszédaik. Szaskát meglátva két csodálkozó szempár meredt rá.

– Mi történt? – Semmi. – Szaska reszketett, a foga vacogott. – Fürödni akarok. Hajnalban. – Ejha, ez már igen! – lelkesedett elismerően a fiú. Szaska utat adott nekik. Gyors léptekkel kiment a házból. Most már alighanem háromnegyed négy lehet. Késésben volt. Az üres utcán még égtek a lámpák. Szaska futásnak eredt – lefelé futni váratlanul könnyűnek bizonyult, kimelegedett, már nem reszketett. A sötét ég derengeni kezdett. Elügetett a fizetős strand kerítése mellett, kiszaladt az övékre, megszokott, ekkor teljesen néptelen strandjukra. Egy szeméthalomban műanyag poharak fehérlettek. A közeli panzió ablakai világítottak – öt vagy hat ablak végig a homlokzaton. A központi épülettömb bejárata fölött óra függött. Azt mutatta, három perc múlva négy. Szaska ledobta a ruhát. A kavicsokon odabotorkált a vízhez. Mikor nyakig ért a víz, kikapcsolta a melltartóját, csomóvá gyűrte. Megszabadult a nadrágocskától is. Fürdőruháját a jobb kezében tartva beúszott a bójáig. A hajnali homályban nem pirosnak, hanem szürkének látta. Tenyerével rávert vasból való oldalára. A bója zengő visszhanggal válaszolt. Szaska kinézett a partra – nem volt ott senki. Egyetlen teremtett lélek sem. Visszaúszott. A hideg víztől visszatért a reszketése. Ahogy megérezte talpa alatt a kavicsokat, a hullámok közt egyensúlyozva leállt, és rájött, hogy a vizes rongydarabokat és madzagokat, amikké csomóba gyűrt fürdőruhája változott, nem tudja újra felvenni. Ekkor felzokogott, s kidobta a fakó rongycsomót a partra, a kavicsokra. Négykézlábra állt, és így, hol két lábon, hol négykézlábra ereszkedve, kirohant a partra, a törölközőhöz. Magára csavarta, és megint körülnézett. Senki. Egy lélek sem. A tenger játszott a partra dobott fürdőruhával, és percről percre egyre világosabb lett. A parkban daloltak a fülemülék. Összeszedve a fürdőruhát, a ruháját és a szandálját, Szaska odabotladozott a kék öltözőkabinhoz. Megtörölközött, és hirtelen öröm fogta el. Kihúzta a vállát. A bőre égett – belülről világított, mint az érett alma héja. Most már sietség nélkül felvette a ruháját, a szandálját, s megtapogatta a kulcsot a zsebében. Kicsavarta a fürdőruhát, kilépett a kabinból, és szinte rögtön derékban meggörnyedt a rátörő hányinger rohamától. Négykézlábra zuhant, és a kavicsra hányt. Dőlt belőle a víz és azzal együtt – sárgás kerek tárgyak. Megcsendültek a kavicson. Szaska hosszasan köhögött, levegő után kapkodott. A hányinger, ugyanolyan hirtelen, ahogyan jött, elmúlt. A kavicson három, tompán fénylő aranypénz feküdt. Otthon, bezárkózva a fürdőszobába, megnézte az érméket. Három egyforma darab volt, az egyik oldalukon ismeretlen jel, amely lekerekített, összefonódó vonalakból állt. Talán arc. Talán korona. Talán virág. Minél tovább nézte Szaska, annál domborúbbnak látszott a jel, mintha kiemelkedett, kitüremkedett volna az érme síkjából. Megdörzsölte a szemét. A hátoldalon sima ovális látszott – talán 0 betű, talán nulla. Próbajelzés természetesen nem volt rajta, Szaska pedig nemigen értett a nemesfémekhez, de valami miatt kétsége sem volt afelől, hogy az érmék aranyból vannak. A Tengerhez Vezető Utcán feltűntek az első járókelők. Hat óra körül járt az idő. Szaska végigfeküdt az összecsukható ágyon, feje búbjáig betakarózott, és markában szorongatva az érméket megint elgondolkodott. Egy kicsit kapart a torka. A hányinger elmúlt. Persze elképzelhető, hogy a tegnapi törökméztől fordult fel a gyomra, az érmék meg egyszerűen ott hevertek a kavicson. A sötét szemüveges ember pedig mániákus őrült, aki bonyolult és furcsa módon éri el, hogy megleshessen egy meztelen lányt. A félhomályban. Kora reggel. Égő szemeit szorosan lehunyta. Nem. Ezt nem szabad megengedni. Szaskát valami kisodorta, kiseperte a megszokott világból valami irreálisba. Ha hihet a könyveknek, ez

megesik olykor az emberekkel, nem is túl ritkán. Vagy mégiscsak álom volna? Önmaga számára is váratlanul, elaludt. Amikor felébredt, már közönséges késő reggel volt, július huszonötödike. Mama bejött a konyhából a kezét törölgetve, és nyugtalanul nézett Szaskára: – Elmentél valahova? – Megfürödtem. – Elment az eszed?! – Miért? – tiltakozott Szaska rekedten. – Tudod, milyen nagyszerű? Hajnalban. Sehol senki… – Ez veszélyes – mondta a mama. – És miért nem szóltál nekem? Szaska vállat vont a takaró alatt. – Mennünk kell – mondta a mama. – Már majdnem kilenc van. Gyerünk gyorsan a strandra! Szaska el-elakadó lélegzettel felsóhajtott. – Mama… nem lehetne… én inkább feküdnék… Rosszul aludtam. – Csak nem vagy beteg? – Anyja megszokott mozdulattal a homlokára tette a tenyerét. – Nem, nincs lázad… Csak játssz éjszakai fürdőzést, a végén tönkreteszed az egész nyaralást! Szaska nem válaszolt. Öklében szorongatta az érméket, egészen belevágódtak a tenyerébe. – Főztem ki tojást – mondta a mama gondoskodóan. – A hűtőben van hozzá majonéz… Ezek a jómadarak, a szomszédaink már a majonézünk felét elpusztították, na mindegy, váljék egészségükre, ahogy mondani szokás. Továbbra is törölgette már teljesen száraz kezét. – Megbeszéltem Valentyinnal, hogy a strandon találkozunk, tudod, kellemetlen lenne, ha nem mennék, tegnap megígértem, hogy ott leszünk… Szaskának eszébe jutott az előző nap. Mama szőke, fehér bőrű beszélgetőtársát hívták Valentyinnak, ő volt, aki olyan lelkesen figyelte a delfinek távoli parádéját. Emlékezett rá, hogy mama bemutatta őt új ismerősének – „Ő Alekszandra.” Mama hangja valahogy különösen jelentőségteljes volt, de Szaska akkor nem figyelt oda erre. A sötét ember felállt a padról és elment, ott hagyva a megbízatást – és a félelmet. Szaska fázott a meleg, sőt fülledt estében. Az ágyasban édesen illatoztak a virágok… Valentyinnak kellemes kölnije volt, finom és fanyar. Szaska emlékezett az illatára, de nem emlékezett az arcára. – Menj csak! – húzta magára Szaska a takarót. – Én még heverészem egy kicsit… és majd utánad megyek. – A szokott helyen leszünk – mondta gyorsan a mama. – A tojás az asztalon van… Na, akkor megyek. És felkapva a már előkészített szatyrot, az ajtóhoz ment. A küszöbön megfordult: – Ha jössz, ne felejtsd itt a fürdőruhádat! A balkonon szárad… És kiment. Amikor Szaska másodszor felébredt, a fém ébresztőóra fél tizenkettőt mutatott. A strandon ilyenkor nagy a hőség, a tömeg; a tenger szinte forr a fürdőző testektől, mint levesben a galuskák. Már késő lemenni a tengerhez… vagy korai. Ahogy vesszük. Mert hajnali négykor… Elképedt ezektől az egyszerű, teljesen köznapi gondolatoktól. Szeméhez emelte öklét az érmékkel. Miközben aludt, az ökle nem nyílt szét – a kerek tárgyak otthagyták nyomukat nyirkos bőrén. Szaska óvatosan áttette őket jobb kezéből a balba. Mit csináljon velük? Őrizze meg vagy dobja ki őket? Az ajtócsengő hangjától összerándult. Az egyik érme lecsúszott a tenyeréről és begurult az ágy alá. Szaska idegesen kitapogatta a poros szőnyegen, felkapta anyja kartonköntösét,

és kiment a sötét előszobába. – Ki az? Elméletileg lehetett a mama is. Vagy például a postás. Vagy… – Én vagyok az. Nyissa ki! Szaska hátrahőkölt. Az egész lakás üres – a szomszédok a strandon. Az ajtó zárva… de vékony, préselt furnérból készült, műbőrrel bevonva. Az érmék hozzáragadtak izzadt tenyeréhez. Egyik öklében szorongatva őket, Szaska másik kezével kinyitotta az ajtót – nem sikerült rögtön. – Szép jó napot! – Az átlátszatlan szemüveget viselő ember átlépett a küszöbön. – Csak rövid időre jöttem. Menjünk a konyhába! Előrement az előszobában, mintha már sokszor járt volna ebben a lakásban, mintha ő lenne itt a házigazda. Bár ami azt illeti, ez típusház, szabványosabb már nem is lehetne… Szaska követte, mintha pórázon vezetnék. – Üljön le! – Az ember kihúzta a konyha közepére az egyik hokedlit. Szaska leült, a lába megroggyant. A sötét ember leült vele szemben. – Az érmék? Szaska kinyitotta az öklét. Vörös tenyerén ott feküdt a három aranykorong – nedvesek voltak, izzadságcseppektől fénylettek. – Nagyon jó. Tartsa magánál! Kérem, őrizze meg mindet az utolsó darabig! Mindet, amennyi még lesz. A fürdőruhával meg nem kell kínlódni; meztelenül kell belemenni a vízbe, ne féljen, senki nem látja! Folytatjuk a fürdést, kihagyás és késés nélkül. Holnap. Holnapután. A harmadik napon. – Másodikán elutazom – mondta Szaska, és maga is meglepődött, milyen vékonyan és panaszosan cseng a hangja. – Én… megvannak a vonatjegyeim. Mert én nem itt lakom, én… Tökéletesen biztos volt benne, hogy a sötét vendég megparancsolja neki, költözzön át ide örök időkre, és hajnali négykor menjen bele a vízbe januárban is, februárban is, késő öregkoráig. – Megmondtam, hogy nem követelek semmi lehetetlent. – A férfi lassan elhúzta a száját, és Szaska csodálkozva értette meg, hogy mulat rajta. – Másodikán hajnalban megfürdik. És reggeli után elutazik. – Szabad? – Szabad. – Az ember felállt. – Ne aludjon el! És az ajtóhoz indult. – Minek kell ez magának? – kérdezte suttogva Szaska. De választ nem kapott. – Hova mész? – A mama felkönyökölt. – Fürödni. – Megőrültél?! Azonnal feküdj vissza! Szaska visszafojtotta a lélegzetét. – Mama, ez nekem nagyon fontos. Az akaraterőmet edzem. – Micsoda? – Hát az akaraterőmet edzem. Tréningezek. Reggelente… Bocsánat, elkésem! Lihegve kirohant a strandra. Idegesen körülnézett – sehol senki, még a panzió ablakai sem világítottak. Ledobta a ruháját, összegyűrte, lecibálta magáról a fehérneműt, berohant a vízbe, s úszni kezdett, mintha a saját bőréből próbálna kiszabadulni. Elfulladt a lélegzete. Szaska áttért a mellúszásra, vadul tempózva a lábával, magasra emelve az állát. Kellemes volt az úszás. Korábban sosem fürdött meztelenül, nem gondolta volna, hogy ez ennyire jó. A hideg víz mintha tűkkel szurkálta volna, felmelegedett tőle. Szaska két kézzel kapaszkodott a bójába, és mozdulatlanná válva ringatózott, a partról láthatatlanul. És mi van, ha nem tér vissza? Továbbúszik, át a tengeren, Törökországba… A hátára fordult, lustán tempózott a karjával, kiúszott a partra. A ritkás hajnali csillagok

lassan feloldódtak, mint cukorszemcsék a hideg vízben. Szaska megtörölközött és felöltözött a kabinban. Kilépett, befelé figyelt önmagára – de nem történt semmi. A strand kijáratához indult; a nyugágyakat tároló, lakattal lezárt bódé előtt kapta el a roham. Köhögve, a torkához kapva, Szaska négy aranyérmét adott ki magából. A fürdések harmadik reggelén már a lakásban jött rá a roham, a fürdőszobában. Az érmék csörömpöltek az öntöttvason. Szaska reszkető kézzel szedte össze és megnézte őket – pontosan ugyanolyanok voltak, a lekerekített, „domború” jellel. Nulla kopejka értékben… Torz mosollyal nézte saját tükörképét. Köpenye zsebébe rejtette az érméket. Megmosakodott, és kiment. Mama hullámokat sütött a hajába. Ennek semmi értelme nem volt: a vízben úgyis szétáznak, de mama most rengeteg időt szentelt a hajának és a sminknek, a szoknyák és pólók vasalásának. – Nem bánod, ha holnap este Valentyinnal elmegyünk a kávézóba? Kettesben? Mama a tekintetét gondosan elfordítva tette fel ezt a kérdést. – Elmehetsz moziba… Mi megy abban a moziban, ott, a rakparton? – Nem tudom. – Szaska az érméket morzsolgatta a zsebében. – Menjetek csak! Én majd itthon olvasok. – Mi legyen a kulccsal? – Szása engedékenységének mama láthatóan megörült, mintha egy szikla gördült volna le a válláról. – Ha későn jövök haza… Nem akarlak felkelteni… De ha elviszem a kulcsot, te meg mondjuk sétálni akarsz menni? – Vidd csak el a kulcsot! Én majd olvasok – ismételte meg Szása. – A friss levegő… – Majd kiülök a balkonra. Kiviszem az asztali lámpát. – Nem akarsz holnap elmenni a diszkóba? – Nem. Délben Valentyin elvitte őket ebédelni egy étterembe. Nagyon rendes fickó volt, szellemes, elbűvölő. Szaska figyelte, mennyire örül a mama, és gondolatban a napokat számolta: ma huszonhetedike van. Öt nap maradt… Pontosabban már csak négy, az ötödiken elutazunk. És mindennek vége lesz. Mindent elfelejtek. Még ötször… Megfürdött a következő reggelen is, az azután következőn is, azután viszont elaludt. *** Napsütésre ébredt. A napfény a nyitott ablakon áradt be, a mama ágya üres volt; az ébresztőóra kicsúszott a párna alól, s a szőnyegen feküdt. Nem hitt magának, kézbe vette az órát. A sárga mutató fél négyen állt. Fel is van húzva. Miért nem csengett? – Mama! Te nyúltál az ébresztőórához? A mama jó hangulatban, frissen a zuhany után, tálcán behozta a szobába a kávét. – Nem bántottam… Leesett, de nem vettem fel… Még majd veszekedni fog a háziasszony… Ne izgulj, az utóbbi napokban nem aludtad ki magad, elvégre nyaraláskor ki kell aludnia magát az embernek… Mi van veled? Szaska az ágy szélén ült csüggedten, pontosan tudva, hogy valami szörnyűség történt. Érthetetlen, megmagyarázhatatlan, nem tudni, milyen veszélyt rejt – és ettől háromszorosan félelmetes. A sötét ember a turistairodánál állt. A Fecskefészek fényképét nézegette. Szaska lelassította lépteit. A mama megfordult: – Menj csak! – mondta Szaska. – Majd utolérlek. Más körülmények között a mama nyilván tiltakozott és faggatózott volna. De Valentyin nyilván kibérelte már a napozópadokat; így mama bólintott, és azt mondta: „Ne maradj el sokáig!” – majd tovább lépdelt lefelé, a strand irányába.

A reggeli napfénytől felpuhult az aszfalt. A személykocsik és teherautók kerekei nyomot hagytak egy nagy gépolajfoltban, mintát rajzolva az úttestre. – Nem szólt a vekkerem – mondta Szása, maga sem tudva, miért mentegetőzik, és ki előtt. – Leesett… A fekete szemüveg mögött nem látszott az ember szeme. És az üvegek semmit nem tükröztek vissza. Mintha bársonyból lettek volna. A sötét ember hallgatott. – Nem működött az ébresztőórám! Szaska hirtelen sírva fakadt a nyílt utcán. A félelemtől, attól, hogy semmit sem ért, az utóbbi napok idegfeszültségétől. A járókelők fejüket forgatva bámulták a zokogó lányt. Szaskának olyan érzése támadt, mintha mélyen lemerült volna a tengerbe, és most a vaskos vízrétegen át mélytengeri halak fehéres képét látná. – Ez nagyon rossz, de nem szörnyű – mondta végül a fekete szemüveges ember. – Talán még hasznos is – megtanít a fegyelemre. Egy második ilyen hiba sokkal többe kerül majd, és ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek! Megfordult és elment, ott hagyva a kioszk mellett a bőgő Szaskát, aki csak a fejét rázta a járókelők részvevő kérdéseire. Bevette magát a park fasorába, amely ilyenkor csaknem teljesen üres szokott lenni, táskája alján kitapogatta a zsebkendőjét. Végre abbahagyta a sírást, de nem tudott megnyugodni. Vékony szárú, tavalyi napszemüvege eltakarta szeme pirosságát és szemhéja duzzadtságát. Sapkáját mélyen a homlokába húzva Szaska elindult az utcán lefelé, nem nézve senkire, fel sem emelve tekintetét. Előtte négy év körüli kislány lépkedett piros szandáljában, az anyja kezébe kapaszkodva… A strand bejáratánál egy mentőautó állt. Szaska megállt, cipősarka beleragadt a lágy aszfaltba. És szinte nyomban meglátta a mamát. Törölközőt terítve a vállára a kavicson botladozott a hordágy mellett, amelyen egy nagyon sápadt ember feküdt; nehéz volt felismerni benne az élettől kicsattanó, vidám Valentyint. Szaska leült a mellvédre. A hordágyat betolták az autóba. Az orvos szaggatottan mondott valamit a mamának, ő bólogatott, majd kérdezett valamit. Az orvos megrázta a fejét, és beszállt a kocsiba. A mentőautó szirénázva elindult a tömegben, a panzió előtti tenyérnyi helyen megfordult, és megindult felfelé a Tengerhez Vezető Utcán… „Ez nagyon rossz, de nem szörnyű.” – Mi van vele, mama? A mama megfordult. Szemében bánat és pánik. – Hatos számú kórház – mondta, mint valami varázsigét. – Mindjárt… csak felöltözöm és odamegyek… Infarktus, Szanyecska, infarktus… Istenem, istenem… És mint aki vak, megindult az izgatott strandolók tömegén át. Mama a városi kórházban töltötte az éjszakát. Szinte az összes készpénze elment az orvosokra és nővérekre, ezért a postáról felhívta az egyik kolléganőjét, hogy utaljon át neki pénzt. Szaska egyedül töltötte az éjszakát a szobájukban, álmatlanul. Nem bízott az ébresztőórában. Három órakor elindult otthonról. Itt-ott még tartott a mulatság a diszkókban, még égtek a lámpák egy-egy kávéházban. Szaska lement a sötét tengerhez, és a víz szélén leült a kavicsokra. Messze, csaknem a horizonton egy hajó úszott. Szaska háta mögött a kis előkertben ciripeltek a kabócák. A tenger a partot nyalogatta, elragadta az apró köveket, majd visszagörgette, egymáshoz dörzsölve csiszolgatta őket. A tengernek volt ideje. A tengert nem lehet megfosztani a türelemtől. Háromnegyed négykor Szaska levette a ruháját, és a hidegtől reszketve belement a tengerbe. Úszni kezdett, időnként körülnézve, mintha azt várná, hogy a vízből kiemeli a

fejét egy ismeretlen szörnyeteg, sötét szemüvegben. Rácsapott a bójára. Felnézett az égre: éppen kezdett virradni. Lenézett a víz alá – oda ereszkedett le a bója alig kivehető vaslánca. Visszatért a partra, és alig volt érkezése a vállára dobni a törölközőt, amikor rátört a hányási roham. Öt érme repült ki egymás után, kaparó érzést hagyva a torkában és lassan csillapodó rángást a gyomrában. Az érmék szétgurultak, elrejtőztek a kövek közti résekben. Mama déli tizenkettő után ért haza, nagyon fáradt, de nagyon összeszedett volt. Valentyin jobban van – mégsem infarktus volt, időben érkezett a segítség, ezért már nem fenyegette őt semmiféle veszély. – Minden rendben lesz – ismételgette a mama fásultan. – Aludni akarok, Szaska, egyszerűen a halálomon vagyok… Ha akarsz, menj le a strandra egyedül. Én lefekszem. – Mi van vele? – kérdezte Szaska. – Nem kellene táviratozni a rokonainak? – Már megjöttek a rokonai – közölte megint csak fásultan a mama. – A felesége iderepült Moszkvából. Minden rendben lesz… Na menj… Szaska levette a fürdőruháját a balkonon lévő kötélről, és elindult otthonról. Nem volt kedve strandra menni, kószálni indult a parkban, amely szegényes volt, poros, de mégis árnyékot adott. „Nagyon rossz, de nem szörnyű.” Félelem, megrázkódtatás, tönkretett nyaralás… Másrészt viszont ki ez a Valentyin? Még egy héttel ezelőtt is csak a mama véletlen ismerőse. A mama persze annyira örült, de a kapcsolatuk a kezdet kezdetétől kudarcra volt ítélve. Üdülőhelyi regény… Szaska leült egy padra. A keskeny fasort elborították az akác fekete hüvelytermései. A mama bánata és sérelme úgy marta, mint a sav. Üdülőhelyi románc, micsoda aljasság, de hát mire számított az az alak… Miért kellett meggyötörnie egy rendes asszonyt, ismerkedett volna inkább valami lánnyal, annyi van itt belőlük, piercing a köldökükben, a farmersortjuk a feneküket sem takarja… Jobb lett volna, ha meghal – gondolta Szaska komoran. „Nagyon rossz, de nem szörnyű.” És Szaska elhitte, hogy a baj a mamát éri. Ez volt a teljesen határozott előérzete. A félelem… Amióta először megpillantotta a sötét szemüveges embert, a félelem teljesen a markában tartja ugyanúgy, ahogyan ő az érméket szorongatja. Egy kicsit lazít a fogáson, azután újból marokra kapja… „Megtanít a fegyelemre.” Hát megtanított. Most már ébresztőóra nélkül is felkel fél négykor. Vagy egyáltalán nem is fog aludni. A miatt a pillanat miatt, amikor ott állt a mentő a strand bejáratánál, az érzés miatt, hogy a világon minden elveszett, minden, minden, minden… Visszafojtotta a lélegzetét. Holnap reggel kiúszik a bójához, és holnapután, elutazás előtt megint. Azután visszatér a városba, és mindent elfelejt. Az iskola, a mindennapok, végzős osztály, a különtanár, a felvételi… A padon ült, a kupacnyi érmét nézte a tenyerén. Huszonkilenc darab az egyforma kerek jellel, a nullás számjeggyel. Súlyosak és kicsik – akkora az átmérőjük, mint a régi szovjet egykopejkásoké volt. A vonaton szétgurultak az érmék. Szaska oldalt, a felső ágyon feküdt, és a szemközti ablakon nézett ki. Farmersortjának zsebét nem gombolta be, és az érmék kipotyogtak; vidám csilingeléssel szétgurultak szinte az egész helyjegyes vagonban. Szaska egyetlen pillanat alatt lent termett. – Jé! – kiáltotta egy kislány a szemközti kupéból. – Pénzecske! Szaska leguggolt, szedegette az aranykorongokat, kikotorta őket idegen bőröndök alól, csaknem leverte a lábáról a kalauznőt, aki éppen a teát hordta szét. – Óvatosabban, kislány! A kicsi lány felvette az érmét, és érdeklődve nézte.

– Mama, ez arany? – Nem – mondta az anyja, el sem szakadva könyvétől. – Ez olyan ötvözet… Add vissza! Szaska már ott állt mellettük, kezét kinyújtva. A kislány kelletlenül adta vissza a játékszert. Az ablak felé fordulva Szaska megszámolta az érméket: harminchétnek kellett volna lennie, de csak harminchat volt. – Elnézést, nem látott egy érmét? A szomszédos kupékban a fejüket rázták. Szaska előre-hátra rohangált a vagonban, csaknem megint belerohant a kalauznőbe; a legszélső, oldalsó ülésen, a peron ajtajánál egy piros-kék melegítőt viselő férfi elgondolkodva nézegette a kerekded jelet az érmén. Ha sokáig nézik, domborúnak látszik. – Ez az enyém – nyújtotta felé a kezét Szaska. – Én ejtettem el. A férfi felnézett. Úgy mérte végig Szaskát, mint aki felbecsüli. Majd megint az érmére nézett. – Mi ez? – Szuvenír. Kérem, adja ide! – Érdekes. – A férfi nem sietett teljesíteni a kérését. – Hol vetted? – Ajándékba kaptam. – A férfi hümmögött. – Figyelj, megveszem tőled. Tíz dollár elég? – Nem. Nem eladó. – Húsz dollár? Szaska ideges volt. A párbeszédet figyelte egy nő, aki a szomszédos oldalülésen ült, az asztalka túloldalán. – Ez az én érmém – mondta Szaska keményen. – Kérem, adja ide! – Volt egy ismerősöm – mondta a férfi hol Szaskára, hol az érmére nézve. – Feketén régészkedett, húszéves volt. Ő is folyton mindenféle gödrökben kapirgált a Krímben… Emlékszem, jól keresett… Azután leszúrták. Oda dugta az orrát, ahova nem kellett volna, érted? – Én nem kotorásztam semmiféle gödörben. – Szaska a férfi tenyerét nézte. – Ajándékba kaptam. Az enyém. Találkozott a pillantásuk. A férfi mondani akart valamit, ugyanolyan kényelmesen és lenézően, de elakadt a szava. Szaska ebben a pillanatban akár verekedni is kész lett volna az érméért, ordítani, botrányt rendezni, végigkarmolni a férfi képét; alighanem ez az elszántság volt kiolvasható a tekintetéből. – Ahogy akarod. Az aranykorong Szaska kinyújtott tenyerébe pottyant. Szaska görcsösen összezárta az ujjait, és így, lélegzetét visszafojtva ment vissza az anyjához. Az anyja a helyén ült, közömbösen bámult ki az ablakon, és semmit nem vett észre maga körül. Az ősz októberben köszöntött be, hirtelen, és tartós is maradt. A juharfa piros levelei rátapadtak a nedves aszfaltra, mint lapos tengeri csillagok. Szaska az iskola és az egyetemi előkészítő között élt: nagyon sok volt a feladat – vázlatok, fogalmazások, ellenőrző dolgozatok. Semmi másra nem maradt ideje, még vasárnapra is jutottak foglalkozások, és ez Szaskának nagyon megfelelt. Rájött, hogy munkával túlterhelt agya kategorikusan megtagadja, hogy higgyen holmi titokzatos idegenekben és általuk adott feladatokban, a gyomorból előkerülő aranypénzekben. Még a tenger, a jóságos nyári tenger a piros bójával a hullámokon, még az is irreálisnak tűnt, és még inkább minden, ami hozzá kapcsolódott. Még a mama is felélénkült. A nyár elmúltával a depressziója is véget ért, már csak azért is, mert a hivatalban, mint mindig, ki sem látszottak a munkából. Bezárva mindennapi taposómalmukba mind a ketten megtiltották maguknak, hogy az elérhetetlenre

gondoljanak – ki-ki a magáéra. És ez egy ideig nagyon jól sikerült is nekik. Azután levél érkezett Moszkvából. A mama vette ki a postaládából, sokáig forgatta a kezében, mielőtt kinyitotta volna, azután mégis felbontotta és elolvasta. – Valik elvált a feleségétől – mondta a bekapcsolt tévékészülék felé fordulva. – Na és? – kérdezte kissé nyersen Szaska. Mama visszatette a levelet a borítékba, és bement a szobájába. Szaska kikapcsolta a tévét, és leült a tankönyve mellé. Tízszer is végigolvasta a történelemtételt, de egyetlen szót sem értett belőle. Déli szláv törzsek, keleti szláv törzsek… Talán ötödikben tanultak róluk, és tessék, most meg szerepelnek a tételek között… Lehet, hogy minden elrendeződik? Igen sokféle kapcsolat lehet az emberek között. Az persze nem jó, hogy elvált a feleségétől… De az még rosszabb, hogy ezt meg is írta… Megszólalt a telefon. Miközben igyekezett a szláv törzsekre gondolni, Szaska felvette a kagylót. – Halló! – Jó estét, Szása! Én vagyok. Égett az asztali lámpa. Odakinn zuhogott az eső. Az asztalon feküdt a nyitott tankönyv. És minden olyan valóságos, hétköznapi volt. És akkor – az a hang a telefonban. – Nem – mondta halkan Szaska. – Maga… Csaknem kiszakadt belőle: „Maga nem létezik.” De beleharapott a nyelvébe. – Hány érméje van? – Harminchét. – És mennyi volt? – Harminchét is volt. Becsületszavamra. – Lent várom a kapu előtt. Jöjjön le egy percre! És rövid búgások a kagylóban. Az érméket egy régi erszényben őrizte az asztalfiók mélyén, egy kupac könyv és jegyzet mögött. Szaska elhúzta az ócska zöld cipzárt, kiborította az asztalra az erszény tartalmát. Dermedten megszámolta. Változatlanul harminchét. Köntöse zsebébe dugta az erszényt. Pucér lábát bedugta a csizmába. A köntösére felkapta az esőköpenyt. Felkapta az ernyőt, amely még meg sem száradt. A fogasról levette a kulcsokat. A mama szobájának ajtaja még mindig csukva volt. – Mindjárt jövök – mondta Szaska az ürességnek. – Leszaladok a postáért. A lépcsőn ment le, nem várt a liftre. Az ötödik emeleti szomszéd akkor jött be a lépcsőházba bőrig ázva, hatalmas, vizes kutyát vezetve pórázon. – Jó estét! – mondta Szaska. A szomszéd biccentett. A kutya kirázta bundáját, szétspriccelve a vizet. Szaska kiment az esőbe. Már sötét volt, világítottak a szomszéd ház ablakai, a juharlevelek úgy hevertek a feketén csillogó aszfalton, mint a színes foltok. A nedves padon ott ült az ember ugyanolyan sötétkék, esőtől csillogó köpenyben, mint Szaskáé. Fekete szemüvegét füstszínűre cserélte, de az őszi este sötétsége ezt is teljesen átláthatatlanná tette. – Szervusz, Szása! Megijedtél? Szása nem számított ilyen ironikus, baráti hangnemre. Nagyot nyelt. A hevenyészve magára kapkodott ruha alá befújt a hideg szél, végignyalta meztelen térdét. – Add ide a pénzt! Az erszénnyel együtt nyújtotta át neki. A férfi a tenyerén mérlegelte, bólintott, és eltette. – Jól van. Feladatom van a számodra. Szaska eltátotta a száját. – Egyszerű feladat. Nagyon egyszerű. Minden reggel ötkor ki kell menned a parkba futni! Annyit fuss, amennyit bírsz – két kör a fasorokban, három kör. Amikor végeztél a

futással, menj be a sűrű bokrok közé, és pisilj a földre. Jobb, ha előre jól teleiszod magad vízzel, nehogy váratlan probléma támadjon… De semmi kihagyás. Minden reggel ötkor. A szemüvegének lencséjén üldögélő esőcseppek visszaverték a távoli utcai lámpák fényét, úgy rémlett, mintha az idegennek recés szeme lenne. – Havonta egyszer felmentést kapsz a rendszeres női ciklus idejére. Négy nap… elég négy nap? Szaska hallgatott. – Ügyelj az ébresztőórára! Ha kihagysz egy napot vagy egyszer is elkésel, az nagyon rossz lesz. A cselekvések sorrendjét nem szabad felcserélni: tervezd meg előre, igyál vizet. – Egész életemben? – szakadt ki Szaskából. –Mi? – Ezt kell… csinálnom… futni… egész életemben? – Nem. – Az ember mintha csodálkozott volna. – Majd szólok, ha elég. Na menj haza, átfagytál. Szaska remegett. – Menj, menj! – mondta beszélgetőtársa lágyabban. – Minden rendben lesz… persze ha fegyelmezett emberként viselkedsz. A park bejáratánál egyetlen lámpa világított. Az öntöttvas oszlop alatt, amelyen valaha óra függött, egy öreg kutyás imbolygott – az első és egyetlen járókelő ebben az órában. Közömbösen pillantott Szaskára. Szaska futott az égből szakadó özönvízben. A park közepén volt egy kerek virágágyás, az ösvények gyűrűkben vették körül. Szaska a legrövidebben futott végig. Nem nézte az utat, időnként pocsolyákon gázolt át: a hideg víz fröcskölt a sportcipője alatt, a nadrágja térdig, sőt azon felül is átázott. Szaska fogát összeszorítva futott. A hasában csaknem ugyanúgy lötyögött a víz, mint a lába alatt: indulás előtt majdnem egy liter vizet megivott. Már alig bírta visszatartani. Egy kör… Második. Lelassított. Megállt. Az egész parkban egyetlen teremtett lélek sem volt. A félig csupasz ágak közt átcsillant a távoli lámpa fénye. A nedves leveleken lépkedve Szaska bement a bokrok közé, amelyek cseppek áradatát zúdították rá, és az egész világot elátkozva teljesítette a rituálé utolsó részét is. Keserűen a sétálni kihozott kutyához hasonlónak látta magát. A bokrok közé való elvonulás megkönnyebbülést hozott neki – törvényszerűen, tekintetbe véve azt a folyadékmennyiséget, amelyet Szaska magába töltött. Enyhült elkeseredettsége, még a könnyei is elapadtak. Hajnali fél hatkor kulcsával kinyitotta a lakás ajtaját, vizes zokniban bevonult a fürdőszobába. Ruháját és az elázott sportcipőt a mosdó alatti ládába dugta, és beállt a forró zuhany alá. Egy perc múlva elkapta a hányinger. Az érmék a kádba repültek, aranykorongok a fehér zománcon. Szaska lemosdott, és lélegzetét visszafojtva összeszedte őket a tenyerébe. Négy érme, a lekerekített jellel az egyik lapján és a nullával a másikon. Látszólag nagyon régiek, mintha sok-sok évig hevertek volna ismeretlen rejtekhelyek elzárt ládáiban… Tizenöt perc múlva Szaska elaludt az ágyában, mélyen és zavartalanul, ahogyan már régen nem aludt. És amikor valamivel több mint egy óra múlva anyja bejött, hogy felébressze, mert mennie kell az iskolába, azt mondta, beteg, és nem kelt fel. …És egyáltalán, miért járjon iskolába? Napközben telefonált a nő, aki a vizsgákra készítette fel. Szaska azt hazudta neki, hogy beteg. A nő szigorúan felszólította, hogy máskor szóljon előre. Estére az egyetemi előkészítőre kellett volna mennie. Szaska nem ment el. Feküdt, félredobva a tankönyveket, és gondolkodott. Mire jó ez az egész? A világ egyáltalán nem úgy épül fel, ahogyan korábban képzelte. Az események látható kapcsolatai – a törvényszerűségek, a véletlenek, az események és a hétköznapok – nem

mások, mint egy másik, láthatatlan és megmagyarázhatatlan élet kulisszái. Ha egyszer létezik a világon – valóban létezik – a sötét szemüveges ember, ha ő tartja kezében az álmot, az ébrenlétet, a szerencsétlenségeket… Akkor minek iskolába járni, minek egyetemre menni? Ha egyetlen pillanat alatt minden megszűnhet, összeomolhat pusztán csak azért, mert nem szólalt meg időben az ébresztőóra? Mama hazatért a munkából. Nyugtalanul faggatta Szaskát, megmérte a lázát, a fejét csóválta. – Túlterhelted magad a tanulással? Korai még, csak október van, alig kezdődött meg a tanév. Mondtam neked, vasárnap menj szórakozni! Menj el a moziba… Hívd fel az osztálytársnőidet, biztosan van, akivel jóban vagy. – Ne izgulj! – felelte Szaska gépiesen, mint egy magnó. – Minden rendben lesz. Magában hozzátette: „Persze, ha fegyelmezett emberként viselkedem.” Este három ébresztőórát húzott fel: a sajátját, a mamáét és egy ósdit, még a nagymamáé volt. Egész éjjel hol elszundított, hol hideg verejtékben úszva felébredt, a számlapokra nézett – egy óra, háromnegyed kettő, fél három… Fél ötkor szinte örült, hogy végre felkelhet. Novemberben hirtelen megjavult az idő. Váratlanul visszatért az őszies, nagyon jól érzékelhető meleg. Minden reggel kisütött a nap; ha nem is hosszú ideig, de fényesen ragyogott. A levelek kiszáradtak, és zörögtek az emberek lába alatt. Friss és fanyar, szomorkás, de nem reményvesztett volt az illatuk. Szaska fél ötkor felébredt – egy perccel azelőtt, hogy az órák megszólaltak volna. Egymás után hatástalanította őket, mint az aknákat. Melegen felöltözött, dzsekit húzott, és ment a parkba; az egyhavi futás során megismerte az út legapróbb részleteit is. Tudta, hol csorba az aszfalt, hol gyűlik össze rendszerint pocsolya, hol emelkedik és hol sima az út. A száraz fasorban futva, átugrálva a parkőrök által összesöpört levélkupacokat, volt ideje gondolatban átismételni az angol dialógusokat és szövegeket, összeállítani a napi tervét vagy eldúdolni az előző nap a rádióban hallott dalt. A harmadik, negyedik kört megtéve a virágágy körül tudta, hogy aznap valószínűleg sem a mamával, sem vele nem történik semmi rossz. És volt ebben valami keserű, magányos, őszi öröm. Furcsamód az utóbbi hetekben a „pihenőnapok” bizonyultak a legnehezebbnek, amikor nem kellett futnia. Szaska ilyenkor is felébredt fél ötkor, álmatlanul feküdt hétig, hallgatva, hogyan éled fel a ház, hogyan csörömpöl a tartályokkal a kukásautó, hogyan jár fel-alá a lift, hogyan veszekszenek az ablak alatt a házmesterek. A rituálé megtört. Szaskának úgy tűnt, hogy a sorsa megfeszül, mint egy fonál, foszladozik, sorvad és mindjárt elszakad. Napról napra mind idegesebb lett, alig tudta kivárni a reggelt, amikor végre megint felhúzhatta az edzőcipőt, és elindulhatott a novemberi reggelben, ott hagyva nyomát a deres füvön. Azután megérkezett Valentyin. Szaska az iskolából ment haza – csak egy pillanatra, hogy ledobja a táskáját, egyen valamit és rohanjon a különórára. A bejáratnál egy ismeretlen ember ült a padon. Szaska először köszönt neki (mindig, mindenkinek köszönt, aki ezen a padon ült), és csak azután ismert rá a fehér bőrű, még jobban lesoványodott ismerősre. – Szervusz! – mondta Valentyin. – Látom, senki sincs itthon… – Mama hatra ér haza – mondta zavartan Szaska. – Én meg… szóval… – Megvárom. Fél három volt. Szaska futólag az órájára nézett. Azután Valentyinra. Arra semmi remény sem volt, hogy elmegy. Őszintén szólva arra sem, hogy mama majd elküldi. Na meg kicsoda ő, Szaska, hogy saját belátása szerint döntsön a mama sorsáról? – Fel lehet hívni a munkahelyén – mondta szárazon. És kissé megkésve hozzátette: – Hogy van, meggyógyult?

Négy óra huszonkilenckor felébredt. Kikapcsolta az ébresztőket. Kibotorkált a konyhába, teát ivott a termoszból. Felöltözött. Kilépett a folyosóra, bezárta az ajtót. Előző este mama és Valentyin a konyhában ült, alig hallhatóan valamiről tárgyaltak. Szaska korán lefeküdt (mostanában mindig korán feküdt le, leverte a lábáról a kialvatlanság), a párna alá dugta a fejét, hogy szavukat se hallja még véletlenül se, szorosan lehunyta a szemét, és arra készült, hogy álomba zuhanjon. De nem jött az álom. Szaska úgy gondolt az életre, mint egyforma napok sorozatára. A létezés napokból áll, és azok mindegyike olyan, mint a gyűrűvé hajlított szalag, mint a fogaskerekeken egyenletesen futó biciklilánc. Egy csattanás – és sebességet váltottak, a napok kissé megváltoztak, de tovább folynak, tovább ismétlődnek, és ebben a monotonitásban rejlik az értelmük… Valószínűleg elaludt. Korábban sosem voltak ilyen gondolatai – ébren legalábbis soha. Nagyon-nagyon régen, amikor Szaska még kicsi volt, szeretett volna apát találni magának. Nem azt, aki elment és valahol máshol él, semmiről sem gondoskodva. Igazit, aki velük együtt él a lakásban. Szaska szemérmetlenül igyekezett összeboronálni a mamát minden valamennyire is rokonszenves bácsival, és színtiszta ünnepnek képzelte azt, hogy „papával élni”. De azóta sok év eltelt. Szaskának sajgott a szíve, ha a mamára és Valentyinra gondolt. A férfi egyszer már becsapta a mamát – becsaphatja ezután is. A mama ezt tudja. Mégis a konyhában beszélget vele egy csésze kihűlt tea mellett; úgy ülnek, hogy csaknem összeér a fejük, és egyre csak beszélnek, pedig már éjfél is elmúlt…' Éjszaka fagyott. A pocsolyák tompán fénylettek, Szaska a meleg zoknin és az edzőcipő talpán keresztül is érezte, milyen hideg lett a talaj. Könnyű volt futni – megmutatkozott a mindennapos edzés hatása. A park bejáratánál világított az egyetlen lámpa, ott bóklászott a kutyás öreg. Szaska bólintott neki, mint régi ismerősének… Valaki volt a parkban. Az ösvényen állt, a lábait váltogatta – tréningruha, széldzseki és edzőcipő volt rajta, akárcsak Szaskán. Egészen közel kellett mennie hozzá, hogy megismerje. A Ló volt az. Vanyka Konyev2, az osztálytársa. – Szevasz! Futunk egyet? Szaska nem szólt semmit. Ló mellette futott, csaknem összeért a dzsekijük ujja. Amikor végül valóban összeértek, éles, pattanó hang hallatszott. Szaska csak futott, szokás szerint kikerülve a pocsolyákat. Ivan kétszer is megcsúszott; egyszer beszakította egy pocsolya vékony jégrétegét, és beletalpalt a vízbe. De nem maradt el. – Mindennap futsz? – kérdezte lihegve futás közben. – A nagyapám álmatlanságban szenved, sétáltatja a kutyát, és ő mondta: az egyik lány az osztályotokból minden reggel fut, mint az őrült, hajnali ötkor… Jaj! Megbotlott egy kiálló gyökérben, majdnem elesett. – Sportolsz? Valahogy nem vettem észre… Vagy az akaraterődet edzed? – Edzem. – Én is így gondoltam valami miatt… Még csak két kört futottak, de Ivan már kifulladt. – És te? – kegyeskedett Szaska megkérdezni. – Te midet edzed? – Én is az akaraterőmet – felelte komolyan Ló. – Fekhetnék még a jó meleg ágyban, durmolnék… Lelassított. – Nem lesz még elég? Szaska megállt. 2

Konyev – kb. Lovas. A kony szó lovat jelent.

Az ég tele volt hintve csillaggal, fényesek voltak, mint a fényszóróval megvilágított strassz. Ivan kivörösödött, levegő után kapkodott, pimaszul és vidáman nézett rá. – Fura vagy te, Szamohina. Különleges darab. Tokba bújt ember3. Most meg futsz. Nagyapa azt mondja, mindennap, reggel ötkor… Lehet, hogy elvarázsolt királykisasszony vagy? Egyre beszélt, óvatosan kuncogott, idegeskedett és attól félt, hogy nevetséges lesz. Ő maga volt a „különleges darab”, sikerre törekvő fiú. Versenyek győztese, aki falja a fantasztikus irodalmat, kiálló pofacsontú, haja sötét és göndör, mindig az anyja vagy a nővére állal gondosan kivasalt ingben járt, piperkőc, tizenhat évesen háromféleképpen képes megkötni a nyakkendőjét… Szaska nézte őt, és közben csak egy dologra gondolt: most el kell mennie a bokrok közé. Azonnal. Különben megtöri a rituálét, na meg őszintén szólva már nem érne el hazáig. – Ló, várj meg a bejáratnál! A fiú nem értette. Tovább beszélt, talányosan mosolygott a félhomályban, ostobaságokat hordott össze az elvarázsolt királylányról és arról, hogy fel kell oldani a varázslat alól. – Ló, menj, és ott várj meg! Mindjárt megyek! Nem értette meg. Az idióta. Önelégült fecsegő. Múlt az idő, a futás befejeződött, de a rítust még nem zárta le. – El kell mennem a bokrok közé! – kiáltotta Szaska. – Pisilnem kell, érted? Mikor Szaska kiért a parkból, senki nem volt a bejáratnál. Sem a kutyás öreg, sem Konyev. Csak a lábnyomaik lánca futott végig a deres füvön. Valentyin elutazott. Szaska reménykedni kezdett, hogy örökre, de nem így alakult. A szilvesztert hármasban köszöntötték – családias hangulatban, pezsgővel, karácsonyfával4, amelyet egyedül a mama díszített fel, Szását a közelébe sem engedte. Az utcán egész éjjel durrogtak a petárdák. Hajnali fél ötkor, amikor a mama és Valentyin még mindig „A sors iróniája” című műsort nézte a helyi harmincas csatornán, Szaska csizmát húzott (a hóban nem mert edzőcipőben futni), és sálat vett fel dzsekije fölé. – Mégis elmész? – kérdezte a szobából Valentyin. – Kemény jellem vagy, Alekszandra, irigyellek… Szaska válasz nélkül elindult. A ház előtt konfettivel volt teliszórva a hó, alóla itt-ott elégett tűzijáték-petárdák csonkjai álltak ki. Szaska ügetve elindult. Az ablakok világítottak. Vidám, részeg társaságok mászkáltak az utcán. A parkban üres pezsgős üvegek meredeztek a hóbuckákban. Szaska futott, a hó ropogását hallgatva, érezve, hogyan csípi a fagy nedves orrlyukait, azt nézve, hogyan olvad szét a levegőben lélegzetvétele felhőcskéje. „Kemény jellem vagy, Alekszandra, irigyellek.” Itt aztán bárkinek kemény lehet a jelleme. És bár nem nyilvánvaló, nem bizonyított a kapcsolat Szaska reggeli elalvása és a lényegében véve idegen ember infarktus előtti állapota között… Bár persze abban a pillanatban már nem volt idegen, nem… Valami történt a mamával, valami megváltozott, elvégre még fiatal, de hiszen nem lesz örökké fiatal - hát így. És bár nem bizonyított ez a kapcsolat – létezik, Szaska ezt pontosan tudja, és nincs joga becsapni önmagát. Íme, az első kör már be is zárult. Szaska most már a saját nyomait követve futott. Igyekezett pontosan a lábnyomaiba 3

„A tokba bújt ember”: Csehov elbeszélése egy merev, elvonult életet élő emberről. Az oroszok szilveszterkor állítják fel a karácsonyfát, és ilyenkor ajándékozzák meg egymást. 4

lépni. Kezdetben öntudatlanul. Azután már lebilincselte a dolog. Körben. Egyik lábnyom a másikban. Ivan nagyapja meg a kutyája már régen nem volt látható. Kigyógyult volna az álmatlanságból? Vagy megbetegedett, és nem jár le? Azóta, hogy a romantikus reggeli találkozás olyan szégyenletesen és ostobán ért véget, Szaska és Ló szinte szóba sem álltak egymással. Visszafogottan, közömbösen viselkedtek. Mintha semmi sem történt volna. A királykisasszonyt nem sikerült megszabadítani a gonosz varázslattól. Szaska feleszmélt. Hányadik kör ez, a nyolcadik? A tizedik? A sokszorosan ismétlődő nyomok olyanok voltak a hóban, mintha egy hóember futott volna itt vaskos csizmában. A sötét égből hullott a hó. Valahol szirénáját bömböltetve elszáguldott egy mentőautó. Nem hozzánk jön, gondolta Szaska komor elégedettséggel. Ez nem rólunk szól. Velünk semmi nem történhet. Természetes szükségletünket elvégezni a fagyban nem túl nagy gyönyörűség. Szaska előmászott a bokrok közül, gondosan begombolkozott, lerázta magáról a bokrokról ráhullott havat. Jó lenne, ha azokat az átkozott érmeket rajta kívül senki nem láthatná. De látják… Két nappal korábban a mama megkérdezte, mikor véletlenül a szeme elé került a „napi bevétel”: „Hát ez meg már megint mi a csoda?” Szaska azt hazudta, hogy sárgarézötvözet, játékzsetonok… Miféle kaszinó, mit beszélsz?! Olyan malomféle játék, az iskolában játsszuk… Mama elhitte. Hiszen Szaska korábban sosem hazudott neki. Jó, szinte soha. Belépett a lakásba. A mama szobájának ajtaja csukva volt. Teljes volt a csönd, csak a hó zizegett, ahogyan nekiverődött az ablaktábláknak. Szaska bement a fürdőszobába. Kinyitotta a melegvízcsapot, és sokáig nézte a vízsugarat. Azután kihányta az érmeket. És ettől – paradox módon – megkönnyebbült. Az érmekupac növekedett. Szaska egy régi zokniba rakta őket, és íróasztala alsó fiókjában őrizte, egy halom jegyzet alatt. Nem tudni, mit mondott volna a mama, ha egyszer ráakad erre a raktárra, de a mamának akkortájt más gondjai voltak. A fürdőszobai polcon megjelent egy ecset és egy borotva, a fogkefék poharában egy idegen darab, és Szaska már nem mert többet bugyiban és trikóban mászkálni otthon. A férfikölni illata elnyomta a többi, megszokott szagot. És a mama, aki Szaska emlékezete szerint mindig az övé és csakis az övé volt, most megosztotta figyelmét a lánya és Valentyin között – ráadásul az oroszlánrész az utóbbinak, az újoncnak jutott. Látható volt, hogy Valentyin szándékában áll „kapcsolatot kialakítani” Szaskával. Vacsora közben hosszú beszélgetéseket kezdeményezett vele, és az udvariasság nem engedte meg, hogy Szaska rögtön a szobájába menjen. Várták a tankönyvei, a sok még elolvasatlan fejezet, megíratlan beszámoló, az éjszaka és reggel határán várt rá a futás, a megalázó elvonulás a bokrok közé, az érmek csengése a mosdókagylóban. És Valentyin kitartóan faggatta az életéről, a jövőre vonatkozó terveiről, azt firtatta, miért akar mindenáron filológus lenni, nem gondolt-e inkább műfordításra angolból, és hogy némelyik gazdasági főiskolán még ösztöndíjat meg mindenféle ösztönző programokat is kínálnak a kitűnő tanulóknak. Szaska úgy fogadta ezeket a beszélgetéseket, mint egy kanál csukamájolajat, azután bement a szobájába, odaült az íróasztalához, és gondolatok nélkül simította végig a füzetlapot. Valentyin orvosi berendezésekkel foglalkozott, talán tervezte, talán tesztelte, talán árusította őket, de az is lehet, hogy mindezt együtt csinálta. Az önmagáról előadott hosszú szövegeiből Szaska szinte semmire sem emlékezett. Voltak gyerekei, talán két kisfiú, talán egy kisfiú és egy kislány, róluk sokat és szívesen mesélt, hangsúlyozva, hogy szereti őket. Szaska magában csodálkozott ezen a képmutatáson, fogta csészéjét a kihűlt teával, bevitte a szobájába, ahol nekilátott, hogy átlapozza az egyetemi felvételire készülőknek szóló tájékoztatót. Leragadt a szeme. Tél közepén, a legsötétebb napokban Szaska kegyetlenül

szenvedett a kialvatlanságtól. Február elején enyhülés következett be, azután – egyetlen éjszaka – minden újra befagyott. Szaska elment futni, teljesen végigcsinálta a rituálét, hazaindult, a házuk bejárata előtt elcsúszott, és eltörte a karját. Csöndben ült, tűrve a fájdalmat, amíg a mama fel nem ébredt. Meglátva Szaska alkarját megrémült, és hívta a mentőket. Előjött Valentyin is, felajánlotta, hogy elkíséri Szaskát, a homlokát ráncolta, és olyasféle ostobaságokat hajtogatott, hogy „Tűrjél, kozák, atamán lesz belőled”, de fecsegésétől Szaska még százszor rosszabbul érezte magát. A mentősök nem sokat töprengtek, elvitték a kórház traumatológiai osztályára, ahol egy öreg orvos, aki szürke volt az álmatlan éjszakától és a dohányfüsttől, szótlanul begipszelte Szaska karját. – Mint a körték – mondta az asszisztensnőjének. – Csak potyognak és potyognak. Jó termésünk lesz ma… Te meg – biccentett Szaska felé – elmész a lakóhelyed szerinti rendelőbe. És ne izgulj, nem komoly a dolog. A fiatalok csontja úgy beforr, akár a kutyáké. Valentyin taxin vitte haza Szaskát. A fájdalom szinte teljesen elmúlt. Valentyin azt fejtegette, milyen szerencse, hogy a bal karja sérült meg, tehát nyugodtan járhat iskolába meg az előkészítőre, megírhatja a vázlatait, hiszen a jobb keze ép! Szaskának az volt az érzése, hogy a feje már nem gömbölyű, hanem aerodinamikai csővé változott, és Valentyin szavai bemennek az egyik fülén, és fütyülve, döngve távoznak a másikon. Mama hazatelefonált a munkahelyéről, megkérdezte, mi a helyzet. Szaska tompa hangon nyugtatgatta, bement a szobájába, s pulóverét le sem véve lefeküdt a díványra. Mi legyen most az öltözködéssel? Odakint mínusz tíz fok van… Hogy lehet felhúzni a gipszre a ruha- meg kabátujját? Hogy tud majd egyedül felöltözni meg levetkőzni? A három ébresztőóra ott sorakozott. Kettő ketyegett, a harmadiknak villogott az elektromos kijelzője. Mindennap, mindennap, és Szaskán másfél hónapig rajta lesz a gipsz… ,Az emberek naponta elesnek, csontjukat törik, elpusztulnak a kocsik kereke alatt…” De hiszen Szaska becsülettel teljesített minden előírást! Akkor miért történt meg ez mégis vele? Ne izgulj, mondta az öreg sebész. Nem komoly a dolog. És tényleg, ha Szaska hetvenéves lenne, nagy baj lenne. De így – kényelmetlen, kellemetlen, rossz, de nem tragikus… Rossz, de nem tragikus. Ha Valentyinnak nem lett volna szívrohama a strandon – hogyan alakult volna kapcsolata a mamával? Talán sehogy? Szaska kiment a konyhába. Csöpögtetett magának a mama valeriánájából, egy hajtásra megitta – micsoda undokság! –, azután bebújva a takaró alá, elaludt. Négy óra huszonkilenckor Szaska felriadt, mintha meglökték volna. Felült az ágyban, félálomban semmire sem emlékezett, megpróbálta kinyújtani a karját, és összerándult a váratlan fájdalomtól. Minden eszébe jutott. Megrázta a fejét: tehát csaknem huszonnégy órát átaludt?! Kiszáradt a szája. Felkelt, jót ivott a teáskannából, nagy nehezen felhúzta a tréningnadrágját, belebújt a csizmába. Jobb karját bedugta a dzseki ujjába, a dzsekit nyögve a bal vállára terítette. Sísapkájával a kezében kilépett a házból. Az ég megint kitisztult. Fénylettek a csillagok. A jeget az udvaron helyenként feltörték, helyenként bőségesen felszórták homokkal és sóval. A gipsz áthűlt a karján – kellemetlen, szokatlan érzés volt. Már csak néhány perc maradt öt óráig, Szaska egyre gyorsabban ment. Lement az aluljáróba, ép kezével a korlátba kapaszkodva. A félhomályos csőben visszhangot vertek sietős léptei. Már csak másodpercek voltak hátra. A park bejáratánál égett a lámpa. És az oszlophoz dőlve egy ember állt. Szaska céltudatosan elszáguldott mellette, mint a puskagolyó. És már csak a havas

ösvényen találva magát rezzent össze és nézett vissza. A lámpa fénye visszatükröződött a füstszínű szemüvegen. Két égő sárga pont. – Menj haza! – mondta az ember a lámpa alatt. – Pihenj! Mától nem kell többet futnod. Márciusban levették a gipszet. Mama azt feltételezte, hogy most végre rendbejönnek Szaska idegei, és megszűnnek a „hisztirohamok”. Szaska meglepetésére nehezére esett lemondania a reggeli futásról. Mintha élete elvesztette volna az értelmét. Egyre jobban zavarta Valentyin jelenléte. Egyszer még el is költözött szállodába, és akkor mama néhány napig nem állt szóba vele. Szaska teljesen egyedül maradva kóborolt az utcákon, fütyült az iskolára is, az előkészítőre is. Különtanára végül közölte, hogy nem hajlandó többet foglalkozni vele. Valenytin arról győzködte a mamát, legyen türelmes. Azt bizonygatta, hogy a dolog a töréstől van és a fájdalomcsillapítóktól, amiket Szaska szinte marékszám szedett. A maga módján igaza volt. És a mamának is igaza lett. Alighogy lekerült a gipsz, és Szaska ismét érezte a karját, szinte nyomban megnyugodott. Az élet láncolata visszatért a megszokott fogaskerekekre, és azok forogni kezdtek, számlálva a napokat. Reggel. Iskola. Előkészítő. Leckék. Este. Éjszaka… Egyforma napok sorozata. Állandósult ritmus. Szaska megtanult nem összerezzenni a sötét szemüveget viselő járókelők láttán: beköszöntött a tavasz, egyre több volt az ilyen ember az utcákon. Az iskolában pénzt gyűjtöttek a búcsúestre, a szülői értekezleten sokáig vitatkoztak, és majdnem összevesztek: éppenséggel Szaska anyja javasolta, hogy ünnepeljenek szerényebben, mások ragaszkodtak ahhoz, hogy minden tanárnak drága ajándékokat vegyenek, és rendezzenek sétahajókázást a folyón… Szaska megírta a felvételi próbadolgozatot, és nagy csalódására négyest kapott rá. – Ne a szabad témát válaszd! – győzködte a tanárnője. – Válaszd a szabályos tételt, és dolgozd ki úgy, ahogy tanultuk! A szabad témákat a zseniknek meg a kettes tanulóknak találták ki, ne lépj rá kétszer ugyanannak a gereblyének a nyelére! Szaska meghallgatta, bólogatott, és tudta, hogy előbb vagy utóbb megint megjelenik a sötét szemüveges ember. És megint követel majd valamit, Szaska pedig nem mondhat nemet. Vagy próbálja meg egyszer? Mi van, ha Valentyin szívrohama csak véletlen volt?! Valahányszor ilyesmire gondolt, Szaska rémülten körülnézett. Tudta, hogy nem lázadhat fel. Meg sem próbálhatja. Túlságosan félelmetes ez a dolog. A kitüntetésről éppen hogy, de lemaradt. Szinte nem is érzett csalódást: már régen tudta, hogy így lesz. A búcsúest meg sem érintette: Szaska elszundított a vidám sokadalom közepette, és nagyon örült, hogy a hajókázás elmaradt. Vanya Konyev a párhuzamos osztályból való Irával táncolt. Szaskának szinte teljesen mindegy volt. Ló kitüntetéssel végzett, és már az érettségi pillanatában a műszakimatematikai kar diákja volt. Szaska pedig elment, és beadta a papírjait a filológiára. Egyedül ment. Mama el akarta kísérni, de Szaska megmakacsolta magát. Kivirágzott a hárs. Szemerkélt az eső. Szaska ballagott és mosolygott. Az idén akkor látja a tengert, amikor a háta közepét, de sebaj. Ha nem veszik fel elsőre… erre nem jó gondolni, de bármi megeshet… Elhelyezkedik valahol titkárnőként. Jó lenne azon a tanszéken… Dolgozni kezd, emberekkel ismerkedik… Kitör abból az átkozott körből – dolgozatok, órák, dolgozatok… – Szása! Még mindig mosolyogva megfordult. A sötét szemüveges ember azon a padon ült, amelyik mellett ő épp ez előbb ment el szórakozottan. Mintegy az ő mosolyát tükrözve elhúzta a száját, és hívogatóan megveregette maga mellett a padot. Szaska odament, leült. Táskáját a térdére tette.

– Hogy van a karod? – kérdezte hanyagul beszélgetőtársa. –Jól. A nedves hársfán verebek zsinatoltak a fejük felett. Fülsiketítőén csiripeltek. – Hány érméd van? – Négyszázhetvenkettő – válaszolta gondolkodás nélkül. – Megszerezted a felvételhez szükséges pontszámot. – Még nem is tettem le a felvételi vizsgákat… – Letetted, letetted – nevette el magát a férfi. És odanyújtott neki egy nyomdai eljárással készült, vöröses papírlapot. Szaska családés keresztnevét írógéppel írták rá. „Gratulálunk! Szamohina Alekszandra, Ön felvételt nyert a Különleges Technológiák Főiskolájának (Torpa város) első évfolyamára. A tanítás kezdete: szeptember elseje.” És alul, apró betűkkel: „Kollégiumi elhelyezés ügyében forduljon…” Szaska elszakította pillantását a papírról. A padon mellette ülő emberre meredt. Vagy két percig meg sem tudott szólalni. – Mi ez? – Ez az a főiskola, ahol tanulni fogsz. Nagyon jó iskola. – Nem értem – mondta Szaska. – Én az egyetemre… én… A mellette ülő ember hirtelen levette a szemüvegét. Szaska sok mindenre számított. Hogy egyáltalán nincs is szeme. Hogy a szem csak oda van rajzolva összeragadt szemhéjára. Hogy szemét fonallal szigorúan összevarrták, hogy a szemürege üres… Volt szeme. Barna. Nyugodt. Első pillantásra teljesen átlagos. – Farit a nevem – mondta halkan. – Farit Kozsennyikov. Ha érdekel. – Érdekel – mondta Szaska kis szünet után. – Nem… engedne el, Farit? A férfi megrázta a fejét. – Szása. Az előzetes tesztek eredménye alapján felvettek téged egy kiváló főiskolára, előtted szinte a teljes szabad nyár. Szórakozz! Fürödj! Gyűjts erőt a tanuláshoz! Augusztus harmincegyedikére megveszed a vonatjegyet Torpa városig. Jöhetsz néhány nappal korábban, elhelyezkedsz a kollégiumban, ismerkedsz… – De hogy magyarázom ezt el a mamának?! – szinte kiáltotta ezt Szaska. Egy mellettük elmenő asszony érdeklődve odafordította a fejét. – Majd megmagyarázod valahogy – mondta Farit. – Találd ki, hogyan! Különben még megeshet, hogy nem lesz kinek magyaráznod. Szabadság, azt teszek, amit akarok… Megint feltette a szemüvegét. Szaska belekapaszkodott a padba; beszélgetőpartnere nyugodt arca összefolyt a szeme előtt. – De én magát… – kezdte csengő hangon. – Maga… nem tehet semmit! Semmit. Nem hiszek magának! Én magát… Azt akarom, hogy ez csak álom legyen! Nem történt semmi. A tócsákban tükröződött a felhők közül kibukkant nap. Szaska még mondani akart valamit – de ehelyett sírva fakadt a félelemtől, a tehetetlenségtől, a szégyentől. – Nyugalom – mondta Farit. – Nyugalom… Már megmondtam: semmi megvalósíthatatlant, borzalmasat, lehetetlent nem fogok követelni tőled. Soha. Szaska bőgött. Könnyei a nyomdai úton előállított, vöröses papírlapra hullottak. – Jaj, micsoda ember vagy – mondta fáradtan Farit. – Kell neked az az egyetem? Nem. Ha száz évig élsz, akkor sem kell. Jó neked együtt lakni frissen házasodottakkal egy kétszobás kislakásban? A mostohalány új szerepkörében? Nem, Szása. Mégis a kitaposott ösvényen haladsz? Semmin nem akarsz változtatni? – De vele… minden rendben lesz! – kiáltotta Szaska könnyek között. – Természetesen. Anyád egészséges lesz, sőt boldog. Mert te okos lány vagy, és mindent úgy teszel, ahogy mondtam… Ne kérdezd, mi történik, ha nem azt csinálod!

Könnyedén felállt. – Az érméket őrizd meg és hozd magaddal! A főiskola címe rajta van a papíron. Vigyázz, ne veszítsd el… Szása, hallasz engem? Szása arcát kezébe temetve ült. – Minden rendben lesz – mondta a Farit Kozsennyikovként bemutatkozott ember. – Leteheted a felvételi vizsgát az egyetemre, csak tessék. Ha nem akarsz nyáron pihenni, te tudod. Egyetlen feltétel van: szeptember elsején Torpában kell lenned. Elhelyeznek a kollégiumban. Ingyenes ellátást kapsz. Lesz ösztöndíjad is, nem nagy, de cukorkára elég. És hagyd abba a bőgést! Szégyellem magam miattad, becsületszavamra! Szaska ott maradt a padon ülve, míg el nem apadtak a könnyei, és egyenletessé nem vált a lélegzése. Elállt az eső, majd újra rákezdte. A cseppek átszivárogtak a hársfa levelei között. Szaska kinyitotta az ernyőjét. Nem kérdezte meg, miféle különleges technológiákat oktatnak azon a torpai főiskolán. Őszintén szólva egyáltalán nem is érdekelte. Tizenhét éves volt, ideje nagy részét hiábavalóan élte le, az utolsó évet pedig még inkább. Jegyzetek, tankönyvek… minek? Nem voltak barátai. Mama a szeretetét átirányította Valentyinra – ahogyan a vasúti síneket átkapcsolják. És nem volt kihez elmennie, kinek panaszkodnia a sötét szemüveges, Farit Kozsennyikovként bemutatkozott emberre. Felállt. Az eső már rég elállt, kisütött a nap, de Szaska csak ment a nyitott ernyő alatt, észre sem véve a csodálkozó pillantásokat. Felment az egyetem lépcsőjén, kivárta a sort, amelyben ugyanolyan érettségizettek álltak, mint ő, leadta a titkárnőnél az érettségi bizonyítványát, az orvosi igazolást. Ahogyan dukál. Ahogyan korábban elhatározta. Azután hazament. Halomba rakta az összes könyvét és füzetét. Elgyönyörködött bennük. Aztán belökte az egészet az íróasztal mélyére. Azután megint elővette. De hát mit tegyen, ha egyszer ez – éppen ez! – volt eddig az élete, sok-sok hónapon át? A Farit Kozsennyikovként bemutatkozott embernek igaza van: ő nem képes letérni a kitaposott ösvényről. Ülni fog és tanulni, pedig tudja már, hogy mindez hiába, de lelke mélyén reménykedve, hogy talán jól jöhet még a „különleges technológiák” tanulása közben… Megtalálta a felsőfokú oktatási intézmények listáját, az érettségizőknek készült kiadványt. Sem Torpa várost, sem a különleges technológiák főiskoláját nem találta benne. Nem csodálkozott. Egész tudatos életében mindig szorgalmas tanuló volt. Nem is volt olyan egyszerű ölbe tett kézzel várnia a vizsgákat. Körülötte mindenki izgult. Telerakták a zsebeiket puskákkal. Az anyák némelyike nyugtatókat szedett. A hatalmas, visszhangos helyiségekben szállt a por, öreg könyvtárak szaga terjengett, odakint pedig forróság volt, hőség, kánikula. Szaskának minden mindegy volt. Úgy érezte, olyan, mint egy karácsonyfadísz: törékeny és közömbös. A dolgozatot könnyedén megírta. A történelem szóbelin csaknem elsüllyedt szégyenében: az egyik tétel teljesen kiment a fejéből. Négyest kapott. Az előadóteremből kilépve, az izzadó tömeg közepén csodálkozva kérdezte magától: mit keresek én itt? Mit érdekel még mindig a kulikovói csata5? Mamának első dolga volt az eredmény felől érdeklődni, és meghallva az igazságot, nagyon csalódott lett. – Hogyhogy négyes? Pont történelemből… a szóbelin… És az előkészítő? Hiszen egész évben jártál… – Kenőpénz nélkül kár is ott próbálkozni – jegyezte meg jelentőségteljesen Valentyin. 5

Az orosz hercegségek egyesült hadai 1380-ban Kulikovónál döntő győzelmet arattak a mongol-tatár hódítók fölött.

Mama szeme hirtelen dühtől szikrázott. – Kenőpénz nélkül… Hiszen az utóbbi napokban ki sem nyitotta a könyveket! Mintha mindegy lenne neki! Reggeltől estig csavargott valahol… Talán strandra járt? Engem is felvettek kenőpénz nélkül, téged is felvettek, méghozzá első nekifutásra! – Azok más idők voltak – jegyezte meg filozofikusan Valentyin. – De most… – Legfeljebb – mondta Szaska a maga számára is váratlanul – megyek, és beiratkozom máshova. – Hova máshova? – Sok jó egyetem van a világon – vetette oda Szaska, és gyorsan visszavonult a szobájába. A mama és Valentyin hangja még sokáig nem csendesedett el. Vitatkoztak. Természetesen nem vették fel. Abban, hogy így lesz, nem is kételkedett senki. Kifüggesztették a listát, és Szaska a maga pontszámával nem fért be a keretbe. A mama felkészült az események ilyen fordulatára. Előre tudható volt, hogy Szaska nem szerez elég pontot, és az ötös érettségi sem segít rajta. – Igazad volt – mondta a mama elfojtott keserűséggel Valentyinnak. – Bármennyit fizetsz is a különtanárnak… Valakit meg kellett volna kenni. Én vagyok a hibás. Fizetni kellett volna… Más idők ezek… – Ugyan már, talán be kell vonulnia katonának? – felelt megjátszott vidámsággal a férfi. – Elvégre nem fiú. Dolgozik egy évig, beleszagol a felnőtt életbe… Szaska kinyitotta a száját, nagy levegőt vett… És nem mondott semmit. Úgy döntött, vár még néhány napot. Augusztus volt. A hőség esőkkel váltakozott. A mama rövid szabadságot vett ki a munkahelyén: arra készültek, hogy végre összeházasodnak Valentyinnal. – Szerényen – mondta a mama a tükör előtt fésülködve, a szeme csillogott. – Csak összeiratkozunk, és elmegyünk néhány napra az üdülőtelepre… Voltunk ott, Szaska, emlékszel, olyan kis faházak vannak ott, közvetlenül mellettük a folyó, az erdő… – Esik az eső – mondta Szaska. – De csak nem esik mindig. Na meg, ott még esőben is jó. Vannak ott olyan védőtetők, tüzet lehet rakni alattuk, húst sütni… – Mama – bökte ki Szaska, mint aki fejest ugrik a jéghideg vízbe –, beiratkoztam egy főiskolára. A Különleges Technológiák Főiskolájára… Torpa városban. A mama megfordult. A szájából két hajtű meredt ki, mint a vámpírfogak. – Már felvettek – ismételte meg Szaska. – És ha már így alakult az egyetemmel… Hát, elvégzek egy évet Torpában. Azután talán átjelentkezem. Az átjelentkezést akkor találta ki, anyja elsötétült, elkerekedett szemébe nézve. – Milyen város? – kérdezte a mama kiköpve a hajtűket. – Torpa. – Az hol van? – Nincs messze – hazudta Szaska. – Ingyenes kollégiumi elhelyezést kapok. És ösztöndíjat is. – Milyen főiskola? – Különleges technológiák. – Miféle technológiák?! Te humán szakra akartál menni! – Különlegesek… Mama, ez egy normális, rendes főiskola. Igaz, nem fővárosi. Vidéki. De ott… Szaska elakadt. Mama úgy bámult rá, ahogy egy hangya nézheti az égő bolyt. – Szása, mondd, hogy vicceltél! Szaska előhúzta zsebéből a nyomdai úton előállított vöröses papírt, amely korábban könnyektől és esőtől elázott, de azután gondosan kivasalták. Mama átfutotta. Megint

Szására nézett. – Figyelj, ezen júniusi dátum van… Honnan vetted? – Postán kaptam. – Mikor? Szaska visszafojtotta lélegzetét. Belehazudni a mama arcába nem könnyű dolog, megszokás nélkül nem megy. – Néhány napja. – Szása, te hazudsz! – Mama, ez egy igazi dokumentum! Felvettek! A főiskolára! És ott fogok tanulni! – Szaskának remegett a hangja. – Muszáj, érted? – Értem. – Mama az asztal szélére támaszkodott. – Féltékeny vagy. Felnőtt nagylány vagy, és úgy viselkedsz, mint… mint egy elkényeztetett, komisz kölyök. Mióta… Nem tudsz nekem megbocsátani, igaz? Nem tudsz megbocsátani, és tüntetést rendezel? – Nem! – Szaska hangja elfulladt. – Neki ehhez semmi köze! Ez egyszerűen… Hát… úgy alakult, hogy fölvettek. Elutazom Torpába, és… – Nem utazol sehová! – A mama hangja jéghideg volt. – Normális körülmények között fogsz tanulni, egy normális főiskolán. Nagyon sajnálom, hogy önző embert neveltem belőled, de mostantól nem engedek meg semmi különcködést. Köszönöm a kellemes beszélgetést! Azzal ismét a tükör felé fordult. Kétnapi hűvös, visszafogott kapcsolat után a mama szokatlanul jókedvűen ért haza, arca kipirult. Kiderült, hogy az egyetemen pótfelvételt hirdettek az esti tagozatra, és lehet, hogy Szaskát az elért pontszám alapján felveszik. – Dolgozni meg nálunk fogsz, a cégnél – mondta a mama, ügyesen szétrakva a tányérokat az asztalon, tálalva az ételt. – Már meg is beszéltem. Nappal dolgozol, este előadások. Azután át lehet majd iratkozni a nappali tagozatra. Biztosan lehet. A második vagy harmadik évfolyamon… Szaska hallgatott. – Holnap reggeltől lehet bemenni a tanszékre. A harminckettes szobába. Hallod? – Elutazom Torpába – szólalt meg Szaska alig hallhatóan. Az asztal fölé halálos csend borult. – Szaska – szólalt meg Valentyin szemrehányóan miért csinálod ezt? Szaska, hogy meneküljön, felállt az asztaltól. Érintetlenül hagyva az adagját, a szobájába ment, bebújt a takaró alá, és úgy tett, mintha aludna. Mama és Valentyin hangosan beszélt, a falon és a takarón keresztül is elhatolt egy-egy mondat Szaskáig. – Nyugodj meg! – mondta Valentyin. – Nyugodj már meg! Az önállóság… – De még nem nagykorú! – Felnőnek… szeretnének… végül is az sem a világ vége.. A hangok egyre halkultak – a szenvedélyek vihara elcsitult. Szaska lehunyta a szemét. Minden a lehető legjobban alakul: mamának és Valentyinnak kényelmesebb lesz, ha kettesben maradnak a lakásban. Most beszélnek-beszélnek, és elengedik Szaskát abba az ismeretlen Torpába, ahol ki tudja, mi vár rá… Szinte kétfelé szakadt. Ha a mama könnyedén elengedi – Szaska örökre megsértődik. Ha a mama körömszakadtáig harcol… és a jelek szerint ez történik… Nem, nem ez történik. Már nevetnek a konyhában. Megállapodtak. Teáznak. Döntöttek: a lánynak megvan a maga sorsa, már önálló, utazzon akár az isten háta mögé. Elégedettek. Lám csak, milyen felvilágosultak vagyunk. Miért ne? Diákok tömegei utaznak el ugyanígy az érettségi utáni nyár végén. Felnőtt életük elébe… Koleszba… Szaska lehúzta az arcáról a takarót. Az ablakon túl, a szorosan összehúzott függöny mögött még mindig világos volt. Nyolc óra. Fél kilenc. Augusztus. Három hét maradt a

foglalkozások kezdetéig. Halkan kopogtak Szaska szobájának ajtaján. – Én vagyok – mondta Valentyin. – Beszélgessünk, jó? Az autóstérképen megtalálták Torpa várost. Egy üres karika a térképen, éppen azon a helyen, ahol a lap egy kissé megtört a hajtásnál. – Város – hümmögött Valentyin. – Valószínűleg inkább városi típusú település. Miféle főiskola lehet ott? Szaska bemutatta neki a vöröses papírt. A férfi sokáig nézegette, forgatta az ujjai közt, a homlokát ráncolta. – Mit csináltál, elküldted nekik az okmányaidat? – Nem… vagyishogy igen. – De hát a papírjaid bent voltak az egyetemen! – Elfogadták a másolatot is… Az egyetemre meg úgysem vettek fel. – Különleges Technológiák Főiskolája – olvasta el újra Valentyin. – Miféle technológiák? Mi lesz majd a szakmád, hogy nevezik? – Különleges technológus – mondta Szaska. Valentyin a homlokát ráncolta. – Most gúnyolódsz? – Nem. – Szaska nagyon kényelmetlenül érezte magát. – Szakirányt a harmadik évfolyamon kell választani. Vagy a negyediken. Nem tudom pontosan. – Nem tudod, de menni akarsz? – Ha nem tetszik, visszajövök – mondta Szaska nagyon halkan. – Becsületszavamra! Ha kiderül, hogy nem jó a főiskola, visszajövök. Csak mondja meg a mamának, hogy ne nyugtalankodjon. Oda kell utaznom. Nagyon fontos. Nem arról van szó, hogy… egyáltalán nem. Egyszerűen muszáj! Egyre ugyanazt ismételgette különbözőképpen, Valentyin pedig idegesen, nyugtalanul, tanácstalanul ült vele szemben, és Szaska életében először úgy érezte, a férfi nem idegen a számára. – Keljen fel, kislány! Fél óra múlva Torpában leszünk. – Mi? – Szaska felpattant, és beverte a fejét a csomagtartóba. Az egész éjszakát félálomban töltötte, Csak nemrég sikerült elaludnia. A vagon ócska volt, rettenetesen rázott, az egyik asztalkán kanál csörömpölt egy üres pohárban. Fények és árnyékok úsztak el, áthatoltak a helyjegyes kocsi terén, amelyben izzadtak a félmeztelen, felhevült testek. A fekvőpolcokról lelógtak a lepedők csücskei. Valaki horkolt, másvalaki egy műanyag zacskóval zörgött, Szaska pedig a hátán feküdt a felső polcon, és azt bizonygatta magának: egy hét múlva visszamegyek. Csak az volt a kikötés, hogy a tanév kezdetére ott legyek. Arról szó sem volt, hogy abban a Torpában kell maradnom a diplomaosztásig. Valentyin el akart utazni vele. Ragaszkodott hozzá. Ő maga vette meg a két jegyet a pénztárban, magának és Szaskának. Ellenőrizni akarta a főiskola akkreditációját, a kollégiumi körülményeket, egyszóval meg akart tudni, ki akart nyomozni mindent, és Szaska a lelke mélyén hálás volt neki ezért. Ráadásul a magát Farit Kozsennyikovnak nevező sötét ember nem kötötte ki, hogy Szaskának egyedül kell Torpában megjelennie. Az elutazás előtti este Valentyint felhívták Moszkvából – első házasságából való fiát elgázolta egy autó, és bár könnyebb sérülésekkel megúszta, elengedhetetlen volt Valentyin jelenléte a maga egészségügyi kapcsolataival. Valentyin, megfeledkezve Szaska gondjairól, rohant Moszkvába. Szaskának a vonat indulása előtt el kellett adnia az ő jegyét, és meggyőznie anyját, hogy így is boldogul. Mama kikísérte. Sokáig állt a vagon mellett, nézte az üvegen át, integetett, tanácsokat osztogatott. Szaska azt kívánta, minél előbb induljon már el a vonat. De amikor a

mozdony először meglódult, összefacsarodott a szíve, a legszívesebben kiugrott volna az ablakon, a mama karjaiba. Először utazott vonaton egymaga. Föl-fölnézett a polcra, amelyen a bőröndje volt. Táskája alján kitapogatta az érmékkel teli zacskót. Ellenőrizte a belső zsebébe dugott okmányait – személyi igazolvány, érettségi bizonyítvány, orvosi igazolás, az értesítés a felvételéről és még néhány okmány, mindez szorosan becsomagolva egy műanyag zacskóba. Elviselhetetlenül magányos volt, egész idő alatt az járt a fejében, hogy egy ugyanilyen kocsiban utaztak a mamával a tengerhez, az ablakon túl pipacsok virítottak, jó volt, nyugalmas, otthonos… Sírt, könnyeit az utasok elől rejtegetve. És szörnyű szemrehányásokat tett magának, amiért akkor, abban az üdülőfaluban engedett a fekete szemüveges ember rábeszélésének. Egyszer, a legelső alkalommal engedelmeskedett. Inkább maradt volna az örökös lidércnyomás, inkább ébredt volna fel az összecsukható ágyon, a bérelt lakásban, de ott lett volna mellette a mama! És a tenger. Ha az ember egész élete egy nyári nap, július huszonnegyedike feléből áll csak – az akkor is jó élet. Legalábbis nincsenek benne aranypénzek, sem Valentyin, sem a hosszú utazás Torpába. Az ablakon túl lenyugodott a nap. Az útitársak vacsoráztak, savanyú uborkát ropogtattak, csirkecombokat rágcsáltak, fehér kemény tojásokat hámoztak. Szaska elővette a mama készítette szendvicset, és majdnem megint sírva fakadt – a nejlonzacskó az otthona egy darabját rejtette. Nem evett semmit, eltette a vacsorát. Megivott egy pohár teát. És felmászott a felső fekvőpolcra. – Kislány! Elaludt?! Torpa következik! – Igen… Mindjárt. Az éjszaka és a reggel határán jártak. Négy óra, talán fél öt. Szaska hosszú hónapok alatt hozzászokott a korai keléshez, és tudta: a reggel megkönnyebbülést hoz. Most, készülődve, cipőjét befűzve, lecibálva fentről a bőröndjét (halkan, hogy fel ne ébressze az útitársait, mégis beleakadva valakinek a lelógó karjába), szinte megfeledkezett előző napi bánatáról. Elvégre a távoli kóborlások, a váratlan felfedezések is hozzátartoznak az utazáshoz, ő pedig felnőtt, önálló ember, aki kísérő nélkül utazik. Meglátjuk, miféle hely ez a Torpa. Kivonszolta bőröndjét a vagon peronjára. A kocsikísérő betakarózva szundikált a fekvőpolcon. – Mennyi ideig állunk? – kérdezte Szaska. – Torpában? Egy percig. Sok csomagod van? A vonat lassított. Csörömpöltek a vagonok. Az augusztusi hajnal sötétjében Szaska nem látott semmit – csak egy lámpa kékes fénye úszott el az égen. A vonat megrándult, csörömpölt és megállt. A kocsikísérőnő ásítva kezdett kulcsával kotorászni a zárban. – Nem lesz időm leszállni! – mondta Szaska rettegve. – Kérem, siessen! A nő halkan elkáromkodta magát. A vonat újból megrándult. A kocsikísérőnő végre kinyitotta az ajtót. A vonat lassan megindult; táskáját a hátára vetve, a bőröndöt vonszolva Szaska lezúdult a vaslépcsőkön, egy alacsony peronon ért földet, és még látta, amint a kocsikísérőnő görcsösen ásítozva bezárja a vagon ajtaját. Vége. A vonat gyorsított. Szaska beljebb húzta bőröndjét a peron szélétől. Eldübörgött az utolsó vagon is, a végén lévő két lámpa gyorsan távolodott, és hamar feloldódott a sötétségben. A szemafor zöld fénye pirosra váltott. Szaska egyedül állt az üres peronon… Nem, nem volt egyedül. A félhomályból cingár árnyék tűnt elő, nagy bőröndöt cipelve. Megállt mellette.

Egy srác. Egyidős Szaskával. Sápadt, álmos, borzas. – Szevasz! – mondta egy percnyi hallgatás után. – Ez Torpa? – Szevasz? –felelte Szaska. – Azt mondták, igen. – Először vagyok itt – mondta a srác. – Én is. A fiú elhallgatott. Azután bizonytalanul megkérdezte: – A főiskolára? Szaska, aki lelke mélyén nagyon reménykedett ebben a kérdésben, energikusan bólogatott: – Aha. Te is? Különleges technológiák? A fiú látható megkönnyebbüléssel elmosolyodott: – Miért? Van itt másik is? – Nem tudom – ismerte be Szaska. – Látsz itt egyáltalán valamiféle várost? A fiú körülnézett – kezét látcsőként a szeméhez téve. – Észveszejtően hatalmas megapolisz. Gigantikus pályaudvar. És nézd csak, miféle sokat ígérő kis pajta van ott! Szaska elnevette magát. A helyzet abban a pillanatban megváltozott. Bőröndjeiket cipelve, élceket fabrikálva az újsütetű diákok odamentek a „sokat ígérő kis pajtához” – kiderült, hogy az az állomásépület. Szaska az ihlet rohamában „európai normák szerint tatarozott tyúkól”-nak nevezte. Új ismerőse harsány kacajjal díjazta a tréfát. Az állomáson nem volt senki. A pénztárak zárva. Hosszúkás, pislogó lámpák világították meg a büféállványt, az itt-ott illetlenségekkel televésett fa karosszékeket, a hat rekeszből álló csomagmegőrző automatát (mindegyiknek nyitva volt az ajtaja). Az eléggé tiszta padlót fekete-fehér burkolat fedte. – Mint atomháború után – mondta Szaska körülnézve. Az augusztusi legyek felhőkben repültek le a mennyezetről, és optimista zümmögéssel töltötték be a kis helyiséget. – Hé! – kiáltott a fiú. – Van itt valaki? Csak a légyzümmögés volt rá a válasz. – Nem tetszik ez itt nekem – mondta Szaska. Visszamentek a peronra. Kezdett pirkadni. A peron egyetlen lámpája alatt eső mosta tábla függött: az állomás-városközpont autóbuszjárat menetrendje. Ha nem hazudott a menetrend, az első autóbusznak az ismeretlen „központ” felé egy óra múlva kellett indulnia. – Lazítsunk! – mondta határozottan a fiú. – Ha szerencsénk van, lemeszelhetünk majd egy maszek taxist. Van pénzem. Kosztyának hívták. Talán Szaska jelenlététől érezte magát igazi férfinak, talán különlegesen energikus jellem volt, de folyton „vezényelni” próbált. Szaska nem ellenkezett: Kosztya tevékenykedése (sőt öntevékenykedése) a védettség illúzióját keltette benne. Csomagjaikat betették a megőrzőbe (a rekeszekhez nem kellett zseton, kóddal működtek). Találtak egy kényelmes padot a peronon, és kicsomagolták az útravaló maradékát. Szaska szendvicsei, amelyek úgy elkeserítették az este, most egy pillanat alatt elfogytak: megosztotta őket Kosztyával, aki szintén osztozott vele, volt egy üveg ásványvize, és kinyitott egy literes termoszt, amely még majdnem félig volt kávéval. Szaska orrcimpái megremegtek; a reggeli végképp jó hangulatba ringatta. Az állomásépület mellett eldübörgött egy tehervonat, hangja a távolban halt el. Csend lett, amit csak a madarak csiripelése tört meg. – Fél óra múlva jön a busz – mondta Kosztya magabiztosan. – Ez a műintézet pedig a

Sacco és Vanzetti6 utca tizenkettőben van. – Nem tudod, ki az a Sacco és Vanzetti? – Biztosan olaszok… Az állomás mellett, most már a másik irányban, megint elhúzott egy tehervonat. – Mondd csak, kérlek – kezdte óvatosan Szaska –, hogy jutott eszedbe, hogy erre a… különleges technológiára jelentkezz? Ki adta… az ötletet? Kosztya elkomorodott. Gyanakodva pillantott rá. Csomóvá gyűrte a szalvétákat meg a zsíros papírt, és bedobta a pad melletti vas szemétkosárba. – Csak úgy kérdeztem – tette hozzá sietve Szaska. – Ha nem akarsz felelni, bocsáss meg… – Engem kényszerítettek – ismerte be kelletlenül Kosztya. –Téged is?! Egy percig szótlanul bámulták egymást. Mindegyik azt várta, hogy a másik szólaljon meg. – Furcsa – bökte ki végül Kosztya. – De hiszen te lány vagy: nem kell bevonulnod katonának. – Mi köze ennek a katonasághoz? – Nagyon is sok – mondta keményen Kosztya. – Vagy egy férfinak szerinted is feltétlenül szolgálnia kell a hadseregben? – Nem tudom – mondta Szaska. – Valószínűleg igen… – De mindenesetre nyomban hozzátette: – De ha nem akar, akkor nem muszáj. Kosztya felsóhajtott. Megrázta a fejét. – A tulajdon apám olyan ultimátumot intézett hozzám… Mert úgy elhasaltam a jogi karon, mint annak a rendje. Már másodszor. Az idén ősszel behívtak volna. Így az apám… – Kosztya elhallgatott. Szaskára sandított, mintha csodálkozna, hogy juthatott eszébe ilyen intim részletekbe beavatni útitársnőjét, akit alig egy órája ismer. – Vagyis nem is akartál erre a főiskolára jönni? Kosztya vállat vont. – Akartam, nem akartam… Mi a különbség? Elhallgattak. A peron még mindig kihalt volt, nem bukkant fel sem pályaőr, sem takarító, egyáltalán senki. A bokrok mögött felkelt a vörös augusztusi nap. Csiripeltek a madarak. A pályatest mellett növő magas fűre harmat hullott, minden csepp tarkán ragyogott. – Neked nem kellett volna bevonulnod – mondta Kosztya elgondolkodva. Szaska hallgatott. Nagyon nem szívesen mesélte volna el Farit Kozsennyikovval való megismerkedésének történetét. Azt remélte, Kosztyával is valami ilyesmi történt, de kiderült, hogy egyszerűen csak elbukott a vizsgán, nyakán a behívó, szigorú az apja… – Nem kell még indulnunk? – kérdezte kissé idegesen. Kosztya az órájára nézett. – Hát menjünk… A buszmegállóban is van pad. Szása aggodalmaival ellentétben a rekeszek vasajtaja könnyedén kinyílt. Kosztya letette a padlóra mindkét bőröndöt. Szaskáénak az aljára ráragadt egy gyűrött papírdarab. – Valami szemét – morogta Kosztya, és két ujjal leszedte a papírt. Egy üzenet volt – a ceruzával írt nagy betűk még most is jól olvashatóak voltak, pedig a lap már megsárgult és elkoszolódott: „Azonnal utazz el!” Aláírás nem volt. Fél óra múlva a kis autóbuszban ültek, amelyet Kosztya hullaszállítónak nevezett. Az az átkozott cetli elrontotta mind a kettőjük kedvét, bár mind a ketten igyekeztek azt mutatni a másiknak, hogy egyáltalán nem érdekli őket. 6

Nicola Sacco és Bartolomeo Vanzetti olasz származású amerikai szakszervezeti vezetőket koholt vádak alapján halálra ítélték, és 1927-ben kivégezték.

Szaska tudta, hogy nem utazhat el. Holnap szeptember elseje, és neki ott kell lennie a helyszínen. Teljesíti Farit Kozsennyikov parancsát, a többi meg – majd ahogy alakul. Kosztya hallgatott. Kezdeményezőkészségének nyoma sem maradt. A busz hét előtt öt perccel futott be, a volánnál a megszokott erős vezető bácsi, viseltes farmerdzsekiben fekete pólója fölött. Szaska és Kosztya megvette a jegyet, és a hátsó ülésen letelepedtek. A vezető beindította a motort, és ekkor, nem tudni, honnan, előkerült egy öregasszony kosárral, egy asszony zsákvászonba csavart lapáttal és két fiatal srác mindenféle csomag nélkül. Szaskának úgy tűnt, hogy a fiúk szemügyre veszik Kosztyát meg őt. Megint magányosnak és védtelennek érezte magát. Először mezők közt haladtak, itt is, ott is emberi alakok látszottak. Azután beértek Torpába. Nem falu volt, ahogyan Szaska képzelte: Négyemeletes téglaházak váltakoztak a „magánszektorral”. Város volt ez, nagyon régi és egyáltalán nem „korszerűsített”: súlyos kőházak, némelyik oszlopos, némelyik vakolt homlokzatú. Görbe utcácskák, helyenként aszfaltburkolattal, de többnyire fekete macskakővel borítva. Az ablakokon zöld zsaluk. Lejtős cseréptetők. Kicsorbult lépcsőfokok. – Nézd csak! – mondta fojtottan Kosztya. – Mint valami film díszlete. Nem rossz kis város, mi? Szaska hallgatott. Az autóbusz egy kis téren állt meg, a buszmegállók megszokott jelzésénél. – Torpa – mondta a vezető. – Megérkeztünk. Szaska megvárta, míg leszáll a két gyanús fiú, azután Kosztya nyomában ő is leszállt a buszról. A vezető odaadta a bőröndjeiket, visszaült a helyére, gázt adott – és a busz eltűnt a szemük elől, még mielőtt Kosztyának és Szaskának ideje lett volna körülnézni. Megint egyedül voltak. Valahova eltűnt az öregasszony, az asszony a lapáttal és a fiúk is. – És kitől kérdezzük meg, merre menjünk? – kérdezte Kosztya szarkasztikusan. – Ott van egy jelzőtábla – mondta Szaska körülnézve. – Tessék: „Sacco és Vanzetti: 1,5 km”. Csaknem másfél órába telt, míg megtették a másfél kilométert – Kosztya izzadva, fújtatva cipelte a két bőröndöt. A Sacco és Vanzetti nagyon hosszú utcának bizonyult, és a száztizennégyes házzal kezdődött – onnantól visszafelé ment a számozás. A járda hol kiszélesedett, hol teljesen eltűnt. Maga az utca hol kiöblösödött, mint a folyó áradáskor, szinte sugárúttá válva, hol teljesen leszűkült, és hegyszorossá változott. – Sajátságos egy város – morogta Kosztya. Kő és málló vakolat. Az ereszcsatornán felkapaszkodó szőlő- és borostyánindák. Felfüggesztett cserepekben geránium. Szaska csak kapkodta a fejét: itt egy kétemeletes, kastélyszerű villa, barátságos alabástromkimérákkal. Ott egy vedlett betonépítmény ócska, kívülről az ablakokra szerelt ipari légkondicionálóval. Amott pedig egy rozoga faház, amelynek a tetejéből már kinőtt egy fiatal nyírfa. Minden eresz alól elmaradhatatlanul fecskefészkek tűntek elő. A madarak cikáztak a levegőben, mozgó, fekete hálóként borították el az utcát, hurkokat írtak le, időnként beszálltak a kitört padlásablakokon. A vadgesztenye- és hársfák koronáiban harsányan zsinatoltak a verebek. – Egész normális város. – Szaska tenyerével megdörzsölte zsibbadt nyakát. Kinyitottak az üzletek. A pék előtt rövid, illedelmes sor állt: három szatyros öregasszony. A bort és dohányárut kínáló bolt előtt három munkaruhás férfi cigarettázott. A szemközti oldalon munkások javították a tetőt, nehézkesen mozgott egy csiga, szinte a járókelők feje fölött úszott el egy kátránnyal teli tartály, kötélre aggatott, libegő, fakó zászlócskák kerítették el a területet, ahová semmilyen körülmények között nem szabad belépni…

A tizenkettes számú ház jókora épület volt, amelyet láthatóan többször is átépítettek: Két szintje színes téglából épült, „mézeskalács-házikó” stílusban, a harmadik fehér szilikátból, minden díszítés nélkül, a negyedik pedig egyenesen fából. A főbejárathoz alacsony, lyukasra koptatott fokokból álló lépcső vezetett fel. A magas, fekete bejárati ajtó megközelíthetetlennek és szigorúnak látszott. Balra tőle tompán fénylett egy kis tábla: „Oktatásügyi Minisztérium. Különleges Technológiák Főiskolája”. – Megérkeztünk – mondta Kosztya, letéve a bőröndöket a macskaköves úttestre. Szaska az ajtót nézte. Fekete négyszög, fényes rézkilinccsel. Négy felfelé vezető lépcsőfok. Kosztya nehezen kapott levegőt. Végigcipelte a két súlyos bőröndöt a hosszú Sacco és Vanzetti utcán, és most nem tudta leplezni, hogy kifulladt, hevesen ver a szíve és homlokáról szakad az izzadság. Szaskának nehezebb volt: lihegését csillapítva esküdni mert volna rá, hogy mind a ketten ugyanarra gondolnak: még nem késő kereket oldani innen. Míg át nem lépték a küszöböt. Az volt az érzése, ha becsukódik mögöttük ez az ajtó, nem lesz visszaút. Kosztya hallgatott, nem akart Szaska előtt gyávának látszani. Mit keresek én itt? – gondolta Szaska pánikba esve. Miért nem vagyok otthon… miért megyek oda, ahova nem akarok, mint valami engedelmes birka, mint a pórázon vezetett kutya? Kosztya körülnézett. – Nincs itt valami, ahova be lehet ülni? – mondta szinte csak magának. – Legalább egy kávét meginni… Teljesen kiszáradt a torkom. Nézd csak, ott egy kávézó! Valóban, pontosan a főiskolával szemben látszott egy szuterénhelyiség bejárata, fölötte fatábla: „Sütemények, kávé, tea”. A járdán magányos asztal állt megterítve egy csíkos strandernyő alatt. Szaska felsóhajtott, és ismét a főiskola épületére emelte pillantását. Az ablakok – az alsó két szinten kicsik, a harmadikon szélesek, a negyediken homályosak – mint a rovarszemek bámultak a diákokra. – Menjünk be! – mondta Szaska rekedten. – Nem szobrozhatunk itt egész nap a bőröndjeinkkel. A hatalmas, félhomályos előtérben nem volt senki. Az üveges portásfülke is üres volt. Jobbra és balra lépcsők indultak felfelé, elől pedig, egy valahonnan fentről áramló fényoszlopban elképesztő méretű lovas szobor állt. – Csődör – mondta Kosztya elfojtott vihogással. Szaska, mint akit megbabonáztak, közelebb ment. A ló valóban „csődör” volt, hasa és lábai tökéletes anatómiai pontossággal voltak megformálva. A kolosszális méretű bronzpaták gránittalapzaton nyugodtak. Följebb hatalmas csizma támaszkodott a kengyelre. A lovas arcát nem lehetett látni – eltűnt a magasban. Bármilyen nézőpontból próbálta is Szaska megnézni, csak a hatalmas, előrenyújtott állat és a kiugró ádámcsutkát látta. – Elsőévesek? A kérdés visszhangosan végiggördült az üres előcsarnokon. Szaska és Kosztya megfordult; az alacsony, kartonruhás portásnő az ajtóban állt, szaloncukor-rózsaszín körmű, vaskos ujjával magához hívta őket. – A dékáni hivatalba kell menniük! A lépcső mögötti folyosón egyenesen, majd meglátják, ki van írva az ajtóra. A bőröndöket hagyják itt! Senki nem viszi el őket. A hosszú folyosón por és friss mész szaga érződött. Ajtók sorakoztak – mint az iskolában, csak magasabbak és valahogy jelentőségteljesebbek. Az üvegezett felirat – „Dékáni Hivatal” – esélyt sem adott a tévedésre. Szaska bement, és hunyorogni kezdett. A szoba nagyon világos volt – kintről csak úgy ömlött be a fény az ablakokon

keresztül. Közvetlenül Szaska előtt nyitható fakorlát húzódott. A korlát másik oldalán két dáma ült – egy sovány meg egy kövér, mindketten fehér blúzban, oly különböző arcukon egyformán áthatolhatatlan kifejezéssel. – Elsőévesek? – kérdezte a kövér. – Kérem az irataikat! Szaska belső zsebének kigombolásával bajlódott – a nagyobb biztonság kedvéért a gombon kívül még biztosítótűvel is lezárta. – Adja már, adja ide! – sürgette a kövér asszony. – Jöjjön maga, fiatalember, ha készen van! Kosztya lépett oda elsőként a korláthoz. Az asszony félretette érettségi bizonyítványát, kinyitotta személyi igazolványát, és az asztalán fekvő hosszú listával egyeztette. – Gratulálok, felvételt nyert az első évfolyamra! – közölte színtelen hangon. – Itt írja alá! Itt van az igazolás a kollégiumi elhelyezésről, és ezek az étkezési jegyek; az ebéd ingyenes. A tankönyveket majd a tanárától kapja meg. Sétáljon addig a folyosón, amíg a kislányt is beírom… A sovány asszony egyetlen szót sem szólt. Kolléganője válla fölött belepillantott a névsorba; összehúzta a szemét, nagyon figyelmesen megnézte Kosztyát. A fiú ennek a pillantásnak a súlya alatt ment ki, kezében lepecsételt szürke borítékot szorongatva. Szaska odament a korláthoz, amelyről az idő már eltüntette a festést, a fa minden kis ere láthatóan kidomborodott. Szaska nem állta meg, tenyerét végighúzta rajta. – Hogy hívják? – kérdezte Kövér, aki valami miatt nem sietett fellapozni a személyijét. – Szamohina Alekszandra. – Szamohina. – Hosszú körmű ujja végigfutott a névsoron. – Szamohina… – Farit embere…- morogta az orra alatt Sovány. Szaska összerezzent, ettől a mozgástól becsapódott a korlát ajtaja. – Kozsennyikov a kurátora? – kérdezte Kövér rá sem nézve Szaskára. – Hát… – Legyen óvatos vele! – mondta Kövér. – Jó ember, de kemény. Itt van a kollégiumi beutalója, az étkezési jegyek. Magánál vannak az érmék? Itt az áll, hogy négyszázhetvenkettő. Szaska ismét belekotort a táskájába. A közönséges szoba, a látszólag megszokott hivatalos procedúra és az ismeretlen értékű, hányási rohamok során napvilágra került aranyérmék összefüggése miatt egy pillanatra elvesztette a realitásérzékét. Még az ablakon túli napsütést is valótlannak érezte. Az asszony átvette kezéből a súlyos műanyag zacskót. Eltette valahová az asztalába; zörgött az arany. – Végeztünk – mondta Kövér. – Menjen, helyezkedjen el, holnap reggel kilenckor gyülekeznek az elsőévesek a díszteremben, rögtön a bejáratnál, a szobor mellett van egy kis lépcső, majd meglátja. Hé, ha van ott még valaki, jöjjön be! – És hol a kollégium? – kérdezte feleszmélve Szaska. A kollégium az udvar mélyén volt, vagy a főiskola épületén keresztül, vagy a Sacco és Vanzetti utcáról lehetett odajutni egy szűk, sötét és bűzös sikátoron át. Szaska messziről szemügyre vette, s úgy döntött, a sötétség beállta után az orrát sem dugja oda. A kolesz kívülről hosszú, vedlett, jobb napokat látott emeletes barakknak bizonyult. A bejárati ajtó zárva volt. Kosztya előbb behajlított ujjával kopogott, majd az öklével döngette meg, végül óvatosan megrugdalta az ajtót. – Furcsa – mondta Szaska. – Alszanak talán, vagy mi? Hány óra? Kosztya megfordult, hogy válaszoljon, és ebben a pillanatban az ajtó nyikorogva kinyílt. Kosztya hátrahőkölt, majdnem elbotlott a küszöbben. Az ajtónyílásban magas, kosárlabdázó termetű fiú állt, jobb szemén fekete kötéssel. Betegesen sovány volt, és valahogyan féloldalas, mintha teste egyik felét állandó

hidegrázás gyötörné. Egyetlen kék szeme Kosztyára meredt, majd pillantása átvándorolt Szaskára. Szaska hátrahőkölt. – Elsőévesek vagytok? –kérdezte a fiú rekedt, szinte elhaló hangon. – Beköltözők? Megvan a kiutalás? Gyertek be! A fiú eltűnt a benti sötétben, az ajtót nyitva hagyva. Szaska és Kosztya összenézett. – Mi is ilyenek leszünk? – érdeklődött Kosztya eltúlzott félénkséggel. Szaska hallgatott: nem nyerte el a tetszését ez a tréfa. Beléptek. A barakk belülről sem volt sokkal vidámabb, mint kívülről: a padlón barna linóleum, a vakolt falak szemmagasságig sötétkékre festve, a lépcsőt vaskorlát övezi. Valahonnan gőzfelhő gomolygott elő, és vízcsobogás hallatszott. – Ide! – mondta a félszemű fiú egy íróasztal mögül, amely fölött furnér-lapon egy csomó kulcs lógott. – Te, kislány, menj a huszonegyes szobába, az emeletre! Te, fiú, a hetesbe, itt a folyosón jobbra. Ez itt a huszonegyes kulcsa. A hetesben lakik két másodéves, ők már megérkeztek. – Maga itt dolgozik? – kérdezte Szaska határozatlanul. – Helyettesítek. Egyébként harmadéves vagyok. Vitya a nevem. A fiú kacsintott egyetlen szemével, és elnevette magát. Arca eközben mozdulatlan maradt, csak a szája sarka görbült le egy kicsit. Olyan félelmetes látvány volt ez a mosoly, hogy Szaska csaknem elbőgte magát. Bőröndjét felkapva, nem is érezve súlyát, felfelé iramodott a lépcsőn. Ott ugyanolyan folyosó volt, tompán csillogott a linóleum, az olajfestékkel bemázolt fehér ajtókon számok sötétlettek. Szaska odament a huszonegyeshez, reszkető kézzel bedugta a kulcsot a zárba, és egy percnyi lázas erőfeszítés után sikerült kinyitnia. Három vaságy csíkos matracokkal. Három íróasztal, három éjjeliszekrény. Egy beépített szekrény ajtaja a falban. Nagy ablak, nyitott kis szellőzőablak, poros ablakpárkány. Szaska becipelte a bőröndjét, leült a legközelebbi ágyra, és sírva fakadt. Vagy öt perce siratta az egész életét és minden baját, amikor léptek hangzottak fel a folyosón. Szaskának alig maradt ideje letörölni a könnyeit, amikor kopogtak az ajtón, és választ sem várva belépett két lány. Szaska futólag látta őket a folyosón, a dékáni hivatalból a kollégiumba jövet. Mind a kettő tizenhét év körüli volt, az egyik sötétszőke, farmerkosztümben, a másik világosszőke, gömbölyded, térdig érő szoknyában és kötött kabátban. – Szevasz! – mennydörögte a sötétszőke. – Szevasz! – mondta a világosszőke, majd meglátva Szaska vörös szemét, rögtön hozzátette: – Mi bajod? – Csak úgy – fordult el Szaska. – Honvágyam támadt. – Aha – nézett szét a világosszőke. – Érthető. – Szerintem meg direkt jó – mondta a másik, az ablaknál lévő ágyhoz hurcolva a holmiját. – Szabad élet, senki nem lesi minden mozdulatodat. Azt csinálhatsz, amit akarsz. Szaska arra gondolt, hogy ő valószínűleg már halálig soha nem csinálhatja azt, amit akar. Ellenkezőleg, azt kell csinálnia, amit halálosan nem akar. Kozsennyikov fekete üveg mögé rejtett szemébe kell néznie, és teljesítenie, teljesítenie minden szeszélyét a leszámolás terhe mellett… Hangosan nem mondott semmit. Amúgy sem engedelmeskedett a hangja. A sötétszőke futólag ránézett. – Egyébként sem fogok itt lakni – mondta elgondolkodva. – Majd kiveszek valami viskót itt, a közelben. Nektek is jobb lesz, több helyetek marad. Szaska hallgatott. A világosszőke vállat vont: mit urizál ez itt? – Én Liza vagyok – mondta a sötétszőke. – Ő meg Okszana. – Alekszandra – mondta Szaska rekedten. – Szamohina Szása.

– Tehát egy évfolyamon leszünk? – Liza nem vette le róla kék szemének mérlegelő pillantását. – Tehát. – Micsoda por van itt! – morogta Okszana, végighúzva vaskos ujját az asztalokon meg az ablakpárkányon. – És hova kell menni az ágyneműért, tudja valaki? És milyen a gondnoknő, rendes? Liza már nem Szaskát nézte. Körbejárt a szobában, megérintette a szekrényajtót, az tompán megnyikordult. – Igyunk a megismerkedésre – ajánlotta Okszana. És nyomban, válaszra sem várva táskájából üvegeket, csomagokat kezdett kirámolni az éjjeliszekrényre. Műanyag edényeket is előszedett, ügyesen leválasztott egy préselt rúdról három kis fehér poharat, és egy kézben tartva őket mindegyikbe töltött egy homályos műanyag palackból. – Fogjátok, lányok! Mint jó szomszédok. Szolgáljátok ki magatokat: van itt házikolbász, uborka. Itt a kenyér, már ami megmaradt belőle. – A reggeliből? – érdeklődött Liza. – Jut azért mindenkinek egy kevés – Okszana felkapott egy jókora darab kolbászt. – Hogy jól menjen a tanulás, hogy vidáman teljen az élet! Rajta! Szaska átvette a kis poharat, amelynek alján valami fehéres folyadék lötyögött. Élesztőszaga volt. – Mi ez? – Házi készítésű vodka – vigyorgott Okszana teli szájjal. – Rajta, csin-csin! Poharát nekikoccintotta előbb Liza, azután Szaska poharának, felhajtotta az italt, hunyorgott, és nekilátott a kolbásznak. Liza éppen csak belekortyolt a maga poharába. Szaska el akarta utasítani, de azután meggondolta magát: mire fel? És lélegzetét visszafojtva lenyelte a zavaros folyadékot, mint valami orvosságot. Még életében nem ivott ilyen undokságot. Azoknak a szeszes italoknak, amikkel eddig alkalma volt megismerkedni – szilveszterekor meg születésnapokon pezsgő, száraz vörösbor –, jó ízük, kellemes illatuk volt. A házi vodka megakadt a torkán, elakadt tőle a lélegzete. – Harapj rá valamit! – kiáltott rá Okszana. – Itt egy uborka! Szaska le sem törölve újra kibuggyant könnyeit, gyorsan harapott az uborkából, a zsíros kolbászból és a köményes fekete kenyérből. Szomjas lett, de vize nem volt senkinek. A talpraesett Okszana kijelentette, hogy lennie kell itt konyhának, a konyhában teáskannának, és hogy ő majd mindjárt mindent kiderít. Becsukódott mögötte az ajtó. Szaska visszafojtotta a lélegzetét. A szoba ingott a szeme előtt, nem mondhatni, hogy jobban érezte magát, de kissé megkönnyebbült, beszélhetnékje támadt. Szerette volna megkérdezni Lizát, hogy került a Különleges Technológiák Főiskolájára. Felbukkant-e az életében Farit Kozsennyikov. És mit akar csinálni a továbbiakban. Nagyon szeretett volna mesélni a félelmeiről, az érmékről, Valentyinról és az infarktust megelőző rohamáról, a mamáról és arról a céduláról, amit véletlenül találtak a csomagmegőrzőben. Szaska már-már szóra nyitotta a száját – de hirtelen elhallgatott. Elképzelte: mi történik, ha Liza, vele ellentétben, nem őrült? Beiratkozott egy főiskolára, ahogyan mindenki más is, és tudja, hogy mit akar. Vagy gyűlöletes családja elől menekült. Vagy valamilyen botrány elől. Vagy bármi más, hétköznapi, emberi ok miatt, és akkor jön Szaska a maga lázálmaival? Másrészt viszont az érmék… – Kértek itt tőled… pénzt? – kérdezte Szaska el-elakadó hangon. – Itt nem szednek kenőpénzt – mondta Liza szórakozottan. – De ha azokról az érmékről beszélsz… Azokat már korábban odaadtam a kurátoromnak. Ha arról beszélsz… Nyílt az ajtó, berontott Okszana, egyik kezében a forró teáskannával, a másikban egy

csomag teával. – Lányok, egy teljesen normális konyha van itt, még edények is vannak! Itt isszuk meg a teát, vagy odamegyünk? – Én nem iszom teát – állt fel Liza. – Megyek, járok egyet… Ne felejtsétek el, hogy kettőkor van az ebéd! A jegyekre adják. Liza akkor ért vissza, amikor Szaska és Okszana éppen befejezte a takarítást: már csak fel kellett mosni és kivinni a szemetet. Kezdetben Szaska, aki elpilledt az italtól, nem akart semmi ilyesmibe belefogni, de Okszana kitartó volt: mi van, talán disznóólban élünk majd, először rendet kell csinálni, és azután lehet pihenni. Addig beszélt és noszogatta, míg Szaska az ablakpárkányon találta magát ronggyal a kezében, azután sorban állt az ágyneműért a gondnoknő kamrájában – mert egyre csak érkeztek az elsőévesek, rémültek voltak vagy épp ellenkezőleg, vidámak és lármásak. Szaska folyamatosan ismerkedett új diáktársaival, bár a nevük nyomban ki is röppent a fejéből. Megjelent, majd újra eltűnt Kosztya, sápadtan, borzasán, eszelős tekintettel. Szaska felcipelt az emeletre három csomag szürkés, mosodaszagú ágyneműt, Okszana ezalatt kitakarította belülről a szekrényt, lemosta az asztalokat, a székeket, sőt még az ágyak lábát is. Visszatért Liza. Átlépett a küszöbnél összegyűjtött szemétkupacon, felsóhajtott, és odavonult az ágyához, amelyen ott hevert a kupac ágynemű. – Kisétáltad magad? – kérdezte vidáman Okszana. Liza szó nélkül végighevert a csíkos matracon, és arccal a fal felé fordult. A diákétkező az alagsorban volt, magának a főiskolai épületnek a legalsó, föld alatti szintjén. A foglalkozások megkezdéséig, szeptember elsejéig csak a büfé működött, de az étkezési jegyekre ott is lehetett venni átlátszó erőlevest húsgombócokkal az alján, csillogó zománcos tálkákban, és csirkehúst metélttel. Kompótot korlátlan mennyiségben lehetett fogyasztani, akár három-négy pohárral is. – Jó a koszt – mondta Okszana. Szaska meglátta a büfében Kosztyát. Útitársa magába roskadva ült tányérja fölött, kenyeret morzsolt a levesébe, és átnézett az ebédelőkön, észre sem véve őket. Szaska odament hozza szilárdan elhatározva, ha nem örül meg neki a fiú, nyomban tovább is megy. Kosztya megörült. Még jobban is, mint Szaska feltételezte volna. Kihúzott egy széket, kérte, hogy üljön mellé. Felkínált neki egy pohár kompótot. Szaska nem utasította el. – Mi van, berendezkedtél? – Majd nyomban, átmenet nélkül – Figyelj, ezek őrültek! – Kik? – Hát azok a srácok, akikkel összeköltöztettek. Másodévesek. Az egyik úgy csuklik, hogy a szeme majd kiugrik, és szüntelenül vihog. A másik meg folyton megakad. – Hogyhogy? – Hát kinyújtja például a kezét, hogy levegyen egy könyvet a polcról, és hirtelen megmerevedik, mintha… mintha berozsdásodott volna. Hülye pózban áll, nyújtózik, rángatózik… mintha még nyikorogna is… azután mintha elengednék, leveszi a könyvet, és olvas, mintha mi sem történt volna. És állandóan összenéznek a hátam mögött… Összekacsintanak… Valahogy olyan nyugtalanítóak. És most ezekkel aludjak egy szobában?! Kosztya szava elakadt. Hirtelen rájött, hogy kiönti a lelkét – panaszkodik! – egy lánynak, akit ma reggel látott először. Kosztya belső kódexe szerint ez valószínűleg férfihoz méltatlan viselkedésnek minősült; zavarba jött, elkomorodott, a tányérjára meredt. – Én elsőévesekkel vagyok egy szobában – mondta Szaska. – Úgy látom, normális csajok. Többé-kevésbé. Kosztya felnézett. – Nézd csak meg! Itt az egész második évfolyam… meg a harmadik… valahogy mind

buggyantak. Tessék, nézz csak oda! Szaska megfordult. Az asztalok közti átjáróban a félszemű Vitya vezetésével egy csapatban vonultak a harmadévesek. A magas, sovány, féloldalas Vitya bal lábára erősen sántított, a tálcáján ettől úgy ugráltak a tányérok, hogy félő volt, leesnek. Vitya mögött széles vállú, piros pólót és farmert viselő fiú igyekezett mosolyogva a távolabbi, üres asztalok felé, útközben időnként nekiment a székeknek, mintha vak lenne. A székek zörögtek, némelyik fel is borult, de a fiú erre ügyet sem vetve ment tovább. Mellette egy lány imbolygott tűsarkain, teljesen magába merülve. Úgy meredt a padlóra, mintha a sima linóleumon valami olyasmit látna, ami mindenki más számára érzékelhetetlen. Időnként cipősarkával célzottan a padlóra toppantott, mintha szöget verne be, egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, majd nagy erőfeszítéssel felemelte a lábát (ilyenkor úgy látszott, a tűsarok a tövéig belemélyedt a padlóba), azután imbolyogva továbbment. – Kész panoptikum – mondta Kosztya alig hallhatóan. – Honnan szedik össze az ilyeneket? Szaska futó pillantást vetett rá. – Az elsőévesek mintha normálisak lennének – ismételte meg szárazon. – Aha – Kosztya kanalával a már kihűlt levesben kotorászott. – Igen. Én már ettem… Mehetünk? A postán pecsétviasz szaga érződött; egy babakocsis fiatalasszony nagy, spárgával többszörösen átkötözött csomagot adott fel. Egyetlen postásnő szolgált ki mindenkit, így Szaskának ki kellett várnia, míg végez a kismamával, azután megrendelte a lila hajú, idős asszonyságnál az interurbán beszélgetést. Bement a visszhangos fülkébe, és elakadó szívveréssel hallgatta a hosszú bugásokat a kagylóban; ugrott egyet örömében, meghallva a drót másik végén anyja hangját: – Halló! A mama kiabált a kagylóba, valószínűleg rosszul hallotta. Szaska is kiabált: – Mama! Én vagyok az! Minden rendben! Beköltöztem! Ebédet is kapunk! Holnap lesznek az első foglalkozások! Nálad mi újság? Úgy harsogta el ezt a kagylóba, mintha díszszemlén tartana beszédet, és meghallgatta a mama válaszát: minden rendben, Valentyin telefonált Moszkvából, mindenki egészséges… – Majd hívlak a postáról! Na szia! Szaska kiválasztott egy képeslapot az állványról: „Emlék az ősi Torpából”. A képen egy tér volt látható szökőkúttal, amelyben hattyúk úszkáltak. Szaska megvette a lapot, hozzá egy borítékot, ráírta a címet, és bedobta a hatalmas, kék ládába, amelynek tetején a posta címere díszelgett. A boríték tompán koppant a láda kemény fenekén. A postától a kollégiumig tizenöt percig tartott az út gyalog. Az idő elromlott, csepegni kezdett az eső. Nyakát behúzva Szaska egy szélrohammal együtt felnyargalt a lépcsőn a betonozott előtérre, és maga felé húzva feltépte a kolesz ajtaját. A földszinti folyosón egy ismeretlen fiú lépkedett Szaskától távolodva. Egy-két lépés után hirtelen egy félbemaradt mozdulat közben megdermedt, mint egy megállított filmkocka. Néhány másodpercig így állt, azután érzékelhető erőfeszítéssel megmozdult, folytatta útját. Bekanyarodva kezével beleütközött a falba, az ajtó mellett. Hátralépett. Második kísérletre sikerült megragadnia a kilincset, és maga felé húznia az ajtót… Szaska felrohant a lépcsőn. Liza és Okszana az ágyán ülve dohányzott. Az ablak tárva-nyitva állt, de a füst nem óhajtott kimenni, viszont beáradt a hideg szél, s mint gyöngyszemeket, apró esőcseppeket hozott magával. – Nem mennétek ki cigarettázni inkább a vécébe? – kérdezte Szaska zavartan. Jeges hallgatás volt a felelet.

– Jó napot, elsőévesek! A díszterem jókora, poros helyiségnek bizonyult. Csak az utolsó három-négy sor volt foglalt. Az ablakokat fedő sötét függönyök a szükséges fénynek a felét bocsátották csak be; a színpad mélyén vetítővászon fehérlett. Mint egy falusi klubban, gondolta Szaska. – Iskolai szokás szerint a szamárpadba húzódunk vissza? – Az alacsony színpadra fellépett ember végignézett a lent ülőkön. – Ez nem megy… – Majd hangját fel sem emelve hozzátette: – Kapcsolják fel a villanyt! A mennyezet alatt függő csillár fénybe borult, és ettől a félhomályos teremben olyan világos lett, mint az operaházban, szünetben. – Átülünk az első sorokba – mondta az ember a színpadon. – Gyorsan, gyorsan! Az elsőévesek megmozdultak, össze-összenéztek, azután kelletlenül közelebb húzódtak a színpadhoz. Szaska és Kosztya a második sor szélén telepedett le, ezért mindenki, aki beljebb akart menni a sorba, elbotlott a lábukban. Az ember a színpadon várt. Nem hasonlított főiskolai tanárra, legalábbis ahogyan Szaska elképzelte őket: öltöny helyett farmert és csíkos pulóvert viselt, hosszú, világos haját hátul lófarokba fogta össze a tarkóján, orrán szemüveg, hosszúkás és keskeny, mint egy penge, mintha speciálisan úgy szerkesztették volna meg, hogy kényelmesebben lehessen fölötte elnézni. – Oleg Boriszovics a nevem. Oleg Boriszovics Portnov. Fiatalember az ötödik sorban… igen, maga! Ne szerénykedjen, jöjjön közelebb! Nem vagyunk olyan sokan, jut hely mindenkinek. Köszöntöm önöket, lányok és fiúk, életük jelentőségteljes eseménye alkalmából: felvételt nyertek a Különleges Technológiák Torpa városában működő Főiskolájának első évfolyamára. Önökre érdekes élet és megfeszített munka vár… Kislány – ujja Lizára mutatott, aki odahajolt Okszanához, hogy mondjon neki valamit –, amikor én beszélek, mindenki más hallgat. Ezt jegyezzék meg a jövőre nézve! Liza nagyot nyelt. A teremben csönd lett. Portnov járkálni kezdett a színpadon, kezét a háta mögött összekulcsolva; tekintette sorra végigjárt minden arcon, mintha zseblámpával világítana rájuk a sötétben. – Nos, önök diákok. Felszentelésük tiszteletére most felhangzik a diákhimnusz… aki ismeri a szövegét, énekelje. A hangszórókban ünnepélyes akkord zendült fel. Portnov egy intéssel utasította őket, hogy álljanak fel. A láthatatlan kórus a megfelelő ünnepélyességgel rázendített: Gaudeamus igitur. Juvenes dum sumus! Post jucundam juventutem, Post molestam senectutem, Nos habebit humus! Szaska gyorsan körülnézett. Nem sokan énekeltek. Liza ajkát szorosan összezárva állt. Okszana fülelt, igyekezett elkapni a szavakat: a jelek szerint latinból nem volt túl erős. Szaska valamikor tanulta ezt a szöveget az előkészítő tanfolyamon, és ennek a látszólag kihívó dalszövegnek a fordítása sosem váltott ki belőle különösebb lelkesedést: „… múlik év és szép ifjúkor, múlik egykor a bús vénkor…” Szép kis kezdet! Vita nostra brevis est, Brevi finietur; Venit mors velociter, Nemini parcetur! Ezt a versszakot különösen utálta: mindenkinek hamarosan bekövetkező halált ígért, amely senkit sem kímél. Vita nostra… „Életünk, jaj, túl rövid, véghez gyorsan elér…” Lehet, hogy a középkori diákok fütyültek az egészre, gondolta Szaska borúsan. Lehet, hogy ha most otthon, a mi egyetemünkön hallgatnám a Gaudeamust, én is fütyülnék rá, semmi ilyesmi nem jutna eszembe. De Torpában vagyok. Vivat Academia! Vivant professores! Vivant membrum quodlibet, Vivat membra quaelibet, Semper sint in flore!7 7

Most vigadjunk, míg lehet, / s boldog ifjak vagyunk: / múlik év és szép ifjúkor, / múlik egykor a bús vénkor, végül is meghalunk.

Véget ért a dal. Egy percnyi hallgatás után a diákok leültek. Portnov megállt a színpad legszélén, az első sor fölé magasodott, az arcokat fürkészte. Szaska megérezte magán a pillantását – és lehajtotta a fejét. – Most megnézünk együtt egy rövid filmet, főiskolánk prezentációját. Megkérek mindenkit, nagyon figyeljen, ne beszélgessen, ne vonja el szomszédjai figyelmét! Indulhat a film! Kialudt a fény. Az ablakokon megrándultak a sötét függönyök, és még szorosabban összezárultak. A színpad mélyén fényes négyszög jelent meg, és Szaskának kisgyerekkora filmhíradói jutottak eszébe: a vetítővásznon megjelenő fekete-fehér képekben volt valami mélységesen archaikus. – Szeretettel köszöntjük az ősi Torpa városban – mondta a narrátor mély hangja. – Köszönti önöket a Különleges Technológiák Főiskolája. A sötétségből előúszott és felvillant a logó – egy lekerekített jel, pontosan ugyanolyan, mint az aranyérmén. Szaska megdermedt. Az elmúlt éjszaka folyamán volt ideje sok mindent végiggondolni. Néha szemét lezárva azt suttogta: „Azt akarom, hogy álom legyen ez az egész!”Néha szemét a mennyezetre szegezve feküdt. Néha teljesen komolyan hitte, hogy valamilyen titkos laboratóriumba került, ahol kísérleteket végeznek fiatal lányokon és fiúkon, akik ettől nyomorékokká válnak. Azután hirtelen megnyugodott, kezdte látni helyzetének előnyeit: hátha megtanítják itt valami csodálatos dologra, hátha Farit Kozsennyikov egy másik bolygóról származik, és neki, Szaskának megadatik meglátni más bolygókat… A kollégium nem aludt éjszaka: valahol lármáztak, gitárkísérettel énekeltek, valahol bömbölt egy magnó. Időnként valaki hangosan végignyargalt a folyosón – oda-vissza. Valaki szólongatott valakit az ablakon keresztül. Valaki egyfolytában nevetett. Az álmatlanságtól elgyötörve Szaska végre belezuhant az öntudatlanságba, és valami borzalmasat álmodott. Reggel fél hétkor Okszana zörögni kezdett műanyag zacskóival, savanyú uborka szaga terjengett, és ettől a zörgéstől, a szagtól Szaska felébredt, és többet nem tudta lehunyni a szemét. Most a vetítővásznat nézte. A film nagyon régi volt, öregebb magánál Szaskánál, a narrátor hangszóróból áradó hangjától bedugult a füle, de bármennyire igyekezett is, semmi újat vagy legalább konkrétumot nem tudott meg. Torpa gyönyörű, ősi város. A felsőoktatás hagyományai. Az életbe kilépő ifjúság, és így tovább, és így tovább. Egymást váltották a fekete-fehér képek: Torpa valóban festői utcái. A szökőkút a hattyúkkal. A főiskola homlokzata, a kollégium homlokzata, üvegkupola a lovas szobor fölött. A narrátor arról beszélt, milyen lendületet ad a helyesen megválasztott oktatási intézmény a munkaképességnek és a karriernek, az évente kibocsátott fiatal szakemberekről, a kollégiumbeli életkörülményekről, a dicső hagyományokról – a szavak ismerősek és amorfok voltak, így is, úgy is lehetett értelmezni őket. Szaskának még körülnézni sem volt ideje, és a film már véget is ért, a vetítővászon elsötétült, megint felgyulladt a villany. Az elsőévesek hunyorogtak, összenéztek, vállukat vonogatták. Portnov nagy léptekkel átvágott a színpadon, a legszélén megállt, háta mögé téve a kezét. – Az ünnepi részt befejezettnek tekintjük, munkához látunk. Ebben az évben az első évfolyamra harminckilenc ember került be, őket két csoportra osztjuk. Mondjuk, lesz egy A csoport és egy B csoport. Mint az iskolában. Érthető? Az elsőévesek hallgattak. Életünk, jaj, túl rövid / véghez gyorsan elér. / Jő halálunk sebesen, / elragad biz hevesen, / senkit meg nem kímél. Éljen drága iskolánk, / éljen a jó tanár! / Éljen minden kisdiák, / éljen minden nagydiák, / viruljon, mint virág!

– Kérem, jöjjenek fel a színpadra Lilija Popova és Farit Kozsennyikov növendékei! Szaska nagyot nyelt, de ülve maradt. A nyikorgó lépcsőn felment a színpadra Liza, idegesen cibálva túlságosan rövid szoknyáját, és megállt oldalt. Melléállt egy magas fiú, akit Szaska futólag látott már a büfében. Valaki kimászott a sor közepéről, és elhaladva mellette, megint megbotlott Szaska lábában. – Menjünk? – kérdezte Kosztya halkan. Szaska felállt. A színpad széles volt, a tizenkilenc ember egyik kulisszától a másikig elfért volna rajta egymás kezét fogva. De mind egy kupacban álltak, szorosan, mintha mindenki a másik háta mögé próbált volna elbújni. – Az első évfolyam A csoportját látják – mutatott Portnov széles gesztussal a színpadra. – Kérem, fogadják őket szeretettel! A teremben valaki néhányszor összecsapta a tenyerét. – A tanrendet rögtön az első foglalkozás után kifüggesztik a hirdetőtáblára. A teremben ülő B csoport most rögtön indul testnevelésre, a tornaterem a második emeleten van, a foglalkozás öt perc múlva kezdődik. A második óra szakmai lesz, akkor majd ismét találkozunk, és részletesebben elbeszélgetünk. Az A csoport első órája szakmai, az egyes számú előadóteremben. Mindjárt szervezetten átvonulunk a foglalkozásra. Négy perc maradt, a késést nálunk nem nézik el. Portnov a nyikorgó lépcsőn lejött a színpadról, és egy oldalajtón át elhagyta a termet. Liza hátrament a színpad mélyére, és megint lehúzkodta miniszoknyáját. Szaska meglepődött, milyen hosszú a lába. – Szása! Szaska körülnézett. Okszana, még mindig ugyanabban a kötött kabátban, integetett neki a teremből. – Más csoportban leszünk. Kár, igaz? – Most mindjárt tornára… – morgott valaki. – Nekem tornacipőm sincs… csak papucsom. A B csoport lassan kivonult a teremből. Szaska odafordult Kosztyához. – Ki az a Lilija Popova? – kérdezte suttogva. Kosztya a fejét rázta. – Fogalmam sincs. – Hogyan… – Szaska meglepődött. – Hiszen te… Egyáltalán hogy kerültél te ide, azt mondtad, téged az apád… – Az apám – bólintott Kosztya. – Az apám Farit Kozsennyikov. Na és? Az egyes számú előadóterem a földszinten volt, az előtérből nyílt, ahol a lovas szobor állt. Kint hét ágra sütött a nap, az üvegkupola csillogott, mint egy fényszóró lencséje. A fény végigfolyt a ló és a lovas oldalán, lesiklott róla, mint fókáról a víz. A padlón világosan kirajzolódott a kengyelben nyugvó lábak árnyéka. – Miért nem mondtad, hogy ő az apád? – Honnan tudhattam volna, hogy te is ismered? Azt hittem… – De ha ő… ha a fia vagy, hogy volt képes… hogy dughatott be ebbe a lyukba? – Honnan tudjam? Hosszú évekig nem is láttam… Anyámmal elváltak, amikor… eh, nem fontos. Ő meg egyszer csak megjelent, és szabott egy feltételt, na és… – Biztos, hogy az apád? – Alighanem, ha egyszer engem Kozsennyikov Konsztantyin Faritovicsnak hívnak… – A francba! – mondta az elképedt Szaska. Az A csoport kis patakként becsordogált az iskolai osztályteremre emlékeztető kis előadóterembe. A barna tábla a törlőronggyal és a krétával a kis polcon csak még jobban megerősítette a hasonlóságot. Alig telepedtek le, a padlóra helyezve táskáikat, amikor a folyosón visszhangosan megszólalt a csengő, és pontosan ugyanabban a másodpercben

belépett Portnov; hosszú, szőke lófarka a hátára lógott, szemüvege az orra hegyén, az üveg fölött áthatóan nézett rájuk. Kihúzta a széket a masszív tanári asztal alól. Leült. Összefonta az ujjait. – Nos hát… még egyszer köszöntöm önöket, diákok! Halálos csönd volt a válasz, csak egy légy vergődött eszelősen az ablaküvegnél. Portnov kinyitott egy vékony, papírkötésű naplót, szemét végigfuttatta a névsoron. – Goldman Julija. – Jelen. – hallatszott a hátsó padból. – Bocskova Anna. – Jelen. – mondta egy kövérkés, betegesen sápadt arcú lány. – Birjukov Dmitrij. – Jelen. – Kovtun Igor. – Jelen. – Kozsennyikov Konsztantyin. Az előadótermen nesz futott végig. Sok fej forgolódott. Kosztya ki húzta magát. – Itt vagyok. – mondta fojtott hangon. – Korotkov Andrej – folytatta Portnov, mintha mi sem történt volna. – Jelen. – Mjaszkovszkij Gyenyisz. – Itt vagyok. Szaska hallgatta a névsorolvasást, kezét egy papírlap szélén húzogatva. Tizenkilenc ember. Ők majdnem negyvenen voltak az osztályban… – Pavlenko Jelizaveta. – Én vagyok – mondta Liza. – Szamohina Alekszandra. – Én vagyok – sóhajtotta Szaska. – Toporko Jevgenyija. – Jelen – motyogta egy aprócska, nagyon fiatalnak látszó lány, két hosszú copffal a vállán. – Mindenki itt van – ismerte el elégedetten Portnov. – Vegyék elő a füzetüket, nyissák ki az első oldalon, és írják bele felülre: Portnov Oleg Boriszovics. Ha valaki nem értette volna: én tanítom majd önöknek a szakmát. Az elsőévesek mozgolódni kezdtek. Kiderült, hogy Kosztyánál nincs füzet. A körültekintő Szaska kitépett számára egy lapot. – A jövőre nézve: füzeteiket és tankönyveiket minden foglalkozásra hozzák magukkal! Ami a tankönyveket illeti – Portnov kinyitotta a sarokban álló, fából készült szekrényt, kiemelt egy halom könyvet. – Szamohina, ossza ki a könyveket a tanulótársainak! Szaska, híven a kitűnő tanuló szindrómához felállt, még mielőtt elcsodálkozhatott volna. A legjobb memóriájú tanárnak is néhány napba telt, hogy megjegyezze diákjai család- és keresztnevét. Portnov első hallásra megjegyezte mindannyiukat – vagy valamilyen oknál fogva csak Szaskát pécézte ki? Átvette tőle a nehéz kupacot, amely régi könyvtárak szagát árasztotta. A könyvek egyformák voltak, és nem túl újak. Szaska végigment az előadótermen, minden asztalra letett két-két könyvet. A borítón színes kockákból álló absztrakt minta volt. Fekete betűk alkottak két szót: „Szöveges modul”. Alul nagy egyes szám állt. – Ne nyissák ki a könyveket! – mondta halkan Portnov, még mielőtt kíváncsiságtól hajtva valamelyik elsőéves kinyitotta volna. Minden kéz visszarándult. Ismét csönd lett. Szaska, letéve Kosztyával közös asztalukra

az utolsó két könyvet, leült a helyére. – Rám figyelünk, diákok! – folytatta ugyanolyan halkan Portnov. – Egy olyan út kezdetén állnak, amely megköveteli minden erejük megfeszítését. Szellemi és fizikai erejükét. Az, amit tanulni fogunk, nem mindenki számára hozzáférhető. Azt, amit az emberrel tesz, nem mindenki viseli el. Magukat gondosan válogatták ki, megvan minden adottságuk ahhoz, hogy sikerrel végigjárják ezt az utat. Tudományunk nem tűri a kishitűséget, kegyetlenül megtorolja a lustaságot, a gyávaságot, a legkisebb próbálkozást is a program teljes elsajátítása alóli kibújásra. Érthető? A légy, utoljára nekiverődve az üvegnek, döglötten esett le az ablakpárkányra. – Biztosíthatok mindenkit, aki szorgalmasan tanul és minden erejét a tudásszerzésnek szenteli: tanulmányai végeztével élni és virulni fog. Ugyanakkor a hanyagság és közömbösség komoly következményekkel járhat diákjainkra nézve. Rendkívül komolyakkal. Érthető? Szaskától balra magasba emelkedett egy kéz. – Igen, Pavlenko – mondta Portnov oda sem nézve. Liza felállt, görcsös mozdulattal megrántva szoknyáját. – Tudja, minket meg sem kérdeztek, amikor ide irányítottak. –A hangja remegett. – Na és? – nézett rá érdeklődve Portnov. – Hogyan követelheti meg tőlünk… hogy olyan kitartóan tanuljunk… ha nem akarunk? – Lizának erőfeszítésébe került, hogy ne kezdjen nyüszíteni. – Megkövetelhetjük – hagyta rá könnyedén Portnov. – Amikor bilire szoktatják a kisgyereket, senki nem kéri a hozzájárulását, igaz? Liza állt még egy pillanatig, azután leült. Portnov válasza elképesztette. Szaska szó nélkül összenézett Kosztyával. – Folytatjuk – közölte Portnov, mintha mi sem történt volna. – Maguk az első évfolyam A csoportja. Én tanítom maguknak a szakmát, az elméleti előadásokat és az egyéni foglalkozásokat is én tartom majd. A munka minden új szemeszterrel egyre bonyolultabbá válik, idővel új szaktárgyak is megjelennek majd. Vegyék tudomásul, hogy a testnevelés a mi főiskolánkon a profilhoz tartozó tantárgy, ennek minden következményével. Az első évfolyamon ezen kívül filozófiát, történelmet, angol nyelvet és matematikát kell tanulniuk. A legtöbbjük jól tanult a középiskolában, ezért ezekből a tantárgyakból elég lesz egyszerűen elvégezniük a házi feladatokat… Amit, sajnos, nem mondhatunk el a szaktárgyról. Nehéz dolguk lesz. Különösen kezdetben. – Sikerült alaposan ránk ijesztenie – mondta valaki a hátsó sorokból. – A kezét, Kovtun, előbb emelje fel a kezét, azután mondhatja el, mit gondol! A jövőre nézve: a fegyelem megsértése pótfeladatot jelent a szaktárgyból. Világos? Csend. – Jó. A bevezető résszel nagyjából végeztünk. Megkezdjük a foglalkozást. Kozsennyikov, legyen szíves, fogja a krétát, és rajzoljon fel a táblára egy vízszintes vonalat! – Középre? – vette magának a bátorságot Kosztya, hogy pontosítson. Portnov a szemüvege fölött ránézett. Kosztya fejét lehorgasztva fogta a krétát, és nagy igyekezettel húzott egy vonalat a tábla egyik szélétől a másikig. – Köszönöm, üljön le! Csoport, a táblára nézünk! Mi ez? – A horizont – mondta Szaska. – Lehet. És még? – Egy kifeszített zsineg – javasolta Liza. – Döglött giliszta felülnézetben – próbálkozott meg egy viccel Igor Kovtun. Portnov fölényesen elmosolyodott. Fogta a krétát, és egy lepkét rajzolt a tábla felső részére. Alulra, a vonal alá rajzolt egy ugyanolyat, csak pontozott vonallal.

– Mi ez? – Lepke. – Fecskefarkú lepke. – Káposztalepke! – Vetület – mondta Szaska rövid szünet után. Portnov érdeklődve nézett rá. – Úgy. És mi az a vetület, Szamohina? – Valaminek… az ábrázolása síkban. Tükrözés. Árnyék. – Jöjjön ide! Szaska ügyetlenül kikecmergett az asztal mögül. Portnov minden ceremónia nélkül megfogta a vállát, és arccal a csoport felé fordította. Szaskának még sikerült elkapnia Julija Goldman csodálkozó pillantását, Liza kissé megvető és Andrej Korotkov csodálkozó tekintetét, amikor a következő pillanatban fekete kendő borult a szemére, és minden elsötétedett. Valaki idegesen felvihogott. – Mit lát, Szamohina? – Semmit. – Egyáltalán semmit? Szaska hallgatott, attól félve, hogy hibázik. – Semmit. Sötét van. – Vagyis maga vak? – Nem – vágta rá sértődötten Szaska. – Egyszerűen csak ha bekötik az ember szemét, nem lát. A teremben most nyíltan nevetés harsant fel. – Figyelem, hallgatóság! – mondta szárazon Portnov. – Valójában most valamennyien Szamohina helyében vannak. Maguk vakok. A sötétségbe meregetik a szemüket. A nevetés elhallgatott. – Az a világ, ahogyan maguk látják, nem létezik. Az, amilyennek képzelik, még nyomokban sem létezik. Némely dolgokat szemmel láthatónak tartanak, de azok egyszerűen nem léteznek. – Maga sincs? – szakadt ki Szaskából. – Maga nem létezik? Portnov levette róla a kendőt. Pillantásának súlya alatt Szaska pislogni kezdett. – Én létezem – jelentette ki Portnov komolyan. – De egyáltalán nem az vagyok, akinek gondolnak. És a kővé dermedt Szaskát ott hagyva csomóba gyűrte a kendőt, hanyagul az asztal szélére dobta. – Üljön le, Szamohina! Folytatjuk… Szaska felnyújtotta a kezét. Remegett, de Szaska makacsul feltartotta. Portnov fáradtan lehunyta a szemét. – Mi van még? – Kérdezni szeretnék valamit. Mire tanít majd minket? Milyen szakmára? Mi lesz belőlünk a főiskola elvégzése után? Az előadótermen helyeslő sustorgás futott végig. – Igyekszem képet adni maguknak a világ felépítéséről – magyarázta Portnov, hangsúlyozott szelídséggel a hangjában. – És ami a legfontosabb: a maguk… mindegyikük… helyéről ebben a világban. Többet most nem mondhatok; nem értenék meg. Van még kérdés? A copfos lány, Zsenya Toporko emelte fel a kezét. – Mondja, kérem… – Igen? – Portnov hangjában ingerültség érződött. Zsenya nyelt egyet, de rákényszerítette magát, hogy folytassa.

– Ha nem akarok tovább tanulni… Vissza akarom kapni az irataimat! Megtehetem ezt még ma? Az előadóteremben ismét csönd lett. Kosztya jelentőségteljesen Szaskára nézett. Liza Pavlenkónak felcsillant a szeme. – Rendkívül fontos föltenni a pontot az i-re – közölte Portnov hidegen. – Maga nagyon komoly versenyben állt helyt, és bekerült egy komoly főiskolára, amely nem tűr kételyt, ingadozást és más ilyen ostobaságot. Az iratokat nem lehet visszakapni. Itt fog tanulni… vagy eredménytelenség miatt eltávolítják egyidejű sírba helyezésével. Kurátoraik, Farit Kozsennyikov és Lilija Popova az ötödik évfolyamig magukkal maradnak… az ő egyik feladatuk gondoskodni a szorgalmas tanuláshoz szükséges stimulálásról. Remélem, már mindegyiküknek sikerült megfelelően megismerkednie a kurátorával. Egy perccel korábban Szaska úgy képzelte, a csönd már nem lehet nagyobb, de ekkor halálos csönd borult az asztalok fölé. Síri csönd. – Kinyitják a könyveket a harmadik oldalon – mondta teljesen hétköznapi hangon Portnov. – Elolvassuk az első paragrafust, lassan, gondolkodva, egyetlen betűt sem kihagyva. Kezdjük! – Leült az asztalhoz, tekintetét végighordozta a termen. Szaska kinyitotta a tankönyvet. A belső címlapon semmiféle szöveg sem volt, sem a szerző neve, sem a kiadó adatai. „Szöveges modul 1.1. paragrafus”. Az oldalak megsárgultak, sarkaik megviseltek, de a betűk teljesen hétköznapiak – mint bármelyik tankönyvben… Szaska olvasni kezdte. És elakadt a legelső sornál. Egyik szó a másik után, egyik bekezdés a másik után – a könyv a legtökéletesebb abrakadabrából állt. Az első gondolata az volt: nyomdahiba. Odapillantott Kosztya könyvére, a fiú is épp akkor sandított az övére. – A tied is ilyen? – Nincs beszélgetés! – szólt halkan Portnov. – Olvasunk. Figyelmesen. Figyelmeztettem magukat, hogy nehéz lesz. – Ez nem oroszul van – siránkozott Ánya Bocskova. – Nem is ígértem, hogy oroszul lesz. Olvassák! Szó nélkül. Magukban. Megy az idő. Szaska lehajtotta a fejét. Valaki elnevette magát. A vihogás végigfutott a csoporton, akár a járvány egyik góctól a másikig, de Portnov egyáltalán nem reagált. A nevetés magától elhalt. Szaska átrágta magát a hosszú, értelmetlen betűcsoportokon, a haja égnek állt. Úgy érezte, valaki utánamondja ezeket a hangokat egy sötét szobában, amelynek tükörből vannak a falai, és többszörösen visszaverődve értelmet nyer, de addigra ő már két bekezdéssel távolabb jár, az értelem elszáll tőle, akár a gyorsan haladó gőzmozdonytól a füst… Mire a paragrafus végére ért – elég rövid volt –, tetőtől talpig verejtékben úszott. Nagy nehezen visszafojtotta a lihegését. A szöveg végén öt bekezdés piros színnel ki volt emelve. Odakint megszólalt a csengő. – Házi feladat – mondta Portnov. – Háromszor végigolvasni a paragrafust az elejétől a végéig! Azt, ami pirossal van nyomtatva, kívülről megtanulni! Bemagolni! Holnap a harmadik órapárban egyéni foglalkozás, a sorrendet Kozsennyikov állítja össze. – Miért én? – csattant fel Kosztya. – Mert te vagy a csoportbizalmi – mondta szárazon Portnov. – Mindenki elmehet. Induljanak a tornaórára! Az A csoport szokatlanul hallgatagon megállt az előcsarnokban, a széles lépcső alján. Fentről vidáman beszélgetve lefelé jöttek a B csoport képviselői – a testnevelés láthatóan a hasznukra vált. Okszana lépdelt elöl, kipirult arca úgy virított a félhomályban, mint két szelet görögdinnye.

– Mitől vagytok így lelombozva? – A párhuzamos csoportot meglátva Okszana megszaporázta lépteit. – Te is megtudod – felelte borúsan Liza. – Hát akkor menjünk a tornára… – javasolta határozatlanul Kosztya. – Nem állhatunk itt éjszakáig… – Csoportbizalmi – mondta Liza érthetetlen hangsúllyal. – Kozsennyikov a neved? – Igen. Na és? – Kicsodád Farit… bocsáss meg, nem tudom az apai nevét. Kosztya ökölbe szorította a kezét. – Az apám. Na és? Na és? – Hagyd békén, ő nem tehet semmiről! – mondta halkan Szaska. – Ugyanolyan gödörben van, mint mi… őt is idehajszolták. Liza hirtelen megfordult, és elsőként elindult fölfelé a lépcsőn. Rövid szoknyája ráfeszült a fenekére, villogtak hosszú, lebarnult lábai. – Hmm… – morogta elgondolkodva Andrej Korotkov, egy magas, széles vállú fiú, aki legtöbbjüknél idősebb volt – valószínűleg a katonaság után került ide. Szaska többé senkire rá sem nézve Liza után iramodott – fel a második emeletre, a szerény „Tornaterem” feliratú ajtóhoz. A tornatanár fekete hajú, elbűvölő, huszonöt év körüli férfiszépség volt. Hatalmas hátés mellizmait vékony sárga trikó fedte, meztelen karján és vállán kidomborodtak az izmok. Egysoros vonalban felsorakoztatva a csoportot Dmitrij Dmitrijevics – így hívták – egyszerűen kitálalta egész életét: birkózó volt, győzött, sikereket aratott, megsérült, abba kellett hagynia az élvonalbeli sportot és edzőnek állnia, de mivel ebben nem volt tapasztalata, kapóra jött a tanári állás a vidéki főiskolán. Miközben beszélt, a tornatanár félénken mosolygott; Szaska megértette, miért volt olyan vidám a B csoport, különösen a lányok. Gyima Gyimics – elképzelhetetlen lett volna másképp szólítani – egy kamasz tigrisre hasonlított, erős, őszinte, és az a gondolat, hogy az első évfolyamon a tanrend szerint hetente négyszer van tornaóra, a törvényszerű méltatlankodás helyett lelkesedést váltott ki. Gyima emlékeztette őket, hogy a foglalkozásokon tornaruhában és – cipőben kell megjelenniük, megígérte, hogy szakosztályokat szervez – birkózást a fiúknak és asztaliteniszt mindenkinek. Az eleven és vidám Julija Goldmant rögtön felháborította ez a diszkrimináció: miért csak a fiúk birkózhatnak? – kérdezte. A lányoknak talán nincs joguk birkózni? Gyima, a jelenlevők megelégedésére elvörösödött, és megígérte, hogy „kitalál valamit”. És bemelegítés gyanánt azt ajánlotta, egyelőre vegyék le a cipőjüket, és három csoportra osztva kosárlabdázzanak. A tornaterem padlóját a közelmúltban mázolták be vastag festékréteggel. Élénkzöld és élénksárga pályák, vastag fehér vonalak, a narancssárga kosárlabda pattogása, a gumi- és izzadságszag – Szaska egyik kosártól a másikig rohant, inkább csak mímelve az aktivitást, mint valóban befolyásolni akarva a mérkőzés eredményét. Az, ami akkor történt, normális, örömteli, eleven része volt az életnek, és nehéz volt elhinni, hogy fél órával korábban az egyes számú paragrafust olvasta, engedelmeskedve az orra hegyén hosszúkás szemüveget viselő szadista tanár óhajának. Itt gúnyt űznek belőlük. Arra kényszerítik őket, hogy hülyeséget, zagyvaságot olvassanak és magoljanak be. Olyan, mintha fogkefével kellene felsúrolniuk a macskaköves főteret… Vagy válogassanak szét gabonaféléket, amiket azután újból összekevernek, újra és újra; a munka nehéz, a gabonaszemek kicsik… És értelmetlen munka. Büntetés. Gúnyolódás. De kinek van erre szüksége? Kinek van szüksége a Különleges Technológiák Főiskolájára a teljes személyzetével, az étteremmel, a dékáni hivatallal, a kollégiummal? Mi ez, szadisták játszótere?

Kosztya átadta neki a labdát Julja feje fölött. Szaska elkapta, vezette, cselezett, kosárra dobott – de Liza az utolsó pillanatban erősen rácsapott a kezére. A labda a palánk széléhez pattant, onnan az egyik ellenfél kezébe, és már megint – durr-durr-durr – átkerült a terem másik végébe, Liza a nyomában rohant miniszoknyáját ráncigálva, amelyben őszintén szólva nem illendő kosárlabdázni… Szaska csapata vesztett. – Nem tudom megjegyezni! Képtelen vagyok! A tankönyv a sarokba repült, nekiütközött a szekrényajtónak, a földre zuhant, feltárva sárgás lapjait. Okszana az íróasztalt verte, de úgy, hogy ugrált rajta az olvasólámpa. – Nem vagyok képes! Én ezt nem tanulom meg! Ezek gúnyt űznek belőlünk! – Én is így gondolom. – Liza az ablakpárkányon ülve dohányzott. A hamutartóul szolgáló majonézes doboz tele volt rúzsfoltos csikkekkel. – De mi lesz, ha nem tanuljuk meg? – kérdezte Szaska. Mind a hárman hallgattak. Valaki végre hangosan kimondta a kérdést, amely egész nap gyötörte őket. Este volt. Odakint éppen lenyugodott a nap. Valahol egy gitárt pengettek. Túl voltak az első tanítási napon: szakma, testnevelés, filozófia, világtörténelem. A harmadik és negyedik páros óra nem hozott meglepetést. Szaska bejegyezte füzetébe, mi a filozófia alapkérdése és miben különbözik a materializmus az idealizmustól, jegyzeteket készített az ősember településeiről és életmódjáról, és kézhez kapott két teljesen közönséges tankönyvet. Az ízletes és bőséges ebédet síri csöndben fogyasztották el. Az első évfolyam visszatért a koleszba, letelepedett a tankönyvek mellé, és nagyon hamar kiderült, hogy a Portnov által adott feladat elvileg teljesíthetetlen. Elolvasni ezt a hülyeséget, lépésről lépésre erőt véve magán, még ment valahogy. De a pirossal kiemelt bekezdéseket bemagolni – sehogyan sem sikerült. Az agyuk felmondta a szolgálatot, a kimerültségtől foltok úszkáltak a szemük előtt. Elsőként Okszana adta fel, az ő könyve repült át a szobán. – Nem tudom megtanulni! – Okszana hüppögni kezdett. – Ha megölnek, sem tudom! Liza mondani akart valamit, de ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. – Szabad – mondta Szaska. Kosztya lépett be. Becsukta maga mögött az ajtót. –Szevasztok! Én csak… A holnapi beosztás miatt. Úgy értem, az egyéni foglalkozások a harmadik és negyedik órapárban. – A csoportbizalmi – mondta Liza utánozhatatlan megvetéssel. – Talán maga ácsingózott utána? – vicsorgott Szaska. – Tekintetbe véve, kinek a fia… – És mit számít, kinek vagyok a fia?! – kezdett hirtelen ordítani Kosztya, szájából nyálcseppek repültek szerte. – Mit számít? Kérdeztem én tőled, ki az apád? Egyáltalán, bántottalak én téged? És becsapva az ajtót kirohant a szobából, Szaska a nyomában. – Kosztya! Várj! Ne törődj vele! Állj már meg! Anélkül, hogy lassított volna, Kosztya berohant a férfivécé nyitott ajtaján. Szaska lefékezett. Elgondolkodva leült az ablakpárkányra. A folyosón óvatosan lépkedve közeledett egy harmadéves fiú. Lassan forgatta a fejét, mintha a nyaka berozsdásodott vasból lett volna. Időnként megmerevedett, mintha fülelne valamire, még a szeme is mozdulatlanul meredt egy pontra. Azután újra megindult, ugyanúgy, lépésről lépésre közeledett az ablakpárkányon ülő Szaskához. Függetlenül attól, hogy nyáriasan meleg, napfényes volt az idő, kezén gyapjúkesztyűt viselt. Homlokán széles, kötött pánt – talán hogy szebb legyen, talán mert fájt a feje. – Szevasz! Szaska nem számított rá, hogy megszólal, de gépiesen felelt.

– Szevasz! – Első évfolyam? Lidércnyomás? Hisztéria? Szaska megnyalta az ajkát. – Hát, egészében véve igen… – Világos – mondta a harmadéves. – A középiskolában kitűnő voltál? – Na és? – kérdezte Szaska hunyorogva. A fiú odalépett hozzá. Imbolyogva megállt előtte, majd váratlanul felszökkent, és odatelepedett mellé az ablakpárkányra. – Le kéne vágatnod a hajadat. Apródfrizurára. És valami élénk színű rúzs. – Mi közöd hozzá? – sértődött meg Szaska. – Idősebb társad vagyok, adhatok neked tanácsokat – mosolygott fölényesen a srác. – Valera vagyok – és odanyújtotta kesztyűs kezét. Szaskának erőt kellett vennie magán, mielőtt ő is kezet nyújtott volna, és megérinti a bolyhos fekete gyapjút: – Alekszandra… Visszafojtotta lélegzetét, majd hangját elmélyítve nagyon gyorsan beszélni kezdett. – Mondd, Valera, magyarázd el, neked már tudnod kell: mire tanítanak itt minket?! – Elmagyarázni annyit tesz, mint leegyszerűsíteni – mondta a srác kis szünet után. Szaska leugrott az ablakpárkányról. – Szevasz! – Várj! – Volt valami Valera hangjában, ami megállásra késztette. – Én nem… szeszélyeskedem. Feltűnősködöm. Gúnyolódom. Heccelődöm. Vicsorgok. Ugratlak. Én… Csodálkozva, sőt zavartan elhallgatott, mintha tulajdon szavai a fény elől szertefutó csótányok lettek volna. – Értsd meg, valóban nehéz elmagyarázni! Az első szemeszter a legnehezebb. Egyszerűen bírd ki, és kész! Utána már évről évre könnyebb lesz. – Van választási lehetőségem? – kérdezte keserűen Szaska. Valera még mindig az ablakpárkányon ülve vállat vont. – Figyelj – mondta neki Szaska szárazon –, menj be, kérlek, a vécébe, és mondd meg annak a srácnak… elsőévesnek… hogy itt várom. És hogy ne bujkáljon tovább. Éjjel fél egykor Szaska feladta. Becsukta a könyvet, és leejtette az ágy alá. Lehunyta a szemét, és nyomban elaludt. Cigarettafüst szagára ébredt. Liza cigarettázott az ablaknál ülve, Okszana nem volt a szobában. – Pfuj! – Szaska elhessentette a pont az arca előtt lebegő vaskos füst-felhőt. – Cigarettázz inkább a vécében, jó? – Más nem kéne? – kérdezte Liza nyugodtan. Szaska nehezen kelt fel. Az első foglalkozás kezdetéig már csak fél óra maradt, a folyosón futkostak, dobogtak, kiabáltak és nevettek. A gőzbe burkolózó fürdőszobában megmosdott, meztelen lábbal átlépve a víztől felpúposodott farácsokon. Arra már nem maradt idő, hogy a haját megszárítsa. A konyhába be sem lehetett férni a zsivajgó, edényekkel csörömpölő, az elektromos teafőzőnél sorára váró tömegtől. Szaska csak bedugta az orrát – és továbbment. Magára kapta a farmerét meg egy blúzt, és ügetve iramodott az udvaron keresztül a főiskola épületének hátsó bejáratához. Az A csoport nagyon ellentétes érzelmek közt hányódott. Volt, aki játszotta a flegmát, más a hisztéria határán egyensúlyozott, akadt, aki próbálta megtanulni az értelmetlen szöveget, magával hurcolva az átkozott szöveges modult, kopott címlapján az absztrakt mintával. „Bemagolni”, ahogyan Portnov megparancsolta, senki nem volt képes: a szöveget lehetetlen volt megjegyezni. – Így is jó – dörmögte Andrej Korotkov, aki az első naptól kezdve magára vállalta

mindannyiuk idősebb testvérének szerepét. – Mit tudnak velünk csinálni? A nyúzott, beesett arcú Liza hunyorogva nézett rá, mintha cigarettafüstön keresztül látná. Szaska igyekezett elkerülni a találkozást Lizával. Az első óra matematika volt, amit Szaska nem szeretett, és őszintén remélte, legalább az egyetemen megszabadul tőle, de hát nem így alakult; közönséges tankönyv: ismétlő gyakorlatok, trigonometria, a háromszögek szerkesztése… Szaska azon kapta magát, hogy mohó érdeklődést keltenek benne a félig már elfelejtett iskolai témák. A tankönyv logikus volt, következetes, minden feladatnak volt értelme. A rossz papírra nyomtatott, vékony kis kötet nosztalgiarohamot váltott ki belőle; Szaska meleg, szinte gyengéd érzésekkel dugta a táskájába. A második óra angol volt. A dupla órát az egyes számú előadóteremben tartották, és ez a hely – még a tábla is, amelyre az angoltanárnő a nyelvtani szerkezeteket írta fel – többekben kellemetlen emlékeket ébresztett. A szokásos párbeszédeket hallgatva az időjárásról, Londonról, a háziállatokról Szaska azt nézte, hogy Kosztya az értelmetlen paragrafust olvassa újra a szöveges modulban, s közben reménytelenül rázza a fejét. Az angol is tetszett Szaskának – a tanárnő is, ez az ironikus dáma a magasra felfésült hajával. A tankönyv is. Az is, amit az órán csinálniuk kellett: a nyelv logikus volt. Az erőfeszítésnek van értelme. Még a magolásnak is, a szavak megtanulásának például volt értelme. Következett az ebédszünet. Az órarendet ismertető hirdetőtáblára Kosztya kifüggesztett egy külön listát: az egyéni szakmai foglalkozások sorrendjét. Szaska az egyes sorszám mellett fedezte fel saját nevét, rögtön a harmadik foglalkozásra hívó becsengetés után. – Miért engem írtál be elsőnek? – Mi az, nem tetszik? – Nyugi! – mondta Szaska békítően. – Csak kérdezem. Minden hátsó gondolat nélkül. – Arra gondoltam, jobb, ha rögtön túlesel rajta – mondta Kosztya kis hallgatás után. – Ráadásul te tudod közülünk a legjobban azt az idióta szöveget. – Ezt meg honnan veszed?! – Ha nem akarsz, bemegyek helyetted én! Megszólalt a csengő. A harmincnyolcas előadó a dékáni hivatal mögött, egy eldugott zugban volt. Szaskának fogalma sem volt arról, miért ezt a számot kapta a helyiség. Bekopogott, és bement. A szoba tenyérnyi volt, ablaktalan, csak egy asztal és néhány szék fért el benne. A mennyezetről nagyon hosszú dróton egyetlen csupasz villanykörte lógott. Átható fényétől Szaska hunyorogni kezdett. – Két percet késett, Szamohina. – Én… nem találtam a harmincnyolcas előadót. Azt hittem, a második emeleten van… – Ez engem nem érdekel. Szaska az ajtóban állt, nem tudva, hová menjen, mit csináljon. Portnov az ujjával közelebb intette. Szaska beljebb ment; Portnov – még mindig ugyanabban a csíkos pulóverben – az íróasztal mögött ült, figyelmesen nézve Szaskát. A szemüveg fölött rá nehezedő pillantástól Szaska még kényelmetlenebbül érezte magát. – Hát ebbe belebonyolódtunk – mondta Portnov talán Szaskának, talán saját magának. – Fülig. Vacak ügy… Gyere ide! Székével zörögve felállt, és abban a pillanatban már ott is volt Szaska előtt. Nagyon közel. Szaska megérezte a kölnije illatát, és elcsodálkozott. Valami miatt nem gondolta volna, hogy egy olyan ember, mint Portnov, illatszert használhat. Csaknem pontosan a fejük fölött világított a lámpa. A linóleumpadlón kerek, fekete árnyékok feküdtek. Vetületek. Árnyékok… – Hallgatlak. Mondd el fejből, amit megtanultál! Szaska belekezdett, belebonyolódott, elakadt, tisztában volt azzal, hogy még az első

bekezdés végéig sem jut el. És hogy mi lesz később, az első tíz sor után – még belegondolni is szörnyű, ott csak egy fekete lyuk van, az egész abrakadabra szürke masszává olvad össze… – Nézz ide! Portnov Szaska arcához emelte a kezét, és Szaska ekkor megpillantott az ujján egy gyűrűt, amely előbb még nem volt ott. A nagy rózsaszín kő megtörte a lámpa fényét, hirtelen élénk kékké változott, majd zölddé; Szaska visszafojtotta a lélegzetét. Megszédült, lépett egyet, hogy megtartsa az egyensúlyát… – Állj! Szaska pislogott. A gyűrű nem volt sehol. Portnov mellette állt, a vállánál fogva tartotta. – Remek lány vagy – mondta váratlanul lágyan.– Látom, dolgoztál. De ez csak egy aprócska lépés, mindennap így kell dolgoznod! A következő foglalkozásra olvasd el a második paragrafust! Mindent, ami pirossal van, tanulj meg kívülről! – De hogyan… – Menj, Szamohina, már másnak az idejét töltöd! Viszontlátásra! Szaska kiment a folyosóra, ahol a falnak dőlve várakozott Andrej Korotkov. – Na? – kérdezte mohón. – Nagyon szentségelt? Mi volt? – Korotkov, magát várom – hallatszott ki az előadóteremből. Andrej mögött becsukódott az ajtó. Szaska bambán megrázta a fejét. Az orrához emelte a csuklóján lévő órát… Attól a pillanattól kezdve, hogy bement az előadóba, tizenöt perc telt el. – Mondom, hosszú évekig nem is láttam. Augusztusban bukkant fel. Én meg elhasaltam a jogi karon… Szeptemberben betöltöm a tizennyolcat. Anyám sokkot kapott. Ekkor jelent meg ő. Mint valami megmentő. Elrendezni a dolgaimat… Azt hiszed, én akartam ide jönni? Be akartam vonulni. Vagyis nem arról van szó, hogy akartam, de… Szaska és Kosztya a Sacco és Vanzetti utcán ballagott, azután a Béke meg még valamilyen utcán, egyre távolodva a központtól, maguk sem tudván, hova mennek. Először Szaska beszélt, mesélt a hajnali fürdésekről, az aranyérmékről, a futásról a parkban és a Torpába vezető útról. Azután Kosztya kezdett mesélni. Az ő története sokkal egyszerűbb volt. – …És egyszerűen kényszerített. Ha tudtam volna, hogy itt mi van… Bevonultam volna. – Nem vonultál volna be – mondta Szaska. Kosztya csodálkozva sandított rá. – Az én apám elment, amikor egészen kicsi voltam – közölte Szaska. – Egy másik családba… És többet nem jelentkezett. Az egész életemet anyámmal töltöttem. Mindig csak vele. És… tudod, mi a legszörnyűbb félelmem? Hogy vele történik valami. Ha most visszagondolok arra, mit csinált, mit mondott Farit… tulajdonképpen közvetlenül nem fenyegetett meg. Csak engedte, hogy a félelmem… mintegy magától… elszabaduljon és elborítson. Teljesen. És a félelmem hozott ide… és tart itt. És itt is fog tartani. Az utcának hirtelen vége szakadt. Szaska és Kosztya elhagyta az utolsó két épületet, amelyek láthatóan nem lakóházak voltak, és minden átmenet nélkül kiértek egy nem túl széles, de viszonylag tiszta vizű folyócska partjára. A fű egészen a partig húzódott. Egy fából ácsolt stégen horgász állt bő, kapucnis dzsekiben. – Ejha! – kiáltott fel Kosztya. – Talán még fürödni is lehet? A nyomában Szaska is leereszkedett a vízhez. A fű a lábukhoz tapadt. Ringott a nád, a szemközti parton békák kuruttyoltak. Kosztya leült egy öreg, kidőlt fatörzsre, amely már elvesztette kérgét, helyenként moha borította. Szaska mellé telepedett. – Vajon lehet itt fogni valamit? – kérdezte Kosztya, lehalkítva a hangját. – Egy időben

szenvedélyes pecás voltam… Telente még lékhorgászattal is próbálkoztam… A horgász erősen megrántotta a zsinórt. A víz fölött tenyérnyi ezüstös hal jelent meg, leakadt a horogról, és Szaska lába elé esett. A fűben vergődött. A horgász megfordult. Ezúttal nem volt rajta szemüveg. Farit Kozsennyikov barna szeme örömtől ragyogott. – Jó estét, Alekszandra! Jó estét, Kosztya! Szása, add ide, kérlek, a halat! Szaska felállt. Lehajolt. A hal rángott a tenyerén. Szaska teljes erőből belehajította a vízbe. A vízen körök keletkeztek. A tenyerén ott maradt néhány pikkely. – Na, most fogja ki! – kiáltotta Szaska csengő hangon. – Csak vizes ne legyen a lába! Kozsennyikov fölényesen elmosolyodott. Horgászbotját letette a fűre. Dzsekijét kigombolva leült a kidőlt fatörzsre a fia mellé. Szaska állva maradt. Kosztya megfeszült, de nem tudta rászánni magát, hogy felálljon. – Hogy megy a tanulás? Évfolyamtársak, tanárok… beilleszkedtetek? – Gyűlölöm magát – mondta Szaska –, és megtalálom a módját, hogy leszámoljak magával. Nem most. Majd. Kozsennyikov szórakozottan bólintott. – Értem. Majd visszatérünk erre a beszélgetésre… bizonyos idő múlva. Kosztya, te is gyűlölsz? – Engem az érdekel – mondta Kosztya idegesen dörzsölgetve a térdét –, te valóban… valóban képes vagy úgy intézni, hogy a valóság álommá változzon? Vagy ez hipnózis? Vagy valamilyen trükk? Kozsennyikov változatlanul mosolyogva széttárta karját – mintegy azt mondva: nos, hát így alakult. – És képes vagy irányítani a szerencsétlenségeket? – folytatta Kosztya. – Az emberek megbetegszenek, meghalnak, kocsi alá kerülnek… – Az, aki a vitorlát irányítja, irányítja a szelet is, vagy nem? – Olcsó szofisztika – vetette közbe Szaska. – Minden attól függ – Kozsennyikov futólag Szaskára pillantott –, mit tekintsünk szerencsétlenségnek, és mit szerencsének. Ezt viszont, gyerekek, ti semmiképp sem tudhatjátok. – Maga viszont tudja helyettünk is – szólt közbe megint Szaska. – És mifélék azok az érmék? – kérdezte Kosztya. Kozsennyikov szórakozottan a zsebébe nyúlt. Előhúzott egy aranykorongot. Felvillant a Szaskának oly ismerős, lekerekített, „domború” forma. – Nézd meg! Ez itt egy szó, amelyet még soha nem mondtak ki. És nem is fognak. – Kozsennyikov feldobta az érmét, az pörögve felrepült, és visszaesett a tenyerére. – Érthető? Kosztya és Szaska hallgatott. – Majd megértitek – Kozsennyikov bólintott, mintegy megnyugtatva őket. – Nem akartok horgászni? Kosztya? – Nem – mondta ifjabb Kozsennyikov ellenségesen. – Sok a feladatunk holnapra. Szervusz! És vissza sem fordulva elhagyta a folyópartot. A reggelek és nappalok még elteltek valahogy. Szaska be volt fogva, órái, foglalkozásai, napi gondjai voltak. De esténként, és főleg éjszaka, sírt. Mindennap. Arccal a fal felé fordulva. Hiányzott az otthona. A mama. Félálomban látta, amint anyja belép a szobába, megáll az ágya mellett… Felébredt, és megint sírt. Alig sikerült elaludnia, megszólalt a vekker. Szaska mindig szeretett tanulni. Tanfolyamokra meg különórákra járva, a könyvtárban koptatva a szoknyáját, előre elolvasva az iskolai tankönyveket fogalma sem volt arról, micsoda öröm azt tanulni, ami logikus, érthető és olyan szép, mint egy geometriai feladat.

Most a borítóján a kockákból álló díszítést viselő szöveges modulnak már a puszta látása is kétségbe ejtette. Eltelt egy hét. Azután még egy. Minden egyes nap olvasnia kellett a paragrafusokat, magolnia, magolnia, magolnia az értelmetlen, kellemetlen szöveg részleteit. Szaska maga sem értette, miért válik ez az abrakadabra napról napra egyre undorítóbbá. A félig érthető és teljesen érthetetlen szavaknak ezt a halmazát olvasva úgy érezte, mintha történne valami benne: mintha darázsfészek éledezne a koponyájában, és a darazsak nyugtalankodva zümmögnének, zümmögnének, nem találva a kivezető utat. A foglalkozások második hetétől az A csoportban megjelentek lógósok: Andrej Korotkov nem járt matematikára, kijelentvén, hogy ilyen feladatokat a kilencedik osztályban oldottak meg. Liza Pavlenko hol a történelmet, hol a filozófiát, hol az angolt hagyta ki – minden magyarázat nélkül. A fiúk közül néhányan elbliccelték a testnevelést, de a lányok kivétel nélkül mind örömmel jártak Gyima Gyimics óráira A kedves, szép, jóságos Gyima senkit nem gyötört nem erejéhez illő terheléssel, viszont sok időt szentelt a játéknak. Nagyon kötetlenül beszélt a szervezet felépítéséről: persze azért, hogy fokozza az edzések hatékonyságát. Megmutatta, hogyan futnak az inak, hogyan helyezkednek el az izmok – először plakáton, azután az élő természeten. A természet tömegesen követelte az egyre újabb magyarázatokat, Gyima irult-pirult, és újból elmagyarázta: itt a térdízület, ez a sípcsont, ezek a finom kötések pedig itt nagyon hajlamosak a húzódásra, sőt szakadásra… Szaska szerette figyelni a fiatal tornatanárt az egymásra halmozott tornaszőnyegek tetejéről. Szemtelenül, sőt kihívóan viselkedő évfolyamtársnői merészsége meglepte, zavarta és irigységet keltett benne. A szakmai foglalkozásokra az A csoportnak kivétel nélkül mind a tizenkilenc diákja eljárt. És a paragrafusokat is mindenki tanulta. Portnov képes volt rászorítani őket. Sőt a jelek szerint minden pedagógiai tudása kimerült ebben a képességében. – Egyáltalán miért kell eljárnunk ezekre az előadásokra? Hogy könyvet olvassunk? – zúgolódott a magas, nagy mellű Lora Onyiscsenko, aki táskájában örökké magával hurcolta egy nejlonzacskóban a kötését. – Ez nem tanítás – mondta Kosztya. – Ez legjobb esetben is idomítás. Rosszabb esetben zombisítás, teljes agymosás. Neked rendben van a fejed az egyéni foglalkozások után? Az egyéni foglalkozások bizonyos szempontból még az előadásoknál is rosszabbak voltak. Hetente kétszer tizenöt perc. Portnov azt mondta, a tudásukat ellenőrzi, bár Szaska szerint nem volt itt semmiféle tudás, az ellenőrzés módszere pedig tiszta sámántrükk volt: Portnov gyűrűje elvakította a szemét, ettől gondolatai összezavarodtak, az idő szédítő ugrást csinált, de Portnovnak sikerült mindent megtudnia a megtanultakról vagy meg nem tanultakról. – Nem fejezted be az ötödik paragrafust. Holnapra megcsinálod a hatodikat… és az ötödiket újból. – Nem győzöm! – Nem érdekel. Minden jel szerint a B csoportban ugyanez játszódott le – a pirospozsgás Okszana sápadt lett, lefogyott, minden szabad percét az íróasztalnál töltötte. Liza változatlanul a szobában dohányzott, egyik cigarettáról gyújtott rá a másikra. Szaskának egyre inkább az volt az érzése, hogy Liza szándékosan csinálja. Hogy szereti figyelni, hogyan köhög és fintorog Szaska a dohányfüsttől. Két hét telt el a foglalkozásokból. Az egyik ebédszünetben, amikor mindenki az étterembe ment, Szaska visszament a kollégiumba, megkereste Liza holmija közt a cigarettatartalékát – néhány csomaggal –, és lehúzta a vécén. Liza nem szólt semmit. Másnap Szaska teljes kozmetikai készlete – a púder, a szemhéjfesték, az ajakfény, a születésnapjára kapott és csak nagyon ritkán,

ünnepi alkalmakkor használt drága rúzs – mindez a szemétvödörben kötött ki összetörve, szétkenve a vödör rozsdás falán. Szaska reggel későn vette észre a pusztítást, amikor Liza már nem volt a szobában. Szaska a dühtől szinte magán kívül rohant az iskolába, hogy jól megtépje ennek az aljas nőszemélynek a haját. Elkésett: az első óra szakma volt, és az undok abrakadabra újabb adagja gyorsabban lehűtötte Szaska dühét, mint egy dézsa jeges víz tette volna… Végül is ő kezdte. Ő dobta ki előbb Liza cigarettáját. De hát mit tegyen, ha egyszer erre a nyomorultra nem hat a szó! Na mindegy: Pavlenko, amennyire Szaska tudta, hamarosan talál egy bérelt lakást, és oda költözik… Akkor majd megkönnyebbülten fel lehet lélegezni… Okszanával szót tudnak érteni… Az óra végéig öt perc volt hátra. Szaska befejezte a paragrafus olvasását, és izzadt, gyenge tenyerével végigtörölte izzadt homlokát. – Szamohina, gyere ide! Szaska összerezzent. Portnov őt nézte a szemüvege fölött. – Gyere ide, kinek beszélek? Kosztya nyugtalanul nézett rá. Szaska esetlenül kikászálódott az asztal mögül átlépve a táskáján. – Mindenki Szamohinára néz! Tizennyolc szempár – közömbösek, együtt érzőek, sőt kárörvendők – meredt rá várakozóan. Szaska nem bírta ki, lehajtotta a fejét. – A jelen pillanatig ez a kislány érte el a legnagyobb sikert a tanulásban. Nem a tehetségének köszönhetően, mert az adottságai szerények. Akad maguk között nála jóval tehetségesebb. Igen, Pavlenko, ez magára is vonatkozik. Szamohina azért előzte meg az egész csoportot, mert tanul, maguk meg a hátsójukat koptatják! Szaska hallgatott, érezte, hogy lángol az arca. Néhányan a szemben ülők közül is elvörösödtek. Liza Pavlenko paradicsompiros volt. Kosztya ellenkezőleg, ő elsápadt. Portnov hosszú, jelentőségteljes szünetet tartott. – Szamohina, mivel kiváló eredményt ért el, egyéni gyakorlati feladatot kap. Aszó: ezüst… és minden kimondott szavatok pelyva, szemét, nem éri meg a kimondására elhasznált levegőt. A hallgatás… Mi a hallgatás, Szamohina? – Arany – préselte ki magából Szaska. – Arany. Ettől a pillanattól kezdve hallgatsz, Szamohina. Ennek a gyakorlatnak aktivizálnia kell némely folyamatokat, amelyek már felismerhetőek, de egyelőre lagymatagon haladnak… Egyetlen szót sem szólhatsz, sem itt, sem az utcán, sehol! Megtiltom. Szaska felemelte csodálkozó tekintetét. Odakint, az előtérben megszólalt a csengő. – Mindenki elmehet – közölte Portnov. – Holnapra a tizenkettes paragrafus alaposan elolvasni, a piros szöveget megtanulni. Szamohina, ez rád is vonatkozik. Tanulj! Igyekezz! Szaska aznap először kihagyta a testnevelést. Egyszerűen nem maradhatott meg a többiek között, még a tornateremben sem, még egy olyan kedves emberrel sem, mint a tornatanár. Azonkívül az A csoportnak ki kellett tárgyalnia őt. Távollétében. Ezt tökéletesen megértette. Átment a kollégiumba. Félútról visszafordult. A dohányfüstös, üres szoba, kedves kozmetikai cikkei a szemétvödörben – mindez aligha nyugtathatná meg vagy terelhetné el a figyelmét. Szaska kiment a Sacco és Vanzetti utcára, és elindult a városközpont felé, elhaladt a posta mellett, és hirtelen eszébe jutott a mama. Hogy fog neki telefonálni?! Az, hogy meg is szegheti Portnov tilalmát, eszébe sem jutott. Ajka, nyelve, torka nem engedelmeskedett neki. Az óra befejezése után vagy negyven percig nem tudta szétnyitni görcsösen összeszorított fogait.

Fogai akkor nyíltak szét, amikor vett az élelmiszerboltban egy üveg ásványvizet, jelekkel elmagyarázva, mit akar. Fogai csak akkor engedtek, hangosan kocogva az üveg nyakán. Szaska egy húzásra megivott egy liter szénsavas ásványvizet, ezután a gyomra úgy elkezdett morogni, hogy a posta előtt le kellett ülnie egy padra. Az előző vasárnap telefonált az anyjának. Megtudta, hogy Valentyin visszatért Moszkvából, de az esküvőt megint elhalasztották. A mama hangja ettől függetlenül vidám volt, sőt felszabadult. Jobb nekik nélkülem, gondolta Szaska. Bement a postára, kézzel-lábbal integetve kért egy távirati blankettát, és ráírta a szöveget: „Naalam minden rendben egyeloere nem hiivlak elromlott a telefon.” Átnyújtotta az űrlapot a pult mögött ülő, csodálkozó asszonynak, kifizetett minden szót, és megint kiment az utcára. Szóval most ő az első számú tanuló. Nem csoda, hogy Pavlenko úgy elvörösödött. De Szaska újra odaadta volna kedvenc rúzsát – mit a rúzsát… Bármit odaadott volna azért, ha Pavlenkót állították volna ki a többiek elé, őt nevezték volna a legjobb tanulónak – még ha szerény képességekkel is –, és neki tiltották volna meg, hogy beszéljen. És ő, Szaska ment volna a többiekkel együtt tornaórára – kitárgyalni a rendkívüli eseményt, beavatva Gyima Gyimicset, labdázni, a tornaszőnyegeken heverni… Miért neki kell hallgatnia? Mit tanulhat meg ezáltal? Mik lehetnek azok a „már felismerhető folyamatok”?! Először el akarta lógni a filozófiát is, de aztán hirtelen megrémült, hogy kihagy valami fontosat. Füzetében a jegyzetei olyan szépen, logikusan épültek föl, kár lenne, ha Platón helye üresen maradna, így aztán elment az órára. A közös órákon az A és a B csoport összekeveredve helyezkedett el. Szaska mellé az egyik oldalon, mint mindig, Kosztya telepedett le, a másik oldalán Okszana helyezkedett el. – Gratulálok! – súgta a fülébe. Szaska felvonta a szemöldökét. „Az ideák (eidoszok) világa az időn és téren kívül létezik. Ebben a világban meghatározott hierarchia érvényesül, amelynek csúcsán a Jó eszménye áll…” – Portnov nagyon dicsért téged… – duruzsolta Okszana. – Azt mondja, a mi csoportunkban senki a nyomodba sem érhet… Szaska felsóhajtott. „A barlangról szóló mítoszban a Jó mint a Nap jelenik meg, az ideákat azok a lények és tárgyak jelképezik, amelyek elhaladnak a barlang előtt, maga a barlang pedig az anyagi világ és a hozzá kapcsolódó illúziók képe…” – És maguk a tárgyak az ideák árnyékai? – kérdezte Kosztya hangosan. – Projekciók? A filozófia-tanárnő hosszas magyarázatba kezdett. Szaska elfordult, és még elkapta Liza Pavlenko pillantását a terem másik végéből. – Lényegében ez megold egy problémát. Ha Szamohina belebukik, legalább élni lehet majd valahogy ebben a szobában. Szaska hallgatott. Liza képtelen volt megnyugodni, bugyiban és trikóban fel-alá mászkált az ágyak között, fel-felkapott valamit a padlóról, majd megint leejtette, a szekrényajtót nyekergette, a bőröndjében kotorászott. – Ki akartál bérelni egy viskót – emlékeztette ellenségesen Okszana. – És elhúzni innen. – El is húzok… Nincs időm ezzel foglalkozni. Elhúzok, ne izgulj. – Nem is izgulok. – Hát ne is izgulj! Okszana azok közé tartozott, akiket mások kivételessége, még a legjelentéktelenebb is, arra késztet, hogy az illető barátságát keressék. Liza viszont olyan ember volt, aki maga

akar kivételes lenni, és megsértődik, ha a második vonalban találja magát. Szaska mondhatta volna neki: nincs oka irigykedni, nincs oka dühöngeni. Hiszen maga mondta, hogy ez nem tanítás és nem tudomány, hanem sarlatánság, hipnózis, pszichózis vagy még valami ennél is rosszabb. Mivel büszkélkedhetnék, a pszichózisban elért sikereimmel?! De Szaska hallgatott. Egyetlen megszólalási kísérlete – az este, Kosztyával, megfeledkezett magáról – artikulálatlan hangokkal, fröcskölő nyállal végződött. Szaska szégyellte magát, ha eszébe jutott ez az epizód. Liza jobban kinyitotta az ablakot. A hideg szeptemberi éjszaka nyirkosság és száradó fű szagát árasztotta. Liza rágyújtott – demonstratívan. – Már kértek, hogy ne füstölögj – mondta Okszana. – Bújj a seggembe! Szaska lehunyta a szemét. Az értelmetlen mondatok úgy forogtak az agyában, mint egy tank lánctalpa. Szaska a huszadik paragrafust olvasta; ez már hallgatásának második hete volt, és úgy tűnt neki, a körülötte levő világ lassan némaságba süllyed. Úgy érezte magát, mintha szappanbuborékokkal teli léghajó lenne. A buborékok – ki nem mondott szavai – a torkába emelkedtek, kifelé törekedtek, a nyelvén függtek, mint ügyetlen műugrók a trambulinon. És elpukkannak, keserű utóízt hagyva maguk után. Egyetlen szó sem bizonyult eléggé szilárdnak ahhoz, hogy áttörjön a gáton, kitörjön és felrepüljön. „Minden kimondott szavatok pelyva, szemét…” Portnovnak igaza volt, értette meg Szaska. A szavaknak nem volt jelentésük. A tekintet, az intonáció, a hang – ezek a kozmoszba kibocsátott vékony szálacskák, antennák tájékoztatták a környezetet a közönyről vagy együttérzésről, nyugalomról, idegességről, szeretetről… Nem a szavak. Szavak nélkül mégis nehezebb volt. Olvasta a zagyvaságot, megtanulta kívülről az abrakadabrát. Eredménytelenül: sziszifuszi munka volt ez, a danaidák8 kétségbeesett erőfeszítése. A hideg szeptemberi napokat igazi vénasszonyok nyara váltotta fel, Liza Pavlenko pedig még mindig nem talált magának lakást. Nem dohányzott kevesebbet, de Szaskának sikerült beletörődnie az állandó cigarettafüstbe. Filozófiából azt a feladatot kapták, hogy írjanak referátumot; Szaska Platónt választotta, és átment a könyvtárba, de valamilyen oknál fogva magával vitte a szöveges modult is. A kicsi, szűk, szekrényekkel telizsúfolt helyiségben tilos volt hangosan beszélni. Szaskának ez nagyon megfelelt: sehol nem érezte annyira élesen némaságát, mint a lármázó tömegben. Végigment a polcok között. Azután letelepedett az ablaknál, és kinyitotta a modult – maga sem tudva, miért, gépiesen. Már csak néhány tucat oldal maradt a kötet végéig. Szaska a megszokott módon nekilátott, hogy átrágja magát az értelmetlen betűhalmazokon. Olvasott és olvasott, amíg hirtelen át nem törtek agyának csikorgásán a szavak: „…miről dalol a madár; megértette a szökőkút medencéjében csobogó víz nyelvét…” Szaska hátravetette a fejét. Az olvasóteremben rajta kívül nem volt senki. Odakint már leáldozóban volt a nap. A nyitott szellőzőablakon távoli tűz füstjének szaga áramlott be. Megpróbálta újraolvasni a bekezdést, de semmi nem jött ki belőle. Visszatért a paragrafus elejére: teljesen megfeledkezve Platónról meg az ő eidoszairól, a másnapra megírandó referátumról és arról, hogy az olvasótermet hamarosan bezárják, a Szöveges modul 1-et olvasta. Egyre jobban fájt a feje: mintha a vékony fal túloldalán több száz 8

A görög mitológia nőalakjai, akik megölték alvó férjüket a nászéjszakán, ezért arra ítéltettek, hogy az Alvilágban örökkön-örökké vizet hordjanak egy lyukas hordóba.

alumínium merőkanál karistolta volna egy öntöttvas fazék alját, de Szaska olvasott, képtelen volt megállni, akár egy hegyről legördülő hordó. „…megértette, miről beszélnek a felhők az égen… Úgy tűnt neki, hogy ő maga – szó, amelyet a napfény mondott ki…” A könyvtárosnő, aki azért jött, hogy bezárja az olvasótermet, a nyitott tankönyv fölött találta Szaskát. Bement a postára, és vett három kockás füzetet. A hátsó borítójukon volt egy kép – pontokból és kacskaringókból álló vízjel. Ha sokáig nézték a papíron át, mintha üvegen keresztül néznék, a vízjel helyén egy idő után megjelent egy háromdimenziós ábra: az egyik füzeten egyiptomi piramis, a másikon egy ló, a harmadikon fenyőfa. A fizikatanáruk valamikor elmagyarázta, milyen elven alapul ezeknek az ábráknak a működése, de Szaska már elfelejtette. A füzeteket hóna alá szorítva baktatott az utcán. Elmondhatta volna: annak, amire tanítanak minket, valójában van értelme. Nem tudjuk, hogy mi az. De ez nem egyszerű magolás, nem csupán gúnyolódás: ebből a katyvaszból úgy tűnik elő az értelem, mint az ábra a vízjelből, de ez nem „ló” vagy pláne „fenyőfa”, ezt a tudományt aligha lehet egy szóval megnevezni. Vagy akár két szóval. Alighanem egyáltalán nincsenek olyan szavak, amelyekkel leírható lenne ez a tudomány… vagy folyamat. Mostanáig egy sem akadt a másodévesek között, a harmadévesekről már nem is beszélve, aki vette volna a bátorságot, hogy legalább célozzon arra, mire is tanítanak minket. Lehet, hogy Portnov – vagy valaki más a tanárok közül – lezárta az ő szájukat is? Lehet. De az is lehet, hogy ők sem tudják. A harmadéves, félszemű Vitya mesélte, hogy a téli szemeszter utáni vizsgákat követően csoportjuk teljes létszámban átkerül a „másik bázisra”, ahol a negyedévesek és a diploma előtt állók tartózkodnak. Szaska szemében a harmadik évfolyam, még inkább a téli szemeszter olyan iszonyatosan távolinak tűnt, hogy még csak az sem érdekelte: hol van az a „másik bázis”, miért tanulnak elkülönítve a felsőbb évfolyamosok… Korán besötétedett. A Sacco és Vanzetti utca hársfáinak koronája, amely nemrégiben még tömör és átlátszatlan volt, most már átengedte a távoli lámpák fényét. Olyan meleg volt, hogy nem akarózott hinni a lába alatt heverő sárga leveleknek, sem a közelítő télben. Szaska mélyeket lélegezve elálldogált, a csillagokat nézte Torpa város cseréptetői felett. Kétfelé indulhatott el: vagy a főiskola épületén át, vagy a keskeny közön, amely egyenesen a kollégiumhoz vezetett. Elgondolkodva úgy döntött, a rövidebb utat választja. – …Na, mit teszed itt magad? A férfi suttogva beszélt, hangja néha fojtott basszusba ment át. – Mit játszod itt a szűzlányt? Pénteken…Vovkánál, a szobájában… az nem is te voltál, igaz? – Hagyj békén! – Szaska felismerte Liza Pavlenko hangját. – Na, cicám… – Vidd a mancsod, te disznó! Szaska a sötétben belerúgott egy üres üvegbe. Az csörömpölve végiggördült a macskakövön; a hangok elhallgattak. – Ki mászkál itt? – kérdezte a fiú. Szaska nem felelhetett. Megfordult és a köveken csúszkálva kiment a kis közből. A huszonegyes szoba kulcsa lent lógott a táblán. Szaska nyargalva ment fel az emeletre, egy percre beugrott a fürdőszobába, gyorsan fogat mosott, majd bemászott az ágyába. Elsőként Okszana tért haza. Egy darabig zörgött a zacskóival (honnan vesz ennyi zörgő nejlonzacskót?). Lefeküdt, sóhajtozva belelapozott a tankönyvébe, majd eloltotta a lámpát, és elaludt. Szaska a sötétben fekve hallotta, hogy valaki nevet a konyhában, valaki visít,

énekel, az edénnyel csörömpöl; Okszana aludt, mintha semmi sem történne, de Szaska le sem tudta hunyni a szemét. ,A szó, amelyet a napfény mondott ki.” Miért örült meg annyira Szaska, amikor ez az értelemmel bíró mondat szinte magától előúszott a betűhalmazból? Ezek a szavak ismerősek, és nyelvtanilag helyes rendben sorakoznak, az egésznek még sincs értelme. A napfény nem beszél… A napfény fotonok áramlása, egyszerre hullám- és részecsketermészetű… De ezt nem lehet elképzelni. Olyan, mintha egy zárt ajtót egyszerre akarna az ember mind a két oldaláról látni. Kint is lenni, és bent is. Milyen fülledt ez a szoba… Egy darabig egyik oldaláról a másikra fordult, majd felkelt. Jobban kinyitotta a szellőzőablakot, nyelte a levegőt. Az utcán égett egy lámpa, mesterséges fénye elöntötte a fehér olajfestékkel sokszor átmázolt ablakpárkányt. A sarokban, egészen az ablakkeretnél hevert a csikkekkel teli majonézes doboz, ott hányódott egy elfelejtett, idegen filozófiatankönyv. Szaska szinte nem is gondolkodva találomra felütötte a könyvet, az első adódó oldalnál kinyitotta: „Az univerzáliák a nominalizmus szerint a nevek nevei, vagyis nem lényegek vagy fogalmak…” Ennek a mondatnak sincs értelme, gondolta Szaska csalódottan. Egyébként is, ha sokszor megismételsz egy szót – „értelem, értelem, értelem” –, hangokra esik szét, épp annyira lesz informatív, mint a víz csobogása a szökőkútban, és… A fejéhez kapott. Történik velem valami, ismerte be önmagának. Lehet, hogy megbolondulok. Elvégre a másodévesek is, meg a harmadévesek is nagyon hasonlítanak az őrültekre. A furcsaságaik… néha fizikai torzulásaik… ahogy hirtelen mozdulatlanná dermednek egy pontra meredve, vagy ahogy nem találják el az ajtót, ha a konyhába akarnak bemenni, vagy egy egyszerű mozdulatsor közepén „megakadnak”, mint egy berozsdásodott gépezet… Néha persze értelmesen beszélnek, szellemesen tréfálkoznak, megesik, hogy szépen énekelnek… „A nominalizmus gyökerei az antikvitásba nyúlnak vissza. Első képviselői a korai antikvitásban Athéni Antiszthenész és Szinópéi Diogenész, az ideák platóni világának ellenzői…” A folyosón súlyos lépések hangzottak fel, és még mielőtt Szaska visszaért volna az ágyába, kinyílt az ajtó. Odakint, a folyosón égett a lámpa, a szobában viszont sötét volt, Szaska így egy borzas, feldúlt lány fekete, szinte kartonból kivágott sziluettjét látta. Liza pedig – Szaska tudta ezt – egy kartonhálóinges kísértetet látott, amint rémülten megmeredt a szoba közepén, félúton az ágyához. – Te még nem alszol – mondta Liza. Szaska nem tudott beszélni, de nem is akart. Bemászott az ágyába, takarója alá rejtőzve Liza elől. Hallotta, ahogy becsukódik az ajtó. Okszana szuszogott egyet álmában, de nem ébredt fel. Elfordult a kulcs a zárban. Liza bizonytalanul lépkedve odament az ablakhoz. Szaska hallotta, amint felkattan az öngyújtója. – Tudod – mondta Liza elgondolkodva –, köpök rá, mit gondolsz rólam. Hogy mi jár abban az okos fejecskédben. Egy együttesben táncoltam… Jött ő… Megmutatott egy érmét. Azt mondta: jegyezd meg ezt a jelet, nem a nullást, ezt a másikat. Ha odamegy hozzád egy ismeretlen férfi, és felmutatja ezt a jelet, akkor neked kérdés nélkül el kell menned vele, és teljesítened kell minden szeszélyét, szintén kérdés nélkül. Én, azt mondja, soha nem követelek lehetetlent. Másnap az én Ljoskámat elkapták, állítólag gyilkosságért… Nem is ismerte azt az ürgét, soha nem is látta, de ott volt a ballisztikai jelentés, meg tanúkat is kerítettek… A pisztolyt Ljoska vette… kéz alatt. Azt mondta:

olyan csajom van, hogy vigyázni kell rá… És akkor odajön hozzám egy dromedár, olyan negyvenes, jól megtermett, és az orrom alá dugja a jelet… Én meg megyek vele, mint a birka. Reggel pénzt hánytam. Két nap múlva meg elengedték Ljoskát, a szülei valahogy kihozták, és a tanúk is meg az az átkozott pisztoly is eltűnt, mintha sosem lett volna… Rendesen elsikálták az ügyet. Én persze tudom, hogy Ljoska sosem lőtt azzal a mordállyal, csak üres üvegekre az erdőben… Ljoska él és virul, szabad. Ezek meg, mindenfélék csak egyre jönnek hozzám, havonta. Dugják az orrom alá a jelet. Én meg kérdés nélkül alájuk fekszem, reggel pedig pénzt hányok. Ljoska meg kezd valamit sejteni… Ott hagytam a táncot, miféle táncról lehet itt szó. Ljoska elhagy. Ő meg azt mondja: nem követelek lehetetlent… Szaska már régen kidugta az orrát a takaró alól. A szoba tele volt égésszaggal és cigarettafüsttel. Okszana aludt (vagy úgy tett, mintha aludna), a kinti lámpa éles fénye az ablakpárkányra vetült, megvilágítva a párkány szélén ülő lány sápadt arcának egyik felét. A cigaretta piros kis tüze imbolygott. Hurkokat írt le. – Hallgatsz? Hallgass csak… Talán a homlokomra van írva? Miért engem molesztálnak, miért nem téged? Szaska hallgatott. – Tehát szerettem őt – mondta Liza váratlanul józan, éles hangon. – Tehát szerettem, ha egyszer az ő kedvéért… Most meg… Van még egy öcsém. Egy öreg nagymamám. Van horog, amin fennakadhatok… mindenkinek megvan a magáé… De miért mondta, hogy nem követelek lehetetlent? Már álmomban is azt az érmét látom – a cigaretta megremegett, köröket írt le a levegőben. – Már torkig vagyok a krapekokkal, mindegyikkel. Ljoska elutazott valahova, a telefonszámát sem hagyta meg… Ő meg azt mondja – „Nem követelek lehetetlent!” Hogy a fene egyen meg mindent! És hirtelen kirántva az ablakot Liza átlendült az ablakpárkányon, és eltűnt odalent. *** A léckerítés mellett nyirkos, ragadós levélkupac húzódott, amely néhol a másfél métert is elérte. Farmerjét tisztogatva Liza kikászálódott a zörgő kupacból, a tenyerét nézegette. A derekát tapogatta. Szaska hallgatott. Úgy rohant ki az utcára, ahogyan volt, hálóingben, épp csak a sportcipőjét húzta fel meztelen lábára. Az ablakok fele világos volt, a másik fele sötét. Egymást túlharsogva egyszerre két magnó bömbölt. Valaki az asztalon táncolt, árnyéka az összehúzott függönyön rángatózott. Az ablakon kirepülő és az utcán hálóingben szaladgáló lányok senkit nem leptek meg, senkit nem is érdekeltek. Liza a fogai közt szitkozódott – panaszosan és mocskosan. Körülöttük senki nem volt az utcán, aki kinevette volna őket, csodálkozott volna vagy odajött volna segíteni, csak Szaska állt ott azon tűnődve, odanyújtsa-e kezét évfolyamtársnőjének, vagy ez sértésnek minősülne. Ebben a pillanatban a szélcsendben dermedten álló hársakon mintha szélroham söpört volna végig, záporoztak a lehulló levelek, a csillagok egy pillanatra eltűntek, majd újra felvillantak. Szaska kész lett volna megesküdni, hogy közvetlenül a kollégium teteje fölött hatalmas, sötét árnyék suhant át. Sőt: leereszkedett az antennára, és most ott ül, eltakarva a Kassziopeia csillagképet. Szaska eltátotta a száját… Ez nagyon gyors, egyetlen pillanatig tartó benyomás volt. Hunyorítottak, majd megint felvillantak a csillagok. Liza senkire sem nézve már sántikálva elindult, hogy megkerülve az épületet a bejárathoz jusson, és Szaska körülnézve a nyomába eredt. Liza túlment a huszonegyes szobán. Továbbment a folyosón, oda, ahol nyitva volt az ajtó, és mellette üres sörös üvegek légiója sorakozott. Liza farmeréről útközben rátapadt falevelek potyogtak a padlóra; Szaska még hallotta Liza harsány kiáltását: „Mulassunk, lányok-fiúk!”, de nem várva tovább, bemenekült a szobájába, a sötétségbe.

A szobába befújt a szél, csapkodott az ablakszárny, Szaska reszketve, vacogó fogakkal becsukta az ablakot. Átfagyott, szeretett volna felmelegedni, de már megint elzárták a meleg vizet, arra meg nem tudta rászánni magát, hogy kimenjen vizet forralni a konyhába, ahol mindenki olyan jókedvű. Okszana nem mozdult, a takarót a fejére húzta. Nem is alszol, szerette volna mondani Szaska. Egyszerűen elbújtál, kivárod, mi lesz a dolog vége. Remek lány vagy, holnap majd ártatlan tekintettel azt mondod, nem tudsz semmit, nem emlékszel semmire, mélyen aludtál… A szavak a torkára tolultak, és hirtelen visszatarthatatlanul kitörtek. Szaska összegörnyedve lezuhant a piszkos linóleumra, és köhögve kiadta a vacsora maradékát – és egy maréknyi tompán csillogó aranyérmét. Azon az éjszakán véget ért a vénasszonyok nyara, mintha késsel vágták volna el, beköszöntött a hideg, szeles ősz. Az ablakok most már csukva voltak, de a réseken befújt a szél, a huzattól ingott a mennyezet alatt a lámpa, az ajtó alatt is befújt a szél, mint a kéménykürtőn. Okszana kiudvarolt a gondnoknőtől két csomag papírt és egy tekercs szigetelőcsíkot (úgy festett, mint valami sárga csápú polip) az ablakok körülragasztásához. Míg Szaska elbánt a „polippal”, betuszkolta a keret körüli résekbe, a szemfüles Okszanának sikerült lisztet szereznie, és sűrű, szürke, takonyra emlékeztető csirizt főznie belőle. Ecsetjük nem volt. Szaska kitalálta, hogy levág egy darabot a szigetelőcsíkból, és azzal keni meg a papírcsíkokat, azok így elvesztették ünnepélyes fehérségüket és keményítős merevségüket, megpuhultak, ragadóssá és kezelhetővé váltak. Olyanok lettek, mint mi, gondolta Szaska, miközben körberagasztotta az ablakot. – A szellőzőablakot hagyd ki! – utasította Okszana. – Szellőztetni is kell majd. Szaska megérintette a hideg fűtőtestet. Nem ígérték, hogy rövidesen megkezdődik a fűtési szezon. …Éjszaka sokáig keresgélte az érméket, amelyek szétgurultak az egész szobában. Egy ronggyal feltörölte a padlót, reggel fel is mosta. Az érméket betette az első kezébe akadt zacskóba, és bedugta az ágy alatt lapuló bőröndjébe. Liza az első két dupla órát az ágyban heverve elbliccelte, de a szakmai foglalkozást nem merte kihagyni. Nagyon nehéz nap volt – egymás után két dupla szakmai óra, a harmadik és a negyedik. A Szöveges modul 1 paragrafusait olvasták magukban. Portnov mindig tudta, dolgozik-e a diák, vagy a könyvlapon mászó bogarat figyeli. A terem csendjét időről időre éles kiáltás törte meg: – Korotkov, munkára! Kovtun, ne kalandozz el! Szaska igyekezett, azt várta, hogy a másféle szavak – a másfélék, értelmesek – felbukkannak előtte a fehér zúgásból, mint akkor, a könyvtárban. De nem történt semmi. Elfáradt, a munkától megfájdult a feje, és meggyőzte magát, hogy az az eset az olvasóteremben képzeletének véletlen terméke volt. – Szamohina, ábrándozunk? Szaska észre sem vette, hogy elkalandozott, tekintete megakadt az oldal csücskén. Mintha egy körömnyom lenne ott… Ki olvasta korábban ezt a könyvet? A félszemű Vitya? Vagy Zahar, aki Kosztyával egy szobában lakik, és minden ajtón csak a harmadik próbálkozásra tud bemenni? Ki dugta azt a cédulát a csomagmegőrző rekeszébe? És kinek segíthetett az a cédula? – Szamohina! – Portnov ott állt mellette. – Nagyon nem tetszik nekem, ahogyan olvasol. Te lazsálsz! Ezt tőled nem vártam, Szamohina… Még nem találtad meg azt a szót, amelyet érdemes lenne hangosan kimondani? Szaska hallgatott. – Hallgatni fogsz, Szamohina, mindaddig, amíg meg nem érted, tulajdonképpen minek

is van második jelzőrendszered! A majmok beérik az elsővel is, igaz? Szaska hallgatott. – A holnapi egyéni foglalkozásra – Portnov végigment a tábla előtt – átismételni minden pirossal kiemelt szöveget! Kívülről. Aki bújt, aki nem, megyek! – mosolyodott el fölényesen. – Csoportbizalmi, Szamohinát utolsónak sorolod be a beosztásban! Szaska többször is föltette magának a kérdést: mi lett volna, ha Kozsennyikov nála felbukkanva ugyanolyan feladatot adott volna neki, mint Lizának? Neki, akinek már az is kolosszális megpróbáltatást jelentett, hogy meztelenül kell fürdenie – hajnalban, amikor senki nem látja… „Nem követelek lehetetlent.” Nem csoda, hogy Liza úgy gyűlöli Kosztyát. Bár Kosztyának egyáltalán semmi köze ehhez. Évfolyamtársai egymás után mentek be a harmincnyolcas terembe. Különbözőképpen jöttek ki – ki dühösen, ki gondterhelten, a lányok némelyike könnyes szemmel. Hát igen, ez Portnov. Eléri, amit akar. Szaska ment be utolsóként. Már véget ért a negyedik óra, megkezdődött az ötödik. A második emeleten, a tornateremben már eljött a pingpongszakosztály foglalkozásának ideje. – Csökkentetted a fordulatszámot – mondta szárazon Portnov. –Rosszabbul tanulsz. Nézz ide! A gyűrű, amelyet Portnov csak az egyéni foglalkozásokon viselt, Szaska arcához közeledett. Szaska hunyorgott az éles, kék villanástól. – Fölnézni, nem fintorogni… így. Na jó, ülj le! Az apró szobában csak néhány szék volt. Szaska leereszkedett a legközelebbire; a fából készült tákolmány lába veszélyesen ingott. – Érzed, hogyan változol belül? – kérdezte halkan Portnov. Szaska bólintott. – Ezt helyes. Így is kell lennie. Semmiféle változás… a látásodé, a hallásodé, az emlékezetedé… ne rémítsen meg! Most adok neked még egy kis könyvet, gyakorlati feladatok gyűjteményét… Igen, igen, dolgozz egy keveset, nem rokkansz bele! Minden héten öt-öt gyakorlatot végzel el nekem. Gondolatban kell őket megoldanod, csak gondolatban, egymás után, hibátlanul. Ellenőrizni fogom, Szamohina, nagyon alaposan, és ha lazsálni fogsz, mint tegnap, azzal azt kockáztatod, hogy nyomorék maradsz örök életedre. A te életedről van szó, nem az enyémről… Világos? Kopogtak az ajtón. Szaska idejéből még hátra volt öt perc, ezért elcsodálkozott, ki lehet az. Kosztya volt az. Annyira izgatott volt, hogy a jelek szerint még az önvédelmi reflexe sem működött. – Oleg Boriszovics… Ott… az ügyeletesnél telefon… Szamohinát hívják, interurbán, az anyja kérdezi… Szaska megdermedt. Tekintetét Portnovra fordította. Az lejjebb tolta szemüvegét, az orra hegyére, Kosztyára nézett, aki kissé megroggyant tekintetének súlya alatt. – Az anyja hívja… Arra gondoltam… Talán történt valami… – A foglalkozásnak vége – jelentette ki Portnov jeges hangon. – Szamohina, fogja a könyvet! Vaskos, nagyon élénk piros kötésű kötetet húzott elő az íróasztal fiókjából. A fedelén Szaska megpillantotta az ismerős, kockákból álló mintát. Másra nem tudva gondolni, mint hogy vajon mi történhetett a mamával, Szaska átvette a könyvet. A küszöbbe belebotolva görcsös biccentéssel elköszönt Portnovtól. Kilépett a folyosóra; Kosztya nagy léptekkel nyargalt előtte, szinte futott. – Gyere gyorsabban… Az ügyeletes megígérte, hogy megvár. Tudod, az ott hivatali telefon…

Szaska nem is hallotta. Itt van az előtér a hatalmas lovas szoborral. Itt van a portás üveges fülkéje, itt van a kék köpenyes nénike és ott van a fekete műanyag kagyló, a telefon mellett fekszik, ott a spirálisan tekergő vezeték… Szaska felkapta a kagylót. A füléhez tette, hallgatta a csöndet. A mama várt; Szaska tanácstalanul Kosztyára nézett. A fiú kikapta a kezéből a kagylót, és valami miatt nagyon hangosan kezdett kiabálni, az egész előcsarnokban hallani lehetett. – Mindjárt jön! Minden rendben van vele, jól tanul, és a kollégiumban meleg van! Szaska meghallotta a mama hangját, amelyet megváltoztatott a vezeték és a távolság. Mama valamit mondott Kosztyának, gyorsan, hangosan és idegesen. – Nem! – kiáltotta Kosztya. – Egy kicsit… hát berekedt… Tudja, nem akarják kiengedni a foglalkozásról, tudja, most vannak nálunk az egyéni foglalkozások… Történt valami maguknál? Átadhatja nekem, és majd… Mama megint beszélni kezdett. Hangja feszülten csengett, és akkor Szaska előrelépett, és kikapta Kosztya kezéből a kagylót. – Mama, mi van veled? Mi van veled? Mi történt?! – Szanya, Szanyecska, te vagy az?! Miért nem hívtál? Azok a távirataid… Egy hónapja nem hallottam a hangodat! Miért nem hívtál, valami baj van?! – Nálad minden rendben? – kérdezte Szaska elveszetten. – Nem! Mert nem hívsz! Már Valentyin is beleőrül… Sehogy sem tudlak elérni… Egészséges vagy? Mit eszel? Hideg van nálatok? Mit mond az a fiú, hogy berekedtél? Kosztya ott állt Szaska előtt. A portásnő izgatottan nézett egyikükről a másikukra. – Nem vagyok rekedt – mondta Szaska, és igyekezett nem sírva fakadni. – Minden rendben. Portnov a hátsó kijáratnál kapta el. Ez ellentétes volt a szokásaival: valamelyik diákjával talákozva a folyosón hidegen biccentett, és semmi több. – Gyere velem, Szamohina! – Foglalkozásom van a pingpongszakosztályban. – Alighogy visszatért a beszédképességed, máris hazudsz? Szaska szava elakadt. A szakosztályba nem lépett be – nem jutott rá ideje. – Azt hittem, még néhány hónapig hallgatni fogsz – mormolta Portnov. – Bár… Menjünk, menjünk, meg kell mutatnom téged valakinek! Szaska engedelmeskedett. Lementek az alagsorba, elhaladtak az ekkor zárva lévő étterem mellett, és még lejjebb mentek. A főiskolának ebben a részében Szaska még sosem járt. – A kollégámat Nyikolaj Valerjevicsnek hívják – mondta Portnov. – A felsőbb évfolyamokon még dolgozik majd veletek… remélem. Végigmentek egy széles folyosón, egy sor barna műbőrrel burkolt ajtó előtt. Az egyik előtt, amelyen a „Fogadószoba” tábla volt, Portnov megállt. Kopogás nélkül benyitott. Bólintott valakinek. Intett Szaskának, hogy lépjen be. Valóban fogadószobaféle volt, ahogyan Szaska az ilyesmit elképzelte. Nagy asztal, könyvszekrények, titkársági telefonkészülék, irodai kellékek. Egy gurulós széken fiatal nő – titkárnő? Szaska még mindig nehezen kapkodta a levegőt, szempillái összetapadtak. Egyrészt hatalmas megkönnyebbülést érzett. Másrészt bűntudatot a mamával szemben. Harmadrészt – ha létezik ilyen egyáltalán – sajgó ingerültséget és sértődöttséget Portnovval szemben. – Nyikolaj Valerjevics szabad? A titkárnő bólintott, megnyomott egy gombot, és susogni kezdett: – Nyikolaj Valerjevics, Oleg Boriszovics keresi… – és tekintetével egy fekete, valódi

bőrrel bevont ajtó felé intett. Portnov bement, úgy tolva maga előtt Szaskát, mint bányász a csillét. Szaska egy tágas, ablaktalan dolgozószoba közepén találta magát, ott megállt. A nagy asztal mögött, a bekapcsolt asztali lámpa fényében egy sötét hamuszürke arcú ember ült. Hosszú, ősz haja a válláig ért. Simára borotvált álla olyan éles vonalú volt, hogy attól lehetett félni, egy óvatlan mozdulattal megvághatja vele a mellét. Azonkívül púpos volt. Fekete zakója kidudorodott görbe hátán. – Kolenyka, azt szeretném, ha megnéznéd – mondta minden bevezetés nélkül Portnov. – Egyszerűen csak a biztonság kedvéért. Az ember felállt az asztal mögött. Rántott egyet a vállán, mintha zsibbadt hátát akarná helyrehozni. Kilépett az asztal mögül, megállt Szaska előtt, aki megdermedt, akár béka a kócsag előtt. A púposnak szinte pupilla nélküli szürke szeme volt. Aprócska fekete pontok, mint a mákszemek, a hatalmas, viharfelhőre emlékeztető, fehéres szivárványhártya közepén. – Szamohina Alekszandra – a púposnak mély, kissé tompa hangja volt. – Tizenhét éves. Eh, hol van az én tizenhét évem… Jobb ruhaujját felhúzva a púpos feltárta a csuklóján lévő karkötőt – nem karóra volt, ahogyan Szaska először gondolta. Domború fémpecsét volt bőrszíjon; a szemébe csapó hirtelen villanástól Szaskának hunyorognia kellett. – Szamohina – ismételte meg a púpos, és Szaskának az az érzése támadt, hogy a hangja megremegett. – Kislány, kérem, menjen ki öt percre a fogadószobába! Szaska kiment. A titkárnő meg sem próbálta titkolni, hogy valami bolyhos, rózsaszín holmit köt. Szaska szótlanul leült egy bőrdíványra a fal mellett. Még nemrégiben is biztosan mondott volna valamit a titkárnőnek. Egyszerű, afféle helyzetjelző szavakkal megindokolta volna itteni jelenlétét: ezért meg ezért vagyok itt, ekkor meg ekkor megyek el… A hosszú hallgatás, amelyet úgy fél órával ezelőtt tört meg először, komolyabban megváltoztatta a jellemét, mint az várható volt. Vagy nem csak a hallgatásról van itt szó? Portnov nem öt, hanem tizenöt perc múlva jött ki. Bólintott a titkárnőnek, végigkísérte Szaskát a hosszú folyosón, fel a lépcsőn, majd a másik lépcsőn – az előtérbe. A hatalmas lovas tövében ott ült Kosztya. A jókora helyiségben, bármerre nézett is, Szaska senki mást nem látott. Még a portásfülke is üresen ásított. – Menj, és láss munkához! – mondta Portnov Szaskához fordulva, Kosztyára ügyet sem vetve. – Érintetlen terület van előtted, hegyek, tengernyi munka. A helyedben én nem fecsérelném a drága időt ostobaságokra. – Viszontlátásra! – mondta Szaska. Portnov keményen ránézett a szemüvege fölött. Hümmögött. Elment, és Szaska csak ekkor érezte meg, mennyire elfáradt. És mennyire húzza a vállát az átkozott táska. És mennyire jó lenne egyszerűen lefeküdni, lehunyni a szemét, és semmire nem gondolni. Leült Kosztya mellé a gránittalapzatra, hátával nekidőlt a bronzpatának. – Nem értek valamit – mondta Kosztya elgondolkodva. – Ez a dolog, már a lóra gondolok, szóval ez egyetlen ajtón sem fér be. Vagyis előbb megépítették ezt a szobrot, és csak azután húzták fel köré az épületet… Hogy lehet ez? Szaska szótlanul megrázta a fejét. – Mit akart tőled? – kérdezte Kosztya lehalkítva a hangját. Szaska elővette a táskájából az új tankönyvet. Az élénkvöröset. A használtat. – Mi ez? – kérdezte Kosztya. Szaska kinyitotta a könyvet. Sem előszó, sem a szerző neve, semmiféle magyarázat. „Gyakorlatok, első fokozat”.

– Ez már könnyebb – mondta Kosztya. – Legalább a szavak ismerősek. „Első gyakorlat. Képzeljen el egy gömböt, amelynek külső felülete piros, a belső fehér! A gömböt egészben hagyva gondolatban deformálja úgy, hogy a külső felülete kerüljön belülre, a belső kívülre…” – Hogyan? – kérdezte Szaska tanácstalanul. Kosztya elvette tőle a könyvet. Végigfutotta a szöveget. Visszaadta. – Nálad minden rendben? Ez az oly kétértelmű, ugyanakkor annyira helyénvaló kérdés minden fáradtsága ellenére is megnevettette Szaskát. – Igen, otthon minden rendben. Ha erre gondoltál. Szakadt az eső. A víz zubogott az ereszcsatornában. Feltúrva a bőröndjét Szaska hirtelen rájött, hogy nyáron érkezett, farmerban és egy szál pólóban, és az a nagy halom ruhanemű, amit a mama (Szaska hangos tiltakozása ellenére) beletömött a bőröndbe, és ami akkor rengetegnek és fölöslegesnek tűnt – nem csak szükséges, de a közelgő hidegekre gondolva még kevés is. Egy dzseki. Egy gyapjúpulóver és egy másik, félgyapjú. Kötött zoknik. Vékony macskanadrág, fel lehet húzni a harisnyanadrág fölé. A beragasztott ablakok ellenére a kollégiumban hideg volt, a levegő áporodott, és megint elzárták a meleg vizet. Lavórban kellett mosakodni, a vizet a konyhában melegítették nagy fazekakban. A hideg csöveken egy éjszaka alatt nem száradt meg a fehérnemű, sőt még huszonnégy óra alatt sem. „Képzeljen el két gömböt, egy nagyobb és egy kisebb átmérőjűt! Gondolatban helyezze el a nagyobbat a kisebben oly módon, hogy egyik gömb átmérője se változzon meg…” Ezeknek a feladatoknak a megoldása még lehetetlenebbnek bizonyult, mint az értelmetlen paragrafusok olvasása és a halandzsa bemagolása kívülről. Portnov az egész A csoportnak kiosztotta a feladatgyűjteményt, egy nappal később pedig a B csoportnak is. Ezenkívül minden elsőéves megkapta a kettes számmal megjelölt, új szöveges modult, mindennap olvasniuk és magolniuk kellett a paragrafusokat. Az angol, a történelem, a filozófia mind háttérbe szorult, semmire nem jutott idő. A magolás betondzsungelében csak a tornaórák jelentettek némi fényt, amikor a jóságos Gyima Gyimics a futás meg a gyakorlatok helyett kosárlabdát, röplabdát, aerobicot kínált az elsőéveseknek. Szaska ellenőrző napja, a szombat vészesen közeledett, és az öt gyakorlatból kettőt sikerült úgy-ahogy megoldania. Elalvás előtt a szemét lehunyva ezeket a gömböket, spirálokat, csöveket látta maga előtt, amelyek sehogy sem akartak átcsúszni a kisebb átmérőjűn; a gyakorlástól már viszketett a szemgolyója, kapart a torka. – Szanya, kiküldjük a srácokat vodkáért – mondta a konyhából visszatérő Okszana. – Adj pénzt, téged is beveszünk a csapatba! Már teljesen besavanyodtál. – Én nem iszom vodkát. – Majd felöntöd Pepsi-Colával. – Figyelj, holnapra öt gyakorlatot kell megcsinálnom, és… – Ennyi munkától egy ló is megdöglik. Majd éjszaka megcsinálod. Gyere át, legalább felmelegszel! Szaska habozott. – Elhívhatom Kozsennyikovot is? – Hívd! Csak hozzon valami kaját vagy innivalót. Az első emeleti konyhában vagyunk. Welcome! Liza az íróasztalánál ült a nyitott feladatgyűjtemény fölött. Szeme mozdulatlanul egy pontra meredt. Lehet, hogy ebben a pillanatban éppen a képzeletbeli gömböt fordította ki. De az is lehet, hogy emlékezett valamire. Amióta visszanyerte a beszédképességét, Szaska még nem szánta rá magát, szóba álljon vele. Kosztya, aki megfázott, és bágyadt volt, nem sokáig kérette magát. Másodéves

szobatársai valahol a saját kompániájukkal buliztak, egyikük éjjeliszekrényében találtak egy doboz paradicsomos heringet. – Majd megadom Zaharnak – ígérte Kosztya részben Szaskának, részben magának. – Menjünk! A konyhában füst volt, és hőség. – Megjött az A csoport! – kiáltotta Okszana, felkapva az asztalról két tiszta műanyag poharat. – A csoportjaink, az ábécé két első betűje közti örök barátságra! Kosztya felhörpintett egy fél pohár vodkát, és ettől úgy elgyengült, hogy nyomban ráadást követelt. A heringes dobozt egy rozsdás konzervnyitóval kinyitották, és kézről kézre járt: alumíniumkanállal kihalászták a csenevész halacskákat a vérvörös szószból, vaskos rozskenyérfalatokra rakták, a piros lé szétfolyt, a dobozt továbbadták. Szaska és Kosztya felszerelkezve egy-egy szendviccsel letelepedett az épp hogy langyos fűtőtestre. Szaska keresett az asztalon egy üveg Pepsi-Colát, és felhígította vele a poharában levő vodkát, édeskés, mérsékeltebben alkoholos ital lett belőle Amíg élek, aki akad, nem sajnálom, de legszebb napom, azt is tudom… énekelte szépen, szívhez szólóan az egyik B csoportos fiú. Szaska tudta, hogy Antonnak hívják, de a családneve sehogy sem jutott az eszébe. Felengedett. A meleg konyhában, szájában a heringgel, a cigarettafüst felhői közt szabadnak érezte magát. És tulajdonképpen boldognak. Kosztya karja a vállára simult. – Minden visszatér! – énekelték a lányok bizonytalanul. – Még biztos visszatér! A természet, a szép idő, a barátok visszatérnek… Szaska teljes erejéből átölelte Kosztyát. Most a fiú volt a hozzá legközelebb álló ember. Közelebbi a mamánál is. A mamát már szégyen is lenne így átölelni, Kosztya erős karja, nagy tenyere pedig most a bordáit tapogatja a pulóveren keresztül. Szaskának eszébe jutott, hogy egy évvel ezelőtt arról álmodozott, hogy így üljön, társaságban, mellette egy fiúval, hogy átölelhesse, műanyag pohárból igyon, énekeljen és nevessen… – Emberek – kiáltotta valaki berontva a konyhába –, bekapcsolták a meleg vizet a zuhanyozóban! Az „emberek” olyan üdvrivalgással reagáltak, akár egy csapat szurkoló a stadionban. Kosztya odahajolt Szaskához, és szájon csókolta. Szaska megpróbált elhajolni – az első pillanatban kellemetlennek találta –, azután engedett. Újabb egy perc múlva megértette, hogy ez jó. – Mi van, még sosem csókolóztál? Szaska azt akarta mondani, hogy ő afféle torzszülött a lányok között, a kamaszkor arany idejét az íróasztal mellett töltötte, de nem volt rá képes. Kosztya tudott csókolózni, normális srác volt, ráadásul jóképű is, nem afféle nyálas fickó… Kimentek a folyosóra. Kiderült, hogy Kosztya előrelátóan vodkát töltött a Pepsi-Cola maradékához az üvegbe, és most egyenesen az üvegből lehet kortyolni az édes itókát. – Harangszó zeng piros hajnalon… – énekelték átszellemülten a konyhában. Szaska észre sem vette, hogy kerültek Kosztya szobájába. Zahar és a másik szobatárs, Ljonya még nem jött vissza; Kosztya leültette Szaskát az ágyára, kiitta az üvegből a vodkás kóla maradékát, leült Szaska mellé, és a fején keresztül lehúzta a pulóverét. – Gyere… Bezárom az ajtót kívülről. Vagyis belülről… Gyere! Összeölelkezve végigzuhantak az ágyon. A vas sodrony panaszosan felnyikorgott. – Te még senkivel? Kosztya megpróbálta kikapcsolni Szaska melltartóját, de az apró horgocskák aljas módon nem akartak kicsúszni a helyükről. – Hát ez mi az ördög… Feladva a küzdelmet Kosztya becsúsztatta tenyerét a melltartó alá. Szaska ívben megfeszült az ágyon, tudat alatt követve valamiféle sémát. Még az iskolában azt

bizonygatták egymásnak az osztálytársnői, hogy a nőnek szenvedélyesnek kell lennie az ágyban, vagyis így meggörbülnie… Kosztya már kigombolta Szaska farmerét. Ez félelmetes volt, de varázslatos is. Gyönyörű volt, és szégyenletes. A nyitott szellőzőablakon nyirkosság áradt be; amikor Kosztya a bugyijával kezdett foglalkozni, Szaska kitépte magát, és felült. – Na gyere… Szaska… Szaska kicsúszott szikár és izzadt teste alól. Az este varázsa szertefoszlott, a szédülés hányingerrel keveredett; Kosztya tolakodóvá vált keze mégiscsak lehúzta pamutbugyiját, de Szaska abban a pillanatban áthajolt az ágy pereme fölött, és zuhogtak belőle az aranyérmék. – Megmondtam, hogy ez fontos? Figyelmeztettelek? – Én igyekeztem – mentegetőzött Szaska, le nem véve szemét az asztalon lévő, félkör alakú karcolásról. – Én igyekeztem. De nekem… – Öt feladatot kellett volna megoldanod. Kettőt csináltál meg úgy-ahogy. Ez a felénél is kevesebb! – Dolgoztam… – Dolgoztál?! Ittál, mint a kefekötő, és szétraktad a lábad az ágyban! Szaska felnézett. Egy másodperccel korábban még sápadt arca lángoló vörös lett, úgy érezte, rögtön fölreped a bőre. – Nem igaz! Miért beszél így velem?! – Mert rászolgáltál, Szamohina. Mert egy kis szemét vagy, aki nagy lehetőségeket kapott, de aki hagyja elfolyni őket a csatornába, a szennyvízlevezetőbe, az emésztőgödörbe. Most már nem én fogok veled tárgyalni. Most majd Farit Kozsennyikov számol el veled, ő foglalkozik az ügyeddel, ő felelős érted. Szaska egy pillanatra összehúzta a szemét. Liza jelent meg előtte. „Nem követelek lehetetlent.” – Várjon! – mondta, igyekezve összeszedni magát. – Jövő szombatra megcsinálok hetet. – Tízet. Az első kettőn kívül. Mindet az elsőtől a tizenkettedikig. Szaska pillantása találkozott az övével. Portnov, mint mindig, a szemüvege fölött nézett rá. – Tíz – ismételte meg suttogva Szaska. – Tíz… – És az első kettőt is megcsinálod úgy, ahogyan kell! Vagyis az első gyakorlattól a tizenkettedikig. És mindennap egy-egy paragrafus az alaptankönyvből. Szaska hallgatott. Mindegy volt már neki. Amikor kiszabadult a főiskoláról, első dolgaként rohant felhívni a mamát. Maga sem tudta, miért. Meg kellett bizonyosodnia, hogy minden rendben, hallania kellett az anyja hangját. Azonnal. Már sötétedett. Az eső hol elállt, hol újra rákezdte. A szél kifordította az esernyőjét. Szaska megigazította a kifordult merevítőket, lerázta a vizet az ernyőről és a cipőjéről, bement a posta sárga fénnyel megvilágított, pecsétviasz szagú melegébe. A telefonfülkénél már ketten várakoztak. Szaska leült egy székre a sarokban. Ma három óráról lógott el – a filozófiáról, a történelemről és a testnevelésről. A szakmai egyéni foglalkozás kivételével valamennyi aznapi órájáról. Úgy érezte, mindenütt gúnyos nevetgélés és sokatmondó pillantások kísérik. Mintha mindenki tudna mindenről, ami előző este Kosztya szobájában történt, a legnevetségesebb, legszánalmasabb részleteivel együtt. Kosztyát látni sem bírta. Kínosan érezte magát, szégyenkezett, és elképzelni sem tudta, hogyan éljen ezek után. Hogyan érintkezhet Kosztyával nap mint nap? A sor nem mozdult, egy nő csak beszélt és beszélt, beleegyezően bólogatott, belenevetett a kagylóba. Szaska a sötét üvegen keresztül figyelte: az asszony boldog volt,

fütyülni akart a telefonos kapcsolat virtuális voltára, a vezeték nem létezett a számára – csakis az, akivel beszélt, akit hallgatott, és akit bizonyára szeretett. Szaska elfordította tekintetét. Egy hete maradt szombatig, az egyéni ellenőrző foglalkozásig. Tíz gyakorlat… Ez irreális. „Nem követelek lehetetlent” – mondta Kozsennyikov, és hazudott. Elővette táskájából a feladatgyűjteményt. Kinyitotta, még mindig ugyanott, az első oldalon. Rögtön a harmadikkal kezdte: „Projekció és belső tükrök alkalmazása nélkül képzeljen el egy átlátszatlan, derékszögű paralelepipedont9 oly módon, hogy egyszerre legyen látható négy éle. Gondolatban deformálja a paralelepipedont úgy, hogy…” A nő végre befejezve a beszélgetést kilépett a fülkéből, helyét egy ősz bajuszú idős férfi foglalta el. Sehogy sem akart létrejönni a kapcsolás, az öreg meg kissé süket volt, egyre csak ordibált és ordibált a kagylóba valami kétszáz rubelről, amivel valakinek az unokaöccse tartozik valakinek, és Szaska képtelen volt elképzelni a paralelepipedont, sem postai csomagként, sem makarónis dobozként, sőt közönséges téglaként sem. „Ötödik gyakorlat: folyamatosan ismételje meg egymás után az első, a második, a harmadik és a negyedik gyakorlatot. Hatodik gyakorlat…” Szaska maga előtt látta Kosztya arcát, lefittyedő alsó ajka olyan volt, mint egy korsó csőre. Milyen undorítóan alakult minden, milyen ostobán és visszataszítóan… Még az a paradicsomos hering is… Az aranyérmék pirossal voltak telimázolva, mintha véresek lennének, és Szaska egy szál fehérneműben csúszkált egy idegen szobában, hogy összeszedje őket, hányingere volt az átkozott pepsis vodkától… Másnapra, a negyedik óra utánra gyűlést hirdettek meg a díszterembe. És Szaska nem térhet ki a dolog elől, a többiekkel együtt el kell mennie, elviselnie a pillantásokat, a nevetést, Kosztya jelenlétét… – Kislány, elaludt? Nem akar beszélni? Szaska észbe kapva berohant a fülkébe, felkapta a még meleg telefonkagylót. Csöngés… Még egy csöngés… Egyik a másik után… – Az előfizető nem válaszol! Szaska az órára nézett. Fél nyolc. A mamának már régen haza kellett érnie a munkából. Visszaült a székre. Az ajtó fölött kerek óra mutatója nagyon lassan a nyolcashoz közeledett. Szaska a paragrafust olvasta a kettes sorszámot viselő tankönyvben. Fejében egymáshoz dörzsölődve kavarogtak az acéltengelyek, a csorba fogaskerekek. Az előfizető nem válaszol; valahol az üres lakásban csak csöng és csöng a telefon. – Kislány, a posta nyolckor bezár. – Kérem, próbálja meg még egyszer! – Nem válaszol… Talán színházba mentek. Szaska kiment a sötétbe, az esőbe. A Sacco és Vanzetti utca két házsora föléje magasodott; üres erkélyek, málló vakolat, nedvesen csillogó macskakő. Csupasz hársfák. Mama persze elmehetett Valentyinnal színházba… Vagy vendégségbe… És nincs abban semmi szörnyű, hogy mikor Szaskának eszébe jutott felhívni a mamát, nem találta otthon… A járda szélén ment, lelógatva az esernyőt. Az esőcseppek a kapucniján kopogtak. A lehullott levelek korhadtak, rothadásnak indultak, elvesztve minden szépségüket és költőiségüket. Az úttest kövei közt csordogált a víz. A központ felé haladva elhúzott mellette egy kocsi, egy sárral telefröcskölt Zsiguli. A fényszórók sárga karja egy pillanatra megragadta a fatörzseket, pirosan visszaverődött az úttest minden egyes kockakövén, majd elmerült a sötétben, eltűnt. Megint sötét lett, 9

Olyan hat lap által határolt térbeli geometriai alakzat, amelynek minden oldallapja paralelogramma.

Szaska útját csak a ritkásan fénylő ablakok és távoli utcai lámpák világították meg. Feltámadt a szél. A legközelebbi hársfa megremegett, lerázva magáról a vizet és utolsó leveleit. Szaska megborzongott, lejjebb húzta kapucniját. Valami miatt az a meleg, csillagos éjszaka jutott eszébe, amikor Liza kirepült az ablakon. Miért jutott eszébe? Talán a hasonló benyomás… A szélroham, mintha valami sötét húzott volna át az égen. Szaska arra gondolt, hogy Liza „öngyilkossága” a maga gyámoltalanságában Szaska és Kosztya „szerelmére” hasonlít… – Jó estét, Szása! Szása körülnézett. Egy másodperccel korábban rajta kívül nem volt senki az utcán. – Miért nem nyitja ki az ernyőjét? Most az a divat az ifjúság körében, hogy bőrig kell ázni? Szaska nem ismerte fel rögtön azt az embert. A nagyon magas, púpos Nyikolaj Valerjevics állt mellette, kinyitva jókora fekete esernyőjét, sötét kabátban, kalapja alól kilógott hosszú, ősz haja. – Jó estét! – köszönt vissza Szaska inkább ijedten, mint barátságosan. – Magának vacog a foga. Nem inna egy kávét? Még sosem volt ebben az étteremben, bár többször is elment mellette, még fel is figyelt a reklámtáblájára. Nem diákvendéglő volt; a fekete zakós ruhatáros lesegítette Szaskáról a nedves dzsekit. A nagyteremtől nehéz függönnyel elválasztott különszobában égett a tűz a kandallóban, Szaska rögtön fölé is nyújtotta a hidegtől kivörösödött kezét. – Inna valamit? – Csak kávét… – Vagy talán egy szendvicset? – Hát… – Kaviár, lazac, sonka? – Sonka – mondta Szaska arra gondolva, így olcsóbb lesz. Nyikolaj Valerjevics megvonta a vállát. Ez megszokott gesztusa volt. Szaska nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a púp kényelmetlenséget okoz neki, mintha ott, a zakó alatt, a hátán lenne valami, összegöngyölve, összehajtogatva, összegyűrve. – Szása, kik a szülei? Erre a kérdésre nem számított. Egyébként fogalma sem volt arról, mire számítson. – Anyám dizájner… Apám nincs. – Meghalt? – Nem. Elváltak, és… Hosszú évek óta nem érintkezünk. – Ki irányította magát a főiskolára? Farit? Szaska nagyot nyelt. – Igen. Bejött a pincér, letett Szaska elé egy csésze kávét, beszélgetőtársa elé egy nagy pohár konyakot. Szaska orrától néhány centire megjelent egy tányér, rajta falatnyi szendvicsek, a kaviár, a lazac, a sonka, a kolbász, a sajt elbűvölő körtáncát zöldségfélék koszorúja övezte, citromszeletek sárga vitorláival. Szaska rádöbbent, hogy nagyon éhes. Már jó ideje. Aznap nem ebédelt, sőt a reggelit is kihagyta. Mindenütt az az átkozott paradicsomos hering kísértette… – Az éhező diák sorsa… – jegyezte meg mintegy önmagának Nyikolaj Valerjevics. – Nem enne valami meleg ételt? Sültet? Rántott szeletet? Levest? – Rántottat… Köszönöm! – Egészségére… Szása, van róla elképzelése, milyen főiskolára került, és mire tanítják itt magukat? Szaska lenyelte a nyálát.

– Nincs. Beszélgetőtársa bólintott. – Engem még csak meg sem kérdezett senki – mondta Szaska keserűen. – Senkit nem érdekelt, akarok-e itt tanulni, vagy nem… Kényszerítettek. Minket nem tanítanak, hanem idomítanak vagy zombisítanak, egyszerűen gúnyt űznek belőlünk, és… Elakadt a szava. Nyikolaj Valerjevics mosolygott – mintha Szaska valami vidám, mulatságos és rendkívül kellemes dolgot mesélt volna. – Hétköznapi dolog ez, Szása. Nem akar tanulni? Hát mit akar? Nézzen a lelkébe, és megérti: főleg mulatni, szórakozni szeretne. Minden tanulás: kényszer. Maguk belül még éretlenek, ezért kényszeríteni kell magukat, méghozzá könyörtelenül kényszeríteni. Lám, maguk mind gyűlölik Faritot… mellesleg nem kellene. Szaskának elment az étvágya. Fejét mélyen lehajtva ült. – Nana! – mondta halkan a púpos. – Ne sértődjön meg! Maga a legjobbak egyike, Szása. És fényes, érdekes jövő vár magára. Valóban fényes. Egyen már! Szaska erőt véve magán elmajszolt egy szendvicset. A rántott szeletnek csak a felét ette meg, a köretet ott hagyta. Megitta a kihűlt kávét, azután még egyet, forrón, majd még egy nagy csésze citromos teát. Nyikolaj Valerjevics a konyakját kortyolgatta, és az asztal fölött őt nézte. Szembogara természetellenesen szűk volt, mint egy mákszem – félhomályban is, erős fényben is. – A második évfolyamon majd tanítom magukat – közölte a púpos. – És azután a harmadikon. Érdekes lesz magával dolgozni… Oleg Boriszovics sok feladatot ad? Szaska gúnyosan elnevette magát. – Értse meg, ez elengedhetetlen! – jegyezte meg komolyan Nyikolaj Valerjevics. – Nehéz, de igyekeznie kell, Szása! Ne törődjön a hétköznapokkal, a rendezetlen dolgokkal, az apró-cseprő problémákkal! Dolgozzon! Még találkozunk… Majd. Az étteremből távozva Szaska egy darabig még kószált az utcákon. Az eső elállt, a szél lecsendesedett, a felhők résein kikandikáltak a csillagok, ez a fénylő nagyszerűség pedig megérdemelte, hogy rászánja a percet, és ne siessen vissza a fülledt fedél alá. Későn ment haza a koleszba. Legnagyobb örömére már Okszana is, Liza is ágyban volt. Szaska bekapcsolta az olvasólámpát, törökülésben telepedett a székre, és vállára borítva a takarót kinyitotta a feladatgyűjteményt. Hétfőn a foglalkozások után az első évfolyam teljes létszámban összegyűlt a díszteremben. Portnov fel-alá járkált az alacsony színpadon, a sarokban a kollégium vezetője trónolt. – Mi ez? – kérdezte Portnov, felmutatva egy szürke papírborítású könyvet. Senki sem tudta. A teremben mozgolódtak, nyikorgatták a furnérszékeket, rágógumiztak, halkan beszélgettek. – Ez a kiegészítő gyakorlatok gyűjteménye az első évfolyam számára. Jelen esetben: büntetőgyűjtemény. A nyüzsgés abbamaradt a teremben. – Az utóbbi időben nagyon sok panasz érkezik éppen az első évfolyam növendékeire, akik megengedhetetlenül viselkednek a kollégiumban, disznó mód leisszák magukat, botrányokat rendeznek… Miért jöttetek ide, vodkát vedelni? Ablakokat törni, ajtókat berúgni, csapokat kitépni? Részegen közösülni azzal, aki éppen akad? – Kapcsolják be végre a fűtést! – tanácsolta valaki a hátsó sorokból. – Lesz fűtés is, Komarov. A gyűlés után átveszitek tőlem ezt a könyvet, és elvégzitek az első három feladatot. Az egyéni foglalkozáson beszámoltok róla. A teremben teljes lett a csend. – A mai naptól kezdve – jelentette be közömbös hangon Portnov – szigorúan tilos szeszes italt fogyasztani a kollégiumban! Bármilyen italé. Rajtaütésszerű ellenőrzések

lesznek. Akinek a szobájában akár csak egy fél üveg sört is találok, az tíz pluszfeladatot kap, és próbáljon meg nem boldogulni vele! Szaska az első sor szélén ült. Kosztya ferdén mögötte a harmadik sorban. Szaska érezte a jelenlétét. Portnov minden szava egy alacsonyan szálló repülőgép dübörgésével visszhangzott a fejében. – Mindenki megértette? Hallgatás. – Menjetek vissza a kollégiumba, és ellenőrizzétek a szobátokat! Minden szeszes italt kiönteni a lefolyóba, az üvegeket visszavinni! Aki ma leissza magát, annak… ezt ünnepélyesen megígérem… egészen szilveszterig egyetlen szabad perce sem marad. Sőt aludni sem lesz ideje. Végeztem, mindenki elmehet! Csattogtak a lehajtható ülések. Szaska fogta a karfán lógó táskáját, és senkire sem nézve kifelé indult. Ezúttal nem volt sor a postán. Szaska hallgatta a kicsöngéseket, az elsőt, a másodikat… a harmadik után a mama felvette a kagylót, és nagyon elcsodálkozott Szaska váratlan hívásán; náluk természetesen minden rendben van. Tegnap Valentyinnal vendégségben voltak Ira néninél, akinek születésnapja volt, éjfél után értek haza taxival. És tulajdonképpen mi történt? Gondtalan hangját hallgatva Szaska arra gondolt, hogy a mama biztosan megfiatalodott. Jobb nekik Valentyinnal kettesben, bármily furcsa, Farit Kozsennyikovnak igaza volt: ő, Szaska csak a felesleges harmadik lett volna ebben a közösségben. Nem történt semmi, sem baleset, sem katasztrófa, sem megbetegedés, mindez csak Szaska lázas képzeletében létezik. Ballagott, és menet közben ismételgette a gyakorlatokat. Összeakadt a lába. Egy öregasszony gyanakodva nézett rá, biztosan azt gondolta, hogy ez a lány az öntudatlanságig beszívott. Szaska megállt, hogy megpihenjen, egy pad öntöttvas támlájára támaszkodva. A nap lenyugvóban volt; a szemközti ház ablakai narancsszín fényben lángoltak. „A hetedik gyakorlat eredményeképp kapott fiktív alakzatot alakítsa át úgy, hogy vetülete bármely elképzelt síkon kör alakú legyen…” És a pirossal kiemelt szöveg a paragrafusból, amelyet lehetetlen megtanulni, mégis be kell magolni. Korán sötétedett. A szobában, amelyben a dohányfüst áporodott szaga terjengett, égett az olvasólámpa; Szaska a könyv fölött ült. A kollégiumban szokatlan csönd honolt, Okszana ügyesen áttöltötte a kisüstijét az üvegből egy gumi melegítőpalackba, amelyet a legközelebbi patikában vett. Lizának elfogyott a cigarettája, körbejárta a szobákat, és sikerült szereznie egy fél csomaggal. Szaska, aki már második (vagy harmadik?) éjszaka nem aludt, egyik gyakorlatot forgatta az agyában a másik után. A kialvatlanság zavaros állapotában kezdte úgy érezni, valaki másnak a gondolatait gondolja: olyan idegenek, hogy el sem férnek a fejében. Ilyen gondolatokat gondolni, futott át Szaska agyán, ugyanolyan, mintha egy ló próbálna felvenni egy golyóstollat a patájával. Félt, hogy elalszik a könyv fölött, de a gyakorlatok nem hagyták elszunnyadni, ébren tartották, mint az éles fény vagy a hangos zene. Dagadt szemhéja égett, időnként lazítania kellett, hogy pihentesse fájó hátát. Holnap (pontosabban már ma) kedd lesz, Portnov ellenőrizni fogja a paragrafusokat, Szaska ezért hajnali négykor félretette a gyakorlatokat, és kinyitotta a kettes számmal jelzett szöveges modult. Ebben hosszabbak voltak a paragrafusok, mint az elsőben, és mindegyik csaknem teljes oldalnyi piros szöveggel végződött. Ezt képtelen vagyok elolvasni, gondolta Szaska a sárgás oldalt nézve, amely betűk

értelmetlen, csikorgó halmazával volt telehintve. Nem tudom megtanulni. Csináljon Farit, amit akar! A többórás foglalkozás a gyakorlatokkal csinált valamit a tudatával. Úgy érezte, kristályból van, átlátszó és törékeny, és teljesen nyugodt – akár egy jégcsap. Mint egy darab közömbös üveg. Megpróbált sírni – ahogy a kisgyerek próbál rollerezni a hosszú téli kihagyás után. Nem sikerült. Hatalmas könnycseppek gördültek le az arcán, de Szaska nem érzett sem bánatot, sem kétségbeesést, egyáltalán semmiféle érzelmet – mintha egy vízcsapot nyitottak volna ki. „…a halálfélelmet, és nem találta… Nem volt semmiféle félelem, mert halál sincs…” Nem állt le. Akkor, először, a könyvtárban a feltörő gondolat fényes volt és kék. Ezúttal szürke volt, tompán fénylett, mint az acél. Nagyon töredezetten tűnt elő, Szaska a „halálfélelmen” kívül jóformán semmit nem tudott kivenni. Tovább olvasott, egy újabb áttörésben reménykedve, de a sorok csak másztak, akár a rozsdás lánctalpak, otthagyva nyomukat az agyában, de értelmük nem volt. Reggel hétkor Okszana ágya fölött megszólalt az ébresztőóra. A fürdőszobai tükörből egy gyűrött, sápadt fizimiskájú, vérerektől vörös szemű szörny nézett vissza Szaskára. A pupillája furcsán megváltozott, összeszűkült. Hosszasan pislogott, igyekezve megérteni, mi is riasztja tulajdon tükörképében. Vagy tíz perc múlva pupillája visszanyerte szokott formáját és méretét. Elbliccelte a matematikát és az angolt. Ebéd előtt gondosan kifestette a szemét, hogy ne úgy nézzen ki, mint egy sápatag torzszülött. Fejét lehajtva ment, kerülte az évfolyamtársait; a közös hirdetőtáblán rajzszöggel ki volt tűzve az egyéni foglalkozások aznapi sorrendje. Szaska tizenöt harminckor következett. Behúzódott egy távoli sarokba, felült az ablakpárkányra, és kinyújtotta fáradt lábait. Három napja nem aludt. Sosem gondolta volna, hogy képes ilyesmire. De egyáltalán nem volt álmos; a kitűzött időpontig még negyvenöt perc volt hátra, hátával nekidőlt a falnak, hogy még egyszer átnézze a pirossal kiemelt szöveget, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta a szemét, odakint már sötét volt. És az egész folyosón is félhomály volt. Csak valahol a kanyaron túl égett egy nappali fényű lámpa. Szaska leugrott a párkányról, egész teste hideg verejtékben úszott. Az órájára nézett – tíz perc múlva hat, az egyéni foglalkozások egy órája befejeződtek. Futni kezdett. Lépései erős visszhangot vertek az üres folyosón. A harmincnyolcas táblával jelzett ajtó zárva volt. Szaska többször is megrángatta, mintha csodában reménykedne. Körülnézett. Az egész hosszú, gyengén megvilágított folyosón Alekszandra Szamohina volt az egyetlen emberi lény. A főiskola egész épületében csönd volt, csak valahonnan fentről hallatszott kiabálás és nevetés: a tornaterem bejáratánál gyülekeztek a pingpongozók. Megigazítva vállán a táskáját Szaska lement az előtérbe. Maga sem tudta, miért. Valószínűleg haza kellene mennie… a kollégiumba. Valószínűleg már semmit sem lehet megváltoztatni. Valószínűleg már holnap el kell magyaráznia Portnovnak… A gondolattól, hogy valamit meg kell magyaráznia Portnovnak, Szaska sírva fakadt – úgy igazából keserűen, az önsajnálattól eltelten. – Hol voltál?! Kosztya ugrott elő a bronzló hasának árnyékából. – Hol bujkáltál?! Cserélgettem a sorrendet. Járkáltam, mindenkit kifaggattam, átírtam a beosztást, hogy valaki más menjen be a te időpontodban, azután megint… betömtem valakivel a lyukat… egyre arra gondoltam, mindjárt jössz… az utolsó pillanatig húztam! Hol voltál? – Elaludtam – mondta Szaska le sem törölve a könnyeit. – Mindent megtanultam. Éjjel.

Elaludtam. – Zamek – sóhajtott fel Kosztya kis szünet után. – Hogy itt mi volt… Ordított… Velem, mindenkivel… Mert te nem voltál ott. Szaska leült a gránittalapzatra. Karjával átfogta a saját vállát. Kosztya leült mellé. Attól, hogy így ült, szótlanul, hogy az oldala hozzáért Szaska oldalához, attól, ahogy szuszogott és maga elé nézett – Szaska megdermedt és egy pillanatra meggyűlölte saját magát. Mert kerülte Kosztyát. A paradicsomos hering miatt. Az elfordított tekintete és az elmulasztott órák miatt. Minden miatt. – Kétszer akartam bemenni – mondta Kosztya. – Egyszer a magam nevében, egyszer helyetted. Szaska nem bírta tovább, teli torokból bőgni kezdett. Kétszer bemenni Portnovhoz az egyénire annyi, mint kétszer meghalni. Kosztya az ő kedvéért kész lett volna erre is, ő meg kimenekült az ágyából, összerondította a szobáját, és csaknem egy egész hétre felhúzta az orrát! – Elment már? – kérdezte könnyek közt. Kosztya hidegrázósan vállat vont. – Itt van még a főiskolán. Már régen itt ülök. A foglalkozás vége óta. Nem ment ki… Figyelj, bemenjek hozzá, és megmondjam, hogy megtaláltalak, és csak az történt, hogy megbetegedtél? Elvesztetted az eszméleted… Na? Szaska megrázta a fejét. Portnovnak hazudni – öngyilkosság. Az, hogy Kosztya felajánlkozik hírvivőnek – önfeláldozás. – Magam megyek be hozzá. – Nem is a könnyektől érezte magát kényelmetlenül, bár biztosan tele az egész arca a szemfesték fekete csíkjaival. Jobban zavarta az átkozott taknyosság, amelytől vörös és dagadt lett az orra. – Míg el nem megy. Csináljon velem, amit akar! – De dühöng! Ne most menj, leharapja a fejed… Hadd higgadjon le… – Portnov… lehiggad?! Szaska felállt. Üvegfülkéjéből a portásnő értetlenkedve és együtt érzően nézte őket. – Csak várj meg! – kérte gyenge hangon Szaska. – Könnyebb lesz, ha tudom, hogy vársz. Kosztya görcsösen bólogatott. Szaska lement a már bezárt étterem ajtajához. Nagy tükör lógott vele szemben, Szaska tetőtől talpig látszott benne. Nem nézte meg a tükörképét, amennyire tudta, letörölte a szétfolyt feketeséget a szeme körül. Visszafojtotta a lélegzetét. Még lejjebb ment – a barna műbőrös ajtókkal szegélyezett folyosóra. Az elsőn, amely széles, kétszárnyú volt, tábla függött: Tanulmányi részleg. Szaska bekopogott. A kopogást elnyelte a műbőr. Akkor a kilincset zörgette meg. – Mi van? A hang kemény volt. Portnov hangja. Szaska maga felé húzta a kilincset. A hosszú, gyengén megvilágított szobában díványok sorakoztak a fal mentén, a fogason több köpeny lógott, és volt ott egy teljesen meztelen, műanyag kirakati bábú is. Portnov az ajtótól távoli sarokban egy ódon íróasztal mellett ült szétrakott papírjai fölött. Szemüvege fölött jeges pillantást vetett Szaskára. „Kosztya vár rám” – emlékeztette magát nyálát lenyelve Szaska. – Mit óhajt, Szamohina? – Megtanultam – jelentette ki Szaska, igyekezve félelmét leplezni. – Mindent megtanultam. Kész vagyok a foglalkozásra. – Hány óra? – Fél hét. – Mikorra volt kitűzve az egyéni foglalkozás? – Tizenöt harmincra… De mindent megtanultam! Ellenőrizheti…

– Miért kellene a szabadidőmet rád áldoznom? Szaska elvesztette a fejét. – Elmulasztotta a foglalkozást, Szamohina. A maga vonata elment. – De méltányolható… – Nem volt! Az ellenőrző foglalkozás elmulasztásának nincs méltányolható oka. Jelentést írok Kozsennyikovnak, hogy hozza meg a fegyelmező intézkedéseket. – De mindent megtanultam! – Ez engem nem érdekel. Legközelebb csütörtökön találkozunk az előadáson. Viszontlátásra! Portnov az ajtóra mutatott. Szaska kiment. Aztán visszament, még mindig képtelen volt beletörődni az igazságtalanságba. – Megtanultam! Az egész csak tizenöt perc! Ellenőrizze… – Csukja be az ajtót, Szamohina, kívülről! Táskáját maga után vonszolva felment a lépcsőn. Az étterem bejáratánál, a tükör előtt megállt. A könnyei elapadtak, arcát fehérnek és hosszúnak látta, mint valami pólyát. – Na mi van?! – Kosztya várta. Kosztya elébe rohant. Szaska teljes egy percig képtelen volt bármit is mondani. Az a csaknem másfél évvel korábbi, nyári beszélgetés járt az eszében: „Nem működött az ébresztőórám… – Ez nagyon rossz, de nem szörnyű… Talán még hasznos is – megtanít a fegyelemre… Egy második ilyen hiba sokkal többe kerül majd, és ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek…” – De hát mi történt?! – Van rá módod… kapcsolatba tudsz lépni… az apáddal? Kosztya visszahőkölt. – Minek? – Beszélnem kell vele! – Szaska hangja reményvesztetten csengett. Kosztya hallgatott. – Na? – Megadta a telefonszámát, de kidobtam azt a papírt. – Kosztya nagyot sóhajtott. – Figyelj… Végül is semmi szörnyűséget nem műveltél… Igaz? Szaska másnap tudta felhívni az anyját. Hangja tompán és fáradtan szólt a kagylóban. Az anyja először tagadott, azután beismerte, hogy előző este, munkából hazatérőben szerencsétlenül elesett, és eltört jobb kezének hüvelykujja. Persze semmi baj… Bár van gond elég… Végül is a jobb keze… De lehetett volna sokkal rosszabb is, mint kiderült. Ha nem esik el, belezuhanhatott volna a csatornába – ellopták a csatornafedelet, sötét volt, nem égtek a lámpák… Kétlépésnyire volt a nyitott csatornanyílástól! A járdán, este! Vagyis nincsen baj valami jó nélkül. Veszekszünk a házkezelőséggel, talán még pereskedni is fogunk. Az ujjam meg összeforr. Ne izgulj! Minden rendbejön. Miután beszélt a mamával, Szaska sokáig kóborolt Torpa városban. Leesett az első hó, és rögtön el is olvadt. Csütörtökön bekapcsolták a fűtést. A szomszéd szobában rögtön megrepedt a fűtőtest, és a fűtést kikapcsolták. A folyosón szerelők mászkáltak, szitkozódtak, vasakkal csörömpöltek. Estére a szoba ablakai bepárásodtak. Meleg lett, a fűtőtest harmonikáját frissen mosott zoknik, harisnyanadrágok, bugyik díszítették. Szaska kiment a konyhába, egy zománcos bögrében forró vízzel felöntött egy erőleveskockát, és a levest kortyolgatva letelepedett a gyakorlatok mellé. Olyan érzése volt, mintha valami nagy bajtól menekült volna meg. Tulajdonképpen akkor, a tavalyelőtti nyáron, amikor meglátta a kétségbeesett mamát a hordágy mellett, amelyen a Szaska számára teljesen ismeretlen Valentyin feküdt, valami hasonlót érzett. Majdnem örömet – mert a nagy helyett egy viszonylag kis baj következett be, amelyet könnyű túlélni.

– Miért csinálja ezt? – kérdezte Kosztya egy csésze tea mellett ülve, amelybe kétszersültet mártogatott. – Azt nem kérdezed, hogyan csinálja? És hallgattak. És Szaska szinte boldog volt, mert az események sorjázása végleg kitörölte kapcsolatukból azt az estét, azt a heringet, azt a gyűrött lepedőt, az aranyérméket a padlón… Az érméket egyébként mind egy szálig összeszedte. A bőröndjébe rakta őket, mintegy előre megérezve, hogy idősebb Kozsennyikov előbb vagy utóbb benyújtja neki a számlát. – Kosztya – kérdezte Szaska halkan –, te… Ha te akarnád itt hagyni a főiskolát… Egyszerűen csak kapnád magad, és elutazol. Téged sem engedne el? Kosztya elkomorodott. – Volt vele egy beszélgetésünk erről – mondta, egy alumíniumkanállal kihalászva a teából a kétszersült darabkáit. – Röviden szólva, én nem próbálkozom. Anyám nem túl egészséges, a nagymamám öregecske… Tanulni fogok. – Aha – nyugtázta Szaska sóhajtva. Beköszöntött az éjszaka. Liza nem tudni, hol kószált. Okszana sokáig gubbasztott a széken, próbálta megtanulni a paragrafust, azután félredobta a könyvet, magányosan megitta a kisüstijét a gumi melegítőpalackból, és lefeküdt aludni. Szaska a könyv fölött ült, feldolgozta a feladatokat, egyiket a másik után, mintha eljegesedett, csaknem függőleges falon próbálna felkapaszkodni. Elolvasni a kilencedik gyakorlatot, vagy két percig kétségbeesetten ülni: ilyet ember nem képes elvégezni, még elképzelni sem lehet… Megdörzsölni a szemét, visszamenni a nyolcadik gyakorlathoz, erejét megfeszítve megismételni, újra elolvasni a kilencediket. Megpróbálni. Megnyomkodni két kézzel a halántékát. Újra meg újra megismételni a nyolcadikat, megint nekifogni a kilencediknek, és megérteni, hogy megvan a kontúrja, kitapintható, csak óvatosan kell… nagyon-nagyon összpontosítva… eljutni a feladat közepéig, és elveszteni a fonalat. És megint – rögtön a kezdés után. És megint – majdnem-majdnem eljutni a végéig. És újra végigcsinálni, tudván, hogy nem vagy képes megismételni. Visszatérni a nyolcadikhoz, gondolatban végigpörgetni, megismételni a kilencediket, fintorogva az erőlködéstől. És megint megismételni. És megint. Lélegzeted visszafojtva, megdörzsölve könnyező szemedet, egyetlen pillanatnyi szünetet engedve magadnak belekortyolni a már kihűlt teába. Elolvasni a tizedik feladatot… És megint kétségbe esni. Így telt el a péntek. És így telt el a péntekről szombatra virradó éjszaka. Tizenegy tízkor, pontosan a kitűzött időben Szaska bement a harmincnyolcas előadóba. Nem maradt már benne sem félelem, sem düh. A világ sötét volt körülötte, Szaska látómezeje leszűkült egy autó kerekének megfelelő méretű kerek ablakra. Nem látta Portnov arcát, csak a kezét a gyűrűvel. – A gyakorlatok teljes sorát várom, Szamohina, az elsőtől a tizenkettedikig. Ha elakad, kezdje újra! Szaska a terem közepére állított egy széket, két kézzel rátámaszkodott magas támlájára, és belefogott. „…Képzeljen el egy gömböt… Gondolatban alakítsa át úgy, hogy a külső felülete kerüljön belülre, a belső pedig kívülre…” Szaska kétszer elakadt. A hetedik gyakorlatról a nyolcadikra való áttérésnél, azután a tizenkettediknél, a legbonyolultabbnak Mind a két alkalommal megállt, és kezdte elölről. Harmadik kísérletre végigvitte a sorozatot egyetlen szünet nélkül – mintha dal vagy tánc lenne. Mint egy mondókát. Mint egy hosszú tornagyakorlatot a gerendán… Az ablak még jobban összeszűkült a szeme előtt. Nem látta Portnov arcát. Látta az asztalt, a jegyzetfüzet szélét, az idegesen ökölbe szorított kezet a gyűrűvel. – Jó – mondta Portnov tompán. – Keddre a tizennyolcadik és tizenkilencedik

paragrafus. Jövő szombatra a tizenharmadiktól a tizenhetedik gyakorlatig. – Viszontlátásra! Kiment az előadóteremből, odabólintott Kosztyának. Eljutott a kollégiumig, semmit nem látva maga körül. Lefeküdt az ágyra – és kikapcsolta a tudatát. – Szamohina! Kelj fel… Az első óra szakmai. Kelj fel, hallod? Lizának nagyon drága, de túl erős, egzotikus illatú parfümje volt. Szaska kinyitotta a szemét. – Mi van? – Hétfő reggel! Kelj fel, fél óra múlva becsengetnek! Ha megint kihagyod, Portnov felrobban! – De szombat volt – mondta Szaska. – Volt, elmúlt. Átaludtad az egész vasárnapot! A mama, gondolta Szaska. Megígértem neki, hogy minden szünnapon felhívom! Nem telefonáltam… És Kosztya? Mi van vele? Liza félmeztelenül jött-ment a szobában, vékony harisnyanadrágot húzott, arra vette fel a farmerét. – Okszana! Te vetted el a betéteimet? – Elvettem. Az asztalban van a csomag. – Te hülye, mit lopkodsz?! – Maradt még, ne ordíts! Majd megadom. – Megadod… Ha még egyszer meglátom, a fenekedbe dugom fel! Szaska felkapta a köpenyét, és rohant mosakodni. A tükörből szürke, beesett, de nyugodt, sőt vonzó arc nézett rá vissza. Szaska pislogott egyet: pupillája kitágult meg összehúzódott, mint a fényképezőgép fekete zárlemezei, és felvette megszokott a formáját. Lezuhanyozott, hajat mosott, és akkor derült ki, hogy a hajszárítóját valaki kiégette. – Ki volt az? – Nem én – Liza már az ajtóban állt. – Tíz perc múlva csengetnek, és nem óhajtom neked köszönhetően Portnov hisztériázását hallgatni! – Majd meghallgatod másnak köszönhetően… Okszana, add ide a hajszárítódat! – Odaadtam Ljubkának a tizenkettes szobából, még nem adta vissza… Csavard be törölközővel, gyere úgy! Szaska, ahogy tudta, törölközővel megszárította a haját. Kötött sapkát húzott a fejére, felkapta a dzsekijét, bedobálta a táskájába a füzeteket és a könyveket, és az udvaron át rohant a főiskola épülete felé. Berohant az egyes számú előadóba, lerogyott a helyére, Kosztya mellé, és abban a pillanatban csöngettek. Eltelt egy perc. Portnov nem jött. Az elsőévesek összenéztek. Halkan beszélgetni kezdtek. – Hogy lehet… – Elábrándozott… Feltépték az ajtót. A beszélgetések fél szónál megszakadtak. Belépett Portnov, futólag köszönt, leült az asztalhoz. Fejét lehajtva, szemüvege fölött nézett végig a diákokon. Az előadóteremben halálos csönd honolt. – A szemeszter fele úgy telt el, mintha homokba folyt volna el – jelentette ki Portnov. – Közeledik a téli vizsgaidőszak. Két vizsga vár magukra: filozófiából és történelemből. Továbbá beszámolók az összes többi tárgyból. Természetesen a szakmai tárgyból is lesz beszámoló; azokra, akiknek nem sikerül első nekifutásra, kellemetlen beszélgetés vár a kurátorukkal. Zsenya Toporko asztalán végiggurult a ceruzája, hangos koppanással leesett a padlóra, de Zsenya nem mert lehajolni, hogy felvegye. – Mondanom kell maguknak valamit, éppen ma – folytatta Portnov. – Volt, akinek az

egyéni foglalkozáson már elmondtam, most közlöm mindannyiukkal. A gyakorlatok, amelyeket korlátoltságukat és lustaságukat leküzdve próbálnak megoldani, belülről megváltoztatják magukat. Lehet, hogy észre is vették. Ha nem, majd később észreveszik. Szünetet tartott. Szaska szeretett volna Kosztyára nézni, de türtőztette magát. – Az út legelején tartunk – jegyezte meg Portnov vontatottan. – Az előkészítő munka folyik. Annak alapján, ahogyan folyik, meggyőződéssel állíthatom: hosszú évek óta nem kellett ennél fegyelmezetlenebb és lustább csoportot tanítanom. Maguknál talán csak a B csoport rosszabb, de az végképp nem üt meg semmilyen mértéket, és nem hiszem, hogy a diákoknak több mint a fele eljut diplomaosztásig! Csönd. – Szamohina! – vetette oda Portnov. Szaska felállt. – Gyere ide! Szaska kiment a táblához. – Hány gyakorlatot oldottál meg a gyűjteményből? – Tizenkettőt. Portnov a csoport felé fordult. – Ki oldott meg közületek, ti wunderkindek, tizenkét gyakorlatot a gyűjteményből? Te, Pavlenko, hányat csináltál meg? – Hatot – suttogta Liza. – Hát te, Toporko? – Nyolcat… – És te, Kozsennyikov? – Hármat – mondta Kosztya. Nagyon sápadt volt, de az arcán égő vörös foltok virítottak. – Ez a lány automatikusan megkapja a beszámoló osztályzatát – jelentette ki Portnov, oda sem nézve Szaskára. – Tanul. Már a legelső foglalkozástól kezdve ő volt a csoportelső, most pedig elszakadt a többiektől, és nyugodtan nézhet a téli vizsgaidőszak elébe. Ti, többiek, jegyezzétek meg: a mi tárgyunkból csak két vizsga van, a közbülső a harmadik évfolyamon és a záróvizsga az ötödiken. De minden beszámoló minden szemeszter végén az élet nagy vizsgája lesz valamennyiőtöknek, ezt megígérhetem. Üljön le, Szamohina! Szaska leült a helyére. Az A csoport halálos csöndben ült a háta mögött. Most mindenki meggyűlöl, gondolta Szaska majdnem vidáman. Bár, ha meggondoljuk… Ugyan, mit irigyelhetnének… Ebben a pillanatban mintha megnyílt volna a belsejében egy alacsony mennyezet. Szétcsúsztak a betonlapok, köztük fénysugár hatolt be. Mindaz a szőrös és sötét, ami riasztotta, ami nyomasztotta, ebben a fényben nevetségesnek és szánalmasnak látszott. Mintha egy olcsó horrorfilm fonákja nyílt volna meg előtte: a felhasznált szörnyek, a kísértet leplén a mosodai jelzés, az apró termetű, kövér rendező… – Hé! Mi van veled? Nagy nehezen lehunyta – majd megint kinyitotta a szemét. Körülötte nyüzsögtek az évfolyamtársai, zörögtek a székek, valaki nagyon hangosan nevetett. Történt valami… Portnov már nem volt a helyén. Az előtérbe nyíló ajtó tárva-nyitva állt. – Mi történt? – kérdezte Szaska hunyorogva. – Vége az órának – közölte Kosztya szárazon. – A tornaóra jön. Itt a tornaruhád? Az egész nagyon gyorsan történt. Egyedül maradva Szaska felrohant a második emeletre, abban a pillanatban érve oda, amikor megszólalt a csengő, és farmerban, pulóverben állt be a sorba. – Kit látok?! – kiáltott fel az ifjú tornatanár. – Alekszandra! Miért nem jár a foglalkozásokra? És ha megjelenik, akkor is tornaruha nélkül?

– Nincs rá ideje, elmélyülten tanul – mondta Liza. Valaki felvihogott. – Elfelejtette, hogy a testnevelés mint tantárgy a diploma elengedhetetlen feltétele? A szakma mellett?! És hogy mindenkire könyörtelenül és hamarosan vár a beszámoló? A sorban nevettek. – Azonnal átöltözöm – mondta Szaska. – Rendben van, csak minél gyorsabban! Mi pedig megkezdjük a bemelegítést. Jobbra át! Futólépés! Korotkov, ne essen ki a ritmusból! Szaska berohant az öltözőbe. Előcibálta táskájából a tornaruhát és a tornacipőt. A fülledt, tenyérnyi lyukban a pad alatt hevertek a cipők, egy pár divatos „traktortalpú”, egy tűsarkú csizma. A fémkampókon, mint a húsok a hentesnél, farmerek, szoknyák lógtak, a padon hanyagul ledobált pulóverek. Az egyik leesett. Szaska gépiesen felvette, és egy székre tette. Nem félt. De rettenthetetlen sem volt. Olyan egyedül valónak érezte magát, mint egy hal valami lassított felvételen. Egy-kettő-három-négy, vezényel a teremben Gyima Gyimics. Csattognak a tornacipők. Folyik a bemelegítés… Szaska befűzte a cipőjét, és berohant a tornaterembe. – Nem ő vette el. – Honnan tudod? – Tudom! Nem tudom, miért akarsz bosszút állni rajta… – Csöndesebben, ne üvöltsetek… Az első évfolyam A csoportja egy pad körül csoportosult az udvaron. Liza a pad támláján ült, csizmája magas sarkával a koszos ülésre támaszkodva. – Szamohina! A dzsekim zsebében volt száz dollár. Add vissza, különben baj lesz! Szaska megállt. Vége volt a negyedik órának. A filozófián és a történelmen kiosztották nekik a várható vizsgakérdések listáját. Hatvan-hatvan kérdés, összesen százhúsz; természetesen nem lesz ideje mindet megtanulni. Szombatra meg kell oldania a gyakorlatokat a tizenharmadiktól a tizenhetedik, holnap kedd, egyéni foglalkozás, a paragrafus… – Szamohina, süket vagy?! Azután, ami az első órán történt vele, Szaska valóban lassan kapcsolt. A pad körül csoportosultak, a dühös Liza a fiúk gyűrűjében, barátai és cimborái körében. Kosztya fájdalmas, piros arccal. A megtermett és komor Andrej Korotkov. Zsenya… Igor… Gyenyisz… – Egyedül voltál az öltözőben. Ott lógott a dzsekim. A zsebében a száz dollár… – A jobb zsebében? – kérdezte Szaska. Kosztyának elkerekedett a szeme. A fiúk összenéztek. – A jobb zsebében – mondta halkan Liza. – Elkaptuk a tolvajt… Na, add csak vissza! Szaska lehunyta a szemét. Álmos volt. Ugyanakkor szeretett volna leülni a gyakorlatokat csinálni. Ahogyan néha enni szeretne az ember. – Becsúszott a bélés mögé. Keresd meg! A hárs, amely alatt a pad állt, már teljesen lecsupaszodott, a lehullott leveleket egy munkás söpörte éppen. Egy vagy két levél még kapaszkodott az élet illúziója kedvéért, remegtek, az ágak egymáshoz ütődtek, zörögtek, susogtak. Ezen a hangon kívül semmi mást nem lehetett hallani. Gyorsan sötétedett. Felgyulladt a kollégium bejáratánál a lámpa. – Na rajta, nézd meg! – mondta Kosztya idegesen. Liza bedugta a kezét a dzseki zsebébe. Nagyon sokáig kotorászott. Azután vékony arca elvörösödött a félhomályban, sötét lett, mint egy mulatt lányé. – És te ezt honnan tudod?! – fordult Szaskához. – Honnan tudod? Te dugtad oda, igaz? Szaska vállat vont. – Nem. Egyszerűen kitaláltam. És most kérj bocsánatot, mondd azt: bocsáss meg,

Szása! – Hogy mit?! Szaska egy pillanatra megint leengedte a szemhéját. Az az érzés, amely az első órán fogta el, mintha vissza akart volna térni. – Itt, mindenki előtt kérj bocsánatot! Amiért lopással vádoltál. – Menj a fenébe! – mondta Liza. Szaska előrelépett. A lámpa fénye az arcára esett. – Hallottad, mit mondtam, Pavlenko. Ne feszítsd a húrt! Liza Szaska szemébe nézett. Arcán, mint a pillanatfelvételek, gyors egymásutánban váltotta egymást a düh, a csodálkozás, a zavar és végül felvillant a félelem. – Mit akarsz? – morogta Liza. – Kérj bocsánatot! – Hát, bocsánatot kérek… Szaska teljes némaság közepette átvágott évfolyamtársai közt, akik utat adtak neki, és felment a kollégium kapujához. Novemberben leesett a hó. Korán reggel, még teljes sötétségben Szaska kiment a kollégiumból, és lábnyomok láncát maga mögött hagyva körbefutotta az udvart. Egyik kör a másik után. A saját lábnyomaiban – ahogyan egy évvel korábban. Senki nem kényszerítette erre. Egyszerűen megértette, hogy ezek nélkül a futások nélkül, a reggel süket csöndje nélkül, a lába alatti hó nélkül, a szája előtti felhőcske nélkül sosem lesz képes elviselni a megterhelést. Sem a fizikait, sem a morálisat. Kezdetben Kosztya vele futott, de aztán fokozatosan lemorzsolódott. Nehezére esett ilyen korán felkelni, néha még az első órákat is átaludta (ha nem a szakma volt az első óra). Szaska még örült is ennek: teljes magányra volt szüksége. Teljes csöndre és a hó hangjára a talpa alatt, amely hol ropogott, hol tocsogott, ahogy épp kijött. A mama keze még mindig gipszben volt. Azt bizonygatta a telefonban, hogy semmi vész, megszokta, az ujja nem fáj. Valentyinnal közösen csomagot küldtek Szaskának: téli csizmát, meleg harisnyát, zoknit, sőt egy új, szőrmés kapucnijú dzsekit is. A dzseki kicsi volt. A huszonegyes számú szobában sokáig fagyos volt a légkör – Liza nem vett tudomást Szaskáról, Szaska rá sem nézett Lizára. Okszana, aki eleinte megkísérelte valahogy kibékíteni őket, feladta a hiábavaló próbálkozásokat, és élte a maga életét: időnként meglátogatták B csoportbeli lányok, időnként másodéves fiúk is. – Átjáróház – morogta a foga közt Liza, de senki nem hallgatott rá. Valahogy sosem jött neki össze a lakásbérlés: vagy pénze nem volt rá, vagy nem talált megfelelőt, vagy – Szaska ezt is el tudta képzelni – Portnov tiltotta meg neki. Egyszer a postára menet (vasárnap volt, és Szaska hetente egyszer szigorúan hazatelefonált) meglátta maga előtt a Sacco és Vanzetti utcán Farit Kozsennyikovot és Lizát. Egymás mellett mentek, Kozsennyikov valamit mondott. Liza hallgatta, és az arckifejezése láttán Szaska megsajnálta. Lelassította lépteit. A novemberi enyhüléstől elolvadt a hó, a járdán patakocskák futottak, mint tavasszal, alattuk sárgálltak a lehullott levelek. Kozsennyikov és Liza a posta előtti sarkon vált el. Kozsennyikov biccentett, elindult balra, átment az úton, és hamarosan eltűnt a sarok mögött. Liza egy csupasz hársfa törzsének dőlve állt. Szaska szeretett volna odamenni hozzá, és mondani neki valamit. Tett is egy lépést felé, de egy jókora felfröccsenő pocsolya ugrásra kényszerítette, és ettől visszatért a valóságba. Liza nem örülne neki. Szaska semmit nem tud megváltoztatni, legalábbis egyelőre nem. Pavlenko háta mögött elsurranva bement a posta borostyánsárga, meleg, fülledt

helyiségébe, és egész idő alatt, míg sora a telefonfülke felé araszolt, azt képzelte, hogy egyszer majd az arcába köp Kozsennyikovnak, összegyűjti a nyálát, hogy tele legyen vele a szája – és köp. Mikor a kisöreg, aki előtte ment be a fülkébe, végzett a beszélgetéssel, Szaska hirtelen – zavartan és elégedetlenül – rádöbbent, hogy Farit Kozsennyikov iránti gyűlölete Kosztyára is árnyékot vet. A fiú nem felel az apjáért, mondta magának. Kosztya pontosan ugyanolyan áldozata Faritnak, mint ő maga. Eltépte és eldobta az apja telefonszámát. Tulajdonképpen nem is igazi apja – legfeljebb biológiailag… – Beszél vagy nem? – kérdezte a pult mögött ülő lány. Szaska bement a fülkébe. De még a mamával beszélgetve sem tudta kiverni a fejéből Kozsennyikovot – és Kosztyát. – Te sosem engedsz a fiúdnak? – kérdezte Okszana gondterhelten. A konyhában mosogatott. Bárki disznólkodott is, Okszana mindig elmosogatott helyette. Megesett, hogy a lábosokat odavágva ordította: „Micsoda kuplerájt csináltok!” – de azért elmosogatott. A mosogatóba rámolt zsíros tányérok halma mindig feldühítette. Ebben a korban annyira hiperszexuálisak – ismételte meg Okszana a nyilván valahol hallott kijelentést. – így nem tudod megtartani, ezt ne felejtsd el! Szaska a paragrafusa fölött gubbasztott. A huszonegyes szobában túl sok volt Lizából, Liza barátaiból és barátnőiből, mindenütt ültek, még Szaska ágyán is. Szaska nem akart összeakaszkodni velük, fogta a könyvét, és kiment a konyhába, ahol ekkor senki nem volt, csak Okszana mosogatott. A kollégiumban eltöltött hónapok során Szaska megtanult égzengés közepette aludni és földrengés idején tanulni. De Okszana szavai kizökkentették a kerékvágásból. Újra meg újra vissza kellett térnie a bekezdés elejére. – Egyébként is furcsa vagy – elmélkedett Okszana. Háttal állt Szaskának, a tányérokat mosta a mosogatóban, a saját hangján és a víz zubogásán kívül nem hallott semmit. – Nemsokára tizennyolc leszel? A tavasszal? Nagylány. Portnov automatikusan beírja neked a jegyet. Te mégis hajnaltól éjfélig magolsz, mint valami gép. Kosztyát meg elhalásszák, helyes srác, és sok itt a szép lány. Na meg itt vannak a helybeli lányok is, iskolások, nem is akármilyenek… Nyílt az ajtó. A félszemű Vitya jött be kacsázva, harmadéves, változatlanul féloldalas és furcsa. Kötött nadrágja kibuggyosodott a térdén, kockás inge látott már jobb napokat is. Kezén hatalmas bőrkesztyű, arcát jókora sötét szemüveg fedi. Szaska összerezzent. – Szevasztok, lányok! – mondta rekedten. – Megkínáltok egy teával? Okszana megfordult. – Mi az, neked nincs? – Mindjárt – felelte Szaska félretéve a könyvet. Úgysem tudna koncentrálni. Az elektromos teafőző felhevülve fütyülni kezdett. A túlhevült szigetelés szaga érződött. – Vitya, mi van a kezeddel? – kérdezte Szaska mintegy mellékesen. Vitya kesztyűbe bújtatott tenyerére nézett. Megmozgatta az ujjait. – Csak úgy… Nyakunkon a vizsgaidőszak, csajok, a téli vizsgaidőszak. Csak túléljük valahogy, ez a lényeg. – Csak túléljük valahogy – visszhangozta Szaska. Vitya rámeresztette fekete szemüvegét: – Ugyan, ti elsőévesek vagytok, vigadhattok, mulathattok. Szilveszterezhettek. De harmadéven szakmából kell vizsgázni, lányok! Okszana elzárta a vizet. Megfordult, a kezét törölte a már amúgy is csuromvíz kéztörlővel.

– Miért? Nehéz? Vitya határozatlanul rázta a fejét. – Így is lehet mondani… Nehéz. Vizsga után átmegyünk a másik bázisra… Persze csak az, aki átmegy. – Talán ott könnyebb lesz – mondta Szaska különösebb meggyőződés nélkül. Arról, hogy hol lehet és egyáltalán miféle az a „másik bázis”, egyik elsőévesnek sem volt semmilyen elképzelése. Azt beszélték, hogy nagyon korszerű, „európai uniós normák szerint felújított” intézmény, kollégiumában minden asztalon számítógép áll. Azt is beszélték, hogy valami komor, föld alatti katakomba. Még azt is mondták, hogy másik városban van. Valaki – Szaska maga hallotta – teljesen komolyan állította, hogy egy másik bolygón található. Maga Szaska egyszer azt mondta Kosztyának – persze tréfából –, hogy a felsőbb évesek „másik bázisa” valami olyasmi lehet, mint a síron túli birodalom, amelyről senki nem tud semmit, mert onnan senki nem tér vissza. Emlékszik, Kosztya furcsán reagált – elsápadt, és halkan azt mondta, többet ne viccelődjön így. – Talán tényleg könnyebb – hagyta rá bágyadtan Vitya. – Jaj, lányok, hiszen én tengerésznek készültem! Szaska kitöltötte egy zománcos bögrébe a gőzölgő vizet, s belelógatott egy teafiltert. – Mennyi cukrot kérsz? – Két kanállal. Nem, hárommal. Szaska az asztal szélére tette a bögrét. Vitya esetlenül elvette, két kézzel fogva – bőrkesztyűben –, és úgy itta meg egy hajtásra a forró teát, mintha víz lenne. Szaska visszafojtotta a lélegzetét. Vitya letette az asztalra az üres bögrét, elmosolyodott, megnyalta a száját. – Köszönöm. – Nem forró? – kérdezte halkan Szaska. A fiú megrázta a fejét: – Nem… Megyek tanulni, lányok. Köszönöm, tartsatok meg jó emlékezetetekben! És kiment. Hóna alatt a tankönyvvel Szaska bement a szobába. Alig volt fény – csak az egyik olvasólámpa és a cigaretták parazsa világított. A cigarettafüsttől alig lehetett látni az arcokat. Liza az asztalnál ült, egy magnetofon mellett, és még vagy tíz ember – első- és másodévesek – telepedett le, ahova tudott. Szaska ágyán ketten ültek – egy testes, féligmeddig ismerős lány meg a fiúja szorongatták egymást. A lányt Irának, a fiút talán Szlavának hívták. – Takarodó! – mondta Szaska. – Tizenegy óra. Kifelé mindenki a szobából! Nem hallották, mit mond, nem is hallgattak rá. Odament az asztalhoz, és lelökte a magnót a földre. Leesett a fedele. Kiesett belőle a kazetta. A beszélgetés abbamaradt. – Megőrültél, Szamohina? – kérdezte a teljes csöndben Olga a harminckettes szobából. Szaska felkapcsolta a világítást. Mindenki hunyorgott. Szaska tágra nyílt, sőt kissé kidülledő szemmel nézett rájuk. Épp az imént, a konyhában, nevetés és idegen hangok közepette befejezte a huszonötödik gyakorlatot. Bár Portnov a tizenharmadiktól a tizenhetedikig adta föl neki. Úgy alakult, hogy végezve a tizenhetedikkel, Szaska elolvasta a következőt – csak kíváncsiságból –, és nem értett semmit. Ahelyett, hogy egyszerűen becsukta volna a könyvet, még egyszer elolvasta a feladatot. A szavak érthetőek. Többé-kevésbé érthetőek az alakzatok is. De hogy mit kell velük csinálni, és hogyan, teljességgel lehetetlen volt még elképzelni is.

És akkor Szaskát elkapta a régi „gépszíj”. Talán a kitűnő tanuló és „magológép” lendülete. Talán a kutatói ösztön. Gondolatban pókfonalat húzott a tizenhetedik gyakorlattól a tizennyolcadikhoz, utánanyúlt, mintha teljes sötétségben tapogatózna, és néhány perc múlva kitapintotta azt, amit általában a gyakorlat kontúrjának szokott nevezni. Íme itt van. Nagyon megörült. És óvatosan nekilátott, hogy kibontsa a tizennyolcadikat. Onnan a szálacskák tovább nyúltak a tizenkilencedik, majd még tovább, a huszadik felé. Azután pedig mintha megvilágosodás tört volna fel Szaska belsejében, száguldott tovább előre, egyik gyakorlattól a másikig, a fény egyre élesebb lett, míg végül, a huszonötödik gyakorlatnál kihunyt. A belső fény nagyon élesen felvillant, majd kialudt. Szaska megdörzsölte a szemét; nem látta sem a tankönyvet, sem a konyhát. Egy másodpercre az az érzése támadt, hogy a gyakorlat belsejében van. Ő maga – sötét kontúr a sem alja, sem teteje térben; még megijedni sem volt ideje. Dörrent az ajtó, huzat támadt, csattant a hűtőszekrény ajtaja. – Disznók! Ki falta be a heringemet? – Hülye, miért hagytad a közös hűtőben?! – A szobában mégsem tarthatom! Megromlik! – Miért nem etted meg rögtön… – Szemetek… Kié ez a kolbász? Befalom az egészet, ti disznók… – Hagyd békén! Lenkáé, szaga van… Még a csomagban megromlott… Szaska hallotta a hangokat, amelyek a közvetlen közelében szóltak. Megérezte a huzatot az arcán. Érezte a szagokat. És nem látott semmit. Érezte, amint lecsúszik a térdéről a tankönyv. Sikerült elkapnia. Még mindig nem félt; Portnov valami olyasmit mondott… a látásról, amely megváltozhat… De ha hirtelen teljesen megvakult?! Szaska majdnem felsikított a rémülettől. Dörzsölni kezdte a szemét, mintha ki akarná nyomni a helyéből, és néhány másodperc múlva már kivette a hűtőszekrény fehér foltját. És a következő percben megpillantott egy heringfejet a csempézett padlón, valakinek a papucsos lábát, egy csésze cserepeit… Visszatért a látása. Imbolyogva betántorgott a szobájába. Valami végbement benne. Valami komoly dolog. Nem tudta – nem is akarta – megállítani. Kinyitotta a szoba ajtaját, és meglátta a cigaretták parazsát, az ágyán berendezkedett párocskát, és semmire nem gondolva ösztönösen lépett fel: – Mindenki kifelé! Megsüketültetek? – Agyadra ment a tanulás, öreglány? – kérdezte lágyan az ágyán ülő srác. És a szemébe nézett. Szaskának az volt az érzése, hogy több másodperc telt el. Valójában mikor magához tért, már fél tizenkettőre járt, és egyedül volt a szobában. A padlón csikkek hevertek. A dohányfüsttől hányingere lett, odabotorkált az ablakhoz, letépte a papírt, amelyet Okszanával együtt ragasztottak fel, kirángatta a szigetelőcsíkot, a jeges novemberi levegő után kapkodva. – Tudod, kezdek félni tőled – mondta Kosztya. – Néha olyan a tekinteted… Egy ablakpárkányon ültek, a harmincnyolcas teremhez vezető folyosó egyik eldugott zugában. Kosztya egy perce jött ki az egyéni foglalkozásról. Öt perc múlva Szaskának kellett bemennie Portnovhoz. – Szaska… Mi volt ott? Valaminek lennie kellett, de nem ismerik be, mintha szégyellnék… – Nem volt semmi – legyintett Szaska bágyadtan. – Elküldtem őket.

– Megváltoztál – mondta Kosztya. – Mindannyian változunk. – Igen, de te… Lehet, hogy zseni vagy? Vagy valami még annál is rosszabb? – próbált Kosztya viccelődni. – Mennem kell! – mondta Szaska. Az előadóterem ajtaja előtt megállt. Valójában volt még legalább két perce, az ajtón túl Portnov élesen és hangosan mondott valamit. Mintha korbáccsal ütne valakit vagy szögeket verne be. Szaska arra gondolt, hogy őt ma nem fogják letolni. Ő ma nem öt, hanem huszonhárom új gyakorlatot hozott. Huszonhármat… Egyszerre félt és örült, mint kiskorában az óriáskeréken… Zsenya Toporko jött ki az előadóból furcsán meggörnyedve, a könnyeivel küszködve. Megkapta, gondolta Szaska együtt érzően. És bement Portnovhoz. – Jó reggelt, Szamohina! Megcsinálta? Szaska bólintott. Rátámaszkodott egy szék magas támlájára, és nekifogott a gondolatbeli munkának, a tizenharmadik gyakorlattal kezdve. A tizennegyediknél elakadt. Kezdte elölről. A tizenötödiknél elakadt, és megint kezdte elölről; Portnov figyelte, szkeptikusan összeszorítva ajkait. Szaska a pánik határán megint elkezdte elölről, és a tizenharmadiknál elakadt. Portnov hallgatott. – Mindjárt. Össze kell szednem magam. – Szedd össze magad! – Én… Szaska nem tudta folytatni. Eszébe jutott az előző nap. Okszana meg az edények. Vitya meg a kesztyűje. „Te sosem engedsz a fiúdnak?” A forró tea… A cigarettaparazsak a sötétben… Belekezdett a tizenharmadikba – és megérttette, hogy a gyakorlatok kisiklanak a kezéből. Egyik a másik után. Mint egy lánc szemei. Mint a megszokott gondolatok. Az értelmetlenek. Az idegenek. Túljutott a tizenhatoson. A tizenhetesen. Szünet nélkül áttért a tizennyolcasra. A tizenkilencesre. Elakadt a szívverése; Szaska kötéltáncosnak érezte magát, aki üvöltő tömeg feje fölött táncol a kötélen – szinte hallani vélte a lelkes ordítozást –, bár a teremben valójában csönd volt, valahol a folyosón beszélgettek a diákok, ő a szék támlájába kapaszkodva állt valahova a térbe bámulva, szemben vele pedig ott ült Portnov. Őt nézte valahogyan – hogyan? –, tudta, látta Szaska táncát a kötélen, ő volt az egyetlen néző… hallgató? Résztvevő? Mi történt vele, Szaskával, és Portnov hogyan volt képes felismerni ezt? És milyennek látta Szaska gondolati próbálkozásait? Nyomban a huszonötödik után megvakult. Mint előző nap, a konyhában. Felvillanás – és sötétség, mint egy lezárt ládában. Feketénél feketébb sötétség. És csönd. Portnov meg sem mozdult. – Ülj le! A székbe kapaszkodva megkerülte, és leült rá. Az ülés felnyikordult. – Melyik gyakorlatokat kaptad feladatul? – A tizenharmadiktól a tizennyolcadikig. – Akkor mi az ördögnek nyúltál hozzá a huszonötödikhez? Szaska nyelt egyet. – Felelj! – Kedvet kaptam rá. –Micsoda?! – Kedvet kaptam rá! – Szaskának kedve lett volna szembeszállni, visszavágni. Lenne csak rendben a szeme, most felállna, kimenne, az ajtót is bevágná maga mögött. De vak volt, és attól félt, ostoba módon nekimegy az ajtófélfának.

– Mit látsz? – kérdezte Portnov egy fokkal szelídebben. – Semmit. – Egyáltalán semmit? Szaska pislogott. – Egyáltalán semmit – mondta alig hallhatóan. – Már tegnap is megtörtént. De szinte rögtön el is múlt. – Hányszor vetted át a huszonötödiket? – Kétszer. Tegnap és ma. Hallotta, hogy Portnov feláll, és odamegy hozzá. Ő is felállt. Portnov megfogta az állát, és keményen, csaknem durván felfelé fordította az arcát. Fény villant, Szaska hunyorgott. Pont a szeme előtt megjelent Portnov gyűrűje. A kő zöld villámlása lassan kihunyt. Portnov levette a szemüvegét. Szaskára nézett – alighanem életében először nem a szemüvege fölött, hanem egyenesen. Pupillája apró volt, mint egy mákszem. Szaskának eszébe jutott a púpos Nyikolaj Valerjevics szeme, aki egyszer szendviccsel és rántott hússal vendégelte meg az étteremben. – Figyelj rám, leányzó! Ha mondok valamit, az azt jelenti, hogy nem körülbelül, hanem pontosan úgy kell csinálni, ahogy mondtam. Tilos kevesebbet csinálni! Többet csinálni pedig… nem érdemes. Ha kedved támad többet csinálni, előbb gyere el hozzám, és kérdezz meg! És még valami: a nyakadon van két vizsga. Lógsz az órákról. Megnéztem a naplót – majdnem annyit mulasztottál, mint Pavlenko. Kibékültél vele? Szaska egy percig hallgatott. Az utolsó kérdés megsemmisítette. – Én… én nem vesztem vele össze. – Ha megölsz valakit, leültetnek. Betöltötted a tizennyolcat? – Nem… Hogy érti, hogy megölök valakit?! Kopogtak az ajtón. Szaska ideje két perccel korábban lejárt; Portnov eddig még senkit nem tartott ott tovább az egyéni foglalkozáson. – Várjon! – ordította Portnov dühösen. És megint Szaskához fordult. – Nő benned az agresszió. Ez egy átmeneti szakasz. De a te esetedben meghalad minden mértéket. – Az én esetemben? – Igen. Gondolkodj el ezen! Végeztünk, mehetsz! Szaska kiment, bebocsátva a terembe Andrej Korotkovot. És szinte nyomban beleütközött Kosztyába. – Azt hittem, megöl. – Mondd, agresszív vagyok? Kosztya olyan sokáig hallgatott, hogy Szaska még nyugtalanabb lett. – De hát én soha…ellenkezőleg… – Te… furcsa vagy – mondta Kosztya elgondolkodva. – De… mit csinálsz holnap? A vasárnapot a városban kószálva töltötték, nem foglalkoztak semmi különössel. Kosztya meghívta Szaskát a kávézóba, fagylaltot ettek, a verebeket nézték, amelyek az ablak alá gyűltek melegedni, a konyhai szellőzőberendezés csövéhez. Szaskának egész idő alatt az volt az érzése, hogy Kosztya vár tőle valamit. Még nézni is várakozóan nézett rá. És minden szava után kis szünet következett, mintha azt szerette volna, hogy Szaska a szavába vágjon. Szaska érezte a fiú várakozását, és ez növekvő kényelmetlenségérzetet keltett benne. – Menjünk a postára! Haza kell telefonálnom. Mama makacsul faggatta a tanulmányairól. Szaska közölte, hogy megdicsérték, ő a legjobb az évfolyamon; mama az első vizsgaidőszak tiszteletére ígért neki „valami kis ajándékot”. Azután Kosztya beszélt az övéivel – anyjával és nagyanyjával. Mikor kifizetve a beszélgetéseket kiléptek az utcára, már egészen sötét volt, és esett a hó. – …Az talán nem disznóság, hogy a szobában dohányzik, mikor kérték, hogy ne

csinálja?! Hogy jönnek ide holmi sérelmek? Én mindig jóindulatúan beszéltem vele… Megértem, hogy személyes problémái vannak, Kozsennyikov úgy kikészíti, hogy… Szaska hirtelen elhallgatott. Kosztya mellette ment, kezét zsebébe dugva, vállát felhúzva. – Talán változtassak családnevet? – kérdezte keserűen. – Vegyem föl az anyámét? Szaska nem tudta, mit válaszoljon. Esett a hó, rátelepedett a hársak fekete ágaira, az öntöttvas padokra, a stukkó párkányokra, a bádog szélvédőkre. Néhol gőz emelkedett a tetők fölé – fehéren a fekete égbolton. Szép volt. Szótlanul ballagtak. Szaska egyre úgy érezte, Kosztya feszülten vár valamit. Mintha a nézőtéren ülne, Szaska most jelent volna meg előtte a fényszóró sugarában, és szünetet tartana. De ha Kosztya megvette a jegyet, akkor Szaskának feltétlenül mondania vagy csinálnia kell valamit? – Menjünk a koleszba! – mondta Szaska. És zavartan gyorsan hozzátette: – Még meg kell csinálnod a gyakorlatokat, nem? Kosztya hirtelen elfordult. – Miért kell mindig csak a gyakorlatokról beszélned? – Nem mindig. Én… Elakadt. Megállt. Kosztya olyan csalódott, szemrehányó arccal állt előtte, hogy végképp zavarba jött. – Azt hiszed, én… És megint nem tudta, mit mondjon. – Talán nem érted, hogy mi… Ekkor nagyon megsértődött. Egyszerűen a lélegzete is elakadt. – Végül is ez nem az én dolgom! – kiáltotta, és nagyon gyorsan ott hagyta a fiút, botladozva, a síkos kövezeten meg-megcsúszva. Kosztya utolérte és átölelte. Kapualjakban csókolóztak. Torpa város tele volt sötét, visszhangos, kihalt kapualjakkal. Itt-ott macskaszag volt, máshol parfüm vagy a vakolat szaga terjengett. Volt olyan is, ahol semmilyen szag nem volt. Öreg, sokszor átfestett és ettől monumentálisnak látszó levélszekrények, fikuszok dézsában, valakinek a szánkója, gyerekkocsik, szétszerelt gyerekbicikli – feltárult előttük a város belső krónikája, egyik kapualj a másik után, és Szaska – tizennyolcadik születésnapja előtt nem sokkal – megtanult igazán csókolózni. Korábban haszontalan rituálénak tartotta ezt a cselekvést. Most, Kosztyával, először fogta fel, milyen értelem rejlik benne; Szaska nagyon szerette volna, ha az egyik itteni bezárt lakás az ő tulajdonuk lenne. Hogy most bemehessenek – és sokáig ki se tegyék az utcára a lábukat. Hogy így éljenek örökké, egymás kezét el nem engedve. Esett a hó, és ők a hóban futottak egyik kapualjtól a másikig. Ittak egy kávét, felmelegedtek, azután megint kerestek egy félreeső zugot. Egyszer valaki kikergette őket, biztosan a házmester; egyenesen a fülükbe ordított: „Hát ti mit műveltek itt?” Ők meg mint az ijedt gyerekek kirohantak kapualjból a hóesésbe. Futottak és hahotáztak, a szállongó hópelyheket kapdosták. Valószínűleg ez volt Szaska életének legboldogabb estéje. A november úgy elszáguldott, mint a gyorsvonat. Megkezdődött a december, és a kollégiumban már megint hideg volt. A fűtőtestek alig-alig langyosodtak fel, a réseken befújt a szél. ,A verifikáció a tudományos elméletek empirikus igazolása a tudat szemléleti szintjére való »visszavetítés« révén, amikor az absztrakciók ideális jellegét figyelmen kívül hagyják, és a megfigyelt objektummal »azonosítják«. Például az ideális geometriai objektumokat – pontokat, egyeneseket – érzékelt ábrázolásukkal azonosítják…” A bőbeszédű meghatározásokat Szaska csomóba összegömbölyödött kis sárkányoknak

látta. Csak a farkát kell megtalálni, óvatosan elkezdeni legombolyítani; a kérdés maga vezeti, mint valami fonal a teremtmény gerince mentén. A farka felől a fejekhez, fej több is lehet… Szaskának néha tetszett, hogy egyszerűen érti a leírtakat. Néha csalódott, és ilyenkor úgy tűnt neki, hogy a filozófia-tankönyv valaki által félig megemésztett táplálék sűrítménye; bemagolta a meghatározásokat, amelyek egy idegen belső életének voltak a termékei, de képtelen volt elképzelni azt a folyamatot, amely erre az eredményre vezetett. Elment a könyvtárba, s olyan könyveket vett ki, amelyeket évtizedek óta nem használtak. Tanult. A tanulás öröme, ez az egyre fokozódó öröm azokban a hideg napokban komoly konkurenciát jelentett új szenvedélyének – a csókolózásnak a folyosók eldugott zugaiban, a díszterem kulisszái mögött, az üres előadótermekben. Minél jobban közeledett a vizsgaidőszak, annál állhatatosabb lett Kosztya. Másodéves szobatársai hosszú napokig nem mutatkoztak a koleszban, annyi kellett volna csak, hogy együtt kihagyjanak egy dupla órát, belülről bezárni a szoba ajtaját, de Szaska egyre kitért a dolog elől, húzta-halasztotta; kínos emlékeket ébresztett benne első próbálkozásuk. Na meg tetszett neki az feszültséggel terhes kapcsolat, amely most Kosztyához fűzte. Azt szerette volna, ha ez a „csókokban elbeszélt regény” a végtelenségig tart. Közeledett a szilveszter, a másodévesek szervezték a bulit, Torpa város hótakaróba burkolózott, és olyan lett, mint egy alulexponált fénykép. Fekete fák a fehér égbolt alatt, szürke házak a balkonok fehér szájkosaraival, elmosódott kontúrok, minden bizonytalan és tiszta. Szaska végzett a Portnovtól kapott gyakorlatgyűjteménnyel, miközben Kosztya még csak a harmincötödik gyakorlatnál tartott. Kifüggesztették a vizsgarendet. A kollégiumban kevesebb lett a zaj, megritkultak az esti összejövetelek. Szaska folytatta a futást az éjjel lehullott hóban, a saját nyomaiba lépve, és vasárnaponként hazatelefonált. Mama azt kérdezte, mikor utazik haza a téli szünetre. Szaska nem tudta, mit feleljen neki. Angolból volt az első beszámoló. Szaska könnyedén túlesett rajta. Gyima Gyimics, a tornatanár mindenkinek automatikusan aláírta a leckekönyvét, és utána az egész kettős órát röplabdázással töltötték. A matematika beszámolóval meg kellett küzdenie. A matematika-tanárnő aláírása, mint kiderült, hosszú és kimódolt volt: Szaska úgy gyönyörködött a leckekönyvében, mint valami képzőművészeti alkotásban. A szakmai volt az utolsó beszámoló, január másodikára tűzték ki. „Gúnyt űznek belőlünk” – kommentálta borúsan Okszana; ő, aki mindig háziaskodott, szerzett valahonnan néhány fenyőágat, beleállította egy háromliteres, fóliával beburkolt befőttesüvegbe, feldíszítette. Okszana véleménye szerint a szoba most megfelelően ünnepélyes külsőt öltött. Kosztya hol jókedvűen ügyködött a petárdákkal és tűzijátékokkal, hol kétségbeesett a tankönyv fölött: – Nem értem, soha nem is fogom megérteni. Az emberi fej nem alkalmas erre! Ezt nem lehet elképzelni! Szaska sokszor próbált segíteni neki, de mindannyiszor kiderült, hogy az ő tapasztalata nem jó semmire. Nem tudja elmagyarázni, hogyan kell csinálni, hogy a harmincötödik gyakorlatból átjusson a harminchatodikba. Nem segített itt semmiféle „verifikálás”: Szaska gesztikulált, rajzolt egy papírlapra, felidézte a bicikliláncot, a pókhálót, az Escherképeket10 a méhekkel, halakkal, gyíkokkal; Kosztya nem értette, és a csalódástól nekiállt csókolózni. – Engedj már neki végre! – mondta Liza egy téli estén, mikor Okszana már ágyba bújt 10

Maurits Cornelius Escher (1898-1972) holland grafikus, alkotásaiban a végtelen problémájával foglalkozott, lehetetlen tárgyakat és épületeket ábrázolt.

a könyvével, Szaska pedig teázott, a gyakorlatok új sorozatának készült nekilátni. – Szánalmas nézni, hogyan csigázod azt a szegény krapekot. Szaska mind az öt ujjával belemarkolt Liza szőke hajába, és teljes erőből megcibálta. Liza visított. Okszana, aki soha semmibe nem avatkozott bele, mélyebben bevackolt a takaró alá, és onnan leste, hogyan próbálja Szaska és Liza kikaparni egymás szemét. Liza végül meghátrált, és reggelig eltűnt valahová. Huszonkilencedikén a díszteremben felállították a fenyőfát. Harmincadikán délután ünnepi sürgölődés kezdődött a főiskolán. A nagyteremben sietve próbáltak valamit a másodévesek, az étteremben az asztalokat tologatták, előkészítve a helyet a diszkónak és a büfének. Hat órára a terem tele lett, és Szaska csodálkozva fedezett fel az első sorban több tanárt – némelyiküket látta már korábban, másokkal sosem találkozott. Ott volt a púpos Nyikolaj Valerjevics is, Portnov mellett ült, és vidáman mesélt neki valamit. Portnovon, szokásától eltérően, nem volt szemüveg. Szétnyílt a poros bársonyfüggöny, a színpadra Zahar lépett ki, Kosztya szobatársa, orrán hosszúkás, a Portnovéra elképesztőn hasonlító szemüveggel. Mozgáskoordinációja nagyon különleges volt, kilépve csaknem belegabalyodott a kulisszákba, de megállapodva a színpad előterében merészen végignézett a termen, és nagyon ismerős módon a szemüveg fölött átnézve közölte, hogy akinek nem sikerül első nekifutásra megünnepelni a szilvesztert, kellemetlen beszélgetésre számíthat a kurátorával. Szaska megdermedt: túlságosan merésznek találta ezt, de a másodéves olyan pontosan és olyan mulatságosan parodizálta Portnovot, hogy az egy perc múlva már hahotázott, nevetése beleolvadt a terem elégedett röhögésébe. Már csak azután, hogy Zahar bőszülten forgolódva és fenyegetőzve (ebben a percben borzasztóan túljátszotta szerepét, de az engedékeny közönség mindent hálásan fogadott) kiment a színpadról, Szaska rájött, hogy a szemüveg Zahar orrán Portnové, amelyet „kölcsön” kapott. Elképedve szólni akart erről Kosztyának, de ekkor kiperdültek a színpadra a másodéves lányok hópelyhecskének öltözve, nagyon rövid szoknyácskában, és megszólalt a zene. Szaska soha életében nem gondolta volna, hogy egy Portnovhoz hasonló ember a nagyobb hatás kedvéért odaadja a szemüvegét egy őt parodizálónak. De még ennél is sokkal nehezebb volt elképzelnie, hogy akadt a főiskolán egy ember, aki képes volt egy ilyen kéréssel fordulni hozzá. Szaska még soha életében nem látott igazi „bulielőadást”, és ez nagyon jó volt: szellemes, mértéktartóan harsány és nagyon vidám. A terem visított a nevetéstől; harsogott a zene, forogtak a reflektorok színes fényei. Szaska Kosztya kezét fogva ült, vele együtt nevetett. – Mit gondolsz, nem száll rá Zaharra? – kérdezte egy rövid szünetben, mialatt a színpadot gyorsan és kissé fejetlenül átrendezték. Kosztya vállat vont. – Nem tudom. Becsszóra. De én Zahar helyében nem kockáztattam volna meg. Az előadás véget ért. A vidám tömeg kiáradt a folyosóra. Kosztya behúzta Szaskát egy függöny mögé, és erősen megragadva megcsókolta. Az ablakpárkány kemény éle belevágódott Szaska hátába. – Várj! – mondta szemrehányással a hangjában. – Olyan… erőszakos vagy. A félhomályban nem látta a fiú arcát. Kézen fogva előbújtak a függöny mögül. Lent, az étteremben folytatódott az ünneplés. Egy meghívott zenekar „A mosolyodtól a borús nap is kiderül” kezdetű számot játszotta bemelegítőül. Egy pillanatban Szaska és Kosztya elvált egymástól – Szaska kiment a vécére, Kosztya pedig átverekedte magát a tömegen, hogy gratuláljon a merész Zaharnak.

Ilyen ünnepséget, ilyen forgatagot, ilyen lármát és vidámságot Szaska csaknem tizennyolc eddigi éve alatt még sosem látott; bor nélkül is megrészegedett. A vécékben – a fiúknál is, a lányoknál is – suttyomban italoztak. Szaska kortyolt egy kis pezsgőt egy műanyag pohárból, és lenyűgözte a saját merészsége. Az együttes megállás nélkül játszott, egyetlen pillanatra sem szünetelt a zene, az asztalokról villámgyorsan elfogytak a sajtos, kolbászos szendvicsek, a kenyér, a sütemények, a narancsgerezdek. Szaska egy szendvicset majszolva, mosolyogva Kosztyát kereste a tömegben. A terem közepén táncoltak. Gyima Gyimics egyszerre három partnerrel ropta. A tornatanáron feszes, tornatrikóra emlékeztető pulóver volt, és Szaska arra gondolt, hogy ha csak egyetlen másodpercre is, szeretné tenyerével megérinteni azokat az izmokat. Gyima egyszer feltette Szaskát a gerendára; és Szaska azóta is emlékezett arra az érzésre. Más tanár nem volt az étteremben – szerencsére, mert Szaska őszintén nem tudta elképzelni, miféle mulatság lenne lehetséges Portnov jelenlétében. De Kosztya sem volt látható sehol. Zahar nagy kompánia közepén a dicsőség babérjait zsebelte be. Fényképezőgépek vakui villogtak. Szaska körülnézett – ekkora tömegben könnyű nem észrevenni valakit, főleg ha ül, hátával a falnak támaszkodva, mint azok a fiúk a sarokban… A tornatanár közben rock and rollt rendelt, és a terem közepén nekilátott bemutatni a fortélyait minden erre pályázó lánnyal. Néhányan visítottak – a félelemtől vagy örömükben; Gyima egyik kezéből a másikba dobálta partnerét, könnyedén a háta mögé dobta és előhúzta, a lányok meg a parketten csúsztak végig szélesre tárt lábai közt. A lányok a csodálkozástól szájukat eltátva szaltóztak, Gyima kidobta meg elkapta őket, a tömeg tapsolt. A potenciális partnerek szabályosan sorba álltak. Azokat, akik másodszor is be akartak állni, felháborodott kiáltásokkal elzavarták. Szaska egy hosszú percig vívódott. Nagyon szeretett volna Gyimával táncolni. De röstelkedett. A rock and rollnak nem volt vége – az egyik variáció átment a másikba, akár a tankönyv gyakorlatai. Szaska kiverekedte magát a teremből, ahol már nagy volt a hőség, és cigaretták parazsát pillantotta meg a sötét folyosón. Valakik halkan beszélgettek a sötétében. Szaska megjelenésére a hangok elhallgattak. – Keresel valakit? – kérdezte Liza. Szaska kellemetlenül meglepődött. Az utóbbi napokban hangsúlyozottan nem vették észre egymást. – Nem téged. Liza hallgatott, de Szaska ünnepi hangulata elszállt, akár egy már csupasz fáról az utolsó levél. Nem tudva, hová menjen, elindult a folyosón. Minden ablakmélyedésben, minden függöny mögött ölelkezett, szuszogott, vihogott valaki. Szaskának az az érzése támadt, hogy egy félhomályos múzeumban jár, ahol a szobrok megbolondultak, és nekiálltak ölelkezni. A ruhatárba indult a dzsekijéért. Bár a kollégiumig így is átszaladhatna… A pult alatt ültek. Zsenya Toporko az iskolás copfjával, kigombolt blúzban és a merev részeg, vörös arcú Kosztya. Zsenyát csókolgatta, aki visongva nevetett, a fiú pedig épp a blúzába nyúlt. Szaska kiment, a dzsekijét a fogason hagyva. A szilveszter éjszakát Torpa városban kószálva töltötte. A kolesz zengett és harsogott, minden szobában bömböltek a saját magnók, minden konyhában roskadoztak az asztalok az olcsó ennivalótól. Szaska megkérte a portásnőt, nyissa ki neki a főiskolai ruhatárat, ahol az üres akasztók között magányosan lógott Szaska dzsekije.

Csokoládéval kívánt boldog új évet a portásnőnek. Torpa város is ünnepelt, de a hó letompított minden hangot. Villogtak a díszek az ablakokban, az üzletek kirakatában. Az utcasarkokon taxira vadásztak. Végigjárva a városközpontot Szaska visszaindult a Sacco és Vanzetti utcán, majd továbbment, ki a városból, a folyóhoz. A folyó befagyott. A jeget hó borította. Valahol ütött egy óra, és boldog emberek kiáltoztak; Szaska maga elé nézett, és akaratlanul – szinte gépiesen – a Portnov-féle gyűjtemény gyakorlatait ismételte magában. Egyik következett a másik után. Nyugodtan. Szaska nem vakult meg a huszonötödik után, és a keze nem bénult meg a negyvenharmadik után, mint az első alkalommal. Mindenre emlékezett – az elsőtől a százhuszonötödikig, az utolsóig a könyvben. Leült a kidőlt fára, mosolygott, lehunyta a szemét… És napsütötte, fényes reggel nyitotta ki. A fejét, a vállát, a térdét hó borította, és csillogott, mint Portnov gyűrűje. Még fényesebben. Szaska hunyorgott. A befagyott folyóra, a nádasra, a külvárosra teljes csend borult. Szaska nagyot nyelt, majd felugrott. Egész kupacra való hó hullott le róla. Itt ült egész éjjel?! Átfagyott, talán halálosan… de valamije biztosan lefagyott! Arca elé emelte csupasz, kesztyűtlen kezét. Ujjai melegek voltak, és könnyedén mozogtak. Megérintette az orrát: az egyenesen forró volt. A lába sem fagyott meg a cipőben. Nem fagyott le a füle. Szaska körülnézett: érintetlen hómező közepén állt, éjszakai lábnyomait befedte a hó, azt lehetett hinni, hogy Szaska az égből repült ide. Sajnálta megtörni ezt a nagyszerűséget. De megérezte, hogy nagyon éhes. Másodikán reggel kilenckor, mint mindenki, ő is megjelent a beszámolón. Portnov megkövetelte, hogy a beszámoló elejétől a végéig az egész csoport az előadóteremben legyen. – Jó reggelt, A csoport! Portnov letolta az orrán a szemüvegét, és végignézett a sorokon. – Szamohina, add ide a leckekönyvedet! Szaska odament az asztalhoz, és saját szemével látta, hogy Portnov a „szakma” rovatba beír neki egy ötöst. – A beszámoló nálunk differenciált, erre ugye mindenki emlékszik? Csoportbizalmi, szedje össze a leckekönyveket, tegye ide egy oszlopban az asztalomra! Kosztya fejét mélyen lehajtva végigment a sorok közt. Szaska egyik lábáról a másikra állt. – Szamohina, maga szabad, elmehet… Köszönöm, Kozsennyikov! Ki akar elsőként beszámolni, akad önként jelentkező? Szamohina, nem hallottad, mit mondtam? Szaska senkire sem nézve fogta a táskáját, és kiment az előadóból, szorosan becsukva maga mögött az ajtót. „Maga szabad, elmehet.” Hová? Már hosszú hónapok óta nem volt szabad. Ahogyan nem szabad a gépfegyver csöve előtt álló ember. Az udvaron a kolesz felé ballagva azt kérdezte magától: képes lesz-e valamikor is, akár késő öregkorában kiszabadulni Farit Kozsennyikov hatalma alól? Okszana teljes transzban ült a könyvei fölött. A B csoport beszámolóját tizenkettőre írták ki, és Okszana még az utolsó pillanatban megpróbálta magába szívni a gyakorlatokat a százhatodiktól a száztizenötödikig. Szaska tudta, hogy ez lehetetlen. De abban reménykedett, hogy a százöt becsülettel elvégzett gyakorlat legalább egy hármasra elég lesz Okszanának. Lefeküdt az ágyára, és a mennyezetre meredt. Két vizsgája volt még hátra, filozófiából és történelemből, január nyolcadikán és tizenkettedikén. Tehát tizenkettedikén estére

megveheti a vonatjegyet, és a szünidőre hazautazhat. Korábban nem engedte meg magának, hogy erre gondoljon. De most nincsenek foglalkozások, Nincs a szakma. Hazautazhat. Haza. Okszana a könyv fölött ült, merev tekintettel maga elé bámulva. Talán kezd neki sikerülni valami. Szaska megszámolta megmaradt pénzét, és vissza se nézve elhagyta a koleszt. Ebédidőre ért vissza, belső zsebében a vonat- és helyjeggyel. A vonat két percig áll Torpa állomáson – természetesen éjjel, nulla óra huszonháromtól huszonötig. A pénztártól hazatérőben Szaska bement a postára, felhívta a mamát, és elmondta, hogy tizenharmadikán – a régi időszámítás szerinti szilveszterkor – délben várhatják őt a pályaudvaron. A vonal túlsó végén kirobbanó öröm volt a jóvátétel a hosszú sorban állásért. Okszana a rögtönzött karácsonyfa alatt ülve kötött; az arcán virító mosolyból Szaska kitalálta, hogy itt legalább minden rendben van. – Hányast kaptál? – Négyest. – Okszana nem állta meg, elnevette magát. – A másnaposságtól van, Szaska, isten bizony rám tört a megvilágosodás. A csoportunkban egyáltalán nem volt ötös, a fele négyest, a fele hármast kapott… És három bukás. – Mit beszélsz?! – Igen. A ti csoportotokban is hárman buktak. Az az ostoba Lizka – Okszana felsóhajtott. – Féltem őt… Meg Gyenyisz Mjaszkovszkij és Kozsennyikov… Zsenyka hármas. Azt mondom, nem használt Kozsennyikovnak az a szerelmi etye-petye… Mi van, sajnálod? Éppen te?! – És most mi lesz? – kérdezte Szaska kis szünet után. – Mind a hatan tizenharmadikán pótvizsgáznak. –És… Szaska elakadt. – És hol van Pavlenko? – kérdezte végül. – Nem tudom. Megjött a beszámolóról, az arca rémes, és rögtön el is húzott valahova… Tudod, ahelyett hogy tanult volna, a hátsóját riszálta. Hát most megkapta… Az éjszaka közepén Szaska csendre ébredt. A kollégiumban sosem volt ekkora csend. Felkelt. Belebújt a köntösébe. Okszana aludt, Liza ágya üres volt. Szaska kiment a folyosóra; az óra fél hármat mutatott. A linóleum tompán csillogott a lámpafényben. Szaska valami miatt lement a földszintre. Ott, a folyosó végén, volt valaki a konyhában. Megállt az ajtóban. Kosztya a földön térdelve hangtalanul zokogott, száját kék pólójának aljával eltakarva. Az asztalon, a mosatlan edény között összegyűrt, sárga papírlap, egy távirat feküdt. Szaska csak állt, már mindent értett. De nem tudta elhinni. – A nagymamám – mondta Kosztya könnyek között. – Nem bocsátom meg… soha… nagymama! És összegörnyedve a padlóhoz nyomta a homlokát. Az elmúlt másfél év során Szaska többször is hallotta, hogyan szakadnak el recsegve a megszokott világot összetartó szálak. Azt hitte, már hozzászokott. A Kosztyát ért katasztrófa újból tudatosította benne, miféle szakadék peremén egyensúlyozott ezekben a hónapokban. A magolásból, a poros könyvekből, a hétköznapi élet szakadatlan apróságaiból állt össze az a borotvaél, amelyen Szaska egyensúlyoz… És egyelőre még tartja magát. Egyelőre. Január harmadikán Kosztya elutazott a temetésre. A csoport fele kikísérte az állomásra. Szaska nem ment ki. Liza sem ment ki. Gyenyisz Mjaszkovszkij, akivel Szaska sosem volt különösebben jóban, az udvar közepén egy padon ült, és vakon húzogatott egy ágacskát a hóban. Szaska kérdő tekintetére válaszolva megrázta a fejét.

– Semmi vész. Rosszabb is lehetett volna. Gyenyisznek Lilija Popova volt a kurátora; Szaska aznap este arra gondolt, Gyenyisznek szerencséje van. Liza este elment valahova. A bátortalan kérdésre, ne segítsen-e neki, Liza olyan pillantással válaszolt, hogy Szaskának torkára fagyott a szó. Lizának megvoltak a maga kapcsolatai Farit Kozsennyikovval, és a csüggedt Szaska nem kívánta tudni, mivel fizet meg Liza az elbukott vizsgáért. A vizsgaidőszak közben ment tovább a maga útján; Szaska hallotta, amint az egyik másodéves azt mondja a másiknak a folyosón: – Hallottad, az elsősöknél többen elhasaltak… – Csak ne mondják, hogy nem figyelmeztették őket – felelte bölcsen a másik. Szaska megint nem tudott aludni. Feküdt az ágyban, a mennyezetet bámulta, egyik oldaláról a másikra fordult, fölkelt, kiment a konyhába teát inni. Okszana békésen aludt, Liza a gyakorlatgyűjtemény fölött görnyedt. Szaska elképzelte, milyen szörnyű lehet most neki. Mert Portnov megteheti, hogy másodszor sem engedi át, ő aztán igazán nem könyörületeskedik. Ebben az oktatási intézményben nem létezik az a fogalom, hogy nagylelkűség. Vita nostra brevis est… Szaska a mamára gondolt. Ott, messze van egy normális világ és hétköznapi élet. Az emberek dolgoznak, tévét néznek; Szaska rövidesen megjelenik ott – átmenetileg. Egy hónapra. Azután vissza kell térnie a főiskolára, megint azokat a gyakorlatokat kell megoldania, azokat a paragrafusokat olvasnia, a nyakán érezve a szögeivel befelé fordított vas nyakörvet. Szigorú nyakörv, nagyon szigorú. Szaska oda megy, ahová vezetik. Változik, megfakulnak belső színei, idegen gondolatokat gondol. És nem tud kitörni. Az egész első évfolyam, az A és a B csoport szótlanul belemerült a tanulásba. Kosztya hetedikén tért vissza, a régi időszámítás11 szerinti karácsonykor, a filozófiavizsga előtti napon. Szaska ment be elsőnek vizsgázni, felkészülés nélkül. Arisztotelészt és Kantot húzta. A tanárnő jóindulatúan mosolyogva beírta az ötöst a leckekönyvébe. – Szépen kérem – mondta Szaska halkan –, ne buktassa meg Kozsennyikovot! Gyászol. Meghalt a nagymamája. A filozófia-tanárnő csodálkozva nézett rá. Nem mondott semmit. Visszaadta a leckekönyvét. Kosztya hármast kapott, bár a jelenlevők tanúsága szerint a száját sem nyitotta ki. Közeledett tizenkettedike, az utolsó vizsga és az elutazás napja. Az első évfolyamon a szakmai beszámoló után eluralkodott rémült csönd egy kissé enyhült. Már nevettek, csókolóztak, már hordták – suttyomban – a vodkát és a vörösbort a konyhába; örültek a filozófiaosztályzatoknak, és mindenki abban reménykedett, hogy a történelem-tanárnő nem fog akadékoskodni. Kosztya senkivel nem állt szóba. A folyton körülötte sürgölődő Zsenya Toporkót mintha észre sem vette volna. És – ahogyan Szaska egyre növekvő rémülettel érzékelte – nem tanult semmit, nem foglalkozott a gyakorlatokkal. Haladt – sodródott a lejtőn – a második kudarc felé. – Ne sajnáld! – mondta Okszana. – Azt beszélik, a tizenkilencesben leszakadt alattuk az ágy, úgy viháncoltak. Deszkával kellett megerősíteni az ágy lábát. Szaska hallgatott. – Akárhogy is van, a kurátorotok fia. Rokonok dolga. 11

A Szovjetunióban 1918-ban vezették csak be a Gergely-naptár szerinti időszámítást, a régi és az új naptár kötött 18 nap volt a különbség (ezért volt pl. november 7-én az októberi forradalom évfordulója).

– Észrevettem. – Hát – húzta a szót bizonytalanul Okszana. – Mennyi idős volt az öregasszony? Hetvenhat? Ez azért mégis csak komoly kor… Szaska pillantásának súlya alatt Okszana elhallgatott, úgy téve, mintha mélységesen érdekelné a tűzhelyen lévő lábos tartalma. A jelek szerint az egész főiskolán egyedül Okszana tudott főzni, és időnként valamilyen házias raguval vagy káposztás finomsággal kényeztette magát és a szomszédait. Szaska kiment a konyhából. Lement a földszintre, és bekopogott a hetes szoba ajtaján. Zahar hangja válaszolt: – Bújj be! Szaska bement. A szobában leírhatatlan kupleráj volt. A ruhaneműk, alsónadrágtól a télikabátig, hegyekben halmozódtak a székeken és a padlón. Az asztalokat tankönyvhegyek és meztelen lányok képeivel teli, fényes papírú folyóiratok, összegyűrt papírlapok, zoknik és koszos tányérok borították. Súlyos, áporodott dohánybűz terjengett, sokkal sűrűbb, mint Szaska szobájában. Zahar a könyve fölött ült. Ljonya, a szoba harmadik lakója a sarokban állt, karjait magasba emelve egy pontra meredt. Nem is pislogott. Korábban, még szeptemberben ez a kép halálra rémítette volna Szaskát. Most kitalálta, hogy Ljonya biztosan egy gyakorlatsort old meg gondolatban. Kosztya az ágyán feküdt, arccal a fal felé fordulva. – Eh! – mondta Zahar, elkapva Szaska pillantását. – Mondom neki, tanulj, te hülye, mert csak rosszabb lesz. De teljesen bezárkózott. Volt nálunk az évfolyamon egy srác… az első vizsgaidőszakban elhasalt. – Kizárták? – kérdezte tompán Szaska. Zahar komoran elnevette magát. – Kizárták… Teljesen kizárták, végleg. Meghibbant, és… Miért jöttél? Szaska Kosztyát nézte. – Zahar, hogyan szerezted meg Portnov szemüvegét? – Odamentem hozzá, és elkértem. – És odaadta? – Persze. Azt mondta, nagyon mulatságos lesz. – Így mondta? – Hát… körülbelül. Miért? – Nem érdekes… Mi lesz velünk? Zahar az olvasólámpa kapcsolóját csattogtatta. – Te meg én, mi elvégezzük. Ljonyka is. Ez meg… nem tudom. – Mi lesz velünk, ha elvégeztük a főiskolát? Zahar hallgatott egy darabig. – Megváltoztunk. Minden megváltozik. A látás, a hallás, az egész szervezet átalakul. Még a harmadik évfolyam előtt. Azután… a téli szemeszter végén lesz egy nagyon fontos vizsga, az átirányító. Azután… – Mi lesz? – Nem tudom. Azt hiszed, a második évfolyamon mindent elmesélnek nekünk? De az az érzésem, általában véve megszűnünk embernek lenni. – És mi lesz belőlünk? Robot? – Azt hiszem, ez változó. A harmadik évfolyamon, a vizsga után kezdődik a szakosodás. Szerintem így lesz. – És mire jó ez az egész? Mihez kell? Kinek? Ljonya nem is pislogott. A szobában történtek nem érintették. Zahar megdörzsölte az orra hegyét, idegesen mosolygott, mintha zavarban lenne Szaska meg a kérdései miatt.

– És a tanáraink emberek? – Szaska nem tágított. – A tornatanár biztosan ember… – Én nem a tornatanárról beszélek! Tudod jól, hogy kiről! Zahar megnyalta az ajkát. – Pontosan annyit tudok, mint te… Milyen színű a hajad? – Fekete – mondta Szaska csodálkozva. – Hát, sötét gesztenyebarna… És… – Egyre úgy látom, mintha lila lenne – csukta le a szemét kimerülten Zahar. – Mindenkié sárga, de a tied lila. Olyan fényfoltok… Portnov azt mondja, ez természetes, majd elmúlik. Szaska megint Kosztyára nézett. Nem aludt. Szaska rájött, hogy csak tetteti magát. – Legyél óvatos a szünidőben! – figyelmeztette Zahar. – Az évfolyamunkról az egyik lány a téli vizsgaidőszak után hazautazott, elengedte a gyeplőt, a fejébe szállt a szabadság, és azt mondta a szüleinek: valami totalitárius szektába keveredtem, tudatmódosító szerekkel mérgeznek, megbolondulok, mentsetek meg! A szülei meg kemény emberek, bedugták valami szigorú klinikára, hogy gyógyítsák meg… – És mi lett vele? – Amikor Farit egy hét múlva visszahozta, a lány már árva volt. Még egy szemesztert végigtanult, a nyári vizsgaidőszakban megvágták, és akkor valóban begolyózott. Most valami diliházban csücsül. – Hazudsz! Zahar lehunyta a szemét. – Figyelj, a szakmai vizsgát letettem, de még hátra van az angolvizsgám. Kosztyának akartál valamit mondani? Szaska visszafojtotta a lélegzetét. Fogta az asztalon álló, teával félig telt korsót, és tartalmát a fekvő fiú fejére zúdította. Kosztya felpattant. Természetesen nem aludt. Úgy meredt Szaskára, mint a hóhérra. – Mit akarsz? Mi a fenét? Hagyj nyugodtan megdögleni! Mindannyian hagyjatok nyugodtan megdögleni! – Szedd össze magad! – mondta Szaska. És csodálkozva ismerte fel a hangjában Portnov hanghordozását. Kosztya pótvizsgájáig három nap maradt. – Meg kell csinálnod! Minden más ráér később. – Nem tudom megcsinálni. Én… – Hagyd abba! Szemét vagy, nem férfi, puhány, nyafka, impotens! Nem vagy képes elviselni a csapást! Kosztya csak még lejjebb engedte a vállát. – Figyelj rám! – mondta Szaska. – Ha megtanulunk mindent… Ha végigcsináljuk ezt a tanulást… Valószínűleg ugyanolyanok leszünk, mint ők. És egyenlőkként beszélhetünk velük. Akkor majd bosszút állunk az apádon. Megígérem neked. Kosztya lassan felnézett. Szaska először pillantott meg a szemében valami mást is, nem csak a bánatot és az elveszettséget. – De ha eltaposnak minket, akkor nem tudunk bosszút állni. Gyengék vagyunk… most még. De mások leszünk. Megtaláljuk a módját, hogy leszámoljunk velük. – Nekem nem sikerül – mondta Kosztya. – Három nap alatt tíz gyakorlat… ez lehetetlen. – Lehetséges. Volt, hogy húszat csináltam meg. –Mi?! – Fogd a könyvet! Olvasd hangosan a gyakorlatot! Egyik óra telt el a másik után. Szaska egyre gyakrabban szerette volna megütni Kosztyát. Behúzni neki, hogy kapja végre össze magát. Hogy összpontosítson, végezze be

azt, ami már félig készen is van. Nem láthatta, mi megy végbe Kosztya képzeletében, de megtanulta a tekintetéből, a lélegzetvételéből kiolvasni a sikert vagy az elakadást, a kudarcot. Amikor egy hosszú, öt gyakorlatból álló sorozat végén Kosztya elvesztette a fonalat, nem bírta tovább, és megpofozta. Kosztya hátrahőkölt, az arcához kapott. – Mit csinálsz?! – Szedd össze magad! – kiáltotta Szaska a fiú vörös, elkínzott szemébe. – Szedd össze magad, és kezdd elölről az egészet, mert kaphatsz még különbet is! Szaska csak utóbb érezte meg, mennyire ég a tenyere. Elcsodálkozott saját magán: soha életében senkit nem ütött meg. Még viccből sem. De most kész lett volna felkapni a sarokban álló, hosszú nyelű seprűt, és komolyan ütni vele – elpáholni, fájdalmat okozni. Estefelé Kosztya elálmosodott, de Szaska nem engedte lefeküdni. Ott ült vele egész éjjel, és már világosban, kilenc óra tájt Kosztya hirtelen maga megérezte – és megértette, hogyan kell megoldani ezeket a gyakorlatokat. A kolesz folyosóján ültek, a szobából kihozott székeken. Körülöttük mindenféle történt, jöttek-mentek, kiabáltak, a kialvatlanságra panaszkodtak, enni kértek; és Kosztya ebben a pillanatban elhitte, hogy két nap múlva levizsgázik. És Szaska csak ekkor értette meg teljesen, micsoda poklot hordozott magában a fiú ezekben a napokban. – Szasenyka! De jó, hogy felhívtál! Holnap kimegyünk eléd, készítettünk neked egy kis meglepetést, ha tudnád, mi vár rád! – Mama… Bocsáss meg, holnap nem tudok hazamenni. Szünet. – Szása… hogyhogy? Mi történt? – Az egyik srácnak pótvizsgáznia kell. Én segítek neki. Megint szünet. – Ki az a fiú? – Évfolyamtársam. – Hát… Annyira vártunk… Az ünnepre… – Igyekszem tizennegyedikén elutazni – mondta Szaska. – Komolyan… előbb nem tudok. Bármily furcsa, Szaska történelemből is ötöst kapott. Holott egyáltalán nem készült. Szerencsés tételt kapott: ott volt ezeken az előadásokon, jegyzetelt, lelkiismeretesen jegyzetelt, és most könnyedén, a legkisebb részletig bezárólag eszébe jutott minden. – Több ilyen diákra lenne szükség – mondta az elégedettségtől ragyogó történelemtanárnő. És Szaska, szerényen lesütve a szemét, megkérte: – Kérem szépen… Kozsennyikov gyászol… Olyan állapotban van… Adja meg neki a hármast, majd én foglalkozom vele… A történelem-tanárnő majdnem egy óra hosszat kínozta Kosztyát, semmit nem sikerült kivernie belőle, hosszasan habozott, összeszorította az ajkát – azután mégis beírta neki a hármast. Aznap este szinte minden elsőéves elutazott. Csak néhány ember maradt, akiknek reggel ment a vonata vagy pótvizsgára várt. És Szaska. A harmadik évfolyam vizsgája – az a bizonyos nagyon fontos, az átirányító – szintén tizenharmadikára esett. Senki nem viccelődött a szerencsétlen szám miatt. A kollégium félig üresen állt, és szokatlanul csöndes volt. Reggel az összes harmadéves összegyűlt a teremben. Liza, Gyenyisz és Kosztya az egyes számú előadóteremben várakozott (a B csoport bukottjainak egy órával későbbre tűzték ki a pótvizsgát). Szaska a folyosókon bolyongott; a teremből egyetlen hang sem hallatszott ki. Mintha senki sem lett volna bent.

Azután kijött Portnov. Szaska úgy látta, ingerült. Idejében elbújt a bronzló lába mögé. Portnov bement az egyes előadóba. Szaska hallotta, amint szárazon ennyit mond: „Felkészülni, Pavlenko az első!”. Szaska az ajkát harapdálta. Öt perc telt el. Tíz. Tizenöt. Azután az előadóból puskagolyóként kiszáguldott Liza. Sápadt volt, mint a fal. Szaska megrémült. – Mi van? – kérdezte, nem állta meg. Liza meglátta őt. Nyelt egyet. – Levizsgáztam – suttogta. És görcsösen átölelve Szaska nyakát, sírva fakadt. Ez váratlan volt, sőt kissé fájdalmas is: Liza órája beleakadt Szaska hajába, elég erősen húzta. Furcsa helyzet volt: még senki nem sírt Szaska mellén. Csak regényekben olvasott ilyesmit. Fehér pulóvere átnedvesedett Liza könnyeitől és taknyától. Szaska bizonytalanul, zavartan megsimogatta Liza hátát. – Jól van… ügyes vagy. Minden rendben. Liza elengedte, ruhaujjával megtörölte az arcát, és berohant a női vécébe – hol botladozva, hol rock and rollozva. Ő boldogult egymaga, gondolta Szaska. Nem tudom, mit csinált vele Farit, de az biztos, hogy szó sincs itt kivételezésről. Másodiknak Gyenyisz jött ki. Lizától eltérően ő nem sápadt, hanem tűzpiros volt. – Na mi van?! – Hármas – Gyenyisz nem hitte el magának. – A csudába… Hiszen ez… – És Kosztya? – Leteszi – Gyenyisznek már más járt az eszében. – Szaska, ma leiszom magam a sárga földig. Kimegyek a városba… Leiszom magam egy kapualjban, az árokban fogok fetrengeni. És úgy mosolygott, mint Hamupipőke a királyfi báljára gondolva. Gyenyisz is elment. A harmadévesek vizsgája még tartott, a teremben – az egész épületben – csend volt. Szaska elvesztvén önuralmát, a folyosót kezdte róni fel-alá. Kintről besütött a nap. Felfénylett a szobor fölötti üvegkupola. A hatalmas lovas előúszott a sötétségből, mintha fényszóró világítaná meg. Ki lehet ez? Miért áll itt? Szaska csak járkált és járkált, saját lépteinek zaját hallgatva. Múlt az idő. Kosztya nem mutatkozott. Végre nyílt az ajtó; Szaska odarohant, és csaknem beleütközött Portnovba. Ő lépett ki az egyes számú előadóból – szemüvege az orrán, világos lófarka a vállán átdobva. – Szamohina… Szaska hátralépett. Portnov végigmérte tetőtől talpig: azóta a pillanat óta nem találkoztak, hogy beírta a leckekönyvébe az ötöst. – Átengedtem, beírtam a leckekönyvébe… – Portnov határozatlanul biccentett valahova a háta mögé. – Beírtam, bár… Na, gyere csak velem! Odament az üveges portásfülkéhez. Szaska benézett az előadóba, még éppen megpillantotta a verejtékben úszó, elgyötört, de meg nem tört Kosztyát. – Sikerült? A fiú bólintott, mintha maga sem hinné. Portnov átvette a kulcsát a portásnőtől, aláfirkantotta a naplót. – Szamohina, a harmincnyolcasba! Leengedett kezében a kulcsot zörgetve végigment a folyosón. Szaska követte, mintha pórázon vezetnék. – Megütötted? A kulcs elfordult a zárban. – Nem… Vagyis igen. Úgy alakult, hogy…

– Értem. Gyere be! Bementek. A felfordított székek a mennyezet felé nyújtogatták lábaikat, ülésükkel a szoba egyetlen asztalán fekve. Portnov egymás után talpra állította őket. – Gyere ide! Szaska szemébe belevágott az élénkzöld fénysugár, amely megtört a gyűrű rózsaszín kövén. Szaska hátrahőkölt. Portnov keményen megragadta a könyökét. – Mikor megy a vonatod? – Nem tudom. Eladtam a mára szóló jegyemet, és… – Értem. A pénztárban nincs jegy, lehet, hogy nem tudsz elutazni. Szaska nagyot nyelt. Portnov előhúzott egy csomag cigarettát és az öngyújtóját. Rágyújtott, majd rögtön el is oltotta a cigarettáját. – Bocsáss meg! Elfelejtettem, hogy nem dohányzói. Szaska elcsodálkozott. Portnov volt az első a főiskolán, aki odafigyelt egy ilyen apróságra. Holott nyilvánvalóan nagyon szeretett volna már rágyújtani. – Nekem mindegy – mondta Szaska. – Már megszoktam. Kérem, gyújtson rá! Portnov eltette a cigarettát. Leült. Intett, hogy Szaska is üljön le. Szaska a szék szélére telepedett. – Kosztyának… Kozsennyikovnak maga miatt meghalt a nagymamája. – Miattam? – Azért, mert maga nem fogadta el a beszámolóját. – Nem fogadtam el, mert még nem volt kész. A többi… Farit ügye. – És Farit micsoda… az ítéletet végrehajtó gép? Guillotine? – Tőle magától kérdezd meg! – Portnov bágyadtan mosolygott. – Miért ütötted meg ezt a lusta frátert? Szaska lesütötte a szemét. – Nem akart… nem tudott összpontosítani. – Farit ugyanezt csinálja. A maga szintjén. Szaska keze ökölbe szorult a térdén. – Miért csinálják ezt velünk? Mi célból? Különlegesek vagyunk, vagy elkövettünk valamit? Portnov az öngyújtóját csattogtatta. – Nem. Nem követtetek el semmit. Tanulnotok kell, szorgalmasan tanulnotok, de ti nem akartok! – Mert nem magyarázták el nekünk, mire tanítanak minket és miért. – Mert még úgyis képtelenek lennétek megérteni. Korai lenne. Szaska nézte, amint a kezében hol felvillan az öngyújtó sárga lángocskája, hol ismét visszahúzódik. – Amikor kis köröket rajzolni tanítják a gyereket, tud valamit a kicsi a kéz finom motorikus mozgásáról? Amikor egy falusi kisfiú bekerül egy bentlakásos iskolába, sokat ért abból, ami körülötte történik? – Sokat! A legfontosabbat érti! Egy igazi pedagógus képes felkelteni az érdeklődését… elmagyarázni… Portnov hümmögött. – Mi a verifikáció, Szamohina? – Elméleti feltevések empirikus igazolása a megismerés tapasztalati szintjére való visszavetítéssel, amikor az ideális absztrakciók egybeesnek a megfigyelt tárggyal – közölte Szaska csodálkozva. Portnov bólintott. – A ti tanulásotok a megfigyelt tárgy. Pontosabban a megfigyelt folyamat. Azt pedig, hogy valójában mi történik veletek, fejlődésetek adott szakaszában sem megérteni, sem tudatosítani nem vagytok képesek. Olyan ez, mintha összeszednének a dzsungelben egy csapat fiatal csimpánzt, összeterelnék őket, és egy bizonyos folyamat eredményeképpen

megkezdenék az átalakításukat… nem, nem emberré. A minden szintű világfolyamatok és – jelenségek modelljévé. Infláció, globalizáció, xenofóbia… Érted, hogyan lehet a majomból megalkotni a tőzsdei válság modelljét? Szaska hallgatott. – Hát ilyen a verifikáció – mosolyodott el fölényesen Portnov. – Te derék lány vagy, Szása, és a szakadék szélén egyensúlyozol. A legszélén. Nem akarlak elveszíteni! Szaska belenézett mozdulatlan, szűk pupillája szemébe. – Nagyon figyelmesen hallgass rám! Holnap hazautazol; nem tudom, mi a helyzet a jegyekkel, de reméljük, hogy szerencséd lesz. Megtiltom neked, hogy a szünidő alatt, február tizennegyedikéig kézbe vedd a szakmai tankönyveket! Megértetted? Szaska bólintott, szemét le nem véve róla. – Nagyon ügyelj magadra! Vedd elejét a dühkitöréseknek! Az agressziónak. Tudom, hogy ez nem jellemző rád, de most nagyon veszélyes vagy a környezetedre nézve. Különösen azokra nézve, akik régebbről ismernek, és mint csöndes, alkalmazkodó lányra emlékeznek rád. – Én nem jelenthetek veszélyt – mondta Szaska. – Fogd be a szád, ha én beszélek… Kerüld a nagy tömeget! Az idegfeszültséget. Időben vedd meg a jegyed a visszaútra! Tizennegyedikén késedelem nélkül ott akarlak látni a foglalkozáson. És még valami: semmi őszinteség az anyáddal. Ezt azért mondom, mert jót akarok neked. – Vettem észre – jegyezte meg Szaska tompán. Portnov elmosolyodott. – Szabad vagy. Menj! Kosztya a sötét folyosón várta, és olyan szorosan átölelte, hogy csaknem eltörte a bordáját. Egy pillanatig udvariasságból eltűrte, azután eltolta magától. – Szaska… – Gratulálok! – mondta Szaska hivatalos hangnemben.– További sok sikert a tanulásban! Bocsáss meg, készülődnöm kell, utazom haza! És maga mögött hagyva a fiút átment a kollégiumba. Furcsa dolog, de a lelke megkönnyebbült. Okszana még előző nap elutazott. Liza nem volt sehol. Szaska sorban mindent bedobált a bőröndjébe, de nem tudta lecsukni a fedelét, ezért a holmija felét visszarakta a szekrénybe. Odakint gyorsan sötétedett. Szaska az órájára nézett: fél hét. A vonat tizenegy huszonháromkor ér az állomásra, de nincs jegye, és Szaska nemigen tudta elképzelni, mit tegyen. Menjen ki az állomásra? Vagy előbb mégis a városban lévő vasúti pénztárhoz? Összeszedve magát kicipelte a bőröndöt a szobából. Egyedül levonszolta a lépcsőn. Felvillant benne az emlék: Kosztyával kettesben újoncként, együtt lépték át a kollégium küszöbét, a lépcső, a bőrönd… Az ügyeletes asztalánál, mint általában, nem volt senki. Szaska felakasztotta a kulcsot a huszonegyes számú kampóra. Megint esett a hó. A szűk közön át Szaska kiment a Sacco és Vanzetti utcára, és taxit keresve körülnézett. Taxi nem volt. Itt soha nem is volt. Szaskának a behavazott utcákon végig kellett mennie, a bőröndjét vonszolva, a központi térig, és ott megvárnia az autóbuszt. De nem baj, ideje van bőven… – Alekszandra! Megismerte a hangot, és megdermedt. – Szása, magát várom… Szaska nem akart megfordulni. Csak állt, a bőrönd fogójába kapaszkodva. Azután

elejtette a bőröndöt. – Kocsival várom. Kiviszem az állomásra. Indulhatunk? – Nem ülök be a kocsijába – mondta Szaska, érezve, hogy régóta száraz szeme megint megnedvesedik. – Kérem, menjen el! Lassan hullott a hó. Egy lámpa világított. – Az adóssága – mondta Farit Kozsennyikov egészen más, hivatalos hangon. – Az érmék. Szaskának eszébe jutott, hogy a zacskót az érmekkel a koleszban hagyta, a szobában, a matraca alatt. – Azok… ott vannak. – Menjen, és hozza ide! Szaska végül ránézett. A férfi fekete szemüvegében visszatükröződtek a hópelyhek. – Mindjárt. Visszarohant a koleszba. Lekapta a kulcsot a kampóról. Felrohant a szobába, megkereste a zacskót, bezárta a szobát. Visszatért az utcára; Kozsennyikov várta, a bőröndöt letette az úttestre. – Itt van. Farit mérlegelte a tenyerén a zacskót. – Harminchét… Ez feszült belső élet, Alekszandra… Szaska tartotta magát, semmit nem válaszolt. – Szása, én akkor is tudok magának jegyet venni, ha a pénztárban már nincs. És kiviszem egyenesen a vasúti kocsiig. – Nincs szükségem rá. Viszontlátásra! Vissza se nézve elindult az utcán, maga mögött húzva a bőröndjét. Az egyre nehezebb lett, a kerekei elakadtak a macskaköveken, folyton felborulással fenyegetve. Szaska nyomában – nem elmaradva és nem megelőzve őt – ott haladt egy gépkocsi, nem tudta, milyen. Csak hallotta a hóban haladó autó hangját. Nehezen lélegezve végre megpillantotta maga előtt a központi tér fényeit. Az autóbusznak fél óra múlva kellett megérkeznie, a megállóban már elég nagy tömeg várakozott. Kozsennyikov kocsija – egy tejfehér Nissan – kicsit távolabb állt meg. Szaska megvette a buszjegyet, és beállt a sorba. A havazás abbamaradt. A szél szétkergette a felhőket és kifújta Szaska kabátja alól a maradék meleget. Az autóbusz késett. Amikor befutott – kicsi volt és lassú –, kiderült, hogy nem mindenki fér fel rá. Nagy szitkozódás támadt. A sofőr megígérte, hogy gyorsan visszajön, és tesz még egy kört. Szaska a csontjáig átfagyott. Aznap volt a régi időszámítás szerinti szilveszter. Az égen feltűntek a csillagok. Kozsennyikov a kocsija mellett állt. Nem hajtott el. Kezét kabátzsebébe dugva várt, fölfelé nézve, az égre. Másodszorra tíz után futott be az autóbusz. Szaska az erőlködéstől lihegve felcipelte a bőröndjét a szűk ajtón át, és letette egy csomag mellé. Valaki kiabálni kezdett – ezúttal vele, mert rálépett a lábára. Igyekezve senkire sem figyelni megállt a bőröndje mellett, és megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor Torpa fényei kezdtek elmaradozni. A vonat indulásáig még több mint egy órája van, eléri. Az nem lehet, hogy indulás előtt ne akadjon a pénztárban megmaradt jegy… A busz megcsúszott, és elakadt a hóban. A teljesen erőtlen öregasszonyokat leszámítva minden utasnak le kellett szállnia, és tolnia a buszt; a motor bőgött, a kipufogócsőből dőlt a füst, a kerekek alól spriccelt a hó. Szaska lábujjai elgémberedtek; eleinte idegeskedett, azután dühöngött, végül minden mindegy lett neki. Az autóbusz a vonat érkezése előtt négy perccel ért az állomáshoz. Akinek volt jegye, rohant a peronra. Szaska a pénztárhoz futott; az ablak zárva volt, kint függött a tábla:

„Nincs jegy”. Szaska leült egy fapadra. Megint az jutott eszébe, hogyan töltötték el itt Kosztyával azt a reggelt, hogyan ették a szendvicseket, hogyan találták meg a cédulát: „Azonnal utazz el”… Az állomásépületbe belépett Kozsennyikov. Megállt a bezárt pénztárnál. Szaska nem nézett rá. Hallotta, hogy befut a vonat, de meg sem próbált felállni. Emberek rohangásztak. Csörömpöltek az ütközők. És szinte nyomban megint csörömpölni kezdtek, a vonat elindult, felgyorsult, sípolt egyet – és elszáguldott. Kozsennyikov odament, és leült mellé. – Figyelj, tiszteletben tartom a döntésedet… De fél óra múlva a vonat megáll Gáliéiban, kocsival tizenöt perc odáig. Elvigyelek? Szaska felé fordult. – Mit akar tőlem? – Segíteni akarok neked. Felelősséggel tartozom érted. – És kinek tartozik felelősséggel Kosztyáért… ezért? Az egészért? – Nos, valakinek feltétlenül – felelt a férfi mosolytalanul. – Menjünk! És fogta a bőröndöt. Szaska túlságosan fáradt és átfagyott volt ahhoz, hogy ellenkezzen. Farit berakta a bőröndjét a fehér kocsi csomagtartójába, kinyitotta az ajtót. Szaska beült a melegbe. Az ajtó lágyan csattant, becsukódott. Kozsennyikov beült mellé. Levette a kesztyűjét. Előhúzott egy termoszt. – Fogd! Igyál! Konyakos tea. Eldübörgött egy tehervonat. Szaska kortyolt egyet, és megégette az ajkát. Elakadt a lélegzete, azután ismét kortyolt egyet. – Itt a névjegyem. Mindenesetre. Szaska térdére tette a névjegyet – a papír négyszögön csak egy telefonszám állt, név nélkül. – Kapcsold be az övet! A kocsi kikanyarodott az útra, és rögtön felgyorsult – Szaska odasandított a sebességmérőre, a kis nyíl százharmincon állt. Kozsennyikov előrenézett; az út mindkét oldalán erdő húzódott. A fényszórók hosszú sugara ugrált, elmerült és felbukkant az út egyenetlenségein. Szaska dzsekije zsebébe dugta a névjegyet. – Maga ember? – Előbb tisztázzuk a terminológiát! Mi az, hogy ember? Kétlábú, tollatlan… – Én komolyan kérdeztem. – Én sem tréfálok. Szaska elhallgatott. – Figyelj, Szása! Nagyon hálás vagyok neked azért, amit a fiamért tettél. A fülénél fogva cibáltad fel… Megmentetted… nagyon rossz dolgoktól. Nagyon bátor vagy, kislány! – És ezt maga mondja nekem? Maga?! Kozsennyikov nem vette le a szemét az útról. Tíz perc múlva odaszáguldottak egy aprócska, három oldalról erdővel övezett állomáshoz. Újabb tizenöt perc múlva befutott a vonat. Kozsennyikov tárgyalt valamit ez egyik kocsikísérővel, valamit a markába nyomott, és odabólintott Szaskának. – Szerencsés utat! Azzal feltette a bőröndjét a kocsi peronjára. Fülkés vagon volt. A kocsikísérő egyetlen szó nélkül elhelyezte Szaskát a szolgálati fülke felső ágyán. Szaska felmászott, és úgy, ahogy volt, farmerban és pulóverben elaludt.

Amikor felébredt, az ablakon túl napfényben csillogott a hó. Már majdnem tizenegy óra volt. A vonat késés nélkül érkezett meg. Szaska megpillantotta a peronon a mamát és Valentyint, amint nyugtalanul forgatják a fejüket. Néhány perc múlva a mama már szorosan átölelte, teljes erőből szorította, azután hátralépett: – Hohó! Mi van veled? – Hogyhogy? – csodálkozott Szaska. – Mintha megnőttél volna… Vagy öt centit, nem mondom! Taxit fogtak, és nagy felhajtással vitték haza az egyetemistát. A mama beszélt és nevetett, köröskörül mindenki megtudta, hogy Szaska kitűnővel végezte el az első félévet. Értesült erről a taxis, megtudták a szomszédok, akikkel a liftben találkoztak, és haladéktalanul tudomására jutott az újság a mama összes barátnőjének, aki aznap telefonált. Szaska arra gondolt, hogy a mama is megváltozott: vidámabb lett, és fiatalabb, boldogabb… butább? Elűzte magától ezt a gondolatot. A mama keze teljesen meggyógyult, a gipszet levették. A lakásnak más lett az illata, mint korábban – a megszokott atmoszférába beleivódott Valentyin szaga, aki már szilárdan beilleszkedett ide. Ez most már az ő lakása is, gondolta Szaska kissé bánatosan. Az ő szobájában minden változatlan volt. Ugyanazok a szőnyegek, ugyanazok a könyvek a polcokon. Egy szögön új naptár, a képen behavazott fenyők, január… Szaska nehezen hitte el, hogy ez itt az ő szobája, az ő lakása, az ő fürdőszobája és vécéje, nem kell sorba állnia, hogy lezuhanyozhasson, nem kell magával vinnie a vécépapírt, mert van kinn egy tekerccsel, halvány citromsárga, a kényelem megtestesítője… Tegnap ilyenkor valóban az üres előcsarnokban álltak a bronzló hasa alatt, ő, Kosztya, Liza és Gyenyisz? Valóban Farit vitte őt ki tegnap a vonathoz? „Nagyon hálás vagyok neked…” Vajon mindaz, ami vele történt – igaz? Szaska lefeküdt a saját díványára. És ez az érzés – hűséges, kemény kis díványa, és nem a vassodronyos „árvaházi” ágy – győzte meg végleg arról, hogy otthon van. Este nagy vendégség volt. Külön erre az alkalomra tortát rendeltek a cukrászatban. Gratuláltak a mama barátnői; a családi élet fél éve alatt kissé meghízott Valentyin sürgöttforgott a konyhában, kiváltva ezzel az összegyűlt asszonyok lelkesedését. Szaska mosolygott, bólogatott, néha mondott valamit. A vendégek előbb kíváncsian nézték, azután csodálkozva, végül nyugtalanul. Mama valamitől idegeskedni kezdett. Szaska elnézést kért, visszament a szobájába, lefeküdt, elaludt, és nem hallotta, amikor a vendégek elmentek. – Szanya, jól vagy? – kérdezte reggel a mama. – Igen. Miért? – Ostoba szokást vettél fel, fél szónál elakadsz, és egy pontra meredsz. Ez meg miféle újdonság? – Nem tudom – válaszolta Szaska őszintén. – Talán elgondolkodtam. A mama sóhajtott. A négy hónap alatt valóban nőtt négy centimétert. Ezt a rovátkák az ajtófélfán kétségtelenné tették: Szaska még a kilencedik osztályban abbahagyta a növekedést, elérve a normális emberi testmagasságot, az egy méter hatvanhat centit. Most egy méter hetven centi volt. Mamát ez meglepte és megörvendeztette: – Mi ez, talán külön foglalkoztok a testneveléssel? – Hát persze! Remek tornatanárunk van! A mama mindent tudni akart a főiskoláról, a körülményekről, a tanárokról; Szaska csak igazat mondott, gondosan elválasztva, mi az, amit elmesélhet, és mi az, amit el kell titkolnia. Gyima Gyimics remek anyagot szolgáltatott a meséléshez: jósága, fiatalsága,

hozzáértése a klasszikus rock and roll terén. – Biztos minden lány beleszeretett… – Akad néhány. – Szaska elvörösödött, de belül teljesen nyugodt maradt. Egyszerűen ebben a pillanatban el kell pirulni, súgta meg az ösztöne. Jó témát kínált a beszámolóhoz a történelem- és filozófia-tanárnő is. Szaska dicsérte, milyen házias lánnyal él egy szobában, milyen ügyesen beragasztották az ablakot, és most már egyáltalán nincs hideg a szobájukban. A fűtés? Voltak fennakadások, de nem tartottak sokáig. Italozás?! Ugyan, mama, nagyon szigorú szesztilalom van a koleszban, a gondnoknő körbejár, ellenőrzi… – Na és mi lesz az átjelentkezéssel? – szólt közbe egyszer Valentyin. – Miféle átjelentkezéssel? – Hiszen át akartál jelentkezni ebből a Torpából. Nem emlékszel? – De igen. – Szaska egy pillanatra zavarba jött. – Őszintén szólva… Olyan jó ez a főiskola, a tanárok osztályon felüliek, a srácok… Talán mégsem kellene átjelentkeznem? A mama és Valentyin összenézett. – Gondolj csak bele, Szanya! – mondta a mama lágyan. – Hazajössz, és megpróbálsz elhelyezkedni. Rögtön azt kérdezik majd, milyen iskolát végeztél. És kiderül, hogy egy teljesen ismeretlen vidéki főiskolán szereztél diplomát, egy aprócska városban, amelyről még csak nem is hallott senki… – Még meggondolom – vágta rá Szaska. – De még ha átjelentkezem is, nem a legelső félév után kell, igaz? – A talajt elő kell készíteni! – jelentette ki Valentyin kioktatóan. És Szaska bólintott, hogy minél előbb vége legyen ennek a beszélgetésnek. Néhány nap múlva rájött, hogy hiányérzete van. Ez lehetetlennek tűnt, mégis így volt. Szaskának hiányzott a kolesz, hiányoztak az évfolyamtársai. A szakmai foglalkozások, a paragrafusok és a gyakorlatok, a megszokott erőfeszítés és a morzsányi sikerek, a tanulni akarók mindennapi kulimunkája – mint kiderült, ezek alkotják Szaska életének értelmét. De itthon, a melegben és kényelemben az élete hiábavalónak tűnt. Délelőtt tízkor vagy délben ébredsz, tévét nézel vagy sétálni mész a parkba, színházba mész vagy hangversenyre – semmi jelentősége; nincs értelme, fölöslegesen telt el a nap, és még egy, és a hét. Szaska nyűglődött, a mennyezetet bámulta, s lassan, de biztosan csúszott bele az igazi depresszióba. – Szanya, mit ülsz itt begubózva? Menj el szórakozni! Hívj fel valakit! Mi van az osztálytársaiddal? Melyik hova került? Talán nem érdekel? A szünidő vége előtt egy héttel Szaska lement a parkba. Abba, amelyet oly sokszor mért fel futás közben a lépteivel, amelyet az ismerős bokrok borítottak. Ezen a télen megváltozott a park: korcsolyapályát csináltak benne, lámpákat, lámpafüzéreket akasztottak a fákra, a hosszú évek óta üresen álló kis bódéban korcsolyakölcsönzőt nyitottak. Szaska hetedikes kora óta nem korcsolyázott. A jégre lépve megindult előre, karját széttárta, arra számítva, hogy ügyetlen és lassú lesz. Szó sem volt ilyesmiről: már egy másodperc múlva úgy érezte, a korcsolya tompa éle tulajdon testének folytatása, az egyenetlen, agyonkarmolt jeget is kényelmesnek és megszokottnak érezte. Tett egy kört. Nem gondolkodott, egyszerűen mozgott. Repült, azt képzelve a jég felületéről, hogy behavazott földfelszín, mélyen alatta. A csupasz ágak közt villogtak a lámpák, színes szikrákkal árasztva el a havat. Szaska siklott, semmit nem vett észre maga körül. Egy kicsit csodálkozott, de inkább öröm töltötte el; vagy két óra telt el, mire elfáradt, és körülnézett, egy padot keresve. Közvetlenül a jég szélén ültek. Elég nagy társaság volt: négy fiú és ugyanannyi lány, középen pedig Ivan Konyev trónolt, a jogi kar hallgatója, egy puha, göndör szakáll

birtokosa. – Szevasz, Ló! – Szevasz, Szanya! Remekül korizol… Srácok, húzódjatok odébb! És Szaska leült melléjük. Valamennyien a legtekintélyesebb fakultások diákjai voltak, kivéve talán egy iskoláslányt, valamelyikük húgát. De természetesen ő is valamilyen nemzetközi gazdasági szakra pályázott, jogi kiegészítéssel. Szaskát együtt érzően faggatták: mi van ott, abban a Torpa nevű városban? Van legalább savanyú uborka a boltokban? Vannak poloskák a koleszban? – Csak csótányok – nyugtatta meg őket Szaska. – Vanya! Ez már komoly dolog! Nem jelentkezel át Torpába? A lány, aki ezt kérdezte, afféle anyuci pici lánya volt, nagyon drága, halvány rózsaszín irhabundában. Sehogy sem fért a fejébe, miért pazarolják az estét erre az ostoba korcsolyapályára, mikor a normális emberek már régen elegáns klubokban ülnek. Szaska borzasztóan idegesítette, a jelek szerint a lány igényt tartott Vanya Konyevre. Folyton szólt a mobiltelefonja – szinte tüntetőleg. – Talán át is jelentkezem – mondta Konyev. – Na és? Szaska visszahúzta a cipőjét, és visszaadta a bérelt korcsolyát. – Megnőttél – mondta Ivan, végigmérve őt tetőtől talpig. – Észre sem vettem. Együtt bezúdultak valamilyen kávéházba, sört ittak, és Szaska meglepően jól érezte magát. Kétszer vagy háromszor sikerült olyan tréfát eleresztenie, hogy mindenki hahotázott, még a mobiltelefonos lány is. Már éjfélre járt, amikor a társaság taxikba ülve szétszéledt, csak Vanya Konyev maradt, hogy hazakísérje Szaskát. – Figyelj, Szamohina, nagyon megváltoztál… – Miben? Tényleg érdekel, becsszóra… – Hát – tárta szét a karját Ivan –, csak nézlek, és az az érzésem, hogy sosem ismertelek. Pedig az első osztály óta… – Igen – mondta Szaska. – De azt mondják, megesik az ilyesmi. Tudod, felnő az ember. – Talán tényleg át kellene jelentkeznem Torpába? Szaska nem szólalt meg. – Megváltozott az arcod – folytatta Konyev. – A szemed… furcsa a szemed. A pupillád… figyelj, ugye nem narkózol? – Nem – mondta Szaska csodálkozva. – És mi lesz a szakmád? – Ez harmadéven dől el – mondta Szaska kis hallgatás után. – Átirányító vizsga… szakosodás. – Aha – mondta Konyev, és teljesen nyilvánvaló volt, hogy semmit sem ért. – És amikor… amikor úgy egy pontra nézel, mit látsz ott? – Én? – Épp az előbb is. Már azt hittem, meg is feledkeztél rólam… – Én? – Figyelj, ott, abban a Torpában találkozgatsz valakivel? Szaska lelassította lépteit. – Nem. Volt egy srác, de… szóval most már nincs. – Aha – mondta megint Konyev. – De komolyra fordítva a szót, átjelentkezel majd? Egy normális egyetemre, közelebb az otthonodhoz? – Komolyan? Nem. Megálltak Szaskáék házának félhomályos udvarán. Világítottak az ablakok, égett az egyetlen lámpa, az aluljáró felől az ösvényen egy szőrmesapkás ember közeledett, hóna alatt aktatáskával. Talán túlórázott?

– Egy hét múlva elutazom – suttogta Szaska. – Kár. Legalább a címedet add meg! – Torpa város, Sacco és Vanzetti utca tizenkettő-a, huszonegyes szoba. Alekszandra Szamohinának. Írj, ha… A járókelő háta mögül hárman bukkantak fel a sötétségből. Az aktatáskás embernek megfordulni sem volt ideje, fejbe vágták, elesett. A sapkája elgurult, azt nyomban felkapták. Ivan belekapaszkodott Szaska kezébe. Azok hárman, miután leütötték a negyediket, nem siettek elmenekülni a zsákmányukkal: ütötték-verték a fekvő embert, a hasát, az arcát rúgták, megtaposták… Mintha üveg tört volna össze. Mintha millió szilánk csapódott volna az arcába. Szaska kitépte magát Konyev reszkető karjából. – Állj! Állj, ti rohadékok! Eszébe jutottak Portnov szavai, de képtelen volt bármit is tenni. A gyűlölet az aljas csirkefogók iránt, akik a most védtelen embert bántalmazzák, erősebb volt az elővigyázatosságnál. Azok hárman áldozatukat ott hagyva megfordultak. A futó lányt megpillantva elcsodálkoztak, az egyik mintha még nevetésre is húzta volna a száját… A távoli lámpák fényétől kéken szikrázó hóra vékony vérsugár fröccsent. Majd nyomban szökőkútként kezdett áradni. A felhők réseiben felbukkanó csillagok összefolytak a szeme előtt; a fagy mart, mint a smirgli. Szaska azon kapta magát, hogy egy hókupacon ül, mellette három ember fekszik mozdulatlanul, a negyedik hörögve az út felé kúszik. Nagyon fájt a keze. A tenyere. Mind a kettő. Szaska rájuk nézett: mutatóujjait ragadós vér borította, mintha sötét ujjvédők lennének rajtuk. Körülnézett, valakit keresve. Az előbb még volt itt valaki. Csönd, sötétség, egy kocsi húzott el az úton, meg sem állva… Szaska beledugta a kezét a hóba. A közelben, az átjárónál volt egy telefonfülke. A mentőket díjtalanul lehet hívni. Nullahárom… Reggel a mama munkába készülve énekelt, kenyeret szeletelt. Szaska kijött a szobájából, szavak tolultak a torkába, ki akartak törni. „Mama – akarta mondani –, ne engedj vissza Torpába! Nem megyek oda. Csinálnak ott velem valamit, nem tudom, hogy mit. Nem tudok visszamenni, félek!” – Jó reggelt, Szashen! – A mama mosolygott, és a füle mögé igazította az arcába hullott hajfürtöt. – Kérsz rántottát? Kolbásszal? Szaska megpillantotta az arcát, amelyet lágyan megvilágított a reggeli napfény. A mama élt, egészséges volt és boldog. A fal túloldalán víz zubogott – Valentyin zuhanyozott. – Aha – morogta Szaska, ki sem nyitva a száját. Visszament a szobájába, becsukta az ajtót. Négykézlábra zuhant. Elfogta a hányinger; a ki nem mondott szavak nyáltól nyirkos aranyérmék formájában gurultak szerte a szobában. *** – Kislány, ébredjen! –Mi? Sötétség. A vagon ringatózása. – Kislány, tizenöt perc múlva Torpában leszünk. Keljen fel, Torpáig szól a jegye! A poros vasúti takarók alatt emberek aludtak. Az ablakok bepárásodtak, néhol zúzmarásak voltak. A vasúti kocsi mindkét oldalán hó és hó úszott el mellettük, az egyik

asztalkán egy kanál zörgött egy üres pohárban. – Azt akarom, hogy ez álom legyen! – mormolta Szaska. De semmi nem változott.

MÁSODIK RÉSZ

Április végén a hosszan elhúzódó, hideg tavaszt hirtelen szinte nyári meleg váltotta fel. Egy reggel fél ötkor Szaska azzal a szilárd elhatározással ébredt, hogy lemossa az ablakot. A madarak már ébren voltak. A felhők már eloszlottak. Szaska felült az ágyban. Mióta a harmadik évfolyam letette „átirányító” vizsgáját, és átment a „másik bázisra”, több lett a hely a kollégiumban. Liza végre talált magának lakást, és most a városban élt, a Sacco és Vanzetti meg a Munka utca közti kis közben. Okszana átköltözött B csoportbeli barátnőjéhez, és így, micsoda luxus, a teljes huszonegyes szoba Szaska rendelkezésére állt. Lábával kitapogatta a papucsát. Arra gondolt: „Itt a papucsom, ebben nem fázom.” Felkelt. Állt egy darabig, próbálgatva a gravitáció megváltozott vektorát. Odament az ablakhoz. Az utóbbi hetekben az arca tükörképét akarta rögzíteni az ablaküvegen. Esténként rajzolgatta, amikor odakint sötét volt, a szobában pedig égett a villany. Gouache-sal12 festette meg a tükörképét. Minden este másként sikerült. A reggeli fény hiába próbált meg áttörni a rajzon, a gouache átlátszatlan volt, és vastag réteget alkotott. „Vizet kell hozni – gondolta Szaska. – Az ablakot vízzel mossák.” Odament az ajtóhoz. Az ajtótokoknak az az undorító szokásuk volt, hogy csúszkáltak, ahogyan egy savanyított gomba csúszik ki a villa alól. Szaska ezért előbb kézzel kitapogatta a keretet, meghatározta jobbról és balról az akadály helyzetét, és csak ezután lépett ki. A linóleum tompán fénylett. A távoli ablak visszatükröződött az olaj-festékkel többszörösen lekent falon. „Milyen szép!”, gondolta Szaska. És végigment a folyosón, biztos, ami biztos, kezét végig a falon húzva. A bádogvödör, mint rendszerint, a mosdó alatt volt. Szaska vizet vett egy háromliteres üvegbe, áttöltötte a vödörbe. És megint. És még egyszer. „Kilenc liter víz.” Fogta a vödör vékony fülét, és a szobájához vitte. Távollétében az ajtónak sikerült fél méterrel odébb csúsznia. Szaska beleverte a homlokát az ajtófélfába, a vizet is kilötyögtette. „Semmi vész. Mindjárt bemegyek.” A rongyok – régi párnahuzatok darabjai – a fűtőtest mögé voltak bedugva. A fűtést két héttel korábban kikapcsolták. Szaska letépte a papírcsíkokat, kihúzkodta a résekből a sárga szigetelőanyagot, bevizesítette a rongyot, és cseppeket hullatva végighúzta a gouacherajzon: föntről lefelé és balról jobbra. Festett tükörképén valami miatt kék volt a szeme. A szeme. Látni kell. Az utóbbi időben csak arra tudott gondolni, amit a szeme lát. A sorok a tankönyvben láthatóak voltak; Szaska olvasott, igyekezve, hogy az ajkai ne mozogjanak, és az oldalak a tekintete előtt változtatták a színüket. A borító pirosa átkúszott a lapokra, mintha áfonyaszörppel öntötte volna le őket, azután az oldal lassan kifakult, sárga lett, majd smaragdzöld. Olvasás közben Szaska egyáltalán nem gondolkodott. A gouache szétkenődött. Szaska ide-oda húzogatta a kezét, időnként a vödörbe dobta a rongyot, de nem csavarta ki; testét olyan elgyengültnek, szétfolyónak érezte, mint ez a festék. Mintha ő, Szaska egy forró viaszpaca lenne. Körülötte a terek összehúzódtak és kitágultak, az idő mintha letörte volna az óramutatókat, és elkeveredett volna az elektromos ébresztőóra belsejében. Az idő nem szolgált senkinek, és nem adott számot senkinek semmiről. Az imént még fél öt volt – és most már nyolc óra van, ideje készülődni az órára. Szaska bedobta a rongyot a vödörbe. Felnézett az égre a még mindig homályos üvegen 12

Gouache: fedőfestékként használható, több, nem keveredő rétegben felvihető vízfesték.

keresztül. Kinyitotta az ablakszárnyat, odakint hűvös volt és orgonaszag. „Készülni az órára.” Pillantását átfordította a szekrény nyitott ajtajára. „Ruhásszekrény.” Felöltözni. A farmer… Összeszedni a könyveket. A füzeteket. Ideje indulni a foglalkozásokra. Az első óra – filozófia. Az elsőévesek közös tömegében sodródott, bólogatva köszönt, még mosolygott is. „Ezek emberek. Beszélni kell.” Leült szokott helyére, kinyitotta a jegyzetét. Mozdulatlan arccal hallgatta az érthetetlen szavak sorát, nevetett, ha a többiek nevettek. És írt valamit a füzetlapra – egyik szót a másik után. Igyekezett mindig utolsóként kimenni az előadóteremből – hogy megtartsa az ajtót. Lassan. Fokozatosan. A második lyukasóra, nincs foglalkozás. Menni kell, és a tankönyvet olvasni. Kezével a falat tapogatva elment az olvasóterembe. Köszönt a könyvtárosnő székének, leült az ablak mellé, és kinyitotta a szöveges modult ott, ahova könyvjelzőnek az anyjától születésnapjára kapott képeslapot tette. A képen egy bárány volt egy csokor harangvirággal. Nem véletlenül ezt választotta könyvjelzőnek. Józan esze megsúgta, hogy anyjának fontos az ő születésnapja; hazatelefonált, és mialatt beszélt, a szeme előtt tartotta a képeslapot. A mamából csak a hangja maradt: Szaska nem látta őt, elképzelni sem tudta, ezért a báránnyal beszélt. A bárány mosolygott. Szaska megértette, hogy örülnie kell, és ő is mosolygott. Ettől kezdve a képeslap emlékeztette őt valamire, amit elképzelni sem tudott. Ez a bárány örül. Születésnapom volt. Tizennyolc éves vagyok. El kell olvasnom a tizenhetedik és tizennyolcadik paragrafust. „Egész éjjel nem aludt. Leszakította ezt a virágot, mert ezt a cselekedetet hőstettnek látta, amelyet neki kell végrehajtania…” Vonultak az értelmetlen betűsorok lánctalpai. Vashorgocskákkal kapaszkodtak egymásba. Olyan volt ez, mint zavaros vízben úszni: Szaska nem látott semmit, csak tulajdon túlpörgetett gondolatainak recsegését. Azután hirtelen felbukkant a felszínre, és távoli jelentések villantak fel a szeme előtt – egyetlen másodpercre. „Az üvegajtón benézve először a vörös szirmok vonták magukra pillantását, és az volt az érzése, hogy ettől a pillanattól kezdve teljes mértékben tisztában van vele, mi az, amit éppen neki kell elvégeznie a földön…” – Szamohina, menj, ebédelj meg! Tizenöt perc múlva bezár az étterem. „Ebben az élénkpiros virágban gyűlt össze minden, ami a világban rossz… minden rossz; magába szívta az összes ártatlanul kiontott vért (ettől volt olyan piros), minden könnyet, az emberiség minden haragját…” Az értelmes rész megszakadt, a többi már csak zavaros víz volt. Szaska végigolvasta a paragrafust. Betette az oldalhoz a könyvjelzőt; a bárány mosolya emlékeztette valamire, nehéz lett volna megértenie, tulajdonképpen mire. Szaska becsukta a tankönyvet, betette a táskájába, kitapogatta az ajtónyílást (a könyvtárban különösen mozgékony és csúszkáló ajtók voltak). Kiment. A folyosót hol nagyon sötétnek találta, hol meg olyan fényesen megvilágítottnak, hogy tisztán látszott minden parkettakocka, minden repedés, minden csikk a vas hamutartó mélyén. „A folyosón megyek. Ott az étterem. Ennem kell. Itt van az étkezési jegyem.” „…Amit éppen neki kell elvégeznie a földön…” A világ másodpercenként változott körülötte. Egyes kapcsolatok megfeszültek, mások összeomlottak. Olyan volt, mint görcsök gyors egymásutánja; Szaska néha megdermedt érezve, hogy belsejében mintha egy fonál feszülne ki átszabva és szétvágva, ellazulva, majd ismét megrándulva. Néha kívülről látta önmagát – kis pocsolya, mintha olvadt

fagylalt lenne, és a kávészínű pempőben mardosó kis csomó úszik – a félelem. Szaska nem szívesen nézte saját félelmét kívülről. Olyannak látta, mintha félig emésztett húsdarab lenne. De nem félt. Mert semmi ijesztőt nem látott, és gondolkodni csak arról tudott, amit lát. Az idő kitágult és összehúzódott, míg végre elérkezett a nyári vizsgaidőszak. – Szamohina, mit gondolsz a nyári gyakorlatról? A nap nagyon fényesen sütött be a harmincnyolcas előadóba. Csaknem ugyanolyan fényesen, mint a gyűrű rózsaszín kövén visszaverődő sugara. – Semmit. Ez igaz volt. Szaska gondolatainak vékony vonala egyre gyakrabban szakadozottá vált. Látott – ezek itt a napsugárban ugráló porszemek, ez az asztal a mély karcolással, az ablakon túl a hársak zöld koronája. De ezekről nem gondolkodott. – Hallgasd meg figyelmesen, mit kell tenned! A vizsgák június huszonötödikén érnek véget. Huszonhatodikától gyakorlaton leszel. Ne felejtsd el értesíteni a szüléidet! Szaska hallgatott. – Augusztusban, a tanév kezdete előtt lesz két heted, hogy hazautazz. – Jó – mondta Szaska a napsugarat nézve. – Okos lány vagy – mondta Portnov. – És most mutasd be nekem a gyakorlatokat az ötvenkettediktől az ötvennegyedikig… Ugyanakkor emlékezz! A három folyamatnak párhuzamosan kell zajlania, féllépésnyi eltéréssel. Összpontosíts! Július közepén, Farit Kozsennyikovval való megismerkedésének évfordulóján Szaska egy nagy meggyfa ágán ült. Nyári gyakorlata abból állt, hogy egy létrán felkapaszkodott az ágvillába, megkereste a fény és árnyék között a piros bogyókat, óvatosan a tenyerébe vette és leszakította őket. Azután a nyakában lógó kosárba tette. A kert hatalmas volt. A meggyfák ágai összefonódtak, a meggyszemek fürtökben lógtak, még a földön állva is lehetett szedni, de az igazi gyönyörűség odafent, a koronában kezdődött. Szaska dugig lakott meggyel. Fehér pólóját összekente a gyümölcs levével. Ajkai hatalmasnak látszottak, mintha felfújták volna őket. A meggylé összegyűlt rövidre nyírt körme alatt. Szaska jól érezte magát. Csak az bántotta, hogy minden tankönyvet le kellett adni. Szaska azt mondta Portnovnak, hogy elvesztette a gyakorlatgyűjteményt; Portnov akkor felment a szobájába, és előhúzta a könyvet a fűtőtest mögötti résből. Szaska azóta nem tanult. És nem gondolkodott. Csak nézett. És érzékelt: a meleget, a szellőt, a fatörzs kérgét a tenyere alatt, a meggyszemek érintését az arcán. Egyetlen nyári nap volt – egyetlen nagyon meleg, nagyon fényes nap, és a körülötte lévő falomb megvédte Szaskát az égető napsütéstől. Reggelente az elsőéveseket – nem, most már másodévesek – teherautó vitte ki a kertbe. Napközben kaptak ebédet. De az idő múlik, a lakkozott meggyszemek visszatükrözik a napot – és Szaska arcát. Nincs ebéd, és ez már a következő nap. És már eltelt egy hét, bár még mindig az az egy nap telik. Az idő olyan, mint egy szalag. Azután elromlott az idő. Felhők kúsztak elő, vihart jósolva. Szaska széthajtotta az ágakat a feje fölött, felnézett az égre, mintha örökre meg akarná jegyezni a felhő szélét, amely eltakarta a napot, és ettől higanyszínű lett. A súlyos felhő vöröses, medúzára emlékeztető peremét. A lapos égi örvénylést, amely olyan volt, mint egy hatalmas ujj lenyomata. Ez vihar, gondolta Szaska, nagy eső lesz, fedél alá kell mennem… Még mindig arról gondolkodott, amit látott. De nyugtalanság fogta el: úgy látszik, belepillantott a jövőbe. Kitalálta, mi történik majd néhány perc múlva. – Eső lesz – mondta hangosan. Senki nem válaszolt. Túl nagy volt a kert. A gyakorlaton lévők már rég szem elől vesztették egymást.

Szaska lemászott a fáról. Óvatosan átöntötte a meggyet a kosarából a ládába. Biztos, ami biztos, letakarta a gyümölcsöt egy nagy darab műanyaggal, ami ott feküdt a fűben. Azután hanyatt feküdt, és felfelé bámult. Az egész kertben olyan csönd volt, mint Portnov foglalkozásain, a levelek is mozdulatlanok voltak. Szaska maga elé nézett. Az arca körül volt egy vékony réteg felmelegedett levegő. Följebb volt egy másik réteg, amelyben legyek röpködtek. Még följebb – a meggyfa sűrű koronája, Szaska ezt átlátszónak látta. Magasabban a levegő mozdulatlan tömegei, fölöttük vastag felhőréteg. Magasabban, még magasabban a sztratoszféra… A felhők tölcsérré tömörültek, Szaska pedig ugyanakkor felzuhant az égbe. Már megesett, hogy ilyesmitől félt. Gyerekkorában, a város melletti üdülőtelepen ugyanígy feküdt a tisztáson, és az eget nézte attól félve, hogy belezuhan. Most megtörtént. A szél letépte a műanyagot a ládáról, a gyümölcsök sötét szemek sokaságaként néztek ki a ládából. Szaska az ő szemszögükből látta önmagát; a kép hol szétesett, hol összeállt, és ilyenkor térhatású lett. Felrepült, mint egy sárkány, felfelé szárnyalt, miközben a fűben hagyott teste mozdulatlan maradt. A fonál, amely ehhez a horgonyhoz fűzte, segítette repülni, de nem engedte, hogy túl messze szálljon. Úgy érzékelte a fákat, mintha saját karjai lennének, a füvet, mintha az ő haja lenne. Lecsapott egy villám, repkedtek a leszakadt levelek, és Szaska felnevetett a boldogságtól. Szónak érezte magát, amelyet a nap fénye mondott ki. Kinevette a halálfélelmet. Megértette, miért született, és mi az, amit éppen neki kell elvégeznie az életben. Mindez azalatt történt, amíg a villám még az égen volt – fehér cikcakk. Azután eleredt az eső, és ő magához tért – teljesen átázott, fehér pólója a testére tapadt, alóla kacéran és szánandóan kilátszott csipkés melltartója. – Jó napot, másodévesek! A szakmai foglalkozások ugyanott, az egyes számú előadóteremben folytak. A második évfolyam A csoportja az iskolapadra emlékeztető asztaloknál ült. Szaska körülnézett, csodálkozva fedezetett fel régóta jól ismert, de teljesen elfelejtett részleteket. Itt van a barna tábla, ugyanolyan, mint az iskolában. Itt van a karcolás a festett falon. Itt vannak az emberek, akik csaknem egész nyáron körülötte voltak; volt egy pillanat, amelytől kezdve már nem jelentettek semmit, átlátszóvá váltak, mint a szappanbuborék. De most megkezdődik az új tanév – és minden új jelentést nyer. Maga Szaska változott meg. Mintha részekre szaggatták- azután újra összerakták volna, úgyhogy első pillantásra mintha minden a régiben lenne. Néha neki magának is – például most – úgy tűnt, hogy ugyanolyan, mint tavaly ősszel, amikor ebben a teremben a Gaudeamust hallgatták. Portnov kinyitotta a vékony, papírkötéses naplót. – Goldman Julija. – Jelen. – Julka görnyedten ült, kezével füzetét simogatva. Feje időnként megrándult. – Bocskova Anna. – Jelen. – Anya folyton pislogott, túl gyakran és idegesen. – Birjukov Dmitrij. – Jelen. – Gyima kezével eltakarta az arcát, mintha elvakítaná a napfény. – Kovtun Igor. – Jelen. – Kozsennyikov Konsztantyin. – Itt vagyok. – Kosztya felemelte a fejét. Haját kifakította a napsütés, és olyan borzas volt, mint a szénaboglya. Zsenya Toporko mellett ült, bár nem közvetlenül – volt köztük egy üres szék.

– Korotkov Andrej. – Jelen. – Andrej a nyáron valamilyen oknál fogva kopaszra nyíratta a fejét, és olyan volt, mint egy napbarnított, nagyon frissen bevonult újonc. – Úgy határozott, a fodrászon takarékoskodik? – Portnov hunyorgott. – Remek, remekjól áll magának… Mjaszkovszkij Gyenyisz. – Itt vagyok. Egészen nyilvánvaló volt, hogy a csoport teljes létszámban együtt van, de folytatódott a névsorolvasás, ünnepélyesen, mint valami szertartás. Szaska mélyeket lélegzett. Magának a főiskolának, a friss festéknek, a mésznek, az ablakon túli hársfalombnak a szaga arra emlékeztette, azt hangsúlyozta, hogy Szaska él, az élete nem üres, ragyogó, minden visszatért a maga medrébe: szeptember, tanulás, egyes előadó, napsütés. – Pavlenko Jelizaveta. – Itt vagyok – mondta Liza. Bő farmer volt rajta, melynek szárán mutatós díszzsinórok futottak végig. Furcsa módon ez a zsákszerű nadrág csak kiemelte Liza soványságát és törékenységét, napbarnított volt, és szőke haja ettől még világosabbnak látszott. – Szamohina Alekszandra. – Itt vagyok. Portnov végigmérte, de nem szólt semmit. – Toporko Jevgenyija. – Jelen. – Látom, remekül kipihente magát. – Portnov hunyorgott. – Úgy fest, mint aki drága fürdőhelyen nyaralt. Zsenya nem jött zavarba. Az elmúlt év folyamán teljesen felnőtt, az ágrólszakadt kislányból szexepiles, buja nőstény lett. Kisiskolás copfjai a múltba tűntek: Zsenya a nyáron divatos rövid frizurát csináltatott magának. A napbarnítottság gyengéd pírral keveredett az arcán, és Kosztya mellett ülve szinte félelem nélkül nézett Portnovra: szép vagyok, úgymond, magam is tudom, na és? Végezve a névsorolvasással Portnov a szemüvege fölött még egyszer végignézett a társaságon. – Nos, pihentünk, és készen állunk az új teljesítményekre. Ebben a félévben, mint rendszerint, megfeszített munka vár ránk. Lesz még egy szakmai tantárgyuk, a bevezetés a gyakorlatba. Nyikolaj Valerjevics Sztyerh lesz az előadója, nagyon jó tanár, igyekezzenek nem kedvét szegni… A közismereti tárgyak száma csökken. Mindenki számára kötelező marad a testnevelés… Ki beszélgetett már a kollégiumba beköltözött elsőévesekkel? Könnyű nesz futott végig a sorokon. – Én beszélgettem – mondta Szaska. – Ma reggel két lány költözött be a szobámba. Miért, tilos? – Nem tilos. De jegyezzétek meg: ha közületek bárki beszélgetésbe bonyolódik az elsőévesekkel főiskolánk profiljával, sajátosságaival… az oktatási programmal, az oktatás stílusával kapcsolatban… Ez az ember a kurátorával fog elszámolni. Ezért jobb, ha visszafogjátok magatokat. A sustorgás hangosabb lett az előadóteremben. – És mit mondjunk nekik? – kérdezte Korotkov. – Ha kérdeznek? Portnov váratlanul elmosolyodott. – Adjatok hasznos tanácsokat. Mondjátok, hogy tanuljanak kitartóan, és semmit ne hagyjanak ki. Nyugtassátok meg őket, ha hisztériáznának. Ti már felnőtt srácok vagytok, találjatok ki valamit, emlékezzetek rá, hogyan támogattak benneteket tavaly erkölcsileg a mostani harmadévesek… – Támogatjuk őket – mondta Gyenyisz.

Szaska hátrafordult. A második évfolyam A csoportja a tanárt nézte; volt, aki féloldalasan tartotta magát, s volt, aki rángatózott, más pedig heherészett. Akadt, akinek nehezére esett a szemét egy pontra fókuszálni. Torzszülöttek gyülekezete. – Közületek többeknél még nem fejeződött be a destruktív szakasz – mondta Portnov, mintha az ő gondolataira válaszolna. – Ami a lustaságotok és szétszórtságotok következtében várható is volt. Emlékeztetlek benneteket: csak aki szorgalmasan tanul, az jön könnyen és gyorsan rendbe… abba az állapotba, amelyiket az adott szakaszban normálisnak tartotok. Az elsőévesek természetesen inni fognak, és eleinte nem is büntetik meg őket ezért. De ha közületek bárkinek a vérében meglátom az alkohol nyomát… Narkóról nem is beszélek, mert aki közületek az adott szakaszban elszív akár egyetlen füves cigit is, annak vége. Ha szeszes italt találok valamelyikőtök szobájában, úgy intézem, hogy az illető késő öregkoráig már a vodka említésétől is elhányja magát. Világos? Van kérdés? Szemüvegében tükröződött az ablakkeret. Kérdés nem volt. – Részemről végeztem a szervezési kérdésekkel. – mondta Portnov. – Csoportbizalmi, a tankönyvek az asztalon vannak. Ossza szét mindenkinek a negyedik szintű szöveges modult és a harmadik szintű feladatgyűjteményt! – Megint én vagyok a bizalmi? – szánta rá magát a kérdésre Kosztya. Portnov felvonta a szemöldökét. – Van valakinek a csoportból más jelöltje? – Legyen Szamohina a bizalmi! – mondta Liza. – Kitűnő tanuló és közösségi ember. Valaki felvihogott, de gyorsan elhalt a nevetés. – Szamohinának – mondta Portnov, rá sem nézve Szaskára – e nélkül is lesz elég dolga ebben a félévben. Kozsennyikov, máris elvett tőlünk két percet. Kérem, tegye a dolgát! A tankönyvek régiek, porszagúak voltak. Szaska nem állta meg, és kinyitotta a gyakorlatgyűjteményt az első oldalon. – Szamohina! – A kiáltás úgy csattant fel, mint az ostorcsapás. – Senkinek nem engedtem meg, hogy kinyissa a könyvet! Szaska kelletlenül becsukta a tankönyvet. Már a legelső feladat első sorai is édes szorongással töltötték el. Az otthon töltött két hét kemény munkának bizonyult Szaska számára: minden másodpercben fegyelmeznie kellett magát, figyelni, meghallani, időben válaszolni és mosolyogni. Teljes erejéből igyekezett, a mama mégis egyre nyugtalanabb lett. – Szanya – kérdezte egyik reggel, mikor ketten maradtak a lakásban –, tudod… Mutasd a karod! Szaska először nem is értette. A mama a jelek szerint tűszúrások nyomait kereste, és bár nem talált ilyesmit, nem nyugodott meg igazán. – Mama, ez nevetséges! Honnan veszed?! – Furcsa vagy. Nem arra felelsz, amit kérdeznek. Úgy nézel… valahogy olyan idegenül. Mi van veled, meg tudod nekem mondani? Mi van veled?! Dohányzol? Szipózol? Tablettákat szedsz? – Esküszöm neked – mondta Szaska fáradtan –, soha életemben nem is próbáltam… semmi ilyesmit. Még vodkát sem iszom. A mama a jelek szerint nem hitt neki. Ő maga idegesnek látszott, hol feldobottnak, hol vidámnak, hol meg izgatott volt, hol megfeledkezett a nyugtalanságáról; Szaska nem állta meg, megkérdezte egyszer: – Mi van veled? Mi történt? – Meglátszik? – kérdezte a mama kis szünet után, és az arca elpirult. – Mi? – pislogott Szaska. – Gyereket várok – mondta egyszerűen a mama. – Mi, Valentyin és én. Valentyin és én.

– Hogy?! – Hát csak úgy – most a mama próbált magabiztosnak, sőt jókedvűnek látszani. – Nem vagyok még olyan öreg, mint ahogy gondolod. – Egyáltalán nem gondolom – motyogta Szaska. – Nem erre gondoltam… De mégis… – Mégis, ha egy férfi és egy nő szereti egymást, teljesen természetes, hogy gyereket akarnak. Valentyin gyereket akar. – És te? – Én is akarom! – A mama kissé feszülten elnevette magát. – Hát te nem akarsz egy kisöcsöt? Vagy kishúgot? – Nem tudom – ismerte be Szaska elgondolkodva. – Valahogy olyan… elméleti ez az egész. Ettől a pillanattól kezdve érthetővé vált számára anyja viselkedése, és világos lett, miért nem volt folytatása a narkóval és Szaska viselkedésével kapcsolatos témának. Szaskának fogalma sem volt róla, hogyan vágta volna ki magát, ha az anyja sarokba szorítja: mivel foglalkoztok ott, abban a Torpában?! De mamának más gondja volt. Növekedett benne egy gyermek, és figyelmét ő, a még meg nem született kötötte le, nem a már felnőtt Szaska. Szaska így gondolkodott, de közben tisztában volt vele, hogy igazságtalan. A mama nem szemlélte közömbösen az ő sorsát. A mama kettészakadt Szaska és új családja között, és Szaska maga is kettészakadt: nagyon szerette volna, ha a mama megszabadítaná Torpától. Tudta, hogy ez a kívánsága teljesíthetetlen és bűnös. Félt, hogy a mama egyszer rájön az igazságra, és nekilát, hogy kimentse Szaskát – és belepusztul ebbe a küzdelembe, mert Farit Kozsennyikovval szemben semmi esélye… – Ha normális egyetemen tanulnál, az otthonod közelében – mondta a mama a Szaska elutazása előtti este –, lenne időd… És kedved… Láthatnád, hogyan növekedik a kicsi, segíthetnél nekem… Neked is hasznos lenne, nemsokára saját gyerekeid lesznek… Mi a helyzet az átjelentkezéssel? – Szűken lennénk itt négyen – mondta Szaska. – Túl kicsi ez a lakás. – De hát nincs másik lakásunk! Később talán, idővel, kitalálhatunk valamit ráfizetéssel, de egyelőre… – De egyelőre én Torpában leszek – mondta Szaska. – Nagyon jó ott a kollégium. A mama felsóhajtott. Ebben a pillanatban nagyon szerette volna elhinni, hogy a kollégium nagyon jó. – Megyek csomagolni – állt fel Szaska. – Holnap megy a vonatom, és még szanaszéjjel van mindenem. Bement a szobájába, leült a díványra, és kezét lelógatva világosan látta maga előtt, hogy semmi megszokott, régi jó nem lesz soha többé. Amikor legközelebb hazajön… Ha hazajön… minden másképp lesz. Elkezdődik egy új élet, egy új gyerekkor. Szaska szobája átalakul, és az a porral együtt a könyvespolcon leülepedett emlékeket kiviszi a huzat az ablakon. Igen, Szaska önző, megszokta, hogy a mama csak az övé, előbb megjelent Valentyin, most jön valaki, egy harmadik, és teljesen betölti ennek az otthonnak az információs terét. Szaska pedig ott lesz a periférián, lassan átalakul egy másik lénnyé. Érthetetlenné. Talán halálosan veszélyessé. Át fog alakulni, és hallgat. Még jó is, hogy mamának itt van Valentyin és gyereke lesz, mert az a kislány, aki ebben a házban született és nőtt fel, többé nem létezik… – A Bevezetés a szakmai gyakorlatba tantárgyat két félévig tanuljuk. Télen beszámolunk, és nyáron is lesz beszámoló. A harmadik évfolyamon egy szemeszternyi tényleges gyakorlati foglalkozás vár ránk, ezt követi az átirányító vizsga. Ez komoly dolog, kedveseim. A tapasztalat azt mutatja, hogy ezt a vizsgát azok a diákok teszik le a legkönnyebben, akik egyformán jó teljesítményt nyújtanak a szakmai tárgyban és a

gyakorlatba való bevezetésben. Vagyis innentől kezdve meg kell osztaniuk erőfeszítéseiket a két tantárgy, az enyém és Oleg Boriszovicsé között. De Oleg Boriszoviccsal már együtt dolgoztak egy évig, engem viszont egyelőre még nem ismernek… A púpos elmosolyodott. Az előadóterem közepén állt, a feje majdnem a mennyezetet érte. Ha nem görnyedt volna meg, biztosan bele is veri a fejét. Nyikolaj Valerjevicsen régimódi szabású fekete öltöny volt. Sztyerh időről időre megrántotta a vállát, mintha elzsibbadt volna púpos háta. – Mindenkivel egyénileg foglalkozom majd. Lehet, hogy később több kisebb, háromnégy emberből álló alcsoportra oszlunk, de előbb tisztáznom kell szakmai hajlamaikat. Jelenleg egyetlen ember ül itt, akinek a jövője többé-kevésbé világos… – És ez Szamohina – vágta rá Liza. Nyikolaj Valerjevics felvonta a szemöldökét. – Kedves kislány, Oleg Boriszovics talán nem tanította meg, hogy hallgasson, ha a tanára beszél? Liza elvörösödött, de a tekintetét nem fordította el. – Igen, Alekszandra Szamohina az. Neki igen kiváló, hm, szakmai adottságai vannak, már az első évfolyamon kitüntette magát, és Alekszandrával külön program alapján fogunk dolgozni. De ez nem jelenti azt, hogy nem figyelek oda mindegyikükre, higgyék el! – És ismét lágyan elmosolyodott. Úgy látszik, a szakma nem minden tanára alkalmazza Portnov inkvizítori módszereit. A púpos legalábbis jóságos volt. A másodévesek derűs pillantásokat váltottak, néhányan még azt is elhitték, hogy itt majd lehet egy kicsit lazítani… Szaska nem áltatta magát. Az egyéni gyakorlati foglalkozások beosztását a púpos maga készítette el, nem bízta másra. A listán Szaska volt az utolsó; volt ideje beülni a könyvtárba, kísérletezgetni a gyakorlatok új gyűjteményével. Nem csapta be az első pillantás: az új gyakorlatok hasonlítottak a régiekre, de egy nagyságrenddel bonyolultabbak voltak. Végtelenül elvont, néha gyűrűszerűen összekapcsolódó, néha egyetlen pontba sűrített lényegek többlépcsős átalakítása, amely sűrített lényegek bármely pillanatban kiszabadulhattak, átszakíthatták az elképzelt realitás vékony szövetét. Ha ezek idegen gondolatok voltak, Szaska félt elképzelni azt az agyat, amely természetes módon megszülte ezeket a szörnyetegeket. Ugyanakkor – Szaska már képes volt meglátni ezt – a gyakorlatok harmonikus voltukban lenyűgözően szépek voltak. A foglalkozás a púpossal a kitűzött időpont előtt egy perccel jutott eszébe. A tizennégyes számú előadóterem a fából épült, nyikorgó és visszhangos harmadik emeleten volt. Szaska erővel visszafojtotta hangos lihegését, és bekopogott. – Jó napot, Szása! Üljön le, beszélgessünk! A teremben, mint egy iskolai osztályban, padok álltak. Szaska azt választotta, amelyik közvetlenül az ablaknál volt. Alatta – csak a kezét kellett volna kinyújtania – a hársak zöld tengere susogott. – Lám, elszaladt az első évfolyam. – A púpos vele szemben, a tanári asztalhoz telepedett le. Hosszú, egyenes szálú, hamuszürke haj övezte az arcát. Szögletes álla ráfeküdt magas, fehér gallérjára. Valahogy egészében véve olyan öreges, gondolta Szaska. – Szása – mondta a púpos elgondolkodva –, soha senki nem mondta magának, hogy maga egyedülálló, különleges ember? Akire egyedülálló, nagyon fontos küldetés vár? – Nem – vágta rá Szaska. A púpos elmosolyodott. – Jobb is így. Semmi szükségünk arra, hogy beleszédüljön ebbe a dologba… Nos, Alekszandra Szamohina, eljött a maga ideje. Maga nem egyszerűen a mi legjobb növendékünk, maga ritka adomány, mondhatni, ajándék. Nagy jövő vár magára. És mit jelent ez? Szaska értetlenkedve hallgatott.

– Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy a jelene nem más, mint mindennapos rabszolgamunka, lazítás, félelem és kételkedés nélkül. Az az előkészítő munka, amelyet az első évfolyamon elvégzett, semmiség ahhoz képest, amit még magának… a segítségemmel… meg kell tanulnia, el kell sajátítania, fel kell dolgoznia. Ma, most rögtön megkezdjük a felkészülést az átirányító vizsgára, amelyet harmadéves korában, télen kell letennie. Szaska hasával az asztalnak dőlve hallgatta. A púpos kis mosollyal az ajkán beszélt, de nem tréfált, ó nem, és Szaska nagyon jól tudta, hogy nem tréfál. A nyitott ablakon túl lengedeztek a hársfák. Szaska a bal arcán meleg szellőt érzett, amely már az ősz alig érzékelhető előérzetét hordozta. – Úgy gondolja, Szása, hogy maga anyagi természetű? A kérdés olyan elnézően, olyan hanyagul volt feltéve, hogy Szaska önkéntelenül pislogni kezdett. – Talán nem? A púpos elmosolyodott. A tanári asztalnál ült, előtte feküdt a napló és egy CD-lejátszó. Szaska valamikor nagyon szeretett volna egy ilyet. – Igen – bólintott Nyikolaj Valerjevics. – A jelenlegi szakaszban maga jóval anyagibb természetű, mint az kívánatos lenne. Három szemeszteren keresztül ezzel fogunk küszködni, maga három szemeszter alatt lerombolja majd azt, ami anyagi jellegű magában, és fejleszti azt, ami informatív. A gondolatit. Az ideálisát, ha úgy tetszik, bár ez a szó az adott esetben nem pontos. A pontosságért fogunk harcolni, Szása, ez nagyon fontos számunkra… a megfogalmazás pontossága… Akar kérdezni valamit? Portnov sosem engedte meg ezt a luxust – hogy kérdezzenek. Szaska egy pillanatra elfordította tekintetét, kinézett az ablak alatti hársakra. Szeptember első napján zölden virítottak, mintha nyár közepe lenne. Megkérdezhette volna, mi vár mindannyiukra másfél év múlva a vizsgán. És miféle szakmai képességekről tett bizonyságot, mi lesz a szakmája. Kérdések százait tehette volna fel, amelyekre Portnov nem óhajtott felelni, és amelyek tanácstalanná tették évfolyamtársait. De mást kérdezett: – Nem tudja véletlenül… Akkor, a téli szünetben… nem öltem meg senkit? A púpos nem csodálkozott. – Nem. Az az epizód egyébként nagyon jellemző… Az első eset a maga életében, amikor az információs összetevő az anyag fölébe kerekedett. Sajnos kontrollálatlanul, spontán és nagyon veszélyesen. Izgult? Szaska elfordította a tekintetét. – Értem. Ha azt gondolja, hogy gyilkos szörnyeteget faragnak itt magából, téved. – És mit faragnak belőlem? – szakadt ki Szaskából. A púpos megmozgatta a vállát, mintha zsibbadt hátát próbálná ellazítani. – Korai még, kislány. Korai megtudnia. Maga még a forma rabja, gipszlenyomat valamiféle képzetekkel… Emlékekkel, jellemmel… Igen. Ezt a holmit odaadom magának használatra. – Hosszú, sápadt ujjú keze megérintette a lejátszót. – Ha arra van kedve, néha egyszerű zenét is hallgathat rajta. Ezt szabad. De ezt a lemezt – a tanári asztalon kis papírtok hevert –, ezt személyesen magának adom a munkához. Vigyázzon rá, kérem! Már nem elsőéves, tudja, milyen fontos némelyik tárgy. És még valami: mielőtt munkához látnánk, kényes dologról szeretnék magával beszélni. Szasenka, magának meg kell szabadulnia, kívánatos lenne megszabadulnia a szüzességétől: komoly gátja lehet fejlődésének. Szaska úgy elvörösödött, hogy belefájdult az arca. – Ennek… miféle… jelentősége van? – Mindennek jelentősége van. Nemcsak belülről fog változni, hanem… minden

szempontból változni fog, Szasenyka. Jelentősége van érzéki tapasztalatainak, hormonális állapotának is… No és a fiziológia, igen. Testének információs egyensúlya. Értékelem komoly viszonyát az élethez, a visszafogottságát. Az erényességét. De a munka, az munka. Nem arról van szó, hogy még ma vagy holnap… Van még idő… De foglalkozzon a gondolattal! Jó? A fecskék még nem repültek el. Az udvar fölött köröztek, talán utoljára. Csapatostul röpködtek a felnövekedett fiókák. Szaska felmérte a távolságot a koleszig – az udvaron keresztül. Ez mindennap más volt. Néha sikerült két lépéssel leküzdenie (zuhanásérzés és a szél fütyülése a fülében). De az is megesett, hogy órákba telt, míg átért az udvaron, mintha sivatagon kellene átkelnie. A táska lehúzta a vállát, Szaska pedig ment és ment, lépkedett a bejárat felé, amely távolodott, egyre messzebb került… Megigazította a pántot a vállán. Egy helyben ingadozott, az egyensúlyt keresve. Megtette az első lépést; fecskék húztak el az arca mellett, szárnyuk hegyes vége csaknem megérintette a szempilláit. Itt van a hársfa. Itt a pad. Itt a lépcső. Szaska rátette a lábát az alsó fokra, egy kicsit rajta tartotta, nehogy kicsússzon alóla. Kész. Ideért. Minden alkalommal egyre könnyebben. Portnovnak alighanem igaza van, és hamarosan véglegesen eléri „azt az állapotot, amelyet az adott szakaszban normálisnak tekint”. A huszonegyes szoba – amely oly sokáig egyedül Szaska rendelkezésére állt – kulcsa nem lógott a helyén. Szaska szokás szerint kitapogatta a lépcsőhöz vezető ajtónyílást. Fejét elfordította – és tekintete találkozott egy elsőéves fiúéval. Rövidre nyírt hajat viselt, s nagyon sápadt volt. Szőke, sötét szemmel. Rettegve nézett rá. Szaska elmosolyodott, meg akarta nyugtatni. – Szevasz! Gratulálok, hogy bekerültél! – Szevasz! Mi van veled? – Semmi… Miért? A fiú megnyalta az ajkát. – Semmi… Na megyek… – Szásának hívnak – mondta Szaska a maga számára is váratlanul. – Engem Jegornak. – Sok sikert, Jegor! – búcsúzott el Szaska. És óvatosan kitapogatva minden egyes fokot, elindult fölfelé a lépcsőn. Elsőéves szobatársnői már visszaértek az órájukról. Szaska kopogtatás nélkül belépett; a padlón nyitott bőröndök hevertek. Egyik szomszédja, a göndör, fekete hajú Vika a holmiját akasztgatta be a szekrénybe. A másik, Lena, aki telt és fehér volt, akár egy zsömle, az ágyán ült, a legmélyebb kétségbeeséssel kerek, kék szemű arcán, amely majdnem olyan volt, mint egy babáé. Mellette, a takarón a szöveges modul feküdt, borítóján az egyes számmal. Szaska beleszimatolt a levegőbe. – Rágyújtottatok? Vegyétek tudomásul, lányok, amelyiketeket cigarettával érem a szobában, vele együtt hajítom ki az ablakon. Van vécé, bagózzatok ott! Vika nem felelt. Lena összehúzta magát az ágyon, két karjával átölelve telt vállát. Szaska odament az asztalához, felemelte a táskáját, a lejátszót akarta elővenni. Az asztallapon lévő karcolás rajza emlékeztette valamire. Egy pillanat alatt – csak úgy magától – átfutott az agyán az egyik előző évi gondolati gyakorlat; és amikor Szaska végre letette az asztalra a lejátszót, az ablakon kívül már érzékelhetően sötétebb volt, és a szobában megváltozott valami a háta mögött. Szaska hátrafordította a fejét. Új szomszédjai összesimulva álltak, és rettegve nézték őt. – Megszokott semmiség – mondta Szaska. – Elgondolkodtam. Ne is törődjetek vele!

– Szása – motyogta Lena könnyek között –, mondd meg, kérlek, mi lesz velünk? Olyanok leszünk, mint ti?! Szaska elmosolyodott. – Semmi szörnyűség nem lesz. Egyszerűen elvégzitek az első félévet… És igyekezzetek, amennyire csak bírtok! Nektek lesz jobb. Az elsőévesek tekintete tükörként szolgált neki. Az idegen szemekben meglátta képét: természetellenes, teljesen elmerült önmagában. Néha mozdulat közben megdermed. Elidegenedett. Tekintete riasztóan merev. Rá nézve nem tudták leplezni félelmüket – néha undorukat. Szaska nem sértődött meg. Ezek a gyerekek nehéz időket éltek át: fenyegetéssel, zsarolással űzték őket Torpába. Erejüket meghaladó tanulási feladatokat róttak rájuk. És végül torzszülöttek vették körül őket: betegek, fizikailag torzak, sőt a jelek szerint őrültek. Természetesen igyekeztek tartani magukat, úgy tettek, mintha semmi sem történne. Volt, aki gitárt hozott magával, volt, aki magnót. A kollégium zengett, ivott, mulatott; a harmadévesek, bármily meglepő, részt vettek a bulizásban. Törölközővel a vállán kilépve a szobából, Szaska meglátta, hogy Zahar, Kosztya szobatársa a folyosón csókolózik az egyik új lánnyal. A villanykörte vagy kiégett, vagy kicsavarták; nevetés, suttogás, lábdobogás – a lány befutott a konyhába, Zahar utána, Szaska pedig ment a zuhanyozóba. Igazi meleg víz folyt, mint otthon, és Szaska kissé felélénkült. Megtörölközött. Vizes hajára turbánt tekert a törölközőből. Hát eltelt a tanév első napja; házi feladat annyi, mint a tenger, de holnap egyéni foglalkozás Sztyerhhel, és ő először ad neki számot az elvégzett anyagról… A lejátszóra és a benne lévő lemezre gondolva Szaskát még a forró és párás zuhanyozóban is kirázta a hideg. Belebújt a köntösébe, és fején tartva a törölközőt, visszaaraszolt a szobába – későre járt, de a munka, mint tudvalévő, nem szalad el, és magától nem készül el. Szobatársai eltűntek valahova – az életüket megsiratni, gondolta Szaska. Megszárította a haját, végigfeküdt a takarón, a hasára tette a lejátszót, és elgondolkodott. A mai foglalkozáson Nyikolaj Valerjevics először föltette rá a fülhallgatót, és bekapcsolta a lejátszót. És Szaska először hallotta meg azt. A lemezen csönd volt. Mély, tömör, köröskörül mindent elnyelő csönd. Szaskát is el akarta nyelni, és ő megrémült, vergődött, mint légy a légyfogón, teljes erőből kapaszkodott a peremen, nem akart belezuhanni ebbe a puha, mindent felölelő semmibe, nem akarta befogadni magába ezt a sokjelentésű idegen hallgatást. Nyikolaj Valerjevics mondott valamit – Szaska látta, hogy mozog az ajka. Nem hallotta sem a madarakat odakint, sem a lomb susogását, sem a távoli lépéseket a folyosón – mindent elöntött a csönd, mint a bitumen. Az első track, az egység a lemezen tíz és fél percig tartott. Szaska verejtékben úszott, mintha több kilométert futott volna. A blúz hozzátapadt a hátához. – Szása, ezt nem így kell csinálni! – mondta gyengéden a púpos, levéve róla a fejhallgatót. – Nem szabad ellenállnia! Be kell fogadnia, és átbocsátania saját magán! Lassacskán, nem egyből. E nélkül az első lépés nélkül nem tudjuk megtenni a másodikat, majd a harmadikat. Pedig ezrével vannak előttünk. Most elfecséreltük a foglalkozást, a vizsga pedig egy nappal közelebb van, és ki tudja, talán éppen ez az egy nap hiányzik majd a teljes felkészüléshez. – Mit csináljak? – kérdezte Szaska. – Dolgozzon ezzel az első trackkel. A lejátszónak van ismétlő funkciója. A maga célja az, hogy belsőleg megbékéljen azzal, amit hall, és ehhez át kell lépnie egy meghatározott vonalat önmagában… A mindennapiság vonalát. Ez talán nem lesz egyszerű. De igyekeznie kell! Nem tanulhat meg úszni, ha nem megy be a vízbe! Holnap várom az első

eredményekkel. Nagyon bízom magában, Szása! Várom! Ezt mondta Nyikolaj Valerjevics Sztyerh, és elbocsátotta Szaskát a foglalkozásról; Szaska a lejátszóval a táskájában és nyugtalan előérzettél a lelkében távozott, és most eljött ez ideje, hogy feldolgozza másnapra az első tracket, de nem tudott erőt venni magán, hogy legalább bekapcsolja a lejátszót. A kollégium zsongott. Gitárpengéssel, magnóbőgetéssel, nevetéssel lüktetett mindenfelé. Szaska visszafogta a lélegzetét, és lenyomta a kerek Play gombot. Megjött a csönd, és betapasztotta Szaska fülét. Nagyon közel ment hozzá, fülsiketítő, mindent felölelő volt, készen arra, hogy magába húzza, beburkolja és megeméssze, undorító és félelmetes volt. Szaska összerándulva letépte a fejéről a hallgatót, a fal túloldalán hisztériásan és hamisan éneklő részeg hangok mennyei kórusnak tűntek a számára. Közvetlenül a foglalkozás előtt szánta rá magát még egy kísérletre, amikor már nem lehetett tovább halogatni. A félig üres olvasóteremben telepedett le, és amikor működésbe lépett a lejátszó, szinte fizikailag érzékelte az átmentet a csendből a Csendbe. A magába szippantó Hallgatásba. Valószínűleg képes lenne bemenni egy boncterembe. Puszta kézzel képes lenne megfogni valamilyen undorító lényt. Talán képes lenne meztelenül végigmenni a főiskolán… ha ezt követelnék meg a vizsgán. De „bebocsátani önmagába” azt, ami ezen a lemezen volt, nem volt képes, és nem is akarta. Minden ereje az ellenállásra, a maga és a Hallgatás közé húzott védőfalra ment el. Az egység véget ért. Szaska a táskájába ejtette a lejátszót, és felvánszorgott a harmadik emeletre, a napfényben fürdő tizennégyes előadóba. – Szása, jó napot, örülök, hogy látom… Mi történt? Meghallgatta az első egységet? – Kétszer – motyogta Szaska. – Kétszer; az kevés, nagyon kevés… Na lássuk, ellenőrizzük! Vegye fel a fejhallgatót! Sztyerh felhúzta a zakója ujját, kiszabadítva a bőrszíjon lévő kis gyöngyház tükröt. A napfény játszott a gyöngyházon, szivárvánnyá esett szét, újból összeállt, és fehér villanásokkal Szaska szemébe csapott, ő ettől ösztönösen hunyorgott. – Így, hallgatjuk az első egységet, mély lélegzetet veszünk… Nem, Szása, mit művel? Rajta, kezdjük újra a kísérletet, de ezúttal befogadja a tananyagot, nem utasítja vissza. Rendben van? Szaska lefelé nézett, a sötétbarna fapadlóra, a hosszú, festett deszkák csíkjaira, a köztük lévő fekete résekre. – Szása – a púpos megakadt, mintha elgondolkodna. – Na üljön le! Beszélgessünk! Szaska leült az iskolai padhoz hasonló székre. – Maga kiválóan szerepelt Oleg Boriszovics osztályában. Rendkívüli tehetségű emberként tűnt ki. De kezdetben nagyon nehéz volt, igaz? Szaska bólintott, de nem nézett fel. – Ugyanez a helyzet a mi osztályunkban is. Nehéz magának, igaz. Mert az erőfeszítései, hm, a belsőleg megengedett határának az átlépésével függenek össze. Magának nagyon pontos fogalmai vannak arról, mit szabad, és mit nem. Nem a hétköznapi, mindennapi dolgokról beszélek, nem az úgynevezett elvekről, én a maga személyiségének belső rendjéről beszélek, a képességről, hogy túllépjen a sztereotípiákon. Maga makacs; jelen pillanatban ez gátolja a tanulást, mert mindaddig nem tudunk továbblépni, míg meg nem tanul teljes értékűen dolgozni ezekkel az egységekkel. Maga ösztönösen érzi, hogyan kell feldolgozni ezeket, és ugyanilyen ösztönösen ellenáll… Hiszen nem feltételezem, hogy tudatosan csinálja. Igaz? Szaska nyelt egyet. – Nem kell ennyire izgulni – mondta lágyan a púpos. – Össze kell szednie magát, összpontosítania kell… És megtenni az első kis lépést. Csak egyetlen pici lépést, csak az

első egységet… Rajta, próbáljuk meg most rögtön, és igyekszem segíteni magának! Szaska kábán, fájó fejjel lépett ki az előadóteremből. A félórányi szakadatlan „próbálkozás” során a védőfal, amelyet önmaga és a Sztyerh lemezén rögzített valami közé felépített, megerősödött, megvastagodott. Hogy megtartsa, Szaskának nem kerül nagy erőfeszítésébe. Most külön volt a Csönd, és külön Szaska. Sztyerh nagyon elkeseredett. Sokáig hallgatott fejét rázva, hol a le-horgasztott fejjel ülő Szaskát, hol az ablakot nézte; felsóhajtott. – Próbálja meg a második egységet! Az elsőt, úgy látszik, teljesen blokkolta. Micsoda energia, Szása, micsoda belső erők munkálnak magában – de homlokegyenest az ellenkező irányban hatnak! Nem azért, hogy megértse, hanem hogy elutasítsa! – Én igyekszem – mondta Szaska. – Az ellenkező irányban igyekszik. A jelenlegi megjelenési formájáért küzd, két kéz, két láb… Meleg zuhanyról álmodozik… Szasenyka, semmi anyagi nem képvisel nagy értéket. Minden, ami valóban értékes, az anyagon kívül van, gondolkodjon el erről a szabadidejében. Megérti, maga okos lány, és én nagyon komoly reményeket fűzök magához. Elengedte, és ő elment. A folyosón Julja Goldman várt a sorára, amikor becsukódott mögötte az ajtó, rajta a tizennégyes számmal, Szaska két kézzel kezdte masszírozni az arcát, dörzsölni a homlokát, nyomkodni a szemét. A második egységgel ugyanez lesz a helyzet, Szaska ebben nem kételkedett. De a puszta gondolat, hogy ezt kell hallgatnia, csaknem eszét vette. *** A második évfolyamon nagyon kevés közismereti tárgyuk maradt. Az állam és jog alapjai nem tetszettek Szaskának: a tanárnő idős és zsémbes volt, magának a tantárgynak semmi köze sem volt a megismerés folyamatához, nagyon felületes kirándulás volt a polgári és büntető törvénykönyv területére. A tanárnő által előadott kincstári szöveg áradata csaknem álomba ringatta Szaskát. Az óra vége felé egy pillanatra valóban elaludt, Sztyerhet látta álmában, amint az előadóterem közepén áll egy hatalmas ollóval a kezében. Szaska felébredt, megszólalt a csengő. A tanárnő megvető pillantással mérte végig a másodéveseket, és elbúcsúzott a következő előadásig. A következő óra angol volt, és a foglalkozást Szaska ugyanolyan értelmetlennek és unalmasnak találta, mint a jogi előadást. Végeérhetetlen nyelvtani szerkezetek, gyakorlatok, gyakorlatok, amelyeket iskolás füzetben kellett megoldani, jegyek, amelyeket minden hónapban meg kell majd szerezni. Szaskának az volt az érzése, hogy áll az idő. Ez a kétségbeejtő érzés – igaz, ritkán – az iskolában is el-elfogta, főként tavasszal, főként gyűléseken és osztályfőnöki órákon… Az előcsarnokba belépve megállt a hirdetőtábla előtt. Körülötte tolongtak az elsőévesek. Szaskának félre kellett tolnia egy szájtátva bámészkodó lányt, hogy közelebb jusson a táblához. Szóval így, testnevelés hetente háromszor, a szakmai foglalkozások kitöltik csaknem az egész tanítási időt, Portnovval, Sztyerhhel, egyéni és csoportos foglalkozások. És ott van még az önálló munka: a paragrafusok, a gyakorlatok, a Sztyerhféle „próbák”… Szaska kiverekedte magát a tömegből, és lement az étterembe. Gyenyisz Mjaszkovszkij az üres tányérja előtt ült, valami képes folyóirathoz hasonló dolgot nézegetve, sok élénk képpel – elmosódott színes foltokkal. Szaska, míg sorban állt, hallgatta beszélgetését Korotkovval. – Mi ez itt nálad? – kérdezte Andrej. – Sztyerh adta – mondta Gyenyisz kis szünet után, szinte kelletlenül. – Neked nincs ilyened? – Nekem egy könyvet adott. – Korotkov valami miatt zavarba jött.

– Közönséges könyvet… bár… – Andrjuha, mi következünk! – kiáltotta a pulttól Okszana. – Add ide az ebédjegyedet, és vidd a levesedet! Kicsit később Szaska meggyőződött róla, hogy Sztyerh valóban nagyon egyéni módon bánt minden diákkal. Okszana, Liza és Andrej Korotkov könyvből tanulta a bevezetést a gyakorlatba, Kosztya egy tekercsbe göngyölt különnyomatból. Zsenya Toporko egy vaskos füzettel mászkált. Még három vagy négy embernél lejátszót látott Szaska, igaz, kazettásat. De senki senkivel nem sietett megosztani a sikereit – a púpossal folytatott egyéni foglalkozás a legelső naptól kezdve tilos téma lett az évfolyamon. Tabu. *** – Vagyis a jelentés, az értelem… az akarat kivetítése kifejtésének terére. Nem abszolút, és a tér megválasztásától, valamint a kivetítés módjától függ. A legtehetségesebbek közületek még az első évfolyamon, a szöveges modullal dolgozva értelmes részletekre bukkantak. De az első évfolyamnak vége! Most már tudatosan kell használnotok a szöveges modult mint közvetítőt köztetek és a jelentéseknek a jelen szakaszban számotokra hozzáférhető archívuma közt. Elméletileg bármi megjelenhet előttetek, beleértve a legvalószínűbb jövő töredékét… Még harminc másodperc van a csöngetésig, van valakinek kérdése? Szaska felsóhajtott. Most egészen más fényben látta a foglalkozásokat Portnovval. Bár a szöveges modul olvasása olyan volt, mint az úszás zavaros vízben, de a felszínen pillanatnyi megvilágosodások várták. Még a gyakorlatok blokkjai is, amelyek egymásba folytak, rendkívül bonyolult mintává álltak össze a tudatában, örömet szerezve neki. – Toporko, van kérdése? – Ni-incs… – Jó. Mindenki elmehet, holnap egyéni foglalkozások. Bizalmi, állítsa össze a listát… Szamohina, elégedett vagyok magával. Portnov megdicsérte; őt magát is elégedettséggel töltötték el ezek a foglalkozások, de az órák Sztyerhhel egyre nagyobb gyötrelmet okoztak. Nem boldogult sem a második, sem a harmadik egységgel. Sztyerh azt követelte, térjen vissza az elsőhöz; Szaska számára kellemetlenek voltak ezek a foglalkozások, és minél tovább tartottak, annál nagyobb erőfeszítésébe került már az is, hogy egyszerűen felmenjen a harmadik emeletre, és bemenjen az oly tágas és napsütötte tizennégyes előadóterembe. Sztyerh foglalkozásról foglalkozásra mind komorabb lett. Lágy hangjába egyre gyakrabban vegyült ingerültség. – Szása, nagyon csalódott vagyok! Két hét telt el a félév kezdete óta, és maga… Az a benyomásom, hogy maga tudatosan szabotálja a tantárgyamat. – Nem. Én… – Nem fenyegetem magát. Egyszerűen sajnálom… féltem magát. Sosem írok jelentést a kurátoroknak… legalábbis a szemeszter folyamán nem. De télen lesz a beszámoló. És a beszámoló eredményét dokumentálják. Bekerül a jegyzőkönyvbe, a leckekönyvébe, és ekkor a kurátornak már kötelessége reagálni, én nem tehetek semmit. Szaska az ajkát harapta. – Nyikolaj Valerjevics – mondta fojtott hangon –, lehet, hogy valójában nincsenek semmiféle adottságaim? Hogy egyszerűen pályaalkalmatlanságról van szó? Talán – egy pillanatra elakadt a szava – talán egyszerűen ki kellene zárniuk, mert ennek semmi értelme? Minek maguknak a tehetségtelen tanítvány? Hiszen én igyekszem, becsületszavamra, de nem sikerül! A púpos hosszú, vékony, fehér ujjaival megérintette az állát. – Szasenyka, ezt verje ki a fejéből! Először is maga tehetséges, ha egyszer

kiválasztották, és hozzánk került. Másodszor pedig… becsülettel kell tanulnia, és nem arról ábrándoznia, hogyan lophatná a napot! – De én becsületesen tanulok! – mondta Szaska. – Mindig is tanultam. És… megteszem, amit tudok. – Nem – mondta Sztyerh szigorúbban, ujjai hegyét összeérintve. – Maga nem szánja rá magát a belső erőfeszítésre. A társai már régen lekörözték, új listavezetők bukkantak fel az évfolyamon, Pavlenko nagyon jól dolgozik, Goldman, Kozsennyikov szintén… Az egész előkészítő munka… egyévnyi megfeszített munka!… egyelőre pocsékba megy… Egyébként gondolkodott már azon, hogyan oldjuk meg a mi kényes problémánkat? – Hogyan, itt és most? – kérdezte Szaska, nem tudván visszafogni magát. – Nem most. – Nyikolaj Valerjevics mosolygott, mintha azt mondaná: megbocsátom a pimaszságodat, ostoba kölyök, megértem, hogy nem vagy magadnál. – De minél előbb, annál jobb! Magának, Szása. Fecskék nem voltak. Szaska sokáig állt az udvar közepén, a tiszta szeptemberi égboltot szemlélve. Átrepült fölötte egy veréb, magasabban, a ritkás felhők fölött pedig elhúzott egy repülőgép. Szaska elképzelte, hogy ott ül az ülésen, kinéz az ablakon, odalent pedig elúszik a föld foltozott takarója mezőkkel, erdőkkel, tavakkal és egy aprócska településsel – a Torpa nevű városkával. Fentről alighanem nehéz még észrevenni is. A repülőgép elszállt, Szaska ott maradt. A nap még melegített, de a Sacco és Vanzetti utca hársfái már mindenfelé hullatták a lombjukat. A beszámoló valahol messze volt, az esőkön és havazáson túl, de kivédhetetlenül. Szaska elballagott a postára. Pontosabban ment, amerre látott, de a lába a postára vitte, megrendelte az interurbán hívást, és egy perc múlva már a fülledt fülkében állt, fülén a műanyag kagylóval. – Halló! – szólt a telefonba egy férfihang. – Jó napot! – mondta Szaska egy pillanatnyi szünet után. – Mi újság? Mama nem tud a telefonhoz jönni? – A mama üdvözöl – mondta Valentyin valahogy nagyon élénken és vidáman, túlságosan vidáman, Szaskának legalábbis úgy hint. – Kórházban van, megfigyelésen. Itthon is maradhatott volna, de, tudod, így biztonságosabb. Remek orvosa van, a kórterem kényelmes, jók a körülmények… És kedvezőek a kilátások, tudod, minden bizonnyal kisöcséd lesz! Könnyedén, szünetek és érzékelhető erőfeszítés nélkül beszélt. Szaska válla előreesett. – És mikor megy haza? – Ezt egyelőre nem tudjuk. Jobb túlbiztosítani magunkat, ugye érted? Hát így állunk… Most készülök venni neki egy mobilt, akkor majd te is felhívhatod egyenesen a kórteremben! – Aha – mondta Szaska. – És veled mi van? Mi újság? Hogy megy a tanulás? – Remekül. – Szaska megdörzsölte ujjával a telefonkészülék polírozott polcát. – Na, mennem kell… A mamát üdvözlöm. A posta bejáratánál ott állt Kosztya. Szaska megállt. Az utóbbi hetekben nem kerülték egymást; egyszerűen úgy tettek, mint akik ismerik ugyan egymást, de a másik teljesen közömbös a számukra. Felesleges szavak nélkül köszöntek egymásnak. – Szervusz! – mondta Szaska. – Szervusz! – A nyár folyamán Kosztya teljesen megváltozott, kamaszos soványságát a felnőtt férfi magabiztos szikársága váltotta fel. Lebarnult. Arca szélcserzett lett. Szeptember elsején, Szaska emlékezett rá, még csuklott és a jobb lábára sántított, de mostanra a Portnov-féle „szakasz” következményei végleg elsimultak: Kosztya újraépült romjaiból, megint önmagává vált.

Vagy majdnem önmagává, gondolta Szaska keserűen. Mint mi mindannyian. – A családnak telefonáltál? – kérdezte Kosztya, hirtelen megtörve a köztük kialakult viszonyt. – Igen – mondta Szaska. – Na és? – No és mi a helyzet? – Anyám szülni készül – ismerte be Szaska a maga számára is váratlanul. – Az új férjétől. – Hát így – mormolta Kosztya. – Igen, így. – Szaska rákényszerítette magát, hogy kiegyenesedjen. – Na, jó egészséget! – Várj! – szólt utána Kosztya. – Van öt perced? – Öt, de nem több. – De nem is kevesebb? – Kosztya idegesen elmosolyodott. Odamentek a park egyik szürke padjához, amelyet festőien elborítottak a sárga falevelek. Szaska pislogott, egy pillanatig úgy tűnt neki, hogy a pad lila, a levelek pedig sötétkékek. Az utóbbi napokban megtanulta megváltoztatni a környező világ színeit – pontosabban ezeknek a színeknek az érzékelését – saját kedvére, és az unalmas jogi előadásokon azzal szórakoztatta magát, hogy gondolatban megváltoztatta a tanárnő arcának, hajának, pulóverének, a zsebéből kilógó zsebkendőnek a színét. – Szaska – mondta Kosztya –, beszélni szeretnék veled. – Észrevettem. – Szeretlek – jelentette ki a fiú. –Mi?! – Szeretlek – vont vállat, mintha mentegetőzne. – Bocsáss meg nekem, idiótának, szeretlek, gyere hozzám feleségül! A levelek zöldek lettek, a pad pedig élénk narancssárga. Szaska pislogott. – Én nem szeretlek – közölte Szaska. – És nem áll szándékomban megbocsátani. Ha mindenképpen rendszeresen dugnod kell és nincs pénzed prostituáltakra, vedd el Zsenykát! Ő szívesen hozzád megy. Kosztya elsápadt. Szaska észrevette, hogyan ránganak az izmok az arcán. Egy másodperccel korábban még bronzos barnasága sárga lett, akár a citrom. – Sok sikert! – mondta Szaska, és a hangja megremegett. Maga sem tudta, miért mondta, amit mondott, és éppen ebben a formában. De a szó nem madár, nem száll el. Szaska megfordult, és lépteit egyre gyorsítva elindult a Sacco és Vanzetti utcán a főiskola felé. Honnan került ide? Miért éppen most bukkant fel, amikor a vizsgaidőszak réme lebeg fölötte, mint a guillotine árnya? Amikor a mama megfigyelésre kórházban van, Valentyin pedig mesterkélten élénk hangon arról elmélkedik, hogy minden rendben lesz? A nyáron nem gondolt Kosztyára… Pontosabban csak akkor gondolt rá, ha maga előtt látta – ugyanolyan fakónak és elzárkózottnak, mint ő maga, Szaska. Akkoriban kisebb gondja is nagyobb volt, mint Kosztya, olvadt viaszpocsolyává változott, átlátott az égbolton, de képtelen volt bemenni egy közönséges ajtón. Szeptember elsején Kosztya Zsenya mellett ült, és Szaska úgy döntött, ez a sors jele, és többé nem kívánatos ezzel a tárggyal foglalkoznia. Miért vágott a képébe neki holmi prostituáltakat? És ő miért feküdt le Zsenyával szilveszter éjjel, mikor egyébként össze se vesztek Szaskával? Mert ha legalább összevesztek volna, ordítoztak volna egymással, döngve becsapták volna az ajtót, hogy zengjen az egész főiskola… Akkor érthető lenne. Szaska persze akkor se bocsátana meg. Bár lehet, hogy megbocsátott volna, mert a veszekedés mégiscsak egy dolog, de így, egyszerűen leinni magát, és beugrani egy idegen ágyba… A főiskola előtt sűrű csoportban álltak a harmadévesek. Zahar odafordulva intett

Szaskának: – Üdv, egészséges ifjú nemzedék! Mi újság? – Még nem szültem – válaszolta ugyanolyan hangnemben Szaska, és csodálkozott magán: kitől ragadt rá a koleszban ez az ízléstelen kiszólás? De a harmadévesek nagy röhögésben törtek ki, mintha valami szellemes tréfát hallottak volna. Eljött az október. Szaska a tizennégyes előadóban ült, vele szemben Sztyerh, és már tizenöt perce hallgattak. Szaskának kiszáradt a szája; minden szó, amit elmondhatott volna – „Én igyekszem”, „Én becsülettel dolgozom”, „Nem tudom megcsinálni” –, mindez már többször elmondatott. Sztyerh elkeseredetten, lefogyva, a szokásosnál sűrűbben rángatta a vállát, mintha zavarná a hátán lévő púp. Odakint esett az eső. A víz zubogott az ereszcsatornában. A résnyire nyitott szellőzőablakon apró cseppek hullottak be. – Hogy halad a szakmai osztályban? Úgy tudom, Oleg Boriszovics elégedett magával… Az utóbbi hetekben, bármily furcsa is, a Portnov-féle gyakorlatok jelentették Szaska számára a menedéket. Fejfájdítóak voltak, időnként szinte beléjük kellett rokkanni, de sikerültek, engedtek az erőfeszítésnek. De Sztyerh „próbái” nem adták meg magukat; és már csaknem egy hete Szaska meg sem próbált hozzányúlni a lejátszóhoz. Utálta, sőt undorítónak érezte. – Dolgozott tegnap? – Nem. – És tegnapelőtt? – Nyikolaj Valerjevics, képtelen vagyok rá! A púpos súlyosan ingatta fejét. – Rosszul áll az ügye, Alekszandra! Ki nem állom, ha fenyegetni, szidalmazni kell valakit… Megbüntetni… De most maga a tulajdon legszörnyűbb ellensége. Csakis maga, senki más. Menjen, gondolkodjon a sorsáról… A beszámolóról. A vizsgáról, amely alig valamivel több mint egy év múlva lesz. És arról, mit szól majd a kurátora a maga „képtelen vagyok”-jához… Ha megjön a kedve a munkához, azonnal jelezze! Hajlandó vagyok külön is foglalkozni magával. Segíteni fogok magának, ahogy csak tudok. De magának, csakis magának kell átlépnie a belső vonalat. El kell szánnia magát! Gyenyisz Mjaszkovszkij a sorára várt, hogy bejusson Portnovhoz, az egyéni foglalkozásra, chipset evett zacskóból. Szaska leült mellé az ablakpárkányra. – Gyenyja, komolyan akarok tőled kérdezni valamit. – Rajta! – Milyen ember Lilija Popova? Gyenyisz félrenyelt. A chips először keresztbe állt a torkán, aztán morzsánként szétrepült a folyosón. – Vaze! – köhögött. Szaska hátba veregette. Mjaszkovszkij végre lélegzethez jutott. – Sokáig törted ezen a fejed? – kérdezte sértődötten. – Nagyon fontos tudnom – mondta Szaska. – Bukásra állok bevezetésből a gyakorlatba. Gyenyisz csodálkozva meredt rá. –Te?! – Hát igen. Tökéletes bukás, az biztos. Tudnom kell, és azt akarom… tudod, talán lehetséges kurátort cserélni? Mit gondolsz? – A tiéd Kozsennyikov – mondta lassan Gyenyisz. – Igen. – Szaska idegesen dörzsölte a kezét. – Nem irigyellek. Lizka például, ha kiejtik előtte, hogy Kozsennyikov, előbb elsápad és

reszketni kezd, azután behúz egyet. Te meg véres képpel hosszan magyarázgathatod neki, hogy Kosztyára gondoltál, aki normális srác, maga is az apucikája miatt szenved… – És Popova? – kérdezte mohón Szaska. – Próbáltál már valahogy megállapodni vele? Gyenyisz elkomorodott, – Egészében véve… tudod… puha ágyat vet. Csak aludni kemény dolog benne. Meg egyébként is, beszélgettünk a srácokkal, minden kurátor egyforma. Egyszerűen csak az egyik káromkodik, mint a záporeső, a másik meg nem. Gyenyisz elmosolyodott, elégedetten a tréfájával, még mondani akart valamit, de ebben a pillanatban kinyílt a harmincnyolcas előadó ajtaja, a folyosóra kilépett a nagyon sápadt és összpontosító Zsenya Toporko. Szaska és ő összenéztek. Zsenya hirtelen elvörösödött, felvetette az állát, és egyetlen szó nélkül elment mellettük. – Hát ennek meg mi baja? – motyogta Gyenyisz felkapva a táskáját. – Hát, kívánj nekem… De ebben a másodpercben az előadóterem ajtajában megjelent maga Portnov, egy szál meggyújtatlan cigarettával a füle mögött. – Jöjjön be, Mjaszkovszkij, és nyissa ki jobban az ablakot… Szamohina, ez a maga időpontja? Mit csinál itt? – Azt kérdezi, lehet-e kurátort cserélni – tudatta Gyenyisz. Szaskából kiszaladt az erő. Portnov figyelmes pillantást vetett rá. – Nem lehet – közölte röviden. – Mjaszkovszkij, nyissa ki az ablakot, rágyújtok! Szamohina, viszontlátásra! Másnap kisütött a nap, tisztán és melegen, apró, áttetsző felhők könnyű kísérete vette körül. Szaska kihagyta az első órát, a testnevelést. Amikor szobatársai elmentek a maguk szakmai órájára, kinyitotta a szekrényt, a maga és mások ruhái közt kitapogatta régi téli dzsekijét. Benyúlt a jobb zsebébe. Üres. Benyúlt a bal zsebébe. Szintén üres, csak néhány aprópénz van benne. Valamiről az az este jutott eszébe, amikor Liza Pavlenko minden ok nélkül megvádolta, hogy ellopott száz dollárt. És ahogyan kitalálta, hogy a bankó becsúszott a bélés mögé. Pontosabban egy pillanatra meglátta a bankót… Több ilyen megvilágosodása nem volt. Vagy alig volt. Szinte nem is reménykedve megint benyúlt a dzseki jobb zsebébe, és a bélés, a vékony műszálas textil alatt kitapintotta a papír négyszöget. Türelmetlenül kitágította a lyukat a zseben. Morzsákkal és cérnaszálakkal együtt előhúzta a névjegykártyát, amelyen nem volt név, csak egy telefonszám. Mobiltelefoné, bár itt, Torpában még mindig ritkaságszámba ment a mobiltelefon. Az udvarról a Sacco és Vanzetti utcára vezető kis közben avar- és rothadásszag volt. A tegnapi és tegnapelőtti eső mély pocsolyákat hagyott maga után – a lehullott levelek barna masszaként eltömték a lefolyót. A sarkon, a telefonfülke mellett Szaska megállt egy pillanatra, arcát a nap felé tartotta. Azután fogta a kagylót, a névjegyről ellenőrizve beütötte a számot. – Hallgatom! – szólt a kagylóba egy nagyon távoli férfihang. – Jó napot! – mondta Szaska rekedten. – Én vagyok. Szamohina. – Szervusz, Szása! Történt valami? – Még nem. De rövidesen történik. – Megijesztesz – mondta Farit Kozsennyikov. – Sztyerh… még nem mondott magának semmit? A kagylóban csönd volt. – Sztyerh nem is mond semmit, Szása, legalábbis a beszámolóig nem… Mi történt? Szaska hallgatott, nem tudta, hogyan magyarázza el.

– Szása, hall engem? – Elbukom a vizsgaidőszakban – mondta Szaska. – Ezt a beszámolót nem teszem le, sem első, sem második nekifutásra. Ez minden. Kész. Megint szünet következett. – Honnan hívsz? – Az utcáról, a fülkéből. Arról van szó, hogy az anyám megszülni készül a második gyerekét. – Értem. Fél óra múlva, a főiskola előtt, az utcán? – A téli vizsgaidőszak alatt fog szülni. – Na és? Lassan ballagtak a Sacco és Vanzetti utcán. Elmentek egy avart söprögető házmester, majd egy tacskót sétáltató lány mellett. Egy ódon villa stukkódíszei átáztak az esőben, a kariatidák sápadt arca vakon és közömbösen bámult. Szaska nem nézett Kozsennyikovra. Előre és fölfelé nézett, ahol a fák ritkuló lombja közt kikandikált a kék ég. – Azt akarom, hogy… röviden szólva azt akarom, hogy egészséges legyen, és a kicsi is. – Érthető kívánság. És? Szaska megállt. Megfordult. Meglátta tulajdon tükörképét a szemüveg sötét lencséiben. – Meg akarok állapodni magával. Megfizetek érte, amivel tudok. Meg tudok csinálni egyetlen éjszaka alatt száz gyakorlatot. Meg tudok csinálni… – belezavarodott. – Mindent meg tudok csinálni. Ezeken a… „próbákon” kívül. Fizikailag képtelen vagyok rá. És pszichikailag. És minden módon. Ha akarja, vágja le a kezemet… – Minek nekem a kezed? – Minek magának ez az egész? – kiáltotta fojtott hangon Szaska. –Minek magának ez a főiskola? Miért kényszerítenek minket, hogy ezt… ezt az egészet csináljuk? Mire kell ez nekünk?! Mire?! Rákényszerítette magát, hogy elhallgasson. Torpa város lassan, látványosan élte az életét, itt-ott füst kígyózott a kéményekből. Szürke és fekete galambok totyogtak a pocsolyákban, fejüket hátrahajtva ittak, hogy a víz lecsorogjon a torkukon. A sétány füvén néhol harmatcseppek csillogtak. Kozsennyikov fejét kissé lehajtva állt, Szaska két példányban látta tükörképét sötét, tükröző szemüvegén. – Semmiképpen, sehogyan sem lehet magával megállapodni? – kérdezte szinte suttogva. Az ajka megdermedt. – Szása – mondta a férfi hasonló hangnemben, szintén halkan, majdnem barátilag –, a világ tele van olyan lényegi dolgokkal, amelyekkel lehetetlen megállapodni. De az emberek azért mégiscsak élnek valahogy, igaz? – Némelyek élnek. – Szaska lábujjai megdermedtek a sportcipőben. – Némelyek meghalnak. – Ez nem rád vonatkozik – mondta Kozsennyikov még halkabban. – És nem a szeretteidre. Tudom, hogy boldogulsz. Nincs egyetlen olyan ok, amely meggátolná, hogy kitűnően végezz a vizsgaidőszakban. Nincs ilyen ok. – Nem tudom megcsinálni! – rázta meg a fejét. – Nem tudom megcsinálni, amit ő kíván tőlem! Kozsennyikov levette a szemüvegét. Olyan ritkán tette ezt meg, hogy Szaska már el is felejtette, milyen a szeme – barna, hétköznapi, sőt közönséges. Normális pupillákkal. – Azt mondtam egyszer, hogy soha nem követelek tőled lehetetlent. És ez igaz. De jusson eszedbe: mindaz, amit valaha megtettél nekem, valaminek a leküzdésére épült – egy kis lépés a belső határvonalon túlra. Nehéz volt. De lehetséges, Szása. Most is lehetséges. Szaska reménytelenül rázta a fejét.

– Gondolj vissza Kosztyára, hogyan tette le a téli vizsgáit – mondta ugyanolyan halkan Kozsennyikov. – Emlékezz csak vissza, hogyan esett kétségbe, és engedte le a karjait. Meghalhatott volna, és sokakat megölhetett volna. Miközben teljesen reális… lehetséges!… volt, hogy levizsgázzon és megmeneküljön. Volt kiút, és ezt te bizonyítottad be… Nagyon sajnálom, hogy Kosztya nincs abban a helyzetben, hogy meghálálja neked, amit érte tettél. Ő most nem segít neked… nincs neki… egyébként ez nem fontos. – Mondja – szólalt meg nagy nehezen Szaska –, Kosztya nagymamája… De hiszen magának is rokona, nem? Ismerte őt? És hogyan ölte meg? Kérem, mondja meg! Saját kezűleg? Vagy valakinek a segítségével? Kozsennyikov tekintete nem változott. – Honnan vetted, hogy én öltem meg? Nagyon beteg volt, már alig tudott felkelni. Az átlagéletkor, Szása, nálunk hatvanhét év. A hetvenhat éves kor: szerencsés eset. – És ha Kosztya levizsgázott volna? – Az emberek halandóak. Mindenki. Az egyik kapualjból kirohant egy kandúr, világosvörös volt, szinte rózsaszín. A galambok egyszerre lengették meg szárnyukat és repültek fel, félkört írtak le a Sacco és Vanzetti utca fölött, és eltűntek a cseréptetők mögött. – Nagyon sajnálom, hogy ez az egész ilyen rosszul alakult Kosztya és közted – mondta Kozsennyikov. Szaska elfordult. A beszélgetésnek vége volt. Kozsennyikov még mondhatott volna valamit, hallgathatott is volna, de ennek már nem volt jelentősége. Semmi jelentősége. – Figyelj! – Kozsennyikov megint feltette a szemüvegét, mutatóujjával helyére igazítva a keretet. – Azt hiszem, tudom, hogyan segíthetek neked. – Hogyan?! – A lehetetlenbe kapaszkodva törj ki! Csak úgy, gépiesen. Lopj el egy pénztárcát a piacon! Törj be egy ablakot puszta kézzel! Csinálj valami olyat, ami hihetetlennek tűnik számodra! Ez majd megingatja vasbeton stabilitásodat, és segít kitörni egy új szintre. Érted? – Aligha – felelte Szaska. Kozsennyikov beült tejfehér Nissanja volánjához, intett Szaskának, és elhajtott. Szaska ott maradt az utca közepén, nézve, hogyan lefetyeli az őszi vizet a pocsolyából a vörös kandúr. Egy pillanat, és a kandúr smaragdzölddé vált a szemében, a víz pedig kárminvörös. Szaska az öklével megdörzsölte az arcát. A piac gyalog tízpercnyire volt. Lopjon el egy pénztárcát? A pékség kirakata nagyon kényelmesen elérhető, mellmagasságban volt Szaskának. Csapjon bele a kezével? Mit, mi olyasfélét csinálhatna, hogy „átlépjen a vonalon”, megszűnjön önmaga lenni?! Vagy talán vegyen egyszerűen egy vonatjegyet, és utazzon el Torpából? Örökre. Ment, amerre a szeme látott – de nem a piac felé, távolabb a központtól. Megint elment a főiskola mellett. Az alagsorban működő kávézóból dülöngélve két elsőéves lány tántorgott ki. Mind a ketten merev részegek voltak, egymásba kapaszkodva keltek át az úton, és eltűntek a mellékutcában. Vajon mit gondolhatnak a szüleik? – tűnődött Szaska. Vajon senkit nem érdekel gyereke sorsa, aki elhagyta az otthonát, és egy idegen városba utazott tanulni? És mire gondol az én anyám? Anyám az új, még meg sem született gyermekére gondol. Arra a lényre, akinek az élethez való joga még nem dőlt el véglegesen. Korunkban persze már fejlett az orvostudomány meg minden, az emberek negyven fölött is szülnek… Szaska megbotlott, és belelépett egy tócsába. Topogva leverte a vizet a sportcipőjéről, és eszébe jutott, hogy az ágya alatt egy dobozban ott lapul egy pár őszi cipő. A szünidőről

visszatérve hozta magával – a mamával együtt vették valami kiárusításon, jó, kényelmes cipő… Az anyjához kívánkozott. Olyan erős volt ez a vágy, hogy könnyes lett a szeme. Számkivetett volt, elűzött, erőszakkal kiragadták a normális világból, amelyben ott volt mellette a mama, ahol bármelyik pillanatban megölelhette, ahol ajtót nyithatott neki, amikor hazaért a munkából. Normális, emberi világ… Nagyon könnyen meglehet, hogy valamennyi diák valamennyi szülője éppen most létfontosságú ügyekben dönt. Éppen válik. Valaki súlyos betegséggel küzd. Valaki bírósági ítéletre vár, másvalaki szülni készül. És mindegyiküknek egyszerűbb arra gondolnia, hogy már felnőtt gyerekük egy rendes, bár vidéki egyetemen tanul. És senki nem tudja, hogy vállalkozásának sikere, az egészsége és maga az élete elfeledett, Torpába számkivetett gyermekének az előmenetelétől függ. A kör bezárult… Szaska maga sem vette észre, hogyan ért el a Sacco és Vanzetti utca végéig, majd egy falusias kis utcán kijutott a folyópartra. A vízen sárga és barna levelek úsztak; némelyik szétterült a felszínen, összeolvadva tulajdon tükörképével. Mások vitorlaként felkunkorodtak, mintha el akarnának repülni. A fűben valakinek a tyúkjai kapirgáltak. És az a fatörzs, amelyen egyszer Szaska és Kosztya ült, amelyen Szaska a szilveszter éjszakát töltötte – ugyanaz a fatörzs a helyén volt. Szaska leült rá, és kinyújtotta a lábát. Eltelt öt perc, tíz, majd egy fél óra. Szaska most már a második órát is elmulasztotta, az angolt; a folyón továbbra is úsztak a falevelek, végtelen, ünnepélyes, lassú karaván. A feketén tükröző vizet nézve Szaska először az utóbbi két évben – igazából először életében – komolyan arra gondolt, hogy talán lenne értelme belevetni magát ebbe a feketeségbe a kis fahídról, amely a folyás mentén száz méterrel feljebb ívelte át a folyót. Beleugrani, felfröccsentve a vizet, széttörni a tükröt a benne tükröződő égbolttal együtt. Még mindig elgondolkodva felállt. Mély itt a víz? Vagy csak derékig ér? Másrészt viszont az emberek belefulladnak a fürdőkádba is, amely végképp nem az öngyilkosságra rendeltetett… Nyomokat hagyva a nedves homokban, odament közvetlenül a parthoz. A domb déli oldala még zöld volt, majdnem mint nyáron, itt-ott elvadult őszirózsák virultak rajta. Szaska elindult a part mentén, a pocsolyás részeket kerülgetve, hol a vizet, hol a domboldalon a virágokat nézegette. Elöl salátazöld függönyként fűzfaágak lógtak. Előző nap, amikor a paragrafust tanulta Portnov számára, a fejében felhangzott egy mondat a fűzfaligetekről. Most igyekezett felidézni azt a mondatot, ám ekkor csobbanást hallott, rögtön utána egy kiáltást – és még egy hangos csobbanást. Nem Szaskának jutott eszébe először leugrani a hídról. Valaki, aki bátrabb – vagy ostobább – volt, épp az imént tette ezt meg, és a folyó sodra most két embert vitt magával. Szaska eltátotta a száját. Ketten kapálóztak, az egyik kiabált. A másik felé igyekezett, széles karcsapásokkal szelve a vizet. Az áramlás mindkettőjüket elvitte Szaska mellett, és ő végre magához térve a nyomukba eredt a parton. Átverekedte magát a fűzfaágak közt. Kirohant a patkó alakú homokos strandra. A folyó ezen a helyen kicsit irányt változtatott, a szemközti part elég magas volt, sarlósfecskefészkek feketélltek benne. A meredek partfal alatt örvények kavarogtak, és oda, az örvények felé sodorta az ár a vízbe esett két embert. Az egyik még mindig kiabált valamit, vizet nyelt, köhögött, és megint kiabált. Szaska pánikba esve körülnézett – a strand üres volt. Vagy harminc méterre a part mentén graffitivel telefirkált betonkerítés húzódott. – Segítség! – kiáltotta Szaska, bár teljesen nyilvánvaló volt, hogy nincs honnan segítséget várni. Teljes pánikban valamiért levette a cipőjét. A nedves homok hideg volt, mint a jég, és ugyanolyan kemény is. Szaska odaugrott a vízhez, elszörnyedve nézte a fuldoklókat, és

tökéletesen tisztában volt azzal, hogy egyiküket sem tudja kimenteni: sőt őt magát is lehúzzák a mélybe. A kiáltozás abbamaradt. Úgy látszik, az egyik fuldokló csinált valamit a másikkal, talán megfojtotta? A víz alá nyomta? A lázas kapálózás helyébe egyenletes tempózás lépett: az egyik most a part felé úszott, a másikat vonszolva. Szaska úgy érezte, nagyon sokáig úszik így. Az áramlás mindkettőjüket egyre lejjebb vitte, oda, ahol a part mocsaras és iszapos volt, ott lehetetlen volt kimászni. Az úszó a hátára fordult, és teljes erőből tempózott a szabad karjával. Az ember, akit magával vonszolt, úgy festett, mint egy halom vizes rongy. A sekély vízben az úszó felállt, és Szaska megismerte. Az elsőéves Jegor volt az, szőke haja a fejére tapadt, a szeme vörös, az ajka kék volt. A kimentett is elsőéves volt, Szaska látta őt a főiskolán, de a nevét nem tudta. Ő sokkal rosszabbul festett: felpuffadt arca kékes volt, az ajka csaknem fekete. Jegor rémült pillantással nézett végig a parton. Meglátta Szaskát: – Van mobilod? Szaska megrázta a fejét. – Rohanj a fülkéhez! A mentőket, gyorsan! Szaska rohant. Meztelen talppal rálépett egy kagylóra, feljajdult a fájdalomtól. Visszarohant, ugrálva felhúzta zokni nélkül a sportcipőjét. Még annyit látott, hogy Jegor hasra fekteti a kimentettet, összefont kézzel kezdi nyomkodni a hátát. De nem volt idő nézelődni. A telefonfülke a híd közelében volt, a csöndes, szinte falusias utca utolsó házával szemben. Szaska felragadta a kagylót, és megkönnyebbülve hallotta meg a távoli búgást. Futólag eszébe jutott, hogy akkor, télen véres ujjaival nyomkodta a gombokat, a háta mögött pedig, a hóban ott feküdtek a csirkefogók, akiket ő maga intézett el… Emberek… Szaskát kirázta a hideg, de ebben a pillanatban beleszóltak a telefonba. – Itt egy ember vízbe esett! – kiáltotta Szaska. – Elmerült. Kihúzták, de nem lélegzik! – Cím? – A folyó mellett! – A folyó hosszú… Cím? Hová menjünk? Szaska körülnézett. A szemközti kerítésen valamiféle ákombákomok voltak, amelyek nagyon messziről betűkre és számokra emlékeztettek. – Lugovaja hét per egy! – Értem. Várjon! A mentő harminc perc múlva ért oda. Addigra Jegor erőfeszítésének köszönhetően az elsőéves nemcsak lélegezni kezdett, de zavaros tekintetű szemét is kinyitotta, reszketni és hánykolódni kezdett. Üvöltött, mocskos szavakkal szitkozódott, és a jelek szerint nem volt beszámítható állapotban. – Öngyilkosság, vagy beszívott? – kérdezte komoran a szürke köpenyes mentős, mikor végre betették a kocsiba a diákot. – Részegen leugrott a hídról – mondta Jegor. – Egyébként normális srác. – Normális – morogta az elkínzott orvos, a szeme körül sötét karikák feketélltek. – Egész Torpára két kocsink van… Lehet, hogy valahol most hal meg egy gyerek, vagy szívinfarktusa van valakinek, mi meg ezekkel a narkósokkal bajlódunk… Diákok, vaze… Az orvos kiköpött. – Honnan veszi… miféle narkós? – kiáltott fel Szaska. Úgy borította el a felháborodás, ahogy a hullám a homokvárat. Idegen emberek, közömbös fráterek, Jegor megmentett egy embert, legalább megköszönnék neki! Egy jéghideg kéz megragadta a könyökét. Jegor fogta meg, és fél lépéssel hátrébb húzta.

– Vizet nyelt – mondta az orvos szemébe nézve. – Víz került a tüdejébe, de volt homok meg hínár is… – Tanítsál csak! – mondta az orvos. – Ennyi? Indulás! A kocsi kilőtt és elszáguldott, kipufogógáz bűzös felhőjét hagyva maga mögött a parton. Jegor és Szaska egy darabig utána bámult. Jegor aztán elengedte Szaska karját, rázni kezdte a hideg. – Köszönöm! – mondta Szaska. –Mit? – Nem szabad dühbe jönnöm. Akkor… – Szaska elakadt. – Tudod, vodkát kellene innod! – Fussunk! – ajánlotta Jegor, igyekezve visszatartani foga vacogását. És nekiiramodott, végig az utcán, a parttól távolodva, Szaska pedig a nyomában. A régebbi, mindennapi futóedzés még nem merült végleg feledésbe: egyenletesen futott, nem maradt el Jegortól. A fiú nehezen vette a levegőt, csöpögött belőle a víz, sportcipőjének egyenletes csattogása hol egybeolvadt Szaska lépéseivel, hol disszonanciába került velük. Mind a ketten hallgattak; mint futás közben mindig, Szaska könnyebben összpontosított. Első évfolyam. Hisztériák, depresszió. Ivás. Hogy hívják ezt a fiút? Mi lett volna, ha valóban sikerül vízbe ölni magát? Nem, nem sikerült volna, nem hatékony, túlságosan teátrális… Hiszen látta, hogy Jegor ott van mellette… De az is lehet, hogy nem gondolt semmire, egyszerűen leitta magát a sárga földig, az agyára mentek a Portnov-féle foglalkozások? A Sacco és Vanzetti utcán mégis lemaradt. Jegor nem fordult hátra, eltűnt a közben, és amikor Szaska lihegve fölszaladt a kolesz lépcsőin, már nyoma sem volt. Szaska fölment a szobájába. Két szobatársa nem volt otthon. Szörnyű rendetlenség volt: az ágyakon ruhaneműk, az ágyak alatt cipők, az asztalon, a papírok között morzsa, egy piszkos befőttesüveg, szennyes műanyag edények. Szaskát elfogta az undor; nem volt fanatikus rendcsináló, de az a kupleráj, amit a szobában rendeztek időnként a lakótársai, egyre jobban dühítette. Kinyitotta az ablakot, és kidobta a fűbe egyikük jobb félcipőjét, egy jobb lábas edzőcipőt és egy tűsarkút. Legközelebb talán elgondolkodnak. Átöltözött tréningruhába. Meleg zoknit húzott. Semmi kedve nem volt lemenni ebédelni, egyáltalán nem volt étvágya. A harmadik és negyedik órában lesznek az egyéni foglalkozások Portnovval, de Szaska tizenhat tizenötre volt kiírva, tehát volt még ideje. Leült az asztalhoz, kihúzta a fiókot a tankönyvekkel, és a kezébe akadt a lejátszó; rögtön eszébe jutott minden. A beszélgetés Kozsennyikovval. „Lopj el egy erszényt…” „Sajnálom, hogy ez az egész ilyen rosszul alakult Kosztya és közted…” Belökte a lejátszót a fiók mélyére, és elővette a címlapján a négyes számot viselő szöveges modult. Harmincnegyedik paragrafus; sikerült háromszor végigolvasnia az elejétől a végéig, mikor kopogtak az ajtón. – Tessék! – mondta Szaska, hátra sem fordulva. Megnyikordult az ajtó. – Bocsáss meg… Tanulsz? Jegor állt az ajtóban. Átöltözött, meleg őszi pulóver volt rajta és kék melegítőnadrág. Egy tűsarkút és egy jobb lábas félcipőt tartott a kezében. – Elnézést, ez feküdt az ablakod alatt… Ott a helye? – Igen – mondta Szaska. Felállt, elvette Jegortól a cipőket, és megint kidobta őket az ablakon. Megrázta a kezét. – Nevelő munkát végzek az évfolyamtársnőid körében – magyarázta, válaszul Jegor kérdő pillantására. – Látod, mit rendeznek itt nekem? Széles gesztussal körbemutatott a szobában uralkodó rendetlenségre. Jegor zavarba jött: az ágyra dobott bugyik láttán idegesen elfordította a tekintetét. – Bocsáss meg nekik! Értsd meg, nálunk, az első évfolyamon…

– Azt hiszed, én nem jártam első évfolyamra? – Szaska összehúzta a szemét. – Nálatok is ugyanez volt? – Hát persze! És semmi vész, élünk. Jegor felsóhajtott. – Beszélni szeretnék veled… Szása. – Beszélj! – Szaska elmosolyodott. – Főzzek neked egy teát? Menjünk a konyhába, ott legalább nem hevernek mindenfelé bugyik… Jegor mögött kiment a folyosóra, bezárta az ajtót, a kulcsot pedig zsebre vágta. Hadd rohangáljanak a birkák a kulcs után! – Nyáron gyűjtöttem hársfavirágot a Sacco és Vanzettin. Ha tudnád, milyen, amikor virágzik! A méhek egyszerűen eszüket vesztik… Micsoda zümmögést csapnak… És illatozik, az egész utca hársillatú, a szoba is, ha nem csukod be az ablakot… – Nem utaztál haza a nyáron? – Két hétre… De gyakorlatunk volt… Semmi különös, meggyet szüreteltünk. – Szaska könnyedén beszélt, ebben a pillanatban még neki magának is úgy tűnt, hogy a nyár a hárssal és a meggyel egyszerű és gondtalan volt, igazi diáknyár. – Azután rá sem tudtam nézni a meggyre. És megszárítottam egy egész dobozra való hársfavirágot. A hideg víz után pontosan erre van szükséged. Feltette a teáskannát. – Te hogy kerültél a partra? – kérdezte Jegor, egy ronggyal letörölve a viaszosvásznat. – Sétáltam – felelte röviden Szaska. Felemelte egy nagy bádogdoboz fedelét, beszívta a hársillatot. – Megláttam, hogy a vízben kapálóztok… Hogy mászott ki olyan részegen a hídra? – Nem volt ő olyan nagyon részeg – mondta Jegor. – Egyszerűen… Hiszen érted. – Szégyen! – közölte röviden Szaska, és arra gondolt, hogy néhány perccel a folyón történtek előtt ő maga is a hidat nézte, mintegy felmérve. A csészékben gyöngyözött a forró víz, a beleszórt száraz virágok villámgyorsan megdagadtak, az asztal fölött pompás illat kezdett terjengeni. – Ez jó – szimatolt Jegor, az orrcimpái reszkettek. – Szása… és a cipődet miért vetted le? Ott, a parton? Szaska a helyére tette a teáskannát. Levett a polcról egy törött fülű cukortartót. – Őszintén szólva… Mit tehettem volna? Biztosan be akartam ugrani értetek… Menteni benneteket… – ferdén elmosolyodott, nem nézett Jegorra. – Köszönöm! – mondta Jegor kis hallgatás után. –Mit? Jegor maga elé húzta a csészét, tenyerét a meleg fajanszra helyezte. – Ez a Sztyopka! Megőrjített a hisztériájával… Mindennap összecsomagolta a holmiját, hogy, azt mondja, megy haza. Minden reggel újból kicsomagolt. Táviratozott az anyjának… Az anyja meg agyon idegeskedte magát, biztosan csak a fiára gondolt, és ahogy átment az utcán, egy kocsi alá került, most kórházban fekszik agyrázkódással. Sztyopkának van egy bátyja is… Vele beszéltem telefonon. Azt mondja, Sztyopka gyerekkora óta hisztériás, az anyjukat rémítgeti. Az úttörőtáborból azt írta haza, hogy patkányhússal etetik őket… Hát így. A bátyja azt gondolja, hogy megint csak csinálja a balhét, mindenfélét kitalál, nem tetszik neki az önálló élet, a mama védőszárnyai alá kívánkozik. Én meg… érted, Szaska, Sztyopka bátyját hallgatom a telefonban… És helyeselek! Igen, mondom, jó iskola ez a miénk, normálisak a körülmények… Hát persze a kolesz, az nem az otthon… Sztyopkának meg azt mondtam utána: mit művelsz, te idióta! Legalább az anyádat szánnád meg! Ő meg… látod, mit tett. – Látom – mondta Szaska. – És tanul? – Ugyan! A szakmai tanárunk, Irina Anatoljevna minden órán kiosztja, azzal fenyegeti, hogy jelentést ír a kurátorának…

– Fenyegeti – ismételte meg keserűen Szaska. – Én egyetlen foglalkozást mulasztottam el… véletlenül. És a mi Portnovunk nyomban jelentést írt. És… – Szaska legyintett. – Mondd meg ennek a Sztyopkának, hogy ha télen nem sikerül a beszámolója… Elakadt. Nem akarózott hangosan kimondania, ami a nyelve hegyén lebegett. – Nagyon ügyesen kihúztad! – mosolygott témát váltva. – És magához térítetted, jobban, mint bármelyik mentős. Hol tanultad? Két és fél óra hosszat ültek a konyhában. Jegor ellógta a filozófiát és a matematikát. Körülöttük jöttek-mentek, dohányoztak, nevettek, odaégett tej szaga érződött; Jegor azt bizonygatta, hogy csakis a hársfatea mentheti meg őt az elkerülhetetlen megfázástól, ezért megittak még egy csészével, azután még eggyel, és még egy újabbal. Jegor szülei mentőorvosok voltak. Ő maga is orvosnak készült. Már két évet elvégzett az orvosin, amikor megjelent Lilija Popova, a kurátora, és áthúzta minden, a jövőre vonatkozó tervét. Szaska hallgatta, és bólogatott. Jegor elbeszéléséből kiderült, hogy Popova semmivel sem jobb Kozsennyikovnál. Mindössze egyetlen nyár alatt sikerült meggyőzően bebizonyítania a felnőtt, önmagában bízó Jegornak, hogy a világ egyáltalán nem úgy épül fel, ahogyan ő eddig hitte. És hogy nincs más választása, mint otthagyni az orvosi egyetemet, amelynek két évfolyamát már kitűnő eredménnyel elvégezte, és elutaznia egy ismeretlen városkába, egy nem tudni, milyen főiskolára – elsőévesnek. – A szüleim sokkot kaptak… Értsd meg, micsoda dolog ez, apámnak éppen akkor átment egy projektje… Ez azt jelenti, hogy ha minden jól megy, saját klinikája lesz. Most Németországban van, még augusztusban kiutazott, a finanszírozás kérdéséről tárgyal… már majdnem megállapodtak… Tudod, ez élete nagy műve. Azt, ami velem történt, egyszerűen úgy fogta föl, mint valami kilengést. Hogy nem találom a helyemet. – Az én anyám meg férjhez ment – mondta Szaska. – Most gyereket vár. – Igen?! – Igen. – Szaska lesütötte a szemét. – Én meg azt gondolom, a hozzátartozóink valami… előleget kapnak, amikor mi ide kerülünk. Sikert… boldogságot. Nem velünk vannak elfoglalva. Jegor sokáig hallgatott. – Tudod – mondta végül –, nagyon nagy erőfeszítésembe került, hogy semmire ne jöjjenek rá… Én nem mondhatom el, hogy a szüleim ne velem lennének „elfoglalva”. – Természetesen – hagyta rá Szaska békítőleg. – Anyámmal ugyanez a helyzet. Zsenya Toporko jött be a konyhába. Nagyon gyanakvóan nézett Szaskára és Jegorra, elvett a polcról egy poharat, s kiment, a küszöbről visszanézve. – Mit akarnak tőlünk? – kérdezte halkan Jegor. – Mire tanítanak minket, te legalább tudod? – Nem tudom – felelte Szaska. – Az első évfolyamon én is azt hittem, a másodéveseknek már tudniuk kell. De nem. Még a harmadévesek sem tudják… Legalábbis az átirányító vizsgáig nem. Azután meg eltűnnek, és nem lehet megkérdezni tőlük. Jegor hirtelen elmosolyodott. – Egyáltalán nem vagy félelmetes. Szaska félrenyelt. – Én?! – Tudod, mennyire félnek tőled a lányaink? – Tőlem?! – Hát persze. Néha úgy nézel… a szemed villámlik… Vika és Lena eleinte féltek egy szobában aludni veled. Szaska elnevette magát.

– Igazuk van. Most mászkálhatnak, keresgélhetik a cipőjüket a fűben… Teli torokból nevettek a kihűlt teával teli csészék felett, amikor a konyhába belépett a mogorva Kosztya. És rögtön ki is ment, egy szót sem szólva. Négy órakor Szaskának végre eszébe jutott, hogy egyéni foglalkozása lesz Portnovval. Sietve elbúcsúzott Jegortól, magára kapta a farmerjét meg egy pulóvert, felkapta a táskáját, és futva igyekezett a főiskolára. Portnov figyelmesen meghallgatta a Szaska által betanult halandzsát, a szemébe világított a gyűrűjével, és szigorú ítéletet mondott ki rá: véleménye szerint Szaska kevésszer olvasta el a paragrafust, rosszul tanulta meg, ezért a következő foglalkozásra a szokásos anyagon kívül még három büntetőfeladatot is meg kell oldania. Szaska hallgatva tudomásul vette. A gyakorlatok már nem töltötték el rettegéssel, Portnovnak pedig igaza volt: A hársfateával elfoglalva nem fejezte be a tanulást. Másrészt viszont – ha nem tudja letenni a beszámolót Sztyerhnél, segítenek-e rajta a Portnov osztályában elért sikerek? – Egyébként, Szamohina, hogyan értékeli a tudását Nyikolaj Valerjevics? Már az ajtóban érte utol a kérdés. Szaska kelletlenül megfordult. Portnov a tanári asztalnál ült, a nappali fényt árasztó lámpa visszatükröződött szemüvege keskeny lencséin. – Normálisan – szűrte a szót a fogai közt Szaska. Már csaknem teljesen besötétedett. Alighogy kilépett az előadóteremből, a nap minden fáradtsága Szaska vállára zuhant. Holnap megint foglalkozás Sztyerhhel; holnap megint magyarázkodhat, nyafoghat, és megint hallgathatja, hallgathatja azt az undorító csendet, és harcolhat ellene tudva, hogy nem mer harcolni… – Szanya, kerestek a lányok! – Okszana sistergő rántottát vitt egy serpenyőben a folyosón. – Vika meg Lenka. Elvitted talán a kulcsot? – Igen. – Szaska kinyitotta a szoba ajtaját. – Mit rejtegetsz ott, talán az örökségedet? – nevetett Okszana. Szaska nem felelt, becsukta az ajtót, de rövid gondolkodást követően nem zárta be. Minden erejét összeszedve elővette a fiókból a lejátszót. Bekapcsolta az első egység ismétlő lejátszását. Feltette a fejhallgatót, és lerogyott az ágyra. Csend lett. Fél óra múlva nyílt az ajtó, berontott Vika és Lena, maguk előtt tartva a cipőket. Szaska látta, hogy kinyílik kirúzsozott szájuk, még a töméseket is látta a fogukban. Úgy látszott, ordítanak, sőt fenyegetőznek. Szaska átnézett rajtuk és csak a csöndet hallgatta. Néhány másodperc múlva a lakótársak visszavonultak. Talán megrémültek. Kimentek a szobából. Üresség lett. Csönd volt. Baljós csönd. Nemlét. Szaska még pislogni sem mert. A repedezett mennyezet, pókháló a sarokban és vaságyának a támlája volt minden, ami a létező világhoz kötötte. „Semmi anyagi nem képvisel nagy értéket. Minden, ami valóban értékes, az anyagon kívül van…” És egy meleg tenyér? Egy illat? A hársfa virága?! A csend egyre tartott, majd megismétlődött az elejétől. Szaska elvesztette az idő érzékelését. Odakint végleg besötétedett, felgyújtották, majd megint eloltották a világítást, valaki jött és elment; a csönd ránehezedett a dobhártyájára. Eljött az éjfél – mint távoli dobpergés. Szaska felkelt. Az övébe dugta a lejátszót. A hallgató mintha hozzánőtt volna, fejének része lett; a kollégium még nem készült nyugovóra térni, mindenütt égett a villany, ott biztosan zenét hallgattak, énekeltek, talán hangosan nevettek, de Szaska nem hallotta. Jegor szobája, a tizenkettes, a földszinten volt. Szaska behajlított ujjával bekopogott. Azután ököllel verte az ajtót. Azután maga felé rántotta az ajtót – nem volt bezárva. Jegor egyedül ült a szobában. A szöveges modul fölé görnyedt. – Figyelj! – mondta Szaska, de nem hallotta a saját hangját, és elhallgatott. Jegor

félrelökte a tankönyvet, Szaskához rohant, kérdezett valamit, de Szaska nem hallotta. A csend betört a lelkébe, és Szaska minden erejét arra fordította, hogy ne bocsássa be. Jegor ekkor eloltotta a villanyt. Szaska erre nem számított. Benne lenni a csöndben, és ugyanakkor a sötétségben is, ez már túl sok volt; le akarta tépni a fejhallgatót, de az úgy hozzátapadt a füléhez, hogy Szaska már nem tudta megkülönböztetni, hol van hallgató, és hol a tulajdon fülkagylója. Jegor ebben a pillanatban átölelte. A világ az érintésre korlátozódott. Szaska elerőtlenedett. Jegor nehezen lélegzett, Szaska érezte, hogyan mozognak, emelkednek és süllyednek a bordái. Talán beteg lett, talán láza van, de az is lehet, hogy magától volt ilyen forró, izzó, mint egy fűtőtest; egymáshoz simultak, összetapadtak, mint két műanyag figura. A lejátszó közéjük szorult, de valamilyen csoda folytán még mindig működött, még mindig ontotta Szaskára a csöndet. Jegor átölelte, ráborult, Szaska érezte a súlyát, az erejét, és a csönd hirtelen megszakadt – lihegés, nyögés váltotta fel, valakinek a hamis éneklése gitárkísérettel, törött üveg távoli csörömpölésével… A lejátszó elemei kimerültek. Reggel hétkor Szaska a forró zuhany alatt állt a visszhangos első emeleti zuhanyozóban. A mennyezetről hullottak a súlyos vízcseppek. A víz a habot lesodorva, aprócska örvényt kavarva áradt a lefolyóba. Szaska hol mosolygott, hol a szemöldökét ráncolta, hol a könnyeket nyalta le az álláról. Az első órára Jegorral kézen fogva jelentek meg. Szaskán zöld férfiing díszelgett, amely megőrizte a fiú kölnijének illatát. Az előtérben, mindenki szeme láttára összeölelkeztek, megcsókolták egymást, és elváltak, különböző irányba indulva. Jegor Irina Anatoljevnához, aki a szakmát tanította nekik, Szaska Sztyerhhez, a foglalkozásra. A púpos figyelmes pillantással fogadta. Szaska belsőleg megfeszült, várta, mit mond. Sztyerh, mint mindig, barátságosan üdvözölte, és arra kérte, tegye fel a fejhallgatót. Az idegen hallgatás emelkedett, elöntötte Szaskát a torkáig, azután a fejét is elborította. Elakadt a lélegzete. A púpos ajka mozgott, de Szaska nem hallotta. Szaska őt nézte érezve, hogy a bőrén végigfut a hideg, a haja égnek áll. Az egység befejeződött. Szaska sietve megnyomta a stop gombot. Nyikolaj Valerjevics végigment a termen, megállt az ablaknál, amelyen túl már megint szemerkélt az eső. – Látom, hogy igyekezett, Szása. És látom, hogy valóban nehéz magának… Igen, kislány. Feladta nekem a leckét. Nyugtalannak és szomorúnak látszott. – Gratulálok! – mondta Liza Pavlenko. A női vécében cigarettázott, a hamut a mosdóba szórta. – Köszönöm! – mondta Szaska gépiesen, a púposra és a beszámolóra gondolva. – Szíved szavára? Vagy a tanulmányi programnak megfelelően? Szaska egy pillanatra megdermedt. Lassan visszanézett a válla fölött. – Miről beszélsz? – kérdezte nagyon hidegen és nagyon halkan. Liza füstoszlopot fújt a mennyezet felé – mintha el akarná érni a megsárgult, nedvességtől csíkos vakolatot. – Ne szégyelld! Nem egyedül a te problémád. Julka Goldman például még most is keresi, aki defloreálná. Igaz, nem ő a legjobb diáklány az évfolyamon, neki nem kell sietnie… – Szerencsére neked nem volt ilyen problémád – szólalt meg Szaska a tükörben nézve Lizára. Tekintetük valahol az üveg és a valóság elmosódott határán találkozott. Liza szeme piros és gyulladt volt: biztosan a füsttől. – A csoport, mindenki becsukta a könyvét, és rám nézett… A mindenki azt jelenti, Kovtun is. Így, köszönöm! Tekintettel arra, hogy a csoport fele nem boldogul a szöveges

modullal, szombaton délután kiegészítő egyéni foglalkozások lesznek. Ezen azok jelennek meg a kívülről megtanult paragrafusokkal, akiket megnevezek. Holnap, szombaton kiegészítő foglalkozásra várom Birjukovot, Onyiscsenkót, Bocskovát, Mjaszkovszkijt. Még harminc másodperc van a csöngetésig, van valakinek kérdése? Kosztya felemelte a kezét. A mellette ülő Zsenya Toporko valami miatt elvörösödött. – Mi van, Kozsennyikov? Kosztya felállt, idegesen csattogtatta golyóstollát. – Szeretnék valamit bejelenteni. – Nekem szól? – csodálkozott Portnov. – Vagy a csoportnak? – Önnek is, a csoportnak is. – Kosztya észrevehetően ideges volt. – Zsenyával úgy döntöttünk, összeházasodunk. Már be is jelentkeztünk az anyakönyvi hivatalban… Egyszóval rövidesen meglesz az esküvő, és én… mi szeretnénk mindenkit meghívni. Valaki akkorát füttyentett, hogy beleremegett az ablaküveg. Valaki tapsolt. A termet csodálkozó és helyeslő mormolás töltötte be, Szaska nyíltan kíváncsi pillantásokat érzett magán. Zsenya nagyon egyenesen ült, piros volt, és Portnovot nézte – kihívóan, Szaska így látta. Ő is Portnovra nézett; hirtelen az jutott eszébe: mi van, ha megtiltja nekik a házasságkötést?! A lárma fokozatosan elhalt a teremben. Megszólalt a csengő, de senki nem mozdult a helyéről. Portnov a táblánál állt, kezét farmere zsebébe dugta, előre-hátra ingadozva sarkáról a lába ujjára, és valahogy furcsán, nagyon nyugodtan nézte Kosztyát és Zsenyát. A teremben a megszokott csend uralkodott. – Köszönöm, hogy tudomásomra hozták! – jelentette ki kedvesen Portnov. – Fiatalság, bolondság, szövetség meg szerelem és egyéb örömök. Egyetlen apróság van, amire figyelmeztetnem kell magukat: az a diáklány, aki a diploma átvétele előtt talál terhes lenni, kénytelen lesz abortuszt végeztetni az orvosi előírásoknak megfelelően. És akkor még nem beszéltünk a kurátorral kapcsolatos problémáról… Minden világos, ifjú pár? Zsenya most céklaszínűre vörösödött, szeméből kibuggyantak a könnyek. Szaska egy pillanatnyi elégedettségen kapta magát. – Elmehetnek! – mondta a megszokott hangon Portnov. – Szamohina maradjon! – De miért?! – kiáltott fel a maga számára is váratlanul, túl hangosan és hisztérikusan Szaska. Portnov tekintete – és évfolyamtársai csodálkozó pillantása – magához térítette, arra késztette, hogy gyorsan összeszedje magát. – Mert mondanom kell neked valamit – jelentette ki ugyanolyan hétköznapi hangon Portnov. – A csoport, élénkebben, elkéstek a testnevelésről! Tágra nyílt az ajtó. Szaska még éppen megpillantotta az előtérben Jegort, aki rá várt. Még akkor is várni fogja, ha megszólal a csengő, és megkezdődik a következő óra; idegesen szorongatva táskája fülét. Szaska figyelte, amint társai kisorjáznak az előadóteremből. Utolsónak Korotkov ment ki, és becsukta maga mögött az ajtót. – Gyere ide! – mondta Portnov. Szaska odament a tanári asztalhoz, gondolatban végigfutva minden okon és problémán, ami Portnovnak témát szolgáltathat a beszélgetéshez. – Nos, Szamohina… Tudod, hogyan kerülnek bajba az ostoba lányok? Szaska hörögve szívta be a levegőt, mint valami ócska vízvezetékcső. – Magának… ehhez mi köze? – Ki ad majd neked tanácsot? Anyád? Apád? Add ide a kezed! Kemény ujjaival megragadta Szaska csuklóját, feltűrte pulóvere ujját, és karja belső oldalára, valamivel a könyöke alatt felragasztott egy matricát, afféle hamis, lemosható

tetoválást, egy kopejka méretű mosolygó arcot. Szaska elrántotta a karját. Rámeredt a képecskére, amely szilárdan odaragadt, szinte odanőtt. Az imént még átlátszó pofácska répasárga színt öltött. – Ez a legegyszerűbb teszt. Amikor szabad csinálnod, zöld és sárga. Amikor piros, szigorúan tilos, és ne mondd később, hogy nem figyelmeztettek! Szaska Portnovra fordította pillantását. A tanár hátradőlt a széken, és szemüvegét tisztogatta kívül hordott kockás ingének aljával. – Elmehetsz, Szamohina! Menj, a fiúd már elunta a várakozást! –Portnov mosolyogva kivillantotta fogait. Távozóban Szaska megengedte magának, hogy becsapja az ajtót. A következő pillanatban már elszállt a bátorsága, de azért az ajtó dörrenve becsapódott. A tornaórán futkározva, hajolgatva és guggolva, kosárra dobva a labdát Szaskának sikerült visszanyernie lelki egyensúlyát. Kosztya elveszi Toporkót? Remek, talán nem ő, Szaska tanácsolta neki ezt? Fiatalság, bolondság, ahogy Portnov mondta. Jegor zöld ingét még a tornaóra alatt sem vette le. Jobb karján, az ingujj alatt alig érezte a matricát. Gyima Gyimics irányítása mellett elvégezve a kosárlabdában az átadást, Szaska beismerte önmagának: Portnovnak igaza van. Tizennyolc éves létére megbocsáthatatlanul infantilis és tájékozatlan volt a „női” dolgokban. A mama pedig messze van… Elvégre mégsem tanácskozhat ezekről a dolgokról Lizával… Másrészt Portnov… Hogyan találta ki? Mi köze Szaska magánéletéhez? De hiszen Liza is rájött. Jegor meg Szaska pedig semmit nem titkolt. Ellenkezőleg – közszemlére tették a szerelmüket. Jegor zöld inge kezdte zavarni. Kosztya és Zsenya egymás mellett ült a padon, mint verebek a villanydróton. Most odaült melléjük Anya Bocskova, gyorsan mondott valamit, nevetett… Szaskának az az érzése támadt, róla beszélnek. Róla és Jegorról? A labda tompán nekiütődött a palánknak, végigperdült a kosár peremén, és kifelé esett le. Kosztya megválasztotta a maga sorsát, és ő, Szaska is a magáét. És ennek már csak azért sincs értelme, mert a téli vizsgaidőszakig alig három hónap van csak hátra. A következő foglalkozás Sztyerhhel lidércnyomássá vált. Szaska nem volt képes elviselni a feszültséget; az idegen csönd beáradt a lelkébe, és a púpos ennek a néma, ragacsos, súlyos valaminek a pártján állt. Szaska már nem próbálta beengedni magába, és nem próbálta elválasztani magától – függve maradt, mint akit valami görcs két szakadék közé sodort. Úgy érezte, a foglalkozás nagyon régóta, napok óta tart. Sztyerh végül megcsóválta a fejét, és levette Szaskáról a fejhallgatót. – Szása… Semmi baj, ne csüggedjen! Ne csüggedjen el! Leült az asztalához, és sokáig hallgatott. Szaska, akiről szakadt a víz és félholt volt, kibámult az ablakon a Sacco és Vanzetti utcára, de csak a saját tükörképét látta az üvegen. Sötétedett; Sztyerh mindig az ő nevét írta utolsónak az egyéni foglalkozások listáján. – Lehetséges… Nem. Konzultálnom kell! Menjünk, Szása! Portnovnál még nem értek véget az egyéni foglalkozások. Amikor Sztyerh benyitott a harmincnyolcas előadóterembe, Szaska Lora Onyiscsenkót pillantotta meg, aki a terem közepén állt, mozdulatlan pillantását a szemközti falra szögezve. Lora nem reagált az új emberek megjelenésére az előadóban, feszült volt, szeme kimeredt, egyszerre nevetségesen és ijesztően festett. Szaska elfordult. Sztyerh bólintott Portnovnak. Ő egy kézmozdulattal jelezte, hogy várjanak. Lora sípolva teleszívta magát levegővel, és köhögni kezdett. – Mindjárt kezdjük elölről – ígérte hidegen Portnov. – Készüljön fel! – Dolgoztam…

– Remélem, sikerül erről meggyőződnöm. Van egy perce. Menjen ki, és összpontosítson! Lora kiment, fel sem nézve. Portnov Szaskáról Sztyerhre nézett, majd megint Szaskára. – Konzultáljunk! – kérte röviden a púpos. Portnov pulóvere aljával megdörzsölte a gyűrűjét. Bólintott Szaskának, aki odament hozzá. Éles fénysugár – a szokottnál élesebb – csapott a szemébe. – Nem stimmel – mondta Portnov. – Aligha. Sztyerh felsóhajtott: – Na jó… Tegyük fel, hogy igazad van! – Egy hétig még lehet próbálkozni – mormolta Portnov, mintha tűnődne. – De én most rögtön átállítanám. – Értem – mondta a púpos. – Szasenyka, legyen szíves, menjen fel a tizennégyesbe, és is megyek mindjárt! A harmadik emeleti folyosón csaknem teljesen sötét volt. Szaska kitapogatta a villanykapcsolót, bement a terembe, leült a helyére, és az asztalra hajtotta a fejét. Úgy érezte, egyetlen másodperc telt el, s felriadt, mintha meglökték volna. – Alszik? Hát persze, kialvatlan… Szasenka, hibáztam a maga szakirányának a meghatározásakor, magának más a természete, más a sorsa, becsaptam saját magamat, és tévútra tereltem magát is… Sajnálom… Nos rendben, többet ne beszéljünk erről! Most a következőt csináljuk: tegye félre a lejátszót, többet hozzá se nyúljon! Más módszerrel próbálkozunk; egészen mással. A félig nyitott szellőzőablakon esőszag áradt be, az utolsó levelek susogtak. Ott, ahol lámpa van a fa fölött, a levelek tovább élnek. Szaska ezt még az előző évben észrevette. – Adok magának… – Nyikolaj Valerjevics fekete diplomatatáskájában kotorászott –, adok egy ilyen segédeszközt. Elővett és az asztalra tett egy puha fedelű albumot, amely olyan formátumú volt, mint egy fényes borítójú folyóirat, csak teljesen fekete. – Kipróbálhatjuk most rögtön? Még van időnk. Fogja, Szása, és nyissa ki az első oldalon! Szaska engedelmesen kinyitotta az albumot. Nem volt benne semmi, csak olyan fekete lapok, mint a régi indigó. Szaska megszaglászta, az volt az érzése, hogy nyomdafesték szagát érzi. „Fekete-fekete városban, fekete-fekete utcán áll egy fekete-fekete ház…” Más valaki talán elmosolyodott volna. De Szaska nem. – Második oldal – mondta a púpos. – Az egyes számú töredék. Három fehér pontot lát a közepén… Látja? Szaska bólintott. A kép úgy nézett ki, mint Malevics13 híres alkotása a három fehér olajfestékcseppel. – Figyelem, Szása! A három pont „horgony” a tekintetének, gondolatai irányának. Nagyon figyelmesen kell néznie, visszafojtania a lélegzetét, és magában lassan tízig számolnia… Csinálja meg most mindjárt, és majd ellenőrzöm! A három fehér pont olyan volt, mint két szem és egy kerek száj. Semmire nem gondolva, csak a foglalkozás végét várva Szaska teleszívta a mellét levegővel, és nem fújta ki. „Egy, kettő, három…” A három pont felé rohant, egy alagútban száguldó vonat fényszóróivá változva. Egy pillanatra felvillant egy táj képe – háromdimenziós, pontos. Szaska egymásba fonódó, íves hidakat, cakkos, távoli hegyeket, összegabalyodott inakra emlékeztető alagutakat látott, hiányzott, nagyon hiányzott neki az oxigén, nagyon szeretett volna levegőt venni, de valami miatt tilos volt. Teljesen sötét lett, majd megjelent a szeme előtt az előadóterem, a 13

Kazimir Malevics (1878-1935) ukrán származású kubista-futurista festő.

tanári asztal és a púpos a nyitott diplomatatáska fölött. Szaska tátott szájjal kapkodott levegő után, mint a csaknem elmerült fuldokló. Nagyokat lélegzett, közben nyelte a keserű nyálat, a fekete album pedig előtte feküdt az asztalon, nyitva, mintha arra csábítaná, hogy ismételje meg a kísérletet. – I-igen – jegyezte meg Nyikolaj Valerjevics kétkedő hangon. – Nem egészen az, amit szerettem volna… De ez már munka, Szása. Ez már haladásra utal, még ha szerényre is. Kérem, vigye el ezt az albumot, és nagyon gondosan, amennyire csak bírja, dolgozzon az egyes számú töredékkel! Optimális esetben nagyon szeretném elérni, hogy két percig vissza tudja tartani a lélegzetét. Ehhez százhúszig kell számolnia. – Sikerülnie kell ennek a beszámolómnak! – mondta Szaska hangosan. – Sikerülnie kell ennek a beszámolómnak! És kinyitotta a púpostól kapott albumot. Az oldalak meg voltak számozva, a fekete ábrák – a „töredékek” – szintén, és csak a számozás alapján lehetett egyiket megkülönböztetni a másiktól. Mindegyiknek a közepén ott fehérlett a három pont, mint három csillag vagy három lyuk egy fekete szöveten. – Muszáj sikerülnie! – motyogta Szaska, és lélegzetét visszafojtva tekintetét a három pontra szegezte. „Egy, kettő, három, négy…” Minden összefolyt a szeme előtt, azután megint kivilágosodott. A sötétségből éles, furcsa körvonalak bontakoztak ki. Szaska egy várost látott, a tetők éles csúcsait, vonalak és vezetékek keresztezték egymást, lapos lények ugráltak rajtuk, mint a bolhák a mosatlan hajban, barnák voltak, mint a kávézacc. Olyanok voltak, mint egy bevásárlólistára vastag filctollal írt keresztek, rángatózott a lábuk, hajladoztak, darabosan mozogtak. Szaska nem tudta volna megmagyarázni, miért undorodik annyira ezektől a lényektől, de valahányszor megjelentek, összerándult az undortól. „Harmincegy. Harminckettő. Harminchárom…” Amikor hatvannál tartott a számolásban, a barna rovar-keresztek észrevették, hogy figyelik őket. Vagy látták, vagy érezték Szaskát, közelebb húzódtak hozzá, egészen a szeméhez, ő pedig nem tudta elrántani a fejét. Hátrébb, a fekete lapon grafikailag teljesen tiszta tájképek bontakoztak ki: boltívek, házak és tornyok, egy gyönyörű és félelmetes város. Az úttest olajosan fénylett – mint egy palafekete kukoricacső felülete. A távoli tájkép részletről részletre változott, újabb elemekkel bővült, szemléletesebbé vált, de a kávébarna keresztekből is egyre több lett. Úgy támadtak Szaskára, mint a kiéhezett poloskák hordája. Kezétől megfosztva, a lélegzetvétel lehetősége híján úgy védekezett, ahogy tudott: megfeszülve. A tekintetével. Néha hangosan felnyögött az album fölött, halálra rémítve a szobatársait. – Muszáj sikerülnie ennek a beszámolómnak! – Már nem is hasonlítasz saját magadra – suttogta Jegor. Szaska megtanulta a fiú órarendjét. Mindennap Jegorral kézen fogva jelent meg az étteremben. Viselte minden ingét és pulóverét. Mindenki szeme láttára úgy csókolózott vele, mintha az lenne az utolsó alkalom. Szégyen nélkül kizavarta a szobából lakótársait, és kulcsra zárva, a seprű nyelével is kitámasztva az ajtót, szerelmeskedett Jegorral. Jegor aztán felhúzta tréningnadrágját, kisurrant a szobából, visszament a helyére, Szaska pedig egész éjjel álmatlanul feküdt. Le kell tennie ezt a vizsgát! Vagy meg kell halnia! November végén Kosztya és Zsenya összeházasodott az anyakönyvi hivatalban, és „diáklakodalmat” rendezett a főiskolához közeli kisvendéglőben: vodka, ásványvíz, kolbászos és sajtos szendvicsek, rengeteg savanyú uborka. Minden évfolyamtársat meghívtak, és mindenki hozhatott magával legfeljebb még egy embert. Szaska Jegort vitte. Liza egyáltalán nem ment el.

Szaska az esküvőn látta először Kosztya anyját – ezt a korán megöregedett, kapkodó, kövérkés, éles hangú asszonyt. Farit Kozsennyikovra gondolt, aki ennek az asszonynak a férje volt, és elhagyta… Vagy közös megegyezéssel váltak el? És egy másik gondolat sem hagyta nyugodni: hogy nem veszi észre Konsztantyin anyja, hogy a főiskolával, ahol a fia tanul, valami nincs rendben? Vagy ha másfelől nézzük, szándékosan nem veszi észre? Szaska megpróbálta beleképzelni magát ennek az asszonynak a helyzetébe: a fia, akit egyébként behívtak volna katonának, egy vidéki főiskola második évfolyamára jár, feleségül vette egy évfolyamtársnőjét. Minden rendben. Minden természetes. Harmadéven majd szakosodik a fia, és a szétfolyt alakján túlságosan feszülő selyemruhát viselő anyja abban bízik, hogy valamilyen „gazdasági szakirányt” választ majd… Jegor térdén ülve (bőven volt hely az asztal mellett, de Szaskának fontos volt, hogy éppen így üljön Kosztya esküvői asztalánál) arra gondolt, hogy a szeme előtt ötven fiatal ember színielőadást rendez egyetlen asszony számára. Mindenki, aki az asztalnál ült – másod- és harmadévesek, meg az elsőéves Jegor –, tudta, hogy Kosztyából sosem lesz „közgazdász”. De esküvő volt, játszottak, mintha kottából csinálnák. Pohárköszöntőket mondtak, szólt a zene, egy rózsás arcú, nagy hangú humorista, akit vőfélynek hívtak meg, vicceket mesélt, néha mulatságosakat, karaokét énekelt, és felszólított mindenkit, hogy énekeljen. Forgalomban voltak a kis és nagy poharak, Kosztya anyja pedig újsütetű menyét csókolgatta, zsebkendőjével a könnyeit törölgette, és sok boldogságot kívánt a „pici fiának”… Új fekete öltönyében Kosztya esetlenül és nagyképűen festett. Úgy látszott, nagyon nehezen várja ki, mikor lesz végre vége az esküvőnek. Zsenyát nagyon zavarta a tüllfátyol; a lányok a „folyosói beszélgetésekben” kiértékelték a ruháját, és reménytelenül provinciálisnak minősítették. Zsenya megsértődött. A mulatság tetőfokán, amikor döngött a padló a táncolók talpa alatt, a levegőben tömör felhőként ült a dohányfüst, Szaska és Jegor végre lelépett. Az öreg parkban esett az eső, már minden levél lehullott, és most csúszós, ragacsos szőnyegként feküdt a lábuk alatt. Szaska és Jegor sokáig szótlanul ment a közös esernyő alatt. – Azt hittem, mindenki leissza magát – mondta Jegor. – Portnov megtiltotta, hogy igyunk. Valahogy összefügg ezzel a… metabolizmussal. Megint elhallgattak. Az eső megnyugtatóan kopogott az ernyő vásznán. – Szaska… szökjünk meg együtt a főiskoláról! – Mit mondtál? – Szökjünk meg! Együtt. Keresünk vagy lopunk pénzt. Repülőjegyet veszünk. Csak nem érnek minket utol? A régi lámpák fényében hideg cseppek szálltak át az éjszakán. Szaska Jegor könyökébe kapaszkodva ment, és gondolkodott. Ha elbukik a beszámolón Sztyerhnél… Márpedig így is, úgy is elbukik, ha a feje tetejére áll is… Mit veszíthet? Megrázta a fejét, mintha ki akarná rázni belőle a fájdalmas gondolatokat. Jegor, amennyire ő tudta, jól áll a szakmai tárgyakból, ő mindenképpen sikeresen túlesik a beszámolón… – Köszönöm, hogy felajánlottad! – mondta. Elhagyták az alabástrom boltívet, és kiértek a parkból a Béke utcára, ahonnan már csak egy ugrás volt a Sacco és Vanzetti. *** Másnap, hétfőn Portnov visszafogottan gratulált az ifjú házasoknak, és nyomban felhívta a figyelmüket, hogy a tanulásban semmiféle engedményre nem számíthatnak.

– A mézeshetek majd a szünidőben lesznek esedékesek! Mellesleg hol szándékoztok lakni? Lakást béreltek? Kosztya érthetetlenül motyogott valamit a kollégium gondnokságához beadott kérelmükről. – Családi szobát csak a téli vizsgaidőszak után kaphattok, amikor felszabadulnak helyek. Addig boldoguljatok, ahogy tudtok, kedvesünkkel a kunyhó is palota. Ezzel az ünnepi részt lezártuk, mindenki nyissa ki a könyvét a hatvanharmadik oldalon… Szamohina, rosszul néz ki. – Egész éjjel tanult – feltételezte halkan Liza. – Új pózokat tanulmányozott. – Na és, ha úgy van? – vicsorgott Szaska. – Talán irigy vagy? Az esküvőről hazaérve egész éjjel Sztyerh albuma fölött gubbasztott. Jegor szavai – „szökjünk meg!” – hol halkabban, hol hangosabban visszhangzottak a fülében, elhalkultak, majd visszatértek, mint a visszhang egy üres kútban. Jegor elsőéves, még egyetlen vizsgaidőszakon sincs túl, egyelőre nem ért semmit. Az ő kurátora Lilija Popova, ő talán jobb Farit Kozsennyikovnál… Ha egyáltalán használható itt az a szó, hogy jobb. De Jegor egyszerűen nem is érti, mit javasolt Szaskának, miközben a közös ernyő alatt ballagtak a pocsolyák között. A barna kereszt-rovarok mintha csak arra vártak volna, hogy Szaska felüsse az oldalt, és figyelmét a tizenhetes számú töredékre összpontosítsa. Rugdalózva, apró lábukat kapkodva a szeme felé rohantak. Szaska felkiáltott; Vika és Lena felébredt, Lena félelmében sírva fakadt, Vika pedig szó nélkül fogta a párnáját, a takaróját, és kiment a konyhába, hogy összetolt székeken aludjon. – Szása, mi volt mára a feladata? A huszonegyedik töredék? Dolgozott vele? Megint hétfő volt. Előző nap Szaska, mint mindig, hazatelefonált; Valentyinnal beszélt. A mama a kórház és az otthon között ingázott, a szülés várható időpontja január tizenkettedike. Az ultrahang kimutatta: kisfiút vár. Hatalmasat. Valenytin fel volt dobva, és elmondta Szaskának, hogy a kiságyat meg a többi szükséges holmit majd csak akkor veszi meg, amikor minden szerencsésen lezajlott. – Ez babona – mondta neki Szaska. – Ez hagyomány! – nevetett hamis hangon Valentyin. – Na és veled mi van? Hazajössz a szünidőben megnézni a kisöcsédet? Szaska megígérte. Aznap reggelre kifüggesztették a főiskolán a vizsgarendet. És Szaska megtudta, hogy a bevezetés a gyakorlatba tantárgy beszámolója a második évfolyam A csoportja számára tizenegyedikén lesz. Január tizenegyedikén. Esett a hó. – Dolgoztam – mondta Szaska tompán. – Nyikolaj Valerjevics, én dolgoztam. Becsületszavamra! Mindent megteszek, amit mond. Én… Szaska elhallgatott. Sztyerh felhúzta inge ujját; csuklóján egy bőrszíjon óra helyett kerek fémtükör volt. – Nos, rajta, nézzük meg, Szása, milyen állapotban van a hm, belső világa… A fémen visszatükröződő erős fénysugár hunyorgásra kényszerítette Szaskát. A púpos hümmögött, ruhaujjával eltakarta a karkötőt, tenyerével végigsimította hosszú, ősz haját. Rendszerint sápadt arca most szürkének látszott. – Nem túl jó. Nem túlságosan… Valami nincs rendben, Szása. Az a benyomásom támad, hogy maga a rendkívüli akaraterejével igyekszik megszabadulni a tantárgyamtól. – Nem, én dolgozom. Becsületszavamra! Mindent megcsinálok. Odakint szépen hullott a hó a hársfa csupasz ágaira. Lent, a Sacco és Vanzettin végighúzott egy teherautó. – Szása, kérem, üljön le! Leült az ablaknál álló asztalához. A fűtőtest fölött reszketve emelkedett a magasba a

meleg levegő, viszont a résekből húzott a hideg. A keret két üvegtáblája között egy döglött légy töltötte az örökkévalóságot. – Mikor először megláttam magát, egyszerűen elgyengültem az örömtől – vallotta be a púpos. – Úgy láttam, olyan adottságai vannak… Ritka, értékes adottságai… rendkívül erősek és tiszták. És most nem tudom, mit csináljak magával. És nem csak a beszámolóról van szó… Legfeljebb pótvizsgázik… Na de az igazi vizsga! Szaska megrázta a fejét. – Én nem pótvizsgázhatok. Nekem… Elakadt. A púpos felemelte a kezét: – Tudom, hogy nem szereti a pótvizsgát. Maguk közül senki sem szereti. De az átirányító vizsgában éppen az a nehéz, hogy nem ismételhető meg, csak egyetlen alkalom van rá. Az első. És addig már alig valamivel több mit egy év van hátra, Szása. Jaj, mennyire reménykedtem… – Ha tehetségtelen vagyok – suttogta Szaska –, talán nincs is rám szükségük itt a főiskolán? Lehet, hogy fölösleges vagyok itt? Lehet, hogy tévedésből vettek fel ide, és most el lehetne… Elhallgatott, félt folytatni. Mert akarata ellenére hirtelen megjelent előtte a kép: őt elengedik, Jegor pedig itt marad. Szaska persze elfelejtheti Torpát, mint valami rémálmot, és vele együtt felejtse el Jegort is… Sztyerh összegörnyedt a tanári asztal mögött, a púpja ettől még nagyobb lett. Szaska úgy látta, érdeklődve nézi őt. Mintha az ötlet, amit diákja fölvetett, nem is lenne olyan ostoba… – Nos, Szása, ma hat órára jöjjön át a tanulmányi részlegre! Kitalálunk valamit. – Házasodjunk össze! – ajánlotta Jegor. A tornateremben ültek egy kupac tornaszőnyegen. Jegor épp az imént Gyima Gyimicsnek segített felállítani a pingpongasztalokat, az elsőéves lányok ütőt választottak, és faltól falig zengett az életörömmel teli játék. Szaska úgy ült, mintha nem hallotta volna meg. És csak mikor Jegor már-már megsértődött – egy ilyen ajánlatra általában reagálnak valahogy az emberek –, fordult felé, és nagyon figyelmesen a szemébe nézett. – Miért? Talán így nem jó nekünk? Jegor zavarba jött. – Hogyhogy miért… Miért házasodnak össze az emberek? Kopogtak a pingponglabdák. Egy csepp celluloid. – Sztyerh ma hatkor vár rám a tanulmányi részlegben – mondta Szaska. – Na és? Szaska teleszívta a tüdejét levegővel – és ismét kifújta. Reményének nem volt semmi alapja, semmi komoly alapja. Csak szeretett volna, rettentően szeretett volna reménykedni. Ha kiszabadulok, gondolta Szaska, kiszabadítom Jegort. Csak jussak ki innen! Csak mondják azt, tévedtünk! Nincs tehetséged a mi szakmánkhoz, utazz haza! Szaska lelki szemeivel látta, milyen szomorúan csóválja a fejét a púpos, milyen bánatosan mondja ki ezeket a szavakat. Portnov pedig kívül hordott inge aljában megtörli a szemüvegét. És ő, Szaska, úgy tesz, mintha nagyon levert lenne, megy, összecsomagol és hazatér… – És azután? – kérdezte Jegor. Szaska összerezzent, mintha Jegor a gondolataiban olvasott volna. – Hogyhogy azután? Jegor a vállára tette a kezét. – Szaska. Szeretlek. Én… Hat után ugye szabad leszel? Szaska gépiesen feltűrte tréningfelsője ujját. A mosolygó pofácska élénkvörös volt,

mintha rettentően szégyenkezne. Szaska visszahúzta a ruhaujjat a karjára. Erősen megborzongott. – Jegorka, most nem tudok semmit. Döntsünk… később… Pontban hat órakor bekopogott a műbőrrel bevont ajtón, amelyen a „Tanulmányi részleg” felirat díszelgett. Maga felé húzta a kilincset, és benézett. Korábban csak egyszer járt itt. A hosszú szobában változatlanul díványok sorakoztak a fal mentén, a fogason valakinek a kabátja lógott, de a pucér kirakati baba nem állt ott, mint legutóbb. Itt beszélgetett Portnov és Sztyerh; Portnov dohányzott, a jelek szerint nem az első cigarettánál tartott, a mennyezet alatt szürkés füstfelhők gomolyogtak. – Várj, Szamohina! – mondta Portnov nyersen. Szaska kiment. A falnak dőlve átölelte a saját vállát. Fantáziáját képtelen volt leállítani. Sztyerh rábeszéli Portnovot, hogy engedjék el Szaskát. Ismerjék be, hogy szakmailag alkalmatlan, és bocsássák útjára. Mindjárt bemegy, és utasítják, hogy írja meg a kérvényt… Az első évfolyamon, a legelső foglalkozáson Portnov megmondta, hogy a főiskoláról senki sem távozik saját kérésére. De hát nincs szabály kivétel nélkül. Ez lehetetlen! Annyira számítottak Szaskára – és tessék, kudarc. Persze nehéz beismerni a saját hibánkat… Múlt az idő, de nem hívták be. A jelenet, amint Portnov és Sztyerh szabadon engedi, ötször vagy hatszor lepergett a szeme előtt, mint valami mozifilmen – és elmosódott, kifakult, elvesztette meggyőző erejét. Hiszen csak nem hülyék, hogy így, félig „megdolgozva” Szaskát, elveszítsék fölötte a kontrollt, megajándékozzák a szabadsággal?! Elhitte a lehetetlent. Ahogyan a gyerek hiszi, hogy eleven pónit kap karácsonyra. Azok ketten minden bizonnyal arról vitatkoznak, mihez kezdjenek most Szaskával, milyen módszerrel tegyék használhatóvá őt, az alkalmatlan anyagot. A föld alatti folyosó elveszett a félhomályban. Jobbra és balra műbőrrel, helyenként valószínűleg igazi bőrrel borított ajtók sorakoztak. Lehetséges, hogy ez alatt a folyosó alatt van még egy, az alatt egy újabb; lehet, hogy a harmadévesek a téli vizsgaidőszak után – na meg a negyedévesek és a diploma előtt állók – a föld alatt élnek és tanulnak? De az is lehet, jutott hirtelen az eszébe, hogy nincs is semmiféle negyedik meg ötödik évfolyam. Lehet, hogy az „átirányító vizsga” – csupán… áldozat bemutatása?! A meghatározott módon felkészített áldozatok bevonulnak a díszterembe – és onnan soha többé nem térnek vissza… Egy futószalag jelent meg előtte, olyan, mint a metró mozgólépcsője, amely az oltárra szállítja a harmadéveseket, egyiket a másik után. Mindegyikük kezében ott a leckekönyv; ütemesen leereszkedik, majd felemelkedik egy tövisekkel kivert bunkó. A még élő, összetört csontú diákok legördülnek az oltárról, bele a húsdarálóba, és a leckekönyvek lapjain a véres pacák szavakká állnak össze: „Megfelelt. Hármas.” „Megfelelt. Ötös.” Kinyílt a tanulmányi részleg ajtaja. – Gyere be, Szamohina! – mondta Portnov, cigarettával kilépve a folyosóra. És anélkül, hogy bármit hozzátett volna, eltűnt a sötétben. Szaska mozdulatlanul állt. Ezek ketten döntöttek valamiről: lehetséges, hogy most rögtön elküldik őt, Szaskát a „vizsgára”. – Szása – hallatszott bentről Sztyerh hangja – Jöjjön be, kérem! Már negyed hét van. Szaska bement. A púpos becsukta mögötte az ajtót. Még szomorúbbnak és sápadtabbnak látszott, mint rendszerint. A púpja minden jel szerint nagyon zavarta – fel-alá járkálva a hosszú, keskeny szobában Sztyerh időnként idegesen megrántotta a vállát. Szaska megállt az ajtónál. A púpos még egyszer elment az ablakig és vissza, és ő is megállt.

– Szóval, a következő… Szása. Épp az imént beszéltem telefonon Farit Kozsennyikovval… Ne ijedjen meg, arról volt szó, hogyan segítsünk magának! Maga nem boldogul a tananyaggal, nyakunkon a vizsgaidőszak, az idő ellenünk dolgozik. Farit kerékre ülteti magát, ez az egyetlen mód arra, hogy ösztönözzük, kimozdítsuk a holtpontról… De egészében véve természetesen minden a maga eltökéltségétől, kitartásától függ… Mi van magával? Szaska hallgatott. Nehezen kapott levegőt. – Szasenyka – a púpos odalépett hozzá, és nyugtalanul nézett a szemébe–, mitől ijedt meg? Két fejjel magasabb volt Szaskánál. Nagyon magas. Fekete öltönye beárnyékolta hamuszürke arcát. Szaka hátralépett. – De hát nem érti, miről beszélek! Ez csak ideiglenes gyűrű, megszokott dolog, mondhatni, rutinmegoldás. Ma december tizenhatodika van, és a maga számára holnap is tizenhatodika lesz, és holnapután is… annyi ideig marad ebben az egy napban, amennyire a munkához szükség lesz. Megállapodtam Oleg Boriszoviccsal, megengedte, hogy ezen a napon ne foglalkozzon se a modullal, se a gyakorlatokkal. Csak a töredékekkel. Csak a mi kettőnk foglalkozásával. Mi olyan félelmetes ebben? – De én nem akarom – mondta Szaska teljes pánikban. – Én… és ha soha nem leszek képes… hiszen még azt sem értem, mit akarnak tőlem! Miféle eredményt! – Én csak becsületes erőfeszítést várok magától – vált szigorúbbá a púpos. – Mint minden tanár. És amikor megszületik az eredmény, maga lesz az első, aki észreveszi. Jegor nem volt ott a folyosón. Szaska kiment a főbejárat elé, és megállt – sapka nélkül, kigombolt dzsekiben, belélegezve a fagyos levegőt, fehér párát kilélegezve. A párkányon mint tiszta vattacsík, feküdt a hó. Szaska felmarkolt belőle egy adagot, és megdörzsölte vele az arcát. Két idős asszony ment el mellette, furcsán néztek rá; a városban narkósoknak tartanak minket, jutott Szaska eszébe. Az élete összezsugorodott, egyetlen nehéz, értelmetlen nappá vált. Egyszer megtörtént már ez; akkor megmaradt az illúzió, hogy Szaska a saját akaratából rendelkezik az idővel. „Azt akarom, hogy ez álom legyen!” Bár felébredne az összecsukható ágyon, a nyár közepén, két és fél évvel ezelőtt. – Szanya! Na végre! Már azt hittem, megöltek! Az utcán, a lámpák fehér fényében Jegor közeledett. A hóna alatt két pár sílécet hozott, újak voltak, keskenyek, kötés nélkül. – Nézd, mit vettem a sportboltban! Leszállított áron! Régiek, még a szovjet időkből, de nézd meg, milyen pompásak! Tudod, mennyibe kerül most egy ilyen? Holnap veszek hozzá kötést, vaxot… – Miért nem reggel? – kérdezte suttogva Szaska. Jegor csodálkozott: – Reggel? Mit? – Kár, hogy nem vetted meg reggel! És felnézett az égre, az egyetlen csillagra, amely látszott a fehér felhő résében. Ez igazi nap lehetett volna… Síeltek volna Jegorral, azután Jegor kipirulva azt mondta volna: „Házasodjunk össze!” Ha már az egész életéből választania kell egyetlen, örökké megismétlődő napot – az miért nem ilyen? Jegor figyelmesebben nézett rá. – Mit akart tőled? Sztyerh? – Tehát ma nem lehet síelni? – kérdezte Szaska, meg sem hallva a kérdést. – Ma? – Jegor zavarba jött. – Nem. Majd holnap. Ma… menjünk hozzám! Szaska lehunyta a szemét. Arcát a fiú kabátgallérjához dörzsölte. Mélyen beszívta a

meleg levegőt, Jegor lélegzetének páráját. – Menjünk! – ismételte meg mintegy félálomban. – Menjünk, Jegorka! Reggel a saját ágyában ébredt, alig élt, összetört volt, és az volt az első dolga, hogy megkérdezte a haját sütővassal göndörítő Vikát, hányadika van. – Tizenhatodika, hétfő – felelte borúsan Vika. – És ha üvöltözni akarsz álmodban, ágyazz magadnak a folyosón! – Aha – hagyta rá Szaska. Vika csodálkozó pillantást vetett rá a válla fölött. A szobában égett haj szaga terjengett. Az első órapár szakmai volt. Szaska utolsóként ért be az előadóterembe, Portnov megjelenése előtt öt másodperccel. – Jó napot, A csoport. Szamohina, mára elengedem. Menjen! Az évfolyamtársak arca megnyúlt. Szaska figyelmesen nézett Portnovra; a Sztyerhhel folytatandó beszélgetéséig még csaknem egy teljes nap hátravan. Honnan tudhatja, hogy Szaskát „kerékre ültették”? Portnov bólintott neki válaszolva kimondatlan kérdésére, egyben sürgette: – Menjen, Szamohina, ne lopja a csoport idejét! Szaska elment. Visszatért a kollégiumba, elővette Sztyerh fekete albumát, és tekintetét a huszonegyes töredékre összpontosította. – Jó napot, Szása, hogy állunk az eredményekkel? – Sehogy. – Ne legyen ennyire pesszimista… Lennék csak tizennyolc éves lány, sosem esnék kétségbe, ó nem… Dolgozott a huszonegyessel? – Nyikolaj Valerjevics – mondta Szaska –, hogyan csinálják ezt? Ha ma tizenhatodika van, még nem tudhatja, mi történik majd este! Sztyerh zavartan megcsóválta a fejét. – Szasenyka, maga egy kényelmes, szép szobában felnövekedett gyerek, fogalma sincs arról, mi van a falakon túl, azt hiszi, hogy a falióra tiktakolása az időnek mint fizikai jelenségnek elengedhetetlen tartozéka… Nyissa ki az albumot, és próbáljuk meg együtt feldolgozni a huszonkettes töredéket! – Házasodjunk össze! – mondta Jegor. Az asztalokon ugrálva, az ütők rugalmas felületéhez csapódva pattogtak a celluloidlabdák. Larisza elhibázta, vesztett, és elkáromkodta magát. Gyima Gyimics, aki épp akkor ment el mellette, szigorúan megintette. Larisza ledobta az ütőt, és kiment az öltözőbe. – Ez sportszerűtlen – dörmögte mély hangon a tornatanár. – Szása, nem akar játszani? Szaska megrázta a fejét. – Mi az, nem hallod? – Jegor megsértődött. – Azt mondom… – …házasodjunk össze! – fejezte be Szaska mély sóhajjal. – Rajta! – Úgy fest, mintha mindennap megkérné valaki a kezedet. – Jegor mélyen megbántódott. – Bocsáss meg! – mormolta Szaska. – Ez mind Sztyerh miatt van… Tudod… – Mit? – Semmit. – Szaska összekapta magát. – Gyere ma át hozzám! – mondta Jegor. – Sztyopka nem lesz otthon, Misát pedig megkérjük, hogy sétáljon egy kicsit… Szaska a karjára nézett. A pofácska-matrica pipacsszínben virított, de miért félne, ha a holnap sosem következik el? – Jó. Átmegyek. A saját ágyában ébredt, és már érezte az égett haj szagát. Vika túlmelegítette a hajsütő vasat, és szentségelve vakarta le ráégett hajszálait. – Húsz perc múlva csöngetnek! Jössz a

szakmai órára? – Nem – mondta Szaska, és megint lecsukta a szemét. Mikor újból kinyitotta, Vika is, Lena is ott állt mellette. – Mit akartok? – Nem félsz? – A fene egye meg mindannyiukat! – Szaska átfordult a másik oldalára. – Jó napot, Szása! Dolgozott? Nézzük meg… Szaska hunyorgott a szemébe csapó éles fénytől. – Van egy kis elmozdulás – mondta megnyugtatóan Sztyerh. – Egyelőre minimális, de mégiscsak munka. Dolgozzon, Szasenyka, ne adja meg magát! Most pedig a következőt csináljuk: visszatérünk az első töredékhez, és lassan, egyiket a másik után sorban végigcsináljuk ismét. Helyezkedjen el kényelmesebben, összpontosítson, nézzen a „horgonyra”! Bőven van időnk, nem kell sietnünk. – Csak azt ne mondd, hogy házasodjunk össze! Jegor pislogott. – Szanya… Miről beszélsz? – Talán nem azt akartad mondani nekem, hogy házasodjunk össze? – De igen – ismerte be halkan Jegor. – De… miért vagy dühös? – Nem vagyok dühös – mondta Szaska. És magában arra gondolt: megőrülök. Kosztya akkor lépett be a konyhába, amikor Szaska hideg vízzel öblítette le az éppen elkészült kemény tojást. A konyha zsúfolt volt, néhányan ettek, mások teát ittak, mosogattak vagy egyszerűen fecsegtek – de Szaska nyomban felfogta, hogy Kosztya őt keresi. És lám – megtalálta. – Nem voltál ma a szakmai órán. Mi történt? – Unom már mindenkinek elmagyarázni – Szaska kiemelte a lábosból a tojást egy desszertkanállal. – Portnov megengedte, hogy ma ne menjek el. – Portnov?! – Na és? Én vagyok az évfolyam legjobb diákja, pihenhetek is egy kicsit… Miért is ne? Dühödten csapkodta a kanállal a tojást, úgy szedte le róla a héját, mint valami ellenség skalpját. – Mit akarnak tőled? – kérdezte halkan Kosztya. – Mit csináltak veled már megint? Szaska fölnézett. A konyhában hangosan szólt a rádió, másnapra felmelegedést, havazást, szélrohamokat ígértek… Szaska arra gondolt, milyen jó dolog – ha van „holnapod”. Hallgatod az időjárás-előrejelzést. Összeállítod az órarendet. Leszakítod a naptár lapjait. Rengeteg ember él így napról napra – és fogalmuk sincs a szerencséjükről. – Egy körben vagyok – mondta Kosztyának a maga számára is váratlanul. – Az én számomra mindig egy és ugyanaz a nap van. Így csinálták… így csinálta ő, hogy megtanuljam… hogy képes legyek megoldani a feladatot Sztyerh számára. De én nem tudom megcsinálni. Kosztya leült egy zsámolyra, mintha elkaszálták volna a lábát. – Ezért engedélyezte Portnov, hogy ne járjak… Ma. Mert nekem mindig ma van. Kosztya sokáig hallgatott. – De hát hogyan? – szólalt meg végre. – Ha holnap bemegyek az előadóba… Nem leszel ott? Holnap? – Nem tudom. Hiszen nem mehetsz el egy nappal előre, hogy visszatérve elmondd, mi van ott. A tojás kihűlt a tányéron. Szaska összefont tenyerére hajtotta az állát. – Azért mondom el neked ezt az egészet, mert holnap… vagyis ma reggel… Úgysem emlékszel majd semmire. Kosztya megrázta a fejét, mintha nem akarná komolyan venni ezt a lehetőséget.

– Igen, igen. Minden kezdődik elölről. Csodálkozni fogsz, miért nem vagyok ott az órán. Talán megkérdezed majd még egyszer. Én meg kitalálok majd valamit. Mégsem magyarázhatom el minden alkalommal, mindennap a végtelenségig… Kosztya két kézzel beletúrt rövid hajába. Dühödten megdörzsölte a tenyerével az orrát. – És mit kell megcsinálnod Sztyerhnek? – Hosszú história. Először egy lejátszót és egy lemezt adott nekem… Nem ment. Akkor egy albumot adott… fekete képekkel. És most ezzel az albummal hülyítem magam. Az az érzésem, mintha az belém akarna jutni, és törekszik és törekszik… én meg nem engedem. – És az be akarja törni az ajtót – mondta halkan Kosztya. – Veled is volt valami ilyesmi?! Kosztya körülnézett. A konyhában elsőévesek lármáztak, füstöltek, nevettek. Egyetlen szabad ülőhely sem maradt. – Ne menjünk valami csöndesebb helyre? Elmentek a folyosó legvégébe, és elrejtőztek a zuhanyozó tárva-nyitva álló ajtaja mögött, egymás mellé telepedve az ablakpárkányon. – Sztyerh egy különnyomatot adott nekem – mondta Kosztya. – Olyan hosszú szalagon, mint egy tekercs. Arra utasított, hogy függőlegesen olvassam, oszloponként. Elkezdtem… és hasonló históriába keveredtem. Mintha valami idegen törekedne befelé a belsőmbe. Én bezárkóztam. Az meg – bamm! – neki az ajtómnak… Vagy ami ott belül van ajtó helyett… Hát így. Azután elmúlt ez az undorító érzés, zenét hallok, még kellemes is. Sztyerh megdicsért… – Kosztya elhallgatott. – Az egész azért van, mert nincs akaraterőm. Neked meg nagyon erős az akaratod. Nem törsz meg olyan egyszerűen. – Azt mondta, valahogy különleges vagyok – motyogta Szaska. – Azután meg, hogy tévedett, és olyan vagyok, mint a többiek… Mondott neked ilyesmit? – Nem. Tudod, milyen finoman intézi a dolgokat. „Nagyon jó, Kosztyenyka, holnapra ezt az oszlopocskát, amit pirossal megjelöltem…” Kosztya nagyon jól utánozta Sztyerhet. Szaska önkéntelenül elnevette magát. – Mivel tudok neked segíteni? – kérdezte Kosztya. – Gyere oda hozzám holnap… azaz ma… ugyanígy. És kérdezd meg megint, miért nem voltam ott az órán. Kosztya felé fordította a fejét. Pillantásából Szaska megértette, azt hiszi, gúnyolódik vele. – Komolyan mondtam – hajtotta le a fejét. – Nekem… nincs kivel beszélgetnem. – Hát Jegor? Szaska elgondolkodott. Nem Jegorról. Most, a huzatos folyosó hideg ablakpárkányán értette meg először, hogy erre a szinte piszkozatként megélt napra rajta kívül senki nem fog emlékezni… talán még Sztyerh és Portnov, de ők nincsenek itt, és nem törődnek Szaska személyes sorsával. Tehát azt mondhat Kosztyának, amit akar. Minden kitörlődik. Minden elszáll. Kosztya holnap reggel megint elcsodálkozik és nyugtalankodni kezd, miért nem ment el Szaska a szakmai órára. – Ha lenne egy olyan napod, amelyikről semmiképpen nem kellene számot adnod, nem jutna semmiféle „hatóság” tudomására… mit csinálnál? – Kirabolnék egy bankot – morogta Kosztya. – Tudod, volt egy ilyen film… – Igen, rémlik valami… talán a mama hozta haza a kazettát. Kettesben néztük meg. Még Valentyin előtt. Akkor nem tudtam… nem sejtettem, hogy ez megtörténik velem. A folyosón csattogó papuccsal Ánya Bocskova nyargalt végig. Megállt a zuhanyozó ajtajában. – Szaska, nem félsz Portnovtól? Miért nem jársz a szakmaira? – Mint legjobb diáknak engedélyezték nekem – Szaska futólag Kosztyára sandított. Ánya hümmögött, és bement a zuhanyozóba, becsukva maga mögött az ajtót.

– Beárul Zsenykának – mondta Szaska. Kosztya feldühödött. – És mit árulhatna be? – Kitalálja, hogy mit. De ennek nincs jelentősége, mert holnap minden kezdődik elölről, és minden másképpen játszódik le… Figyelj, azt mondod, erős akaratom van. Mégsem tudom rászánni magam semmire. Meztelenül végigmegyek a főiskolán, patkánnyal ijesztgetem az angoltanárnőt, belemerülök a jégbe vágott lékbe… Ilyen ostoba ötleteim vannak. De hát ezek megvalósíthatatlanok. Azért, mert muszáj és muszáj Sztyerhnek feldolgoznom az újabb töredékeket. Ő azt mondja: „Van egy minimális előrelépés.” Háromszázhatvanöt egyforma nap, és a minimális előrelépés egy kis előrelépéssé válik. Tíz megismétlődő év – és akkor engedélyezik nekem, hogy letegyem az első beszámolót. – Szaska – mondta halkan Kosztya –, az adósod vagyok… Hadd segítsek neked! – Hogyan?! A zuhanyozóban hangosan zubogott a víz. – Bocsáss meg nekem azért, amit akkor mondtam – szólalt meg Szaska. – Én… nem volt igazam. Kosztya hallgatott. Szaska ügyetlenül leugrott az ablakpárkányról. – Egészében véve köszönöm az együttérzést, de ha most nem megyek dolgozni, akkor holnap… azaz ma… – Várj! – mondta Kosztya. – Mutasd meg, hogyan dolgozol Sztyerhnek! Este fél tízkor jutott eszébe, hogy azt ígérte Jegornak, kilencre átmegy hozzá. Elgondolkodott, és úgy döntött, nincs értelme kapkodni. Jegor reggel úgysem fogja tudni, hogy nem ment át hozzá. Megint letelepednek majd a szőnyegekre a tornateremben, és Jegor megint azt mondja majd neki: „Házasodjunk össze!” De miért bosszantja őt egyre jobban ez az ajánlat? Szaska szobájában ültek Kosztyával, a három fehér pont a fekete lapon hol feléjük száguldott, mint egy vonat fényei, hol eltávolodott, mint egy csillagkép a homályos égbolton. Szaska a huszonnégyes számú töredéket próbálta feldolgozni, de valahányszor hetvenig ért a számolásban, megszakította a próbálkozást. – Képtelen vagyok felfogni, mi történik – ismerte be Kosztya. – Olyan ez, mintha a zenei bevezetés egyre csak ismétlődne meg ismétlődne, de maga a dal nincs sehol. Mi lenne, ha én próbálnám meg… megnézem ezt a képet, hátha támad valami gondolatom? Legalább valami utalás, egy ötlet arra, hogyan segíthetek neked. – Nem – mondta sietve Szaska. – Nem éri meg. Ez nem a te gyakorlatod. Sztyerh megöl mind a kettőnket. – Beszélhetek vele – mondta Kosztya. – Sztyerhhel. – Holnap. – Igen… És holnap már késő lesz… – Kosztya erőtlenül cibálta a saját haját. – Nem lenne talán érdemes visszatérned azokhoz a trackekhez… a lemezen? Szaska összerándult az undortól. – Azt hiszem, nem volt igaza Sztyerhnek, amikor odaadta neked ezt az albumot – mondta Kosztya. – Azt hiszed? Talán te akarsz tanítani helyette? – Ne gúnyolódj! Lélektanilag nem volt igaza. Úgy vélte, a lemezben van a hiba, holott a hiba benned van! Ha tekercset adott volna neked, mint nekem, vagy füzetet, mint Zsenykának… akkor sem sikerült volna semmi, mert te nem akarod. – Látod, hogy akarom. A falra mászom, úgy igyekszem! Kosztya makacsul megrázta fejét: – Ellenállsz. Küzdesz magadért.

– Sztyerh ugyanígy beszélt – jutott Szaska eszébe. – „Maga a jelenlegi megjelenési formájában létező önmagáért küzd, két kéz, két láb…” – Igen. Neked is igazad van. De én nem tudtam küzdeni. – Igen, de te normálisan élsz, én meg… – Én normálisan élek? Ezek után a szavak után csönd lett, és hosszú tizenöt perc telt el ezzel a hallgatással. Szaska nem tudta rászánni magát, hogy megszólaljon, Kosztya pedig, apjának fia, halott nagyanyjának unokája, Zsenya Toporko férje, azé a Zsenyáé, aki nem változtatta meg a nevét, nehogy Kozsennyikova legyen… Kosztya a Különleges Technológiák Torpa városában működő Főiskolájának másodéves hallgatója… – Bocsáss meg! – kérte Szaska. – Te is nekem! – görnyedt össze Kosztya. – Nem tudok segíteni neked, de bennem nincs harag. Megütnélek – mosolyodott el fanyarul –, de… nem tudlak megütni. Valószínűleg neki van igaza. – Kinek? – kérdezte Szaska, tudván előre a választ. – Neki – ismételte meg Kosztya. – Tudod, nincs valami nagy véleménnyel rólam. Megpróbáltam vallatóra fogni a mamát… róla. Hogyan történt, hogy ő az apám? – Kosztya elkeseredetten rácsapott az ablakpárkányra. – Hogy eshetett meg, hogy a fia lettem? Egyáltalán ki ő? – És mit mondott az anyád? – Semmit. Egyáltalán nem akar róla beszélni. Kitör rajta a hisztéria… ennyi év után! – Hogyan engedhetett el téged Torpába? – Téged hogyan engedett el az anyád? Biztosan voltak valamiféle… ésszerűségek. Az én anyámnak egész életében, teljes életében, amennyire vissza tudok emlékezni, volt valami fóbiája a katonasággal kapcsolatban. Mintha megjósolta volna neki egy cigányasszony, vagy valami ilyesmi, hogy a hadseregben engem feltétlenül megölnek. Ha meglátott az udvaron egy fapisztollyal… Hogy ott mi volt! – Kosztya felsóhajtott. – Ő pedig anyád félelmére játszott rá – mondta Szaska. Kosztya felnézett: – Ő általában… a félelemre játszik rá. A tiédre. Az enyémre. Szaska elnémult. Csüggedten ültek egymás mellett, a fejük csaknem összeért. – Szeretnék majd egyszer felállni, Szaska, és ráébredni, hogy semmitől sem félek. Belefáradtam. – A félelembe? – Igen. Minden másodpercben… – Most is? – Félek. – Mitől? – Bemenni holnap az előadóterembe… Mi lesz az első óra, angol? És te nem vagy ott. Egyáltalán sehol nem vagy az életben, mert ott maradtál… Kosztya nem fejezte be. Szaska egy szinte anyai ösztönnek engedve a vállára tette a kezét. – Ne félj! Igyekezni fogok. Holnap belépsz az előadóba, és én azt mondom neked, köszönöm… Lábak csattogtak a folyosón, feltépték az ajtót. Nem Lena és nem Vika állt a küszöbön – a küszöbön Zsenya állt, vörösen, mint a paradicsom, rojtos köntösben, a dühtől kifehéredett szemmel. Torpa várost beborította a hó. A házakat bádogellenzőjükre húzott világos kapucni fedte, a levegő nyirkos lett és felmelegedett. Holnapra enyhülés várható, jutott Szaska eszébe. Enyhülés és szélrohamok. A posta melletti boltban elemeket vásárolt. Mindet, ami volt. Száz darabot, az eladó a

raktárba rohant be értük, Szaska pedig az utolsó fillérig elköltötte, ami a legutóbbi ösztöndíjából megmaradt. Visszament a szobájába. Felvette a fejhallgatót. A szatyrot az elemekkel belökte az ágy alá. Előszedte a beporosodott borítékot az aranyos színű lemezzel, lecsapta a lejátszó fedelét, bekapcsolta az első tracket. Azután a másodikat. Tizennyolc különböző hosszúságú egység. Idegen hallgatás tizennyolc szelvénye. Nyomasztó. Közömbös. Elidegenedett. A hallgatás tizennyolc változata, a tökéletes csönd partitúrája. Záporoztak a földre a kimerült elemek. Szaska másikat tett a helyükre. A csönd egyre tömörebb lett. Bedugult a füle. Szaska a sötétbe bámult. Az éjszaka közepén úgy rémlett neki, hogy három karja van. A harmadik valahonnan a mellkasa tájékáról nőtt ki. Teste elvesztette határvonalait, felduzzadt, és alig fért el az ágyon; kinőtt a kereteiből, mint a kelt tészta a tálból. Fogait összeszorítva tűrt; a tizennyolc egységből álló sorozat ismétlődött és ismétlődött, múltak az órák… Észrevétlenül elaludt. Nyugodtan és mélyen aludt, a fejhallgatót sem vette le. A napfény betűzött az elfüggönyözetlen ablakon, a poros linóleumpadlóra hullott. A lepedő ócska vitorlának látszott, összefonódott szálak négyzeteivel. A takaró lecsúszott, a paplanhuzat négyszögletes kivágása a káró ászra emlékeztetett. Szaska elcsodálkozott, mennyi mindent lehet észrevenni egyszerre. Elfordította a fejét. A nyaka nehezen mozdult. A szoba megremegett, mint egy tükörkép a vízfelületen, ha fúj a szél. A szobatársak ágyai üresek voltak, úgy-ahogy leterítve a takaróval. Az első óra – angol… Hány óra? Milyen nap van ma? Idő, időegységek, jelek. Az éjjeliszekrényen, egy régi noteszben fontos információ van feljegyezve, kettős kód, négy szimbólum egymás után… Az esti egyéni foglalkozás Portnovval… Mert ma kedd van. Szaska az oldalára fordult, odanyúlt az éjjeliszekrényre – és meglátta a kezét. Felkiáltott. De kiáltás helyett hörgés tört ki belőle. A torkából vijjogás tört elő. Szaska felült az ágyban: valami érzékelhetően ropogott. Mindkét keze úgy nézett ki, mintha elefántcsontból készült, fényes, vakítóan fehér bőrrel burkolt mechanikus protézis lenne. Jobb tenyerét az arca elé emelte, behajlította az ujjait; a fogaskerekek elfordulva felszakították a bőrt, és hegyes fogaik a felszínre bukkantak. Fájdalmat nem érzett. Szaska nagy nehezen felkelt. A padló nem mozgott a talpa alatt, viszont a fejét nagyon nagynak érezte. De félt megtapogatni új, fehér gépkezével. Mi van, ha hirtelen eltörik valami? A térde alig hajlott. Lábfeje mintha fából lett volna. Szaska elsántikált az asztalig, megtalálta a tükrét. És megint felkiáltott – felhördült. A szemében nem volt sem pupilla, sem szivárványhártya. Csak a vörössel erezett fehérje. Szaska eldobta a tükröt, de továbbra is látta magát; most derült ki, hogy nem a szemével néz. Az egész arcbőrével, csupasz könyökével, a nyakával; reszketve lehúzta magáról a pólót, és megpillantotta a szobát a háta bőrével. Levette a nadrágját, amiben előző este elaludt, a nadrággal együtt a bugyija is lecsúszott. Most testének minden pontja látott egy képet, ezek összeadódva a Szaska nélküli világot ábrázolták. Fehér, sovány, a kollégium rendetlen szobájának közepén reszkető teste volt az egyetlen tér ezen a világon kívül. Bőrén szikrák futkostak. Puha kis fények, mint a legördülő verejtékcseppek. Aprócska villámok. A helyenként csaknem átlátszó felület alól kilátszottak a vénák, a hajszálerek és az izmok kötegei – egy titokzatos erdő. Nagyon viszketett a háta; valami történt a gerincével – ropogott, élte a maga mozgékony életét.

Lépéseket hallott a folyosón. Ráébredt, hogy már késő. A két reggeli óra elmúlt, végéhez közeledik az ebéd. Egy új nap két órája és ebédje! Kitört a körből, megcsinálta… Valami… És valami történt vele. Kint valaki odalépett az ajtajához. Fehér kezével falkapta a sarokban álló seprűt, a nyelét beszorította a kilincs alá. Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón – ez Jegor kopogása volt, gyors és magabiztos: kop-kop. Kop-kop. – Szanya? – Jegor hangja feszült és nyugtalan volt. – Itthon vagy? A zárként szolgáló seprű megrándult – megpróbálták kinyitni az ajtót. – Szaska! Hahó! – Én… A hangja félelmetesen csengett. Szaska köhögni kezdett. – Mi van veled, beteg vagy? – Igen – mondta Szaska. – Beteg vagyok, lefeküdtem. – Figyelj – mondta Jegor, száját nyilván a kulcslyukhoz téve –, beszélnünk kell! – Én… nem tudok. Szörnyen nézek ki. – Fütyülök rá! – mondta Jegor, a hangjában türelmetlenség csengett. – Kibírom. Nyisd ki! – Nem tudom. Majd később. Szünet. Jegor biztosan körülnéz; alighanem idiótának érzi magát – a folyosó közepén áll, egy bezárt ajtó előtt. – Engedj be! Mit álljak itt, mint valami hülye? – Nem tudlak beengedni – hörögte Szaska. – Én… ágyban vagyok. – Kivel? – kérdezte rövid szünet után Jegor. Szaska visszahőkölt az ajtótól. Tudta, hogy most valami szellemeset, vicceset kellene mondania válaszként. De annyira elvesztette a fejét, hogy semmi sem jutott az eszébe. – Hát jó! – suttogta Jegor. És Szaska hallotta, amint léptei távolodnak a folyosón. Kesztyűt húzott, hogy elrejtse a kezét. Felhúzta legsötétebb harisnyanadrágját és legvastagabb farmerét. Két pulóvert is felvett egymás fölé. Most csak az arcbőrével látta a világot, és a kép a megszokott volt, bár nem teljes. Napszemüvege nem volt elég sötét, hogy eltakarja vak, fehér szemét. Akkor filctollal szemet rajzolt magának a szemhéjára. Nehéz és kényelmetlen volt lehunyt szemmel járnia, de semmi jobbat nem tudott kitalálni. Ily módon elrejtőzve – elsősorban önmaga elől, mivel más nem volt a szobában – Szaska leült az asztalhoz, és kinyitotta a szöveges modult. Megszokásból, mivel most úgysem tudott volna olvasni. A dolog kimozdult a holtpontról. A csend, vagy akármi is volt azon a lemezen, beléáradt és eluralkodott. Szaska teste továbbra is változott; érezte, hogyan feszül meg és ernyed el a bőre, hogyan lüktet egy kocsonyás csomó a mellében, a gerince pedig ráng, mint egy cső, amely forró vizet pumpál föl-le. Már soha semmi nem lesz úgy, mint régen. A mama… Jegor… Kosztya… Az íróasztalba kapaszkodva Szaska arra gondolt, hogy talán tegnap jobb volt, és tegnap úgy kellett volna hagynia mindent, ahogy volt. Odakint esett a hó. Felmelegedés, nedves hó, szél! Minden úgy van, ahogy megígérték, minden beteljesedett… És eljött a holnap. Kosztya pedig reggel elment az órára – és nem látta Szaskát! Felállt. Felvette a dzsekijét. Megint leült. Kosztya emlékszik mindenre, amit Szaska mondott… És minden, ami előző nap történt, immár beletartozik életük történetébe. Az ablakpárkány is. És ezek az elemek is… Szétgurultak az egész szobában, olcsó kínai

holmi, mégis túl sok van belőlük, nem merülhetett ki mind egyetlen éjszaka alatt. Vagy talán az éjszaka is körben forogva ismétlődött újra meg újra?! Szaska egyik sarokból a másikba járkált a szobában. Kinyitotta a szellőzőablakot. Megint becsukta. El kellett mennie az első órára! De hogyan mehetne ilyen állapotban?! Hogyan mutatkozhat így bárki előtt is?! Megint odaült az asztalhoz, és Jegorra gondolt. A szerelem vitte őt Jegor ágyába, vagy a púpos jó tanácsa? „Jelentősége van érzéki tapasztalatainak, hormonális állapotának is…” Hazudhat magának, amennyit csak akar, hogy észrevétlenül talált rá a szerelem, de rendkívüli módon a legmegfelelőbb időben, micsoda szerencsés egybeesés… Jegor tegnap azt mondta: „Házasodjunk össze!” Nem… nem! Szaska a fejéhez kapott; tegnap, éppen tegnap ő dühösen félbeszakította: „Csak azt ne mondd, hogy házasodjunk össze!” Nem gondolta, hogy éppen ez a nap, ez a dühös visszavágás marad életének része… És Jegor életének is. Nem fegyelmezte magát. És azután nem ment át hozzá, pedig megígérte, azután az a botrány Zsenyával, mindez szintén bekerül a történetbe. Kosztya rendes srác, hogy nem kezdett mentegetőzni. De Jegor… Min töpreng itt szörnyeteggé átváltozva, talán haldokolva?! …De Jegor elsőéves. Fogalma sincs arról, mit jelent átesni a vizsgaidőszakon, és hogy valójában mi fűzi össze Szaskát és Kosztyát. Nem az undorító história a fiúról, aki szeretett egy lányt, de a lány nem engedett neki, akkor a fiú talált egy másikat, engedékenyebbet. Őket Kosztya előző évi pótvizsgája köti össze, az a pofon, amelytől Szaskának megfájdult a tenyere – megütötte Kosztyát, hogy tanuljon, hogy levizsgázzon, hogy életben maradjon. Összefűzi őket a tegnap este, amikor Kosztya nem volt képes megütni őt… mégis törlesztette az adósságát. Mert azt akarta, hogy Szaska életben maradjon. És legyen átkozott az a paradicsomos hering meg a vodka Pepsi-Colával, az a piszkos ágy és az a seprűvel bezárt ajtó! Minden másképp alakulhatott volna. Minden. Jegor viszont – birtokol. Az ő barátnőjének mindig ki kell nyitnia előtte az ajtót, a legelső felszólításra. Bármi történt is a lánnyal. Ajtót kellett volna nyitni neki! Ki kellett volna nyitnia, és ledobnia a ruháit! Hogy Jegor megértse… Lehet, hogy Kosztya átjön? Megkérdezi, mi történt vele? Vagy Zsenya tegnapi patáliája után csak a legvégső esetben mer feljönni az emeletre?! Szaska magára maradt. Teljesen, kozmikusan. És nem szörnyűséges átalakulása miatt, hanem valakinek a féltékenysége és valakinek a büszkesége miatt. Hétköznapi dolgok. Mondhatni, mindennaposak. Odakint fokozatosan besötétedett. Közeledett a Portnovval való foglalkozás időpontja; Szaska nehézkesen felállt. Az asztalon felejtve a nyitott tankönyvet, felvette a dzsekijét. A zsebében csörgött az aprópénz. Kapucniját mélyen az arcába húzta, megigazította az orrán a napszemüveget. Kiment a szobából. A világ imbolygott; Szaska az orcája bőrével látta ezt, ezért az az érzése támadt, hogy néhány centivel alacsonyabb lett. A folyosó végén két elsőéves fecsegett; Szaskát meglátva kimeredt a szemük, a szavuk elakadt. Elment mellettük, esetlenül biccentett – mintha megrántotta volna a fejét. Az elsőévesek rémülten nézték. Meséljék csak el Jegornak, gondolta Szaska elveszetten. Az udvaron letaposták már a havat. A sarkokat kóbor kutyák díszítették fel sárga hieroglifáikkal. Szaska látta a csupasz hársfára telepedett varjú szemét. Látott minden csikket, amelyet a főiskola bejárata mellett a hóba tapostak. Arcát elfordítva látta a különböző hőmérsékletű légáramlatokat – meleg hullámok áradtak ki a szellőzőablakokon, a kémények felett nedves gomolygás remegett. Felmelegedett az idő. Válaszolva valakinek a köszönésére, érzékelve az értetlen pillantásokat, bement a

főiskolára. Már a kilincset fogva jutott eszébe, hogy egyszer sem sikerült elolvasnia Portnovnak a paragrafust. Nem volt menekvés. Bement. Zsenya Toporko éppen befejezte a foglalkozást. Nem volt senki, akit Szaska nála kevésbé kívánt látni ebben a pillanatban. Szaska külseje, amint kapucnisan, sötét szemüvegben, fekete madárijesztőként állt az ajtóban, elképesztette Zsenyát. Döbbenten eltátotta kirúzsozott száját. Portnov megfordult, mondani készült valamit – de elhallgatott. Szaska életében először látta, hogy Portnov arckifejezése megváltozik. – Mehetsz, Toporko. Igyekezz, másnak az idejét lopod! Zsenya szándékosan lassan becsukta könyvét, a táskájába tette, behúzta a cipzárt, ami nem akart működni. Zsenya lopva Szaskára sandított, majd megint a táskára. Gondterhelt képet vágott: hogyan csukhatná be? – Toporko! Kifelé! Portnov hangja mágikus erővel hatott. Zsenya kiszáguldott a teremből, mint egy huzat által sodort papírgalacsin. Szaska mozdulatlanul állt. – Gyere ide! – Nem olvastam el a paragrafust. – Értem… Ülj le! Portnov előhúzta a mobiltelefonját. Belevakkantotta: – Itt van! Visszadugta a telefont a zsebébe. – Hát van térerő Torpában? – kérdezte halkan Szaska. – Most van – mondta Portnov a papírjait rendezgetve az asztalon. – A haladás feltartóztathatatlan… Hogy érzed magad? Szaska nagyot nyelt. A két pulóver meg a trikó alatt pattogó szikrák gurultak, mint a verejtékcseppek. – Vedd le a szemüveget! Egyébként is vedd le ezt a maskarát, mindjárt jön Nyikolaj Valerjevics! Szaska a fogával húzta le a gyapjúkesztyűket. A keze még jobban megváltozott: a bőre csaknem átlátszó lett, az ízületek gömbjei fehér nikkel fényében csillogtak, a vénák csöveiben aranyos színű, nyúlósnak látszó folyadék áramlott. Portnov előrehajolt, csaknem olyan elképedtnek látszott, mint Zsenya. Szaska levette a szemüveget. Kinyitotta a szemét. Azután megint lehunyta, megmutatva a szemhéján lévő ábrát. – Szellemes – mondta tompán Portnov. Kopogás nélkül nyílt az ajtó. Sztyerh lépett be, és nyomban elfordította a kulcsot a zárban. Nagyon sápadt volt, hamuszínű haja felborzolódott, mintha sokáig sétált volna kalap nélkül erős szélben. Hátán a púp a szokásosnál érzékelhetőbben dudorodott. Szaska kigombolta a dzsekijét. Leejtette a földre. A fején áthúzva levette az egyik pulóvert, azután a másikat, és ott maradt egy világoskék trikóban. Futólag a felkarjára és a könyökére pillantott: rücskös, megkékült bőrét itt-ott lilás tollak borították. Portnov füttyentett, és levette a szemüvegét. Tekintetében ekkor valami új jelent meg. Ha Szaska nem ismeri Portnovot, azt gondolta volna, hogy félelem. – Elégedett? – kérdezte Szaska Sztyerhre nézve. – Jól dolgoztam? – Igen. Elégedett vagyok. Sztyerh nem is emlékeztetett önmagára. Hova lett a kedves, kissé szétszórt Nyikolaj Valerjevics? A púpos ragadozó módjára előre dőlt, úgy nézett Szaskára, mint a bálnavadász pályafutásának legnagyobb bálnájára. Mint a macska egy különleges egérre. Mint a vadász az érmes trófeára. Szaskának pedig nem volt szeme, hogy viszonozza ezt a pillantást.

– Köszönöm! – mondta Szaska. – Elérte, amit akart. Ezt csinálta belőlem. A szoba elúszott. Szaska viszkető bőrével látta, látta a falat a háta mögött, a kulcsot a kulcslyukban, a kerek számtáblát a 38-assal, egy karcolást a kilincsen. A Különleges Technológiák Főiskolája átalakította, megemésztette őt, ahogyan akarta. – Ennyi – mondta Szaska suttogva. – Részemről elég. Nem bírom tovább! A púpos elkapta zuhanó testét. Átölelte. Ez olyan váratlan és vad dolog volt, hogy Szaska megdermedt, nem merte kitépni magát. – Igazam volt, Oleg. Látod, még alá is becsültem… Ajándék vagy, Szasenyka. Tehetség. Előbújtál a páncélodból, kikeltél a tojásból… láttál már kiscsirkéket? Időt kell adni nekik, hogy magukhoz térjenek… Hogy megismerjék az új világot és új helyüket benne… Jól van, elég már! Minden rendben. Kitörtél a magad főútvonalára, most majd megindulsz rajta, egyik lépés a másik után, tanulni fogsz, és kitanulsz mindent! Ó, micsoda ajándék! És Szaska, aki arcbőrével nézte a púpost, könnyeket látott a szemében. Végigvezette a folyosón, és a szembejövő diákok kitértek előlük. Szaska dzsekiben, mélyen az arcába húzott kapucnival, sötét szemüvegben, gyapjúkesztyűben őrizet alatt vonult mellette, összehúzva magát, szemét lesütve. Sztyerh a könyökét fogta – nehogy összeessen vagy megszökjön. Valószínűleg mindkettő miatt. Az adminisztratív szárnyba vezető lépcső első fokain jártak, amikor a lovas szobor bronzpatái mögül előrohant Kosztya. Szaska egy rántással kiszabadította magát. Sztyerh a kapucnijánál fogva kapta el. – Kosztya! – kiáltotta Szaska. – Bocsáss meg! Én… nem tudtam elmenni az angolra! Kosztya megállt, tekintetét Szaskáról a púposra fordította, majd vissza. – Mit műveltek vele?! – Majd holnap – javasolta mosolyogva Sztyerh. – Majd holnap találkoznak, és mindent megbeszélhetnek… Elnézést, Kosztyenyka, most egyáltalán nincs időnk. És lefelé húzta – majdnem vonszolta – Szaskát a dolgozószobájába. Szaska szeretett volna visszakiáltani Kosztyának, hogy „köszönöm!”… De nem jött ki hang a torkán. Éjjel fél tizenkettőkor ért vissza a kollégiumba, alig élt, de visszanyerte emberi alakját. Még szúrós kis szikrák futkostak a bőrén, még hasogatott a gerince, de a szemében volt pupilla és szivárványhártya, a karjai pedig, bár szokatlanul fehérek voltak, már nem emlékeztettek mechanikus műkarra. Sztyerh sokáig foglalkozott vele. Szaska úgy érezte, ennek sosem lesz vége. Az asztalnál ült, rajta volt a fejhallgató, előtte egy halom papír, kezében ceruza. Sztyerh jeleket rajzolt neki, egyiket a másik után, bonyolult, ismeretlen jeleket, amelyek első látásra semmilyen rendszert nem alkottak, Szaskának pedig oda kellett rajzolnia a hiányzó vonalakat. A csönd a dübörgött dobhártyáján, ő pedig, alávetve magát az elkerülhetetlennek, valamilyen csoda folytán kitalálta, mi hiányzik, húzkodta a ceruzát, és egyre nőtt előtte a telerajzolt papírok halma. A lejátszóban Sztyerh cserélgette a lemezeket, maga kapcsolt át egyik egységről a másikra. Ezek alatt az órák alatt Szaska sok mindent megtudott a csöndről. A kétezer éve érintetlen sír csöndje nem hasonlított a távoli világűr jeges pusztaságának hallgatásához. Szaska már nem érzett fájdalmat, és nem érzékelte az időt – függve maradt, mint bogár a borostyánban, és csak akkor tért magához, amikor Sztyerh gyöngyház tükrén visszaverődő fénysugarat bocsátott a szemébe. – Nos hát… Rám nézünk… Remek. Így már mindjárt más. Egyszerűen a lélegzetem is elakad, mi mindent csinálhatunk még, micsoda munka vár ránk… Ritka adottság. Rendkívül ritka. Az egyik kis ajtó mögött tenyérnyi zuhanyozó volt, az egész falat beborító tükörrel. Szaska megnézte magát, és egy nyúzott arcú, rémült tekintetű, megviselt, de teljesen

normális lányt látott. Embert. – Nem fázik? Vegye fel a pulóverét… Nos, Szasenyka, mostantól különleges tanrend szerint fog dolgozni, szombat és vasárnap kivételével mindennap lesz foglalkozásunk. Kontrollálatlan átalakulásra való hajlam mutatkozik nálunk, elsősorban ez ellen vesszük fel a harcot. Nem éhes? Nem inna egy teát? Nyugodtabban, Szása, nyugodtabban, ez a maga győzelmének napja, ez ünnep… Fáradt, ezt megértem. Szaska a fal mentén tapogatózva jutott el a szobájáig. Lena és Vika természetesen nem aludt, a könyvük fölött gubbasztottak. –Hol voltál? – Foglalkozáson. – Rendesen meghajtanak benneteket másodéven – mondta együtt érzően Lena. – Minket talán nem hajtanak? – morogta Vika. – És mi lesz még… És mindketten a szöveges modul fölé görnyedtek, Szaska pedig lefeküdt az ágyába, és elvesztette az eszméletét. Korán reggel ébredt – még öt óra sem volt – arra, hogy fel kell kelnie, mennie kell futni. Felült az ágyban, nem értett semmit, megrázta a fejét, és csak akkor jött rá, hogy nincs már kötelező futás, hogy a Különleges Technológiák Főiskoláján tanul, hogy tegnap este szörnyeteggé változott… És Jegor megsértődött. Szaska megígérte, hogy átmegy hozzá – és nem ment. Jegor kérte, hogy engedje be – és ő nem nyitott ajtót. És volt az a jelenet Zsenyával, ami, természetesen, az egész kollégium tudomására jutott. Szobatársnői mély álmukban szuszogtak. Szaska felkelt, meggyújtotta az olvasólámpát, és csak ekkor vette észre, hogy a csuklóját pikkelyek borítják, és a jelek szerint a nyakát is. Megtalálta a tükrét. Igen: rózsás, gyöngyházas színű, lágy pikkelyek, de másodpercről másodpercre mind szilárdabbak. Elővette táskájából a lejátszót. Csak nehogy megint kimerüljenek az elemek! Betette azt a lemezt, amelyet előző nap kapott a púpostól. Három percig ült mozdulatlanul, áteresztve magán a csendet, akár a szivacs a forró vizet. A pikkely visszaalakult bőrré – durva, szélfútta bőrré. Minden úgy van, ahogy Sztyerh ígérte: „Jegyezze meg: reggelente előfordulhatnak visszaesések. A szervezet álom közben, öntudatlan állapotban kezd kicsúszni az ellenőrzés alól. Ne ijedjen meg; adok magának egy lemezt, a maga fejlődése szempontjából semmi nincs rajta, egyetlen rendeltetése stabilizálni magát az emberi testben. Reggel, mikor kimegy a fürdőszobába fogat mosni, hallgassa! Még akkor is mindenképpen hallgassa meg, ha jól érzi magát, ha minden rendben. És ne féljen, Szasenyka, a nehezén már túl van!” Megdörzsölve a nyakát, megmasszírozva a csuklóját Szaska hanyatt feküdt, és a mennyezetre bámult. Ideje összegeznie a helyzetet. Kitört a „gyűrűből”, amelybe tanárai kívánságára Farit Kozsennyikov zárta be. Visszaszerezte emberi külsejét. Egészében véve normálisan érzi magát, sőt jól: egy csöppet sem álmos, a feje tiszta, a teste könnyű, akár futni is mehetne. Mi van még? Jegor. Szaskának jóvá kell tennie akaratlan bűnét. El kell magyaráznia, mi történt. Bár…Szaska egy kissé ráharapott a nyelvére. Ha Jegor megtudja, hogy Szaska mint megunt lemezt, úgy hallgatta az ő házassági ajánlatát… És egy szót sem szólt neki ismétlődő napjáról… De hiszen Jegor nem is kérdezte! Kosztya észrevette, hogy valami nem jó történik, de Jegor… Jegornak más gondja volt. Neki össze kellett szednie magát, erőt gyűjtenie, mielőtt kimondta: „Házasodjunk össze!”… Vagy csak úgy, felkészülés nélkül mondta? Vagyis csak úgy kiszaladt a száján?

Egy valami teljesen nyilvánvaló volt: ha Jegor megtudja, hogy a tegnapelőtti nap Szaska számára csak másolat volt, egy a sok megismétlődő nap közül, akkora hülyének fogja érezni magát, hogy nincs az a jó kapcsolat, amely túlélne ekkora nyomást. Tehát hallgatnia kell! Meg kell kérnie Kosztyát, hogy ő is hallgasson… Ez neki is érdeke. Szaska nagyot sóhajtott. Lehunyta a szemét. A testére figyelt: mintha minden rendben lenne; egy kicsit éhes. Itt a keze, a lábujjai… mozgatni tudja őket… itt az ágy… Szaska tágra nyitotta a szemét. Az ágy a testének része lett. Viszketett a matrac, amelyre már régen ráfért volna egy tisztítás. A vaslábak érzékelték a linóleumot, s az tapintásra lágynak, sőt melegnek tűnt. Szaska nagyot nyelt: az ágy alatti padló néhány métere is része lett a testének. Durva volt, és nem túl tiszta. De tágas és szilárd volt. Egyre tágasabb és tágasabb… Szaska felnyögött, öklét a melléhez szorította. Ez itt az ő teste. Az ágy – külön van. A szoba is külön. És külön létezik ő – Szaska. Egy perc telt el csöndben. A Sacco és Vanzettin végighajtott egy autó. Ezt többet nem próbálom ki, mondta magának Szaska. És rögtön elcsodálkozott: de miért nem? Talán kellemetlen? Vagy szégyenletes? Kissé elengedte magát, és ismét egybeolvadt az ággyal. A padló egy részével. A szoba egész padlójával. A falakkal. Ő maga lett a szoba. A fehér kincstári lámpaernyőként kicsit megingott… Fintorgott a portól… Szellőzőablakként becsapódott, ahogyan tenyérrel a térdére csap az ember. Repültek az üvegszilánkok. Szaska összerándult a váratlan fájdalomtól, amely olyasféle volt, mint amikor letörik az ember körme. Az üvegcsörömpölésre felébredt Vika, és felült az ágyban. – A francba… Mi ez… Betörte a szél a szellőzőablakot? De hát a francba, tegnap becsuktam! Szaska hallgatott. Megint visszatért önmagába, két keze, két lába volt, felső ajka fölött kiütött a verejték, szíve vadul vert. Lena szó nélkül segített Vikának betömni a szellőzőablakot egy huzat nélküli párnával. – Az ördögbe is… Most kartonpapírral foltozzuk be? Üveget nem lehet tőlük szerezni… És micsoda szél van… Na jó, fél hat van, aludjunk még egyet, jó? Megint csend lett. Szaska lélegzetét visszafojtva feküdt, az ágy pedig csak ágy volt alatta, semmi több. És mit tud még megcsinálni? És mit fog tudni megcsinálni, ha majd befejezte tanulmányait? A púpos ragyogó perspektívákkal kecsegteti… Csodálatos felfedezésekkel… Azt bizonygatja, hogy ő, Szaska fenomenális tehetség… Ketyegett az ébresztőóra. Az asztal legszélén, egy kupac füzet alatt lapult a púpos albumja. Az, amelyik nem hozott sikert Szaskának. Kosztyának igaza volt. Nem a lemezben és nem az albumban volt a hiba, hanem benne, Szaskában. De boldogult a lemezzel. Érdekes, vajon boldogulna az albummal is? Sztyerh nem mondott semmit ezzel kapcsolatban. Kisebb gondja is nagyobb volt. Szaska határozottan magára rántotta a takarót, és átfordult a másik oldalára. Holnap visszaadja az albumot a púposnak. A világ minden kincséért fel nem lapozza a töredékeket, nem mereszti a szemét a „horgonyra”… Érdekes. Olyan ez, mint Portnov gyakorlatai – kezdetben elviselhetetlenek, később lebilincselőek lettek. Most, hogy átlépett egy határvonalat, vajon mit látna meg a fekete albumban? Mi lesz az, amit meglát? A kíváncsiság olyan rohammal tört rá, mint a mardosó éhség. Szaska forgolódott, összegyűrte a lepedőjét, azután felkelt. Az ágy lábával ellentétben az ő lába egyáltalán

nem érezte melegnek a linóleumot. Felhúzta a papucsát, és odament az asztalhoz. Itt az angol szótárfüzete, itt van a jogi jegyzete, még valamiféle papírok… És itt van az album. A töredékek fekete négyszögei olajosan fénylettek. Mindegyiknek a közepén fehér csillagképként virított a „horgony” – a három pont. Szaska a legutolsó oldalnál nyitotta ki. Tekintetét a fehér háromszögre összpontosította, és visszafojtotta a lélegzetét. A három pont eltűnt. Szaska néhány másodpercig a feketeségben lebegett, amely olyan abszolút volt, mint a csend Sztyerh fejhallgatójában. Azután a feketeségből előtűnt – kiugrott, felbukkant – egy égig érő fallal körülvett város. Szaska most a legapróbb részletét is látta a maga reális valóságában. A város szénfekete, palafekete volt. Valamelyest emlékeztetett Torpára, de tökéletes volt. Szaska érezte a márványt meztelen talpa alatt, holott papucsban állt a linóleumon. Az arcán érezte a levegő hideg és meleg hullámait. Égő fenyőhasábok füstjének szagát. A hűvös követ és az átmelegedett követ, a simát és az érdeset, a magas falakat, a keskeny ablakokat, az égre törő, csúcsos tetőket… Szaskát elöntötte az öröm. Körülnézett, hátrahajtotta a fejét, magába akarta fogadni ezt a várost. Bezárni önmagába, önmaga részévé tenni. Kitárta… nem, nem a karját. Feltárta magát, és hirtelen nőni kezdett, nőni, felduzzadni, magába szívni a körvonalakat, az illatokat, a kövek faktúráját. És ott, ahol Szaska elérte a várost, az többé nem volt palafekete, lágy szürkévé változott, mint egy régi fénykép. Valahol látómezeje peremén nyüzsögtek a kereszt-rovarok. Most olyan jelentéktelennek látszottak, hogy Szaska oda sem figyelt rájuk. Magába szívta az életet és az örömet, magába szívta azt a füstöt és annak a tetőnek hajlatát, amely csillog, mintha eső áztatná, azt a köd-gomolyt, azt a nagyszerű tetőcsúcsot… Minél többet szívott magába, annál jobban fokozódott türelmetlensége. Tudta, hogy nem áll meg, amíg az egész város ugyanolyan részévé nem válik, mint a tenyere, az álla, a haja… De amikor a városházát szívta magába – az hirtelen szétesett, kinyílt, mint egy virág, és a belsejéből egy szörnyeteg nézett rá, olyan, amelyhez hasonlót soha, sehol, semmilyen rémálmában sem látott. Szaska visszahőkölt. A szörnyeteg lassan előkúszott a szétomlott toronyból. Az alakja változott, lüktetett, szétfolyt, de Szaska csak a szemét látta. Azok a szemek mozdulatlanok voltak. Zavarosak. Szaskát, csakis őt nézték. És amikor találkozott a pillantásuk, Szaska a bőrén érezte azt, amit előtte már sokan és sokszor felfogtak. Ezt a lényt nem érdekli, hogy őt, Szaskát szereti valaki. És hogy ő szeret valakit. És hogy volt gyerekkora, hogy pancsolt a tengerben, és hogy egy régi kötött pulóverére egy szarvast hímeztek. Sokan voltak, akiket valaki szeretett, akik kis kagylót vagy egy gombot hordtak a zsebükben vagy egy régi fekete-fehér fényképet; még soha senkit nem mentettek meg senkinek az emlékei, senkit nem védtek meg a szavak és eskük, és akiket nagyon szerettek, azok is meghaltak. Szaska megdermedt. Hatalmasra nőve, a fél várost magába foglalva csak nézte, hogyan közeledik hozzá az a zavaros, merő tekintet. És amikor már csak néhány méter – vagy néhány másodperc – választotta el tőle a szörnyeteget, hirtelen eszébe jutott, hogy a szobájában áll, a kollégiumban, a töredéket nézi, és még megmenekülhet. Hanyatt esett. Erősen beverte a tarkóját, annyira, hogy zúgni kezdett a feje. Döngve felborult a szék, amelyikbe a jelek szerint egyik kezével kapaszkodott; egy másodperc múlva, mintegy lassítva lecsúszott az asztalról az album, szétterítve fekete lapjait. – Jaj! – Anyám! – Mi az már megint?

– Mit művelsz? Disznó! Hagyj minket aludni! Megvárva, hogy csillapuljon a fájdalom, Szaska felkönyökölt. Megpillantotta a papucsát a szoba két sarkában. A porréteget a padló szegélylécén. Az ágy alatt egy még az előző hónapban eltört csésze darabjait. A feje fölött Vika és Lena ordított két szólamban, a falat az egyik szomszéd verte valami súlyos tárggyal. Ketyegett az óra. Ha hihetett neki, attól a pillanattól, amikor Szaska kiszállt az ágyból, hogy belenézzen a fekete albumba, pontosan egy perc telt el. – Maga már másodéves! Nem elsős! Olyasmiket művel, Alekszandra, hogy… egyszerűen nem találok szavakat! Még soha az életben nem látta Sztyerhet ennyire dühösnek. A púpos fel-alá járkált a tizennégyes előadóban, és Szaska úgy látta, alig bírja visszafogni magát, hogy fel ne rúgja a székeket. – De hiszen maga adta nekem azt az albumot… – Korábban adtam! Amikor még más volt a státusa! Érti?! Ez az album egyáltalán nem magának való… Én vagyok a hibás, rögtön el kellett volna vennem… De ki gondolta, hogy maga belemászik a századik töredékbe?! – Nem tudtam, hogy nem szabad. Bocsásson meg, kérem! Sztyerh megállt előtte. – Jól van. Jól van, tekintsük úgy, hogy maga és én egyformán hibásak vagyunk abban, ami történt. De a továbbiakban, nagyon kérem, semmi önállóskodást! Csak azokat a feladatokat oldja meg, amiket én adok, és időben! Sem előbb, sem később! – Igen. Megígérem. Csak kérdezni szeretnék valamit! – Kérdezzen! – Úgy tűnt, a púpos lehiggadt kissé. Vagy legalábbis összeszedte magát. – Az… ami ott volt… mi az? A púpos leült a tanári asztalhoz. – Nos, ezt, Alekszandra… még korai megtudnia. Nincs értelme. Majd a vizsgán megtudja. Elkésett a jogi óráról. Az előadás közepén kopogott be, és kért engedélyt, hogy bemehessen. – Alekszandra, maga négy egymás utáni előadást hagyott ki. Egy hónapot. Természetesen köszönöm, hogy figyelmével tüntet ki, mindössze fél órát késve… De hogyan gondolja így letenni a vizsgát? Ez a szó olyan visszhangot vert Szaska lelkében, mint a kútba dobott kő. „Vizsga” Ugyanolyan eufemizmus a kegyetlen procedúra megnevezésére, mint a kínvallatásra az „elfogulatlan kivizsgálás” vagy a „világi bíróság”14. – Üljön le, Alekszandra! Vagy ott akar állni az ajtóban? Szaska leült a helyére. Közte és Kosztya között ott volt az átjáró – és Zsenya Toporko. Szaska a kicsöngetést várta, egy tiszta papírlapra firkálgatott, és akarata ellenére egész idő alatt a három fehér kör jelent meg a vonalas papíron. Szaskát nézték mozdulatlan, zavaros szemként. Megszólalt a csengő. A Szaska előtt fekvő fehér lapot teljesen elborították a sűrűn besatírozott háromszögekből álló ábrák; undorodva becsapta a füzetet. – Zsenya. Beszélnem kell a férjeddel! Engedd meg, kérlek! Csak a tanulásról fogunk beszélni, semmi másról – szándékosan hangosan és keményen beszélt, hogy hallja az egész évfolyam. Zsenya összeszorította az ajkát, a vállára vetette táskáját, és magasra felszegett fejjel 14

Az inkvizíció ítéleteinek állandó formulája. Az inkvizíció úgymond nem ítélkezik, az „elfogulatlan kivizsgálás” (értsd: kínvallatás) után a vádlottat átadják a „világi bíróságnak”, hogy hozza meg a – rendszerint máglyahalált kimondó – ítéletet.

kiment az előadóból. Néhányan – Julja, Ánya, Igor – nem siettek, úgy tettek, mintha sehogyan sem tudnák összeszedni a jegyzeteiket. – Menjünk! – kérte Szaska Kosztyát. Több szempártól kísérve kimentek a folyosóra, felmentek a harmadik emeletre, sőt följebb, a padlásra vezető lépcsőre. Egy kerek ablak mellett megálltak. – Megmentettél. Csak most nem tudom, talán jobb lett volna megmaradni abban az elvarázsolt napban… – Mi történt már megint? A harmadik emeleti folyosón huzat volt, táncolt a por a kerek ablakon beáradó fényoszlopban, fentről pedig, a padlásra vezető lépcsőről kerek zárjával őket nézte a padlásajtó. – Tudod… ma reggel először jutott eszembe, hogy talán nem is hazudnak nekünk. Megtanulunk mindent, és megértünk valami… rendkívülit. És akkor köszönetet mondunk nekik. – „Köszönetet” – ismételte meg Kosztya különös hangsúllyal. – És most mit gondolsz? Szaska felsóhajtott. – Nem tudom. Azután arra gondoltam, talán harcra idomított bestiákat csinálnak belőlünk. A vizsga meg… olyasmi, mint a gladiátorok arénája. Valaki, akit nem ismerünk, figyel majd és osztályoz minket. Mi pedig küzdeni fogunk, és meghalunk… De ez csak afféle lázálom, Kosztya. Ahhoz, hogy harcoló szörnyeket faragjanak belőlünk, nem kellenek ilyen finom módszerek. Kosztya hallgatott. – Nézz rájuk… Portnovra. Vagy nézd meg Sztyerhet! Amikor betoppantam hozzájuk szem és kéz nélkül… Sírt örömében. El tudod képzelni?! – Jusson eszedbe, mit mondtál nekem! – mondta Kosztya. –Mit? – „Ha végigcsináljuk ezt a tanulást, valószínűleg ugyanolyanok leszünk, mint ők. És egyenlőkként beszélhetünk velük. Akkor majd bosszút állunk.” Szaska megrázta a fejét. – Ha végigcsináltuk ezt a tanulást, már nem akarunk bosszút állni. Mert ugyanolyanok leszünk, mint ők. Kosztya összeszorította az ajkát. – Én nem. Én semmit nem felejtek el. Megszólalt a csengő. Jegor egy hótól megtisztított padon ült. Az eget nézve cigarettázott. Szaska megállt mellette. – Szevasz! – Szevasz! – köszönt vissza Jegor, de nem nézett rá. – Leülhetek? –Ülj! Szaska végighúzta a tenyerét a pad sokszor átfestett, nedves deszkáján. A legszélére ült le. – Felszerelted a kötéseket a sílécre? – Miféle sílécekre? – csodálkozott Jegor. Szaska zavarba jött, – Tudod, a sportboltban futóléceket árulnak nevetséges áron, régieket. Csak a kötést kell rájuk szerelni… Jegor hallgatott. Reggel, az órára készülődve Szaska megtalálta a holmija közt Jegor zöld ingét. Még mindig érződött rajta kölnijének illata. Szaska fel akarta venni az inget – békülési szándékának jeleként –, de már nem volt idő a vasalásra, az ing viszont reménytelenül összegyűrődött. Most, ösztönének engedve Szaska megérintette a fiú kabátujját.

Bőrének részévé vált a téli dzseki vastag szövete, a szintetikus bélés, a műselyemből készült, csúszós belső bélés. Sima volt, és meleg. Meleg. Szaska felé nyúlt, átölelte. Nem a karjával. Jegor a részévé vált. Magába fogadta, talán inkább ellopta. Az udvar közepén, a kolesz előtti padon. Mindenki szeme láttára. Egy röpke pillanatra érzékelte, mit jelent Jegornak lenni. Milyen szúrós, merev az arca. Mennyire fázik a lába a cipőben. Hogyan dübörög a szíve – ebben a pillanatban, amikor igyekszik közömbösnek mutatkozni. Mennyire megbántódott, és mennyire szenved… de miért? És abban a pillanatban, még mindig Jegorként – önmaga részévé téve őt – megértette, milyen mély sérelem érte. Meséltek neki Sztyerh kikötéséről. Elhitették vele, hogy Szaska tisztán csak fiziológiai okokból jött össze vele – Sztyerh utasította, hogy szabaduljon meg a szüzességétől, és ő megszabadult… Szaska úgy élte át ezt a sérelmet, mint a magáét. – De hát hogy hihetted el?! Te hülye! Magába olvasztotta a padot (hideg, közömbös), a hársat (álmos, vére mozdulatlan) és a piszkos hókupacokkal borított földet (az olvadozó hó csiklandott és viszketett, mint a var a gyógyuló karcoláson). Egy másodpercre apró ország lett, amelynek Jegor a fővárosa. – Ez hazugság! Miféle férfi vagy te, ha ilyen könnyen felülsz egy aljas hazugságnak?! Jegor megrántotta, kiszabadította magát. Pontosabban Szaska kiengedte – megérezve a félelmét, és maga is megrémült. Jegor leesett a padról, mintha lelökték volna, de rögtön fel is pattant, a térde remegett. – Miről beszélsz? – Ki mondta neked? Pavlenko? Te hiszel annak az aljas féregnek? Jegor hátrált, olyan rémülten meredve rá, hogy Szaska kínosan érezte magát. – Mit bámulsz így rám?! Jegor suttogott valamit. Szaskának a „boszorkány” szó rémlett. Jegor azután megfordult, és szinte futva igyekezett a Sacco és Vanzettire vezető köz felé. Reggelre Szaska bőrét kitin borította be, a karján pedig egy könyök helyett három volt. Megvárta, míg szobatársai kimennek zuhanyozni, elővette a táskájából a lejátszót, betette a lemezt, amelyet minden reggel meg kellett hallgatnia ébredés után. Három perc csönd. Szaska úgy úszott benne, mint a hal. Előző nap Vika és Lena kitartóan próbálkozott, hogy elköltözhessen a huszonegyes szobából valahova máshova. Szaska őszintén kívánta nekik, hogy sikerüljön, de gyanította, hogy a téli vizsgaidőszakig a túlzsúfolt kollégiumban egyikük sem járhat sikerrel. „Tűrnötök kell, lányok! – mondta nekik az előző nap. – Közben figyeljetek, ugyanez vár rátok egy év múlva!” Véget ért az egység. A csönd elszállt. Szaska magához tért. Behajlította és kinyújtotta a karját. Megérintette az arcát, hűvös volt és tapintásra durva, de emberi bőr borította. Szaska visszafojtotta a lélegzetét. Különös, de jól érezte magát. Sokkal jobban, mint az elmúlt hónapokban. Kedve támadt felkelni, bemelegíteni, futni egyet, beállni a forró zuhany alá, azután átállítani hidegre, felvisítani, hogy a kiáltás visszhangot verve körbejárja a zuhanyozót. Utána elmenni a foglalkozásra… Igen, igen, Szaska csodálkozva állapította meg, hogy menni akar Sztyerhhez az órára. – A dolgok tükröződnek egymásban, mindegyik. Emlékszik? A szél irányt változtat, megkerülve a követ, a kő porlik, visszatükrözve a szelet. A kaméleon megváltoztatja a színét, visszatükrözve a leveleket… A közönséges nyúl fehérré változik, tükrözve a telet… Én tükröződöm magában, amikor engem hallgat. Maga is visszatükröződik sok

emberben, többé vagy kevésbé élesen. Az a Szása Szamohina, akit maga ismer, csak a valódi Szása lényegének tükörképe. Ez a lényeg most változóban van, s a tükörkép is igyekszik változni, de mivel anyagi természetű, állandósult, nem könnyen változik… Ezt jelképesen mondom, vegye figyelembe! Annak a kommunikációs rendszernek a keretei között, amelyet most használunk, csak megközelítő magyarázatok lehetségesek. Ezért nem magyarázunk el semmit a diákjainknak, nehogy félrevezessük őket, és csak az időt fecséreljük. Mi most csak beszélgetünk, kellemesen töltjük el az időt. – Nyikolaj Valerjevics, az az érzésem, hogy… hogy szétesek. Vagy növök. – Nő, Szása. Növekszik. Kinövi tulajdon kereteit, pontosabban azokat a határokat, amelyeket megszokásból tulajdon személyisége határainak tekint. – Ez… történik mindenkivel? Úgy értem, minden diákkal? – Mindenkivel, de nem egyformán. Magának, Szasenyka, nyilvánvaló hajlama van a metamorfózisra, és a fantáziája is gazdag. Nem rajzolt gyerekkorában? Nem? Pedig tudott volna… Képzeljen el egy kaméleont, amelyet… hm… üveg alá tesznek? Nem… egy pénzügyi folyamatba. – Hogyhogy? – Nos, nézzük! A kaméleon megszokta, hogy a körülményeknek megfelelően változtassa a színét. De mit tegyen, ha olyan közegbe kerül, amelynek nincs olyan jellemzője, mint a szín? Vagy vegyünk egy másik példát… Képzelje el, hogy egy csecsemő hirtelen, egyetlen perc alatt felnőtt emberré vált, a megfelelő testalkattal és fiziológiával. Megváltozott a lényege. A korábbi forma zavarni fogja, nem gondolja? Az aprócska test, a rugdalózó, a pelenka… Mindez szétszakad, kibocsátva az érettebb egyedet. Így van ez a mi esetünkben is, Szása. Változik a maga tartalma, de a forma nem győzi az iramot, nem tud megfelelően reagálni… Ebből fakadnak az apróbb kellemetlenségek, a pikkelyek, a tollak, a fölösleges végtagok… – Ez sokáig tart? – Nem hiszem. Alighanem néhány nap… Bár később is előfordulhatnak visszaesések. Az a legfontosabb, hogy ne féljen, Szása. A kislányok megrémülnek az első menstruációtól, de mi, felnőttek, ugye tudjuk, mennyire nevetséges ez a félelem? Szaska zavarba jött. – Majd megérti. Még egy kicsit várjon, és könnyebb lesz! Tudatára ébred majd, hogy nem büntetik, hanem kitüntetik, és magával ragadó, érdekes élet vár magára, hatalmas lehetőségek várják… Szása, higgyen nekem, maga nagyon boldog lesz, és hamarosan! – Félek, hogy elbukom a vizsgán… – Nos, ez éppenséggel érthető félelem. Minden lelkiismeretes diák izgul, mikor tételt húz, még akkor is, ha mindent, de mindent tud… Teljes erőbedobással tanulnia kell, és akkor semmi leküzdhetetlen akadály nem vár magára a vizsgán. – És utána mi következik? Úgy értem… még azután. A vizsga után. A diploma után. Mi lesz velem? A púpos elmosolyodott. – Nagyszerű lesz. Higgye el! De a jelenlegi szakaszban ezt nem tudom elmagyarázni magának. Eltelt néhány nap. Azokban a ritka órákban, amikor Szaskának sikerült elaludnia, a fekete város szörnyetege jelent meg álmában. Álmában tudta, hogy harcolnia kell, de nem érzett magában erőt – csak félelmet és kiszolgáltatottságot, ezért felkiáltott – és felébredt. Lena és Vika, akiknek nem sikerült másik menedéket találniuk, fejükre húzták a párnát. Jegor kerülte őt. Szaska nagyon sajnálta, hogy életének „történetébe” kapcsolatuknak éppen legszerencsétlenebb napja került bele – az ő ingerültségével. A botránnyal, amelyet Zsenya rendezett. A pletykával, amelyet rosszakaróinak sikerült Jegor fülébe juttatniuk. De a veszteségektől és a félelemtől, azoknak a napoknak iszonyatos megterhelésétől

függetlenül Szaska egyre boldogabbnak érezte magát. A foglalkozások Sztyerhhel, amelyek az egész hosszú szemeszter folyamán lidércnyomásként nehezedtek rá, most nem egyszerűen tetszettek neki, mindjobban magukkal ragadták. Lépésről lépésre, egyik kis sikertől a másikig sodorták magukkal. Először érezte meg az összefüggést az erőfeszítései és növekvő belső ereje között. Már kétely sem férhetett ahhoz, hogy ez valóban erő. Szaska, aki mindig elengedte a füle mellett Sztyerh szavait az ő „ritka adottságáról”, először értette meg, hogy a púposnak igaza van, hogy ő valóban rendkívüli tehetséggel rendelkezik egy egyelőre még titokzatos, de végtelenül érdekes területen, és előtte, aki gyerekkora óta szeretett tanulni, szédítő, nem teljesen világos, de vonzó perspektívák nyílnak meg. Nagyon szeretett volna beszélni Kosztyával. Elmesélni neki mindent, és titoktartást ígérve megkérdezni, vele mi a helyzet. Mit érez, amikor a púpos adta feladatokat végzi? De a piros arcú és fenyegető Zsenya örökké férje nyomában volt, mint az árnyék. És Szaska nem akart tolakodni. – Intézetünk hagyományai értelmében a szilveszteri mulatságot mindig a másodévesek szervezik. Tekintettel arra, hogy január harmadikán lesz a beszámolónk, jónak tartanám, ha az est szervezésével Szamohina foglalkozna. Magának automatikusan beírom a jegyét a leckekönyvébe… És magának is, Pavlenko, ha ma törleszti az „adósságát”. Apró engedmény… hogy Szamohinának ne egyedül kelljen bajlódnia a szervezéssel. – Én nem tudok a mulatsággal foglalkozni – mondta Szaska. Portnov hátra tette a kezét. – És miért nem? – Nagyon elfoglalt vagyok. – Elfoglalt? – Portnov levette a szemüvegét. – Talán az évfolyamtársait küldjem el a foglalkozásokról, akiknek vagy sikerül letenniük a beszámolót, vagy ismétlésre kényszerülnek? Tudja, hány kollégája sorsa függ most hajszálon, és próbálja az utolsó pillanatban elsajátítani az egész szemeszter anyagát? Az előadóteremben olyan csönd lett, mint Sztyerh fejhallgatójában. – Ne keresse magának a bajt, Szamohina! Nyikolaj Valerjevics kész akár most rögtön beírni az érdemjegyét, és felszabadítani drága idejének egy részét az amatőr művészet számára. Vonja be a munkába a B csoportot, vonja be az első évfolyamot! – Nem tudom megcsinálni – állt fel Szaska. – Soha életemben nem foglalkoztam semmi… ilyesmivel. Én ezt nem csinálom meg, nem akarom! – Szamohina – mondta Portnov nagyon hidegen. – Mint hallgatónak, magának kötelessége igyekvően tanulni és végrehajtani a társadalmilag hasznos megbízatásokat. És végre is fogja hajtani, különben egy kellemetlen beszélgetés lesz a következmény a kurátorával… Pavlenko, magának is gondjai vannak? Maga sem kedveli az amatőr művészetet? – De igen – engedte le felemelt kezét Liza. – Megszervezem az estet… De a beszámoló Nyikolaj Valerjevicsnél… – Vele majd én beszélek – ígérte meg nagylelkűen Portnov. – Amennyire tudom, ebben a szemeszterben teljesen elégedett a maga munkájával. – Ha érdekel, én semmit nem mondtam neki. Én semmit nem mondtam. Liza szokása szerint az ablakpárkányon ült, leengedett kezében cigaretta füstölgött. Már több hónapja nem lakott a kollégiumban, az orrát sem dugta be oda. A régi szoba látványa inkább undort keltett benne, mint nosztalgiát – sokáig nézelődött, hümmögött, még szaglászott is. Azután elhelyezkedett az ablakpárkányon, és felkattintotta az öngyújtóját. – Nem zavar, Alekszandra, ha rágyújtok? – Gyújts! – mondta Szaska úgy téve, mintha észre sem venné a gúnyolódást. Szobatársai, Vika és Lena átszaladtak a konyhába. Szaska leült az íróasztalához, és

kinyitotta a szöveges modult. – Szóval én semmit nem mondtam Jegornak. De pontosan tudom, ki mondta meg… – Nem érdekel – mondta Szaska. – Egyáltalán nem? – Liza mélyet slukkolt. – Egyáltalán nem. Mert hazugság. – Na, te aztán merev vagy. – Liza kezével széthessegette a füstöt. – Jól van. Van valami terved erre… a bulira? – Toporko mutasson be sztriptízt! – Nem rossz ötlet. – Már csak rá kell beszélni Toporkót. – A fiúkat kell rábeszélni, hogy végignézzék ezt a nyomorúságos látványosságot… Tudsz bűvészmutatványokat? – Igen, ha te ülsz bele a ládába. Fűrészt majd kérünk a gondnoktól. – Favágó fűrészt, kétfogantyúsat? – Körfűrészt. – A ládába Kozsennyikovot ültetjük – mondta Liza. Csönd lett. – Farit Kozsennyikovot – pontosított Liza félrefordítva tekintetét. – Egyébként rendben… hülye vicc. Szóval mit csináljunk? A vetítőfülkében állt egy jókora vetítőgép, a technika fél évszázados csodája. Volt még egy primitív keverőpult is, és Szaska a homályos kis ablakon át nézve a színpadot és hallgatva a hatást, elindította hol ezt, hol azt a dallamot. Liza pótolhatatlannak bizonyult a buli előkészítésében. Szaska egyik ámulatból a másikba esett, és gondolatban megköszönte Portnovnak, hogy előre beírta Pavlenkónak az osztályzatot. Nem tudni, hogyan (rábeszéléssel? megvesztegetéssel?) sikerült Lizának a színpadra csalogatni vagy tíz elsőévest, néhány hölgyikét a dékáni hivatalból és Okszanát a B csoportból (Okszana nem kapta meg automatikusan a jegyét, de jól tanult, és magabiztos volt). Néhány nap alatt kitaláltak, összeállítottak, megrendeztek egy félórás esztrádműsort. Szaska részvétele arra korlátozódott, hogy üljön a vetítőfülkében, és kapcsolja be a zenét. A próbán minden simán ment, de amikor a terem megtelt az izgatott, fecsegő diákokkal, amikor megjelentek és a harmadik sorban letelepedtek a tanárok, Szaska hirtelen azon kapta magát, hogy rettenetesen izgul. Ráadásul nem is hallotta olyan jól a színpadon elhangzottakat, mint az üres teremben. Szaska attól félt, elszalasztja a végszót, és akkor elvész a tréfa sava-borsa. Szaska rémületében túl hangosra kapcsolta a zenét, és Lizának, hogy túlkiabálja, teli torokból ordítania kellett, dühödten integetett a fülke felé, és Szaska ahelyett, hogy lehalkította volna, még hangosabbra állította a zenét. Liza, becsületére legyen mondva, nem vesztette el a fejét; mikor lement az első néhány perc, és a színészek kezdtek belejönni, az előadás gördülékenyen folyt, és a terem, amely kezdetben közömbös volt, minden mondat után egyre hangosabban nevetett. Szaska, feszülten figyelve a színpadon elhangzottakra, megérezte, hogy a háta mögött kinyílt, majd becsukódott a fülke ajtaja. Bekapcsolta a „kis hattyúk táncát”, csak azután fordult meg. – Bocsáss meg, leülhetek itt egy kicsit? – kérdezte suttogva Zahar. Szaska csodálkozott. Barátságosan köszöntek egymásnak a folyosón, de egészében véve nem volt köztük szoros barátság. – Szvetka keres mindenfelé. De most… nincs hangulatom vele beszélgetni. – Szvetka? Az első évfolyamról, az ötös szobából? – Hát igen. – Előle bujkálsz? – kérdezte Szaska némi megvetéssel a hangjában. Zahar óvatosan letelepedett egy háromlábú zsámolyra.

– Nem arról van szó, amit gondolsz. Én… Jön a vizsga. Január tizenharmadikán. Szaska észbe kapva odaugrott a kis ablakhoz, és sikerült az utolsó pillanatban bekapcsolnia a zenét. A teremben megállás nélkül nevettek. A jelek szerint sikerült a buli. – Na és? Zahar vállat vont. – Valami miatt nekem… Eh, nem is tudom. Valamikor majd szeretném viszontlátni a szüleimet, a fivéremet… az évfolyamtársaimat. Téged… Az az érzésem, hogy vége a világnak, Szaska. Hogy a vizsga után nem lesz semmi. – Ostobaság – mondta Szaska, és egy pillanatra felvillant az emlékezetében saját félelme ott, az adminisztratív részleg folyosóján, amikor elképzelte a futószalagot, amint az áldozati oltárra szállítja a harmadéveseket. – Magad is tudod, hogy ez butaság. Nem azért tanítanak minket, hogy megöljenek. Egyszerűen csak mások leszünk. – Már mások lettünk – mondta Zahar. – Itt van ez a szilveszter… Mindenki nevet… Szaska, te klassz lány vagy. Azt akarom, hogy tudd! – Miről beszélsz? – Én? Semmiről… Egyszerűen csak… Na, viszlát, Szaska. Végül is… Isten veled! Szaska a száját eltátva bámult rá, de ekkor eljutott a tudatáig, hogy a teremben gyanús csönd van, elhúzódik a szünet… A Török induló! Itt kell megszólalnia a Török indulónak! Mikor verejtékben úszva, a harsogó zene közepette felállt a pulttól, Zahar már nem volt a fülkében. …Az est sikert aratott. Alighanem csak ez mentette meg Szaskát, mert ha bekövetkezik a bukás, és egy bizonyos pillanatban ez elkerülhetetlennek látszott, Liza saját kezűleg ölte volna meg. Ezt ő maga vallotta be később – igen erős és szalonképtelen kifejezések közepette. Másodikán volt az első évfolyam beszámolója. Másfél hosszú órán keresztül egyetlen hang sem szűrődött ki az előadóteremből. Azután mintha gátszakadás lett volna – elsőként két boldog és izzadt lány jött ki, azután egy fiú, utána egyszerre három fiú. Sorban egymás után kijött tizennyolc ember, Jegor nem volt köztük. Szaska, aki a gigantikus bronzló lába mögött rejtőzködött, a kezét harapta. Csak sikerüljön Jegornak…Csak sikerüljön… Ő megy oda hozzá elsőnek. Csak jöjjön már ki! Múltak a percek. A hangok elcsöndesültek a folyosón. Jegor nem jött ki. Szerencsétlenséget hozok mindenkire, gondolta Szaska rémülten. Aki engem szeret… Illetve nem – aki szeretett és elhagyott… Ha pótvizsgára küldik Jegort… mit csináljak?! Nyílt az ajtó. Jegor állt ott, kilépett a félhomályos előtérbe. Szaska rárontott a szobor hasa alól. Jegor visszahőkölt. – Sikerült?! – Sikerült. – Jegor nagyot nyelt. – Igen… Hát így. Szaska átölte, teljes erőből átkarolta. Arcát Jegor pulóveréhez szorította, beszívta az ismerős illatot. Már olyan régóta nem ölelt meg senkit.. .Sokáig szeretett volna így maradni, hogy Jegor keze a vállán legyen, a tarkóján… Hogy megsimogassa a fejét… Jegor mozdulatlanul állt. Szaska hallotta, hogyan dübörög a szíve. Érezte a leheletét. Felemelte a fejét. Jegor föntről lenézett rá. Mosolytalanul. – Jegoruska – mondta Szása még mindig átkarolva őt. – Bocsáss meg, ha megbántottalak! Szeretlek, ne hallgass senkire! Az… hazugság. Nagyon rossz volt nekem… De most már jobb. Figyelj rám… menjünk hozzám!

Jegor hallgatott. Szaska érezte, hogy egyre jobban megfeszül. Talán visszafogja magát? – Nem hiszel nekem? Jegor hallgatott. Karjai úgy lógtak a teste mellett, mint az indák. Szaska hátralépett. – Bocsáss meg! – mondta Jegor. – Még meg kell csinálnom az angolt. És elment. – Jó napot, második évfolyam, A csoport! Elkövetkezett a bűvös nap, itt a beszámolójuk napja… Portnov az asztal szélén oszlopba felhalmozott leckekönyveket rendezgetve beszélt. Kettőt kiemelt, sietség nélkül aláírta és félretolta őket: – Szamohina, Pavlenko, gratulálok! Szamohina az évfolyamelső, csak így tovább. Pavlenko is nagy utat tett meg a pótvizsgától a kitűnőig. Mind a ketten elmehetnek. Fogják a leckekönyvüket, és menjenek! – Micsoda disznó! – mondta Liza, mikor Szaskával már kint voltak a folyosón. Szaska egyetértően bólintott. – Csak sikerüljön mindegyiküknek! – borzongott meg idegesen Liza. – Figyelj… ne dugjuk tintába értük az ujjunkat? Mit gondolsz? Nem tudtak tintát keríteni. A beszámoló négy óra hosszat tartott, ezalatt senki nem jött ki az előadóból. Liza nem bírta tovább, kiment a városba. Szaska is vele tartott, de félútról visszafordult. És mint az inga, fel-alá mászkált, saját lépései zaját hallgatva. Leült, majd megint felállt, minden megismétlődött. Minden csaknem ugyanolyan volt, mint előző nap. Az előadóterem bejárata fölött még ott lógtak a szilveszteri füzérek; Szaska nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy füzérekkel és koszorúkkal az áldozati állatokat szokták felékesíteni. Négy után, amikor odakint már kezdett sötétedni, a második évfolyam A csoportja imbolyogva kiözönlött a folyosóra. Volt, aki a falnak dőlve megállt. Volt, aki kimeredt szemmel rohant a vécébe. Szaska odaugrott Kosztyához. – Hogy ment?! – Rendben – válaszolta Zsenya Toporko, aki nem tudni, honnan felbukkant mellettük. – Mindenki átment – közölte felfújva magát Gyenyisz Mjaszkovszkij. – Gúnyolódott a mocsok… Eh! Kosztya szó nélkül erősen megszorította Szaska kezét. Megfordult, és elindult a folyosón, Zsenya a nyomába eredt. Szaska kimerülten lehunyta a szemét. Január tizenkettedikén – pontosan a kitűzött időben – Szaskának rendben megszületett a kisöccse, akit Valentyinnak neveztek el. Előző nap, tizenegyedikén Szaska túlesett a beszámolón Sztyerhnél. A púpos egyenként szólította be a terembe a diákokat; Szaska ment be utolsóként. Reszketett a félelemtől. – Szasenyka, ne izguljon, minden rendben van. Tegye fel a fejhallgatót, beteszek magának egy lemezt, amit még nem hallgatott meg, az a feladata, hogy minél teljesebben befogadja. Ez nem is annyira beszámoló lesz, mint inkább összefoglaló, összegző foglalkozás. Készen van? Szaska már csak a folyosón tért magához. Az örömtől eszüket vesztett évfolyamtársai lovas csatát játszottak a folyosón: Zsenya Kosztya vállán ülve a Gyenyisz nyakában ülő Lizával csapott össze. Az „amazonok” összecsavart füzetekkel csapkodták egymást, mindkettő igyekezett a földre küldeni ellenfelét, a „lovak” nyihogtak, fújtattak, az egész folyosó zengett a nevetéstől és lábdobogástól. Szaska arra gondolt, hogy a középkori karnevál – a szörnyű elnyomás alóli pillanatnyi kitörés – hisztériás voltában emlékeztet arra az órára, amikor a szakmai beszámoló sikerült, mindenki túlesett rajta…

„Miről dalolnak a verebecskék a tél utolsó napján? Túléltük, kibírtuk, élünk, élünk”15 Sztyerh épp az imént írta be leckekönyvébe saját kezűleg: „Kitűnő”. A szakmai tárgyból mindig differenciáltak a beszámolók. A vizsgáig pedig pontosan egy év maradt. Január tizenharmadikán reggel a kollégium földszinti folyosóját táskák és bőröndök árasztották el. A szobaajtók tárva-nyitva álltak. Az első évfolyam már előző nap elutazott néhány lány kivételével, aki, nem tudni, miért, még egy napig maradtak. Szaska mellesleg azt gyanította, hogy valakitől még el kellett búcsúzniuk. – Viszlát, aprónép! – bocsátotta útjukra az elsőéveseket Zahar. –Majd találkozunk… odaát! A harmadévesek egymás után bevonultak a díszterembe, mögöttük becsukódott az ajtó. A másodévesek január tizenhatodikán vizsgáztak jogismeretből. Szaskának a válás utáni vagyonmegosztásról jutott valamilyen tétel. Nem emlékezett rá, hogyan kell megosztani a közös vagyont, zavarosan motyogott valamit, a szégyentől lángvörösen. A tanárnő elégedetlen volt, valami miatt mégis négyest adott neki. A folyosón az ablakpárkányon ott ült Kosztya. Valószínűleg arra várt, hogy Zsenya is végezzen. – Az asztalon hagytam a leckekönyvemet – mondta Szaska. – Kihozod majd? – Jó – hagyta rá Kosztya. Majd hangját elmélyítve hirtelen megkérdezte: – Mikor utazol el? – Nem tudom – mondta Szaska. – Még nem vettem meg a jegyet. Anyám még bent van a szülőotthonban, nem tudni, mikor engedik haza, én meg… Kosztya valahova Szaska mögé nézett a válla fölött. Szaska megfordult. Vagy tíz lépésre tőlük, a lépcsőnél Sztyerh állt. Hamuszínű haja, ezúttal megfésülve, gallérjára lógva keretbe foglalta szürke arcát. – Jó napot, Nyikolaj Valerjevics! – mondta Kosztya. – Jó napot, Kosztyenyka… Szása, maga már felelt? – Igen – mondta Szaska. – Akkor jöjjön, beszédem van magával! – A púpos intett neki hosszú ujjával, és Szaska követte, mintha pórázon vezetnék. Arra számított, hogy Sztyerh a dolgozószobájába viszi. A púpos ehelyett kabátot és kalapot vett, Szaskának is azt mondta, öltözzön fel, és együtt kiléptek az utcára. Derült nap volt. Torpa fölé kupolaként borult a kék ég. – Biztosan nem is ebédelt még, igaz? – Ne-em… – Nagyon jó. Gratulálok, Szaska, a szemeszter sikeres befejezéséhez… Balra megyünk. Oda, ahol az a cégtábla lóg. Ott, az első emeleten van egy remek étterem. – Öcsém született – mondta Szaska a maga számára is váratlanul. – Még egy ok az ünneplésre. Az éttermek, a bársonyterítős asztalok, a portások és ruhatárosok mindig feszélyezték Szaskát. Egy távoli zugba vezették őket a púpossal, Szaska rögtön bevette magát az ablak mellé – látszott az utca, a galambok a párkányokon és az ég egy darabja. – Nagyon jó, Szása! Mit eszik? – Ezt – bökött az étlapra találomra Szaska. – És ezt. Meg gombát. Kihozták az előételeket. – Hogy érzi magát? – Többé-kevésbé… rendben. Szeretném megkérdezni… mi van a harmadik évfolyammal? Ők… náluk minden rendben, levizsgáztak… mindnyájan? Sztyerh megcsóválta a fejét. 15

Valentyin Beresztov közismert gyerekverse.

– Még nem volt meg a vizsgabizottság záró értekezlete. Nem mondhatok semmit. – Megközelítőleg sem? – Ha visszajön a szünidő után, mindent megtud, Szása. A vizsga ideges légkörben, hullámzóan zajlott le, ennyit mondhatok. De remek kölykök… szinte mind. Új élet vár most rájuk, új feladatok… új sikerek… Ez elképesztően érdekes, Szása. Jóval érdekesebb, mint maguknál most. Majd meglátja – csak az átirányító vizsga után kezdődik az igazi tanulás… Na jó, erről elég ennyi. Magának most szünideje van, ki kell kapcsolnia, pihennie kell. Semmiféle szakmai könyv, semmiféle gyakorlatok… Semmilyen érzelmi megrázkódtatás… És még valami, Szása. A maga helyében én sehova nem utaznék el. Szaskának torkán akadt egy falat paradicsom. – Ezt nem tehetem meg! Öcsém született… Anyámat a napokban hazaengedik, kell neki a segítség… Azonkívül vár! – Megértem. De… Szása, emlékezzen vissza, mi történt legutóbb, a téli szünetben! – Kézben tartom magamat! – mondta Szaska hevesen. – Sokkal jobban. Meg aztán az szerencsétlen véletlen volt. Életemben először vertek… raboltak ki valakit… a szemem láttára. Előzőleg soha nem történt ilyesmi, és remélem nem is fog. Felelek magamért! – Nem, Szasenyka – rázta meg a fejét Sztyerh. –, én felelek magáért. Most már érettebb, de akadhatnak másmilyen problémák… Mi van a körmével? Szaska gyorsan az asztal alá dugta a kezét. Ha idegeskedett, a körmei elsötétültek és rendkívül gyorsan nőni kezdtek. A vizsgán három millimétert nőttek, most megint kezdtek meghosszabbodni – kemények voltak, és csillogóak, mint a barna bogarak kitin szárnyfedői. A púpos megdörzsölte hegyes állát. – Szása, én nem fogom utasítani magát. Őszintén szólva nem is tehetem. A szünidő a maga ügye, a vizsgáit letette… De gondoljon bele, mit szólnak majd a rokonai, ha a szemük láttára kezd átalakulni! Szaska hallgatott. – Önkontroll… persze, sok mindent megtanultunk. De képzelje el: az idegei, valamilyen rendkívüli helyzet, egy csecsemő… Féltem magát. Maga túlságosan értékes ahhoz, hogy… könnyelműsködhessen. – Nyikolaj Valerjevics… – Igen? – Én már nem vagyok ember? – Miért olyan fontos ez magának? Szaska felnézett. Az asztal túloldalán ülő Sztyerh nyugodtan, jóindulatúan nézett rá. Sápadt, háromszögletű arcát párhuzamos vonalakkal keretezte hamuszürke haja. – Miért olyan fontos magának, Szása, hogy éppen ember legyen? Talán csak nem azért, mert egyszerűen semmi mást nem ismer? – Megszoktam – hajtotta le a fejét Szaska. – Úgy-úgy. Magában rendkívüli a megszokás ereje, ezért is sikerült magának olyan nehezen az áttörés… De most már vidámabban megy a dolog… Ohó, itt a borjúhúsunk! Szaska előtt akkora tányér jelent meg, mint egy mező. Gőz szállt fel a fehér mártásból, a sűrű kaporhalmokból. – Nem tehetem meg, hogy ne utazzak el! – Szaska görcsösen nyelte a nyálát. – Nem értenék meg… Különösen anyám. Hiszen már fél éve nem láttam! Akkor meg, a nyári szünetben nem voltam egészen… Szóval nem voltam egészen magamnál. Látni akarom! Legalább néhány napra! – Néhány napra… – Sztyerh válla megroggyant. – Jaj, Szása, annyira reménykedtem, hogy le tudom beszélni! Megsemmisültnek és lehangoltnak tűnt ekkor. Szaska zavarba jött.

– Én… Szükség van ott rám, érti? – Értem… A maga dolga, Szasenyka, de én nem tanácsolom. Nem utazott el rögtön. Néhány napig még húzta az időt, és nem azért, mert, mint rendszerint, nem volt jegy a vasúti pénztárban. És nem is azért, mert az anyja még a szülőotthonban volt, Valentyin pedig szabadságot vett ki. Szaskának fontos volt meggyőződnie arról, hogy legalább külsőleg hasonlít egy emberre. Tollak és sömörök nélkül, fölösleges ízületek nélkül. Tökéletesen megértette, hogy Sztyerhnek igaza van: a szülésen éppen hogy átesett anyjának semmi szüksége egy pikkelyekkel borított lányra. Akkor indult el a kollégiumból, amikor éppen csak sötétedni kezdett. Végighurcolta bőröndjét a Sacco és Vanzettin, és a buszmegállóban megpillantotta Jegort. Megbotlott, lelassította lépteit. Jegor másfelé nézett. Mintha nem látná őt. Talán tényleg nem látta; mellette, a letaposott havon nagy sporttáska állt. Szaska kissé távolabb állt meg. Maga sem tudta, mit szeretne jobban – hogy Jegor észrevegye őt, vagy inkább ne is lenne itt semmiféle Jegor. Befutott az autóbusz. Jegor az első ajtónál szállt fel a táskájával, Szaska a hátsónál a bőröndjével. Jött a kalauznő, ellenőrizte a jegyeket, csattogtatta a lyukasztóját. Az autóbusz elindult. Szaska kinézett az ablakon. Elöl, az idegen kalapok, kopasz fejek, kapucnik között virított Jegor tarkója, rövidre nyírt haja. A fiú egész úton egyszer sem nézett körül. Az autóbusz befutott a vasútállomásra. Szaskának szerencséje volt: szinte rögtön sikerült vennie egy nagyon jó jegyet, a vagon közepére, egy alsó ágyra. Nyitva volt az állomás büféje, Szaska vett két süteményt és meleg teát egy műanyag pohárban. Leült a váróteremben, és az ablakból látta, amint Jegor, változatlanul körül sem nézve felszáll a helyiérdekűre. Rákényszerítette magát, hogy megegye a süteményt. Azután bement az állomás bűzös, nyirkos vécéjébe, felgyűrte a ruhaujját, és lekaparta a könyökhajlatáról a mosolygó matricát – rendesen meggyűrődött, és zölden virított, mint a fű. Lehúzta a vécében. Éjszaka Szaska rosszul aludt a vonaton. Rázta a hideg, hányingere volt; útközben a korlátokba kapaszkodva kiment a vécére, bezárkózott, és ott, az aprócska, bűzös helyiségben, rázkódás és zakatolás közepette kinőttek a szárnyai. Hideg volt. A lefolyócsőből áradt a fagy. Szaska egyszerre látta saját képét a tükörben és a sötét ablakon. Látta, hogy fehér csíkos türkizkék kínai sportdzsekijének háta lüktetve felpúposodik, mintha a lapockái közt valamilyen élőlény lenne a kabátja alatt. Alig fájt, a hányingere is elmúlt, de fogalma sem volt arról, hogyan tovább. Levette a dzsekit. Levette a pólóját. Libabőrös hátán két kis rózsaszínű, csak itt-ott pihés szárny reszketett görcsösen. A vonat száguldott, ahogyan az éjszakai vonatok száguldanak a nyílt pályán. A vékony vaspadló alatt dübörögtek a kerekek, egészen közel. Szaska félmeztelenül állt, teljesen átfagyott, nézte, hogy a szárnyak lassan megnyugszanak, már nem reszketnek, a hátára simulnak, mintha kiválasztanák a legkényelmesebb helyet. Kopogtak az ajtón. Azután még egyszer kopogtak, határozottabban, a kocsikísérő hangosan megkérdezte: – Hé, meghalt odabenn? Egészségügyi zóna, be kell zárnom a vécét! – Zárja be! – mondta Szaska. – Micsoda?! – Várjon! – Szaska köhögött. – Mindjárt megyek. Sietve felöltözött. Néhány apró, tarka, finom toll szétrepült a fülkében. Egy a kagylóba hullott. Szaska gondolkodás nélkül lehúzta a vizet. Meggörnyedve kilépett a félhomályos folyosóra. A kocsikísérő együtt érzően nézte: – Elkapta? A hasa?

– Igen – mondta Szaska, és a helyére ment – nagyon jó hely volt, alsó ágy, és nem oldalt, hanem a vagon közepén. Az volt az első dolga, hogy a neszesszerjéből elővette az ollót, és levágta a körmét – titokban, nehogy valaki észrevegye. A levágott körömdarabokat bekotorta a szőnyeg alá. A vonat befutott egy éjszakai peronhoz, megállt. Valaki bőröndöket vonszolva végigment a folyosón, valaki fészkelődött a felső ágyon. A szerelvény mellett végigment egy munkás, vassal kalapálva a vasat, mintha egy hatalmas fém xilofonon játszana. Szaska megtalálta a táskájában a lejátszót. Betette a „rehabilitációs” lemezt. És belemerült a tökéletes, megnyugtató csöndbe. Valentyin várta az állomáson – lefogyott, és jókedvű volt. Vele volt a mobiltelefon; büszkén mutatta Szaskának: – Most minden pillanatban kapcsolatban lehetünk! Olga mégiscsak egyedül van otthon a gyerekkel, bármire szüksége lehet… Te meg miért tartod ilyen görbén magad? Ne görnyedj, húzd ki a hátad! – Elfáradtam – mondta Szaska nem egészen odaillőn. – Nehéz volt a vizsgaidőszak… A vonat meg fülledt volt. – Katonadolog… Novemberben kiküldetésbe utaztam… hogy ott micsoda hideg volt… Valentyin csak beszélt és beszélt, cipelte Szaska bőröndjét a metróba. Szaska már elszokott az ekkora embertömegtől, a mozgólépcsőn szédült. Szerencsére gyorsan összeszedte magát, és Valentyin nem vett észre semmit. A szárnyak nem tűntek el. Ez nem jelent semmit, mondta magának Szaska. Korábban is előfordult, hogy nem hatott azonnal Sztyerh „rehabilitációs” lemeze. Egyszer a gerince mentén tüskék nőttek ki, emlékezett, nem túl hegyesek, nem túl hosszúk, csontosak. Estig megmaradtak, azután maguktól visszahúzódtak. Valószínűleg most is így lesz… Csak az volt rossz, hogy a reggeli metrót zsúfolásig megtöltő emberek között Szaska szörnyen érezte magát a hátához tapadó, izzadt szárnyakkal. Az előszobában az újszülött kétségbeesett sírása fogadta őket. A mama a szobaajtóban állt pongyolában, örült és zavart volt egyszerre: – Nem alszik… Már második órája csitítgatom… Szasenyka, na végre! Nézd, itt a kisöcséd! Szaska kinyújtotta a nyakát. Anyja karjában mozgolódott, torkaszakadtából sírva, kivörösödött arcocskával a hófehér rugdalózóba öltöztetett fiúcska. Ordított, még értelem nélküli kék szemecskéit forgatva. A „viszontlátás” egyetlen másodpercig tartott: Valentyin motyogott valamit a huzatról és a bacilusokról, a mama gyorsan becsukta a szoba ajtaját, Valentyin papucsba bújt, és rohant kezet mosni. Szaska ott maradt az előszobában, hátával a bejárati ajtónak dőlve. A szárnyai viszkettek és hasogattak. Szaska megrántotta a vállát, mintha megdagadt volna a háta, és nekilátott, hogy bal csizmája orrával segítve lehúzza a jobb csizmáját. – Miért tartod ilyen görnyedten magad? Húzd ki a vállad! A konyhaasztalnál ültek hármasban. A kicsi végre elaludt; a mama nagyon fáradtnak látszott, Valentyin szintén elcsigázottnak tűnt. Szaska nem vette le vastag, kötött pulóverét, pedig a konyhában meleg, sőt hőség volt. – Átfagytam a vonaton. Húzódik… biztos az izom. – Be kell kenni! – jelentette ki a mama. – Elfelejtettem a nevét… méhméreg van benne… Val, van a házi patikában? – Nem kell! – szólt közbe Szaska. – Majd elmúlik. – Valahogy nem tetszel nekem – mondta a mama. – Nincs lázad? És régóta ismert, természetes mozdulattal Szaska homlokára tette a tenyerét: – Azt hiszem, nincs…

– Csupa víz vagy. Vedd le a pulóvert, mit burkolózol itt be? A hátához tapadt szárnyak megrándultak. A mama, megérezve, hogy valami nincs rendjén, a vállára tette a kezét – de ebben a pillanatban Szaska öccse felvisított, mint akit nyúznak, és a mama, megfeledkezve róla besietett a szobába. – Az első hónap a legnehezebb, most majd jobb lesz – motyogta Valentyin. – Apropó, tanulj meg pelenkát cserélni; hamarosan jól jön majd! Barátságosan, őszintén mosolygott, de Szaska nem mosolygott vissza rá. A bepárásodott csempe mintájára a legapróbb részletekig emlékezett, gyerekkora óta ismerte – azóta, amikor az a barátságtalan, bajuszos mesterember felrakta ezt a csempét. Rendes munkát végzett, a csempe immár csaknem nyolc éve tartja magát, gyönyörködteti a szemet, és Szaska a megszokott dolgok közt találva magát egy pillanatra elbizonytalanodott. A megszokott fürdőszobában állt, folyatta magára a vizet, ő, Szaska Szamohina, aki hazatért. Ez a fürdőszoba emlékezett minden napjára; itt mosta álmosan a fogát az iskolába készülve. Itt sírt egy véletlenül becsúszott hármas miatt. Itt álmodozott, emlékszik rá, arról, hogy Vanya Konyev felhívja… Lehunyta a szemét, és egyenesen a halántékára irányította a vízsugarat. Eszébe jutott Konyev, eszébe jutott egyetlen közös futásuk a parkban, hajnali ötkor. Másképp is történhetett volna minden… Ha akkor, tavaly nem siet az ismeretlen járókelő segítségére… És ha véletlenül nem ver nyomorékká három megtermett férfit… És ha Konyev nem rohan el gyáva nyúlként, látva azt az összecsapást. De hát el lehet őt ítélni? Melyik fiú maradt volna ott? Melyik barátkozott volna vele azok után, vagy legalább magyarázatot követelt volna? A meleg víz patakokban folyt le az arcán. Aprócska fekete és szürke tollacskák úsztak a lefolyó felé. Nem volt sok, de Szaska félt, hogy eltömítik a lefolyót. Megpróbálta összeszedni őket, de kisiklottak a kezéből, mégis lecsúsztak a csatornába, és Szaska elkeseredetten arra gondolt, vennie kell majd lefolyótisztító szert, és biztos, ami biztos, megtisztítania a csövet… Nem tudta, hogyan kell a szárnyakat megmosni. Toll alig volt rajtuk, a gyöngéd rózsaszínű bőr ráncokba gyűrődött. Teljesen haszontalanok voltak. Repülni nem lehetett velük. A fehér pára megtöltötte a fürdőszobát, bepárásította a tükröt. Szaskát nem is annyira a szárnyak megléte nyugtalanította és kínozta, inkább a paradoxon: ez az ő fürdőszobája, az ő otthona. Ő maga – hétköznapi ember. És ezzel szemben – mindaz, ami történt és ami még vár rá. Az átirányító vizsga a jövő télen… A mama bekopogott az ajtón. – Szasenyka, sokáig maradsz még bent? A kicsi bekakilt, le kell mosnom! – Máris! – kiáltotta Szaska. A szárnyakat megtörölni fájdalmas és kényelmetlen művelet volt. Elvben hajszárítóval kellett volna megszárítani őket, vagy egyszerűen kitárni a fűtőtestnél, de Szaskának már nem volt külön szobája. Nem volt hely, ahol akadálytalanul megszáríthatta volna nedves és reszkető szárnyait. Megpróbálta elképzelni, mi történne, ha a mama vagy Valentyin rajtakapja ilyen foglalatosság közben. Nem tudta elképzelni. – Szása, igyekezz! – Megyek. Felkapta a köntösét, és ráterítette a törölközőt. Meggörnyedve kiment. A szobában sírt a kicsi. A mama mosolygott. – Gyere, megtanítlak megfürdetni. A körmöd… Miféle körmök ezek? Szaska a hóna alá dugta a kezét. – Ezek műkörmök? – kérdezte rémülten a mama. – Figyelj, ez teljesen ízléstelen…és miért fekete?

– Lemosom – ígérte Szaska. – Ez csak… úgy van. Másnap reggel a szárnyak a helyükön voltak, még mintha meg is nőttek volna egy kicsit. Szaska erős akarattal elnyomta magában az egyre növekvő pánikot. A mama nem érezte jól magát. Szaskát megkérte, hogy vigye el sétálni a kicsit a kocsijában. Meleg, csaknem tavaszi idő volt, sütött a nap, a kicsi pedig már tíznapos volt. Fél óra, mondta Valentyin. Több semmiképp nem lehet. A nedves nyárfák ágai fénylettek a napsütésben, cseppek hullottak róluk. Szaska maga előtt tolva a babakocsit ballagott, csodálkozva a szokatlan érzésen. Öccse elmerült a takarók és matracok között, csak aprócska orra kandikált ki – egy nyugodtan alvó csecsemő rózsaszín orra. És az egész nap meglepően nyugodt volt: az udvar csöndes. A szélcsendben mozdulatlanul álló fák. A napsütés. Amikor már majdnem odaért, ahol előző télen az összecsapás lezajlott, Szaska visszafordult a babakocsival. Természetesen semmi nyom nem maradt – a hó is másik volt, tiszta, bár már letaposták. Szaska elővette a lejátszót, feltette a fejhallgatót, és belemerült a csöndbe. Feszült hallgatás, mintha valaki az ítéletre várna. Órákig eltarthat, de Szaska már tudta, képes megváltoztatni a lemezen lévő felvételt. Megváltozik a hallgatás. A megfigyelő hat a megfigyelt folyamatra, ahogyan Portnov mondta egyszer. Hogy irányítani tudja ezt az erőt, be kell engednie önmagába. Önmaga részéve kell tennie, kisajátítania. És csak akkor rajzolhatja át – a saját nevében – a Hallgatás mintázatát. Vihar előtti csend. A temető csendje. Csend, amikor nincsenek szavak. A világűr hangtalansága. Végtelen elbeszélés, és az, aki hallgatja – egyidejűleg az elbeszélő is, a szereplő is, a fül is, a levegő is, a hallóideg is… Emberek ezrei egyszerre fojtják vissza a lélegzetüket. Valami történik; Szaska lassan haladt a nedves bokrok sora mentén, a nyárfák és nyírfák, a vén fűzfa mellett, a berkenyebokor mellett, amelynek ágain még maradtak bogyók. És Szaskától jobbra haladt a havon az árnyéka, a babakocsi árnyékába kapaszkodva. Kivetülése a szétterült vízkristályokra hosszú volt, és kékes, magába foglalva az ég színét. A tárgyat és kivetülését kölcsönös viszony fűzi egybe. Így mondta egyszer Portnov. Beszélt – saját kifejezése szerint „felvázolt” – , szavak és mondatok hangzottak el, időnként nem volt értelmük, időnként elképesztően banálisak vagy egyszerűen érthetetlenek voltak, Szaska hallgatta – és elfelejtette… De ekkor, a másodperc egy töredékére Szaska egyidejűleg érzékelte – magába foglalta, tulajdon részévé tette – valamennyi kivetülését. Padtársa máig emlékszik azokra a szavakra, amelyeket dühében mondott még valamikor májusban, a hetedik osztály végén. A fa, amelyet négy éve elültetett, megnőtt. Egy építkezésen a megszilárdult betonban ott maradt a lábnyoma. Ő maga tükröződött a mamában, Valentyinban és még vagy száz emberben, tükröződött – váratlanul élesen – Kosztyában. Ivan Konyevnek ő volt az éjszakai lidércnyomás. Tükröződött egy távoli, idegen ember sorsában – az apjáéban, aki a város túlsó végén lakott. És ő maga is tükröződés volt. E felismerés nyomán Szaska apró részekre hullott szét, azután újra összeállt; amikor kinyitotta a szemét, Valentyin állt közvetlenül előtte nyitott kabátban, csodálkozott és dühös volt. Szaska levette a fejhallgatót. – Már negyven perc telt el! Miért kell utánad rohangálnom?! Már meg kellett volna etetni! A kicsi változatlanul aludt, a takaróhegyek közül csak rózsás orrocskáját dugva ki.

Valentyin átvette Szaskától a babakocsit, és sietve a bejárat felé tolta, a kerekek alól fröcskölt a hólé. – Csak magukra gondolnak, csak a lejátszót hallgatják – jegyezte meg egy padon ülő öregasszony. Szaska állt, leheletével melengette megdermedt kezét. Azután felsóhajtott, kiegyenesítette a vállát – és hirtelen megértette, hogy a szárnyak már nincsenek a hátán. Mindennap eljárt a boltba a beszerzendő dolgok listájával. Pelenkát vasalt. Segített az anyjának elkészíteni a tejes papit; az öccse „tápszeres” volt, a mama nagyon sokat kesergett emiatt, Szaska nem értette, miért ez a nagy hűhó. Ha egyszer nincs teje, akkor nincs. A cumisüvegekkel való hercehurcát így se, úgy se lehet elkerülni, a kicsit pedig másképp is lehet táplálni. Etetheti például Valentyin. Vagy akár ő, Szaska. A testvére semmilyen érzelmet nem váltott ki belőle. Sem gyengédséget, sem ingerültséget. Megtanulta, hogy ne ébredjen fel éjszaka a kicsi sírására; a mama és Valentyin felváltva tartott „ügyeletet”, mert három-négy óránként fel kellett kelni hozzá. Ez a világ egyetlen központi bolygó körül keringett, a csecsemőnek volt teljesen alárendelve. A mama, aki nem volt teljesen egészséges, és nagyon legyengült, csak a kicsire volt képes gondolni. Valentyin fülig belemerült a háztartásba, nem aludt, nem pihent, hogy bevásároljon, takarítson és mosson; a szomszédasszonyok úgy vélték, ilyen férjről csak álmodozni lehet. Szaska olyan volt itt, mint egy ideiglenes pályára került aszteroida. Továbbra is eljárt sétálni a babakocsival, magán érezte az arra járó nők és öregasszonyok érdeklődő pillantását, ritkábban férfiakét is. Forrázta a cumisüvegeket, főzött és takarított, néha pelenkát is cserélt. Egyszer-kétszer rámosolygott az öccse; értelem nélküli, bár nagyon kedves, majdnem emberi mosoly volt az. Egy különösen szép, napütéses napon Szaska megkockáztatta, hogy az ismerős parkba tolja el a babakocsit. Körbejárva a megtisztított, sóval felhintett fasorokban, a vizsgaidőszak befejezése óta ott gondolt először Farit Kozsennyikovra. Arra, mi történhetett volna, ha ő, Szaska nem tudja letenni a szakmai beszámolót. Öccse aludt a pehelypaplan alatt, bebugyolálva, betakarva, mint a csöppnyi mag a vastag héjban. Most talán nem lenne. Minden élő rendkívül törékeny. „Semmiképp, sehogyan sem lehet magával megállapodni?” – kérdezte Szaska a folyó partján, a vízen őszi levelek úsztak. És ő azt felelte: „Szása, a világ tele van olyan lényegi dolgokkal, amelyekkel lehetetlen megállapodni. De az emberek azért mégiscsak élnek valahogy, igaz?” De milyen törékeny az életük! A napsütésben olvadt a hó. Közeledett a tavasz. A parkban nagymamák sétáltak unokájukkal, kismamák babakocsikkal. A korcsolyapálya helyén csak egy elhasznált, agyonkarmolt jégfolt maradt, három srác hokizott rajta – de csak az egyiknek volt korcsolyája, ő pedig folyton vesztett. A kistestvére nyugtalankodni kezdett. Szaska rémülten megmozdította a kocsit: ideje volt hazaindulni. Egyszer séta közben elsírta magát a kis Valecska, torkaszakadtából ordított egyfolytában a hazavezető úton – Szaska kimeredt szemmel, a járókelőket riogatva rohant, önmagát átkozva, hogy ilyen messzire eltávolodott otthonról… Valecska cuppantott egyet, és elcsöndesedett. Szaska visszafojtotta a lélegzetét, megfordult a kocsival, és szinte rögtön belebotlott Vanya Konyevbe. Már késő volt úgy tenni, mintha nem ismerték volna fel vagy nem vették volna észre egymást. Szaska tért elsőként magához. – Szevasz! – mondta, és hanyagul megringatta a babakocsit. – Szevasz! – mormolta Konyev. – A tied? – Aha – mondta Szaska még mielőtt ideje lett volna gondolkodni.

– Gratulálok… Fiú? – Igen – mosolygott Szaska fesztelenül. – És veled mi van? – Minden rendben. – Ivan megnyalta az ajkát, amit fagyos időben nem ajánlatos csinálni. – Remekül vagyok. – Hát, viszlát! – mondta Szaska közömbösen. – Lassan etetni kell. – Viszlát! Szaska a park kijárata felé indult. Nem nézett vissza. ATorpába való visszautazása előtti éjjelen Szaska egyáltalán nem aludt. Feküdt a sötétben, és az órát hallgatta, amelynek ketyegése betöltötte az egész házat. Felébredt a gyerek, felsírt, majd elhallgatott. Megint felsírt. Szaska hallotta, hogy a szomszéd szobában anyja altatódalt dúdol. Hirtelen ráismert a dalra, pontosabban a dallamos recitativóra: ez tulajdon kiskorának darabkája volt. Egy rövid információrészlet. Egy szó, amelyet elsodort a huzat. A kicsi elaludt. A mama nyilván rögtön újra kikapcsolt, Valentyin forgolódott, és megint csend lett. Az óra ketyegett. Szaska felkelt. Belebotlott félig már összekészített bőröndjébe. A függöny nem volt egészen összehúzva, a résen beáradt az utcai lámpák fénye. Elhajtott egy kocsi, a fényszórója végignyalta a mennyezetet. A jéghideg padlón mezítláb átment a szomszéd szobába. Ez a szoba zsúfolt volt. A gyerekágy szorosan a nagy ágy mellett állt, hogy a mama a kezét kinyújtva elérhesse a kicsit. Most kezét arca alá téve aludt, feje majdnem a kiságy rácsához ért. Szaska igyekezett nem odanézni a mama mellett alvó Valentyinra, közelebb ment, megállt a kis ágynál. Az utcáról beeső fénysugár ferde vonalat húzott a kis takarón. A kicsi a hátán feküdt, aprócska öklei a párnán, szempillái lehunyva, morzsányi ajka félig nyitva. Ő is szó volt. Visszhang. Valaki rövid kérésének anyagi megtestesülése. Szaska nem adott számot magának arról, honnan származik ez a tudása, tett még egy lépést, és karjára vette a gyereket. Lecsuklott a kis fej, de Szaskának sikerült megtartania. A gyermek még nem végleg kialakult akarat volt, mozgékony információtömeg; Szaska része volt. Világának része. Az övé volt. Két szó egyetlen hanggá olvadt össze. A gyerek kinyitotta álmos, kék szemét. Úgy látszott, nyomban felsikít. Az óra ketyegett. A mama nyugtalanul lélegzett, elgyötörte az állandó kialvatlanság. Szaska saját magára nézett. És megint saját magára. Olyan volt ez, mint két, egymással szembeállított tükör. Az ő személyiségének részévé vált gyermek hallgatott. A szeme lassan sötétedett. Tekintete szinte értelmessé vált. Szaska alig tudott visszafojtani egy kiáltást. Szótlanul, a gyermeket a melléhez szorítva kiment a konyhába. Még nem értette meg, mi történt, de tetőtől talpig elöntötte a hideg verejték. Letette Valecskát az asztalra; összegörnyedt, tenyerét a szájára szorította. Aranyérméket hányt, hosszú hónapok óta először. Az érmek pengve szétgurultak a padlón, és minden hang, minden jelentéktelen nesz felébreszthette a nem túl mélyen alvó mamát. A kisfiú mozdulatlanul feküdt az asztalon. Öklöcskéi összeszorultak és kinyíltak. Szeme, amely most barna lett, feszülten nézett. Mozdulatlanul. A jelentések – a jelentések összessége –, amelyek ezt az emberi lényt alkották, egyre gyorsabban oldódtak fel Szaskában, mint szappan a vízben. Összefűzte őket a bölcsődal, mintha közös bőrük lenne. Szaska kapkodva igyekezett széttépni ezt a kapcsolatot. Igyekezett ismét elkülöníteni a csecsemőt egy külön „információcsomagba”. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy lám, megért és

ellenőriz mindent: a két testet mint két bonyolult értelem tükröződését, két elhangzott szót, amelyek közül az egyik – parancs, utasítás, az akarat sűrítménye… De ez a sűrítmény végleg kicsúszott az ellenőrzése alól. És magába szívta a csecsemő akaratnélküliségét, ahogyan a nagyobb higanycsepp elnyeli a kisebbet. Valecska fáradtan elernyedt az asztalon. Lehunyta a szemét. Ebben a pillanatban a szobában megnyikordultak az ágy rugói – a mama megmozdult álmában. Most megszokott mozdulattal kinyújtja a kezét, átnyúl a kiságy rácsán, és kitapintja fia helyén a hideg takarót… Szemét le nem véve a gyerekről Szaska az ajtóhoz ment. Bezárta; szerencsére a konyhaajtón belül volt egy tolózár – huzat ellen. Reszkető kézzel felevette a telefonkagylót. A mobilszámot hívta; ezt a számot olyan rendkívüliként, annyira vészhelyzetekre valóként őrizte a memóriája, hogy csak a legvégső esetben jutott eszébe – mintha égő vörös számokkal írták volna fel egy betonfalra. Az óra hajnali fél négyet mutatott. „A hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható.” Ez nem lehet! Szaska az ajkát összeharapva ismét tárcsázott. Válaszolj! Kérlek! Kicsöng. – Halló! – szólalt meg egy halk hang. Nem álmos hang. Nem olyan emberé, akit késő éjjel, álmából ébresztettek fel. – Farit – mormolta Szaska, először szólítva a férfit keresztnevén. – Csináltam valamit… valami olyat… kérem, segítsen kapcsolatba lépni Nyikolaj Valerjeviccsel! – Mit csináltál? – Nem értem. A gyerekkel… Kérem, segítsen! – Várj! – mondta Kozsennyikov. Hosszú szünet következett; Szaska lépéseket hallott az előszobából, és az anyja bizonytalan hangját: – Szanya? Te vitted el a kicsit? – Igen – mondta Szaska, és a gyereket nézte, aki élettelenül feküdt keresztben az asztalon. – Aludj csak! Ne izgulj! Ringatom őt. Megrándult az ajtó. – Szanya, bezárkóztál?! Nyisd ki! – Aludj csak – ismételte meg Szaska a füléhez szorítva a kagylót. – Ne izgulj! Vigyázok rá. – Micsoda hülyeség ez? Nyisd ki az ajtót! Miért zárkóztál be?! – Mindjárt. Feküdj le! – Alekszandra! Az anyja végképp felébredt. A hangjában harag volt és félelem. Történt valami, baj van, érezte, de nem tudta felismerni a baj természetét. – Szása – szólalt meg a telefonban Kozsennyikov rendkívül szárazon –, ellenőrizd, hogy él-e a gyerek! – Mi? – nyögött Szaska. – Ellenőrizd a pulzusát! – Azonnal nyisd ki! – Az anyja ököllel verte az ajtót. – Valja! Valja! Szaska megragadta a gyerek karját, de az olyan kicsi volt, hogy nem lehetett kitapintani rajta a pulzust. Már biztos volt benne, hogy a gyerek halott, amikor hirtelen eszébe jutott Gyima Gyimics órája (,A pulzust hat másodpercig számoljuk, és az eredményt megszorozzuk tízzel”), és ujját a gyerek vékony nyakára tette. A nyaka meleg volt. Megtalálta a pulzusát.

– Él – suttogta a kagylóba Szaska. – Nyisd ki az ajtót! – ordította most Valentyin azzal fenyegetőzve, hogy kitépi az ajtót a sarkaiból. – Mindjárt! – kiáltotta Szaska könnyekkel a hangjában. – Mit ordítotok? Mit kiabáltok? Mindjárt kinyitom! – Tedd le a kagylót! – mondta Kozsennyikov. – Sztyerh mindjárt visszahív. Szaska bontotta a vonalat. Egy pillanatra abbahagyták az ajtó döngetését. A mama sírt. Valentyin nyugtatgatta. – Micsoda hisztérika ez… fel nem foghatom, mi történt… Mindjárt… mindjárt… Alekszandra, azonnal nyisd ki! Háromig számolok. Egy… Megszólalt a telefon. – Halló! – Figyeljen – mondta Sztyerh hosszas bevezető nélkül. – És dolgozzon, jól, figyelmesen, három percünk van a folyamat visszafordítására! Kezdjük! És mindent elöntött a csönd. A tolózár adta meg magát elsőként – szétrepültek az apró csavarok, leesett a zár, a mama és Valentyin pedig berohant a konyhába. Addigra a szomszédok, akik felébredtek a lármára, már a falakat és a fűtőtesteket döngették. Valamelyik nagyokos kihívta a rendőrséget. A rendőrautó pontosan egy órával az események kezdete után állt meg a ház előtt. Szaska az asztalnál ült, amelyen a gyermek aludt. Nyugodtan aludt, cuppogott, összeszorított öklöcskéi majdnem az arcát érték. Szaska verejtékben úszott, sápadt volt, borzas, öklében szorongatta a telefonkagylót. A kagylóból rövid búgások hallatszottak – a vonalat megszakították. Az éjszaka hátralévő része a vallatással telt el. A mama nyugtatókat, szívgyógyszereket vett be. Valenytin dühében felpofozta Szaskát – utóbb nem szívesen emlékezett erre. A gyermeket visszavitték az ágyába, ahol reggel hétig békésen aludt; Szaskának megdobbant a szíve, mikor meghallotta bizonytalan pityergését. Mama megetette Valecskát, a kicsi evett, jókedvűen mosolygott, és megint hunyorgott kék szemével, a mama kissé megnyugodott. Valamennyire. – Meg. Tudod. Magyarázni. Nekünk. Miért. Csináltad. Ezt? – Nem csináltam semmit – hazudott Szaska, és elfordította a tekintetét. – Arra gondoltam… utolsó éjszaka… nem tudni, mikor láthatom megint… – Hogyhogy nem tudni?! – Egyszerűen csak kézbe vettem – ismételgette Szaska makacsul. – Csak szerettem volna… elüldögélni mellette… Minek törtetek rám, mi vagyok én, gyilkos?! A mama összenézett Valentyinnal. – Te viselkedtél különösen – mondta szaggatottan a férfi. – Miért zártad be az ajtót? Kivel beszéltél telefonon? Hajnali fél négykor? – Téves kapcsolás volt. – Szaska elfáradt. Már minden mindegy volt neki, csak szeretett volna kiszakadni innen, megszabadulni a faggatózástól, lefeküdni a vonaton, és egészen Torpáig aludni. Nagyon hidegen búcsúztak el egymástól. Szaska fogta a bőröndjét, maga cipelte le az utcára, és egymagában elindult a metró felé. Olyasféle volt ez, mint a szülés; azon az éjszakán ismerte fel önmagát mint információk összegét. Idegent talált magában, és kiszorította magából – vérrel, szinte teljesen a visszájára kifordulva. A legvégéig nem tudta, helyreáll-e a gyermek mint korábbi személyiség a korábbi testben. A mama sem Valecska külsején, sem a viselkedésében nem vett észre semmi újat – legalábbis az első percekben. De hogy mi lesz később, Szaska nem tudta.

A vonat indulása előtt három órával ért ki a pályaudvarra. A szerelvényt még nem tolták be. Szaska talált egy szabad helyet a váróteremben, bőröndjét maga elé téve leült. Sírni tudott volna, annyira sajnálta az anyját. Összerándult a gondolattól, mi történhetett volna a kis Valecskával. És tudta, hogy az anyja sosem bocsát meg neki. Embertömegek áramlottak lassan a hatalmas teremben. A bőröndök lezárt fedele alatt zoknik, ingek, fogkrémes tubusok, papucsok, nadrágok, pulóverek, könyvek, cukorkák, játékok úsztak ide-oda. Mindez anyagi természetű volt az utolsó cérnaszálig. És mindez csak árnyéka volt valami nagynak, ami a feje fölé borult. Szaskának olyan érzése volt, hogy ha felnézne a mennyezetre – meglátná a gátat önmaga és a fény között, valami hatalmasat, ami árnyékok rendkívül bonyolult rendszerét hozza létre. Ma éjjel, a csöndet hallgatva a telefonkagylóban, akkora belső erőfeszítést hajtott végre, amihez képest a tanulással kapcsolatos összes megterhelés gyerekjátéknak tűnt. Ismét átlépett egy határvonalat. Még egy lépést tett a felé a világ felé, amelyről semmit nem tudott. Ahová erőszakkal vezették és lökdösték. És ahonnan a jelek szerint már nincs visszaút. Végre betolták a szerelvényt. Szaska elsőként ment oda a kocsikísérőhöz. – Várjon egy kicsit, kislány! – A testes, harminc év körüli szőke nő elállta az útját. – Az első utasomnak férfinak kell lennie! Az szerencsét hoz! Szaska nem válaszolt. Megállt a vagon mellett, felnézett a sötét égboltra. A lámpák kincstári fehér fényt ontottak. Sem a síneken, sem a peronon nem maradt meg a hó, eltakarították, letaposták. Megremegett a föld, a szomszédos vágányon egy tolatómozdony gördült végig. Kerek arcú srác nézett ki az ablakán, mosolyogva odaintett Szaskának. Sietség nélkül érkezett bőröndjével egy férfi. Bemutatta a jegyét, és az áttört mintájú fekete lépcsőn felszállt a vagonba. – Most már jöhet! – mondta a kocsikísérő nő Szaskának. A kocsiban fülledt volt a levegő. Szaska megkereste a helyét, fellökdöste a bőröndjét a csomagtartóra, dzsekijét felakasztotta, és lefeküdt. Miért ment oda éjjel az alvó gyerekhez? Miért érezte úgy, hogy ő és a gyerek – egy és ugyanaz? Miért akarta magába olvasztani, eggyé válni vele? És miért sikerült ez olyan könnyen? És miért nem hallgatott Sztyerhre, amikor azt mondta neki: „Nem tanácsolom”?! A kocsi lassan megtelt emberekkel: némelyek közülük olyan tömörek voltak, mint a fából kifaragott figurák. Mások elmosódottnak, kifakultnak, teljesen jelentéktelennek látszottak. Szaska lehunyta a szemét, hogy biztos, ami biztos, ne lásson senkit. Holnap február tizennegyedike. Az új szemeszter kezdete. Portnov összehívja őket az egyes számú előadóteremben, kiosztja az új tankönyveket és gyakorlatgyűjteményeket. Sztyerh… Szaska felült arra gondolva, mit mond majd neki Sztyerh. Ma éjjel nem köszönt és nem búcsúzott el; egy pillanattal azelőtt, hogy a mama és Valentyin betört a konyhába, még sikerült odasúgnia, hogy a kicsi magához tért, Sztyerh pedig egyszerűen letette a kagylót. Szaska nagyon jól tudta: a púpos azonnal és profi módon reagált az ő bűnére, és ha nem lenne a púpos – és nem lenne Farit Kozsennyikov, aki remekül megoldotta a diszpécser feladatát –, minden egészen másképp is alakulhatott volna. Szaska igyekezett nem gondolni arra, hogyan. A vonat megindult. Visszatér Torpába. Megkapja a büntetését Sztyerhtől… Ha szükségesnek tartja megbüntetni őt… És megint beleássa magát a könyvekbe. A gyakorlatokba. Idővel végleg megszűnik embernek lenni, és akkor valószínűleg mindegy lesz neki… De miért kell visszamennie Torpába?!

Még a lélegzete is elakadt. Az utóbbi években annyira megszokta a gondolatot, hogy Torpából nincs menekvés, hogy a diploma megszerzéséig ott kell tanulnia, hogy a harmadik évfolyamon le kell tennie az átirányító vizsgát, hogy az egész élete Portnovtól, Sztyerhtől függ… Kozsennyikovtól függ. Aki immár két és fél éve azt tesz vele, amit akar, miközben „nem követel lehetetlent”. De hát Szaska átalakult! A vele egy fülkében utazó középkorú házaspár lefeküdni készült. Szaka kitapogatta dzsekije zsebében a maréknyi érmét; éjjel sikerült összeszednie a konyhában… lehet, hogy nem mindet. Valentyin meg is kérdezte, mi az, Szaska pedig szokás szerint hazudott valamit a játékzsetonokról… rézötvözetről… Mamának kisebb gondja is nagyobb volt. Valecskával a karján fel-alá mászkált a lakásban, Szaska pedig az asztal alatt csúszvamászva gyűjtögette az aranyérméket a nullás számmal és a lekerekített jellel, amelyik háromdimenziósnak látszik, ha sokáig nézik. Semmi jót nem hoztak neki az életben ezek az érmék. A vonat behavazott erdőn száguldott át. Az ablakok fénye a szivacsos hótakaróra esett, amelyet itt-ott már olvadt foltok szakítottak meg. A kocsiban ettek és ittak, a peronon dohányoztak, nevettek, aludtak. A találkozás előérzetében. Az elválást átélve. Kártyáztak. A kocsikísérő hozta az ágyneműt. Szaska úgy-ahogy elrendezte a matracot, és megint lefeküdt, ezúttal betakarózva. Torpába reggel fél ötkor érnek. Nincs hová sietnie. Két órakor mindenki aludt a vagonban. A víztartály alatt izzott a szén. A kocsikísérő fülkéjében az asztalon hevertek a kulcsok. A nő nem volt körültekintő, elaludt, fülkéje ajtaját félig nyitva hagyva. Szaska kiment a vagon előterébe, becsukta maga mögött az ajtót. A fém keresztrácsoktól csíkos üvegen túl villanyoszlopok és fenyők száguldottak egymást űzve. Kinyitotta az ajtót, és a széltől elakadt a lélegzete. Itt, a várostól távol nem érződött az enyhülés – ritkás, szúrós hópelyhek szállongtak, a felhők réseiben mozdulatlan, fehér csillagok fénylettek, mintha megfagytak volna. Lábujjhegyen visszament, visszatette a kulcsokat az asztalkára. A kocsikísérő nő végül is nem tehet semmiről. Állt a kocsi ajtajában, érezve, hogy az arcába vág a szél. Hogy ég a bőre, és könnyezik a szeme. Normális, nagyon is emberi érzékelések. Előre nyújtotta a tenyerét. Az aranyérmék szétszóródtak és eltűntek. Állt még egy keveset, mélyeket lélegzett, teleszívta a tüdejét. Azután a kapaszkodót szorító ujjai engedtek, és előre lépett. Vagy csak képzelte, hogy lép… És belülről felrobbant. A szélroham felkapta a dzsekijét, és a fejére sodorta. Kötött pulóvere szálakra szakadt, az alatta lévő póló felhasadt. A gerincétől jobbra és balra, a melltartója fölött néhány centiméterrel két forró fúvóka nyílt meg. Szaskának úgy tűnt, mintha oldalról látná a vonatot. Látja hosszú hátát a kis csövekkel, amelyekből hol sűrűbben, hol ritkábban gomolyog a füst. Látott mindent, érzékelve, hogy körülötte sötét minden; érzékelte a légáramlatokat. Szétterült, szétáradt a térben, talán siklott, mint a repülőgép árnyéka a földön. Az árnyék nem ismer akadályt. Vízen, földön, havon könnyedén behatol a gödörbe, és ugyanolyan könnyedén fel is tör a felszínre. A felhők két csipkés réteget alkottak, egyik a másik fölött. Még följebb fehér gyöngyházas rétegben hevertek a csillagok. Alattuk sötétlett az élettel teli erdő. A vonat mint lassú kígyó kikúszott ki a nyílt terepre, a mezőre, amelyen olvadt foltok feketélltek. Egy mély árokban gyengéd jégkéreg alatt víz sötétlett. Ez még téli, még mélyen alvó, de már a tavasszal terhes föld volt. Szaskának énekelni támadt kedve. És még arra, hogy mindezt magába olvassza. Ezt a gyöngyházfényű eget. Ezt a hideg,

védtelen földet. Ezeket az olvadó hó alatt mélyen rejtőző magokat. Ezeket a dombokat… Széttárta a karját. Minden magocskát a fagyott földben a nagy, elviselhetetlenül hatalmas „élet” szó árnyékának látott. Minden melegre várakozó gyökerecskét. A nedvesség minden cseppjét. Az élet, a világon minden körülötte forog. Egyedül az életnek van értelme. – Az enyém! – kiáltotta Szaska. Forgott, mint faforgács az örvényben. Szürke homály zuhant rá, már nem látta a vonatot, az eget és az erdőt. Felfelé ragadta valami, de a homály egyre sűrűbb lett. Akkor térdét átkarolva lefelé zuhant, kibukkant a fényre, megpillantotta a sima horizont fölé éppen felemelkedő Nap felét, és nem ismert rá a helyre. Akkor betűkre esett szét. Egyszerű, rövid mondatokra. Eltel száz év és ismét száz, és Szaska ismét összerendeződött – önmagává. A rohanó vonat tetején hasalt. Cafatokra szakadt pulóver volt rajta, és egy jobb napokat látott fekete farmer. – Bocsásson meg, ez hányas vagon? Az apró termetű, vörös szemű emberke, aki a kocsi peronján dohányzott, hátrahőkölt, majdnem elesett. Kívülről, a nyitott ablakból egy fejjel lefelé lógó lány szólította meg. – Hányas vagon… – Tűnj el! – kiáltotta az emberke, és Szaska rájött, hogy az illető tegnap sokat ivott. Talán tegnapelőtt is. A kocsik ajtaja zárva volt. A kilincseket dér borította. Szaska keze rájuk tapadt, odafagyott, biztonságosan megtartva őt, de azután nagyon fájdalmas volt elszakítania a vastól. A hetedik volt az ő kocsija; az ajtaja engedelmesen kinyílt befelé, Szaska egy pillanatig úgy lebegett az ajtóban, mint valami függöny, azután bezuhant a melegbe – egyenesen a nyirkos, összetaposott padlóra. A folyosó fülledt volt. A kocsin végigfutó, világos csíkos szőnyeg olyan hosszúnak látszott, akár egy felszállópálya. Az utasok aludtak. Szaska bebújt a vécébe, megnézte magát a tükörben – és sírva fakadt. – Kislány! Kislány, tizenöt perc múlva Torpába érünk… Szaska csak tettette, hogy alszik. Az éjjel feltúrta a bőröndjét, és magára szedett mindent, amije csak volt. Az összes pulóvert és kötött kabátot. Az őszi dzsekijét. A sapkát. A kesztyűt. Az arcát sállal tekerte be. Sötét szemüveget tett föl. Amikor a kocsikísérő kiengedte a vagonból a torpai peronra – a vonat egy percig áll –, sötét volt. A vonat elindult. Szaska leült a bőröndjére; nem érezte a hideget. Egész testét merev kéreg borította, vörösesbarna, mint a polírozott fa. A kitinlemezkék recsegve egymáshoz dörzsölődtek, nyikorogtak minden mozdulatnál. Az óra tíz perc múlva ötöt mutatott, a peron mentén az alacsonyan szálló februári szél kavarta a havat; az állomásról a Torpa városba induló első autóbuszig több mint két óra volt még. Szaska elővette a táskájából a lejátszót. Feltette a fejhallgatót. Megnyomta a gombot – és lehunyta a szemét. – Szamohina, a foglalkozás tíz perccel ezelőtt megkezdődött. – Tudom. – Nagy baj, hogy tudja… és megengedi magának, hogy elkéssen. Épp most közöltem a csoporttal, hogy az első ellenőrző foglalkozás holnap tizenhét harminckor lesz, egyéni beosztás szerint. Üljön le, holnapra elvégzi az elsőtől a nyolcadik gyakorlatot az ötödik oldalon! Kozsennyikov, adja oda neki a tankönyveit! A lábát húzva Szaska a helyére ment.

Majdnem elszánta magát, hogy nem jön el a szakmai órára. Majdnem. A buszon úgy néztek rá, mint a leprásra, senki nem mert leülni mellé. Egész úton magán tartotta a fejhallgatót, és akkor nyerte vissza emberi külsejét, amikor megfordította a kulcsot a huszonegyes szoba zárjában. A harisnyanadrágját ki kellett dobni – a kitinlemezkék szétszaggatták. A farmerja csikorgott a kezében az undorító portól, amely olyan volt, mint a barna keményítő. Félmeztelenül, egy szál törölközőben kiment a zuhanyozóba, útközben sokkot okozva az elsőéveseknek. A zuhanyozóban, a tükör alatt talált egy darab szappant, amit valaki ott felejtett, és az egészet magára kente, csak egy vékony lemezke maradt belőle. Ugyanúgy, törölközőbe burkolózva visszatért a szobába, és felvette utolsó megmaradt ruhadarabját – a tréningruháját. Azután lefeküdt az ágyra, az órájára nézett, és megesküdött, hogy ma nem megy el a szakmai órára. Csináljanak, amit akarnak! Egy perccel a foglalkozás kezdete előtt nem bírta tovább. Eszébe jutott a mama. Eszébe jutott Valecska – azok a percek, amikor a kicsi rámosolygott. Felkelt, úgy-ahogy megfésülködött, és ahogyan volt, tréningruhában átrohant a főiskolára. – Tehát, második évfolyam A csoport, hallgassanak nagyon figyelmesen! Portnov egyenes haja az utóbbi hónapok során még hosszabbra nőtt. A szőke „lófarok” már a háta közepéig ért. – Az, amit beépített tudatnak nevezünk, elég nagy terhet rótt magukra az előző szemeszterek folyamán. Most nem egyszerűen a feladatok végrehajtása a követelmény, hanem meglehetősen bonyolult dolgok mély megértése… Kozsennyikov, sokáig várjak még magára? Kosztya Szaska asztala előtt állt egy kis kupac könyvvel a kezében. Úgy látszott, nem tudja eldönteni, melyik tankönyvet kell odaadnia Szaskának, és melyiket megtartania magának. – Mindazt, amit el akar mondani Szamohinának, majd a foglalkozás után mesélje el neki! Adja oda neki a szöveges modult, a feladatgyűjteményt és a fogalmi aktivátort, ezt a sárga borítósat… Szaska kicsit félrefordítva a fejét megállapította, hogy Zsenya Toporko meghízott. Nem nagyon, de észrevehetően. Nem kellett volna ezt a testhez simuló blúzt felvennie… Liza viszont épp ellenkezőleg, lefogyott, szigorú fekete pulóvert és bő nadrágot viselt, mellén nagyon stílusosan ezüst nyakék csillogott; Szaskában ekkor tudatosult, hogy gyűrött tréningruhában ül a foglalkozáson, alig fésült hajjal, smink nélkül. És mindenki így látta, amikor elkésve belépett. – A jelentések sokfélék. Elszakadhatnak az őket létrehozó akarattól, becsomagolhatók és kicsomagolhatók, átalakulhatnak. – Portnov állát felszegve mászkált a teremben. Az ablaknál megállt, háttal a teremben ülőknek. Visszasétált, öklével a tanári asztalra támaszkodott, a téli nap fénye egy pillanatra kifehérítette szemüveglencséit. – Tekintettel arra, hogy fejlődésük jelenlegi szakaszában maguk csak a hagyományos módon megformált információt képesek befogadni, a legegyszerűbbel kezdjük. Mindegyikük előtt ott fekszik a fogalmi aktivátor. Nyissák ki a harmadik oldalon! Az egész teremben papírzizegés hallatszott. Szaska gondolkodás nélkül kinyitotta a vékony, puha borítójú kis könyvet. Nem szerepelt a szerző neve, sem a kiadás adatai; a borító belső oldalának fehér lapján nagy gonddal megrajzolt, jókora meredező phallosz díszelgett. – Mi az? Szaska nem akart vihogni, mint egy hülye liba. A szája magától húzódott vigyorra. A rajz kihívás volt – egy a „jelentését” a számára egyedül hozzáférhető formába „becsomagoló” ember durva és kétségbeesett kirohanása.

Portnov kivette a könyvet Szaska kezéből. Szkeptikusan hümmögött: – Hát igen, hát igen… Természetesen… Foglalkozás után maradjon itt, Szamohina! – Mi közöm nekem ehhez?! Portnov válasz nélkül az asztalához ment, a fiókba dugta Szaska könyvét, kivett egy másik, ugyanolyan sárga borítójú, de újabb kötetet. – Fogja, Szamohina! Szóval, harmadik oldal. Egy négydimenziós sémát látnak, ami némi nehézséget okoz majd maguknak. Az aktivátor egészében véve nagy interaktív rendszer, amely lehetővé teszi felfedezni az információtöredékek közti kapcsolatokat. A szemeszter végére, persze ha tanulnak, és nem játsszák a hülyét, ezt a könyvet eleven lénynek látják majd, örök mozgatónak, nagy gondolatok generátorának és elnyelőjének… Akkor talán nem rajzolnak majd bele agyalágyult képecskéket. Figyelem: a függőleges oszlop tizenötödik sorának első helyén egyezményes jeleket találnak. Az első átlós sorban egyes sorszámmal megtalálják a fogalmakat – hogy maguknak kényelmesebb legyen, szóban kifejezve. Nyissák ki a füzetüket! Tizenöt perc alatt fel kell ismerniük a törvényszerűséget, és minden egyes jel minél több szóbeli meghatározását… Óra indul. Megszólalt a csengő. Szaska a füzete fölé görnyedve ült. A sarokban fönt ott állt a dátum: február tizennegyedike. Lejjebb, gondosan a kockákba illesztve virágokból és levelekből álló minta kacskaringózott. És nem tudni, miért, meztelen emberi lábak. Sem egy jel, sem egy szó. – Holnapra az első és második paragrafus a szöveges modulból. A fogalmi aktivátorból a harmadik oldalon lévő séma. Szamohina kivételével elmehetnek! Becsukódott az ajtó az utolsó diák, Kosztya után. Ő kifelé menet a válla fölött visszanézett. – Látom, becsülettel dolgozott – mondta kedvesen Portnov, Szaska válla fölött megtekintve alkotását. Szaska a fejét sem emelte fel. Portnov lassan fogott egy széket, lovaglóülésben rátelepedett, a támlára támaszkodva. – Gondolom, tisztában van vele, hogy Nyikolaj Valerjevicsnek nem volt kötelessége kihúzni magát abból a pácból, amibe belemászott. – Tudtam, hogy ezt fogja mondani! – Micsoda gyors felfogás! Nem egészen értem, miért éppen most tör ki magán a lázadó szellem, amikor szerintem össze kellene húznia magát minél kisebbre… Mindenesetre tudjon róla: a tanulásból elfecsérelt minden egyes percet kegyetlenebbül számon kérik magán, mint az első évfolyamon. Ezek a virágocskák – bökött ujjával Szaska nyitott füzete felé – már ott vannak a számláján. Holnap várom az egyéni foglalkozáson az elsőtől a nyolcadikig feldolgozott feladatokkal, ha elfelejtette volna. – Nem felejtettem el – állt fel Szaska. – Valahogy túl sokat kezdett beszélni. – Ne akarja befogni a számat! – Az elsőtől a tizedikig – közölte érzelemmentes hangon Portnov. Az előtérben, a portás üvegfülkéjénél várt rá Kosztya. Végéhez közeledett a szünet, a lépcsőkön és az előcsarnokban rohangáltak az elsőévesek, az egyes előadóterem ajtajában nyüzsgött a B csoport. Harmadévesek nem voltak, és mint a téli vizsgaidőszak után mindig, a főiskola üresnek tűnt. – Szevasz! – üdvözölte Kosztya. – Szevasz! – felelte Szaska. – Zahar elbukott. –Mi?! – Portnov mondta az óra előtt…

– Megérezte – motyogta Szaska. – eljött hozzám… elbúcsúzni. Kosztya ádámcsutkája megrándult. – Miért ez… miért éppen ő, nem tudod? Szaska karját leengedve csak állt. Fel kellene mennie, átöltözni a tornaórára, öt perc múlva becsengetnek… – Kosztya… mondd meg Gyimicsnek, hogy nem megyek! – Portnov büntetni fog a tornaórák elmulasztásáért, megmondta. – Köpök rá! – Szas… – Bocsáss meg, mennem kell! – Halló! – Szervusz! – mondta Szaska, köhécselve, hogy rendbe hozza a hangját. – Szervusz, mama! – Szervusz! – felelte a mama kis szünet után. A kagylóban hallani lehetett, hogy a kicsi sír. – Mi újság? – kérdezte sietve Szaska. – Hogy van… a pici? – Rendben van – mondta a mama szárazon. – Nyugtalan. Azt mondják, a szelek bántják. – Hát – mondta Szaska elakadva. – Nálam is minden rendben. – Bocsáss meg – mondta a mama –, sír, nem tudok beszélni! És letette a kagylót. Tizenöt húszkor ment be a tizennégyes előadóba, az előírt időpontban. Sztyerh a tanári asztalnál ült, előtte könyvek, vaskos füzetek, szétszórt A4-es papírlapok halmozódtak. Szaska megjelenésére nem emelte fel a fejét, nem válaszolt a köszönésére. Szaska becsukta maga mögött az ajtót, és ott maradt állva. Az ablak fölött rojtként jégcsapok lógtak. A nap átvilágított rajtuk, a hegyükön vízcseppek gyűltek össze, és csillogva lehullottak, eltűntek szem elől. Eltelt egy perc. Azután még egy. Szaska hátával nekidőlt az ajtófélfának. Elgyengült a térde. Sztyerh hegyes álla majdnem hozzáért kékesszürke, fémes fényű nyakkendőjének csomójához. Fejét lehajtva jegyezgetett a naplóba – mintha Szaska ott sem lenne. Talán azt akarta, hogy Szaska kérjen bocsánatot. Vagy büntette őt ezzel a hosszú hallgatással. Vagy valóban annyira megvetette, hogy észre sem akarta venni. Szaska a saját kezét nézte. A körmei másodpercről másodpercre egyre hosszabbra nőttek. Az arcbőre feszült, azzal is történt valami. Az erei lüktettek, minden szívdobbanását tompa puffanásként érezte a fülében. – Szerencséje van, hogy a testvére még olyan kicsi. Ha csak egyetlen héttel is idősebb, lehetetlen lett volna a teljes helyreállítása. A gyermek nyomorék maradt volna, a korrekció lehetősége nélkül. Sztyerh úgy beszélt, hogy közben nem pillantott rá, változatlanul a napló lapjait nézte. – Fogja a következő lemezt… Következetesen dolgozza fel az első elemet! Csak az elsőt. Szaska tett néhány lépést az asztal felé. Kinyújtotta a kezét, torz fekete karmai horogként begörbültek. A borítót a lemezzel a két tenyere közé fogta, és így összeszorított tenyérrel hátrált. – Elmehet! Szaska kiment anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna. Mégiscsak nagyon szeretett tanulni. Ez a szinte természetellenes szenvedély mentette meg azon az éjjelen, amikor Portnov tíz gyakorlata úgy tört rá, mint a gyilkosok, és egyik sem akarta csata nélkül megadni magát. Eleinte győzködte magát: még egy lépés, és pihenek. Még egy átalakítás gondolatban. Még egy. Vektor, vektor, átalakítás, és már húzódnak is a kis fonalak, már össze is ért a

két gondolatmenet, már majdnem kész az első gyakorlat… Valamikor megpróbálta megérteni, mi működik a szervezetben, elvégezve ezeket a feladatokat. Az agy? Igen, természetesen. A képzelet? Teljes gőzzel. Az intuíció? Valószínűleg igen… De ezek csak egy nagy mechanizmus részei, méghozzá nem is a legfontosabbak; amikor ez a mechanizmus bemelegedve teljes erejével működni kezdett, Szaskának az az érzése támadt, hogy ő, Alekszandra Szamohina csupán alkatrésze ennek a gépezetnek. A hátsó kereke. Csöndes februári este volt. A huszonegyes szoba szellőztetőablakán bekandikált egy hosszú, csavart jégcsap, amely a bádogpárkányról lógott le. Valahol szólt egy magnó – döngtek a dobok, egy mély, érzékeny hang angolul dörmögött; azután elfáradt a magnó, kialudtak az utcai fények, elsötétültek a szomszédos ablakok, a kollégium előtti, behavazott füves tér sötétébe borult. Szaska túlesett az ötödik gyakorlaton, és nekilátott a hatodiknak. Megérteni a kapcsolatokat. A töredékekből összerakni a képet. Elemeire bontani a szerkezetet, az elemekből új szerkezetet összerakni, hirtelen – véletlenül – új lehetőségeket felfedezni, és egy másik pályára átugorva meglátni köröskörül a tevékenység végtelen terét. Szaskát magával ragadta a munka; időnként visszakanyarodott, gondolatban felidézte az első szemeszter gyakorlatait, zsákutcába keveredett, kerülő úton körbejárt mindent a világon, és váratlanul rátalált az egyszerű megoldásra – reggel hatig ült a könyv fölött. Tizedik gyakorlat. Kész. Szaska megdermedt, mert az óceán partján álló régi toronynak érezte magát – a testét –, súlyos kőépítménynek, amely fölött évszázadok szálltak el. Belül fújt a szél, pergett a homok. Megrémülve ennek az érzésnek a valóságos voltától Szaska megmozdult – és magához tért. Keze az érzéketlenségig elzsibbadt. Nagyon szomjas volt, és vécére kellett mennie. Megivott egy fél üveg ásványvizet. Végigment a folyosón a vécéig, majd vissza. Lefeküdt az ágyba, kitapogatta az éjjeliszekrényen a lejátszót és a fejhallgatót. Az apró kijelzőn megjelentek a számok. Az első elem… ,A gyermek nyomorék maradt volna a korrekció lehetősége nélkül.” Még egyszer az első elem. És még egyszer. Azután a második. És a harmadik. i Ötödik, nyolcadik. Szaska feloldódott a csendben, mint egy darab cukor. Szétesett. Hosszú, nyúlós szálakká húzódott önmagától a mamáig. Valamit a fülébe súgott, és a mama forgolódott nehéz álmában; aludt a kicsi is, öklöcskéit a párnára téve. Szaska pedig nyúlt és nyúlt, mint a távíróvezetékek, és érezte, hogy nem bírja tovább, rögtön szétszakad. Túlságosan messze van… És túl késő. Erőt véve magán, letépte magáról a fejhallgatót. A lejátszó hangtalanul leesett a földre. Nem koppant, nem surrogott. Kinyílt, lerepült kerek teteje, a még mindig forgó lemez visszatükrözte az utcai lámpa fényét, majd megállt. Sem szél, sem nyikorgás, sem az alvó kollégium megszokott hangjai; folytatódott az idegen hallgatás. Szaska felkiáltott – és nem hallotta a saját hangját. A takaróba gabalyodva leesett az ágyról, de még bevert térdének fájdalma sem tudta megszakítani a Hallgatást. Felpattant annak tudatában, hogy most rögtön beszippantja a csend, de ebben a pillanatban megszólalt az ébresztőóra. Az egyszerű elektronikus szerkezet egy gyerekdalocskát játszott. És amint ez a hang behatolt Szaska tudatába, vége szakadt a csendnek. Hallhatóvá vált a szél, egy távoli rádió, papucsok csattogása a folyosón, valakinek az elégedetlen hangja: – Miha, nem tudod, ki ordított úgy? Testnevelés volt az első óra. A jelek szerint aznap éjjel senki nem aludt; a második évfolyam A csoportja az

ablakpárkányokon, a szőnyegeken vagy egyszerűen a padlón ült és feküdt, senkinek nem volt kedve belenézni a másik gyulladt, elgyötört szemébe. Csak Gyenyisz Mjaszkovszkij volt természetellenesen jókedvű, futkosott a teremben, időnként felugrott, és a kosár szélébe kapaszkodva függeszkedett. Liza komoran ült a padon, hol tornacipős lábát, hol a kezében tartott fűződarabot nézve. Gyima Gyimics erővel felsorakoztatta őket, és hosszasan magyarázta, hogy a testnevelés a második évfolyam második félévében úgy kell a diákoknak, mint a levegő, mivel a tanulmányi erőfeszítések ártanak az egészségnek, ha azt nem erősítik. – Dmitrij Dmitrijevics, nem tudok ugrani – mondta Szaska. – Fáj a lábam. – Magának mindig fáj valamije, Szása. Mellesleg az évfolyam nem teljesíti a normát. – Én teljesítem. – Maga mindent megígér nekem. Rövidtávfutás, távolugrás, hármasugrás… Elhallgatott, nyugtalanul nézve Szaska arcába. – Na, Szása… Mi van magával? – Mi az? – dörzsölte meg az arcát. – Pikkelyek? Úgy látszott, Gyima megsértődött. Becsukta maga mögött az előadóterem ajtaját. Alig hallhatóan köszönt, nem is remélve választ. Mozdulatlanul állt, a repedezett barna padlót bámulva. – Dolgozott az első elemmel? Sztyerh a tanári asztalnál ült; a szemközti függönyt széthúzták, és a kintről beáradó fényözönben Szaska csak sötét sziluettnek látta. – Jöjjön közelebb! Szaska odament. Sztyerh felállt, megkerülte az asztalt, és megállt előtte – magasan, púposán, finom kölni alig érezhető illatát árasztva. Villanás – és Szaska szemébe vágott a karkötője fémlapjáról visszatükröződő fénysugár. Ugyanabban a pillanatban Sztyerhből rövid hang szakadt ki, talán felszisszenés, talán asztmatikus sóhaj. – Mit mondtam, hányadik elem? – Én az elsőt kapcsoltam be. Nem tehetek róla, hogy… – Mire utasítottam, melyik elemmel dolgozzon? – Magától így alakult! Nem az én hibám! A pofon akkorát csattant, mint egy startpisztoly lövése. Szaska megtántorodott, háttal nekiesett az asztalnak. – Amikor engedély nélkül nekiállt a századik részletnek… az is csak úgy „magától” történt? Amikor úgy határozott, hogy kísérletezik egy keveset a csecsemővel, az is „magától” jött? Úgy döntött, a saját programja szerint fog tanulni? Szintén csak úgy „magától”? – Én nem kértem, hogy tanítsanak! – Szaska is kiabálni kezdett. – Nem én könyörögtem be magam ebbe a maguk intézetébe! Maguk tanítottak meg mindenre! Maguk a bűnösök! Maguk… Az energia felszabadulása. Átlépés az egyik állapotból egy másikba. A megvilágosodás olyan volt, mit egy fellobbanás – Szaska elég erőt érzett magában, hogy magába szívja, tulajdon részévé tegye Sztyerhet is, magát Kozsennyikovot is, az egész főiskolát is. Sőt – sürgető szükségét érezte, hogy meg is tegye ezt, most és itt, azonnal. És felrobbantotta saját magát, mint egy gránátot, folyadékként szétáradt, sugárként kinyúlt, vékony ködrétegként szétszóródott az egész teremben. A másodperc töredéke – és a köd összesűrűsödve Sztyerhre rohant, behatolt az orrlyukán, elárasztotta a torkát, átvette az idegen lélegzetvételt. Felvillant a kölni aromája. Sötét lett. Még egy pillanat. Szaska úgy pörgött, mint egy nedves rongydarab. Súlyos cseppekben ömlött szét a deszkapadlón, befolyt a széles résekbe, pocsolyába gyűlt. Újabb másodperc;

Szaska erőtlenül, csurom víz ruhában, kocsonyásan, mint egy medúza, egyetlen izom, egyetlen gondolat nélkül feküdt. A februári nap, ragyogó, mint tavasszal, besütött a fényben úszó tizennégyes előadóterem ablakán. – Verjen csak agyon! Sztyerh fel-alá járkált. Nem állta meg, mégiscsak felrúgta az egyik széket, az a falnak dőlve felborult. Sztyerh mormolt valamit, megint ide-oda járt, majd megállt. – Nem szégyelled magad, ilyesmit mondani? Szaska hasához húzta a térdét, és elsírta magát, mint egy elvert házőrző kutya. – Szása? A hangjában nem volt hidegség. Csak nyugtalanság. – Keljen fel! Ez a szabály: ha elestél, kelj fel! Halkabban! Elég már! Sztyerh hideg, fehér kezébe kapaszkodva feltápászkodott valahogy, de rögtön le is guggolt, két tenyere közé fogva a fejét. Sztyerh leereszkedett mellé, és átölelte. Óvatosan megsimogatta a fejét. – Növekedésben vagy. Veszedelmesen gyorsan nősz. Nősz mint fogalom. Potenciális erőd darabokra szaggat téged… És mivel nem vagy felnőtt ember, a saját, még emberi konfliktusaid csak súlyosabbá teszik a problémát. Majd elmúlik. Ki kell bírnod, Szása, össze kell szedned magad, és nem szabad ostobaságokat csinálnod! – Miért csináltam… miért?! – bőgött Szaska. – Nem vagy ura saját magadnak. Ha verekedni támad kedved, rohansz. Mintha hároméves lennél. – Nem! Miért… a gyerekkel?! Nem tudok így élni… Nem tudok! – Hát erről van szó… Sztyerh lágyan átkarolta átnedvesedett vállát. Magához vonta. Szaska nem ellenkezett. – Kelj föl… Ne ülj a padlón! Maga most abban a szakaszban van, Szasenyka, amikor sokat akar, sok külső információt, méghozzá nem durvát, tömegeset, hanem szervezettet, finoman strukturáltat. Mindent akar, amit a szeme lát, de szerencsére egyelőre még nem túl sokat lát… A csecsemő, ráadásul rokon, bonyolult információs láncok hordozója: csábító zsákmány. Nem lett volna szabad elengednem magát, Szása, de nem feltételeztem, hogy maga már most ilyen erős. Még soha, egyetlenegyszer sem láttam semmi hasonlót… Maga fenomenális növendék. És fenomenálisan ostobácska. Ne vegye sértésnek! – A mama sosem bocsát meg nekem. – Megbocsát. Maga is az ő gyereke. Nem kell túlzásokba esni. A kicsi boldog lesz és egészséges… – És ha idióta lesz, mire felnő?! – Nem. Nem lesz az. Tudja, kinek tartozik ezért köszönettel? Faritnak, aki azonnal reagált, és nagyon szerencsésen alakultak a valószínűségek… A kicsit sikerült helyreállítani mint autonóm információs rendszert. Mint személyiséget. És elég az önkínzásból, Szása! Tegnap például sokkal rosszabb kellemetlenségekbe is belemászhattál volna… Kelj föl, még egyszer meg akarlak nézni! Fénysugár csapott Szaska szemébe – a fém karkötőről visszaverődő villanás. Szaska összehúzta a szemét. – Szása, kinyitjuk a szemünket, rám nézünk… Igen. Elnézést kérek, hogy megütöttem! De magát többször el kellene verni. Ha tehetném, alaposan kiporolnám. Tegnap gyakorlatilag végrehajtotta az átmenetet a biológiai alapállapotból az instabil átmenetibe. Kolosszális a belső mozgékonysága. Jelenleg legalább egy szemeszternyivel megelőzi a tanmenetet. A jelenlegi stabilizációja a tanterv szerint a negyedik évfolyam nyári vizsgaidőszakáénak felel meg. Ha még két és fél évig el kell viselnem a maga bűvészmutatványait, Alekszandra, azt nem bírom ki. Elmegyek nyugdíjba. Elmosolyodott, mintha azt szeretné, hogy Szaska értékelje a tréfát.

– Betöltötte már a tizenkilencet? – Nem. Majd májusban. – Májusban… Taknyos kölyök. A maga szakmai fejlődése szörnyű tempóban előzi meg fiziológiai lehetőségeit. És a folyamatot nem lehet mesterségesen lelassítani… Igen, Szasenyka, maga ajándék és csapás egy kalapban, ahogy mondani szokás. – Levizsgázom majd? – Ne nevettessen! Ragyogóan levizsgázik. Persze, ha nem hagy fel a tanulással. – De Zahar Ivanov – Szaska hangja megremegett – elbukott. – Elbukott. – Sztyerh arcáról lehervadt a mosoly. – Szóval ez is izgatja magát… Nem sikerült neki. Nagyon sajnálom Zahart, Szasenyka. Ez szerencsétlenség… Mit gondol, miért ismételgetjük maguknak folyton Oleg Boriszoviccsal, mint a zsolozsmát, hogy tanuljanak? Tanuljanak, készüljenek a vizsgára! Azt hiszi, viccelünk? Ej… Megsimogatta a fejét, mint egy pici lánynak. – Tanuljon, Szása! Kitartás van magában, az önuralom és a fegyelem hiányzik. Minden rendben lesz… Faritnak pedig mégiscsak mondjon köszönetet, maga gyűlöli őt, pedig mellesleg nélküle még az első szemeszterrel sem boldogult volna. Nos, mi a helyzet, békét kötöttünk? Szaska felnézett. Sztyerh halvány mosollyal nézett le rá. – Kö…köszönöm – dadogta. – Segített… a kicsivel… ott haltam volna meg. – Nem kell meghalni… Ismerje be, Szása, magát érdekli a tanulás, igaz? – Igen – akadt el a lélegzete. – Nagyon. Egyetlen rendes ruhadarabja sem maradt. Átnedvesedett tréningruhájában futott ki a fagyba – és csodálkozott, hogy nem érzi a hideget. Futva tért vissza a kollégiumba. Lezuhanyozott. Leült nyitott bőröndje elé, nem tudva, mit tegyen. Az egyéni foglalkozásig Portnovval negyven perce maradt. Törölközőbe burkolózva, mint egy római patrícius, Szaska kiment a konyhába. Az ablaknál két elsőéves ült – volt szobatársa, Lena, és egy másik, vörös hajú, szeplős, nagyon sápadt lány. – Szevasztok! – mondta Szaska, és mindkettőjüket latolgatva végigmérte. Lena jóval kövérebb nála, és a válla is szélesebb. De a vörös lány… – Hogy hívnak? – Ira. – Állj fel, kérlek! A lány ijedten felállt. Szaska tetőtől talpig végigmérte. A magassága is, a mérete is tökéletesen megfelelt. – Kérlek, add ide a farmered és a pulóvered! Most rögtön. A lány nagyot nyelt. – Ezt? Ami rajtam van? – Lehet ezt is. Lehet másikat is. Csak gyorsan! – Aha – mormolta Ira, és gyorsan kiment a konyhából. Lena dermedten ülve maradt csésze teája fölött. – Csak ideiglenesen – vetette oda hanyagul Szaska. – Baráti kölcsön. És nem kell így nézned! Percre pontosan jelent meg Portnovnál fekete farmerban és élénksárga, kézi kötésű, mintás pulóverben. A holtra rémült lány, Ira nem sajnálta a félelmetes Szamohinától a legjobb holmiját, amije csak volt a szekrényben. – Szép – mondta Portnov köszönés helyett. – Valahol már láttam ezeket a virágocskákat… Készen állsz a foglalkozásra? – Készen. – Akkor kezdd! Az elsőtől a tizedikig, de nem sorrendben, hanem úgy, ahogy én mondom. Először a harmadikat.

Szaska egy pillanatra elvesztette a fejét. Megszokta, hogy a hólabda-elv alapján oldja meg a feladatokat: a második ráépül az elsőre, a harmadik a másodikra, és így tovább. Portnov elterült az asztala mögött. A szemüvegén át bámult, szeme teljesen könyörtelen volt, mint egy halé. – Sokáig kell várnom? Vagy előénekeljek? Gúnyolódott. A nyikorgó szék támlájába kapaszkodva Szaska teleszívta a tüdejét levegővel, és maga elé képzelte a kölcsönösen összefüggő, valójában sosem létezett, de most az ő – vagy valaki más – képzeletében megjelenített fogalmak hosszú sorát… Fogalmak… nem anyagi természetű lényegek, amelyeket Szaska szürkés zselécseppekhez hasonlónak látott, amelyeket számok mérnek és jelek fejeznek ki. De ezeket a számokat nem lehetett lejegyezni, a jeleket pedig elképzelni. Szaska tudata úgy operált velük, hogy láncokba rendezte őket, a láncokat pedig oly módon fűzte össze, hogy az egyes töredékek összeolvadva egyre új lényegeket alkossanak. Azután gondolatban szétbontotta a láncokat, amelyek egymás után „legombolyodtak”, az ajkai nem mozogtak, de érezte, hogy a feszültségtől ráng a jobb szemhéja. – Hetedik! Most, ettől a ponttól kezdve… Állj! Egy fél ütemmel vissza! Ettől a ponttól… a hetedik gyakorlat. Rajta! Szaskának az erőlködéstől hányingere támadt. A néhány másodperc alatt megteremtett világ felbillent. Mintha fejre állítottak volna egy méhkast, elégedetlen zúgás kezdődött; Szaska új kapcsolati és értelmi láncokat font a semmiből, gyűrűbe fogta őket és megszakította a gyűrűket, a szemhéja pedig egyre erősebben rángatózott. – Tizedik. Újabb ugrás. Szaska még sosem végezte el a gyakorlatokat összevissza sorrendben, de a belső mechanizmus, amelynek az ő személyisége is részét képezte, már lendületbejött és teljes erőből működött, a makacsság és a Portnov iránt érzett gyűlölet táplálta. Gúnyolódni akar rajta? Majd meglátjuk, ki gúnyolódik kivel! – Második! Szaska megingott. Kihúzta magát. Ujjai végével végigsimította az arcát, durva szövet faktúráját érezte, mintha zsákot húztak volna a fejére. Második gyakorlat… Csaknem az elejétől, hol is van a kiindulópont… Melyik elágazástól kezdje?! – Fogsz még pimaszkodni? A hang távolról jött. Szaska mintegy rengeteg, selyemként csillogó, összefont szálon keresztül látta Portnov arcát. – Állj, Szamohina… Állj! Azt kérdeztem: fogsz még pimaszkodni? Elkésni az óráról? – Nem – szűrte Szaska a fogai közt. – Még utoljára hiszek neked. – Portnov elnevette magát. – Holnapra végezd el a feladatot az aktivátorral… a harmadik oldalon lévő sémát. Jobb lesz, ha igyekszel! Kilépett a főiskoláról, de nem az udvarra, hanem a Sacco és Vanzetti utcára. Az úttest csillogott, mintha olajjal kenték volna be. Szaska megállt az egyik nagy, régi stílusú lámpa alatt… bár lehet, hogy valóban régi. A matt üveg mögött lassan ingott a lángnyelv, és sárga pontként tükröződött minden kockakövön. Az utca túloldalán kinyílt a kávézó ajtaja. Egy asszony lépett ki, nem az évszaknak megfelelően öltözve – világos félkabátban, hetyke, kockás ellenzőjű sapkában. Mikor az úttestre lépett, Szaska elcsodálkozott, hogyan képes járni a macskakövön ilyen magas tűsarkú cipőben. Nyomában Gyenyisz Mjaszkovszkij jött ki a kávézóból. Sántikálva loholt a nő mellett, pontosabban mögötte – mint egy kiskutya. Szaska lebilincselve figyelt: a két eltérő, nagyon össze nem illő ember között egyre feszültebbé váló, sőt robbanásveszélyes viszony alakult ki.

Szaska hátrébb húzódott. A lámpától néhány lépésnyire már félhomály volt. Ott állt meg, ahol sötét lyukként tátogott a kis köz bejárata. – Rosszabb is lehetett volna, magad is tudod – mondta az asszony rekedtes, szinte kisfiús hangon. – Nem lehetett volna – mondta Gyenyisz. Kigombolt kabátban áll ott, fehér sálja a földig lógott, mint valami megcsavarodott kötél. – De még csak a szemeszter elején vagyunk – Gyenyisz hangja remegett. – Még messze van a beszámoló… Csak most kezdődött a félév… – Később még nehezebb lesz – mondta a nő. Gyenyisz előrelépett. Szaska kővé dermedt: a fiú a gallérjánál fogva megragadta és a magasba emelte a nőt, úgyhogy a tűsarkak a levegőben kalimpáltak; Gyenyisz egy fejjel magasabb és kétszer nehezebb volt a nőnél, aki teljesen védtelennek tűnt a kezében – de az asszony meg sem próbált ellenállni. Egy másodperc telt el így. Szaskának még kiáltani sem maradt ideje. Gyenyisz furcsa hangot kiadva letette a nőt az úttestre. Az asszony visszanyerte egyensúlyát, de tűsarka mégiscsak beszorult a macskakövek közti résbe. – Bocsásson meg! – mondta Gyenyisz tompán. – Én… Hirtelen összement, térdre esett a nő előtt, és Szaska most tízszer annyira félt, mint egy pillanattal korábban. – Sokszor voltak veled elnézőek, Gyenyisz – mondta a nő, igyekezve kiszabadítani cipősarkát a mély résből. – Ezt nem szabad! – Te segíthetsz nekik. Tudod, hogyan. – De nem tudok! Én nem… – Tudsz, tudsz. Az évfolyamtársaid tudnak dolgozni. Te is tudsz. Nézd meg, hogyan dolgozik Pavlenko! Nézd meg, hogyan feszíti meg minden erejét Szamohina! Szaska összerezzent. – Emlékszel a beszámolóra az első évfolyamon? – Az asszony könnyedén, szinte vidáman beszélt. –Emlékszel, mit ígértél nekem akkor? – Ezt nem vagyok képes megtanulni! – Óvodás – mondta az asszony lesajnálóan. – Szedd össze magad, Gyenyisz! Menj dolgozni! És gondtalanul kopogva tűsarkaival elment az úttesten dermedten álló Gyenyisz mellett, a főiskola bejárata mellett, a köz bejárata mellett. Szaska mellett elhaladva feléje fordította a fejét: kicsi, fehér arca volt, amelyet fekete szemüveg takart pajzsként. Szaska korábban sosem látta. De ebben a pillanatban felismerte. Főzött egy teát, forró vízben feloldott egy húsleveskockát. Mindezt átvitte a huszonegyes számú szobába, és letelepedve a poros asztalhoz, elgondolkodva kinyitotta a sárga brosúrát – a fogalmi aktivátort. Harmadik oldal, első séma. Miután öt percig ült fölötte, Szaska többé nem volt képes levenni róla a szemét. A rossz papírra nyomtatott sárga könyvecske kulcs volt, amely sok rejtvény részleteit egyesítette magában. Összefűzte – durván, eleven fonállal – azt a nehéz tapasztalatot, amelyet Szaska a tanulás során szerzett, és saját elképzeléseit a világról – amelyek az utóbbi évek során alaposan megrendültek. Vannak dolgok, amelyeket nem lehet elképzelni, de meg lehet nevezni őket. És miután nevet kaptak, megváltoznak, más lényegbe áramlanak át, és már nem felelnek meg a nevüknek, és akkor újra meg lehet nevezni őket, most már másképpen, és ennek a folyamatnak – az alkotás megbabonázó folyamatának – sosincs vége; íme itt a szó, amelyik név, és a szó, amelyik jelentés. A fogalom mint organizmus és a szöveg mint a

mindenség. A negyedik dimenzió, a sémába „belefűzve” teljesen elvette az időérzékét. A szó okozat volt, és egyben bármely folyamat ősoka; Szaska szeme előtt „kis rakéták” – lassú, fényes szikrák úsztak el, amilyenek akkor jelennek meg, ha hirtelen lehajol vagy fejre áll az ember. Szaska teája kihűlt, a levesét vékony zsírréteg fedte, de ennek nem volt jelentősége. A harmadik oldal sémája úgy feküdt előtte, mint egy termit kristály-modellje. Saját feladatuknak alárendelve mozdultak el a jelentések, impulzusokat cseréltek, hierarchiába rendeződtek, majd lerombolták azt, hogy újat építsenek fel. Szaska a hajába markolt; a „harmónia” szó árnyalatokra bomlott szét, mint a napfény, és újból összerendeződött – tökéletességgé. – Azt a mindenségit! , Végighúzta a hüvelykujját a lapok szélén. Az aktivátor nem volt túl vastag, olyasféle volt, mint a Junoszty című folyóirat, amelyikre valamikor a mama előfizetett Szaskának. Minden oldalon új séma volt – új, amely összefüggött az előzőekkel és a következőkkel, egy-egy újabb sejt a végtelen számúból Szaska megértésében. Annak a kolosszális mezőnek, amely egy pillanatara a szeme elé tárult, nem volt határa, és nem volt vége. – Milyen gyönyörű! – suttogta Szaska. Pontatlanságukkal, elkoptatott, romlott voltukkal a fülét hasogatták a szavak. Pislogott – a szempillájáról véletlen könnycseppek hullottak –, és megpróbálta kimondani ugyanazt, kerülve a megszokott szavakat. A szél kivágta a szellőzőablakot. Szétrepültek a teleírt papírlapok. Szaska megrázta a fejét, mintegy kitörve a nirvánából. Be akarta csukni a könyvet, de remegett a keze. A harmadik séma, amely sírnivalóan tökéletes volt, vonzotta a tekintetét, lebilincselte a figyelmét, „csak úgy, magától”. Jön, magával ragadja, és nincs megállás… Akaratereje iszonyú megfeszítésével rákényszerítette magát, hogy becsukja az aktivátort. Repült belőle a könyvtári por. Megpihenni még korai volt. Még várt rá a feladat a szöveges modulból. Megitta a kihűlt teát. Maga elé húzta a tankönyvet, és kinyitotta az első paragrafusnál. Futólag rápillantott az értelmetlen jelekkel teli oldalra. Hunyorgott – a félelemtől és az előérzettél. Valami kezdetének a bizsergető érzése. Mindjárt elkezdődik. Most, azonnal. És Szaska beleásta magát a szövegbe. A figyelem összpontosításának, a mindennapi megfeszített munkának a megszokottá válása megtette a magáét. Szaska úszott, szelte az abrakadabrát, világosan érezve, hogy küszöbön a megvilágosodás. Még egy kicsi… „Szótlanul elhaladtak a rózsaszín téglából épült, kétemeletes villa előtt, és felmentek a lépcsőn a két kőoroszlán között – pofájuk lekopott a sok érintéstől, a jobb oldali bánatosnak látszott, de a bal oldali mulatságosnak, sőt vidámnak. Az oroszlánok mozdulatlanul nézték az Oriont.” – Szevasz! – mondta Kosztya. Szaska felnézett. Kosztya Kozsennyikov a küszöbön állt, kezében egy darab pizza. – Ne haragudj, – mondta Szaska –, be kell fejeznem a paragrafust! Kosztya bólintott. Mikor Szaska legközelebb felemelte tekintetét a könyvről, szemben vele, az asztal másik oldalán ült, a pizza elfogyott. Kosztya a száraz morzsákat tologatta ujjával az asztallapon – mintákat rakott ki. – Bocsáss meg – mondta Szaska –, belemerültem! – Aha… A mieink mind dolgoznak. Ülnek, mint az egerek, az orrukat a könyvbe dugják… Portnov ma kiosztotta Mjaszkovszkijt a gyakorlatok miatt… Veled meg mi történt?

– Növekedem mint fogalom. – Hogy mi?! – Fogalom vagyok. Nem ember. Valószínűleg te is fogalom vagy. Mi mindannyian strukturált információtöredékek vagyunk. És úgy látom, ez egyre jobban tetszik nekem. Érdekes, hogy fogalom vagyok. Növekedem. Kosztya lesöpörte a morzsákat az asztalról. – Jegor kérdezett rólad. –Az ki? – Egy srác az első évfolyamról, akivel lefeküdtél. – És mit kérdezett rólam… tőled? – Nem tőlem. Lizától. – Ha legközelebb érdeklődik, Liza mondja meg neki, hogy már nem vagyok ember. Ezért senkivel nem tudok lefeküdni. Ki látott már olyat, hogy a matematikai statisztika összeszűri a levet Newton első törvényével? – Szaska – mondta Kosztya –, figyelj ide… Tarts ki! Neked több jut ki, mint mindannyiunknak. Valószínűleg. – Egyáltalán nem – mosolygott Szaska, de rögtön el is komorodott. – De Mjaszkovszkijnak… neki segíteni kell valahogy! – Neki mégiscsak Popova a kurátora. Neki könnyebb egy kicsit. – Nem könnyebb, Kosztya! A fiú csodálkozva meredt rá az asztal fölött. – Olyan határozottan mondod… – Mert tudom. Bocsáss meg, tényleg tanulnom kell! Nagyon sokat adtak fel. Kosztya felállt. – Amiért jöttem: szóltak a dékáni hivatalban, hogy felemelt ösztöndíjat kapsz. Mint a legjobb növendék. – Pavlenko el lesz ragadtatva. – Igen – mosolyodott el Kosztya. – Szaska… – Mi van? Kosztya csaknem egy percig nézte őt. Mondani szeretett volna valamit, de nem szánta rá magát. Bocsánatkérően megrázta a fejét. – Semmi… Megyek, szia! Kinyitotta az ajtót, és beleütközött, szó szerint beleütközött Farit Kozsennyikovba. Kosztya hátralépett – pontosabban hátrarepült, mintha mellbe lökték volna. – Szervusz! – mondta idősebb Kozsennyikov, figyelmesen nézve az ajtóban álló Kosztyát és Szaskát a szobában. – Talán veszekedtetek? Kosztya egy szót sem szólva, rá sem nézve az apjára, kisurrant mellette a folyosóra. Farit utánanézett. Becsukta maga mögött az ajtót. – Elnézést, ha megzavartalak! A sötét, ezúttal opálos szürke szemüveg profi síelőhöz tette hasonlatossá Szaska kurátorát. Odament az egyik billegő lábú székhez, ellenőrizte, mennyire stabil, majd sötét köpenye szélét felhúzva leült rá. – Nincsenek meg azok a pénzeim – mondta Szaska. – Kidobtam őket. Az erdőbe. Egy emelettel följebb bömbölt a magnetofon. A falon túl mormolt a televízió. Valaki csattogva végigfutott a folyosón. – Kiugrottam a vonatból – mondta Szaska. – Le akartam lépni. De semmi sem sikerült, és… Röviden, nincsenek meg a pénzek. – Nem a pénzért jöttem – mondta Kozsennyikov. – Mint rájöhettél, nem ezekből gazdagodom meg. Ezek csak szavak, amelyeket senki nem ejtett ki, és már nem is fog soha.

Szemüvegében tükröződött az olvasólámpa fénye. Szaska keze hátával letörölte a könnyeit. A düh és a megkönnyebbülés könnyeit. – Bocsásson meg! – szűrte a szót a fogai közt. – Te bocsáss meg nekem! Idejöttem, és megzavartam a lelki egyensúlyodat. – Nekem már réges-régen nincs lelki egyensúlyom… Ma láttam Lilija Popovát, nos hát, nem létezik semmiféle Lilija Popova. Ő is – maga. Kozsennyikov előre-hátra hintázott a széken. A kiszáradt fa nyikorgott. – Igazam van? – Természetesen igazad van. – Kozsennyikov mosolygott. – Igazad van. Csak arra kérlek, senkivel ne oszd meg ezt a megfigyelésedet. Hogy ki vagyok én… mi vagyok én, arról beszéljünk majd később. Amikor már felnőttebb leszel. – Ha tudni akarja – mondta Szaska nagyon halkan –, magáról én egyáltalán senkivel nem akarok beszélni. Azt sem akarom tudni, ki maga… mi maga. – Jó – bólintott Kozsennyikov elfedve a szemét. – Egyetértek… Most pedig csomagolj, megyünk! – Hová?! – A főiskola lakást ad neked. Tanulmányaid idejére. Bérelt lakást. Itt, a Sacco és Vanzettin, a tanulmányi épülettel szemben. Manzárd. Szép hely. – Én nem akarom – ellenkezett Szaska bizonytalanul. – Ugyan. Nem unod még ezt a fapados kényelmet? Körbemutatott a szobában: három ágy, kettő üres, rajtuk csak a sárga csíkos matrac, a harmadik, Szaskáé, a hevenyészve rádobott fakó takaróval. Egy kopott szék, és egy másik, háromlábú. A nyitott bőrönd. Lomokkal telidobált asztalok. A poros sarkokban összegyűrt papírok. Szaska elszégyellte magát. – Hát… – Ne lopjuk az időt! A háziasszony fél nyolcra vár minket, és most hét óra. Lesz időd holnap a foglalkozások után bajlódni a bőröndökkel? Nem? Én is így gondolom. Igyekezz! – Kosztyával kapcsolatban nem volt igaza. Torpa város fölé csillagos ég borult. A tetők fölött felkelt az Orion. A járda és az úttest jeges volt, még a csupasz hársfák ágai is csillogtak a lámpafényben. Szaska Farit Kozsennyikov mellett ment, kezében két nejlonszatyorral. Kozsennyikov húzta a bőröndöt, de a kis kerekek folyton elakadtak a kockakövek közti résekben. Akkor Kozsennyikov felvette és kézben vitte tovább. – Egyedül Kosztya tudott rajtam segíteni. Maga tévesen gondolja, hogy… puhány. Nagyon jó, erős, becsületes ember. – Köszönöm, hogy ezt mondod! – Kozsennyikov gyors pillantást vetett rá. – Én tehetek arról, ami történt – mondta Szaska. – A szó a hibás. Egy szó, egyetlenegy. – Megesik. Ha valaki, hát te meg én, mi ne ismernénk a szavak értékét? Szaska megcsúszott. Kozsennyikov elkapta a karját. – El ne ess! Itt van közel. Csak az úton kell átmenni. Szaskának úgy rémlett, hogy a házak elmozdultak, közelebb hajoltak hozzá, tetőik majdnem összeértek, csak a keskeny úttest maradt a lábuk alatt és az égbolt egy sávja. – Nem dolgozhatnék én Gyenyisz helyett? –Mi? – Ha Gyenyisz nem képes… megcsinálom helyette. És kérem… ne bántsa őt! Elhagyták a főiskola épületét. Szinte minden ablak sötét volt már, későre járt. A sötét köz bejáratánál lámpa világított, egy pocsolyába belefagyott két sörösüveg. – Szása, úgy gondolod, hogy szadista vagyok? – Egyáltalán nem gondolkodom magáról.

– Gondolkodsz, tudom. Gyenyisz miatt ne izgulj! Becsületesen igyekszik... egy határig. De előbb vagy utóbb rá kell döbbennie, hogy ha nem lép át a saját árnyékán, mindennek vége. Minél előbb megérti, annál jobb. – Én… – Te nem tudsz neki segíteni. Kosztyának segítettél, mert szeretted. Most is szereted. – Szó sincs róla! – De igen. Csakhogy ti, két ostoba kutyakölyök, örökre eljátszottátok a boldogságotokat. És hiába mondod, hogy hibás vagy valamiben. Az első és fő bűnt ő követte el. – Én nem szeretem. Én… barátkozom vele. – Félted őt. Nem azt szeretjük, aki felizgat, hanem aki miatt aggódunk… Annak a fiúnak, Jegornak pedig sosem fogsz tudni megbocsátani. Szaska megállt. Néhány lépés után Kozsennyikov körülnézett. – Már majdnem ott vagyunk. Oda megyünk, az oroszlánokhoz… Mi bajod? Szaska hallgatott. Kozsennyikov visszafordult: – Mi van, mi történt? – Majd megérti. Mikor másodéves lesz, mindent megért – mondta Szaska akadozva. – Természetesen megérti. Na, mehetünk? Szótlanul elhaladtak a rózsaszín téglából épült, kétemeletes villa előtt, és felmentek a lépcsőn a két kőoroszlán között – pofájuk lekopott a sok érintéstől, a jobb oldali bánatosnak látszott, de a bal oldali mulatságosnak, sőt vidámnak. Az oroszlánok mozdulatlanul nézték az Oriont. Kozsennyikov becsöngetett. Hatvan év körüli, szikár, gyors mozgású asszony nyitott ajtót. Elvette Szaskától az egyik szatyrot. – Marija Fjodorovna. Ő pedig Alekszandra Szamohina, Szása. Tessék a kulcsok, fogd! Két jókora kulcs került Szaska kezébe, a fejük súlyos, a tolluk bonyolult. Hogy hordom ezt majd magamnál, gondolta csodálkozva. Akasszam a nyakamba, mint valami ékszert? – A világos kulcs nyitja a kaput. A sötét a te szobádé. Menjünk! Belül nyirkos vakolat és már csaknem teljesen kiszellőzött parfümillat volt érezhető. Automatikusan meggyulladt egy kis sárga lámpa. A háziasszony eltűnt valahová. Kozsennyikov nyomában, aki a bőröndöt hurcolta, Szaska a szatyraival megindult fölfelé a csigalépcsőn. A lépcső olyan keskeny volt, hogy a bőrönd folyton a falnak ütközött. Szaska a fejét forgatta a félhomályban. A vaskos korlát úgy ívelt, akár egy régi hangszer fedele. A lépések visszhangot vertek. Elhagyták az első emelet kerek ablakát, Szaska itt megállt, mintha a lába gyökeret eresztett volna a lépcsőn. Kozsennyikov megfordult a második emeleti fordulóban. – Szása? – Problémám van. – Elszakadt a szatyor? – Nem. Én… – Gyere tovább, már itt az ajtó! Szaska botladozva felment a második emeletre. Az előtérben sötét volt. –Itt van valahol a kapcsoló – mormolta Kozsennyikov. – Á, megvan! Felgyulladt a lámpa. Szaska pislogott. Keskeny, megsötétedett fával borított ajtó volt előtte. – Nyisd ki! A kulcs könnyen, akadálytalanul beletalált a helyére. Halk kattanás. Kinyílt az ajtó. Maga Szaska lépett be elsőként, kitapogatva a kapcsolót. Apró, szinte játékszernek tűnő lakás küszöbén találta magát. A mennyezet a bejáratnál nagyon magas volt, lejtett, egyre alacsonyabb lett, az ablaknál már csak olyan magas volt,

mint Szaska. Az ablakon kívül tenyérnyi balkon látszott, elborították a csupasz szőlőindák, alatta pedig a lámpák fényében titokzatos Sacco és Vanzetti utca. Jobbra egyszerű fehér ajtó nyílt, mögötte a tiszta, rózsaszín csempével burkolt fürdőszoba. – Nézd, itt vannak az edények, az elektromos teafőző… Bátrabban, mindent megfoghatsz, ismerkedj! Antik íróasztal, pontosabban írószekrény – sok polccal és fiókkal. A diófa asztallapot valamikor összefröcskölték tintával, később csaknem teljesen megtisztították. Könyvszekrény. Vasalódeszka kis vasalóval. Ruhásszekrény rengeteg fogassal. Ingaóra; éppen megnyekkent a szerkezete, és halkan, finoman nyolcat ütött. Szaska le sem vetkőzve letelepedett az új, kissé még merev, gyógymatracos ágyra. Kozsennyikov becipelte a bőröndöt a szobába. – Szóval mi a gondod? – Rémlett nekem… – Ha nem akarsz, ne beszélj róla! – Úgy rémlett nekem – ismételte meg Szaska –, hogy elolvastam egy részletet… – elakadt. – Portn… Oleg Boriszovics azt mondta, hogy a szöveges modulban részleteket lehet „elolvasni” a valószínű jövőből… – Déjá vu – mosolygott Kozsennyikov. – És te mit olvastál? – Az oroszlánokról. A bejáratnál. Teljesen pontos volt. – Na és? – Semmi különös. – Szaska megnyalta az ajkát. – Valószínűleg… – a maga számára váratlanul, gyorsan, hadarva beszélni kezdett. – Maga képes irányítani az időt. Gyűrűbe zárja. A maga számára nincs abban semmi különös, hogy olvas valamit az ember… és ez a valami egy óra múlva megtörténik vele. – Szöveg az egész világ. – Kozsennyikov felkapcsolta a villanyt a fürdőszobában. – És szó benne minden férfi és nő. – Ez Shakespeare – mondta Szaska. – Színház az egész világ.16 – Mindenki a maga rőfjével mér. Shakespeare így fogalmazta meg. Te valószínűleg másképp mondanád. – Valóban olvasni tudok a jövőmben? – Könnyedén. Amikor vonatjegyet veszel, nemcsak olvasol a jövődben, hanem alakítod is. A jegyen rajta van az indulás időpontja… a vagon száma… a helyed… Ez azt jelenti, hogy a legvalószínűbb jövőben megjelensz az állomáson, odamész a vagonhoz, amelynek száma rajta van a jegyeden… – Szívesen gúnyolódik velem? Szaska maga is meglepődött, mennyire kiszolgáltatottan cseng a hangja. Kozsennyikov abbahagyta a mosolygást. – Bocsáss meg, nem akartalak megbántani! Ez túlságosan komoly téma ahhoz, hogy nevetés nélkül beszéljünk róla. Kezét az ajtó masszív bronzkilincsére tette. – Jó éjszakát, Szása! Megyek. Az ajtó kinyílt az előtér sötétjébe. – Farit… – Igen? – Köszönöm magának! – mormolta Szaska erőt véve magán. – Segített rajtam, amikor… hibát követtem el az öcsémmel. – Nincs mit – válaszolt a férfi szárazon. – Még valami? Szaska összehúzta magát a kényelmetlen érzéstől. 16

Shakespeare: Ahogy tetszik. Szabó Lőrinc fordítása.

– Ez a lakás… nagyon tetszik. – Ezért nem kell köszönetet mondani; jog szerint jár neked. Viszontlátásra! És elment. Reggel, a foglalkozások kezdete előtt Szaska odament Gyenyisz Mjaszkovszkijhoz. Szó nélkül megfogta a ruhaujját, félrehúzta az ablakhoz. – Mit akarsz? – kérdezte Gyenyisz komoran. – Velem is megesett ez – mondta Szaska. – Megrekedtem… de azután kiverekedtem magam. Egyedül. – De te nem tudod, mi van velem! – idegeskedett Gyenyisz. – Minek beszélsz? Te ezt nem tudhatod! – Tudom. – Szaska a szemébe nézett. – Tudom. Kosztyával is ugyanez volt. Mindenkivel megtörtént. Csináld, amit mondok: addig fel ne állj az asztaltól, míg meg nem tanultad! – Könnyű neked tanácsokat osztogatni! – Nem könnyű nekem, Gyenyisz. – Szaska elmosolyodott. – Tudom, mit beszélek. Becsöngettek Portnov órájára. – „Mit rózsának hívunk,/ Bárhogy nevezzük, éppoly illatos”17 – más szavakkal, a tárgy lényegén a név nem változtat. Ez a mindennapos tévedés ahhoz hasonlít, amely szerint a föld lapos. Megnevezve a tárgyat, nevet adva neki, megváltoztatjuk. És egyben korlátozzuk a változásban. A név olyan, mint a vadász lándzsája, amellyel a földhöz szögezi a kígyót. –Portnov olyan mozdulatot tett, mintha földhöz szögezné a képzeletbeli csúszómászót. – Egyébként figyeljétek meg: egy állítás ellentmondásos volta szinte valószínűleg azt jelenti, hogy az állítás igaz… Jöjjön be! Kezét hasára szorítva Andrej Korotkov lépett be sápadtan, összegörnyedve, szemmel láthatóan nagyon betegen. – Elnézést! – mormolta elnézve Portnov mellett. – Elrontottam a gyomromat… Itt az orvosi igazolás. – Jobb kezét egy pillanatara elvéve a hasától négybe hajtott szürke papírlapot nyújtott oda Portnovnak. Portnov széthajtotta, pillantásával átfutotta – átlósan. – Menjen, elengedem – mondta kis szünetekkel. A termen suttogás futott végig. Korotkov előremozdult: – De… – Menjen! Majd beszélünk, ha jobban érzi magát. – Portnov hangja semmi jót nem ígért. – Leülhetnék? – kérdezte Korotkov idegesen megnyalva az ajkát. Portnov odanyújtotta neki az igazolást. – Akkor ezt tegye el, legyen szíves! Andrej elvette a kezéből a papírt, és még mindig összegörnyedve a helyére vánszorgott. Portnov várt néhány másodpercet, míg a teremben újból halálos csönd nem lett. – Folytathatom? Köszönöm! Szóval létezik másféle tévedés is: a név mechanikusan meghatározza a tárgy tulajdonságait. Itt ez a toll. – Feldobott és elkapott egy fehér kupakos sötétkék golyóstollat. – Ha mondjuk… földigilisztának hívom, megváltozik? A második évfolyam A csoportja óvatosan hallgatott. – Nem változik meg. – Portnov megvetően az asztalra dobta a tollat. – Mert az adott darab műanyag semmilyen kapcsolatban nem áll azokkal a folyamatokkal és jelenségekkel, amelyekről beszélünk, amelyek tanulmányozásának szenteljük az időnket… a táncolgatás és az emésztőrendszeri problémák megoldása közti szünetekben. Továbbá, amikor azt mondom, „nevet adni”, nem azon nyelvek bármelyikére gondolok, amelyeket a ma élő emberek használnak a hétköznapi érintkezésben. A Beszédre gondolok, amelyet majd a harmadik évfolyamon kezdenek tanulmányozni… Néhányan 17

Shakespeare: Romeo és Júlia. Mészöly Dezső fordítása.

korábban. Szamohina, hánykor lesz a foglalkozása Nyikolaj Valerjeviccsel? – Hatkor. – Nagyszerű! Tizenhat harminckor várom a dolgozószobámban, az adminisztratív szárnyban. Csoport, nyissák ki a könyvet a negyedik-ötödik oldalon… Pavlenko, hálás lennék, ha beszüntetné a beszélgetést Mjaszkovszkijjal! Holnapra szíveskedjen pótlólag elvégezni a nyolc-a és nyolc-b gyakorlatokat a feladatgyűjtemény mellékletéből! Tizenhat harminckettőkor az asztalnál ült az előtte fekvő papírlapot bámulva. Portnov épp az imént húzott egy vízszintes vonalat a lapra. – Mi ez? – Horizont. Ég és föld. Fent és lent. – És még? – Tér és sík. Az alkalmazás tere. Képernyő. – Képernyő – ismételte meg Portnov elégedettséggel a hangjában. – Tegyük fel… Itt egy lepke. – Portnov néhány vonallal gyorsan odarajzolt a lap felső részére egy lepkét. – És itt a vetülete. – A vízszintes vonal alatt hozzávetőlegesen felrajzolt egy árnyékot két szárnnyal. – Hogyan fejezhető ki az ellentétes irányú kapcsolat? – Sehogyan. Nincs ellentétes irányú kapcsolat. Én tükröződöm a tükörben, de a tükör nem tükröződhet bennem. – Valóban? Szaska összefűzte az ujjait. Az az érzése támadt, hogy valami nagy, egyszerű, ugyanakkor hatalmas dolog megértésének a küszöbén áll, de ahogy megesik, hogy nem jut eszünkbe egy ismerős név – Szaska ugyanígy nem képes felfogni… összpontosítani… visszaemlékezni… – Jól emlékszik a harmadik oldalon lévő sémára? – kérdezte halkan Portnov. Szaska bólintott. – Alkossa újra emlékezetből… „teremtés”. Szaska megfordította a lapot, megindult a ceruzája, fel sem emelte a papírról. Teljesen zárt alakzat keletkezett – térbeli maradt, holott síkra rajzolták. Szaska nyelt egyet. A rajza időben létezett – önmagában. Kezdődött és véget ért. Gyűrűt zárva be. – Nem értem. – Majd megérti. Most elég annyi, hogy helyesen reprodukál. Írja bele ebbe a jelbe: „kapcsolat”. Szaska lehunyta a szemét. Húzogatta a ceruzát, nagyon melege lett. Izzadságcsepp futott végig a hátán a pulóver alatt. – Mi lett belőle? Szaska a lapra meredt: a lekerekített jel volt ott az aranyérme lapjáról. – Szó – mondta magát is meglepve Szaska. – Igen – mondta Portnov. – „Szó”. Ez a maga első lépése a Beszéd világa felé, és ez lesz majd az utolsó is… mert a Szó önmagához kapcsolódik, önmagával alkot gyűrűt. Ott áll a kezdetnél és a végnél. Maga a második évfolyamon megtanulta felismerni, ez nem rossz, de majd amikor… ha… megtanulta kifejezni, mondom majd, hogy becsülettel megdolgozott a vörös diplomájáért. Portnov egy olyan ember arckifejezésével egyenesedett fel, aki jól végezte a munkáját. Dolgozószobája kisebb volt Sztyerhénél, csak egy asztal, egy könyvszekrény és a sarokban egy széf fért el benne. Portnov leguggolt a széf előtt, kinyitotta az acélajtót, és láthatóan erőlködve kiemelt egy szürke téglára emlékeztető nagy könyvet. Az asztalra tette Szaska elé. Szaska a borító felé nyúlt. – A keze! Szaska ijedten hátrahőkölt.

– Hányszor mondjam még el, ne nyissa ki a könyvet, amíg nem mondom?! Nem tudhatja, mi van benne, még nincs felkészülve arra, amit majd látni fog! Ahányszor maga ráfizetett a kíváncsiságára, abból már egy béka is megtanulta volna! Szaska tüntetőleg hátratette a kezét. – Ez egy szótár – folytatta Portnov egy fokkal halkabban. – Réteges a szerkezete. Öt dimenzió van benne, öt. Ez azt jelenti, hogy magát a nyomorúságosan kevés tapasztalatával időszakonként irracionális „zsebekbe” fogja vinni, ahol előfordulhatnak időhurkok. Kell ettől félnie? Nem. Jelenthet ez veszélyt magára nézve? Igen! Hogy ne égjen el, mint egy szál gyufa, a legszigorúbban be kell tartania a szabályokat, amelyekre megtanítom. Először is… Figyel rám, vagy a sértődöttet játssza? – Figyelek – mondta Szaska. Portnov lovaglóülésben letelepedett a székre Szaskával szemben. Szemüvegét megtörölte a pulóvere aljával. – Először is, egy foglalkozás alatt csak egyetlen információs réteget olvashat el. Egyet. Másodszor… Előhúzott a zsebéből egy világoskék rudacskát, amelyben Szaska csodálkozva ismert fel egy hosszú tortagyertyát. – Mielőtt munkához látna, levág három centiméternyi gyertyát… Egy centi egy perc alatt ég el, néha gyorsabban, de elegendő a három centiméter. Fogja az ujjai közé így! – Portnov a jobb keze középső és a mutatóujja közé dugta a gyertyát. – Tartsa szorosan! És gyújtsa meg! Szaska nyelt egy nagyot. – Nem lenne egyszerűbb cigarettával? Portnov úgy nézett rá a szemüvege fölött, hogy Szaska elharapta a nyelvét. – Amikor a szótárral dolgozik, Szamohina… Már persze ha képes vele dolgozni. Nem vonja el magát, nem húzza ki a transzból sem az ébresztőóra, sem a kiabálás, semmi! Csak az éles fájdalomérzet. Azonnal. Lerázza a lángot, és nem történik magával semmi. Kipróbálja most? – Igen – mondta Szaska mohón. A fájdalom nem volt nagyobb, mint egy szúnyogcsípés. Szaska összerándult, agyon akarta csapni a szúnyogot és visszatérni a tanuláshoz, de a milliárdnyi árnyalatból összeszőtt világ már elsuhant tőle, mint a szél elsodorta kalap. Azt az állandó mozgásban lévő világot fejtörésre késztető és nem nyilvánvaló, ugyanakkor természetes és harmonikus kapcsolatok szőtték át meg át. Azt a világot, amelyet épp csak elkezdett tanulmányozni, és máris lenyűgözte bölcsessége és szépsége. Ez a világ ideálisan alkalmas volt arra, hogy mind mélyebben megértsék – egyik kapcsolattól a másikig, a levelétől a kérgéig és tovább és szélesebben, analizálva, szintetizálva, az örömtől megrészegülten… Az a világ kihunyt. Szaska Portnov dolgozószobájában ült. Két megégett és viasztól összeragadt ujja közt füstölgött a gyertyacsonk. Szaska az arcához emelte a kezét – két hólyag, egy a mutató-, egy a középső ujján. – Nem értem a végére. Nem olvastam el a teljes réteget. Hadd próbáljam meg még egyszer! Portnov felállt, felhúzta a gyűrűjét. Szaska is megpróbált felállni, de Portnov egy intéssel utasította, hogy maradjon a helyén. Szorosan az asztal mellé állt, megfogta Szaska állát, hátra hajtotta a fejét, és a szemébe világított a visszatükrözött sugárral. Szaska hunyorgott. Portnov szó nélkül fogta a szótárt. Berakta a széfbe. Szaska felállt. – Hiszen nekem akarta adni! – Tíz kilót nyom. – Na és?! Akkor is ide akarta adni…

Portnov rásandított. Elővett egy csomag cigarettát. Elgondolkodott. – Még mindig nem dohányzol? – Nem. – Kár. – Gyújtson csak rá! – engedélyezte fejedelmi gesztussal Szaska. Portnov rágyújtott. Szaska figyelte, hogyan füstöl. Portnov sohasem – nagyon ritkán – volt zavarban az ő jelenlétében. Most fel-alá járkált a szobában, füstfelhőket eregetett a mennyezet felé, időnként lehajtotta a fejét, mintha egy nem hallható replikára figyelne. Néha oldalról Szaskára sandított. Ezektől a pillantásoktól Szaska egyre idegesebb lett. – Mit csináltam már megint rosszul? – Mi a jelentés, Szamohina? – Az akarat kivetítése alkalmazásának területére. – És mi maga? Gondolkodott már ezen? – Ember. – Második próbálkozás. – Diáklány. A maguk szadista kísérleteinek tárgya. Portnov hirtelen elnevette magát. Nevetése még furcsább volt, mint előbbi zavara, és Szaska meggyőződött arról, hogy nem tiszta dolog ez. – Fel fogják ajánlani magának az aspirantúrát. Gondolja meg tízszer! Ha maga valóban az, aminek most látszik, nagyon kritikusan kell fogadnia az ajánlatokat. Még a csábítóakat is. – De még a második évfolyamot sem fejeztem be – mondta Szaska bizonytalanul. – Erről van szó… Erről van szó, Szamohina. – Portnov diadalmasan mosolygott. – Rendben van, súgok: maga… az, ami most előttem ül, biológiai teremtmény az ügyetlenül kikent szemével… az projekció. Minek a projekciója? – Mi baja van a szememmel?! – Én kérdezek – minek a projekciója? – Egy ideáé? – találgatott Szaska. – Azé az… eidoszé? Portnov diadalmasan elnevette magát. – Menjen! Hatig sétáljon. Holnapra dolgozza fel a nyolcadik oldalon lévő sémát! Sötétedett. A sötéttel együtt az enyhülés is megérkezett. A szél föld és víz szagát hozta. Szaska a Sacco és Vanzetti utca közepén állt, az ég felé emelte arcát, és hallotta, hogyan csobognak a patakocskák a hó megsüppedt rétegei alatt. Nagyon sok minden történt az elmúlt napokban. Ezalatt volt ideje megtanulni repülni. Elszedni egy elsőéves ruháját. Összeveszni és kibékülni Sztyerhhel. Meglátni jövője egy töredékét. Kozsennyikovval Kosztyáról beszélni. Megégetni a kezét… Egyébként az égési seb, amelyet eleinte észre sem vett, egyre jobban fájt. Szaska felmarkolt egy adag havat az öntöttvas pad támlájáról. A kezére szorította. Aznap estére munka volt betervezve, sok munka, de egy kolbászos szendvics hirtelen felbukkant gondolata nem hagyta nyugodni. A B csoport lányai mentek el mellette, Okszana évfolyamtársnői. Hangosan megnyikordult az ajtó – a főiskolával szemközti alagsori kávézóban világos volt, valaki nevetett, szólt a rádió… Szaska átvágott az utcán. Lement az öt lépcsőfokon. Kinyitotta az ajtót, és bement. – Jó napot! Kérek egy kolbászos szendvicset… és egy kávét. És paradicsomlevet, legyen szíves. A faasztalok körül ebben az időben főként elsőévesek ültek, dohányoztak, beszélgettek. Szaska meglátta Irát, azt, akinek a nadrágját és pulóverét viselte tegnap és ma. A lány hevesen mesélt valamit, fejét előrehajtva, és mellette, szintén felé hajolva, Jegor ült. Szaska kis tálcáját maga előtt tartva odament hozzájuk. Ira vette észre először, és

hirtelen elhallgatott, mintha betömték volna a száját. Jegor megfordult. – Szervusztok! – mondta Szaska. – Ideülhetek? – Ülj le! – válaszolta Jegor rekedten. – De tudod, mi már megyünk. – Ne siessetek! – Szaska jelentőségteljes pillantást vetett a szinte még érintetlen süteményekre az asztalon, a teli csésze forró kávékra. – Ne siessetek, mondani akarok nektek valamit! Ira hallgatott. Szaska csodálkozva vette észre, hogy a lány fél – komolyan fél, nem tréfa a dolog. – Nézz rám! – mondta Szaska Jegorhoz fordulva. – Miért fordulsz el? A fiú kelletlenül felemelte tekintetét. Sötét van itt, gondolta Szaska. Hiszen ha én is tudnék fénysugarat bocsátani az emberek szemébe, mint Sztyerh és Portnov, és meglátnám beszélgetőtársam belső szerkezetét… Jegor hátrahőkölt. – Mit bámulsz így rám? Tisztára… mint… – Mint ki? Jegor hallgatott. – Figyeljetek mind a ketten! – mondta Szaska könnyű mosollyal. – Most folyik a második félévetek. Néhány hét múlva megkezdődik a destrukciótok… ők így nevezik ezt. Széthullotok részekre… belül… és csak arra lesztek képesek gondolni, ami a szemetek előtt van. Nem marad meg sem a szerelem, sem a félelem, sem semmi egyéb, ami elvonna a dolgotoktól. Ez nem is az, hogy kellemetlen… ez furcsa. Azután pedig, ha jól tanultok… márpedig jól fogtok tanulni, nem tehettek egyebet… újból felépültök. És egy kicsit már mások lesztek. És akkor, amikor a második évfolyamon következik a bevezetés a gyakorlatba… Akkor emlékezz majd vissza a szavaimra, Jegor! És megérted… megértesz valamit, csak én azt már valószínűleg nem tudom meg. Jegor és Ira tátott szájjal bámult rá. Szaska jó étvággyal beleharapott a szendvicsbe. – Egyetek… Kihűl a teád. Én tiszta szívemből boldogságot kívánok nektek! Ne haragudj, Ira, visszaadom a nadrágodat meg a pulóveredet… majd. Szótlanul nézték, ahogy eszik. Szaska megitta a paradicsomlevet, a kávét, megtörölte a száját egy papírszalvétával, és felállt. – Viszlát, gyerekek! Ne gondoljatok rám rossz szívvel. – Te nem értetted meg… – kezdte Jegor. – Végül nem vetted meg a sílécet? Jegor hallgatott. – Kár – mondta Szaska. – Már múlóban a tél… Na megyek. Úgy tűnt, még akkor is utána bámulnak, amikor az ajtó már becsukódott mögötte. Beköszöntött a tavasz. Torpa-szerte patakocskák futottak, a kockakövek közt kanyarogtak, a nagyobb pocsolyákban átázott papírhajók pihentek. Szaska élete gyökeresen megváltozott; a lehetőség, hogy egyedül lakhat a saját lakásában, esténként az írószekrénykéje előtt üldögélhet, olvashat és újraolvashat bármit, vagy egyszerűen csöndben gondolkodhat, elnézve a Sacco és Vanzetti utcát megvilágító lámpákat – már ez a lehetőség igen sokat ért, és Szaska nagyra értékelte új státusát. Nem járt el az előadásokra – egyéni tanrendet írtak elő számára. Reggel tízig aludt, majd megkávézott, otthon, a saját manzárdjában főzte meg a kis elektromos főzőlapon. Azután kinyitotta a füzetet, amelybe Portnov írta fel neki a feladatot, és munkához látott. Először a szöveges modullal dolgozott. Bármennyire igyekezett is, a munka közben véletlenül felbukkanó „jelentések” közül egyik sem tarthatott igényt „a lehetséges jövő töredékének” szerepére. Ezután a fogalmi aktivátor következett. Portnov megkövetelte, hogy Szaska ezt írásban dolgozza fel, vagyis egyetlen láncba kapcsolja össze az összes hozzáférhető sorrendet és kapcsolatot. Tizenkettő körül a sorok kezdtek összefolyni

Szaska szeme előtt, az apró betűkkel teleírt papírlapok már nem engedelmeskedtek, és ha közelhajolt hozzájuk, gépzsír szagát érezte halványan. Szaska beszívta ezt a szagot, mosolygott, a világszerkezet magasztos harmóniájára gondolt, a logikai szerkezetek szépségére és a véletlenek aranyos szikráira, amelyek váratlanul, a semmiből tűnnek elő, hogy megvilágítsák – árnyalják, hangsúlyozzák – a világ információs képének végtelen pontosságát és helyes voltát. Azután sétára indult Torpa városában. A járókelők megbámulták – ki csodálkozva, ki óvakodva tőle, ki mohó érdeklődéssel; Szaska gyorsan hozzászokott ezekhez a pillantásokhoz, már észre sem vette őket. A folyócska kilépett medréből, és elsodorta a kis fahidat. A rügyekből kipattantak a levelek. A Sacco és Vanzettit zöld ködként borította el a hársfák ébredése. Az elsőévesek beleütköztek az ajtófélfákba, ha a bejáratot keresték. Kívülről figyelve ez mulatságos és félelmetes volt. Szaska külön füzetbe írta a feladatokat – nehogy hibázzon. Nehogy tévedésből feleslegesen dolgozzon. Portnov továbbra sem engedte meg neki, hogy önállóan használja a szótárt – Szaska csak a foglalkozásokon jutott hozzá a könyvhöz, Portnov személyes felügyelete mellett. A nadrágot és pulóvert már régen visszaadta Irának. A felemelt ösztöndíj lehetővé tette, hogy vegyen ezt-azt a helyi áruházban – persze ez nem a legújabb divat szerinti holmi volt, de legalább nem kellett többet agyonhordott holmikban járnia. Az áruházzal szemközti fodrászatban apródfrizurát csináltatott magának; miközben a fiatal fodrászlánnyal tárgyalt, eszébe jutott a főiskolára érkezésekor harmadéven tanuló Valera: „Le kéne vágatnod a hajadat. Apródfrizurára. És valami élénk színű rúzs…” Hol lehet most Valera, ki és mire tanítja őt? Karamelles rózsaszínre rúzsozta a száját, és egészében véve elégedett volt a külsejével. A tornatanár, Gyima Gyimics, aki mindig visszafogott szimpátiával kezelte Szaskát, most mintha először látná őt, és a hol követelőző, sőt kiabáló, hol zavart és önmagával elégedetlen tornatanár most több figyelmet szentelt Szaskának, mint a többi lánynak összesen. Lelkesedésére Szaska barátságos közönnyel válaszolt. A háziasszonynak a földszinten volt telefonja, és egy szolid összegért bármikor hazatelefonálhatott, nem kellett ezért elmennie a postára, és a sorban várakoznia. – Szia, mama, én vagyok! Ha Valentyin vette fel, Szaska rögtön letette a telefont. Néhány alkalom után a mama átlátott az egyszerű trükkön. – Mi van, nem akarsz Valjával szóba állni? – Miért? – Hagyd ezt! Ha nem akarsz, ne beszélj vele! A te dolgod. – Én… rossz itt a vonal. – Értem. – Mi újság nálatok? Hogy érzi magát a kicsi? – Jól. – Minden rendben? – Rendben, igen. És nálad? – Nálam is minden rendben… Na, szervusz! – Minden jót! Az ilyen beszélgetések után Szaska eleinte depresszióba zuhant, még sírt is. Az a hír, hogy a gyerek egészséges, minden alkalommal könnyített kissé a lelkére nehezedő terhén. De a hangnem, ahogyan az anyja beszélt vele, teljességgel gyilkosnak bizonyult. Távolságtartó volt, idegen.

Eljött az április, és a mama megenyhült. Néhányszor még maga telefonált a háziasszonynak, megkérve, hogy hívja Szaskát a telefonhoz. Esténként telefonált, amikor Szaska az aktivátor fölött gubbasztott. Annyira kellemetlen és nehéz volt félbeszakítni a munkát, hogy Szaska megkérte a háziasszonyt, sose hívja őt a telefonhoz. – Mama, majd én hívlak. Ez itt egyszerűen kellemetlen… érted? – Jó. Várom a hívásodat. Napról napra egyre melegebb lett. Torpa fölött reggeltől estig ragyogott a nap. Szaska jó hangulatban kószált egymagában, és egyszer, mikor hazaért, Gyenyisz Mjaszkovszkijjal találkozott. A fiú az oroszlános bejáratnál várta őt. Nyilvánvaló volt, hogy várja. Szórakozottan simogatta annak a kőből való strázsának a pofáját, amelyik vidámnak látszott. – Szevasz! Hozzám jöttél? – Nem. Lyukas órám van két foglalkozás között… Úgy határoztam, járok egyet. – Hát járkálj! – Szaska elővette a táskájából a nehéz tollú, világos kulcsot. – Várj! Csak néhány szót. Szaska felé fordult. Gyenyisz az utóbbi hónapokban nem túl sűrű, de göndör szakállt növesztett. A szakáll eltakarta lágy vonalú állát, Gyenyisz ettől férfiasabbnak és idősebbnek látszott. – Kosztya elhagyta Zsenykát. – Mi?! – Elhagyta, most nálam lakik. Már három napja. Te meg nem vettél észre semmit. – Mit kellett volna észrevennem? – Egyáltalán nem látni téged a főiskolán – folytatta Gyenyisz, mintha meg sem hallotta volna. – Tényleg? Még senki nem panaszkodott. Úgy értem, a tanárok közül. Gyenyisz megrázta a fejét. – Érted te, miről beszélek. Zsenyka dühöng, minden lányt felhergelt Kosztya ellen. Liza… neki már a Kozsennyikov név is vörös posztó a szemében. Te meg elmentél, eltűntél… mintha nem is a mi évfolyamunkhoz tartoznál. – Mi közöm nekem ehhez az egészhez? – Mindenki tudja, hogy nagyon is van „közöd” hozzá. – Hát figyelj! – mondta Szaska felfortyanva. – Gyerekkoromtól megtanultam, hogy ne üssem az orrom mások családi viszályaiba. A szeretők összezördülnek, azután kibékülnek, így add át a barátodnak! Felment a lépcsőn, és eszébe jutottak Farit Kozsennyikov szavai – éppen itt állt: „Mi ne ismernénk a szavak értékét?” – Gyenya, várj… Ostobaságot mondtam. Gyenyisz, aki már néhány lépésnyire eltávolodott, megfordult: – Komolyan azt hiszed, hogy ő küldött hozzád? – Nem. – Egyszerűen csak… nyomorultul érzi magát. Zsenyka jól van, ő a sérelméből táplálkozik, mint a pók. De Kosztya belerokkant… Érted? – Értem. – Szaska a kulcsot méregette a tenyerén. – De most semmiben nem tudok segíteni. Te is értsd meg! Gyenyisz egyik lábáról a másikra állt. – Világos – mondta keserűen. – Holnap ott leszel az angolon? – Valószínűleg nem. – Világos. Na szia, megyek! – Szia! ***

Szaska fölment, és szokásától eltérően nem főzött teát; le sem véve a köpenyét, feltette a fejhallgatót. Leült az ablakhoz, betette Sztyerh legutóbbi lemezét. A lejátszó hálózatról működött – amikor Szaska megunta a bajlódást az elemekkel, vett egy adaptert. A füzetben, amelybe a feladatokat jegyezte be, az aznapi dátumnál a tizenhetes és tizennyolcas szám állt. Szaska összefonta az ujjait, hátradőlt a fotelban, és lehunyta a szemét. És hosszú napok után először megérezte, hogy a csend – és mindaz, ami vele együtt a tudatába áramlik – üvegfalba ütközik. Átkozott Gyenyisz meg az ő hírei. Szaska még lehunyt szemmel is látta a virágládát, amelyben palánták zöldelltek, a Sacco és Vanzetti utcát és a félhomályban egymás után felgyulladó lámpákat. Ha nem lennének évfolyamtársak, már régen elfelejtették volna egymást. Szaska legalábbis igyekezett volna elfelejteni Kosztya létezését, olyan erősen, ahogyan az ember megfeledkezhet arról, akinek megmentette az életét. Végül is nem lehet folyton körbetáncolni ugyanazt a lapos bölcsességet: a fiú szerette a lányt, de az nem engedett neki… Majd kibékülnek, gondolta Szaska szinte együtt érzően. Továbbra is együtt viselik majd a véletlen családi igát. Talán kevés az ilyen házaspár? A tizenhetes elem véget ért, és kezdődött elölről. És megint. Az utcai lámpák fénye erősebb lett, elhalkultak a lépések és tompán felhallatszó beszélgetések, kialudtak a fények a szemközti házban. Szaska mozdulatlanul ült, mint egy darab fa, rajta a fejhallgató, és egyre világosabban érezte, hosszú idő után először úgy megy el másnap Sztyerhhez, hogy nem végezte el a feladatot. A fiú szerette a lányt… Szaskát hirtelen elfogta a már elfeledett hányinger. Kiment a fürdőszobába, a kagyló fölé hajolt, de a hányinger, ahogyan jött, el is múlt. Vajon azt jelenti ez, hogy még nem minden kimondatlan szó változott arannyá? Vajon azt jelenti-e ez, hogy Szaskának még vannak esélyei? Állj! Kikapcsolta a lejátszót, levette a fejhallgatót, és megint az asztalhoz ült. Maga elé tett egy papírlapot. Emlékezetből, az aktivátorba bele sem nézve lerajzolta a „vonzalom” jelét. Fönt, kezét fel sem emelve odarajzolta a „teremtés” jelét. Portnov tanította meg felismerni és összerakni a jeleket; Sztyerh pedig arra utalt, hogy a jövőben, alighanem a negyedik évfolyamon majd megtanulja kifejezni a jeleket, és akkor nagyon szorosan megközelíti saját szakmai tökéletességét… A papíron ott feküdt előtte a jel, amely három dimenzióban létezett – a síkon! –, és fejlődött az időben. Szaskának életében másodszor sikerült egy ilyen kép. De a mostani szimbólum nem volt gyűrűvé összezárva, mint a „szó”, amelyet korábban Portnov megbízásából rajzolt. Ez a szimbólum élt és lineárisan fejlődött, amennyire Szaska fel tudta mérni. Figyelte. A szimbólum bonyolultabbá vált. Most megkettőződött. És megint megkettőződött… És megint. Szaska előtt elsötétült a világ, mikor eszébe jutott, mire emlékezteti ez az egész. A megtermékenyített sejt osztódása? A világ születése?! Nem volt öngyújtója, de a kandalló párkányán feküdt egy doboz gyufa. Szaska reszkető kézzel összegyűrte a papírt a rárajzolt jellel, beledobta egy üres serpenyőbe, és meggyújtotta. A papír meggyulladt. Sárga visszfény táncolt a falakon. Narancsszín-fekete virágként kinyílt, majd összeroskadt és kialudt. A rajz hamuvá változott. Szaska beharapta az ajkát. Csak ők meg ne tudják. Csak Sztyerh meg ne tudja; formálisan Szaska semmilyen szabályt nem sértett meg, de ha feltesszük – egyetlen pillanatra feltesszük! –, mit művelt valójában…

Elképzelte, ahogy fekete lemezkékké válva elég egy egész világ. És sok-sok nap után először elsírta magát. Az éjszaka közepén felébredt. Vagy már reggel van? Az óra halkan hármat ütött. Kiderült, hogy Szaska csaknem négy órát aludt az asztal mellett, fejét a kezére hajtva. Megdörzsölte a szemét. Körülnézett; a serpenyőn elégett papírkupac hevert. Ostobaság, mondta magának Szaska. Csak képzelődtem a fáradtság miatt… a Kosztyával kapcsolatos gondolatok miatt. Ahogy Farit mondaná, vegyük úgy, hogy álom volt… Álom volt. Kiöntötte a hamut a szemétvödörbe. Ásított, nyújtózkodott. Leült az asztalhoz. Két elemet kellett tízig feldolgoznia, következésképp volt öt órája az elmélyült munkára. Meg tudom csinálni, mondta magának Szaska, betéve a lejátszóba a tizenhetes elemet. Már sokszor megcsináltam. És megdicsértek. Tehetséges vagyok. Tehát most is meghallgatom az elemet, figyelmesen átgondolom… átérzem… vagy hogy is mondjam? Megnyomta a play gombot. Az óra ötöt ütött. Önmagában véve ez a megszokott hang még nem lett volna képes felkelteni Szaska figyelmét, de alig hangzott el az utolsó ütés, az óra felhördült és megállt. Szaska arra gondolt, hogy fel kell húzni a súlyokkal… A következő pillanatban hirtelen kiegyenesedett a székben. Valami történt. Valami végbement. A lejátszó kijelzőjén az ötvenhatos szám villogott, de Szaska képtelen volt felfogni, mit jelent ez. Körülnézett. A szobát sokkal kisebbnek látta, mint amekkora valójában volt. Doboz, nem szoba. Nincs benne levegő. Odament az ablakhoz. Felrántotta az ablaktáblákat. Megcsörrent az üveg. A padlóra repültek a szigetelés sárga darabkái. A szobába betört a hideg tavaszi levegő, már csak pár óra maradt pirkadatig. Nem gondolva semmire, csak arra, hogy lélegezni, mozogni, élni kell, Szaska felkapaszkodott az ablakpárkányra. Átfurakodott a keskeny ablakkereten. Letaposta a palántákat a virágládában. Ellökte magát – és felrepült. Feltárultak a vékony, csipkés felhők takarta csillagok. Alatta megnyíltak Torpa fényei. Kinyúlva, mint a húr, Szaska elhúzott a cseréptetők felett. Szárnyával levert egy régi szélkakast. Leírt egy hurkot, és lejjebb ereszkedett, szinte közvetlenül az úttest fölött repült, könnyedén kikerülve a fákat és lámpaoszlopokat. Följebb emelkedett, és szárnyait széttárva lebegett, mint egy heraldikai sas. Ott bőven volt levegő. Szaska olyannak látta és érzékelte, mint egy csillogó szappanbuborékot, amely átöleli a horizont félgömbjét. Felnevetett; látómezeje két szélén, jobbra és balra megjelentek és eltűntek acélkék szárnyai. Nem azok a csirkeszárnyak, amelyeket olyan kellemetlen megszárítani a törölközővel. Két hatalmas szárny, akkorák, mint maga Szaska. Gondtalanul összecsukta őket, mint az esernyőt, és lemerült. Elsuhant két beszélgető házmester feje fölött, akik ijedten néztek föl az égre, mikor Szaskának már csak hűlt helye volt ott. Leírt egy kört a központi tér fölött. Látta a buszmegállót és a csüggedt embereket, akik az első járat érkezésére vártak. Följebb emelkedett, és letelepedett a hatemeletes ház, a városi felhőkarcoló tetejére. A hideg levegő kijózanította. Szárnyait megmozgatva Szaska megpróbálta elképzelni, mit csináljon most, és mivel végződhet ez a kaland. Lenyűgözte, milyen sebességet képes elérni a levegőben; eszébe jutott régi vágya – elszökni Torpából. Talán repüljön el? A szél megerősödött. Az égen felhők rohantak – lapos, tépett felhők. A jelentés az akarat kivetítése alkalmazásának terére. Az égen, magasan a felhők fölött szuperszonikus repülőgép nyoma húzódott, de Szaska látta, hogy az valójában nyílás – keskeny rés, olyan, mint egy mosoly. A rés hol kitágult, hol cérnaszálnyira szűkült össze. És rajta túl, az égbolt túlsó felén meleg, ünnepi fények égtek.

Meztelen lábával elrugaszkodva a cserepekről felrepült, és teljes erőből lengetve szárnyait felfelé tört. A mosolygó rés egyre közelebb került, és Szaskának úgy tűnt, hogy a túloldalán hatalmas térséget lát, amelyet lámpák milliói világítanak meg. Már csak egyetlen lendület kell, a szakadozott felhők messze alatta maradtak; Szaska szétterjesztette szárnyát, azt méregette, hogyan tudna kényelmesebben átférni a résen, és ebben a pillanatban az ég túlsó felén vakító fény villant fel. Szaska lehunyta a szemét. Egy pillanatra az az érzése támadt, hogy a tizennégyes előadóteremben áll Sztyerh előtt, aki a fémlemezről visszaverődő fehér fénnyel világít bele a szemébe… És ebben a sebészeti műtőhöz illő fényözönben a nyílásból sötét, szárnyas figura száguldott felé. Szaska visszahőkölt és elvesztette az egyensúlyát. Zuhanva tört át a felhők között, nekiütközött egy tetőnek, átbukfencezett, fájdalmasan beverve a szárnyát, a tető legszélén tudott csak megkapaszkodni, lábujjaival az ereszcsatornára támaszkodva, a cserepeken elterülve. Éppen előtte – közte és a szélkakas között – lebegő hamuszürke hajú, fekete árnyék csapott le az égből. Néhány méternyire állt tőle. Hátán a púp helyett két hatalmas fekete szárny terült szét. Eltakarták az eget. Szaska görcsösen összerándult. Megpróbált feltápászkodni a cserepekről. Megcsúszott, a levegőben átfordult, széttárta kezét, lábát, szárnyát – csak közvetlenül a macskaköves úttest fölött nyerte vissza az egyensúlyát. Szárnyait csaknem teljesen összecsukva, csak a végükkel verdesve, mint a sarlósfecske, nekiiramodott – végig az utca sötét hasadékán, fel és le, át a boltív alatt, a jégcsapokat leverve; a fekete sziluett nem maradt el tőle, sőt, Szaska minden éles kanyar után egyre közelebb látta. Megdördült az ég. Időnként fénybe borult, hasadozott, egy váratlan vihartól tépázva. A fénytől reszketve Szaska repült és repült, végigszáguldott egy csőszerűen szűk kapualj mellett, hirtelen bekanyarodott elsodorva egy hirdetőoszlopot… és egész testével nekirepült egy öreg gesztenyefának. Hanyatt esett és a földre zuhant. Az ég még egy utolsót dördült, és a dörgés elhalt a távolban. Az ég elsötétült, az ablakok sem világítottak. Egy öreg, láncon függő lámpa csikorogva lengedezett. A Sacco és Vanzettire visszatért a csend, csak valahol messze a sarkon túl csikorgott bizonytalanul egy házmester lapátja. Szaska mozdulatlanul feküdt az úttesten. Halottnak tettetve magát, mint egy apró rovar. – Hogy nézett ki az a jel? – Nem tudom megismételni. A „vonzalom” a „teremtéssel” együtt. Nem tudom megismételni. – Talán ez volt az? – Sztyerh intett a kezével. Pontosan Szaska arca előtt összeállt a levegőben, majd nyomban szikrázva széthullott az a bizonyos jel, amely az időben létezik, és a saját törvényei szerint él. – Ilyesmi. – Ilyesmi vagy ez? –Ez. – Hányszor sikerült osztódnia, mielőtt elégetted? – Háromszor… Vagy négyszer. – Akkor most háromszor vagy négyszer? Szaska hüppögött. – Négyszer. Hajnalodott. Torpában leoltották a fényeket. Szaska egy öntöttvas padon ült összegörnyedve, átkarolva a saját vállát. Sztyerh vele szemben állt, nem vette a fáradságot, hogy púposnak tettesse magát. Lebocsátott szárnyai a nedves aszfaltot érték.

– Mi történt utána? – Hallgatni kezdtem a tracket… A tizenhetediket. És a tizennyolcadikat. – Hány tracket hallgattál végig? – Nyikolaj Valerjevics – mondta Szaska –, ez baleset volt… Túlment rajta. – Csak úgy „magától”? Szaska a tenyerébe temette arcát. – Hallgatom: hány tracket sikerült feldolgoznia? – Az ötvenhatodikig. Csak negyvenet. Egy hosszú fekete tollat felkapott a szél, megforgatta, majd belesodorta egy sűrű bokorba. Sztyerh felvonta a vállát, kékesen fénylő szárnyai teljes terjedelmükben széttárultak, finoman reszketve a szélben. És lassan összecsukódtak a hátához tapadva, kis púp alakját öltve. – Ma tizenkettőkor a dolgozószobámban. Elment az angolórára. Nadrágkosztümben, gondosan megfésült hajjal, kifestve, kihúzva magát és hallgatagon – mintha megint elvesztette volna a beszédképességét. Az angoltanárnő követelésére összeállított a táblán néhány mondatot rendhagyó igékkel, és egyszer sem hibázott. Az órának tizenegykor volt vége. Kosztya és Zsenya egymásra sem nézve hagyta el az előadótermet, és különböző irányban távozott. Szaska lement a büfébe, vett egy pohár almalevet, és leült egy szabad asztalhoz. Fellapozta a térdén a szöveges modult, és olvasni kezdte az elejétől, az első paragrafustól. Az ismétlés a tudás anyja. És az ismétlést senki nem tiltotta meg neki. Lassan, alaposan, lépésről lépésre – csikorgás, dübörgés, értelmetlen lárma. Mintha millió gyönyörű dal szólalna meg egyszerre, és összeadódva kakofóniát okozna. Mintha millió szerelmi vallomás hangzana fel egyszerre, és egymásra halmozódva lármát, szóáradatot okozna, egyetlen akarat sem vetülne a kifejtés terére, és nem eredményezne semmilyen értelmet… „Kettesben el tudták cipelni Szivit a mellékutcán át, távolabb a kikötőtől. Köröskörül testek hevertek. Az egyik citromfán egy lány lógott. A hátsó bejáraton bementek valamilyen üres házba, és letették Szivit egy heverőre. A padlón vérnyom vezetett a szekrényhez. A doktor benézett a szekrénybe, de gyorsan becsukta…” Az almaleves pohár a földre zuhant és eltört, cseppeket és üvegszilánkokat záporozva szét. „…Rendezhetnek vérengzést az utcákon, de végül is ennek mi értelme? Hiszen a másik szövet, az élet szövete végeérhetetlenül szövődik, és amikor azok felgyújtanak egy várost, a romokból másik emelkedik ki. Csak nagyobb lesz a hegy, és még…” – Szaska? Szaska?! Felemelte tekintetét a könyvről. A büfében mindenki őt nézte. A fiatal büféslány pánikba esve bámult rá a pult mögül. – Szaska, térj magadhoz! Kosztya állt mellette, cipőtalpa alatt csikorgott a törött üveg. Alighanem épp az imént engedte el Szaska elegáns kosztümkabátjának hajtókáját. – Mi történt? – Semmi, csak teli torokból ordítasz és nyögsz. Egyébként semmi különös. – A tanulási folyamat… ára – mosolyodott el Szaska fanyarul. – Még sosem jutott eszedbe, hogy egy szövegben élünk? – Nem – mondta Kosztya elgondolkodva. – De… Várj csak, mit mondtál?! A szöveges modult a melléhez szorítva lement az adminisztratív szárnyba. A titkárnő nem ült a helyén, csak az üres asztalon hevert kiterítve a kötése. A bőrrel bevont ajtó nyitva állt.

– Jöjjön be, Szamohina! Bement. Sztyerh járkált a dolgozószobában. Portnov a szoba sarkában egy alacsony ülőkén dohányzott. Az asztalnál kinyújtott lábait keresztbe vetve Farit Kozsennyikov ült. Szaska elbotlott a küszöbben, és csaknem leejtette a könyvet. Sztyerh a válla fölött nézett vissza rá. – Jöjjön be! Üljön le! Lassan, fejét felvetve Szaska átment az egész szobán. Kozsennyikovval szemben leült egy bőrfotelbe. Sötét szemüvegében meglátta a tükörképét. A föld alatti dolgozószobában nagyon, nagyon hideg volt. – Hogy érzi magát? – kérdezte Sztyerh röviden. Szaska följebb emelte az állát: – Hogyan? – Hogy érzi magát mindazok után, ami tegnap történt? – Normálisan. Portnov köhögött, mintha félrenyelte volna a füstöt. Orrlyukából füst gomolygott. – Nagyon jó – bólintott Sztyerh. – Akkor meg kell tudnia valamit saját magáról, Alekszandra Szamohina! Kérem, Oleg Boriszovics! Portnov eloltotta cigarettáját a hamutartó alján. Levette a szemüvegét. Kockás inge zsebébe dugta. A szemüveg szára beleakadt az egyik gombjába, és mindannyian, akik a dolgozószobában voltak, vagy fél percig várták, hogy Portnov boldoguljon vele. Leszámolva a szemüveggel Portnov új cigarettát húzott elő a csomagból. Nekilátott, hogy ujjhegyeivel megpuhítsa. Úgy látszott, mintha remegne a keze. – Nincs semmi kétség, hogy az egész társaságból, Szamohina, maga a legerősebb és legtehetségesebb növendék. És ezen az alapon maga láthatóan úgy döntött, hogy magának mindent szabad, nem érvényesek a törvények, hogy maga adhat saját magának feladatokat és azokat meg is oldhatja, és mindaz, amit a tanárai mondanak magának, legjobb esetben is legfeljebb elnéző mosolyra méltó… – Nem, én semmi ilyesmit… – Hallgasson! – Portnov dühösen nyomorgatta a cigarettát, dohánytörmelék hullott a padlóra. – Maga rendkívül gyorsan fejlődik, de ugrásokban, ellenőrizetlenül és irányíthatatlanul. Jelen pillanatban a lehetőségei és a felelősségérzetének szintje olyan kiáltó ellentétben áll egymással, hogy mi, a maga tanárai, kénytelenek vagyunk dönteni… magáról. És meg is tesszük. Ennyit akartam mondani. Portnov fürkésző pillantásának súlya alatt Szaska a nyaka közé húzta a fejét. – Most figyeljen rám, Alekszandra! – szólalt meg Sztyerh. – Tegnap unalmában megjelenítette a legbonyolultabb információs komplexumot… Ez… csírájában… a Szerelem volt, ahogyan maga értelmezi. Maga ezt megvalósította, a működő projekció állapotába hozta, azután elégette. – Nem – suttogta Szaska. – Én… én nem tudtam! – De még ezt is kevésnek találta. Maga nekiállt kipróbálni a trackjeimet, egyiket a másik után, és egyetlen óra leforgása alatt a fejlődésnek akkora útját tette meg, amekkora egy fél évre van előirányozva! Emlékezetem szerint maga az első diák, akinek sikerült ilyesmit megtenni. De ha nem ötvenhat, hanem ötvennyolc egységet sikerült volna elsajátítania, kifordult volna önmagából. A szó szoros értelmében – az anyag fellázadt volna. Kívülre a beleket! Ruha, bőr, haj – egyetlen csomóba! Fordított már ki valaha piszkos zoknit?! – Nem tudtam! Nem magyarázta el! – Éppen elégszer figyelmeztettük! – ordította Portnov. – Már elegendő információ áll a rendelkezésére, hogy levonja a következtetéseket!

– Ne kiabáljon velem! – kérte Szaska halkan. Portnov dühösen villogó szeme összeszűkült. Sztyerh megállt egy pillanatra, elvett az asztalról egy pohár vizet, meglötyögtette, a víz felszínén úszó döglött legyet figyelve. – Alekszandra, maga tegnap megtette a következő ugrást a fejlődésében. Tapasztalatom… Oleg Boriszoviccsal közös tapasztalatunk szerint lehetetlen ugrást. Az, hogy nem pusztult el, a legszerencsésebb véletlen. De most, hogy megmenekült, felmerül egy másik kérdés… Sztyerh megállt. Mindig sápadt arca kipirult. Tűhegynyi pupillájú szeme Szaska arcába meredt. – Mi az ördögöt művelt?! Most mit csináljunk magával? Mit csináljunk, ha egyszer irányíthatatlan? Maga egy majom kézigránáttal! Lehetetlen, hogy egy biológiai ember hozzáférhessen a megjelenítéshez… még az újjászületése, a vizsga előtt! De maga ember, és úgy viselkedik, mint egy ember! Mint egy kislány! Mint egy ostoba, infantilis, felelőtlen… Látható erőfeszítéssel szakította félbe önmagát. Hátratette a kezét, és megint fel-alá kezdett járkálni a szobában. A csöndben csak az ő lépései hallatszottak, és valahol nagyon messze, a főiskola épületében megszólalt a csengő. – Miért lennék én irányíthatatlan? – szólalt meg Szaska, teljes erőből igyekezve megfékezni hangja remegését. – Magyarázza el, megértem… Most is csak sértegetnek, meg sem próbálják megmagyarázni! Maguk úgy bánnak velünk, mint az állatokkal, mint a cselekvésképtelen idiótákkal… – Mert olyanok is – szólt közbe Portnov. Kozsennyikov hallgatott, és látszólag érdeklődve figyelte Szaskát. – Jól van – kezdte Sztyerh halk, semmi jót nem ígérő hangon. – Ami a magyarázatot illeti, megmondtam magának, Alekszandra, hogy az ellenőrzés nélküli kísérlet tilos és veszélyes? – De… – Megmondtam, vagy nem? – Megmondta. – Úgy látszott, megértette, és megígérte nekem, hogy nem végez el a programban előírtnál több gyakorlatot. Így volt, vagy nem? – Nyikolaj Valerjevics… – Szavát adta erre? Vagy nem? – Igen! De hát nem értettem meg… – Most majd megérti – ígérte baljóslatúan Sztyerh. – Oleg Boriszovics, a helyzet rendkívüli. Mit javasol? Portnov az öngyújtóját csattogtatta. Nyújtózott, kiengedett egy adag füstöt – és rögtön el is nyomta a cigarettát a hamutartóban. Újra előkotorta mellzsebéből a szemüvegét, feltette az orrára, és az üveg fölött Szaskára meredt. – Én csak egyet tudok: ez a lány addig ki nem megy ebből a szobából, amíg meg nem találjuk a módját, amivel megfékezhetjük. – És sajnos radikális módszerre van szükség – mormolta Sztyerh. – Kénytelenek voltunk idehívni a kurátorát, Alekszandra. Kozsennyikov mozdulatlanul ült, a szemüvege miatt lehetetlen volt megállapítani tekintetének irányát. Szaska megborzongott. – Farit Georgijevics – Sztyerh hangsúlyozottan korrektül beszélt –, az évfolyam vezetése kéréssel fordul önhöz: gondoskodjék arról, hogy Alekszandra Szamohina növendék betartsa a tanulmányi fegyelmet. Hosszú, visszhangos csönd támadt. Szaska tökéletesen tisztában volt azzal, hogy rimánkodni semmi értelme. Az egyetlen, amit most tehet, hogy megőrzi méltóságát,

amennyire lehetséges. Utolsó erejét összeszedve kiegyenesedett. A legjobb kosztümje volt rajta, sminkjét egyetlen könnycsepp sem mázolta el. Egy pillanatig az ő szemükkel látta magát, és hirtelen az jutott eszébe, hogyan zsugorodott össze a tűzben az a születőben levő világ… Amelyik, mint kiderült, a Szerelem volt. Kozsennyikov szemét elrejtette a fekete üveg. Láthatatlan, de nagyon jól érzékelhető pillantása Szaskát fürkészte – mint akkor régen, júliusban a tengerparti városkában, a Tengerhez Vezető Utcán, amely végül a Különleges Technológiák Főiskolájára hozta őt. Szaska lehajtotta a fejét. – Engedély nélkül végrehajtott feladatok – szólalt meg Sztyerh halk, színtelen hangon. – Tudatos átalakulások. A lényeg megjelenítésének kísérletei. Én mindezt a tanulmányi fegyelem durva megsértésének nevezném. A szobára ismét súlyos csend telepedett. És ezt a csendet megtörve most először megszólalt Kozsennyikov: – Nyikolaj, van azért egy árnyalat… – Igen? – Azt ígértem, nem követelek lehetetlent a kislánytól. Sztyerh felvonta a szemöldökét. – A saját természetét megvalósítva fejlődik. – Kozsennyikov szemüvegén visszatükröződtek a nappali fényt árasztó lámpák. – Képtelen megállni, ha a lemezen több track van egymás után. Olyan lemezeket adjatok neki, amelyeken csak egy van. Ez csak nem bonyolult? Szünet következett. Sztyerh arca elváltozott, zakója alatt megrándult a szárnya, mintha nyomban ki akarna bomlani. Szaska beleroskadt a fotelbe, a legszívesebben a föld alá süllyedt volna. – Nem bonyolult – mondta tompán Sztyerh. – Ez… példátlan. Még sosem volt olyan diákom, aki képes lett volna egyhuzamban több tucat tracket feldolgozni. Ezért használtam szabványos tananyagokat. – A jelek szerint ez nem szabványos eset, ugye? – érdeklődött lágyan Kozsennyikov. – Igaza van – mondta rövid hallgatás után Sztyerh. – Igen. – Megállapodtunk – bólintott Kozsennyikov. – Ami pedig a lényeg megjelenítését illeti… Szása, számot adott magának arról, mit csinált? – Nem direkt csináltam. Nem akartam. Portnov félrenyelte a füstöt. – Vagyis nem méri fel? – Dehogynem. Felmérem – mondta Szaska halkan. Sztyerh az álmennyezet felé emelte tekintetét. – Miért csinálta? – folytatta a vallatást Kozsennyikov. – Véletlenül. – Mi indította erre? Mire gondolt, mielőtt kézbe vette a ceruzát? Szaska nagyot nyelt. – Ez fontos – bólintott Kozsennyikov. – Mire? Vagy kire? – Kosztyára – mondta Szaska. – Konsztantyin Kozsennyikovra. És keményen nézett saját tükörképére a fekete szemüvegen. – És lelki élményei hatására határozott úgy, hogy a lényegekkel kezd játszadozni? – szólt közbe Portnov. Szaska felé fordult. – Nem játszadozni, Oleg Boriszovics. És nem maga tanított meg összekapcsolni a jeleket? Nem maga dicsért meg, amikor sikerült? Figyelmeztetett talán, hogy ez tilos? – Megtiltottam volna neked, hogy a mennyezeten futkározz, ha tudom, hogy képes

vagy rá. – De hát én sem tudtam! Egyszerűen éltem… léteztem, a térben elhelyezkedve, működtem, cselekedtem, folytatódtam, terjeszkedtem… Szavak monoton felsorolásán kapta magát – ezek mindegyikében benne volt egy töredéke annak a jelentésnek, amelyre szüksége volt, de egyik sem felelt meg teljesen. – Tulajdonképpen erre gondoltam – mondta halkan Kozsennyikov. – Most mi lesz? – kérdezte élesen, csaknem agresszíven Portnov. – Nem követelhetjük meg ettől a lánytól, hogy ne űzzön többet gúnyt az információs térből? Mivel ez azt jelentené, hogy lehetetlent követelünk tőle?! – Nem – mosolyodott el halványan Kozsennyikov. – Most, hogy tisztáztunk valamit, a feladat világossá vált, és meg is fogjuk oldani. Ne nyugtalankodjanak! És Szaskához fordult: – Szása, beszélni akarok ma magával… Mikor érnek véget az órái? *** Hosszú asztal mellett tért magához, a nagy előadóteremben, ahol általában a közismereti tárgyak óráit tartották. Előtte egy füzetből kitépett lap feküdt, amelyre Szaska a következőt írta: „Jelenleg az esztétikai élményt az érték átélésének tekintik, és az érték filozófiájának keretében vizsgálják.” A teremben nem túl sokan voltak, és a tanárnő valahogy furcsán nézett Szaskára. Szaska hátradőlt a széken. Szeretett tanulni, az előadások, ha mégoly unalmasak is, a meghatározások, ha mégoly zavarosak is, visszatérítették a valóságba… A valóságba, amilyennek azt Szaska érzékelte. Megszólalt a csengő. Senkire sem nézve, senkihez sem szólva hazatért a manzárdba. Az elégetett papír hamuja még mindig ott volt a szemétvödörben. Kitakarította a szobát, összeszedte a letépett szigetelőcsíkok sárga maradványait, és kivitte a szemetet. Leült az ablak mellé, sokáig nézte az üvegen át a Sacco és Vanzetti zöldellő hársfáit. Kié lehetett az a szerelem, amelyet véletlenül, ostobaságból megjelenített? Konkréttá válva az a szerelem megtalálta hordozóját és kivetítésének tárgyát… Objektum és szubjektum… És amikor Szaska elégette – mi történt azokkal az emberekkel? A keze keresett valami elfoglaltságot. Elővett egy ceruzát, az írószekrényke fiókjában talált egy hegyezőt. Maga elé vett egy tiszta lapot, hogy ne szemeteljen. A hegyezőt ráhúzta a tompa ceruza végére, és egyszer-kétszer megforgatta rajta. A forgácsok a papírra hullottak, mintát képezve. Szaska a tenyerébe szórta őket. Kidobta a szemétvödörbe. Semmit nem fog rajzolni, megtiltották neki lényegek megjelenítését. Nem csinálja, nem, csak egy percre kinyitja a fogalmi aktivátort. Sárga papír, sémák és sémák, számok; Szaska eltakarta a szemét. A gondolatok pompás hangyabolya minden szintjével és kapcsolatával együtt, a vektorokkal, amelyek sok sort alkottak, gyűrűkkel, egyenesekkel, amelyek a végtelenségbe vezetnek… Nem-nem, csak nézni! Csak rácsodálkozni! Harmónia… A ceruza magától kibújt a hegyezőből, hegyes volt, mint a tű. Akarat. Alkotás. Szó. Mit művelek? – gondolta Szaska pánikban, miközben teljes hatalmas és hajlékony, feladatokkal és gyakorlatokkal fejlesztett és erősödött lénye élt – létezett, elhelyezkedett a térben, funkcionált, működött, folytatódott, terjeszkedett… Azután a gondolatok is megszakadtak. Egy ugrással a következő, a megszokott szavakkal kifejezhetetlen szintre léptek. A ceruza siklott, fel sem emelkedve a papírról, előidézte a szimbólumokat a bennük meglévő negyedik dimenzióval együtt. A napfény csillogása a vízfelületen, egy kis, sárga műanyag evezőlapát. Ez még nem szerelem, ez előérzet, közeledése valaminek, ez…

A bejárati ajtó csengője olyan hangon szólalt meg, mint egy tűzoltóautó kolompja. Korábban sosem jöttek vendégek a manzárdba, Szaska még sosem hallotta ezt a fülsiketítő lármát, megrándult a keze. A ceruza eltört. Szaska elborzadva nézte a papírlapot, rajta a villogó, csaknem befejezett szimbólummal. A csengő egyre szólt. Szaska kinézett az ablakon, és lent, a két oroszlán között Kozsennyikovot pillantotta meg – de nem Faritot, nem. Kosztyát. – Hű… Megijesztettél. – Mitől félsz? – Kosztya gyanakodva nézett körül a szobában, beleszimatolt a levegőbe. – Égett itt valami? – Á, semmi… papírszemét. Ülj le! Kosztya leereszkedett a zsámoly szélére. Körülnézett, ezúttal figyelmesebben. – Jó itt nálad. Nem olyan, mint a mi patkányfészkünkben. – Mi van, összevesztél a feleségeddel? – Már elpletykálták? – Kosztya elfordította a fejét. – Minden szem előtt van – sóhajtotta Szaska. – Teával nem kínállak, már megbocsáss, kifogyott a teám. Mondani akartál valamit? Kosztya előre-hátra hintázott, és hirtelen olyan élénken emlékeztetett Farit Kozsennyikovra, hogy Szaska elvesztette a fejét. – Mit akartak tőled? Miért hívattak? Láttam, ő is ott volt. Szaska felsóhajtott. Valójában Kosztya volt az egyetlen ember, akinek mindent elmesélhetett; na jó, majdnem mindent. Néhány apróság kivételével. És elmesélte. Kosztya feszülten előredőlve hallgatta, ujjai közt gépiesen forgatva a törött ceruzát. – Azt akarod mondani, hogy ő a védelmedre kelt?! – Nem tudom. Úgy nézett ki. – „Nem követelek lehetetlent…” Amikor Lizkát kiállította a sarokra… tehát akkor se követelt lehetetlent? – Te tudod?! – Mindenki tudja. Amikor megölte a nagymamámat… akkor se követelt lehetetlent? – Akkor nem követelt. Elsőre is letehetted volna a vizsgát. Csak másodszorra sikerült. Kosztya szeme olyan lett, mint az üvegdarab. – De végül is letetted – mormolta Szaska békítőleg. – Nagyon megváltoztál – mondta Kosztya. – Néha az az érzésem, hogy olyan lettél, mint ő. – De hát levizsgázhattál volna elsőre is. – Szaska érzékelte Kosztya növekvő ellenszenvét, és gyorsan, jelentőségteljesen beszélt, mintha előredőlve dühöngő hóviharral szállna szembe. – Ez az igazság, Kosztya, ez kellemetlen és szomorú, de így van. Levizsgázhattál volna. Nem tetted meg… A fia vagy, és gyűlölöd őt. De lehet, hogy nem ő a legrosszabb apa. Racionális. Szigorú. Hatékony. – Mi?! – Még az is lehet, hogy szeret téged. A maga módján… Lehet, hogy a földön minden apa egy, egyetlenegy lényegnek a kivetülése. Csak a megjelenési formájuk különböző. Egy balerina árnyéka, kis fejű és vaskos lábú torzszülött… El tudod képzelni, milyen mértékben torzíthat el egy lényeget a projekció bizonyos mértékig kifinomult módja? Ha egy marék humusz egy virágzó kert kivetítése örök időkre az esőre és fagyra… Ha az apám, aki elhagyta a csecsemőjét a karján tartó anyámat, egy nagylelkű és szerető férfi kivetítése, de éppen lemenőben volt a nap, és ferde árnyékokat vetett… Szaska beszélt, és csodálkozva értette meg, hogy nem szavakban gondolkodik. Utóbb jönnek a szavak, de előbb – hajlékony, rugalmas… ábrák? Képek? Eleven lények?! Kezdte őt nyomasztani annak szükségessége, hogy ezeket a gondolatokat-érzékeléseket

szóbeli alakba kell öntenie. Kosztya egy gondos ápolónő mozdulatával fogta meg a kezét. – Szaska… Jól vagy? – Én? Igen. Szegény Júlia tévedett. Emlékszel? „Csak neved ellenségem, nem magad. / S te önmagad vagy és nem Montague. / Mi Montague? Se kéz, se láb, se kar, / Se arc, se test… Ó, válassz más nevet!18” Mindennapos tévedés, akár az, hogy a föld lapos. „Úgy úszik majd a jacht, amilyen nevet kap”… hát erről van szó. Ez így helyes. – Szaska… – Úgy látszott, Kosztya idegeskedik. – Figyelj! – Szaska lehunyta a szemét, hogy ne lássa se Kosztyát, se a szobát, hogy teljesebben érzékelje új, színes, eleven gondolatainak áradását, érintését. – Én képes vagyok… megalkotni… megteremteni… aktualizálni… valóra váltani… megrajzolni egy olyan Szerelmet nektek Zsenykával, mint Rómeóé és Júliáé. Érezni fogjátok… élni, megélni, égni fogtok… a világ egyetlen szerelmében… Én megjelenítem… Szaska elakadt. Kosztya másodpercről másodpercre feszültebben nézte. A Szaska tudatát rabul ejtő mozgékony árnyak tánca lelassult, és előtérbe tolakodtak, mint egy képernyő alján futó sor, a megszokott szavak-gondolatok. – Bocsáss meg, rossz vicc volt ez a szerelemről! Ostobaságokat beszélek. Én… tudod, én terjeszkedem, úszom, szétfolyok. Képtelen vagyok megállni. Belülről feszít szét, olyan vagyok, mint a kelő tészta, előbb vagy utóbb szétrobbanok, és akkor Kozsennyikov… bocsáss meg. És akkor ő így néz majd rám a szemüvege mögül, és azt mondja: „Ez majd fegyelemre szoktat…” És akkor nem tűrök tovább, Kosztya. Valami iszonyatosat csinálok. Megölöm. Megjelenítek egy golyót a szívébe. Kosztya pupillái kitágultak. Szaska felfogta, hogy most történik valami, és valóban: Kosztya fogcsikorgatva adott neki egy kis pofont. Szaska érezte, hogy ettől az ütéstől a belsejében csörömpölve összeomlik minden. – Semmi baj, semmi baj, ne rémülj meg… – Szaska megpróbált mosolyogni –, jól van, nem fájt. Arra gondolok: ha lehetséges egy fogalmat megjeleníteni, akkor valószínűleg újra is lehet alkotni. Valami olyat létrehozni, ami korábban még sosem volt, és nem egyszerűen csak kivetíteni az eszméket. Én egy projektor vagyok, egy filmvetítő, árnyakat vetítek egy vászonra… De van, aki megalkotja a lényegeket… a semmiből? Mit gondolsz, lehet a semmiből létrehozni olyasmit, ami ér is valamit? – Igyál egy kis vizet! – Kosztya szemlátomást egyre sápadtabb lett. – Kikészítettek téged. Szaska, a harmadik évfolyamon az egyik lány megőrült… Ugyanígy. – Minden lány őrült. Mindegyik a maga módján. Figyelj, úgy érzem, mindent meg tudok tenni. Kitörtem a szövegünkből, és kívülről tudom szemlélni. És látom: ezek csak betűk. Minden ember: szó, egyszerűen egy szó. Mások meg írásjelek. – Figyelj, hívok valakit… Vagy… Szaskát elborította a csend. Kosztya ajka mozgott, nyugtalan volt, közel állt a kétségbeeséshez. Szaska pislogott: Kosztya csak félig volt ember, félig pedig árnyék, valami nagyon fontosnak, valami jóval alapvetőbbnek a kivetülése, mint az egész emberiség mindenestől. De Kosztya ember is volt, miközben Szaska kifelé törekedett, kibújni a burkából, elveszítvén alakját és lehetőségét, hogy gondolkodjon, és kihunyó – vagy megvilágosodó? – tudatának peremén Sztyerh felháborodott mondata keringett: „Fordított már ki valaha piszkos zoknit?!” Azután kinyílt az ajtó, és az, ami kint volt, belépett a szobába. – Mi van vele?! Kosztya háttal a falnak dőlve állt. A fürdőszoba ajtaja nyitva volt. A csapból folyt a víz. Farit Kozsennyikov hangja válaszolt valamit, de Szaska nem fogta fel a szavakat. 18

Mészöly Dezső fordítása

Az írópultnál ült. Nem feküdt, nem hevert eszméletlenül, mint az várható lett volna. Ült, egy papírlapra firkált a ceruzával, és a lap tele volt horgokkal, vonalakkal, spirálokkal. – Mi lesz vele? – kérdezte megint Kosztya. A választ Szaska megint nem hallotta. Megszűnt a víz csobogása, Farit Kozsennyikov visszajött a szobába, és Szaska egy pillanatig hunyorgott. Csak egy pillanatig; Fariton könnyű világosszürke szemüveg volt, szinte átlátszó – mégis áthatolhatatlan. – Menjek el? – kérdezte Kosztya tompán. Kozsennyikov feltett a polcra két elmosott csészét. Szaskának átvillant az agyán, hogy előző reggel kefirt ivott, és nem volt ideje a foglalkozások előtt elmosni az edényt. – Ha nincs más dolgod, fiacskám, menj le a sarki élelmiszerboltba, és vegyél teát, kekszet, nescafét! Ez lesz az igazi gondoskodás Szása Szamohináról. Leszaladsz? – Igen – mondta Kosztya rövid szünet után. – Akkor adok pénzt – Farit benyúlt bőrkabátja zsebébe. – Nem kell! Van nálam. És Kosztya kiment, Szaskára rá sem nézve. Szaska a papírlapot nézte a keze alatt. A kellős közepén, csaknem elrejtve az ákombákomok alatt finoman remegett egy befejezetlen jel. A szeme előtt vesztette el térbeliségét, lelapult, míg végül mozdulatlanná vált. Farit gondosan kihúzta a lapot Szaska összeszorított ujjai alól, odatartotta hozzá öngyújtóját. A papír fellángolt. Kozsennyikov kinyitotta az apró kandalló ajtaját, és a tűzcsomót a kormos téglákra dobta. Jobban kitárta a szellőzőablakot. – Mindenható vagy, igaz? Szaska megdörzsölte a szemét: égett, mintha sokáig nézett volna a napba. Megeredtek zavaros könnyei, végre lemosták az oly nagy gonddal felkent szempillafestéket. – Féltenek téged – mormolta Kozsennyikov. – De nem ismernek elég alaposan. Ha ismernének, megölnének, hogy elkerüljék a világkatasztrófát. Mintha ironikusan beszélt volna. Gúnyolódott. De az is lehet, hogy nem. Szaska a ceruzát nézte. Kozsennyikov kihúzta a szoba közepére a zsámolyt, és letelepedett vele szemben, egészen közel. Ha akarta volna, Szaska megérintheti. – Úgy érzed magad, mint a dzsinn, akit kiengedtek a palackból? Kész vagy palotákat építeni és lerombolni? És képes vagy a világon mindent megcsinálni? Most komolynak tűnt. De lehet, hogy gúnyolódott. – Képtelen vagyok megállni – suttogta Szaska. – Nem tudok nem lenni. – Képes vagy – mondta Kozsennyikov, és hangjának csengésétől Szaska összerezzent. – Mert megkövetelem, hogy megmaradj az oktatási program keretei közt. Hogy ne rajzolj eleven képeket a tanáraid jelenléte nélkül. Hogy ne röpködj, mint Péter Pán, és ne mássz bele minden látható résbe. Ez a feltételem, és én soha… jegyezd meg, soha!… nem követelek tőled lehetetlent. Letett Szaska elé az asztalra egy mobiltelefont puha rózsaszín tokban. – Ez a tiéd. Most rögtön hívd fel anyádat, és mondd meg neki az új számodat! Szaska nagyot nyelt. – Én… – Csináld, amit mondtam! – Kozsennyikov letett az asztalra egy plasztikkártyát, rajta hosszú szám. – A nyolcassal kezd a tárcsázást. A telefon működött. A billentyűk finom hanggal reagáltak az érintésre, mintha énekelnének. Csöngés. Csöngés. – Halló… mama? – Szaska? Szaska, szervusz! Honnan hívsz? Olyan jól hallak! – Mama, most… van mobilom. Írd fel a számot! – Micsoda?! Ez aztán az újság! Figyelj, nem túl drága?

– Nem… nem nagyon. Írd fel… Kozsennyikov keresztbe vetett lábbal ült, és Szaskát figyelte a füstszínű szemüvegén át. – Akkor most majd lehet téged hívni? – Hát… igen. Legalábbis ha sürgősen szükség van rám. – Ez remek! – Mama… na szia, bocsáss meg, nem tudok sokáig beszélni. – Szia! Légy jó! Nálunk minden rendben, a kicsi egészséges… – Üdvözlöm… Valentyint. Viszlát! Bontotta a vonalat. A kijelzőn kis kép villant fel – talán egy földgömb, talán stilizált óra. Szaska visszafojtotta a lélegzetét. – Rendes lány! – bólintott Kozsennyikov. – Most nézz rám, és nagyon figyelmesen hallgass meg! Levette a szemüvegét. Szaska pislogott: Kozsennyikov hétköznapi, normális pupillájú barna szeme az arcára szegeződött. – Ezt a telefont mindig hordd magadnál! Sohase merészeld kikapcsolni! Ügyelj arra, hogy az akkumulátor mindig fel legyen töltve! Megértetted? – Igen. – Ha hibázol, rossz hírt közöl veled. Jegyezd meg, te palackból kiszabadult dzsinn: minden egyes próbálkozásod után, hogy felépítsd a soron következő palotát, nagyonnagyon szomorú hírek várnak rád. És nyomban értesülsz róluk. Hordd magadnál a telefont! Szaska a készüléket nézte. Kicsi, takaros. Bolyhos rózsaszín tokban, amelyen – Szaska csak most nézte meg jobban – malacfülek meredeztek. A tok disznót ábrázolt, rárajzolt orral, kedves volt, szinte gyerekjáték… Minden megváltozott. Mintha az égen szárnyaló dzsinnt a szakállánál fogva lerántották volna, és az arca teljes lendülettel betonfalba ütközött volna. És bezárták egy háromszor három méteres lyukba. Ajtó nélkül. Épp az imént még úgy érezte, mindent megtehet. Épp az imént még érezte, hogyan növekedik körülötte az új valóság – ez nem volt kellemes, inkább félelmetes, de attól a növekedéstől a lélegzete is elakadt! Most összehúzta magát. Összegömbölyödött. Ez történik, ha meggyújtanak egy műszálas anyagot – a nagy és elegáns ruhából csak fekete gyanta kis csomója marad, ráadásul rövid másodpercek alatt… Szaska, aki egy perccel ezelőtt mindenható volt, tudott repülni, képes volt megváltoztatni a világot – most ponttá zsugorodott a síkban. Megszólalt az ajtócsengő. Kosztya jött vissza, hozott egy csomag teát, egy üveg kávét, kekszet és csokoládét; Szaska a szeme sarkából látta, amint felteszi a polcra, amit hozott, de nem fordult felé. Kozsennyikov mondott valamit a fiának, ő halkan válaszolt, és rögtön kérdezett is valamit. Szaska nem tudta kivenni a szavakat. Becsukódott az ajtó. Kosztya elment. Szaska nem mozdult. – Nem látok itt semmiféle tragédiát – mondta halkan Kozsennyikov. – Ugyanazt fogod csinálni, csak pedagógusok felügyelete alatt. Gondolom, pótlólagos foglalkozásokat szerveznek neked. – Nem tudok többet tanulni – suttogta Szaska. – Tudsz. Ellenkezőleg: szorgalmasabban fogsz tanulni. De a fegyelem, Szása, és az önkontroll hasznos, néha nélkülözhetetlen dolog. Mondd, nincs igazam? Szaska hallgatott. – Képes vagy úgy intézni, hogy sose szólaljon meg – folytatta Kozsennyikov

lágyabban. – Minden tőled függ. Mint mindig. – Láttam magát – mondta Szaska – Amikor bejött. Szinte azonnal megvakultam… Farit, lehetetlen abban a világban élni, ahol maga jelen van. – Lehetetlen abban a világban élni, ahol nem vagyok jelen – mondta rövid hallgatás után. – Bár nehéz velem megbékélni, tudom. – Ne hajlítsa be a térdét, Szása! Egyenesedjen ki, így… Még egy kicsit, és sikerülni fog! Liza Pavlenko kezével a talajra támaszkodva spárgában ült, de arca megőrizte a közömbös, szórakozott kifejezést. Szaska felnyögve felállt. – Nem tudom megcsinálni. Fájnak az izmaim. – Mert mindennap nyújtani kell őket! – Hogy meggyőzőbb legyen, a tornatanár a mellére tette a kezét. – Itt van Liza, ő nyújtóztatja őket, és tessék, neki sikerült! – Ennek nagyon örülök – mondta Szaska. Gyima Gyimics felsóhajtott. Julja Goldman diadalívként már vagy öt perce állt hídban, haja vége lelógott a fapadlóra. – Szása, legalább egy cigánykereket! Csak tegye le a telefonját, már kértem, hogy ne járjanak mobillal az órákra! Szaska habozva levette nyakából a rózsaszín zsinórt. A telefont betette tréningruhája felsőrészének zsebébe, még a cipzárt is ráhúzta. Gyima Gyimics szinte elképedve nézte: – Mi az, talán ellopják? Egyetlen másodpercre sem tud megválni tőle? Szaska olyan súlyos pillantással felelt, hogy az ifjú tornatanár zavarba jött. Tizenöt negyvenkor Zsenya Toporko lépett ki a harmincnyolcas előadóból. Gőgös pillantással végigmérte Szaskát, és köszönés nélkül elvitorlázott a folyosón. – Á, te vagy az – üdvözölte Szaskát Portnov. Szaska röviden köszönt, és leült a helyére a tanári asztallal szemben – egy diáklány a sok közül. Elővette a fogalmi aktivátort. A szöveges modult. A kezét bámulta. A zsinóron lógó telefon az asztal szélét érte. Rózsaszín folt látómezeje peremén. – Eleinte azt hittem, maga csak magológép – mormolta Portnov. –Azután gyanítani kezdtem, hogy maga tehetséges. Végül rájöttem, hogy maga ige. Ez akkor volt, amikor megszólalt. Amikor megtiltottam magának, hogy beszéljen, és maga nagyon gyorsan megtalálta a szükséges szót, szinte néhány nap alatt… Emlékszik? Szaska bólintott. – Azután minden egy hajszálon múlt, úgy látszott, hogy tévedtem… És Nyikolaj Valerjevics is tévedett… És maga ugrásszerűen újjászületett. Nyilvánvalóvá vált, hogy maga ige, és felmerült a nagyon erős gyanú – Portnov szemét le nem véve Szaskáról előrehajolt –, hogy maga felszólító módú ige. Maga parancs, Szása. – Nem értem. – Majd megérti – hunyorgott Portnov. – Ilyen a mi szakmánk: soha semmit nem lehet megmagyarázni. Csak saját maga értheti meg. Maga felszólítás, a teremtés Beszédének része… hordozó szerkezet. Azt mondtam, hogy maga projekció, kivetülés. Emlékszik? Nos, maga egy Szó kivetülése, amelynek hamarosan el kell hangzania. És maga napról napra mind közelebb kerül az eredetijéhez. Maga alap, amelyen egy egész világot lehet felépíteni. És ezt nem lehet elmagyarázni, Szása, csak megérteni lehet. Szaska összehúzta a szemét. Egy pillanatra megszűnt szavakban gondolkodni. Úgy tűnt, hogy a gondolatai – eleven lények, színes, belülről megvilágított amőbákra hasonlítottak. – Maga mindent megért – mondta Portnov. – Csak a tapasztalat és az ismeretek hiányzanak. Második évfolyam… Alig kezdte meg a Beszéd tanulását… De maga más Szó, Szása. Szó, és nem ember. Utasítás, parancs. A maga értéke mint leendő specialistáé kolosszális. Májusban, júniusban és részben júliusban is lesznek foglalkozásaink…

mindennap és nagyon komolyan dolgozunk majd. Szaska a rózsaszín telefonra sandított. – Pedagógus felügyelete mellett – emelte meg a hangját Portnov. Cigarettát keresve megveregette a zsebét. Más hangnemben, nagyon hivatalosan hozzátette: – Fogjon ceruzát és papírt! Nyissa ki az aktivátort! Kezdjük az apróságokkal! Olyan volt, mint egy fölfelé törekvő léggömb. De a kis rózsaszín telefon horgonyként húzta lefelé, nem engedte elszabadulni; így, „szétszakadva” élt végig egy hosszú napot. Talán élete egyik legboldogabb napját. Úgy lépett ki Portnovtól, hogy csordultig eltöltötte egy világ ragyogó, varázslatos és félelmetes képe. Estig hordozta magában, igyekezve nem elveszíteni. Hullámokban tört rá a belső ragyogás, és ismét lecsillapult. Amikor Szaska felismerte önmagát mint Szót – olyan könnyűnek érezte magát, mint életében még soha. A zöld réten először kinyílt pitypang nyugalma volt ez. Boldog pillanat volt szél nélkül, jövő nélkül és természetesen halál nélkül. Azután megint embernek érezte magát. Eszébe jutott, hogy létezik a világon Farit Kozsennyikov, emlékezett rá, mit jelent a telefon a nyakában. Összeszorította a fogát, és arra várt, mikor támad fel benne megint a Szó-érzet, és amikor sikerült kivárnia, belemerült a meleg dermedtségbe… Az este volt számára igazán nehéz. Miután befejezte a modul olvasását, lefeküdt az ágyba, és eloltotta a lámpát. Lehunyta a szemét – és csukott szemhéja mögött nyomban feltárult a jelentések gyönyörű hangyabolya. A törvényszerűségeké és kapcsolatoké. A kivetüléseké és tükröződéseké. Szaska átfordult a másik oldalára, majd megint és megint. Összegyűrte a lepedőt. Felült; a sötétben ketyegett az óra. A Sacco és Vanzetti utcán égtek a lámpák. Az írópulton feküdt az átkozott telefon, és körülötte lebegtek, keringtek, nyugtalankodtak az átkozott eidoszok. Szaskának nem tetszett ez a meghatározás, de nem talált más szór a keringő tarka amőbák megnevezésére. A dolog lényege éppen az, hogy helyes legyen a megjelenítés. Már minden van a világon. Mind a legjobb és a legmegfelelőbb. És boldogság. Mi sem lehet egyszerűbb, mint megragadni a farkánál fogva azt az aranyszínű amőbát, és megjeleníteni helyesen, pontosan, torzítás nélkül. A boldogság az, amit Szaska érez, amikor Szónak tudja magát. A boldogság az, amit bármely ember érez, ha azonosul a rendeltetésével. Mi gátolja meg Szaskát, hogy így tegyen? Hiszen képes rá! Az emberi burok zavarta, mint egy szűk ruha. Ki kell, muszáj kitörnie belőle, de az asztalon feküdt a rózsaszín telefon. Szaska felkelt, odament az ablakhoz. Jobban kinyitotta a szellőzőablakot. Kevésnek találta; teljesen kitárta az ablakszárnyakat. Eléggé hideg tavaszi éjszaka volt, nyirkos szél űzte a felhőket, hol előtárva a csillagokat, hol ismét elfedve őket. Szaska az ablakpárkányon térdelt, mélyeket lélegzett, érezve, ahogy a szél befúj hálóinge alá. Remek dolog a hideg, kijózanít. Szaska – ember. – Ember vagyok. De ige vagyok – mondta hangosan. Ezt lehetetlen volt megmagyarázni. Szaska, aki csaknem két évet végigtanult, átélte a szétesést és újraépülést, megváltoztatták és megváltozott, nem ez eszével, sőt nem is az intuíciójával fogadta el új státusát. Volt, terjedt, elhelyezkedett a térben és az időben. Készült elhangzani. Megvalósulni. A rózsaszín telefon az asztalon feküdt. Szaska szerette volna kikapcsolni. Vagy még inkább – kidobni, le az úttestre. Hogy törjön szét. Repüljön ki belőle az akkumulátor. Aludjon ki örökre a kijelző fénye. – Nem tehetem meg – suttogta. – Nem szabad. Nem szabad! Sötét vihar zúgott végig a szakadozott, felhős égen. Szaska megingott: szemben, a

lejtős cseréptetőn árnyék telepedett meg, eltakarva a csillagokat, mint egy felhő. – Szasenyka, miért nem alszik ilyen késő éjjel? Szaska két kézzel kapaszkodott az ablakpárkányba. – Nyugodtabban. És távolabb a lámpáktól, nincs szükségünk ilyen hírverésre… Negyven percünk van, nem fecséreljük az időt hintázgatásra. A hideg széltől elakadt a lélegzete. Alatta terült el a tavaszi Torpa, az utcákon, mintha folyók lennének, köd gomolygott, a lámpák fénye egyre homályosabb lett. – Utánam… Nem kell sietni! Nyugodtabban. És ne felejtsen el levegőt venni, nem vízbe ugrott… A hatemeletes tetején szálltak le. A köd beburkolta az első szintet, felért a másodikig. – Átfagyott? – N-nem. – Szása, azt akarom, hogy tudja: ez nem is annyira tanulás, mint inkább… adaptáció a kialakult körülményekhez. Mint közös ismerősünk mondja, nem szabad lehetetlent követelni, és a maga jelenlegi állapotában egyszerűen szükség van a feszültség levezetésére… a realizálásra… De én, mint a maga tanára, kategorikusan megtiltom, hogy ezt egymagában megismételje. És ez a tilalom érvényben marad! Torpából csak a köd vattaszerű felületén úszó háztetők maradtak. – Szaska, mi nagyra értékeljük magát, a munkabírását és a becsületességét. Megértjük, hogy nehéz magának. És ugye nem ad nekünk okot a… szomorúságra? Szaska, amennyire csak tudta, széttárta szárnyait. Egy pillanatra Torpa várossá változott – a ködréteg alatti álmos várossá, amely mintha felhőkben úszott volna… – Én… igyekszem.

HARMADIK RÉSZ

– Mama, szervusz! Megérkeztem. – Hurrá, Szashen! A pályaudvarról beszélsz? – Nem. – Hát honnan? Szaska elnevette magát. – A kapu melletti fülkéből hívlak. – Tréfálsz?! – Ez komoly. Egy perc múlva ott vagyok. – Te aztán jól adod! Mikor kinyílt a liftajtó, a mama már ott állt a lépcsőházban, vidám volt, friss kis nyári pongyola rajta. – Te aztán jól adod! Mint derült égből villámcsapás! Te terrorista! És fél év után a mama átölelte Szaskát, aki lehunyta a szemét. Mögötte becsukódott, majd megint kinyílt a liftajtó, elakadt a földre esett bőrönd fülében. És megint becsukódott az ajtó. Szaska és a mama csak állt, nem engedték el egymás kezét, azután Szaska kelletlenül elfordult, és felvette a bőröndöt. A liftajtó dühös sziszegéssel becsukódott. – Figyelj… – mondta a mama mohón végignézve Szaskán. – Remekül nézel ki! Teljesen felnőtt lettél. Bementek a lakásba, a mama a konyhába húzta be Szaskát, leültette az asztalhoz, és melléült, el nem engedve a kezét. Egy kis lábos fölött gőz gomolygott, a forró vízben tojások táncoltak. A mama Szaska szemébe nézett, mosolygott, a fejét rázta. – Egészen nagy vagy… Egészen felnőtt. Remek lány vagy, hogy hazajöttél… Milyen remek lány. Nem használod a mobilt? – Elég drága – Szaska nagy igyekezettel mosolygott. – Maradjon meg szükség esetére. – Hívtalak néhányszor, de nem volt kapcsolat. – Igen, Torpában ez megesik – mosolygott még szélesebben Szaska. – A kicsi alszik? – Épp csak a hívásod előtt aludt el. Tegnap voltunk orvosnál, csupa bókot mondtak nekünk – mosolygott a mama. – Szinte szokatlan is… Mindenkit ijesztgetnek, szakorvoshoz zavarnak… Neki meg a súlya is ideális, a fejlődése is, mindenkire mosolyog… Ebben a korban megesik, hogy félnek az idegenektől, Valja meg, mint a napocska! Meglát egy embert, és üdvözli… Alszik, mint a bunda. Eszik, mint egy sáska. És gyönyörű lett… Majd meglátod. Végre eszébe jutott a lábos, levette a lángról, hideg vízsugár alá tette a kemény tojásokat. – Valentyin dolgozik. Rengeteg a munkája mostanában… De jól is keres, el sem tudod képzelni, milyen drága minden… Szaska, van fiúd? – Miből gondolod? A mama leült vele szemben, megérintette a tenyerét. – Úgy látom. Megváltoztál. – Egyszerűen rég találkoztunk. – Mesélj! – kérte a mama. – Amíg a kicsi alszik… Van időnk. Mondd, hogy élsz ott? Kivel barátkozol? Biztos csordákban járnak utánad a fiúk… nagyon mutatós lány vagy. – Reggeltől éjszakáig tanulok. Nemigen van időm csordákkal szórakozni. – Na de mégis? Csak tetszik neked valaki? Miféle fiúk vannak abban a Torpában, el sem tudom képzelni. Rendesek? – Rendesek, helyesek… Különfélék. Ahogy mindenütt. Úgy beszélsz, mintha Torpa valami lyuk lenne! – Nem lyuk. – A mama megsimogatta a kezét. – Én másodévesen lettem szerelmes, emlékszem… plátói ügy volt. Nem tudtam minden pillanatban nem rá gondolni… Úgy tört rám, mint egy betegség, aztán ugyanolyan gyorsan el is múlt… De mostanában mások

az erkölcsök, igaz? – Jelenleg nincs semmiféle magánéletem – ismerte be becsülettel Szaska. – Nagyon megterhelő a tanulás, tudod. A mama hitetlenkedve csóválta meg a fejét: – Te kis szorgalmas… Hát befejezted a második évfolyamot. – Kitűnőre. – Kitűnőre… Szaska, kérd ki a papírjaidat! Épp a második évfolyam után kell. A mi egyetemünkön szívesen látnának, megtudakoltam. – Mama… – Szaska kiszabadította a kezét. A mama makacsul rázta a fejét. – Szása, felejtsük el… a múltat. Megszenvedted… nem fogadtad el Valentyint. Vagyis udvariasságból elfogadtad, de lélekben… Akkor még kislány voltál. Kamasz. Most felnőtt vagy… hiszen látom. És most már kimondhatjuk hangosan, amit eddig nem beszéltünk ki. Láthatod: boldogok vagyunk. Csak te hiányzol, Szaska. Mert te is a mi lányunk vagy, a családunk része, téged senki és semmi nem tud pótolni. Gyere haza! Kérlek! Szaskának kiszáradt a szája. A mama az asztal fölött őt nézte, és mosolygott. – Hiszen hazajöttem – motyogta Szaska. – Én… igazad van, most tényleg visszajöttem. A mama felállt, majdnem felborította a széket, átölelte Szaskát, arcát a vállához szorította. – A szobád most is a tiéd. Rendezkedj be! Akaszd be a holmidat! Valjával mi kényelmesen elvagyunk a hálószobában, a kicsi is közel van, ha fel kell kelni hozzá. De most végigalussza az éjszakákat. Tisztára kis napocska, vidám… Majd meglátod. Volt olyan, hogy négy ember lakott egy tenyérnyi társbérleti szobában, ez meg mégiscsak önálló lakás. Holnap elmegyünk az áruházba… vagy egyedül akarsz elmenni? Azután el kell utazni Torpába az irataidért. Meg a holmidat összeszedni, biztos maradt ott még valamid. – Aha – mondta Szaska. – Ezt… majd később megbeszéljük. – Nem kell húzni az időt! Jaj, mindjárt megtelik a mosogató… Zöld borscsot akarok főzni, már majdnem kész, csak a sóskát kell beletenni. Eszel? Olyan szépen változik a színe a forró vízben… Vagy előbb lezuhanyozol inkább? Elrakod a holmidat? Biztos elfáradtál, egy éjszaka a vonaton… Alszol egyet a szobádban? – Inkább segítek neked – mondta Szaska. – Felvágom a sóskát. Az előző éjszakát boldog félálomban töltötte. A fülkés kocsi puha ágyán fekve hallgatta a kerekek kattogását, és lassacskán, fokozatosan magába olvasztotta a vonatot. A feje volt a mozdony. A hasa táján rugalmasan forogtak a kerekek – zakatolva és magabiztosan. A sínek érintésre simák és hűvösek voltak, mint a márvány. Reggel felé harmat hullott rájuk. Szaska érezte, mint repülnek szét az apró részecskék, hogyan párolognak el és kondenzálódnak ismét, hogyan hátrál arca előtt a köd, hogyan fütyül a szél mögötte, lengedezve, mint a kutya farka. A zöld szemaforok úgy keltek fel a horizonton, mint a csillagok. Befejezte a második évfolyamot, és ledolgozta az úgynevezett gyakorlatot – csaknem egy hónapig dolgozott a kollégium tatarozásán. Tetszett neki a munka a festőhengerrel, a meszelés festékszóróval, tetszett neki, hogy festékfoltos munkaruhában mászkál. Tetszett neki, hogy a szétszedett kollégiumból hazamehet, lezuhanyozhat, és egy könyvvel ágyba bújhat. Ez alatt a hónap alatt több tucat könyvet kiolvasott. Rendkívül gyorsan olvasott, sorra mindenfélét – klasszikusokat, emlékiratokat, útleírásokat, női regényeket és krimiket. A Torpa városi körzeti könyvtár állományát csaknem teljesen végigolvasta, átböngészte. A szöveges modult, a fogalmi aktivátort, a feladatgyűjteményeket – valamennyi szakkönyvet az utolsó példányig elkobozta tőle Portnov és Sztyerh. Szaska addig olvasott, míg ki tudta venni a betűket. Azután főzött egy teát, és nem

gyújtva lámpát, letelepedett az ablakpárkányra. Az ég elsötétedett, akár egy képernyő. Felgyulladtak az utcai lámpák, és Szaska nehezebben lélegzett. Várt, a szemközti háztetőt figyelve. A ritka járókelők értetlenül nézték őt. Várakozása nagyon gyakran volt hiábavaló. Éjjel fél kettőkor csüggedten és csalódottan leszállt az ablakpárkányról, és lefeküdt. Sokáig feküdt az éjszakai neszeket hallgatva, míg el nem nyomta az álom. De időnként – hetente kétszer vagy háromszor – a Torpa feletti csillagokat egy pillanatra eltakarta egy hatalmas árnyék, és a szemközti háztetőre letelepedett egy sötét alak. Ez az este és éjszaka határán szokott bekövetkezni, amikor nyugaton még világos volt az ég, de az utcák már teljesen sötétbe borultak. Szaska akkor az örömtől elfulladva leugrott az ablakpárkányról az utcára, és néha csak közvetlenül az úttest fölött bontotta ki a szárnyait. – …Természetesen elutazhat, Szasenyka. De maga fogja nehéznek, szokatlannak érezni. Az lenne a legjobb, ha három napra menne haza, és ezt rögtön meg is beszélné az otthoniakkal; sok diák csinálja így, néhány nap otthon, a többi időt a barátaikkal töltik kirándulva… Végül is nem ülhet a négy fal között. Óvatosan, ne taposson a palacserepeken, töröttek… Nyáron még éjszaka is hőség volt a város fölött, a föld gőzölgött, a déli forróságot megőrzött cseréptetők fölött remegett a levegő. Szaska elnyúlt a cserepeken, beszívta melegüket, a csillagokat nézte, és mosolygott, nem gondolva semmire. Az éjszakai repülések során Sztyerh nem is annyira tanította – és ő ezt megértette –, inkább megengedte, hogy megvalósuljon. Felügyelte és visszafogta – nagyon tapintatosan; Szaska csak egyszer zuhant le – különösen magasra emelkedve Torpa fölé, és saját szemével látva, hogy a város tulajdonképpen egy mondat, hosszú, többszörösen összetett mondat, és a vesszőt könnyű áthelyezni. Jobb szárnyát az oldalához szorította, a balt kiterjesztette, és fogát összeszorítva az üreges csontjaiban érzett váratlan fájdalomtól, Szaska pörgött a levegőben. Torpa fényei összemosódtak, koncentrikus körökké folytak össze. Azután kihunytak a fények, Szaska belezuhant egy többdimenziós világba, amely hideg és száraz volt, mint egy kígyó levetett bőre. Egy idegen akarat kirántotta őt a sötétségből, ismét megpillantotta maga alatt a földet, egészen közel, és már közvetlenül az úttest fölött tárta ki a szárnyát. Sztyerh meg sem szidta. – Lebillent. Leesett. Semmi baj, de látja, milyen jó, hogy itt voltam?! Szaska meglepően gyorsan megnyugodott. Szónak érezvén magát elfelejtette, mi is az a félelem, sőt még az átkozott rózsaszín telefon látása sem váltotta ki belőle a megszokott kétségbeesést. Sztyerh ragaszkodott ahhoz, hogy mint rendes lány mindig gyalog és mindig a kapun át menjen haza. – Csak nem fog az ablakon bemászni kívülről, mint a kandúr a galambdúcba? Ez nem esztétikus, ismerje el! Szaska forrón megköszönt neki minden éjszakai kirándulást. Nem tudta, hogyan élte volna túl ezt a nyarat a Torpa tetői fölötti röpködések nélkül. A vonatban fekve a hazavezető úton Szaska a legapróbb részletekig felidézte magában az ódon város cseréptetőit és ereszcsatornáit, verébfészkeit és szélkakasait; eszébe jutott a kisfiú, aki egyszer meglátta őt az ablakból. A gyerek a Karlssonról és a kisfiúról19 szóló könyvet olvasta; Szaska elnevette magát, és integetett neki… 19

Astrid Lindgren (1907-2002) svéd írónő népszerű gyerekregényének hősei. A könyv magyarul Háztetey Károly és kisöcsi címmel jelent meg.

A vonat erdőn száguldott át. Szaska arról álmodozott, hogy visszamegy Torpába. – Hallod? Felébredt! A szobából halk, bizonytalan gügyögés hallatszott. A mama menet közben megtörölve a kezét besietett a szobába. Az ajtóban összeesküvőhöz illő mosollyal mondta: – Rá sem ismersz majd! Szaska az asztalnál ült, a kés hegyét a vágódeszkán húzogatta. Rosszkor jutott eszébe, hogyan feküdt ugyanezen az asztalon az élettelen gyermek, ő pedig, füléhez szorítva a telefont fogadta és áramoltatta magába a csendet, szorította ki önmagából az idegen információ töredékeit. Milyen jó, hogy akkor még nem volt meg a rózsaszín telefon! Egyébként így is volt baja bőven. Úgy alakult, hogy a szünidőre hazautazva Szaska folyton félt valamitől: hogy őrültnek nézik. Hogy megöl egy embert. Mindenki szeme láttára alakul át szörnyeteggé. Most, amikor mindezek a félelmek mintha már a múltba tűntek volna, Szaska attól a perctől félt, amikor be kell vallania anyjának a visszaútra szóló jegyét. A táskája oldalzsebében lapul. Holnapután estére szól. – Gyere, Valecska, menjünk, napocskám… Megjött a nővérkéd… Megjött Szása, Szasenyka, menjünk, köszönjünk neki… Mama mosolyogva lépett be a konyhába karján a sötét hajú, sötét szemű, kerek arcú kisfiúval, akinek értelmes, bár álmos volt a tekintete. Szaska letette a kést, és felállt. Hogy megnőtt! Kis féregből emberi lénnyé – gyermekké változott. Hasonlított a mamára és Szaskára – a haja, az ajka, a homloka. Valentyinból is volt benne valami; a mama karján ülve vidám hitetlenséggel nézett Szaskára, mintha azt kérdezné: ez meg ki itt nálunk? – Ő Szaska, a nővérkéd. Szása megérkezett. A mi Valecskánk üdvözli Szását… – Szia! – mondta Szaska. A kicsi bizalmatlanul meredt rá, azután hirtelen elmosolyodott. Szaska megértette, miért nevezi a mama napocskának. Kerek arcocskája még kerekebb lett, orcáin a gödröcskék félkört alkotva villantak fel. Öccse olyan őszinte örömmel nézett rá, mintha régen várná őt. Mintha szeretné. – Ne bontsunk pezsgőt? – dörzsölte kezét örömmel Valentyin. – Szaska visszatérésének tiszteletére? A mama épp akkor fektette le a gyereket, aki hang nélkül és mélyen elaludt. Szaskának csak annyi ideje volt, hogy megállapítsa, a mama most másik bölcsődalt énekel – nem azt, mint fél évvel ezelőtt, amelyikkel Szaskát is altatta. Ez valami új dal volt. Eltelt Szaska otthoni tartózkodásának egy napja. A háromból egy. Már csak kettő maradt, de erről sem a mama, sem Valentyin, sőt a kis Valecska sem tudott. – A te egészségedre, Szashen, kicsi lányom. Legyél egészséges, és sikerüljön neked minden! – Úgy beszélsz, mintha születésnapom lenne. – Hiszen a születésnapodat sem tudtuk együtt megünnepelni! Meséld el, hogy töltötted! – Ahogy szokás. Vettem tortát, csokoládésat, olyasmit, mint ez. Bevittem a csoportnak, a srácokkal együtt megettük… Teáztunk… – Hogyhogy? Bor nem volt? – kérdezte hitetlenkedve Valentyin. – Nem, tiltják nekünk, hogy alkoholt igyunk. Ahogy kimondta, Szaska a nyelvébe harapott. Valentyin jelentőségteljesen összenézett a mamával. – Na és, nincs ebben semmi. Most sok főiskolán ez a gyakorlat – hazudta Szaska. – Nálunk a koleszban ittak, mint a kefekötő – mondta Valenytin. – Na látjátok! Talán ez a normális?

Valentyin megint a mamára sandított, de ő nem válaszolt, Szaskát nézte arcát öklére támasztva. – Mióta külön lakásban lakom – mondta Szaska, hogy megtörje a kényelmetlen szünetet –, nagyon jó dolgom van. Kialszom magam. Nagyon szép manzárd, van virágládám, még egy kis kandallóm is, nem dísz, működik, télen majd fűtök vele. Ezúttal nagyon fájdalmasan harapott rá a nyelvére. – Hogyhogy télen? – kérdezte a mama. – Hiszen nem maradsz ott télire, átiratkozol Torpából, nem? – Hát igen – mondta gyorsan Szaska. – Vagyis… Ezt még meg kell beszélnünk, nem? Lehet, hogy itt fel sem vesznek, vagy… valami más. – Azt hittem, ez már elintézett dolog. – Igen, de mindig közbejöhet egy véletlen. Mindig történhet valami. Szaska szörnyű zavarban maszatolta egy kanállal a tortát a tányérján. – Hirtelen valami fejesnek az az ötlete támadhat, hogy átíratja ide harmadévre egy rokonát, például. És akkor nekem nem marad hely. Nem olyan könnyű dolog ez. A mama hallgatott. – Nem akarsz eljönni Torpából? – kérdezte behízelgően Valentyin. – Hát… – Szaska görcsösen legyűrt egy falat tortát. Nem most, nem most kellene erről beszélni, úgy szeretett volna nyugodtan elüldögélni, nem gondolni semmi szomorúra, úgy szerette volna későbbre halasztani a kimagyarázkodást… – Hát… végül is… jobb nekem Torpában. Jó kapcsolatban vagyok a többiekkel… és a tanárokkal is. Nem formálisak. Felemelték az ösztöndíjamat… A lakásról nem is beszélve… Na és én ott sztár vagyok, itt meg sereghajtó lennék. A mama hallgatott. Szaska nem mert felnézni. – Nem túlzol? – kérdezte Valentyin. – Nem. – Szaska a csésze peremén húzkodta az ujját. – Persze hiányoztok, szeretnék veletek élni. De két év alatt hozzászoktam… A tanulás az tanulás. Már tizenkilenc éves vagyok. Kár lenne mindent elölről kezdeni. – Van ott egy fiúd? – mosolyodott el felélénkülve Valentyin. Szaska habozott. Jó alkalom kínálkozott, hogy hazudjon. A szerelem – abban ők hisznek. – Hát… Hogy is mondjam. Végül is igen… – És mit mondtál, hogy hívják a szakmádat? – Valentyin oldalról a mamára pillantott. – Filozófiatanár. – Ezt a hazugságot Szaska már korábban kigondolta. – És a kultúraelmélet tanára. Felsőfokú intézményekben. Meg középiskolákban… – Talán ezt akartad? – Miért? Teljesen normális foglalkozás. Na és lehet, hogy ott fognak aspirantúrára. – Szaska igyekezett hanyagul, mégis meggyőzően beszélni. A konyhában csend lett. Olyan csend, hogy hallani lehetett a poharakban maradt pezsgőből felszálló buborékok pezsgését. – Értem – mondta tompán a mama. – Jó éjszakát, én lefekszem! Felállt, és kiment a konyhából. Szaska ülve maradt, és a tortamaradékot nézte a tányérján. Kinyitotta a szemét. A mama az ő szobájának ajtajában állt mozdulatlanul és szó nélkül. – Mama? – Sss… Felébresztettelek? – Nem – mondta Szaska gépiesen. – Mi történt? A mama lépett egyet felé. És még egy rövidet. Mintha nem tudná rászánni magát, hogy odamenjen. – Nem történt semmi… Felkeltem… Nem akartalak felébreszteni. Aludj!

Megfordult, hogy kimenjen. Megint megállt az ajtóban. – Álmodtam… Emlékszel, amikor csónakáztunk? – Csónakáztunk? – Szaska felkönyökölt. – Egy tavon… Nem emlékszel? Élénksárga műanyag evezőlapáttal… – Nem. Hány óra? – Fél egy. Nem is emlékezhetsz, hároméves voltál… Jól van, jól van, aludj csak, megyek már. És kiment, becsukta az ajtót. Szaska a hátára fordult. A csónak… Nagyon jól emlékezett hároméves korára, emlékezett az óvodai szekrénykékre, a körhintára a parkban… Csónak nem volt. Valószínűleg tényleg álmodta a mama. Éjjel fél háromkor, miután nem tudott elaludni, Szaska lábujjhegyen kióvakodott az erkélyre, átbújt a száradó takarók és pelenkák között. Megállt a friss szélben. A korláton kihajolva lenézett. Már csak két napja maradt otthon, de a mama erről nem tudott. Szaska nagyon szeretett volna bemenni hozzá a szobába, átölelni és sírni. Annyira szerette volna, hogy tett is egy lépést. Azután megállt. Lenézett. Könnyedén átlendült a korláton, és lábát lelógatva ráült. A rózsaszín telefon a szobában maradt, az ágy mellett, a szőnyegen, és Szaska tudta, hogy nem ugrik le, nem repül, nem emelkedik a város fölé… Bár a szél meleg, a földről felszálló áramlatok emelkednek a magasba, ott fenn pedig jóval tisztább és frissebb a levegő, mint itt az erkélyen. Sajnálta a mamát. Végső soron Valenytinra fütyül, na meg a férfit aligha keseríti el olyan nagyon Szaska döntése… De a mamát annyira sajnálta, hogy szinte levegőt sem kapott. Belesajdultak a bordái. Lehunyta a szemét. Nem, nem fog repülni, nem csábul el. De vajon tilos-e felküldeni apró kivetülését? Szaska Szamohinának az augusztusi éjszaka tükrében visszaverődő képét? Nem volt ideje eldönteni, tilos-e megtennie. Minden magától történt. Ő az erkélykorlátba kapaszkodva ült, és ő emelkedett egyre magasabbra a fűzfák fölé; az utca sárga szalagként terült el, csak minden második lámpa égett. Ablakként tátongtak a fényesen, sőt élesen kivilágított reklámtáblák. Szaska árnyéka ráfeküdt egy áramlatra, egyik kört írva el az égen a másik után. „Az erkélyen ülök, nem repülök. Semmit nem jelenítek meg, és nem olvasok tiltott könyveket. Nem próbálkozom a kelleténél több trackkel. Semmilyen szabályt nem sértek meg…” Lent sötét foltként terült el a park. Fű és frissesség illata szállt fel belőle – Szaska táguló orrcimpákkal érzékelte. Lefékezett, tovább akart maradni ebben az áramlatban: a felhevült aszfalt és a felgyülemlett kipufogógáz fullasztotta őt, aki Torpa tiszta levegőjéhez szokott. Augusztus. Csillagok tengere. Lent a bágyadt, porlepte város. Az Örök Város számtalan árnyékának egyike, a Városé, amely minden másodpercben elpusztul és újjászületik. Szaska árnyéka körözött és körözött, ő maga pedig az erkélyen ült, mint akit megbabonázott távoli tüzek fénye. Ő, Szaska – Szó, ige felszólító módban… még nem… még ember… de akkor miért repül?! A kis Valecska mosolya. Ő is szó. A mama becézve azt mondja: „napocska”. De van, aki azt mondja: „Hülye,

disznó, barom!” És úgy lesz. Van, aki azt mondja: „Kelj fel! Már fél nyolc!” Van, aki azt mondja: „Menj el!” Vannak pelyva, szemét szavak, azok semmivé válnak, mihelyt elhangzottak. Mások árnyékot vetnek, torzak és szánalmasak, de néha gyönyörűek és hatalmasak, megmenthetik a haldoklót. De ezek közül a szavak közül csak némelyik válik emberré, és mond szintén szavakat. És a világon mindenkinek megvan rá az esélye, hogy találkozzon azzal, akit valaha ő mondott ki hangosan… Kezd hajnalodni. Szaska úgy ült az erkély korlátján, mint papagáj az ülőrúdján, és mozdulatlan szemmel, mereven maga elé nézett. – Mikor akarsz visszautazni Torpába? – Holnap este megy a vonatom. A válasz gyanúsan könnyen szakadt ki belőle. Úgy látszik, Szaska árnyéka még mindig a város és a park fölött lebegett, miközben ő maga a konyhában ült, és vajat kent egy szelet fehér kenyérre. – Hogy… Holnap este?! A mama arca éppen olyan volt, amilyennek a látványától Szaska tegnap félt. – Te előre megvetted a jegyet… holnapra? Szaska kente a vajat a sima kenyérszeletre, összekotorta és újból elsimította. – Vannak kiegészítő foglalkozásaim. Nyáron is. A szünidőben is. – Hazudsz – mondta a mama élesen. Szaska csodálkozva nézett föl. – Nem hazudok. Tudom, furcsán hangzik. De ez az igazság. „Vagy az igazság egy része”, tette hozzá gondolatban. A mama elgondolkodott, mintha latolgatna valamit magában. – Ha ettél, kérlek, menj le tejért! – Aha – Szaska alig leplezte megkönnyebbülését, visszatette a tányérra az agyongyötört vajas kenyeret. – Máris. Mire visszaért, az öccse már nem aludt – a hátán feküdt, figyelmesen nézte az ágyacskája fölött keringő lovacskákat. A mama már kitakarította a konyhát, és most a vasalódeszkán húzogatta a vasalót. A kék gyerekingecske fölött gőz gomolygott. – Veled megyek. – Mi?! – Szaska csaknem elejtette a szatyrot a bevásárolt holmival. – Elutazom veled. Néhány napig Valja marad a kicsivel. – Most… most vannak a szabadságok, senki nincs a főiskolán. – És kivel szándékozol a kiegészítő foglalkozásokat elvégezni? – A tanárommal… Mama, várj, ellenőrizni akarod, hogyan élek, kivel állok szóba, hogyan viselkedem?! – A saját szememmel akarom látni, kik tanítanak, és mi folyik ott. – A szokásos… tanulási folyamat. A mama megrázta a fejét. – Nem. Te titkolsz valamit. A vasaló dühödten, mint egy tank, döngölte az ingecskét a vasalódeszkán. A mama ugyanazon a már régen sima helyen húzkodta egyre. – Először nem akartalak megalázni a gyámkodással: az önálló élet kezdete, barátok, barátnők, fiúk… Azután őszintén szólva más gondom lett. Azután… Szaska, rád ijesztettek, hogy félsz beismerni? – Mit kellene beismernem? – Szekta? Imádtok ott valakit, vagy nem? – Szó sincs ilyesmiről! – Elutazom Torpába – mondta kőkemény hangon a mama. – Elutazom, és… ha kell,

fellármázok mindenkit. A rendőrséget, az ügyészséget. Körülnézek, és nem ússzák meg, ha valami nincs rendben! Másfél évvel korábban ezekre a szavakra Szaska zokogva borult volna az anyja nyakába. És kérte volna, könyörgött volna, hogy utazzon Torpába, szabadítsa ki, mentse meg. És hitte volna, őszintén hitte volna, hogy az ő felbőszült mamájának még Farit Kozsennyikov fölött is van hatalma. – Már késő. –Mi?! – Mama, én semmit nem akarok megváltoztatni. És nem engedem meg, hogy beleavatkozz. – Hogyan?! A mama elengedte a vasalót. Az ott maradt a deszkán, fémtalpa alól sziszegve áradt a gőz, mozdonyhoz téve hasonlatossá. – Tehát tényleg egy szekta van ott? – Nem. Én semmin nem akarok változtatni. – Megígérted, hogy visszajössz. – Nem ígértem meg. – Mit csináltak veled? – Semmit. – Feljelentést írok a rendőrségnek. Még ma. – Miről? Nagykorú vagyok. – Megetettek valamivel? Hipnotizáltak? Totális agymosás? – Mama, ez két évig tartott. Semmit nem vettél észre?! A mama hátrahőkölt. Mostanáig kész volt támadni, harcolni, megvédeni őt. Most mintha bottal fejbe verték volna. – Két évig – ismételte meg keményen Szaska. – Már semmit nem lehet visszacsinálni. A mama úgy nézett rá, mintha párás üvegen át látná. Mintha Szaska arcvonásai remegtek, szétfolytak, eltörlődtek volna előtte. A vasaló alól fekete füst kezdett terjengeni. Szaska nagy nehezen felemelte a vasalót a deszkáról; a kék gyerekingecskén égett folt maradt. – Neked most új életed van – folytatta Szaska könyörtelenül. – Új férjed, új gyereked, új boldogságod. Az én életem is más lett. Nem akarok örökre elmenni, de ne próbálj semmit rám erőltetni! Ne próbáld kideríteni, mi folyik Torpában! Ott minden rendben van, elhiheted nekem. A szobában felsírt a gyerek. Szaska valószínűleg túl hangosan beszélt. A mama összerezzent, de még mindig Szaskát nézte. – Sajnálom, hogy így alakult – mondta Szaska az égett foltot nézve a gyerekingen. – De nincs visszaút. Bocsáss meg! – Kislány! Tizenöt perc múlva Torpában leszünk! – Igen, köszönöm! Nem alszom. Még soha nem érkezett vissza Torpába kora nyáron. Holdfényes, szélcsendes éjszaka volt. A vonat elment. Szaska tíz lépést ment a peronon, és térdig ködben találta magát. Ébredeztek a madarak. Az autóbusz időben érkezett. A Sacco és Vanzetti utcán zöldelltek a hársfák. Szaska felcipelte a bőröndöt a második emeletre, kinyitotta lakása ajtaját. A bőröndöt letette az ajtóban. Vizet engedett egy porceláncsészébe, és megöntözte a virágokat az ablakban. Lefeküdt az ágyra, kinyújtózott – és ráébredt, hogy hazaérkezett. Hogy a város fölött keringő sötét árnyék eloszlott. És ő, Szaska, már megint csak egy példányban létezik. – Jó napot, harmadévesek!

Szeptember elsején Torpában mindig süt a nap. Az A csoport harmadízben köszönti az új tanévet, és az egyes számú előadóterem ablakán túl harmadszor látható a visszatért nyár, a zöld hársak, a sötét árnyékok az úttesten, a hőség és a por. Portnov hű maradt önmagához – gyűrött kockás ing, kopott farmer, egyenes szőke haja lófarokba összefogva. Szemüvege hosszú és keskeny, mint egy kés, úgy megszerkesztve, hogy kényelmesen el lehessen nézni a lencsék fölött. – Goldman Julija. – Jelen. – Bocskova Anna. – Jelen. A név és a válasz elhangzása után Portnov röpke szünetet tartott. Néha elég volt egy másodperc is, hogy jelentőségteljes pillantással ajándékozza meg a diákot. Néha három, sőt négy másodpercig is eltartott ez a pillantás. – Birjukov Dmitrij. – Itt vagyok. Valahol a díszteremben a Gaudeamust hallgatták a holtra rémült elsőévesek. Az újra benépesült kollégiumban festék és friss vakolat szaga terjengett. – Kovtun Igor. – Jelen. – Kozsennyikov Konsztantyin. – Jelen. Kosztya a felesége mellett ült. Simára volt borotválva, aszketikusan sovány lett, háta kissé hajlott. Szaska szíve megugrott, mikor Kosztya belépett a terembe; úgy köszöntek egymásnak, mintha előző nap váltak volna el, többet nem is szóltak egymáshoz. – Korotkov Andrej. – Jelen. – Mjaszkovszkij Gyenyisz. – Itt vagyok! – Gyenyisz mosolygott. A Sztyerhnél letett sikeres beszámoló után eufória vett rajta erőt, és ez véget vetett elhúzódó depressziójának. Szaska észrevette, hogy Gyenyisz lebarnult, lazán, lábait egymáson átvetve ül az asztalnál, és a jelekből ítélve nem fél semmitől. – Onyiscsenko Larisza. – Itt vagyok. – Pavlenko Jelizaveta. – Jelen. Fekete pólóban és fekete farmerban, mindenféle smink nélkül. Liza olyan volt, mint egy fekete-fehér fotó. Hosszú, szőke haja mintha rá lett volna ragasztva a fejére. – Kolostori design – mondta Portnov. – Csak a fityula hiányzik. Liza semmit nem válaszolt. – Szamohina Alekszandra. – Itt vagyok. Vagy öt másodpercig nézték egymást – Portnov a szemüvege fölött, Szaska egyenesen. Portnov fordult el előbb. – Toporko Jevgenyija. – Jelen! Zsenya megint hízott, arcvonásai, Szaska így látta, eldurvultak. Egy üres füzetlapon firkált a ceruzájával, mintha nem tudná rászánni magát, hogy a tanárra nézzen. – Nagyon jó – dőlt hátra székén Portnov. – Gratulálok mindannyiuknak tanulmányaik harmadik évének megkezdése alakalmából. Ebben a félévben nekilátunk közvetlenül tanulmányozni a Beszédet mint az erőfeszítések többszintű rendszerét, amely

megváltoztatja a világot, vagy meggátolja, hogy változzon. A harmadik évfolyam A csoportja olyan volt, mint egy sziklakert. Senki nem mozdult. Mintha még pislogni sem mert volna senki. – A startpisztoly eldördült, ismeretes az átirányító vizsga dátuma: január tizenharmadika. A vizsgán valamennyien lehetőséget kapnak alkalmazni két és fél év alatt megszerzett ismereteket, bemutathatják az ezek alapján felépített gyakorlati készségeiket. Abban az esetben, ha sikerrel túljutnak ezen a megpróbáltatáson… és meggyőződésem, hogy így lesz… radikális változás következik be létezésük módjában: lehetőséget kapnak, hogy a Beszéd részeivé váljanak… Mi az, Pavlenko? – A gyakorlatban fogjuk alkalmazni? Alkalmazni a Beszédet? – Nem – Portnov a szemüvege fölött nézett Lizára. – A Beszéd fogja alkalmazni magukat. Van még kérdés? Jegor a hirdetőtábla előtt állt. Féloldalasan, öklét melléhez szorítva állt, néha megingott, mintha elvesztette volna az egyensúlyát, amit az utolsó pillanatban sikerült visszaszereznie. – Mi újság? – kérdezte Szaska minden hátsó gondolat nélkül. Jegor haját kiszívta a nap, még világosabb lett. Sötétbarna szeme még sötétebbnek hatott. Sokáig nézte Szaskát, aki már nem is remélt választ, de Jegor végül kinyitotta a száját. – Gyakorlati foglalkozáson voltam. Épp most. – Sikerült? – Igazad volt – jelentette ki Jegor. – Figyelj… félek. – Ostobaság – vágta rá Szaska. – Tanulj, és ne félj semmitől! Megtanulod, levizsgázol, megkapod a diplomádat, Szó leszel. Talán valamilyen alapvető fogalom, azt mondják, az nagyon megbecsült… – Ige vagyok – mondta Jegor. – Mi?! – Mondták nekem… Irina Anatoljevna… hogy ige vagyok feltételes módban. Én vagyok a volna, ha. Érted? – Igen – mondta Szaska. – Meredekek a tieitek módszerei. A mi tanáraink az utolsó pillanatig húzták, nem magyaráztak el semmit. – De én nem értek semmit – mondta Jegor. – Ha akkor megvettem volna a síléceket, minden másképpen alakul? Szaska hátrált egy lépést. – Valószínűleg nem. Tudod… És elhallgatott. Megjelent az elsőévesek tömege, akiket megrázott az első foglalkozás. Szótlanul álltak körülöttük, nem merészkedtek közelebb a hirdetőtáblához, féltek kikerülni a félelmetes, nyomorék másodévest és az Első Számú Diáklányt, aki külsőre teljesen hétköznapi, de annál ijesztőbb. – Én is ige vagyok – mondta Szaska. – De én felszólító módú. Nekünk valószínűleg sehogyan sem… És megint elhallgatott. Nem volt kedve a rémült gyerekek között folytatni a beszélgetést. És értelme sem volt folytatni – a „kerékről”, amelyre pedagógiai célzattal „felültette” őt Farit Kozsennyikov, soha senkinek nem beszélt – Kosztyát kivéve. – Hé, mit akartok? Az órarendet leírni? Akkor írjátok, mindjárt csöngetnek, és tudjátok, mi lesz, ha elkéstek?! Zizegtek a ceruzák. Összesúgtak a lányok. Szaska megfogta Jegor ingujját, és félrehúzta; a bronzlovas árnyékába kerültek, de Szaska nem sietett elengedni Jegort. – Értsd meg, Jegorka, a személyes tapasztalat… csak egyéni használatra való. Valamikor megérted, biztosan tudod majd, de nem vagy képes elmagyarázni egy másik embernek, akinek egyszerűen nincs ilyen tapasztalata… Nagyon kellemetlen érzés.

Képzelem, mennyire gyötrődhetett az a szegény Kasszandra20. – Nem értem – mondta Jegor. – Nehéz a felfogásom… a nyár óta. – Majd elmúlik. Nagyjából minden elmúlik. De hol van az a lány, Ira, akitől elvettem a pulóverét? – Elbukott a vizsgaidőszakban. – Hogyan?! – Szakmaiból megbukott. Háromszor futott neki. És nem tudta letenni. Mit gondolsz, hol lehet most? – Ott, ahol Zahar – felelte Szaska szárazon. – Az ki? – Te nem emlékezhetsz rá… Jegor, te hogy vagy? Hogy érzed magad… mindezek után? És milyen a tanárotok, aki a bevezetést tartja a gyakorlatba? Normális? – Úgy beszélsz, mintha az anyám lennél – mondta Jegor. Szaska szomorúan elmosolyodott. – És ez baj? – Ez furcsa… De ha szavak vagyunk, úgysem lehet köztünk semmilyen viszony. – Kivéve a nyelvtanit – mosolygott Szaska erőltetetten. Jegor lesütötte a szemét. – Bocsáss meg nekem! Amikor még ember voltam… nem volt igazam. Mindenki bűnös velem szemben, mindenki elismerte a hibáját, s most ülök a beismeréseikben, mint a csokoládéban, gondolta komoran Szaska az ágyán heverve és a szöveges modult lapozgatva. Megtanulta átnézni a paragrafusokat, átsiklani a felületen, nem mélyedve el a szavak csikorgó káoszában. Ez nem pótolta az elmélyült tanulmányozást, de megvolt a kétségtelen haszna. A paragrafusokra nem vonatkozott olyan szigorú korlátozás, mint Portnov gyakorlataira és Sztyerh „próbáira”; Szaskának szabad volt akár végig kiolvasnia a tankönyvet, amit most meg is tett, mérsékelt élvezettel. Az ilyen percekben néha egészen közel, a feje fölött látta a bolygót borító éggömb szép hajlatú töredékét; füstös szürke volt, forrt az eszméktől, gondolatoktól, képektől, töredékes és teljes benyomásoktól. Minden véletlen volt, és minden kölcsönösen összefüggött, az az érzése támadt az embernek, hogy csak a kezét kell kinyújtania egy friss gondolatért, fogd fel, ragadd meg – és minden átalakul, a világ is átalakul… Innen merítenek a zsenik, gondolta Szaska szinte irigység nélkül. Maguk sem tudják, hogyan, intuitíve; csak nyújtsd ki a kezed, és íme itt van az ötlet… A tanév első foglalkozásáig Sztyerhhel tíz perc volt hátra. Szaska becsukta a könyvet, bedobta a táskájába. Ellenőrizte, helyén van-e a ceruza és a toll. Sóhajtva a nyakába akasztotta a rózsaszín tokot a telefonnal. Bezárta az ajtót, kilépett az utcára, tett két lépést a főiskola felé… És megállt, mintha a lába belegyökerezett volna a macskakőbe. A mama közeledett a Sacco és Vanzetti utcán. Körülnézve a házszámokat figyelte. Szaska egy teljes percig próbálta elhitetni magával, hogy téved, hogy a kockaköveken egy, a mamához hasonlító idegen asszony lépked… Két ellentétes pólusú világ találkozott. Torpa, a főiskola, Szaska újjászületése, szavak és gondolatok. A mama, az otthon, a régi, emberi élet. Ezek korábban sosem érintkeztek, ám most egymásra vetültek, és Szaskának lüktetett a halántéka a gondolattól, mivel végződhet ez a találkozás. Az első késztetése az volt, hogy rohanjon át az utcán a mamához, kiabáljon vele, szidja, ordítsa az arcába: „Tűnj el! Tűnj el innen!” Szaska visszafogta magát. A második 20

Kasszandra: a görög mitológia nőalakja, trójai királylány, akinek jóstehetsége volt, de az istenek azzal büntették, hogy senki ne higgyen neki.

gondolata az volt, hogy elbújik. Mint a strucc, homokba dugja a fejét. Amikor ezt a kísértést is leküzdötte, kiderült, hogy nem tud mit tenni. Szaska nem tudta, mit csináljon, közben a foglalkozás kezdetéig fennmaradt idő egyre fogyott. Sztyerh hét… nem, már csak hat perc múlva várja őt… A mama megállt a főiskola előtt. Elsőéves lányok egy csoportja sugdolózott ott fejét összedugva, időnként felnézve az első emeleti ablakokra. A mama kérdezni akart, na meg amúgy is szerette volna tudni, miről beszélnek a diáklányok. Szaska megértette őt: néha a véletlenül kihallgatott beszélgetésből is képet lehet alkotni egy iskoláról… A mama egyik lábáról a másikra állt. Elveszettnek és ostobának érezte magát; sokáig habozott, mielőtt Torpába indult volna; maga sem tudta, mit lát majd itt, és tessék: kedves vidéki városka, ódon, de nagyon szép. A főiskola háromemeletes épülete a Sacco és Vanzetti utcán. Rendes külsejű lányok, akiket láthatóan nyugtalanít valami, de hát mi minden nyugtalaníthat fiatal főiskolásokat szeptember elején? – Kislányok, elnézést, itt tanultok? A csoport széthúzódott. – Itt – mondta óvatosan egy mutatós külsejű, magas lány, aki nagyon lenge strandruhaszerűséget viselt. – Nem ismeritek Szása Szamohinát? – Melyik évfolyamon van? – A harmadikon. A lányok összenéztek. – A harmadévesek közül nem ismerünk még senkit… Szinte senkit. Mi még csak elsősök vagyunk… – Értem. Elnézést! És a mama határozott léptekkel megindult a bejárat felé. Megfogta a kilincset. Az ajtó kinyílt. Szaska berohant a közbe. Kiszáguldott az udvarra. Berohant a kollégiumba; csak otthon legyen. Csak otthon legyen… Dörömbölt a hármas számú ajtón. Éppen ezt a kétágyas földszinti szobát kapták az előző évben az ifjú házasok, Kosztya és Zsenya. – Jöjjön be! – hallatszott bentről egy elégedetlen hang. A foglalkozás kezdetéig Sztyerhhel három perc maradt. A nyakában lengedezett a rózsaszín telefon. – Szaska? Megfordult. Kosztya közeledett a folyosón, kezében két csésze gőzölgött. – Ments meg! – kiáltott rá Szaska bevezető nélkül. – Tizenkettő nulla-ötkor van a gyakorlatim. És épp most érkezett meg az anyám. – Az anyád?! – Megtiltottam neki… Figyelmeztetés nélkül… Most mit csináljak, mit?! Menj el helyettem Sztyerhhez, kérlek, én majd elmegyek a te időpontodban… Kosztya letette a földre a csészéket. Az órájára nézett. – Én rögtön utánad következem. Tizenkettő ötvenötkor. És vissza sem nézve a kijárathoz iramodott. Kinyílt a szoba ajtaja. Zsenya nézett ki pongyolában, álmosnak látszott. Kimeredt a szeme: – Szamohina? – Kosztya főzött teát – mondta Szaska szemével a csészék felé intve. És visszavonult. A mama az előcsarnok közepén állt, hitetlenkedve nézte a bronzlovast a kupola alatt. A kupola fénybe borult, valahányszor kisütött a nap, és sötétbe burkolózott, ha véletlen felhő tévedt arra délben. – Szia, mama!

A mama úgy nézett körül, mint aki megdöftek. – Szashen? Kényelmetlenül érezte magát. Röstellte magát Szaska előtt, ugyanakkor nagyon örült, hogy látja. – Mit keresel itt? – Téged. – A mama arca elvörösödött. – Történt valami? – Nem… Egyszerűen… – Úgy döntöttél, mégiscsak ellenőrzöd, mire tanítanak itt engem? – Nem – nézett félre a mama. – Egyszerűen… Látni akartalak, ennyi az egész. – Akkor menjünk hozzám! A diákok csodálkozva nézték őket. Szaska kivezette a mamát a főiskoláról, át az úttesten, elvitte az oroszlánok mellett. A világos kulccsal kinyitotta az alsó ajtót, a sötéttel a felsőt. – Gyere be! A mama körülnézett. Aprócska lakás, szinte babaszoba, az öreg írópult, az ablakon kívül virágok egy ládában. – Látom, elég jól berendezkedtél… – Helyezd magad kényelembe! – Szaskának nem kis erőfeszítésébe került a gondtalan, magabiztos hangnem. – Pihenj meg az út után! Hogy utaztál? – Kislányom, értsd meg… A mama szava elakadt. Szaska egyenesen, őszintén nézett rá, és eszében sem volt segíteni neki. – Mindenfélét mondtunk egymásnak… annyi mindent… tudom, nem akartad, hogy idejöjjek. De én képtelen vagyok együtt élni ezzel az egésszel… azzal, amiket egymásnak mondtunk. Szaska elhúzta a száját. – Mama, ezek csak szavak. Nem érnek semmit. Bla-bla-bla… Kimondtuk, odavetettük, elfelejtettük… Bocsáss meg, mennem kell a foglalkozásra. Itt a teafőző, a tea, a keksz… kefir… Várj meg itt, jó? A mama pillantása elkísérte. Szaska csak most vette észre, milyen égő, nyugtalan, elgyötört a tekintete. Felrohant a főiskola lépcsőjén, azután a harmadik emeletre, sőt a padlásra. A poros kerek ablak mellett állt meg, és elgondolkodott. Milyen veszéllyel járhat a mama látogatása? Egészében véve semmilyennel. Valószínűleg. Szaska egyetlen, Kozsennyikov által felállított szabályt sem sértett meg. Talán csak a foglalkozás Sztyerhhel… Sztyerh mindig maga állítja össze a sorrendet, és nagyon nem tűri a diákok önkényeskedését… de nem szokása jelentést írni, ha történik valami. Elvégre Szaska majd elmagyarázza neki a helyzetet, ez végül is vis maior… Jól tette, hogy kivitte a mamát a főiskoláról. Bár ha megnézzük, elvben mit láthatott volna ott? Milyen kompromittáló dolgot? A sánta, nyomorék másodéveseket? Talán a rokkantaknak nincs joguk a felsőfokú oktatáshoz?! A főiskolát információs vatta vaskos rétege burkolja, két év alatt Szaskának már módja volt meggyőződni erről. A mélyben zajló élet védőburkát az érzékelhető vidéki mindennapok adják. A véletlen szemtanú semmit nem vesz észre. Lám, Kosztya anyja ideutazott az esküvőre, és semmi rendkívülit nem látott. Évfolyamtársak, előadások, vizsgaidőszakok. Szerelem, esküvő. Nehéz szobát kikönyörögni a gondnoktól. Csíkos matracok a koleszban. Menza. Ugyanilyen információs űr burkol be folyamatosan, évről évre sűrűsödve mindenkit, aki huzamosabb időre kerül ide. Egyszerű, megszokott,

provinciális: „Torpában tanul.” És senkinek semmi köze hozzá. Vagy talán kevés az olyan rokon vagy ismerős a világon, aki létezik – és még sincs? Aki hosszú évekig nem ír és nem telefonál, és ez senkit nem zavar, hiszen az illető megvan – valahol… Szaska nagyokat sóhajtott. A mama ideutazott – ez nem tipikus; senki nem számított az események ilyen fordulatára. De természetesen nincs ebben semmi különös… De a mamának még ma este haza kell utaznia! Telt az idő. Kosztya bent ült Sztyerhnél a tizennégyes előadóban. Legalább neki normálisan sikerüljön a foglalkozás… az első ebben az évben. Rögtön pattant, nem kérdezett semmit, egyszerűen csak ugrott és rohant – hogy Szaskát fedezze. És a mama? Szaska a tenyerébe szorította a telefon rózsaszín tokját. A kerek ablakból látta az utcát, ha a mamának eszébe jutna titkon elhagyni Szaska lakását, és ellenőrző körútra indulni a főiskolán, Szaska meglátná. Egy perccel az időpontja – Kosztya volt időpontja – előtt lement az előadóterem ajtajához. Kijött Kosztya; Szaska pillantása az arcára tapadt, próbálta kitalálni, rendben ment-e minden. Jól ment? Megúszta?! Kosztya elmosolyodott. – Oké! – Köszönöm! – suttogta Szaska forrón, és melléhez szorítva a tokot a telefonnal, bement az előadóba. – Jó napot, Nyikolaj Valerjevics. Elnézést kérek, hogy megváltoztattam az időpontot, én vagyok a hibás, de történt valami… – Halkabban, halkabban, Szasenyka, minek ez a nagy hév… Nem történt semmi, jót dolgoztunk Kosztyával. De máskor ne csináljon ilyet… Mi történt? Szaska leült az asztalhoz. Összefonta az ujjait. – Az anyám Torpába érkezett. Sztyerh felvonta a szemöldökét. Háromszögletű arcán semmi nem tükröződött, de Szaska nyomban megértette, hogy a hír jóval nagyobb hatással volt rá, mint azt Szaska feltételezte. – Még ma elutazik – mondta nagyon gyorsan. – Majd kikísérem a vonathoz. – És… miért? Nem tudja? – Összevesztünk a nyáron, mielőtt elutaztam. Ő… szóval meggyőztem, azt hittem, de nagyon akarta, hogy itt hagyjam… hogy átiratkozzak. – Szaska lesütötte a szemét. – És konkrétan miért jött? Nem mondta? – Meg akar győződni róla, hogy nem valami totalitárius szektába keveredtem – vallotta be kis szünet után Szaska. – Ez különös – vélekedett Sztyerh elgondolkodva. – Nagyon szoros a kapcsolatuk? – Igen. Vagyis nem. Illetve… Mindenféle volt már a kapcsolatunk… Férjhez ment, gyereket szült. – Tudom, tudom… Szaska, ne nyugtalankodjon, és ne bántsa meg őt. Bemutathatja Oleg Boriszovicsnak, nekem… De minél gyorsabban hazamegy, annál jobb lesz neki is, magának is. – Aha – mondta Szaska. – Nyikolaj Valerjevics… Kérdezhetek még valamit? – Igen? – Mi az a feltételes módú ige? – A Jegor Dorofejev nevű fiatalemberre gondol? Szaska kihúzta magát. – Igen. Sztyerh elgondolkodva megfogta hegyes állát. – Elég ritka szakosodás… Minden ige rendkívül értékes, de a feltételes módnak

megvannak a maga sajátosságai. A Beszédben ez a tervezés konstrukciója, amely a lehetőségek egész skáláját nyitja meg… Maga, amennyire én tudom, szakított Jegorral? Szaska a homlokát ráncolta. – Fontos ez? Sztyerh nyújtózott, megmozgatva összecsukott szárnyait. – Úgy gondolja, mi közöm hozzá? Ahogy mondja. Rajta, idézzük fel a lépésenkénti belső transzformációt… – Igen, szakítottunk – mondta Szaska a foga közt szűrve a szót. – És már semmi nem köt minket egymáshoz. – Maga most ideges – sóhajtott Sztyerh. – Nyugtalanítja ez a helyzet az anyjával… Jól van, fejezzük be! A feltételes módú igék nagyon sebezhetőek. Ez a meghatározatlanságukból fakad… Néha, a kialakulás folyamatában az ilyen ember, főleg ha fiatal, egy másik ige árnyékává válhat, egy felszólító módú igéévé. A felszólító módú nyomot hagy, a feltételes felveszi ezt a nyomot. Mint a pecsétnyomó és a pecsétviasz, mint a forma és az öntvény, mint két DNS-lánc… így a feltételes módú úgy él és cselekszik, ahogyan azt tudatosan vagy öntudatlanul a felszólító módú akarná. Szaska eltátotta a száját. – Azt mondtam, ez lehetséges, nem azt mondtam, ez feltétlenül mindig így van. De a tény nyilvánvaló: a fiú megszerette magát, amikor magának arra volt szüksége, és elhagyta, amikor magának arra volt szüksége. – Én nem akartam, hogy elhagyjon! Ellenkezőleg: fontos lett volna, hogy mellettem legyen! Mert akkor… – Tökéletesen értem. Maga nem akarta. De szüksége volt rá, hogy elhagyja magát. Egyedül kellett maradnia! Szaska sokáig hallgatott. Sztyerh is hallgatott, nem sürgette, a naplót nézegette, az állát dörzsölte. Egy évvel korábban Szaska biztosan összeomlott volna ettől a hírtől. Igyekezett volna nem elhinni. Kétségbe esett volna. Most azon kapta magát, hogy meglepően nyugodt. Mintha mindazt, amit Sztyerh mondott, tudta volna korábban is, vagy megérezte volna előre. – Nyikolaj Valerjevics… biztos benne, hogy én hatottam Jegorra? – Nem vagyok benne biztos – Sztyerh a szemébe nézett. – De nem zárhatom ki ennek a lehetőségét. – Ez… kihat valahogyan a sorsára? – Már régen kikerült a maga hatása alól. Beszéltem a tanárával, aki a bevezetést oktatja neki a gyakorlatba, konzultált velem… Tehetséges diák, de nagyon bonyolult eset. Sajnos nem túl szorgalmas. Sokat kell tanulnia, sokat mulasztott az első évfolyamon. – Tanulni fog – jelentette ki keményen Szaska. – Beszélek vele. A mama az asztalnál ült, félig az ablak felé fordulva, ugyanott, ahol Szaska is szívesen időzött. Arca kartonból kivágott sziluettnek látszott a lemenő nap rózsaszínes fényében. Szaska megállt. Egy pillanatra az az érzése támadt, hogy az anyja múzeumi viaszfigura, olyan dermedten ült az ablaknál. Mintha még a szeme sem mozdult volna. – Mama? A mama felé fordította a fejét. – Olyan szép itt… Az utca, ezek a házak… A lámpák olyan… művésziek… Vége a foglalkozásnak? – Igen. – És mit csináltál? – Hát mit csinálnak általában a diákok? Könyvek, jegyzetek… Gyere, lemegyünk az étterembe, megebédelünk!

– Nem vagyok éhes. Ittam egy teát, elmostam a csészét… Remek lány vagy, minden olyan rendes nálad. Jó kis lakás. – A mama Szaskára nézve beszélt, mégis valahogy mellé. – Telefonáltál haza? – Igen… Minden rendben, de Valjának persze nehéz… Gondjai vannak a munkahelyén, sokat veszíthet… rosszkor jött most ez a szabadság. És nyugtalan a lelkem… Szaska határozott: – Utazz haza ma! Kikísérlek. – Szanya… – Hiszen azért jöttél, hogy megnézd, hogyan élek és tanulok, igaz? Most láthatod: jól élek, rendesen tanulok. Vagy teljes ellenőrzést akarsz tartani? – Szanya… – a mama hangja remegett. – Nem szabad többet veszekednünk! – mondta keményen Szaska. – Felejts el mindent, amit mondtam, ostobaság, csak szavak! Ma el kell utaznod, különben… akármi megtörténhet, míg egyedül vannak otthon. A mama nehezen vette a levegőt. Szóhoz sem engedve jutni, Szaska felvette a padlóról a sportszatyrot: – Menjünk! Idő kell, hogy kiérjünk az állomásra, hogy jegyet vegyünk… Közben megvacsorázunk a kávézóban… A mama szomorúan, de eltökélten megrázta a fejét: – Szanya, én döntöttem. Elutazol velem együtt. Szaska elejtette a táskát. – Tudod, én itt tanulok! Holnap óráim lesznek! – Kit akarsz becsapni? – kérdezte a mama halkan. – Valamiféle nagyon hosszú, nagyon nehéz foglalkozások, kiegészítők még nyáron is… Mindez azért, hogy filozófiát taníts valami szakközépiskolában? Szaska zavarba jött. Túlságosan hitt a főiskolát körülvevő információs „ködben” és mindabban, ami ezzel kapcsolatos. Anyja nyugodt logikája fegyvertelenné tette a csatamezőn. – Szaska, hibáztam veled kapcsolatban. A lányom vagy. Nem hagylak itt. Nem tudom, mi történik itt, de rosszat érzek. És nem akarom, hogy bármi közöd legyen Torpa városhoz. Ha kell, kerítek ügyvédet. Vagy orvost. Vagy… végső soron eladom a lakást, kiveszem az összes pénzt a számláról, de ha téged belerángattak valamibe, én kihúzlak belőle! Megszólalt a rózsaszín telefon Szaska nyakában. Először hallotta a csöngését. Egy népdal dallama volt. Hangosan, élesen, áthatóan szólt. A mama elhallgatott. Értetlenkedve nézte Szaskát. – Na, vedd már fel… Mi van veled? Már minden megtörtént. Már megtörtént. Az írópult sarkába kapaszkodva Szaska a füléhez emelte a készüléket. – Halló! – Szása! Szása, itt Valentyin! – Kiabáló hangjában félelem vibrált. – A mama ott van? Nálad? Nem tudom elérni! – Itt van – mondta Szaska. Illetve próbálta mondani. – Halló! Hallasz engem? – Igen. Itt van. – Add át neki a telefont! Szaska dermedt ujjakkal emelte le a nyakából a rózsaszín zsinórt. Átadta a készüléket a mamának. – Halló, Valja? Az enyém lemerült… Mi… Mi?!

Szaska két kézzel kapaszkodott az írópultba. – Kilenc volt! Egyet bevettem tegnap este… Igen… Úristen, hogy tehetted… kilenc, számold meg, kilenc tablettának kell lennie… A mama elfulladt. Az arca a kinti alkonyat fényében sápadt volt. Szaska összehúzta a szemét. – Kilenc – sóhajtott fel a mama. – Megszámoltad? Kilenc… Pontosan. Igen, én vettem be, ez teljesen biztos! Kilenc volt. Biztos vagy benne? Ó, istenem… A mama visszafojtotta a lélegzetét. Mélybelégzés – kilégzés. És megint. Valentyin valamit magyarázott a telefonban, gyorsan, elfulladva. – Nyugodj meg! – mondta végül a mama. – Máris indulok… Nyugodj meg, hiszen minden rendben. Magyarázd el a mentőknek… Ez jó lecke mind a kettőnknek… Én hagytam ott… Nem hittem, hogy eléri a polcot… Na elég, elmúlt, várj, reggelre otthon leszek… Szeretlek. A rózsaszín telefon az ágyra esett. A mama mellérogyott, és összecsúszott, akár egy tavaszi hókupac. – A kicsi elérte az altatós dobozt. Tudod, olyan élénk színű tabletták… Kikotorta őket, egyiket a másik után. A szájába is vette, de Valentyin ekkor észrevette… Nem tudta, mennyi volt, rögtön hívta a mentőket… De a kicsinek nem volt ideje lenyelni. Egyszerűen nem volt ideje. Szerencsére… Elutazom, Szása, most azonnal. Szaska fülkés vagonba vett jegyet. Nem fogadta el a pénzt a mamától. A vasúti büfében virslit vettek, két adag káposztasalátát és néhány forrón illatozó süteményt. A mama még kétszer hazatelefonált – Szaska telefonjáról. Valecska remekül érezte magát. A mentők legorombították az apát hanyagsága miatt, és megerősítették, hogy a kicsinek semmi baja. „Megúsztuk az ijedtséggel, amely végül hasmenésbe torkollt” – próbált tréfálni Valentyin. Szaska és a mama az állomás épületéből kiment a peronra, s leült egy padra. Meleg éjszaka volt, hűvös szellőcske fújdogált, fű- és nedvességszagot hozva – egyszerre volt őszi és nyári éjszaka. – Hogy jutsz haza? Ilyen későn? – Rengeteg autó jön-megy itt – mondta Szaska minél magabiztosabban. – Biztos sokba kerül… – Ugyan, teljesen normális. Miattam ne izgulj, nagylány vagyok már! És Szaska megpróbált mosolyogni. Reszketett, de igyekezett leplezni remegését. A félelem csak nem akart elmúlni; megúsztuk, bizonygatta a mama tízpercenként, de a telefon ott lógott Szaska nyakán, a kijelzőn lassan forgott a stilizált glóbusz. A világ fölött lebegő félelem… „Lehetetlen abban a világban élni, ahol maga jelen van!” „Lehetetlen abban a világban élni, ahol nem vagyok jelen… Bár nehéz velem megbékélni, tudom.” Ciripeltek a tücskök. Átgördült egy tehervonat, a világon minden hangot elnyomva, de alig halt el a dübörgése, újból megszólaltak a tücskök. – Igazad volt – mondta a mama. – Szükségük van rám… Mintha a jövőbe láttál volna: „akármi megtörténhet nélküled”… Szaska lecsüggesztette a fejét. – Még úgy fest, hogy én küldtem rá rontást. – Ostobaság. – De hát minden rendbe jött? – Szaska idegesen megérintette a nyakán lógó telefont. – Minden rendbe jött. Még negyven perc volt a vonat érkezéséig. A mama rövid kijelentő mondatokban beszélt.

– Nagyon kedves város. Nem hittem, hogy ilyen régi. Különös, hogy senki nem tud Torpáról. Bár turistairoda is van itt. Láttam, hogy van iroda, a kioszkokban képeslapokat árulnak… Befutott a helyiérdekű. Kinyíltak az ajtók; asszonyok szálltak le nagy kockás batyukkal, felszállt egy öregember tokba dugott kaszával. A helyiérdekű elindult, és eltűnt a sötétben… Átállították a szemafort. A sötétben feltűnt három fényes lámpa – a vonat az állomáshoz közeledett. – Mamácska – suttogta Szaska.– Ne hagyd őket sokáig magukra! Egyáltalán ne hagyd őket egyedül! Maradj velük, én nem veszek el! Én… majd a szünidőben hazamegyek. A vonat megállt. Zörögtek a zárak, egymás után nyíltak ki a vagonajtók, a kocsikísérők leléptek a peronra, a kocsi belsejébe zavarva a kíváncsi utasokat. – Öt percig állunk! Csak öt percig, gyerekekkel ne szálljanak le! Ne menjenek messzire! Egy melegítőnadrágot és trikót viselő öregapó körülnézett, mélyeket lélegzett teli tüdőből, „Micsoda levegő”, mormolta, majd nyomban rágyújtott. A mama átnyújtotta a jegyét a kövér, egyenruhás kocsikísérő nőnek. Az bólintott. – Szálljon fel… Tizenötös hely. Szaska felszállt a mamával együtt. Egy pillanatra belemerült a szagokba, a kocsi életébe, nyugtalanságába – de ezúttal ez idegen volt, átutazóban, ez a látszatlét mindjárt továbbszáguld, Szaska pedig itt marad… Megint lementek a peronra. Megálltak, mintha nem tudnák, mit mondhatnak még egymásnak. – Egy perc múlva indulunk – sürgette őket a kocsikísérő. – Foglalják el a helyüket! Szaska akkor átölelte anyja nyakát, mint gyerekkorában: – Mamácska, nagyon-nagyon szeretlek! Az átkozott rózsaszín telefon közéjük szorult, és belevágott Szaska mellébe. – A vonat indul! Hé, szálljon fel! Nem engedték el egymás kezét. Képtelenek voltak rá. – Asszonyom, indul a vonat! – Szeretlek – suttogta Szaska a könnyeit nyelve. – Szeretlek… Viszontlátásra! A vonat megindult. Szaska mellette futott, integetett, sokáig nem maradt le. A mama a nyitott folyosói ablakból integetett neki, Szaska látta a szélben lobogó haját… A vonat egyre gyorsabban ment, Szaska fokozta az iramot, a mama mélyen kihajolva az ablakon csak egyre integetett, és azt kiáltotta: „Viszontlátásra!” És akkor véget ért a peron. Megszűnt a dübörgés, távolodó zakatolássá változott. Szaska addig nézett a vonat után, míg el nem tűnt az utolsó fény is. Akkor reszkető lábakkal odament, és leült a sínekre. – Szása? Magasan az égen világított a hold. Farit Kozsennyikov állt Szaska fölött. – Késő van. Holnap foglalkozások lesznek. Indulunk? – Kérem, Farit… Hagyjon engem békén! – Szedd össze magad! Vissza kell jutnod a városba, késő éjszaka van, hideg. Menjünk! Olyan nyugodtan és parancsolóan beszélt, hogy Szaska nem tudott ellenállni. Felállt és alig vonszolva magát követte. Letört a cipője sarka, el is veszett. Kidobhatja ezt a cipőt. Vigye el az ördög! Kozsennyikov kinyitotta előtte a fehér Nissan ajtaját. Szaska a szokott módon összehúzta magát. – Átfagytál? – Miért, Farit?! Elkövettem valamit? Megszegtem valamilyen szabályt? Miért?!

– Önállóan nem tudtad volna megoldani ezt a problémát. Elismerem, nem hibáztál. Vagy alig. De hát a gyerek nem is nyelte le a tablettát, csak játszott vele… Ez csak félelem, Szása. Általános félelem. A félelmek császára, amely a valóságot alakítja… Kapcsold be az övet! A kocsi kikanyarodott az útra – jobbra és balra falként magasodott az erdő. Az útjelzések felvillantak a fényszórók sugarában és elmaradtak mögöttük, fehér tűz elmosódó foltjai. – A félelem a valódi vagy képzelt veszély kivetítése. Az, amit te a nyakadban hordasz, fantomfélelem, megszokott… tudod, mint a lelki torzulás, amihez hozzászoktál. Nem történt semmi. De hiszel a bajban, és ezért élted át ezeket a perceket úgy, mint igazi tragédiát. – Megtanított rá, hogy féljek – Szaska a telefonra fonta ujjait. – Nem. Tudtál te félni nélkülem is. Ehhez mindenki ért. Én csak irányítottam a félelmedet, mint egy nyilat a célba. – És elérte a célját? – Igen. Szaska felé fordította a fejét. Kozsennyikov az utat nézte, a sebességmérő mutatója a százhúszhoz közeledett. – Azok az elsőévesek – mondta Szaska lassan –, valahogyan összeválogatja őket? – Igen. – És nem sajnálja őket? – Nem. Ők Szavak, és meg kell valósítaniuk a rendeltetésüket. – És a többi ember? Ők… – Különbözőek. Elöljárók, kötőszavak, indulatszavak… mocskos káromkodások – Kozsennyikov elmosolyodott. – Minden emberen ott van egy szó árnyéka, de csak az anyagi világ szövetébe teljes egészében, pontosan beépült Szó képes visszatérni forrásaihoz, a halvány kivetüléstől eljutni az eredetijéhez. – És ennek eszköze a félelem? – Szása – Kozsennyikov csökkentette a sebességet egy kanyarban –, te már régen nem azért tanulsz, mert kényszerítenek, hanem azért, mert érdekel. Belekóstoltál ebbe a nyalánkságba. Tudod, mit jelent Szónak lenni? Szaska egészen Torpáig hallgatott; a kerekek végül már a Sacco és Vanzetti macskakövén gördültek. A lámpák égtek, de egyetlen ablak sem volt világos. – Köszönöm! – mondta Szaska idegen hangon. – Viszontlátásra! És kinyitotta a kocsi ajtaját. – Szása? Szaska megdermedt. – Add ide a telefont! Szaska megfordult. Kozsennyikov szemüvegén visszatükröződött az egyik lámpa, és ettől úgy tűnt, két fehér szem nézi őt merően. Kapkodva levette a nyakáról a rózsaszín zsinórt. Kozsennyikov a tenyerén méregette a telefont. – Megérted, mit jelent, hogy Szó vagy? Felszólító módú ige? Tudod, mit jelent ez? Szaska hallgatott, képtelen volt megszólalni. – Jó. – Kozsennyikov hanyagul bedobta a telefont a kesztyűtartóba. – Jó éjszakát, Szása! És elhajtott. – Jegor, ráérsz egy percre? Az étteremben fecsegtek, az edényekkel csörömpöltek. Vitték a forró borscsot, amelyben, mint fehér vesszők, tejfölszigetkék úszkáltak. Szaska megvárta, míg Jegor

befejezi az ebédet, évfolyamtársai társaságában elindul a kijárat felé, útközben előhúzva cigarettáját, és csak akkor állt az útjába, természetesen és eltökélten. – Mindjárt megyek – szólt oda Jegor a társainak. Felmentek az előcsarnokba. A bronzló patái mellett sorban ültek az elsőévesek. Szaska magával húzta Jegort az egyik ablakmélyedésbe. – Van itt egy dolog… Gondjaid vannak a szakmai gyakorlattal? – Nem mondanám… Vagyis persze akadozva megy, de mindenki ugyanígy van vele. – Hogy mi van a többiekkel, engem nem érdekel – mondta Szaska keményen. – Te feltételes módú ige vagy, megvannak a magad sajátosságai. Ha nem fogsz teljes erőbedobással tanulni, akkor… kitalálod, mi lesz? Jegor üres, merev tekintettel nézett rá. – Mi van, nem érted, miről beszélek? – Értem. Ugyanezt magyarázzák nekünk minden foglalkozáson. Ha nem kötöd meg a cipőfűződet, orra buksz. Ha nem eszed meg a tejbepapit, nem leszel sikeres ember. – Jegor… Szaska elakadt. Jegor alighanem információs átalakulásának legbonyolultabb szakaszánál tartott: mint személyiség csaknem teljesen szétesett, mint Szó még nem állt össze. Szaska visszagondolt egy évvel korábbi önmagára: körülbelül ebben az időszakban ismerkedtek meg, Jegor magabiztos, erős és jó ember volt. Kihúzta a folyóból évfolyamtársát, Sztyopkát; Szaska pedig gyakran megdermedt mozdulat közben, egyetlen pontra meredt, és biztosan tudta, hogy szakmai gyakorlatból elbukik… Megfogta Jegor kezét. Még egy másodperc – és magába olvasztja Jegort, önmaga részévé teszi. De visszafogta magát, eszébe jutott a keserves tapasztalat. Odavitte a mosogatóhoz a tálcát a szennyes edénnyel. Kosztya félretolt a hosszú cinkpulton egy kupac tányért, hogy helyet csináljon neki. Szaska hálásan biccentett. – Nem tudsz neki segíteni – figyelmeztette Kosztya. – És ne vegyél a fejedbe hülyeséget; az ő dolguk, dolgozzanak csak! Ahogy mi is dolgoztunk. – Mi segítettünk egymásnak – jegyezte meg halkan Szaska. – Mi évfolyamtársak vagyunk. Ők meg… sohasem fog téged megérteni. Nem jött el az ideje. Kosztya elindult a kijárathoz, Szaska pedig arra gondolt, hogy igaza van. Vannak dolgok, amiket lehetetlen elmagyarázni; vajon nem ezt hajtogatja kezdettől fogva Portnov és Sztyerh is? Szeptember közepén beköszöntött az ősz, erősen lehűlt a levegő. Egészen az első hóig szakadatlanul esett az eső. Szaska papírzacskóban vásárolt szénnel és a piacon vett fával fűtötte aprócska kandallóját. A fahasábok repedeztek, szikrákat szórtak, Szaska pedig órákig ült a kandalló előtt, térdén könyvvel. Amikor lefeküdt aludni, lepedővel takarózott be, éjszaka felébredve magára húzta a takarót; megesett, hogy hajnaltájt a hidegre ébredt, görcsösen vacogva felhúzta hálóinge fölé a dzsekijét, beleburkolózott, és begyújtott a kandallóba. A tetők fölött füst gomolygott. Lehullott az első hó, elborította a kőoroszlánok fejét, beburkolta Torpa városát. – Mama? A háziasszony telefonja a földszinti bejárat mellett volt, egy polcon. Régi készülék volt, magas villával a kagyló számára. Szaska vállával nekidőlt a vakolt téglafalnak. – Halló! Mamácska! Hallasz engem? – Szervusz, Szashen… De jó, hogy felhívtál! Távoli hang. Erőltetetten élénk, sőt gondtalan. – Hogy van a kicsi?

– Minden rendben. Egy kicsit köhög… A nyáron próbáltuk edzeni, de valahogy nem sikerült… Hol ez jött közbe, hol az… Egyébként minden rendben. Ki akarjuk cserélni a tapétát a szobádban. Lehet, hogy elmegyek dolgozni, félállásban… Persze nem most rögtön, úgy fél év múlva… Hiányzik a munka… Talán majd felfogadunk egy órabéres dadust… A mama könnyedén beszélt, nem is a szavainak, inkább a hangnemének kellett volna meggyőznie Szaskát arról, hogy teljesen nyugodt, stabil, finoman távolságtartó. Szaska maga elé képzelte, amint a konyhában áll a tűzhelynél, a tejbegrízt kevergeti a láboskában, mosolyog és beszél, beszél… Szaska lehunyta a szemét. A telefonkagyló, átvéve arca melegét, felmelegedett. Rezeg a membrán, rezgések áramlatává alakítva át a hangot. A kagylótól spirálban tekeredő vezeték indul ki… A szavak távolodnak, és utánuk távolodik Szaska – ki a házból, bele a kommutátor fémdobozkájába, tovább a vezetékeken, a fagyott földbe, a mezők és hóbuckák, a gyökerek és betonlapok alá, tovább, egyre tovább; Szaska úgy érzete, mintha messzire, nagyon messzire kinyújtotta volna a kezét, olyan messzire, hogy már görcsösen remeg. A mama nem a tűzhelynél állt. A fotelban ült, szemét lehunyta, bal kezével a karfába kapaszkodott. Ujjait görcsösen összeszorította, mintha fájna neki valami, de Szaska, aki ebben a pillanatban magába ölelte a mamát, tudta, hogy nincs fájdalma. Elszorult a torka. A mamának is – és ugyanakkor Szaskának is, és mindkét kagylóban mély csönd támadt. – Mamácska… Nálam minden rendben, rendesen tanulok, jó a koszt… Mint az üres borsóhüvelyek, áramlottak ide és oda a semmit nem jelentő szavak a vezetéken. Jó. Jó. Szaska beszélt a vezeték mindkét végén. Önmagával beszélt, és mint gyakran megesik, nem hitt önmagának. – Mama! A kiáltás végiggördült a telefonvezetéken, a befagyott patakok alatt. A behavazott mezők alatt. Felharsant a műanyag kagylóban. – Szanyecska? Mi bajod? Hát itt vannak az igazi Beszéd szavai. Az eidoszok, jelentések. Meg kell jeleníteni: „Te nem tehetsz semmiről, vesd le magadról a terhet, élj és légy boldog…” De ha ezt emberi módon, hangosan kimondja, félelmetesen hangzik. Ostobaság és hazugság lesz belőle. És semmi nem változik tőle – csak még rosszabb lesz. – Mamácska… csókold meg helyettem a kicsit, minden rendben… – Aha. Szia, Szashen, viszontlátásra… Rövid búgások. – Az idő: nyelvtani fogalom. Ez világos, vagy elmagyarázzam? – Világos. – Mielőtt manipulálni kezdenénk az idővel, el kell helyeznünk egy horgonyt. „Most – akkor.” Grafikusan ábrázolva ez így fest… Egy úszó két pólussal, egy fehérrel és egy pirossal… Ne siessen, Szása! A program előtt járunk, nincs hova rohanni… – Tudom. Érzem. Most… – Jó… A horgony átmegy „akkor” állapotba, mihelyst megváltoztatja a nyelvtani szerkezetet. Az alapvető vektor… múlt-jövő… mellett figyelembe kell vennie a cselekvés általános tartamát, a cselekvés periodicitását, folyamatos vagy befejezett voltát, a cselekvés kezdetének és befejezésének viszonyát a „most” ponthoz… Tegye le a tollat, Szása! Nem kell sietni! Ez a legbonyolultabb gyakorlat, harmadéven kevesen szánják rá magukat, hogy megpróbálják megoldani! – Én kész vagyok rá. – Látom… Jól van! Vegyünk egy fél nyelvtani ütemet, menjünk fél lépést hátra…

Összpontosítson! Az idő: nyelvtani fogalom. Ez világos, vagy elmagyarázzam? – Világos. – Mielőtt manipulálni kezdenénk az idővel, el kell helyeznünk egy horgonyt. „Most – akkor.” Grafikusan ábrázolva ez így fest… Egy úszó két pólussal, egy fehérrel és egy pirossal… Ne siessen, Szása! – Nyikolaj Valerjevics, ez már volt. Ha most nem alakítjuk át a szerkezetet egy perccel előbbre… vagyis egy fél ütemmel előre, körbe-körbe fogunk járni! – Az ismétlés a tudás anyja… Nyugalom, Szása! Nyugalom! Az ellenkező irányú átalakulás kicsit bonyolultabb, az úszó színe megváltozik… Most – akkor… Jegyezze meg! – Megértettem! Én… megpróbálom… Ez volt, tartott egy ideig, ismétlődött, befejeződött… befejeződött. Most. – Bravó! Megpróbálja még egyszer? – Igen. – Kezdje… Az idő: nyelvtani fogalom. Ez világos, vagy elmagyarázzam? Kiment a folyópartra. Gyúrt egy hógolyót, csupasz kézzel felmelegítette egy kicsit, hogy szét ne essen. Függőlegesen feldobta. Többször egymás után. A Lugovaja utcán a havat takarító házmesternek biztosan úgy tűnt, hogy a lány nyíltan a napot lopja, ellógva az órákról. A hógolyó elszakadt a tenyerétől. Felemelkedett a zenitre, ott egy pillanatig lebegett. Elindult lefelé, de nem esett le. Megint a zeniten volt. Megindult lefelé. A „van”-ból átkerült a „volt”-ba, a kör bezárult, és a „volt” „többször volt” lett. Szaska szíve pedig egy és ugyanazon dobbanást ismételte többször egymás után. A házmester, aki megállt cigarettaszünetet tartani, azt nézte, hogyan dobálja fel a lány a hógolyót. A cigarettafüst mozdulatlan volt a levegőben, és csillogott, mint egy tévéképernyő. – Most. – Szaska nem mondta ezt, és nem gondolta. Szaska megcsinálta ezt – visszavitte magát a megelőző nyelvtani időbe, az „akkor” pontba, ahová letette a horgonyt. A hógolyó leesett, és elmerült az egyik hóbuckában. A Lugovaja utca végén felgyulladt egy lámpa. Gyorsan sötétedett. Szaska kivörösödött, átfagyott keze égett. Az embernek két szemre van szüksége, hogy pontosan meg tudja határozni a tárgyak távolságát. Két nézőpont, amelyek szöget zárnak be. Így mondta Portnov a foglalkozáson; a maguk kivetülése a közeljövőbe és kivetülésük a közelmúltba közelebb esik egymáshoz, mint a két szemük, de ezek teszik stabillá személyes idejüket. A „voltam” és „leszek” – két pillér, két láb, járás közben a súlypontot áthelyezhetik egy kicsit előre vagy egy kicsit hátra… Szaska futott a hóban – hol megelőzve önmagát egy pillanatra, hol elmaradva önmagától. Voltam! Leszek! Fehéren szikrázott a hó. Szaska árnyéka megrövidült, a lába alá húzódott vissza, majd kinyúlt előre annak megfelelően, ahogy Szaska távolodott a lámpától. A házmester utánabámult. – A teremtés nyelve nem ismer nyelvtani időt. Csak egyetlen mód létezik benne, a felszólító. A teremtés első származékszava a feltételes módú ragozást használja, a második a kijelentő módot. – De a név időben létezik, nem? – Igen. A realizált név folyamattá válik. – Ha a név folyamat, hogyan viszonyulnak egymáshoz a nevek és az igék? – Tanult az iskolában fizikát? Talán emlékszik rá, mi a hullám és a részecske? – Hát… elvben. – Tudatlanság… Van a mozgás, és van a statikus állapot. Cselekvés és tárgy. Sebesség, tömeg és hullámhossz. A nevek a teremtés téglái. Az ige az ösztönzés az építésre, akarat a

legtisztább formában. Impulzus. Koncentrált cselekvés. Az ige képes előhúzni a nevet a nemlétből, és képes egyetlen felszólítással visszasüllyeszteni. Minden ige, akit ismertem, egocentrikus, önimádó és sikerorientált volt… bármilyen áron teremteni akart. – Értem. Akkor hogyan kapcsolódik össze… Szaska felnézett Portnovra, és a kérdés kirepült a fejéből. Portnov farmert és pulóvert viselt. Világos haja őszül, szemüvege keskeny, szeme hideg kék. Nem túl kellemes ember, időnként goromba; Szaska sosem gondolt rá mint férfira, sosem tűnődött azon, van-e családja, felesége, szeretője, gyereke. Portnov tanár volt, hajcsár, idomár. Portnov az Portnov. Az, ami most Szaskával szemben ült, nem ember volt. Sőt – soha nem is volt ember. Életében először Szaska meglátta – tudatosult benne, megértette –, mi is az a „tárgyiasult funkció”. – Mi van veled, Szamohina? Szaska lélegzetvisszafojtva, zsibbadtan bámult rá. Szótár? Aktivátor? Tankönyv? Egy tankönyv, amelynek valaki emberi nevet adott?! – Oleg Boriszovics – suttogta Szaska. És megint megpillantotta: haja a tarkóján lófarokba összefogva. Kék csíkos szürke pulóver. Figyelmes pillantás a szemüveg fölött. – Mi van? – Maga… – Mi van velem? Szaska keserű nyálat nyelt. – Csak most láttál meg? – csodálkozott Portnov. – Lényegeket jelenítesz meg, kiszámítod a legbonyolultabb információs építményeket, de engem csak most láttál meg? Szaska aprót bólintott. Összehúzta a szemét, hogy visszatartsa a kicsordulni készülő könnyeket. – Mi bajod? – kérdezte Portnov már nyugtalanul. – Szása? – De hát akkor maga nem ember – suttogta Szaska. – Na és? Te sem vagy az. – De én ember voltam. Kisgyerek voltam. Emlékszem rá, milyen volt. Emlékszem rá, hogy szerettek. – És ez fontos neked? – Emlékszem rá. – Hidd el, én is emlékezni tudok bármire. Arra, hogy gyerek voltam. Hogy majmok neveltek fel. Hogy kislány voltam. Hogy matrózinasként szolgáltam. Hogy kimentettem egy csecsemőt a tűzből, hogy én rúgtam a legszebb gólt a világbajnokságon. Az emlék események kivetítése, hogy valóságos eseményeké vagy sem, annak az adott esetben nincs jelentősége. Szaskának potyogtak a könnyei lemosva a sminkjét, fekete nyomokat hagyva az arcán és az ujjain. Portnov levette a szemüvegét. – Engem sajnálsz? Szaska megrázta a fejét. – Most hazudsz, mert félsz, hogy megbántasz? Mindent tud rólam, gondolta Szaska. Olyan sok éve alakít át embereket Szavakká, hogy talán többet tud rólunk, mint mi magunk. Megkereste a táskájában a zsebkendőjét, és olyan vad buzgalommal látott neki, hogy megtörölje a szemét, mintha végleg le akarná törölni az arcáról. Portnov csodálkozva és együtt érzően figyelte. – Félsz? Kínosan érzed magad? Túlságosan megszoktad, hogy embernek tekints? Szaska szipogott, és megrázta a fejét.

– Érzelmi emlékezet – mormolta Portnov. – Már lepke vagy, de még mindig mászni próbálsz. Emlékszel rá, hogy hernyó voltál… Szamohina, szedje össze magát! Vesztegetjük az időt, pedig a foglalkozás nem nyújtható korlátlanul, igaz? Az étteremben nyüzsögtek az elsőévesek. Közeledett első vizsgaidőszakuk, de a sorban nevetés hallatszott, élénk társalgás folyt, a lányok a fiúkkal kacérkodtak, a fiúk egymást ugratták. Szaska arra gondolt, hogy bármelyik egyetem bármelyik éttermében az elsőévesek ugyanígy viselkednének. A másodévesek tányérjuk fölé görnyedve ültek – ki kesztyűben, ki szemüvegben, ki idegesen tikkelve. Sokan közülük még az étteremben sem váltak meg könyvüktől, különnyomatuktól, fejhallgatójuktól. Ők már átélték a széthullást és az újraépülést, most a bevezetés a gyakorlatba tárgyból várt rájuk az első beszámoló. Szaska gondolatban sikert kívánt nekik. Jegor nem volt ott. Szaska még egyszer körülnézett, alaposan. Az ebédből csak egy pohár kompótot vett el, a halvány rózsaszín lében néhány almagerezd úszott a pohár alján. Letelepedett a sarokban, arccal a terem felé, hogy kényelmesebben figyelhessen. Beszélgetnek, esznek és isznak. Még szinte teljesen emberek, emberi a pszichikumuk, a testük is. Idővel, a tanulási folyamat során kibújnak emberi bőrükből, és Szóvá válnak, a Beszéd eszközeivé, csontokká és ízületekké a születendő szövegben, amelyet valóságnak neveznek. A Szavak nem ismerik a félelmet, sem a halált. A Szavak szabadok, és csak a Beszédnek rendelik alá magukat. A Beszéd pedig – Szaska tudta! – a harmónia középpontja. – Kedves harmadévesek, megszoktam, hogy mindegyikükkel külön-külön foglalkozom, így most furcsa… ugyanakkor igen kellemes… együtt látnom az egész csoportot. Örülök, hogy ebben a tizennégyes számú előadóteremben jutott hely mindenkinek. Ugye jól tudom, mindenki itt van? Nem kell névsorolvasást tartanunk? – Mindenki – mondta Kosztya futólag végigpillantva a sorokon. A harmadik évfolyam A csoportja úgy ült az asztaloknál, mint az iskolapadban, a félig nyitott szellőzőablakon fagyos hideg áradt be, a fűtőtestek működtek, remegett fölöttük a levegő. Sztyerh mosolygott. Hegyes álla majdnem tarka, laza, romantikus csokorba kötött nyakkendőjét érte. Fekete öltönye ráncot vetett a hátán. Szaskát mindig lebilincselte a kérdés: miért viseli a szárnyait Sztyerh, amikor emberi alakban van? Portnovtól eltérően Sztyerh egykor ember volt, de nagyon-nagyon régen. Jelenleg két fogalom együttesét alkotta; két pólus, két energetikai áramlat fonódott benne össze, egyetlen akarat által irányítva. A szárnyak bizonyára kettős természetének voltak betudhatók; talán veszélyes lett volna ezt az oly bonyolult szervezetet kiegészítő metamorfózisnak alávetni. De az is lehet, hogy csak szeszély. És az is elképzelhető, hogy valami más, amit Szaska nem tud ésszel felérni. Az, amit Portnov „érzelmi emlékezetnek” nevezett, sehogyan sem akart gyengülni. Nem tudni, miért, Szaskának jólesett a tudat, hogy Sztyerh valaha ember volt. Bár az, amivé az évek során átalakult, legalább olyan messze volt az emberi természettől, mint az elektronmikroszkóp egy teknőcfésűtől. – Miért hívtam ma össze magukat, gyerekek? Ma december tizenharmadika van, ami azt jelenti, hogy a vizsgáig pontosan egy hónap van hátra. Ez alatt az idő alatt szükségük lesz minden erejükre. A vizsgát sajnos nem lehet megismételni, csak egyetlen kísérletet tehetnek. Szaska az ablaknál ült, fél szemmel a behavazott utcát figyelte. A hideg idő beálltával Sztyerh megtiltotta neki az éjszakai repüléseket; heves tiltakozására, hogy úgymond egyáltalán nem fél a fagytól, csodálkozó vállvonogatás volt a válasz: „Hogy jön ide a fagy, Szasenyka? Magára most hatalmas teher nehezedik, rengeteg a munkája! Ráadásul a

meztelen lábak nyoma a fehér tetőkön – nem esztétikus látvány.” A Sacco és Vanzettin most nagy pelyhekben hullott a hó. – Ma részletesen elmesélem maguknak, hogyan zajlik le a vizsga. Ez segít majd, hogy a döntő pillanatban ne veszítsék el a fejüket, és készen álljanak a megmérettetésre. Tehát január tizenharmadikán, pontosan délben mi valamennyien… az A és a B csoport együtt… bevonulunk a díszterembe, és helyet foglalunk. Megismerkedünk a vizsgabizottsággal. Nem izgulunk, nem idegeskedünk, nem viszünk magunkkal semmit… semmilyen körülmények között nem lehet nálunk egyetlen darab papír, egyetlen toll sem… Semmi! A bizottság elnöke felolvassa a neveket; az, akit megnevezett, felmegy a színpadra, átveszi a vizsgafeladatát, és ezt aláírásával igazolja. Összesen három feladatot kapnak: az első kettő típusfeladat, a harmadik egyéni, mindenkinek leendő szakosodásának megfelelően kiválasztva. Ennek végrehajtása folyamán megszűnnek létezni mint ember, és elkezdődik létezésük Szóként; első ízben hangzanak el, kedveseim, ez pedig igen sokat ér… Sztyerh végignézett az előadótermen, mintha lelkesedést szeretne látni a felé fordított arcokon. Senki nem mosolygott; mindenki feszülten és figyelmesen nézte, mint a szurkolók a kedvenc csapatuk kapujára lőtt büntetőrúgást… – Nem szabad az állapotukban, az időben, a térben, a külső és belső körülményekben bekövetkező hirtelen változásokkal törődniük. Ez megrázkódtatás lesz, de megrázkódtatásnak lennie is kell, erre így készüljenek fel. A vizsga szubjektív ideje egy perctől több óráig, néha még tovább is tarthat. Ne ijedjenek meg, ha minden nagyon gyorsan történik! Ne féljenek, ha úgy érzik, hogy nagyon elhúzódik a vizsga! Ne felejtsék el: a vizsgabizottság célja, hogy segítsen maguknak, nem pedig az, hogy elbukjanak! És azt is jegyezzék meg: második próbálkozás nincs! A szél ostromolta az ablakokat. Zizegtek a hópelyhek. Gyorsan sötétedett, Sztyerh felkapcsolta a villanyt. Fénybe borult a poros kis terem és a tizenkilenc harmadéves, akik szótlanul nézték tanárukat. – Nos hát – Sztyerh rántott egyet a vállán, kényelmesebben eligazítva hátán a szárnyát –, van valakinek kérdése? – Mamácska! Én vagyok az! Hallasz engem? A hang távoli, nagyon távoli. Mintha hóviharon át hallatszana; valami zúg és halkan vinnyog a kagylóban. Mintha a távoli világűrből, vastag vízrétegen keresztül, vattán átszűrve érkezne. – Mama! Nálam minden rendben! Ti hogy vagytok? – Hol így, hol úgy. Szaska, semmi baj, csöndesen elvagyunk… A kicsi megfázott. Már megint orvoshoz kell velejárni. Azért van ez, mert nem szoptattam, és nem alakult ki a normális immunrendszere… – Ugyan hagyd abba, ez babona! Nem te tehetsz róla! Ne aggódj, meggyógyul! – Természetesen. – A mama hangja feszült és fáradt volt. – Mama, az idén nem megyek haza a téli szünetre… Hát ennyi. Kimondta. Elhangzott. Szünet. – Kár. Nagy kár. De mit tehetnék… A telefonvezeték kiszűri az érzelmeket, mint teaszűrő a tealeveleket. – Mama, ne idegeskedj! Minden rendben lesz. Meggyógyul a kicsi. Majd még hívlak… – Jó, Szása. Hívj! Gyakran hívj! – Aha… Viszontlátásra! A kagyló visszakerült a villára. Szaska egy darabig még ott állt, a falat nézve. „Érzelmi emlékezet” – Portnov így nevezte. Egy hónap maradt a vizsgáig. December harmincadikán a részeg elsőévesek kora reggeltől körtáncot jártak a frissen esett hóban, és karácsonyi dalocskákat énekeltek. Egyenként meg csapatostul csatlakoztak

hozzájuk a hisztérikusan vidám harmadévesek. A másodévesek szótlanul és nyúzottan járkáltak, mint az árnyékok. Gouache-sal festett, lamettával teliragasztott plakát invitált az ünnepi bulira. Zsúfolásig megtelt a díszterem. Vika és Lena, akik valamikor Szaskával egy szobában laktak, csasztuskákat énekeltek, néha ostobákat, néha közönségeseket, de mind mulatságos volt. Szaska a hahotázó tömeg sűrűjében ült, de az előadás vége felé eszébe jutott Zahar. Ahogyan két évvel korábban, akkor másodévesként, a színpad szélén állt Portnov szemüvegében és előadta magánszámát – ügyesen és természetesen, és Szaskának, aki mindig kicsit szégyellte magát a rossz színészek miatt, egyáltalán nem volt kényelmetlen érzése, csak félt, nehogy Portnov sértésnek vegye a túlságosan merész paródiát… Két hét múlva Szaska évfolyama bevonul ugyanebbe a terembe, hogy soha többé ne térjen vissza előbbi életébe. Nem várta meg a műsor végét, elment. A ruhatárban a kabátok és dzsekik halmából kikereste a magáét – az akasztója már leszakadt. Felöltözött és kiment, hogy hazamenjen és lefeküdjön, de világos, csöndes, nem túl hideg este borult Torpára, és Szaskának kedve támadt járkálni egy kicsit. Elindult a Sacco és Vanzettin, távolodva a városközponttól, a külváros felé. A házakban befűtötték a kályhákat és a kandallókat. A tetők fölött a füst a holdfényben fehéren, egyenesen emelkedett fölfelé, szép időt ígérve. Szaskának viszketni kezdett a háta, elképzelte, milyen nagyszerű lenne repülni ebben az átlátszó világban, a behavazott tetők és az ég között, amely felé az ezüstös füstoszlopok törekszenek. Az úttest nedves macskaköve feketén csillogott. Elment mellette egy autó – Szaska félrehúzódott. A bezárt, sötét kávézó homlokzatán hangtalanul villogott egy lámpafüzér, a felvillanó piros és sárga fények kékkel és zölddel váltakoztak. A kávézó mellett egy ember állt, olyan mozdulatlanul, hogy Szaska először észre sem vette. Csak akkor állt meg összerezzenve, amikor az ember megszólalt. A hang ismerős volt. Kosztya állt ott, vállával a rózsaszín téglafalnak dőlve, mobiltelefonját a füléhez szorítva. Le nem vette a szemét a lámpákról, Szaskát nem látta. – Ezt is értem. Igen, igazad van, nincs jelentősége… Miért, van olyan, aki nem fél tőle? Persze az emberekre gondolok. Szünet. Szaska visszahúzódott, el akart menni. – Értem. Igen. Megállapodtunk. Jó. Viszontlátásra, apa! Szaska elcsúszott, és belecsücsült az egyik hókupacba, amelyet a házmesterek kotortak össze a járda mellé. Kosztya hirtelen megfordult. – Bocsáss meg! – mondta Szaska. – Csak sétáltam. Kosztya szótlanul odanyújtotta a kezét, és felsegítette. – Tudod, hogy névmás vagyok? – Te? Nem tudom… Nem tudtam. Villogott a lámpafüzér. Kosztya dzsekije belső zsebébe dugta a telefont. – Te pedig ige vagy? – Igen. – Tudtam… Találd ki, kivel beszéltem az előbb! – Hallottam, amikor elköszöntél tőle. – Aha. Igazad volt: a maga módján jó apa. Racionális. Szigorú… – Megjegyezted ezt a hülyeséget, amit mondtam? – Miért volna hülyeség… Egyszer megkérdeztem tőle, hogy ő, aki egyáltalán nem ember és még csak nem is fehérje alapú lény… Hogyan tudott gyereket csinálni? Arra gyanakodtam, hogy valami nincs rendben e körül, és tudod, mit válaszolt? – Mit?

– „Talán azt hiszed, a hiperszöveg információs terét könnyebb ellenőrizni, mint hatékony spermatermelést produkálni?” Hátat fordítottak a pislogó füzérnek, és visszaindultak a Sacco és Vanzettin a zsibongó, éneklő, szilvesztert ünneplő főiskola felé. – Mit mondott neked? – kockáztatta meg a kérdést Szaska. – Miről beszéltetek? Kosztya hosszú párafelhőt lélegzett ki. – Szerintem megpróbál lelket önteni belém a vizsga előtt. És az a legröhejesebb, hogy sikerült is neki. – Igen? – „Nincs lehetetlen.” Amikor ezt mondja, hiszek neki… és akkor kiderül, hogy nagymama haláláról én tehetek. – Kosztya – mondta halkan Szaska –, az emberek végül is, a szavaktól eltérően, meghalnak… – Vettem észre – felelte szárazon. – Milyen módú ige vagy? – Felszólító. – Mit beszélsz?! Kosztya megállt egy pillanatra. – Vagyis nem véletlenül sürgölődtek körülötted egész idő alatt. Portnov meg Sztyerh. Felszólító módú ige… csak elgondolni is! Én meg névmás vagyok… helyettesítő. A helyemet még nem határozták meg… vagy épp ellenkezőleg, már előre kijelölték. Az emberek, a szavakkal ellentétben, meghalnak, de Farit Kozsennyikov nem Szó! Ő szabály, nyelvtani szabály… Amikor ő… az anyagi burka… megöregszik és meghal, én leszek ő… – Ezt ő mondta neked?! – Nem. Ezt… felejtsd el, nem mondtam semmit! Hallgatva mentek tovább, elhagyták a főiskolát, és tizenöt perc múlva kiértek egy térre, ahol karácsonyi vásár volt – pontosan olyan, mint Szaska gyerekkorában. Zöld kerítés, falapokra festett régi képek, feldíszített fenyőfák, állatfigurák, piros-fehérbe öltözött Télapók. Letaposott hó, piros arcú vásárlók, gyerekek szánkóval – nem túl nagy, de élénk tömeg… – Mindannyian szavak – mondta Kosztya Szaska mögött. – Minden embert valaki valamikor hangosan kimondott. És folytatják a szavak kimondását, miközben fogalmuk sincs azok valódi jelentéséről. Szaska arra gondolt, hogy Kosztya szinte szó szerint megismétli, amit egyszer Farit Kozsennyikovtól hallott. De nem mondta ki; valahol a hiperszöveg mélyén kimondatlan szavai aranyérmékké váltak, a lekerekített jellel díszítve. – Ne vegyünk egy fenyőt? – gondolkodott hangosan. Kosztya futó pillantást vetett rá, és határozott léptekkel elindult a vásár felé. A hegyes, szétterülő fenyő elérte a fehér mennyezetet – egy kis edényben állt a szoba sarkában, a legalacsonyabb részen. Nem volt feldíszítve, egyetlen arany girland volt rajta. Úgy látszott, mintha a fenyő sok karjával egy nem létező ruha csillogó uszályát tartaná. Égett a tűz az aprócska kandallóban. Szaska és Kosztya összefonódott karokkal-lábakkal feküdt, Kosztya aludt. Szaska azt nézte, hogyan táncol a tűz fénye az arany díszen. A vizsgáig két hét van hátra. Ha sajnált valamit – hát azokat a szavakat, amelyeket nem mondott ki időben. És különösen azon más szavakat, amelyek kiszaladtak a száján. Ha valamikor, valahol egy másik szövegben emberek lettek a szavaiból, lesz miért szemrehányást tenniük Szaskának. De lesz miért köszönetet is mondaniuk. Legalábbis nagyon szeretett volna hinni ebben. Reggel felkelt, hogy begyújtson a nagy hidegben. Kosztya még aludt. Szaska nem tudott elaludni, és dzsekijét a hálóinge fölé véve letelepedett az írópulthoz.

Kinyitotta a nyolcadik szintű szöveges modult. A megszokott módon. Bele sem gondolva. „…És hirtelen meglátták a földet, a tengereket és az eget, felfogták a fellegek nagyságát és a szelek erejét, meglátták és felfogták a Napot… megtudván, hogy fényt árasztva az egész égboltra az szüli a nappalt, és amikor az éjszaka sötétjébe borítja a földet, megtekintették volna a csillagokkal teljesen elborított és felékesített mennyboltot… és valamennyi fényt árasztó égitest feljövetelét és lenyugtát, örök időre kiszabott pályáját, ha mindezt meglátták volna, akkor persze elismerik, hogy…” Zaj. Zúgás. A sípolással, zenével, beszélgetéssel, rádióhírekkel, frekvenciákkal, rezgésekkel és hullámokkal teli légkör sóhajához hasonló. A kandallóban erőre kapott a tűz, és a szobában melegebb lett. Egy héttel a vizsga előtt Szaska éjszakánként nem tudott aludni. Mindennap úgy tűnt neki, hogy a félelem és a türelmetlenség már nem fokozódhat tovább, de eltelt egy újabb álmatlan éjszaka, és Szaska rájött, hogy a vizsga előtti láz két, időnként egyszerre három fokkal is emelkedett. – Szasenyka, nyugodtabban! – intette Sztyerh. – Maga túlságosan emocionális. A maga adottságainak némely sajátosságával párosulva ezek a szenvedélyek robbanóelegyet alkothatnak… Nyugodjon meg, menjen sétálni, maga kitűnőre fog levizsgázni! Január tizenegyedikén a másodévesek beszámoltak bevezetésből a gyakorlatba. Reggel fél nyolckor Szaska kinézett az ablakon – és megpillantotta Jegort, amint a lépcsőn ül, a kőoroszlánok között. Ugyanolyan mozdulatlan és fehér volt, mint a szobrok. Vállán két fehér kupacban megült a hó. – Te mit csinálsz itt?! – tárta ki az ajtót Szaska; a hideg szél körülnyalta prémszegélyű papucsát. – Miért telepedtél ide, kikergettek a koleszból? – A modult olvastam. – Jegor esetlenül feltápászkodott a lépcsőről. – Megtörtént már veled… hogy kiolvastad a jövőt a szöveges modulból? – Igen – mondta Szaska beljebb lépve az előszobába. – Gyere be, mert megfagyok! Jegor belépett. A földszinten, a lépcsőnél sárga lámpa égett. – Nem tudok levizsgázni – mondta Jegor. – Várj! Ezt olvastad a modulban?! De hát ott a legvalószínűbb jövőről van szó, nem a véglegesről és megmásíthatatlanról! Jegor megrázta a fejét. Két hókupac esett a földre. – Nem vizsgázom le. Tízkor lesz a beszámoló. Nem fog sikerülni! Összegörnyedve állt Szaska előtt, kicsi volt, és szánandó. Szaska saját érzéseit elemezte: sajnálta Jegort, és egy kicsit kínosan érezte magát miatta. Mintha egy holtra rémült, bömbölő gyerek jött volna hozzá, hogy a szekrényben kuksoló mumusról meséljen neki. Igen, Jegor a párja volt. Hordta az ő pulóverét és ingeit, kéz a kézben járkált vele. Alig egy éve… Egy éve Jegor kijött a vizsgáról, és ő átölelte, gratulált neki. Érezte a hozzá tartozó ember illatát, de Jegor karja élettelenül lógott az oldala mellett, és lázas szavaira Szaska csak azt hallotta válaszként: „Bocsáss meg! Még meg kell csinálnom az angolt.” Szaska túlélte azt a napot és még sokat utána. És most Jegort nézve csak részvétet érzett. És némi feszélyezettségét. Jegor még ember volt, de ő, Szaska már nem. Tudta, mire tanítják őket. De Jegor sötétben botladozik, mint egy rémült kutyakölyök. Gyengéden megfogta a kezét. – Figyelj! Ez csak félelem. Az anyagi formát öltött félelmed; szabadulj meg tőle! Képes vagy rá. Farit… vagyis Lilija Popova… mindegy, hogy nevezik, ő sosem követel lehetetlent. Szedd össze magad! Legrosszabb esetben három lehetőséged van pótvizsgázni. Jegor pislogott.

– Van anyám, apám… és egy öcsém. Azt mondod, három lehetőség?! Három lehetőség?! És elsírta magát. A lépcsőn fölfelé menet Szaskának támadt egy ötlete. Beengedte Jegort, becsukta az ajtót, és szétnézett, valami csillogó tárgyat keresve. Kivette púderes dobozából a pamacsot. Megtörölte a tükröt. – Fordulj a lámpa felé! És mikor Jegor szó nélkül engedelmeskedett, a szemébe irányította a fénysugarat. A pupillája nem szűkült össze, mint egy közönséges embernél történt volna, hanem kitágult. Szaska előtt e másodperc töredékére feltárult egy homályos, összegörnyedt, levegőjétől megfosztott világ. Azután Jegor összehúzta a szemét. – Ne csukd be a szemed! Megint megpróbálta, és ezúttal meglátta a fiú belsőjét: az ember-szó a megvalósulás felé félúton, a legbonyolultabb átalakulási folyamatok közepette, és az egészet elborítja valami ragacsos, szürkés massza: félelem? Kétségbeesés? De bármeddig nézegesse is, bárhogy próbálkozzon is – ebben ő most nem képes eligazodni, ő, a harmadik évfolyam növendéke, aki még le sem tette a vizsgát… A vizsga holnapután lesz. Jegor viszont néhány óra múlva elveszíti az anyját, az apját vagy az öccsét. Most, a veszteség küszöbén idejött, Szaska ajtajához – mintha ő képes lenne valamit megváltoztatni. – Várj! Kimászunk ebből. Képesek vagyunk rá. Szaska megfogta Jegor tenyerét, magába olvasztotta, önmaga részévé tette. – Figyelj rám, csak rám! Mi az embertől a Szóig vezető úton haladunk, és te most ennek az útnak a legmeredekebb részénél tartasz. De amikor túljutsz rajta, amikor megérted, mire tanítanak minket, abszolúttá válsz. Érted? Halhatatlanná. Szóvá változol, és beteljesíted a rendeltetésedet. Te a Beszéd fegyvere vagy, a nagy harmónia eszköze. Te a világ rendjének résztvevője vagy… leszel. De egyelőre kicsi ember vagy. És meg kell küzdened a saját félelmeddel! Elkísérlek a beszámolóra, megvárlak. És segítek neked. A másodévesek beszámolója sokáig tartott. Szaska a bronzló patája mellett ült. Pedagógusként nem sokat ért volna, de olyan mélyen magába olvasztotta Jegort, ahogyan sosem mert volna egy másik embert. Most jobban ismerte őt, mint akár a mamát. Megértette őt, mint senki más, de ma reggel, amikor Jegor görcsösen átölelve a száját kereste a szájával, Szaska eltolta. – Erre most nincs idő – mondta Portnov hangján. – Összpontosíts! Ösztökélte, nógatta, buzdította, áttöltötte Jegorba, mint valami donor, a saját meggyőződését és harci kedvét. Szinte kézen fogva vitte át a beszámolóra. – Nincs semmi lehetetlen! Semmi nem indokolja, hogy ne vizsgázz le! Indulj! Egy óra telt el, mióta az ajtó becsukódott. Azután még egy. A diákok hol egyesével, hol kettesével jöttek ki, az egyik rögtön rágyújtott, egy másik rohant valakinek a karjaiba, volt, aki szüntelenül nevetett, egyre nagyobb lett a zaj, a másodévesek kergetőztek a folyosón. Szaskának eszébe jutott a szinte már elfelejtett dalocska: „Miről dalolnak a verebecskék a tél utolsó napján? Túléltük, kibírtuk, élünk, élünk.” Olyanok voltak, mint mulatságos kis jószágok az állatorvosi rendelő várószobájában. Szaska maga sem tudta, hogyan jutott eszébe ez a hasonlat. A kis jószágok nem tudják, mi történik velük, csak az állati félelem irányítja őket. És amikor végül kiszabadulnak, örülnek, mint most is. Eltelik még egy év, nem kevesebb, mielőtt eloszlik a szürke köd a tudatukban, és megpillantják a Hiperszöveget a maga ragyogásában és tökéletességében. Elfoglalják benne a maguk helyét – és elgyengülnek az örömtől. Szaska lehunyta a szemét. Nem, az öröm túlságosan sekély emberi érzelem; azt, amit ő

a Hiperszöveg színe előtt átél, csupán az igazi Beszéd szavaival lehet kifejezni. Ezzel a fényessel és élessel, smaragdzölddel és opálossal, grafikusan ábrázolva pedig… Hol is van a papír és a ceruza? A tilalomra gondolva csak vázlatokat rajzolt. Csak a szavak és fogalmak elemi, nem megjeleníthető, hevenyészett ábrázolásait. Annyira belemerült, hogy majdnem elmulasztotta a beszámoló végét. Jegor jött ki utolsóként az előadóteremből. Tett néhány lépést a folyosón, és megállt. Meglátva az arcát, Szaska mindent megértett. – Holnapután utóvizsga – nézett maga elé mereven Jegor. – De én képtelen vagyok… Képtelen vagyok… – Az idő- nyelvtani fogalom. Ez világos, vagy elmagyarázzam? Szaska kitette a horgonyt: „most történik”. És visszalendült a „ma történt”-be, olyan messzire, amennyire csak tudott. …A másodévesek beszámolója sokáig tartott. Szaska a bronzló patája mellett ült. Így csak egyetlen eseménysorral lépett vissza. Ha eseménysornak a beszámolót tekintjük. A diákok hol egyesével, hol kettesével jöttek ki, az egyik rögtön rágyújtott, egy másik rohant valakinek a karjaiba, volt, aki szüntelenül nevetett, egyre nagyobb lett a zaj: „Miről dalolnak a verebecskék a tél utolsó napján? Túléltük, kibírtuk, élünk, élünk.” Őket nézve Szaska elővett a táskájából egy darab papírt és egy ceruzát. Grafikusan felvázolt néhány fogalmat. Az embernek emberi testben nehéz az igazi Beszéd szavaival gondolkodni. Nehézkes ábrákká transzformálódnak, nagyon szépek, de ez végzetesen hat a gondolkodás gyorsaságára… Jegor jött ki utolsónak. Tett néhány lépést a folyosón, és megállt. Az arcát meglátva Szaska beharapta az ajkát. – Holnapután utóvizsga – nézett maga elé mereven Jegor. – De én képtelen vagyok… Képtelen vagyok… Most. Akkor. Szaska megint a bronzló patája mellett ült. Biztosan eltévesztett valamit az „eseménysor” fogalom kapcsán; az, ami most történik Jegorral, valószínűleg bonyolultabb a reggel tízkor kezdődött és feltételezhetően kettőkor véget érő szokásos beszámolónál. De az is lehet, hogy Szaskának nincs elég tapasztalata és tudása; újra és újra visszatérve a múltba, zárt ajtó előtt találta magát. – Szasenyka, mit csinál? Sztyerh éppen akkor lépett be a főiskolára a főbejáraton át. Hosszú, fekete kabátja alját fehérre festette a hó. Szaska tökéletesen tisztában volt azzal, hogy első próbálkozásai idején Sztyerhnek még nyoma sem volt. Azt jelenti-e ez, hogy az álpúpos egészében véve az időn kívül él – létezik? – Nem azért tanítottam meg magát arra, hogyan befolyásolhatja a nyelvtani időt, hogy hányódjon, mint virág a lékben… Mindenesetre jegyezze meg: a vizsgán nincs helye semmiféle öntevékenykedésnek. Csak azt tegye, ami a vizsgalapján áll… Azt a fiút, Jegor Dorofejevet strázsálja? – Igen. Ő… – A feltételes módú igék gyakran szenvednek akarathiányban – Sztyerh elszomorodott. – És a mi munkánkban az akarathiány egyenlő az ítélettel. – Nyikolaj Valerjevics – a folyamatos időbeli ugrásoktól Szaska szédült –, tud neki segíteni? Most? Hogy legalább ez a beszámoló sikerüljön neki? Legalább ez? – A feltételes módú ige lehetőség. – Sztyerh kigombolta a kabátját, a sötét parkettára olvadt hó csepegett. – Néha ragyogó. De rendszerint… elszalasztott lehetőség, Szása. Már korábban mondani akartam magának, de valahogy… nem akartam elkeseríteni. Sztyerh elment. Szaska elkísérte pillantásával. Már tudta, mit fog csinálni. A legapróbb részletig. Ha nyakában van a rózsaszín telefon,

az visszatartotta volna. De Farit Kozsennyikov elvette tőle a telefont, és ezzel szabaddá tette. Átfordította a félig összefirkált füzetlapot. És a következő tiszta lapot is. Fehér mező. Lám, itt volt a hiba. Az eseménysor természetesen nem a vizsga letétele volt; az eseménysor sokkal nyilvánvalóbb, nem folyamatos, szakadozott… Elaprózott, ugyanakkor huzamos. És ennek nem szerelem volt a neve; nem, ennek a cselekvésnek volt saját igéje, saját jele, saját megjelölése. Csak kitartson a ceruza! Most. Akkor. Reggel fél nyolc. Szaska kinézett az ablakon – és meglátta Jegort a két kőoroszlán között ülve a lépcsőn. Ugyanolyan mozdulatlan és fehér volt, mint a szobrok. A vállán két fehér kupacban megült a hó. – Te mit csinálsz itt?! – tárta ki az ajtót Szaska; a hideg szél körülnyalta prémszegélyű papucsát… Életében először ment vissza ilyen messze az időben. Több órát. Félt egy kicsit. Beengedte Jegort a lakásba. Kinyitotta a kandalló ajtaját, egy darab összegyűrt régi újságpapírt dobott a szénre. – Mindjárt elrendezünk mindent. Ne félj! Néhány száraz fahasábot tett a papírra. Gyufát gyújtott. – Mindjárt felmelegszünk… Várj! Fogta éjszakára a fogasra akasztott táskáját. Egy pillanatra zavarba jött: a füzet ugyanaz, de az az oldal, amelyet jeleknek kellene borítaniuk, még tiszta fehér… Ki kell hegyezni a ceruzát, nehogy letörjön a hegye. – Jegorka, csak semmin ne csodálkozz, rendben? Tudom, mit akarsz mondani. Tudom, hogy levizsgázol. Azt is tudom, hogyan. Nézz rám! Nézz rám… Kitett az asztalra egy lapot a csomagból. El ne felejtse kihegyezni a ceruzát… így. .Akarat”. Az egyik alapvető és sokjelentésű jel, minden a nüanszoktól, a beleírt jelentésektől függ. Öt dimenzióban, plusz helyenként a hatodik is megjelenik… Remek. – Szaska… – Hallgass, ki se nyisd a szád! Komolyan dolgozom, hallgass… Az akarat kivetítése a személyiségre – akarat-vonal, plusz Jegor saját akarata, azt sem szabad lebecsülni – akarat-két vonal… A jel felvillant, időben szétterült. Szaska bevitte a negyedik dimenziót az időhurok belsejébe – erre sosem tanították, még csak nem is hallott ilyen bonyolult paradoxonról, de már késő lett volna visszakozni, bármilyen mellékhatások fenyegettek is. Az óra lassabban ketyegett. Az inga egy pillanatra megállt, majd ismét megindult. Szaska teli szájjal vigyorgott. Megcsinálta. Megfogta Jegor kezét, és magába olvasztotta, összeolvadt vele. Milyen remek, erős, jóságos srác volt. Mit csinált belőle a főiskola! Szaska legyűrte magában a hirtelen támadt és fölösleges sajnálatot. A kész szobor felé vezető úton a fának át kell esnie a faragás nem esztétikus folyamatán, a félig kész művet nem mutogatják ostobáknak, de Szaska az utóbbi időben már egyáltalán nem nevezhető ostobának. Itt van a másodéves Dorofejev. És itt van a belé helyezett jelentés. Mint borítékban a levél. Vegye át, írja alá! Jegor keze megrándult az övében. – Szaska… – Ne félj! – mondta neki lágyan. – Induljunk, ideje mennünk… Már fél tíz van… Hogy elrepült az idő! A két fahasáb pedig még mindig ég… Semmi baj, menjünk!

Megparancsolom! Elrendelem! Egy óra telt el, mióta az ajtó becsukódott. Azután még egy. A diákok hol egyesével, hol kettesével jöttek ki, az egyik rögtön rágyújtott, egy másik rohant valakinek a karjaiba, volt, aki szüntelenül nevetett, egyre nagyobb lett a zaj, a másodévesek kergetőztek a folyosón. „Miről dalolnak a verebecskék a tél utolsó napján? Túléltük, kibírtuk, élünk, élünk.” Jegor jött ki utolsónak. Megingott. Kezével a falnak támaszkodott. – Na?! Jegor lépett egyet előre, és átölelte. Megingott, Szaskába kapaszkodott, mint részeg a fatörzsbe. Szaska fogát összeszorítva erősebben megvetette a lábát a padlón. – Hogy csináltad? Hogyan tudtad megcsinálni? Hogyan?! Borotválatlan, beesett arcán könnyek csorogtak. – Meg tudtad csinálni… Te… köszönöm neked! Köszönöm neked! Köszönöm! Jegor évfolyamtársai lassan köréjük húzódtak, körbeállták őket. A Szaska által elhelyezett „horgony”, a meghatározott „most” percről percre közeledett, és ő hirtelen rémülten rájött, hogy nem tudja, hogyan keveredjen ki a hurokból. Az idő nyelvtani fogalom; néhány perc múlva Szaska ismét kinéz az ablakon, és meglátja Jegort, aki a lépcsőn ül a kőoroszlánok között. És megint megismétlődik minden az elejétől kezdve, csak ezúttal a kimerült és elgyötört Szaska nem lesz képes megismételni hőstettét, és Jegor megint megbukik… És megint megbukik… És megint… – Minden rendben – suttogta. – Pihenned kell! Menj, mosakodj meg… Gyengéd hangjában ott volt a Jegor fölötti hatalom. A fiú kihúzta magát, még egyszer megszorongatta Szaska tenyerét, és áttörve évfolyamtársai között elindult a folyosón a férfimosdó felé. Szaskának nem kellett az órára néznie, hogy érezze a „horgony” közeledését. Nyílt a főbejárat ajtaja. Az előcsarnokba belépett Sztyerh; hosszú, fekete kabátjának alján olvadozott a hó. – Jó napot, Nyikolaj Valerjevics! – Jó napot, Alekszandra! Gratulálok, egy variálódó gyűrűben van! A régi időkben így büntették az engedetlen rabokat. Szaska hallgatott. Mindaz, ami az utolsó néhány órában (vagy percben?) történt, annyi erejébe került, hogy készen volt összeesni – vagy sírva fakadni. – Tréfálok – mondta Sztyerh egy fokkal engedékenyebben. – Fogjon egy darab papírt! Összpontosítson! Ha a realitások összessége feltételes módban van kifejezve, akkor a hurokból kilépve mindenekelőtt meg kell határoznunk az aktuális realitást, a folyamatban lévőt, kijelentő módban kell kifejeznünk, és egy paranccsal megerősítenünk. Élénken! Ha hibázol, jelentést írok. Másnap, január tizenkettedikén Szaska kivitte a fenyőfát az utcára, és leszúrta egy hókupacba a kőoroszlánokkal szemben. A kis fenyő úgy állt ott, mintha élne, a szél lengette az arany girlandot. A Portnov és Sztyerh által tartott konzultáció pontban tizenkettőkor kezdődött, és kettőig tartott. Szaska hazament a főiskoláról, végigfeküdt a bevetett ágyon, és a maga számára is váratlanul elaludt. Zahar jelent meg álmában, aki egy földalatti helyiségben ült, körülötte rengeteg aranyérme lekerekített jellel a lapján. Az álomban meglátta Szaskát, és megörült neki. „Itt vagy? Jaj de jó… Unatkozom egyedül. Ezer évig ülök itt, és a szavakat tisztítom meg a rájuk ragadt szennytől. Segíts nekem!” És Szaska – álmában – leült Zahar mellé, kivette a kezéből a kis nedves rongyot, és nekilátott, hogy egymás után megtisztogassa a homályos érméket. Erőlködésétől a nulla ötösre, tízesre, nyolcasra változott, de akkor a nyolcasok eldőltek – és Szaska előtt

megjelent a végtelen jele… „Régóta vagy itt?” – kérdezte Zahartól. És ő ezt válaszolta: „Itt nincs negyedik dimenzió. És harmadik sincs.” És Szaska észrevette, hogy az érméket is, Zahart is és őt magát is síkra rajzolták rá, a képen pedig nem múlik az idő… Amikor felébredt, még sötét volt. Odakinn esett a hó. Valahol a Sacco és Vanzettin csikorgott egy házmester lapátja. A vizsgáig már kevesebb mint huszonnégy óra volt hátra. Szaska este elbúcsúzott a háziasszonytól, és hazatelefonált a mamának. A kicsi, Valecska megint beteg volt, Valentyin pedig kiküldetésbe utazott, és még nem tért vissza. A mama hangja vékony volt, és olyan magányos, mintha egy másik világból jönne. „Minden rendben lesz”, mondta Szaska, és pontosan tudta, hogy a mama nem hisz neki. A bőröndjét már félig bepakolta. Szaska arra gondolt, ennek semmi értelme, hol kell majd kipakolnia, és kell-e majd egyáltalán. És elégedetten állapította meg, hogy ez a gondolat egyáltalán nem rémíti meg. Összegyűjtötte a szemetet – régi piszkozatokat, jegyzeteket, papírdarabokat – és utoljára begyújtott a kandallóban. A teleírt papír rosszul égett. Valaki csöngetett. Szaska Farit Kozsennyikovot pillantotta meg az ablakból – és életében először nem rémült meg. Farit belépett. Körülnézett. Lovaglóülésben letelepedett az egyik székre. Szaska még nem végzett a takarítással, itt-ott még nejlonzacskók hevertek, a sarokban seprű, lapát és súrolókefe várakozott. – Készen állsz az elutazásra? – Farit – közölte Szaska szárazon –, még nagyon sok a dolgom. Ha valami fontosat akar mondani, hát mondja. De ha nem… Láthatja, nem henyélek. Farit előre-hátra hintázott a széken. – Fontosat… Alighanem. Mit gondolsz, melyik évfolyamtársad mondana le a vizsgáról, ha lehetősége lenne rá? – Mindegyik. – Biztos vagy benne? – Tökéletesen. Természetesen bátoríthatjuk egymást, biztosak vagyunk a sikerben… Mi Szavak vagyunk, el kell hangzanunk, be kell teljesítenünk a küldetésünket… De ha valaki megszökhetne, leléphetne, eltűnhetne büntetlenül, úgy elhúzna, hogy nyomát sem találnák. – És te? – Mi van velem? Kozsennyikov megigazította a szemüvegét az orrnyergén. – Mint kurátorod, hivatalosan felajánlom neked a vizsga alóli mentességet. Felmentést a főiskolán folytatott tanulmányok alól. Hivatalosan. Annak a mintájára, hogy „Ez álom volt”. A kandallóban égett a tűz. Elégtek a régi jegyzetek, papírok, piszkozatok; Szaska az asztalnál ült – nagyon egyenesen. Eltelt egy perc. – Tréfált? Kozsennyikov levette a szemüvegét. Szaska tekintete találkozott hétköznapi, sőt közönséges barna szemének pillantásával. – Nem. – Farit, maga gúnyolódik velem?! – Nem. Rögtön hozzáteszem: egyik évfolyamtársad sem kapott ilyen ajánlatot, és nem is fog. – És én miért? – Mert. Szaska összefonta az ujjait. Egy pillanattal korábban még magabiztos, nyugodt, sőt

elszánt volt… Egy pillanattal korábban felnőtt volt, nem ismert félelmet, egyenesen sorsa szemébe nézett… – Megint tizenhat éves leszel. Mindaz, ami később következett, álomnak tűnik majd, és elfelejted. – Ez lehetetlen. Kozsennyikov fölényesen elmosolyodott. Szaska őt nézte. Arca szétfolyt a szeme előtt. Szaska már rég nem sírt. Elfelejtette, hogyan kell sírni. Nem hitte volna, hogy közvetlenül a vizsga előtt bármi is képes ekkora megrázkódtatást okozni neki. – Gondold meg! „Ez álom volt.” Kimondod… és felébredsz. Ugyanott. És semmi nem ismétlődik meg. Én nem leszek. Nem lesz a főiskola. Beiratkozol a filológiára… ha nem buksz el az első alkalommal. Nos, döntöttél? Szaska beleharapott az ujjaiba. A mama… Valentyin… És a kis Valecska. Ők nem lesznek… de talán… lehet… Egészen máshogy… minden máshogy… Boldog lesz-e a mama? Természetesen, hiszen ott lesz neki Szaska… Még Valentyin, még a gyerek nélkül is… A mamának ott lesz Szaska! Mindent megtesz, hogy… A Szó. Az Ige. A Beszéd harmóniája. A jelentések kristály termeszvára. Az ember feletti szépség. A végtelen megismerés. Egyik oldal a másik után, és a könyv nem ér véget, a legérdekesebb könyv, és Szaska talán sosem tudhatja meg, hogyan van tovább? Mínusz három és fél súlyos, iszonyatos év… ez álom volt, milyen egyszerű, csak álom volt… Kosztya. Ő sem lesz az életében, ez jó. Jegor… Nekik nincs választásuk, nekik sosem adatik meg a választás… MILYEN SZERENCSÉSEK! – Farit, de miért?! Mit követtem el maga ellen… Miért folyton engem… gyötör? Miért?! – Szása? – Miért nekem kell választanom? Nem tudok… Már a padlón ült összegörnyedve, tenyerét az arcára tapasztva. Kozsennyikov leült mellé. – Én?! Gyötörlek? Téged? Hiszen hajad szála sem görbült meg! A szeretteid élnek, többé-kevésbé egészségesek, boldogok… – Nem tudok választani! Nem tudok így választani, megérti ezt, nem? Miért… – Hagyd ezt abba! Bármelyik évfolyamtársad… bárki, aki eddig a harmadik évfolyamon tanult, a fél karját odaadná egy ilyen lehetőségért. – Miért? Miért éppen így? – emelte könnyes szemét Kozsennyikovra. – Miért a félelemmel? Miért… miért nem magyarázzák el? Tanultam volna… önszántamból! Kozsennyikov megrázta a fejét. – Nem tanultál volna, Szása. A határon csak nagyon erős hatás lendíthet át. Erős motiváció. – De hát vannak… más ösztönzők is… Szeretet… Becsvágy… – Ilyen erős nincs – mondta Kozsennyikov szinte sajnálkozva. – Ez objektív, kikerülhetetlen törvények következménye. Élni annyit tesz, mint sebezhetőnek lenni. Szeretni azt jelenti, hogy félni. Aki pedig nem fél, az nyugodt, mint egy óriáskígyó, és nem képes szeretni. – Átölelte Szaska vállát. – Nos, döntöttél? Szaska ellökte a kezét, és felállt. Összeharapta az ajkát. Könnyek folytak az arcán, hát csak folyjanak! Csak az a baj, hogy akadozik a lélegzete, és ettől szánalmasan cseng a hangja. – Döntöttem. Be akarom fejezni a főiskolát! A Beszéd része akarok lenni! Elhangzani.

Aspirantúrára akarok menni… Ezért elmegyek holnap a vizsgára. – Megroggyant, de állva maradt. Kozsennyikovnak összeszűkült a pupillája. Egyetlen pillanat alatt. A szeme mintha belülről fénylett volna. Szaska visszahőkölt. – Ez az utolsó szavad? Szaska hunyorgott. – Igen. – Jó napot, harmadévesek! A terem is, a színpad is fényesen ki volt világítva. Portnov és Sztyerh lent állt az első széksor előtt, a színpad szélén felállított hosszú asztal mellett pedig két férfi és egy nő ült. A nőt Irina Anatoljevnának hívták, ő adta elő a szakmát Jegor évfolyamának; a férfiakat Szaska korábban sosem látta még. Pontosabban ezt hitte, míg egyikük, aki a bal szélen ült, fel nem emelte a fejét. Szaska eltátotta a száját: Gyima Gyimics, a tornatanár volt az. Öltönyben, nyakkendőben. Arcán szokatlan kifejezés: mintha megdermedt volna. Mintha összes mimikáért felelős arcizma alabástrommá változott volna. A harmadik vizsgáztató – szőke, negyven év körüli – soha nem is volt ember. Funkció volt, akárcsak Portnov. A fából készült ócska székek nyikorgása fülsüketítőnek tűnt. Szaska a második sor közepén ült le, jobbra tőle Gyenyisz Mjaszkovszkij, balra Liza Pavlenko. Kosztya az első sorban ült, két hellyel Szaskától jobbra. Ha feláll, elérte volna a kezével. De Kosztya makacsul nem nézett rá. – Kedves harmadévesek! – Sztyerh lent maradt, nem ment fel a színpadra. – Hát eljött a nagy nap. Mindjárt megkapják a feladatlapokat. Lesz idejük a felkészülésre. Ne kapkodjanak, ne idegeskedjenek! Mindenki, akit szólítok, odamegy ehhez az asztalhoz, aláírja a jegyzőkönyvet, és megkapja a feladatlapját. Mindenki kész? Kezdhetjük? Süket csönd volt a válasz. – Goldman Julija. Minőségjelző. Julka magas cipősarkán ingadozva felment a színpadra. A szélen ülő szőke funkció átnyújtott neki néhány összetűzött papírlapot. Gyima Gyimics mosolytalanul odanyújtott neki egy tollat. Julka reszkető kézzel aláírta a nevét; már a színpadról levezető lépcsőn elkezdte olvasni a feladatot, és Szaska még meglátta, hogy arcán a pánik kifejezését felváltja a csodálkozás, azután az öröm. – Bocskova Anna. Főnév. – Birjukov Dmitrij. Főnév. – Kovtun Igor. Határozószó. Egymás után felmentek a színpadra. A folyamat olajozottan működött, nyilvánvalóan nem először zajlott le; a megszokott kimértség megnyugtatóan hatott. – Kozsennyikov Konsztantyin. Névmás. Szaska nézte, ahogy Kosztya fölmegy az asztalhoz. A szőke Ivan Mihajlovics átnyújtotta neki a papírlapokat, a volt (vagy ál-) tornatanár odaadta a tollat; Szaska látta, mennyire ráng Kosztya szemhéja. A színpadról lefelé haladva Kosztya megbotlott. – Nyugodtabban! – mondta neki kedvesen Sztyerh, kezét nyújtva. – Minden érzelem ott maradt kívül… Minden félelem a küszöbön kívül maradt. Összpontosítson! Szaska nézte, ahogyan Kosztya a feladatlapot olvassa. Egy pillanatban elsápadt, megremegett az ajka; azután felengedett a feszültsége, és Szaska ebben a pillanatban megérezte azonnali megkönnyebbülését. Levizsgázik, átmegy. Biztos magában, sikerült visszaszereznie ezt a meggyőződését. Névmás… Legyen így! – Szamohina Alekszandra. Ige. Szaska felugrott, megingatva a széksort. Már? Ilyen hamar?!

Kifelé menet belebotlott valakinek a lábába és térdébe. Felment a színpadra; a terem megingott, mint egy hajó fedélzete. Az asztalnál ülők rá meredtek. A szőke férfi keze alatt felénél is kisebbre apadt a vizsgalapok halma. Gyima Gyimics ajkán alig észrevehető mosoly futott át, de egyáltalán nem emlékeztetett a tornateremben a lányoknak bőkezűen osztogatott őszinte, teli szájú mosolyra. – Sok sikert… ige! Írja alá! – mondta a szőke. Szaska megfogta az aranyhegyű töltőtollat. A toll kapart. Szaska alig tudta odakanyarítani fekete tintával a kék pipa mellé: Szamohina. Megfordult, és elindult az asztaltól. – Szása, mindenesetre vigye a feladatlapot is… Megfordult. Gyima Gyimics ironikusan, de nem gúnyosan nézte. Átvette tőle a három vékony lapot. A helyére ment, és csak ott nézte meg. Az első oldalon felül a kerekded jel volt. „Szó”. És még egy – „ige”. És egy harmadik, amelynek jelentését Szaska nem értette, már éppen majdnem megrémült, amikor hirtelen rájött, hogy ez nem feladat. Ez a fejléc, cím, azonosító szimbólumok; alattuk géppel írva: Alekszandra Szamohina. Feltüntették az aznapi dátumot, és ott volt az ő reszketeg aláírása. Lejjebb fordította tekintetét. Ez itt az első feladat; Szaska megfeszült, de nyomban fel is engedett. Jelentéktelen semmiség. A második évfolyamon tucatjával csinált meg ilyen feladatokat. Második feladat… Igen. Sztyerhnek igaza volt. Ez egyszerű, még egy óvodásnak is nevetségesen könnyű lenne. Folytatódott a vizsgalapok kiosztása, most éppen a B csoportnak. Okszana, Szaska hajdan volt szobatársa a papírt dús kebléhez szorítva ment a helyére. Harmadik feladat. Szaska megfordította a merev lapot. A harmadik oldalon egy „töredék” feketéllett, a közepén három fehér körből álló „horgonnyal”. Az első pillanatban megmerevedett. Azután elmosolyodott. Ezt meg tudja csinálni. Már megcsinálta. Pillantását a „horgonyra” kell összpontosítania, és visszatartania a lélegzetét. A fekete város van ott, ahol a városháza épületében él a szörnyeteg. A századik töredék… Másrészt viszont miért éppen a századik? És ha a százegyedik lenne? A kétszázadik? Az ezredik? – …Nos, mindenki megkapta a feladatát. Megismétlem: idejük van bőven. Ne kapkodjanak! Ha valaki elkészült, kérem, emelje fel a kezét, és… Szása? – Én készen vagyok. –Máris?! Az asztalnál ülő hármak ránéztek – a funkció szenvtelenül, az asszony nyugtalanul, és csak a tornatanár – akinek új minőségét Szaska sehogyan sem tudta megszokni – hunyorgott elégedetten. Sztyerh a színpad feljárójánál idegesen megrántotta a vállát. – Biztos benne, Szása? – Igen. – Azzal felállt. Kosztya pillantását érezte magán. Hosszú, fájdalmas pillantás volt. Eszébe jutott az a fenyőfa az egyetlen füzérrel, az a tűz a kandallóban; ott kellett volna kialakítani egy időhurkot. Nem jutott eszébe… vagy visszarettent. Mert volt már keserű tapasztalata, volt egy nap az életében, amikor Jegor többször egymás után megismételte: „Házasodjunk össze!” Jegor végül is nem tudta meg az igazságot a gyűrűbe fogott napról. Erre gondolva Szaska majdhogynem büszke volt. Mivel foglalkozom? – gondolta, miközben kifelé igyekezett a sorból. Én, a felszólító

módú ige, arra készülök, hogy először elhangozzak. A Beszéd része legyek. Parancs legyek. És közben a girlandra gondolok… Portnov és Sztyerh várta őt a színpad feljárójánál. – Sok sikert! – mondta komolyan Portnov a szemüvege fölött nézve rá. – Te vagy a legjobb! – Minden rendben lesz – Sztyerh a kezét nyújtotta, hogy felsegítse a lépcsőn. – Sok sikert, Szása! Majd repülünk még. Az asztal előtt megállt, nem tudván, mi a további teendő. Gyima Gyimics felállt, és intett neki, hogy menjen vele. A színpad mélyén asztalok álltak, mint egy előadóteremben. Mindegyiken egy pohár tele hegyes ceruzákkal, egy halom fehér papírlap, egy üveg ásványvíz, körülötte poharak. – Ne idegeskedjen, hiszen régóta ismerjük egymást! – Az áltornatanár odatolt egy széket Szaskának. – És a negyedik évfolyamon is együtt dolgozunk majd. Azután az ötödiken. Azután majd bekerül aspirantúrára, remélem. De ez most még csak az átirányító vizsga, és magának túl kell lépnie a határain. Átugrania a saját árnyékát. Mint rendszerint. Gyima Gyimics mögött most rendkívül bonyolult struktúra vált láthatóvá, félelmetes és hatalmas – furcsa volt elképzelni, hogy Szaska valaha ezzel szeretett volna rock and rollozni. Keservesen mosolyra húzta a száját, a vizsgáztató biztatóan bólintott: – Az első két feladaton gyorsan túlesünk, igaz? – Igen. – Kezdje! Szaska kipróbálta az ujján a ceruza hegyét – és megszúrta magát. Lenyalta a vércseppet. Meg sem állva, nem is ellenőrizve magát, felvázolta a papírra a kapcsolatok láncolatát – emlékezetből. – Kitűnő! Most a másodikat! Szaska nagyot sóhajtott. Öt gondolati folyamat kezdődik az időnek ugyanabban a pillanatában, mindegyik periodikus, a periódus időtartama többszöröse… – Köszönöm, elég! Tudtam, hogy magának ez nem okoz nehézséget… Engem a harmadik oldal érdekel. Szaska megnyalta kiszáradt ajkát. – Vizet? – A volt tornatanár kibontott egy üveg ásványvizet. Töltött egy pohárba, sisteregtek a buborékok, elborították a pohár falát. – Igyon, kérem! Szaska kortyolt, és köhögni kezdett. Kiitta az egész pohár vizet. A vizsgáztató rögtön töltött neki megint. – Igyon csak, igyon… Természetesen tudja, hogyan kell elvégezni a „próbát” a töredékekkel? – Természetesen. – Szaska, bár nem állt szándékában, átvette a hangvételét. – Jó. Ha készen áll, ne halogassuk! Kezdje el! Szaska közelebb húzta magához a lapot a fekete négyszöggel. Középen a három fehér ponttal. Mélyet sóhajtott. A háta mögött feszült papírzizegés hallatszott. Évfolyamtársai készültek. Szeretett volna még egyszer utoljára hátranézni, hogy lássa az arcukat, de nem szánta rá magát. A díszterem színpadán porszag volt. Valahonnan – talán egy nyitott ablakból – huzatot érzett. És minden fényárban úszott; Szaska még lecsukott szemhéján át is érzékelte. – Most rögtön? – Igen. Kezdje, ige! Szaska a három fehér pontra, három csillogó szemre összpontosított. Visszafojtotta a lélegzetét. Egy, kettő, három, négy, öt… …Százhatvannyolc, százhatvankilenc, százhetven. A feketeségből előtűnt – kiugrott, felbukkant – egy égig érő fallal körülvett város.

A legapróbb részletét is látta a maga reális valóságában. A város szénfekete, palafekete volt, monokróm voltában tökéletes. Szaska érezte a márványt meztelen talpa alatt. A hűvös követ és az átmelegedett követ, a simát és az érdeset, a magas falakat, keskeny ablakokat, az égre törő, csúcsos tetőket… Sikerül neki. Mindent úgy csinál, ahogy kell. Ott, a toronyban várja őt a szörny. Szaskának szemtől szemben találkoznia kell vele, és nem szabad megijednie. Egy évvel korábban ez lehetetlennek látszott. De nem most: erejének tudatában széttárta karját, kibontotta a szárnyait, és felrepült. Nőni kezdett. Emelkedett. Duzzadt. Magába szívta a körvonalakat, a szagokat, a kövek faktúráját. Ott, ahol elérte a várost, az többé nem volt palafekete, lágy szürkévé változott, mint egy régi fénykép. Magába szívta az életet és az örömet, magába szívta azt a kéményből kiáramló füstöt és annak a tetőnek hajlatát, amely csillog, mintha eső áztatná, azt a ködgomolyt, azt a nagyszerű tetőcsúcsot… Minél többet szívott magába, annál erősebb és nagyobb lett. A színes gondolatok, amelyek oly lassan és kelletlenül fordulnak meg egy emberi fejben, most áradtak, mint egy folyó – nem, mint a tenger. Magába fogadta a városházát. Az megfeszült, megremegett, mint a tojás egy pillanattal a fióka megszületése előtt, de Szaska finoman lenyomta, és mintha cementtel tenné, elárasztotta tulajdon akaratával. És a városháza nem nyílt meg, az, ami a belsejében volt, ott maradt örökre eltemetve, és Szaska tovább növekedett, nem ismerve akadályt. Magába fogadta a várost. Érezte önmagában, ahogyan hirtelen megérezzük a szívünket nagy öröm vagy nagy félelem pillanatában. És szétáradt, egyre tovább, elnyelve az égboltot a két homályos csillaggal. Ezek a csillagok fölöslegesek voltak az ő világképében. Fölöslegesek. Kioltsa őket? Sötét, puszta tér volt, önmagában. De ő ült a díszterem színpadán is, az asztalnál, előtte feküdt a fekete „töredék”. A vizsgáztató Gyima Gyimics szemben ült vele az asztal túloldalán; az arca már nem alabástromból faragottnak látszott. Hunyorgott, pillanatról pillanatra egyre nyilvánvalóbban idegeskedett. „Mi történik?” Szaska a „volt” és a „lesz” pontja között lebegett. Ekkor – a töredék megnyitásának pillanata óta először – olyan érzése támadt, hogy valami nincs rendben. Valami nem úgy van, ahogyan lennie kellene. De hiszen mindent úgy csinál, ahogyan kell, nem? ,Állítsátok meg! Megint felrobbant! Állítsátok meg, irányíthatatlan!” Hosszan csikorogva nyílt az ajtó. A teremben ülők feje egyszerre fordult meg; az átjáróban lassan, súlyosan lépkedve az öreg, fénytelen parkettán egy ember közeledett, nagyon sötét szemüvegben. Sztyerh púpos hátán a varrás mentén felrepedt a zakó, a résből acélszín tollak látszottak ki. „Mi történt?” „Nyugalom! Folytassák a vizsgát!” Szaska érezte, de nem látta őket maga körül. Nem emberek – struktúrák, folyamatok és eleven lények sémái; a vizsgáztató funkció. Irina Anatoljevna, a hölgy. Gyima, a furcsán és félelmetesen átalakult tornatanár. Szögletes, rángatózó szárnyait feje fölött széttárva áll Sztyerh. Mellette dermedten Portnov, aki a feszültségtől folyton változott, lüktetett, mint egy kert, amely egyszerre éli át a tavaszt és az őszt. Valami nem volt rendben, túlságosan messzire ment el… A vizsga folyamán meg kellett volna állnia a városháza mellett… Mintha az aktivátor egy oldala tárult volna fel előtte. – hatalmas, többléptékű, a világon minden létezőt magában foglaló. Meglátta önmagát – a néma Szót, amely készen áll az

elhangzásra. Meglátta a valóság sok rétegét – fényesek, megmunkáltak, homályosak, hullámzóak, látómezeje szélén irreális ráncokba gyűrődnek. Valószínűségek és átrendeződések; meg kellett volna állnia a városházánál, bevárnia a vizsgáztatót, kiválasztania a viszonyítási pontot – ő ige… És elhangzania; olyan ez, mint begurítani a golyót a mozdulatlan kuglibábok közé vagy meglendíteni a megállt óraingát… Megkarcolni egy tökéletes és ezért nem létező korsó nyakát… A dominók feldőltek volna, távoli utakon autók száguldanának, esőcseppek hullanának, Szaska pedig első ízben realizálódott volna, ő a Parancsoló, a Beszéd fegyvere… De valami nem úgy alakult. És már nem tudott visszatérni – nem azért, mert a negyedik dimenzió visszafordíthatatlan. Hanem azért, mert a természete – belső lényege – vezette ide, ebbe a sötét térbe feje fölött a két csillaggal, és itt más törvények lépnek életbe, amelyek egyetlen, általa ismert realitással sem illenek össze. Minden dimenziótól idegenek. „Mi?” „Állítsák meg! Ez nem ige, ez…” – Igen. Ez Jelszó.” Szaska, aki sötét tér volt, összerándult. A két csillag fölé hajolt – két szem volt, nagyon fáradt, rezzenéstelen, nem is pislogott, és most Szaska és a szemek közt többé nem volt fekete üveg. – Köszöntöm, Jelszó! Az, ami a sötétségből érkezett, szavak nélkül, puszta jelentésekkel vált világossá. Szaska válaszolhatott volna neki, de nem válaszolt. Megfosztatott… nem, nem a nyelvtől; lelkének attól a helyétől, ahol a szavak születnek. – …Hallasz, Szása? Változatlanul az asztalnál ült. Egy üres, félhomályos, mennyezet és falak nélküli teremben. A magasban köd gomolygott. Szemben, a vizsgáztató helyén most Farit Kozsennyikov ült. – Hallasz engem? Bólintott, egy pillanatig érzékelve hatalmas, fájó fejének súlyát. – Nem egyszerűen felszólító módú ige vagy. Te Jelszó vagy, kulcsszó, amely új információs struktúrát nyit meg. Makrostruktúrát. Érted, mit jelent ez? A jelentések kavarogtak körülötte, helyükön maradtak, összefolyva, különböző oldalukat fordítva felé. Sorban követték egymást a jelentések. Szaska csak a legegyszerűbbeket, a felszínen fekvő megfogalmazásokat tudta felfogni. – Felhangzom. Kezdet. – Hiba – nem. A teremtés aktusa – fontos. – A finom részleteket a felsőbb évfolyamokon és az aspirantúrán tanítják majd meg neked. A bevezetés a gyakorlatba befejeződött, a te gyakorlatod ez lesz. A te legfőbb gyakorlati munkád. – Jelszó. Név, új lényeg. Teremtés. Teremtő… A fogalmak mozogtak, ahogyan egy diadalmenet vonul. Ahogyan egy nagy hajó úszik. Szaska sorjában érzékelte őket – és egyidejűleg is. – Szása – Kozsennyikov hangja megtörte az információs áradatot, ahogyan egy kő megtöri a sík vízfelületet. – Maradj eszméleteden! Az átmenet még nem fejeződött be. Érted, mi történik, amikor elhangzol, igen? – Én… – Te Jelszó vagy. Te egyesíted a valóság töredékeit, új információs teret nyitva. Érted, mi történik? Farit Kozsennyikov beszélt, mozgott az ajka. A realitás ismét megrepedt, színét vesztette. Szaska a díszteremben találta magát, az asztalon állt egy üveg ásványvíz,

sziszegve szálltak fel benne a buborékok, mindegyikben visszatükröződött a terem, a pedagógusok, a pohár a ceruzákkal, Szaska a papírlap fölött… – Fogd a ceruzát! Összpontosíts! Készen állsz? Engedelmeskedett, de nem érezte a ceruzát zsibbadt ujjai között. Pislogott – és emberi testét elvesztve a sötét, üres tér közepén találta magát. Sötét volt, és üres. Csak a két csillag nézett le rá fentről – két fehér szem. „A te akaratod. Teremts! Hangozz el!” A parancs olyan határozott volt, hogy ettől rögtön megkönnyebbült. Ez egyszerű – mint villanyt gyújtani egy sötét szobában. Egybeesnek a számok a tablón. Találkoznak az összeillő alkatrészek, egyesül az öntőforma és az öntvény. – Hangozz el! Visszafojtotta lélegzetét a két távoli csillag dermesztő pillantása alatt. A csend néha elviselhetetlen – egy másodperccel azelőtt, hogy végre kiszakad a Szó. Sötétség – az első szikra megjelenése előtt egyetlen pillanattal. Kezdetben volt… Hallgatás. Csend. Kezdetben volt… – Nem. A sárga szempár közelebb jött: „Miért?!” Élni annyit jelent, mint kiszolgáltatottnak lenni. A gyötrelmes pokoltól csak egy szappanbuborék vékony fala választ el. Jeges az út. Az öregedő sejt hibás osztódása. A kisgyerek felvesz egy tablettát a padlóról. A Szavak egymásba kapaszkodnak, sorba rendeződnek, a Beszéd nagy harmóniájának engedelmeskedve… – Nálad minden máshogyan lesz. A te akaratod. A te hatalmad. Hogy mindig süssön a nap. Hiszek a gonoszságon túli világban. Virágozzék száz virág… Te vagy a Beszéd legkedvesebb fegyvere. Hangozz el! Szaska összerezzent ennek a parancsnak az erejétől. – Nem. Mert számomra a szeretet azt jelenti, hogy félelem. Ott, a díszteremben a vizsgáztatók asztaláról leesett egy kancsó. – Ha elhangzóm, a félelem is elhangzik bennem… az Első Szóban. És mindazt a szeretetet, amelyet hordozok, örökre megmérgezi a félelem. Megtagadom… Üvegcserepek repültek szerte. „Elhangzott a szó.” „Vége. Elbukott.” „Sikerte…” Az üres, sötét térben Szaska körül csillagok sokasága ragyogott fel, és a csillagok aranyérmékké változtak. Tompa fényűek voltak, súlyosak, felbukkantak és elmerültek, azzal fenyegetve, hogy elborítják a fejét. – Megtagadom, hogy féljek! Ebben a pillanatban felhangzott, és megértette, hogy hangzik. – …Valecska? Kicsikém? A gyermek elaludt. Nehezen lélegzett. Álmában köhögött, és egyre forgolódott. Az asszony mellette feküdt, kezét átdugva az ágyacska rácsai között nem vette el a forró kis fejről. – Valja… Kicsim… A kétszemélyes ágy másik fele üres volt. Hideg és gyűretlen a lepedő. A gyereket megint köhögési roham fogta el. Az asszony lehunyta fájó szemét, amelyet mintha homokkal szórtak volna tele. Reggelig még több óra van hátra. Köhögés. Sírás. Hosszú búgások a telefonban: ,Az előfizető nem kapcsolható…” Hol van, mi van vele? Mikor jön vissza? Visszajön-e egyáltalán?! A parketta halkan megreccsent a meztelen lábak alatt. – Ki… ki az? Ki van itt?! Egy lépés. Még egy. Az asszony felül az ágyban. A sötétséget nézi. Válla reszket a

vékony pamuting alatt. – Én vagyok az. – Szaska?! – Még nem végleg jöttem vissza. Álmodsz engem. – Szasenyka… – Mama, nagyon fontos titkot kell neked elmondanom. Szeretlek. Mindig szerettelek, és mindig szeretni foglak. Figyelj! Szeretlek… A gyerek felsóhajtott – és egyenletesebben kezdett lélegezni. Reggel, amikor a férfi hazaért, és kulcsával kinyitotta az ajtót, ők ketten összeölelkezve aludtak – a kicsi verejtékben úszott, de a homloka hűvös és fénytelen volt. És a lesoványodott, sápadt asszony ajkán halvány mosoly játszott. Sötétség. „Kezdetben volt a Szó.” Lassú forgás. „És a fény a sötétben is fénylik, és a homály nem oltotta ki.” Fénylő por rakódik a lapos, ezüstös spirál két lágy karjára. – Ne félj!