Major Iván MTA Közgazdaságtudományi Kutatóközpont. Budapest, május

Az infokommunikációs technológiák használatának infrastrukturális feltételrendszere:

A hálózati hozzáférés, az összekapcsolás és az egyetemes szolgáltatások problémaköre és a szabályozási keretek

Major Iván MTA Közgazdaságtudományi Kutatóközpont

Budapest, 2004. május

Tartalom 1. Bevezetés: elemzési keretek és a problémák megfogalmazása.................................................... 4 2. A távközlés ágazati (piac-)szabályozásának fő kérdései az EU-ban............................................ 5 2.1. Szabályozási alapelvek.......................................................................................................... 5 2.2. A szabályozás általános keretei („Framework directives”)................................................... 8

2.2.1. A 2002/21/EC „Keret-direktíva” és annak előzményei.9 2.2.4. A 2002/20/EC „Autorizációs direktíva” az elektronikus kommunikáció.......................................................................... 13 integrált piacának megteremtéséről...................................... 13 2.3. Az árszabályozás elvei és módszerei................................................................................... 14

2.3.1. Az árszabályozás alapelvei............................................ 14 2.3.2. A távközlési-informatikai árszabályozás néhány elvi kérdése....................................................................................... 18 2.3.3. A magyar távközlési díjrendszer...................................21 2.4. A hálózatokhoz való hozzáférés és a hálózatok összekapcsolása, valamint a szolgáltatók közötti elszámolások...................................................................................................................24

2.4.1. Az összekapcsolás technikai és gazdasági alapjai........24 2.4.2. Az összekapcsolás elméleti kérdései..............................26 2.4.3. A hálózatos ágazatok összekapcsolásának szabályozása: a nemzetközi keretek........................................27 2.4.4. A 2002/19/EC direktíva a hozzáférésről és az összekapcsolásról...................................................................... 29 2.4.5. A jövőbeli magyar távközlési összekapcsolási szabályozás alapelvei................................................................ 30 2.4.6. A távközlési összekapcsolási díjak................................ 31 2.5. Az egyetemes (univerzális) szolgáltatások.......................................................................... 36

2.5.1. Mi az egyetemes szolgáltatás?....................................... 36 2.5.2. A 2002/22/EC direktíva az egyetemes szolgáltatásról. 38 3. Növekedési trendek az infokommunikációs szektorban.............................................................40 4. A piaci kereslet sajátosságai az infokommunikációban............................................................. 42 4.2. Egy származtatott kereslet: kereslet a hálózati hozzáférés és az összekapcsolási szolgáltatások iránt..................................................................................................................... 48

4.2.1. Az összekapcsolás elméleti kérdései..............................48 4.2.2. A távközlési összekapcsolási díjak................................ 49 5. Az infokommunikáció infrastruktúrájának fejlődése................................................................. 52

2

6. A piaci szerkezet változása az infokommunikációban............................................................... 57 7. A piac-szabályozás átfogó liberalizálása és ennek hatása a piaci szerkezetre............................ 60 8. Az infokommunikációs piac befolyásolásához szükséges rövid- és...........................................65 középtávú szabályozás és intézmény-fejlesztés..............................................................................65 8.1. Az árszabályozással és az összekapcsolással összefüggő stratégiai döntések.....................65 7.2. A jogszabály-alkotó és a szabályozási funkciók szétválasztása.......................................... 67 8. Infrastruktúra-fejlesztés, hozzáférés és piacszabályozás – néhány következtetés...................... 67 Irodalom..........................................................................................................................................70

3

1. Bevezetés: elemzési keretek és a problémák megfogalmazása Az 1990-es évek második felétől eredeztethető az „információs forradalom” kibontakozása a világban. Az információ-technológia rohamos fejlődését sokan – és nem alaptalanul – hasonló technikai forradalomként értelmezték, mint korábban gőzgép, majd a vasút és a személygépkocsiközlekedés elterjedését. Az Európai Unió 1997. évi „Zöld Könyve” szerint a közeljövő nagy gazdasági nekilendülésének alapját a távközlés, az elektronikus média és az informatika konvergenciája – tehát a széles értelemben vett infokommunikációs szektor létrejötte – teremti meg.1 Az elmúlt években infokommunikációs technológia piacán megszerezhető és a tényleges üzleti elképzelésekben megvalósítható közelségbe kerültek olyan új technikai megoldások – például a széles sávú, integrált, tehát a távközlést, az adatátvitelt, az elektronikus médiaszolgáltatásokat, a decentralizált Internet-szolgáltatásokat egyaránt magában foglaló és egyúttal vezeték nélküli infokommunikációs rendszer (Universal Mobile Telecomunications System = UMTS), a széles sávú multimédia szolgáltatás, az Internet alapú távközlési szolgáltatás (Voice over Internet protocol = VoIP), a „hotspot” Internet szolgáltatás, az egyre rudalmasabb vállalati információs rendszerek –, amelyek a „tudás alapú új gazdaság” létrejöttét ígérték. A technikai fejlődéssel párhuzamosan – és az új cégek megjelenését jelentős mértékben ösztönözve – mind az észak-amerikai, mind az európai (elsősorban az EU-n belüli) távközlési piac- és versenyszabályozás egyre határozottabban a piacok megnyitása, a versenykorlátok szinte teljes lebontása mellett kötelezte el magát. Az „új gazdaságban” a gyors technológiai fejlődéssel párhuzamosan „szabályozási forradalom” is zajlott. Az 1996. évi távközlési törvény az USA-ban, majd az 1998. évi távközlési piaci liberalizáció az EU-ban megnyitotta az utat a burjánzó távközlési és információtechnológiai piacok számára. A technikai robbanás új értelmet adott a hálózatokhoz, illetve a szolgáltatásokhoz való hozzáférés fogalmainak. Míg akár másfél évtizeddel ezelőtt is a hozzáférés problémája gyakorlatilag egyet jelentett a telefonvonal megszerzésével a monopolista szolgáltatótól, napjainkra a hozzáférés a különböző szolgáltatók közötti kapcsolatok működőképességétől és piaci rendszerétől függ. Az infokommunikáció piaca a kínálat-korlátos „adminisztratív piacból” kereslet-vezérelt piacok bonyolult szövevényévé alakult át. Az infokommunikációs technológiák terjedésének elemzésekor a – tágan értelmezett – távközlési hálózatokhoz való hozzáférés alakulásának vizsgálata az egyik legbonyolultabb feladat. A jelen kutatásban a hozzáférést részben a szolgáltatók oldaláról a verseny lehetőségének kibontakozása vagy akadályozása szempontjából elemezzük (többek között az összekapcsolás kérdéskörén keresztül vizsgálva), részben pedig a felhasználók szemszögéből, amelybe a szolgáltatások igénybevételének egyetemes voltát is beleértjük. Az Internet használatát vizsgálva is a hozzáférés – ezen belül is kiemelten a szélessávú hozzáférés – problémaköre az egyik legaktuálisabb kérdés. A kutatás kísérletet tesz az Internet elterjedését befolyásoló legfontosabb összetevők (árak, versenyhelyzet, felhasználói adottságok) számbavételére. A téma kifejtése során választ keresünk arra, hogy milyen mértékben függ az infokommunikációs technológiákat hordozó távközlési hálózatokhoz való hozzáférés szabályozási, területi, jövedelmi sajátosságoktól, valamint arra is, hogy milyen kormányzati szerepvállalásra van szükség a

4

tudásalapú, vagy e-gazdaság kiépüléséhez az infokommunikációs technológiákhoz való hozzáférés oldaláról. Tanulmányomban a hozzáférési kereslet problémáit, illetve a kereslet-vezérelt infokommunikációs piacok működési zavarait vizsgálom. A 2. pontban bemutatom a hozzáférés és hálózati összekapcsolás Európai Unió-beli (EU) szabályozásának alapelveit és ezeket összevetem a hazai szabályozási keretekkel. A 3. pontban felvázolom az infokommunikációs szektor fejlődési trendjeit az 1990 és 2004 közötti időszakban. Ezt követően a 4. pontban vizsgálom az infokommunikációs piac keresleti oldali jellemzőit. Az 5. pontban az infokommunikáció infrastruktúrájának és szolgáltatást nyújtó szervezeteinek, tehát a kínálati oldalnak bemutatására kerül sor. A 6. pont ismertet egy rövid szabályozás-történetet és bemutatja a hozzáférés és az összekapcsolás szabályozásának jelenlegi alapösszefüggéseit. A 7. pont az ágazati szabályozás intézményi feltételeivel foglalkozik. A 8. pont tartalmazza a legfontosabb következtetéseket. 2. A távközlés ágazati (piac-)szabályozásának fő kérdései az EU-ban Az Európai Unió távközlési, vagy szélesebb értelemben vett infokommunikációs2 piacain 1998tól gyökeres intézményi és szervezeti változások zajlanak. A távközlés korábbi deregulálási és privatizációs hullámai után a nyugat-európai országok integrációja elhatározta a távközlési piacok megnyitását a verseny előtt és az egységes „belső” piac megteremtését. Ebben a folyamatban az EU döntéshozó szervei is viszonylag gyakran foglaltak állást az infokommunikáció piaci feltételeinek alakításáról. Az EU szabályozási törekvései alapvetően négy területre összpontosultak: (1) a távközlési piac általános kereteinek és intézményeinek körülhatárolására („framework directives”), valamint ezzel összefüggésben az elektronikus kommunikációs szolgáltatók szolgáltatásainak engedélyezésére („authorization directives”), (2) a hálózatokhoz való hozzáférés és a hálózatok összekapcsolásának szabályozására („access and interconnection directives”), (3) az egyetemes szolgáltatások szabályozására („niversal service directives”), és (4) a távközlési díjak megállapításának szabályozására. A magyar elektronikus kommunikációs szektor vállalatai és szabályozó intézményei számára az EU által kialakított elvek és direktívák kijelölik az ágazati piac-szabályozás és a versenyszabályozás kereteit. A magyar törvényhozás és a szabályozás szervezetei nagy erőfeszítéseket tettek, hogy 2004-ig, tehát Magyarország EU-csatlakozásáig a magyar szabályozási keretek kompatibilissé váljanak az EU megfelelő intézményeivel. Az alábbiakban áttekintjük ennek a folyamatnak a főbb állomásait és megfogalmazzuk az elektronikus kommunikáció piacszabályozásának fő problémáit, valamint – ahol az ismeretek rendelkezésre állnak – a problémák megoldásának lehetséges útjait is. Hangsúlyozzuk, hogy az EU által kialakított szabályozási keretek nem tekinthetők „kőbe vésettnek”, azok maguk is alakulnak. Ezért a magyar szabályozó szervezetek és az elemzők számára is nyitott a lehetőség az infokommunikáció piacszabályozásának alkotó alkalmazására és továbbfejlesztésére. 2.1. Szabályozási alapelvek 2

A továbbiakban az infokommunikáció, illetve az elektronikus kommunikáció fogalmát egymás szinonimáiként használom. Az infokommunikációt a távközlésnél szélesebben értelmezem: az előbbibe – a távközlés mellett – a postai szolgáltatásokat, az informatikai szolgáltatásokat, valamint az elektronikus média szolgáltatásokat is beleértem, az EC Green Paper (1997) konvergencia-fogalmának értelmében.

5

A szabályozás alapelveinek elemzésénél, illetve kialakításánál szem előtt kell tartanunk, hogy a távközlés gazdasági szabályozása ésszerűen csak dinamikus szabályozási modellben írható le. Továbbá, a szabályozás szerepe nem az aktív és direkt módon történő piacformálás és a piaci szereplők szelekciója, hanem a tisztességes és hatékony versenyfeltételek biztosítása a piacra belépők számára. És bár a piaci erőviszonyok és struktúrák jelentősen változhatnak, az információ-gazdaság piaci szabályozásának alapvető feladatai ettől még változatlanok maradnak. Ezek közé a szolgáltatóknak a piacra történő belépését és az onnan való kilépésüket szabályozó előírások és eljárások, a megosztott piacon működő szolgáltatók között a jövedelmek ésszerű és méltányos megosztása, valamint a szolgáltatási díjak szabályozási elvei tartoznak. A jogalkotóknak, a kormányzatnak és a szabályozó hatóságnak először is olyan intézményi kereteket kell kialakítaniuk, amelyek illeszkednek a globális távközlés és általában a nemzetközi gazdasági integrációk szabályozásához. Így pl. a távközlési piaci belépés, illetve az onnan történő kilépés, továbbá a hazai piacon működő vállalkozások összekapcsolódása és a közöttük szükséges elszámolások szabályozásánál alkalmazni kell a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) és az Európai Unió megfelelő szabályozási elveit és előírásait. A nemzetközi szabályozási elvekkel való kompatibilitás pedig kizárja a hazai piac protekcionista védelmét. Az információ-gazdaságban is a piaci verseny evidens feltétele az, hogy több szolgáltató legyen jogosult azonos típusú szolgáltatások nyújtására. Ez a versenynek szükséges, ám még nem elégséges feltétele. Ugyanis a szolgáltatók fel is oszthatják maguk között a piacot és közösen léphetnek fel az árak kialakításakor („kartell-képződés”). Közszolgáltatások esetében – amelyek általában szabályozott piaci feltételek között működnek – a piacra történő belépés engedélyezését az új szolgáltató számára a szabályozó hatóság hagyományosan a teljes infrastruktúra meglétéhez kötötte. A távközlésben azonban megteremtődtek a technikai feltételei annak, hogy az infrastruktúra birtoklása és a szolgáltatás nyújtása teljesen elválhassanak egymástól. Elméletileg egy új távközlési szolgáltató a számára szükséges infrastruktúra minden elemét bérelheti és az ő „hozzáadott értéke” a részinfrastruktúrák és a távközlési üzleti tevékenységek összeszervezése a felhasználók számára. (Az egy további kérdés, hogy ilyen piaci körülmények között hogyan, milyen szabályozási eszközökkel érhető el az infokommunikációs hálózatok hosszú távú fejlesztésének ösztönzése.) A piacszabályozó hatóságnak tehát az új feltételek közepette más módon kell vizsgálnia a piacra belépni szándékozó új szolgáltató technikai és üzleti alkalmasságát, mint a hagyományos feltételek között. Egyúttal a szabályozásnak biztosítania kell, hogy az engedélyt szerzett szolgáltatók – megfelelő díjazás ellenében – korlátozás nélkül hozzáférhessenek a távközlési infrastruktúrákhoz. Az újonnan belépő szolgáltatóknak pedig – ugyanúgy, mint a már bennlévőknek – garantálniuk kell a szolgáltatások és a hálózatok működőképességének és elérhetőségének biztonságát. A szabályozásnak tehát azt kell biztosítania, hogy a szolgáltatók sem szándéktalanul, sem szándékosan ne tehessenek aránytalanul nagy kárt a hálózatokban és a szolgáltatásokban. Az előbbi szabályozási probléma szorosan összefügg az ún. „egyetemes szolgáltatások” (universal service) meghatározásának kérdéseivel. Először is a szabályozó hatóságnak meg kell határoznia, hogy mi is értendő egyetemes szolgáltatáson. Ez csupán a mindenki számára hozzáférhető távbeszélő szolgáltatás, vagy pedig másfajta távközlési, illetve elektronikus kommunikációs szolgáltatásokat is bele kell érteni az egyetemes szolgáltatás fogalmába? Azt is 6

tisztázni kell továbbá, hogy kire hárul az univerzális szolgáltatás nyújtásának kötelezettsége? És több piaci versenyző jelenléte esetén hogyan oszlik meg ez a szolgáltatási kötelezettség az egyes szolgáltatók között? A piacra történő belépéssel egyenértékű szabályozási feladat egy adott szolgáltató piacról való kilépésének rendezett lebonyolítása. Azaz, a szolgáltató olymódon történő kilépése, hogy az sem a hálózat működőképességét, sem pedig más szolgáltatók stabilitását ne veszélyeztesse. A piacról való kilépés egyúttal maga is szorosan összekapcsolódik az egyetemes szolgáltatás kérdéskörével, különösen annak azzal a vonatkozásával, hogy az egyes szolgáltatók milyen mértékben és módon felelősek az egyetemes szolgáltatás biztosításáért. Mennél strukturáltabb a távközlési, illetve információs piac, annál összetettebb szabályozási problémát jelent az új szolgáltató(k) piacra történő belépésének, illetve a piacról való kilépésnek a szabályozása. A szabályozásnak ugyanis képesnek kell lennie arra, hogy adott esetben kis régiókat – akár pl. egy városrészt – elérjen, ha a helyi szolgáltató a piacnak csak azon a részén működik. Emellett képesnek kell lennie arra is, hogy ne csak az érintett szolgáltatóra tudjon hatni, hanem azokra a társszolgáltatókra is, amelyeket akár a belépés, akár a kilépés érint. Biztosítani kell például, hogy a kilépő szolgáltató funkcióit a bennmaradók átvegyék és így az előfizetők ne maradjanak szolgáltatás híján. Ez nem csupán azért fontos, hogy a kilépő szolgáltató ellátási területén lévő fogyasztókat védjék, hanem amiatt is, hogy a többi, továbbműködő szolgáltató területén lévő fogyasztók szolgáltatás hozzáférési lehetőségei se szűküljenek. Annak érdekében, hogy a szabályozó hatóság segítse, ne pedig rombolja a kialakuló és szervesen fejlődő távközlési piaci intézményeket és struktúrákat, a szabályozónak világos jövőképpel és alapelvekkel kell rendelkeznie. Legalább azt tisztáznia kell, hogy szabályozási tevékenységével a versenypiac kialakulását, vagy pedig monopolista, vagy oligopolista piaci struktúra létrejöttét akarja-e szolgálni. A szabályozó hatóság – vagy az állam – nem tud életképes távközlési piacot teremteni, de működésétől nagyban függ az, hogy a piac szereplői áttekinthető és a jóléti optimumot, valamint a vállalkozások hatékonyságát szolgáló feltételek között működhetnek-e. Az információ-gazdaság szabályozási „igényét” két tényező alapozza meg. Az egyik: a távközlésben változatlanul kialakulhat „természetes monopólium”. Azaz érvényben maradhat az   ún. „szubadditivitási szabály”: c  qi    c i qi , ahol c a vállalatok költségfüggvénye, q a  i  i vállalatok által előállított termék, illetve szolgáltatás. Ennek értelmében a szolgáltatást hatékonyabban, alacsonyabb átlagköltséggel képes nyújtani egyetlen, mint több szolgáltató (Berg és Tschirhart, 1988). A szabályozásra azért is szükség lehet, mert a szolgáltatók egyéni profitmaximalizálási törekvései és így az egyéni profit-maximum nem szükségképpen harmonizálnak a társadalmi jóléti optimummal (Mitchell és Vogelsang, 1991). A versenypiacnak megfelelő – tehát a határköltséggel azonos – szolgáltatási díjak a szolgáltatónak veszteséget okozhatnak, miközben nem vezetnek a társadalmi jólét Pareto-hatékony szintjének és megoszlásának eléréséhez sem. A továbbiakban ezekkel a kérdésekkel foglalkozunk részletesebben.

7

Az általános szolgáltatási feltételek, a költségalapú díjazás, az összekapcsolás és az univerzális szolgáltatások – önmagukban is igen összetettek. Az egyetemes szolgáltatások meghatározása döntően befolyásolja azt, hogy az állam hol húzza meg a távközlés és az informatika szabályozásának, szabályozhatóságának határait. Ugyanakkor látnunk kell, hogy sem a magyar, sem más állam nem dönthet teljesen szabadon vagy önkényesen ebben a kérdésben, mert döntéseinél alkalmazkodnia kell a nemzetközi gyakorlathoz. Az univerzális szolgáltatások meghatározásával ugyancsak szorosan összefügg az ún. „helyi hozzáférési deficit” problémája. Mint ahogyan ez utóbbi kezelését erőteljesen befolyásolják az alkalmazott árszabályozási elvek is. „Megtérülési ráta” (rate of return) vagy tiszta „ársapka” (price cap) típusú árszabályozás esetén a helyi hozzáférési deficit finanszírozása egészen más megoldásokat tesz lehetővé és szükségessé, mint a költségalapú díjazás alkalmazásakor (Greenwald, B.C., 1980). Az utóbbi időkben mind az árszabályozásban, mind pedig az összekapcsolás szabályozásában egyre nagyobb súlyt kapott a számlázás, az ún. „billing” szabályozása. Ez nem csupán azért van így, mert a számlázás és az ahhoz kapcsolódó, önmagukban nem kifejezetten távközlési szolgáltatások a fejlett távközlésű országokban – mint pl. Nagy-Britanniában – a bevételek egyre növekvő hányadát, napjainkban már egyharmadát is kiteszik. Emellett a számlázás joga többszereplős, ám nem versenyviszonyok között működő távközlési piac esetén – ahol tehát szükségképpen keletkezik „gazdasági profit” (extraprofit) –, egyben azt is eldönti, hogy a szolgáltatók közül ki kapja meg az extraprofitot. Ezt a problémát az ún. „bevétel megosztási formulák” sem képesek megnyugtatóan megoldani, mert a bevétel-megosztás minden esetben tartalmaz önkényességet, illetve azt nem valamiféle egyértelmű szabályozási elvek, hanem a mindenkori piaci erőviszonyok határozzák meg, vagy befolyásolják lényegesen. 2.2. A szabályozás általános keretei („Framework directives”) A piacszabályozás egyik legalapvetőbb kérdése, hogy az a minél élénkebb versenyt, vagy pedig a piac és a hazai szolgáltatók védelmét igyekezzen szolgálni. Már említettem, hogy a magyar információ gazdaság protekcionista elkerítése a nemzetközi piaci mozgásoktól nem is lehetséges, meg nem is lenne ésszerű. Az azonban nem vitatható, hogy egy éppen átalakuló piaci és vállalati struktúrát átmenetileg szabályozással is védeni lehet a rövid távú érdekeket követő tőkebenyomulással szemben és főként a kaotikus piaci állapotok kialakulásától. Ennek értelmében látszik szükségesnek a hírközlési törvény átdolgozása, valamint ésszerűnek mutatkozik a médiatörvény olyan értelmű átalakítása, illetve akár önálló jogszabály elfogadása, amely a szélessávú információtovábbításon alapuló vállalkozások (mint amilyen pl. a kábel TV, illetve a digitális televíziózás) helyzetét rendezi. Azt azonban látnunk kell, hogy a piacszabályozás tartósan csak akkor lehet hatékony, ha az nem próbál meg a jelentős gazdasági érdekek és erők ellenében hatni. Mivel a hazai infokommunikációs piacot várhatóan a multinacionális vállalatok mozgásai határozzák meg, a szabályozás legfontosabb funkciója, hogy olyan feltételeket teremtsen, amelyek a nemzetközi vállalatok számára nem különböznek a fejlett piacgazdaságokban megszokottól. A szabályozás azzal használ a legtöbbet a magyar gazdaságnak, ha nem a hazai távközlési piacot védi a külföldi szereplőkkel szemben – ehhez amúgy is kevés lenne a befolyása –, hanem ha értelmetlenné teszi a piaci szereplők számára, hogy elkerüljék, vagy pedig rövidtávú meggondolások alapján „lerabolják” a piacot. Ugyanakkor mind a kormánynak, mind a szabályozó hatóságnak azon kell lennie, hogy a hazai vállalkozók is olyan feltételekkel 8

juthassanak ki a külföldi piacokra, mint amilyen feltételek közepette a külföldi vállalkozások működhetnek a magyar infokommunikációs piacon. Az elektronikus kommunikáció magyarországi szabályozásának kereteit elsősorban az EU piaci és versenyszabályai jelölik ki. Az EU-ban a legutóbbi időkig a távközlés területeit külön szabályozták az információ-szolgáltatásoktól és az elektronikus médiától. Az elmúlt néhány év fejleménye az, hogy az EU is felülvizsgálta az infokommunikációs piacok működési feltételeit – tudomásul vette azok erőteljes technikai és gazdasági alapú konvergenciáját – és a piaci belépés, valamint a piaci működés általános elveit egységes direktívákban – a 2002. évi ún. „keretdirektívában”, valamint a 2002. évi ún. „engedélyezési” (autorizációs) direktívában – foglalta össze. 2.2.1. A 2002/21/EC „Keret-direktíva” és annak előzményei A keret-direktívában megjelenő EU-szabályozás a közösség fő céljait a következőkben határozta meg: - az infokommunikációs piacok „felszabadítása” a nagyobb hatékonyság, a társadalmi jóléti hatások növelése (a holtteher veszteségek csökkentése) érdekében; - egységes belső piac a távközlési (elektronikus kommunikációs) szolgáltatásokban; - a piacszabályozás szükséges minimumra csökkentése; - a szabályozás diszkrimináció-mentességének és átláthatóságának biztosítása; - a hatékony piaci szereplők számának növelése; valamint - az elektronikus kommunikációban tapasztalható konvergencia érvényesítése a piacra lépés szabályozásában. Az imént felsorolt főbb célokat a keret-direktíva kissé részletesebben is kifejti. Így megfogalmazza, hogy az EU-szintű keretszabályozás fő törekvése (1) az EU belső piacának egységesítése, ennek érdekében pedig a piacra lépés akadályainak felszámolása; (2) a transzeurópai hálózatok kialakításának ösztönzése; (3) a pán-európai hálózat-részek együttműködésének biztosítása, főként a végfelhasználók közötti kapcsolatok kiépítésének ösztönzése. Az egységes belső piac létrejöttéhez elengedhetetlen (4) a nemzeti és nemzetközi vállalatok közötti diszkrimináció felszámolása; (5) a fogyasztók érdekeinek védelme, elsősorban az egyetemes szolgáltatásokhoz történő hozzáférés biztosítása, továbbá a fogyasztók érdekeinek képviselete a szolgáltatókkal szemben és a személyes adatok védelme, a fogyasztók számára érthető szolgáltatási díjak és feltételek; és (6) a közcélú hálózatok biztonságának és integritásának védelme. Az imént említett direktíva közvetlen előzményeit az EC 1988. június 30.-i határozata és a 90/388/EEC direktíva jelentették a távközlési szolgáltatások piaci versenyéről. Ide kell sorolnunk azonban az 1992. évi távközlési „Zöld Könyv” ajánlásait is. Ekkortól érvényesült ugyanis, hogy az EU-tagországokban a hálózat létesítésének és működtetésének jogát külön engedélyezési eljáráshoz kötötték ugyan, ám a szolgáltatások nyújtásának jogát sok országban felszabadították. A korábbi direktívák „megkerülésére” az egyes tagországok a nemzeti hálózatok és szolgáltatások védelmét főként a bérelt vonali szolgáltatások (az összekapcsolás) díjának aránytalan növelésével érték el. És bár az EU általános elvei és törvényei lehetővé teszik a nemzeti piacok objektív okok miatti és diszkrimináció-mentes védelmét, a bérelt vonali szolgáltatások ilyen fajta „nemzeti védelme” erősen korlátozta a versenyt és az egységes EU-távközlési piac kialakulását. 9

Az EU vezető szervei – az Európa Tanács (EC), valamint annak testületei – megállapították, hogy a nemzeti szabályozó hatóságok által biztosított kizárólagos jogosultságok a távközlési szolgáltatásokra ellentétesek az EU alapokmányának cikkelyeivel (§86 és §90). Ilyen jogi hivatkozások alapján kezdődött meg a piacvédő kizárólagos jogosultságok felszámolása a tagországokban. Ennek értelmében mondták ki azt is, hogy a bérelt vonali szolgáltatások (összekapcsolás) újraértékesítésének átmeneti tilalma 1992. december 31.-ig maradhatott érvényben. Erre az időszakra esik továbbá a „nyílt hálózati hozzáférés” („ONP”) elvének előtérbe kerülése is. A távközlési piac EU-szintű 1998. évi megnyitását követően a 2002/21/EC direktíva az elektronikus kommunikáció szabályozásának általános kereteiről alapvetően alakította át a piacok keretszabályozását, a hálózatokhoz hozzáférés jogát a végfelhasználók és más szolgáltatók számára. Először is, a távközlés, az információs szolgáltatások és az elektronikus média konvergenciája nyomán egyetlen keret-direktívát hozott létre a három említett területre. Az EC hangsúlyozta ugyanakkor, hogy a direktíva nem vonatkozik a továbbított információk tartalmára, csupán magára a továbbítás módjára, tehát az elektronikus kommunikációs szolgáltatások közül a továbbítási funkciókra. A direktíva hatálya tehát minden, elektronikus szignál továbbítására alkalmas hálózat/eszközre terjed ki. Lényeges azt is hangsúlyoznunk, hogy a direktíva hatókörének a „transznacionális piacot”, azaz az EU egészét, vagy annak több országot átfogó részpiacát tekintik. A direktíva nagy hangsúllyal emeli ki annak fontosságát, hogy a nemzeti szabályozó intézmények függetlenek legyenek a szolgáltatóktól. A direktíva kimondja, hogy a szabályozó intézményeket el kell különíteni az állami szervektől is, különösen akkor, ha az utóbbiak tulajdonosi és/vagy ellenőrzési jogokat gyakorolhatnak az elektronikus kommunikációban. Ahhoz pedig, hogy a szabályozó intézmények megfelelően működhessenek, elengedhetetlen a számukra szükséges információk biztosítása a szolgáltatók, gyártók részéről. A direktíva azt is hangsúlyozza, hogy a nemzeti szabályozó intézményeknek együtt kell működniük a többi nemzeti szabályozóval és az EC-lal az egységes belső elektronikus kommunikációs piac hatékony működtetése érdekében. A nemzeti szabályozó intézmények, illetve a tagállamok az EC-t, valamint annak megfelelő szervezeteit is kötelesek tájékoztatni döntéseikről, illetve azok hátteréről. Az EC-nak és az érintett nemzeti hatóságoknak 1 hónapjuk van a vélemény-nyilvánításra a felmerült vitás kérdésekben. Viszont az EC-nak 2 hónapja van a vélemény-nyilvánításra, ha a nemzeti szabályozó az EU-alkotmánytól eltérő módon definiálja a releváns piac fogalmát, vagy arról dönt, hogy egy szolgáltató domináns pozícióban van a piacon. Sürgős esetekben a nemzeti szabályozó átmeneti döntést hozhat a piaci verseny, illetve a fogyasztók védelme érdekében. A keret-direktíva reálisan számol azzal a feladattal, hogy az elektronikus kommunikáció piacszabályozásában továbbra is fontos feladat marad a gazdálkodás a szűkös forrásokkal. Ennek során azonban biztosítani kell a rádió-frekvenciák hatékony és diszkrimináció-mentes szétosztását és a nemzeti számkiosztási tervek hatékony és diszkrimináció-mentes kidolgozását. Ugyancsak lényeges a felhasználói és egyéb domain-nevek és címek hatékony és diszkriminációmentes elosztása, valamint az együttműködés a pán-európai szolgáltatások szám-, név és címkiosztási terveinek kidolgozásában. A direktíva kiemeli a szolgáltatási utakhoz való jog hatékony 10

és diszkrimináció-mentes elosztásának jelentőségét, továbbá a szolgáltatási utakhoz való jog elosztása és az állami/önkormányzati tulajdonosi jogok különválasztásának fontosságát is. A piaci belépés megkönnyítése érdekében pedig a nemzeti vállalatoknak meg kell osztaniuk az állami területen a kapacitás-létesítési jogaikat az új belépőkkel. A hatékony piaci együttműködés és a hatékony piacszabályozás fontos előfeltétele a számviteli és pénzügyi nyilvántartások szabályainak egységesítése. Az egyik meghatározó alapelv a szolgáltatások és a szolgáltatások nyújtásához kapcsolódó egyéb tevékenységek költségeinek és bevételeinek egymástól elkülönített nyilvántartása. (Kivételt ez alól az €50 millió éves árbevételnél kisebb vállalkozások képeznek.) Ehhez szükséges lehet például a szolgáltatások nyújtásának és az azokhoz kapcsolódó egyéb tevékenységeknek strukturális szétválasztása. Elkülönülten kell kezelni tehát a tevékenység önálló vállalati szervezetben, vagy pedig „outsourcing” keretében zajlik. Ugyancsak lényeges a szolgáltatók állóeszközeinek és strukturálisan elkülönült költségeinek részletes lebontása-nyilvántartása. A keret-direktíva új szabályokat állapított meg a jelentős piaci erejű szolgáltatókra. A korábbi definíció szerint jelentős piaci erejű szolgáltatónak az a vállalkozás számított, amely legalább 25%-os piaci részesedéssel rendelkezett, vagy jelentős befolyása volt az árakra és a szolgáltatások értékesítésre. Az új keret-direktíva a „jelentős piaci erő” nem csak egyes szolgáltatókra, hanem azok együttműködő csoportjaira is kiterjesztette. Kiemelte, hogy egy adott piacon fennálló jelentős piaci erő „átvihető” más, közeli piacokra is. Kimondta, hogy a jelentős piaci erő megfelel a piaci dominancia fogalmának, azaz a versenytársaktól, a felhasználóktól és a fogyasztóktól független piaci működéshez elégséges gazdasági erő birtoklásának. A direktíva szerint a vállalatok együttes dominanciája fennáll, ha strukturálisan összekapcsolódnak valamely szolgáltatás(ok) nyújtására, vagy nincs ugyan közöttük strukturális kapcsolat, de teljesülnek az alábbiak: -

a piac szerkezete kiváltja az együttes fellépés hatásait; a piac „érett piacnak” tekinthető; technikai fejlesztések hiánya a vállalatoknál, „érett technológia”; a vállalati többlet-kapacitások hiánya; magas belépési korlátok a piacon; a vállalatokkal szemben nincs kiegyensúlyozó vásárlói erő; a potenciális verseny („contestable markets”) hiánya; a vállalatok között erős informális kapcsolatok figyelhetők meg (kartell-veszély); a vállalatok „büntető” („visszavágó”) módszereket alkalmaznak versenytársaikkal szemben; az árverseny hiánya vagy korlátozottsága; dQ(t )  0; a kereslet stagnál vagy csak lassan növekszik, tehát dt dQ dp :  1 vagy  0,5 ; a kereslet-rugalmasság alacsony:   Q p a vállalatok költség-szerkezete hasonló (lásd „domináns vállalatok versenyzői szegéllyel”).

11

Az előbbi feltételek úgy is megfogalmazhatók, hogy a vállalatok piaci részesedése hasonló (L1 ~ L2), de határköltségük lényegesen alatta marad a piaci árnak (MC1, MC2 < p), és/vagy értékesítési részarányuk egymáshoz közeli (q1/Q ~ q2/Q), de a piaci koncentrációs index magas (HHI > 0,5). A keret-direktíva egyik sarkalatos pontja a releváns piacok meghatározásának pontosítása. A direktíva kimondja, hogy a piacok definíciójának összhangban kell lennie a versenytörvénnyel és a korábbi meghatározásokat ki kell bővíteni. A korábban az EC által elkülönített releváns piacok a következők voltak: -

helyhez kötött közcélú távközlési kapcsolat és használat biztosítása bérelt vonalak biztosítása végfelhasználók számára híváskezdeményezés a FPTN-ben (vezetékes) hívásvégződtetés a FPTN-ben (vezetékes) tranzit-szolgáltatások a FPTN-ben (vezetékes) híváskezdeményezés a PMTN-ben (mobil) hívásvégződtetés a PMTN-ben (mobil).

Az előbbiek a következő területekkel bővültek ki: -

bérelt vonalak összekapcsolása a FPTN-höz való hozzáférés (a helyi hurokhoz való önálló hozzáférést is beleértve) a PMTN-höz való hozzáférés (a szolgáltató-választás jogát is beleértve) bérelt vonali kapacitások nagykereskedelmi értékesítése más elektronikus hálózat üzemeltetői vagy szolgáltatói számára szétválasztott hurkokon keresztül biztosított szolgáltatások a PMTN-ön a nemzeti szolgáltatók által biztosított nemzetközi roaming szolgáltatások.

A releváns piacok meghatározását és azok elemzését a nemzeti szabályozó intézmények a nemzeti versenyhivatalokkal együttműködve végzik. Amennyiben az elemzés eredménye szerint egy releváns piac versenypiacnak minősül, a szabályozó intézmények nem érvényesítenek külön szabályokat az itt működő vállalatokra, illetve a korábban bevezetett speciális szabályokat visszavonják. A nem versenypiacként működő releváns piacokon a szabályozó intézmény először meghatározza a jelentős piaci erővel rendelkező vállalatok körét, majd azokra speciális szabályozást érvényesít, vagy tart érvényben. Transznacionális piacokon a nemzeti szabályozó hatóságok együtt végzik az elemzést és szükség esetén összehangolt szabályozást alkalmaznak. A direktíva a további keret-szabályozási kérdések közé sorolta az alábbi feladatokat: -

a standardizálás a digitális interaktív televízió-szolgáltatások együttműködő-képességének biztosítása jogszabályok harmonizálása vitás kérdések megoldási eljárásai az EC „Kommunikációs Bizottsága” és az információ-csere az információk nyilvánosságra hozatala.

12

2.2.4. A 2002/20/EC „Autorizációs direktíva” az elektronikus kommunikáció integrált piacának megteremtéséről Az előbb ismertetett keret-direktívát szervesen egészíti ki a piacra lépés engedélyezési eljárásainak új szabályait összefoglaló engedélyezési direktíva. A direktíva előzményének a 97/13/EC direktíva tekinthető, amely korábban részletesen megfogalmazta az általános és egyedi engedélyezés szabályait. Az új direktíva célja, hogy ösztönözze a távközlési piacokra történő új vállalati belépéseket és ennek érdekében egységesítse az általános engedélyezési eljárások és az egyéni licencek kiadásának szabályait. Míg a korábbi direktíva csak a távközlési szolgáltatásokra vonatkozott, az új annak hatókörét kiterjeszti minden elektronikus kommunikációs szolgáltatásra. Kimondja, hogy a piaci belépés csak objektív, nem diszkriminatív, arányos és átlátható kritériumok alapján korlátozható. Előirányozza továbbá az egyedi engedélyezési eljárások számának visszaszorítását és a „one stop shopping” elvének érvényesítését az EU-ban a licencek kiadásánál. Egyéni licencek kiadásának joga az alábbi területeken maradna meg: -

rádiófrekvenciák vagy számok kiosztása esetében állami vagy magán földterületek igénybevételére egyetemes szolgáltatási jog és kötelezettség esetén jelentős piaci erővel rendelkező szolgáltató szabályozása esetén.

Az új direktíva értelmében az engedélyezési eljárás helyét általában az új szolgáltatók bejelentési kötelezettsége veszi át. Egyedi engedélyek kiadása csupán a rádió-frekvenciák és a hívás-számok kiosztásánál marad fenn. A tartalom-szolgáltatásra ugyanakkor egyéb engedélyezési eljárások vonatkozhatnak. A 2002/20/EC direktíva kimondja, hogy a szabályozó hatóság adminisztrációs díjakat vethet ki a szolgáltatókra, amelyek fedezik az előbbi engedélyezési eljárási költségeit. Ügyelniük kell azonban arra, hogy a díjak nem lehetnek verseny-zavaró mértékűek. A szolgáltatókra továbbá használati díj is kivethető a rádió-frekvenciák, valamint a hívószámok használatáért. Amikor csak lehetséges azonban, a rádió-frekvenciák elosztását is az általános engedélyeztetési eljárásba kell belefoglalni. Az általános engedélyek hatálya a következő területekre terjed ki: -

elektronikus kommunikációs hálózatok üzemeltetése és szolgáltatások nyújtása engedély-beadás hálózati kapacitások létesítésére összekapcsolási megállapodások megkötése más közcélú szolgáltatókkal az „Összekapcsolási direktíva” keretei között egyetemes szolgáltatások nyújtása az „Egyetemes szolgáltatási direktíva” keretei között.

Az engedélyek kiadásánál törekedni kell a felhasználói haszon maximalizálására és a verseny ösztönzésére. A szabályozó intézménynek és a kormányoknak biztosítaniuk kell a döntések

13

meghozatalának nyilvánosságát, objektív és átlátható kritériumok alkalmazását, valamint a tisztességes versenyeztetést. Az általános engedélyezéshez további feltételek kapcsolhatók. Ezek: -

az egyetemes szolgáltatások finanszírozásához történő pénzügyi hozzájárulás a vállalat részéről adminisztrációs díjak kivetése a szolgáltatások együttműködésének és a hálózatok összekapcsolásának biztosítása a hívószámok hozzáférhetővé tétele a végfelhasználók számára környezetvédelmi és regionális fejlesztési előírások betartása egyetemes szolgáltatásokhoz kapcsolt egyéb szolgáltatások biztosítása a magánadatok védelme fogyasztói érdekek tiszteletben tartása illegális tartalmak továbbításának tilalma polgári védelmi szempontok érvényesítése (katasztrófák esetén) a hálózatok integritásának és biztonságának fenntartása szabványok érvényesítése.

Az imént röviden ismertetett két direktíva együttesen hatékony keretet biztosít a minél kevésbé verseny-torzító szabályozási és működési feltételek kialakulásához. A szabályozás egyik fő területe azonban továbbra is a szolgáltatási díjak kialakításának meghatározása marad. Most ezekre a kérdésekre térünk rá. 2.3. Az árszabályozás elvei és módszerei A gazdasági szabályozás egyik legfontosabb területe a távközlésben alkalmazott díjak meghatározása. A díjmeghatározás alapelvei egyúttal erőteljesen befolyásolják azt is, hogy miként formálódnak a távközlési bevételek megosztási elvei a piacon egymás mellett és egymásra utaltan működő szolgáltatók között. Az árszabályozás hatóköre kiterjed a szolgáltatások szinte minden fajtájára, így az összekapcsolási szolgáltatásokra is. Ezért nem tekinthetünk el az árszabályozás alapelveinek rövid ismertetésétől. 2.3.1. Az árszabályozás alapelvei Napjainkban a szolgáltatási díjak szabályozása az „ársapka”-elv alkalmazásával történik. Az ársapka normatív módon – tehát egy előre rögzített képlet alapján – megszabja a szolgáltatóknak azt a maximális díjnövelési mértéket, amellyel szolgáltatásaik árait emelhetik. A díjnövelési maximumot a termelői vagy a fogyasztói árindex és egy előre meghatározott termelékenységi tényező különbségeként állapítják meg. A hazai tapasztalatok azt mutatják azonban, hogy az ársapka típusú díjazás is lehetőséget nyújt a szabályozó hatóság számára az önkényes tarifamegállapításra, továbbá a hatékonyság növelésének fékezésére ösztönözhet. Az önkényességet az teszi lehetővé, hogy a hatóság változtathatja az ársapka meghatározásának képletében alkalmazott árindexet, valamint eldöntheti, hogy a képletben mekkora termelékenységi tényezőt szerepeltet. A hatóság változtathatja azt az időszakot is, amelyre vonatkozó árindexet szerepeltet az árképletben. Emellett külön-külön árképletet határozhat meg azonos típusú szolgáltatásokra az általa 14

körülhatárolt régiónként. A szolgáltatók is megpróbálhatják befolyásolni a szabályozót az említett ár megállapítási tényezők kialakításánál. Érdekükben állhat továbbá a ténylegesnél alacsonyabb hatékonyságot kimutatni, vagy a hatékonyság-javulás ütemét fékezni azért, hogy az áraik kialakítását befolyásoló termelékenységi tényezőt minél alacsonyabban tartassák a szabályozóval. Az ársapka típusú szabályozás imént felsorolt problémái, valamint a Magyarországon működő távközlési díj-szabályozás eklektikus jellege és önkényes megoldásai ösztönöznek arra, hogy a szabályozást egységes alapelvekre lehessen építeni. Emellett a szolgáltatók közötti piaci verseny kialakulásával és éleződésével párhuzamosan egyre fontosabbá válik az, hogy a különféle szolgáltatások és díjak között ne kerüljön sor keresztfinanszírozásra. Az említett célok megvalósítására az egyik lehetséges, ésszerű és egyben átlátható, így a szolgáltatók szempontjából is tisztességes megoldás az ún. „költségalapú díjazás” meghonosítása lehetne. Azaz, a távközlési díjakat a tényleges és reális költségek alapján határozhatnák meg a szolgáltatók. A költségalapú távközlési díjakra történő áttérés azonban számos bonyolult elméleti és gyakorlati problémát vet fel. Az első és igen kézenfekvő kérdés mindjárt az, hogy miként is definiáljuk a szolgáltatás költségét? Ez a kérdés további két fontos kérdést foglal magában: (1) mit tekintünk elismert, vagy elismerhető költségnek és (2) milyen szélesen határozzuk meg a költségalapú tarifák számítási bázisának körét? Azaz, hogyan kezeljük a jelenleg elkülönülten szabályozott fejlesztéssel összefüggő díjakat – az ún. „bekapcsolási díjat” –, a szolgáltatás igénybe vehetőségének biztosításával összefüggő ráfordításokat – az ún. „havi előfizetési díjat” – és a forgalom tényleges nagyságától közvetlenül függő beszélgetési díjakat? Ha most el is tekintünk attól a problémától, hogy a távközlési szolgáltatások minden egyes, jól elkülöníthető fajtája bonyolult tevékenységek összességének és így különböző fajta ráfordításoknak az eredménye, a szolgáltatások elismert költségei még mindig többféleképpen határozhatók meg. Így az lehet átlagköltség – ám ebben az esetben további problémaként merülhet fel, hogy az átlagköltséget milyen súlyok alkalmazásával állapítsuk meg –, vagy pedig az adott szolgáltatás határköltsége – tehát a szolgáltató által még ténylegesen nyújtott utolsó egységnyi szolgáltatásmennyiség létrehozásának költsége –, továbbá lehet ún. Ramsey-típusú árazáshoz vezető költség is. A költségalapú szolgáltatási díjak alkalmazása esetén is létezik az a probléma, hogy a szolgáltatónak érdeke fűződik a költségek „felpumpálásához” – mert ezzel arányosan ismertetheti el díjainak növelését –, ami a hatékonyság tényleges vagy legalábbis papíron kimutatott csökkenéséhez vezet. Így tehát kétséges, hogy a költségalapú távközlési díjak inkább ösztönzik a szolgáltatókat a hatékonyság növelésére, mint az ársapka típusú díjak. Ezt a problémát megoldani nem, csupán annak súlyosságát mérsékelni lehet azzal, hogy a szolgáltatói érdekkel szemben hatékonyan érvényesíthető fogyasztói és szabályozó hatósági érdek áll. A szolgáltatások kimutatott költségeinek növelése nemcsak olymódon képzelhető el, hogy a szolgáltató a ténylegesnél nagyobb volumenű ráfordításokat könyvel el. A költségek „felpumpálásának” ennél sokkal finomabb módszerei is léteznek. A lehetőséget az teremti meg, hogy míg a szolgáltató ún. „szolgáltatási attributumokat” – tehát meghatározott technikai paraméterekkel leírható távközlési jelátviteli módokat – állít elő, a felhasználó különböző „alkalmazásokat” – mint amilyen pl. a beszédhang átvitel, az e-mail, a fax, stb. – akar 15

megvásárolni. Egy-egy távközlési alkalmazás pedig rendszerint a szolgáltatási attributumok igen sokféle kombinációjaként is előállítható.3 Ez természetesen nem feltétlenül hátrányos, inkább előnyére válik mind a fogyasztónak mind a szolgáltatónak, mert növeli a szolgáltatások választékát és a szolgáltató rugalmasságát. Az információs aszimmetria miatt azonban a szolgáltató általában domináns helyzetben van a felhasználóval szemben, mert az előbbi olyan ráfordításokat is „eladhat” a felhasználónak, amelyekre, vagy amelyek bizonyos mennyiségére az adott alkalmazás megszerzéséhez nem is feltétlenül lett volna szükség. Így a szabályozásnak fokozottabban kell védenie a fogyasztó érdekeit, mint a távközlési szolgáltatásoknál kevésbé bonyolult termékek esetében. A költségalapú szolgáltatási díjak bevezetését általában a forgalmi díjak – elsősorban a helyi, a helyközi és a nemzetközi távbeszélő és jelátviteli forgalom – ún. „kiegyensúlyozásához” (rebalancing) szokták kapcsolni. Ahhoz tehát, hogy a tényleges ráfordítás szükségletnél jóval magasabban tartott nemzetközi és helyközi díjakat azok költségeivel arányos szintre csökkentse, ugyanakkor a keresztfinanszírozott helyi forgalmi díjakat a költségek alapján reális szintre növelje a szolgáltató. Ez a feltétele ugyanis annak, hogy a szabályozott piacon az egymással versenyző szolgáltatók azonos „startvonalról” induljanak. Ugyanis a helyközi és a nemzetközi forgalom rendszerint monopolizált vagy oligopolista szerkezetű, így a monopolista pozícióban lévő szolgáltató a helyi szolgáltatások versenyében indokolatlan előnyre tehetne szert azáltal, hogy a helyi szolgáltatásainak ráfordításait pl. a nemzetközi bevételeiből finanszíroznátámogatná. A költségalapú tarifák alkalmazásának imént említett indoka teljes mértékben jogos. De nem elégséges. Ugyanis nem ad választ arra a kérdésre, hogy milyen széles legyen a költségalapú díjak költség-bázisa. Csupán a forgalmi díjak meghatározásának elvei épüljenek a tényleges és reális költségekre? Vagy pedig a költségalapúság elve kiterjedjen az előfizetői és a bekapcsolási díjra is? Jelenleg e három díjfajta – a bekapcsolási díj, az előfizetői díj és a forgalmi díjak csoportja – három különböző módon és külön jogszabályokban kerül meghatározásra. Ez bizonyos rugalmasságot is biztosít a szabályozó hatóságnak, egyúttal azonban némi önkényességet is visz a díjmegállapításba. A háromféle díjmegállapítást az is lehetővé teszi és egyben indokolja, hogy az előfizetői díjak és a bekapcsolási díjak ún. „flat rate” jellegűek, tehát viselkedésük inkább az általános vagy állandó költségek változásához, mint a változó költségek mozgásához idomul. Az előfizetői és a bekapcsolási díjakra az „ársapka elv” nem, vagy csak igen körülményesen lenne alkalmazható. Abban az esetben azonban, ha megtörténne az áttérés a költségalapú díjszámításra, akkor a „költségalapúság elvét” minden ráfordításfajtára ki kellene terjeszteni. Ellenkező esetben ugyanis éppen a tényleges költségek elismertetésének elve sérülne azáltal, hogy bizonyos ráfordítástípusokat más, a tényleges költségbeszámítás elvétől eltérő módon határozna meg a szabályozó hatóság és/vagy a szolgáltató. Ez lehetővé tenné például, hogy a költségek egyik csoportjában más típusú ráfordításokat rejtsenek el és így minden ráfordítás-típus elszámolása torzítottá válna. A költségalapúság elvének tehát érvényesülnie kéne a bekapcsolási díj – a beruházási típusú ráfordítások ellenértéke –, az előfizetői díj – a hálózat működőképesen tartásához szükséges 3

A távközlési szolgáltatások ezen megközelítésmódját alkalmazzák S. Weerahandi, R. S. Hisiger és V. Chien (1994) cikkükben.

16

ráfordítások ellenértéke – és a forgalmi díjak esetében is. De miképpen? A bekapcsolási díjnak fedeznie kell az egyéni felhasználói igény kielégítéséhez szükséges beruházási ráfordítások egészét? Vagy a ráfordítások egy részét – ún. „amortizációs ágon” – a forgalmi díjakon keresztül ésszerű beszednie a szolgáltatónak? Továbbá, a bekapcsolási díjnak egyedinek, vagy átlagosnak, esetleg a tőke határköltsége által megszabottnak kell-e lennie? A fejlett távközlésű piacgazdaságok tapasztalatai azt mutatják, hogy a bekapcsolási díj típusú tarifák aránya csökkent a szolgáltatók által az előfizetőkre kirótt díjcsomagon belül. Ezt főként az előfizetők nagy száma és így az egy előfizetőre jutó beruházási átlagköltség csökkenése tette lehetővé. Követhető-e az említett út az olyan, közepesen fejlett távközléssel és gazdasággal rendelkező országok számára, mint amilyen Magyarország is? Vagy pedig a költségek „kiegyensúlyozásában” itt átmeneti időszakra van szükség? Hasonló kérdések merülnek fel az előfizetői díjakkal kapcsolatban is. Ezen problémák megoldása még alapos és hosszú vizsgálatokat igényel. Világosan kell azt is látnunk, hogy a tényleges és reális költségek beszámítási elvének általános kiterjesztése nem jelenti azt, hogy minden egyes ráfordításfajtát azonos módon kell a gyakorlatban is kiszámítani. Hiszen a költségalapúság elvének alkalmazása mellett is fennmaradna a különbség az állandó és a változó jellegű költségek, vagy a szolgáltatás-specifikus és az általános költségek között, vagy pedig a rövid távú és a hosszabb időszak alatt felmerülő költségek megállapítása között. (Ez utóbbira jó példát szolgáltatnak a több évig tartó beruházások. Ezek ráfordításai nem összegezhetők évenként mechanikusan, hanem valamilyen ártényezőt és/vagy diszkont tényezőt kell alkalmaznunk az évenkénti beruházási költségek összesítésénél.) Az előbbiek alapján is világos: a költségalapú tarifák bevezetésének egyik legfontosabb előfeltétele, hogy a szolgáltatók megbízható, és legalább a szabályozó hatóság számára hozzáférhető adatokkal rendelkezzenek tényleges ráfordításaikról és bevételeikről. Méghozzá a lehető legrészletesebb bontásban, hogy a különböző típusú ráfordítások és költségelemek jól elkülöníthetők legyenek. Ez egyelőre nincs így. A részletes és rendszeres adatszolgáltatás nélkül illuzórikus lenne a költségalapúság elvének bevezetéséről gondolkodni. Ugyancsak komoly viták terepe mind a szolgáltatók között, mind a szolgáltatók és a szabályozó hatóság között a különböző szolgáltatók közötti bevételmegosztás. A bevételmegosztás szintén abban az esetben válna előre szabályozottá és reálissá, ha az is a költségalapúság elvére épülne. Jelenleg az a helyzet, hogy a bevételmegosztásban a domináns szolgáltató egyelőre érvényesíti monopolista pozícióit a többi szolgáltatóval szemben. A piac felszabadítása és a verseny azonban ezen a téren is új helyzetet teremt majd. A szabályozó hatóság azzal járulhat hozzá a piac stabilizálásához, ha olyan bevétel megosztási alapelveket és formulákat alakít ki a szolgáltatók számára, amelyek követése hosszú távon mindenkinek, így a domináns szolgáltatónak is optimális. A jelenlegi szabályozás a hálózatok (szolgáltatók) egymás közötti összekapcsolódásának díjmegosztását, valamint az összekapcsolódó hálózatokon keletkezett bevételek megosztását meglehetősen eklektikusan kezeli. Abban a költségalapú díjmegállapítás bizonyos elemei ugyanúgy felfedezhetők, mint például a „helyi hozzáférési deficit” elszámolása. Tisztábbá válik-e a helyzet a költségalapú díjak alkalmazásával? Továbbá, költségalapú díjak alkalmazása esetén a szolgáltatók közötti összekapcsolódási díjak megállapítása automatikusan megosztja-e a bevételeket is ezen szolgáltatók között? Ha az összekapcsolási díjat úgy értelmezzük, hogy abban 17

a hálózatok közötti kapcsolat megteremtésének költségét érvényesítik a szolgáltatók, akkor az összekapcsolás díja és az összekapcsolódás nyomán keletkező forgalmi bevétel megosztása nem feltétlenül azonos módon határozódik meg. A bevétel megosztásában az összekapcsolás költsége is szerepel egy tényezőként, de nem a kizárólagos tényezőként. Ugyanis a forgalom lebonyolításához további ráfordításokra, szolgáltatásokra is szükség van, amelyek költséggel járnak és így ezek a költségek is elemei lesznek a bevétel megosztásának. Hangsúlyoznunk kell ugyanakkor, hogy a költségalapú díjazás nem jelenti bármely szolgáltató minden ténylegesen felmerülő költségének elismerését a távközlési díjakban. De hogy milyen típusú és színtű költségek és azok milyen súllyal vehetnek részt egy-egy szolgáltatási díj meghatározásában, az egyrészt további bonyolult vizsgálatokat igényel, másrészt a szolgáltatók közötti előzetes megállapodáson múlik. Ezekkel a kérdésekkel a negyedik fejezetben foglalkozunk majd részletesebben. Itt említjük meg, hogy a legutóbbi időkben – éppen a költségalapú díjazás említett problémái miatt – a nemzetközi gyakorlatban egyre elterjedtebbé válik az ún. „legjobb árazási gyakorlat” („best practice”) alapján történő díjmegállapítás. Vagyis: minden szolgáltatónak követnie kell a fogyasztó szempontjából legelőnyösebb árat, még akkor is, ha tényleges költségei magasabb árat indokolnának. A „best practice” jellegű díjazás azokon a piacokon honosodik meg, amelyek elmozdultak a versenypiac irányába, de még nem váltak igazán versenyzői piaccá. Ez az árazási gyakorlat tehát az átmenet jelensége. Tényleges versenyzői piacon a „best practice” típusú árak és a költségalapú árak szükségképpen egybeesnek. 2.3.2. A távközlési-informatikai árszabályozás néhány elvi kérdése Az infokommunikáció területén a gazdaságilag ésszerű és a legnagyobb társadalmi hasznot hozó megoldást az jelentené, ha a jelenleg is érvényben lévő korlátozó-kényszerítő jellegű szabályozást az ún. „ösztönző szabályozás” váltaná fel.4 Ez annyit tesz, hogy egyrészt az új szolgáltatók a jelenleginél könnyebben – de továbbra is a szolgáltatások biztonságát és minőségi színvonalát nem veszélyeztető módon – léphetnének be a piacra. Ez egyúttal szükségessé tenné annak szabályozását is, hogy egy vagy több szolgáltatónak a piacról történő kilépése esetén a bennmaradó szolgáltatók miképpen vennék át a szolgáltatási jogokat és kötelezettségeket. (Mint láttuk, ez különösen az egyetemes szolgáltatások biztosításánál kardinális kérdés.) Az ösztönző szabályozás azt jelenti továbbá, hogy a szolgáltatók szabadon állapíthatják meg szolgáltatási díjaikat a szabályozó hatóság által meghatározott határok között. Az ösztönző szabályozás azon az alapgondolaton épül fel, hogy a szolgáltatók és a szabályozó intézmény között információs aszimmetria létezik: a szabályozó nem képes megfigyelni a szolgáltató tényleges költségviszonyait és így hatékonysági szintjét. Ez pedig lehetőséget teremt a szolgáltató számára a „járadékvadászatra” (rent seeking), valamint a „morális kockázat” (moral hazard) saját előnyére történő kihasználására. Az ösztönző szabályozás célja az, hogy az információs monopóliummal rendelkező szolgáltatót a valódi információk felfedésére ösztönözze azzal, hogy a hatékony szolgáltatót „információs járadékhoz” (information rent) juttatja. Ezáltal a szabályozó is képessé válik a különböző hatékonysági szinten működő szolgáltatók elkülönítésére. A távközlésben egyelőre az ösztönző szabályozás elvei csak részben érvényesülnek. Ezeket bizonyos mértékig a költség-alapú díjazás igyekszik érvényesíteni. Ebben a keretben a 4

Az ösztönzés-elmélet egy kiváló összefoglalását adja Laffont és Martimort (2001).

18

szolgáltatási díjak lehetséges tartományának optimális alsó határát – versenypiaci környezetben – az adott szolgáltatásfajta nyújtásának hosszú távú határköltsége jelöli ki (Biddle és Steinberg, 1984). A felső határt pedig az adott szolgáltatás nyújtásához szükséges inputok súlyozott árindexe, valamint az árnövekedést tipikusan lefelé korrigáló termelékenységi tényező alapján megállapított „ársapka” szabja meg. Az áraknak az egyes szolgáltatásfajták határköltségén megállapított alsó küszöbe azt zárná ki, hogy a szolgáltatók keresztfinanszírozást alkalmazzanak különféle szolgáltatásaik között. Az árak felső határa pedig a szolgáltatások hatékonyságának növelését ösztönözné. Ezen az ár-tartományon belül azonban minden szolgáltató szabadon dönthet az általa alkalmazott díjakról. Bizonyítható, hogy ilyen feltételek között a szolgáltatók a tényleges és reális költségeik szintjén állapítanák meg áraikat, úgy, hogy az árak ún. „gazdasági profitot” nem tartalmaznának. A felvázolt árszabályozási modellt nevezik a távközlés „költségalapú díjazáson” alapuló szabályozásának. A leírtakból kitűnik, hogy ebben a szabályozási modellben a szabályozó hatóság nem állapít meg szolgáltatási díjakat, hanem azok meghatározását maguk a szolgáltatók végzik. Mivel ebben a keretben mindenfajta szolgáltatás díja a saját tényleges költségeire épül, az egyéb különböző díj-megállapítási módok – mint amilyen pl. a szolgáltatók közötti bevételmegosztás – feleslegessé válnak. Ekkor ugyanis az összekapcsolás önálló szolgáltatásként jelenik meg, amelynek elkülöníthető költségei vannak és így a költségekhez igazodó bevétele keletkezik. A tényleges és reális költségekhez igazodó díjak megállapítása feltételezi, hogy az egyes szolgáltatás fajták és az azok nyújtásakor felmerülő költségek jól elkülöníthetők egymástól. Ezt nevezi a szakirodalom „szétválasztásnak” („unbundling”). A szolgáltatások egyértelmű elkülönítése kizárja, hogy a szolgáltatók olyan szolgáltatási „csomagokat” adjanak el az előfizetőknek, amelyekre az utóbbiaknak nincs is szüksége. Az „unbundling” annak is az előfeltétele, hogy az egyes szolgáltatások közvetlen költségeit is elkülönítetten számon lehessen tartani és ahhoz a szabályozó intézmény hozzáférhessen. Így az előfizetőket nemcsak a „túlszolgáltatástól”, de az egyes szolgáltatásokra ráterhelt, nem világosan elkülöníthető költségek viselésétől is meg lehet védeni. Az imént leírt árszabályozási modell elméletileg a leginkább átlátható és a legnagyobb mértékben ösztönöz a költségekkel való gazdálkodásra, valamint a hatékonyság növelésére. A gyakorlatban azonban a helyzet nem ilyen egyszerű. Ami az egyes szolgáltatások szabályozott alsó díjküszöbét illeti, ott – a magyar viszonyokra is jellemző nem tiszta versenypiaci helyzetben, tehát amikor a piac monopolisztikus, vagy oligopolisztikus jellegű és így nem minden szolgáltató „árelfogadó”, hanem vannak olyan szolgáltatók, amelyek képesek befolyásolni az árak alakulását – a szolgáltatásonkénti optimális határköltség igen nehezen, vagy egyáltalán nem állapítható meg (Berg és Tschirhart, 1988). Ennek az egyik oka például az, hogy a nem tiszta versenypiac „hajlamos” részpiacokra töredezni. Ez bekövetkezhet például olyan módon, hogy a piacra újonnan belépők – éppen a monopólium hatalmának kikerülése érdekében – csak olyan piaci szegmenseket „támadnak meg”, amelyek nagy hozadékot ígérnek. Különösen abban az esetben, ha az országos szolgáltatónak összekapcsolási és általában szolgáltatási kötelezettsége van a hálózatrészeket csak bérlő kisebb szolgáltatókkal szemben, az utóbbiak megpróbálhatják lefölözni a piacot. Ebben az esetben pedig az elméletileg azonos szolgáltatásfajták a gyakorlatban nagyon is különböző sajátosságokat – pl. költségigényt – mutathatnak, így az elméletben egyfajta szolgáltatás egységes határköltségének meghatározása nem lehetséges. Ebben az esetben a határköltségek súlyozott átlagával kell közelíteni az elméletileg optimális határköltséget. 19

Az előzőekben sorra vettük a költség-orientációjú, illetve a költségalapú díjazással kapcsolatos legfontosabb elméleti és gyakorlati problémákat. A szabályozási szakirodalom számos megoldást javasolt arra vonatkozóan, hogy hogyan is értelmezzük az egyes költségfajtákat, illetve az egyes szolgáltatás fajtánként különböző költségtípusokat.5 A hazai piacon és a szabályozásban azonban egyelőre nem a különféleképpen definiált költségek értelmezése okozza a legfőbb gondot, hanem az, hogy egyáltalán léteznek-e megbízható és összehasonlítható számviteli rendszerek a szolgáltatóknál. A költségalapú, illetve ún. „költség-orientációjú” díjakkal kapcsolatban azonban nemcsak praktikus, hanem elméleti problémák is felmerülnek. Az első lényeges probléma abból adódik, hogy a határköltség-bázisú tarifák nem minden szolgáltatás esetében fedezik annak teljes költségét. Ennek egyik fő oka, hogy a szolgáltatások igen eltérő kereslet-rugalmasságúak lehetnek. Ebben az esetben a határköltség-alapú ár elvezethet ugyan a szolgáltató egyéni profitmaximumához, de nem eredményei a társadalmi jóléti optimumot. Miként Mitchell és Vogelsang (1991) bemutatták, ilyen feltételek között a Ramsey-típusú árak 4 tehát az egyes szolgáltatásfajták kereslet-rugalmasságához igazodó árak – az optimálisak. A költség-alapú tarifák csak szabad verseny esetén hatékonyak. A távközlési piacokon azonban egyelőre – a belépés jogi és gazdasági (beruházási) korlátai miatt – a szabad verseny nem jött létre. Ezért a költség-alapú árak helyett az ún. „költség-axiomatikus” tarifák, illetve az ún. „fenntartható árak” vezetnek egyéni és társadalmi optimumhoz. Ez utóbbi két ártípus a monopolisztikus, illetve az oligopolisztikus piacokra kidolgozott játékelméleti megoldásból ered. Ugyancsak gyakorlatilag megoldhatatlan problémákat okozhat a szolgáltatásonkénti ársapka meghatározása a fentiekben leírt módon. Ugyanis az egyes szolgáltatásokhoz felhasznált inputok árindexe – az inputfajták nagy száma miatt – szinte kideríthetetlen. Viszonylag stabilan fejlődő gazdaságokban ez a gyakorlatban nem okoz problémát, mert a nagy inputcsoportok – pl. a nyersanyagok, a beruházási javak, az importgépek, stb. – árindexei jól jellemzik az egyes csoportokba tartozó inputtermékek árait. Gyorsan változó gazdasági viszonyok közepette azonban az egyes inputok árai szélsőségesen ingadozhatnak. Ilyen esetben az egyes inputok árindexei lényegesen eltérhetnek az inputcsoport árindexeitől. Még sincs más lehetőség, mint az árindexek közelítő becslése. Az ársapka alkalmazásával kapcsolatos további probléma, hogy a hazai tapasztalatok azt mutatják: az ársapka típusú díjazás lehetőséget nyújt egyrészt a szabályozó hatóság számára az önkényes tarifa-megállapításra, másrészt a szolgáltatók oldalán a hatékonyság növelésének fékezésére ösztönözhet. Az önkényességet az teszi lehetővé, hogy a hatóság változtathatja az ársapka meghatározásának képletében alkalmazott árindexet, valamint eldöntheti, hogy a képletben mekkora termelékenységi tényezőt szerepeltet. A hatóság változtathatja azt az időszakot is, amelyre vonatkozó árindexet szerepeltet az árképletben. Emellett külön-külön árképletet határozhat meg azonos típusú szolgáltatásokra az általa körülhatárolt régiónként. A szolgáltatók is megpróbálhatják befolyásolni a szabályozót az említett ár megállapítási tényezők kialakításánál. Érdekükben állhat továbbá a ténylegesnél alacsonyabb hatékonyságot kimutatni, vagy a hatékonyság-javulás ütemét fékezni azért, hogy az áraik kialakítását befolyásoló termelékenységi tényezőt minél alacsonyabban tartassák a szabályozóval. 5

Lásd pl. a Price Waterhouse-Coopers and Lybrand által kidolgozott költségmodelleket.

20

A fent leírt hazai viszonyok között egyelőre nem reális azzal számolni, hogy az információgazdaság piaca szinte „önjáróvá” válik a közeli jövőben. A piac-szabályozásra továbbra is szükség lesz. Ugyanakkor a szabályozásnak arra kell törekednie, hogy a piacot a kiegyensúlyozott és a nemzetközi integrációra – ezen belül az Európai Unióhoz történő integrációra – alkalmas állapot felé terelje. Mivel a távközlési és az informatikai szolgáltatások egyre inkább „átjárnak” egymásba, a szabályozás feladatai – különösen az egyes szolgáltatásfajták elkülönítése, az új piaci szereplők, illetve a piacról kilépők esetében – még bonyolultabbá és kiterjedtebbé is válhatnak, mint korábban. Ezzel együtt a szabályozó hatóságnak arra kell törekednie, hogy tevékenységét az ösztönző szabályozás, nem pedig a korlátozás elvei vezéreljék. 2.3.3. A magyar távközlési díjrendszer A közgazdaságtan különbséget tesz a termelés (szolgáltatás) számviteli és gazdasági költségei, és ugyanígy a számviteli és a gazdasági profit között. A gazdasági költségek között – a számvitel által elismert költségeken túl – olyan költségfajták is megjelennek, mint a tőkekamatok, a kockázat mértéke, a menedzsment szellemi tőkéjének értéke és a normál-profit. Ezeknek a költség-fajtáknak egy része eleve nehezen számszerűsíthető, másik részét fogalmilag is eltérően kezeli a két megközelítés. A szabad verseny feltételei között a vállalatok gazdasági profitja „eltűnik”, hiszen az ár a határköltséggel válik azonossá. A gazdasági profitot tehát a vállalat extraprofitjának kell tekintenünk. A tökéletes versenypiacon mindenki árelfogadó, a versenyár az egymással versenyző szereplők mindegyike számára exogén tényező és az ár az iparágra jellemző átlagprofitot tartalmazza. A nem tökéletes versennyel jellemezhető piacon legalább egy piaci szereplő nem árelfogadó, hanem ár-befolyásoló. Ilyen feltételek mellett az egyes vállalatok többé nem átlagprofitot realizálnak. A versenypiac és a szabályozatlan („magára hagyott”) monopólium a lehetséges piaci típusokat ábrázoló egyenes két végpontját alkotják. Monopólium esetében a piaci árat és a maximálisan elérhető profitot a határköltség és a határbevétel viszonya határozza meg. A tökéletes verseny és a szabályozatlan monopólium, mint két szélsőség között a piacok számtalan fajtája alakulhat ki, amelyeken az árak is a két „tiszta esettől” eltérő módokon alakulnak ki. A versenypiac, illetve a tiszta monopolista piac imént leírt sajátosságai nem alkalmazhatók minden további nélkül a távközlésre, mert a távközlési szolgáltatások piaca a termékek és a szolgáltatások többi részpiacával összehasonlítva több sajátossággal rendelkezik. Ezek a sajátosságok a következőképpen foglalhatók össze: 1. Minthogy a távközlési piac általában nem tökéletes versenypiac, a távközlési szolgáltatások árai tipikusan tartalmaznak extraprofitot. A távközlési piac viszonylagos liberalizálása és a privatizáció nyomán tiszta monopóliumról sem beszélhetünk többé. A távközlési piac oligopolista jellegű piaccá alakul, majd a piac fokozatosan változik a verseny-piac irányába. Ezt az oligopolisztikus piaci berendezkedést a legvalósághűbb módon a különféle oligopólium-modellekkel – a Cournot-, a Stackelberg-, a Chamberlin-, vagy a Bertrand-modellel írhatjuk le. 2. A távközlési szolgáltatások esetében a szolgáltatások nyújtása során felmerülő költségek és a szolgáltatások ára nincsenek egymással olyan szoros kapcsolatban, mint amit más ágazatokban tapasztalhatunk. Ennek okai közül itt elég csak kettőt megemlíteni. Először, a 21

korszerű távközlési szolgáltatásokat tipikusan nem egy, hanem több szolgáltató nyújtja, méghozzá úgy, hogy a szolgáltatók rendszerint „kényszerkapcsolatban” állnak egymással. Másodszor, nem is ismertek pontosan a szolgáltatások költségei, különösen azok szolgáltatási elemek szerinti bontása. A szolgáltatás-fajták, illetve az előállításukhoz szükséges költségek elemekre bontása (az ún. „unbundling”) a nálunk jóval fejlettebb távközlésű országokban sem megoldott probléma. A távközlési (ezen belül a távbeszélő) szolgáltatások esetében történelmileg alakult ki az ár-költség kapcsolatnak az a sajátos – és nem ritkán torz – formája, amelyben az egyes, valós költségük alatt értékesített szolgáltatások veszteségét más, messze a valós költségek feletti áron értékesített szolgáltatások nyeresége fedezi. Ezt a jelenséget nevezi a távközlési szakirodalom „kereszt-finanszírozás”-nak. A távközlésben az említett torz ár-költség viszonyban tipikusan kétféle szolgáltatás igényel keresztfinanszírozást: a hozzáférés (a helyi hurok létesítése), és a helyi forgalmi szolgáltatások. A hozzáférési szolgáltatásokon jelentkező veszteség (helyi hozzáférési hiány) fedezésére számos országban az a gyakorlat alakult ki, hogy a helyi szolgáltatók azoktól a szolgáltatóktól, akik ezen a veszteséges hálózaton akarják saját hálózatukból induló hívásaikat végződtetni, a veszteségek fedezésére ún. „helyi hozzáférési hiány hozzájárulást” kérnek. Egy másik lehetőség a helyi hozzáférési hiánynak a kormányzat által létrehozott speciális alapból (pl. a hírközlési alapból) történő fedezése. Ez a megoldás számos nyugat-európai országban is létezik. A forgalmi szolgáltatások esetében a távközlésben általánosan megfigyelhető nemzetközi tendencia, hogy a szolgáltatók – a szabályozó hatóság ösztökélése mellett – fokozatosan a költségek indokolt szintjéhez igazítják az addig mesterségesen alacsonyan tartott helyi hívások díját és ezzel együtt csökkentik a nagy nyereséget biztosító belföldi, távolsági és nemzetközi hívások díját. Ez a folyamat a díjkiegyenlítés (újraegyensúlyozás, „rebalancing”). Az újraegyensúlyozás eredményeképpen a szolgáltatásokért kapott bevétel a szolgáltatónál marad. Erős leegyszerűsítéssel: az árbevétel változatlansága mellett a valós költségeknek megfelelően átrendeződik a díj-szerkezet. Ez rendszerint azzal jár, hogy a távolsági és a nemzetközi hívásokat nagyobb mennyiségben lebonyolító üzleti előfizetők terhei csökkennek, az inkább helyi szolgáltatásokat igénybe vevő egyéni előfizetők terhei viszont növekednek. A távközlési piacon számottevő – földrajzi, időbeli, technikai-technológiai alapú – költségkülönbségek létezhetnek. A szolgáltatási díjak azonban valamiféle átlagos, de legalábbis egységes árak a szolgáltatásokat igénybe vevők számára. Így az egyes szolgáltatók a szolgáltatási szerkezetük és/vagy technológiájuk változtatásával jelentős többlet-nyereségre tehetnek szert, anélkül, hogy összes ráfordításuk, vagy az általuk nyújtott teljes szolgáltatás-mennyiség változott volna. A távközlési piacnak az is sajátossága, hogy nehezen változtathatók a fogyasztói szokások, így a szolgáltatások szerkezetének átalakítása a szolgáltató számára csak igen korlátozottan lehetséges. Az viszont a távközlési piacnak nagyon is valós, sőt tipikus problémája, hogy nemcsak „saját elhatározásból” változik egy szolgáltató szolgáltatási struktúrája, hanem azért is, mert versenytársai megszerzik tőle piacának egy részét. Ha ez a piacvesztés olyan esetben következik be, amikor jelentős a keresztfinanszírozás, a szolgáltató a keresztfinanszírozó szolgáltatások elvesztésével veszteségessé válik, hiszen a „megmaradt” kereszt-finanszírozott 22

szolgáltatások árbevétele nem fedezi a költségeket. Ez a veszély egyúttal a szabályozó felelősségére is felhívja a figyelmet. A piacnyitás körülményeit úgy kell befolyásolnia, hogy azok megfeleljenek a piac tényleges helyzetének. A távközlési szolgáltatások piacán alkalmazott árak többféle szempontból vizsgálhatók, illetve csoportosíthatók. Itt most csak a továbbiak szempontjából lényeges csoportokat vizsgáljuk: (1) A szolgáltatók és a fogyasztók kapcsolata szerint az ár lehet előfizetői (a szolgáltatás végső fogyasztója fizeti a szolgáltatónak), vagy pedig az ár lehet szolgáltatói. (Ilyenek a szolgáltatók egymásnak nyújtott szolgáltatásai. Tipikusan az összekapcsolás és a bérelt vonali szolgáltatások egy része sorolhatók ebbe a körbe.) (2) Az ármegállapítás jellege szerint a hazai távközlési árak vagy hatósági, vagy szabad árak. Tipikus esetben az összekapcsolási díjak költség alapúak, az előfizetői díjak pedig költség orientációjúak, vagyis ez utóbbiakat a szolgáltatók szabadabban képezhetik. Ennek oka az, hogy az összekapcsolási díj a szolgáltatók költségeinek számottevő részét teszi ki, ami az előfizetői díjat jócskán meghaladja. Ha az összekapcsolásban érintett szolgáltatók piaci ereje, érdekérvényesítő képessége, felkészültsége jelentősen eltér egymástól, az összekapcsolási díjak nagy mértékben elszakadhatnak a tényleges költségektől és a díjak a nyereség átszivattyúzásának közvetlen eszközeivé válhatnak. A szabályozó a költség-alapú árak elvének érvényesítésével ezt a jelenséget kívánja megakadályozni, mintegy ellensúlyozva a verseny hiányát és kiegyenlítve a (kényszer-) kooperációs társak közötti erőkülönbségeket. A költség-alapú összekapcsolási díjak alkalmazása mellett szól az is, hogy ezek érvényesülése esetén „könnyebb” az átláthatóságot és a diszkriminációmentességet számon kérni a domináns szolgáltatótól. Ugyanis ebben az esetben a díjak mértékének megállapítása jól nyomon követhető a szolgáltatók által kimutatott tényleges és felosztott költségek alapján. Az előfizetői díjaknak ki kell elégíteniük az előfizetői szolgáltatások nyújtására szolgáló hálózatot létrehozó befektetőknek a gazdasági költségek kapcsán említett, nehezen számszerűsíthető elvárásait is. Így a bizonytalanabbul számba vehető költség-elemek miatt valóban helyénvalóbb költség orientációjú díjakról beszélni. Így a nem tökéletes piacon szükségképpen gazdasági profit keletkezik. A profit ugyanis – legalábbis az összekapcsolási díjak rendszerén keresztül – nem fog megoszlani a szolgáltatók között. Teljesen más jellegű, de számottevő nyereségnövelési lehetősége a „szolgáltatók szolgáltatójának” is van, hiszen a meglévő nagy kiterjedésű hálózaton egyre több összekapcsolási szolgáltatást nyújt, és így a méret- és a választék-gazdaságosságból, kapacitáskihasználásból származó előnyöket maradéktalanul élvezheti. A szabályozás elvi alapjai nem minden vonatkozásban tisztázottak és egyértelműek, és nem világos az állami intézmények közötti szereposztás sem. Rövid távú politikai megfontolások és a piaci szereplők érdekérvényesítő képességének erősen eltérő mértéke az utóbbi években nem a problémamegoldás és a konszolidáció felé terelték a szabályozási rendszert és a piaci viszonyokat. És végül: az ország nemzetközi kapcsolatrendszere és integrációs törekvései alapvető meghatározottságot jelentenek, amelyet a kormányzatnak átfogóan számba kellene vennie és a jelenleginél nagyobb mértékben kellene érvényesítenie a távközlési piac szabályozásában.

23

Ahogyan a piacon egyre nagyobb számú szereplő jelenik meg, úgy válik mind égetőbbé az egyetemes (univerzális) szolgáltatások fogalmának és a fogalom részletes tartalmának kidolgozása. Itt a legfontosabb döntési kérdésnek az mutatkozik, hogy bizonyos fajta szolgáltatásokat kívánunk-e, illetve ésszerű-e besorolnunk az egyetemes szolgáltatások közé, vagy pedig a szolgáltatók alapinfrastruktúrájához való kapcsolódás jogát, tehát a hozzáférést tekintjük-e egyetemes jognak? A valós költségadatokra alapozva az egyetemes szolgáltatások, a díjkiegyenlítés és a helyi hozzáférési hiány kérdéseit célszerű és egyben szükséges mihamarabb nyugvópontra juttatni. Szükséges kialakítani, valamint működtetni kell a szolgáltatók közötti vitás kérdések rendezésére létrehozott, valamint a bevételek átcsoportosítását szolgáló egyeztetési mechanizmusokat. Ugyanakkor az egyeztetési mechanizmusok alapjaként világos elveket célszerű rögzíteni, mert az ad hoc megoldások, vagy az aktuális erőviszonyokat tükröző alkuk nem eredményezhetnek stabil egyensúlyt a piacon. Mindennek előfeltétele azonban, hogy a szolgáltatók egységes és a szabályozó által is ismert és átlátható elszámolási és költség-nyilvántartási rendszert alkalmazzanak. A távközlési piac szabályozásának egyik legbonyolultabb kérdése a hálózatok, illetve a szolgáltatók közötti összekapcsolódás szabályozása. A feladat megoldása azonban nem halogatható, mert már napjainkban is számos konfliktus és vállalati, valamint társadalmi jóléti veszteség forrása az összekapcsolás szabályainak rendezetlensége, illetve monopólium-támogató jellege. Ez az egyik fő oka annak, hogy Magyarországon a távközlési díjak relatíve nagyon magasak. Ha Németország példájára tekintünk – ahol néhány éve a Deutsche Telekom szinte korlátlanul érvényesíthette a monopolista pozíciójából fakadó előnyöket az áraiban – azt tapasztalhatjuk, hogy az összekapcsolás versenytámogató jellegű szabályozásával sikerült elérni a távközlési díjak rohamos csökkenését és így a fogyasztói többlet növekedését. A piacszabályozásról folytatott szakmai és politikai viták időről időre visszatérő kérdése, hogy milyen is legyen a szabályozás intézmény-rendszere? Jelenleg a végső döntőbíró az IHM, miközben a döntéshez szükséges információk és szakértelem sok esetben a HIF-nél halmozódnak fel. A hazai intézmény-rendszer a hagyományos német-francia utat követi. Jól ismert azonban, hogy a hatékony szabályozás nem hatósági típusú, hanem verseny-ösztönző és érdek-közvetítő, illetve -egyeztető jellegű. Ilyen megoldások főként az angolszász országokban – elsősorban NagyBritanniában és az USA-ban – alakultak ki. Számos jel utal arra, hogy az EU is fokozatosan közelíti szabályozási filozófiáját az angolszászéhoz. Ez Magyarország számára is elfogadható útnak látszik. 2.4. A hálózatokhoz való hozzáférés és a hálózatok összekapcsolása, valamint a szolgáltatók közötti elszámolások 2.4.1. Az összekapcsolás technikai és gazdasági alapjai A piaci szereplők számának emelkedésével párhuzamosan egyre összetettebb távközlési hálózatfelhasználási struktúrák jönnek létre. Egymás hálózatait használhatják a forgalom lebonyolítására a közcélú szolgáltatók, de rákapcsolódhatnak a közcélú hálózatokra a külön célú hálózatok

24

tulajdonosai is. A hálózatok összekapcsolódása, az egyébként önálló hálózati rendszerekről a közcélú hálózatra ráterhelődő nagy információ-folyam számos technikai problémát is felvet. A szolgáltatónak a piacra történő belépése, illetve az onnan való kilépése szabályozásánál az egyik lényeges momentum, hogy a szolgáltató elfogadja és betartsa a hálózatok összekapcsolódásának szabályait. A szabályozó hatóság sok esetben nem képes előírni az összekapcsolódás módjának részleteit, hanem csak azokat az alapelveket és szabályokat, amelyeket minden szolgáltatónak követnie kell. Az összekapcsolódás szabályozása így jelentős részben a hálózatok működőképességének és optimális együttműködésének céljait szolgálja. Nem azonos gazdasági erejű és jogosultságú szolgáltatóknak eltérő érdekei fűződhetnek a hálózatok összekapcsolásához. A domináns szolgáltató számára például a hálózatok összekapcsolása addicionális bevételt hozhat, de nem feltétlenül létkérdés, mert forgalmi útjait más módon is képes összeszervezni. A kisméretű regionális szolgáltató számára viszont a nagyobb hálózatokhoz való hozzáférés a gazdasági működőképességének és a talpon maradásának alapvető feltétele lehet. Így a szabályozó hatóságnak – amennyiben a szabályozás lehetővé teszi a versenyző szolgáltatók megjelenését a piacon – olyan szabályokat kell alkotnia és betartatnia, amelyek kötelezik a gazdaságilag erősebb szolgáltatót arra, hogy reális áron biztosítsa a hálózatához történő hozzákapcsolódás lehetőségét más szolgáltatók számára. A távközlési szolgáltatók hagyományos fejlődési pályája rendszerint a saját tulajdonú és használatú hálózat létrehozásával kezdődik. Különösen Európában nincs hagyománya a bérelt hálózatokon történő szolgáltatásnak. Ez a helyzet azonban a jövőben gyökeresen megváltozhat. Megjelenhetnek az információ-gazdaságban a saját infrastruktúrával nem, vagy csak részlegesen rendelkező vállalkozások. Ebben az esetben a piac működőképességének alapvető feltételévé válik az, hogy a szabályozás biztosítsa a hálózatok összekapcsolódásának lehetőségét, méghozzá nem diszkriminatív áron, minden, egyébként szolgáltatni jogosult vállalkozás számára. A hálózatok és a szolgáltatók összekapcsolódásának lehetősége megoldást igényel az összekapcsolódásból adódó költségek és az annak révén elérhető hasznok ésszerű és méltányos megosztására is a szolgáltatók között. A bevétel-megosztásnak léteznek a normatív szabályai, de többnyire azok is a domináns szolgáltatónak kedveznek. (Ez alól leginkább a mobil rádiótelefon szolgáltató vállalkozások jelentenek kivételt.) Ugyanakkor a jelenleg alkalmazott költségelszámolási és bevétel-megosztási rendszer meglehetősen áttekinthetetlen. Ez is az oka lehet annak, hogy az egymás közötti elszámolások szabályaival egyetlen szolgáltató sem igazán elégedett. A hálózatot birtokló szolgáltatónak az az érdeke, hogy a hálózat fenntartásának és tényleges használatának költségeiből minél nagyobb hányadot hárítson át a rákapcsolódó szolgáltatóra, miközben a keletkezett bevételből minél kisebb hányadot engedjen át az utóbbi számára. Annak érdekében, hogy a költségek és a bevételek megosztása méltányos és mindkét fél számára a leginkább elfogadható legyen, először is egységessé kell tenni a költségek és a bevételek elszámolásának szabályait. Ennek lehetőségét leginkább az ún. „költségalapú” díjazás teremtheti meg, miként arról később részletesebben írunk. Látnunk kell azonban, hogy a költségalapú díjazás sem csodaszer. A költségalapúság elve sem képes kizárólagosan érvényes megoldást adni például arra a problémára, hogy a hálózatra rákapcsolódó szolgáltató milyen arányban viselje a hálózat létesítésének akár több évvel, évtizeddel korábban felmerült költségeit. Ugyanis maga a 25

hálózat-létesítési költség is nehezen és többféleképpen meghatározható nagyság. (Az számolható például ún. „bekerülési költség” alapon, vagy „újraelőállítási költség” alapon.) De még azon költségtípusok elszámolása sem könnyű, amelyek nem közvetlenül az adott hálózatigénybevétellel kapcsolatban merülnek fel, mint amilyenek például a hálózatot birtokló társaság általános költségei. A költségalapú díjazás annyiban egyszerűsítheti és stabilizálhatja a költségek és a bevételek megosztását a különböző szolgáltatók között, hogy részben a szolgáltatók közötti elszámolások egységes alapelvek szerint történnek, részben pedig az elszámolási szabályokat nem hatósági utasítás kényszeríti rá a szolgáltatókra, hanem azokban az érintett szolgáltatók közösen megállapodnak. Emellett feltételezhető, hogy a távközlési szolgáltatásokkal kapcsolatos költségek megbízhatóbban kimutathatók és számon kérhetők lesznek. 2.4.2. Az összekapcsolás elméleti kérdései Az egyetemes szolgáltatások meghatározása és a költségalapú díjazás elvei elméletileg teljes körűen meghatározzák a különböző szolgáltatók, illetve nyilvános közcélú hálózatok összekapcsolásakor érvénybe lépő elszámolási és díjazási szabályokat. (A különhálózatok és a zártcélú hálózatok esetleges közcélú szolgáltatási célra történő felhasználásával és az ebből adódó szabályozási kérdésekkel a következő alfejezetben foglalkozunk.) Az egyetemes szolgáltatás elvéből ugyanis következik, hogy a már piacon lévő szolgáltatók – éppen az egyetemes szolgáltatások elérhetősége és működőképességének megőrzése érdekében – kötelesek az összes lehetséges összekapcsolás szintjén biztosítani az összekapcsolódás tényleges lehetőségét. Ugyanez vonatkozik az újonnan piacra lépő szolgáltatóra – méghozzá szimmetrikusan, tehát a már működő szolgáltatók „irányából” az új szolgáltató felé, és az új szolgáltató részéről is a piacon lévők irányába – azzal a további kikötéssel, hogy az új szolgáltató összekapcsolódása más hálózatokkal, illetve szolgáltatókkal nem ronthatja le az utóbbiak szolgáltatásainak minőségét. A költségalapú díjazás elve pedig az összekapcsolás szempontjából azt jelenti, hogy az összekapcsolás önálló szolgáltatás-fajtává válik, amelynek elkülönülten számba vehető költségei vannak és így arra önálló díj állapítható meg. Az összekapcsolás, mint önálló szolgáltatás elkülönült díjazása feleslegessé teszi a szabályozó hatóság által a különböző szolgáltatók, illetve szolgáltatás-fajták esetére megállapított bevétel-megosztási szabályokat. Az összekapcsolás elkülönült díjazásának az az előfeltétele, hogy minden érintett szolgáltató rendelkezzen azonos elvek szerint számított módon a forgalom terjedelméről és így az összekapcsolási szolgáltatást igénylő forgalom bevételeiről, valamint e forgalom lebonyolítása során felmerült költségekről teljes körű számbavétellel. Ehhez pedig korszerű számlázási rendszer létesítése szükséges. A különféle számlázási rendszerek egymás mellet élése, valamint maga a számlázás, mint önálló szolgáltatás léte azonban további problémákat vet fel. A nemzetközi tapasztalatok szerint a számlázás („billing”) – amely a szó szoros értelmében nem tekinthető távközlési szolgáltatásnak – a távközlési szolgáltatók bevételeinek egyre nagyobb hányadát teszi ki. A hazai viszonyok között ez az arány egyelőre alacsonyabb, mint amit pl. Angliában megállapítottak, és főként nem világosan ismert, hogy a számlázási rendszerek milyen költségekkel létesültek és működnek. Továbbá az sem minden esetben világos, hogy ezeket a költségeket milyen arányban viselik a közvetlen távközlési szolgáltatások. (Itt jegyezzük meg, hogy az ún. „overhead” típusú költségek, illetve az egyéb fix és általános költségek szétosztása az egyes szolgáltatások, így az összekapcsolási szolgáltatások között nemcsak a számlázási rendszer 26

esetében, hanem általában is problémákat okoz mind a szabályozónak, mind a szolgáltatóknak. Különböző megoldások léteznek, de mind-egyik megoldás tartalmaz bizonyos fokú önkényességet.) A hálózatok, illetve a szolgáltatók összekapcsolódása szempontjából további problémát jelent, ha az egyes szolgáltatók különböző, és főként különböző részletességű és pontosságú forgalmi és költségadatokat produkálni képes számlázási rendszereket alkalmaznak. Magyarországon pedig egyelőre ez a helyzet. Ebből következik, hogy a különféle szolgáltatók összekapcsolódásának elszámolása háromféle mechanizmus együttes alkalmazását igényelte még a közel-múltban is. Az első mechanizmus lényege, hogy több szolgáltatót igénybe vevő hívások esetén minden szolgáltató méri a hívás nála felmerülő ún. „tartásidejét”. Ebbe az esetben tehát már a gyakorlatban működik a teljes körűen csak a jövőben bevezetni kívánt időalapú forgalomés díjmérés. A második mechanizmus az ún. „bevétel megosztási formulák” alkalmazása. (Napjainkra ez az eljárás lényegesen egyszerűsödött és hamarosan teljesen eltűnik.) Ebben a folyamatban a szabályozó hatóság a szabályozó hatóság állapítja meg a bevételek szolgáltatók közötti felosztásának szabályait. A harmadik fázis pedig az ún. „egyeztetési mechanizmus”, amikor az egyes szolgáltatók összevetik saját és a többiek adatait és ilyen módon igyekeznek megállapodni a közösen lebonyolított forgalom és az abból származó bevétel megosztási arányaiban. Az imént vázolt bonyolult rendszer működése nem teszi lehetővé, hogy az összekapcsolási díjak költségalapú díjakként kerüljenek meghatározásra. Ehhez a forgalomnyilvántartási és a számlázási rendszerek elveinek egységesítése szükséges. Végül, az összekapcsolás esetében – miként az árszabályozásnál láttuk – ugyancsak megoldást igényel a távközlési és az informatikai szolgáltatók együttműködésének szabályozása. Itt az az alapelv lehet irányadó, hogy összekapcsolást igénylő szolgáltatás esetén az összekapcsolódó felek mindegyikére az „erősebb” szabályozó hatálya érvényesül. Ez konkrétan azt jelenti, hogy amennyiben az egyébként a fogyasztóinak nem szabályozott díjú szolgáltatást nyújtó informatikai szolgáltató összekapcsolási szolgáltatást vesz igénybe valamely, szabályozott ár alkalmazására kötelezett szolgáltatótól, akkor az összekapcsolási szolgáltatás terjedelméig az egyébként nem szabályozott szolgáltatóra is a szabályozott szolgáltatás árszabályai válnak érvényessé. Az imént leírt elméleti alapok a gyakorlatban csak azután alkalmazhatók, miután a távközlési-informatikai piacokon is viszonylag korlátozatlanná válik a verseny és megvalósul a belföldi piac teljes körű integrációja. Továbbá, a hazai információgazdaság integrálódik az európai és általában a fejlett nemzetközi távközlési-informatikai piacokba. 2.4.3. A hálózatos ágazatok összekapcsolásának szabályozása: a nemzetközi keretek Az alábbiakban nemcsak a távközlés, hanem általában a hálózati rendszerű közszolgáltatások összekapcsolásának néhány konkrét kérdését elemezzük. Tesszük ezt azért, mert az összekapcsolás szabályozása nem csupán a távközlésben, de számos más hálózatos rendszerben is a versenyző piaci szereplők közötti együttműködés egyik alapvető problémája. Az összekapcsolás kérdéseiben érintett hálózatos ágazatok közé soroljuk a távközlést, a postai szolgáltatásokat, a vasúti hálózatokat, a villamos energia hálózatokat és a vízszolgáltató hálózatokat. Itt említjük meg, hogy az említett ágazatok között nem csupán az teremt hasonlóságot, hogy hálózataik összekapcsolása külön szabályozást igényel, vagy pedig az a tény, hogy hálózatos jellegük miatt 27

általában közszolgáltatásokat nyújtanak, hanem az is, hogy szabályozási problémáik is sok szempontból hasonlóak. Egy másik fontos sajátossága ezen ágazatoknak, hogy miközben alapfunkcióik technikai-technológiai értelemben jelentősen eltérnek egymástól, mindegyikük elvileg – és ma már egyre inkább gyakorlatilag is – alkalmas arra, hogy saját hálózata bázisán távközlési, vagy átfogóbban információs szolgáltatásokat nyújtson. Amikor tehát hasonló összekapcsolási kérdéseikről beszélünk, érdemes arra is gondolnunk, hogy mindegyikük esetében egyúttal közvetlenül is érintjük a távközlési összekapcsolások problémáit. Az említett ágazatok esetében a lehetséges összekapcsolási szituációk a következők: 1. 2. 3. 4. 5.

Két meglévő saját hálózat fizikai összekapcsolása; Két meglévő hálózat összekapcsolása a szolgáltatások szintjén; Meglévő fizikai hálózat megnyitása szolgáltatások és szolgáltatók előtt; Fizikai elemek, szűk keresztmetszetek, korlátos erőforrások közös hasznosítása; végül A szolgáltatók közötti együttműködés, ami szintén felfogható összekapcsolásként.

Mielőtt rátérnénk a hazai összekapcsolási kérdések vizsgálatára, először röviden ismertetjük az USA távközlési szabályozó hatósága, az FCC, illetve az Európai Unió szakmai álláspontját a távközlési összekapcsolásról. Ebből ugyanis használható kiindulópontot nyerhetünk a hazai összekapcsolási szituációk kezeléséhez. Az FCC „filozófiája” azon a felismerésen alapul, hogy az összekapcsolások szabályozása az egyetlen hatékony védelem a tőke-koncentrációval létrejövő monopóliumok ellen. Az összekapcsolási pontok jelentik a hálózatos ágazatokban a verseny színterét. Minden piaci szereplőnek készen kell állnia a másokkal való összekapcsolásra annak érdekében, hogy a verseny erőteljes maradjon, és a vevő választhasson a szolgáltatók között. Az EU főbb alapelvei a távközlési összekapcsolásról jól kiegészítik az FCC álláspontját. Az EU-szabályozás szerint a „nyílt hálózati hozzáférés” (ONP) alapelvét kell alkalmazni a hálózatok, a szolgáltatások és a fizikai infrastruktúra (az alépítmények) bármely összekapcsolásánál és megnyitásánál. Az ONP alapelv elemei a következőképpen foglalhatók össze:  A hálózatok összekapcsolásánál minden szűk keresztmetszetet meg kell nyitni.  Nem kötelező megnyitni azokat a hálózatrészeket, amelyek ésszerű befektetéssel pótolhatók az új piacra lépő részéről.  Összekapcsolásnál vagy megnyitásnál diszkrimináció-mentesen kell eljárni a saját és a konkurens cég kapcsolódó részei között.  Az egymás közötti elszámolásokat költség alapúvá, ill. költség-vezéreltté kell tenni. Az USA-ban, illetve az EU-ban kidolgozott és már a gyakorlati szabályozásban is alkalmazott alapelvek egyre inkább közelítenek egymáshoz. Ugyanakkor az EU szabályozási alapelvei még mindig magukon viselik azokat a múltbeli jellegzetességeket, amelyek abból adódnak, hogy Európában az állam tulajdonosi és szabályozó szerepe sokkal kiterjedtebb és aktívabb volt, mint az Egyesült Államokban. Magyarországnak célszerű a jövő várható szabályozási elveit és módszereit meghonosítania, mert ezzel lerövidítheti azt az utat, amelyet a nyugati országok bejártak az elmúlt évtizedekben. Az alábbiakban az EU legújabb, a hálózati hozzáférésről és a hálózatok összekapcsolásáról alkotott direktívájával foglalkozunk.

28

2.4.4. A 2002/19/EC direktíva a hozzáférésről és az összekapcsolásról Az új direktíva minden elektronikus kommunikációs szolgáltatásra kiterjed, szemben a korábbi – például a 97/33/EC – összekapcsolási direktívákkal. A direktíva fő célja az egységes belső piac kialakulásának elősegítése és ennek érdekében a minél egyszerűbb összekapcsolás biztosítása, a hálózatok inter-operabilitásának megteremtése. A direktíva erőteljesen kiterjeszti a szolgáltatók jogát az összekapcsolásra, valamint kimondja a domináns szolgáltató kötelezettségét az összekapcsolásra. A direktíva hangsúlyozza, hogy az összekapcsolási szolgáltatások feltételei jelentős szerepet játszanak a piaci verseny elősegítésében, illetve annak esetleges zavarásában. Ez teszi szükségessé, hogy megteremtsék a szabályozó intézmény beavatkozási lehetőségeit az összekapcsolás kikényszerítésére, méghozzá ésszerű feltételekkel. A direktíva azt a „filozófiát” követi, hogy a hálózatokhoz való hozzáférés és az összekapcsolás egyazon szabályozás két integráns eleme. A hozzáférés és az összekapcsolás szabályozásának pedig az EU teljes elektronikus kommunikációs piacára kell vonatkoznia. A szabályozásnak érvényesítenie kell a technikai és gazdasági működőképesség, a pártatlanság és az időbeli ésszerűség szempontjait. A direktíva viszonylag keveset foglalkozik az összekapcsolási díj kérdéseivel. Azt azonban rögzíti, hogy az összekapcsolási szolgáltatás díjában meg kell térülnie az azt lehetővé tevő kezdeti beruházások költségeinek, beleértve a beruházási döntés kockázatosságát is! Ez pedig lényeges új szempont, mert figyelembe veszi, hogy a gazdasági döntések többsége korlátozott racionalitás feltételei között születik meg. A direktíva azt is hangsúlyozza, hogy az összekapcsolási díjra vonatkozóan a szabályozó intézmény kötelezettségeket állapíthat meg a szolgáltató számára, miszerint a díjnak költség-orientációjúnak kell lennie. Az összekapcsolási díj szabályozása lehetséges akkor is, ha: -

a verseny erősen korlátozott, a szolgáltatás piacán domináns szolgáltató működik a szolgáltató árprést alkalmaz a fogyasztóval szemben verseny hiányában, különös tekintettel az összekapcsolási díj és a kiskereskedelmi ár esetében alkalmazott árprés visszaszorítására.

Árszabályozásnak az összekapcsolási szolgáltatások piacán két fajtája lehetséges: (1) a „puha” szabályozás, amikor a hálózati utak megválasztásánál az összekapcsolási árak „ésszerűségét” vizsgálja a szabályozó. Valamint (2) a „kemény” szabályozás, amikor a szolgáltatónak minden díjat tételes költség-elszámolással szükséges alátámasztania. Az összekapcsolási díjak költség-alapjának kialakításánál tekintetbe kell venni, hogy azok ésszerű megtérülési rátát biztosítsanak a szolgáltatók illetve a hálózat-üzemeltetők által befektetett eszközökre. Lényeges továbbá a beruházás élőmunka-költségeinek megtérülése és a tartós eszközök újra-beszerzési árának érvényesítése a díjakban. Az árszabályozás működőképességének feltétele a költség-elszámolási rendszer egységessége és nyilvánossága. Fontos továbbá a költségek és a bevételek elkülönítésének 29

biztosítása, a szolgáltatóknál az értékesítési árak és a belső transzfer-árak elkülönítése. Ez utóbbi pedig vertikálisan integrált multinacionális vállalatok esetében nem egyszerű feladat. Az árszabályozás hatékony működtetése érdekében a szabályozó intézmény bekérheti a szolgáltatók költség- és bevétel-nyilvántartását. A direktíva rögzíti, hogy a hozzáférés és az összekapcsolás jogát a domináns szolgáltató minden más szolgáltatónak azonos körülmények között, azonos feltételekkel köteles biztosítani. Lényeges továbbá az összekapcsolási szerződés átláthatósága. Ennek érdekében az összekapcsolást nyújtó szolgáltató köteles referencia-ajánlatot kidolgozni. A nemzeti szabályozó intézményeknek megküldött pénzügyi-gazdasági-technikai nyilvántartásokat az EC-nak is meg kell küldeni. A nemzeti szabályozók technikai és üzemeltetési feltételeket szabhatnak meg a hálózatok működőképességének fenntartása érdekében. Az összekapcsolási piacon is gazdasági piac-elemzéssel kell megállapítani a piaci szereplők relatív gazdasági erejét és a piaci verseny korlátozottságának fokát. A hozzáférési és összekapcsolási szolgáltatások elsősorban a vállalatokra vonatkoznak. A direktíva expressis verbis rögzíti azonban, hogy a bennlévő szolgáltatóknak hozzáférést és összekapcsolást kell biztosítaniuk azon szolgáltatók számára is, amelyek csak továbbértékesítik ezeket a szolgáltatásokat (nincs saját hálózatuk). 2.4.5. A jövőbeli magyar távközlési összekapcsolási szabályozás alapelvei A következőkben röviden áttekintjük az összekapcsolás jogi és gazdasági szabályozásának legaktuálisabb feladatait. A magyar távközlési piac-szabályozásban ésszerű és szükséges is alkalmazni a „nyílt hálózati hozzáférés” EU-beli alapelveit. A nyílt hálózati hozzáférés alapelveinek meghatározó elemei: a hálózatok megnyitási kényszere más szolgáltatók felé, valamint a költség-alapú összekapcsolási díjak alkalmazása. Ezek a legfontosabb lépések abban az irányban, hogy a hazai szabályozás közelítsen az EU megfelelő szabályaihoz. Ugyanakkor ismét hangsúlyozzuk, hogy nem javasoljuk az EU-szabályok szolgai imitálását, hanem – különösen azokon a területeken, ahol az EU előírásai maguk is bizonytalanok, vagy éppen kétségesek – célszerű kidolgoznunk saját megoldási javaslatainkat. A távközlési hálózatok ún. „alapvető műszaki terveinél” a működési engedélyt kiadó szabályozó intézménynek figyelnie kell minden olyan kapcsolódási pont („interface”) szabványosságára, amely később hálózat megnyitási pont lehet. Továbbá, az összekapcsolási szabályokat a hálózati alépítményekre is ki kellene terjeszteni. Az összekapcsolási szabályokat a kábel televíziós hálózatok esetében is érvényesnek kell tekinteni. Ez utóbbi egyre égetőbb feladat, mert technikailag lehetségessé vált és a gyakorlatban is nagy erőkkel folynak az előkészületek arra, hogy a széles sávon üzemelő kábel televíziós hálózatok teljes körű távközlési-informatikai szolgáltatást nyújtsanak ügyfeleiknek. Összességében arra a következtetésre juthatunk, hogy a hatályos magyar összekapcsolási jogszabály már nem felel meg a magyar távközlés fejlettségi szintjének és az Európai Unió szabályozási elveinek sem. Az összekapcsolást a jövőre nézve két szinten célszerű szabályozni (1) jogszabályi szinten, illetve (2) a szerződések szintjén. A jogszabály-alkotókra az alábbi feladatok várnak: Meg kell határozni az összekapcsolási feltételek alapvető (műszaki, jogi, gazdasági) 30

szabályait, és biztosítani szükséges mind a szabályok, mind a szolgáltatók és a szabályozó intézmény tényleges döntéseinek nyilvánosságát. Ki kell alakítani a diszkrimináció-mentes hálózati hozzáférés szabályait. Egyetlen szolgáltató sem szabhat meg kedvezőtlenebb feltételeket más szolgáltatók számára, mint amilyen feltételekkel ő maga használja a hálózatot. Nem lehetséges továbbá a különböző szolgáltatók, illetve fogyasztók közötti ár-diszkrimináció sem. A szolgáltatók, illetve fogyasztóik piaci pozícióit nagymértékben befolyásolják a hívószámok elosztási szabályai, illetve annak szabályozása, hogy a fogyasztók milyen feltételekkel és mennyire szabadon hordozhatják saját hívószámukat. A készülő hírközlési törvény tézisei a hívószámok hordozhatóságának igen tág lehetőségeit vetítik előre. Így a fogyasztók magukkal vihetnék hívószámukat különböző régiók és különböző szolgáltatók között is. A jogszabályokban meg kell fogalmazni a szolgáltatásokkal szembeni minőségi követelményeket is. Ezzel újabb biztosíték kerülne a szolgáltatók egymás közötti és a fogyasztóikkal kialakított kapcsolat-rendszerébe annak érdekében, hogy a hálózatok együttműködése minél zavartalanabb és a fogyasztók kiszolgálása minél magasabb színvonalú legyen. Mivel az összekapcsolási díjak is költség-alapúvá váltak, a piacszabályozásnak tisztáznia kell a díjak megállapításának kereteit, továbbá a szolgáltatók egymás közötti megállapodásának szabályait. Az összekapcsolási díj kialakításában a szolgáltatók nagy szabadságot élveznek majd, de a szabályozásnak garantálnia kell a szolgáltatás költségeivel „arányos” díjak kialakulását, valamint az árak diszkrimináció-mentességét. Ez utóbbit szolgálhatja az ún. „legkedvezőbb ár” elvének („best practice pricing”) alkalmazása, amely azt eredményezi, hogy az összekapcsolási díjak a hatékony és a felhasználók számára legkedvezőbb ajánlathoz igazodnak. Az imént felsorolt feladatok szükségessé teszik a hatékony hatósági ellenőrzést a távközlési piacon. A hírközlés felügyeleti rendszere ma még nem készült fel a következő évek új és meglehetősen bonyolult piaci viszonyainak nyomon követésére, a szolgáltatók újfajta gazdasági viselkedésének ellenőrzésére. Ezért a változó piaci körülményekhez kell igazítani a hatósági ellenőrzés rendszerét. A jogszabályban rendezett kérdéseken túlmenően minden egyéb kérdést az érintett feleknek az általuk kötött szerződésben kellene rendezniük. Ilyen kérdések lehetnek például, hogy miként határozható meg az összekapcsolási szolgáltatás tartalma, vagy melyek a díjazás, a számlázás és a fizetés részletes feltételei, továbbá melyek a közös eszközök használatának részletes szabályai, és milyen hosszú legyen a szerződések időtartama. A jogszabályi rendezést igénylő kérdések szabályozásának megfelelő előkészítése és megkezdése sürgős feladat, mert az összekapcsolás szabályozása kulcskérdés a szolgáltatások fejlődése szempontjából. 2.4.6. A távközlési összekapcsolási díjak A múlt század végén kialakult távközlési piac néhány kivételtől eltekintve az egyes nemzetgazdaságok szintjén az elmúlt évtizedekig jellemzően egységes volt, mind szervezetét, mint a tulajdoni és tulajdonosi formáit illetően. Ez azt jelentette, hogy általában országonként egy állami tulajdonban lévő távközlési szolgáltató működött. (A ritka kivételek között általában az Egyesült Államokat és Finnországot szokták megemlíteni). Az állami monopólium esetében a 31

fogyasztói szolgáltatások árát az állam határozta meg. Az állami szabályozó intézménynek még az Egyesült Államokban is, ahol pedig csak elvétve működtek állami tulajdonú vállalatok, meghatározó szerepe volt az szövetségi államok közötti távközlési forgalom díjainak megállapításában. A nemzetközi forgalom a nemzeti hálózatok összekapcsolódásával vált lehetővé. Ehhez a típusú összekapcsoláshoz tartozik a még mindig működő, bár nemzetközi szervezetek által egyre határozottabban támadott nemzetközi elszámolási rendszer, amelynek keretében az adott nemzetközi forgalomban résztvevő szolgáltatók megosztoznak az előfizetőktől beszedett díjakon. A távközlési szolgáltatások és hálózatok liberalizációjával párhuzamosan a nemzeti távközlési piacokon megjelenő új szolgáltatók az addig kifejezetten nemzetközi jellegű összekapcsolást országon belüli kategóriává változtatták. A piac hirtelen bonyolulttá, sokrétegűvé vált. Ennek okai, illetve főbb tendenciái között elsőként említhető, hogy megjelentek a párhuzamos hálózatok. Emellett a szolgáltatók egyre több fogyasztói szolgáltatásukhoz voltak kénytelenek más szolgáltatók hálózatával, illetve szolgáltatásával összekapcsolódni. Továbbá, a szolgáltatók egyidejűleg konkurensei és kooperációs partnerei is egymásnak. Végül, a szolgáltatások között a hagyományos „fogyasztói szolgáltatások” mellett megjelentek a „szolgáltatói szolgáltatások”, azaz a szolgáltatók egymásnak nyújtott és önálló „termékként” értékesített szolgáltatásai. Az összekapcsolás tipikusan ilyen szolgáltatók közötti szolgáltatás. Az összekapcsolással összefüggő kérdések súlyát érzékelteti az a tény, hogy az AT&T-nek a világ távközlése egészére valamilyen hatást gyakorló 1984-es szétdarabolása többek között összekapcsolási vitával kezdődött. Ugyanebben az évben született meg az Egyesült Királyságban is az a távközlési törvény, amely tudatos állami intézkedések sorozatával megindította és mind a mai napig ösztönzi a távközlési versenyt. A világban ugyanúgy, mint Magyarországon a vezetékes hálózatokban kialakult összekapcsolási kérdéseket egyre aktuálisabbá tette a mobil távközlési szolgáltatók, illetve szolgáltatások megjelenése is. (Az AT&T-vel kapcsolatban említett összekapcsolási vitában is mobil szolgáltató volt a másik fél.) Miután Európában jellemző módon az első mobil szolgáltatók a vezetékes 4 és állami tulajdonú 4 monopólium, legalábbis többségi, ha nem 100 százalékos tulajdonában voltak, ez a kérdés nem vezetett olyan éles vitákhoz, mint Észak-Amerikában. Az egyes államok szintjén viszonylag gyorsan kialakultak azok a nem ritkán alkotmánymódosítást igénylő jogi feltételek, rendeződtek továbbá az alapvető műszaki kérdések, amelyek az összekapcsolást lehetővé tették. Európában tipikusan az a helyzet alakult ki, hogy a piacon régóta működő, valamikor állami tulajdonban volt szolgáltató rendelkezett a helyi, az egyes előfizetők elérését lehetővé tevő hálózattal. Párhuzamos helyi hálózatok kiépítésére nem, vagy csak ritkán került sor, és a távközlési piacon megjelenő versenytársak rákényszerültek arra, hogy összekapcsolási lehetőséget kérjenek a helyi hálózattal rendelkező hagyományos szolgáltatótól. Az összekapcsolást az előzőekben már említett jogi és műszaki kérdéseken túl kereskedelmi, közgazdasági és gazdaságpolitikai szempontból is elemeznünk kell. A kereskedelmi nézőpontú megközelítés azokat a kérdéseket fogja össze, hogy hogyan és milyen módon lehet az érintett felek kereskedelmi tárgyalásain keresztül eljutni az összekapcsolási kérdések rendezéséhez (szoros összefüggésben természetesen a jogi megközelítéssel). A 32

gazdaságpolitikai megközelítésen belül kell eldőlniük a preferenciáknak (pl. a versenyösztönzés szempontjainak), valamint a más ágazatokhoz való kapcsolódás szabályozási szintű befolyásolásának. De a politikai elhatározástól függ az is, hogy a valamennyi megközelítést magában foglaló jogszabályi háttér hogyan alakul. Ez még akkor is igaz, ha egy ország kormánya nem tudatosan és kezdeményezően befolyásolja a távközlés kérdéseit, hanem sodródva, utólag szentesíti a kialakult helyzetet. Az összekapcsolás közgazdasági megközelítése arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen módon határozható meg, illetve mekkora legyen az a díj, amelyet az összekapcsolási szolgáltatásért fizetni kell. A fogyasztói végszolgáltatások díjának szabályozására a világban már több évtizedes gyakorlat és megfelelően kidolgozott elmélet állt rendelkezésre, amikor az összekapcsolás kérdései a maguk teljességében megfogalmazódtak. A (hálózati) összekapcsolás során a hagyományos, összekapcsolási szolgáltatást nyújtó szolgáltató helyzeténél 4 és főleg információs fölényénél 4 fogva többféle módon is megakadályozhatja, hogy más szolgáltató ténylegesen rákapcsolódjon a hálózatára. Így például egyszerűen megtagadja az összekapcsolást, vagy azt irreális időn belül teljesíti. Nehezítheti a versenytársak helyzetét azzal is, hogy műszaki nehézségeket támaszt az összekapcsolási igényük kielégítésekor, vagy pedig aránytalanul magas árat kér. Az első két problémát a jogi szabályozás és az összekapcsolási pontok kijelölése alapvetően megoldotta. Az árakkal kapcsolatban két további lényeges kérdés merül fel: (1) Mit tartalmazzon az összekapcsolási szolgáltatás díja? (2) Milyen árképzési módszert alkalmazzanak a szolgáltatók? Az Európai Unió összekapcsolásra vonatkozó szabályozása rögzíti, hogy az összekapcsolást minden fizikailag megvalósítható szinten lehetővé kell tenni, azaz az összekapcsolást kérő csak annyi szolgáltatást legyen kénytelen igénybe venni, amennyire valóban szüksége van („unbundling”). Az összekapcsolási díjakra vonatkozóan pedig az EU direktívái rögzítik, hogy a díjaknak költségalapúaknak kell lenniük. Azt már csak ajánlás szintű dokumentum mondja ki, hogy a költségalapúságot úgy kell érteni, hogy az árak alapját a hosszú távú előremutató különbözeti átlagköltség (FLLRIC) jelentse. Bár az összekapcsolási díjak és a végfogyasztói díjak között közvetlen és szoros kapcsolat van 4 az összekapcsolási díjak elérik a végfogyasztói díjak 40-50%-át 4 két, fogalmilag is teljesen különböző dologról lévén szó leszögezhetjük, hogy együttes szabályozásuk 4 például az összekapcsolási díjaknak a végfogyasztói díjakból történő levezetése 4 nem indokolt, sőt kerülendő. A végfogyasztói szolgáltatás szempontjából az összekapcsolás egyszerűen egy input tétel, még ha alkalmasint a legjelentősebb is. Mindez nem mond ellent annak az ésszerű követelménynek, hogy az összekapcsolási díjnak és a végfogyasztói díjnak egy költségalapú díjrendszerben azonos elvek szerint kell meghatározódniuk. Felvethető a kérdés: miért kell egyáltalán szabályozni az összekapcsolási díjakat? Ennek a kérdésnek a megválaszolása előtt legalább két másik kérdést kell feltennünk és megválaszolnunk: (1) miért indokolt általában a szabályozásban megjelenő állami beavatkozás a távközlési piacon, és (2) ha már beavatkozik az állam, mit és hogyan szabályozzon?

33

Az első kérdésre a szabályozás-elmélet ad sokrétű választ. A továbbiakra (a hazai helyzetre) tekintettel itt csak három indokot említünk meg, az egyébként külön tanulmányt érdemlő problémakörből: (1) a tényleges, hatékony verseny hiánya, a szolgáltatói erőfölény megléte indokolja az állami szabályozás jelenlétét a közszolgáltatások piacán, (2) állami szabályozási funkciókat igényel a különböző szociális szempontok érvényesítése, valamint a fogyasztói kiszolgáltatottság, és végül (3) a távközlésben a szokásosnál erőteljesebben érvényesül az információs aszimmetria a fogyasztó és a szolgáltató között. Azaz, a szolgáltató mindig információs előnyben van a lehetséges és a tényleges fogyasztókkal szemben. A „mit kell szabályozni” kérdésre az aktuális válasz úgy összegezhető, hogy részben a piaci működés feltételeit, a piacra történő belépés, illetve az onnan való kilépés szabályait, részben pedig az árakat. Pontosabban a szolgáltatók autonóm ár-megállapítási gyakorlatának kereteit. A szolgáltatások nyújtásának, a szolgáltatók működésének állami szabályozását a liberalizáció, a piaci verseny kialakulásának kezdeti időszakában általában a tételes jogi-műszaki szabályozás dominanciája jellemzi. Ez a helyzet a későbbiek során általában úgy változik, hogy a szabályozás egyre kevésbé tételes és inkább a működés általános kereteit határozza meg. Ez a tendencia akkor is nyilvánvaló, ha az ágazati szabályozás és az általános versenyszabályozás egymáshoz való viszonya, konkrét feladatai, esetenként vitatottak. Hasonló módon, a műszaki szabályozás a kötelező előírások helyett egyre inkább ajánlásokra és a szolgáltatók megállapodásaira épül. A szabályozás-elméleti megfontolások alapján a „miért kell szabályozni” kérdésre adható sokféle válasz közül a hazai körülmények figyelembevételével azok a közgazdasági szempontok a meghatározók, amelyek a monopólium jelenlétére és működésére vonatkoznak. A monopóliumelméletekből jól ismert tény, hogy a szabályozatlan monopólium úgy maximalizálja profitját, hogy közben kibocsátását visszafogja, és jóval költségei feletti monopolárat alkalmaz. Ez társadalmi jóléti veszteséghez és a fogyasztói, illetve a termelői többlet aránytalan – a termelő javára történő – elosztásához vezet. Ez a tény önmagában indokolja a szabályozás meglétét. Bár a piaci koncentráció mérésére léteznek kidolgozott mutatók – az ún. „HirschmanHerfindahl index” vagy a „Lerner-index”– ezek gyakorlati alkalmazhatósága nem feltétel nélküli. Egy adott ágazat esetében csakis konkrét vizsgálatok révén dönthető el, hogy mikor (hány résztvevő esetén) van „elegendő verseny” a piacon ahhoz, hogy az árak alakulása szempontjából a szabályozás csökkenthető vagy megszüntethető legyen. A megtámadható piacok elmélete szerint adott esetben ez akár egy szereplő esetében is fennállhat. Figyelembe véve a távközlés nagy tőkeigényét és az elsüllyedt költségek („sunk costs”) magas arányát, nem várható, hogy Magyarországon a hagyományos beszéd típusú távközlési szolgáltatásokban a jelenleg elterjedt technikai-technológiai feltételek között rövid időn belül kialakulhat a hatékony verseny. A szociális szempontoknak és politikai döntéseknek különösen nagy szerepe van a távközlési szolgáltatások végfogyasztói árának alakulásában. Az intenzív hálózatépítés időszakában a szolgáltatóknál magas pénzügyi költségek jelentkeznek az általuk felvett hitelek, vagy a tulajdonosok által végrehajtott tőkeemelés finanszírozási igénye miatt. Ezekre a költségekre rakódnak rá a Magyarországon ugyancsak magas inflációs költségek és a tarifakiegyenlítés terhei. Ez a három tényező együtt akkora – gazdasági szempontból indokolt – áremelést jelent, amit a kormányzat szociális és politikai megfontolásokból nem mindig vállal.

34

Távközlés-szabályozási szakértők arra is figyelmeztetnek, hogy a helyi hálózat kiépítési költségeinek közvetlenül a fogyasztókra történő hárítása (a helyi hozzáférési hiány felszámolása) erősen keresletcsökkentő hatású. Megfontolásra javasolják azt a megoldást, hogy viszonylag olcsóbb hozzáférési szolgáltatás mellett a szolgáltatók forgalmi bevételeikből finanszírozzák a költségeket. Ez azonban nemcsak az előző bekezdésben felvázolt helyzet miatt nehezen lehetséges (hiszen maga a díjkiegyenlítés is problematikus), hanem az EU elvárásainak is ellentmond. Az Európai Unión belüli szabályok ugyanis egyértelműen megfogalmazzák azt az elvárást, hogy a hozzáférési és a forgalmi szolgáltatások önfinanszírozók legyenek. Az Európai Unió távközlés-szabályozási direktíváinak egyik központi eleme az egyetemes szolgáltatások biztosítása. Ugyancsak a hazai sajátosságok körébe tartozik, hogy ez a kérdés teljesen más megközelítést igényel a magas, gyakorlatilag a telítettség állapotát mutató távbeszélő sűrűségi mutató mellett, mint az intenzív fejlődés szakaszában. Mint korábban láttuk, bár Magyarország még az intenzív távközlés fejlesztés időszakát éli, mégis megfigyelhetők a távközlési piacon és főként a keresletben a telítettség jelei. A „telítettségi paradoxon” azonban valószínűleg csak átmeneti jelenség, amely megszűnik, mihelyt tartóssá válik a gazdasági növekedés, mérséklődik az infláció és a verseny hatására csökkennek a távközlési szolgáltatások árai. Tekintettel a felvázolt, meglehetősen bonyolult makrogazdasági összefüggésekre, a távközlési szolgáltatások díjai középtávon – még a monopóliumok megszűnése után is – biztosan szabályozást igényelnek. Az összekapcsolási díjak szabályozása iránti igényt meghatározza továbbá a verseny hiánya is. Az összekapcsolási díj – ha az összekapcsolás jogilag és műszakilag már létrejött, vagy egyáltalán létrehozható – a távközlési tevékenységgel elérhető profit mozgásának csatornáját jelenti. A szabályozás célja kettős: (1) igyekszik megakadályozni, hogy a szolgáltatók, az erőfölényükkel visszaélve extraprofitra tegyenek szert, és (2) olyan díjak kialakulását segíti elő, amelyek biztosítják a befektetések megfelelő megtérülését. Az összekapcsolási díjak valós költségeken alapuló meghatározásával kapcsolatosan a szolgáltatók és elemzők különböző veszélyeket fogalmaznak meg. Az EU-ban javasolt ún. „teljesen felosztott hosszú távú különbözeti költség-alapú (FLLRIC-alapú) díjmeghatározás azt a veszélyt rejti magában, hogy az összekapcsolási díj nem teszi lehetővé a befektetések megtérülését. A „tiszta” FLLRIC alapú díj, mint a minden egyéb körülménytől mentes, tökéletesen hatékony, versenyhelyzetben levő szolgáltató összekapcsolási díja csak alsó határértéknek tekinthető. Ez alatti ár már zsákmányszerzőnek, és mint ilyen, versenyellenesnek minősül. Az árplafont az ún. „stand-alone” költségek jelentik, azaz az a költség, amelyen az összekapcsolást kérő szolgáltató maga építené ki a kért kapacitást. Csakis az adott környezet (a távközlési hálózat és a szabályozási koncepció, valamint a gyakorlat) határozza meg, hogy ezek között a határok között hol helyezkedik el a tényleges összekapcsolás díj. A hazai helyzet sajátossága, hogy a vezetékes hálózatban meglévő monopóliumok a földrajzilag elkülönült hálózatok összekapcsolását jelentik. A monopóliumhoz kapcsolódó jogok különböző értelmezésének megfelelően beszélhetünk híváskezdeményezési, tranzit, vagy hívásvégződtetési jellegű összekapcsolási szolgáltatásról. A hatályos szabályozás a kezdeményezés- és a végződtetés jellegű díjakat kezeli, a tranzit-díj helyett a távközlési szolgáltató – monopolhelyzete alapján – a teljes távolsági díj kezdeményezési és végződtetési díjjal csökkentett részét kapja, ami a valós tranzitdíj többszöröse. A szabályozás feladata, hogy a 35

monopóliumok megszűnése utáni időre rendezze az összekapcsolás struktúráját, (ki kinek mit szolgáltat), és meghatározza az összekapcsolási díjak megállapításának elveit. Ehhez el kell dönteni azokat a hírközlés-politikai kérdéseket miszerint (1) hálózatok, vagy szolgáltatók versenyét kívánjuk-e ösztönözni (alacsony összekapcsolási díj a szolgáltatások, magas díj a hálózatok versenyére ösztönöz), továbbá (2) kapacitás-, vagy forgalom jellegű díjakat alkalmazzunk-e. A szabályozás távlati kérdéseihez tartozik, hogy a tételes díjmeghatározás helyébe (ami egyébként most válik gyakorlattá Európa szerte) az összekapcsolódó felek kereskedelmi tárgyalásain meghatározott díjak rendszere lépjen. A hazai szabályozás ebben a kérdésben egyelőre ott tart, hogy most van kialakulóban az a számviteli és analitikus nyilvántartási rendszer, amely a költségekre vonatkozó információk gyűjtését egyáltalán lehetővé teszi, megteremtve ezzel a különböző elemzések és költségszámítások alapját. 2.5. Az egyetemes (univerzális) szolgáltatások 2.5.1. Mi az egyetemes szolgáltatás? Egyetemes (univerzális) szolgáltatásnak nevezzük azokat a távközlési szolgáltatásokat, amelyekhez minden előfizető „megfizethető” áron hozzájuthat. A definícióból következik, hogy az egyetemes szolgáltatások csak a tényleges előfizetőkre, nem pedig az összes lehetséges előfizetőre értelmezhetők. Ez pedig lényegesen leszűkíti az univerzális szolgáltatás fogalmát. Ugyanis nem teszi elérhetővé a szolgáltatásokat azok számára, akik nem képesek megfizetni a jelenleg elkülönülten szabályozott belépési díjat. Joggal felvethető tehát a kérdés, hogy nem kellene-e az univerzális szolgáltatások körébe sorolni a belépés jogát? Ez számos, fejlett távközlésű országban már ma is így van. A hazai adottságokat – elsősorban a hazai távközlési hálózatok gyors kezdeti fejlesztésének tetemes beruházási költségeit, illetve a befektetők által joggal elvárt ésszerű megtérülési időt – figyelembe véve az ezredfordulóra, vagy pontosabban a kizárólagos koncessziók időtartamának lejártakor válik reálissá a belépés díjának olyan mértékű csökkenése, amely gyakorlatilag mindenki számára elérhetővé, így univerzálissá teszi azt. Ez egyúttal felveti azt a kérdést is, hogy az említett időponttól célszerű-e külön szabályozni a belépési díjat, vagy pedig a belépési díj is az egységes távközlési árszabályozás részévé válik. Az egyetemes szolgáltatás fogalmát a jelenleg érvényben lévő hazai jogszabályok a kizárólagos (koncessziós) jogokhoz kötött távbeszélő szolgáltatásokra értelmezik. Ez az értelmezés azon alapul, hogy jól elkülöníthetők – és a jelenlegi jogalkotásban és joggyakorlatban ténylegesen el is különülnek – egymástól a távbeszélő, valamint a távközlési szolgáltatások, továbbá a távközlési eszközök felhasználásával nyújtott ún. „tartalom-szolgáltatások”. Az említett szolgáltatás-típusok elkülönítése egyes esetekben – pl. az ISDN szolgáltatásoknál – már most is vitákhoz vezet. Még komolyabb értelmezési nehézségek merülnek majd fel akkor, amikor a koncessziós jogok nem védik a távbeszélő szolgáltatókat. Ez felveti azt a kérdést, hogy nem lesz-e célszerűbb az egyetemes szolgáltatás fogalmát a szolgáltatások nyújtására alkalmas eszközökhöz való hozzáférés joga, nem pedig a szolgáltatás-típusok oldaláról megközelíteni? Az egyetemes szolgáltatásnak a hozzáférési jog és lehetőség alapján történő meghatározása azért is ésszerűbb és egyben igazságosabb megoldásnak tűnik, mint az egyetemes szolgáltatások tételes felsorolása, mert a szolgáltatások lehetséges igénybevevőit már ma sem elsősorban az egyes

36

szolgáltatásfajták forgalomhoz kötött díjai, hanem a szolgáltatás eléréséhez szükséges – a forgalomhoz nem kötött –, alapvetőn beruházási jellegű költségek szelektálják. Az egyetemes szolgáltatások körének meghatározása egyben annak eldöntését is jelenti, hogy az állam mely távközlési-informatikai körben kívánja fenntartani a központi szabályozást. Ez ma még nem tűnik kézenfekvőnek. De amikor a kizárólagos koncessziók hatálya megszűnik – és az EU-szabályozással, valamint az észak-amerikai távközlés szabályozással összhangban várhatóan a magyar állam sem vezet be újabb megszorító-intervenciós rendelkezéseket a piaci verseny korlátozására – a kialakuló versenypiaci környezetben az állami piacszabályozás köre lényegében az állam által körülhatárolt egyetemes szolgáltatásokra korlátozódik. A szolgáltatások szabályozásának ezen köre csupán három tényezővel bővül: a piacra történő belépés szabályozásának, illetve az onnan való kilépés szabályainak, valamint a hálózatok, illetve szolgáltatások összekapcsolódási szabályainak meghatározásával. Az egyetemes szolgáltatásnak az Európai Unióban, illetve az egyes EU-tagországokban használatos definícióját a releváns EU-direktívák részletesen ismertetik. Távközlési szakértők felvetették azonban, hogy Magyarországnak az Európai Unióhoz történő csatlakozása nem feltétlenül a csatlakozási kritériumok leckeszerű teljesítését kell, hogy jelentse, hanem bizonyos területeken – és ilyen pl. a távközlés, az információgazdaság piaci szabályozása – előremutató és az EU számára ugyancsak újszerűnek számító megoldásokat is kidolgozhatunk.6 Ennek lehetőségét az teremti meg, hogy az EU maga sem rendelkezik kész „szakácskönyvvel” a távközlés piacszabályozásának összes kérdésére vonatkozóan. Miközben az előbbi véleményt magunk is osztjuk, úgy gondoljuk, hogy az egyetemes szolgáltatások kérdésében Magyarország átveheti a nálunk eddig ismert megoldásoknál jóval kiforrottabb Európai Unió-beli szabályokat. Fel kell azonban készülnünk arra is, hogy maguk az EU-szabályok és definíciók is – az információgazdaság rohamos fejlődésének hatására – változnak. Van azonban az egyetemes szolgáltatások meghatározásához kapcsolódóan két olyan kérdéskör, amely – az EU-szabályozással kompatibilis – egyéni hazai megoldást igényel. Ezek: a piaci belépés illetve kilépés szabályozása, valamint a „helyi hozzáférési deficit” problémájának kezelése. Ami az első kérdéskört illeti, miközben a versenypiac kialakulása elengedhetetlenné teszi, hogy az új szolgáltatók piacra történő belépése és az onnan való kilépés egyaránt viszonylag egyszerű legyen, az univerzális szolgáltatások biztosítása azt is igényli, hogy a piaci szereplők mozgása ne veszélyeztesse a szolgáltatásokat igénybe vevők hozzáférését az említett szolgáltatásokhoz. Ebből adódik, hogy a piacra történő belépéssel az új szolgáltatónak vállalnia kell az egyetemes szolgáltatás nyújtásából fakadó kötelezettségeket. Valamely szolgáltató piacról való kilépése esetén pedig a bennmaradó szolgáltatóknak szabályozott módon kell átadni, illetve azoknak átvenni az említett szolgáltatási kötelezettségeket. Ez a feladat szükségessé teszi azt, hogy a szabályozó hatóság megfelelő anyagi eszközökkel is rendelkezzen az említett pluszkötelezettségek vállalása miatt felmerülő többlet-költségek – normatív alapon történő – fedezésére. Tehát továbbra is szükség van valamilyen közös távközlési alapra. Ami a „helyi hozzáférési deficit” kérdését illeti, ennek kezelésére az EU-tagországokban is különféle megoldások alakultak ki. Ebben az esetben is elterjedt módszer a közös alapból történő, normatív finanszírozás. A költségalapú díjazás általános elterjedésekor erre még inkább szükség 6

Lásd pl. Kiss Ferenc: „Követelmények, lehetőségek és veszélyek a távközlésszabályozásban az EU csatlakozás kapcsán.” kézirat, Budapest, 1998. szeptember 30.

37

lehet, hiszen az említett árszabályozási modellben elvileg is kizárt mindenfajta keresztfinanszírozás. Nincs mód továbbá arra sem, hogy a helyi hozzáférési deficitet a szolgáltató az elkülönített bekapcsolási vagy előfizetési díjakból finanszírozza. Így a helyi hozzáférési deficit ellentétele valamiféle közös alap lehet. Különösen igaz ez abban az esetben, ha az univerzális szolgáltatás fogalmát a hozzáférésre, és nem pedig egyes konkrét szolgáltatás típusokra értelmezzük. A legutóbbi időkben az EU-ban felgyorsult az egyetemes szolgáltatások szabályozásának egységesítése. Az alábbiakban röviden ismertetjük az EU 2002/22/EC direktíváját az egyetemes szolgáltatásokról. 2.5.2. A 2002/22/EC direktíva az egyetemes szolgáltatásról A direktíva az egyetemes szolgáltatások lehetséges piacát a közcélú távközlési hálózat által egy kötött helyen nyújtott szolgáltatások körében határozza meg. Az alábbiak azok a direktíva által tételesen is megnevezett szolgáltatások, amelyeket a szabályozó hatóság egyetemes szolgáltatásnak nyilváníthat: -

nyilvános fizető távbeszélő állomás közcélú távközlési hálózathoz való hozzáférés közcélú távbeszélő szolgáltatáshoz való hozzáférés kötött helyen hálózat-végződtetési ponthoz való hozzáférés bérelt vonal-szolgáltatáshoz való hozzáférés előre meghatározott mennyiségben hívószámhoz való hozzáférés.

Az említett direktíva az egyetemes szolgáltatást a végfelhasználó oldaláról definiálja: megfizethető áron biztosítani kell mindazokat a szolgáltatásokat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a végfelhasználó a távközlési szolgáltatások egy meghatározott (minimális) csomagjához hozzájusson. A szabályozó egy vagy több szolgáltatót is kiválaszthat egyetemes szolgáltatások nyújtására. Lehetséges az is továbbá, hogy a különböző egyetemes szolgáltatásokat, vagy egyes szolgáltatások különböző szegmenseit más-más szolgáltató biztosítja. Az egyetemes szolgáltatók kijelölésének követelményeit azonban a direktíva egyértelműen rögzíti. A kiválasztás során biztosítani kell az átláthatóságot, a diszkrimináció-mentességet, az objektivitást és a hatékonyságot. A nemzeti szabályozó intézmények rendszeres feladata az egyetemes szolgáltatási díjak elemzése. Az elemzéseket a nemzeti árindexek, valamint a lakossági jövedelmek változása és szerkezet-módosulása alapján is el kell végezni. A szolgáltatónak – illetve a szabályozónak – az egyetemes szolgáltatási díjaknál is biztosítaniuk kell az egységes tarifát, továbbá az ársapka-elv alkalmazását és/vagy a regionális átlagolás elvét. Az egyetemes szolgáltatások feltételeinek szabályozásánál különösen fontos az információk átláthatósága és a fizetési kondíciók egyértelműsége a végfelhasználók szempontjából, hiszen ezek a szolgáltatás-fajták olyan fogyasztói csoportokat (is) megcéloznak,

38

amelyek nem mindig jövedelem és felhasználás-„tudatosak”. A direktíva kimondja továbbá a szükségtelen szolgáltatásokkal történő „árukapcsolás” tilalmát is. Az átláthatóság és az informáltság biztosítására a szolgáltatók kötelesek ingyenesen részletezett számlát kibocsátani a végfelhasználók részére. A szolgáltatóknak biztosítaniuk kell az ingyenes szelektív hívás-letiltás lehetőségét, valamint az előre fizetési lehetőségeket is a végfelhasználók számára. Különösen a kis jövedelműekre, valamint a piac kiterjesztésére tekintettel meg kell teremteniük a hálózati csatlakozás díjának részletfizetési lehetőségét. Nemfizetés esetén pedig a hálózatról történő lekapcsolás csak előzetes figyelmeztetés után történhet. Az egyetemes szolgáltatások költségei és az „egyetemes szolgáltatási teher” képezik az egyetemes szolgáltatások szabályozásának talán legbonyolultabb kérdéseit. A direktíva – a korábbi, LLRIC-alapú díj-számítás helyett – a „nettó költség-elv” érvényesítését tűzi ki célul. Hangsúlyozza, hogy csak a ténylegesen veszteséges szolgáltatás szegmensek esetében elszámolt költségek tekinthetők az egyetemes szolgáltatási teher részének (a „hosszú távú nettó elkerülhető költségek”, long-term net avoidable cost, elve). A nettó költségek kiszámításánál a nem közvetlen pénzügyi hasznokat (pl. reklám, márkanév-terjesztés, piaci pozíció-növelési lehetőség) is számszerűsíteni kell. A direktíva – ezt követően – tételesen felsorolja azokat a szolgáltatásfajtákat és végfelhasználó-csoportokat, amelyek esetében a nettó költség felmerül(het). Kimondja továbbá, hogy az egyetemes szolgáltatások költségeinek elkülönítése elengedhetetlen a bevételek, illetve a költségek kétszeres számbavételének elkerülésére. Az egyetemes szolgáltatások finanszírozási módja képezi a másik kulcs-kérdést. A cél az egyetemes szolgáltatásból származó veszteségek kompenzálása. A kompenzáció úgy történhet, ha megvalósul a kompenzációs teher megosztása az elektronikus kommunikációs szolgáltatásokat nyújtó szolgáltatók között, illetve a kompenzációs teher megosztása a hálózat-üzemeltetők és a szolgáltatók között. A direktíva hangsúlyozza, hogy a kompenzációs teher megosztásának a verseny lehető legkisebb zavarása mellett kell megtörténnie. Az egyetemes szolgáltatások körének körülhatárolásához is nélkülözhetetlen a szolgáltatások piaci elemzése. Az alábbi kérdések vizsgálatára van szükség: -

létezik-e hatékony verseny az adott piacon piaci dominancia léte és hatásai a költség-nyilvántartási és költség-számítási módszerek egységesítése és nyilvánossá tétele meghatározott számú bérelt vonal rendelkezésre bocsátása a szolgáltató-választás joga az előfizetők szerződés-felmondási joga a szolgáltató szerződés-módosítási ajánlatára.

Az egyetemes szolgáltatások technikai és gazdasági követelményei között alapvető fontosságú a hálózatok integritásának megőrzése. Az egyetemes szolgáltatást nyújtó szolgáltatók részéről az EU által meghatározott szolgáltatás-típusok és minőségi paraméterek érvényesülését biztosítani kell. Biztosítani kell továbbá a hívószám-hordozhatóságát és azt, hogy a hívószámátvitel esetén az összekapcsolási szolgáltatatás költség-alapú legyen. Az egyetemes szolgáltatási direktíva egyértelművé teszi, hogy az egyetemes szolgáltatások köre nem egyszer és mindenkorra meghatározott, hanem az – különösen a felgyorsult technikai 39

fejlődés miatt – gyakorta változhat. Az egyetemes szolgáltatások még sokáig velünk együtt élnek, de ahogyan az egységes európai elektronikus infokommunikációs piac egyre inkább versenyszerűvé válik, úgy szorulnak vissza azokra a szűk területekre, ahol az egyetemes szolgáltatások biztosítása nem általános érvénnyel, hanem csak szociális megfontolások alapján és jól körülhatárolt csoportok számára marad fenn. 3. Növekedési trendek az infokommunikációs szektorban Miután röviden áttekintettük az infokommunikáció piacszabályozásának legfontosabb területeit, vázlatosan bemutatjuk a szektor növekedésének alakulását az elmúlt bő egy évtizedben. Miként látni fogjuk, 1990-et követően az infokommunikációs szektor látványosan növekedett. Az ezredforduló táján azonban a növekedés lelassult, a hanyatlás jelei mutatkoztak. Miért nevezzük hanyatlásnak azt a folyamatot, amelyet 2000 és 2001 fordulójától kezdődően figyelhetünk meg az infokommunikációs szektorban? A kereslet bővülésének lassulása, vagy a vállalatok piaci értékének jelentős csökkenése önmagában nem tekinthetők klasszikus értelemben válságtüneteknek. Az információs szolgáltatások piacainak elemzői többnyire úgy látják, hogy az információs szektor fokozatosan a gazdaságok egyik „érett szektorává” válik és ezzel növekedési üteme belesimul a fejlett gazdaságok általános növekedési trendjébe. Ezzel a magyarázattal a fő probléma az, hogy az információs szektorban hatalmas kapacitások halmozódtak fel, amelyek jelentős hányada kihasználatlanul hever. Az információs szektor tényleges szolgáltatás-kínálata messze alatta marad a lehetséges kínálat terjedelmének és még ez a tényleges kínálat is keresleti korlátokba ütközik. A hanyatlás tehát nem „klasszikus” abban az értelemben, hogy az információs szektor szolgáltatásainak volumenében vagy árbevételében nem figyelhető meg abszolút mértékű visszaesés. A folyamatot jól szemlélteti az Amerikai Egyesült Államok ITszektorának növekedése az elmúlt két évtizedben (lásd 1. táblázat). Hasonló trendeket mutatott az EU 15 tagországában és Magyarországon is az infokommunikációs szektor bruttó hozzáadott értékének változása.7 1. táblázat: A bruttó hazai termék és az IT-szektor GDP-jének növekedési üteme az USA-ban, az EU-ban és Magyarországon, százalékban Év GDP összes IT szektor*

1990

1991

1992

1,8

–0,5

3,1

5,0

5,1

2,9

1993

1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 Amerikai Egyesült Államok 2,6 4,0 2,7 3,6 4,4 4,3 4,1 3,7 0,2

11,0

12,1 14,2 Magyarország

11,7

9,0

10,4

13,8

17,9

10,2

GDP összes –3,5 –11,9 –3,1 –0,6 2,9 1,5 1,3 4,6 4,9 4,2 5,2 3,7 IT szektor** –7,3 –11,4 –4,3 –5,4 1 12,4 3,1 8,7 3,3 5,5 2,3 2,3 Forrás: Department of Commerce, Bureau of Economic Analysis, http://www.bea.doc.gov és Hírközlés-statisztikai Évkönyv 1999 és 2001, Budapest: Hírközlési Főfelügyelet. * az IT-szektor növekedési üteme = az “elektronikus eszköz-gyártás” és a “kommunikáció” szektor súlyozott átlaga. A súlyok: az ágazatok részesedése a GDP-termelésből. ** A távközlés, posta és szállítási ágazatok adatai együtt.

Az 1. táblázat adatait az 1. és a 2. ábrán is bemutatjuk.

7

Lásd European Commission (2003).

40

1. ábra: A GDP növekedési üteme és az IT szektor növekedése az USA-ban, 1987-2001

Növekedési ütem, előző év = 1

1,2

1,15 1,1

1,05 1

0,95 0,9 1987 1988 1989 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 GDP

IT

2. ábra: A GDP növekedési üteme a nemzetgazdaságban és a hírközlés-közlekedési ágazatokban Magyarországon, 1990-2001, százalékban 15

Növekedési ütem, %

10

5

0 1990

1991

1992

1993

1994

1995

1996

1997

1998

1999

2000

-5

-10

-15

GDP növekedési ütem

GDP-növekedési ütem a hírközlés+szállításban

41

2001

A lassan bővülő – a piac egyes szegmenseiben hanyatló – kereslet azonban nem képes eltartani a jelenleg létező infokommunikációs szektort. A „dotcom” vállalatok tízezreinek eltűnése a piacról önmagában még tekinthető lenne a piac átrendeződésének, a piaci pozíciók újraelosztásának. A nagy távközlési szolgáltatók és a nagy információtechnológiai cégek veszteségessé válása azonban már olyan piaci koncentrációs folyamatot jelez, amely jelentős kiépített kapacitások elvesztését vonja maga után. 4. A piaci kereslet sajátosságai az infokommunikációban 4.1. A kereslet alakulását befolyásoló tényezők A piaci kereslet sajátosságai mind a távközlésben, mind az Internet alapú szolgáltatásokban alapvetően abból fakadnak, hogy a technikai megoldások gyorsan változnak és a kereslet általában kínálat-vezérelt. Továbbá, az infokommunikációs szolgáltatások (induló) fix költségei magasak, ugyanakkor a szolgáltatások változó egységköltsége illetve határköltsége közelíti a zérust. Ennek következtében a szolgáltatók gyakorta szinte „testre szabott” egyéni ajánlatokat tehetnek a potenciális vevőknek, illetve kitapogathatják a vevők rezervációs árait. A piacon tehát jelentős lehetőségei vannak az árdiszkriminációs technikák alkalmazásának, valamint az árukapcsolásnak, továbbá a két részes árazásnak.8 A hagyományos hang- és adattovábbítási megoldások mellett az utóbbi időkben egyre nagyobb teret kap a szakirodalomban az Internet alapú szolgáltatások köre. Az információgazdaság egyik legígéretesebb területének a szakértők hosszú időn keresztül az „e-kereskedelem” és az „e-szolgáltatások” területeit tekintették. A szolgáltatók igen nagy reményeket fűztek az „eüzlet” fellendüléséhez. Látnunk kell azonban, hogy az e-üzlet egyelőre a hagyományos kereskedelmi-szolgáltatási kapcsolatoknak csak a töredék részét teszi ki. Például az USA-ban – a Department of Commerce adatai szerint – az e-kereskedelem részaránya még 2003-ban sem érte el az összes kereskedelmi forgalom 2%-át. Az Európai Unió (EU) tagországaiban pedig ez az arány még alacsonyabb volt. 3. táblázat: Az e-kereskedelem részaránya a kereskedelmi forgalomból az USA-ban és az EU-

tagországokban, százalékban USA EU-15

1995 0,3 0,1

1996 0,5 0,1

1997 0,5 0,2

1998 0,6 0,2

1999 0,7 0,2

2000 1,1 0,3

2001 1,3 0,4

2002 1,6 0,4

2003 1,9 0,5

Forrás: US Department of Commerce (2004), http://www.census.gov és Statistics ont he information society in Europe, Brussels: EC, Eurostat, 2003. adatai alapján.

A távközlésben a szolgáltatások iránti kereslet lassú bővülése a kereslet szerkezetének jelentős átalakulásával párhuzamosan megy végbe. A távközlési szolgáltatást igénybe vevők egyre inkább elpártolnak a vezetékes szolgáltatóktól és mind nagyobb részük veszi igénybe a mobil szolgáltatásokat. Ez a folyamat pedig nem független a szabályozás hatásától. Míg a vezetékes szolgáltatók esetében az ágazati szabályozás egyértelműen kétrészes árképzést ír elő – ez következik az ún. „költségalapú díjazás” szabályaiból9 –, a mobil távközlésben sokkal rugalmasabb ármegállapítást tesz lehetővé. A rugalmas ármegállapítás pedig gyakorlatilag a 8 9

Lásd például Varian (2003). A különféle árképzési rendszerekről a 3. pontban lesz részletesen szó.

42

tökéletes árdiszkriminációhoz közelítő árazási gyakorlatra nyújt lehetőséget a mobil szolgáltatóknak. A különbség megértéséhez alkossunk egy igen egyszerű piaci modellt! Tegyük fel először, hogy a piacon hasonló egyéni keresleti függvénnyel rendelkező fogyasztók vásárolnak távközlési szolgáltatást. Lehetséges tehát a piaci keresletet egyetlen „reprezentatív fogyasztó” keresleti függvényével jellemezni. Tegyük fel továbbá, hogy a piacon működő vállalat árbefolyásoló. Azaz, a vállalattal szembeni kereslet negatív meredekségű keresleti függvénnyel jellemezhető. Tételezzük fel az egyszerűség kedvéért, hogy a reprezentatív fogyasztó inverz keresleti függvénye lineáris: p(q )  a  bq, ahol p(q) a vásárolt mennyiségtől függő ár, q pedig az értékesített (keresett) mennyiség, a és b a keresleti függvény konstans paraméterei. Utolsó – egyszerűsítő – feltevésünk az, hogy a vállalat költségfüggvénye szintén lineáris: c(q )  cq  F , ahol c a szolgáltatás átlagos változó költsége – és egyben határköltsége –, F pedig a fix költség. Végül feltesszük, hogy a szolgáltató vállalat profitmaximalizáló. Az iménti feltevések mellett és minden fogyasztó számára egységes ár meghatározása esetén a vállalat profitmaximumának elsőrendű feltétele, hogy határbevétele megegyezzen határköltségével, azaz: ac a  2bq  c, és ebből a profitmaximumot biztosító kibocsátás q *  , tehát a monopolista 2b kibocsátási szint az adott feltételek mellett. Behelyettesítéssel kapjuk, hogy a vállalat által kért szolgáltatási díj, illetve a vállalat profitja:

p (q * )  a  b 

ac ac a2  c2 ac a  c  2  F .  és  q *  c F 2b 2 4b 2b 4b

 

(1)

A monopólium profitja az adott feltételek és feltevések mellett maximális ugyan, de a vállalat számára nem ez az elérhető legjobb megoldás. Gondoljuk meg ugyanis: a vállalat ismeri a reprezentatív fogyasztó keresleti függvényét, tehát ismeri annak rezervációs árait a szolgáltatás újabb egységeinek értékesítése esetén. A vállalat tudja tehát, hogy a fogyasztó a piaci árnál többet is hajlandó lett volna fizetni az általa megvásárolt szolgáltatás-mennyiségért. A vállalat ezért megszerezheti a fogyasztói többletet, ha más fajta árképzési módszert alkalmaz. A vállalat egyik lehetősége a profitja növelésére az, ha két részes árképzést vezet be. A fogyasztótól elkéri a határköltségének megfelelő árat a szolgáltatási teljesítmény minden megvásárolt egysége ellenében. Emellett pedig elkéri tőle a fogyasztói többletnek megfelelő összeget is a szolgáltatáshoz való hozzáférés jogáért cserében. Ez utóbbi díj – nevezzük azt „előfizetői díjnak” – tehát egységes díj lesz, amely közvetlenül nem függ attól, hogy a fogyasztó éppen hány egységnyi szolgáltatást (például távbeszélő beszélgetés másodpercet) vásárolt.10 Az imént írottakat egy ábrán is bemutatjuk.

p belátható, hogy a két részes ár esetén a vállalatp profitja: Egyszerűen 10

Közvetve persze ezt az „átalány díjat” befolyásolja az, hogy az eladó hány egységet értékesít a vevőnek. Hiszen a vevő fogyasztói többleteFogyasztói – ezzel lesz azonos mértékű az átalány (előfizetői) díj – csak az általa ténylegesen megvásárolt mennyiség rezervációs többlet árainak összege és az általa fizetett piaci ár különbsége.

p*

Fogyasztói többlet

43

p*

D(q)

MR(q)

q

q*

D(q)

q*

q

a  c   c  a  c  F  a  c  (a  2c )  F. (2)  q*  1.a. ábra: Egységes piaci bár 1.b. ábra: Két részes ár b b A vállalat a két részes árral akkor jár jobban, mint a monopolista ár kiszabásával, ha: 2 ac  a  c 7 (3)  (a  2c)   4a  8c  a  c  a  c, b 4b 3 tehát az inverz keresleti függvény függőleges tengelymetszete – az az ár, amely mellett a fogyasztó kereslete zérussá válik – több mint kétszeresen meghaladja a szolgáltató vállalat határköltségét.

 

2

Amennyiben a vállalat olyan árazást alkalmaz, hogy egyszer kifizetteti a fogyasztóval a monopolista árat, majd előfizetői díjként elkéri tőle a fogyasztói többletet, akkor az utóbbi értéke a  c a  c  a   most:  2  2b a  c  2 , így a vállalat profitja:  2 8b 2 2 2  a  c  a  c  3a  c  (4)  q*   F   F. 4b 8b 8b A „valódi” két részes ár akkor előnyösebb a vállalat számára, mint a monopolista árral kombinált előfizetési díj, ha: 2 ac 3a  c  13  (a  2c)  F   F  a  c , tehát a zérus keresletet eredményező piaci árnak b 8b 5 még inkább – közel háromszorosan – meg kell haladnia a vállalat határköltségét. Az infokommunikációs cégek esetében ez nem tűnik nagyon szigorú megkötésnek, hiszen a szolgáltatások határköltsége zérushoz közeli.

 

Mindeddig azzal a feltevéssel éltünk, hogy a fogyasztók egyéni keresleti függvénye azonos, tehát a reprezentatív fogyasztó jól jellemzi a piacot. Valójában azonban a fogyasztók távközlés iránti kereslete meglehetősen különböző. Ezért ha a vállalat a teljes fogyasztói többlet értékének megfelelő átalány díjat határoz meg előfizetői díjként, ezzel az alacsony rezervációs árral rendelkező fogyasztókat eleve elrettenti a vásárlástól. Tegyük fel például, hogy az információs szolgáltatások piacán három (fajta) fogyasztó vásárol: az elsőt nevezzük „kispénzű fogyasztónak”, aki csak viszonylag alacsony piaci ár mellett lép egyáltalán a piacra. A második fogyasztót nevezzük „átlagos fogyasztónak”, a harmadikat pedig „gazdag fogyasztónak”.11 Tegyük fel most is, hogy az egyéni keresleti függvények lineárisak és az inverz keresleti függvények az említett fogyasztók sorrendjében rendre: p(q1 )  a1  b1 q1 ; p(q 2 )  a 2  b2 q 2 ; p(q 3 )  a 3  b3 q 3 , ahol a1  a 2  a 3 . A piaci keresleti függvény ebben az esetben:

11

Az elnevezések nem feltétlenül helytállóak, hiszen a távközlési szolgáltatások iránti kereslet nem mindig követi a fogyasztó általános jövedelmi helyzetét.

44

0 ha  a3   b3  Q  q1  q 2  q3   a 3   b  3 a3    b3

p  a3 p p p

ha a 3  p  a 2 

1 a 2  p a3 a2 1    p   ha a 2  p  a1 b2 b3 b2  b3 b2 



1 a 2  p a1  p a3 a2 a1 1 1      p     ha a1  p  0. b2 b1 b3 b2 b1  b3 b2 b1 

(5) A piaci keresleti függvény tehát többszörösen megtörik. Tegyük fel most, hogy a vállalat határköltsége a1  c  0. Vezessük be az alábbi jelöléseket: A3  a 3

B3  b3 ;

A2 

a 3 b2  a 2 b3 b 2  b3

A1 

a 3 b2 b1  a 2 b3b1  a1 b2 b3 b2 b1  b3 b1  b2 b3

B2 

b2b3 ; b2  b3

(6)

B1 

b1 b2 b3 . b2 b1  b3 b1  b 2 b3

Az inverz piaci keresleti függvényt (6) felhasználásával a következő alakban írhatjuk fel:  A3  B3 Q ha 0  Q  q3max  max max max  A  B2 Q ha q 3  Q  q3  q 2 p (Q )   2 (7) max max max max max  A1  B1Q ha q 3  q 2  Q  q3  q 2  q1 0 ha Q  q max  q max  q max  3 2 1 Az alábbi 2. ábrán bemutatjuk a három fogyasztó egyéni és piaci inverz keresleti görbéit. (Az előbbiek rendre d1, d2 és d3, az utóbbi D–1(Q). A határbevételi görbét MR(Q) jelöli.) A 2. pábrán feltüntettük a monopolista profitmaximalizáló szolgáltatás-mennyiséget (Qm) és az ahhoz tartozó árat (pm), valamint a két részes árképzés esetén a vállalat által választott kibocsátási szintet (Qk) és az optimális szolgáltatási árat (c). Jól látható, hogy a monopolista profitmaximumot adó kibocsátási szint mellett a szolgáltató vállalat profitja: 2  A1  c  F

 (Qm )  p m Q m  cQm  F. (8) 4 B1 a3 Ha most a vállalat megpróbálná alkalmazni a két részes árképzést a fogyasztói többlet A1  c megszerzése érdekében, akkor kibocsátását Qk  szintre növelné és a szolgáltatási a2 B1 egységek p díját c-ben határozná meg. A szolgáltatási díj megfizettetése után vállalat profitja –F m

a1 c

45

MC(Q) D–1((Q)

Q d1

Qm

d2

d3

Qk

2. ábra: optimális árképzés heterogén piaci kereslet esetén lenne. A fix költségek fedezetéül és pozitív profit elérése érdekében a vállalat előfizetői díjat kérhet a fogyasztóktól azok fogyasztói többlete mértékéig. Az előfizetői díj azonban most nem lehet egységes – a szolgáltató nem kérheti el még az „átlagos fogyasztó” fogyasztói többletét sem mindenkitől –, mert a „kis pénzű fogyasztók” ebben az esetben veszteségeket szenvednének és kivonulnának a piacról. A szolgáltató azt sem teheti meg, hogy minden fogyasztótól a saját fogyasztói többletét kéri el előfizetői díjként, mert ebben az esetben a magas fizetési határhajlandóságú fogyasztóknak érdekükben állna „kis pénzűnek” feltüntetni magukat és kevesebb szolgáltatás igénybe vételével fogyasztói többletük egy jelentős hányadát megtartani maguknak. Nem működne tehát a fogyasztók önszelekciója.12 A szolgáltató tehát csak olyan két részes árképzést alkalmazhat – ha ezt a megoldást választja –, amely az előfizetői díjak meghatározásánál a másodfokú árdiszkrimináció (nem-lineáris árképzés) elveit alkalmazza. A szolgáltatónak tehát különböző fogyasztói csomagokat kell összeállítania a különböző típusú felhasználók számára annak érdekében, hogy az eltérő típusú fogyasztóknak érdekükben álljon a saját típusuknak megfelelő szolgáltatás-csomagot választani. A fogyasztói csomagok különbözhetnek a szolgáltatás megszerezhető mennyisége, vagy különböző minőségű szolgáltatás-fajták tekintetében is. A nem lineáris árképzés alkalmazása figyelhető meg a vezetékes távközlési szolgáltatók előfizetői díjainak megállapításánál, vagy az Internet szolgáltatók különböző fajta szolgáltatási csomagjai előfizetési díjainál. Magyarországon a vezetékes távközlésben a két részes és nemlineáris árképzésnek meglehetősen torz formája alakult ki. A vezetékes szolgáltatók az üzleti előfizetők számára lényegesen magasabb előfizetői díjat állapítanak meg, mint az egyéni fogyasztóknak. Az üzleti előfizetők azonban nem kapnak többlet-szolgáltatást a magasabb díj ellenében. Számukra ez a megoldás a már említett adózási különbségek miatt elfogadható. Ugyanakkor a szolgáltatók viszonylag magas használati díjat, valamint ún. „kapcsolási díjat” is kirónak a felhasználókra. A szolgáltatás volumenével arányos díjak magasan tartása azonban visszafelé sül el: a kereslet csökken, ami csökkenti a szolgáltatás-arányos profitot és a fogyasztóktól megszerezhető fogyasztói többletet is. Az utóbbi évek egyik meghatározó szerkezeti átalakulása a távközlésben a mobil szolgáltatók előre törése és a vezetékes szolgáltatások iránti igények visszaszorulása. Ezt a folyamatot maguk a szolgáltatók általában az emberek mobilitási igényeinek megnövekedésével, divat-hatásokkal, az állandó elérhetőség előnyeivel magyarázzák. Az említett – és nem vitatott – tényezők mellett azonban fel kell hívnunk a figyelmet egy további és véleményünk szerint az előbbiekkel vetekedő hatás jelentőségére is. A mobil szolgáltatásokban egyre inkább elterjednek az ún. „előre fizetett” szolgáltatás-csomagok (a „pre-paid card”-ok). A piaci vizsgálatok arra az eredményre vezettek, hogy a fogyasztók azért (is) fordulnak el a vezetékes szolgáltatásoktól és térnek át a mobil távközlési szolgáltatásokra, mert az a véleményük, hogy a „pre-paid” csomagok esetén azért fizetnek, amit ténylegesen fogyasztanak. A mobil távközlési cégek által alkalmazott az árképzési megoldások a nem-lineáris árképzés tipikus példái. Amennyiben pedig a vállalatok finomítják árskálájukat és az egyes, előre fizetett árakhoz tartozó csomagok skáláját, az alkalmazott módszer közelíti a tökéletes árdiszkrimináció egyéni fogyasztói rezervációs árakhoz 12

A helyzetet bonyolítja, ha a különböző fogyasztói csoportok jövedelmének adóztatása eltérő jellegű. Ha az üzleti fogyasztók leírhatják az adóalapjukból az infokommunikációs költségeiket, miközben az egyéni fogyasztók ezt nem tehetik meg, a fogyasztók önszelekciója – illetve annak hiánya – éppen ellentétes irányban fog működni, mint az imént említett esetben. Azaz, az egyéni fogyasztók is üzleti felhasználókként jelennek meg a piacon.

46

igazított árképzési módszerét. A tökéletes árdiszkrimináció révén a vállalat a lehető legnagyobb nyereségre tehet szert, hiszen így a teljes fogyasztói többletet a saját profitjává alakíthatja át. A fenti 3 fogyasztóra felírt példában a vállalat profitja,  (Q k ) 

Qk

 p (Q)dQ  cQ

k

 F . A profit tehát:

0

 (Q k ) 

a3  a 2 2b3

a 3  a 2

 2 a1  

a1  c  a 3 a 2  a1  c  a3  c a 2  c a1  c          F. 2 2 b2 b1   b3 b 2   b3

(9) Belátható, hogy a vállalat profitja a tökéletes árdiszkrimináció esetén mindig nagyobb, mint akár a monopolista profit, akár két részes árképzés révén elérhető profit. A vállalatok piaci részesedésének – és így profitjuknak – növelését szolgálhatja az is, ha a cégek differenciálják termékeiket és így a versenytársaikétól megkülönböztetett termékük piacán monopolistaként működhetnek. A piacelméletek egyik fontos megállapítása, hogy termékeiket jelentős mértékben differenciáló vállalatok magasabb átlagos árat érhetnek el, mint ha a választékot kevésbé bővítik. A fogyasztók ugyanis elfogadják a magasabb árat a választék-bővítés fejében. A termékdifferenciálás és a termék minőségi diszkriminációja („versioning”) között nem mindig könnyű különbséget tenni. Az eltérés lényege abban áll, hogy a termékdifferenciálás alapvetően a versenytársaktól való megkülönböztetést és így a saját piac körülhatárolását szolgálja, míg a minőségi diszkrimináció a vállalat saját termékei közötti minőségi különbségek hangsúlyozásával igyekszik kipuhatolni vevői fizetési határhajlandóságát. Az infokommunikációs cégek az ezredfordulón kialakult visszaesést a választék-bővítés révén elért relatív áremelkedéssel igyekeztek ellensúlyozni. A fogyasztók számára azonban az infokommunikációs termékek és szolgáltatások újabb és újabb csomagjainak gyors egymás utáni megjelenése szinte áttekinthetetlen kínálatot eredményezett. Így a várt kereslet-bővülés elmaradt, amit a szolgáltatás-áraknak csak igen lassú mérséklődése követett. A vezetékes távközlésben az 1998 és 2002 közötti árak – úgy a bekapcsolási díjak, mint a használati díjak (a „percdíjak”) szinte változatlanok maradtak. Csupán az előfizetői díjaknál tapasztalhattunk némi csökkenést. A szolgáltatások díjai a mobil távközlésben, valamint az összekapcsolási szolgáltatásoknál mérséklődtek jelentősen. Az előbbi a vezetékes forgalom stagnálásához illetve visszaeséséhez vezetett. Az összekapcsolási díjak mérséklődése – pontosabban a szabályozó hatóságok által történt leszorítása – pedig nem vált közvetlenül a fogyasztók hasznává, mert a díj-csökkenést az összekapcsolási szolgáltatást nyújtók más szolgáltatásokon igyekeztek behozni, míg az azt igénybe vevők legalább részben „lenyelték”. A fogyasztóknak új és újabb szolgáltatásokkal történő elárasztása nem csak a választékgazdaságosság (“economies of scope”) lehetőségeinek kihasználásától fosztotta meg a szolgáltatókat, hanem az információs aszimmetria kialakulása miatt működésbe lépett a fogyasztók „kontraszelekciós” gazdasági magatartási szabálya is.13 A szolgáltatásokkal elárasztott fogyasztók egyre kevésbé tudták (és tudják), mit is kínálnak nekik, ami az ő oldalukon információs bizonytalanságot, a szolgáltatók oldalán pedig az elvileg előnyükre szolgáló információs aszimmetriát eredményezett. A fogyasztók azonban – információs kiszolgáltatottságuk miatt – az egyszerűbb és kevésbé költséges infokommunikációs 13

Lásd pl. Akerlof (1970) és Stiglitz és Weiss (1981), Stiglitz és Greenwald (1990).

47

szolgáltatásokat vették igénybe és azokat is csak egyszerű csomagokban. Ennek az egyik ékes bizonyítéka a rögzített összegű telefonkártyák gyors elterjedése volt. Az olcsó tömegszolgáltatások piaca azonban nem bővült tovább – a vezetékes belföldi forgalom a legtöbb fejlett telekommunikációjú országban csökkent! –, így a szolgáltatók csak az alacsony árú és ugyanakkor nagy árérzékenységű – tehát terjedelmükben nem nagyon bővíthető – szolgáltatásokat értékesíthették. A szolgáltatók „fogyasztó-megdolgozó” stratégiájában egyre nagyobb szerepet kapott a demográfiai alapú kereslet-ösztönzés, a fiatalabb korosztályok megdolgozása. Ez sok esetben nem bizonyult rossz döntésnek, mert a fiatal fogyasztók számára „testközelibb” az új telekommunikációs szolgáltatások igénybe vétele, mint az idősebbek esetében. (Talán nem mellékes az sem, hogy a tanuló korosztályok költségvetési korlátja is puhább, mint idősebb társaiké, mert többnyire a szüleik fedezik kiadásaikat.) Az életkor-alapú stratégia azonban nem utal jól átgondolt és hosszú távú jövőképre a szolgáltatóknál. Különösen azért nem, mert a fejlett országok demográfiai folyamatai inkább a fiatal korosztályok részarányának csökkenését, mint emelkedését vetítik előre. Így a most sikeresnek tűnő stratégia „kódolja” a jövőbeli piaci hanyatlást. 4.2. Egy származtatott kereslet: kereslet a hálózati hozzáférés és az összekapcsolási szolgáltatások iránt 4.2.1. Az összekapcsolás elméleti kérdései Az univerzális szolgáltatások meghatározása és a költségalapú díjazás elvei elméletileg teljes körűen meghatározzák a különböző szolgáltatók, illetve nyilvános közcélú hálózatok összekapcsolásakor érvénybe lépő elszámolási és díjazási szabályokat. Az univerzális szolgáltatás elvéből ugyanis következik, hogy a már piacon lévő szolgáltatók – éppen az egyetemes szolgáltatások elérhetősége és működőképességének megőrzése érdekében - kötelesek az összes lehetséges összekapcsolás szintjén biztosítani az összekapcsolódás tényleges lehetőségét. Ugyanez vonatkozik az újonnan piacra lépő szolgáltatóra – méghozzá szimmetrikusan, tehát a már működő szolgáltatók “irányából” az új szolgáltató felé, és az új szolgáltató részéről is a piacon lévők irányába - azzal a további kikötéssel, hogy az új szolgáltató összekapcsolódása más hálózatokkal, illetve szolgáltatókkal nem ronthatja le az utóbbiak szolgáltatásainak minőségét. A költségalapú díjazás elve pedig az összekapcsolás szempontjából azt jelenti, hogy az összekapcsolás önálló szolgáltatás-fajtává válik, amelynek elkülönülten számba vehető költségei vannak és így arra önálló díj állapítható meg. Az összekapcsolás, mint önálló szolgáltatás elkülönült díjazása feleslegessé teszi a szabályozó intézmény által a különböző szolgáltatók, illetve szolgáltatás-fajták esetére megállapított bevétel-megosztási szabályokat. Az összekapcsolás elkülönült díjazásának az az előfeltétele, hogy minden érintett szolgáltató rendelkezzen azonos elvek szerint számított módon a forgalom terjedelméről és így az összekapcsolási szolgáltatást igénylő forgalom bevételeiről, valamint e forgalom lebonyolítása során felmerült költségekről teljes körű számbavétellel. Ehhez pedig korszerű számlázási rendszer létesítése szükséges. A különféle számlázási rendszerek egymás mellet élése, valamint maga a számlázás, mint önálló szolgáltatás léte azonban további problémákat vet fel.

48

A hálózatok, illetve a szolgáltatók összekapcsolódása szempontjából további problémát jelent, ha az egyes szolgáltatók különböző, és főként különböző részletességű és pontosságú forgalmi és költségadatokat produkálni képes számlázási rendszereket alkalmaznak. Magyarországon pedig egyelőre ez a helyzet. Például, míg a MATÁV a korszerű “OSS”-rendszerrel dolgozik, az LTO-k a MATÁV Rt. régi számlázási rend-szerét - az ún. “Távinfo”-t - vették át. Emiatt az OSS és az LTO-k számlázási rendszere nem teljesen kompatibilis egymással. Ebből következik, hogy a különféle szolgáltatók összekapcsolódásának elszámolása háromféle mechanizmus együttes alkalmazását igényelte még a közelmúltban is. Az első mechanizmus lényege, hogy több szolgáltatót igénybe vevő hívások esetén minden szolgáltató méri a hívás nála felmerülő ún. “tartásidejét”. Ebbe az esetben tehát már a gyakorlatban működik a teljes körűen csak a jövőben bevezetni kívánt időalapú forgalom- és díjmérés. A második mechanizmus az ún. “bevétel-megosztási formulák” alkalmazása. (Napjainkra ez az eljárás lényegesen egyszerűsödött és hamarosan teljesen eltűnik.) Ebben a folyamatban a szabályozó hatóság a szabályozó hatóság állapítja meg a bevételek szolgáltatók közötti felosztásának szabályait. A harmadik fázis pedig az ún. “egyeztetési mechanizmus”, amikor az egyes szolgáltatók összevetik saját és a többiek adatait és ilyen módon igyekeznek megállapodni a közösen lebonyolított forgalom és az abból származó bevétel megosztási arányaiban. Az imént vázolt bonyolult rendszer működése nem teszi lehetővé, hogy az összekapcsolási díjak költségalapú díjakként kerüljenek meghatározásra. Ehhez a forgalom-nyilvántartási és a számlázási rendszerek elveinek egységesítése szükséges. Végül, az összekapcsolás esetében - miként az árszabályozásnál láttuk - ugyancsak megoldást igényel a távközlési és az informatikai szolgáltatók együttműködésének szabályozása. Itt az az alapelv lehet irányadó, hogy összekapcsolást igénylő szolgáltatás esetén az összekapcsolódó felek mindegyikére az “erősebb” szabályozó hatálya érvényesül. Ez konkrétan azt jelenti, hogy amennyiben az egyébként a fogyasztóinak nem szabályozott díjú szolgáltatást nyújtó informatikai szolgáltató összekapcsolási szolgáltatást vesz igénybe valamely, szabályozott ár alkalmazására kötelezett szolgáltatótól, akkor az összekapcsolási szolgáltatás terjedelméig az egyébként nem szabályozott szolgáltatóra is a szabályozott szolgáltatás árszabályai válnak érvényessé. Az imént leírt elméleti alapok a gyakorlatban csak azután alkalmazhatók, miután a távközlési-informatikai piacokon is viszonylag korlátozatlanná válik a verseny és megvalósul a belföldi piac teljes körű integrációja. Továbbá, a hazai információgazdaság integrálódik az európai és általában a fejlett nemzetközi távközlési-informatikai piacokba. 4.2.2. A távközlési összekapcsolási díjak Az összekapcsolás közgazdasági megközelítése arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen módon határozható meg, illetve mekkora legyen az a díj, amelyet az összekapcsolási szolgáltatásért fizetni kell. A fogyasztói végszolgáltatások díjának szabályozására a világban már több évtizedes gyakorlat, megfelelően kidolgozott elmélet állt rendelkezésre, amikorra az összekapcsolás kérdései a maguk teljességében megfogalmazódtak. A (hálózati) összekapcsolás során a hagyományos szolgáltató, akitől az összekapcsolást kérik helyzeténél (és főleg információs fölényénél) fogva az alábbi módon akadályozhatja meg az összekapcsolást: - egyszerűen megtagadja az összekapcsolást, vagy azt irreális időn belül teljesíti, 49

- műszaki nehézségeket támaszt, - aránytalanul magas árat kér. Az első két problémát a jogi kérdések rendezése és az interface-k szabályozása alapvetően megoldotta. Az árakkal kapcsolatban két további lényeges kérdés merül fel: (1) Mit tartalmazzon az összekapcsolási szolgáltatás? (2) Milyen árképzési mód-szert alkalmazzanak a szolgáltatók? Az Európai Unió összekapcsolásra vonatkozó szabályozása rögzíti, hogy az összekapcsolást minden fizikailag megvalósítható szinten lehetővé kell tenni, azaz az összekapcsolást kérő csak annyi szolgáltatást legyen kénytelen igénybe venni, amennyire valóban szüksége van (unbundling), az összekapcsolási díjakra vonatkozóan pedig rögzíti, hogy azoknak költségalapúaknak kell lenniük. Azt már csak ajánlás szintű dokumentum mondja ki, hogy a költségalapúságot úgy kell érteni, hogy az árak alapját a hosszú távú előremutató különbözeti átlagköltség (FLLRIC) jelentse. Bár az összekapcsolási díjak és a végfogyasztói díjak között közvetlen és szoros kapcsolat van (az összekapcsolási díjak elérik a végfogyasztói díjak 40-50%-át) két, fogalmilag is teljesen különböző dologról lévén szó leszögezhetjük, hogy "közös" (pl. az összekapcsolási díjak végfogyasztói díj alapú) szabályozásuk nem indokolt, sőt közgazdaságilag kerülendő. A végfogyasztói szolgáltatás szempontjából az össze-kapcsolás egyszerűen egy input tétel, még ha alkalmasint a legjelentősebb is. A „mit kell szabályozni” kérdésre az aktuális válasz úgy summázható, hogy részben a körülményeket (általános és ágazati-jogi, illetve műszaki előírások), valamint az árakat. A szolgáltatások nyújtásának, a szolgáltatók működésének körülményeit a liberalizáció, a piaci verseny kialakulása kezdeti időszakában általában a tételes jogi-műszaki szabályozás dominanciája jellemzi. Ez a helyzet a továbbiakban általában úgy változik, hogy a szabályozás egyre kevésbé tételes és inkább a működés általános kereteit határozza meg. Ez a tendencia akkor is nyilvánvaló, ha az ágazati szabályozás és általános versenyszabályozás egymáshoz való viszonya, konkrét feladatai, esetenként vitatottak is. Hasonló módon, a műszaki szabályozás a kötelező előírások helyett egyre inkább ajánlásokra és a szolgáltatók megállapodásaira épül. A szabályozáselméleti megfontolások és az előzőekben röviden már említett körülmények alapján a „miért kell szabályozni” kérdésre adható sokféle válasz közül a hazai körülmények figyelembevételével azok a közgazdasági szempontok a meghatározók, amelyek a monopólium működésére vonatkoznak. Elméletileg igazolható, hogy a szabályozatlan monopólium profitmaximalizáló, kibocsátását visszafogja, és jóval költségei feletti monopolárat alkalmaz. Az, hogy mikor (hány résztvevő esetén) van elegendő verseny a piacon ahhoz, hogy az árak alakulása szempontjából a szabályozás csökkenthető vagy megszüntethető legyen, konkrét vizsgálatokat igényel. A megtámadható piac elmélete szerint adott esetben ez akár egy szereplő esetében is fennállhat. Figyelembe véve a távközlés nagy tőkeigényét és az elsüllyedt költségek magas arányát, nem várható, hogy a hagyományos beszéd típusú távközlési szolgáltatásokban a jelenleg elterjedt technikai-technológiai feltételek között hatékony verseny gyors kialakulása Magyarországon valós eset lehetne.

50

A szociális szempontoknak és politikai döntéseknek különösen nagy szerepe van a távközlési szolgáltatások végfogyasztói árának alakulásában. Az intenzív hálózatépítés időszakában magas pénzügyi költségek jelentkeznek. Erre rakódnak rá a Magyarországon ugyancsak csak magas inflációs költségek és a tarifakiegyenlítés terhei. Ez a három tényező együtt akkora - közgazdaságilag indokolt - áremelést jelent, ami már szociális-politikai megfontolásokból nem mindig vállalható. Távközlés-szabályozási szakértők arra is figyelmeztetnek, hogy a helyi hálózat kiépítési költségeinek közvetlenül a fogyasztókra történő hárítása (a helyi hozzáférési hiány felszámolása) erősen keresletcsökkentő hatású. Megfontolásra javasolják azt a megoldást, hogy viszonylag olcsóbb hozzáférési szolgáltatás mellett a szolgáltatók forgalmi bevételeikből finanszírozzák a költségeket. Ez azonban nemcsak az előző bekezdésben felvázolt helyzet miatt nehezen lehetséges (hiszen maga a díjkiegyenlítés is problematikus), hanem az EU elvárásainak is ellentmond. Az Unión belüli szabályok ugyanis egyértelműen megfogalmazzák azt az elvárást, hogy a hozzáférési és forgalmi szolgáltatások önfinanszírozók legyenek. Az uniós távközlésszabályozás egyik központi eleme az univerzális szolgáltatások biztosítása. Ismét a hazai sajátosságok körébe tartozik, hogy ez a kérdés teljesen más megközelítést igényel a magas, gyakorlatilag a telítettség állapotát mutató penetrációs ráta mellett, mint az intenzív fejlődés szakaszában. Önálló vizsgálat tárgyát képezi annak kutatása, hogy mekkora penetrációs ráta várható nálunk, hol érjük el a telítettséget. A várakozási lista radikális csökkenése mintha azt mutatná, hogy az adott árviszonyok mellett számottevő új kereslet már nincs, ugyanakkor a gazdaság fejlettségi foka és a távbeszélő sűrűség közötti nemzetközi tapasztalatok alapján kimutatható összefüggések szerint a jelenleginél akár kétszer nagyobb penetrációs ráta prognosztizálható. A látszólagos ellentmondás (nincs kereslet, pedig a vártnál lényegesen alacsonyabb a penetráció) azonban viszonylag könnyen feloldható azzal a gondolattal, hogy a gazdaság fejlődése, a családok és egyének szabadon elkölthető pénzmennyiségének növekedése a távközlési szolgáltatások iránti igényre is hat, ami további keresletet indukál. Az összekapcsolási díjak valós költségeken alapuló meghatározásával kapcsolatosan a szolgáltatók és elemzők különböző veszélyeket fogalmaznak meg. Az EU-ban javasolt FLLRIC alapú díjmeghatározás azt a veszélyt rejti magában, hogy az összekapcsolási díj nem teszi lehetővé a befektetések megtérülését. A "tiszta" FLLRIC alapú díj, mint a minden egyéb körülménytől mentes, tökéletesen hatékony, versenyhelyzetben levő szolgáltató összekapcsolási díja alsó határértékként kezelendő. Ez alatti ár már zsákmányszerzőnek, és mint ilyen, versenyellenesnek minősül. Az árplafont az ún. stand-alone költségek jelentik, azaz az a költség, amelyen az össze-kapcsolást kérő szolgáltató maga építené ki a kért kapacitást. Az, hogy ezek között a határok között hol helyezkedik el a tényleges összekapcsolás díj, az adott környezet (távközlési hálózat és szabályozási koncepció, valamint gyakorlat) határozza meg. A hazai helyzet sajátossága, hogy a vezetékes hálózatban meglevő monopóliumok a földrajzilag elkülönült hálózatok összekapcsolását jelentik. A monopóliumhoz kapcsolódó jogok különböző értelmezésének megfelelően beszélhetünk híváskezdeményezési, tranzit, vagy hívásvégződtetési jellegű összekapcsolási szolgáltatásról. A hatályos szabályozás a kezdeményezés- és a végződtetés jellegű díjakat kezeli, a tranzit díj helyett a távközlési szolgáltató - a monopólium-helyzete alapján - a teljes távolsági díj kezdeményezési és végződtetési díjjal csökkentett részét kapja, ami a valós tranzitdíj többszöröse. A szabályozás feladata, hogy a monopóliumok megszűnése utáni időre rendezze az összekapcsolás struktúráját, 51

(ki kinek mit szolgáltat), és meghatározza az összekapcsolási díjakat. Ehhez olyan hírközléspolitikai kérdéseket kell eldönteni, hogy: (1) hálózatok, vagy szolgáltatók versenyét kívánjuk-e ösztönözni (alacsony összekapcsolási díj a szolgáltatások, magas díj a hálózatok versenyére ösztönöz), továbbá (2) kapacitás-, vagy forgalom jellegű díjakat alkalmazzunk-e. A szabályozás távlati kérdéseihez tartozik, hogy a tételes díjmeghatározás helyébe (ami egyébként most válik gyakorlattá Európa-szerte) az összekapcsolódó felek kereskedelmi tárgyalásain meghatározott díjak rendszere lépjen. A hazai szabályozás ebben a kérdésben egyelőre ott tart, hogy most van kialakítás alatt az a szám-viteli és analitikus nyilvántartási rendszer, ami a költségek gyűjtését egyáltalán lehetővé teszi, megteremtve ezzel a különböző elemzések és költségszámítások alapját. 5. Az infokommunikáció infrastruktúrájának fejlődése 5.1. Az infrastruktúrafejlődés alapjai Az infokommunikációs szektor dinamikus növekedésének lehetőségét a távközlési és információtechnológiának az 1970-as évektől tapasztalt fejlődése és a korábbinál sokkal rugalmasabbá válása teremtette meg. A decentralizált vezetékes, majd egyre inkább mobil összeköttetéseket biztosító infokommunkációs megoldások egyre alacsonyabbra szállították a piacra történő belépés gazdasági korlátait. Azaz, a technológia lehetővé tette, hogy önálló vállalatok jöjjenek létre akár mindenféle infokommunikációs hálózat létesítése nélkül, csupán a szaktudást használva abból a célból, hogy meglévő hálózat-elemeket akár ún. „virtuális hálózattá” szervezzenek össze. Elvileg tehát nem volt szükség jelentős induló tőkére és beruházásokra ahhoz, hogy „bárki” távközlési, informatikai vagy média-szolgáltatásokat nyújthasson. A belépési korlátokat a kormányok állították azzal, hogy a piacra lépés jogát koncessziók, szolgáltatási engedélyek, vagy a frekvenciahasználati engedély megszerzéséhez kötötték. Jelentős üzleti erők mozdultak meg azonban annak érdekében, hogy a kormányok adminisztratív piaci beavatkozásait ebben a szektorban is mindinkább visszaszorítsák. Az 1970-80-as évek nagy deregulációs, majd ezt követő privatizációs hulláma az USA-ban és Nyugat-Európában a távközlési piacot is alapjaiban alakította át. A gyorsan bővülő kereslet a szektor egyre nagyobb számú vállalatát egyre nagyobb bevételekhez és nyereséghez juttatta. Az OECD felmérése szerint a szervezet tagországaiban az 1990-es évek közepén a szektor vállalatainak az infokommunikációból származó nettó bevételei a GNP 15-20%-át tették ki.14 Az ezredfordulóra ez az arány 20–25%-ra emelkedett. A vállalati jövedelmezőségi mutatók nem ritkán a 20–30%-os szinten mozogtak, miközben a „hagyományos” ágazatokban – mint pl. a gépipar, a járműipar – a normál profit rátája 5-10% körül ingadozott. Nem meglepő tehát, ha a pénzpiacok is nagy befektetési lehetőségeket láttak az infokommunikációs cégekben és a megtakarításokat a szektor vállalatai felé terelték. Az 1990-es évek második felében az ún. „új gazdaság”, vagy más néven „technológiai szektor” vállalatainak részvényei gyorsan és jelentős mértékben felértékelődtek.

52

Miközben az infokommunikációs szektorban a technológiai változások felgyorsultak, az új technikai megoldások bevezetésének, vagy inkább elterjesztésének ideje meghosszabbodott. A bevezetési-elterjesztési korlátokat a piaci kereslet emelte, amely nem bővült olyan ütemben az új megoldások iránt, mint ahogyan azt a vállalatok remélték. Sajátos feszültségek alakultak ki a szolgáltatások és az eszközök piacain. A vezetékes, majd a mobil távközlés iránti kereslet rohamos növekedése a korábbi évtizedekben, illetve az Internet-kommunikáció iránti igények gyors bővülése az 1980-90-es évtizedben azt jelezte, hogy az alapszolgáltatásokat nyújtó infokommunikáció iránti igények és a fizetőképes kereslet egyaránt erőteljesek. A nagy fellendülés időszakát tehát egyértelműen „kínálat-vezéreltnek” nevezhetjük. A vállalatok képesek voltak gyorsan növekvő keresletet „generálni”. Az utóbbi években azonban a sajátos rétegek – korcsoportok, speciális szórakozási szokásokkal rendelkező emberek, különleges információs igényű üzleti szereplők – infokommunikációs szolgáltatások iránti igényeinek felkeltésére tett erőfeszítések keresletkorlátba ütköznek. A szolgáltatások differenciálása, a sajátos – például képtovábbítási, mobil multimédia-szolgáltatási – igények gerjesztése a legutóbbi időkig csak mérsékelt eredményeket hozott. Az infokommunikáció jelenlegi korszaka tehát inkább „kereslet-vezéreltnek” tekinthető, amikor a szolgáltatóknak még nem sikerült fellelniük az új technikai megoldások tömeges alkalmazásának terepeit. Ebből adódik, hogy a vállalatok elégtelennek találják a keresletet ahhoz, hogy a korábban megszokott növekedésre és az ahhoz szükséges – és egyben a növekedés révén finanszírozható – beruházásokra gondolhassanak. A szektor vállalatainak árbevétele egy olyan periódus után indult csökkenésnek, amikor sok nagy nemzetközi piaci szereplő – éppen a mobil szélessávú technológián alapuló új típusú szolgáltatások gyors elterjedésében reménykedve – igencsak kiköltekezett az UMTS-licencek megszerzésekor. Ezeknek a kiadásoknak a megtérülése – éppen a korlátozott piaci kereslet miatt – lassú, ami a cégeket különösen óvatossá teszi újabb fejlesztési döntések meghozatalánál. Az UMTS-licencekre elköltött dollár-milliárdok ugyanakkor a mai napig ható súlyos pénzügyi terheket raktak a vállalatokra. Így állhatott elő az a helyzet, hogy több multinacionális szolgáltató egymást követő évek során nagy pénzügyi veszteségekkel működött, miközben ugyanezen vállalatok regionális központjai búsás extraprofitra tettek szert. Ez a paradoxon jól látható Magyarország esetében is. A Matáv tulajdonosa, a Deutsche Telekom súlyosan veszteséges, miközben magyar „leánya” kimagasló profitrátával dolgozik 1996 óta.15 A vállalatok – azok közül is különösen a távközlési cégek – pozícióit gyengítette a vezetékes és a mobil szolgáltatók között élesedő verseny. A mobil távközlés előretörése nem kiegészítette a távközlési szolgáltatók piaci lehetőségeit, hanem az inkább a vezetékes szolgáltatók kárára történt. Ugyanakkor a szolgáltatók erősödő versenye a fogyasztóknak nem csak pozitív változásokat hozott. Ennek fő oka, hogy a vezetékes és a mobil szolgáltatók eltérő piaci intézményi-szabályozási környezetben működtek, ami erőteljes piaczavaró hatásokkal járt. 15

A nyereség-különbségnek nem csupán az a magyarázata, hogy a DT Németországban eladósodott az UMTS-licenc megszerzése során, a Matáv viszont nem, mert Magyarországon még nem is bocsátották árverésre a licencet. A magyarázat másik fontos eleme a két piac eltérő szabályozási gyakorlatában lelhető fel. Ez utóbbi különbségre később visszatérünk.

53

Sajátosan alakult a magyar távközlési és infokommunikációs vállalatok helyzete az 1998 és 2002 közötti időszakban.16 A nemzetközi méretű hanyatlást ezek a cégek is megérezték. Ugyanakkor előnyt tudtak kovácsolni abból, hogy ún. „feltörekvő” piacokon működnek és tulajdonosaik igen erős alkupozícióban vannak a magyar szabályozó hatóságokkal szemben. A távközlési vállalatok közül a Matáv Rt. árbevétele – miként az alábbi ábrán látható – a nemzetközi trenddel ellentétes irányban mozgott és US dollárban is – a dollárnak a 2002. végéig tartó folyamatos erősödése ellenére – emelkedett. A nettó árbevételétől eltérően alakult a Matáv Rt. adózás előtti eredménye. A nyereség – US dollárban mérve – ingadozva mérséklődött, miközben az árbevétel-arányos nyereség rátája továbbra is igen magas 15 és 20 % közötti maradt. (Az 1990-es évek második felében a 30%-ot meghaladó nyereséghányad is előfordult.) A magas profit-hányad ugyanakkor a domináns vállalati pozícióból és a vállalatnak a szabályozást befolyásolni képes piaci erejéből is adódott. A mobil távközlési cégek árbevételének növekedése a Matávét is meghaladó ütemű volt az utóbbi fél évtizedben. Nyereségük azonban ingadozott. 4. táblázat: A Matáv Rt. és a mobil távközlési szolgáltatók együttes nettó árbevétele és adózás előtti eredménye millió US$-ban* 1998 1999 Matáv Rt. Nettó árbevétel 1 483 1 620 Bruttó eredmény 322 422 Mobil szolgáltatók (Westel, Pannon, Vodafon)* * Nettó árbevétel 159,4 Bruttó eredmény 39,6 Az adatok forrása: „Top 200”, www.fn.hu alapján saját számítások. * Évi átlagos US$ árfolyammal számítva. ** 2001-ig Westel, Pannon GSM és Westel Rádiótelefon Kft.

2000

2001

1 558 329

2002 1 869 368

2 288 317 2 038 315

Az infokommunikációs szektor más szereplői közül azok, amelyek nagy multinacionális cégekhez kapcsolódtak, erősen megérezték a nemzetközi méretű lassulás hatásait. A hazai tulajdonú és kapcsolat-rendszerű cégekre nem annyira a nemzetközi visszaesés, inkább a hazai piac bizonytalan helyzete volt hatással. Számos kisebb vállalat ért el egy-két évig kiugró sikereket, majd hamarosan eltűntek a piacról. A magyar infokommunikációs piac tehát nem képezte le a nemzetközi trendeket, de a vállalatok nem is tudták teljesen kivonni magukat a világméretű stagnálás hatásai alól. Az infokommunikációs szektornak a 2001–3 között tapasztalt visszaesése nemcsak rövid távú hatásokkal járt. A hanyatlás a beruházások visszafogását eredményezte, amely hosszabb távon is jelentősen befolyásolja a szektor fejlődési lehetőségeit. A beruházások növekedési ütemét az USA és Magyarország esetében a 5. táblázatban foglaltuk össze. 5. táblázat: Az infokommunikációs szektor beruházásai az USA-ban és Magyarországon 1990

1991

1992

1993 1994 1995 1996 Amerikai Egyesült Államok

16

1997

1998

1999

2000

Az alábbi adatok és az ábrák adatainak forrásai: Figyelő TOP 200, www.fn.hu, 2001. február 14. és október 9, 2002. szeptember 27, valamint Kiss, Major és Valentiny (2000).

54

2001

A beruházások növekedési üteme az IT szektorban

..

34,6

40,7

32,4

19,1 4,6 Magyarország

0,0

15,2

26,3

63,2

A beruházások növekedési üteme az IT szektorban .. 36,3 101,1 18,0 69,8 12,4 12,5 37,9 5,6 41,5 Források: US Bureau of Economic Analysis (2002) és Hírközlés-statisztikai Évkönyv, 1999 és 2001.

57,0

42,9

20,7

–6,9

A kapott eredményeket a 3. ábrán is bemutatjuk. Az ábra jól szemlélteti, hogy míg az USA-ban az infokommunikációs robbanás az 1990-es évek második felétől a szektor jelentős beruházásnövekedését eredményezte, Magyarországon a beruházások inkább az évtized első felében nőttek számottevően. Az eltérő növekedési trendek mögött eltérő okok húzódnak. Az USA-ban a beruházások növekedését egyértelműen az információ-gazdaság kiterjedése váltotta ki. Magyarországon az IT-beruházások növekedése az évtized elején lezajlott privatizációkhoz, valamint a hiány-piacok felszámolásához kapcsolódott. Az ábrából az is látható, hogy a beruházások növekedése 2001-ben kifulladt.

55

3. ábra: Az IT -beruházások növekedési üteme az USA-ban és Magyarországon, 1990-2001 120,0

100,0

Növekedési ütem, %

80,0

60,0

40,0

20,0

0,0 1990

1991

1992

1993

1994

1995

1996

1997

1998

1999

2000

-20,0 Beruházás növ-ütem, USA ..

Beruházás növ-ütem, Magyarország ..

5.2. Az Internet alapú szolgáltatások elterjedésének infrastruktúrális feltételei Az infokommunikáció és az „információs társadalom” fejlődésének legfontosabb területévé az Internet-alapú szolgáltatások elterjedése vált. Ezek a szolgáltatások az egyszerű információgyűjtéstől és elektronikus információ-cserétől a bonyolult információtechnológiai alkalmazásokig terjedhetnek. Az utóbbiak átfogják az üzleti kapcsolatok világát, a vállalatokon és más gazdasági szervezeteken belüli információ-áramlás egész rendszerét, a kereskedelmi tevékenységeket, a pénzügyi tranzakciók szövevényét, de az olyan humán szolgáltatásokat is, mint például az egészségügy, vagy az oktatás. Nem túlzás azt állítanunk, hogy az információ létrehozása, továbbítása és felhasználása a gazdasági tevékenységek és a jóléti szolgáltatások meghatározó elemévé, a „termelési és fogyasztási” folyamat egyik döntő tényezőjévé vált. Az információ létrehozásának és továbbításának, valamint felhasználásának infrastruktúrális alapjait a távközlés, a hírközlés és az információ-technológia jelentik. Ezek közül az első és a harmadik terület tett szert nagyobb jelentőségre. A távközlésben az információtovábbítás hosszú időn keresztül a vezetékes közhasznú, illetve ún. „zárt célú” hálózatokon keresztül zajlott. Az utóbbi évek fontos fejleménye, hogy a vezeték nélküli megoldások előtérbe kerültek. Így a mobil távközlés ma már az Internet-alapú szolgáltatások teljes skáláját képes nyújtani a felhasználóknak. Miként látni fogjuk, a kereslet ezen szolgáltatások iránt nem nő rohamosan. Minden jel arra mutat, hogy a felhasználók a mobil telefont alapvetően beszédkommunikációra, illetve SMS-kommunikációra akarják használni. A másik fontos fejlemény a nem vezetékes információs kapcsolatok terén a különféle műholdas kommunikációs lehetőségek elterjedése. Mégis azt látjuk, hogy az Internet-alapú 56

információs szolgáltatások fő infrastruktúrális bázisa továbbra is a vezetékes távközlés. Mi lehet a magyarázata annak, hogy ugyanakkor a vezetékes távközlés-alapú Internet szolgáltatások sem terjednek gyors ütemben? A fogyasztói konzervativizmus és tudás-hiány mellett az okok döntően ezen szolgáltatások árazási problémáival, illetve az általuk elérhető fogyasztói, illetve termelői haszonnal függnek össze. Ami az ár-kérdéseket illeti: a vezetékes távközlés árszabályozása nem ad sok lehetőséget az előfizetői és az összekapcsolási díjak mérséklésére, mert az országos hálózat döntő hányadát kézben tartó Matáv Rt. vállalat-csoporton belül az összekapcsolási díjakat amúgy is a vezetékes szolgáltatások kárára és a mobil szolgáltatások előnyére határozza meg a szolgáltató – nem függetlenül a szabályozás mobilt támogató előírásaitól. Azt is bemutatjuk a fogyasztói kereslettel foglalkozó alfejezetben, hogy a vezetékes szolgáltató az előfizetői díjak meghatározásánál szintén elég merev szabályok közé szorított, ami nem sok teret ad az előfizetői díjak révén az Internethasználat elterjedésének támogatására. (Az a megoldás, amelyet 2002–3-ban az IHM alkalmazott, miszerint az Internet-használókat támogatta a szolgáltatás-árakon keresztül, kifejezetten elhibázott. Olyan felhasználói csoportok jutottak ugyanis ilyen módon támogatáshoz, amelyek amúgy is hosszabb ideje Internet-használók, továbbá az egyéni fogyasztók között a magasabb jövedelmű rétegek közé tartoznak.) A helyzet csapdája, hogy az Internet-alapú szolgáltatások viszonylag lassú terjedése a fogyasztóknak nem jelentős „hálózat-gazdaságossági” előnyt ígér. Mint közismert, egy hálózat „értéke” az ahhoz kapcsolódó felhasználók számának négyzetével arányos. A hálózati externália ezen az elven alapul, hiszen ha egy n elemű hálózathoz egy újabb felhasználó csatlakozik, akkor a (n  1) n  n( n  1)  n -nel növekszik.17 Ha tekintetbe lehetséges hálózati kapcsolatok száma 2 vesszük, hogy ezek a kapcsolatok a „vonal mindkét végén” lévő felhasználó számára értékesek, akkor az n számú kapcsolat-növekmény 2n mértékű haszonnal jár. Amíg azonban n kicsi, a haszon-növekmény is alacsony, tehát a potenciális belépők ösztönzöttsége a tényleges belépésre gyenge. Az áttörés elsősorban a fogyasztók számára alapvető szükségleteknek számító szolgáltatások megbízható Internet-alapú szolgáltatásokká válásától várható. 6. A piaci szerkezet változása az infokommunikációban Az infokommunikáció piaci jellegzetességeit nem elemezhettük volna fel ezelőtt két-három évtizeddel, mert akkoriban az infokommunikációs konvergencia még nem létezett. Az elektronikus média és az informatika a távközléshez képest sokkal kisebb súlyt képviselt a gazdaságban. A távközlési cégek pedig kényelmesen működhettek a természetes monopóliumadta védelem viszonyai között. A természetes monopólium-helyzetet nem a szektor államiadminisztratív beavatkozása teremtette meg, hanem a távközlési technológia által meghatározott költségviszonyok. Azaz, a piaci keresletet hosszú időn keresztül egyetlen vállalat hatékonyabban elégítette ki, mint ha ugyanazt a kereslet-mennyiséget több vállalat adta volna. Amennyiben a természetes monopólium-helyzetben lévő vállalat szabadon dönthetne arról, hogy a keresletet milyen mértékig elégíti ki, vagy hogy mekkora árat szab a szolgáltatásaiért, a profitmaximalizáló kibocsátási döntése hatékony lenne ugyan a vállalat szempontjából – tehát a

57

leginkább költség-takarékos megoldásokat alkalmazná –, ám nem lenne hatékony a társadalom számára.18 A természetes monopólium léte holtteher veszteségeket okoz a társadalomnak. Az elmúlt évtizedek szabályozási problémája éppen ez volt: hogyan lehet kordában tartani a monopóliumot anélkül, hogy túlzott veszteségeket kéne vállalnia, amit azután végső soron az államnak kell finanszíroznia. A probléma megoldásának lehetőségét az infokommunikáció gyors technikai, majd piaci fejlődése teremtette meg. A mind rugalmasabbá váló infokommunikációs technológiák kikezdték a természetes monopóliumot és költség-hatékonnyá tették a többszereplős piaci megoldásokat. A távközlési és az elektronikus média-piacok liberalizálása, majd az informatikai szolgáltatók piacának megerősödése a természetes monopólium helyett új piaci formákat hozott létre. Az informatikai és a média-piacokon a domináns vállalat(ok) „versenyzői szegéllyel” (“competitive fringe”) típusú berendezkedés vált meghatározóvá.19 Ez a sajátos piaci berendezkedés az árbefolyásoló nagyvállalat(ok) és az árelfogadó versenyzőként viselkedő vállalatok együttélését jelenti. Az együttélés addig maradhat fenn, amíg a domináns vállalat és a versenyző vállalatok költségviszonyai igen hasonlóak egymáshoz, tehát a nagyvállalat nem rendelkezik jelentős költség-előnnyel a versenyző vállalatokkal szemben. Ebben a piaci szerkezetben a meghatározó cégekre is nagy nyomás nehezedett abban az értelemben, hogy hatékonyság-előnyüket, vagy piaci részesedés-előnyüket fenn kellett tartaniuk, ha domináns pozíciójukat meg akarták őrizni. A piacok „megtámadhatóvá” váltak20, a korábbi kényelem odalett. Azt látnunk kell, hogy a domináns vállalat – mivel a természetes monopóliumhoz hasonlóan a növekvő skálahozadék tartományában működik, tehát képes kihasználni a méretgazdaságosság-adta lehetőségeket profitja növelésére – ugyancsak nem a társadalmilag hatékony szinten nyújtja szolgáltatásait. A társadalom jóléti veszteségét azonban – a monopóliumhoz képest – csökkenti a versenyzői szegély jelenléte, amely a domináns vállalatot költségtakarékosságra ösztönzi, továbbá amely bővíti a kibocsátás tartományát. Az előbbieket egy sematikus példán mutatjuk be. Tegyük fel, hogy a piacon egy domináns vállalat és n árelfogadó vállalat működik. Mindegyik vállalat profitmaximalizáló. Feltesszük továbbá, hogy a domináns vállalat ismeri a versenyző vállalatok együttes kínálatát, S(p)-t minden lehetséges p ár mellett. (Ez a feltevés azt jelenti, hogy a domináns vállalat ismeri a versenyzők összköltség-függvényét.) Legyen a piaci inverz keresleti függvény lineáris: p(Q)  a  bQ, ahol Q  Qd  q v , a piaci keresletnek a domináns vállalat, illetve a versenyző vállalatok által kielégített része. Tételezzük fel továbbá, hogy a domináns vállalat költségfüggvénye: cQd   c d Qd  Fd , míg a versenyző vállalatok – egymással azonos – költségfüggvényei: cq i   c v q i  F , i  1, 2. Ez utóbbi feltevésből következik, hogy a versenyző vállalatok profitmaximalizáló kibocsátása azonos: q v  n  q. A domináns vállalat azt a reziduális keresletet elégíti ki, amely azután határozódik meg, hogy a versenyző vállalatok – a domináns vállalat által meghatározott ár mellett – kielégítették a piac egy részét. A domináns vállalat összbevétele így Rd Qd   a  bQd  q v Qd , (10) 18

A hatékonyság fogalmát itt a Pareto-hatékonyság értelmében használjuk. Lásd pl. Carlton-Perloff (2003), 139–142. o. 20 Lásd Baumol (1982) and Schmalensee (1985). 19

58

és profitmaximumának elsőrendű feltétele: a  2bQq  bq v  c d , amiből (11) a  c d  bq v 21 Qd  . (12) 2b A (12)-ben kapott eredményt az inverz piaci keresleti függvénybe helyettesítve kapjuk, hogy:  a  c d  bqv  a  c d  bq v p Qd  q v   a  b   qv   . (13) 2b 2   Tudjuk azonban, hogy a versenyző vállalatok olyan szinten termelnek, ahol határköltségük megegyezik a piaci árral. Tehát: a  c d  bq v a  c d  2c v a  c v cv  c d  cv  q v    . (14) 2 b b b (14)-et a domináns vállalat optimális kibocsátás mennyiségét meghatározó (12)-be helyettesítve c  cd MC v qv   MC d Q d  kapjuk, hogy Qd  v . Általánosan: Q d  . (15) b b A kapott eredmény jól szemlélteti ennek a piaci berendezkedésnek a sajátosságát. A domináns vállalat profitmaximalizáló termelési szintje a versenyző vállalatokkal szembeni költségelőnyétől és a kereslet árérzékenységétől függ. A vezetékes távközlésben – a piaci belépés súlyos gazdasági és részben adminisztratív korlátjai miatt – a fokozatos piacnyitást követően kezdetben oligopolisztikus berendezkedés alakult ki. A vállalatokat tehát stratégiai viselkedés jellemezte: egymást figyelve, egymás várható lépéseihez igazodva alakították piaci döntéseiket. Mivel a piacra lépés hatalmas kezdeti beruházásokat igényelt, a már bent lévő cégek kiegyenlített erőviszonyokkal léptek át egymás piacaira, ha azt egyébként adminisztratív korlátok nem zárták ki. Ritkán került egyikük-másikuk vezető piaci pozícióba. Ezek a vállalatok egymással leginkább a Cournot-stratégiát, illetve a Bertrand-stratégiát játszottak. Ugyanakkor az új piaci belépőkkel szemben Stackelbergviselkedést valósítottak meg. Közismert, hogy Cournot esetben az egyensúlyban a vállalatok kibocsátása – lineáris ac , a piaci összkibocsátás inverz keresleti függvény és azonos határköltség mellett: q  ( n  1)b n a c a  nc  , és a piaci egyensúlyi ár p (Q )  . Bertrand oligopólium esetén a pedig Q  n 1 b n 1 a c , a piaci ár pedig piaci összkibocsátás megegyezik a versenyzői összkibocsátással: Q  b p  c. Stackelberg oligopólium esetén a vállalatok összkibocsátása: Q  2n  1  a  c , a piaci n 2b 21

A domináns vállalat határbevételi függvénye: MR(Q d )  a  2bQ d  bq v  b

kifejezésben azonban

dq v dQ d



d Q  Q d  dQd

dqv  Qd . A jobb oldali dQd

 0. Az eredmény (nem véletlen) hasonlóságot mutat a Cournot-

verseny követő vállalatának „legjobb válasz” függvényével.

59

egyensúlyi ár pedig: p (Q) 

( a  c )  ( 2n  1) . Könnyen belátható, hogy érvényesülnek az alábbi 2n

egyenlőtlenségek: Qm  QCournot  QStackelberg  QBertrand  Qc és p c  p Bertrand  pStackelberg  p Cournot  p m .

(16)

A vezetékes távközlés piaci liberalizálását tehát olyan folyamatként is leírhatjuk, amelyben a kezdeti monopolista berendezkedésből fakadó jelentős jóléti veszteségek a „versenyzőbb” piacok létrejötte miatt egyre inkább mérséklődtek. A verseny holtteher-mérséklő következményének maradéktalanul örülhetünk. A szolgáltatók közötti verseny azonban nem csupán ilyen jótékony hatással járt, miként arra néhány bekezdéssel lejjebb visszatérünk. A mobil távközlésben az oligopolista berendezkedés a monopolisztikus verseny elemeivel társult. A szolgáltató vállalatok tehát viszonylag védettek voltak az új piaci belépőkkel szemben, ugyanakkor erőteljes termékdifferenciálásba kezdtek saját piaci szegmensük védelme érdekében. A különböző szolgáltatás-csomagok kialakításával és különösen a mobil készülék-vásárlással összekapcsolt szolgáltatás-csomagok kínálatával a mobil szolgáltatók a termékdifferenciálás és az „összecsomagolás” (bundling) szinte teljes eszköztárát alkalmazták. A szolgáltatók Betrandárversenye és egyúttal monopolisztikus versenye vezetett oda, hogy a piaci árak a versenyzői szint felett maradtak, miközben az árakat a verseny fokozatosan egyre lejjebb szorította. Az elektronikus média szolgáltatásokban a védett piacok oligopolista vállalati viselkedést eredményeztek. Az informatikai szolgáltatások terén viszont az erőteljes piaci koncentráció és a „versenyzői szegély” egymás mellett létezése egy ideig legalábbis – fenntartotta a domináns vállalatok és a tökéletes versenyzőként viselkedő vállalatok egymás mellett élését. 7. A piac-szabályozás átfogó liberalizálása és ennek hatása a piaci szerkezetre A vezetékes és a mobil távközlésben az Amerikai Egyesült Államok 1996. évi távközlési törvénye, majd az Európai Unió 1998. évi átfogó piacnyitása lényegesen mérsékelte, sok területen megszüntette a piaci verseny korlátjait. Az infokommunikációs piacok ekkor váltak igazán megtámadhatókká. A piaci belépési korlátok fokozatosan lebomlottak. Ez nem csupán a vállalatoknak a piacra történő szabadabb belépését tette lehetővé, hanem a vállalatok közötti versenyt is egyre inkább a szolgáltatásaik differenciálása révén történő küzdelem irányába terelte. A vállalatok hatalmas összegeket költöttek reklámra és marketingre annak érdekében, hogy meggyőzzék a fogyasztókat: az ő szolgáltatás-csomagjuk egész más kommunikációs élményhez juttatja a vásárlókat, mint a konkurens cégé. A piaci belépés könnyebbé válásával, és a termékdifferenciálás felerősödésével a korábbi oligopolisztikus piac napjainkra bizonyos oligopolisztikus elemeket is megőrző monopolisztikus verseny-piaccá alakult át. A monopolisztikus verseny-piac két legfontosabb sajátossága, hogy piaci belépési korlát nem tartja távol az új belépőket, továbbá, hogy a benn lévő vállalatok mindegyike megkülönbözteti termékét a többi vállalatétól, ám a termékek egymással – legalább korlátozott – helyettesítési viszonyban állnak. Az előbbi feltételek miatt a monopolisztikus verseny piacon versenyző vállalatok nem árelfogadók, ám a piaci egyensúly mégsem eredményez pozitív profitot a vállalatok számára. Ebből a tényből önmagában arra következtethetnénk, hogy a monopolisztikus versenyt folytató vállalatok együttes kibocsátási szintje a társadalom számára

60

hatékony (Pareto-hatékony) megoldáshoz vezet, de ez nincs így. A vállalati profit nullára csökkenését az eredményezi, hogy a piacon nincsenek jelentős belépési korlátok. Amíg tehát az ágazatban elérhető pozitív profit, újabb és újabb vállalatok lépnek be a piacra és ezáltal bővítik a piaci kínálatot. Mindez addig történik, amíg a profit zérussá nem válik. Tehát egyensúlyban:  i (Qi )  p (Qi )Qi  C (Qi )  0, amiből következik, hogy p(Qi )  AC (Qi ). Tehát a piaci egyensúlyi ár éppen a vállalatoknak az egyensúlyhoz tartozó kibocsátási szintje átlagköltségével egyezik meg. Mivel a vállalattal szembeni inverz keresleti függvény negatív meredekségű, a vállalatok számára optimális kibocsátási szinten az átlagköltség még a minimuma felett van. Azaz, az optimumban az átlagköltség meghaladja a vállalat határköltségét, p(Q)  AC (q )  MC (q ). A monopolisztikus versenyző vállalatok tehát úgy érik el optimumukat, hogy közben a határköltségüknél magasabb áron adják el szolgáltatásaikat. A vállalatok a növekvő volumenhozadéki tartományban termelnek, így nem használják ki teljesen kapacitásaikat. A vállalatok profitmaximalizáló kibocsátása tehát nem Pareto-hatékony megoldás a társadalom szempontjából. Hogy milyen mértékig tér el a monopolisztikus versenyben részt vevő vállalatok kibocsátása a társadalmilag hatékony szinttől, az nem egyértelműen megválaszolható kérdés. Legyen ugyanis az i. vállalattal szembeni inverz keresleti függvény: p(Qi )  a  bQi . Legyen továbbá a vállalat lineáris költségfüggvénye: C i (Qi )  cQi  F . Mint tudjuk, a profitmaximum létezésének elsőrendű feltétele, hogy: p (Qi )  AC (Qi ). Ebből: cQ i  F a  bQ i   bQ i2  ( a  c )Qi  F  0. (17) Qi A másodfokú egyenlet megoldása: 2 (a  c)  (a  c ) 2  4bF a  c F  ac Qi       . 2b 2b b  2b 

(18)

A verseny elemeinek jelenléte miatt a vállalat kibocsátása nem lehet kisebb a monopolista kibocsátásánál ilyen feltételek mellett, tehát a jobb oldali második tag előjele csak pozitív lehet. A monopolisztikus versenyző vállalat profitmaximalizáló kibocsátása tehát: 2 ac F  ac (19)     . 2b b  2b  Vegyük észre, hogy amennyiben a vállalat állandó költsége, F  0 , az optimális kibocsátás megegyezik a tökéletes versenyző vállalatok kibocsátásával. Ha F  0, a monopolisztikus versenyben lévő vállalat optimális kibocsátása meghaladja a monopólium kibocsátását, feltéve, a  c 2  F . A monopolisztikus versenyben álló vállalat kibocsátása akkor nagyobb, mint hogy 4b 2(a  c) 2 a Cournot-verseny iparági kibocsátása, ha  F , és akkor haladja meg a Stackelberg9b 3( a  c) 2 verseny iparági kibocsátását, ha  F. A monopolisztikus verseny-vállalatokat tehát 16b nem tudjuk könnyedén elhelyezni a különböző piaci szerkezetek kibocsátási, vagy ársorrendjében, még akkor sem, ha a keresleti függvények és a vállalatok költségfüggvényei azonosak minden piaci berendezkedés esetén.

61

Ám miképpen jut el az azonos iparágban működő monopolisztikus versenyben álló vállalatok összessége az egyensúlyhoz? Hogyan elégítik ki a fogyasztók keresletét és mekkora nyereségre tesznek szert az ilyen piaci szerkezetet kialakító vállalatok? Erre a kérdésre a választ a Chamberlin-féle „reprezentatív fogyasztó” modelljének megoldása adja.22 A Chamberlin-modell – annak Dixit és Stiglitz által felírt változatában23 – egy általános egyensúlyi modell, amelyben egy ágazat – esetünkben például a távközlés – által kínált és egymástól megkülönböztetett termékek (szolgáltatások) száma i  1, 2,..., N , ahol N a modell endogén, tehát az egyensúlyi megoldás által meghatározott változója. A modell „reprezentatív fogyasztójának” preferenciái a „minél nagyobb választék, annál jobb” elvét tükrözik. Így a fogyasztó hasznossági függvénye konstans helyettesítési rugalmasságú (CES) hasznossági függvény: 

u (q1 , q 2 ,...)   q i , ahol q i az i. típusú termék (szolgáltatás) keresett, illetve kínált i 1

mennyisége. A CES hasznossági függvényt a folytonos esetre (folytonosan osztható termékekre) felírva: u (q1 , q 2 ,...) 



 q(i) di. 0

Az imént felírt CES hasznossági függvény valóban azt fejezi ki, hogy a fogyasztó kedveli a nagyobb a választékot, ami abból látszik, hogy minden termék-fajta határhaszna annak nulla u (q1 , q 2 ,...) 1  lim  . A fogyasztó fogyasztási szintje mellett végtelen. Ugyanis lim qi 0 q i 0 qi 2 qi N

költségvetési korlátja:

 pi q i i 1

 m  L   p i qi , ahol pi az i. típusú termék ára, m a fogyasztó

pénzbeli jövedelme, L pedig a munkabére, egységnyi bérráta mellett.24 A fogyasztói optimumfeladat Lagrange-függvénye: N N   L ( qi , p i ,  )   q i    m   pi q i . (20) i 1  i 1  A feladat megoldásának elsőrendű feltételei tehát: L 1   p i  0, i  1,...., N. q i 2 qi

(21)

Az elsőrendű feltételekből pedig az egyes szolgáltatás-típusok fogyasztói keresleti függvénye, illetve inverz keresleti függvénye, valamint a kereslet árrugalmassága a következő: 1 1 q i ( pi )  2 , illetve p i (q i )  és  p i  2. (22) 2 4 ( pi ) 4 qi Feltesszük, hogy a teljes választékot adó szolgáltatások mindegyikét csak egy vállalat nyújtja. (A vállalatok tehát teljesen megkülönböztetik saját szolgáltatásukat a versenytársakétól.) A szolgáltatások differenciálása azonban nem szünteti meg azok bizonyos mértékű helyettesíthetőségét a fogyasztó szempontjából. Az egyes vállalatok teljes költség-függvénye:

22

Chamberlin (1933). Dixit és Stiglitz (1977), valamint Shy (1995). 24 A bérráta egységnyinek választásából következik, hogy mind a fogyasztó pénzjövedelme, mind a vállalat profitja, πi(qi) munkabér-egységekben kifejezett. 23

62

cq  F ha q i  0;  C (q i )   i , ahol F az egyes vállalatok majdnem-állandó költsége25, cqi 0 ha q  0  i  pedig a változó költség-függvény. A modell megoldása a következő feltevések mellett történik: - minden vállalat a saját terméke kínálatát profitmaximalizáló monopóliumként alakítja ki; - A fogyasztó jövedelme és az általa vásárolt szolgáltatások árai számára adottak és ilyen feltételek mellett maximalizálja összhasznát; - A vállalatok piaci belépésének nincs adminisztratív korlátja. Az előbbiekben már kimutattuk, hogy ebben az esetben a vállalatok profitja nulla; - A vállalatok erőforráskorlátját a munkaerő-kínálat adja és a munkaerő vállalatok általi kereslete (a munkaerő mennyiségében kifejezett összes költség) megegyezik a munkaerő N

kínálatával: L   cqi  F . i 1

Az imént ismertetett feltevések mellett a piaci egyensúlyt a monopóliumokként viselkedő vállalatok profitmaximalizáló árai és kibocsátásai határozzák meg. A monopóliumok optimum-feladatának megoldása a korábbi eredményeket felhasználva (miszerint  pi  2 ):  1  pi MRi ( qi )  MC ( qi )  p i 1    c. Ebből adódik tehát, hogy minden egyes  p  2  i 

F , a c monopolisztikus verseny piacon kínált szolgáltatások száma pedig, a vállalatok erőforrásL . korlátjából adódóan, N  2F szolgáltatásfajta ára pi  2c, az egyes szolgáltatásfajtákból kínált mennyiségek q i 

A piaci egyensúlyról azonban megmutatható, hogy az a fogyasztók és a társadalom egészének jóléti veszteségéhez vezet. A piaci árak magasabbak a vállalatok határköltségénél, továbbá túl sok vállalat működik a piacon, így sokszorozódnak a vállalati fix költségek. Könnyen bizonyítható, hogy a társadalmi jólét maximuma monopolisztikus versenyt folytató vállalatok esetén akkor érhető el, ha a piacon egyetlen vállalat működik és annak az állandó költség létéből adódó veszteségeit az állam adókból finanszírozza. Differenciált szolgáltatás-csomagok esetén a választékot adó és egymást helyettesítő szolgáltatás-csomagok optimális száma is meghatározható.26 Mivel a különböző típusú szolgáltatások – és az azokat monopóliumokként előállító vállalatok – száma (N) a modell endogén változója, amennyiben az államnak vannak lehetőségei a piac szabályozására és így a vállalatok számának korlátozására, akkor meghatározhatja és el is érheti, hogy optimálisan mennyi vállalat működjön a monopolisztikus verseny piacon. Ezt az optimumot a monopolisztikus verseny „második legjobb optimumának” nevezik.27

25

26 27

 0 ha q i  0

A „majdnem állandó költségre” fennáll, hogy F  

0 ha q i  0.

Ezt nevezik a Chamberlin-féle „első legjobb megoldásnak”, lásd Carlton-Perloff (2003), 260–1. és 266–7. Lásd pl. Carlton és Perloff (2003), 261–3.

63

A második legjobb optimum keresése során – a feladat egyszerűsítése érdekében, ám a gyakorlati tapasztalatoktól sem elrugaszkodottan – feltesszük, hogy a vállalatok Cournotstratégiát követnek, tehát passzívan alkalmazkodnak egymás kibocsátási döntéseihez, miközben saját profitjukat igyekeznek maximalizálni. A Cournot-stratégiáról már tudjuk, hogy az – a vállalatok szimmetrikus információs helyzete miatt – egyensúlyban azonos mennyiségű vállalati kibocsátásokhoz vezet, tehát qi  q i  1,..., N . Így a vállalatok optimum-faladatának elsődleges Q F p (Q)  p( Q)  c p(Q)  c  , (22) N Q/ N Q ahol Q az összpiaci kínálat, q  az egyes vállalatok kibocsátása, c a vállalatok átlagos változó N költségével megegyező határköltsége, F a vállalati fix költség, N pedig a vállalatok száma. A vállalatok profitmaximalizálási feladatának Lagrange-függvénye:  F  L  p (Q)Q  cQ  F   p (Q)  c  , amelynek megoldása, Q / N   NF LQ  p ( Q )Q  p (Q )  c  p (Q )   2  0; Q (23) NF L   p( Q )   0. Q feltétele: MR( q)  MC ( q) 

cQ  NF Q  AC , ahogy azt vártuk. Q N Annak érdekében, hogy a piacon működő vállalatok optimális számát meghatározhassuk, meg kell vizsgálnunk, hogyan változik az összes kibocsátás a vállalatok számával. Ezt úgy tehetjük, ha totálisan deriváljuk a profitmaximum-feltételt N szerint: dQ N Q dQ Q dQ dQ Q p(Q) dN  p(Q )   p (Q)  p( Q)  0    . 2 N dN N dN dN N ( N  1) p (Q)  Q p(Q) (24) A feladat megoldása: p (Q) 

dQ  0, ahol p (Q) és p (Q) az dN inverz piaci keresleti függvény első-, illetve másodrendű deriváltjai. A piaci összkibocsátás tehát nő a vállalatok számának növekedésével, de a kibocsátás növekedése nem egyenletes. A feladat tehát az, hogy meghatározzuk, hány vállalat és azok mekkora kibocsátása optimális a társadalom számára. Az adott feltételek mellett a () alatt felírt társadalmi optimum-feladat a következőképpen módosul: u (Q( N ))  c Q ( N )  ( p(Q)  c)Q ( N )  F . (25) A  (q)  0 feltétel miatt – tehát a vállalatok nem-negatív profit-kikötése következtében – teljesülnie kell, hogy: F F p (Q)  c  c  AC( q). (26) Q ( N ) Q(N ) / N Az előbbi kifejezésből látható, hogy: p (Q ), p (Q)  0 miatt

64

A vállalatok optimális számának feltétele tehát: miatt fennáll, hogy

Q( N )  N. Ugyanakkor az optimumban (24) Q ( N )

NQ ( N ) p (Q)  Q( N ) ( N  1) p (Q)  Q( N ) p ( Q)

és mivel p (Q)  0, ezért

(27)

NQ ( N ) p(Q) 1    1, tehát az optimum-feltétel Q( N ) ( N  1) p ( Q) N  1

teljesíthető is. A monopolisztikus verseny egyik fontos és kedvezőtlen következménye, hogy a vállalatok optimális kibocsátási szintje – amely számukra a maximális profitot biztosítja – és a gazdaság általános egyensúlya nem esik egybe. A piactisztító szolgáltatási árak nem azonosak a profitmaximumot adó kibocsátáshoz tartozó árakkal. A társadalmi jólét nem Pareto-egyensúlyi, a monopolisztikus verseny holtteher vesztesége csak mérsékelhető, de meg nem szüntethető. 8. Az infokommunikációs piac befolyásolásához szükséges rövid- és középtávú szabályozás és intézmény-fejlesztés A távközlés, vagy átfogóbban az információgazdaság már napjainkban is a magyar gazdaság egyik legdinamikusabban fejlődő területe. Az információgazdaság további gyors fejlődésének azonban még jelentős tartalékai vannak, mind a kereslet – tehát a különféle információszolgáltatási fizetőképes igények – mind pedig a kínálat, azaz a szolgáltatók oldaláról. Bizonyítható, hogy a gazdaság egésze és az egyéni tényleges és potenciális fogyasztók szempontjából egyaránt – de a szolgáltatók összessége számára is – a minél kiterjedtebb, ám szabályozott verseny viszonyok jelentik az optimális megoldást. A fejlett világ is ebbe az irányba halad, éppen amiatt, mert a piaci verseny léte biztosítja együttesen a hatékony nemzetgazdasági termelési maximum és a jóléti optimum elérését. A kívánt célállapothoz azonban több szakaszon át vezet az út. Ezt részben a hazai – a jelenlegi szabályok és szerződések által körülhatárolt – adottságok indokolják, részben Magyarország EUintegrációs folyamata határozza meg. Az alábbiakban röviden sorra vesszük, hogy milyen lépések megtételét látjuk szükségesnek az említett út sikeres végigjárásához. 8.1. Az árszabályozással és az összekapcsolással összefüggő stratégiai döntések Első pillantásra meglepőnek tűnhet, hogy a stratégiai feladatok felsorolását egy, a távközléshez nem közvetlenül kapcsolódó kérdéssel kezdjük. Ez pedig a számviteli törvény kiegészítő módosítása, pontosítása a hírközlési ágazat szempontjából. Ma ugyanis az előre mutató költségalapú árszabályozás bevezetésének egyik legfőbb akadálya az, hogy a szolgáltatók nem rendelkeznek megfelelő támpontokkal – de kötelezettséggel sem – az ésszerű és hatékony költségalapú díjak kialakításához. Ugyanígy nem rendelkezik ilyen információkkal a szabályozó intézmény sem. A megfelelő információk nélkül pedig nem alakíthatók ki a költség-alapúság elvei. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a feladat nem az egyes költség-tételek felsorolása a számviteli törvényben, hanem annak rögzítése, hogy milyen típusú költséginformációkkal kell rendelkezniük a szolgáltatóknak, továbbá, hogy a szabályozó intézmény milyen módon juthat hozzá a számára szükséges információkhoz. 65

Ugyancsak fontos feladat a korszerű minőség-biztosítási rendszer (az OSAP) teljes körűvé tétele a szolgáltatók körében. Emellett független minőség-vizsgáló és könyvvizsgáló cégeket célszerű felkérni az árszabályozáshoz kötődő minőségbiztosítási kérdések áttekintésére, illetve a szabályozás kidolgozásában való részvételre. A távközlés, az informatika és a média nemzetközileg is megfigyelhető és hazánkban is egyre inkább várható konvergenciája, továbbá a távközlési, az informatikai és a médiaszolgáltatások egyre kiterjedtebb versenye indokolja, hogy az egységes hírközlési törvény továbbfejlesztésével kerüljön sor a távközlés-szabályozás teljes körű EU-harmonizációjára. A törvény-alkotóknak igen fontos szem előtt tartaniuk, hogy törvényalkotásuk tárgya gyorsan változó, mozgó „célpont”. Nagy károk származnának abból, ha a piacszabályozás intézményeinek átalakításánál a törvényhozók nem a jövőnek, hanem a múltnak alkotnak. Ugyancsak igen lényeges feladat a verseny-törvény kibővítése a távközlési szolgáltatások verseny-szabályozásának kérdéseivel az itt kibontakozó piaci verseny erősítése, illetve védelme érdekében. A verseny-törvényt abból a célból is szükséges kiegészíteni, hogy a távközlésben esetleg újra kialakuló monopolhelyzeteket a versenyjog szabályaival is korlátok közé lehessen szorítani, illetve meg lehessen szüntetni azokat. A verseny-törvény és a Gazdasági Verseny Hivatal (GVH) napjainkban már elég hatékonyan képes kezelni az „egy országos monopólium – kis számú egyéb szolgáltató” típusú konfliktusokat. Az információs piac azonban várhatóan sokszereplős, bonyolult versenypiaccá alakul egy-két éven belül. Erre a helyzetre a GVH még nem kellően készült fel. A hazai távbeszélő és – jelentős mértékig a távközlési – piac jelenleg monopolisztikus verseny-jellegű. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy a piacot uraló monopólium a további piacliberalizációra készülve előre szeretné „bebetonozni” pozícióit. Ez pedig a jövőben igencsak megnehezítené azt, hogy új szereplők lépjenek be a piacra. Ezért egyelőre a monopólium területszerző akcióit célszerű korlátozni. Ugyancsak korlátozni kéne Matáv kábel-TV befektetéseit, és mint a legutóbbi időszak eseményei – a Matáv és a Hungária Biztosító közös kábeltévé beruházásai – mutatják, a bújtatott tulajdonszerzési tevékenységét is. Az előbbiekben vázolthoz hasonló okokból az új nyilvános beszéd célú szolgáltatás („public voice”) licencek értékesítésének versenyeztetési folyamatából a Matáv csoportot ki kellene hagyni, illetve a Matáv esetében csak olyan frekvencia felhasználást célszerű engedélyezni, amelyik forgalom-bővítő jellegű. Külön említjük meg az összekapcsolási díjak átmeneti szabályozásának ügyét, mert úgy gondoljuk, hogy nagymértékben ettől függ a piac szerkezetének és a különféle szolgáltatások működési feltételeinek alakulása. Véleményünk szerint az összekapcsolási díjak megállapításánál egy ármeghatározást segítő „cövek” („benchmark”) kiválasztásával jelentős csökkenést szükséges elérni 1999-től. Amennyiben az említett időszakra nem lép életbe a költségalapú díjazás – illetve a piac működése nem kényszeríti ki azt -, akkor a „benchmark” szerepét a vezető európai távközlési piacok összekapcsolási díjainak súlyozott átlaga tölthetné be. Ahogyan a piac sokszereplőssé alakul, a „cövek” funkcióit a „legkedvezőbb ár” (az ún. „best practice price”) tölthetné be mindaddig, amíg a verseny hatására a legkedvezőbb ár egyben azonossá válik a költség-alapú árral.

66

7.2. A jogszabály-alkotó és a szabályozási funkciók szétválasztása Amíg a fejlett távközléssel rendelkező országokban is a távközlési, és azon belül a távbeszélő szolgáltatások esetében létezett a „természetes monopólium”, a távközlési vállalat állami tulajdonlása és szabályozása bizonyult a leghatékonyabb megoldásnak a természetes monopólium befolyásolására. Ilyen körülmények között a tulajdonjogokkal és a szolgáltatások technikai és gazdasági szabályozásával kapcsolatos feladatok többnyire egyetlen állami intézményben összpontosultak. Ahogy a távközlésben a természetes monopólium léte egyre kérdésesebbé vált és az fokozatosan feloldódott a versenypiacban, úgy haladt előre az állami tulajdon lebontása. Ugyancsak megkezdődött a piac deregulációja és az állami tulajdonjogok, valamint az alapvető piaci jogintézmények kialakításának, illetve a piac közvetlen szabályozásának állami funkciója háttérbe szorult. A fejlett piacgazdaságokban a szabályozási funkció intézményi felépítésére különböző megoldások születtek, de jól kirajzolódik az a tendencia, hogy a szabályozó intézmény egyre növekvő döntési autonómiára tesz szert a kompetenciájába tartozó kérdésekben. Hazánkban a távközlési jogalkotási, hatósági és piacszabályozási feladatok és intézmények közötti munkamegosztásban a német intézményi megoldások hatása érvényesül a leginkább. Látnunk kell azonban, hogy Németország a távközlésben és annak szabályozásában maga is az átalakulás, a fejlettebb távközléssel rendelkező országokhoz való felzárkózás periódusában van. Nem bizonyos tehát, hogy ebben az esetben is a német példa követése a legmegfelelőbb számunkra. A „szabályozó hatóság” egyszerre több is, meg kevesebb is az optimálisnál. A piacszabályozás ugyanis elvileg nem hatósági funkció a szónak abban az értelmében, hogy a „hatóság” egyszerre jogalkotást és a jogalkalmazást is végez. Ugyanakkor jelenleg a szabályozó szervezetnek nincsenek információi és eszközei arra, hogy a jogalkotó által kialakított keretek között érvényt szerezzen a piaci működés szabályainak. Az ésszerű munkamegosztásnak az látszik, ha a jogszabály előkészítő és a hatósági funkciók a kormányzati struktúrába betagozódó szervezetnél – tehát az IHM-nél – összpontosulnak, míg a piacszabályozás feladatait egy autonóm szervezet látja el. Úgy látjuk, hogy mind a rövid-, mind a középtávú piacszabályozási feladatok megoldása a legnagyobb hatásfokkal a Hírközlési Hatóság (HH) önállósága és függetlensége mellett valósítható meg. A mai IHM-HH jogi kapcsolatrendszer nem teszi lehetővé a piacszabályozás korszerű eszközeinek tiszta, nem szakmai szempontok befolyásától mentes alkalmazását. Ugyanakkor annak érdekében, hogy a kormányzati felelősség rá háruló részét az IHM megfelelően tudja viselni, kialakítható a szabályozó intézmény és a minisztérium között olyan kapcsolat rendszer, amely lehetőséget teremt arra, hogy a minisztérium jelentős befolyást tudjon gyakorolni a szabályozó intézményre. Ennek egyik példája az angol gazdasági minisztérium és az angol távközlési szabályozó intézmény, az Oftel kapcsolata, ahol a szabályozó intézmény vezetőjét a miniszter nevezi ki, de az intézmény a gyakorlati funkcióiban nagy autonómiával működik. Javaslatunk lényege nem a „hatalmi viszonyok” átrendezése, hanem olyan világos munkamegosztás kialakítása, amely minden szereplő számára könnyebbé és hatékonyabbá teszi saját feladatainak megoldását és az együttműködést. 8. Infrastruktúra-fejlesztés, hozzáférés és piacszabályozás – néhány következtetés

67

Láttuk és beláttuk, hogy a monopolisztikus versenyt folytató, ugyanakkor a saját szolgáltatási területükön monopóliumként viselkedő vállalatok a határköltségüket jócskán meghaladó árakon és a társadalmi optimumtól elmaradó mennyiségben kínálják szolgáltatásaikat. Mindez ismerősen hangzik, ha például a hazai infokommunikációs piaci helyzetre gondolunk. Ugyanakkor az iménti megállapítások legalább azonos, ha nem nagyobb mértékben érvényesek a nagy multinacionális vállalatokra, amelyek meghatározzák az infokommunikáció nemzetközi piaci trendjeit. Lehetséges tehát, hogy a nagy nemzetközi hanyatlás majd stagnálás – ha nem is kizárólag, de legalább részben – az infokommunikáció sajátos piaci szerkezetének tudható be? Hiszen a szektor piacain – a szabályozó hatóságok és a nemzetközi szervezetek nyomására és közreműködésével – verseny alakult ki, miközben a vállalatok egyre határozottabban elkülönítették érdekszférájukat a többiekétől, azaz a saját piaci szegmensükön monopóliumként működtek. Könnyen meglehet, hogy a monopolisztikus verseny piaca kevésbé fenyegeti a vállalatok hosszabb távú létét, mint a domináns vállalat által uralt piacon a versenyzői szegélybe tartozó cégekét. De az is bebizonyosodott, hogy a monopolisztikus versenyt folytató vállalatok – a nullára szorított profitszintjük miatt – maguk is veszélyeztetettek, mert nem képesek jelentős forrásokat felhalmozni a nagyobb fejlesztések finanszírozására. Ennek konkrét jeleit tapasztalhattuk az észak-amerikai és a nyugat-európai óriásvállalatok gazdasági hanyatlásának elemzésekor. Az új piaci szegmensek megszerzése érdekében vállalt hatalmas fix költségek ugyanakkor a vállalatok eladósodását eredményezték. Ez indította el a tőzsdei árfolyamok zuhanását is. A tőzsdei korrekció túlzott lehetett, de önmagában a korrekció létjogosultsága nem volt kétségbe vonható. Az infokommunikációs piacok elemzésekor azt is megfigyelhettük, hogy az elmúlt évtizedben az infokommunikáció piacán – vagy pontosabban a különböző infokommunikációs piacokon, hiszen nem csak a szolgáltatások, de maguk a piacok is erősen differenciálódtak – „túl sok” vállalat kezdett működni. A vállalatok és a szolgáltatásfajták száma meghaladta a „második legjobb optimumhoz” tartozó optimális vállalatszámot. A „túl sok” vállalat megjelenésében pedig a piacszabályozás is szerepet játszott. Egyfelől ösztönözte a versenyt és ennek érdekében megkönnyítette a piaci belépést. Ugyanakkor a piacon lévő vállalatok esetében nem ösztönző, hanem inkább kiegyenlítő – tehát a jók számára büntető – szabályozást alkalmazott, főként a fejlesztési költségeknek az árakban történő érvényesítésénél. Túl sok vállalat és „termék” az egyik oldalon és túl kevés fejlesztési forrás a másikon – az infokommunikáció nemzetközi visszaesésének egy lehetséges magyarázata. A távközlési szektor piacszabályozása az 1960-70-es évtizedben két területre összpontosított: a piaci belépés (és kilépés) adminisztratív engedélyezésére és a szolgáltatási díjak alakítására. A piacon a legtöbb országban egyetlen – állami tulajdonú – vállalat működését engedélyezték, amelyet természetes monopóliumként kezeltek. A szolgáltatási díjakat a „megtérülési ráta” (rate of return) típusú szabályozási elvek szerint alakították.28 Az utóbbi két évtizedben – az új infokommunikációs technológiák által lehetővé tett nagyobb szolgáltatási rugalmassággal, a piacok megnyitásával és nagy számú új piaci szereplő megjelenésével – az ágazati- és a versenyszabályozás is jelentősen átalakult. Előtérbe kerültek a szolgáltatók együttműködésének – az ún. „összekapcsolásnak” – a szabályozási kérdései, valamint megváltoztak a szolgáltatási díjak szabályozásának alapelvei is. A mind bonyolultabbá váló piacokon a szabályozó hatóságok arra törekedtek, hogy az infokommunikációs – és azon belül elsősorban a távközlési – szektor vállalatainak árnövelésre irányuló törekvéseit kordában tartsák. Egyúttal pedig a vállalatokat termelési hatékonyságuk

68

növelésére igyekeztek ösztönözni. Ezek a törekvések jelentek meg az ún. „ársapka” (price cap) típusú szabályozásban. A szolgáltatási díjak szabályozásának az 1990-es években kialakuló elvei az egyes szolgáltatás-fajták szerint pontosan elkülönített és így a szabályozó számára is nyomon követhető költségek kiszámítását (unbundling), valamint az egyes szolgáltatások díjainak a hosszú távú, a szolgáltatások között teljesen felosztott különbözeti költségek (fully distributed long-term incremental costs) alapján történő megállapítását helyezték a szabályozási célok középpontjába. Az új szabályozási elvek és különösen azok gyakorlatba ültetése számos zavart okozott, elsősorban az európai országokban, köztük az Európai Unió (EU) tagországaiban is. A költségalapú díjmeghatározás ugyanis elvileg azt a célt szolgálja, hogy a vállalatok ne rejthessék el az alacsony hatékonyságból eredő többletköltségeiket a szolgáltatásaik közötti keresztfinanszírozás alkalmazása révén. A „költség-alap” tehát nem a díjak plafonja, hanem annak küszöbe – legalábbis a szabályozási elvek szerint. Így a vállalatok egy meghatározott sávban – amelynek alsó szélét a költségeik, felső szélét pedig valamilyen inflációs ráta és a szolgáltatók által előírt termelékenység-javítási követelmény, tehát az ársapka jelöli ki – szabadon alakíthatnák áraikat. Csakhogy a szabályozó hatóságok több országban a teljesen felosztott költségek szintjére, vagy ahhoz nagyon közeli szintre szorították le a szolgáltatási díjakat. Az ársapka funkcióiról „megfeledkeztek”. Ennek pedig az lett a következménye, hogy a szolgáltatók – és azok közül is a nagyobbak, a kiterjedt hálózatokat létesítő és üzemeltető vállalatok – szinte teljesíthetetlen verseny-feltételek közé kerültek. Ennek a folyamatnak a legszembetűnőbb példája Európában talán Németország, ahol a piacon bennlévő szolgáltatók – elsősorban a Deutsche Telekom –, de az új belépők is a szabályozó hatóság által kikényszerített gyilkos versenybe kezdtek és ebben a versenyben az új vállalatok tucatjai véreztek el. Az ágazati szabályozás által kikényszerített verseny különösen az összekapcsolási szolgáltatások piacán vált kíméletlenné. A szabályozók több országban olyan mértékben szorították le az összekapcsolási díjakat, hogy azok már nem biztosították a szolgáltatóknak a költségeik megtérülését sem, és még kevésbé a fejlesztési források képződését. A szolgáltatók az összekapcsolási piacon menekülni kezdtek a „jelentős piaci erővel rendelkező szolgáltató” szerepköréből, mert azt a szabályozó hatóságok szinte büntető megbélyegzésként alkalmazták.29 A menekülés azzal a következménnyel járt, hogy a vállalatok nem a piaci részesedésük növelésében, nem a jelentős fejlesztéseik bemutatásában, hanem éppen ellenkezőleg, annak elrejtésében váltak érdekeltté. Ugyancsak komoly és napjainkig megoldatlan problémákat hozott az ún. „egyetemes szolgáltatások” értelmezése és szabályozása az infokommunikációban. (Az egyetemes szolgáltatások körüli nehézségek azonban még nagyobbak például az energiaszolgáltatásban, vagy a közlekedésben.) Önmagában az sem egyszerű feladat, hogy egy ország, vagy egy nagyobb közösség, mint amilyen például az EU, eldöntse, hogy milyen fajta infokommunikációs szolgáltatásokat tekint minden állampolgára (tagja) számára „alapszükségletnek”. Olyan igénynek 29

Érdekes és fontos különbség az EU-beli és az USA-beli versenyszabályozás között, hogy míg az előbbi önmagában a domináns pozíciót támadja meg, az utóbbi a monopólium létét is természetesnek tekinti – például a Microsoft esetében – mindaddig, amíg a vállalat nem használja ki monopolista pozícióját potenciális versenytársai távoltartására a piactól.

69

tehát, amelynek kielégítését célzó szolgáltatásokat mindenki számára megfizethető áron elérhetővé kíván tenni. Legalább ekkora nehézséget okoz azonban az a kérdés, hogy mekkora az egyetemes szolgáltatások nyújtásából a szolgáltatókat sújtó veszteség és hogy azt miképpen térítsék meg számukra. A teljesen felosztott költségek alapján számított „egyetemes szolgáltatási teher” alapelveiben és nagyságában is igen távol eshet a vállalatoknak az egyetemes szolgáltatás nyújtásához kapcsolódó „nettó elkerülhető költségétől” (net avoidable cost).30 Az egyetemes szolgáltatások terjedelme és finanszírozása körüli bizonytalanság tehát tovább növeli a zavart az infokommunikációs szektor szabályozásában. Összegezve: igyekeztünk bemutatni, hogy az infokomunikációs piacok megnyitása eddig féloldalasra sikeredett: olyan monopolisztikus verseny-helyzetek jöttek létre, amelyek növelték ugyan a szolgáltatások – és az azokhoz kapcsolódó információs termékek – választékát, de nem eredményezték a szolgáltatások árainak jelentős mérséklődését, miközben a vállalatok jelentős hányadát defenzív stratégiák irányába kényszerítették. Monopolisztikus versenyben a vállalatok hosszabb távon nem érhetnek el pozitív profitot, így nem képesek jelentős fejlesztésekre sem. Ugyanakkor a piacra történő könnyű belépés miatt „túl sok” vállalat működik, amelyek léte a gazdaság erőforrásainak nem hatékony felhasználását eredményezi. Sem a vállalatok, sem az ágazati- és a versenyszabályozás intézményei nem képesek egyelőre megküzdeni azzal a piaci feszültséggel, amit az új technológiák és az új szolgáltatások megjelenésével nagyrészt önmaguk teremtettek. Ennek legékesebb bizonyítéka az ún. „harmadik generációs” mobil infokommunikáció bevezetése körüli bizonytalanság. A szabályozó hatóság nem gyömöszölheti vissza a felkeltett infokommunikációs igények szellemét a palackba, de sokat tehet azért, hogy a szolgáltatások piacain a vállalatok számára azonos versenyfeltételek alakuljanak ki. Az infokommunikációs válság folyamatát „piaci hibák” (market failures) és „kormányzati hibák” (government failures) egyaránt táplálták. A feladat azonban most elsősorban a kormányoké, hogy az infokommunikációt az ösztönző piacszabályozás intézményeinek kialakításával és eszközeinek alkalmazásával tegye képessé a válság leküzdésére. A szabályozási problémák talán a legkiélezettebben a szolgáltatásokhoz történő hozzáférés és az összekapcsolás területén jelentkeznek. Ami a hozzáférési keresletet és azon belül az egyetemes szolgáltatásokat illeti, többen már azt is megkérdőjelezik, hogy maga a fogalom értelmezhető. Hiszen mit értsünk „megfizethető” szolgáltatáson piaci körülmények között? További kérdéseket vet fel a hozzáférési kereslet például a mobil távközlésben, ahol a termékértékesítés (készülék) és a szolgáltatás-értékesítés teljesen egymásba olvadnak. Nem kisebb probléma az összekapcsolás szabályozása sem, különösen abban az esetben, ha igen különböző költség-szerkezetű vállalatok között történik hálózati összekapcsolás. Hogyan határozhatók meg ebben az esetben az összekapcsolási szolgáltatás kizárólagos költségei? A probléma még tovább bonyolítható – és a valóságban is bonyolódik – azzal, hogy az ügyfelek egyre inkább ún. „komplex” megoldásokat akarnak vásárolni, amelyeken belül a távközlési, az adatkommunikációs, a tartalom- és például a vállalat-irányítási szolgáltatások szinte kibogozhatatlanul összefonódnak. A problémák megoldásához csak úgy juthatunk közelebb, ha a szabályozásban is – és nem csupán a tényleges szolgáltatási tevékenységekben – érvényesül a konvergencia elve. Irodalom 30

Az egyetemes szolgáltatási teher és a nettó elkerülhető költség értelmezéséről lásd pl. N/E/R/A (1998).

70

Akerlof, G.A. (1970), “The Market for “Lemons”: Quality Uncertainty and the Market Mechanism,” The Quarterly Journal of Economics, 84 (3), 488–500. Az Amerikai Egyesült Államok 1996. évi távközlési törvénye (Telecommunications Act of 1996), Washington, D.C.,1996. február. Baumol, W.J., Panzar, J.C. és Willig, R.D. (1982), Contestable Markets and the Theory of Industry Structure, New York: Harcourt Brace Jovanovich. Baumol, W.J. (1982), “Contestable Markets: An Uprising in the Theory of Industrial Structure,” The American Economic Review, 72 (1), 1–15. Berg, S. and Tschirhart (1988) Natural Monopoly Regulation: Principles and Practice, Cambridge: Cambridge University Press. Biddle, G.C. and Steinberg, R. (1984) „Allocations of Joint and Common Costs”, Journal of Accounting Literature, (3), 1—45. Carlton, D.W. és Perloff, J.M. (2003), Modern piacelmélet, Budapest: Panem Könyvkiadó. Chamberlin, E. (1933), The Theory of Monopolistic Competition, Cambridge, Mass: Harvard University Press. Communications Act of 1934, US Government Printing Office, Washington, D.C. Dixit, A. és Stiglitz, J. (1977), “Monopolistic Competition and Optimum Product Diversity”, The American Economic Review, 67 (2), 297–308. European Commission (2003), Statistics ont he information society in Europe, 1996–2002, http://www.europa.eu.int/comm , 8.–12. o. Fülöp Péter (2001), „A vezetékes telefon hozzáférési keresletének elemzése magyarországi adatokkal”, Ph.D. értekezés, kézirat, Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem. Green Paper (1997), On the Convergence of the Telecommunications, Media and Information Technology Sectors, and the Implications for the Regulation – Towards an Information Society Approach, European Commission, Brussels. Greenwald, B.C. (1980) „Admissible Rate Bases, Fair Rates of Return and the Structure of Regulation” The Journal of Finance, XXXV (2), 359—68. Greenwald, B.C. és Stiglitz, J.E. (1990), “Asymmetric Information and the New Theory of the Firm: Financial Constraints and Risk Behavior,” The American Economic Review, 80 (2), 160–5. Hobly, Cristopher (2001), “Just Numbers: Numbers on Internet use, electronic commerce, IT and related figures for the European Community”, Brussels: EC Information Society Directorate General. „Interconnection: Regulatory Issues”, Briefing Report, No. 4, ITU, Geneva: June 1995. Kiss, F. (é.n.) „Properties of Utility in the Telecommunications Industry”, Bell Canada Reports. Kiss Ferenc: „Szakmai javaslatok a KHVM hatályos díjrendeletek módosítására”, kézirat, Budapest: 1997. április 7., valamint 1997. április 14. Kiss F., Major I. és Valentiny P. (2000), Információgazdaság és piacszabályozás. Budapest: Akadémiai Kiadó. Lewington, Ilka (ed.) „Economic regulation of utilities and network industries worldwide” Utility Regulation 1997, Privatisation International. Mihályi Péter: A magyar privatizáció krónikája 1989-1997, Budapest: Közgazdasági és Jogi. Mitchell, B.M. és Vogelsang, I. (1991), Telecommunications Pricing: Theory and Practice, Cambridge: Cambridge University Press.

71

A Német Szövetségi Köztársaság 1996. évi távközlési törvénye (Telekommunikationsgesetz 1996), Bonn, 1996. N/E/R/A (1998), Costing and Financing of Universal Service Obligations in the Postal Sector in the European Union, Final Feport for EC DG XIII, London, November 1998. Pepall, L., Richard, D.J. and Norman, G. (2002), Industrial Organization: Contemporary Theory & Practice, 2nd edition, Mason, OH: South Western. Dr. Sallai Gyula-Dr. Kósa Zsuzsanna-Dr. Schmideg Iván: Távközlés: helyzetértékelés. Integrációs és Startégiai Munkacsoport, Budapest: 1996. július. Schmalensee, R. (1985), “Do markets Differ Much?” The American Economic Review, 75 (3), 341–51. Sharkey, W.W. (1982), The Theory of Natural Monopoly, New York: Cambridge University Press. Shy, Oz (1995), Industrial Organization: Theory and Applications, Cambridge, Mass: The MIT Press. Stiglitz, J.E. és Weiss, A. (1981), “Credit Rationing in Markets with Imperfect Information,” The American Economic Review, 71 (3), 393–410. The Economist (2003), “Beyond the Bubble: A survey of telecoms,” October 11th. „Távközlésszabályozási modellek” (1997), Híradástechnika, XLVIII: december. Telekommunikations-Entgeltregulierungsverordnung (1996). „Universal Service Obligations in a Competitive Telecommunications Environment”, Information Computer Communications Policy Report, No. 38, OECD, Paris: 1995. US Department of Commerce (2004), http://www.commerce.gov Varian, H. (2003), “Economics of Information Technology,” University of California, Berkeley. Weerahandi, S., Hisiger, R.S. és Chien, V. (1994), „A framework for forecasting demand for new services and their cross effects on existing services” Information Economics and Policy, No. 6. pp. 143-162.

72