NEMZETVÉDELMI EGYETEMI KÖZLEMÉNYEK
SIMON ZOLTÁN
„MAGYAR VILÁG” — REKONSTRUKCIÓ EGY ERDÉLYI RÉGIÓ 1940–44 KÖZÖTT MEGÉLT KATONAI-POLGÁRI KÖZIGAZGATÁSÁBÓL Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása ismét hadszíntéré változtatta az erdélyi területek nagy részét, és ennek ezúton sem maradt visszhang nélkül katonai, társadalmi-politikai vonatkozása. Az általunk tárgyalt régió, ha saját mikrokörnyezetén belül is, de nem volt mentes a fent megnevezett tényezők hatásaitól. A terület jelentőségét az adja, hogy az 1940–44 között meghúzott demarkációs vonal katonai szempontok alapján is érintőlegesen hatott a lokális társadalomra, annak belső feltételeire. Régiónk specifikuma még, hogy a Maros megye közigazgatási határában fekvő Alsó-Középső-Nyárádmente etnikai szempontból nem alkot homogén közösséget. A nevezett régióban a magyarság számarányához képest egy meghatározó román eredetű görög katolikus réteg mutatható ki már a 16-17. századtól kezdődően, de mára ezen népelemek spontán vagy különböző államideológiai asszimilációs politikának köszönhetően elmagyarosodtak. Ilyen korszak volt a nevezett közösség számára a „magyar világ” is, ahogyan Erdélyben általában nevezik az 1940–44-ig tartó időszakot. Tanulmányom nem kíván állást foglalni az akkori katonai-polgári közigazgatás politikai, erkölcsi vonatkozásaiban. Annál inkább a konkrét megélt helyzetelemzések által kívánja bemutatni az akkori „katona világot”, annak társadalmi vonatkozásaival együtt. Az 1940. augusztus 30-án aláírt második bécsi döntéssel visszatért ÉszakErdély. A visszatért területek katonai, politikai életében olykor-olykor össztársadalmi szinten megjelenik az akkori polgári közigazgatás által a társadalmi struktúra megváltoztatásra irányuló törekvés. A visszacsatolás során például jelentősen megváltoztak a nemzetiségi és felekezeti arányok. 1938 előtt — a német népcsoportot leszámítva — a nemzeti kisebbségek jelentős hányada a katolikus egyházhoz tartozott. 1941-re egy vegyesebb nemzetiségű és felekezetű etnikai térkép alakult ki. A polgári közigazgatás és jogrend megerősödését követően az adott közigazgatási egység etnikai összetételére való tekintet nélkül megtörtént az 1918 előtti autonómiák restaurálása is. Az Erdélyi Párt a jelentős számú nemzetiségekkel kapcsolatban toleranciára intette a kormányzati politikát, 1943-tól pedig nyomatékosan követelte a románokkal való megbékélést.1 1
Gergely Jenő: A területi revízió társadalmi-politikai következményei. In. (Szerk.) Pölöskei Ferenc–Gergely Jenő–Izsák Lajos: 20. századi magyar történelem. Budapest, 1997, 221. o.
74
HADTUDOMÁNY
A „magyar világ” politikai, adminisztratív jellegű „intoleranciája” leginkább a nemzetiségeket célozta. Erdélyben ez számos lokális példán keresztül fogható meg, és a helyi közösség történeti tudatában máig elevenen él ennek lenyomata. Jelen tanulmány nem kíván állást foglalni a tárgyalt időszak politikai hatásainak akkori vagy jelen aktualitásának értékelésében, illetve átértékelésében. Vizsgálódásunk egy kisebb régióra korlátozódik, ezen belül is kiemelve a témánk szempontjából legfrekvensebb közösségeket. Ezen közösségek etnikailag nem homogének, éppen ezért a „magyar világ” négy éves periódusában a hatalmi szervezetek érdekeinek metszéspontján helyezkedtek el. A tanulmányt több éves helyszíni kutatás előzte meg, melynek elsődleges célja a történeti tudat, a visszaemlékezések őrizte információk megörökítése, elemzése. Ezekben a visszaemlékezésekben rengeteg az egybeesés a történetileg alátámasztott adatokkal. Tehát a tárgyalt időszakban a hatalmi viszonyok megélt katonai, hadtörténeti aspektusait interjúrészletekkel kívánjuk alátámasztani. Helyszínünk Erdély, Marosvásárhely (Târgu Mureş) vonzáskörzetében található Alsó- és Középső-Nyárádmente. Az Alsó-Nyárádmentén Nyárádkarácson (Crăciuneşti) község, és a közigazgatásilag hozzá tartozó Fintaháza (Cinta) és Kisteremi (Tirimia Mică) áll a vizsgálódás fókuszában. A KözépsőNyárádmentén Bálintfalva (Bolintinieni) közössége fontos témánk szempontjából. Előbbi településeink határában húzódott 1940-től 1944-ig a második bécsi döntéssel kijelölt határ, amely a Székely Határvédelmi Erők Parancsnoksága felügyelete alá tartozott. A határőrizet élénkségéről tanúskodik egy mára már igen romos állapotban lévő katonasír, amely a 23. határvadász portyázó század három katonájának hamvait őrzi, akik a román határőrséggel vívott kisebb tűzharcban estek el. Az említett települések közös vonása, hogy etnikailag nem képeznek homogén arculatot, mivel a 16-17. századtól folyamatosan érkeztek betelepített, illetve spontán módon betelepülő román családok. A térségben a 19. század elejétől már statisztikailag is kimutatható a román eredetű görög katolikus népcsoport egyre intenzívebb jelenléte. Ez a népesség a többséget alkotó református közösség keretein belül élt. A század elejére már végbement a nyelvi asszimiláció, és mára már magyar identitással rendelkeznek. Az etnikai, faji elkülönülést leginkább a vallás jelentette és jelenti ma is. A „magyar világ” azon időszak volt, amikor a katonai és polgári közigazgatás türelmetlensége folytán megindult tömeges betagolódásuk a református és katolikus egyházba. A katonasággal együtt érkezett a magyar állam által kinevezett adminisztratív személyzet is, jelen esetben a jegyzők, kiknek elsődleges feladatuk volt az egyházi anyakönyvezés alapján történő etnikai arányok feltérképezése, kategorizálása. A katonai közigazgatás külön figyelemmel kezelte a nemzetiségeket. Sorozáskor arra törekedtek, hogy szétszórtan teljesítsenek szolgálatot. A tisztek 75
NEMZETVÉDELMI EGYETEMI KÖZLEMÉNYEK
legnagyobb bosszúságára a besorozott román legénység sok helyen nem tudott magyarul. Esetünkben ez nem állt fenn, ugyanis a görög katolikusságnak nyelvi problémái nem voltak a magyar hadseregben, nemzetiségüket pusztán a vallási hovatartozás definiálta. A leventeszervezetek keresztyén konzervatív eszmerendszere a nemzetiségekkel szemben az elmagyarosítási programot tűzte ki célul. Fontos megemlítenünk, hogy ezen programok Erdélyben ekkor nagyon összefonódtak a történelmi egyházakkal. Mi több, ezen egyházak is lényegében ekkor intézményesültek. Észak-Erdélyben 1944. augusztus 23-tól, azaz a román átállástól számítva a IX. magyar hadtestparancsnokság és a Székely Határvédelmi Erők Parancsnoksága állomásozott. A IX. hadtest kolozsvári székhelyű volt, 1943-tól idetartozott a 25. (nagyváradi) és a 26. (kolozsvári) gyaloghadosztály, illetve a 27. (marosvásárhelyi) könnyű hadosztály. A hadtest parancsnoka Dálnoki Veress Lajos altábornagy (később vezérezredes) volt. A Székely Határvédelmi Erők kötelékébe húsz székely határzászlóalj tartozott, amelyek milícia jellegű alegységek voltak, és a határvadász csoportok működési területéhez kötődtek.2 Az általunk tárgyalt területeken (Alsó-Középső-Nyárádmente) és vonzáskörzetében a következő kötelékeket találjuk, melyek a 69. határvadász csoporthoz tartoztak: 19. székely határőrzászlóalj — Marosvásárhely, 21. székely határőr zászlóalj — Ákosfalva (Alsó-Nyárádmente központja), 27. székely határőrzászlóalj — Nyárádszereda.3 Az utóbbi területi lefedettségébe tartozott a Középső-Nyárádmentén Bálintfalva. A Székely Határvédelmi Erők személyi állományát — a fontosabb pozíciókat betöltő tiszteket nem számítva —, nagyapa-korú póttartalékosok tették ki. Ezeket az alakulatokat a román átállást követően leventekorú ifjakkal egészítettek ki. Itt alakult ki később a „bácsi-öcsi” kettős — főleg Budapest védelménél alkalmazták őket —, amikor a már harci tapasztalatokkal rendelkező önkéntes határőr mellé harci tapasztalatokkal még nem rendelkező fiatalt osztottak be.4 Ha a nemzetiségek szerepét nézzük, a honvédségben a következőket találjuk: a nemzetiségek honvédelmi alkalmazásának első átfogó szabályozására az 1940. december 9-én törvénybe iktatott és a vkf. kiegészítéseivel ellátott HM rendeletben került sor. A rendelet kimondja, hogy a hat-nyolc hetes átképzésen részt vett nemzetiséginek a magyar hadkötelesekkel egyenlő mértékben kell eleget tennie honvédelmi kötelezettségeinek. Az V–IX. hadtestbeli mozgósított alakulatokban húsz, másutt tíz százalékos lehetett a nemzetiségek aránya. A 2
Ravasz István: Erdély ismét hadszíntér, 1944. Petit Real Könyvkiadó, Budapest, 2002, 49. o. Uo., 49. o. 4 Magyarország a második világháborúban. Szerk. Sipos Péter–Ravasz István. Petit Real Könyvkiadó, Budapest, 1997, 337. o. 3
76
HADTUDOMÁNY
védett alakulatokba (légierő, híradó csapatok, határvédelmi erők) nem kerülhettek be; a megbízhatónak, nemzethűnek ítélt nemzetiségi hadkötelesek azonban a tisztképzésbe, altisztképzésbe is bevonhatók voltak. A kedvezőtlen tapasztalatok, a legfelsőbb katonai vezetésben kialakult ellentétes nézetek hatására azonban többször is módosították ezen rendelkezést. A legnagyobb arányban — húsz százalékban — a románok és ruszinok kerültek a magyar királyi honvédség kötelékébe, az összlakosságon belül képviselt számarányoknak megfelelően. A gyalogezredeknél velük töltötték be a kocsisok, szakácsok, árkászok, lövészek harminc-ötven százalékát. 1942-től az Észak-Erdélyi román hadköteleseket megbízhatatlannak minősítették, ezért munkás-alakulatokban kellett letölteniük a katonai szolgálatukat.5 Rátérve a megjelölt települések helyzetelemzésére, látni fogjuk, hogy a nemzetiségek — jelen esetben elmagyarosodott székelyföldi román görög katolikusok — besorolása a magyar hadseregbe, esetenként meghasonulást eredményezett az akkori állam nyelvével, nemzeti ideológiájával. Ugyanakkor a katonai pálya a nemzetiségek számára is, nem egy esetben, a társadalmi hierarchiában történő felemelkedést is jelenthette. „Mi leginkább a családban románul beszélünk. De a magyar világba édesapám magyar katona vót, magyar huszár vót. Aztán édesapám, hogy magyar huszár vót, holmi sok barátja, jöttek székelyek. Sok bor vót, ötszáz veder is vót. Aztán hordta fel. A székelyek jöttek ide le hozzánk, katonák lovakkal. Úgy, hogy mi má kicsi korunktól beszélünk magyarul. Édesapám odavót vagy két évig, eisze. S aztán akkor a huszonhármasokat is mind béhívták, s nem mentek azok. Melyik hazafelé, erre-arra elszöktek s aztán mind elhulltak. Innen is vagy négyen hulltak el. S aztán vótak akik hazajöttek, s nem kellett, vagy két nap, s már az oroszok itt vótak. Aztán bújtak el, mert az ilyeneket fogták el az oroszok, hogy vigyék el. S aztán elhúzódtunk, félrehúzódtunk, s otthon voltam így, s vigyáztam az állatokra. Az oroszok vették így éjjel, s eresztették ki a pajtából, s mind elvitték a népektől.” (Simon Lajos) A Székely Határvédelem Parancsnokságának a vizsgált régióban nem volt dolga románokkal a harcoló alakulatoknál. Esetünkben a vallási alapon román nemzetiségűnek számító görög katolikusokat leginkább munkaszolgálatra hívták be, olykor-olykor diszkriminatív fellépések közepette. „Édesapám a magyar világkor — nyugodjék csendesen — ától vót állva a római katolikusra, s elvitték amiért román vót, a kőbányába Szentjózsefre. Mikor jött a háború, azelőtt három héttel, édesanyám ment sírva nagyapámhoz, hogy: az én uram át van állva római katolikusnak, s mégis ott tartsák a kőbányában. Vót egy Szabó nevű tanító, elment oda a bányába, s édesapámat hazahozta.” (Simon Lajos) 5
Uo., 338. o.
77
NEMZETVÉDELMI EGYETEMI KÖZLEMÉNYEK
„A megyebíróhoz hívták édesapámat a csendőrök. Mondják, jött béhívó, visszük munkaszolgálatra — mert csak a románokat vitték. De azt mondták neki, ha átáll reformátusnak, nem viszik el. Édesapám azt mondta, hogy: »Én görög katolikusnak születtem, és annak is halok meg.« Erre azt mondták neki, hogy ügyes ember, és így nem vitték be.” (Murár István) A visszaemlékezések legnagyobb hányada nagymértékben kapcsolódik a leventeszervezetekhez. E szervezetek a nemzeti szellemi nevelést célozták, illetve iskolai keretek között katonai előképzést nyújtottak. A testnevelés mellett kötelezően szerveztek fegyelmező gyakorlatokat és valláserkölcsi oktatást. Felügyeletüket a magyar királyi vallás- és közoktatásügyi miniszter látta el. Az oktatói munkában a tanárok mellett tartalékos tisztek is részt vettek. Az 1939: II. honvédelmi törvénycikk a honvédelmi kötelezettségek közé sorolta tizenkét éves kortól a bevonulásig évente tíz hónapon át történő heti négy órás leventekiképzést is, mely korcsoportokra bontva történt. A távolmaradást szigorúan büntették. Az irányítást fokozatosan a HM vette át.6 Esetünkben a visszaemlékezések a leventeszervezetek „parancsnokaként” a hivatalos katonai vezetés mellett a református lelkészeket nevezi meg. A vizsgált településeken a társadalmi élet szabályozásában, szervezésében a református egyház bizonyult a legfontosabb intézménynek ebben az időszakban. Az iskoláztatást, az ifjúság nevelését és a szocializáció folyamatát is a református egyház tartotta a kezében. Ennek köszönhetően — mint arról már történt említés — növekedett a református egyházba áttértek száma. A leventeszervezetek által szabályozott vallási-erkölcsi nevelés érintette a nemzetiségek fiataljait is, de a megkülönböztetések, pejoratív töltetű gesztusok ez esetben is tetten érhetők. „Az iskolában egyszer a szentmiklósi református pap — aki a leventék csoportparancsnoka volt — azt mondta, hogy az oláhok álljanak fel, s a teremből menjenek ki. Ez 1942-ben volt. Megkérdezték Székely Ferit, hogy hány Isten van? Mondta, hogy minden sarokban egy kosárral. Erre megverték és mondták neki, hogy egy, mert a „magyarok Istenére esküszünk...” (Murár János) „Amíg tizenkét éves volt a gyerek, indiferent (mellékes) hogy görög katolikus volt. Volt a leventeoktatás, és akkor kötelesek voltunk minden vasárnap menni a református templomba, így csoportban az egyesülettel, mint a katonák. Megvolt, hogy ennyi órától kell menni, s akkor az iskola előtt gyülekeztünk, s mentünk, mint a katonák. Sorban, görög katolikusok s a reformátusok egyben. Nem számított.” (Murár István) Az egyház összefonódása az akkori közigazgatással nem egy esetben jogot biztosított térségünkben a református lelkészeknek államhatalmi szinten jóváhagyott társadalmi kontrolra, mely szintén diszkriminatív fellépéseket eredményezett. 6
Uo., 263. o.
78
HADTUDOMÁNY
„Miklós-napkor örökké bál volt csinálva. A kormányzó Horthy Miklós volt. S nagy bál volt, s a pap, Fekete János összeszedte a románokat, elvitette a bálba, s kellett táncoljanak a román nótákra reggelig (...). A magyar pap, Fekete János segített az embereknek, hogy magyarosítsák a nevüket. S aztán nemcsak itt, hanem mentek szervezkedni más falukba is. Vitette magát valamelyik kurátorral, a szekérrel, há akkor nem volt motor.” (Murár János) A román hatalomátvételt követően Fekete János lelkészt börtönbüntetésre ítélték a magyar uralom alatt végzett munkájáért. Személye kérdéses maradt a lokális köztudatban mind a mai napig. A háború által biztosított felfegyverkezés lehetősége egy olyan példát illusztrál számunkra, amikor az egymással szomszédos közösségek etnikai alapon kerültek konfliktusba a kor politikai szellemében. E kijelentést jól illusztrálja Bálintfalva és a vele szomszédos Szentgelice esete. Bálintfalva egy, a 17. században betelepített, román görög katolikusok által lakott település, kik mára már jórészt szintén magyar etnikai kategóriákkal rendelkeznek, illetve kettős identitástudattal. Ezzel szemben Szentgelice egy homogén magyar reformátusok és unitáriusok által lakott közösség, a térségre jellemző magyar identitásal. „1944-ben a hidat felrobbantották, és szépen a szentgeliceiek átoljöttek. S volt egy görög katolikus ember, ki a hídon túl volt, s ekkor az ember béfutott az ágy alá, de a szentgeliceiek kivették. S vitték a szekérrel, s ahogy vitték, lőttek a feje felett. A családja, fiai lefutottak Madarasra. A református papot megkérték — Török nevű volt — s elmentek átol Szentgelicére, s azok vették ki a kezéből, s úgy hozták haza. Ekkorjában annyi fegyverünk volt, hogy minden háznál kettő-három. Hát nálunk is három volt, egy bátyámnak, nekem is s édesapámnak is. S aztán a szentgeliceiek lőttek ától, s ezek vissza. Aztán amikor ezek adtak egy jó tüzet, a szentgeliceiek nem lőttek többet. Aztán megszűnt a lövés. Butaság volt.” (Simon Lajos)
ÖSSZEGZÉS A „magyar világ” Erdélyben a 21. század küszöbén is egy üzenet az azt megélők számára, de üzenet a későbbi generációk számára is. Ezen események megélői folyamatosan keresik történelmünk e rövid időszaka történeti igazságának vagy igazságtalanságának tartalmát. Ennek az igazságkeresésnek egy példáját kívántam írásomban bemutatni. Igazságfogalmunk valójában nem is a miénk, hanem az általunk megszólaltatottaké. Jelen tanulmány a második világháború nagy hadszíntereihez, eseményeihez viszonyítva mind földrajzi determinálását, mind pedig forrásértékét tekintve nem nagy jelentőségű, azonban egyfelől helyreigazító, hiánypótló és talán pontosító is lehet. 79
NEMZETVÉDELMI EGYETEMI KÖZLEMÉNYEK
A „magyar világ” megnevezés a történeti tudat kapcsán ha felcseng Erdélyben, akkor elsősorban „katonavilág”-ot jelent. Olyan világot, ahol a történelem fordulópontja mellett „rend és fegyelem” uralkodott. Éppen ezért éleztük ki helyzetelemzésünket a helyi nemzetiségi kérdés akkori katonai-polgári közigazgatás perspektívájának megfelelően, hogy az általuk tapasztalt „rendnek és fegyelemnek” másik arculatát is meglássuk. FELHASZNÁLT IRODALOM GERGELY FERENC–KISS GYÖRGY: Horthy leventéi. Kossuth Könyvkiadó, 1976. GERGELY JENŐ: A területi revízió társadalmi-politikai következményei. In. (Szerk.:) PÖLÖSKEI FERENC–GERGELY JENŐ–IZSÁK LAJOS: 20. századi magyar történelem. Budapest, 1997, 221. Magyarország a második világháborúban. Szerk. SIPOS PÉTER–RAVASZ ISTVÁN. Petit Real Könyvkiadó, Budapest, 1997. Magyarország hadtörténete II. Szerk. LIPTAI ERVIN. Zrínyi Katonai Kiadó, 1985. RAVASZ ISTVÁN: Erdély ismét hadszíntér, 1944. Petit Real Könyvkiadó, Budapest, 2002. INTERJÚK: Interjúalany
Interjú fajtája
Időpont
Incze Albert
Életút
2002.08.21.
Nyárádkarácson
Hanganyag
Murár János
Életút
2002.08.26.
Kisteremi
Kézirat
Murár István
Életút
2002.08.31.
Marosvásárhely
Hanganyag
Simon Lajos
Életút
2003.08.17.
Bálintfalva
Hanganyag
80
Helyszín
Rögzítés módja
