MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS ÖNVALLOMÁSOK
67.
adamik tamás
BUDAPEST 2001
1
Sorozatszerkesztő: Bolla Kálmán
Technikai szerkesztő: Földi Éva
Munkatárs: Markó Alexandra
ISSN 1419–4481 ISBN 963 463 445 1
© Bolla Kálmán
Kiadja az ELTE Fonetikai Tanszéke. Felelős kiadó: Dr. Bolla Kálmán. Hozott anyagról sokszorosítva. Amulett ’98 Nyomdaipari Kft., Budapest. F. v.: Lajtai Ferenc.
2
3
4
ADAMIK TAMÁS VALLOMÁSA PÁLYÁJÁRÓL 1. Természet adta lehetőségeim szerint nekem juhásznak kellett volna lennem vagy tanítónak vagy piarista tanárnak. Egyik sem lettem. Most elmesélem, miért? Szüleim földműves feles bérlők voltak. Tudtommal mindig ötven hold földet béreltek. 1937-ben éppen a Kecskeméttől délnyugatra fekvő Matkó-pusztán gazdálkodtak, s én ott születtem, a tanyán. Mivel a kecskeméti nagytemplomban kereszteltek meg, születésem helyeként Kecskemét szerepel. Amikor apám 1941-ben meghalt, özvegy anyámat tizenegy gyerekkel hagyta hátra, mégpedig úgy, hogy Kati húgom azon a héten született, amelyen ő távozott. A sorban hátulról számítva én a harmadik voltam, s ez volt a szerencsém. Nagyobb testvéreim szántottak, vetettek, kapáltak, arattak, én mint az öt fiú közül a legkisebb pásztorkodtam. Népiskolai értesítőkönyvemet lapozgatva meglepődve látom, hogy 1946 szeptemberében kezdtem a második osztályt, az első osztály pedig egyáltalán nem szerepel benne. Ennek oka pedig abban van, hogy 1944 szeptemberében kezdtem az első osztályt, azaz csak kezdtem volna: egyetlen napot töltöttem az iskolában az egész évben. Jöttek a légi riadók, majd a háború elérte Kecskemétet. Ekkor már a Kecskeméttől nagyjából egy kilométerre délre fekvő Szabótanyát béreltük. Innen kilakoltattak bennünket, mert jöttek az oroszok, és a csata Kecskemétért éppen a mi földünkön zajlott. Házunkat is találat érte, s amíg lakhatóvá tették, rokonoknál húztuk meg magunkat. 1945 szeptemberében újra kezdtem az első osztályt a cigányvároshoz közel eső iskolában. Erről azonban nincsen bizonyítványom, de hogy elvégezhettem, bizonyítja az a tény, hogy 46 szeptemberében megkezdtem a második osztályt a Városföldi I. sz. népiskolában. Bizonyítványom szerint a harmadik osztályt már a Mindszenti úti II. számú népiskolában végeztem. Az iskolaváltoztatást az tette szükségessé, hogy a keresztapám egy évre elkért anyámtól kanásznak. Ebben az évben színtiszta kitűnő lettem, mert nagyon tetszett a szép fiatal szőke tanító néni, aki Kecskemétről járt ki, s hétfőn reggel gyakran sírt és én nagyon megsajnáltam. Az ekkor kezdődő téesz mozgolódások miatt Kecskeméttől messzebbre költöztünk: a Révész-bírtokot vettük bérbe, de innen is a Városföldi állami népiskolába jártam egészen 1952 őszéig. Már az előző évben állandóan zaklattak az agitátorok, hogy lépjünk be a téeszbe, azonban Gábor bátyám, aki az apa szerepét töltötte
5
be a családban, azt mondta, hogy ő ugyan be nem lép, mert Lenin és Sztálin kasszafúrók voltak. Ebben az időben már juhászkodtam, s Gábor bátyám a birkák miatt sem akart belépni a téeszbe: ő vette őket, és komoly hasznot hajtottak a sajttal és a gyapjúval. Kerekegyháza környékén béreltünk hát ismét ötven hold földet, és a nyolcadik osztályt az Alsó-pusztai általános iskolában végeztem. A Deli házaspár tanított itt: az alsó tagozatosokat a feleség, a felsősöket a férj, Deli József, akit nagyon megszerettem szigorú igazságosságáért. Az év végi bizonyítványom - egy kivétellel - ismét színjeles lett. Ez egy kivétel az írásbeli dolgozatok külső alakja volt: erre közepest kaptam. Szerintem még rosszabbat is érdemelhettem volna, hiszen én sohasem csináltam a házi feladatot íróasztalnál, hanem a mezőn hasalva vagy a térdemen. Egy szó mint száz, tanítóm, Deli József, eljött hozzánk, s azt mondta anyámnak, hogy okos vagyok, még tanító is lehet belőlem. Anyám örült a javaslatnak, mert azt szerette volna, ha legkisebb fiából lesz valaki. Így hát tanítómmal bebicikliztünk a kerekegyházi központi iskolába, az igazgatóhoz. A képességvizsgálat abból állt, hogy el kellett énekelnem a "Kispiricsi falu végén folyik el a kanális" kezdetű dalt. Hamisan énekeltem. Az igazgató megállapította, hogy belőlem nem lehet tanító. Szomorúan és szótlanul kerekeztünk haza. Gábor bátyám örült, amikor ezt meghallotta, mert azt akarta, hogy juhász legyen belőlem. Anyám azonban másképpen döntött. A piacon hallotta, hogy Kecskeméten vannak piaristák, akik egyaránt tanítanak paraszt gyerekeket és úri fiúkat. Kimosdatott, megfogta a kezemet, és bevitt a piarista gimnáziumba. Csudák csudájára Ifjú Sebestyén igazgató úr nem kérdezett semmit. Egy barackot nyomott a fejemre, és felvett. Ezután Kerekegyháza határáról, tizenöt kilométerről jártam iskolába biciklivel télen-nyáron. Amikor pedig hazaérkeztem az iskolából, ettem valamit, és kihajtottam a birkákat. Másodikos lehettem már, amikor Kerekegyházán is kezdték szervezni a téeszeket. Bátyám egyre nehezebben szerzett legelőt a nyája számára, ezért elhatározta, hogy szerencsét próbál a Dunántúlon. Sikerült is neki legelőt bérelnie Cece mellett. A sok biciklizéstől, ázástól, fázástól többször megbetegedtem, ezért a piaristák megengedték, hogy kollégista legyek. Harmadikos voltam, amikor egyszer sírva bejött hozzám anyám és elmondta, hogy az egyik éjjel megállt egy nagy teherautó a tanyánk előtt, és a fogdmegek felpakoltak minden mozdíthatót. Miután ez többször és a legváratlanabb időkben megtörtént, anyám bátyáimmal együtt elhatározták, hogy kocsit, lovakat vetőgépet és minden mást eladnak. Az így befolyt pénzből egy kis kertes házat vett a család Ballószögben. A vasútállomás közel volt, ezért bejáró lettem negyedikben. Közben egyre jobban kezdtek tetszeni a piaristák. Olykor arról ábrándoztam: milyen jó lenne, ha én is olyan lehetnék, mint tanáraim. Egy gyenge pillanatomban anyámnak is beszéltem erről. Nagy örömmel fogadta, és bevallotta, hogy nagyon boldog lenne, ha piarista lennék. Érettségi után jelentkeztem a
6
piarista rendbe, fölvettek. Diákkoromban szerettem verselni, de soha senkinek meg nem mutattam verseimet. Amikor beléptem a piarista rendbe, elhatároztam hogy felhagyok az efféle világi hívságokkal, és verses füzeteimet megsemmisítettem. Itt hosszú ideig jól éreztem magam. Azután a harmadik évben a nyugodt csendes napokat nyugtalan, zaklatott napok kezdték felváltani. Egyik nap az égben voltam, a másikon a pokolban. Azt hittem, ha újra verset írok, megszűnik a zűrzavar. Akkor írt verseimet hű képet festenek boldogtalanságomról, zavaros lelkiállapotomról. 1961-ből való például ez a vers: Nyugodt óra Szobámban üldögélek, akár egy herceg, élek, nem űznek ronda rémek, megnyugszik most a lélek. Köröttem este, csendes, a szívem tiszta, rendes, s a halk homály, e kedves, fölöttem szállva, repdes. Atyám, e ritka órát, könyörgöm, esdve hozzád, a rossz napokra told át, hogy megnyugodna szolgád. Sajnos nem nyugodtam meg, hanem még zaklatottabbá váltam, mert új forrás is táplálta nyugtalanságomat. 1961 őszén megkezdtem egyetemi tanulmányaimat az ELTE BTK-án, latin–orosz szakon, és az új, friss élmények még inkább felbolygattak. A bezártság is egyre jobban gyötört, s egyre gyakrabban sóvárogtam a ballószögi kis ház után, a kiserdő után, ahol negyedikes gimnazista koromban annyit tanultam, annyit ábrándoztam. 1962 májusában íródott a következő vers: Falumnak Mennyire vágyik a lelkem vissza a régi hazámba! Sóhajtozva tekint messze az integető, hívogató házacska felé, s besuhan kicsi kertünk fűzfakerítésén, s látja a kertnek ezer színben pompázó fiatal fáit meg a büszke
7
orgonabokroknak édesen illatozó fürtjeit. Itt a gyümölcsfák alján zöldel a zöldségfélék dús serege. Ott meg a kút van a kis kert kellős közepén, s azt öntözi tiszta vizével. Hangos most e vidék: víg madarak dala hív. Ó, kicsi Ballószög, jaj, mennyire szép a te orcád! Most igazán látom, most, amikor feketés házak füstös függönye elzár tőled egészen. Visszamegyek hozzád, újra fiad leszek én! Ballószög kis kertes házai, szőlei, gyümölcsöskertjei, homokos határa a füstös pesti házak között az elveszett paradicsomot jelentette számomra. Szintén 1962-ből való a az alábbi vers is: Ballószög Falucska vagy csupán, parányi, akár egy fészek, nincs tornyos főutcád, akárki pusztának nézhet. Nem vagy a Hírös gyöngye. Itt, ha a szél tavasszal kibontja szárnyait, hasít a homok, s tapasztalt utas bizony feléd se néz, hacsak elkerülhet. Ha jön a forró nyár, kemény az itten. Hevülnek az arcok, és csípős verejték csordul az állon, s pirosra pörköl sok szerencsétlen talpat - lányok, fiúk talpát - a homoktenger. A szürke fákból elszáll a lélek, mint az ember, égnek a láztól.
8
És mégis, ősszel, ha az édes szőlő kicsordul, s víg nótáktól hangos e véges határ, bolondul csapkod a szívem, s feléd lendül a lábam, mint a búcsús legény, akit veszettül röpít a hinta. E sokfelől érkező gyötretés végre ráébresztett arra, hogy nincs szerzetesi hivatásom. Eltökélten, de mégis fájó szívvel léptem ki a rendből. Főleg az bántott, hogy a sok jót, amit a piaristáktól kaptam, nem viszonozhattam. De nem sokáig bánkódtam, mert nem jutott rá időm: részint pénzt kellett keresnem, hogy megélhessek, részint az ószláv órákon valahogy mindig egy nagyon okos és szellemes lány mellé kerültem, aki jó vicceket mesélt. Pár hónap múlva összeházasodtunk, s még egyetemista korunkban született két gyermekünk, a diploma megszerzése után pedig még kettő. Hát ezért nem lettem én juhász, tanító és piarista szerzetes. 2. Most pedig elmondom, hogyan lettem nyelvész, klasszikus filológus. Nyolcadikban az egyik órán tanítóm, Deli József olyan szépen beszélt a tudományról, hogy a tanítás után, amikor hazaértem és ettem valamit, folytonosan az motoszkált bennem, hogy kellene szereznem valamilyen tudományos könyvet. A testvéreim éppen deleltek, a tanya csendes volt. Ahogy tűnődtem magamban, a tekintetem az udvaron a falhoz támasztott biciklikre esett, s máris felötlött bennem a gondolat: Be kellene biciklizni Kerekegyházára, a boltba, hátha találok ott egy tudományos könyvet. Magamhoz vettem régóta kuporgatott néhány forintomat, biciklire pattantam s a mintegy 10 kilométerre levő faluba karikáztam. A papírosztályra mentem, és az elárusító néninek azt mondtam, hogy kérek egy tudományos könyvet, nem baj, ha nehéz is. Tudományos - hümmögött a néni -, regény való neked, fiam, nem tudományos könyv. De én tudományosat akarok, - makacskodtam. Te tudod - csóválta fejét -, majd nézek valamit mondta végül. Úgy látszik, nem sok tudományos könyv akadt itt, mert elég sokáig matatott, míg végre felém fordulva így szólt: Nincs itt tudományos könyv. De én tudományos könyvet akarok - mondtam -, és elindultam kifelé. Már az ajtónál jártam, amikor a néni utánam szólt. Van otthon nálunk néhány régi könyv, lehet hogy van köztük tudományos, majd megnézem, gyere be holnap ilyentájt. Másnap természetesen ott voltam a megbeszélt időben, s a néni mosolyogva nyújtott felém egy kopott szürke könyvecskét. Csak az utcán mertem megnézni kincsemet: "Magyar és német zsebszótár tekintettel a két nyelv
9
szólásaira, szerkesztette Kelemen Béla" olvastam a címlapon. Hát tényleg csuda sok idegen szó volt benne, s olyan furcsák, hogy délután, amikor kihajtottam a birkákat, soha nem hallott szavaktól zengett a vidék, s csak egy oldalt tudtam belőle megtanulni egész délután, pedig igen csak igyekeztem. Hát így ébredt bennem érdeklődés az idegen nyelvek iránt. A kecskeméti Piarista Gimnáziumban aztán mindent megtettek kiváló tanáraim, hogy ezt az érdeklődést kielégítsék. Kötelező idegen nyelvként a humán osztályban a latint és az oroszt tanultam. A latint rögtön megszerettem, s kemény, de következetes munkával igyekeztem elmélyedni a latin szövegek rejtelmeiben, osztályfőnököm, Gulyás István vezetésével. Oroszból természetesen kezdő voltam, hiszen az osztatlan tanyasi iskolákban nem volt orosz, de már félévkor beértem azokat, akik az általános iskolában is tanulták. Schulhan tanár úr német szakosból lett orosztanár. Ezt ő maga mesélte. Nem sokkal ezután elmentem hozzá, és mondtam, hogy én már tudok valamit németül. Megkérdezte, hogy mit. Mondtam, hogy szavakat. Erre ő, kért, hogy mondjak néhány német szót. Mondtam neki kettőt-hármat, mire hangosan felnevetett, és megkérdezte, ki tanította nekem ezt a német kiejtést. Senki - válaszoltam -, magamtól tanultam. Meg is látszik - jegyezte meg -, s ettől kezdve német szóra oktatott, én pedig fizetségül rendben tartottam a biciklijét. Így a német nyelv elemeit Schulhan tanár úrtól megtanultam, majd haladóként Révai tanár úrnál folytattam német tanulmányaimat. Révai tanár úr ekkor már régen nyugdíjas volt, valahol az udvaron csípett el, és miután megtudta, hogy már tudok valamit németül, azt mondta, hogy bevezet a német irodalomba, de csak akkor, ha fizetségként minden órára egy német verset megtanulok kívülről. Tetszett az ajánlata, és ráálltam. Kezdetben könnyű dolgom volt, mert rövid verseket kaptam, például Heinétől a "Du bist wie eine Blume" kezdetű kis költeményt. Később azonban egyre hosszabb versek következtek, például Goethétől a Der Schatzgräber és Schillertől a Der Handschuh. Ez a módszer kemény munkát igényelt, de megvolt a haszna. Aránylag rövid idő alatt jól megtanultam németül. Ógörögre Mészáros tanár úrhoz jártam, angolra és franciára pedig Hardi tanár úr tanított, s annyira fellelkesített, hogy nyáron a birkák mellett angol és francia könyveket szótároztam és olvastam. Piarista növendékként e nyelvekben még inkább elmélyedtem, s új nyelvként hozzávettem az olaszt, Jelenits István közreműködésével. Ilyen előzmények után szinte szükségszerű volt, hogy szaktárgyaimként az egyetemen az orosz és latin nyelvet választottam. Mindkét tárgyammal lelkesedéssel foglalkoztam, sőt harmadéves koromban harmadik szakként felvettem a németet, s ebből két évet el is végeztem, mert Juhász János tanár úr német leíró nyelvtanát igen érdekesnek találtam. 1966-ban orosz-latin szakos kitüntetéses tanári diplomát kaptam, munkába álltam, s nem volt már időm arra, hogy német szakomat befejezzem.
10
Mint említettem, diplomám megszerzése után rögtön munkát is kaptam. Ez azonban korántsem történt ilyen egyszerűen. Kezdetben tanításból tartottam fenn magam. Egyrészt magántanítványaimnak különféle idegen nyelveket oktattam, másrészt harmadéves koromtól a Gyáli úti gimnáziumban orosz, latin és olasz nyelvet tanítottam. Kezdetben úgy tűnt, hogy könnyen kapok megfelelő állást. A legtermészetesebb az lett volna, ha végzés után a Gyáli úti gimnáziumba kerülök végleges állásban. Erre jó lehetőségem is lett volna, csakhogy mire végeztem, a gimnázium átalakult szakközépiskolává, s így nyelvtanárra nem volt többé szükség. Az igazgatónőm meg volt elégedve munkámmal, ezért hogy egyengesse pályámat beajánlott a Zrinyi katonai főiskolára nyelvtanárnak. Be is hívtak, és kedvesen elbeszélgettek velem, s közölték, hogy éppen ilyen fiatalemberre lenne szükségük. Három vagy négy hét elteltével azonban hívatott az igazgatónőm, és dühösen közölte velem, hogy becsaptam, mert elhallgattam, hogy teológiát tanultam, és szerzetes akartam lenni. A katonák ezt kiderítették, és ő is kényelmetlen helyzetbe került. Elnézést kértem, s ezzel véget ért a karrierem a Gyáli úti gimnáziumban. Nem sokkal ezután egyik magántanítványom édesapja, aki korábban igen fontos állást töltött be, és jó kapcsolatai voltak a pártban, egyszer megkérdezte, hogy van-e már állásom. Mondtam, hogy nincs. Tudta, hogy nős vagyok, ezért megkérdezte azt is, hogy a feleségemnek van-e munkahelye. Miután közöltem vele, hogy neki sincs, megígérte, hogy segíteni fog. Valóban egy hónap elteltével hívatnak mindkettőnket az egyik fővárosi gimnáziumba, igen udvariasan tárgyalnak velünk, közlik, hogy éppen két nyelvtanárra lenne szükségük. Boldogok voltunk, mert biztosnak tűnt az állásunk. Az egyik nap azonban, amikor az elegáns budai villába megérkeztem, hogy megtartsam órámat, tanítványom édesapja, aki mindig nagyon udvarias volt velem, haragosan fogadott, s közölte, hogy keserűen csalódott bennem: elhallgattam egyházi múltamat, s ezzel neki is kellemtelenségeket okoztam. Mondtam, hogy nem szándékosan tettem, de hát a múltamról nem kérdezett. Beismerte, hogy így volt, ezért tovább maradhattam a fia magántanára, de többé nem próbált segíteni az elhelyezkedésben. E két esetből arra következtettem, hogy nem fogok állást kapni. Ekkor elhatároztam, hogy ha ezután álláslehetőségem adódik, rögtön azzal kezdem, hogy ismertetem egyházi múltamat. Alighogy megszületett bennem ez az elhatározás, barátaim felhívták a figyelmemet arra, hogy a Tankönyvkiadó Idegen Nyelvi Szerkesztőségében szerkesztőgyakornokot keresnek. Szükséges feltételek: több modern idegen nyelv tudása és két év szakmai gyakorlat. Először nem akartam jelentkezni, végül feleségem is biztatni kezdett, menjek csak el, hiszen minden feltételnek megfelelek: három évet tanítottam már gimnáziumban. Így hát elmentem a Tankönyvkiadó Idegen Nyelvi Szerkesztőségébe. A főszerkesztő, dr. Horváth Miklós szigorú arccal fogadott, és rögtön ismertette szakmai elvárásait. Mielőtt ezekre válaszoltam volna, bejelentettem, hogy én a piaristáknál érettsé-
11
giztem, és teológiát is tanultam. Mire ő azt felelte, hogy ez nem lehet akadály, hiszen ő Pécsett a jezsuitáknál érettségizett. Ezután különböző idegen nyelvi könyveket tett elém, azokból kellett olvasnom, majd azt kellett bizonyítanom, hogy megvan a kétéves szakmai gyakorlatom. Miután ez megtörtént, kijelentette, hogy fel vagyok véve, és augusztus elsején munkába állhatok. Így is történt. Munkám orosz, latin és olasz nyelvkönyvek, továbbá szlavisztikai témájú kiadványok szerkesztéséből állt, és hivatalból foglalkoznom kellett az idegen nyelvek oktatásának módszertanával, tankönyvírással, továbbá orosz nyelvből a tolmács szerepét is be kellett töltenem. Másfél évig, amíg szerkesztőgyakornok voltam, mindennap be kellett járnom, ezután kineveztek felelős szerkesztővé, s akkor már csak minden második napot kellett a szerkesztőségben eltöltenem. Közben egy évvel a diplomám megszerzése után, 1967-ben szlavisztikából doktoráltam Hadrovics László, Sipos István és Baleczky Emil professzoroknál "Duális a szláv nyelvekben" címen. Baleczky Emil tanszékvezető megbízott azzal, hogy ószlávból szemináriumot vezessek. Az orosz nyelvészet témaköréből több tanulmányt publikáltam, s ezek után úgy látszott, hogy a szlavisztikának kötelezem el magam. De egy véletlen körülmény mindent megváltoztatott. A Tankönyvkiadóban az volt a szokás, hogy a szerkesztők elvégzik az esti marxista egyetemet. Engem is fenyegetett ez a veszély, s hogy ezt elkerüljem, aspiranturára jelentkeztem. Mivel abban az évben szlavisztikából nem hirdettek felvételit, klasszika-filológiára jelentkeztem. Sikeres felvételi vizsgát tettem Szádeczky-Kardoss Samu professzornál, és levelező aspiráns lettem. Kandidátusi értekezésem témájául Szilágyi János György professzor tanácsára Martialis költészetét választottam. Témavezetőm Falus Róbert professzor lett, aki segítőkész jóindulattal viszonyult hozzám. Közben TrencsényiWaldapfel Imre professzor ajánlásával, Szilágyi János György hathatós segítségével - akinek ez úton is köszönetet mondok önzetlen segítségéért - én készíthettem el Catullus összes verseinek első magyar nyelvű kommentárját. Véglegesen a római világ felé lökött római tanulmányutam. Mint az olasz tagozatos tankönyvek szerkesztője 1970-ben egy hónapos római tanulmányutat kaptam. Ott találkoztam Balázs János professzorral, aki beajánlott a római egyetem könyvtárába. Délelőtt ott gyűjtöttem a szakirodalmat Martialishoz, délután és este pedig bejártam azokat a helyeket, amelyeket Martialis oly sokszor megénekel epigrammáiban. A szépség és hasznosság testet öltött harmóniája lenyűgözte a lelkem. E soha nem múló élményt tovább mélyítette nápolyi, pompei és herculaneumi kirándulásom. Ezzel búcsút is mondtam a szlavisztikának. Egyre többet publikáltam klasszika filológiából, s ennek az lett az eredménye, hogy 1973-ban Horváth János professzor, a Latin Nyelvi és Irodalmi Tanszék akkori vezetője meghívott a latin tanszékre. Azóta immár 28 éve e tanszéken oktatok és kutatok.
12
3. Nyelvésznek és klasszikus filológusnak tartom magamat, s ha arra a kérdésre kellene válaszolnom, miféle nyelvész is vagyok, akkor azt felelném, hogy szöveg- és emberközpontú nyelvész, akit elsősorban a nyelvi jelek funkciója, a szövegek jelentése érdekel, másodsorban pedig a szövegekben tükröződő nyelvi változások. Ebbéli vizsgálódásaim pedig az orosz, a latin és görög nyelvű szövegekre irányulnak. Elsősorban olyan szövegeket vizsgálok, amelyekben a jelentés halmozottan, különböző síkokon párhuzamosan jelentkezik: a költői és retorikai szövegeket, azaz a költészetet és a műprózát. Az ilyen szövegekben a forma is jelentést hordoz s az irodalmiság a legmagasabb művészi fokon követeli a maga jogait, az egyes műfajoknak megfelelően. Efféle latin szövegek két évtizedes tanulmányozása után született meg Római irodalom című egyetemi tankönyvem négy kötetben. Fontos feladatomnak tekintem annak kiderítését is, hogy milyen elméleti alapon hozták létre, alkották meg ezeket a szövegeket a maguk korában. Ezzel a kérdéssel foglalkozik Antik stíluselméletek Gorgiastól Augustinusig című monográfiám. E témakör vizsgálata azért is különösen jelentős, mert a modern nyelvészeti, irodalomelméleti irányzatok végső fokon retorikai, dialektikai és logikai indíttatásúak. A modern nyelv- és irodalomtudomány nagy alakjai, Ivor Armstrong Richards, Mihail Bahtyin, Roman Jakobson, Jurij Lotman tudták ezt, s az antik retorika alapjain állva újítottak. Ezért a magyar nyelv- és irodalomtudomány szempontjából fontos a retorikai konferencia és Kossuth-szónokverseny évenkénti megrendezése. Az itt elhangzott és évenként publikált retorikai előadások és mintabeszédek (A régi új retorika című sorozat) remélhetőleg pozitív hatással lesznek a magyar retorikai oktatás és a nyilvános megszólalás színvonalára. Az antik költészet és a retorikaelmélet összefonódására Catullus 44. carmene és Martialis 6, 17. epigrammája hívta fel a figyelmemet, amennyiben ez a két vers csak az antik retorika stíluselméletének ismeretében értelmezhető. Catullus elmondja, hogy egy jó ebéd reményében elolvasta Sestius egyik beszédét, s attól megfázott: S hogy Sestiushoz készültem elmenni ebédre, hát az Antiusra írt mérges dögvészhozó szónoklatát elolvastam. Utána láz lepett el és hideg rázott, köhögtem egyre, míg öledbe nem tértem s csalánlevest hörpölve, föl nem épültetem. (44, 10-15; Devecseri Gábor fordítása) Arisztotelész szerint a legnagyobb stílushiba a dagályosság, s ezt fagyosságnak nevezi. Catullus tehát azért fázott meg Sestius szónoklatát olvasva, mert az dagályos volt. Martialis pedig így élcelődik a rabszolga származású Cinnamuson, aki hogy eltitkolja alacsony származását, az előkelő Cinna nevet veszi fel:
13
Ez vagy: Cinnamus, ámde Cinna kéne. Látod, Cinna, ez ám a barbarizmus. Például ha te Furiuska lennél, ily módon, te okos, Fur is lehetnél. (6, 17 Adamik Tamás fordítása) A barbarismus az antik stíluselméletben az egy szóban elkövetett hibát jelentette, amely történhetett megrövidítéssel, megnyújtással, felcseréléssel. A tipikusan rabszolga Cinnamus nevet Cinnára rövidítette a törtető ügyeskedő. A költő felhívja a figyelmét arra, hogy ez barbarismus, mert megrövidíti nevét, tehát ugyanaz, mintha a közkeletű római Furius nevet Furra (tolvajra) rövidítené. A kereszténység megjelenésével és terjedésével a klasszikus retorikára új feladat hárult: a Biblia helyes értelmének kiderítése, és a megtalált helyes értelem közvetítése a hívek számára. E bonyolult feladat elvégzésére vállalkozott Órigenés, amikor kidolgozta a Biblia hármas értelmezésének - testi, lelki, szellemi - módszerét. A testi a szó szerinti értelem, a lelki és a szellemi az átvitt értelem; az utóbbit a typus, azaz a tipológia eljárására alapozza. Augustinus Órigenés módszerét Ambrosius közvetítésével ismerte meg, és saját exegézisében fontos szerepet szánt neki. Az átvitt értelmezést azonban tudományos alapokra kívánta helyezni: ki akarta küszöbölni azt a szubjektivitást, amelyet oly gyakran vetettek Órigenész szemére, ezért kidolgozta jelelméletét, s alkalmazta a Biblia értelmezésére. A szó, a beszéd- és írásmű szerinte egyaránt jel, így a Biblia is az, és ha jel, akkor meg kell felelnie a jel meghatározásának, azaz önmagát adja az érzékelésünknek, ám ugyanakkor valamit jelez gondolkodásunknak. Az előbbi megfelel a Biblia szó szerinti, az utóbbi pedig átvitt értelmezésének. A nyelvész klasszikus filológusnak azonban nemcsak az a feladata, hogy az antik szövegeket értelmezze, kommentálja és kiderítse nyelvelméleti alapjaikat, hanem az is, hogy kiadja, közzétegye eredeti szövegüket megbízható formában, azaz minél jobban megközelítse a feltételezett hiteles antik kiadást. Ezt a célt szolgálja Catullus verseinek, Vergilius Aeneisének és Rhetorica ad Herennium latin szövegének kiadása. E munkák sikeres elvégzéséhez a kódexek tanulmányozása elengedhetetlen, ez pedig feltételezi a szövegkritika és paleográfia alapos ismeretét. E feladathoz szorosan kötődik egy másik: az antik szerzők jelentős műveinek magyar nyelvű tolmácsolása, fordítása, hiszen a több mint kétezer évvel ezelőtt írt műveket csak jól képzett klasszikus filológus képes helyesen értelmezni, és a helyes értelmezést magyar nyelven közvetíteni. Ilyen célokat tűztem magam elé, amikor magyarra fordítottam Arisztotelész és Cornificius retorikáját, Lactantius és Hieronymus válogatott műveit. Ha arra a kérdésre kívánunk válaszolni, hogy a Római Birodalomban kik és hányan beszéltek és írtak azon a normatív latin irodalmi nyelven, amelyen a
14
fönnmaradt kiváló költői és prózai alkotások készültek, akkor szociológiai oldalról kell megközelítenünk e nyelvi kérdést. A szociolingvisztikai indíttatású nyelvészeti kutatás figyelembe veszi a római társadalom rétegezettségét, mert a római társadalomban kezdettől fogva létezett egyfajta kettéosztottság, amely köztársaság elején a paticiusok és plebejusok rétegében öltött testet. A császárkorban tovább finomult ez a rétegeződés, amelyet egy piramishoz lehetne hasonlítani. Ennek csúcsán a császár állt, utána következett a szenátori és a lovagrend, majd a vidéki vezetőréteg és a császári ház hivatalnokainak személyzete. Ezek együttvéve alkotják a római társadalom felsőbb rétegét. Róluk tételezhető fel, hogy az említett magas művészi színvonalú irodalmi alkotásokat létrehozták és élvezték. A piramisnak ezek alá eső nagyobbik felét az alsóbb rétegek alkották, az ún. városi és falusi nép, amely szabadon születettekből, felszabadítottakból és rabszolgákból állt. A római társadalom 98-99%-át ezek az alsóbb rétegek képezték. E rétegekben is voltak olyan csoportok, amelyek az irodalmi norma szerint beszéltek és írtak, például a pedagógusok, színészek, orvosok, jogászok, mérnökök stb. Ám az is biztosra vehető, hogy az alsóbb rétegek nagy többsége valamilyen szociális vagy földrajzi dialektust beszélt, vagy mindkettőt egyszerre, azaz szociolingvisztikai terminussal élve korlátozott kód birtokában volt. Ez azt jelenti, hogy szociális és földrajzi környezetének nyelvét beszélte, s ha ez a szituáció megváltozott, vagy az illető más környezetbe került, vagy más környezetből jöttek hozzá, a kommunikációs folyamatban nem volt képes kódváltásra. Ezen alsóbb rétegek nyelvét a vulgáris jelzővel szokták illetni, amelyen a beszélt népi latin nyelvet értik. Amikor fentebb azt mondtam, hogy a nyelvi változások is érdekelnek, akkor azokra a változásokra gondoltam, amelyek csak a vulgaris latinban ragadhatók meg. Kérdés mármost, hogy megismerhető-e ez a beszélt népi latin nyelv? Több kutató szerint nem, mert az antikoknak technikájuk sem volt az élő beszéd lejegyzésére és rögzítésére, továbbá a fennmaradt írott szövegeket valamiféle irodalmi norma alapján írták, s általános igazság az, hogy jobban akarnak az emberek írni, mint ahogyan beszélnek. Van némi igazság ebben, hiszen még a számításba jöhető szövegtípusokkal szemben is lehet nehézségeket támasztani. Például Plautus párbeszédeiben igen erős a népnyelv hatása, de a metrum miatt talán mégsem ugyanolyanok ezek a dialógusok, mint amilyeneket a római utcákon lehetett hallani. A feliratok állítóival és íróival pedig az a probléma, hogy a legjobb tudásuk szerint írnak, és az általuk írt szövegekben előforduló hibák mennyisége és milyensége attól függ, mennyire műveltek, milyen messze vannak térben Rómától és időben az arany- és ezüstkortól. A római regényeket - bár feltételezhető bennük a népnyelv éppen az illőség stíluserénye miatt (a megszólaló személyek beszédének tükröznie kell társadalmi állásukat, műveltségüket) -
15
mégiscsak szépírók írták, s a népies vonások művészetükön átszűrve jelennek meg írásaikban. E nehézségek ellenére a birodalomszerte kőbe vésve fennmaradt több tízezer latin nyelvű felirat rendszeresen visszatérő hibáiból megfelelő módszerrel fontos következtetéseket lehet levonni az élő nyelvben lezajlott változásokkal kapcsolatban egy-egy jól körülhatárolható területen, például Pannóniában (Herman József professzor módszerével). A ránk maradt latin nyelvű művek között is van egy műfaj, amely szándékosan teret enged a népies elemeknek, s ez a szatíra, amely a beszélt nyelvi elemekkel jellemezni, kritizálni vagy esetleg szórakoztatni akar. Például Petronius Satyriconjában éppen emiatt a latin szociális dialektusnak bizonyos elemei fellelhetők. Sőt mivel e regény cselekményének egy része egy közelebbről pontosan meg nem határozható görög városban játszódik Dél-Itáliában, a földrajzi dialektus bizonyos jelei is megragadhatók benne. Ez a görög város római colonia, tehát lakosai romanizált görögök, akik latinul és görögül egyaránt beszélnek, de keverik e két nyelvet, azaz a görög nyelvi szubsztrátum hatott beszélt latin nyelvükre. Ebből nyilvánvaló, hogy a regény híres részletében, Trimalchio lakomájában, ahol műveltek és műveletlenek együtt szórakoznak, a diglosszia és a bilingvizmus problémái együtt jelentkeznek. Mintegy két évtizede kutatom ezt a beszélt latin nyelvet is. Kutatási eredményeimről a Nemzetközi Vulgáris Latin Kollokviumokon szoktam számot adni, amelyeknek rendszeres előadója vagyok. Érdemes talán még megemlíteni, hogy a latin nyelvet beszélő ókeresztények sajátos népi nyelven fejezték ki írásaikban is gondolataikat. A latin nyelvű apokrif iratokban jól megragadható ez a népies keresztény latin csoportnyelv. Újabban a nemzetközi kutatásban is egyre nagyobb figyelmet fordítanak e szövegek kutatására, mert nyelvezetük jellegzetes nyelvi változásokról árulkodik. Ne felejtsük el, a beszélt latin nyelvből fejlődtek ki az újlatin nyelvek! Az ókeresztény apokrif iratok jelentős vallás- és kultúrtörténeti dokumentumok is. Amikor négy kötetben közzétettem az ókeresztény Apokrif iratokat, egyrészt a népies hangvételű ókeresztény irodalmat akartam bemutatni, másrészt megbízható magyar fordításban kívántam hozzáférhetővé tenni azokat az ókori keresztény szövegeket, amelyek ismerete nélkül nehezen érthetjük meg a középkori irodalmat és művészetet; de klasszikus orosz irodalom, sőt még Mihail Bulgakov A mester és Margarita című regénye is feltételezi ismeretüket. Végül azt szeretném még kiemelni, hogy a klasszika-filológia nemzetközi tudomány, ezért eredményesen csak úgy lehet művelni, ha a külföldi kutatási témákat, módszereket és eredményeket naprakészen ismerjük, saját eredményeinket pedig nemzetközi fórumokon ismertetjük. Jó keretet biztosít e célok elérésére a kutatási témánkkal kapcsolatos nemzetközi konferenciák rendszeres látogatása, továbbá közös kutatási programok kiépítése híres külföldi egyetemekkel. A vezetésem alatt álló Latin Nyelvi és Irodalmi Tanszéknek és az Ókortudomá-
16
nyi Doktori Programnak ilyen kapcsolata van a Bécsi, a Heidelbergi, a Groningeni, a Turkui, a Helsinki, a Páduai és a Princeton Egyetemmel. Ilyen keretben rendszeresen rendezünk közös konferenciákat, részt veszek külföldi doktori iskolák munkájában, például a Turkui Egyetemen az egyik doktori védésen, amely a doctorandus és az opponens nyilvános vitájából állt, az opponens szerepét én láttam el. Szintén ilyen együttműködésnek köszönhető az is, hogy Amerikában egy évig oktathattam angol nyelven latin és görög nyelvet, római és görög irodalmat. * * * A videofelvétel 2001. szeptember 21-én készült a Petõfi Irodalmi Múzeum hangstúdiójában. A fenti szöveg ennek a szerkesztett változata.
17
ADAMIK TAMÁS ÍRÁSAINAK VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIÁJA Rövidítések: AntTan = Antik Tanulmányok, FilKözl: = Filológiai Közlöny, AAnt = Acta Antiqua, INyT = Idegen Nyelvek Tanítása, StSl = Studia Slavica, AnnUL = Annales Univ. Scient Budapest, Sectio Linguistica, AnnUCl = Annales Univ.Scient Budapest Sectio Classica, ArchÉ = Archeológiai Értesítő, ACl = Acta Classica Univ.Scient Debrecen, EFF = Egyetemi Fonetikai Füzetek, FilKözl = Filológiai Közlöny, I. OK = A Magyar Tudományos Akadémia (I.) Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei, Ism. = Ismertetés, VL = Világirodalmi Lexikon, MN = Magyar Nemzet
1967. Auctores Latini I. Cicero: Oratio in Catilinam. I. Bp. Auctores Latini II. Cicero: Somnium Scipionis. Cato maior de senectuto. Bp. Auctores Latini III. T. Livius: Ab urbe condita I–II: XXI–XXII. Budapest, FilKözl 14. 255–6. (Ism.) Írók – sorsok. Emlékezések. Bp. 1966. Köznevelés 23. 349–50. (Ism.) Horalek K.: Bevezetés a szláv nyelvtudományba. Budapest, Köznevelés 23. 415. p. (Ism.) A duális története az orosz nyelvben. Doktori disszertáció. Budapest. (Gépelt példány) 1968. Veneres Cupidinesque. AntTan 15. 68–72. Homéros Aias-felfogása. AntTan 15. 229–320. Az érdekesség szerepe az idegennyelv-oktatásban. INyT 11. 53–6. A birtokos szerkezet tanításának problémái. INyT 11. 167–73. A magyartól eltérő szókapcsolatok tanítása. INyT 11. 167–73. Bihari J.–A. N. Tyhonov: Az orosz igeszemlélet. Bp. INyT 11. 159. p. (Ism.) 1969. Az idegen szavak szintaktikai asszimilációja az orosz nyelvben. StSl 15. 25–43. (Orosz nyelven) Auctores latini II. Somnium Scipionis. Cato maior de senectute. Budapest. AntTan 16. 231–3. (Ism.)
18
1970. A modern orosznyelv oktatásért. Az I. Orosznyelv oktatásért konferencia anyaga. StSl 16. 165–6. (Ism. francia nyelven) A. Salvatore: Studi Catulliani. Napoli 1965. AntTan 13. 103–5. (Ism.) E. Schäfer: Das Verhältnis von Erlebnis und Kunststgestallt bei Catull. Wiesbaden 1966. FilKözl 16. 553–5. (Ism.) 1971. Orosz nyelvkönyv az általános iskolák 6. osztálya számára. Budapest (Társszerzőként) Auctores Latini XV. C.V. Catullus versei. Kommentáros kritikai kiadás. Budapest. (Egyetemi tankönyv) A 6. o. orosz nyelvkönyv koncepciójáról. INyT 14. 170–5. Catullus hasonlatainak eredete, struktúrája és funkciója. AntTan 18. 234–46. 1972. Tanári kézikönyv az orosz nyelv tanításához a 6. osztályban. Budapest. 1973. Catulli Carmina. Edidit H. Bardon. Bruxelles. AntTan 20. 246–8. (Ism.) Das Epigramm. Herausgegeben von G. Pfohl. Darmstadt 1969. FilKözl 19. 485–6. (Ism.) Marsh H. McCall. Jr.: Ancient Rhetorical Theories of Simile and Comparison. Cambridge 1969. FilKözl 19. 486–7. (Ism.) 1974. Latin költészet. Fordításkötet. Budapest. (Szerk.) Martialis hasonlatainak funkciója. AntTan 21. 47–8. 1975. The function of words of greek origin in the poetry of Martial. AnnUCl 6. 169–76. E.M. Verescsagin: Iz isztorii voznyiknovenyija pervovo lityeraturnovo jazika szlavjan. Moszkva StSl 229–32. (Ism. német nyelven) Martialis és költészete. Budapest. (Kandidátusi értekezés, gépelt példány) Die Function der Alliteration bei Martial. Antiquité Vivante. 25. 69–75. Martial and the "vita beatior". AnnUCl 3. 247–55. A görög eredetű szavak funkciója Martialis költészetében. AntTan 22. 247–55. Auctores latini XIII. Tacitus: Annales I–III. A szöveget gondozta, a bevezetést és a jegyzeteket írta Borzsák István. 1970. AntTan 22. 247–55. (Ism.)
19
1976. Latin prózaírók. Fordításkötet. Budapest. (Szerk.) Megjegyzések a Daru utcai sírvershez. ArchÉ 103. 203–6. Martial and Pliny (Epist. 3, 21). AnnUCl 4. 63–72. 1977. Remarks on the theory of similes. AnnUl 8. 209–24. Megjegyzések az invektivához. AntTan 24. 182–91. 1978. Megjegyzések a hasonlatelmélethez. FilKözl 214. 113–26. A catullusi kisköltészet esztétikájához. (16.c.). In: Opuscula classica mediaevaliaque in honorem J. Horváth. Budapest, 23–48. On the Aesthetics of the Short Poems of Catullus (carm. 16.). AnnUCl 5–6 115–27. Bemerkungen zur Invektiva. AnnUCl 5–6. 89–100. Aelia Sabina, vale (CE 489). ArchÉ 105. 184–8. 1979. Martialis és költészete. Budapest. (Apollo Könyvtár 10.) Az antik retorika szövegnyelvészeti vonatkozásai. In: A szövegtan a kutatásban és az oktatásban. Szerk. Szathmári István–Várkonyi Imre. Budapest, 83–92. Augustinus jelelméletének terminológiája és funkciója. AntTan 26. 76–86. Some Remarks on a Verse Epitaph from Aquincum. In: Problemi antyicsnoj isztorii i kulturi. Jerevan, 405–13. 1980. The system and function of attributes in Martial's Epigrams. AnnUCl 8. 21–31. Textlinguistics and Rhetorical Traditions in the Rhetorica ad Herennium. AnnUCl 8. 21–31. 1981. Die Function der Vergleiche bei Martial. Eos 69. 303–14. Dido alakjának funkciója az Aeneisben. AntTan 27. 11–20. Zur Terminologie und Funktion von Augustinus' Zeichentheorie. AAnt 29. 39–50. 1982. Arisztotelész: Rétorika. Budapest. (Fordította, a jegyzeteket és az utószót írta) The Fables of Aesop in Rhetoric. Homonoia 4. 51–68. Grammatika, rétorika, logika Joannes Saresberiensisnél. AntTan 29. 39–50. Martialis. In: VL 5. Budapest, 63–5. Az aiszóposzi mese a retorikában. I. OK 33. 121–30.
20
1983. Quisquis eris post me (CE 578). ArchÉ 109 3–9. Aristotelés stíluselmélete. AntTan 30. 51–60. Aristotelés perióduselmélete. AntTan 30. 181–97. Remarks on Aristotle's Period Theory. In: Concilium Eirene XVI. Proceedings of the 16th International Eirene Conference. Prague, Vol. 2. 341–6. Grammar, Rhetoric and Logic in the Metalogicon of Joannes Saresberiensis. AnnUl 14. 173–86. 1984. Die Function der Vergilzitate in Laktanz' De mortibus persecutorum. In: Symposium Vergilianum. Szeged, 65–85. Aristotle's Theory of the Period. Philologus 128. 184–20. 1985. L. Caecilius Firmianus Lactantius: Az isteni gondviselésről. Budapest. (Latinból fordította, a jegyzeteket és az utószót írta) The Function of Dido's Figure in the Aeneis. AnnUCl 9–10. 11–21. 1986. Plinius Caecilius Secundus. In: VL 10. Budapest, 641–2. Poeta doctus. In: VL 10. Budapest, 775. p. Porfyrius Optatianus. In: VL 10. Budapest, 775. p. Properzio, Il Libro Terzo delle Elegie. Introduzione, testo e commento di Paolo Fedeli. In: Deutsche Literaturzeitung. Berlin, 107, 730–3. (Ism.) Antik bölcsek, gondolatok, aforizmák. Pais István gyűjteménye. MN, nov.17. 7. p. 1987. Catullus versei. Catulli Veronensi liber. Budapest. (A szöveget gondozta, a bevezetést és a jegyzeteket írta – Auctores Latini XV., 2. kiadás) Cornificius: A C. Herenniusnak ajánlott Rétorika. (Latinul és magyarul). Budapest. (A szöveget gondozta, a bevezetést és a jegyzeteket írta) Romaniane vivat. In: Latin vulgair – Latin tardif. Edit. par J. Herman. Tübingen, 1–9. Wege der Forschung. B. CCCVIII. Catull. AntTan 24. 74–6. (Ism.) Brian Arkins: Sexuality in Catullus. Hildesheim–Zürich–New York 1983. Anzeiger für die Altertumswissenschaft. Band XI, 3/4 Heft. 235–7.
21
1988. Vergilius: Aeneis I–VI. Budapest. (A szöveget gondozta, szerkesztette, a bevezetés és a jegyzetek Bollók Jánossal és B. Révész Máriával – Auctores Latini XXI:) Az égi és földi szépről. Források a későantik és a középkori esztétika történetéhez. Közreadja Redl Károly. Budapest, 275–84; 297–303; 307–58; 377–97. (Fordítások) A rétorika fogalma és struktúrája. In: Műalkotás – esztétikum – közönség az antikvitásban. Debrecen, 84–94. Bemerkungen zum Barbarismus und Solözimus. AAnt 30. 395–9. Brian Arkins: Sexuality in Catullus. AntTan 23. 50–3. (Ism.) Nemzetközi vulgáris latin kollokvium. AntTan 33. 82–3. 1989. Retorika. In: VL 11. Budapest, 624–37. Rhetorica ad Herennium. In: VL 11. Budapest, 673–4. Catullo e Cicerone (il carme 49). AnnUCl 25. 25. 67–72. 1990. Sermo inliberalis in cena Trimalchionis. Latin vulgarie – latin tardif II. Tübingen, 1–7. Textkritische Beiträge von József Révay zu Petron. Philologus 134. 229–33. Greece and Rome. Comparative Researches into Trends. Neohelicon 17. 293–4. 1991. Szent Jeromos: Nehéz az emberi léleknek nem szeretni. Budapest. (Fordította, a jegyzeteket és az utószót írta) Properzio: Il libro terzo delle Elegie. Intr., testo e commento Di P. Fedeli. AntTan 35. 131–3. Római irodalom. In: VL 12. Budapest, 94–103. 1992. A rétorikai narratio és az irodalmi elbeszélés (Petr. Sat. 62-62). AntTan 36. 78–84. Vulgarizmusok és nyelvi norma a Satyriconban. AntTan 36. 85–93. Vulgarismen und sprachliche Norm im Satyricon. In: Latin vulgarie – latin tardif III. Tübingen, 1–9. Szónoklat. In: VL 14. Budapest, 658-666. Sztoikusok. In: VL 14. Budapest, 774–5. Sulpicia. In: VL 13. Budapest, 765–6. Quintilian's Theory of Rhetoric and Style. AAnt 33. 123–8.
22
Mitológia – szépséghibákkal. Edith Hamilton Mitológiájának gyöngécske magyar kiadása. MN okt. 21. 10. p. 1993. Római irodalom az archaikus korban. Budapest, Ammianus Marcellinus, Róma története. Budapest. (Jegyzeteket és az utószót írta) Catullus 22. carmene. Adalékok a doctus catullus urbanitásához. AntTan 37. 41– 51. Catullus és Cicero (c. 49.). AntTan 37. 52–61. Tibullus. In: VL 15. Budapest, 491–3. Rhetorical Narration and the Literary Novella. AAnt 34. 151–7. The System of Rhetoric and its Teaching in Antiquity. AAnt 34. 17–9. Flagitia Christianorum. Theologiai Szemle 36. 66–70. Szegény gimnazisták! Filozófiakönyv - középiskolásoknak. MN jan. 27. 10. p. Kis latin irodalomtörténet - nagy hibákkal. MN II.10. 10. p. Vigyázat: nem tankönyv! MN szept. 1. 10. p. Mintha a mai Magyarországnak írta volna. Seneca a Seneca Kiadótól. MN dec. 27. 8. p. 1994. Római irodalom az aranykorban. Budapest. 22 híres beszéd. Budapest. (Társszerzőkkel) Tacitus: Agricola. AntTan 38. 195–8. (Ism.) The Figure of Julian in Ammianus' History. Acta Antiqua et Archaeologica. Szeged, 31–6. Probleme der Urbanität in den Satiren 1.4 und 1.10 von Horaz. ACl 29. 3–10. Die Struktur und die Funktion des sechsten Buches der Aeneis. AAnt 35. 107– 15. 1995. Catullus' Urbanity: C. 22. AAnt 36. 77–86. Cicero stíluselmélete. In: Cicero öröksége. Debrecen, 89–100. A szótól a szimbólumig az antik irodalomtudományban. In: "Jelbeszéd az életünk". A szimbolizáció története és kutatásának módszerei". Budapest, 348–60. La versification des épitaphes de la Pannonie. Latin vulgaire – latin tardif IV. Hildesheim–Zürich–New York, 435–44. The influence of the Apocryphal Acts on Jerome's Lives of Saints. In: Studies on the Apocryphal Acts of the Apostles. Ed. J. N. Bremmer. Kampen, 171–82. Mint a gótikus katedrálisok... Aquinói Szent Tamás Summája magyarul és latinul. MN jan. 9. 15. p.
23
Maroknyi tudomány. Borzsák István tanulmányainak gyűjteménye. MN jan 5. 14. p. 1996. Római irodalom a késő császárkorban. Budapest. Bevezetés az ókortudományba I. Debrecen. (Társszerzőkkel) Csodás evangéliumok. Budapest. (Szerk., társfordítás, utószó) Az apostolok csodálatos cselekedetei. Budapest. (Szerk., utószó és fordította társfordítókkal) Der Stil Sallusts: archaisch, poetisch oder umgangspachlich. ACl Debrecen. 32. 3– 11. The baptized lion in the Acts of Paul. The Apocryphal Acts of Paul and Thecla. Ed. J. N. Bremmer. Kampen, 60–74. Az Aeneis VI. énekének szerkezete és funkciója. AntTan 40. 99–117. Augustinus' De doctrina christiana IV und die antike rhetorische Tradition. AAnt 37. 285–92. Griechen und Römer in der Rhetorik an Herennius. In: Griechenland und Rom. Erlangen und Jena, 459–65. Mitikus események kultikus tettekben. Római vallástörténet a Telosz kiadásában. MN jan. 3. "Azt sem tudom egészen átfogni, ami vagyok" . Szent Ágoston vallomásai – ötvenhárom év után magyarul. MN febr. 3. 1997. Apokalipszisek. Budapest. (Szerk., utószó, fordította társfordítókkal) Gorgias' Theory of Style. Acta Ant. Hung. 37. 53–60. Dragma. Borzsák István válogatott tanulmányai. MN aug. 1. 10. p. 1998. Antik stíluselméletek Gorgiastól Augustinusig. Budapest. Csodás evangéliumok. Budapest. (2. kiadás – szerk., utószó, fordította társfordítókkal) The Language and Style of the Acts of Peter. In: Estudios de Ling. Latina. Madrid, 1063–72. Die Zweite Botschaft der Aeneis. AAnt. 38. 1–9. Miért "tudós" költő Catullus. AntTan 42 35-45. In speciem unius corporis. Ovidius Metamorphosesének struktúrája és üzenete. AntTan 42. 103–15. The Image of Simon Magus in the Christian Tradition. In: The Apocryphal Acts of Peter. Ed. J. N. Bremmer. Leuven, 52–64.
24
Az állam legfőbb dolga a lélek ápolása. Taylor Platón-monográfiája. MN III. 5. 17.p. 1999. Arisztotelész: Rétorika. Budapest. (2. kiadás – fordította, a bevezetést és a jegyzeteket írta) Apokrif levelek. Budapest. (Szerk., utószó, fordította társfordítókkal) Basic Problems of the Ad Herennium: Author, Date, its Relation to the De inventione. AAnt 38. 267–85. Néron le poete sanglant, de Désiré Kosztolányi. Latomus 247. 304–10. Standard und Substandard im Wortschatz der Grabinschrift von Pannonien (CLE 555). Latine vulgaire – latin tardif. Édit. par H. Petersmann, R. Kettemann. Heidelberg, 157–68.
Moralität im Querolus. AAnt 39. 1–8. Az Aeneis második üzenete. AntTan 43. 163–73. In speciem unius corporis (Struktur und Botschaft von Ovids Metamorphosen). In: Ovid Werk und Wirkung. Festgabe für Michael von Albrecht zum 65. Geburtstag. Peter Lang, Frankfurt am Main , 257–68. Kis latin irodalomtörténet – nagy hibákkal. MN II.10. 2000. Laktanz' Menschenbild. AAnt 40. 3–14. Simon mágus alakja a keresztény hagyományban. AntTan 44. 147–59. Az antik retorika rendszere és változásai az időben. In: A Régi új retorika. Szerk. A. Jászó Anna–L. Aczél Petra. Budapest, 11–35. Eroticism in the Liber de miraculis beati Andreae apostoli of Gregory of Tour. In: The Apocryphal Acts of Andrew. Ed. J.N. Bremmer. Leuven, 35–46. 2001. A szónoki mesterség. A C. Herenniusnak ajánlott retorika. Budapest. (2. kiadás) Római irodalom az archaikus korban. Budapest. (2. kiadás) Martialis: Válogatott epigrammák, Electa epigrammata. Budapest. (Válo-gatta, szerk., a jegyzeteket és az utószót írta, fordította társfordítókkal) A retorikai szituáció: a szónoki beszéd fajai és részei. In: A régi új retorika. A szónoki beszéd részei és a beszédfajták. Szerk. A. Jászó Anna és L. Aczél Petra. Budapest, 15–30. A retorikai szituáció: a szónoki beszéd fajai és részei. EFF 29. 7–20.
25
KORTÁRSI MÉLTATÁSOK ADAMIK TAMÁS A KLASSZIKA FILOLÓGIA KLASSZIKUS MŰVELŐJE A múlt század hatvanas éveiben irodalomtörténész megélt abból, hogy gyerekkorában egyszer találkozott tragikusan elhunyt klasszikus költőnkkel. Ugyanebben az időben Sík Sándor, miután megkérdezték tőle, vajon mire tartotta Kosztolányit, midőn egy szerkesztőségben dolgoztak, vagy Radnótit, kivel – mái divaton szólva – rendszeresen kommunikáltak, azt válaszolta: “Tudtam, hogy jó költők, de hogy ilyen nagyok, azt nem”. Egyetemista kora óta ismerem Adamik Tamást. 1981 után rendszeresen föl-föl kerestem őt a latin intézetben, de eszem ágában sem volt arra gondolni, hogy élő klasszikushoz van napi bejárásom. Visszatekintve inkább amolyan hypertexttel ellátott CD Rom-meghajtós számítógépként kapcsoltam be őt, aki állandóan füstölt, amatőr szenvedéllyel tartva ujjai közt a cigarettát, néha füstölgött is hozzá, de sohasem fagyott le, sőt mindig forró kávéval kínált, és korlátlan szellemi szabadságot élvezhettem egyegy órácskára a kopott görög-latin szentélyben, amely idő alatt a minket körülvevő “kitartó és ostoba tehetségtelenség” kívül rekedni méltóztatott (idézet Antal Lászlótól ugyanezen évekből). Mint afféle mezei latinista és mint βαρβαρικσς jártam hozzá tanácsot kérni. Adamik Tamás olyankor szerényen belelapozott ebbe az auktorba, abba a kommentárba, pontosan oda, ahova kellett, hiszen könyv nélkül is tudta és fejtegette és magyarázta, és magyarázta és fejtegette, hogy “édes barátom, nem úgy van ám az!”. Horribile dictu még az is előfordult, hogy nem latin tudásom volt hiányos, hanem életismeretem, és ilyenkor meg tiszta szívből nevetett. Heidegger megdöbbent azon, hogy a magyarban a gondol ige töve a gond. Mi magyarok, ha van kapánk, kapálunk, ha van hegedűnk, hegedülünk, és ha van gondunk, akkor gondolunk egyet. Amikor Adamik Tamással beszélgetek, akkor a levegőben is érzem, hogy latin szellemmel állok szemben. A latinban a bölcs és az ínyenc ugyanaz a szó: sapiens. Ha megértek, ismerek, tudok valamit, az ízlik: sapio. Ha okos, eszes vagyok, akkor ízletes vagyok. Ha bölcs vagyok, akkor ízlelő vagyok: sapiens. Adamik Tamás annyira beledolgozta magát az ókori világba, hogy már nem is magyar módra jár az agya, hanem ízig-vérig ókori római, ha nem is annyira, mint Kerényi Károly, aki addig-addig mélyedt a
26
görög mitológiába, míg ókori göröggé nem csavarodott. Latinsága miatt az Adamik Tamás nyújtotta tudás ízes. Nála íze van a tudománynak. Úgy is bánik a tudományos tényekkel, mint valami ínyenc. Felidéződik előttem, hogy nemcsak beszélt akkoriban, mikor fejtegette, hogy “nem úgy van ám az”, hanem így és így. A nyelvére helyezte a grammatikai jelenségeket, forgatta, ízlelgette őket. Kortyonként meggurgulázta őket, mint a hegy nedűjét a borbíró, de még előtte fölállt kényelmetlen karosszékéből, magasra tartotta a poharat, a Nap felé fordította, meglögybölte, kiélvezte mediterrán illatát, és aztán nyilatkozott és írt. Valahogy így születtek sorra klasszikus tanulmányai az ókori klasszikusról. Minden mondata zamatos. Minden fordítása élvezetes. A német stílusú tudományosság unalmas, poros és száraz. Az angolszász tudományosság amerikai akciófilm. Izgalmas, de nem sok marad utána, és jöhet a következő, mint az utcasarkon. Az a latin szellemiségű tudományosság, amelyet Adamik Tamás folytat, az örök, egyetlen és hűséges szerelem, hosszantartó élvezet. Egy-egy megállapítása évtizedekig él az emberben, mint Proustban a keksz és a tea íze, és már a puszta gondolattól megindul a nyálképződése. Azt az ízt nem lehet feledni, mert “nem úgy van, ám az!”. Ebbe a nemúgyvanámazba mindig keveredik némi kárörvendés. Ez a kárörvendés nem etikai kategória, hanem tudományos. Adamik Tamás kárörvend, mert újra és újra felderíti és megláttatja velünk, hogy a mi modern és posztmodern felfedezéseink, amelyekre oly büszke a szürkeállományunk, azok bizony spanyolviaszok. A görögök és a rómaiak is tudták, a középkorban is tudták, csak mi nem tudtuk. Szürkeállományunk valóban szürke. Fűrészpor ízű kotyvalék. Agyunk nincs kiművelve. Nincs benne mit sapere. És nem is tud sapere. Tipikus példája ennek, amikor két amerikai szerző összehasonlítja az ókori és a modern retorikát, és az összehasonlításból üvölt a tudatlanságuk (Adamik Tamás: A retorika történetének tanulságai a mai iskola számára. In: A szöveg szerkesztése, megértése, kidolgozása és megszólalása. Szerk. Fekete Péter–V. Raisz Rózsa. Budapest, 1993, 63. p. [MNyTK. 196.]). Néhány nemúgyvanámazt idézek föl most, de csakis a retorika és a stilisztika területéről. Amikor mostanság reggeltől estig lármázzák a felsőoktatás és a felhasználók (sic!) kapcsolatát, akkor Adamik Tamás az orrunk alá dörgöli, hogy a társadalmi hasznosság, “az élet és az iskola egységének hangsúlyozása nem korunk felfedezése”, és a C. Herenniushoz ajánlott rétorikát idézi: “… az elmélet folytonos gyakorlat nélkül nem sokat ér, … az oktatás módszertanát a gyakorlathoz kell szabni” (1,1. Az antik retorika szövegnyelvészeti vonatkozásai. In: A szövegtan a kutatásban és az oktatásban. Szerk. Szathmári István–Várkonyi Imre. Budapest, 83. p. [MNyTK 154.]). Erre csak olyan nagyság volt képes a XX. század második felében, mint Balázs János, akit soknyelvűségében is talán csak Adamik Tamás követett.
27
Adamik Tamás azonban nemcsak a fejünkre idézi a klasszikus szerzőt, hanem elérhetővé is teszi számunkra. Elsőként fordította le magyarra Cornificiusnak, az “elhivatott, a megszállott pedagógusnak” a művét (Bevezetés uo.). Egyrészt könyvkiadásunk dicséretére válik, másrészt nyilván a mű időszerűségét mutatja, hogy már kétszer megjelent (1987, 2001). Harmadrészt Adamik Tamás szellemi rokona a latin nyelvű szerzőnek, hiszen ő is elhivatott, megszállott pedagógus. Elég egyetlen előadását meghallgatni, hogy erről megbizonyosodjanak a “hölgyek és urak”, ahogy ő szólítja a hallgatóit. A C. Herenniusnak ajánlott rétorika tele van időszerű és azon melegiben felhasználható példákkal. (Ennyiben hasonlít a mai amerikai kézikönyvek gyakorlatiasságához). Hányan érzik ma is naponta, hogy “amikor az államból az egyetértés eltűnt, a szabadság eltűnt, a hűség eltűnt, a barátság eltűnt, a köztársaság is eltűnt!” (4,13,19). “A pártviszályok és csatározások borzalmát és, merném állítani, friss élményét festi a beszéltetés alakzatra közölt példája” – kommentálja Adamik Tamás a következő sorokat: ’Amikor a város katonáktól hemzsegett, és félelemtől megbabonázva mindenki otthon kuporgott, megjelent ez köpenyben, karddal felövezve, dárdával a kezében. Három suhanc követte hasonlóképpen fölszerelkezve. Tüstént betört a házba, majd nagy hangon kiáltotta: »Hol van e ház szerencsés ura? Miért nem jelent meg előttem? Miért hallgattok?« Erre a félelemtől megdermedve mindenki más néma marad, egyedül e szerencsétlen felesége szólal meg nagy siránkozás közepette, lába elé vetve magát: »Mindarra, ami legkedvesebb számodra az éltben, kérlek, irgalmazz nekünk, ne pusztítsd el az elpusztultakat. Irgalmasan élj szerencséddel! Mi is voltunk valaha szerencsések. Gondolj arra, hogy te is ember vagy!« … ’ (4,52,65. Adamik Tamás Bevezetéséből, a vastagítás tőlem). Nemcsak az élmény friss, a fordítás is. Antik és mégsem ódon. Pázmányi erejű az magyarban Adamik igéinek színezete, de a latint másoló igeidő-egyeztetés nélkül. A redundo (kiárad, közönlik, bővelkedik) Adamik fordításában hemzseg, a timore obpressi (a félelemtől lenyomottként, legyűrtként) Adamiknál a félelemtől megbabonázva, a domi continerentur (otthon bezárva tartották őket) pedig otthon kuporgott. Talán még a Herenniusnak ajánlott rétorika fordításánál is nagyobb teljesítmény, a már szintén kétszer megjelent (1982, 1999) és keresett Arisztotelész Rétorikájának a fordítása. Adamik Tamás szerint Arisztotelész Rétorikájának egyik legfontosabb üzenete információs és médiatársadalmunknak, hogy “a szó erejét és hatalmát nem szabad a tömegek manipulálására használni, … a szó erejét az igazság elmaszatolására alkalmazni … “ (Vigilia. 2000/4. 309–10). Nincs bosszantóbb, mint amikor a vízvezeték-szerelő szidja a kormányt, és közben folyik az elzárt konyhacsapom. Nincs visszataszítóbb, mint amikor a festőt beszéltetik a tévében, ahelyett, hogy a festményeit vonultatnák föl a képernyőn. További magyarázat képviseletében ezért idézem inkább Adamik Rétorika for-
28
dításának részletét. Tetszik, nem tetszik, nézzünk bele abba az igazmondó tükörbe, amelyet elöregedő, nyugdíjas társadalmunknak és a rendszerváltás újgazdagjainak tart Arisztotelész Adamik Tamás fordítói találékonyságának köszönhetően: “Az öregek … sok évet éltek, többször csalódtak és hibáztak. És mivel az emberi dolgok nagyobbrészt hitványak, semmit sem állítanak határozottan, és a kelleténél sokkal határozatlanabbak. És vélekednek, de nem tudnak semmit. És bizonytalankodva mindig hozzáteszik: talán, alighanem … Rosszindulatúak … mindent rosszra magyaráznak. És gyanakvóak, mert bizalmatlanok, bizalmatlanok pedig tapasztalatból … úgy szeretnek, mint akik gyűlölni készülnek, és úgy gyűlölnek, mint akik szeretni készülnek. Kicsinyhitűek, mer megalázta őket az élet … életszükségleteik szabják meg vágyaikat. És zsugoriak, mert … tapasztalatból tudják, hogy nehéz megszerezni [a vagyont], és könnyű elveszteni. Gyávák és mindentől előre reszketnek … És élni vágyók, különösen életük vége felé … És a kelleténél önzőbbek, mert ez is a kicsinyhitűség egyik fajtája … És inkább élnek emlékeikből, mint a reményből … Ugyanezen okból fecsegők is; folyton elmúlt dolgokról beszélnek … mértékletesnek tűnnek, mert vágyaik csökkentek … szánakozók … gyengeségük miatt; mert úgy gondolják, hogy mindezen rossz velük is könnyen megtörténhetik … Ezért siránkozók … “ (Rétorika 1389b–1390a). A gazdagok “kíméletlenek és pöffeszkedők, lévén hogy a gazdagság megszerzése lelkivilágukra is kihat … mert a gazdagság mintegy minden más érték mércéje, s ezért úgy tűnik nekik, hogy általa minden megszerezhető. Fényűzők … gazdagságuk fitogtatása miatt … hivalkodók és ízléstelenek … úgy vélik, hogy méltók a vezetésre … Összegezve, a gazdag jelleme egyezik a szerencsés, de ostoba emberével … az újgazdagokban valamennyi hiba fokozottabb mértékben és rosszabb formában van meg” (Rétorika 1391a). Könyvei és tanulmányai közül, nem említve például az első magyar nyelvű Apokrif iratok sorozat szerkesztőjeként és a nemzetközi The Apocriphal Acts of the Apostles kiadásában való részvételét, illetve az ezekben publikálást, forduljunk most csupán egyetlen nagy ívű kötethez, amelynek címe: Antik stíluselméletek Gorgiastól Augustinusig. Stílus. Kritika. Értelmezés (Seneca Kiadó, Budapest, 1998, 305 lap). Ebben kinyilatkoztatásszerűen hat az olvasóra, hogy – Gorgias a szemantika születése az európai tudományosságban, életművének ellentmondásossága pedig csak látszólagos, hiszen művei a beszéd hatalmáról szólnak, – Platón munkássága igaz retorika az erkölcstelen közmegegyezés és politikai erőszak korszakában, – Arisztotelés, a tudományos stilisztika atyja, szerves egészet alkotó stíluselméletet dolgozott ki filozófiája szoros részeként, – Theophrastos, a ránk maradt Jellemrajzok szerzője, feltehetően az emberi beszéd fajainak is részletes kutatója,
29
– Cornificius igényes rendszerező (nemcsak, mint láttuk, elhivatott pedagógus), – Cicero életműve az elmélet és a gyakorlat tökéletes összhangja, alakja pedig a csalhatatlanságot magának nem vindikáló, igaz tanár és tudós, – “Dionysios Halikarnasseusnak A szavak elrendezéséről című munkája az antik esztétika alapműve”, – Pseudo-Longinos fenség kategóriájában mint a művészet csúcspontjában az időtől és anyagtól meg nem kötött isteni jelenik meg, – Démetrios stilisztikai és retorikai újdonságai között feltűnik a magánlevél esztétikája, – Quintilianus “pedagógiai koncepció” alapján dolgozta ki az Intstitutio oratoriát, a görög és latin retorika szintézisét és kritikai áttekintését, – Órigenés hármas értelmezése hogyan hatott Ambrosiusra és Augustinusra, netán Joannes Saresberiensisre, – végül pedig Augustinus nemcsak a keresztény retorika megteremtője, hanem a szemiotika és a kommunikációelmélet első művelőjének is tekinthető. Felvillantva Adamik Tamásból előbb a magyarázó tanár alakját, majd a találékony tudósét, hadd búcsúztassam az olvasót ismét a tanár alakjával, benne pusztán a mintaszerű tankönyvíróval, és őt is csak a Római irodalom az archaikus korban című, 1993-ban és 2001-ben megjelent kézikönyve nyomán. Mintaszerű tankönyv, mert stílusa világos, szabatos, tudományos, de nem tudományoskodó. Részletező, de nem veszik el a részletekben. A fejezetek elején pontosan meghatározza tárgyát, a fejezetek végén pedig közli a vonatkozó szakirodalmat, hogy a diák könnyen elmélyülhessen az adott témában. Olyan fogalmakat is meghatároz, amelyek a mai diák számára nem közkeletűek, tehát nem is értené: “Az igaz, hogy a rómaiak irodalmi nyelve a latin, de az is előfordult, hogy egyes római szerzők görög nyelven írtak, s ezek a művek is a római irodalomhoz tartoznak”. Mint ahogy a középkori latin nyelvű magyarországi irodalom is a magyar irodalom része – folytathatnám. Vagy másutt: “Az ókorban szélesebb körű volt a szépirodalom fogalma, mint ma … “ Ezzel megóvja a diákot attól, hogy a ma “spirituális beállítottságúnak” (sic!) nevezett nadrágletoló médiaművekkel asszociálja az ókori szépirodalmat. (Nap mint nap szembesülök a diákok ilyetén félreértéseivel). Adamik Tamás megtestesíti a magyar művelődés évezredes, görög és római gyökerű, Ázsiától Európába ívelő ötvözetét. A tizenegy gyermekes, kecskeméti, földműves kisbérlő család sarja a magyar nyelv mestere, a latin, a görög, az angol, a német, a francia, az olasz és a szláv nyelvek tudója, karakteres tanár, veretes műfordító és nemzetközileg elismert kutató. Bencze Lóránt
30
RHETORICA REDIVIVA NÉHÁNY VONÁS A STILISZTIKUS ADAMIK TAMÁS PORTRÉJÁHOZ 1. Egy klasszika-filológus tágas szemhatárának túlzott egyszerűsítése volna, ha stilisztikusi szerepkörét olyan szűk keretek közé vonnánk, mint ahogy e tudományág feladatát a XX. században, főként a rendszerelvű nyelvészeten belül értelmezték. A stilisztikát ezúttal eredeti közegében: a retorika keretei közt, mint annak egyik, ám a többivel szoros kölcsönviszonyban lévő részrendszerét kell elgondolnunk, amely ilyen minőségében is hatékony részese annak a fontos társadalmi funkciónak, amelyet a klasszikus retorika a közéletben, a közösség értékrendjének alakításában s nem utolsó sorban művelődésében betöltött. S ha itt mégis ebből a határolt nézőpontból közelítjük meg Adamik Tamás tudományos munkásságának nyelvészeti vonatkozásait, azt azért tehetjük, mert a hazai tudományban az utóbbi időkig a stilisztika volt úgyszólván az egyetlen nyelvészeti stúdium, amelyhez – történeti gyökereinek köszönhetően – (még strukturalista és formalista változatában is) egyértelműen hozzákapcsolódhatott az a rég hiányzó retorikai ismeret és annak keretéül szolgáló használati orientációjú nyelvfelfogás, amelyre a modern nyelvészet 1960–1970-es évek fordulóján induló új, pragmatikus szemléletű, valamint szövegelvű irányzatainak múlhatatlan szükségük volt. Adamik Tamás egyike azoknak, akik (a kezdeményező Balázs János után) a legtöbbet tették azért, hogy a hazai pragmatikus nyelvelmélet, a szövegnyelvészet, a szövegelvű stílusvizsgálat és nem utolsó sorban az újrainduló retorikai kutatás megkaphassa történeti távlatait és diszciplináris dimenzióit. Ha itt stilisztikusi munkáira helyezzük is a hangsúlyt, nem feledhetjük, hogy ennek hátterében (és tőle elválaszthatatlanul) egy igen tekintélyes retorikakutatói, forrásközlői és filológusi tevékenység áll, amely az ókortudomány XVIII–XIX. század fordulóján kialakult komplex módszertana szerint beépül egy, a kor történetét, irodalmát, filozófiáját, művelődéstörténetét is magába foglaló tágabb ismeretrendszerbe. Példát mutatva ezzel is arra, hogy miként kezelhető a részegységeiben önálló, de egy bonyolult jelenség megragadása céljából interdiszciplinárisan összekapcsolódó tudománycsoport egy egységes szemlélet keretén belül. 2. Az antik nyelvelmélet, a szövegtudományok, a filológiai módszerek iránti intenzívebb érdeklődés az 1960-as évek elejétől több irányból indult. A figyelem középpontjában mindazonáltal a retorika állt, amely a maga sokarcúságával alkalmas volt arra, hogy többféle szemlélet és törekvés hivatkozási alapja legyen. Így lett az elokúciós rendszer a strukturalista irodalomtudomány igényeit kielégítő neoretorika, az érvtan pedig a logikai célkitűzésű újretorika alapja. A retorikai szituáció összetevőire, a retorikai célokra és hatástényezőkre vonatko-
31
zó tanítás felismerhető a kommunikációtan alapfogalmaiban, a pragmatika nyelvelméleteiben (így a beszédaktus-, illetve az interakcióelméletben). A 60-as évek végén induló szövegnyelvészet is a retorikában látja egyik ősét, és törekszik arra, hogy a mondatnyelvészettől örökölt módszerek mellett nyelvészetileg le tudja írni azokat a mondat feletti, kompozíciószintű kapcsolási szabályokat is, amelyeket a retorika rendszerezett. De ugyanígy igényli a retorikai ismereteket az irodalomtudomány számos ága az interpretációelméletektől kezdve a történeti poétikai kutatásokig, sőt a 70-es évektől kezdve a történetírás elmélete is számol saját módszerei közt a retorikai eljárások alkalmazásával. Legátfogóbb szinten a humántudományok általános módszertana a retorikai valószínűséglogikára hivatkozva különbözteti meg magát a szillogisztikus logikát alkalmazó természettudományos metodikától, s a sor még folytatható. Igazat adhatunk tehát Barthes-nak, aki még e folyamat kezdetén állapította meg, hogy "a világot hihetetlen mértékben itatja át a régi retorika". Paradox módon mégis ez idő tájt meglehetősen hiányosak voltak a retorikai ismeretek. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a közép- és felsőfokú oktatásból nem csupán a retorika maradt ki évtizedeken át, de háttérbe szorult a klasszikus nyelvek tanítása is, ennek hiányában pedig a forrásokhoz való hozzáférés több nemzedék számára lehetetlen volt. (És évtizedeken át esetleges volt a modern külföldi anyagok elérhetősége is.) Ez tette nélkülözhetetlenné és különösen értékessé a forrásműveket közlő, valamint ismertető műveket író tudós közvetítők munkáját, akik a kortársi ismeretek szintjéhez kapcsolva értelmezték az antik szerzőket és műveiket, és így teremtették meg a jelenkori tudomány szükséges elmélettörténeti alapjait. Nem kétséges az sem, hogy a jelenből visszatekintve új megvilágításba kerültek a régmúlt tudományos felismerései is, így a retorika jelenkori termékenyítő hatása és megújulási folyamata kölcsönösen meghatározta egymást 3. Adamik Tamás közvetítő tevékenységének jelentős szerepe van a hazai korszerű retorikai ismeretek és a modern szövegtudományok tudománytörténeti alapozásában. Elsőként említendő itt fordítói munkássága: a két retorikai alapmű: Arisztotelész Rétorikájának és Cornificius A. C. Herenniusnak ajánlott retorikájának kiadása (első megjelenésük 1982, ill. 1987), valamint a hozzájuk írott történeti elemzések és magyarázó jegyzetek. Ide sorolhatók továbbá azok a kisebb antológiát kitevő szemelvények is, amelyeket 1998-as elmélettörténeti munkájában idéz az ott tárgyalt szerzőktől, s amelyeket az eredeti változat mellett magyar nyelven is közread. A közvetítői szerepvállalás fontos dokumentumai az ismertető-rendszerező és tudománytörténeti tanulmányok, amelyeket az 1970-es évektől olvashatunk különböző életművekhez, illetve tárgykörökhöz kapcsolva. Didaktikai szempontból is az egyik legfontosabb adatforrás a Világirodalmi lexikon tanulmány-
32
számba menő retorika címszava (1989), amelynek ismeretközlő szerepe Roland Barthes sokat hivatkozott 1970-es A régi retorika. Emlékeztető című munkájához hasonlítható. Szerzőnk itt egyfelől áttekinti a retorika alakulástörténetét, részrendszereit, a belőle kinövő tudományokhoz (így pl. a stilisztikához) való viszonyát, ennek kapcsán érinti a modern kommunikációelmélet, a jel- és jelentéstan rokon felismeréseit is; másfelől részletesen ismerteti a fontosabb rendszereket, illetve azokat a társadalmi tényezőket, amelyek a retorika időnkénti hanyatlásához vagy felvirágzásához vezetnek. Tanári tapasztalat bizonyítja, hogy a legfontosabb forrásmunkákkal és néhány más olvasmánnyal kiegészítve ez a tanulmány önmagában is alkalmas alapszintű retorikai (és stilisztikatörténeti) ismeretek megszerzésére. 4. Igen nehéz volna felelni arra a kérdésre: hol válik el Adamik Tamás tudományos munkásságában a retorikusi és a stilisztikusi szemlélet. Van olyan tanulmány, ahol a szerző maga jelöli ki az értelmezés alapjául szolgáló diszciplináris keretet, más esetben a tárgy, a vizsgált jelenség ad támpontot ehhez. Az előbbire példa Az antik stiluselméletek Gorgiastól Augustinusig című elmélettörténeti munka (1998), a másodikra a hasonlatról írott tanulmányok (1971, 1974, 1978). A két szempont megkülönböztetése így is viszonylagos és elsősorban a súlypont kijelölésének a kérdése lehet, hisz a ma elkülöníthetőnek vélt két tudományág az antikvitás felöl nézve egységes rendszert alkot és viszonyuk inkluzív. Ez a mindig jelelévő retorikai perspektíva adja meg Adamik stilisztikai súlypontú tanulmányainak tágasabb szemhatárát. 4.1. Az elmélettörténet elvileg retorikatörténetként is olvasható, mivel olyan tizenkét meghatározó jelentőségű rétor tanítását elemzi, akiknek munkássága tudományuk változásfolyamatának logikáját is kirajzolja. Így nyomon követhető a retorika rendszerének kiépülése a Kr. e. 1. századig, majd az első rendszerezés (Cornificius) után a tárgykör szegényesebbé, de egyben kidolgozottabbá válik, majd a nagy szintézis (Quintilianus) után a megértés és az értelmezés aspektusai kerülnek előtérbe (Órigenész, Augustinus). A retorikatörténeti olvasat nyilvánvalóvá teszi, hogy a tárgyalt retorikák mind tematikájukban, mind rendszerükben jelentősen eltérnek egymástól. Ezért Adamik olyan támpontot keresett, amely a vizsgált retorikák mindegyikében megtalálható, és így összehasonlíthatóvá teszi őket. Ezt a konstans tényezőt a stíluselvek: a stílusnemek (egyszerű, közepes, fennséges) és a stíluserények (az illőség, a világosság, a nyelvhelyesség, az ékesség, illetve kiegészítésként a tömörség) tanában ismerte fel. Elemzéseiből több tudománytörténeti és stíluselméleti következtetés adódik: a) Az egyes szerzők példája azt mutatja, hogy a preferált retorikai cél szükségszerűen kijelöli a dominás stílusnemet, a stíluserények hierarciáját, valamint a reprezentatív stíluseszközt. b) Ha a stíluselvek ilyen meghatározó és nélkülözhetetlen tényezői a retorikai rendszernek, túlzottan egyszerűsít az a felfogás, amely a stílust felszíni és formális jelenségekben véli megragadhatónak. c) A
33
stíluselvek történeti változásai közepette a legállandób elem az "illőség" követelménye, ami azt jelenti, hogy benne fejeződik ki legnyilvánvalóbban a stílus pragmatikai természete. d) Mivel a stílusnemek a stílustípusokként is értelmezhető nyelvváltozatokat képviselik, az erények pedig azokat a kívánatos eljárásokat, amely e tágabb elveket az adott helyzethet "illővé" tehetik, ebből logikusan következik, hogy a nyelvi variancia és a szituációnak való megfelés a stílus meghatározó tényezője. 4.2. A 70-es években írott hasonlattanulmányokban egy mindmáig kidolgozásra váró hasonlatelmélet alapjait rakta le Adamik Tamás. Catullus és Martialis hasonlatainak struktúráját, illetve funkcióját elemezve (1971, 1974) jut olyan általánosítható következtetésekhez, amelyeket egy 1978-ban megjelent tanulmányban összegez és rendszerez. Szempontjai közül ezúttal csupán néhányat emelünk ki. Kiindulásként összeveti és értékeli a különböző, egymásnak néha ellentmondó meghatározásokat, majd saját álláspontjának alátámasztására részletesen elemzi a hasonlat formai és funkcionális tulajdonságait. A hazai stilisztikákhoz képes újdonság az, ahogy meggyőző példákkal igazolja: milyen minőségi különbségeket jelent a hasonlat egyes fajai között a nyelvi megformálás. Rámutat arra, hogy a hasonlat funcióira vonatkozó felfogás egyfelől történetileg változott (ennek alapján megkülönböztet két fő, illetve két mellékfunkciót: az értékelést, szemléltetést, illetve az ékesítést és bizonyítást), másfelől műfajilag is meghatározott. Ezen belül úgy látja, hogy az igen változatos lírai hasonlatok funkciónak osztályozása a legnehezebb. Ide vonatkozóan különösen inspirálónak érzem azokat felismeréseket, amelyeket a korábban vizsgált a költői szövegek hasonlatainak és műfajiságuknak összevetéséből nyert. Kiindulva abból a tapasztalatból, hogy a hasonlat nyelvi terjedelme és szövegbeli hatóköre összefügg egymással, arra a következtetésre jutott, hogy bizonyos műfaji struktúrák: elsősorban a kéttagú szerkezetek vonzódnak az ugyancsak kéttagú hasonlatszerkezetekhez. Így például a csattanóra kifutó martialisi epigramma (de igazolható ez a megállapítás más műfajokkal és modern költői példákkal is). Megítélésem szerint elméleti jelentőségű ebben a vizsgálatban az alakzat szövegszintű és műfaji léptékű megközelítése; ez a módszer eddig nem a stilisztikai, hanem a poétikai célú elemzésekből volt ismert. A tanulmány egy másik fontos tétele, hogy állást foglal egy mindmáig élő vitában, amely a hasonlat és a metafora viszonyára vonatkozik. A kérdés lényege az, hogy egyetlen analogikus alakzat változatainak tekinthető-e ez két, egyébként egymásból ténylegesen is levezethető jelenség (ez szokott lenni ugyanis az egységet vallók legfőbb érve). Adamik számos formai és funkcionális érvet hoz fel a mellett, hogy a két alakzat nem azonosítható egymással, és valószínűsíti, hogy a kezdetektől párhuzamosan léteztek egymás mellett.
34
Az előbbihez kapcsolódva nyelvi és funkcionális kritiriumokkal különíti el a hasonlattól az olyan analogikus képleteket, mint a példa vagy a parataktika, és végkövetkeztésként ad egy igen hasznos hasonlattipológiát is. 5. A stilisztikainak mondható tanulmányokból is egyértelmű az a retorikai eredetű szemlélet, amit szövegelvűségnek is nevezhetünk. Természetes volt tehát az, hogy a hazai szövegnyelvészeti kutatás megindulásakor az induló új tudományágat szerzőnk a szöveg felépítésére vonatkozó retorikai felismerések ismertetésével támogatta. Egy 1978-as konferencián főként Cornificius munkájára támaszkodva érvelt a nyelvészeti irányváltás közepette a retorikai tanítás időszerűsége mellett úgy, hogy meggyőző adatokkal igazolta az egykori és a legmodernebb pragmatikai nyelvszemlélet mély rokonságát. Ha összegzésképpen arra kívánnánk felelni, miként ítélhetjük meg nyelvészeti szempontból a klasszika-filológus Adamik Tamás tudományos munkásságát, ugyancsak nehézséggel találnánk magukat szemben. Szemléletének egészét áthatja ugyanis a jelenségek nyelviségének előtérbe állítása a nyelvi mikroszerkezetektől kezdve a nyelvelméleti dimenziókig. Értékrendjét jól példázza egy vallomása (2000), amelyben a "görög csoda" létrejöttében szerepet játszó, mások által meghatározott okat elemzi: "Lehetséges, hogy mindezek a tényezők szerepet játszottak a görög kultúra formálódásában, azonban én fontosabbnak tartom azt a tényt, hogy a görögök kezdettől fogva tanították anyanyelvüket, azaz tudományosan foglalkoztak vele..." Fehér Erzsébet
35
Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások Nem szokványos kiadványt ajánlunk az olvasó figyelmébe a Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások című sorozatunkkal. Különlegességét az adja – egyebek között –, hogy írott szöveg, videofelvétel és hangkazetta együttesével mutatunk be félszáznál több hazai nyelvészt, továbbá a társtudományok néhány jeles képviselőjét, akiknek tudományos munkássága főleg a 70-es években teljesedett ki, ill. érte el csúcsát (amit tudományos fokozatok is hitelesítettek), jelentős szakmai irányító és közéleti szerepet töltöttek be, országosan ismert és elismert személyiségekként tisztelték őket. 25 év elteltével igény jelentkezett a felvételeknek az újabb generáció jeles képviselőivel való kiegészítésére. Ez tette szükségessé a sorozatunk nevének pontosítását. A pályaképeknek általunk választott formája – azaz a) hogy ki-ki személyesen önvallomásként szubjektíven beszélhessen pályájáról, szakmai tevékenységéről, megvalósított vagy csak megálmodott terveiről, b) hogy munkáinak bibliográfiája hitelesítse a megrajzolt pályaképet, c) hogy kortársi méltatást is adjunk róla – reményeink szerint hozzásegít a tudós személyiségek objektív megítéléséhez, aminek ugyanúgy szükségét éreztük a felvételek elindításakor, mint napjainkban is, és feltehetően még a jövőben sem lesz másképpen. A különböző előjelű részrehajlásokra és elfogultságokra hajlamos társadalmi gyakorlat és közélet számottevő ellensúlyozására persze nem gondolhattunk, de az erre irányuló szándékunkat sem titkoltuk. A szakma szeretete, a tudomány előbbreviteléért dolgozó, a szakmai eredmények megismertetésén fáradozó ember megbecsülése indított arra, hogy az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai osztályán végzett munkám mellett, a kísérleti fonetikában használt kép- és hangrögzítő eszközeink felhasználásával pályatársaimról felvételeket készítsek. Így gyűlt össze az a jelentős videoanyag, melynek további feldolgozását és kiegészítését az ELTE Fonetikai Tanszékén végeztük, ill. végezzük még ma is. Elképzelésem megvalósításában munkatársaim közül többen működtek közre mind az Intézetben, mind az Egyetemen. Köszönet érte nekik éppúgy, mint nyelvész kollégáimnak, akik vállalkoztak egyegy életmű méltatására. A képernyőről ránk villanó tekintetből, a külső megjelenésből, testtartásból és arckifejezésből, valamint az élőszó erejével kifejezett gondolatokból (néha érzelmekből is) megismerhető emberi habitus ránk gyakorolt hatása lenyűgözőbb minden írásnál. Látva, hallgatva és olvasva a századunk utolsó negyedének nyelvészeit ismeretekben gyarapodhatunk, páratlan élménnyel gazdagodhatunk. Ezt szeretném megosztani kortársainkkal és az utánunk jövőkkel. Budapest, 1994. november 15. – 1998. január 27. Bolla Kálmán
36
MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS ÖNVALLOMÁSOK 1. BALÁZS JÁNOS 2. BALOGH DEZSŐ 3. BALOGH LAJOS 4. BÁRCZI GÉZA 5. BARTÓK JÁNOS 6. BENKŐ LORÁND 7. BERECZKI GÁBOR 8. CZEGLÉDY KÁROLY 9. DEME LÁSZLÓ 10. DEZSŐ LÁSZLÓ 11. DOMOKOS PÁL PÉTER 12. DOMOKOS PÉTER 13. ELEKFI LÁSZLÓ 14. ERDŐDI JÓZSEF 15. FÁBIÁN PÁL 16. FOGARASI MIKLÓS 17. GREGOR FERENC 18. GRÉTSY LÁSZLÓ 19. HADROVICS LÁSZLÓ 20. HAJDÚ MIHÁLY 21. HAJDÚ PÉTER 22. HEGEDŰS JÓZSEF 23. HERMAN JÓZSEF 24. IMRE SAMU 25. JUHÁSZ JÓZSEF 26. KÁLMÁN BÉLA ***
27. KÁROLY SÁNDOR 28. KERESZTURY DEZSŐ 29. KIEFER FERENC 30. KISS LAJOS 31. KOVALOVSZKY MIKLÓS 32. LAKÓ GYÖRGY 33. LŐRINCZE LAJOS 34. B. LŐRINCZY ÉVA 35. MOLLAY KÁROLY 36. MOLNÁR JÓZSEF 37. NYÍRI ANTAL 38. PAPP FERENC 39. PAPP LÁSZLÓ 40. RÁCZ ENDRE 41. J. SOLTÉSZ KATALIN 42. SZABÓ DÉNES 43. SZABÓ T. ATTILA 44. SZATHMÁRI ISTVÁN 45. SZENDE ALADÁR 46. TAMÁS LAJOS 47. TELEGDI ZSIGMOND 48. TOMPA JÓZSEF 49. VÉGH JÓZSEF 50. VÉRTES O. ANDRÁS 51. ZSILKA JÁNOS 52. PÉTER MIHÁLY
folytatás a belső borítón
37
MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS ÖNVALLOMÁSOK (Újabb felvételek) folytatás a hátsó borítóról 53. BAŃCZEROWSKI JANUSZ 55. GADÁNYI KÁROLY 57. SUBOSITS ISTVÁN 59. BÉKÉSI IMRE 61. BÜKY LÁSZLÓ 63. SZÉPE GYÖRGY 65. RÓNA-TAS ANDRÁS 67. ADAMIK TAMÁS 69. WACHA IMRE
54. NYOMÁRKAY ISTVÁN 56. PUSZTAY JÁNOS 58. H. TÓTH IMRE 60. ÉDER ZOLTÁN 62. RÉDEI KÁROLY 64. SZABÓ JÓZSEF 66. BÜKY BÉLA 68. BENCÉDY JÓZSEF 70. BOLLA KÁLMÁN
Eddig megjelent füzetek: 1., 4., 6., 7., 8., 9., 11., 12., 15., 17., 19., 23., 24., 26., 27., 28., 29., 31., 33., 34., 35., 37., 38., 39., 40., 43., 44., 48., 49., 51., 52., 53., 54., 55., 56., 57., 58., 59., 60., 62., 63., 67.
38
