-1-
FEHÉRLÓFIA /SZÍNPADI JÁTÉK - FORGATÓKÖNYV/ Magyar és rokon népek meséi alapján írta: Somogyi István Készült a Soltis Lajos Színház számára / A játék szerepeit bábok és élő színészek lekettőzve játsszák, tágabb lehetőséget adva a mese cselekményének, helyszíneinek megjelenítésére. A játékteret egy hatalmas, stilizált fa uralja, melynek részeiből bomlanak ki a jelenetek helyszínei, szereplői, ill. melynek gyökerei között helyezkedik el az Alsó Világ./
Mesélő: Hol vót, hol nem vót, a szélinek a közeliben, az Égig Érő Fán innen, volt a világon egy Fehér Ló. Ez a Fehér Ló egyszer megellet, lett neki egy fia. /Az égig érő fa ágai között egy fehér ló feje jelenik meg, monoton éneklés közepette, a fa alján nyíló üregből jelenik meg báb alakban a gyermek, kinek kezét ág-karok fogják, segítik./ A gyermeket az anyja hét évig szoptatta, nevelését egy öreg pásztor emberre bízta. Telt-múlt az idő, a fiúcska nőtt, mint a kender. Az ereje meg csuda nagy vót, egy borjút fél kézzel felkapott, mint más egy kutyakölyköt, pedig még be sem töltötte a hetedik évit. Amikor pedig elérkezett az idő az öreg pásztor ember kézen fogta Fehérlófiát, és elvezette egy nagy halom tetejére. Öregember: Látod-e, kis szógám azt a magányos, időtlen vén fát? Fehérlófia: Látom, öregapám. Voltam is mán rajta madárfészket keresni. Mesélő: Irdatlan vót az a fa, az ágai közt ragyogott az ég minden csillaga. Másnap, mikor a jóságos nagy Nap előjött a fa mögül, az öregember, meg Fehérlófia ott álltak előtte. Öregember: No, kis szógám, hét év elszállt a fejed felett, az erőd igen nagy. Rántsd le ennek az irdatlan nagy fának a kérgit! Mesélő: A fiúnak nem kellett kétszer mondani. Neki veselkedett, húzta minden erejivel, de csak a fa egyharmadáról tudta lehántani a kérget. Öregember: No, most elég is ennyi, a korodhoz képest megtetted, amire számítottam. Most eredj anyádhoz, és mondd neki, szoptasson még hét esztendeig, hogy még erősebb légy! Mesélő: És ahogy szokott, télre tavasz, arra meg nyár, majd ősz következett… /Fehérlófia körben jár a Fa körül és annak lehulló gyümölcseit veszi magához./
Közjáték: Virágok vetélkedése. Az égig érő Fa ágai közül néhány virág hullik alá, melyek földre érve leány-alakokká változnak, három virág típust
megjelenítve. Egyikük vörös, a másik fekete, a harmadik szőke hajú. A három leány énekelve, játszva-kergetőzve, egymással versengenek egy napsütötte réten. Mesélő: Fehérlófiát az anyja hét esztendeig szoptatta. Egy reggel, mikor a jóságos Nap előjött a fa mögül, az öreg pásztor ember így szólt a gyermekhez. Öregember: No, kis szógám, hét évedhez hozzá tettél másik hetet. Láss hozzá, mire mégy most a kéreg lerántásával. Mesélő: Fehérlófia nyomban neki is látott. Teljes erejiből nekiveselkedett, és iszonyatosat rántott a fa kérgin. De csak a kétharmadáig tudta lerántani. Öregember: No, most elég is ennyi. Sikerült, amire számítottam. Most eredj vissza anyádhoz, és mondd neki, szoptasson még hét évig, hogy még erősebb legyél! Mesélő: És ahogy szokott, télre tavasz, arra meg nyár és ősz következett. /Fehérlófia ismét körbe-körbe jár, és a Fa gyümölcseit veszi magához./ Közjáték: Leányrablás. Az előző közjáték már nagyobbra nőtt leány-alakjai kint énekelnek-táncolnak a napsütötte réten, mikor megzendül az ég, a világfa gyökerei közül vörös-fekete szárnyú alak emelkedik fel, eltakarva a napot. A lányok sikoltva menekülnek, de a sárkány felkapja, és elrepíti őket az Alsó Világba. Mesélő: Fehérlófiát az anyja újabb hét esztendeig szoptatta. Egy reggel az öreg pásztor ember ismét ott állott vele a tetejetlen fa előtt. Öregember: No, kis szógám, a kétszer hét évedhez hozzátetted a harmadik hetet. Szedd össze az erődet, láss hozzá, mire mégy most a kéreg lehántásával! Még a Nap is nézi majd, mire mégy most. Mesélő: Fehérlófia neki is látott nyomban, nekiveselkedett. Rántott egyet a nagy fán, de úgy ám, hogy még a föld is megrendült a lába alatt. Nagy zuhogással teljesen lehántotta a fa kérgit.
Öregember: No, kis szógám, ezzel megvónánk, mostantól fogva férfiember vagy. Mesélő: Másnap, ahogy a Nap előjött az Égigérő Fa mögül, azt látta, hogy az öreg az éjjel a fa lehántott kérgiből teméntelen sok kötelet font. Öregember: No, kis szógám, itt ez a rengeteg kötél, neked fontam. Jó hasznát veheted, ha úgy adja a sor. Hónap, mikor a Nap előjön a Tetejetlen Fa mögül, téged már úton találjon! Én már öreg vagyok, nem mehetek veled. Ez a főd éltetett, táplált, illendő, hogy ne hagyjam el, hanem itt pihenjek le, ha eljön az ideje. De te csak indulj neki, mindig a Napjárásán, Napnyugodtnak. Mesélő: És a fiú másnap reggel már úton volt a Napjárásán, Napnyugodtnak. Ment, mendegélt hét héten át, mikor egy végeláthatatlan pusztasághoz ért. Nem vót azon egyetlen fa se, csak imitt-amott egy bokor, kóró, meg tövis. Ekkor egy erdővel ritkásan borított vidékhez ért, ahol egy óriásforma embert látott Fehérlófia. Ez az ember azzal foglalatoskodott, hogy a fákat tövestül nyűtte ki, mint az asszonyok az áztatni való kendert. Ő volt Fanyűvő, az óriás, akiről az öreg pásztor ember is mesélt neki. Fehérlófia: Adjon Isten, Uram-bátyám! A kend műve, hogy hét heti járóföldön egyetlen fát se láttam? Mi végre jó ez? Fanyűvő: Hogy mi végre jó, az az én dógom. Mi közöd hozzá? Menj isten hírivel, különben téged is kinyűlek ebből a világból, mint ezt a fát! (Azzal egy hatalmas fát Fehérlófiához hajít, de az fél kézzel elkapja és Fanyűvő fejére csap vele. Ezután ezzel a fával küzdenek meg). Fehérlófia: Híjnye, hát nálad az adjon istenre ez a fogadj isten? Hát gyere csak, ha olyan nagy legénynek tartod magad! Mesélő: Három napig küzdöttek egymással. A harmadik nap végén Fehérlófia úgy vágta fejbe Fanyűvőt, hogy nyakig süllyedt a fődbe. Fehérlófia: A hatalmamban vagy, most megölhetnélek! Fanyűvő: Jaj, csak azt ne! Hagyd meg az életemet, hűséges társad leszek életem végéig! Fehérlófia: No, jó, hát legyen!
Mesélő: Azzal a leáldozó Napra megeskette Fanyűvőt, hogy hűséges társa lesz. Másnap, napkelte után már ketten folytatták az utat a Napjárásán, Napnyugodtnak. Mentek, mendegéltek hét héten át, mikor egy homoksivatagban találták magukat. Nem vót azon egy tenyérnyi zöld mező se, csak egy-egy tövises bokor. Az egyik köves dombon egy óriás ült. Akkorának tűnt, mint egy jókora boglya, a két tenyere meg, mint egy-egy malomkerék. Azok között morzsolta a kődarabokat homokká. Ő volt Kőmorzsoló, akiről az öreg pásztor már mesélt korábban. Fehérlófia: Adjon Isten jó napot, Uram-bátyám! A kend műve, hogy homokkal borítja be a drága jó legelő mezőt? Mi okosság rejlik ebben? Kőmorzsoló: Hogy mi okosság van benne, az én dógom, mi közöd hozzá? Menj innen, míg mehetsz, isten hírivel, mert ha kihozol a béketűrésből, téged is összemorzsollak! (Azzal felkap egy hatalmas követ, és Fehérlófia felé hajítja, aki azonban elkapja, és azon túl azzal a kővel küzdenek meg.) Fehérlófia: Híjnye, hát neked ilyen a fogadj isten? Azért szült anyád, hogy tönkre tedd a jó legelőket? Gyere hát, ha olyan erős legénynek tartod magad! Mesélő: Öt napon át küzdöttek egymással napkeltétől napnyugtáig. Az ötödik nap végén úgy vágta fejbe Fehérlófia Kőmorzsolót, hogy derékig szakadt a fődbe. Fehérlófia: Legyőztelek. Most megölhetnélek, hogy több legelő mezőt tönkre ne tehess! Kőmorzsoló: Jaj, csak azt ne tedd! Életem végéig hűséges társad leszek! Fehérlófia: Jól van, legyen! Mesélő: Azzal megeskette Kőmorzsolót a leáldozó Napra, hogy hűséges társa lesz. Másnap reggel már hárman folytatták az utat Napjárásán, Napnyugodtnak. Delente valami tó, vagy folyó mellett állottak meg, az éjszakákat pedig erdők enyhiben töltötték. Hét hét után szép, erdős-füves vidékre jutottak. Jó volt itt a legelő a jószágnak, a folyókban bőviben úszkált sokféle hal, az erdőkben pedig kis és nagy vad szaladgált bőséggel. Mindhármuknak igen megtetszett ez a vidék. Ám az egyik tisztáson épületféle állott, amiből nagy füst szállt az égre. Fehérlófia kíváncsi lett, kinek a tüze veti fel a szállingó füstöt? A füstös hajlékba lépve egy hatalmas
embert látott, aki éppen egy csikónyi vastömeget gyúrt, mint asszonyok kenyérsütéskor a tésztát. Fehérlófia: Jó napot, jó munkát adjon Isten, Uram-bátyám! Vasgyúró: Ki merészel háborgatni engem, betéve lábát az én birodalmamba? Fehérlófia: Én vagyok az, Fehérlófia. Nem tudom, engedelmet kellene kérnem bárkitől is, hogy oda mehessek, ott lehessek, ahol éppen lenni akarok! Vasgyúró: Márpedig az én birodalmamba semmi jött-ment bé nem teheti a lábát az én engedelmem nélkül, különben úgy gyúrom össze, mint ezt a vasat! (Két óriás tenyerével egy bunkónyi vasat Fehérlófia fejéhez hajít, aki azonban elkapja, és azon túl azzal küzdenek.) Fehérlófia: Híjnye, hát te így fogadod, az adjon istent? Tudok én másképpen is reád köszönteni! (Ahogy a vasat egymás fejéhez csapkodják, a küzdelem végére kard kovácsolódik belőle. Ez lesz ezen túl Fehérlófia kardja.) Mesélő: Azzal ölre mentek. Hét napon át napkeltétől napnyugtáig víttak. A hetedik nap végén aztán Fehérlófia nyakig vágta bele Vasgyúrót a földbe, felállt annak két vállára, és azt mondta neki… Fehérlófia: Most elvágom a nyakad, mert kevéj vagy, gonoszságra használod az erődet és a drága vasat! Vasgyúró: Jaj, csak azt ne tedd, hagyd meg az életemet! Örökre hűséges társad leszek! A birodalmamat is átengedem neked, lakj itt minden népeddel, jószágoddal! Fehérlófia: Jól van, legyen hát! Mesélő: Azzal megeskette őt is a leáldozó Napra. Most, hogy Vasgyúró hűséget fogadott neki, a birodalmát is átadta, Fehérlófia elgondolkozott: nagy utat tett meg idáig, Napjárásán, Napnyugodtnak. Ezt a vidéket megszerette. Úgy rendelkezett tehát, hogy szállást verjenek az erdő enyhiben. Másnap reggel így szólt Fanyűvőhöz Fehérlófia… Fehérlófia: No, Fanyűvő koma, mi most elmegyünk vadászni. Amíg oda leszünk, te vigyázz a házra, meg aztán mire megjövünk, főzz nekünk kását vacsorára!
Mesélő: El is indultak, Fanyűvő pedig nekifogott, hogy kását főzzön egy nagy üstben, mikor egyszerre ott termett egy hosszú szakállú, manóforma emberke. Monyók: Jó napot, Fanyűvő komám! Én vagyok a Hétszönyű Kaponyányi Monyók! Nagyon megéheztem, adol-e nekem a kásádból? Fanyűvő: Dehogy adok, hiszen ezt a társaimnak főzöm! Monyók: No, ha nem adol, a hasadról eszem meg! (Hirtelen nagyra nőve, a szakállával hátára taszítja Fanyűvőt, hasára borítja a kását, és onnan eszi meg.) Nagyon finom volt! Jól jegyezd meg, melyikünk az erősebb! Mesélő: Mikor estére a társai magjöttek, hát látták, hogy vacsora sehun. Nagyon megharagudtak, mert azt hitték, Fanyűvő maga pusztította el a kását. Jól eldöngették érte, de az szégyellte megvallani, hogy mi történt véle. Másnap reggel megint csak felkerekedtek, ezúttal Kőmorzsolót hagyták otthon. Fehérlófia: Kőmorzsoló koma, remélem, benned nem kell csalódnunk. Jól vigyázz a szállásra, estére pedig készíts nekünk kását vacsorára! Mesélő: El is indultak. Fanyűvö már előre dörzsölte a markát, mi lesz, ha estére hazatérnek. Nekilátott Kőmorzsoló a főzésnek, mikor egyszer csak ott termett megint a manóforma emberke a hosszú szakállával. Monyók: Jó napot, Kőmorzsoló koma! Én vagyok a Hétszönyű Kaponyányi Monyók. Nagyon megéheztem, adol-e nekem a kásádból? Kőmorzsoló: Eridj innen, te csipisz, dehogy adok! A társaimnak főzöm! Monyók: Jobban tennéd, ha adnál, mert különben a hasadról eszem meg! Kőmorzsoló: Na, ne nevettess, koma! (Igencsak meglepődik, mikor Monyók némi birkózás után hanyatt dönti, hasára dönti a kását, és onnan eszi meg.) Monyók: Hát ez felséges volt! Jól jegyezd meg, melyikünk az erősebb! Mesélő: Mikor estére a társai megtértek, hát látták, hogy vacsora megint sehun. De ő is szégyellette megvallani, hogy mi történt, habár jól eldöngették a többiek. Másnap reggel megint felkerekedtek, Vasgyúrót hagyva otthon. Fehérlófia: No, Vasgyúró koma, vigyázz a szállásra, és készíts nekünk kását vacsorára, mert lassan éhen veszünk!
Mesélő: El is indultak. Fanyűvő és Kőmorzsoló összenevettek és előre dörzsölték a markukat, hogy mi lesz estére, mire haza térnek. Nyomban neki látott Vasgyúró is a kása főzésének, mikor egyszer csak megint ott terem a manóforma kicsi ember a hosszú nagy szakállával. Monyók: Adjon isten, Vasgyúró koma! Én vagyok a Hétszönyű Kaponyányi Monyók. Kinek főzöd ezt a jó illatú, finom kását? Vasgyúró: Én bizony magamnak, meg a társaimnak Monyók: Igen éhes vagyok, adol-e nekem belőle? Vasgyúró: Eridj innen, te vakarék, dehogy adok belőle! Monyók: Pedig jobban tennéd, ha adnál belőle, különben a hasadról eszem meg! Vasgyúró: Na, ne nevettess, koma, mert levágom a szakálladat a kanalammal! (Szörnyen meglepődik, mikor Monyók birokra kel vele, és nagy nekigyürkőzés árán hanyatt dönti, hasára önti a kását, és onnan eszi meg.) Monyók: Hát, ez ízlett legjobban! Jól jegyezd meg, melyikünk az erősebb! Mesélő: Így történt, hogy mikor a többiek este haza tértek, megint nem vót sehol a vacsora. Fanyűvő és Kőmorzsoló ugyan nem voltak meglepődve, csak Fehérlófia csodálkozott azon, hogy Vasgyúró is pórul járt a kása főzésével. Hát még hogy méregbe jött, mikor szemügyre vette a jószágot a legelőn, és látta, hogy a legszebb csődör hiányzik. Fehérlófia: Hű, az anyád erre-arra, hát te így vigyáztál a jószágra, meg vacsora sincsen? (Kezdik őt is mindhárman jól eldöngetni.) Vasgyúró: Ne bántsatok, jó társaim! Az úgy vót, hogy egyszerre csak itt termett egy manó, oszt’ kért a kásából. Nem akartam és adni abból, de kiderült, hogy olyan szörnyű nagy ereje van, hogy nem bírtam véle. Biztos ő ragadta el a csődört is! Fehérlófia: No, társaim, gyerünk sebesen annak a manónak a nyomába, hogy a csődörünket visszavegyük tőle! Mesélő: Gyorsan felkerekedtek hát, és Kaponyányi Monyók nyomába eredtek. Mentek egész éjjel, de csak nem érték utól. Napkeltére aztán egy feneketlen kúthoz értek.
Fehérlófia: Ehun, ni! Ide vezetnek a nyomok! Ez a feneketlen kút az Alsó Világba vezet. Nincs más hátra, ebbe kell aláereszkednünk. Ki vállalja, hogy alászáll a manó nyomán? (Nagy erejű barátai egymás háta mögé próbálnak bújni félelmükben.) No, Fanyűvő komám, próbáld meg az aláereszkedést! Ha baj van, rántsd meg a kötelet, mi meg visszahúzunk téged! Fanyűvő: Hát, hiszen jól van, megpróbálhatom. Mesélő: Elővették a nagy főző üstöt, arra pedig rákötötték a hosszú kötelet, amit még az öreg pásztor ember font Fehérlófia számára. Tudta ő, hogy jó lesz az valamire! A kút nyílásán keresztbe tettek egy nagy cserfa gyökeret, Fanyűvő beleült az üstbe, aztán kezdték szépen aláereszteni az Alsó Világba. Már jó mélyen járhatott Fanyűvő a mélységben, mikor a többiek érezték, hogy rángatja ám a kötelet. Föl is húzták sebesen. Fehérlófia: No, mi van? Hát te minek rángattad meg a kötelet? Fanyűvő: Hű, komám, nagyon félelmetes az út lefelé! Mehettem vagy hét mérföldnyit, ez a világ, ahol a Nap, Hód, meg a csillagok tartózkodnak, mikor nem látjuk őket az égen. Na, meg az időjárás, szelek-viharok, még az isten nyila is ott van. Igen megijedtem. Kőmorzsoló: Engedjetek, majd én megpróbálom az alászállást! Mesélő: Eresztették most őt szaporán. Már az út felénél járhatott, mikor megrángatta a kötelet, ő is felhúzatta magát. Fehérlófia: No, mi van? Hát te mitől ijedtél meg? Kőmorzsoló: Hű, komám, én vihartól, villámtól nem ijedtem meg, de lejjebb egy nagy barlangban ott vót a Fene, az Íz, meg a Guta. Azér’ rángattam meg a kötelet, nehogy valamelyik megegyen. Vasgyúró: Eresszetek, majd én megpróbálom, nem leszek olyan gyáva, mint ti! Mesélő: Most őt eresztették szaporán, eresztették sokáig. De mikor úgy az út kétharmadánál járhatott, hát ő is megrángatta a kötelet, és visszahúzatta magát. Fehérlófia: No, mi van, komám? Hát te mitől ijedtél meg?
Vasgyúró: Nem ijedtem én meg vihartól, villámtól. Guta, Fene, Markoláb visszahúzódtak tőlem, mikor látták, hogy én ereszkedem alá. De aztán elérkeztem, a Földalatti Tűz birodalmába, a Sárkányok Földjébe. Ettől már én is megijedtem. Fehérlófia: No, ha már így van, nincs más hátra, engem eresszetek alá! Hadd próbáljak szerencsét. Mesélő: Eresztették le őt is szaporán, meg sem állt, míg le nem jutott az Alsó Világ fenekéig. Kiszállt az üstből, és elindult széjjelnézni. Hát, ott egy ugyanolyan világot talált, mint ahonnan ereszkedett, csak éppen az Ég másképp fénylett, mint odafenn. Amint így bódorog előre-hátra, egyszer csak meglát egy hajlékot. Gyanús lett neki, hogy a hajlék előtt egy fán ott száradott az elrabolt csődör feje, bőre. Mérgesen betoppan a házba, hát kit lát ottan? Nem mást, mint a Hétszönyű Kaponyányi Monyókot. Ott ült a kuckóban, éppen kenegette a hosszú nagy szakállát valami zsírral. (Kaponyányi Monyókot ugyanaz a szereplő játssza, mint az öreg pásztort.) Fehérlófia: No, manó, csakhogy megtaláltalak! Megetted a kását a társaim hasáról, fán szárítod legszebb csődöröm bőrit? Most vége az életednek! Monyók: Bolond vagy te, fiam! Nem ismersz meg, hogy én vagyok a Sárkányok Öregapja? Ez az én birodalmam. Itt nálam erősebb nem lehetsz, engem utól nem érhetsz, hacsak tűzhelyem parazsát meg nem éteted odakint száradó paripáddal. De ahhoz meg kell szerezned azt tőlem! Mesélő: Azzal szakállával hirtelen körül fonta Fehérlófiát, és annak érintésétől mindenütt tüzet fogott a fiú ruhája. (A fiú először ijedten csapkodva próbálja oltani magát.) Szerencsére eszébe jutott, mit tanult az öreg pásztor embertől. (A lángok közt úgy kezd lélegezni, mint a kis kakas, mikor azt mondja: szívd fel begyem a sok tüzet!) El is aludtak a lángok, és Fehérlófia elkapta, jól megszorította Kaponyányi Monyók derekát. Készült már, hogy kardjával levágja a manó szakállát… (A manó ekkor hatalmas erőfeszítéssel kiszabadítja magát, és elillan a hajlék füstnyílásán keresztül. A fiú gyorsan belemarkol a tűzhely parazsába, és a ház előtt száradó
lófej szájába teszi a parazsat.) Hát, lássatok csudát! A csődör megelevenedett, csillogó szőrű paripa lett belőle, és így szólt gazdájához… Táltos ló: No, édes gazdám, milyen gyorsan menjünk? Úgy, mint a szél, vagy mint a sebes gondolat? (Fehérlófia felpattan a ló hátára.) Fehérlófia: Úgy, mint a szél. Addig meg se álljunk, míg utól nem érjük Kaponyányi Monyókot! Mesélő: És valóban, úgy vágtattak, mit a szél. Egyszer csak egy mezőre értek, de ott minden rézből volt. Onnan meg egy erdőbe jutottak, ahol a fák is csupa rézből voltak. Táltos ló: Kedves gazdám! Itt a közelben egy vár, ami csupa rézből van. Te menj be abba, de szállj le rólam, mert én oda nem vihetlek! Mesélő: És valóban, már látszott a vár, ami csupa rézből volt, és sebesen forgott a tengelye körül. Fehérlófia: Állj meg vár, mert szerte ütlek! Mesélő: Lássatok csudát, a vár erre megállt, így Fehérlófia beléphetett annak kapuján. Odabent egy gyönyörű királylányt talált. (A lány egyike azoknak, akit elrabolt a Sárkány.) Veres hajú lány: Mit keresel itt, te felvilági ember, ahol a madár se jár? Fehérlófia: Én bizony Hétszönyű Kaponyányi Monyókot kergettem. Veres hajú lány: Akkor most jaj neked, mert az én uram a Háromfejű Sárkány. Mindjárt hazajön, és agyonvág téged. Bújj el hamar, ha kedves az életed! Mesélő: Erre a szavakra mindjárt otthon is termett a Háromfejű Sárkány. Sárkány: Asszony! Emberszagot érzek! Ki van itt nálunk? Veres hajú lány: Senki nem, csak a fivérem jött el hozzám látóul! Sárkány: Megismerlek téged, Fehérlófia! Már akkor tudtam, hogy meg kell küzdenünk, mikor akkora voltál csak, mint egy gerezd fokhagyma ezer darabra vágva. Gyere, viaskodjunk az én rézmezőmön! Mesélő: Meg is viaskodtak. (A Sárkány három harcosra válik szét, azokkal egyszerre küzd meg Fehérlófia. A küzdelem végén a Sárkány teste a földet, ereje
ellenfelét gazdagítja.) Fehérlófia legyőzte a Háromfejű Sárkányt, és a harc végeztével magába szívta az erejét. Érezte, hogy háromszor erősebbé vált, és így szólt a szépséges királykisasszonyhoz. Fehérlófia: No, királykisasszony, megszabadítottalak, gyere vissza velem a Középső Világra! Veres hajú lány: Jaj, kedves megmentőm! Van nekem idelenn két lánytestvérem, azokat is egy-egy sárkány rabolta el. Szabadítsd meg őket is, és édesatyám neked adja legszebb lányát, meg fele királyságát! Fehérlófia: Nem bánom, hát keressük meg őket is. Mesélő: Visszamentek a Táltos lóhoz, aki türelmesen várakozott a rézerdőben. Felültek rá mind a ketten. Táltos ló: Édes gazdám, milyen gyorsan menjünk? Mint a szél, vagy mint a sebes gondolat? Fehérlófia: Keressük meg a királylány testvéreit! Menjünk úgy, mint a szél! Mesélő: És tovább mentek, mint a szél. Sokáig mentek, mikor találtak egy ezüst várat, ezüst mezővel, ezüst erdővel körülvéve. Táltos ló: No, kedves gazdán, te menj be oda, de most szállj le rólam, mert én, oda nem vihetlek. Mesélő: Ott volt a vár csupa ezüstből, és sebesen forgott a tengelye körül. Fehérlófia: Állj meg vár, mert szerte ütlek! Vár: Nekem csak uram parancsolhat! Fehérlófia: Nem parancsolnék, ha urad nem volnék! Mesélő: A vár erre megállt, és Fehérlófia belépett annak kapuján. Odabent egy még szebb királykisasszonyt talált. Fekete hajú lány: Hol jársz itt, te felvilági ember, ahol a madár se jár? Fehérlófia: Téged jöttelek megszabadítani. Fekete hajú lány: No, akkor hiába jöttél ide, mert az én uram a Hatfejű Sárkány, az rögtön összemorzsol, ha itt talál. Fehérlófia: Nem félek én a te uradtól, csak jöjjön haza!
Mesélő: Erre a szóra nyomban ott termett a Hatfejű Sárkány. Fekete hajú lány: Bújj el hamar, ha kedves az életed! Hatfejű Sárkány: Asszony, emberszagot érzek! Ki van itt nálunk? Fekete hajú lány: Senki sem, csak a fivérem jött hozzám látogatóba. Hatfejű Sárkány: Megismerlek téged, Fehérlófia! Már akkor tudtam, meg kell küzdenünk, mikor akkora sem voltál, mint egy gerezd fokhagyma ezer darabra vágva. Gyere, vívjunk meg az ezüst réten! Mesélő: Meg is küzdöttek egymással. (A sárkány hat harcosra válik szét, és Fehérlófia egyszerre küzd meg velük.) Hosszas küzdelem után Fehérlófia legyőzte a Hatfejű Sárkányt, kinek teste a földet, ereje pedig legyőzőjét gazdagította. Fehérlófia: No, királykisasszony, megszabadítottalak. Gyere velem, nővéred is itt vár minket a közelben! Fekete hajú lány: Kedves szabadítóm! Van nekem idelenn még egy testvérhúgom, őt is egy sárkány rabolt el. Szabadítsd meg őt is, édesatyám bizonyára neked adja legszebb lányát és a fele királyságát! Fehérlófia: Nem bánom, keressük meg őt is. Mesélő: Együtt visszamentek a táltos lóhoz, aki türelmesen várakozott az ezüst erdőben. Felültek rá mindhárman. Fehérlófia: Kedves lovam, keressük meg a harmadik királylányt. Olyan sebesen menjünk, mint a szél! Mesélő: Így mindhárman útnak indultak, hogy a legfiatalabb királykisasszonyt megszabadítsák. Sokáig mentek, mikor egyszer csak találtak egy sebesen forgó várat, körülötte arany erdővel, arany mezővel. Táltos ló: Ím, előttünk áll az arany vár. Te menj be a kapuján, de elébb szállj le rólam, mert én, oda be nem vihetlek! Fehérlófia: Állj meg vár, mert szerte ütlek! Arany vár: Nekem csak uram parancsolhat! Fehérlófia: Ha urad nem volnék, nem is parancsolnék!
Mesélő: Erre a vár megállt, és Fehérlófia belépett annak kapuján. Odabent egy aranyhajú királykisasszonyra talált. A leány majd meghalt a csodálkozástól, mikor a fiút meglátta. De első látásra nagyon megtetszettek egymásnak. Aranyhajú lány: Hogy kerültél ide, ahol a madár se jár? Fehérlófia: Téged jöttelek kiszabadítani. Nővéreid már odakint várnak rád az arany erdőben. Aranyhajú lány: Félek, hiába jöttél, mert engem a Tizenkét Fejű Sárkány rabolt el. Az, ha itt talál, vége az életednek! Bújj el gyorsan, én majd elrejtelek! Mesélő: Ahogy ezt kimondta a királylány, rettenetes mennydörgés közepette ott termett a Tizenkét Fejű Sárkány. Sárkány: Asszony, ki van itt nálunk? Emberszagot érzek! Aranyhajú lány: Senki nincsen, csupán a testvérbátyám jött el látogatóba! Sárkány: Megismerlek, Fehérlófia! Megölted a két öcsémet, ezért, ha ezer lelked volna is, meg kellene halnod! Gyere ki az arany rétre, küzdjünk meg egymással! (A Sárkány tizenkét harcosra válik szét, akik különböző fegyverekkel egyszerre küzdenek Fehérlófiával.) Mesélő: Nagyon sokáig viaskodtak, de nem tudtak semmire sem menni egymással. Utoljára Fehérlófia megharagudott, és úgy bele vágta a Sárkányt a földbe, hogy csak a tizenkét feje látszott ki. Előkapta a kardját és levágta egyenként mind a tizenkét fejét. A Sárkány teste a földet, ereje pedig legyőzőét gazdagította. Most hát mindhárom királylány szabad volt, akik igencsak megörültek egymásnak. Valamennyien felültek a táltos lóra, hogy megleljék a helyet, ahonnan visszakerülhetnek a Középső Világba. Úgy mentek, mint a szél, és hamarosan megpillantották a hosszú kötélről aláfüggő üstöt. Fehérlófia egyenként beleültette a királykisasszonyokat és megrángatta a kötelet. Társai sebesen felhúzták őket. Utoljára maga Fehérlófia ült bele az üstbe. Megrángatta a kötelet, és várta, hogy társai őt is felhúzzák. Csak várt, csak várt, egyszer csak hallja, hogy a végtelen hosszú kötél nagy suhogással hull alá a mélybe. Mert amint társai felhúzták a három királykisasszonyt, Vasgyúró tanácsára
arra határozták magukat, hogy Fehérlófiát ott hagyják az Alsó Világban. Nagyon elbúsult, és azon törte a fejét, hogyan juthatna fel a Középső Világba. Amint gondjaiba merülve üldögélt, észre sem vette, hogy szörnyű vihar van kitörőben. Megzendült az ég, orkán kerekedett, dörgött, villámlott, mintha vége akarna szakadni a világnak. Most jutott csak eszébe, hogy felkapjon jó táltos lovára. De most nem úgy repültek, mint a szél, hanem úgy, mint a sebes gondolat. Csitulván a vihar, lova egy nagy tölgyfa alatt tette le gazdáját. Ezen a fán egy malomkeréknyi fészek vót, a nagy Griff madár fészke, benne három síró-rívó fiókmadár. Az anyjuk éppen messze járt élelmet keresni. Fehérlófia meglátta, hogy egy nagy kígyó tekeredik fel a fára, elnyeléssel fenyegetve a Griff madár fiókáit. Nem sokáig habozott, előkapta az íját, és megcélozta a kígyót. (A kiröppenő nyílvessző, a kígyó fejét találja el, odaszegezve azt a fa derekához.) Éppen ekkor érkezett haza nagy szárnysuhogással a Griff madár. Igen megijedt, mikor a fához szegezett kígyót megpillantotta. Griff: Kedves fiókáim, ki mentett meg bennetek? Fiókák: Nem mondjuk meg, mert megölöd! Griff: Dehogy ölöm meg! Nem bántom én, inkább meg akarom neki hálálni! (Ekkor a fiókák megmutatják neki a fa gyökerei között elbújt Fehérlófiát.) Hát te felvilági ember, mi járatban vagy erre, mivel viszonozzam, hogy megmentetted a gyermekeim életét? Fehérlófia: Egy nagy erejű manó nyomán ereszkedtem ide, az Alsó Világba, de dógom végeztivel társaim cserbenhagytak, és most nem tudom, hogy térhetnék vissza hazámba. Griff: No, ha ez a baj, és jó lovad sem segíthet ebben, én megteszem neked. Megpróbállak vele együtt visszavinni a Középső Világba. Csak nagy ám az út, sok erő kell ahhoz, ezért előbb vágd fel kétszer hét részre ennek a kígyónak testét, és ülj fel ezekkel együtt a hátamra. Ahogy repülünk fölfelé, egyre fogy majd az erőm. Akkor jobbra fordítom a fejem, te pedig tegyél a számba egy darabot a kígyó testéből.
Ha aztán megint fogy az erőm, balra fordítom a fejem, és onnan tegyél egy darabot a kígyó testéből a számba. Így aztán majd csak felérünk a hazádba. (A Griff ekkor megérinti a táltos lovat, amely bőrré, koponyává változik, és így őt is szárnya alá veheti a nagy repüléshez.) Mesélő: El is indultak fölfelé. (Nagy köröket leírva, lassan emelkednek.) Fehérlófia mindent úgy tett, ahogy a Griff madár mondta. Jó sok utat megtettek, már látták a világosságot odafentről, mikor az madár az utolsó darabot is elnyelte a kígyó testéből. Hiába fordította balra a fejét, nem volt mit beletenni a szájába, kezdett a végtelen térben hánykolódni, vergődni. Végül Fehérlófia, előkapta a kardját, levágta a bal karját, azt tette a Griff madár szájába. Aztán megint jobbra fordult a madár, akkor meg a jobb lába szárát adta oda neki. Mire ezt is megette, felértek együtt a Középső Világba. A Griff madár nagy vigyázva elhelyezte Fehérlófiát, aki nem tudott se té, se tova menni, hiszen hiányzott keze, lába. Griff: Ha kezed-lábad oda nem adtad volna, bizony visszazuhantunk volna oda, ahonnan elindultunk. Amiért megint jószívű voltál, én is megint segítek rajtad. (A szárnyával megérinti a táltos ló bőrét, koponyáját, amitől az ismét fényes szőrű paripává változik.) Eredj, táltos, hozzál az erdőből forrasztó füvet, te jól tudod, hol terem az! A forrásból hozzál még egy nyeletnyi forrásvizet! De úgy menj, mint a sebes gondolat! /A táltos ló eltűnik az erdőben, a Griff madár pedig ezalatt begyéből felöklendezi az elnyelt testrészeket. Néhány pillanat, és a ló vissza is ér.) Amit a szél elsodor, föld-rögökké elbomol. Élő fűzzel, forrásvízzel, Ízről-ízre összeforr… Egész az ott, és egész az itt. Teljesből teljes keletkezik. Egészből egész, ha elszakad, Teljesnek mégis megmarad…
(Ezalatt a Griff gondosan összeilleszti a kiöklendezett testrészeket, és a forrasztó fű, meg a forrásvíz segítségével összeforrasztja őket.) Mesélő: Hát, lelkem teremtette, Fehérlófia nyomban talpra is állt. De nemcsak, hogy talpra állt, de hétszerte erősebb lett, mint annak előtte. A Griff madár visszaröpült az Alsó Világba, Fehérlófia pedig útnak indult, hogy most már megkeresi a három társát. Amint megy, mendegél, előtalál egy nagy gulyát. Kérdezi a gulyást… Fehérlófia: Jó napot adjon isten! Kié ez a szép gulya? Gulyás: Három uramé: Vasgyúró, Kömorzsoló, meg Fanyűvő úré. Fehérlófia: Mutassa meg kend, hol találom őket! Mesélő: A gulyás útba igazította, el is ért nem sokára a Vasgyúró kastélyába. Fehérlófia ment befelé, hát az urak mindnyájan éppen ott mulattak. De torkukon akadt ám az étel-ital, ahogy Fehérlófia közibük lépett… Fehérlófia: Ugye meglepődtök, hogy itt vagyok, pedig fogadalmatok ellenére megcsaltatok, halálnak adtatok engemet! Hát lássuk, mit érdemeltek? (Azzal előhúzza a kardját.) Fanyűvő: Én nem tettem ellened semmit! Mikor felhúztuk a királykisasszonyokat, téged is fel akartalak húzni! Kőmorzsoló: De láttuk, hogy a királykisasszonyok hárman vannak, meg mink is hárman vagyunk… Vasgyúró: Így aztán úgy gondoltuk, jól leszünk mi hárman velük, te majd úgy is feltalálsz a magad erejéből… vagy nem… (Fehérlófia haragosan felemeli a kardját, mire mindhárman térdre esnek, és zokogva, ígérgetve, az életükért könyörögnek. A fiú nagy sokára leengedi a kardját.) Fehérlófia: Nem érdemlitek, hogy a kardomat beszennyezzem a véretekkel!.. (A három erős ember megkönnyebbülve hálálkodik neki.) De a birodalmamban nem maradhattok többé, keressetek hazát másutt magatoknak! Ám, tegyetek újra fogadalmat! Fanyűvő, te ne pusztítsd többé az erdőt, ami lelkünket élteti levegővel!
Kőmorzsoló, te ne tedd sivataggá a termő földet, legelőt, ami testünket kenyérrel, jószágainkat kövér fűvel táplálja! Vasgyúró, te jól ügyelj a vasra, ami nem arra való, hogy életünk fonalát elvágja! Mesélő: És a három erős ember meg is fogadta… (A három hűtlen társ eltakarodik. Az égig érő fa ágai között ekkor megjelenik Kaponyányi Monyók.) Monyók: Bolond vagy te, fiam, ha hiszed nekik, hogy fogadalmukat majd ezután betartják! (Fehérlófia majdnem elkapja a manó szakállát, de az elillan a fa ágai között.) Engem többé el nem kapsz, hacsak utánam nem jössz a Felső Világba! Fehérlófia: Majd ráérek még arra, de most elébb megházasodom! Mesélő: Fehérlófia elvezette apjukhoz a három királykisasszonyt, aki nyomban hozzá adta a legfiatalabbat, a fele királyságával együtt. Ezzel a fiú be is végezte útját Napjárásán, Napnyugodtnak. Ezt a helyet jónak találta, itt élt ezentúl asszonyával, és sok gyermekük született. Aki nem hiszi, járjon utána…
- Vége -
