Magyar Alkotók Internetes Társulása bemutatja
Lindák Mihály válogatott alkotásai
MAIT, 2010
Lindák Mihály „Vannak gondolataim, jóllehet azok néha kuszák, fésületlenek, de mégiscsak az enyémek. Több, mint negyedszázada nem teszek mást, mint ezeket a gondolatokat próbálom meg rendszerbe foglalni, megfésülni és leírni, mert van amikor írni kell, és csak írni lehet. Legyen az tudományos munka, sajtó cikk, vagy esetleg novella, vers. Többször elmondtam már, sem írónak, sem költőnek nem tartom magamat. A legnagyobb élmény számomra az olvasónál megnyilvánuló "ahá élmény". Az, amikor elmondja, ahá az velem is megtörtént, vagy velem is megtörténhetett volna. Úgy gondolom Vörös Jenő sorai fejezik ki leginkább azt, amit számomra az irodalom jelent, bár soha nem találkoztam ezzel a nagyszerű emberrel.” „Írok, ha írni kell, Sírok, ha sírni kell, Élek, ha élni kell, Halok, ha halni kell. De nem leszek, ha csak lenni kell, Csak ha én vagyok! Mert az énemnek élni kell.” (Vörös Jenő)
Somossy Katalin ajánlása a Csak neked c. kötethez Nagyon nehéz feladat egy verseskötet elé ajánlást írni, - no nem azért, mert a versek rosszak, nem állnak közel hozzám, de egyetlen ajánlás sem mentes a szubjektivitástól, és nehezíti a dolgot, hogy ebben az esetben nő létemre a férfi lélek rejtelmeit kell ajánlanom, férfi szemmel látni a meg-, és átélt érzéseket, hiszen nemünk sorsunk meghatározója, és formálja életfelfelfogásunkat is. Jómagam, aki szintén tollforgató vagyok azért különösen nehéz ez, mert az érzések hullámzását, a fájdalmat, ami általában az ember kezébe adja a tollat, másképpen éli meg és fejezi ki a nő és a férfi. Nemtől függően más az érzékenységük. Lindák Mihály költészete - a férfi, sőt egy katona költészete, akinek parancsokat adnak és maga is parancsokat ad, s ha szükséges harcba indul, fegyvert fog, ha kell használja is a hazája, vagy önön élete védelmében. A három ciklus - Az élet szeretete - A szeretet élete - A poli- tika és az élet, már ezek is jelzik a férfias lírát, amitől olyan lágyságot nem lehet feltételezni, mint egy nő lírájától. Ezeken a lapokon mégis egy mélyen érző, katona szívű, az élet szépségeire felfigyelő, de szíve legrejtettebb zugából is előtörő érzést; a szerelmet és hiányát leíró ember szól hozzánk, és közben életeleme a politika is. Mindannyiunk életére a körülöttünk lévő világ változásai, annak hegyei, völgyei hatást gyakorolnak és ezek jelennek meg Lindák Mihály érzékeny költészetében. Lírájának sajátja a szerelem, a megnyugvás vágya, politizálón politikamentes "tovatűnő élete". Közömbös, pénzhajhászó világunkban vállalja a szerelmet, megláttatja a mindennapi élet apró szépségeit - katonásan férfias dolog. Ezért ajánlom ezt a kötetet nőknek, férfiaknak egyaránt. Forgassák ezt a könyvet, legalább addig is enyhülnek fájdalmaik. Miskolc, 1998. November 17-én
Somossy Katalin Szerkesztő
Az élet szeretete ciklus versei Csak neked Csak neked szól minden szavam mert örökül ezt hagyhattam. Testileg már eltávozok, de lélekben veled vagyok. Örökséged hát legyen a hit, mitől semmi el nem tántorít! Szilárd elvek és ideálok nyomán békédet megtalálod. Ne veszítsd el soha a reményt! Ez mutatja utadat, a fényt. Mindez beragyogja lelkedet és várt boldogságod megleled. Szeretet a legfőbb jótét. Nem érdemed, csak ajándék. Viszonozd hát önzetlenül, feletted az ég kiderül. Örökséged csupán ennyi, tanulj meg hát vele élni. Csak neked szól minden szavam, mert örökül ezt hagyhattam.
Születésnapra Elmúlt egy év és öregebb lettél újra, fiatalságod már nem tér vissza soha. Elérkezett a leltárkészítés ideje, vess számot azzal, mi volt életed értelme! Születtem, éltem, szerettem és öntudatra ébredtem. A lassan elkopó évek eltörlik az emlékeket.
A barátok lassan elfogynak, csak a leghűségesebbek maradnak. Barátság, hűség, szerelem, nyugalmam végre meglelem. A mindent átható értelem nem más csak álca, félelem. A gyors érzelmi változások, válságok és fellángolások jelentik az érző emberi lényt, a mindent átható, beragyogó fényt. Az idő lassan lejár, a tollat leteszed, a homokórán az utolsó szem lepereg. Por a porhoz, rög a röghöz, megszűnik minden, mi lekötöz. Lelked felszabadultan szárnyal, mint a friss, tavaszi madárdal.
Apám Ha most látnád, mivé lettek álmaid, hová tűnt a Jóreménység és hová lett az igaz hit. Nem kívántál sem glóriát, sem büszke érdemrendeket, úgy gondoltad, minden gyerek egyszer majd boldogan nevet. Hited szerint úgy gondoltad, ha szabadság és béke van nem fagynak meg, nem éheznek ebben a kis országban. Nem akartál semmi mást, csak emberibb világot, békét, szeretetet, csöppnyi igazságot. Apám!
Csalódnod kell álmaidban, mert szabadság és béke van, de rengeteg a tennivaló, e hazában oly sok hontalan. Csak hitedet örököltem, ez a megtartó erő és tovább kell mennem, ha rejt is zord temető.
Vakító ragyogás Elvakított a talmi csillogás, azt hittem csillagfény ragyogás, festett képet kergettem és elveszítettem hitem. Fogadatlan prókátorok osztogatták a tanácsot, hitük szerint cselekedtek, szépet és jót tönkretettek. Elfeledett hű barátok nyújtanak már béke jobbot, a csapást kiheverned segítenek ahol lehet. Helyreáll már lassan a rend életed értelmét megleled, az álomképet nem kergeted, nyugodt lesz az életed.
A mindenséghez Szemed szikrázón rideg, szíved jéghideg. A mindenséghez mérted tenmagad és istenségként osztottad igazságodat.
Ítéltél élet és halál uraként gyermeki lelket felnőttként. Istenekhez mérted önmagad és elhitted, te csalhatatlan vagy. A sötétség és a fény fejedelmeként elpusztítottad a reményt. A mindenséghez mérted tenmagad és nem vetted észre, elvesztetted önmagad.
Ma Hulló hópihe ragyogó tisztasága földet érve sár tengerré válik és múlttá lesz a jelen, nincs már holnap sem.
Nem vagyok Nem vagyok bűnösebb, Mint az összes többi ember, Ki hogyha kell Vágyakozni sem mer.
Nem kérek Nem kérek kegyelmet, mert meghalni is csak büszkén lehet.
Álmodom Csalóka délibábos tájon dér csillog a nyárfákon. Sírba hulló rög kopog. A tél közelit, lépte kopog.
A jajszó sem hallik már, néma lett, kihalt a táj. Álomvilágban éltem én, ahová nem jut el a fény. A felkelő nappal megvirrad. Biztató hajnal hasad. Fű kizöldül, rügy fakad a fán, harmat csillan az ágán. A megújuló élet szebb lehet, mint reméled. Álomvilágban éltem én, mert éltetett a hit, remény. Csalóka délibábos tájon kérlek, hagyjatok én álmodom. Kérlek, hagyjatok míg álmodom! Kérlek, hagyjatok még álmodom... Kezed és szíved üres marad, Ha képzeleted elragad. Kopár, puszta, téli táj Az álomkép;- bár még fáj.
Temetőben Uram! Bevégeztetett. A halál vágott új rendet közöttünk. Az élet mécsese lassan ellobban és fáradt szíved még egy utolsót dobban. A fáklya fénye keveseknek adatik, megmutatni, az igaz hit hol lakik. Itt fekszünk csendben, egymás mellett lábaid előtt, megbékélve veled, magunkkal, zavaros, kusza világunkkal.
Várjuk bűnbocsánatod, Mikor híveid magadhoz bocsátod. Ítélsz hűt és hűtelent, bűnöst és bűntelent. Ha majd harsona hív, megnyílik minden szív és a szétáradó angyali fényben egyesülnek egy igaz lényben. Szeretteink a síroknál állnak köröttünk, holtunkban is értük könyörgünk. Uram! Bevégeztetett. A halál vágott új rendet közöttünk mi az élőkért szenvedtünk.
Szavak Sárgán Zsongó Alkonyi Varázs Angyali Kegyelem Szerelem Zivatar Ajkadon Vágy Alakban Követ Sivárság Zavartság Alkalmi Vigasság Amit Kaphatok
Névnapra Az emberi szív, szeretet tesz boldoggá egy ünnepet. Az örömtől csillogó szemek értelmet adnak az életnek. Egy csokor virág, mit nyújtanak neked, Feledtetik a bánatot, könnyeket. A tovatűnő, mulló percek régi emlékeket idéznek. Egy röpke pillanat, mit szeretteid veled töltenek és ez hosszú időre bearanyozza éltedet. Nem hiszel már elmúlásban, csak a földi boldogságban. A csokor virág, szeretet hosszabbítja meg életed. Élj hát soká boldogan, Míg szívedben tavasz van.
Ősz Kerestem, kutattam, végre rátaláltam. Forgószélként átviharzott, életemben nyomot hagyott. Aranyló napsugarak zuhataga a reánk törő nyári kánikula elhozta a boldogságot, melyre szívünk régen vágyott. Titkos órák, titkos percek, feléledő szép remények, nyughatatlan titkos vágyak, kihűlőben lévő ágyak. Itt van az ősz, eljött újra szele álmaim elfújta, a vágyaink tovatűntek, céljaink semmivé lettek.
A teljességet vágyod Megismerni a teljességet vágyod, kósza szellőként a világot járod. Permetként lehulló harmatcseppek nyomán felizzó vad szenvedélyek testünket, lelkünket elborítják. A kiszínezett fantomképet kergeted, hű kedvesed, ideálodat keresed. Az órán lassan lepergő homokszemek végét jelzik elfogyó reményeidnek. Lebukó nappal jelen, jövő eltűnik.
Szilveszteri számvetés Elmúlik a rút múlt, minden kudarcba fúlt. Megzavarják nyugodt álmod hitszegések, árulások. Hiteltelenné vált szavak, szónoklatok, ölelések, forró csókok, visszatérő sóvárgások. Időtök lejárt! Távozzatok! A becsület és tisztesség már nem erény. Nem éltet más csak a remény. A lélek, a szív kifosztva. Nem volt semmid és nem is lesz soha. Nincs jövőd, csak múltad marad. Ne feledd : egyedül vagy, egymagad. Szíved összeszorul, görcsbe rándul és a széles, vonzó horizont bezárul. Nincsenek új fogadalmak, csak régi megunt életek és a lassan hulló fehér pelyhek mindent szűzi fehérre festenek.
Emléked sem marad Új élet, új év, új kor, a szélben kavargó por eltüntet minden emléket, a jót, csúfat és szépeket. Tornyosuló viharfelhők, elfeledett hű szeretők álmaidban tovább élnek, a letűnt múltról mesélnek. A gyarló emberi lélek, nem veszi észre a szépet. Minden csak egy pillanat, ha emléked sem maradt.
Tovatűnő Tovatűnő órák, percek. Tovatűnő szép szerelmek. Tovatűnő szerelmes órák. Tovatűnő éji mókák. Tovatűnő hű kedvesek. Tovatűnő női testek. Tovatűnő ábrándok. Tovatűnő vágyálmok. Tovatűnő végzetünk. Tovatűnő életünk. Tovatűnő éjjelen. Tovatűnő
félelem. Tovatűnő nappalok. Tovatűnő én vagyok.
Láttam és szerettem Láttam és szerettem a hajnalhasadást. Láttam és szerettem a gyümölcsfavirágzást. Láttam és szerettem a születő szerelmet. Láttam és szerettem az apró gyermeket. Láttam és szerettem az új nemzedéket. Láttam és szerettem szép eszményeinket. Láttam és szerettem a bogárhátú anyókát. Láttam és szerettem a múltat, jelent és jövőt. Láttam és szerettem az örök urat, az időt. Láttam és szerettem a lebukó izzó, vörös alkonyi napot. Láttam és szerettem az életet, mely lassan elfogyott, itt hagyott.
Vagyok Vagyok, fény és árnyék, valóság és játék. Vagyok, hideg és meleg, szerető és rideg. Vagyok, kit gyűlölnek és szívből szeretnek. Vagyok, hitehagyott, eszmékért elhagyott. Vagyok, jó szerető, időnként fecsegő. Vagyok, hű barátod, alkalmatlan párod. Vagyok, heroikus, vagy melankolikus. Vagyok, szókimondó, mindent megtagadó. Vagyok, egy álomkép, máskor csupán rémkép. Vagyok, még szertelen, sokszor szégyentelen. Vagyok, aki adok és keveset kapok. Vagyok, nagyon gazdag, de rendkívül szegény. Vagyok, a hit, a remény, az elveszett esély. Vagyok, a lenn és fenn, talán érdemtelen. Vagyok, olyan, mint magadat látod.
A szeretet élete ciklus versei Szerelem Férfi Női Kapcsolatok. Testek Lelkek Vonzódások. Bezárt Lezárt Gondolatok. Magány Talány Fondorlatok. Hűség Szépség Áldozatok. Másság Vakság Csalódások. Csókok Könnyek Elválások.
Mi ketten Úgy érzem éltem. Nélküled, veled, érted. Elmentél végleg.
Beteljesülés Tűzforró kebled Lágyan hullámzó öled Őrjítő percek.
És mindig... Hittél igaz hittel és mindig elárultattál. Bíztál tiszta szívvel és mindig becsapattál. Szerettél igaz szerelemmel és mindig megcsalattál.
Szabadság és szerelem A szabadságot és szerelmet büszkén hirdetted, közben az egyenlőséget, testvériséget feledted. Szabadság és szerelem csak együtt létezhet. Győz az ész, vagy érzelem? - kérdés ez nem lehet. A mások legyőzése, önfeladása, nem lehet a szerelem, a boldogságnak ára. Az egymásnak feszülő, hideg acélpengék előbb elpattannak, mintsem azt remélnéd. A szabadság és szerelem egymást korlátozza, az egyenlőség az mi újra egyensúlyba hozza. Nehéz a döntés, mit miért teszünk, szerelmesek, vagy örökre szabadok leszünk. Az egyenlőség a kulcs, ami kiteljesít, szabadságot és szerelmet újra egyesít. Nem kell legyőzni a másikat ahhoz, hogy eljuthass a rég várt boldogsághoz. Szabadság, szerelem a sugárzó fehér fény, mit átjár hit, szeretet, remény. A szeretet örök és határtalan, háborgó tengerhez hasonlón parttalan.
A testvériség egységbe forraszt, ha kell sziklákat szétporlaszt. Nyújts baráti jobbot, tárd ki két karod, öleld át ezt az egész, kavargó világot.
Szeretve óvd Büszkeség, gőg és dac, azt hiszed erős vagy. Meghódítod a világot, de hibáid nem látod. Csak szíved jelez szüntelen, ezt nem teheted bűntelen. Légy egy kissé szerényebb, visszafogottabb, ettől leszel egyre szabadabb, boldogabb. Gőg és dac ha hiányzik, korlát és gát leomlik. Szeretve óvd kedvesed, lelki békéd elnyered. Ne hidd, hogy több vagy, jobb vagy másnál, Ravaszabb, okosabb a környező világnál. Ha kicsinységed, gyöngeséged felméred, környezeted majd szeretve rajong érted. Hidd el másmilyen vagy, sem jobb, sem rosszabb, csak vagy. Kéz a kézben jól megfér, ha az ember másokért él.
Mind mások Nem vagyok bűnös, hogy ítélkezz felettem, mint akinek nincs vétke, bűntelen patikamérlegre tedd mit cselekedtem. Éltem, harcoltam, küzdtem szüntelen.
Nem akarom a múltat megtagadni, mert az is a lényem, bár nehezemre esik elfogadni még, de én nem szégyenlem. Az emberi természet esendő és gyarló. Nem tagadom, nekem is van bűnöm, mi számlámra írható. Elfogadom. Elfogadom bűnömül, hogy szerettem és elhittem ezért nem hála jár, hanem hű, önzetlen viszont szerelem. Két ölelő karod engem vár. Hittem szép szavadnak, ígéretednek, csillogó szemednek, tested melegének. Arra kértél : ígérjek örök barátságot, mert te sem hagysz el egy igaz barátot. Bűnöm, s hibám ez, mint annyi más. Szememre vetetted, kiálltád, számomra nincs válasz, megbocsátás. Marad a marcangoló önvád. Elmondtam, túl sokat jelentesz, nekem ahhoz, hogy elveszítselek, most mégis döntöttél, elküldesz. Azt akarod hagyjalak, elmenjek. Hol hibáztam, mit követtem el, hogy akihez ennyire ragaszkodom most végleg így veszítsem el? Mit kellene és lehetne mondanom? Mivel hozhatom helyre hibám? Kérlek fogadj el olyannak, amilyen vagyok. Ragyogó napok várnak rád, rám, ha tudjuk, az emberek mind-mind mások.
Háborgó szív Háborgó, lüktető szív szapora dobbanással egyre csak hív. Kiürült érzelmek, elfogyott szeretet, megfagyott a világ, a környezet. Hideg, rideg szavak, a tovatűnt pillanat soha vissza nem térhet, nem tudlak elfeledni téged. A távolság, az idő mindent elfeledtet, de nem tudja enyhíteni az égőn lüktető sebet. A gyógyulás mindig hosszú és fájdalmas, csak az emberi lélek végtelen hatalmas. Legyőzi fájdalmát és erőt gyűjt, a tiszta értelem minden szerelmet lehűt. Az agy hideg, érzéktelen, a szív mondja meg mi a szerelem. A sodrón áradó szeretet, érzelem, a földi életben az értelem. Fennen szárnyaló lelked el nem feledhet, nekem mindent adott önzetlen szerelmed.
Végtelen védtelen Fejem nem fúrhatom kebled meleg halmai közé, hogy magamba szívjam hab tested illatát. Ráncos arcom nem rejthetem anyám köténye redői mögé. Képzeletem csapongását álmatlanságom szorítja gátak közé. Szememből könny nem csordul, Kiszáradt tóvá vált, sírásom sem hangzik, mert a magány végtelen.
Védtelen vagyok tőled, érted? Magamtól!
Ha már nem szeretlek Ha már nem szeretlek elhervadnak a rózsák. Ha már nem szeretlek ajkamról elfogynak a nóták. Ha már nem szeretlek nem nyílik csókra a szám. Ha már nem szeretlek nem marcangol önvád. Ha már nem szeretlek nem érzem szíved dobbanását. Ha már nem szeretlek nem érzed kezem simogatását. Ha már nem szeretlek szívem jéggé dermed. Ha már nem szeretlek tőlem el kell menned! Ha már nem szeretlek beborul az égbolt. Ha már nem szeretlek a jelen is régvolt. Ha már nem foglak szeretni emléked is el fogom feledni!
Ha hívlak Ha kiáltok, kérlek figyelj rám, ha hívlak, kérlek találj rám, add kezed kezembe, nézz hűséges szemembe. Ha szólítalak, kérlek jer hozzám. Ha suttogok, kérlek búj hozzám. Ha félek, óvón ölelj át, szoríts magadhoz hát.
Ha sírok, kérlek csendesen vigasztalj, ha hallgatok, kérlek ne zavarj. Légy mellettem mindig, simogass, arcodat látom és erőm hatalmas. Ha hiányzol, kérlek ne menj el. Ha szeretlek, kérlek ne lökj el. Szükségem van rád, a kacagásra, a Nap felé törő szárnyalásra.
Rengeteg-e? Gyere, Veled megyek, merre szerelmed megleled. Lehetnek kegyetlen percek, felejthetetlen feleletek. Kedvesed egyszer megleled, keze kezet el nem enged. Teste-lelke veled lebeg, szerelmedbe beleremeg. Megkerested, vele lehetsz, heves szerelemmel szeretsz.
Köszönöm Azon a napon megállt a világ, sötét, nehéz felhő telepedett ránk. Szerettem volna ölembe ültetni, mesélni, mesélni és forrón ölelni. Viharfellegek közt villámok cikáztak, a heves indulatok, szavak szikráztak. Szerettem volna fejem ölébe hajtani, remegő, karcsú testét féltőn simogatni. Hiányzó tolerancia, tűrőképesség csillapították az izzó szenvedélyt. Egymásnak feszülő makacsság, nyakasság, hamu alá rejti szerelem parazsát.
Döntés lehet szilárd, megmásíthatatlan, kemény, de mindig megmarad az örök, éltető remény. Rövid életünk során bármi is jöhet, mindenért tenéked köszönet, köszönet. Köszönöm szívednek minden rezdülését, a belőled sugárzó tiszta fehér fényt. Köszönöm neked, mit értem gyakran tettél, forró szerelemmel óvón átöleltél. Köszönöm bátor, önzetlen szerelmed, amit sem tér, sem idő nem feledtet. Köszönöm ajkad mosolyát, szemed csillogását, az életembe lopott tavaszi napfény ragyogását.
Ne próbáld! Agyaddal ne próbáld megérteni szíved örömét megfejthetetlen marad számodra, mint az öröklét. Bízzál magadban, hogy másokban megbízhass, tarts karodban és csendesen ringass! Meglátod a jelen kárpótol mindenért felejtsd el a múltat, élj a jövőért!
Szeretned kell Szeretned kell azt, akinek van ereje megmenteni, életét egy nagy célra feltenni. Szeretned kell azt, kinek csalóka reményt adtál és gyáván egymagára hagytál.
Szeretned kell azt, akinek örök hűséget ígértél, erejéből erőt merítettél. Szeretned kell azt, akinek A reményeit éltetted, Életét, sorsát kezedbe vetted. Szeretned kell azt, akinek felelőséggel tartozol, öröm és bánat eggyé kovácsol.
Kezek Fogom a kezed és tested beleremeg. Ölelésembe. Vörösen izzó szád lágyan csókra nyíllik, de nincs folytatás. A film megszakad. arcod csak fénykép marad. Az idő rohan. Te csak némán állsz. Szavakat nem találsz, míg fogod a kezem.
Csak ülök egymagam Napok óta nem hívsz, néma a telefon. Vajon mi történhetett? Elgondolni sem tudom. Lágy ajkak, ágyak, vágyak a sötétből felsejlő árnyak. Esteledik.
A szobát megtöltő félhomály lassan alattomosan terjed, mint a ragály. Fejemben, szívemben kétely, mely hajnalban sem oszlik széjjel. Este van. Teljes a sötétség. Talán nem veszett el az örök reménység. Holló fekete éjben egy szőke tünemény lassan közelít meg, az illatát is érzem. Az idő szinte áll. Szívem egyre vadabbul kalapál. Szavak, ígéretek őszintén hangzanak, de nem igazán látok mögötte tartalmat. Lelkem mélyén csendesen háborgok, szeretném eltüntetni a csalóka álmot. Virrad. Úgy látszik ma minden illúzió. Nem lehet, hisz nem vagy álmodozó. Csak ülök. Ülök egyedül, míg felettem a felkelő nap aranyló sugara szétterül. Virrad. Szertefoszlik az álom. Új napra kelünk s az utamat járom.
Emlékezem Eljő a reggel, az új nap felkel piros szoknyára, a fehér blúzra én emlékezem.
Ölelő karra, csókoló szájra, szerelem ölén elolvadásra én emlékezem. Az ébredésem, feleszmélésem; kijózanodás. Óh szép szerelmem én emlékezem.
Tavaszi szél Szőke tünemény fekete éjszakákon álmomban kísért. Újra megvirrad, az álomkép eltűnik. Béke légy velem! Tavaszi szellő lágy fuvallataiddal utamon kísérj!
Igen! Érdemes! Hajnali órán lassan felkelő napunk fénye beragyog. A tiszta fényben újra gyermeked vagyok. Ölelj magadhoz! A nap árnyéka ne vetődjön rám soha. Ne légy ostoba!
Lebukó napnál, ha élted lassan elfogy. Mond! Érdemes volt?
Nélküle újra Szeretem, szeretem, mert ő kell nekem. Nélküle újra üres lesz életem. A hadak útján kurtán, furcsán nélküle újra bandukolok némán. Lassan múlnak az évek csak emlékeiben élek nélküle újra semmit meg nem értek. Nem értem ezt a zavaros világot nyugodt életemből csak ő hiányzott nélküle újra hit, remény, szeretet köddé változott.
Üveggyöngy Azt hittem, igazgyöngyre találtam. Megláttam és megcsodáltam, pedig csak üveggolyó, nem érlelte öreg kagyló. Tenger mélyén csendes zugban nem könnyből, szenvedésből született. Mesterkélt csillogás valójában, s így igaz sem lehetett. Az igazgyöngyöt ha jól megnézed, benne szikrázóan él a múlt, mint tükörben észreveszed örömöd és bánatod.
A fehér fényt az üveggyöngy is megtöri. Szivárvány színeiben nincs múlt és jövő, csak röpke pillanat élteti, ő nem barát, társ, csak hűtlen szerető. Az igazgyöngyöt ha megkapod őszinte, meleg fénye, mint léted értelme körbefon és beragyog. Az üveggyöngy elvakított, kiszínezte éltemet, azt hittem, hogy más vagyok, értem már a lényeget. Kézbefogtam, melengettem, csendes szóval becézgettem, egy pillanatra magárahagytam, soha többé nem találtam.
Kövek Kőkebleken nem hullámzik át az érzelem, márványlapok alól nem tör elő értelem. Kőszoborba zárt fájdalom, csupán elvetélt vágyálom. Homokkövet szétporlasztó szél, a jelenben egy szebb jövőről mesél. Vannak vándorkövek, mit görget áradat, elvisz a tömeg, s már nem vagy önmagad. Gránitarcon lefutó könnycseppek, gyémánttá válnak, de csak kövek. Kristályfénnyel ragyogó szemek hang nélkül egyre kérdeznek. Mi lesz véled ebben a megkövült világban, a kőkeblek, márványarcok sötét árnyékában? A kövek elől el te sem futhatsz, mert magad is kő leszel, bálványkő maradsz.
Kőszikla szeretnék lenni, magányos büszke szirt, mit szélvihar, áradás, jég soha el nem pusztít. Csak állni, állni rendületlen, támadó elemekkel dacolni szüntelen. Ha majd e kővilágban otthont nyer értelem, érzelem, a kőbálványok ledőlnek, s marad a szerelem. Uralkodik rajtunk hit, szeretet, remény, és mindenkit egyformán beragyog a fény.
el... elvetélt gondolatok el nem mondott szavak el sem hangzott mondatok elillanó vágyak elejtett röpke csókok elsuhanó árnyak elmaradt ölelések elhaló sóhajok elfelejtett érzelmek eltűnt pillanatok elmúlt hát életed elgondolkodhatok
Rövid pihenő Kósza szél osont át a tóparti sétányon. A fák lombja alig mozdult. Néha megnyikordult egy öreg, száraz ág. A bokrok között árnyak feküdtek súlyosan. A hold felhőfoszlányok mögött járta rejtélyes, végtelen útját. A pázsit nagyon feketének látszott, az éjszaka szőnyege terült el a többfelé kanyargó, kaviccsal felhintett sétautak között. Éjjel két óra felé járt. A fák között bagoly repült át nesztelenül a magányos pavilon felé. A tó vize is homályba merült, a gyér holdfényben csak felsejlett néhány túlparti domb körvonala. A közelben sündisznó neszezett, majd belevetette magát a fűbe. Jó ideig még hallatszott hogyan távolodik. Távolról halk diszkózene hangját hozta a víz. Nagyon, nagyon messze elment egy autó, majd ismét leszállt a megszokott, otthonos csönd. Aztán jó időre elbújt a hold is, eltűntek a szemközti dombok, csak néhány fa csúcsa magasodott némán. Öreg volt már az este, jóval éjfél után. Az égbolt még nem kezdett el világosodni, mégis a felhők között itt-ott fény bukkant fel. Mintha még a levegő is elsötétült volna itt a Földön. Semmi nem mozdult, elhaltak az apró neszek. Az éjszaka egyedüli, osztatlan ura lett a tájnak, csak néha izzott fel egy c igaretta vörösen parázsló fénye. Az áthatolhatatlan mély, fekete csendben egyszer csak lövés csattant, majd hosszú géppisztolysorozat felelt rá. Napok óta először. A kutyák felugattak. A messzeségből C-130-asok moraját hozta a szél. A Herculesek ledobva terhüket komótosan poroszkáltak nyugodt, békés támaszpontjuk felé. Közeledett a hajnal. Odakint már valószínűleg világosodott, de a pincében még homály volt, s egyre hidegebb lett. A lány felriadt a cementpadlón, ami fekhelyéül szolgált. Körbepillantott, tekintetével a hadnagyot keresve. Szólította is, de mind hiába. Rádöbbent egyedül van. Egyes egyedül. A hadnagy és emberei este érkeztek a faluba, úgy mondták rövid pihenőre. A lány rántottát, fekvőhelyet csinált nekik és most nincsenek sehol. Köszönés nélkül mentek el. Órájára nézett. Öt óra. Ideje lesz az állatok után nézni. Egyedül eteti, itatja, gondozza őket amióta a férfiak háborúznak. Több, mint egy éve. Feküdt még egy kicsit, aztán óvatosan lefejtette magáról a gyermek karját, de az még álmában sem akarta elengedni. Óvatosan ment fel a lépcsőn, majd kilépett a ragyogó hajnali napsütésbe. A kihalt utcán egy elszabadult, sánta ló kóborol nyereg nélkül, kocsi nélkül. A kiégett, szénfekete házaknak nincs teteje, az ablakok vaksin, üresen tátongó négyszögek. A kertben, az úton a fák megégtek, megpörkölődtek, ágaik letörve, magatehetetlenül lógnak. Sietős léptekkel halad át az udvaron az istállóig, nem hagyva időt az orvlövésznek fegyveres elsütéséhez. Kukorica szárat vet a tehén elé és várja, hogy a falikút alá állított vödör megteljen vízzel. A hadnagy százada ekkor rohamozta meg a szomszéd falut. Kézigránáttal, géppisztolytűzzel szorították egyre kijjebb az ellenséget. Azt az ellenséget, akivel egy nyelvet beszélnek, egy iskolába jártak és talán ugyanannak a lánynak udvaroltak. A harcmezővé vált búzaföldön valaki eles ik, másvalaki elrohan
mellette egyre távolabb. Aztán a szél megtisztítja a lőporfüsttől a mezőt. Az elesettek arccal a falu felé fordulva fekszenek. Hátukon még nedves a futástól átizzadt zubbony. Az élők, akik elérték a falut és befutottak a házak közé szintén verejtékfoltos zubbonyúak, szinte semmiben nem különböznek az elmaradóktól, a fekve maradottaktól. A hátrahagyott harcmezőn férfiak és nők jelennek meg, hozzátartozóikat keresik az elesettek között és rettegnek, hogy rájuk találnak. Távolról fegyverropogás hallatszik, a falun túl folyik a harc. A földútról kocsizörgés, lódobogás hangját hozza a szél. A bakon egy görnyedt hátú asszony ül, hátul pedig a saroglyában egy pár csizma himbálózik céltalanul. A lány megállítja a szekeret. Tenyerén tartja a hadnagy fejét, de nem néz rá, nem mer, fél a látványtól, a véres valóságtól. Aztán mégiscsak lepillant. A hadnagy alszik, arca kisimult, szinte kisfiús. Tudja ez az álom örökké tart és elsírja magát. A kocsis ráemeli tekintetét. Mér rísz? Te most magadat siratod mondja az asszony. Az a bánat, ha a fiát s iratja valaki. Tőlem egyet már elragadtak, a másikról nem tudok semmit. Néha Istenhez fohászkodom. Miért hagyja ezt? Hányan vagyunk anyák a földön és hagyjuk, hogy elvegyék fiainkat. Ne sírj hát! A messzeségbe vezető úton tovább döcög a kocsi. Viszi magával a hadnagyot már nem rövid pihenőre. Végtelen kék égbolt, fehér porfelhő, anyák, nővérek, feleségek, szeretők, asszonyok, mind-mind feketében.
Dunapart A lány és a fiú a délelőtti vonattal utazott el. Ismeretségük még igen új keletű volt. Alig egy hónapja, néhány átbeszélgetett éjszaka alapozta meg mélyebb kapcsolatukat. A korábban eltelt évek alatt tudták a másik nevét, családi állapotát, köszöntek egymásnak. Ezzel vége. A lánynak volt elfoglaltsága erre a napra, igaz csak estére várták, de a fiú megkérdezte elkísérheti-e és meglepetésére igen volt a válasz. Úgy intézte, legyen ideje egész napját a számára kedves, érdekes társsal tölteni. Az Inter Cityn szorosan egymás mellett ültek és a fiú kézfejét a szája előtt tartva a karfára könyökölve magyarázott. Az egyébként nem szűkszavú partnernője most szaporán bólogatott. A kívülállók régi ismerősöknek, szerelmeseknek, vagy házasoknak nézhették őket. Megérkezésük után a fiú által ismert kiskocsmába mentek. Hallgató társaival az egyetemi előadások szünetében gyakran ugrottak be egy gyors ebédre. A lány konyakot ivott, amitől arca kissé kipirult, csodálatos kék szemei pedig még csillogóbbak, szikrázóbbak lettek. A fiút egész lényéből talán ez babonázta meg leginkább. Az ebéd elfogyasztása után kényelmesen elhelyezkedve folytatták a diskurzust. A türkizszemű vállát a box falának támasztva lejjebb csúszott, a fapad szélére. Párduc testét kinyújtva úgy tűnt, mint egy jóllakott macska, aki simogatásra vár, csak éppen nem dorombol. Partnere szeme hol az arcát,
szemeit, hol a hason, combokon feszülő nadrágot pásztázta. Legszívesebben megsimogatta volna a szűk ruhadarab által takart testtájakat. Az ebédet követően végiggyalogolták szinte a fél várost. A lány szülőhelyéről, gyermekkoráról mesélt. Kellemesen fáradt, zsibbadt tagokkal érték el a Duna partját. Kiválasztották a számukra kedvező padot és leültek. A folyó lágyan fodrozódó hullámain időnként megcsillant az áprilisi nap sugara. A napfürdőzést az időnként feltámadó szél még éppen elviselhetővé tette a ballonkabátos, felöltözött pár számára. Beszélgetés közben a budai part panorámájában gyönyörködtek, szinte tudomást sem véve a körülöttük lüktető milliós nagyváros zajairól, forgatagáról. Egymással voltak elfoglalva. Igyekezték megérteni a másik elképzeléseit, felfogását, világnézetét. Úgy érezte, a lány szárnyalása az, ami számára is új távlatokat nyit meg. Egymást kiegészítve, segítve, támogatva végtelen lehetőségek tárulnak fel előttük. A fiút elképesztette a lány okos, logikus érvelése, ragyogó emlékezőképessége. Néha úgy gondolta bátorítania kell a lányt, akit mélyen foglalkoztatott gyermekkora. Nyomait ma is érzi és igyekszik feldolgozni magában. Szeretett volna hozzáérni, de nem mert, nehogy megtörjön a pillanat varázsa. Észre sem vették az idő rohanását. Mondanivalójukhoz képest rettenetesen rövid volt a nap. A pályaudvarra újra csak gyalog mentek. Séta közben figyelték a járókelők arcát, próbálták közülük megtippelni kik azok a lányok, akik testükkel keres ik kenyerüket. A pályaudvaron egymás mellett ülve, egymás kezét fogva lopva néhány puszit váltottak. Mindkettőjük boldognak tűnt, olyannak, akik csak egymással vannak elfoglalva. Számukra ebben a néhány percben nem létezett a világ. Eltűntek a köznapi gondok. A City beállt a vágányra és a fiú felszállt. Hosszan búcsúztak, szorosan ölelve egymást, mint akiknek óriás i fájdalmat okoz a rövid, néhány napos elválás, pedig a fiú megígérte eléjön, ha végzett. A fiú igaznak hitte az elhangzottakat, nem kételkedett semmiben. A kétkedés ideje később érkezett el. Az ősszel együtt érkező viharfelhők kezdték beárnyékolni a kapcsolatot. A szikrázó villámok, a szerelem zátonyai ekkor, az április i estén még nem látszottak. A horizont tiszta és világos volt.
Őszi hajnal A ködfoszlányok lassan mozogtak nyugat felé, a szakadozott fehér fátyol mögött felsejlettek az első házak romjai. A novemberi enyhe szellő összepördült sárga faleveleket terelgetett egyhangúan maga előtt. Minden mozdulatlannak, halottnak tűnt. Sehol egy élőlény, sehol semmi mozgás. Még a Nap is unottan, bágyadtan próbált letekinteni a sivár pusztaságra, az előtte elterülő romhalmazra, majd mintegy feladva a hiábavaló, kilátástalan küzdelmet újra
felhők mögé rejtőzött. A távolból egy kertkapu tompa csattanása hallatszott. Zsanérjáról félig leszakadva vénán, kiszolgáltatottan, haszontalanul tűrte sorsát. Mozdult, amerre a gyenge szellő mozdította. Már nem volt ereje ellenállni. Az időnként elhangzó csattanás jajkiáltásként fejezte ki fájdalmát, tiltakozását. Elesettsége, mihasznasága, a feles legesség érzete segélykérő nyikorgását is nevetségessé tette. Olyanná vált, mint környezete, az ország. Halál, nyomorúság, elesettség és bozótba illő jelenetek váltogatták egymást. Vérben tobzódó törpe diktátorok és halált osztó operett katonák. Operett országok operett háborúja az élet színpadán a bőrödre, a bőrömre. A hajnali ködben katonák közelítettek a falu felé. Ruhájukat a rárakódott sár, arcukat a lőporfüst, a korom látta el álcával. Lassan vonszolták magukat, támogatva egymást. Véresen sáros fehér és piszokszínű gézdarabok, rongyok borították testüket, az időlegesen ellátott sebeket, a sérült fejeket, karokat, lábakat. A század maradványai lassan vonultak vissza. Nem volt erejük gyáván megfutni, menekülni. Nem volt parancs, nincs uticél. Mentek arra, amerre gondolták menniük kell, ahol megpihenhetnek sebeiket nyalogatva. A karokon lévő pepita és liliomos címerpajzsok elkoszolódtak, felismerhetetlenné váltak, de ekkorra már értelmüket vesztették, nem volt rájuk szükség. Senki nem tudott és nem is akart különbözni a más iktól. Mindnyájan menekülők voltak az életért. A falu egyetlen utcácskáján sánta, sárcsimbókos kóbor kutya bóklászott egyik oldalról a másikra, fejét szinte a sárba fúrva. Nem ijedt meg a közeledő emberektől. Egyformák voltak. Fáradtak, éhesek, nyomorultak, kitaszítottak. Lassan, egykedvűen haladtak előre. Élen a kóbor kutya nyomában a megvert csapattal. A katonák időnként megálltak bevárni a lemaradókat. Ilyenkor az eb leült és csendesen nyalogatta sérült lábát. Nem akarta elveszíteni a véletlen mellékerült társát az embert. A leszakított tetők, a vaksin árválkodó fekete ablaknyílások nem kínáltak biztonságos pihenőhelyet. Lassan cseperegni kezdett. Előbb csak a falevelekről hullt a lecsapódó ködpára, majd magához térve, erőt gyűjtve a felettük lévő piciny felhő is igyekezett megszabadulni terhétől. Minden és mindenki valamiféle terhet cipelt. Ki a vállán, ki a lelkében. Sokan olyan terheket, amitől soha nem szabadulhatnak. Hogyan is lehetne megszabadulni az átélt embertelenség, brutalitás mázsás, léleknyomorító terheitől. Az utca kiszélesedő részénél végre a parancsnok pihenőt vezényelt. Némán rogytak le a vizes, sáros árokpartra. Fázósan húzták össze magukon köpenyüket, mikádójukat. Már akinek volt és nem vesztette el az éjszakai harcok alatt. Fénytelen, megtört szemmel pásztázták végig az egyhangú tájat. A parancsnok szedte össze leghamarabb maradék energiáját. Mindenféle bonyolult matematikai művelet nélkül megállapította, a századból egytucatnyian maradtak. A kíméletlen csata szó szerint megtizedelte őket. Érdekes. Mindig a legjobbak mennek el először. Vagy csak úgy gondoljuk, ők a legjobbak, ha már nincsenek közöttünk. Ha itt vannak észre sem vesszük őket. Ott temette el barátait azon a névtelen dombon és cipelte holmijukat abban a reményben, hogy egyszer
hazajut és elküldi a családjuknak. Ha hazajut. Pedig valamikor valakinek az árvák könnyeit is fel kell szárítania. Kiadta az indulás i parancsot. Csak semmi lustálkodás! Rajta! Rajta! Gyerünk! Előre! Ösztökélte mozgásra a megmaradt legénységet. Már tudta a sziklák közé, a hegyekbe vonulnak vissza. Ott kell lennie a dandárnak. Gondolni sem mert arra, hogy esetleg dandár sincs már, azt is szétverték, megsemmisítették. Elmaradtak a többiektől, de nem eshetnek pánikba. Az eddig megtett útjukat, kóborlásukat ahhoz az úthoz hasonlította, amit Allah rendelt el teremtményeinek mielőtt a pokolba, vagy a paradicsomba küldi őket. Aki elbukik az úton tűzbe kerül, aki végig megy rajta a paradicsomba jut. Végig kell járniuk ezt az utat. A kis csapat lassan elindult. Nem menet volt ez, inkább csak vánszorgás. Meggyötört testeket űzött, hajtott előre a lélek, az egyre fogyatkozó hit. A falun túljutva a sáros, gránátokkal felszaggatott legelőre jutottak. A nyílt tér mintha gondolkodásukat is megváltoztatta volna. Szabadabbnak, könnyebbnek érezték magukat. Távolabb már látták a dombokat, elérhető közelségbe került a cél, a menedék. Talán eljutnak oda. Biztosan odaérnek. Nem lehet, hogy ennyi utat tettek meg hiába. A cél közelsége gyorsabb mozgásra ösztönözte őket. A sárcsomókon megcsúszó bakancsok egyre szaporázták a lépteket. Már nem kilométerek, csak száz méterek vannak hátra. Úgy viselkedtek, mint a távgyalogló, aki már látja a célszalagot. A már elérhető, szinte megfogható cél elvakította őket, egyre kevesebbet törődtek biztonságukkal. Igyekeztek összeszedni magukat, szorosabban fogni a fegyverszíjat, úgy kinézni, mint a csatából győztesen megtérő katona. A közöttük lévő egyetlen nő férfi módra szaporázta lépteit, igyekezett tartani az ütemet a többiekkel. Magukban már szinte számolták a hátralévő lépéseket. A cuppogós csendben hirtelen lövés csattant. A halk neszeket, a némaságot felváltotta a fegyverdörgés hangja. Széttört a pillanatnyi varázs. A már-már célbaért század ábrándképeit felváltotta valóság, visszazuhantak a hétköznapi élethalálharc színterére. A lövések hátulról érték őket. A kis csapatnak a védekezésre sem volt ideje. A hosszú sorozatok lekaszálták, leterítették őket. Kitekeredett tagokkal feküdtek a sárban. A tizedes óvatosan mozdította meg a fejét és észrevette a tőle néhány lépésre fekvő nőt. Csillogó, nagy szemei segélykérően néztek rá. A fiú közelebb csúszott és a kezét nyújtotta. Óráknak tűnt a röpke idő, mire a két kutató kéz találkozott. A fiú óvatosan húzta magához a lányt és vonszolta a sziklák felé. A lány lába egy gyökérbe akadva megállította kínkeserves előrehaladásukat. Átvillant az agyán, istenem de keskeny is a vonal élet és halál között, mégis milyen nehéz átlépni. Most mindketten a mezsgyén járnak. Mivé lesz sorsuk? Az erdő széle felől csizmás, kucsmás tiszt közelített, kezében pisztolyát lóbálva. Az elesettekhez érve csizmája orrával hátukra fordította őket és a homlokukba lőtt. A halálbrigád nem végez félmunkát. Az ellenségnek kétszeresen meg kell halnia. A lány és a fiú még mindig egymás kezét szorította,
amikor hóhéruk elvégezte aljas munkáját. Arcukat a gyenge novemberi nap felé tárták, mintha csak a lassan vonuló felhőket figyelnék.
Szenteste A hó kavargott a keskeny, girbe-görbe utcácskában. Szürkés köd gomolygott. A jégvésők még csak készülődtek, hogy megmunkálják a frissen hullt, bársonyos havat, fehér hullámokat, vagy kemény kebel utánzatokat formálva. A távolodó kocsi helyzetjelző lámpájának vörös fénye elkenődött, lassan eloszlott. A havazáson túl csak felsejlettek a kicsiny cseréptetős házak, oly szorosan egymáshoz bújva, mint az akolba zárt bárányfiak, egymást melengetve, óvva. Az idős vasutas csak fejét csóválta, aligha érkezik meg, aligha jön több vonat ma. A síndarab az eresz alatt fagyos, törékeny hangot adott, ahogy verője a kavargó szélben megérintette. Szőke Barna megvacogott. Jobban tenné, ha átmenne - mondta a vasutas a szemben lévő presszóra, kocsmára célozva - ott még találhat egy kevéske meleget. Természetesen azonnal értesíti, ha mégis indulna vonat. Odabent társaságával a körzeti orvos mulatott így ünnep előtt. A korhelyek, meg a főorvos úr társasága megbámulták a széltől, hidegtől kipirult belépőt. A presszó hótengerbe ékelt sziget volt a tovatűnt szárazföld, kikötők közepette. A pult mögött a nagycsöcsű Bea szélesen elmosolyodott. A benti melegben sokszínű pohárhad fogadta magába a színes és színtelen italokat. Az olajkályha lángja fel-fel lobbant, mint a tűlevelű avar ha lángra kap. Ráérünk. Már sehová nem sietünk dünnyögte a főorvos. Őt is, mint Szőke Barnát foglyul ejtette a tél. Beteghez hívták, de a Golf járásképtelen, nem tud megbirkózni a hótorlaszokkal. Visszatért hát a biztonságot nyújtó kikötőbe. Percegve nagyot lobbant a kályha. Egy lány, akiből hiányzott a félelem, azonnal a közelébe húzódott áttetsző, pici kezét a rácsozat fölé tartva dörzsölgette, arca kipirult, zöld szeme szikrázott a lámpafényben. A főorvos úr szíves szóval invitálta asztalához Barnát, hisz látásból már ismerték egymást. Bea is előkeveredett a pult mögül, riszálta miniszoknyás, formás fenekét, a főorvos vállának dőlt, nagy melle lágyan betemette a férfi arcát, egy pillanatra befogta biztonságába, vérmelegű, tápláló közegébe. Hideg van mondta a főorvos és megborzongott. A vékony lány visszanevetett, babrált valamit a kályhakapcsolóival, holott a tűz csiholásához kevesebb tudomány is elég volt régen. Csak le kellett hajolni, teli tüdővel fújni a parazsat, úgy lobbantani lángra a nedves fát. Ehelyett most csövek, csavarok szolgálják a könnyed kényelmet. A lámpa óriási gömbje a lány mögött átvilágított annak könnyű blúzán, levetkőztette a fény és megszépítette talán. Vékony a karja, alig látszik a melle és nádszál dereka kóró derék, vagy fordítva.
Szőke Barna fogasra akasztotta rövid, bélelt kabátját, tetejébe nyomva sapkáját. A havazás odakintről nekifeszült a nyiszorgó ablaktábláknak, a dudáló szél enyhén mozgatta a tüll függönyöket. Lehet, hogy itt maradnak végig az ünnepekre? - kérdezte a vékony lány. Kőkeblű Bea hozta az italokat, kinek melleit Barna többször megcsodálta messziről, lopva a füstfüggöny közé ékelt leshelyén. Hogy álmodott is róla, tiszta rágalom. Hol álmodik az ember húszon évesen töltött galambról, mellhegyekről? Csak szépségekről álmodik. Ezt nevezik tisztaságnak, ártatlanságnak? Bezárva a világ végére nem ahogy éppen csak lehet, hanem ahogy kell. Nem minden áron, minden alkalmat megragadva, hanem a nagy lehetőséget keresve, kutatva. Akkor most téged hiába vár a menyasszonyod, hisz a vasutas megmondta, ma már nem lesz több vonat. A kórólány Szőke Barna mellé telepedett. Széles, kifestett szája, húsos ajka volt. Körben a főorvos úr társasága. Valahol valaki beteg és hiába vár orvosra. Dupla konyak mondta a főorvos úr. Jani, ha akarsz szólíts csak Janinak. Semmi baj öcsém. A tél már csak ilyen mifelénk. Először megijedtem tőle. Elvágva a világtól, a hegyek között, de idővel megszokja az ember. Megszokja a szelet, a hófúvást, a jeget. Szán ha jön, csak végig a folyó jegén a hegyek közé és vissza. Farkasok? Farkas már rég nem jön le a Tátrából. A presszóban vad gépzene, szeretkező számok, nosztalgia dallamok, rap. Tömény, bor és sokféle sör: Kinizsi, pilseni, borsodi, Radeberger. A vékony lány Barnához bújt: „Tetszel nekem. Jó, hogy találkoztunk. Találkoznunk kellett. Minek is utaznánk.” A főorvos úrért nem jött meg a szán. Minden csak ígéret. Nagymellű Bea jön a poharaival. Kertész az agronómus: „Jaj mi lesz az üvegházaimmal? Biztosan összeroppannak a hó alatt, a jég alatt. Egyetlen betört ablakszem és holnapra minden odavész, minden, de minden. A bimbózó szegfűk, a vörös virág, a halványkék ígéret. Igyunk hát rá, igyunk a reményre. Grúz konyakot, örmény konyakot, orosz vodkát. A Kaukázus Európa határa, vagy kezdete?” „De ez itt nem Európa - mondta az orvos, - ahol az emberért még szánt se küldenek.” A szegletben két sofőr vert tanyát, elhúzták a függönyt és a hóesést bámulták. Látták, láthatták, hogy kavarog a hó. Valahol tér túlfelén a köd mögött az állomás. Hó takarja a kamionokat is. A sofőrök később szállás után érdeklődtek és szemügyre vették a nőket, kiváltképp a nagy mellűt. Vetkőztették tekintetükkel, kóstolgatták a húsát, csettintgettek. Már ők is vodkát ittak. Tisztán, víz nélkül. Nem keverték. „Gyere ki kicsit - mondta a vékony lány Szőkének - beszélni szeretnék veled.” A főorvos intett, hogy elmehetnek. Szőke felsegítette a lány bundáját, felvette kabátját és megindult a kinti hóesésbe. Bokájukba, lábszárukba mart a hideg, csípős szél, derékig ért a hó. „Le akar fektetni az agronómus, de én nem engedem. Kísérj haza” - kérte a lény. Nem, nem lehet. „Egyedül félek. Hát milyen ünnep ez?”
Nincs mitől félned. Szőke átgázolt a téren. Ha visszanéz még látja a vékony lány alakját imbolyogni a szűk kis utcában és ahogy elugrik a szán elől. Ágaskodtak a lovak, végre megérkezett a szán. A vasutas semmi jóval nem bíztatta. "A váróterem? Tele van az is. Miért nem jó a presszó neked? - kérdezte. A sínszálakon megcsillant egy imbolygó lámpafény. Sötét alagút a váróterem. Ételszag, pálinka, bűz, a sarokban félhomály. Az ajtóban fekete tócsaként olvadozik a behordott hó. Bóbiskoltak, duruzsoltak a várakozók. Az öregasszony, az öreg ember elnyújtózva feküdt két szembefordított padon. Mintha az életüket is így töltötték volna le. Egymásnak hátat fordítva, minden mással törődve, csak a másikkal nem. Szőke Barna beljebb húzódott a füstbe, a félhomályba. Fiatal fiú szenet rakott a füstölgő kályhába. Zördült a szeneskanna, csapódott a kályhaajtó, ahogy bezárta. Ez is kevés volt a meleghez. Egy férfi lépett ki a peronra, nyomában bezúdult a hideg. „Az anyád istenit” - morogta csak úgy maga elé az öreg. Megfordult és magára húzta kopottas télikabát takaróját. „Most minek kellett kimenni?” Szőke végre talált egy helyet. Feje felett plakátszörnyűség. „Ön dönt, hogy iszik, vagy vezet.” „Hát aztán hová utazik fiatalúr?” Mocorgó kabáthalom alól villanó fekete szempár, semmi más. Megvonta a vállát. Csak ez az egyetlen hely maradt. Nincs hová mennie, menekülnie, hacsak vissza nem fordul, gyalogosan bebotorkál a városba, mint aki feladta, meghátrált. A kendő, a kabát lassan lejjebb csúszott. Kibontakozott belőle a nő redőzött szoknyája, piros selyemblúza. Szétvetett lábakkal, illetlenül ült. Vaskos, kívánatos combokat takartak a szoknya redői. Szőke rágyújtott. Már vagy egy fél órája nem szívott és lassan meg is kellett volna érkeznie. Megérkezni a havas tájon átrobogó, meleg expresszel. „Hát pálinkád van-e? Ne ijedezz!” A fiatalasszony hóna alatt nyöszörgött a batyu. „Miért vagy te olyan ijedős? Hát nem mindegy neked? Itten mégiscsak jó meleg van.” Szélrohamok rázták a házat, majd tova rohantak a szűk folyóvölgy felé. „Énnekem - mondta a fiatalasszony - volt már fehér palim. Jó volt hozzám. Simogatott, különösen a mellemet. Azt szerette. Jó volt vele, még ha fehér is.” Részeg gondolta Szőke. Mit ittál? „Pálinkát. Zugban is főzik errefele, ha úgy adódik - mondta a feketeszemű. Ha megesnék, hogy nem jön több vonat, csak reggel, ahogy a vasutas mondta, akkor megpróbálhatnánk. Ott hátrébb van egy sötét sarok. Az öledbe ülök és úgy. Talán te is kedves leszel.” „Nem látod? Alszom!” - mordult Szőke. Közben azt gondolta: hát nem látjátok? Én álmodom! Varázslatos, behavazott az országnak ez a szeglete, a fenyvesek, a völgyek, a házak és a csend, csend mindenütt, a közelgő ünnep csendje. „Ráérsz még aludni!” - mondta az asszony. „Te meg ne nyirvákolj mán, he!” rácsapott a mellette nyöszörgő rongykupacra, majd folytatta: „Megmutatom a mellemet neked, ha akarod. Nem árulok és zsákbamacskát. A Józsinak is
tetszett.” Lassan elkezdte gombolgatni a blúzát. Melegbársony melle feszült, gombjai körül sötétlő árnyék. „No, itt van ni! Tedd rá a kezed, na ne majrézz mán! Kérlek!” „A szégyentelen cafka - ült fel az öregasszony. Az én mellemet az uram se látta soha, ez meg itt mutogatja. Törődj inkább a kölyköddel, ha mán megcsináltátok!” Szőke kimenekült a peron tisztító, hűs levegőjébe, a havazás csendességébe. A síneken túl csupaszon meredeztek, hajladoztak a jegenyék. „Hát mégis szerencséje van - bújt elő a vasutas. Most jelezték, mégis megjön a vonat és lesz hozzá csatlakozása is.” Az eresz alá szerelt hangszórók recsegve megszólaltak. „Figyelem! Figyelem! Személyvonat érkezik az első vágányra.” Szőke megpróbált rágyújtani, de elgémberedett ujjaival elég nehezen sikerült. A gyufa sercent, majd kihunyt a lángja. Már látta, látni vélte a vonatot, a menekülést. A szél meg-meglódulva kergette a havat egészen a betonkerítésig, ahol fennakadt. Helyette újak keletkeztek és akadtak el újra. Jönni kell a vonatnak, jönnie kell! A mozdony füttyentett. Örömében, hogy megtalálta az állomást, rátalált a biztos révre. A szerelvény lassan siklott a háta mögé, eltakarva a sínkígyót. A kerekek körül porhó kavargott. A vonatvezető kikászálódott fülkéjéből és nagyot nyújtózott. A kocsik üresnek tűntek, de majd megtelnek a váróteremből kitóduló emberekkel. Megtöltik az álmosan, elnyűtten közeledő utasok. Legvégül a fiatalasszony jött nyöszörgő batyujával. Az ünnepekre ők már eljutnak valahová. Eljutnak a városig.
Fél év Az emberi élet szempontjából egy fél év elenyészően rövid idő és hol vannak ettől a történelmi távlatok, azok az óriás i léptékű változások, melyek nap, mint nap befolyásolják életünket. Számomra mégis az a röpke hat hónap a mindent eldöntő és átformáló, sorsfordító időszak emlékeként marad meg képzeletemben. Nálam ez jelenti a korszakos váltást. Jelenti a tovatűnő múltat és a ködbe veszett jövőt. Jelenti a csillagokig terjedő szárnyalást, a magas ívű röptét, de jelenti a porba hullást, megalázottságot is. Jelenti a fenn és lenn dialektikáját. Az országot, városomat járva nem kutatom emlékeimet, szívem mégis biztonsággal jelzi azt a helyet, amit soha nem feledhetek. Nem a heves szívdobogás, hanem a mellkasomat elöntő meleg érteti meg azt, hogy járt, élt a szeretet. Az Aranybika nagyterme, a Tiszai pályaudvar, a Dunapart mind megannyi hely, amit az idő homálya nem fed el. A testet elöntő melegség, egy átfutó halvány remegés mind-mind színeket idéz. Az aranyló búzamező a Nap sárgáját, a tiszta tengervíz türkiz simaságát, a piros és fehér vakító kontrasztját.
Kivel oszthatja meg az ember legféltettebb gondolatát? Mi hát az élet értelme a küzdelem maga, vagy a boldogság csalóka szivárványa?
Trükkös! A város fürdőjéről jól ismert, külföldiek, turisták által látogatott városrészének zöldségese előtt egy harminc év körüli fiatalember nézegeti a kirakott árut. Az üzlet tulajdonosa F.Z-né nem panaszkodhat a forgalomra, hisz a szemben lévő szállodából, a strandról gyakran fordulnak meg nála vásárlók. A boltban most is elég sokan tartózkodnak, így csak néha pillant rá a kreolbőrű férfira. Az üzlet lassan kiürül és akkor újra megszólal az ajtó fölé szerelt csengő. Az előbb még csak nézelődő fiatalember belép és tökéletes magyarsággal megszólítja F.Z-nét. - Asszonyom, üzletet ajánlok Önnek. F.Z-né arra gondolva, hogy egy kistermelő kínálja fel áruját, megnyugtatja a fiatalembert. - Semmi gond nincs, magánosoktól is veszek át árut. - Félreértett - mondja az idegen. - Német márkát tudnék eladni, viszonylag kedvező áron, ha érdekli. F.Z-né előbb meglepődött, honnan szerzett tudomást a férfi arról, hogy a közeljövőben a nővéréhez akar utazni Stuttgartba, de végül is nem küldte el, hanem a lehetőségek után kezdett érdeklődni. A beszélgetés során derült ki, a férfi nem tudott F-né utazási szándékáról és csak találomra nyitott be az üzletbe. Végül is vásárló és eladó egymásra talált. Némi alkudozás után megállapodtak a tízezer márka vételárában és abban, hogy hétfőn délután a szálloda melletti parkolóban találkoznak. Hétfőn délután a fiatalember újból megjelent az üzletben. Jóllehet, ismét elfeledkezett bemutatkozni. F.Z-né ennek ellenére néhány perc türelmet kért és a raktárhelyiségben magához véve táskáját, csatlakozott látogatójához. Az üzletből kilépve egy Mazda várakozott rájuk, a volánjánál egy addig ismeretlen férfival. F-né annyit tudott megállapítani, hogy a gépkocsi nem magyar rendszámú, máris elindultak és a közeli motel parkolójában álltak meg. A többi kocsitól kissé távolabb parkoltak le, majd a volánnál ülő férfi kiszállt és F.Znénak úgy tűnt, mintha a környéket figyelné. - Úgy tudom, tízezerről volt szó - mondta a kreolbőrű, majd átadott egy reklámszatyrot. - Számolja meg asszonyom! F.Z-né átvette a márkakötegeket és számolni kezdett. Egy, kettő... ez megvan jelentette ki. A férfi a pénz után nyúlt, majd újra betette a reklámszatyorba és maga mellé helyezte az ülésre. Ezután F-né nyújtotta át a forintjait és figyelte, ahogy azt a partnere gyakorlott kézzel számolja. Már-már végére jutottak a
számolásnak, amikor az addig figyelő úr izgatottan a kocsihoz lépett és közölte: „Siessenek, rendőr jön!” A kocsiban ülő férfi szemmel láthatóan ideges lett. Hirtelen befejezte a számolást és azonnal átadta a reklámszatyrot a márkával, míg a forintot a más ik kezében tartotta. Valami köszönésfélét motyogva ajtót nyitott, közben a társa már el is helyezkedett a volánnál. F-né a kocsiból kilépve, gyorsan a táskájába gyűrte az idegentől kapott csomagot és elindult. Utasaival azonnal elindult a Mazda is. F-né egyedül lépdelt a kihalt parkolóban, ahol se közel, se távol rendőrt nem látott. Hazaérve újra meg akarta számolni a pénzt és dermedten nézte a száz márkásokat. Azt a kettőt, ami a fehér papírköteget közrefogta és csendesen sírni kezdett.
Kemping Több, mint két hete néhány tucat magyar turista is megérkezett az arab sivatagban kialakított soknemzetiségű kempingbe. Orvosok ajánlják, mert a napi 30-40 fokos hőség és az azt követő hajnali fagyok jótékonyan regenerálják az ember bőrét. Az időnként becsapódó SCUD rakéták pedig kimondottan megnyugtatólag hatnak a zaklatott idegrendszerre. A tábor munkáját nagy figyelemmel kíséri a nemzetközi közvélemény, a sajtó. A hírekből tudjuk, a résztvevők egészségi állapota kielégítő, hangulata ragyogó. Néhányuk szerint a teljes körű élvezetet csak az zavarja, hogy az iraki orvos még nem kezdte el az asztma kezelését. Állítólag a tabun mindenféle légzés i rendellenességet megszüntet. Erről leginkább a korábbi iráni és kurd ápoltak tudnának beszámolni, ha közben eléggé el nem ítélhető módon nem adják vissza lelküket teremtőjüknek. A kempingezők bemutatják a divatdiktátorok által tervezett legújabb kollekciót. Nagy sikere van a terepszínű kertésznadrágnak, amihez olívzöld színű vaskalap viselését ajánlják. A nyár divatszíné a zöld valamennyi árnyalata apró mintákkal díszítve. A divattervezők szellemes ötlete, a praktikus kiegészítőként hordható gázálarctáska, a szimatszatyor. A táborozók, ha kedvük tartja, a palesztin-iraki duó orgonamuzsikájára táncra is perdülhetnek. A vállalkozókedvűbbek kisebb, nagyobb kirándulást tehetnek Kuvait irányába, bár az ottani kemping vezetője ezt nem mindig nézi jó szemmel és előfordul, hogy a gyanútlan turistát a helyi lakosok megkergetik. A kemping szolgáltatásainak színvonalát jelzi, hogy a néhány kiválasztott személyéről hosszas vita után a körültekintő megfontoltságról közismert magyar parlament döntött. A többi résztvevő kijelölése, a kemping munkájának megszervezése, beindítása lényegesen egyszerűbben történt. A jelenlévők egy picit tartanak a magyarok részvételétől, mert tudják, akivel a magyarok eddig egy táborba kerültek, azt még mindig megverték.
Uraim! Demokratizálódunk! Néhány nappal ezelőtt legfőbb hadügyérünk kijelentette: egy új, demokratikus, nemzeti karakterű hadsereg van kialakulóban. Valóban úgy tűnik, a hadseregben zajlik le leggyorsabban a rendszerváltás. Új hadilobogókat rendszeresítenek a régi vörös helyett fehér színben. Ára 50000 forint/darab. Új felségjelzést kapnak a harcjárművek. A nemzetiszínű háromszöget. Igaz, 1938-ban rendszeresítették, de soha nem viselték. A világháború koalíciós kötelezettségei más jelzés alkalmazását igényelték. A vesztett háború után egy új koalíció megint más hadi jelzéseket irt elő. A bennfentesek új egyenruháról is beszélnek. Csak nem a kacagányos, dolmányos, árvalányhajas megyei bandériumok jelentik az új, demokratikus hadsereget? Igaz lehet, hogy megvásároljuk a volt NDK levetett harceszközeit, bár nyugati harceszközökre is van ajánlat. Újabban már az NDK is nyugat. Gondolom az üzlet létrejöttével kissé kopottas játékszereink szemétdombra kerülnek, legjobb esetben a kohókba. Ha még lesznek! Mindezt a jelenlegi pénzszűke világában tesszük. A leglátványosabb változás azonban a megszólításban következett be. Alig egy év alatt a rendfokozattal bíró állomány az őrvezetőtől a tábornokig elvtársból úr lett. Igaz, nem tudni, méltóságos, tekintetes, vagy nagyságos, esetleg vitéz. A tejbe aprítandóra sem igen tudnak többet költeni. Nem tudni, a többséget kitevő rendfokozat-nélküliek titulusa mi lett. Honvéd, katona, vagy Józsi fiam? Két kérdés azonban nem hagy nyugodni. Hány csicskást tarthat egy úr és megilleti-e őket a botozás, pofozás joga?
Csalán Az egészség nagy kincs mondják a bölcsek és úgy tűnik az emberek egy része nagy figyelmet fordít a betegségek megelőzésére, gyógyítására. A klinikai, a gyógyszeres kezelés helyett egyre inkább előtérbe kerülnek a természetes gyógymódok, a természetgyógyászok által javasolt füvek. Még mindnyájan emlékszünk a kínai kristály diadalútjára, a tejgombára, vagy a Béres cseppekre. A „divat” elmúltával ma már szinte szó sem esik róluk. Hatásukat, vagy hatástalanságukat nem ismerjük. A Béres csepp megszerzéséért tapasztalt tumultust, össznépi sorban állást felváltotta az Ausztriában készülő svéd csepp mítosza. Nyugdíjasok guberálják fillérkéiket, hogy egy üvegre való összegyűljön. Ettől is nagyobb sikert ért el a közönséges, mindenki által mindeddig lenézett csalán. A csalán, szebben mondva - latinul - urtica növénycsalád harminc tagjából három fajta él hazánkban. A füveskönyvek szerint szinte mindenre jó, ezért nem véletlen, hogy egyesek szinte az országot beutazzák, pénzt, fáradtságot nem kímélve, hogy a szükséges adagot beszerezzék.
A hatvan év feletti, a hetven éves korosztálynak viszont egészen más jut eszébe a csalánról. Eszükbe jutnak a paradicsomban eltöltött lágerévek, a napi 20-25 deka kenyér és a rendszeresen visszatérő csalánleves. Ők úgy gondolják, nem a csalán érdeme, hogy életben maradtak.
Tanul a gyerek A minap földbe gyökerezett lábbal álltam meg egyetlen magzatom szobájának ajtaja előtt. Elkerekedett szemmel bámultam a szokatlan látványt. A család szemefénye görnyedt háttal, ceruzát rágva ült az íróasztalnál és igen meggyőzően meredt a semmibe. - Tanulsz kisfiam? - kérdeztem a szokatlan jelenséget látva, már-már arra gondolva, hogy azonnal orvost, vagy mentőt kell hívnom. - Nem tanulok apa - nyugtatott meg - csak önéletrajzot írok a biológia előkészítőre. Megnyugodtam. A gyerek még nem tudja, hogy ezzel is tanul. Nem tudja azt, amit mi már igen, hogy néhány évvel ezelőtt egy egész ország profi szinten űzte az önéletrajz írást.
A Soha Napja A történelemből ismert D-Nap, X-Nap után Miskolcon egy új kifejezést, a Soha Napja-t tanulgatják az emberek. A Soha Napja (június 25.) ha nem is bír akkora történelmi jelentőséggel, mint elődei, de mindenképpen bizonyítja a hatalmi gőg, az önteltség, a küldetéstudat csődjét, ha közönséges kifejezéssel élnék, akkor azt mondanám, a butaságot, az ostobaságot. Valószínűleg még sokan emlékezne rá, amikor a választási kampány során az egypárti koalíció tulipános vezére és „belső ellenzéke” a mindig mosolygó Surján doktor lépten-nyomon a csak én, csak mi és a soha érvkészlet használatával politizált, kampányolt, riogatta az állampolgárt az oly annyira megkedvelt bársonyszékek és a hatalom megtartása érdekében. Egyik igen hatásos érvüknek azt tartották, ha arra hivatkoznak, hogy a szegfű győzelmével nem tér vissza a 3,60-as kenyér és ennek ábrándjától megóvják a kiskorú, enyhe fokban szellemi fogyatékos választókat. Az ötlet annyira tetszetősnek tűnt, hogy narancsárussá előlépett Viktorunk is több esetben hivatkozott rá. A diktatúra tömegtájékoztatásán, politikai szófordulatain nevelkedett állampolgárnak itt kezdett gyanússá válni a dolog. Igaz a szegfű nem ígért 3,60as kenyeret, de a hatalom csúcsán lévő tulipán már biztosan tud valamit.
Tapasztalatból tudta, amit nagyon tagadnak (benzin áremelés, forint leértékelés, csernobili robbanás, stb.) az hamarosan valósággá válik. Nos így történt ez most is. Mielőtt a győztes szegfű és a szabad madarak koalíciójával alakulgató kormány hivatalba lépett volna újra beigazolódott az állampolgári gyanú. Láss csodát! Annak ellenére, hogy bárki ígérte volna és csak a kormány tagadta, lett 3,60-as kenyér, sőt 40 filléres zsemle és kifli is. Igaz, csak egy napra a Miskolcon június 25-én megnyílt Hazai Pékségben. A politikusi soha újra megdőlt. Az urak ugyanis még a lehetőségét is kizárták az ilyen bolseviki fondorlatnak. Arra nem is gondoltak, ha a szegfűsök nem is, de egy vállalkozó megengedheti magának, hogy 3,60-as kenyeret ígérjen. Nem lett ugyan honatya, de üzletét a nyitás óta is rengetegen keresik fel, bizonyítva kampánya sikerét, pedig már a 3,60-as kenyér is elfogyott. A június 25-i vásárlók pedig jelezték, van igény és fizetőképes kereslet az ilyen áron kínált kenyérre, kiflire, zsemlére.
© Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Magyar Alkotók Internetes Társulása Közhasznú Egyesület 3565 Tiszalúc, Hunyadi u. 20. http://mait2001.freeweb.hu A kiadásért felel Szabó Sándor, a MAIT elnöke Felelős és műszaki szerkesztő Kisgyőry Szabó Zsolt, a MAIT titkára Szerkesztőség 3556 Kisgyőr, Táncsics M. u. 8. E-mail
[email protected]
