Magda. Dori s Dórits István dr. novellái. A novellás kötet borítólapja

Magda Dórits István dr. novellái

Dori’s 2005. A novellás kötet borítólapja

Összeállította, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: ifj. Dorics István Lektorálta: Dr. Bartek István és Prof. Dimitrije Stefanović Címlaprajz: Illusztráció a korabeli Magyar Szalon c. folyóiratból (1903. évf.) Könyvillusztráció: Bánkuti Gusztáv

Készült: az író halálának 75. évfordulójára a

Tartalomjegyzék Előszó ............................................................................

5

Jegyzetek .......................................................................

10

Őzike ............................................................................ Adriánusz ..................................................................... A gyár .......................................................................... A rabszolga .................................................................. Magda .......................................................................... Janye ............................................................................ A kappan története ........................................................

11 27 35 48 52 75 79

Az író életrajza, (fényképe) és munkáinak periodikái a Leksikon pisaca Jugoslavije szerint. (szerb nyelvű) ....... 92 A fent nevezett lexikon szövegének magyar fordítása ..... 93 A Szentendrei arcképcsarnok II. Dórits István dr-t bemutató fejezete ...........................................................

94

Dórits István dr. életrajza és munkáinak periodikái a Magyar írók élete és munkái c. lexikon szerint .............

96

A Ferencvárosi polgár c. lap megemlékezése az emléktábla-avató ünnepségről ........................................ 97 Predrag Stepanović cikke az író munkásságáról ............. 98 A fenti cikk magyar fordítása ......................................... 99

Dori’s 2005. házinyomdában 2007-ben.

Az író összes munkájának listája időrendben .................. 102 Dórits István dr. részletesebb életrajza (fénykép-illusztrációkkal) és szépirodalmi munkáinak elemzése a „Jövel, óh Élet, ébresztő Halál!...” c. verseskötetben olvasható.

5

Előszó Több mint egy évszázada annak, hogy Dórits István dr. papírra vetette első novelláját, de az utolsó is már kereken száz éves. Ez a vitathatatlan tény ugyancsak rányomta bélyegét e prózai művek stílusára: kissé szentimentálisak, érzelgősek, a szöveg helyenként „szájbarágós”, akárcsak megannyi kortársának prózája. A mai olvasó számára szinte „emészthetetlenek”.

Dórits István dr. portréja és aláírása

Jó pár esztendővel ezelőtt, amikor felvetődött annak gondolata, hogy Eötvös József: A falu jegyzője c. művével kibővítsék az iskolai kötelező olvasmányok listáját, pedagógus körökben némi vitát váltott ki, hogy a regényt erdeti formájában adják-e a „nebulók” kezébe, avagy — a könnyebb szövegértelmezés kedvéért — átdolgozzák, „modernizálják” azt. Nos a Dórits novellákkal kapcsolatosan én pont ugyanezzel a dilemmával küszködtem. Szívem szerint nem egy helyen belenyúltam volna a szövegbe: az idejét múlt kifejezéseket lecseréltem volna, a kissé „szószátyárnak” tűnő bekezdéseket — melyek akkoriban a drámai hatást voltak hivatva fokozni, de ma inkább hatásvadászatnak tűnnek — kihagytam volna. Néha a mondatszerkezet is bizarrnak tűnt számomra, ráadásul azt sem tudtam eldönteni, hogy a kor kifejezésmódjának jellegzetességével állok-e szemben, avagy két anyanyelvű szerzőnk szerbes szórendje süt át egyes frázisokon. (Mindenesetre ezzel az utóbbi érzésemmel egyedül maradtam, mert 1902-ben a Letopis Matice Srpske c. újság kritikusa egy szót sem ejtett Dórits dr. esetleges szerb szórendű magyar mondatairól, sőt példaképül állította a műfordítók elé, pedig a szóbanforgó kritika éppen négy szerb elbeszélés magyar fordítását méltatja.)

6 A helyesíráshoz azonban hozzányúltam. Egy irodalomtörténész szemében valószínűleg ez is szentségtörésnek számit, de a múlt század elejének grammatikai szabályai annyira eltértek a maitól, hogy az már a gördülékeny olvasás akadályává vált volna. Számomra a legzavaróbb az volt, hogy a vonatkozó névmások még két külön szóként olvashatók. A hosszú, kettős mássalhangzókat nemcsak a sor végén, elválasztáskor nem vonták össze, de egyéb esetekben sem. Számtalan kifejezést még nem éreztek egy fogalomnak, azaz nem írták egybe, de néha az ellenkezője is előfordul. Sokkal gyakoribb a rövid mássalhangzók használata, mint manapság, de alkalmasint a fordítottja is tapasztalható. A rövid magánhangzók rendszerességéről már ne is beszéljek és persze az sem ritka, hogy bizonyos kifejezéseket teljesen másképp írtak le, vagy a maitól eltérően ragoztak. (Csupán néhány példa a fentiekre: a ki → aki; a melylyel → amellyel; vajjon? → vajon? /kérdőszó/; e kép(en) → eképp(en); köny(ek) → könny(ek); sűlyed → süllyed; úgy-e? → ugye?; stb.) Belátható, hogy ezen eltérések rendszeressége lassítja az olvasást, nehezíti a szövegértelmezést. Felvetődhet a kérdés, hogy ha a fentiekben ennyire elmarasztalóan nyilatkoztam Dórits dr. novelláinak stílusára vonatkozóan, akkor ugyan miért vettem a fáradságot, hogy számítógépbe „pötyögjem” azok elég terjedelmes szövegét. Azért, mert csak a stílussal van bajom. A tartalmat és annak felépítését illetően az elbeszélések nem hagynak kívánnivalót maguk után, témájuk érdekes, sőt időnként meglepő, a mondanivaló pedig elgondolkodtató és nemegyszer ma is aktuális. Az utolsó sorokban váratlanul felpörögnek az események, és nem marad el a tragikus végkifejlet, vagy éppen a humoros csattanó sem. Mindazonáltal a stílus vonatkozásában sincs teljesen igazam, mert egy múlt századeleji írón nem kérhetem számon a mai kifejezésmódot. Mindezeket figyelembe véve azt tanácsolnám az olvasónak, hogy ne a novellák előadásmódjára koncentráljon, hanem inkább a tartalmukra. Úgyis csak az marad meg az emberi agy „winchesterében” (hogy magyarul beszéljek: „merevlemezén”).

7 Mindenesetre az már örök rejtély marad számomra, hogy egy vers (gondoljunk pl.: Csokonai: A reményhez c. költeményére) miért maradhat több száz év után is — minden átdolgozás nélkül — tökéletesen élvezhető, ugyanakkor egy 80-100 évvel ezelőtt papírra vetett prózai mű már szinte teljesen avittnak, porlepettnek tűnik a mai olvasó szemében. A novellák témája teljesen szerteágazó, mindegyik más „miliőbe” vezet bennünket, ami persze maga után vonja, hogy a társadalmi ranglétra szinte valamennyi fokán találhatunk szereplőket. Olvashatunk itt kettőt nem szóló erdélyi pásztorfiúról (Janye), fényűző bálokhoz szokott, de az apa váratlan halála miatt nyomorba sülylyedt nagypolgári leányzóról (Magda), brutális pénzhamisítóról és tőle rettegő nejéről (A rabszolga), kolostorból megszökött szerzetesről (Adriánusz), dohánygyári munkáslányok nehéz sorsáról (A gyár), egymással rivalizáló és örökké pörlekedő falusi kocsmárosokról és szerelmetes gyermekeikről (A „kappan” története) végül, de nem utolsó sorban akad itt egy tipikus impresszionista történet is egy uradalmi vadásznak az erdő mélyén felcseperedett leányáról és vadorzó szerelméről (Őzike). Dórits dr. prózai művei közül számomra a két legmeglepőbb »A gyár« és az »Adriánusz« c. elbeszélés. Környezetszennyezés és a dohány káros hatása, mint novellatéma a múlt század elején? A szerzetesi élet fonákságainak kiteregetése Ferenc József őcsászári felsége korában? Több mint bizarr témák, különösen egy olyan polgári író tollából, akinek budapesti tiszti-főorvos a nagybátyja és budai ortodox keresztény püspök a nagyapja!? Vagy tán éppen a közvetlen családi környezetből szerzett értesülései következtében érezte magát predesztinálva ilyen szokatlan témák feszegetésére? Lehet, hogy nem is annyira a saját tapasztalatait vetette papírra, mint inkább a főorvos és a püspök úr véleményének adott hangot ezen írásaiban? Mindenesetre a „bagózás” tekintetében szerzőnk bort ivott és vizet prédikált, mivel egyik fiatalkori képén cigarettacsikk kandikál ki az ujjai közül, egy jóval későbbi

8 családi fotón pedig fehér szőrmekarikával díszített pipája öblösebbik végéből ormótlan szivar ágaskodik Isten kék ege felé. Van azonban valami közös is ezekben az elbeszélésekben, mégpedig az, hogy az események mozgatórugója a legősibb emberi érzés, a szerelem, természetesen az összes mellékjelenségével: kacérság, hiúság, féltékenység, önzés, gyűlölet, apai szigor, anyai féltés stb. Ez a megállapítás az Őzike, A gyár és a Janye c. novellák esetében egyértelmű, de tulajdonképpen Adriánusz sem rejti véka alá a priorjának írt levelében, hogy a szerzetből való szökésének okai között ott található egy leányzó iránt fellángolt szerelme is. Magda esetében nehéz eldönteni, hogy a szerelem közvetve, vagy közvetlenül sodorja őt a végzete felé. Lehet, hogy csak én vagyok túlzottan szkeptikus, de hajlok arra, hogy neki fontosabb a fényűzés hajszolása, mint a katonatiszt iránti őszinte szerelme, de egy lecsúszott lány számára mi más célja lehet a csillogásnak és a pompának, mint az, hogy szerelme valakivel beteljesedhessen. A rabszolga c. novella Irmájának cselekedeteit elsősorban a brutális férjtől való rettegés determinálja, de a kialakult áldatlan állapotért szintén egy hajdani szerelem a felelős. A „kappan” története esetében viszont a két fiatal között fellángolt szerelem inkább csak a megoldást szolgáltatja arra, hogy az apák között dúló végeláthatatlan viszálynak, pörlekedésnek véget vethessenek. Nem szokványos, hogy egy prózai mű legépelésénél kétféle betűtípust használjanak, mégis úgy éreztem, hogy a Magda c. elbeszélés miatt rákényszerülök, és ezért a következetesség kedvéért a többi novella esetében is az elbeszélő sorokat álló, a párbeszédeket pedig dőlt betűvel szedtem. Magda keserű történetét egy katonatiszt meséli el az írónak, így az ő előadása a novella csaknem valamennyi fejezetére kiterjed. A címszereplő életére vonatkozó kezdeti értesüléseit azonban a tiszt is egy portréfestőtől kapja, akinek szintén több bekezdést magába foglaló mondandója tulajdonképpen egy párbeszéden belüli párbeszéd. Annak érdekében,

9 hogy már a sor elején egyértelmű lehessen, ki az adott textus „tulajdonosa”, a katonatiszt szövegénél bekezdés-behúzást alkalmaztam, a piktor esetében viszont nem. Mindegyik elbeszélés végén közlöm a mű periodikáját, azaz, hogy mikor és melyik sajtóorgánumban jelent meg, majd egy kisméretű, u.n.: ClipArt képpel zárom le a textust. Mivel valamennyi novellát az Ország-Világ publikálta, így a szöveg elrendezésénél az ott alkalmazott formát követtem, vagyis a fejezeteket római számmal jelöltem, a részfejezeteket pedig három csillag választja el a következőtől. Egyes esetekben, ha már kevés volt a lap alján a hely, akkor az újabb fejezet szövegét áttoltam a következő oldalra. Ennek elsősorban elrendezésbeli oka volt, de néha a helyszínváltozás is indokolta. Végezetül szeretném újra hangsúlyozni, hogy akik már a 60-as évek Belfegor filmjeit is egy merő unalomhalmazként élik meg, és a legújabb „bestseller” alkotásoknál alább nem adják, azok számára Dórits dr. novelláinak elolvasása „ellenjavalt”, de legalábbis előzőleg kérjék ki háziorvosuk vagy gyógyszerészük véleményét. Nem árt, ha néhány pirula Andaxin is kéznél van. Viszont a szentimentalizmusra némileg hajlamos, érzékenyebb lelkületűek számára — különösen ha kimondott kuriózumként tekintenek egyes letűnt korok feledésbe merült irodalmi munkáira — a konklúziók levonásával együtt, egy érzelmekben gazdag időutazást kívánok a múlt század elejére. Dori’s Budapest, 2006. szeptember 28.

10

11

Jegyzetek: Őzike: * ágas-bogas → az eredeti szövegben a „sok agancsú” szó olvasható. Mivel egy szarvasnak csupán egy agancsa van, (legfeljebb annak lehet „sok” ága), így e melléknevet az „ágas-bogas” kifjezésre cseréltem. Adriánusz: 1./ fugitívus → szökevény (latin kifejezés) 2./ nimbusz → dicsfény, tekintély (latin szó) Gyár: * frajla → divatozó nő (pejoratív értelmű német eredetű szó) Magda: 1./ jour-fix → (ejtsd: zsúr-fix, francia kifejezés). Jelentése: zsúr, délutáni összejövetel. 2./ békói → a béklyó(i) régies változata 3./ portupé → uniformis, katonai díszegyenruha 4./ lássam → látszódjak 5./ környez → körülvesz Janye: 1./ golyhó → együgyű, bolondos 2./ gunyhó → a „kunyhó” népies változata. A „kappan” története: 1./ bóbitás → fején tollcsomót viselő madár (itt: tyúk.) 2./ Juliska → Iluska (elírás, vagy sajtóhiba) 3./ lajbli (vagy „lajbi”) → fémgombos férfi-posztókabát 4./ homo regius → jelentése: helytartó, bizalmi ember (A latin kifejezés használatával a bakter ténykedésének jelentőségét kívánja hangsúlyozni az író, humoros formában.)

***

Õzike Hagyjuk el egy időre a nagyvárosi zajt és életet, feledjük el az általa nyújtott élvezeteket, társaságokat, barátnőinket, és menjünk el a vadregényes Kárpátok bércei közé. Más élet, más emberek! Ide még nem hatott el a »modern« szó alá rejtett bűnök tömege. Itt még nem puszta szó a barátság, a szerelem! Aki követni akar, jöjjön velem a hatalmas fenyvesek fenséges birodalmába lassan, lassan, hogy mentől tovább élvezhessük ezt a földi paradicsomot. I. Őzike?!... Ne gondolják, hogy az én elbszélésem arról az aranyos, karcsú kis állatkáról szól, mely valóban dísze, költészete az erdőnek; az én »őzikém« egy bájos tizenhatéves leányka. És őzike ő valóban! Ott született, ott nevelkedett a fenyvesek illatjárta erdejében; ott élte ifjú éveit és ott fejlődött olyan szép leánnyá, hogy ritkította párját »hetedhét országban«. Anyját korán elvesztette, és így atyjának a gondjaira szorult, ki urasági erdész volt. De ki pótolhatja az anya szeretetét, gyöngédségét? Talán az atya? Avagy az az öreg cseléd, akit anyja helyett fogadtak fel melléje? Így tehát a kis Göndör Ilonka magára lett hagyatva. Társai lettek az erdő őzikéi, vadgalambjai és virágai. Őrzői az aranyos napsugarak, az illatos fenyők és a kis angyalok. Altatói a dalos kismadarak és a közelben folydogáló patakocska halk csevegésével. És ő megbarátkozott velök. Úgy éltek, mint a testvérek. Egymásra szorultak, meg is becsülték egymást.

12

13

Gyorsan szálltak a napok, és Ilonkából egyszerre nagy leány lett. Nagy leány, aki csak sejtette, hogy kívülök még más emberek is léteznek; aki nem tudta, hogy létezik egy oly erős kapocs, amely két fiatal szívet egymáshoz láncolhat örök szerelemmel, és hogy az a kapocs el tudja választani a gyermeket szülőjétől is. Midőn holdvilágos esténként kiült ő és Zsuzsi, az öreg dajkája, házuk elé, és mesélni kezdett neki királyfiakról, királyleányokról, pásztorokról, szeretetről, szerelemről, ő csak nézett, hallgatott; hisz’ ő még sohasem látott embert atyján és dajkáján kívül; miért nem viszik hát őt is az emberek közé? Vagy talán csak az is mese, hogy léteznek? A mesék felköltötték benne a szunnyadó érzéseket. Hát van még egy más világ is e földön, szebb, jobb, boldogabb? Van még az erdő határain kívül is élet? Ezek mind megfejthetetlen talányok voltak előtte. Ezeken törte ezután a fejét. Ilyenkor feltekintett az égre, mintha onnan várná kérdéseire a feleletet, míg az enyhe szellő el-eljátszadozott aranyszőke hajával, és oly sok szép, de érthetetlen dologról suttogott neki... II. Az aranyos napsugarak már szétfoszlatták az éj hamvasszürke köntösét, és a pirkadó hajnal pirosra festette az égalját. Megszólaltak immár az erdő dalosai. Már hívogatja párját az aranysárga rigó. Szerelmesen búg a gerlice. Ott csicsereg a légben a kis pacsirta. A bájos énekű csalogány is dalra gyújtott a még szendergésben ringó lágy berek ölén. A tarka virágokon ott csillog a harmat, mint a legszebb gyöngyszem, amelyről csak álmodni lehet, de látni soha. Míg a csevegő patakocska partján, a kristálytiszta habokban hosszan nézegetik magukat az ágas-bogas* agancsú szarvas és az aranyos kis őzike. A rózsás napsugarak, melyek bevilágították a fenyvesek tűalakú leveleit, Ilonka szobájának ablakán is áthatoltak. Ott találták őt hófehér ágyán édes álomba merülten. Csókkal illették mosoly-

gó arcát, majd hattyúnyakát, aztán szerteoszlottak a falon és megvilágosították a szépen berendezett szobácskát. A szobában szerteáradt világosságra fölébredt Ilonka. Gyorsan felöltözött, és fel sem keltve atyját és dajkáját, eltűnt az árnyas erdőben.

*** A kanyargó patak egyik részén, ahol a part éppen könyököt képez, van egy leshely. Itt várta be rendesen prédáját a vidék rettegett vadorzója: Csicsó Pista. Sokáig felfedeztelenül maradt ez a hely, míg egy reggel reá nem akadt az öreg Göndör. Bosszútervet forralt agyában a vadorzó ellen, és azóta állandóan figyelemmel kísérte e helyet. De Csicsó Pista is észrevette ezt, és néhány nap óta más helyen próbált szerencsét. Mikor végre kifáradt az öreg a sok leselkedésben és most otthon pihen fekvőhelyén, a legény újra felkereste régi helyét. Ott ül most is némán, maga elé tekintve, a lövésre kész fegyver pedig ott hever a lábai előtt. Összeráncolta homlokát, amelyről le lehet olvasni azt az elkeseredést, amelyet a sikertelenül eltöltött éj okozott neki. Ma újra zsákmány nélkül kell hazatérnie. Majd felkel, bosszúsan körülnéz. Jaj annak, aki most közelébe mer jönni. Menthetetlenül a halál fia. És íme, nem messze mögötte megzörren a cserje. A legény felkapja fegyverét, és lélegzetét is visszatartva hallgat. A lépések mind közelebb és közelebb hallatszanak már... De ezek sem a szarvas, sem az őzike lépései. Tehát ő az?... Megkapta végre leshelyén?!... — De legyen bárki is, egyikünk többé nem vadászik! — szólt magában Csicsó és célzásra emelte fegyverét, készen küzdeni élet-re-halálra. A lépések már közvetlen mellette hallatszanak. Csicsó megkapja a ravaszt, midőn egyszerre gépiesen visszarántja a kezét és mintegy kővé meredten bámul maga elé. Előtte állott a legszebb »őzike« melyet csak életében látott. És

14 ő, a legrettegettebb vadorzója a vidéknek, megremegett testében, mint a kisgyermek. Sokáig néztek egymással farkasszemet! Végre visszatért a bátorsága, a leányhoz közeledett, megfogta annak bársonykacsóját és lágy, nála szokatlan hangon, csak e szót ejthette ki: — Angyal!... Itt állottak egymással szemben Ilonka, aki ma látott először atyján kívül más férfit, és Csicsó Pista, akit először fogott el valami kimondhatatlan érzés, mintha szívében megszületett volna az »isteni« szerelem első szikrája. Itt találkoztak először az atyát bálványozó leány annak legnagyobb ellenségével, aki annyiszor tört életére. Sokáig némán nézték egymást és mind a ketten önkéntelenül is felsóhajtottak. Hisz’ mind a leány, mind a legény előtt egy más életnek a képe tárult fel... szebb, jobb, boldogabb... A hosszú csendet végre is a legény szakította meg: — Ó, te angyala e földi paradicsomnak, szólj, ki vagy? Hisz’ oly ismerős vagy nekem... álmaimból... — Én... én... Göndör Ilonka vagyok, — válaszolt zavartan a leány és elpirult. Olyan volt, mint a legszebb rózsa, mikor a felkelő nap bíborfényével önti el. És a legény? Ő megdöbbent e név hallatára... Göndör!... Ez a szó keményebb volt neki, mint a puskagolyó. Attól legalább megszűnt volna dobogni a keble, de ezzel a sebbel bujdosnia kell örökre. Jól tudta ő, hogy legnagyobb ellensége leányát hiába szereti, boldog nem lehet vele soha. El szeretett volna rohanni messze-messze, ahol senkit sem ismer, ahol senki nem ismeri, de érezte, hogy már fogoly. Foglya lett a leány ragyogó szemének. Mikor feleszmélt gondolataiból és tekintete Ilonkára esett, aki mint egy délibábos álom állott előtte, mindenről megfeledkezett és semmi mást sem érzett, mint mennyire szereti ezt a leányt, aki nélkül kínos rabság lenne az élet. Ilonka is kissé felbátorodott és beszédre nyitá eperajkát. — Hát te ki vagy szép ember? — szólt elpirulva.

15 — Eddigelé senki és semmi, de mától kezdve ember, esküszöm! Sokáig elbeszélgettek még minden szépről és jóról; ő, az ártatlan kis »őzike« a »szívtelen« vadásszal. A nap eközben már magasra hajtatott rózsás szekerén; a szerelmesek is féltek a meglepetéstől. Azért a legény Ilonkához fordult. — Angyalom! — szólt kezében tartva a leány kezét, — nekem mennem kell. De ne feledkezzél meg rólam. Találkánkról senkinek, még atyádnak se szólj, és keress fel holnap ismét, ha ébredezni kezd a természet. Én itt foglak várni, vagy ha nem lennék itten, akkor nem messze innen az erdőben leszek. Isten veled! Nos megígéred? — Igérem! — önként röppent el bíborajakáról a szó és ábrándos tekintetét a távozó után vetette. »Eddigelé senki és semmi, de mától fogva ember, esküszöm!« Ezek a szavak visszhangzottak lelkében, midőn már a sűrű fák lombjai között eltűnt a legény és ő hazafelé tartott. Miért éppen mától?!... És miért nem szólhat találkájukról atyjának?! De megígérte, tehát hallgatni fog. III. Azon idő óta mindennap találkozott Ilonka a legénnyel. Találkáik egyre bizalmasabbak lettek. Ő úgy megszerette a szép legényt, hogy annak képét szívéből már senki sem törölhette ki. De atyjának még mindig nem mert felőle szólani. Az öreg Göndör is észrevette Ilonkán a nagy változást. Az előbb oly játszi, víg leányka ábrándozó lett. Nem egyszer órák hosszát elüldögélt házuk előtt és nézte a csillagos kék eget s a bűvös holdvilágot. Gyakran meg a hazatérő atyjának kebelére borult és valami szokatlan hangon mondá: — Ó atyám! Boldog vagyok! Nagyon boldog!... De az öreg Göndör mindennek semminémű jelentőséget sem tulajdonított. Megcirógatta az ő szeretett »őzikéjének« kipirult arcát és dolga után látott. És Ilonka?...

16

17

Ki tudná azokat az érzéseket híven tolmácsolni, melyek egy idő óta az ő szűzies keblében megszülettek?! De Csicsó Pista is megváltozott. A leány ártatlansága és szerelme megváltoztatták őt. Hisz’ kit nem javít meg az igazi szerelem?! Ő megfogadta, hogy megembereli magát, meg is tartotta szavát. Már nem járt éjnek idején prédát lesni az erdőbe. Miatta bátran pihenhettek az őzikék és a szarvasok. Gondtalanul alhatott tovább az öreg erdész. A legény most elhanyagolt birtokocskájának helyrehozására szentelte idejét. És ha nem volt az erdőben Ilonkánál, ott lehetett látni a földjén, amint azzal foglalatoskodik, vagy házánál, amint javítgatja. Sokan találgatták a faluban, mi lehet az oka, hogy Pista így megváltozott, de ő hallgatott, mint a sír... Csak még az az egy akadály ne lenne útjokban, az atya gyűlölete a legény iránt.

*** Egy este ismét találkoztak Ilonka és a legény. Körülöttük illatoztak a fenyvesek, fejök fölött ragyogott a hold, míg az enyhe szellő vígan játszadozott a leány aranyszőke hajával. Pista megfogta Ilonka bársonykacsóját és közelébb vonta magához, úgy, hogy majdnem érintette ajakával a leány bíborajakát. — Ilonkám, egyetlenem! — szólt — jól tudod, mennyire szeretlek. Szerelmem forróbb, mint a napsugár és tisztább, mint a liliom. És tudom... jól tudom... te... te is szeretsz... engemet... De véget kell vetnünk a titkolódzásnak. Közel állunk egymáshoz, alig két lépésnyire, de alattunk mély szakadék tátong, melyet átlépnünk alig lesz erőnk. Kísértsük hát meg az átkelést. Talán sikerülni fog. Téged imád az atyád, énnekem pedig ő a vesztemet keresi. Neked tán sikerülni fog az, ami nekem soha, őt rábeszélned, hogy ossza meg szeretetét kettőnk között. Hogy áldja meg szerelmün-

ket. Mondd meg neki, hogy én már nem vagyok az a régi s hogy szerelmed által megtisztultam. Aztán meg az Isten kegyelme is végtelen. Ő vigasztalja a szenvedőt és megjutalmazza a tűrőt. Talán csak reánk is fog bocsátani egy sugarat végtelen szeretetéből. És aztán... aztán Ilonkám... el nem választhat többé senki... senki...! Nos, megkísértsük-e az átkelést?!... — Meg! — szólt a leány és kitörő könnyeit a legény kebelén rejtette el. Még egy csók, még egy ölelés és a szerelmesek elváltak. Mindkettőjük kebelében erősen dobogott szívök. Vajon mit hoz a jövő? Mit fog válaszolni az öreg Göndör? IV. Mikor Ilonka hazatért, atyját még nem találta otthon. De kisvártatva ő is megérkezett. Vadásztáskájában négy kis madárfiókot hozott Ilonkának. Máskor úgy megörült ennek. Nagy gonddal felnevelte őket és később, ha ki is eresztette kalitkájokból, azok mindig visszatértek az »aranyos« fogságba, nagy örömére. S ma mégsem örült. Izgatottan járt szobájában fel s alá. A vacsoránál is alig evett néhány falatot. — Ha valami bajod van, gyermekem, szóljál — mondá az aggódó atya. — Ne titkolj el előttem semmit. Hisz’ tudod, hogy te vagy mindenem, életem, üdvösségem. És Ilonka hallgatott. Az öreg Göndör térdére ültette leányát és úgy kérdezte, faggatta, miért oly szomorú? Végre elszánta magát Ilonka, hogy mindent bevall. — Szeretett atyám! Te nem tudod, hogy mily nagy változás állott be életemben! Én nem vagyok többé az a régi Ilonka, az a játszi, pajkos gyermek, akinek te még mindig tartasz. Nem. Én már kinőttem a gyermekéveimből. Látod, a kisvirágnál is úgy van. Kezdetben picinyke bimbó, mit sem tud arról ami körülötte történik. De mikor a napsugár bearanyozza fejecskéjét és elkezd neki mesélni oly sok szép dologról, boldogságról, szerelemről, amely-

18 ről neki eddig sejtelme sem volt, felpattan és virágozni, illatozni kezd. Miért? Valóban maga sem tudja. Látod, nálam is így történt. Én is úgy nőttem fel, mint az erdei vadvirág. Nem ismertem más embert dajkámon kívül és kívüled. És boldog voltam. De egy óra, egy perc és én megismertem az életet, mint az a kis bimbó, mely éppen akkor pattant fel. Csodálkozva hallgatta az öreg leánya szavait. Honnan e szavak egy oly leányka ajakáról, aki még szerinte mit se tudhat az életről, szerelemről. Valóban ez nem az ő »őzikéje«, ez nem az ő Ilonkája! Pedig ő volt, csak hogy a szerelem beszélt belőle. — Igen, megismertem az életet, — folytatta a leány, — megismertem, hogy az igazi boldogsághoz egy lélek kevés. Két szerető kebelnek kell egyesülnie, hogy egymásnak örökké tartó üdvösséget, boldogságot kölcsönözzenek. És ez az érzés, ez a kapocs, mely erősebb bármely láncnál, erősebb bármely érzésnél, ez a kapocs a szerelem. Igen, atyám, én szerelmes vagyok. Mereven nézett maga elé az öreg Göndör. Nem hitte el leányának a szavait. Hisz’ ez csak álom, délibábos álom, mely jő, egy percig gyönyörködteti a keblet és szertefoszlik a nagy végtelenségben. — Ilonkám, leányom! — szólt végre, miután kiragadta magát gondolatainak mély tengeréből. — Kiről beszélsz? Merthogy valaki szerelmes legyen, ahhoz, mint te mondtad, két lélek szükséges. Ki hát az a másik? Hisz’ házamban senki sem fordult meg, mióta felnőttél? Ki hát az a másik?... Mély csönd következett erre. Mind a ketten elhallgattak. Az atya találgatta, ki lehet az az ifjú, ki szerelemre gyújtotta leánya szívét... Talán csak nem az a ... ... Ilonka pedig nem mert szólni, nem merte elárulni kedvese nevét. A mély csöndet végre is Göndör szakította meg. Izgatottan, ráncba szedett homlokkal kiáltott rá leányára, mert bosszantotta, hogy leánya, tudta nélkül folytatott szerelmet egy előtte ismeretlen legénnyel. — Ne titkolódzál előttem! Parancsolom, rögtön válaszolj! Ki az a másik?!... Hallottad?! — Ő már sejteni kezdte a valót.

19 Az atya szokatlan szavaitól és hangjától megijedt a leány. Felugrott öléből és nem messze előtte megállott. Arca kipirult, szemeit szemérmesen a földre szegezte. Félt atyja tekintetétől. Hisz’ ő már régóta érezte, hogy nem jól cselekedett, midőn atyja engedelme nélkül szóba állott egy ismeretlen fiatalemberrel, de ki parancsolhat a szívnek?! Hisz’ a virágnak illatoznia kell, a szívnek meg dobogni és szeretni! Úgy állott ottan atyja előtt, mint egy hajlékony nádszál, nem mert szólni, de nem is ejthetett volna ki egyetlen szót sem a nagy félelemtől. Ezt látta Göndör, és azért így szólt reszkető leányához: — Eredj és feküdj le! Rossz leány. Nem szeretlek többé! — Magában pedig hozzátette, midőn Ilonka távozott: — Én sem tettem jól. A leány megnőtt. Nem vezettem társaságba. Nem volt barátja, barátnője. De mikor olyan messze van a falu. Csak tudnám, ki lehet az a másik? Talán csak nem Csicsó?! De semmi! Holnap majd újból vallatás alá fogom szelídebben. De jaj annak a kutyának, ha ő bolondította el a fejét! Az álmatlanul eltöltött éjszaka után már szokatlanul korán kelt fel Ilonka. Szívét nagy fájdalom tépte, hogy megharagította atyját. Atyja most már többet nem fogja szeretni. S miért? Mert hódolt a természet követelésének; mert ifjú szíve teljes hévvel megszeretett egy ifjút. Hát lehet rózsa illat nélkül, lehet-e leány szerelem nélkül? Felöltözött, de nem merte elhagyni szobáját. Atyja meghallotta, hogy Ilonka felébredt. Várta, hogy ki fog jönni, de mindhiába! Végre megunta a várást és benyitott a kisszobába, haragot színlelve. Ilonka feléje sietett, hogy kiengesztelje, csókkal borítsa arcát, kezét. Ami sikerült is neki. Mikor kissé felbátorodott a leány, Göndör lágy hangon így szólt hozzá: — Én tegnap kissé megharagudtam reád. No de nem baj, most már kibékültünk. Én sem akarom, hogy vénleány maradj. Választottál magadnak férjet, tehát legyen. De tudni akarom, ki az, aki leányom szerelmét bírja?! Ilonka arca felvidult erre a beszédre. Most már nem félt atyjá-

20

21

tól. Átölelte nyakát és lágy, szelíd hangon súgta a fülébe: — Csicsó Pista! Mint mikor a derült égből egyszerre villám sújt a földre, úgy hatottak Göndörre Ilonka szavai. Tehát mégis ő!... Tehát beteljesültek sejtelmei!... Kibontakozott leánya ölelő karjaiból és kezét esküre emelte: — Úgy segéljen engem az Isten, amint te az ő felesége leszel! Nagy eskü ez, különösen pedig Göndör ajkáról, aki csak nagy dolgoknál szokta Isten nevét említeni, de amit akkor megfogadott, azt mindig meg is tartotta. —Újból mondom neked, verd ki azt a ... azt a legényt a fejedből, mert előbb látlak mindkettőtöket holtan, minthogy annak a kutyának légy a felesége. Ezzel vállára vetette puskáját, hidegen köszöntötte a leányát és távozott. És Ilonka? Ő kétségbe volt esve. Tehát mégis igaza volt Pistának, midőn mondta: — Közel állunk egymáshoz, alig két lépésnyire, de alattunk mély szakadék tátong, azt átlépni alig lesz erőnk. — Felzokogott s könnyes ábrázatát hófehér vánkosába temette. V. Ezen idő óta jobban vigyázott az öreg Göndör leányára. Alig tudott egyszer kezei közül kisiklani, hogy elbúcsúzzék szerelmesétől. S milyen volt ez a válás?! Azt könnyebb elképzelni, mint leírni. Ilonkának se szavai, se könnyei nem indították meg az atyát. Mert nagy volt az az eskü, amelyet akkor tett. És ő így élte napról napra kínos Golgotáját. Este letette a nehéz keresztet, hogy reggel újra felvegye. Eközben elérkezett az ősz. Sárgulni kezdettek a fák levelei, de a fenyvesek még mindig ott virultak vadon szépségükben; csak a dalos madárkák némultak el napról-napra. Így volt Ilonkával is. Elmúlt életének nyara s beállott a kínos ősz, a hervadás. Ő is belsőleg hervadni, fonnyadni kezdett, míg

arcának rózsái még mindig ott virultak ábrázatán; csak víg nótái haltak ki és csacska ajka nagyritkán szólalt meg a hosszú nap alatt. Ilonka boldogtalan!

*** Csicsó Pista kezdetben búsult, nem tudta feledni első s tán utolsó szerelmét. Nem volt semmihez sem kedve. Csak sírt, sírt keservesen és átkozta az eget. Eközben pusztult a jószág, pusztult a vagyon. Végre, hogy véget vessen bánatának, a falu leghírhedtebb legényeinek társaságát kereste fel, mint régen. Most is ott ül. Húzza a cigány, majd’ megreped a húrja, míg ő a korcsma közepén járja a táncot. Kifárad, leül az asztal mellé, nagyot üt rá és a színig telt palackból kiloccsan a bor, végigömlik a poros padlón, de ő ezzel mit sem törődik. Kezébe hajtja bikanyakát és felordít fájdalmában, mint a sebzett oroszlán. Az ébredő nap megsajnálja szegényt és rózsás írt hozó sugarait Pista fájdalomtól szétdúlt arcvonásaira löveli.

23

22 VI. Egy nap örömtől repesve jött haza az öreg Göndör. Kezében levelet lobogtatott. — Ilonka, Ilonka! Hol vagy? — kiáltott már messziről. — Nézd, nézd, megjönnek az uraságok vadászni. Lesz majd újból élet, újból öröm. De most neked sem szabad szomorkodnod. Ugye már el is felejtetted? Hisz’ hallottad milyen életet él! Ugye jól tettem, mikor nem adtalak hozzá! — Igazad volt! — válaszolt Ilonka, a fájdalomtól meg majdnem összerogyott. Sőt egy erőszakolt mosoly is röppent el bíborajkán. Az öreg Göndör magánkívül volt örömében: — Így, így leányom, látod így szeretlek én téged. Feledd el őt egészen, majd szerzek én neked férjet olyat, hogy no. És Ilonka mosolygott. Hisz’ olyan volt ő már, mint egy élő halott.

*** Tizenkét év röppent el már azóta, amióta az erdő tulajdonosa, Békeffi elhalálozott. Már tizenkét év óta nem vadásztak a Göndör felügyelete alatt lévő erdőben. Most, hogy a fiatal Békeffi megnőtt, újból fog kezdődni az erdőben az élet. Várja is Göndör kedves vendégeit. Már mindent elkészített, hogy jól érezzék magukat. S íme egy nap megérkeztek. Csupa sápadt, beesett képű legény. Fénytelen szemeiken meglátszott az élet nyoma. Pedig még mind olyan fiatal! Ilonka önkéntelenül is Pistára gondolt s akkor érezte csak, mit veszített benne. A fiatal Békeffi rögtön megpillantotta Ilonkát s szerelmes lett bele. De ez nem is csoda. Az a remek arc, bevonva azzal az áttetsző sápadtsággal, melyet a nagy szenvedés vont ábrázatára, tündérszéppé varázsolta a leányt. Az egész idő alatt csakis Ilonkára nézett s várva-várta az alkal-

mat, hogy egyedül beszélhessen vele. Ez este be is következett. Ilonka befejezvén szolgálatait az asztal körül, kiment a házuk elé, mint akkor... régen... régen. S elmerült ábrándjaiban. Így találta őt az ifjú Békeffi. Érezte, hogy valami ellenállhatatlan vágy gyötri magáénak mondani e leányt, aki nélkül élni sem tudna talán. De ekkor származására gondolt. Megengedi-e az anyja, a büszke Békeffiné, hogy ezt az erdei vadvirágot magáénak mondhassa?! Ha nem, adott az Isten neki két kezet, majd megszerzi ő a mindennnapi kenyerét úgyis. De nélküle élni nem tud. Lassan, lábujjhegyen surrant Ilonkához és megfogta annak kezét. Ilonka megijedt s szökni akart, mint a kis őzike üldözői elől, de a legény erősen tartotta kezét. — Angyalom!... — Uram! — válaszolt Ilonka hidegen és szemrehányólag nézett reá. — Ó, ne szólíts uradnak! Szólíts egyszerűen Imrének!... Ilonka... én... én... imádlak... én... én... rajongok érted. Ó, légy az enyém, mindenre kérlek, ami szent. És Ilonka felkacagott fájón, keservesen s megszökött régi sebével, mint a vérző őzike. És ottmaradt a holdvilág bűvös fényénél Imre, bánatosan nézve a távozó után. VII. Másnap korán talpon volt az egész társaság. Már a hajtók is megjelentek, és Göndör ott látta közöttük Csicsót. Mit sem szólt senkinek, s midőn az egész társaság nagy zajjal elvonult, ő elrejtőzött. Csicsó, mikor látta, hogy mindenki elvonult, a ház előtt álló Ilonkához szökött. — Ilonka, szerelmem! Meghalok utánad, ha nem leszel az enyém! Használd fel az alkalmat, siess és szökjél meg. Ó, jer, jer velem! — szólott és forrón átölelve szerelmesét, magával kezdte vonni az erdőbe. A leány védekezett, de mit használt egy galamb

24

25

védekezése egy sassal szemben. Mikor már kissé előrehaladtak, Csicsó előrement, hogy lássa, szabad-e az út, de ebben a pillanatban egy hatalmas lövés dördült el, és Pista véres fejjel bukott a sárga földre. A vén Göndör meg megszólalt egy fa mögül: — Hahaha! Végre megkaptad a magadét kutya! Ilonka nagyot sikoltott és ájultan rogyott szerelmesére. Rettentő fájdalom volt az, amely őt ebben a percben érte. Egyszerre vesztette el azokat, kiket legjobban szeretett. Szerelmesét, aki halott és atyját, akit többé soha, de sohasem tud szeretni. A lövés zajára a többiek is elősiettek. És ekkor Ilonka magához térve ájulásából, Imréhez ment: — Ha érez még irántam szerelmet, amint tegnap mondotta, vigyen el erről az átkozott helyről, feledni, feledni akarok...

*** Kívánják tudni továbbra is mi történt Ilonkával?... Hervadt, fonnyadt, olyan lett, mint a legszebb márványszobor, de még hidegebb, mint a kő. Férje, mert Imre beváltotta ígéretét, mindent megtett, hogy felvidítsa, de hasztalan. Nem tudta feledni azt a másikat. És így Imre elhidegülve nejétől, visszatért oda, ahol kezdte: visszament, ahová hívta az élet... És Ilonka csak hervadt, fonnyadt. S midőn már érezte, hogy nincs neki tovább e földön maradása, visszatért ő is arra a helyre, »ahol minden virágon tarka pillangóként első ifjúsága emlékei röpkedtek«. Visszatért szerelmese sírjára, akit kívánatára nem messze ismerkedésük helyétől temettek el és imádkozott soká halkan, csendesen. Hosszú idő múlva feltekintett. Nem tudott elválni életétől, amíg még egyszer »Isten hozzádot« ne intett volna a szülőházának... atyjának... barátainak, a karcsú őzikéknek, az illatos virágoknak, a dalos madárkáknak. Aztán letérdelt, a sírra tette fejét és még csak addig élt, amennyi az út a hideg pisztolycsőtől a leg-

Bánkúti Gusztáv rajza

27

26 szebb, a legártatlanabb, a legboldogtalanabb fejecskéig. Egy durranás és a leány odabukott egy virágágy szélére, amely szerelmese sírja körül terült el, s szőke feje megpihent a nyíló szegfűk, violák, őszirózsák között, a fejéből patakzó vér pedig pirossá festette a földet a virágok tövében. Ott pihennek most egymás mellett illatos virágok között és mindennnap eljön a sírhoz egy megtörött öreg, letérdel a sír mellé, veri a mellét és hangosan zokog: — Leányom, öreg napjaim egyetlen támasza, hol vagy? Hol vagy szép Ilonkám? És bús sóhajaira csupán a szél felel: — Ne sirasd őt, hisz’ boldogabbak ők, mint te!

Ország-Világ 1901. szeptember

Adriánusz Hiláriusz atya, a zárda főnöke, elmerengve ült a szobájában a csibukjából kitóduló sűrű dohányfüst közepette, midőn hirtelen kopogás hallatszott az ajtón. Gyorsan felkelt és ajtót nyitott. Egy idősebb szerzetes lépett be. — Dicsértessék az Úr! — köszönt a belépő. — Mindörökké, fiam! — felelt Hiláriusz. — Mi hírt hozassz?! — Hírt, atyám, rossz hírt! Kedvenced, Adriánusz megszökött! — Megszökött... Meg-szö-köött?! — szólt a haragtól mintegy önkívületlenül Hiláriusz. — Adriánusz szökött volna meg, Adriánusz?! — Igen, atyám! Ruháját ott találtuk a kertben egy fára akasztva, ezt az írást meg szobájában. Neked szól! Vedd! Hiláriusz haragtól remegő kézzel nyúlt a levél után. Igen, az ő írása és néki van címezve. — Hagyj magamra, — szólt a szerzeteshez, és alig hogy az elhagyta a szobát, mohón tépte fel a borítékot, olvasni kezdett.

*** « Szeretett atyám! Midőn ezeket a sorokat olvasni fogod, én már nem vagyok tagja a szerzetnek, »fugitivus«1 leszek! Tudom, hogy nagy bűnt követek el azáltal, hogy a felesküdött zászlót elhagyom, de nem tehetek másképpen. Midőn az Úr megteremtett, észt és szívet adott, ezek parancsolnak, én engedelmeskedem. Szólni akartam néked távozásom előtt, feltárni lelkemet, de az utolsó percben meghökkentem. Ismertem ékesszólásodat, szerette-

28 lek és féltem, hogy le találsz beszélni szándékomról, ezt pedig nem mertem megkockáztatni. Aztán meg érveimet sem tudtam volna úgy csoportosítani, mint papíroson, csendben, nyugodtan átgondolva, sokat el is hallgattam volna. Így biztosabb! A papíros nem hajt pillanatnyi behatásokra, ami rajta áll, azt nem lehet megmásítani. Ezért búcsúzok tőled levélben. Szeretett atyám! Ne engedd magadat elragadtatni a haragtól, hallgass az ész szavára, ne dobd félre az írást, de olvassad el és akkor látni fogod lelkemet, melyet itt e helyt ki fogok tárni előtted, mily fényes, tiszta, nyugodt. Tehát megszököm! Elkövetem ezt a legnagyobb bűnt, (legalább te és mindnyájan annak látjátok), elhagyom eddigi pályámat a bizonytalan jövőért, megvettetem magam általad, szüleim és embertársaim által. Hisz’ lehet-e tisztelni egy olyan embert, ki megszegi Istennek tett szent fogadalmát, ki fellázad Ura, Istene ellen?! És én mégis szököm! Szököm, és szökésem előtt ahhoz az Úrhoz fohászkodom, hogy adjon erőt tervem véghezvitelére, kinek tett szavam megszegem, ki ellen fellázadok. Hozzá fohászkodom és tudom, hogy segíteni fog. Hisz’ sohasem éreztem magamat oly nyugodtnak, mint midőn akkor, letérdepeltem és kértem segélyét! Sohasem éreztem annyi boldogságot szívemben, mint abban a percben. És ez biztató jel. A bűnösök lelke nem oly nyugodt, mint az enyém volt e percben! Az a lázas idegesség, félelem, mely az ő lelküket tépi, nálam nem volt meg. Az én lelkem nyugodtabb volt, mint az ártatlan kisdedé. De térjünk a dologra! Elhatározásom, hogy elhagyom a szerzetet, nem egy percnek a szüleménye vagy valamely futó indulaté. A legmélyebb átgondoláson és megfontoláson alapszik minden. Atyám, én nem érzek hivatást ehhez a pályához, én gyűlölöm e pályát, sőt majdnem bűnnek tartom követését. Ó, ne, ne tedd le e helyt a papírost! Jer, olvassad csak tovább! Hisz’ minden bűnösnek meg van adva, hogy gondolatait elmondhassa, hogy védje, tisztázza magát, és nékem is kötelességem el-

29 követett lépésem miatt magamat védeni! Elszállva haragod, tudom, az lesz első kérdésed, hát miért léptem erre a pályára, melyhez semmi hivatást nem érzek, melyet gyűlölök?! Válaszolok. Kényszer, rábeszélés, gyermekész s az ebből kifolyó megfontolatlanság, sőt tán némi hiúság, ezek vezéreltek, midőn a szerzetbe léptem, hogy a polgári ruhát felváltsam a barátcsuhával. És midőn már beléptem a szerzetbe, láttam a múltat bezárulni mögöttem és kitárulni a szfinxszerű jövő kapuját. Vajon milyen lesz ez a jövő? Ez volt soká egyetlen gondolatom. Most már tisztán látom azt, amit akkor sötétnek, megfejthetetlennek láttam. A jövő semmi mást sem hozott számomra, csak csalódást, kiábrándulást. Úgy jártam, mint a gyermek, ki szalmaszálon buborékokat ereget, egy ideig gyönyörködik szépségükben, és aztán egyenkint látja őket összeomlani, szétfoszlani. Ó, miért is engeditek az embert, hogy erre a fontos, egész életre kiható lépésre határozza el magát, míg nincs meg a kellő tapasztalata, ítélőképessége, esze? Miért engeditek meg úgyszólván még a gyermekeknek, hogy erre a pályára lépjenek? Hát van azoknak fogalmuk a betöltendő állás nagyságáról, fenségéről? Meg tudják azok érteni mindazt, ami e szóban rejlik: az Úr szolgája? Ugye, hogy ritkán. S ti mégis befogadjátok körötökbe, szavukat veszitek, hogy mindenben meg fognak felelni azoknak a feladatoknak és kötelességeknek, melyek az Úr szolgáját terhelik, melyek nagyságáról és nehézségéről alig lehet meg a kellő fogalmuk. Így jártam én is. Közétek léptem, nem titkolom, örömest, boldogan, számtalan reménnyel és tervvel szívemben, közétek léptem, és megelégedett voltam egy ideig. És azután kezdődik a csalódások egész láncolata. Csalódtam minden reményben, minden felállított bálvány a porba omlott, hogy soha, de soha fel ne állíthassam azt többé. Csalódtam mindjárt a környezetemben. Mi legtöbben megcsaljuk az Urat, mi legtöbben nem vagyunk tisztában azzal, hogy mi a

30 hivatásunk. Megcsaljuk az Urat, jóllehet akaratlanul. Mi legtöbben csak életpályának vesszük szolgálni Istenünket. Hogy van-e bennünk hivatás, ki törődik azzal! Pedig nem elég csak külsőleg eleget tenni kötelességeinknek, belsőleg is érezni kell mindent. Ugyan kiben legyen meg ez a belső érzés, ha bennünk, az Úr szolgáiban hiányzik? Pedig ez a belső érzés, a hivatás, ez a legfőbb az Úr szogálatánál. És mit látunk? Hányan és hányan lépnek erre a pályára csak azért, hogy gondtalanul élhessenek, hogy leküzdjék azt a nyomort, mely családi fészkükben kísért? Hányat és hányat hajt közénk a csalódott, reménytelen szerelem, kik itt a szentegyház szolgálatában vélnek vigaszt találni bánatukra? Hányan vannak, kiket más számtalan okok hajtottak körünkbe? Hát hivatás ez? Hát van az ilyenekben meggyőződés? Aztán a szabályaitok egyik pontja nemde a szegénység, az alázatosság? Tedd szívedre a kezed és valljad be őszintén, megtartjátok-e ti mindezt? Ugye, hogy ritkán! Hát lehet-e bennünket, Úr szolgáit a mai korban úgy tisztelni, mint a régieket? Lehet-e bennünket úgy tisztelni, mint a régi remetéket, kik erdőkben vagy elhagyott helyeken éltek, tengődtek, nyomorogtak és minden utógondolat nélkül szolgálták az Istent. S midőn megjelentek a nép között, milyen tisztelet, milyen nimbusz2 környékezte őket! Miért hidegült el hát most egyszerre a nép tőlünk? Mert betartjuk a kötelességünket? Mert látják, hogy hivatás van bennünk? Mert úgy tudjuk őket tanítani, mint azok? Ezek voltak az első indítóokok, melyek arra ösztönöztek, hogy adott szavam és tett fogadalmam megszegjem. Sokáig dacoltam velük, küzdöttem ellenük, végre aztán a mindennapi élet megszokottá tette előttem. Megszoktam őket, mint a csuhát a testemen és egészen feledni kezdtem mindent. Én is olyan lettem, mint a legtöbb, amit nem is csodálok, hisz’ bennem nem volt meg a hivatás. Többé nem okoltam a népet, hogy kevés tisztelettel viseltetik irántunk, nem okoltalak benneteket sem, hogy kevés alkalmat adtok a tiszteletre. Rendjén találtam mindent. S ha néha-néha mégis felülkerekedett bennem e gondolat, gyorsan el is tereltem, annak

31 úgy kell lenni bizonyára. Megszoktam az egyhangú, gondtalan napokat, lemorzsoltam az előírt imákat, néha-néha hirdettem az igét a nép között, szóval megtettem a kötelességemet. De egy nap nagy változást idézett elő lelkemben, végképp megérlelte bennem a szökés gondolatát. A reggeli misén történt. Megláttam egy leányt. Ott ült a többiek között és ájtatosan imádkozott Istenéhez. Olyan átszellemült volt az arca, olyan, mint csak az ég angyalaié lehet. Keblemben egyszerre megmozdult valami. Furcsa, új, édes érzés lopódzott belé. Nem tudtam, minek nevezzem ez érzést, csodálatnak, tiszteletnek vagy tán szerelemnek, de a fő, hogy nyugalmamnak e perctől vége szakadt. Ennek a lánynak a látása felrázott egyhangú napjaimból. Álmatlan éjszaka következett álmatlan éjszakára, telve gonddal, búval, gyötrelemmel és valami szokatlan édességgel. S én megdöbbenve vettem észre, hogy az ismeretlen leány egészen félretérített Istenemtől. Már nem voltam többé az Úrnak, de ennek az ábrándos szemű leánynak a szolgája. Hogyan, miért, még ma is megfejthetetlen talány előttem. Aztán egy új gondolat szállott meg: hogy ez a leány tán méltóbb erre a névre: »az Úr szolgája«, mint én és sok-sok társam! Őneki nem kenyere az Isten szolgálata, ő imádja és tiszteli Istenét minden érdek, minden utógondolat nélkül. És ha ő olyan, lesz tán sok más is hozzá hasonló; tán a férfiak között is. És akkor mire valók vagyunk mi legtöbben, kik az Ő szolgálatából élünk s mégsem tudunk oly igazán, annyi tiszta szeretettel imádkozni hozzá, tisztelni Őt?!... És kezdtem gyűlölni önmagam és legtöbbet társaim közül. Kifelé vágytam ebből a világból, a »felszenteltek« világából, a »bűnös« emberek közé. Ez a gondolat foglalta el újra egész valómat, de még mindig küzdöttem ellene. Egy este aztán, mikor nyugovóra tértem, végignéztem magamon. Milyen fejlett, milyen egészséges vagyok. Hát nem köteles-

32 sége az embernek, hogy nemét fenntartsa? Nem arra ösztökéli-e a természet az oktalan állatokat, az érzéketlen növényeket? A fejem zúgott, testem remegett, lázam volt. És ekkor kitekintettem az ablakon, fejem a hideg ablaktáblához támasztva. Holdvilágos volt az éjszaka. És a légben éppen egy elkésett madár sietett a fészkébe. Ekkor önkéntelenül is e kérdés merült fel agyamban: hát mi is az élet? Nem hasonló-e ehhez az elkésett madárhoz? Előröpült a sötétségből, egy percig láttuk átsurranni a holdsugárban, és azután újra eltakarta a végtelen, mindent elnyelő sötétség. Jövünk és alighogy megjelentünk, már újra költöznünk kell: Honnan jöttünk, hová tűnünk el? Ki képes erre megfelelni? És ezt a rövid életet sem használjuk fel? Elzárkózunk az öröm, a boldogság elől és csak szenvedjünk, szenvedjünk? Hát kívánhatja ezt tőlünk Istenünk? Kívánhatja-e tőlünk az örök lemondást? Azért küldte le hozzánk fiát, hogy erre tanítson minket? Ó, nem, nem, ez lehetetlen! Pedig mily gyönyörré lehet változtatni e percnyi létet, anélkül, hogy csak egy percre is megfeledkeznénk Istenünkről, anélkül, hogy megszünnénk szolgálni, tisztelni! Hát nem volna-e nemesebb családi körünkben, gyermekeink között szolgálni az Alkotót? Oktatni vérünk gyümölcsét annak fennségéről, öröklétéről, végtelen szeretetéről? Vagy talán azáltal tűnünk ki mi, Úr szolgái, a többiek közül, hogy tudunk uralkodni testünkön, parancsolni vágyainknak? De ha azok éppen úgy üdvözülnek, mint mi, akkor miért mindez? Miért gyötörjük, sanyargassuk magunkat, testünket? A vallási rajongás kora elmúlt, a testsanyargatók végképp levonultak az élet harcteréről, a történelem sötét lapjai közé. Miért van akkor mindez? Pedig milyen jó volna mostan mellette, az imádott, ábrándosszemű ismeretlen mellett, kit esetleg hitvesemnek nevezhetnék. Üdv, boldogság... Ájulás fogott el és eszméletlenül rogytam le az ablak előtt! Reggel egyik társam térített eszméletre. Mikor aztán teljesen

33 magamnál voltam, meggyóntam neki mindent: szerelmemet, testi szenvedéseimet, gyötrelmeimet, a kísértéseket. És akkor, ó képzeld Atyám, ahelyett, hogy lehordott volna, vagy ahelyett, hogy megmagyarázta volna a testi megtagadás fenségét, ahelyett, hogy tanáccsal látott volna el, kacagott, és azt mondta: »Bolond vagy, hogy tűröd!« Megborzadtam, kikergettem szobámból és végtelen undort éreztem mindenki iránt. Ez az egy ember megutáltatta velem valamennyi társamat. Elgondoltam, hogy köztük hány lehet ilyen és ehhez hasonló! Hát ez az ember, kit tisztának tart a világ, ki egyedül Isten szolgálatába szegődött, ez az ember milyen arccal léphet a szent oltár elé! És nem süllyed el alatta a föld! Ennyire megcsalni Istenét! Tehát ez az utolsó bálvány is, ez az utolsó bálvány is ledőlt! És ezzel sorsom is meg van pecsételve! Megyek Atyám, futok, menekülök! Atyám, meg vagyok törve testileg, lelkileg! Csak még az tartja bennem a lelket, hogy vannak, sőt vannak még elegen, kik méltók fenséges állásukhoz. Én képtelen lennék annak megfelelni, tehát megyek. A két bűn közül a kisebbet választom, ha bűnnek lehet venni egyáltalán. Én azt gondolom, erény, kötelesség és bízom Istenem végtelen bölcsességében és jóságában. Megyek, magam sem tudom hová! Hisz’ oly nagy a világ és oly jó az a hatalmas Isten! Láttad indokaimat, ítélj! És ha majd találkozunk az életben, vess meg, vagy... vagy... Most fogadd Atyám a távozó utolsó szavát: Isten veled, tán örökre! Adriánusz »

***

35

34 Már vége volt a levélnek, de Hiláriusz még mindig mintegy megkövülten nézte. Aztán remegő kezekkel letette az írást az asztalra, csuhája alá nyúlt és kivett onnét egy régi fakó képet. Sokáig nézte szótlanul, fájdalmasan, majd hatalmas zokogásba tört ki. — Adriánusz, te üdvözülni fogsz, míg én, míg én...

A gyár I.

V

Ország-Világ, 1904. január

— izet! — kiált a perzselő napsugár, a jégpáncél enged s a takarójától megszabadult patakocska újra dalol a boldogságról, örök szerelemről. Az erdőben is megkezdődött az élet: a hangos madársereg himnusszal köszönti az ébredő természetet. A még előbb zúzmarával bevont száraz ágak legyőzték a halált és új életre keltek. Itt-ott látni a hűtelen, de régi fészkét újra felkereső fecskék csapatát. Tavasz van! Tavasz! És mégis oly szomorúság fogja el az embert! A közeli falucskából a lélekharang szavát kapta szárnyra a szellő: »bim-bam, bim-bam, egy virágszállal kevesebb a faluban, bim-bam, bim-bam!« Barna legény halad az úton, meghallja a harangok bús danáját és összerázkódik. Talán csak nem ő? Dőre gondolatok! Meggyorsítja lépteit; csak tovább, csak tovább! A falu közepén, a kereszt mellett néhány ember üldögél. Beszélgetnek... — Mondtam, — szól János bátya — hogy átkunk lesz ez a gyár. Akkor nem hittétek, íme most láthatjátok! — Igaz, igaz! — bólint helyeslően Péter bátya. — Igaz biz’ az, igaz! — De mit tegyünk? — kérdezte fejét botjára támasztva a falu bölcs bírája. — Mit tegyünk? — felel János bátya keserű mosollyal. — Mit tegyünk? Semmit! Késő! Most már bottal sem terelhetjük vissza a vászoncselédet a gyárból. Nem látja az a nyavalyát mely ott vár reá. Pénz kell neki, pénz!

36

37

Itt egy percre elhallgatott, megnyomogatta a dohányt pipájában, végigtörülte a nagy színes zsebkendőjével az arcát, aztán folytatta: — Hisz’ bokorugrós selyemszoknya kell nekik, meg lakkos cipő. Holnap tán már kalapot is hordanak. Frajla* lett mind. A maga ura mind, hisz’ maga is megkeresi a magáét! Hej, mondtam én akkor, hogy ne bocsássátok a fehérnépet a gyárba! Akkor még ti parancsoltatok nekik, ma — ők nektek. — Igaz, igaz! — bólintott ismét Péter bátya. — Igaz, biz’ az, igaz! — De ki a fene tudhatta ezt akkor! — szólt közbe a bíró. — Aztán meg ha csak az lenne a baj! De beteg mind, olyan mint az az alma, melyet ha kívülről nézünk, hát szép, ha felvágjuk, rothadt, kukacos. — És a gyerekek! — vetette közbe egy ősz emberke. — Már nyavalyával jönnek a világra. Aztán vagy meghalnak, vagy nyomorékok egész életökre. Alig van egy-két egészséges köztük. — No meg oszt’ a becsület sem szent előttük, — szólt a falu bírája. — Eltanulták a rosszat a frajláktól... Nézzétek csak Göndör komámasszony lányát!... Szegény Andris, tudom mit fog nézni, ha hazajön!... S amíg így beszélgettek a holt Juliska ravatala mellett, ökölbe szorított kézzel fenyegette meg a gyárat atyja: — Átkozott légy! Átkozott! II. Pedig még három évvel ezelőtt mily boldogság volt a faluban! Szegényesen éltek ugyan az emberek, de megelégedettek voltak. Akkor oszt’ egy nap síneket helyeztek a falu határán át, és nemsokára rá a dübörgő vonat éles füttyentése zavarta fel a falu egyhangú csendjét. Az emberek, kik eddig csak ritkán mentek a városba, most mind gyakrabban és gyakrabban mentek vásárolni, sőt a családjukat is magukkal vitték, hadd lássák, mennyire különb a város egy-

szerű falujoknál. Nyaralók is jöttek.... Más nép, más szokások. És a jó becsületes parasztok tanultak az uraktól... Aztán a gyár! Kihirdették a faluban, hogy minden tizenhat éven felüli nőszemélyt bevesznek dolgozni. Könnyű munka, jó fizetés és ez hatott. A kereset meggyarapodott, és az emberek boldognak érezték magukat — egy időre. De annál nagyobb volt a kijózanodás! A leányok pirospozsgás arcát halotti sápadtság vonta be. Már megkezdte romboló munkáját az a könyörtelen betegség, mely ott kísért a dohos levegővel telt gyárban dohánypor alakjában, megtámadva az emberi élet közepét, a mellet. A leányok, mint a jégtől kikezdett virág, hervadni, fonnyadni kezdtek, s beállt az első haláleset. A legszebb leányt választotta martalékául a telhetetlen kaszás... Aztán meg a legelső búcsún mind selyemben, lakkos cipőben pompáztak a vászoncselédek. Ha az egész keresetüket felemésztette is ez a pazarlás, de meg kellett lenni. Nemsokára már másik áldozatot kívánt a dohány... Itt is, ott is betegen jött a világra egy-egy gyermek. Legtöbb meghalt közülök... Ki életben maradt, nem ismerte az anyai szeretetet, nem táplálta anyai tej... hisz’ az urak is dajkát vesznek gyermekük mellé! Az emberek felocsúdtak és megtiltották lányaiknak, feleségüknek, hogy a gyárba menjenek, de hasztalan. Már megszokták ezek a selymet, a lakkot, az új életet, ha életük árán is... Szomorú napok következtek! Máskor oly epedve várták a tavaszt. Erdő, mező visszhangzott a munkába sietők dalától, most minduntalan megszólal a lélekharang: »bim-bam, bim-bam, megint egy áldozat!« A falu művelődik!

***

38 Eközben már a falu határába ért az úton haladó ifjú: Balázs András. Leszolgálta a katonaságot s most sietett haza anyjához és Eszterhez, a szép Esztikéhez... A falu elején van a temető, ezt pillantotta meg András a toronynál is előbb. Sok újonnan ásott sír volt ottan és egyet, a szép Juliskáét, éppen most ásta a sírásó. Megszokta már nagyon a mesterségét, fütyörészett is hozzá... András térde megremegett, amint a sírásó felé tartott, de meg kellett tudnia, ki halt meg. — Adjon Isten! — köszöntötte a sírásót. A cigány abbahagyta az ásást és a jövevényre nézett. Arca felragyogott, midőn felismerte a napbarnított délceg legényt. — Nini, Andris, te vagy az?! — szólt vígan — Hát kiszabadultál? Meggyüttél? — Igen! — felelt Andris egykedvűen. — De mit csinálsz te? Kinek ásod utolsó hajlékát? — Bodor István uram lányának, Juliskának! — Hát meghalt? — Bizony meg, Isten nyugosztalja a lelkét! — Oszt’ mibe halt meg? — Aszongyák, hogy a dohány ölte meg. De ezt sem hiszi el senki! Már hogy ölhetné meg a dohány az embert! András megkönnyebbülten sóhajtott fel, nem teljesült be sejtelme... Majd körülnézett és meglátta a sok új sírt, újra megremegett. Hátha, hátha... — Tudod-e, kik haltak el azóta, mióta én távol voltam? — kérdezte remegő hangon. — Tudom biz’ én! — Akkor mondd meg, nem halt-e meg Göndör komámasszony lánya, Esztike? — Nem a’! Módos asszony lett belőle! — Asszony?! — kiáltott fel önkívületben András. — Asszony?! — Hát amint vesszük! Asszonynak nem asszony, de leánynak sem leány, hanem olyan... — Hazudsz! — szakította félbe szavait András és erősen meg-

39 ragadta markos kezével a cigányt. — Hazudsz! — Andris te! Elment az eszed! — szólt ijedten a sírásó, látva András villogó szemeit. — Hát »mér« mondanám, ha nem lenne igaz? — Igaz?... Igaz lenne?!... Gondold meg még egyszer amit mondasz! Jaj neked, ha megrágalmaztad! — Igaz, mind igaz, amit mondtam! — Ide hallgass , ember! Esztit kérdem, Göndör Esztit! — Hát »arrúl« beszélek én is! — Úgy m’ért nem halt meg inkább! Megsirattam volna s tiszteltem volna emlékét. De így, de így... Hiába vígasztalta őt a cigány. Könnyek zápora hullott András szeméből és fájón felsóhajtott: — Eszter, Eszter, mit tettél velem! Mit tettél velem! Kezdetben úgy érezte, temető lett néki az egész világ, majd mintha a szíve szakadt volna meg, majd, hogy az egész csak egy rossz, igen rossz álom. — Hátha mégsem lesz igaz! — szólt magában. — Hátha csak szóbeszéd az egész! El sem búcsúzva a sírásótól, rohant be a faluba, egyenesen anyja házába. És midőn meglátta anyját, karjaiba dőlt és nem is köszöntve őt, remegő hangon kérdezte, olyan hangon, melybe egész lelkét belehelte: — Igaz az anyám? Igaz?... III. Verőfényes délután volt ez. A lányok korábban jöttek haza, hogy részt vehessenek Juliska temetésén. Csupán Eszter nem jött haza... Amint a szomszédasszonnyal megizentette anyjának, még egy kis dolga akadt a gyárban. És megindult a gyászmenet. Fehérbe öltözött lányok vitték a koporsó előtt a koszorút. Milyen halvány volt mind és mily szomorú!... Tán eszükbe jutott a jövő? Talán meg is döbbentek egy perc-

40 re? De mikor visszafelé mentek, már feledtek mindent, már vígak is voltak. Ilyen az ember! András meg sírt sokáig, kesergett. Hasztalan vígasztalta anyja, még jobban elkeseredett. Egyszerre aztán felugrott és elindult oda — Göndörékhez. — Adjon Isten! — szólt, midőn a szobába lépett. — Fogadj Isten, fiam! — felelt Göndörné és megörült a viszontlátásnak. — Hogy megváltoztál, hogy megváltoztál! — Hej, nénémasszony, sok minden megváltozott azóta! A falu, a vidék, az emberek, a lányok, a becsület — és ezt a két szót hangsúlyozta. — Bizony gyermekem, szomorú az élet erre mifelénk. Gyakori vendégünk lett a nyavalya. Nagyon is erősen büntet minket az Isten! — Van is rá oka! — szólt akaratlanul is András. — Már hogy érted ezt? — Csak úgy! — felelt a legény és körülnézett a szobában. Bizony már nem az a régi, szegényes szoba. Finom bútorok, csipkés függönyök, szép tükör, képek, falióra, csecsebecsék vannak benne. Nem ebben a szobában fogadott ő hűséget Eszternek, nem ebben! — Úgy látszik, felvitte az Isten nénémasszonyék dolgát; beköltözött a jólét a házukba, — szólt András gúnyosan. —Bizony, fiam, nagyon dolgos leány az az Eszti... De nini, még nem is kérdezősködtél utána! Pedig már alig várta, hogy hazajöjj... aztán milyen szép lett, látnád csak! — Nemigen hiszem, hogy megörül, ha meglát! — Már hogy mondhatsz ilyet!... Talán csak nem feketítették be már előtted is?!... Ne higgy nekik, fiam! Irigyek reá! Többet ér ő a falu összes lányainál, szebb, jobb, dolgosabb s ez nem tetszik nekik! — Adná Isten, hogy úgy legyen! — Hogy is tudsz haragudni reá! Szegényke, ha tudta volna, hogy megjössz, hazaszaladt volna már, de így csak este fog megjönni...

41 — Tehát nem jött haza! Mind hazajött, csak ő olyan szorgalmas! Hahaha! Valóban nagyon szívén viseli a gyárat. — Andris! Tehát nem bízol benne?! — Már most nem; Meghalt utolsó reményem is! — Fiam, fiam! Meglátod, hogy mégis csalódtál, hogy, hogy... — Ne védje őt nénémasszony! Mindenki látja, mindenkinek van szeme, csak maga nem látja, csak maga vak! Ah, m’ért nem tudok most meghalni, m’ért nem tudok meghalni! IV. Lassan teltek a percek! Mély gondolatokba merült Márta is, András is. Oly kínos volt ez a csend, oly kínos... Csakis a vihartól megtépázott földeken, az első gyanútól megmart szíveken kísért hasonló csendesség... És ha a gyanú egyszer felüti fejét, az elhatalmasodik, terjed rohamosan, mint az izzó, füstölgő láva, hogy szétdúlja a múlt összes emlékeit, mind, mi csak a múltra emlékeztet... Ebben a percben kinyílt az ajtó, és belépett ő — Eszter! Vígan ugrott be az ajtón, de egyszerre elsápadt, remegni kezdett és a falnak dőlt. Márta kővémeredten nézett leányára, hisz’ ő egészen másképpen gondolta a viszontlátás pillanatát és íme, íme... András meg csak nézett, nézett Eszterre és szólni sem tudott. Borzasztó volt ez a kínos csend! Végre András felkelt a helyéről, ingadozó léptekkel Eszterhez ment, megfogta annak remegő kezét és reája nézett fájón, szemrehányóan... — Igaz az amit beszélnek, Eszter, Eszter?! És Eszter csak hallgatott. Földre szegezte tekintetét, arca halovány volt, szíve hangosan dobogott és szeméből megeredt a könnyek árja. — Igaz-e, szólj, beszélj! — Igaz! — felelt Eszter alig hallhatóan. Márta most egyszerre fejéhez kapott és egy székbe roskadt.

42 — Úgy verjen meg az a jó Isten, hogy bemocskoltad a becsületemet. — Anyám! — kiáltott fel Eszter és rémülten borult térdre anyja előtt. — Anyám, vedd vissza átkodat! Bocsáss meg, bocsáss meg! De a becsületében megsértett Márta ellökte magától Esztert, hogy az a padlóra esett. Újra csend lett, csupán az óra ketyegett egyhangúan: »tik-tak, tik-tak, ezt is tőle kaptad, tik-tak!« Eszter ott feküdt a földön félig eszméletlenül, Márta hangosan zokogott, csupán csak András gondolkozott... Tán mégsem olyan bűnös ez az Eszter? Fiatal volt, szép volt és szegény, a gyár igazgatójának a fia meg gazdag... Ez tapasztalatlan volt, hitt a mézes szónak, az tapasztalt és hozzá úr... Aztán a barátnők, a környezet, hisz’ megismerte a városi lányokat, míg katona volt. A fiatalság, a vér, ő sem volt mellette... Talán szép fiú is lehetett az illető. Tán házasságot ígért neki... Végre egy perc és... Ez újra könyörtelenné tette. Ez az utolsó kép eltörölte a többit mind. A düh újra győzelmet aratott a gondolkozó elmén. De nem sokáig! Eszébe jutott egy mese, melyet többször hallott a tiszteletes ajakáról. Eszébe jutott a »megtért gyermek« meséje. Mily gyönyörű egy mese ez! Az atya megbocsát megtért fiának, borjút vágat, hadd vígadjanak, mulassanak most, hisz’ egy tisztességes emberrel újra több van a világon. A másik fia kedvéért nem akarta levágatni a borjút, és ennek kérése nélkül is megteszi. Eszterhez ment, lágyan felemelte és Márta felé fordult: — Bocsássunk meg néki az Isten nevében! Mily megható jelenet volt ez! S mintha ekkor András átszellemült ábrázata fölött elszállt volna a láthatatlan Isten szelleme...

43 V. Esztert igen megviselte ez az eset. Két napig fel sem kelt ágyából. András mindennap meglátogatta Esztikéjét, becézgette, ápolta... már mindent, de mindent feledett. Mily különös is ez a szív! Szeret, gyűlöl, feled! Egyszer majd’ megszakad bánatában, máskor örömmámorban úszik. Egyszer vitézül ellenáll a legnagyobb csapásnak, máskor egy gyenge női kéz érintésére fonnyadni kezd, elhervad. Eszter megfogadta, hogy nem megy többé a gyárba, csak hátralékos bérét veszi fel, aztán boldoggá teszi azt az embert, aki őt úgy szereti, aki meg is tudott néki bocsátani, aki visszaadja becsületét. De másképp volt megírva a sors könyvében! Három-négy nap múlva bement Eszter a városba, hogy a bérét felvegye. Az igazgató fia fogadta. Eszter elmondott neki mindent. Szemrehányásokkal illette, hogy elcsábította, és így majdnem egész életére szerencsétlenné tette. Megmondta, hogy vége most köztük mindennek örökre, hogy... De Béla már szokva volt az ilyen jelenetekhez, fel sem vette. Önző ember volt, ki mindent feláldozott, csakhogy vágyait teljesíthesse. Ő szerette Esztert, igaz ugyan, hogy nem azzal a szent, igaz szerelemmel, de szerette. S most látta, hogy a leány számára örökre elveszett. Ám ma még a kezei között van, ma még az övé lehet... Eszter hallani sem akart semmiről, ő a pénzét követelte. Ekkor Béla agyában egy gondolat szülemlett meg. — Jól van! — szólt — megkapod a pénzt. De ma nincsen szombat, ma itt a gyárban senkinek sem fizetek. Jer fel a lakásomra! Eszter mit sem gyanítva, hisz’ oly tapasztalatlan volt még az élet kavargó örvényei között, felment a pénzért... Ezt ugyan nem veheti tőle rossz néven senki! András sem neheztelhet érte! Sokáig kellett várakoznia Bélára. Hisz’ éppen az volt néki a

44

45

célja, hogy a leány lekésse a vonatot, később érkezzék haza, megint fognak róluk beszélni a faluban... András meg fogja hallani a dolgot, és akkor újra övé lesz Eszter... Nem is csalódott! A leányok, kik úgyis irigyek voltak Eszterre részint András, részint Béla miatt, beárulták őt, hogy ma megint felment az úrhoz. Az első hírnököt ellökte magától András, a másiknak már hinni kezdett, a harmadiknak... Éktelen haragra lobbant. Nem! Most már végleg szakít vele! Ilyen nő nem lehet a felesége! Hisz’ rosszabb Eszter, mint a bűn, szívtelenebb a legvérengzőbb vadnál, utálatosabb a fekélynél! Undorodott magamagától. Átkozta azt a percet, melyben megbocsátott neki, melyben először zárta karjai közé, melyben megismerte! Megvárta, míg hazajött és elment hozzá. Nem is köszöntötte, nem is szólt hozzá, csak levette a gyűrűt az ujjáról és Eszter arcába dobta. — Szabad vagy újra! — szólt haragtól szikrázó szemekkel. — Menj vissza a szeretődhöz, menj vissza a bűnbe, te... te... fekély! És elrohant! Eszter meg ámult, hisz’ ő nem volt bűnös, hisz’ ő nem tett semmit... Forogni kezdett vele a világ és lerogyott a szűz Mária képe elé: — Istennek anyja segíts, segíts! VI. Midőn András elrohant Esztertől, végtelen gyűlöletet kezdett érezni szívében. A feje sajgott, a szíve fájt... És könnyes szemei előtt megjelent boldogságának megrontója, a gyár. Látni vélte, mint kacag, mint mulat szenvedésein... el akarta űzni a képet, de hasztalan! Aztán meg mintha egy láthatatlan szellem súgta volna folyton a fülébe:

— Bosszuld meg magad, bosszuld meg magad! Miképp? Nézd, mily büszkén áll ott a gyár és gúnyol, kacag... Bosszuld meg magad! A csábítót gondolod? Ne, hagyd azt másra! Elveszi az méltó büntetését mástól... Mentsd meg hasonlóktól a többit, felebarátaidat... Gyújtsd fel a gyárat, add vissza a falu régi nyugalmát! Kötelességed ez, kötelességed... Ez erősödött folyton lelkében! És András elindult oda, megbirkózni, legyőzni ezt a szörnyeteget. Minden haragja, minden bosszúterve most a gyár ellen irányult. — Felgyújtom ezt a bűnfészket, felgyújtom! Amint ment az úton, a szellem újra megszólalt: — A csábítót bízd másra... Bízd a lángra... Mélyen alszik az most lakásán, talán más áldozat karjai között, nem is sejti a bajt... Bízd őt a lángra, bízd a lángra. És a szellem szava győzött — Andris magánkívül volt a haragtól.

*** Eszter meg imádkozott ezalatt: — Istennek anyja, te látod lelkemet, segíts, segíts! És amíg így imádkozott, ott keleten oly vörösek lettek egyszerre a fellegek. A faluban meg egyszerre elterjedt a hír: —Tűz van a városban, nagy tűz! E zajra Eszter is kisietett. — A gyár! — kiáltott fel. — András, András!... Hol van András. Tépdesni kezdte haját, szaladt fel s alá, mint az őrült. — Ég a gyár! — rohamosan terjedt a hír, és a parasztok rohantak fel a dombra, hogy jobban lássanak. — Ég a gyár! Ég a gyár! A mezőn meg árkon-bokron keresztül menekült egy dúlt arcú ember. Meg-megbotlott, hátranézett és aztán tovább, tovább...

46

47

— Anyám! — szólt András a szobába rohanva. — Anyám! Rejts el! Üldöznek! El vagyok veszve! Midőn András felgyújtotta a gyárat, nem gondolt a gyors menekülésre. Ott állott kissé távolabb, kéjesen nézte az égő szörnyeteget és ez volt a veszte. Az éjjeliőr felismerte és üldözőbe vette. Nemsokára a csendőrök is megjelentek. — A törvény nevében! És András kinyitotta az ajtót. Nem félt már most, nem remegett. Ekkor már a nagy tömegbe verődött népen áttört Eszter. — Ne bántsátok őt! Mindennek én vagyok az oka! Engem büntessetek! — Félre leány az útból! — szólt az egyik csendőr és ellökte. — Nem, soha!... Emberek — szólt most a néphez — ne engedjük, hogy az ártatlan bűnhődjön, mentsük ki őt e vérebek kezei közül. A tömeg megmozdult, morogni kezdett, a csendőrök meg lekapták a puskát... Csend lett; ki mer a biztos halállal szembeszállni? Ekkor Eszter megragadta az egyik csendőr szuronyát és dulakodni kezdett annak birtokáért. Már-már ki is ragadta, a csendőr ellökte magától... újra nekirohant... és most egy villanás és Eszter ziháló kebellel feküdt a földön, kebeléből meg csak úgy patakzott a vér... — Menjünk! — kiáltott fel most szívettépően András. — Menjünk! Hisz’ úgyis vége már mindennek, vége!

***

Hajnalodik! Az úton egy barna fiú halad megtörten, sápadtan, utána meg két csendőr. És megszólalt újra a harangszó: »bim-bam, bim-bam!« András összerezzen, elvonul szemei előtt a múlt, a közel elmúlt és zokogva összerogy... A csendőr meg a puskatussal oldalába ver: — Előre, jómadár! Előre!

Ország-Világ 1903. augusztus

48

49

A rabszolga I.

N

— o mi lesz! — riadt rá nejére Kis Péter. — Nem, nem teszem meg! Nem tehetem! — válaszolt kétségbeesetten az asszony. — Nem teszed meg, kutya! — kiáltott fel Péter és reája rohant. Irma ijedten hátrált s midőn látta, hogy nincs sehonnan segítség, önkéntelenül is így szólt: — Megteszem, megteszem! Sápadt volt az arca, mint a viasz, és egész testében remegett. Péter meg megragadta két kezét és élesen a szemébe nézett. — Ha valakinek csak egy szót is mersz szólni, agyonütlek! — De ha mégis megtudják... Hisz’ a jó Isten... — Isten! — szólt gúnyosan kacagva Péter. — Isten? Látja is ezt ő; van is gondja reánk! — Ördög vagy és nem ember!... De nem bánom, tégy amint akarsz, csak engem ne vonj a dologba. Én tisztességes asszony vagyok! — Tisztességes?! Hahaha! talán ez a kölyök is tisztességesen jött a világra?! Emlékezz csak vissza! Kinek született meg házassága negyedik hónapján a kölyke? Ó te ártatlanság, te tisztaság! Aztán ki adta a hozományt, hogy elvegyelek, mi? Erre sem emlékszel? És Irma sírt keservesen. Hisz' igaz mind, amit Péter mondott. Ő bukott nő volt, midőn hitvesévé lőn; de vezekelni akart bűnéért egész életén át, boldoggá tenni azt az embert, ki gyermekének tisztességes nevet adott... S íme most minduntalan szemére veti a múltat.

— Nos, tessék, ártatlanságom, eredj a rendőrségre és jelents fel!... Nem mész?... Mitől félsz?... Ha egyszer elfogtak, nem üthetnek agyon... Vagy talán becsületes neved félted? Tán attól félsz, hogy kikürtölném az egész világnak, mily becsületes vagy? Hogy megcsaltuk azt a te jó Istenedet, midőn kölyköd atyjának vallottam magam?! És Irma csak egyre sírt. — Mit bőgsz? — szólt ismét Péter. — Te bűnbánó Madonna! Te, ki olyannyira félsz a bűntől! Akit tisztességesnek tart a világ!... — Ne kínozz, Péter! Ne tépd fel újra a régi sebet! Inkább megteszek mindent. Parancsolj és én engedelmeskedem, mint a rabszolga, mint a kutya! — Tudom szentem! Szép szóra mit sem akarsz megtenni!... Látod van nékem azért fegyverem ellened! — Nyomorult vagy, hogy így visszaélsz vele! Hogy gyermekem iránti szeretetem annyira kihasználod ily bűnös dolgokra! Nyomorult vagy! — Hahaha! Ki nyomorultabb, én vagy egy oly nő, ki egy idegen férfinak odadobja magát? Akkor nem szégyenkeztél, midőn karjaiba vetetted magadat?! Persze akkor még nem élt az a fattyú! — Péter! — De hagyjuk! Látom, már megpuhultál, galambom. No, akkor eredj! És Irma kivánszorgott a szobából, mint egy tetten ért gyermek, míg Péter újra hozzálátott a dologhoz, a hamis pénz gyártásához. — Senki sem tudja megkülönböztetni az igazitól — szólt büszkén. — Csak az az asszony el ne áruljon! Valóban félek tőle!... De hisz’ nem mer az szólni! Erős fegyver van a kezemben, azzal minden támadását visszaverem! Hahaha!

50

51 II.

Midőn elhagyta a szobát, Irma legelőször is arra gondolt, hogy feljelenti ezt a szörnyeteget, ki úgy visszaél titkával s ki őt bűnének részesévé akarja tenni. De ekkor gyermekére gondolt... Nem, nem! A gyermeknek sohasem szabad megtudnia, hogy bűnben fogantatott, hogy Péter nem az ő édesatyja. Hisz’ ha ezt megtudná Sándor, nem nézhetne többé soha szemébe, megutálná őt, undorodna tőle. S ezt nem tudná túlélni!... Nem, nem! Inkább viseli tovább a rabigát, csak Sándor meg ne tudjon semmit soha, soha... Lassan cammogott, valósággal csak húzta remegő lábait. Megmegállott, körülnézett, hogy nem látja-e valaki, amit ő most el akar követni... Sehol senki. Egyszerre futni kezdett. Oly hosszúnak tetszett neki az út az első nagyobb boltig, valóságos Golgotának. Végre odaért, de nem mert bemenni. Mint a tolvaj járt körül kétszer-háromszor. Aztán egyszerre visszafordult, hogy hazamegy. De hasztalan, nem teheti! Péter agyonveri, ha valódi pénzt nem hoz a hamis helyett. Nem, nem mehet haza... Egy elegáns úr ment el most mellette és szemtelenül reája nézett... Irma elsápadt, de hirtelen egy gondolat villant meg agyában! Ha a karjai közé dobja magát... ha... ha... Összeborzadt! Újra bűnbe essen, újra!... Aztán úgysem kapna száz forintot... Meg oszt’ ha holnap újra elküldi váltani Péter... Kétségbeesésében hangosan felkacagott. Várt aztán újra pár percet, végre összeszedve minden bátorságát, benyitott a boltba. Midőn kiszolgálták, a pénztárhoz ment fizetni. Ah, mily dúlt volt az arca!... Mily nehéz, sőt lehetetlen a minden ízében becsületes embernek valamit elpalástolni! Irmának sem sikerült. A pénztáros reája nézett s már első pillantásra is gyanúsnak tűnt fel előtte ez az asszony.

— Ejnye »be« gazdag, galambom — szólt kedves hangon a pénztáros. — Nincs is annyi pénz az egész boltban. Elküldök majd váltani. Felkelt és néhány szót szólt az inasnak. — Elküldtem váltani! Aztán siess, hogy ne várakozzék soká a ténsasszony, — kiáltott az inas után, hogy minden gyanút elkerüljön. Irma kinézett az ajtón, nem is figyelve a pénztáros szavaira, midőn egyszerre látta, hogy... Egy pillanat alatt tisztában volt a helyzettel. Mint a fergeteg rohant ki a boltból s futásnak eredt. — El vagyunk veszve! — szólt, midőn berontott lakásuk ajtaján. — Siess! Menekülj! Péter az első pillanatban megdöbbent. Aztán elöntötte a méreg. Végre nekirontott nejének. — Tehát mégis elárultál, kutya! Minek jöttél figyelmeztetni, midőn már az ajtó elé állítottad a rendőrt. Ugye azt akartad elhitetni velem, hogy nem te jelentettél fel! — Az Istenért, Péter... — Isten?! Isten?! — szólt Péter magánkívül. — Mégiscsak van szeme annak a te Istenednek! De nincs karja, hogy megvédjen!... Dögölj meg, te... te condra! És felkapva a pénzcsináló gép előtt fekvő hosszú konyhakést, markolatig Irma szívébe döfte. Az ajtón meg éppen ekkor jelent meg a rendőr.

Ország-Világ 1903. április

52

53

Magda I.

Nagy zaj, mulatság van özvegy Mike Jánosnénál. Ma tartja a téli hónapok beálltával az első »jour fix«1-et. Nagy leány már Magda, kell, hogy férjről is gondoskodjék a számára. És megtelt a fényesen berendezett lakás kacagó asszonyokkal, unatkozó férfiakkal, pajkos leánykákkal és ami fő, fiatalemberekkel. Mindenki víg, mindenki mulat, csak a ház asszonya ül a szom-széd teremben félrevonultan és könnyes szemekkel nézi a mula-tozókat. Vajon meddig fog ez még így tartani? Mikor fogy el az utolsó ezres is? S mi lesz akkor belőle és leányából? Pedig már nincsen sok hátra. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kergetődztek agyában, midőn az ajtón halk kopogás hallatszott. Felrezzent, megtörölte könnyes szemeit és mintegy gépiesen ejtette ki e szót: szabad. Testvére lépett be. — Jó estét, Irma! — köszöntötte őt a belépő. — Jó estét, Béla! — felelt az asszony, majd jókedvet színlelve így szólt: — Már azt gondoltuk, hogy nem is jössz el; te, te rossz ember. — Valóban az volt a szándékom; de meggondoltam a dolgot. Eljöttem annál is inkább mert beszélnivalóm van veled. — Beszélnivalód? — Igen! Emlékszel-e még arra, mit ígértél nekem tavaly? — Nem. — felelt kisvártatva Irma. — De én még jól emlékszem. Nemde azt ígérted, hogy felhagysz ezekkel az esztelen mulatságokkal, zsúrozásokkal, amelyek előbb-utóbb vagyoni bukásodat fogják előidézni; amelyek nem-

csak a te, hanem leányod boldogságát is tönkre fogják tenni? — Mit akarsz ezzel mondani? — Azt, hogy megszegted ígéretedet, azt, hogy esztelen vagy! — Béla! — szólt sértődötten az asszony. — Bocsáss meg, ha megsértettelek, de mást nem mondhatok. Mint testvérednek kötelességem, hogy figyelmeztesselek a te, a leányod érdekében. Nagy úrnak voltál a neje, megszoktad a fényt, a pompát, megengedem. Első szerepet vittetek a társaséletben. Nem gondoltatok soha a jövőre, de ne beszéljünk erről; hisz’ akkor még élt ő, ki kielégíthette szeszélyeidet. Hanem rosszul jártál el, nagyon roszszul, midőn urad halála után se vonultál vissza a társaságtól. Ettől az időtől fogva már nem volt kenyérkeresőd; rászorultál nyugdíjadra és annak a pár ezer forintnak kamataira, amellyel akkor rendelkeztél. Leányod alig volt öt-hat éves, s így minden feltűnés nélkül visszavonulhattál volna őt nevelni. De te maradtál a régi, nem hallgatva szavaimra, élted világodat, mint előbb. Kevés volt a jövedelmed s te a tőkéhez nyúltál; ezt sohase mondottad nekem, de én tudom. Tudom azt is, hogy manap alig rendelkezel ezer-kétezer forinttal, a többit mind elköltötted. — Leányom nevelésére! — vágott szavai közé Irma. — Leányod nevelésére? Ez nem mentség! Ha te jó anya lettél volna, nem költötted volna el a hozományt nevelési költségekre. De te nem voltál jó anya! — Béla, szót se tovább! — szólt izgatottan Irma. — Szeretheti-e még anya jobban gyermekét, mint én szeretem az enyémet?! — Szeretet? Nem ez az első kötelessége egy jó anyának! De te nem is szeretted őt! — Én nem szerettem a gyermekemet, őt?! Hogy mersz ilyesmit a szemembe mondani?! — szólt elfojtott hangon az asszony. — Én nem szeretem a gyermekemet? Hahaha! — Nem és ezerszer nem! Ha szeretnéd, nem tetted volna tönkre, nem költötted volna el hiúságból a hozományát. Vagy azt gondolod, hogy pénz nélkül adhatod őt férjhez? Ne hidd! Ritkák manap az olyan fiatalemberek, ritkábbak, mint a fehér hollók. Aztán meg másodszor is tönkretetted a neveléssel!

54 — Ne bántsd a nevelését! Én úgy neveltem őt, amint a legjobbnak láttam, amint az illő is boldogult atyja rangjához. — Úgy?! Látod éppen itt fészkel a baj. Ha férjed életben marad, úgy nevelhetted volna Magdát, amint neked tetszik. Akkor nem féltettük volna, hogy nem kap férjet. Ha másért nem, a protekció kedvéért is elvették volna. Ti segítettétek volna őket kezdetben. De mindez megszűnt abban a pillanatban, midőn boldogult férjed kiadta a lelkét. Ekkor egészen másképp kellett volna őt nevelned; gazdasszonynak, anyának, ki boldoggá teszi az urát és nem nagyvilági hölgynek, ki megszokta, hogy az egész világ hajlongjon előtte. Magda valóban művelt leány: zongorázik, fest, énekel, beszél öt-hat nyelvet, ezt mind nagyon szeretem egy olyan leánynál, ki évenként ezrekkel rendelkezik, de gyűlölöm Magdánál, kinek semmije sincsen. — De van kilátása, hogy olyan férjet kap, ki mindezt megengedheti neki! — Gondolod? Én nem! Ha szeretője lesz ma az egyiknek, és ha ezt tönkretette, holnap a másiknak, elhiszem, különben nem! — Magda valakinek a szeretője?! Hahaha! Oda még nem jutottunk — szólt büszkén Irma. — Gazdag ember nem veszi el feleségül, azt tudom. Korunkban bevett szokás, hogy a gazdag is csak gazdag nőt keres hitvesül, szegényet csak szeretőnek. Szegény ember meg nem meri elvenni! Kettőjük között, mint egy mély szakadék, ott tátong a nevelés. Magda átélte már az élet összes élvezeteit, unja is őket; de azért kívánja, sőt napról-napra mind többet és többet. Szegény férj nem tudja ebben kielégíteni. Vagy gondolod, hogy abból az évi ezer-kétezer forint fizetésből lehet utazni, színházba járni, zsúrozni, öltözködni, lakást fizetni, eltartani az egész családot s fedezni mindent? Nem! Szegény ember nem meri elvenni, s ha szerelemtől ittasan tán mégis elveszi valaki, mihez vezet ez az út? A boldogtalansághoz, a váláshoz. Mint látod, Magdának már ki van szabva a jövője; régóta figyelmeztetlek erre, de te nem hallgattál szavaimra; vagy becsü-

55 letes marad, amit alig hiszek és szenvedni, nyomorogni fog egész életén át, vagy elbukik és fényben fog élni. Ez a két út áll még nyitva előtte, melyikre lép, meglátjuk. Ide nevelted őt! Szótlanul, leverten hallgatta testvére szavait Irma. Érezte már ezt ő nem egyszer, de nem akarta, nem merte belátni. Félt, félt a jövőtől. De most végképpen megtörött. Előtte állott tisztán a kép, mely a távol ködéből lassan-lassan kibontakozott. Érezte, hogy igaza van testvérének, de egyúttal azt is, hogy nem lesz elég ereje leányának feltárni állapotukat. De ha végre bekövetkezik az idő, midőn már nem tagadhatja tovább?! Mikor okvetlenül be kell vallania mindent?! S ha ekkor Magda elhidegül tőle, ha mindezért őt fogja okolni?!... Keserves zokogásba tört ki. Ebben a pillanatban felhangzottak a szomszéd teremben a Magda-keringő mélabús akkordjai. Az asszony újra felegyenesedett s arcán a boldogság érzetével mondá: — Hallod?! Ez az ő keringője. Őróla nevezték el. Mind bolondul utána, mind, mind, és ő boldogtalan lenne?! Nem, nem, soha! Gazdag lesz Magda, boldog, esküszöm! — Meglátjuk, — szólt Béla vállat vonva, mint aki belátta, hogy itt hiábavalók a szavak, és az ajtó felé tartott. Ott még egyszer visszafordult és így szólt: — Még talán nem késő, gondold meg jól a dolgot. Isten veled! — Hová mégy? — Megyek mulatni! — felelt gúnyosan Béla és elhagyta a termet. Sokáig mereven nézett Irma a távozó után. Keblében a kétségbeesés és a remény vívtak titáni harcokat. — Boldog lesz ő, boldog! Csak még rövid idő kérdése. Elköltöm reá utolsó pénzemet, mert boldognak akarom látni, boldognak! A keringő hangjai elmúltak és kipirult ábrázattal ugrott be a terembe Magda... Oly szép volt, mint a kipattanó rózsabimbó, midőn a felkelő nap először hinti szét felette aranyos sugarait; szeme, mint a legszebb csillag, mely csak elvétve jelenik meg holdvilágos júniusi estéken az égen; a haja, olyanról csak álmodni

56 lehet, de látni ritkán, talán soha többé e világon. Kivágott ruhájában oly szép volt, mint az isteni Vénusz, ki oly gyakran elhagyta Olümposz magas bérceit, hogy mulasson a gyarló halandókkal, majd gyógyíthatatlan sebet ejtvén szívükön, újra visszatérjen ambróziával és nektárral megtelt otthonába. — Anyám, — szólt kacagva — Dodó, a fogalmazó megkérte a kezemet. Egy szimpla fogalmazó! Hahaha! Irma arcán meg egy könnycsepp gördült végig, nevelésének a bére. II. A rettegett pillanat végre bekövetkezett; elúszott az utolsó ezres is. A világ megtudta, hogy Mikéné gazdagsága csak talmi gazdagság volt. És Magda még mindig leány. Leány, aki megszokta a fényt, a pompát, aki megszokta, hogy istenítsék és akinek most semmije, de semmije sincsen. Rettentő volt ez az állapot! A régi jóbarátok elhagyták őket; hátuk mögött ki is kacagták. Magda pedig sírt, sírt keservesen és átkozta a sorsát. Hányszor fakadt ki anyja ellen? — Anyám, anyám miért neveltél így, hiszen tudhattad, hogy ez lesz a vége?! Miért tettél tönkre örökre?! Irma meg csak hallgatott. Jól tudta azt, hogy mindennek ő az oka, egyedül csak ő. És így teltek a napok. »Könnyű megszokni a gazdagságot, a boldog, gondtalan életet a szegénység után, de nehéz, igen nehéz a fény, a pompa útjáról a szegénység tüskével bélelt ösvényére lépni...« És Magda kezdetben mégiscsak megnyugvással viselte a sorsát. Később azonban valami láthatatlan démon folyton azt súgta a fülébe: — Magda, szép vagy, fiatal vagy! Miért élnél szegénységben, szükségben, félrevonultan a világtól? Hiszen csak egy szavadba kerül és fényben, pompában élhetsz! Mondod a becsület? Ne törődj te azzal! Ritka kincs az napjainkban, nagyon ritka. S miért ne élnéd világodat, míg fiatal vagy? Ha idősebb leszel, úgysem kellesz senkinek. Nézd, mint hív az élet; vesd magad karjai közé, élj, mulass, vígadj, amíg lehet. Szép vagy Magda, fiatal, jer...

57 kövess! És volt pillanat, midőn érezte, hogy nem állhat ellen a kísértésnek; midőn már a bűn karjai közé akart rohanni. De ekkor, a bűn lejtőjén, visszatartotta őt egy másik láthatatlan erő, a lelkiismeret szava. És ő pirulva, undorodva sajátmagától, ledőlt a szék párnájára és kínos zokogásban tört ki. Könnybe lábadt szemei előtt számtalan sok kép lebegett. Látta a múltat teljes ragyogásában, fényében és a bizonytalan jövőt a legsötétebb színekben. Látta a világot, amely csak addig tiszteli és becsüli az embert, amíg rangja van vagy vagyona, és aztán elfordul tőle, mintha sohase ismerte volna. Mindezt látta ő és még keservesebben zokogott. Végre elérkezett ifjú életének legsötétebb napja. Ki kellett költöznie lakásukból. El kellett hagynia otthonát, amelyben annyi kedves napot töltött, amelyhez annyi régi emlék fűződik, ahol azt gondolta, hogy királynő és ahol megtudta, hogy semmi, de semmi... Irma vagyona roncsaival és csekély nyugdíjával testvéréhez költözött. Ott éltek egy ideig békességben, visszavonultan.

*** A téli tárlaton egy bájos női fej, amely oly művészien volt vászonra vetítve, keltette a legnagyobb feltűnést. A kép címe »Hervadás« volt. Szende, szűzi leánykát ábrázolt, kezében liliomággal, amint földre szegzi tekintetét. Arcának rózsái elhervadtak és helyüket elfoglalta valami különös sápadtság. Az egész kép azt a benyomást gyakorolta a nézőre, mintha az a vászonra vetett, hervadó leányka így szólna panaszos hangon: — Nézzetek reám! Szép voltam, boldog voltam és azt véltem, hogy az élet összes élvezeteit feltaláltam. Csalódtam! Nincsen a földön tökéletes boldogság. S most fonnyadok, hervadok, mint ez a liliom, melyet kezemben tartok. Ha eljő a tavasz és újra kinyílnak a rét virágai, én már nem leszek köztetek. Elköltözöm mesz-

58

59

sze-messze. Pedig mégis oly szép az élet. Ah, élni, élni!... Én is többször végignéztem a »Hervadás«-t s feltűnt nekem, hogy egy fiatal főhadnagyot állandóan ott találtam a kép előtt, amint elmereng előtte, amint átszellemült arccal nézi ezt a mesterművet és gyakran fel-felsóhajt. Nem értettem semmit a dologból! Csodáltam, hogy lehet egy kép előtt oly sok napon át órák hosszát elmerengeni, hogy tehet egy élettelen kép valakit rabjává! Nem értettem, mondom, a dolgot, és végtelen kíváncsisággal néztem ezt a szép, barna fiatalembert, akit rabul ejtett egy élettelen vászondarab. Most már értem! És elbeszélem önöknek is, úgy, amint ezt a szép, megható történetet ő maga elmesélte. III. — Igen, én rabja vagyok e képnek! — így kezdte elbeszélését Simorjai Aladár főhadnagy. — De mégsem a képnek, hanem annak, akit ábrázol. Rab lélek vagyok, rabja egy halottnak. — Tehát meghalt?! — kérdém csodálkozva. — Igen! Egy-két hónappal ezelőtt! S talán jobb is reá nézve, hogy elköltözött az élők sorából. Boldogtalan volt ő úgyis egész életén át. Ön bizonyára értesült a lapokból egy megredítő tragédiáról, melynek hőse egy boldogtalan, bűnös asszony, Mike Magda, férje Békeffi bankár és egy harmadik »valaki«?! — Emlékszem rá! — Tehát az a harmadik »valaki« én vagyok. S ha nem untatom, feltárom ön előtt az egész történetet. Fáj ugyan keblemnek, ha visszagondolok a részletekre, de el fogom mondani. Tehát néhány évvel ezelőtt történt, hogy kísérteni kezdett ez a nő. Ekkor is itt láttam meg egy képen. Ugyanaz a művész vetette vászonára, csakhogy akkor a kép címe »Ébredés« volt. Meglátni a képet és megszeretni a modelljét egy pillanat műve volt. Azóta kezdődik Golgotám. Midőn aznap este hazatértem, nem tudtam álomra hajtani a fejemet. Ott lebegett nyitott szemeim előtt folyton az a kép.

Éreztem, hogy ezt a nőt meg kell ismernem, hogy nélküle élni nem tudok. Éreztem, hogy ez a nő üdvöm vagy kárhozatom lehet. Nem rettenek vissza semmi áldozattól, semmi nehézségtől, küzdeni fogok érte teljes erőmből, de bírnom kell őt okvetlenül, ez volt szilárd elhatározásom. Ön kérdezhetné, hogy honnan tudtam meg, hogy ez a nő csakugyan él, hogy ez a kép csakugyan modell után készült s nem merő fantáziája alkotójának? Biztos voltam benne. Ott állott a vezető »kalauzban« , melyben a képek ismertetve voltak, ott állott: »M. M. úrhölgy modellje nyomán festve.« Tehát okvetlenül élnie kell, okvetlen oly szépnek kell lennie, ezt súgta valami titkos hang a fülembe. Az álmatlanul eltöltött éj után már kora reggel felöltöztem és kóborolni kezdettem az utcákon. Ha akkor azt kérdezték volna tőlem, mit gondolok vagy mit szándékozom tenni, valóban mit sem válaszolhattam volna, ámbár minden gondolatom, minden vágyam egyben összpontosult, ismerni őt, őt — a démont. Ismerni őt, de hol találom fel, hol lakik és ki ő? A nagyvárosban igen nehéz, talán lehetetlen is egy egyszerű kép nyomán, minden közelebbi adatok nélkül felkutatni valakit. De ha nem is lakik a fővárosban? Ezek voltak a megfejthetetlen kérdések. De sikerült végre megoldanom a talányt. Ha másnak nem is, de a festőnek okvetlenül kell tudnia róla. Fel fogom tehát keresni őt, tudakozódom a modell felől és alkuba bocsátkozom a kép megvételét illetőleg. Délután újra elmentem a tárlatba és megnéztem a vásznon a festő nevét. Zalatnai Tihamér, ez volt alig olvashatóan, kuszált betűkkel odavetve. Még aznap megtudtam lakását és másnap, egy szombati napon felkerestem őt. Szívesen fogadott és elbeszélte nekem a modell, Magda történetét. — Szerencsétlen leány! — szólt szomorúan Zalatnai. — Szívemből sajnálom! Igen előkelő családnak sarja. Atyja tiszteletben állott a legmagasabb körökben is, és így a leányt is ennek megfelelően nevelték. De az atyja korán elhalálozott, miután alig hagyott hátra családjára pár ezer forintot és a csekély nyugdíját, az

60 akkor még fiatal özvegy nem tudott beletörődni sorsába és élte tovább a világát. De ehhez pénz kell, uram, sok pénz, és ő a tőkéhez nyúlt. A leány mindegyre nőtt, a pénz mindegyre fogyott. Végre beállott a krízis. Könnyű megszokni a gazdagságot, a boldog, gondtalan életet a szegénység után, de nehéz, igen nehéz a fény, a pompa útjáról a szegénység tüskével bélelt ösvényére lépni. Magda nem is tudott beletörődni. Midőn a fényesen berendezett lakásból kiköltöztek és testvérükhöz mentek lakni, a leány megtörött. Érezte, hogy neki fényre, pompára van szüksége; hogy a csendes, boldog családi kör nem az ő világa. Érezte, hogy neki ezt el kell érnie becsülete árán is. Ekkor ismertem meg őt. Szépsége, bájai oly különös érzést ébresztettek bennem, és én elhatároztam, hogy törik vagy szakad, de rá kell vennem őt, álljon nekem modellt. Sokáig jártam utána, sokáig kértem, könyörögtem, végre beleegyezett. Ekkor festettem az »Ébredés«-t. De hogy a kép csak most került a nyilvánosság elé, annak története van. Történt, hogy Békeffi barátom, a gazdag bankár, felkeresett és meglátta a készülő képet. Meglátta és megszerette a modellt, éppen úgy, mint ön. Szerelemre gyulladt iránta, és azóta ostromolni kezdte Magdát. De hiába, minden kísérlet megtörött Magda kemény kebelén, még volt benne valami abból a régi gőgből, büszkeségből. Ekkor alkudozásba bocsátkozott velem, és én, ámbár kezdetben vonakodtam, mégis odaígértem neki a képet. Oly csábító ígéreteket tett, hogy nem voltam képes azoknak ellenállni. Azóta a kép az ő birtokába került. De amit nem tudtak elérni az ígéretek, a szavak, meghozta azt a véletlen. Egy helyen igen megdicsérték Magda szép hangját, és nagy reményeket fűztek jövőjéhez. De a kiképzéshez pénz kell, uram, sok pénz, és ő végre megtörött. Elvált szüleitől és kedvese lett Békeffinek. Kedvese, mondom, mert ámbár barátom nejévé akarta fogadni, ő nem egyezett bele, szabad akart maradni. Nem akart a házasság békói2 között élni egy nem szeretett férfi oldalán, szabad akart lenni, független. Békeffi tehát kiképeztette őt, és elhal-

61 mozta minden földi jóval, amit csak kedvese tőle megkívánt. Bolondult e nő után. De egy hűlés következtében elvesztette a hangját, és így elesett egyetlen vágyától: hírnevet szerezni, nagy hírnevet, mint művésznő. A képzeletében annyiszor kifestett sikerek, zajos esték, virágok, imádók, mind-mind füstbe szálltak. Ott állott romba dőlt reményeinek romjain és egy előtte közömbös férfi oldalán. A régi barátok újra felkeresték, most már nem azért, mert tisztelték, hanem mert azt vélték, hogy Magda most szabad préda, bárki is bátran vadászhatik reája. Újra körülrajongták, megénekelték bájait, elkábították, szerelmessé tették önmagába. És Magda szórni kezdte a pénzt, a bűnnel szerzett pénzt. Anyja és nagybátyja kiátkozták, látni se akarták, de ő ezzel mit se törődött. Ő már a bűn útjára lépett, ott pedig ismeretlen fogalom a szeretet, a szerelem. Békeffi mindenáron becsületes nevet akart adni Magdának és ő, ha nem is szerette, hitvese lett. Hisz most már nem voltak reményei, kilátásai egy szebb, egy jobb jövőre, biztosítani akarta magát a házasság szent köteléke által, hogy ki ne szalassza kezei közül a jelent. Így élnek most is. Békeffi szeret és szenved; Magda szórja a pénzt és keres valakit, akit szerethetne, ha lehet még arról szó, ha szívének végtelen sötét rejtekébe befér egy szeretett férfi képe. A képet Magda engedelmével kiállítottam. Hízelgett neki, hogy oly sok bámulója fog akadni. Önt sajnálom szegény barátom, igen sajnálom! Magda ma már nem érdemli meg, hogy szeressék. Ábránduljon ki belőle! Fusson, mint a fergeteg elől, fusson, talán még lesz ideje! Én éreztem, hogy nem lenne szabad szeretnem e nőt, de a szívem, a szívem nem nyugodott s rabja lettem Magdának, bár még nem is ismertem. Szerettem őt és annál inkább sajnáltam. — És most hol lakik Magda? — kérdeztem. — A fővárosban. Szerelem u. 8. — Köszönöm, uram, köszönöm! Szívességéért számíthat mindig reám.

62

63

— Vigyázzon, barátom, mert félek, hogy ezzel a szívességgel végtelen bajt okoztam önnek. — Boldoggá tett! — szóltam és kezet fogva vele, gyorsan távoztam. IV. — De sokáig mindhiába kutattam, vártam az alkalmat, hogy őt megismerjem, — folytatta elbeszélését Simorjai főhadnagy. — Naponként lakása előtt kóboroltam, hogy láthassam őt, hacsak ruhája szegélyét, hacsak az árnyékát is. Őrült voltam, uram, őrült. Bajtársaim már gúnyolódni is kezdettek, de én nem hederítettem reájok. Tűrtem megnyugvással, keblemben egy szebb jövő reményében. Egy nap aztán felragyogott reám is a szerencse. Délután történt. Csonttá fagyott a föld, s a szállingó hópelyhek fehérre festették az utca kövezetét. De én, mint rendesen, ott kóboroltam Magda lakása előtt, midőn egyszerre a kapun két nő lépett ki. Az egyikre ráismertem, Magda volt. Hirtelen elhatározással követni kezdtem őket. Amint egy ideig majdnem önkívületlenül mentem utánuk, a másik nő is oly ismerősnek tűnt fel. Meggyorsítottam lépteimet és eléjük kerültem. Valóban ismerősöm volt, Szirmai Jánosné, gyermekkori barátnőm. Leküzdve zavaromat, köszöntöttem őt, amit ő nyájasan viszonzott. Hozzájuk akartam csatlakozni, de valami belső hang azt súgta a fülembe: »ez nem illő dolog, ez tolakodás. Jankát — ez volt Szirmainé leánykori neve — ismered, de nem ismered Magdát.« És én mentem tovább. Hogy mit éreztem ebben a pillanatban, azt könnyen elképzelheti, uram. Nem láttam, nem hallottam semmit. De igen, hazudnék, ha meg nem mondanám, hallottam, amint Magda édesen csengő hangon kérdezte Jankától: — Ki ez a szép fiatalember?

— Simorjai Aladár, gyermekkori barátom. — felete Janka. »Gyermekkori barátom« ez a két szó boldoggá tett. Tehát nem feledte el a múltat, még most is barátjának nevez, sőt őelőtte, akit imádok, istenítek. Biztosan fognak rólam beszélni; el fogja mondani, mily bohó ifjú voltam; mint ugrándoztunk, mint futkostunk együtt Jankával; mint szőttük ábrándjainkat; mint váltunk el aztán és hosszú idő után mint kerültünk most össze. Beszélni fognak rólam, és ő tudomást fog szerezni létezésemről. Most már megvolt a lehetőség, hogy végre személyesen is megismerjem szerelmem tárgyát. Felmegyek Jankához, bevallom neki, mint régi ismerősnek, szívem titkát és felkérem, kérjen Magdától alkalmat, hogy megismerhessem, hogy beszélhessek vele. De hogy tehetem ezt? Janka, igaz, gyermekkori barátnőm volt, de azóta már sok idő telt el. Ő férjhez ment, és az a szép idill megszűnt örökre. Pedig nekem ismernem kell Magdát, igen, ismernem, ez volt szilárd elhatározásom. De itt is segítségemre jött a véletlen. Egy délután újra találkoztam Jankával az utcán; de most már egyedül volt. Köszöntem neki és ő megszólított. — Rossz ember! — ez volt első szava — hát így elfeledjük a múltat?! Így feledtük el azt a rossz, csintalan kis Jankát? Már fél éve, hogy itt van a fővárosban és nem találta érdemesnek, hogy felkeressen. Pedig tudta, hogy itt lakom. — Asszonyom, — feleltem zavartan, és itt pár mentő szót hebegtem, melyeket azonban ismételni képtelen lennék; oly zavarban voltam, hogy magam sem tudom, mit feleltem. — Persze, hogy is kívánhatnék én, az egyszerű Janka, öntől olyat?! Én férjhez mentem, megszűnt köztünk a barátság, ön meg felvette az aranyos »portupét«3. Feljött a fővárosba, tárva állottak a szép Aladár előtt a szalonok ajtajai, rajongtak érte a szép hölgyek; udvarolt nekik, mulatott, vígadott, nem is gondolhatott akkor énreám is. — Szemrehányás akar ez lenni, Janka? Ha az, valóban nem érdemlem meg. — Nem szemrehányás, ó, nem! Eszembe jutott a múlt a régi,

64 bohó álom. — Boldog álmok — feleltem önkívületlenül. És elbeszélgettünk aztán mindenről, mindenről. Mily jó volt átélni újra a gyermekkor bohóságait, érezni, hogy gyermekek voltunk, bohó, gondtalan gyermekek. És e délibábos mesék közepette eszembe jutott ő, Magda. Megrázkódtam testemben, éreztem, hogy minden órában, minden pillanatban, mindjobban és jobban szeretem őt. És előttem állott Janka, az egyetlen mód, aki által tán megismerhetem. Janka az első szerelmem! Hosszú szünet után, amelybe csakis a járókelők hangos beszéde és a villamosok egyhangú csilingelése vegyült bele, megkérdeztem: — Ki volt az a hölgy, kivel a napokban, midőn utoljára láttuk egymást, együtt volt? — Érdekli? — szólt mosolyogva. — Nagyon! — Ne mondja!... Barátnőm, Mike Magda, most Békeffi bankárné. És elmondott róla egyet-mást. Visszafojtott lélegzettel hallgattam minden egyes szavát. — De miért kérdi ezt? — szólt mosolyogva. Én pedig feltártam szerelmem történetét. Mint láttam meg a képen, mint szerettem belé, mint kérdezősködtem utána s mindent, mindent, újra azok a régi, bizalmas barátok lettünk. Janka kezdetben mosolygott, majd csodálkozott, végre szánni kezdett. Házuk kapuja elé érkeztünk. Itt megállottunk. Janka mereven nézett a szemem közé és így szólt: — Szegény barátom, teljesítem óhaját. A pénteki zsúromon, ahol ő is jelen lesz, szívesen látott vendégem lesz. Isten önnel, Aladár. — Köszönöm, ezerszer köszönöm. Ön nemesen büntetett, Janka, boldoggá tett. Ő eltünt a lépcsőházban, én pedig örömtől repesve siettem haza, és alig tudtam bevárni péntek délutánját...

65 V. Végre elérkezett a várva várt nap; Felvirradt péntek reggele. Már szokatlanul korán keltem, rendbehoztam hajamat, kipödörtem bajuszomat, felöltöttem legszebb egyenruhámat, kardomat, és vártam, vártam a délutánt. Midőn Janka lakása elé érkeztem, szokatlan félelem fogott el. Látni fogom őt, beszélni fogok vele, kiért annyi álmatlan éjszakát töltöttem, aki akaratlanul is rabjává tett, Magdával. Oly különös érzések voltak ezek, uram, oly különösek! És én férfi létemre hátrálni akartam! Nagy lelki harc után végre becsengettem. A szobaleány kinyitotta az ajtót, lesegítette felöltőmet és én beléptem. Első pillanatban forgott velem a világ! A fény, a pompa, az illatos levegő, az ékszerek csillogása elkábítottak. És én ilyen kábult fővel léptem Janka elé. Bemutatott férjének, vendégeinek és — neki. Midőn tekintetünk összeért, én elpirultam és alig tudtam pár szót is hebegni. Szemem lángja kigyúlt és szívem erősen kezdett dobogni. És mintha ő is elpirult volna és hófehér kebléből mintha egy halk, nagyon halk, elfojtott sóhaj röppent volna el. Nem akartam feltűnővé tenni mások előtt érdeklődésemet Magda iránt, azért egy ideig a társaság egyes tagjaival ereszkedtem beszédbe. De nem tudtam sokáig leküzdeni szívem vágyát és Magdához mentem vissza. — Ha megengedi, asszonyom — szóltam zavartan és engedélyével melléje telepedtem. Sokáig hallgattunk. — Asszonyom régóta ismeri Jankát? — szóltam, hogy valamit beszéljek, és ne lássam4 olyan nevetségesnek előtte. — Régi barátnőm! Ismeretségünk már azóta kezdődik, mióta Pestre költözött férjével. Egyetlenegy igazi barátnőm és barátom egy személyben. Ha ő nem lenne, megölne az unalom. Így majdnem mindennap felkeressük egymást és elbeszélgetünk, el-elsétálunk, hogy elűzzük ezeket az unalmas téli délutánokat. És én há-

66 lásabb vagyok azért iránta, mint ön volt, feledve a múltat, a gyermekkori ábrándokat, — szólt Magda mosolyogva. — Hogy érti ezt asszonyom? — szóltam zavartan. — Mindent tudok, mindent elmondott Janka. És itt elmondotta, mint neheztelt Janka, hogy fel nem kerestem, hogy sohase írtam neki, mióta kicsiny falunkból elköltöztem. Majd, hogy mennyi szépet és jót mondott rólam. — Látja, Janka nemesebb ellenfél, mint ön! Annyira dicsérte, hogy valóban már én is érdeklődni kezdtem ön iránt. Elpirultam. Ő érdeklődni kezdett irántam, ez a szó boldoggá tett, mintha az egész világot nekem ajándékozták volna. Éreztem, hogy felelnem kellene, de lehetetlen volt, uram, lehetetlen. Újra elhallgattunk. A társaság víg tereferéjébe és kacajába belevegyült a zongora hangja, elkezdődött a tánc. És nekem táncolnom kellett — vele. Forrón öleltem át karcsú derekát reszkető kezeimmel, keblünk majdnem összeért, és én éreztem forró leheletét. Néhányszor végigkeringtük a termet, mire Magda megszólalt. Keble lihegett, szeme tűzben égett. — Uram, fáradt vagyok, — szólt. — Menjünk át a szomszéd terembe. Nem akarok tovább senkivel táncolni. Pihenni vágyom! S én ott ültem vele a szomszéd teremben egyedül, közel egymás mellett egy pamlagon. Ah, mintha most is itt látnám őt, hallanám keblének lihegését, szíve dobogását és érezném szemének a tüzét! Hol van az a szó, mely híven tolmácsolhatná azokat az érzéseket, melyek ebben a pillanatban egész valómat betöltötték?! — Oly fáradtnak, oly levertnek érzem magam, — szólt ismét. — Minden ami környez,5 untat végtelen. Unom az életemet! — Ön? — kérdeztem csodálkozva. — Ön, akiben a szépség, a báj összes ideálja összpontosul? Ön unja magát?! — Csodálkozik ezen? — Nagyon! — Pedig úgy van! Van férjem, jó, bohó öreg, aki imád, aki

67 bálványoz s akit én mégse tudok szeretni. Ó, uram, nem a szerelem láncolt hozzá, nem; hanem az érdek, az egyszerű, rideg érdek. Szegény voltam, ő gazdag; ifjú és szép voltam, ő imádott. Övé lettem. Szeretem, tisztelem is, de a szeretet még nem sze-relem. Szeretem, de nem mint a férjemet, nem; hanem mint egy jóbarátot, mint atyámat. Vannak barátaim, akik körülrajonganak, akik szeretnek, de nem a lelkemért, és ez úgy fáj nekem! Hiába keresek bárhol is egy mentőcsillagot, egy igaz, hű szívet, aki megértené szenvedéseimet, aki vigasztalni tudna, nincs sehol. Boldogtalan vagyok a kincs, a pompa között; boldogtalan, mert nincsen senkim; boldogtalan, mert nem tudok szeretni. Bocsásson meg nyíltságomért, bizalmas szavaimért, de nem tudok tovább szívemnek parancsolni. S most, hogy ezt elmondtam önnek, önnek, az ismeretlennek, ámbár Janka szavaiból már régóta ismerem, oly boldognak érzem magam, oly boldognak... Éreztem, hogy itt van a pillanat bevallani szerelmemet, de gyáva voltam, gyáva. Újra elhallgattunk. A zene ütemei kábítóan, andalítóan hatottak át hozzánk a szomszéd teremből. — Uram, kérem, hozzon egy pohárba frissítőt, oly kábult vagyok, — szólt Magda és én távoztam. Midőn visszatértem, ő még mindig azon a helyen ült ábrándozva, szép szemeit a falra meresztette. Lassan feléje közeledtem, a poharat az asztalra tettem és lágyan a fülébe súgtam: — Miről ábrándozik oly édesen? — Ah, ön már visszatért! — szólt megrettenve. — Semmiről, uram, csak úgy elmerengtem. Eszembe jutott egy szép mese, amit még gyermekkoromban hallottam a szeretetről, szerelemről. — Majd gyorsan hozzátette: — Volt-e már ön szerelmes? — Egyszer, csak egyszer — szóltam hévvel. — Boldog ember! Ah, ha én is tudnék egyszer szeretni. — Tudsz! — röppent el önként a szó reszkető ajkamról és lábai elé vetettem magamat. — Tudsz, én megtanítalak! Szeretlek, Magda, őrülten szeretlek! Szeretlek tisztán, szívem teljes hevével, szeretlek...

68

69 A szomszéd teremben elnémultak a keringő akkordjai.

*** Ön nemde csodálkozik ezen?! Pedig nem oly különös. Boldogtalan volt Magda egész életén át, aki sohase tudta ennek a szónak a jelentőségét: szerelem. S most, midőn megismert engem midőn zavaromból és viselkedésemből félremagyarázhatatlanul látta szerelmemet, midőn érezte reszkető kezemet a tánc alatt, most egyszerre felgerjedt a vágy szívében szeretve lenni és szeretni. Amit eddig sohase érzett, az most egy pillanat alatt betöltötte egész valóját. Szeretve lenni és szeretni! Midőn aznap este elváltunk, Magda reszkető hangon szólt hozzám: — Holnap Jankáékkal az Operában leszek; Legyen ön is ott! Eljön? — Még kérdezheti? — Úgy a viszontlátásra holnap. Isten önnel, Aladár — szólt és oly édes pillantást vetett reám, mely mint édes méreg hatott szívemre. Nemsokára én is elbúcsúztam és hazamentem álmodni. VI. Hét óra már elmúlt, amikor beléptem az Opera előcsarnokába. Felsiettem a lépcsőn és elfoglaltam a helyemet. Ők még nem voltak ott. Pedig már az előadás is megkezdődött. Végre megjöttek. Felemeltem látcsövemet, hogy közelebbről lássam őt. Kivágott fehér selyemruha fedte királynői termetét, melyet sok remek csipke díszített; hajában, fülében és ujjain ezreket érő gyémántok csillogtak, valóban fenséges látvány! Leült Jankával a páholy előterében, míg Janka férje mögöttük foglalt helyet. Miután magukhoz intettek, reszketve mentem hozzájuk.

— Mily különös véletlen, — szólt mosolyogva Magda. — Valóban, asszonyom, — feleltem zavartan, — de szerencsés véletlen. És aztán elbeszélgettünk mindenféle közömbös dolgokról. Végre Magda a darabra terelte a beszédet. — Hiszi ön, — szólt hirtelen — hogy lehetséges napjainkban is oly önfeláldozó szerelmespárra akadni, mint Rómeó és Júlia? — Nehezen, de — hiszem. — Én alig! Nagynehezen bevégződött a második felvonás is. Ebből még kevesebbet jegyeztem meg, mint az elsőből, ami egészen természetes. — Nem tenne ön nekem egy szívességet? — fordult hozzám Magda a szünet alatt. — A lehető legszívesebben, — szóltam meglepetten. — Akkor menjen le a ruhatárba, hozza fel a felötőjét és az előadás után kísérjen kocsimon haza, mivel nem szeretném Jankáékat fárasztani. Megteszi? — Asszonyom, ezt a megtiszteltetést szívesen teljesítem. Meghajtottam magamat és lementem a ruhatárba. Útközben cukorkákat vettem, mellyel aztán reszkető kezemmel megkínáltam őket. — Főhadnagy úr, ön valóban nagyon figyelmes, — szólt Magda bűvös hangon. Végre befejezték az előadást és mi elbúcsúztunk Jankáéktól. Midőn kezet nyújtott, mosolygott, mintha azt akarta volna mondani: átlátok én a szitán, ismerem ezt a »véletlent« és Magda előzékenységét irántam. Karöltve levezettem Magdát csukott kocsijához, beszálltunk, a kocsis a lovak közé csapott és elindultunk. — Valóban megható történet! — szólt Magda a kocsiban. — Miért, hogy nem találtam fel én is Rómeómat? — De még feltalálhatja! — Férjes asszony létemre? S kiben? Talán... önben? — Ha ön is úgy akarná! — És tudna engem forrón, híven szeretni? Szeretni a lelke-

70

71

mért? Szeretni mint barátnőjét, mint testvérét? — Esküszöm! Megragadtam kicsiny kacsóját és keblemre vontam. Ő nem ellenkezett. Végre önkéntelenül is forró csókot nyomtam eperajakára, az első testvéri csókot! — Szeretsz? — súgtam a fülébe halkan, kábultan. — Szeretlek! — felelt ő és keblemre hajtotta a fejét. Midőn a kocsi megállott és én lesegítettem őt, egész testemben remegtem. Az ajtóig kísértem és becsengettem. — A viszontlátásra holnap a zsúromon, — szólt és belépett a kapun. — A viszontlátásra... Rómeóm! — A viszontlátásra... Júliám! VII. De hogy ne untassam tovább, uram, csak a főbb eseményeket fogom még elbeszélni. Mi napról napra jobban és jobban szerettük egymást. Szerettük egymást tisztán, ideálisan. — A férjed már öreg, — szóltam gyakran hozzá, — ne keserítsd meg az életét a válással. Tűrj még egy ideig, ha már eddig tűrtél, megnyugvással, és ha majd egyszer elszólítja a kérlelhetetlen halál, ahová mindnyájunknak követnünk kell majd őt, mint drága nőmet foglak karjaim közé zárni, esküszöm! És ő megnyugodott. Minden áldott nap találkoztam Magdával, kísértem sétáiban, kocsikáztam vele, este pedig színházba mentünk. Az öreg férj, aki belátta, hogy Magda csak a barátnőm és nem a szeretőm, nem bánta ezt. Sőt örült is talán, hogy neki békét hagynak. És így teltek napjaink, boldogságban, örömben... De egy nap megváltoztatta viszonyunkat. Történt, hogy egy délután, midőn Magdáért mentem, őt nem találtam otthon. Helyette Békeffi fogadott könnybe lábadt szemekkel. — Uram, — szólt zokogva, — segítsen rajtam, segítsen, az Istenre kérem!

És itt elpanaszolta sorsát. Midőn Magdát megismerte, ezrekkel rendelkezett; volt háza, földje, tőkéje. De mióta őt feleségül vette, egymásután elúszott minden. Most már nincsen semmije se, és Magda ezt nem akarja belátni. Nem akar leszokni előbbeni életéről. Válással fenyegeti, ha szeszélyeit nem teljesíti, ő pedig bolondul e nő után. Kész inkább adósságokba keveredni, a bűn útjára lépni, de őt elveszteni nem képes, a szíve megszakadna. — Önnek van rá a legnagyobb befolyása, szóljon neki; mondja meg, hogy én rabszolgája, hű kutyája leszek, csak ne kergessen az őrülésbe. Ne kényszerítsen, hogy letérjek a becsület útjáról, hogy sikkasztó legyen a nevem! Az Istenre kérem, uram, segítsen rajtam, segítsen, — és újra zokogásba tört ki. Megsajnáltam a szegény öreget és biztosítottam, hogy igyekezni fogok Magdát rábeszélni, hagyjon ezzel az élettel, amely a tönk szélére fogja juttatni mind a kettőjüket. Hivatkozni fogok szívére, férje iránt tartozó hálájára, kötelességére. És az öreg megnyugodott. — Rövid időn belül talán csak javulni fog helyzetem, és akkor újra kielégíthetem szeszélyeit, csak addig tűrjön, addig ne követeljen tőlem oly dolgokat, melyeket nem tudok neki megadni. Midőn nemsokára ezután Magda hazajött, én feltártam előtte a helyzetet és rajta voltam, hogy beválthassam az öregnek tett ígéretemet. De mindhiába, Magda makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy ő élni akar és hogy az öreg beszéde csak mese. Mese, mellyel félre akarja őt vezetni, mert van neki pénze, kell, hogy legyen. Midőn láttam, hogy a szép szavak nem használnak, szemrehányásokat tettem neki, és szó szót követve, Magda haragtól remegve felkelt és így szólt: — Távozzék rögtön! Nem tűröm, hogy valaki dolgaimba avatkozzék! Nem fogadok el senkitől tanácsot, én tudom, mit teszek! Távozzék, parancsolom! — Ha így kívánja, — szóltam büszkén — megyek! De csak annyit mondok, Magda, vigyázzon, nagyon vigyázzon! Becsuktam az ajtót és távoztam.

73

72 Éreztem, hogy mind a ketten vétettünk; én tán a kelleténél erősebben támadtam meg, ő pedig sértve érezte személyében a nőt, más fegyverek hiányában kiutasított. De hogy az igazat bevalljam, nem tulajdonítottam a dolognak semmi jelentőséget. Gondoltam, ha kiduzzogja magát, ő lesz az első, aki felajánlja a békejobbot. Hazamentem, rágyújtottam egy szivarkára és olvasni kezdettem a lapokat.

*** Több nap telt el anélkül, hogy felkerestük volna egymást. Én vártam, hogy ő kezdje meg a békítő lépést, Magda pedig rám várt. Végre egy napon levelet kaptam tőle. Még most is tudom kívülről.

» Kedves barátom! Bocsásson meg a múltkori tapintatlan és goromba magaviseletemért, én már megbántam ezerszer is. Még egyszer bocsánatáért esdve, kérem, jöjjön fel hozzám a mai nap folyamán o k v e t l e n ü l. N a g y v e s z é l y f e- n y e g e t! Tiszteli igaz barátnéja: Magda « — Tudtam, hogy így lesz — szóltam magamban és délután Magda lakása felé irányítottam lépteimet.

VIII. Midőn be akartam nyitni Magda szobájába, nagy zaj, lárma hallatszott ki onnan. Magda veszekedett a férjével. Már meg voltam szokva ezekre a jelenetekre, azért elhatároztam, hogy az előszobában várom be a vihar lecsendesülését. Ó, bár ne tettem volna ezt!

A lárma mindegyre fokozódott, és én figyelni kezdtem az ajtóra téve fülemet. — Magda, ne vigy’ a végletekig! — szólt elfojtott hangon Békeffi, éppen abban a pillanatban. — Egy tapodtat sem engedek! — felelt Magda. — Kényszerítelek! — Szeretném látni! — Magda, nem vagy leány, démon vagy! Azért fészkelted be magad szívembe, hogy megölj, hogy tönkretégy?! — Nem én akartam így! — Elvetted becsületemet... a becsületemet... Tudd meg, sikkasztottam miattad... kígyó, miattad... És én mindent, mindent megbocsátok, csak kövess, jer velem Amerikába, ó, jer Magda... ott új életet kezdünk... jer... jer...! — Soha! — Úgy nem is szerettél soha! — Soha! — felelt kisvártatva Magda. — Hazudsz! — Itt van a bizonyíték! Vedd vissza jegygyűrűdet! — és ledobta a földre. Erre dulakodást hallottam és Magda szavát. — Gyilkos, segítség, gyilkos! Be akartam rontani, de az ajtó zárva volt. Nagy erőfeszítés után végre feltörtem azt. Ah, borzasztó látvány! Magda ott feküdt a kereveten és görcsösen vonaglott, a szívéből patakzó vér meg pirosra festette a padlón elterülő szmirnaszőnyegeket. — Anyám... Ala-dár... bocsássatok meg... meg-ha-lok... megtisz-tu-lok... bocsáss... — és örökre lehunyta a szemét. Békeffi meg ott térdepelt mellette eszméletlenül, inkább őrülten, és szívta a sebből kipatakzó vért. Majd felkelt, révedező pillantásokat vetett körül és így szólt: — Ugye milyen szép?! Hahaha!... Ne bántsátok, alszik... Ez Magda, a menyasszonyom... most megyünk menyegzőre... igen... neked nincsen menyasszonyod, hahaha!... nekem van... nézd milyen szép... — ugrálni, dalolni kezdett, majd újra reátapadt és

74

75

csókolta a vérző, élettelen tetemet... Én letérdeltem melléjök, imádkoztam mind a két halottért.

***

Janye

Ez az én szerelmem története! — így fejezte be szavait Simorjai Aladár. — Ennek a nőnek vagyok a rabja! Ezért látogatok el mindig ehhez a képhez, melyet az »Ébredés« után készíttettem és állíttattam ki; hadd gyönyörködjenek benne a többiek is mind. Lássák, milyen szép volt ő, Magda! Ami engemet illet, én élő halott vagyok. Élek, mert élnem kell, mert ki kell tartanom anyámat és testvéreimet. Járom Gogotámat, míg egyszer le nem rogyok a kereszt nehéz súlya alatt, amíg meg nem vált szenvedéseimtől a halál s amíg végre nem egyesülök vele ott fenn, a csillagos égben.

Ország-Világ, 1902. február

Itt valahol fenn a Kárpátokban, az égbenyúló havasok között, ahová az Isten napja is csak dél felé küldi aranyos sugarait, élt Janye, a kecskepásztor. Vagy ötven gidája lehetett, és ezek őrizete fejében kapott hetenkint egy csomó túrót és kenyeret. Lakásul meg az a hegybe vájt barlang szolgált, mely oly festőien ékelődött a meredek sziklák közé, de ezt csak esős és zivataros időben kereste fel. Egyébként künn a hegyi tisztáson töltötte napjait a szabad ég alatt. Leheverészve az illatos fűben, el-elhallgatta a magasban kóválygó sas kiáltását, a távolban bugyogó patakocska álomba ringató csacsogását vagy pedig tilinkózott. Mert nagyon szépen tudott ám játszani azon az egyszerű hanszeren. Már hogy is ne lettek volna szépek azok a nóták, mikor oly érzéssel fújta, hogy még a gidák is abbahagyták olyankor a legelést, különösen, ha a szomorúbbjába fogott. Az a fekete, tüzesszemű leányzó, anyjának nevelt leánya, volt okozója azoknak a szomorú nótáknak. Persze, hogy Mirjám tudott erről a legkevesebbet. Már hogy is gondolhatta volna, hogy az a csendes legény, aki az ő jelenlétében is csak a havasok tetejét vagy Isten tudja mit nézett, még szerelmes is legyen. De Janye igen szerelmes volt belé. Hisz’ Mirjám vitte fel minden héten az elemózsiát, ő volt az egyetlen, aki néha-néha elbeszélgetett, elmókázott vele s így nem is csoda, hogy megszerette. S mikor a kígyózó hegyi úton feltűnt a leány karcsú alakja, amint biztos lépéssel haladt a veszélyes úton, Janye mindig feltette magában, hogy okosan fog beszélni vele. Ma is így tett. — Hozott Isten, Mirjám! Mit csinál az édes szülém? — Tiszteltet. Aztán már látni is szeretne.

76 A leány letérdelt és ügyesen kirakosgatta a tarisznya tartalmát. Janye meg ezalatt mohó szemekkel nézte a karcsú alakot, a gömbölyű vállakat és éppen nekiindult, hogy kiönti szíve búját, midőn a leány megszólalt: — No, Janye, találd ki, mi újságot hoztam? — Má’ hogy találnám én ki? Tán csak nem »hót« meg valaki! — Dehogy »hót«! Rúlam van szó. Férjhez »mék« a Demetriuhoz, tudod, kinek az a nagy kőháza van a templom mellett. Tegnap kért meg édesanyádtúl. Janye mit se szólt, hanem csak bámult, bámult maga elé. Valami kimondhatatlan érzés gyötörte s valóban mégse érzett semmit. Nem is hallgatott a leány beszédére, nem is könnyezett, nem is sóhajtozott, folyton csak nézett, nézett egy helyre, ahol látni vélte azt a kőházat, meg azt a hosszú Demetriut. Végre mégis meg-szólalt s mintegy öntudatlanul mondta: — Hát aztán szereted? — Hát szeretem! De azért mintha téged mégis jobban szeretnélek... — Akkor m’ért nem leszel az én feleségem?! — De nagy golyhó1 vagy te Janye! Már hogy tarthatnál te el egy asszonyt, mikor még tetőd sincs, hová a fejed lehajthatnád. — De bizony van! — Talán bizony az a barlang? — nevet a lány. — Mégiscsak nagy bolond vagy, te Janye! Aztán olyan szép az a kőház. S ha majd a felesége leszek, rajtatok is segítek majd. Ezen a napon aztán nagyon szomorú nótákat fújt Janye. Még a gidáknak is túl szomorúak voltak. Talán azért széledtek el annyira, talán azért ragadta el közülök a legszebbet az a vén mackó, mellyel annyi tusát vívnak a hegyi pásztorok. Egy hét múlva, már kora reggel ott állt Janye a sziklán, ahonnan az egész völgyet be lehetett látni. Messze távolban ott fekszik a falu alacsony gunyhóival,2 melyből csak Demetriu háza válik ki. A gyalogösvény meg, mely a faluból kivezet, mint egy vékony sáv kígyózik a tarkavirágos tisztás és a környékező haragoszöld fenyvesek között...

77

Bánkúti Gusztáv rajza

78

79

— Erre kell jönnie! De nini, már jön is! Valami hosszú, nyurga alak bandukol mögötte. S Janye éles szeme úgy látja, hogy a közelség a kettőjük között igen bizalmas. De mást is lát ő még! Már régóta vizsgálja a hegy lábánál ide-oda mozgó fekete pontot, és éppen a torkába mennek a veszélynek! Janye becsületes arcán életében most először jelent meg a káröröm. Majd elválik most, ki a legény a talpán. Már meglátták egymást a vén mackó és a hosszú Demetriu, ki megragadva a leányt, futásnak eredt. Övében ugyan a szekerce, de így biztosabb. És Janye gyorsan rohanni kezdett lefelé a hegyről. Jól tudja ő, hogy itt hasztalan a futás. Demetriu egy ideig magával vonta a leányt, de midőn az később ájultan lerogyott, gyáván elfutott, kitéve a leányt a biztos halálnak. S a medve mindegyre közeledik, már-már éles karmait akarja a leány testébe mélyeszteni, midőn egy guruló tömeg útját állja. Egy ideig a felvert por eltakar mindent, aztán egy tépett, véres alak emelkedett ki. Meg sem törülve verejtékes homlokát, a leányhoz ment és lassan-lassan eszméletre térítette. Aztán még sokáig ültek egymás mellett, midőn a leány megszólalt: — Te Janye, talán mégis elférnénk mi ketten abban a barlangban?

Ország-Világ 1904. április

A „kappan” története »A

tyúkhoz« címzett korcsma volt az egyetlen Nagy-Eb községében. Az ebből eredő monopóliumot aztán ki is használta Ferke bá’, amint a faluban nevezték a jó korcsmáros urat. Kevés bor és sok spiritusz, kevés sör és sok szódavíz — és Ferke uram a gyors meggazdagodás útjára lépett. De ekkor egészen váratlanul, mint a mennykő a felhőtlen égből reácsapott a konkurens, Mihály gazda személyében. Mihály gazda »A kakashoz« címzett korcsmája sokkal nagyobb, szebb és modernebb berendezésű volt, no meg az itókája is sokkal jobb, zamatosabb és olcsóbb. Ami azonban a fő varázst képezte, az egy ördögadta masina volt. Olyan hosszú trombita formája volt neki, és ha az ember egyet csavarintott rajta, hát úgy szavalt, meg énekelt, akárcsak az ember. No, jártak is csodájára a korcsmába. Ezt aztán már nem bírta ki »A tyúk«. A vendégek mind »A kakashoz« pártoltak át, és szegény Ferke bá’ akár egész nap künn ülhetett a korcsmája előtt, bizony semmi dolga sem akadt. Ez végtelen haragra lobbantotta őt és feltette, hogy törik vagy szakad, de tönkreteszi »A kakas«-t. És e naptól fogva mindig csak azon törte a fejét, milyen újabb és újabb dolgokkal bosszanthatná meg Mihály gazdát. De ez csak reáduplázott a bosszantásokra, és így nemegyszer volt tőlük hangos az utca. Az ellentétek ekkor már annyira kiélesedtek, hogy »A kakas« udvarán nem volt szabad egyetlenegy tyúkot sem tartani, viszont »A tyúk«-nál egyetlenegy kakast sem. Aminek aztán a szegény kakasok és tyúkok itták meg a levét, eltiltatván mindnyájunk közös örömétől: a szerelemtől.

81

80 De a tyúk csak tyúk marad! És így történt aztán, hogy Ferke bá’ egy remek szép kis tyúkja, meghallván a szomszédban kukorékoló kakasok hívó szózatát, átrepült a kerítésen, és az úton sétálgatva — ó sors! — éppen »A kakas« udvarára tért be. No, Mihály gazdának sem kellett több! Egy tyúk az ő udvarán! Felvett egy követ és úgy találta fejbe koppintani a kis bóbitást1, hogy az még annyit sem mondott, hogy befellegzett, máris felfordult. A kis bóbitás balul sikerült szerelmi kirándulása aztán meghozta az égszakadást, földindulást — a civakodások, ütlegek és pörök egész sorozatát... És ebbe a kis idillbe, midőn már a szenvedélyek a végsőkig voltak fokozva, belejátszódott egy új idill, egy sokkal szebb, költőiesebb és könnyfacsaróbb.

*** Mint a legtöbb boldog embernek e földön, Ferke bá’nak is volt egy gyönyörteljes, bogárszemű leánya, az Iluska, Mihály gazdának meg egy deli fia, a Gyurka. Mi csűrés-csavarás, ez a két ifjú lélek már mint gyermek (még »A kakas« létezése előtt) megszerette egymást örök szerelemmel. Bevallani ugyan egyik sem vallotta be a másiknak, de minden jel arra mutatott, hogy szeretik egymást. Mert mikor a Gyurka meglátta Iluskáját, már messziről nagyokat nyeldesett, köszörülgette a torkát, meg a bajuszát pedergette, aztán lágyan odaszólt szíve választottjának: — Jó napot, szentem! Iluska lesütötte a szemeit, olyan vörös lett, mint a cékla s szemérmesen csak ennyit válaszolt: — Adjon Isten! Aztán elváltak; de mindkettőjüknek szíve hangosabban dobogott s maguk sem tudták miért, olyan boldognak érezték magukat. Ezek pedig a kezdődő szerelem félremagyarázhatatlan jelei, akárki mit mondjon. Így állott tehát a dolog, mikor »A kakas« megszületett és fene-

kestől felforgatott mindent. Ettől fogva aztán felsőbb parancsra beszüntették a köszönést. Ha néha-néha találkoztak, szótlanul mentek el egymás mellett. Szótlanul, de nem érzéstelenül, mert a szívük csak mindjobban és jobban kezdett dobogni, és Iluska is mindjobban és jobban elpirult. Az idő meg csak telt! Egy nap aztán Juliska2 kiment a mezőre, ahol éppen a Gyurka is tartózkodott. Most is szótlanul mentek el egymás mellett, és föld-szomszédok lévén, nem messze egymástól ki-ki a saját munkájához látott. De bizony sehogy sem akart menni a munka. A Gyurka nagyon keménynek találta a földet, folyton sóhajtozott, igazgatta a kalapját és köszörülgette a torkát. Iluska is, amint a füvet gyomlálta, hát csak folyton a hajához kapkodott, a szemeit törülgette s szintén sóhajtozott. Majdnem félóra telt el így, mikor Gyurka szíve hirtelen elhatározásra ébredt és a földhöz csapva a kalapját, alig hallhatóan odaszólt a leányhoz: — Iluska, te! A leány jól hallotta a legény szavát, de mit sem válaszolt. Csak nem kapitulálhat meg az első felhívásra! No meg aztán jól tudta, hogy Gyurka nem hagyja ennyiben a dolgot. És csakugyan alig tellett belé egypár perc és Gyurka ismét megszólalt, de most már sokkal hangosabban: — Iluska, te! Kis habozás után aztán megjött a válasz: — Mit akar kend tőlem? Nekem nem szabad kenddel beszélnem! — Hát haragszol, Iluskám, lelkem? A leány mit sem válaszolt. — Aztán m’ért haragszol, mit vétettem én neked, mi? A leány majd’ elpityeredett, de azért csak nem válaszolt, és így újra mély csend állott be. Gyurka felemelve kalapját, annak a karimáját igazgatta. Iluska meg tovább folytatta a gyomlálást, meggyorsítva a keze járását, valójában pedig mit sem végzett.

82

83

— Hát csakugyan nem szólsz hozzám? — kezdte ismét Gyurka, és mivel most sem kapott választ, folytatta: — Én sem szólok többet hozzád, mert... mert elmegyek messze, igen messze. Amerika országába, ott aztán beállok emberevőnek. Aztán ha hazajövök, megeszek mindenkit a faluban, meg én. Téged is megeszlek, engem is, vagy pedig meghalok... A leány háta megborzongott. Már csak ezt nem engedheti meg! Abbahagyta a munkát és szemeit lesütve átszólt: — Már csak ezt a bolondságot nem teszi meg kend! — De meg én! — erősítgette Gyurka, kalapját morzsolgatva a kezei között. — Aztán már m’ért akar kend odamenni? — vette fel a beszéd fonalát a lány, mintha bizony nem tudta volna, hogy mi érlelte meg Gyurkában ezt a szörnyű elhatározást. — Még te kérded! — szólt sóhajtva Gyurka, mialatt Iluska újra vetekedni kezdett a cékla színével. Mély csend támadt erre, és Gyurka most hirtelen elhatározással átment az Iluska földjére és megfogta a leány pici kacsóját. — De Gyurka! — szólt meglepetten Iluska és tettetett erőlködéssel ki akarta venni kezét a legény erős kezéből. — Ha meglátja valaki? No ne izélj, Gyurka! — Mit törődöm én most az egész világgal! — felelt ez hévvel. — Szeretsz Iluskám? Mondd, hogy szeretsz! És Iluska hallgatott s mintegy önkéntelenül is erősebben szorította meg Gyurka kezét...

*** Mialatt e kis szívreható jelenet lejátszódott, Dorka, vagy a vasorrú bába, amint a faluban csúfolták, éppen künn volt a mezőn gyógyfüveket szedni, és meglátta az egész dolgot. S mivel szíve nem volt ilyen gyengéd jelenetekre berendezve, uccu neki, sietett be a faluba, hogy az érdekelt feleknek tudtul adja, mi is történt. Mialatt pedig sánta lábán bebillegne a faluba, nézzük csak, hogy mennyiben változott a helyzet »A tyúk« és »A kakas« portá-

ján. A kis bóbitás szerencsétlenül sikerült szerelmi kirándulásából, mint már tudjuk, a civakodásoknak, ütlegeknek és pöröknek egész sora támadt. Ezeknek a pöröknek aztán az lett a végük, hogy Mihály gazda mindet elvesztette s nemcsak a tyúknak az árát kellett megfizetnie, hanem még egy csomó becsületsértést, testi sértést, no meg aztán az összes perköltségeket. Ferke bá’t ez a győzelem annyira fellelkesítette, hogy most már végképpen »A kakas« vesztére tört. Leszállította az újonnan hozott jó borainak árát, megnagyobbíttatta és kireparáltatta az egész korcsmát és egy csodálatos órát szerzett be. Ez az óra valóban az órásipar remeke volt. Minden órában muzsikálni kezdett, és ahány óra volt éppen, annyi apostol jött ki belőle, nagy söröskancsót tartva a kezében. Ez hatott, és »A kakas«-tól most számosan visszapártoltak »A tyúk«-hoz. De ennek a visszapártolásnak nem maradtak el a következményei, és már nemsokára érezni lehetett a hatást. A falu népe ugyanis két pártra szakadt, és most voltak »kakaspártiak« meg »tyúkpártiak«, akik mindenben egymás vesztére törtek. »A kakasok« vezére a tiszteletes úr lett, aki haragudott a »A tyúk« óráján kipellengérezett apostolok miatt; »A tyúkok« vezére meg a jegyző úr. Így aztán a falu esze is két részre oszlott. Ez volt a helyzet, mikor Dorka megpillantotta a mezőn szerelmeskedőket. Kétségbeesetten állított be tehát Ferke bá’hoz: — Jaj, kocsmáros uram, mit láttak a szemeim! Az az átkozott falurossza, az a semmiházi Gyurka szemet vetett a kend szépséges rózsaszálára, Iluskára és az a buksi lány sem idegenkedik tőle. A saját szemeimmel láttam, mikor csókolództak. Vigyázzon, az Isten szerelméért, kocsmáros uram, vigyázzon, nehogy szégyent hozzon becsületes fejére. Jaj, jaj, ezek a fiatalok, ezek a fiatalok! — és Ferke bá’ még alig tért magához az ámulattól, midőn Dorka már »A kakas«-hoz állított be: — Jaj, kocsmáros uram, mit láttak a szemeim! Az a haszontalan, az a céda személy, az az Iluska, szemet vetett a kend derék, jóságos fiára — és itt is elmondva gyorsan mondókáját, szaladt

84

85

tovább, hogy aggodalmait a falunak is kitárja. Este már másról sem beszéltek a faluban, mint Iluskáról és Gyurkáról. Ki-ki tudott egy-egy újabb részletet, és a pletyka lassanként rettenetes arányokat kezdett ölteni...

*** Iluska és Gyurka mit sem tudva Dorka árulkodásáról, tovább szőtték szerelmi ábrándozásuk fonalát. Ebben a pillanatban igen szomorúak voltak! — Hej bizony, Gyurka, sohasem lehetünk mi egymáséi! — szólt könnyezve Iluska. — Az én apám sohasem fog engedni, meg aztán a tiéd sem! — Biz’ az úgy van! — felelt sóhajtva a legény. — De hát mit csináljunk? Én nem tudok élni nélküled! Egymáshoz bújtak, mint két kis szerelmes veréb és elgondolkoztak. Egyszerre csak felkiáltott Gyurka: — Te Iluska, haljunk meg! Az indítvány tetszésre talált Iluskánál is, és elkezdtek töprengeni a halál formájának a megválasztásán. Végre is, mint a szerelmes drámák hetvenöt százalékánál, a gyufa került előtérbe. Gyurka elő-vette lajblija3 zsebéből a nagy pakli kénes gyufát, letördelte a gyufafejeket és egy üvegbe dobta, amelyben innivalót hozott a mezőre, aztán jól megrázta. A leány egész testében remegve nézte a halálra való előkészületet, és mentől közelebb voltak a halálhoz, annál inkább kezdett remegni. Végre már nem bírta tovább és megszólalt: — Hallod-e Gyurka, aztán igazán meghaljunk? — De meg ám, az áldóját ennek a világnak! — s mialatt ezeket kiejtette, majdnem sírva fakadt. — Talán csak nem félsz? — Már hogy félnék, hiszen odafenn majd csak újratalálkozunk, ugye Gyurka? — és úgy remegett, mint a nyárfalevél. —Már hogy a fenébe ne találkoznánk! Ott nem parancsol senki, ott elveszlek feleségül... Mindketten zokogásba törtek ki és egymás nyakába borultak.

Midőn feleszméltek, a legény felvette az üveget és odaadta Iluskának, Iluska a szájához emelte azt, de hirtelen elkapta és felkiáltott: — Jaj de rossz szaga van! Próbáld csak meg! Gyurka szintén a szájához emelte az üveget, de ő is visszarettent a haláltól. — Te Gyurka, talán mégsem lesz jó meghalni! Akkor már nem mehetünk többé vissza a faluba, nem láthatjuk többé a bocit, a libuskákat, a cirmos cicát... — »Abbizony«! — hagyta helyben a legény. — És aztán ki tudja, hogy találkozunk-e fönn! Hiszen a tiszteletes úr sem volt még ottan! — És hátha még egymáséi lehetünk! Egész megvígasztalódva dobták el az üveget és kéz a kézben megindultak hazafelé, elhatározva, hogy a falu közelében elválnak és majd többször találkoznak ezután a mezőn. De alig tettek egypár lépést, egyszerre csak zaj ütötte meg a fülüket — és ó borzalom! — a távol lenge ködében feltűnt Ferke bá’ és Mihály gazda szörnyen hadonászó alakja, hatalmas furkósbottal a kezükben. A következő jelenetet aztán már az olvasó fantáziájára bízom, gyenge lévén a tollam annak megírására. Legfeljebb csak annyit jegyezhetek meg e helyen, hogy az ügy mind a két fél részéről a lovagiasság szabályai szerint elintéződött és hogy — amint az előre látható is volt — kibékülés nem történt.

*** A terefere lángja már lassan lohadni kezdett, midőn a következő vasárnap a láng hirtelen újra felcsapott: egy dologból kifolyólag. Ugyanis a tiszteletes úr, más téma hiányában, az emberiség romlásáról tartott ékes beszédet az istenfélő nyáj lelki épülésére, és ezt az alkalmat használta fel, hogy az apostolok kipellengérezéséért felháborodott lelkének elégtételt szerzendő, kiruccanásokat intézzen »A tyúk« és hívei ellen.

86 A beszédnek rendkívüli hatása volt, úgyhogy az istenfélő nyáj még aznap délután ököllel szállott egymással szembe jussa megvédéséért, egy hetedhét országra szóló verekedés keretében. E verekedésből aztán a vezérek is kivették a maguk részét. Ugyanis a tiszteletes elítélvén »A kakas«-ban az ellenpárt durva viselkedését, szóvá tette azt a tényt, hogy miért mulat a jegyző oly úrimód a sorozások megkezdése idején, no meg hogy miért lakik a szép segédjegyző a fiatal jegyzőné közvetlen közelében. És mivel az embernek mindig akadnak barátai, úgy ez a kiruccanás a jegyző fülébe jutott. Neki sem kellett több! Mint a feldühödött oroszlán rohant »A tyúk«-ba párthívei közé és feltárta a tiszteletes összes szerelmi kalandjait, kivéve azokat, melyek »A tyúk«-ra szégyent hoznának. Erről a tiszteletes is értesült. Ezeknek a kiruccanásoknak aztán csattanós folytatásuk akadt, míg a befejezés a törvényre terelődött. De ez nagy baj volt ám, mert a dolog úgy a főszolgabíró, mint pedig őméltósága, a püspök úr füleihez is eljutott, és a jegyző a főszolgabíró, a tiszteletes pedig a püspök elé meghívattak. Itt aztán az elképzelhető fejmosdatáson kívül legkegyelmesebben meghagyatott nekik, hogy az ügyet békésen intézzék el, mert különben hivataluktól fosztatnak meg. Ezek után sokáig törte a fejét a két pártvezér, hogyan lehetne a békét helyreállítani anélkül, hogy az egyik párt is meghajoljon a másik előtt. És ekkor előtérbe lépett egy új személy — egy homo regius4 — Balázs bakter személyében, aki pártatlanul állott a két párt között, és aki mind a két részről megbízatott a béke helyreállításával. A mezőn történt lovagias ügy elsimulása után, hosszú ideig nem találkozott az ifjú szerelmespár. Mindketten búslakodtak és sírtak, de mit sem tehettek, mert minden terv megtörött a szülői akaraton. Már-már kétségbeesetten lemondtak minden reményről, midőn mint az ábrándos dajkamesékben, megjelent a jótevő tündér, ugyancsak Balázs bakter személyében.

87 Ez a Balázs bakter valóban zseniális ember volt. A zsenialitása pedig abban állott, hogy soha senkivel össze nem veszett, mindenben csak a saját javát kereste és senkinek, hacsak jól meg nem fizették, szívességet nem tett. A diplomatikus kérdések megoldása körül meg senkinek olyan jó szimata nem volt, mint neki. Tehát ez a Balázs bakter, bejáratos lévén mind a két korcsmába, illő jutalom fejében hajlandónak mutatkozott a két ifjú szerelmes kezére járni. És így végre-valahára jobb napok virradtak Gyurkára és Iluskára. Hárman aztán összeszűrve a levet, megállapították, hogy itt más nem segít, csak a szökés. Balázs híven vitte az üzenetet ide is, oda is, míg mind a két félnek átadta a kész tervet, mely szerint: a búcsú napján, mikor mind a két korcsmában a legtöbb dolog akad, Iluska teljesen felkészülve kioson az atyai házból és Balázs házába szökik, ahol már várakozik rá kocsival a Gyurka. A terv egyhangúlag elfogadtatott, és olyan mohón még senki sem várta a búcsú napját, mint Iluska és Gyurka. Balázs bakter pedig befejezve küldetését és felvéve az érte járó jutalmat, most teljes odaadással a másik dologba kezdett!

*** A jegyző úrtól meg a tiszteletestől megbízatva a rend helyreállítására, gondteljes arccal ment éjjeli szolgálatára Balázs, a homo regius. Szokásához híven, tíz óra helyett tizenhármat fújva és végigjárva a falut, betért mind a két korcsmába és bekebelezve úgy »A tyúk«-tól, mint pedig »A kakas«-tól kapott fröccsöket, kiment az utcára, elhelyezte a beszáradt patak hídja alatt a köpenyét és aztán töprengeni kezdett. Sokáig törte a fejét a nagy dolog megoldásán, míg végre boldog arccal álomra szenderült, mint rendesen, megfeledkezve a tülkölésről és a falu beléje helyezett bizalmáról. Reggel aztán pontban kettőkor, mikor a szolgálati ideje letelt, felébredt és ünnepélyes léptekkel hazafelé indult. Még soha ilyen

88

89

hatalmasnak nem érezte magát, mint most. Mikor hazaért, szokása ellenére nem feküdt le újra, hogy tovább aludja a boldogak álmát, hanem szépen megmosakodott, magára vette ünneplő ruháját, kikenegette bagaria csizmáit és várt, míg megvirrad és újra megnyílnak a korcsmák. Mint diplomata, rögtön tisztában volt azzal, hogy a helyzetet csak úgy lehet megoldani, ha a két korcsmárost, mint az egész civakodás értelmi szerzőit meg tudja nyerni a béke érdekében. Ez pedig nem a legkönnyebb dolognak látszott. Tehát amint reggel a korcsmák mgnyíltak, beállított előbb »A tyúk«-hoz, majd »A kakas«-hoz és úgy a tiszteletes, mint a jegyző nevében előadta megbízatását. Szörnyű dühre lobbant erre úgy Ferke bá’, mint Mihály gazda, és majd’ hogy ki nem repült a homo regius. De nem hiába volt ő nagy diplomata! Meg sem rettent és rendületlenül feltárta a helyzetet: hogy így, meg úgy, nem jó biz’ ez a veszekedés az egész falura; a szomszéd falu lakói már úgyis nótákat faragnak rájuk. Aztán a folytonos pörösködésnek és túllicitálásnak mi más is a vége, mint az anyagi romlás; meg aztán nem is fiatal emberek már, akik a sok hercehurcát kibírják, és tudja az Isten, mi mindent hadart összevissza. Így aztán nem is maradt el az eredmény, és a homo regius teljesen megfelelt a beléje helyezett bizalomnak. Félóra múlva már vígan jelentkezett a tiszteletes úrnál. — Tiszteletes uram, jelentem alásan, rendben van már a széna! Hej, hisz’ ha én veszem a gyeplőt a kezembe! A két párt még a mai nap folyamán összeírja a követeléseket és holnap a nagytéren összejön a közös megbeszélésre. A tiszteletes majdhogy meg nem csókolta örömében Balázs baktert, aztán gyorsan felöltözött és átszaladt régi cimborájához, a jegyzőhöz, akivel időközben teljesen kibékült.

*** Másnap este, az előre megállapított helyen és időben megjelent a két ellenséges tábor. Ott voltak a tiszteletes, a jegyző,

a bíró, a két korcsmáros, az egész kupaktanács, és megindult a béketárgyalás. Mindkét párt írásban adta be a követeléseit, melyeket aztán nagynehezen — hála a tiszteletes, a jegyző és Balázs bakter éles eszének — sikerült összeegyeztetni. Kilenc órakor már ki is hirdette az elnöklő tiszteletes az eredményt, mely szerint: 1./

2./

3./ 4./

5./ 6./

7./

Csontos Ferenc és Batta Mihály vendéglősök szavukra megfogadják, hogy a köztük folyó haragnak ezennel ünnepélyesen véget vetnek. »A kakas«- és »A tyúk«-pártiak egyesülnek, és igaz keresztényekhez méltó barátságban és szeretetben fognak ezentúl élni. Az összes eddigi viszálykodásból eredő pörök visszavonatnak. Az italok és ételek ára a két korcsmában csak egy és ugyanaz lehet és hozzá lehetőleg olcsó. (Ez a tanító indítványa.) »A tyúk«-ból az istentelen óra eltávolítandó. (Ez a tiszteletes indítványa.) A kibékülés körül szerzett érdemeinek elismeréséül Balázs bakter ötven pengő jutalomban részesül. (Ez Balázs indítványa.) Ha netán a jegyző vagy a tiszteletes urak a fenti viszályból kifolyólag a főszolgabíró, illetve Őméltósága a püspök úr részéről felelősségre vonatnának, úgy a falu tartozik őket a kátyúból kiragadni. (Ez a tiszteletes és jegyző urak együttes indítványa.)

A határozat kihirdetése után Ferke bá’ odament Mihály gazdához, kezet szorítottak és megölelték egymást. Példájukat aztán a többiek is követték, és így hosszú idő után újra helyreállott a rend Nagy-Eben. Ekkor előlépett Balázs bakter és megemlékezett a szegény ifjú szerelmespárról, egyúttal abbeli óhaját fejezte ki, hogy ámbár

91

90 gyenge és köszvényes a lába, mégis nagyon szeretne már egy lakodalomban táncolni. Egy hónap múlva aztán már mint boldog mátkapár járták a búcsún a táncot Iluska meg Gyurka. A szökési terv így fölöslegessé vált, de ki ne örülne inkább ennek a megoldásnak! És most bátran kérdezhetné a nyájas olvasó, hogy hol is marad — »A kappan története«? Nos, tehát megsúgom. Úgy Ferke bá’, mint Mihály gazda visszavonultak a korcsmárosságtól, és »A kakas«-t meg »A tyúk«-ot »A kappan«-hoz cím alatt egyesítette az ifjú pár. Így tehát most újra egy korcsma van Nagy-Eben.

Ország-Világ 1906. március

Dórits István dr., felesége Raics Zora és sógornője Raics Náda a szentendrei Dobozi utcai házuk kertjében 1915 után

92

93 Az előző oldal magyar fordítása Dority1 István: született a Bánátban található Kovinban2 (Kevevára), 1883. nov. 21.-én — meghalt Budapesten 1932. ápr. 10.-én. Írói álneve: Stiród István. Apja: Szvetozár (Dority), anyja: Emilija Magyarevity, a budai püspök: Jeremija Magyarevity (1822-1896) lánya. Tanulmányait Budapesten, a piaristák gimnáziumában végezte, majd jogot tanult, ledoktorált, és a (Magyar Királyi) Kereskedelmi Minisztérium tisztviselője volt 1909-től haláláig. 1914-ben feleségül vette Zora Raityot. Eredeti munkái főleg magyar nyelven, fordításai szerbhorvátról magyarra, az alábbi budapesti napilapokban és folyóiratokban jelent meg: Nemzeti Hírlap (1900), Fővárosi Lapok (1901), Ország-Világ (19011909), Pesti Napló (1902-1903), Magyar Szalon (1903), Jövendő (1905-1906) Magyar Szemle (1905-1906), Croatia (1906), Szentendre és Vidéke (1907-1908)3. Baráti kapcsolatot tartott fenn Veljko Petrović4-al. Mileta Jakšić, Milan Rakić és mások verseit fordí-totta. Magyar nyelvű színpadi darabjának címe: Ezüst szív. A budapesti „Pátria” irodalmi és értelmiségi klubnak volt a tagja. (A „BIBLIOGRAFIJA” és a „LITERATURA”, részben az író 1902-ben megjelent kötetének (Négy elbeszélés) novelláit sorolja fel, részben pedig olyan Dórits István dr.-al kapcsolatos irodalomkritikákat közöl, melyek mind szerb nyelvűek, így ezek a magyar olvasók számára lényegtelenek, ergo: nem fordítottam le.) 1. A szerb nevek jelentős része „ć” betűre végződik, mely „ty”-nek olvasandó. A szerb írók esetében meghagytam a „ć”-t. Szerb származású magyar lakósok általában „ts”-el, vagy „cs”-vel, néha „ty”-vel írják a nevüket. (A szerb nyelvben nincs „ó” betű.) 2. Szerbiában két Kovin nevű város van. (Ez a bánáti). 3. Gulyás Pál nem említi ezt a lapot, (sem az „Ezüst szív” c. drámát) a Magyar írók élete és munkái-ban. (Az író három legérettebb verse csak itt olvasható, több korábbi munka ismétlésével együtt.) 4. A XX. század egyik legismertebb szerb írója volt. A Leksikon pisaca Jugoslavije (Jugoszláv írók lexikona) Dórits István dr.-t bemutató cikkelye

***

94 A Szentendrei arcképcsarnok 2006-ban Elődeink alcímen megjelent második kötete már a »Jóka ördöge« c. mesejátékot és betétdalainak utólagos megzenésítését is megemlíti: „Dórits István dr. (Kevevára/Kovin - Jugoszlávia, 1883. okt. 21. — Budapest, 1932. ápr. 10.) Jogász, költő, író, műfordító. Szülei: ∼ Szvetozár és Magyarevity Emília1, Magyarevits Jeremije2 (lásd ott) budai püspök unokája3. Miután fiatalon elvesztette édesapját, a család előbb Szabadkára majd Budapestre költözött, ahol nagybátyja, dr. Magyarevits Mláden főorvosként működött. Tanulmányait a piarista gimnáziumban és a jogi egyetemen végezte. 1909-től haláláig a Magyar Királyi Kereskedelmi Minisztériumban dolgozott. Tizenhét évesen, Stirod4 István néven a Nemzeti Hírlapban jelent meg első szépirodalmi munkája, Pávle Popovits5: A négy szegfű című elbeszélésének magyar fordítása. Saját írásai főleg magyar nyelven, fordításai (versek, novellák) szerbhorvátról magyarra, budapesti napilapokban és folyóiratokban jelentek meg: Nemzeti Hírlap (1900), Fővárosi lapok (1901), Ország-Világ (1901-1909), Pesti Napló (1902-1903), Magyar Szalon (1903), Jövendő (1905-1906), Magyar Szemle (19051906), Croatia (1906). Magyar nyelvű színpadi drámájának a címe: Ezüst szív. A budapesti Pátria Irodalmi és Értelmiségi Klub tagja volt. Írói munkásságának legértékesebb része a versfordítások, amelyek dióhéjban keresztmetszetét adják a szerb költészetnek. A század elején évekig lakott Szentendrén, a Petőfi u. 2. szám alatt. Később a nyári hónapokat családjával a Dobozi u. 1. szám alatti kertes nyaralóban töltötte. A helyi újságban (Szentendre és Vidéke Hírlapja) is publikált (1907-1908). Szentendrén neki volt elsőként detektoros, fülhallgatós rádiója. Szeretett fényképezni, sok családi fotó maradt utána. Felesége, Raity6 Zora ha-gyományos stíluisban csendéleteket festett. ∼ Budapesten halt meg, de Szentendrén temették el a szerb temetőben, a Magyarevits család sírboltjában. ∼ zenész unokája évekkel ezelőtt kezdte el gyűjteni a nagyapja munkásságának emlékeit. Egyik művét, az Arany János: Jóka ördöge című verse alapján írt három felvoná-

95 sos verses mesejátékot nemrég zenésítette meg7. 2002-ben az ő közbenjárására Budapesten, a IX., Bakács8 u. 8. számú ház falán, ahol ∼ haláláig lakott, Ferencváros Önkormányzata emléktáblát leplezett le. Forrás: Leksikon pisaca Jugoslavija9 (Jugoszláv írók lexikona); Pethő Németh Erika - G. Sin Edit: Írók, költők Szentendrén; ifj. Dórics10 István közlése. 1. Pontosabban: Magyarevics Emília, vagy Emilija Magyarevity. 2. Magyarevics Jeremiás, vagy Jeremija Magyarevity. (A róla szóló fejezetnél már helyesen van írva.) A Magyarevicsek neve újságban és lexikonban is „cs”-vel olvasható. 3. Magyarevics Emília a püspök lánya volt, az író volt az unokája. 4. Stiród (palindrom álnév) 5. Helyesen: Pavle Popović, Pávle Popovity, vagy Popovits Pál. 6. Raics (Mária) Zorát „cs”-vel anyakönyvezték. 7. Ez a „művelet” jelenleg még folyamatban van. 8. Helyesen: Bakáts u. 9. Jugoslavije (nőnemű birtokos) 10. Dórits István dr. nevét Magyarországon „ó”-val és „ts”-el anyakönyvezték, de a fia és unokája neve 1948 után — hogy, hogy nem — „o” és „cs” betűkre változott.

***

A budapesti Bakáts u. 8. sz ház falán elhelyezett emléktábla

96

97

Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái c. lexikonának Dórits István dr.-ra vonatkozó fejezete

A Ferencvárosi polgár c. újság megemlékezése az emléktábla-avató ünnepségről

98

99 Az előző oldal fordítása Március 22.-én, Budapesten a IX. Bakáts u. 8. sz. épületnél leleplezték Stevan Dorić író és műfordító emléktábláját — Dr. Dórits István néven — aki saját korában ismertebb volt a magyar olvasóközönség körében, mint a miénkben. Amikor megkaptam a meghívót a fenti ünnepségre, kénytelen voltam elismerni, hogy ezen a néven „író, költő és műfordító”-ról — amint az a meghívón állt — semmit sem hallottam. Hála a lelkes unokának, — aki a nagyapa nevét örökölte, és ha tudna szerbül nevezhetnénk őt ifjabb Stevan Dorić-nak, így azonban maradjon inkább István — könyvtári kutatómunkája és az emléktábla kihelyezése érdekében kifejtett több éves kitartó kiállása lehetővé tette számunkra, hogy újra felfedezzük egy hajdani polgártársunkat és honfitársunkat, valamint az ő nem nagy terjedelmű, de a maga idejében jelentős munkásságát. Az unoka által rendelkezésünkre bocsátott adatok szerint Stevan Dorić 1883. október 21.-én született Kovinban — nem a miénkben, hanem a Bánátban — apja Szvetozár, anyja Magyarevics Emília. Miután apját korán elvesztette, anya és fia elhagyták Kovint, és előbb Szabadkára, majd az 1800-as évek végén Budapestre költöztek, ahol az író nagybátyja: Dr. Magyarevics Mláden már ismert orvos volt — Budapest főorvos-helyettese — 1904-től pedig kinevezett budapesti főorvos, ami azt jelentette, hogy ő volt felelős az egész magyar székesfőváros egészségügyéért. Dr. Magyarevics Mláden minden bizonnyal komoly támasz lehetett özvegy nővére és az akkor még kiskorú unokaöccse számára. Stevan Dorić jogi tanulmányai befejezése után — most már dr.ként —elnyerte a kezdő segédírnoki állást a Magyar Királyi Kereskedelmi Minisztériumban, majd fokozatosan előrehaladva végül 1931-ben miniszteri osztálytanácsossá nevezték ki. Gulyás Pál adatai szerint két alkalommal volt képviselő a városi tanács-

100 ban, azonban nincs semmi bizonyíték arra vonatkozóan, hogy vajon Budapesten vagy Szentendrén. 1914. február 9.-én feleségül vette Raics Zorát, 1915. április 5.-én Mláden néven fia is született és 1932. április 10.-én elhalálozott. (Az író fia, Dorics /Mláden/ György dr. csak a magyar utónevét használta!) A szentendrei szerb temetőben temették el, ahol földi maradványai ma is nyugszanak a Magyarevics család kriptájában, mely családból egy püspök is származott: Magyarevics Jeremiás. Írói tevékenységgel igen korán kezdett foglalkozni. Alig 17 éves, amikor a Nemzeti Hírlap c. újságban 1900. április 15.-én, 19.-én, 22.-én és 26.-án — négy folytatásban — megjelent első fordítása, Pavle Popović elbeszélése. Címe magyar fordításban a »A négy szegfű«, ami „Četiri karanfila”-t jelent, azonban hogy éppen ez lenne az eredeti cím, azt nem állt módomban ellenőrizni. A többi íróink közül Stevan Dorić fordításai bemutatják a magyar közönségnek Branko Radičević-et, Jovan Jovanović Zmaj-t, Milan Rakić-ot, (Jovan Dučić-ot! — a legismertebb írók közül ő lemaradt), és még néhány ma már kevésbé ismert írót és költőt. Stevan Dorić fordításai a legolvasottabb magyar újságokban és folyóiratokban jelentek meg. Prózát és költeményeket egyaránt fordított, sőt népdalt (inkább népballadát!) is, de mégis az a benyomásunk, hogy a szerzők és műveik kiválogatásánál arra törekedett, hogy a magyar olvasóközönség számára egyfajta keresztmetszetét adja a szerb irodalomnak. 1902.-ben kiadja prózai fordításait »Négy elbeszélés« címen, amelyről igen elismerően írtak a Letopis Matice Srbske-ben. Ami Stevan Dorić eredeti alkotásait illeti, úgy tűnik, hogy verseit és novelláit kizárólag magyar nyelven írta. Saját prózájának és költészetének tartalma és stílusa a XIX. századi magyar irodalom utolsó évtizedének járuléka, nem emelkedik ki az átlag fölé, de nem is marad alatta.

101 Mindaz amit írt és fordított 1900 és 1909 között keletkezett. Később is írt ugyan, de már nem szépirodalmat, hanem társadalopolitikai cikkeket és irodalomkritikákat, többnyire műismertetők formájában, és nem a saját nevén, hanem „Stiród” álnév alatt. Stevan Dorić a maga idejében mindenképpen derék munkát végzett a fordítás terén, és jelentős közvetítő szerepet játszott a szerb és a magyar kultúra között. Örömünkre szolgál, hogy emléktáblája kihelyezésre került, ami emlékezetünkbe idézi őt. Megjelent: Budapest, 2002. április 11. Megjegyzések: 1./ Ebben a fordításban — a cikk jellegére való tekintettel — nemcsak a szerb írók nevénél, hanem kivételesen Dórits István dr. esetében is a latin betűs szerb írásmódot követtem, kivéve ott, ahol az író dr.-ként a magyar nevén szerepel. A családtagok nevét magyarosan írtam. 2./ A négy szegfű c. elbeszélés említésekor a fordítás logikája miatt fel kellett cserélnem a novella szerb és magyar címét. 3./ A zárójeles, dőlt betűs részek saját kiegészítéseim, megyjegyzéseim.

***

102

103

Dórits dr. szépirodalmi munkáinak periodikái időrendben (Műfordítások esetében a szerb írók nevét, Dórits dr. munkáinál a művek címét szedtem kövér betűkkel. Az ismételt megjelenéseket is felsorolom.)

A négy szegfű, (novella) Pavle Popović Nemzeti Hírlap 1900. ápr. 15, 19, 22, 26 Karácsonyéj (novella) Đorñe Zvekić Fővárosi Lapok 1901. márc. 24, 31; ápr.7. Atyám sírján (versfűzér) Ország-Világ 1901. június 16. Brankovits Vidoszava (novella) Jovan Jovanović Ország-Világ 1901. július 28, aug. 4. Őzike (novella) Ország-Világ 1901. szeptember 22. Ábrahám szerelme (novella) Milan Savić Négy elbeszélés (kötet) 1902. Magda (novella) Ország-Világ 1902. február Végrendelet (vers) Pesti Napló 1902. július 12. Mi az a szerelem? (vers) 1902. november 5. Hiába! (vers) Pesti Napló 1903. január 29. A rabszolga (novella) Ország-Világ 1903. április 12. A gyár (novella) Ország-Világ 1903. augusztus 9. Knéz Lázár Házassága (szerb történelmi népballada) Magyar Szalon 1903. november A két baba (vers) Ország-Világ 1903. december 6. Adriánusz (novella) Ország-Világ 1904. január (3 sz.) Golgota (vers) Ország-Világ 1904. február (6. sz.) Prológ a verseskötetemhez (vers) Ország-Világ 1904. február (6. sz.)

Egy tavaszi napon (vers) Mileta Jakšić Ország-Világ 1904. február (6. sz.) Jánye (novella) Ország-Világ 1904. április (16. sz.) Hajnal a tengeren (vers) Ország-Világ 1904. október (38.sz.) Oly vidám... (vers) Mileta Jakšić Magyar Szemle 1905. január 8. Némák... (vers) Mileta Jakšić Magyar Szemle 1905. január 8. Dráma (vers) Jovan Dučić Ország-Világ 1905. február 12. Éjjel (vers) Milan Popović Jövendő 1905. március 26. Némák... vers, ismétlés!) Mileta Jakšić Jövendő 1905. március 26. Mi vagy Te? (vers) Milorad Popović Š. Jövendő 1905. április 9. Ismeretlen sír (vers) Milorad Mitrović Ország-Világ 1905. július 30. Ej holdacskám... (vers) Jovan Jovanović Zmaj Jövendő 1906. január 7. Az első sugár... (vers) Jovan Jovanović Zmaj Jövendő 1906. január 7 Halkan éjjel... (vers) Jovan Jovanović Zmaj Jövendő 1906. január 7 Szerelmi dal (vers) Milan Rakić Croatia 1906. Kalodában (vers) Milan Rakić Croatia 1906. Magány (vers) Mileta Jakšić Croatia 1906. A „kappan” története (novella) Ország-Világ 1906. március 18. Adriai szonettekből (vers) Jovan Dučić Magyar Szemle 1906. május 3. Halovány orcámat... (vers) Milan Popović Ország-Világ 1906. május 20.

104 Reggel (vers) Mileta Jaksić Magyar Szemle 1906. szeptember 27. Jövel, óh élet! (vers) Lesben (vers) Magda (novella, ism.) Golgota (vers,ismétlés) Tűz (vers)

Szentendre és Vidéke 1907. máj. 12. Szentendre és Vidéke 1907. máj. 19. Szentendre és Vidéke 1907. (22-27. sz.) Szentendre és Vidéke 1907. aug. 25. Szentendre és Vidéke 1907. szept. 1.

Kevély szonettek (3 vers) Dušan Malušev Ország-Világ 1908. március 23. Őzike (novella, ismétlés) Szentendre és Vidéke 1908. (34-36. sz.) Guszlám, guszlám... vers Branko Radičević Ország-Világ 1908. október 25. Ősz (vers) Mileta Jakšić Ország-Világ 1908. október 25. Kalodában (vers, ismétlés) Milan Rakić Ország-Világ 1909. márc. (10. sz.) Ezüst szív (színdarab) Sajnos e művet eddig egyetlen könyvtár katalógusában sem találtam meg. A Leksikon pisaca Jugoslavije említi, de nem közli sem a megjelenés dátumát, sem a kiadót. (Gulyás Pálnál nem szerepel.) Jóka ördöge (verses mesejáték három felvonásban) Kézirat! (Arany János elbeszélő költeményének „felhasználásával”) A 69 A4-es oldalt a könyvtár beköttette és mikrofilmen is rögzítette. Nehezen olvasható. Dátum nincs feltüntetve. E művet sem Gulyás Pál nem említi a Magyar írók élete és munkái c. lexikonban, sem Huzsvik György dr. a Leksikon pisaca Jugoslavijeben.Véletlen találtam rá az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárában.az »Ezüst szív« c. színdarab eredménytelen kutatása közben.

***