Magánlevelezés és postaszolgálat A mind gyakoribbá váló magánlevelezés újra szükségessé tette Európában az állandó postaszolgálat megteremtését. A legtöbb országban a XV–XVI. században már a lakosság is igénybe vehette a korábban csak kormányzati célokra létrehozott futárszolgálatot. Az uralkodók főpostamestereket neveztek ki, s ők megfelelő viteldíj ellenében nemcsak a magánlevelek közvetítéséről gondoskodtak, hanem utasok szállításáról is. Magyarországon 1526-ban létesítették az első postavonatot Bécstől Budáig, tíz állomással. Az első levélszekrényeket 1653-ban, Párizsban szerelték föl a levélírók inkognitójának (ismeretlenségének) megőrzése végett. Franciaországban a küldemények díját korábban a címzett volt köteles az átadáskor megfizetni, 1653-ban azonban már forgalomba hoztak olyan papírszalagokat is, amelyeket a küldeményre lehetett erősíteni, s amelyek igazolták a díj előzetes befizetését. Angliában ugyanezt bélyegzőnyomatékkal érték el. Az ilyen eljárások a bélyeghasználat ősei. Bélyeget csak a múlt század közepe óta ragasztunk a levélborítékra, s maga a boríték sem túl régi találmány: körülbelül egyidős a bélyeggel. A postaszolgálatot a szükség hozta létre. Megszületése azonban segíti, támogatja és sűrűbbé teszi az emberek közötti érintkezést. A gyakorlati céllal írott, hétköznapi tartalmú üzleti és magánleveleken kívül egyre nagyobb számban keletkeznek írói igénnyel megformált levelek – akárcsak annak idején a tudós humanisták tollán. Különösen a franciáknál válik divattá a levelezés, mégpedig XIV. és XV. Lajos korában, az abszolutizmus viszonylag nyugodtabb századában, s részben a felvilágosodás hatására. Nem csak a társaságot kedvelő, könnyed „franciás” szellemnek tulajdoníthatjuk ezt, hanem a történelmi körülményeknek is: a jó modort és ízlést, a társas élet szabályait befolyásoló királyi udvarnak, az irodalmi szalonok létrejöttének, majd a Napkirály (XIV. Lajos) halálával beköszöntő szabadabb szellemnek, a polgári életmód terjedésének. 1
Van, aki magányát szeretné enyhíteni a friss mondanivaló, a szép kifejezés, a kapcsolatteremtés örömével, és sokan valódi szépirodalmi műveket alkotnak levélformában: úti beszámolókat, elbeszéléseket, értekező gondolatfuttatásokat szőnek soraikba. A levélírás a társalgás egyik fajtája, de az emelkedett társalgásé. Gyergyai Albert írja a Voltaire leveleinek magyar kiadásához írott előszóban: „…a régi hivatalos levél a műveltség terjedésével válik bensőséges magánlevéllé, ez meg a műveltség fejlődésével alakul át irodalmi műfajjá”. Az írók levelezésében olykor szétválaszthatatlanul összefonódik a személyesség és az utókorra tekintő szándék. „A levelek a legfontosabb emlékek közé tartoznak, amelyeket az egyes ember hátrahagyhat” – írja később Goethe. Minden nagy író vallomása – életrajzi adalék is egyben, adalék, amely bepillantást enged egyéniségébe, műhelytitkaiba, életének rejtett mozzanataiba. S erre maguk az írók is számítanak olykor. Leveleikben az őszinteségbe önigazoló szándék is vegyülhet, s néha alig tudja elválasztani e kettőt az utókor. Az író nem tagadhatja meg önmagát, legbizalmasabb közléseit is igyekszik hatásossá formálni, mintha a nagyközönséghez szólna. A költők, írók e személyes megnyilatkozásai – bármennyire tudatosan íródtak is – mégis igazi, valóságos levelek, amelyeket szoros szálak fűznek a mindennapok gyakorlatához. A levél azonban irodalmi formává is válhat. Montesquieu, a francia felvilágosodás egyik nagy gondolkodója például fiktív (kitalált) levelekben bírálja korát, az abszolút monarchia intézményeit és társadalmát. Az író úgy tünteti föl, mintha Párizsba érkező perzsák leveleit adná közre, s a távolból érkezett idegenek elfogulatlan bírálatát közölné. (Perzsa levelek.) A felvilágosodás nem csak azt hirdette, hogy a józan észnek diadalmaskodnia kell a babonákon és az ésszerűtlen hagyományokon, hanem szót emelt a természetes érzelmek jogáért, az előítéletektől megtisztított, őszinte emberi kapcsolatokért is. Ezzel ráirányította a figyelmet az egyén belső világára. Később azonban az érzelmességnek egész hulláma indult meg, és divattá vált a könnyes ellágyulás, a fájdalmas csalódás, a megrendülés, a menekülés a természethez. Ezt 2
az irodalomban is meghonosodott ízlésirányt szentimentalizmusnak nevezzük. Mi sem természetesebb, mint az, hogy az érzelmesség e divatja kedvezett a levélkultúra terjedésének, és az írók is szívesen szőttek regényeikbe, elbeszéléseikbe olyan leveleket, melyek hőseik őszinte, tiszta, igaz érzéseit (legtöbbször szerelmét vagy szerelmi csalódását) bizonyították, és alkalmat nyújtottak az érzelmek gáttalan kiáradására. Sőt! Született nem egy olyan alkotás, mely két levelező társ írásos párbeszédére épült, s a regény ebből a levélváltásból kerekedett teljes egésszé. A XX. század írói inkább intellektuális mondanivalójukat fejtik ki levélformában. (Például: Kazimiers Brandys: Levelek Z. asszonyhoz.) A levél személyessége, közvetlen hangja hatásosabbá teszi az elmondottakat. S e színes, gazdag, kötetlen műfaj arra is lehetőséget nyújt, hogy az író változatossá tegye előadásmódját: az elvont gondolatokat életszerű példák szemléltethetik, a stílus egyaránt tükrözhet tárgyilagosságot vagy érzelmi állásfoglalást. Íme, a XIX. század elejére többféle rétege alakult ki a levelezésnek. Most már teljesen széjjelválik a középkor folyamán és az újkor elején még oly természetes módon elegyedő hivatalos és magánlevelezés. a) A kapitalizmus fejlődése létrehozza az üzleti levelezést. Az ipari és kereskedelmi életben kialakulnak az írásos ügyintézés szabályai, s ez a szakszerű adminisztráció a gazdasági kapcsolatoknak elengedhetetlen kellékévé válik. A levelezést, az iratkezelést, a könyvelést – mivel anyagi érdekek forognak kockán – szigorú előírások vezetik, s mindezt különböző iskolákban tanítják megfelelő tankönyvekből. b) A magánlevelezés széles körben elterjedt, hiszen írni-olvasni is egyre többen tudnak. A polgárság számára az írásos érintkezés bármikor könnyedén megvalósíthatóvá, tehát mindennapossá válik. Ebben két tendencia figyelhető meg: az egyik a minél célszerűbb és egyszerűbb fogalmazás, a díszítőelemek és a formaságok mellőzése, a lényegre szorítkozás – a másik pedig a levélnek egyéni hangúvá, 3
személyessé válása. E két törekvés együtt rombolja a régebbi merev formulákat, az egyszerűsödés azonban ugyanakkor elő is segíti újabb formulák, szabványok, sémák kialakulását. Éppen a célszerű, gyors fogalmazás megkönnyítésére születnek a XVIII. és a XIX. században külföldön, majd nálunk is a különböző levélminta-gyűjtemények. c) A parasztság és a munkásság nagy része még a múlt század második felében is írástudatlan (s nem csak a viszonylag elmaradott Magyarországon!), ha pedig ritka alkalmakkor levélírásra kényszerül, idegen támogatásra szorul. A helyi levelezők – mint láttuk – tovább örökítik a hagyományos formákat. d) A szépirodalom is fölhasználja a levélformát a maga sajátos céljaira. A XIX. századi magánlevelek fölépítéséről és stílusáról hű képet nyújtanak a már említett levélminta-gyűjtemények. Annál is inkább, mivel ezek kifejezetten példamutató (normatív) szándékkal készültek. Típusokba sorolják a levélírás különféle alkalmait, hiszen az alkalom jórészt meghatározza a tartalmat, és ezen keresztül a stílust is. A szerzők elképzelése az volt, hogy a magánemberek majd lemásolják, vagy legalábbis tartalmilag híven követik a közölt mintákat, és ezáltal megkímélhetik magukat az eredeti alkotás, az önálló szerkesztés erőfeszítésétől. Igyekeztek hát az élet minél több helyzetét figyelembe venni, hogy a nyájas olvasó egyszerűen föllapozhassa az ő helyzetének és szándékának megfelelő levelet. Ha például kölcsönt akar kérni valaki a nagybátyjától, kikereshette a tartalomjegyzékben a Kérő levelek címszó alatt a Kölcsön kérése alcímet, s ha a talált minta történetesen nem a nagybácsihoz, hanem a szülőhöz szólt, csak a neveket, meg egy-két apróbb utalást kellett megváltoztatni. E gyűjtemények eredetileg német minta alapján születtek; a század elején még többnyire kétnyelvűek: németül és magyarul írott leveleket egyaránt közölnek. Már 1789-ben megjelenik Kassán egy ilyen levelezőkönyv (ez csak magyar nyelven szól), szerzője Vályi K. András, címe: A’ norma és a’ levél író. A levélmintákat megelőzi benne egy hosszabb tanulmány a „Nemzeti Oskolák”-ról. Érdekes, hogy a 4
szerző nem csak követendő példákat mutat be, hanem hibás fogalmazványokat is. Íme, egy túl dagályosnak, körülményesnek ítélt szöveg: „Kedves Barátom Uram! Mindenkor beteljesedve érzem kívánságom, valamennyiszer az Úr gyönyörködtető leveléből friss egészségét megtudhatom. Reménylem, nem fog Barátom Uram ebben kételkedni; hiányos bizodalommal viseltetne erántam, ha szeretetem felől teljes bizodalommal nem volna. Bár olya gazdagon örvendeztetne írásaival, mint csinossággal terheli levelét, az esdeklő kívánságot csak a számos szerencse elégítheti ki. Méltóztasson Barátom Uram gyakorrabb levelére; mennél kedvesebb dolgok táplálják örömem, annál inkább fogom óhajtani többek olvasását, aki különben is vagyok sat.” Nos, valószínű, hogy efféle negédes bókokkal teleszórt levelek nem voltak ritkák abban az időben. Ha a mézes-mázos udvariasság nem dívott volna, nem lett volna szükség mint hibára fölhívni rá a figyelmet. Így e kárhoztatott sorok is elárulnak valamennyit a XVIII. század végének levélírói gyakorlatából. Vályi K. András maga is fűz megjegyzéseket a fenti levélhez. Mit kifogásol benne? 1. A megszólítást. A „Kedves Barátom Uram”-at haszontalan szószaporításnak ítéli, s a latin, német és francia fordítás segítségével mutatja ki a címben rejtező ellentmondást. 2 Csinossággal terheli levelét: ez nevetséges szóhasználat. 3. „Az egészségen való örvendezés, amellyel minden levél teli volt régente, nem egyebüvé való, hanem ahol betegeskedőhöz írattatik az.” 4. Túlzók a „complimentek.” Látjuk, hogy legelső levélminta-gyűjteményünkre már egy racionális stíluseszmény érvényesül, ez mondható még mintegy ötven évig a műfaj további darabjairól. Az a kép, amely sokakban a jóval későbbi kiadású szerelmi levelezők, Hölgyek titkára stb. alapján él, 5
egyáltalán nem illik rá a korai levelező könyvekre. Ezeket a célszerűség igénye hozta létre a polgárosodás egyik tüneteként. Viszonylag egyszerű, dísztelen írásmódot javasolnak, mellőzik a régebben kötelező vallásos formulákat. A társadalmi érintkezések ekkor kezdik nálunk feszegetni a családi és feudális kereteket, és ha lassan is, de formálódásnak indul egy újfajta közélet, amely szárazabb, tárgyilagosabb és egyenlőbb viszonyokat ígér a társadalom tagjai között.
6
