LVI. évfolyam december. Kellemes karácsonyi ünnepeket és békés, boldog új évet kívánunk minden kedves olvasónknak!

LVI. évfolyam 2003. december

Kellemes karácsonyi ünnepeket és békés, boldog új évet kívánunk minden kedves olvasónknak!

Az ördöggel cimboráló piktor, a bánlaki Szônyi István EMKE-díjak 2003 A 21. század képzômûvészetérôl Lakodalom és erotika Mûvelôdés tartalomjegyzék 2003

Tartalom

KÖZMÛVELÔDÉSI FOLYÓIRAT A szerkesztôség: SZABÓ ZSOLT (fôszerkesztô) GÁBOR DÉNES MURAD BETTY SÜTÔ FERENC Postacím: 400015 Cluj-Napoca P-øa Unirii Nr. 11., ap.7 C.P. 201 Tel./Fax: 00-40-264/591267 E-mail: [email protected] Bankszámlaszám: Redacøia Mûvelôdés Trezoreria Cluj 50.09.954.99.09 Lapszámunk támogatói: a Mûvelôdés- és Egyházügyi Minisztérium, a Mûvelôdés Egyesület, valamint:

Sütô Ferenc: Válaszúton, válasz nélkül . . . . . . . . . . . . . . . . 3 EMKE-díjak 2003 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4 EMKE-laudációk 2003 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 Pozsony Ferenc: Gazda Klára . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 Kántor Lajos: Paulovics László . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6 Guttman Mihály: Búzás Pál . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6 Kopacz Katalin: Szabó Klára . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 Nagy Béla: Fábián Enikô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8 Dáné Tibor Kálmán: Garda Dezsô . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9 Koós Ferenc: Székely Zsuzsa . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 10 Parászka Miklós: Fülöp Zoltán . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 10 Bíró Béla: Nemes Levente . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11 Kötô József: Muzsnay Árpád . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 12 Horváth Andor: Stanik István . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13 Szép Gyula: Both Aranka . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14 Nagy Attila: László Károly . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14 *** Mûvelôdés. Tartalomjegyzék és névmutató a 2003. évre . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15 András Mihály – Nyulas Ferenc: Örök gyökerek fiataljai 19 ***A Károli Gáspár-díj erdélyi kitüntetettje . . . . . . . . . . . 20 Könczei Csongor: Értékekrôl és értékelésekrôl. Nyílt levél András Mihálynak, a Romániai Magyar Táncszövetség elnökének . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 20 Galéria Forró Miklós: A primitív és az ókori mûvészet foglalkoztat. Beszélgetés Siklódi Piroska textilmûvésszel . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22 Gurzó K. Enikô: Az ördöggel cimboráló piktor. Az idén lenne kilencvenéves Szônyi István . . . . . . . . 23 Takács Gábor: A 21. század képzômûvészetérôl Beszélgetés Banner Zoltán mûvészettörténésszel . . . 24 Vadrózsa Balázs Lajos: Az erotika a lakodalom eszmeiségében . 27 Szabó Zsolt: Gyorsmérleg . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 30 Könyveinkrôl . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 30

ISSN 1221-8693

Készült a kolozsvári Garamond nyomdában

Válaszúton, válasz nélkül Alapvetô emberi jog, hogy az egyén a saját boldogulását ott és úgy keresse, ahol és ahogy nem ütközik törvénybe. Ennek az egyéni szabadságot elôtérbe helyezô kijelentésnek az alapja és következménye is egyben, hogy bárki bármikor – a törvényesség figyelembe vétele mellett – megváltoztathatja az élete bizonyos feltételeit, módozatait vagy akár helyét. Ez utóbbi – összefüggésben a többi feltétellel – eredményezi a migrációként ismert társadalmi jelenséget, amelynek során alacsonyabb civilizációs fokú helyekrôl a lakosság bizonyos hányada elkezd a jobb életkörülményeket biztosító helyekre költözni. Példa erre a múlt század ötvenes éveiben megindult költözési hullám a falvakról a városok irányába, majd az erôltetett nagyipari fejlesztés hanyatlásával ennek egy kisebb mérvû, de azért megfigyelhetô ellenhulláma. Ugyanide lehet sorolni az egyetemet végzett fiatalság nagyobb városok felé irányuló preferenciáit is. Ezek a példák hordoznak magukban egyfajta elhagyási mozzanatot, hisz a faluról városra költözôk egy szerves közösséget hagytak el egy népesség-konglomerátumért, ahol a nyilvánosságban való részvétel feltételei aligha alakulhattak ki zökkenômentesen, vagy a kisebb település is hiába számít a fiataljai tudásának gyarapító hatására, ha azok másutt kamatoztatják a megszerzett javakat. Mégis a társadalmi megítélése ezeknek a változtatásoknak többnyire pozitív, sôt a megszerzett státustöbblet sok esetben motiváló példaként épül a köztudatba. Nem így történik azonban, ha valaki úgy dönt, hogy ezentúl más országban fog élni. Különösen nem itt Erdélyben, ahol a politikai határ fogalma nagyon erôs érzelmi vagy akár erkölcsi konnotációkkal bír. Nem szûnt meg még az a trauma, amely a határ erôszakos módosításával keletkezett, az új helyzettel való szembeszegülés ideológiája pedig az elszigetelôdés veszélye mellett sem tûnt el teljesen. Ebben a helyzetben a közbeszéd sajátos megszorításokkal kezeli az egyéni szabadságot és felelôsséget. E beszédmódban a közösség megmaradása elôbbre való cél az egyén azon választásánál, hogy itt vagy másutt kívánja élni az életét. Csakhogy a közös(ségi) cél pusztán etikai megfogalmazása egyre kevesebb meggyôzô erôvel bír azok számára, akik a mindennapok valóságát kell mérlegeljék döntésük meghozásánál. Az erkölcsi imperatívusz mellé egy olyan minôségi kritérium felállítása válik szükségessé, amely ennek tartalmat, hitelt ad. Nem lenne szabad megelégednünk azzal, hogy intézményeink vannak, amíg azok fô érdeme a puszta létük, idôbeni fennmaradásuk, netán az, hogy magyarok, és nem a jól ellátott funkciójuk. Sokszor emlegetett rémkép a kritikus szám fogalma, amely szerint egy közösség életrevaló mûködéséhez elengedhetetlen egy jól meghatározott számú egyén részvétele a közélet alakításában, ha ez a szám csökken, egyre silányabb minôségben

történik a feladatok ellátása, és ha ráadásul egy görcsös bezárkózással is társul, egyre kevesebb a motiváció az újabb nemzedék számára, hogy bekapcsolódjék, sokkal kecsegtetôbb megoldásnak tûnik az emigráció. Ha az általánosabb szintû kötôdések lazulnak, mindenki a maga személyes szintjén kell lejátssza a megyek-maradok dilemmáit, az elköltözés magánügy lesz, egyéni sorskihívásra adott sajátos válasz. Ezek lennének azok a szubjektív – érzelmi, morális vonzattal bíró – tényezôk, amelyek szinte egyedülállóan képviselik az itthonmaradás érveit, s mint láttuk, nem problémamentesen. Az úgynevezett objektív – rajtunk kívül álló – okok egyre olyan társadalmi, politikai alapon nyugszanak, amelyek egy nagyon lassú, vagy semmilyen irányba nem vivô átalakulás képét közvetítik, ahol a megélhetés alapvetô feltételei: tisztességes munka után járó méltányos javadalmazás, lakásvásárlási lehetôségek, kulturális javak szabad áramlása és hozzáférhetôség, egy biztonságos, az egyén érdekét is szolgáló társadalmi politikai légkör stb., mind-mind egyre távolibb célnak tûnnek, és nem a közvetlen, mindennapi gyakorlat szintjén jelentkeznek. Nem titkolom hogy ezen évzáró lapszám bevezetôjének megírásához indíttatásként az a tény szolgált, hogy öten legjobb barátaim közül az idén döntöttek úgy, hogy ezentúl Magyarországon fognak élni. Ôk több-kevesebb szerencsével próbálják újrarendezni emberhez méltóbbnak hitt körülmények között életüket. Ôszintén szurkolok, hogy sikerüljön nekik.

SÜTÔ FERENC

Bordás Ferenc fametszete

3

EMKE-díjak 2003 * EMKE-díjak 2003 * EMKE-díjak 2003 * EMKE-díjak 2003 *

4

Gazda Klára – Bányai János-díj

Paulovics László – Szolnay Sándor-díj

Búzás Pál – Nagy István-díj

Szabó Klára – Monoki István-díj

Fábián Enikô – Poór Lili-díj

Garda Dezsô – Balázs Ferenc-díj

Székely Zsuzsa – Mikó Imre-díj

Fülöp Zoltán – Kovács György-díj

Nemes Levente – Bánffy Miklós-díj

EMKE-díjak 2003 * EMKE-díjak 2003 * EMKE-díjak * EMKE-díjak 2003 *

EMKE-díjak 2003 * EMKE-díjak 2003 * EMKE-díjak 2003 * EMKE-díjak 2003 *

Both Aranka – Kacsó András-díj

Muzsnay Árpád – Kún Kocsárd-díj

Stanik István – Spectator-díj

László Károly – Szentgyörgyi István-díj

A farkaslaki Tamási Áron-emlékház hûséges gondozásáért elismerésben részesült Tamási Erzsébet oklevelét fia, Sipos Mátyás veszi át Dávid Gyulától. A háttérben Nagy Pál. A fényképeket László Edit készítette.

EMKE-laudációk * EMKE-laudációk * EMKE-laudációk * EMKE-laudációk * Gazda Klára. A Kriza János Néprajzi Társaság ebben az évben a Babeš–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékének docensét javasolta az EMKE által alapított Bányai János-díjra. Gazda Klára a második világháború végén született Háromszéken. Testvéreivel (Gazda Lászlóval és Gazda Józseffel) együtt életét az erdélyi és a moldvai magyar kultúra szolgálatába állította. 1962–1967 között itt Kolozsvárt, a Babeš–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakos hallgatója volt. Utána rövid ideig, az 1967–68-as tanévben Csíkcsicsóban magyart tanított. Több mint két évtizeden át,

1968–1991 között Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum munkatársa volt. Mivel annak klasszikus állaga a második világháború végén elpusztult, Gazda Klára kitartó, rendszeres gyûjtôés kutatómunkával annak néprajzi gyûjteményeit gyakorlatilag újraépítette. Elôször is felmérte az elpusztult kulturális javak által keletkezett veszteséget, megtervezte egy újabb néprajzi gyûjtemény szerkezetét, s létrehozásának módozatait. A székelyföldi falvakban összesen 3815 néprajzi tárgyat gyûjtött össze, 6815-öt szakszerûen beleltározott, s azokkal kapcsolatban több ezer szakmai mutatót, leíró kartont készített. Valószínûnek tartom, hogy a jelenlévôk közül is többen megte-

kintették az erdélyi népi játékokból, népviseleti babákból rendezett emlékezetes kiállításait. Amikor Kós Károly eredeti tervei alapján elkészült a Sepsiszentgyörgyi Múzeum új épületszárnya, abban megtervezte azt az állandó népmûvészeti tárlatot is, amely mindmáig a székelyföldi népi kultúra legrangosabb, legreprezentatívabb kiállítása. Két évtizeden át évente több idôszakos, tematikus kiállítást szervezett, melyek mindig elnyerték nemcsak a szakmabeliek, hanem a nagyközönség tetszését is. Gazda Klára több évtizedes múzeumi munkája szorosan öszszekapcsolódott rendszeres alapkutatásokkal. Az erdélyi és a moldvai faluközösségekben vég-

5

zett terepkutatásaiból eddig több mint negyven szaktanulmánya és dolgozata jelent meg. Ezek rendszerint a gyermekkor folklórjával; a népmûvészet történeti rétegeivel, formavilágával, a rituális tárgyhasználattal, a hazai muzeológia elméleti és gyakorlati kérdéseivel, valamint a népi kézmûvességgel kapcsolatosak. A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Magyar Folklór Tanszékén Katona Imre és Dömötör Tekla irányítása mellett végezte doktori tanulmányait, ahol 1977-ben nagy sikerrel védte meg diszszertációját. Doktori dolgozata, Gyermekvilág Esztelneken címmel 1980-ban jelent meg a Kriterion Könyvkiadó gondozásában, melyet nemcsak a szakmánk, hanem a hazai pedagógus társadalom is azóta a legsikerültebb erdélyi magyar társadalom-néprajzi monográfiának tart. A több évtizedes viseletkutatásiból az utóbbi öt évben két monográfiája is nyomdafestéket látott: A székely népviselt címû tudományos szintézisét a rangos Akadémiai Kiadó adta ki 1997-ben Budapesten. Szintén ott, a Planétás Kiadónál jelent meg Haáz Sándorral közös, impozáns monográfiája Székelyek ünneplôben címmel. 2000-tôl bekapcsolódott a kolozsvári folklórintézet munkálataiba, ahol elsôsorban a hirtelen és korán elhunyt Demény István Pál által megkezdett kutatómunkát folytatja, rendszerezi és kiadásra elkészítette. Számos tudományos egyesület tagja: a Kriza János Néprajzi Társaság alapító tagja és alelnöke, cselekvôen részt vesz az Erdélyi Múzeum Egyesület, a Magyar Néprajzi Társaság, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, a Kiss Áron Játéktársaság tevékenységében. 2001-tôl a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja. Gazda Klára 1991-tôl adjunktusként, majd 1998tól docensként nagy lendülettel, elmélyült és szerteágazó szakértelemmel bekapcsolódott a kolozsvári Babeš–Bolyai Tudományegyetemen folyó néprajzi képzésbe. A terepkutatásokban és a múzeumi munkában szerzett több évtizedes tapasztalatát, ötleteit immár naponta megosztja hallgatóival. Rendszeres elôadásokat tart a magyar népi tárgyi kultúráról, a korszerû muzeológia kérdéseirôl, általános etnológiai problémákról és az erdélyi etnikumok kultúrájáról. Nagy türelemmel minden évben megszervezi diákjainak múzeumi terepgyakorlatait Erdély különbözô közgyûjteményeiben. Hallgatóival együtt felvállalta az erdélyi magyar néprajzi múzeumi gyûjtemények szakmai koordinálását, így az elmúlt tíz esztendôben számos sikeres szakmai kiállítást, vidéki tájházat rendeztek be. Fiatalabb munkatársaként köszönöm az erdélyi magyar kultúra szolgálatába állított több mint három évtizede végzett tudományos, muzeológiai és oktatói munkásságát. Szívembôl kívánok neki sok sikert, jó egészséget, alkotó munkában kiteljesedô hosszú életet.

POZSONY FERENC

6

Paulovics László. Az erdélyi magyar képzômûvészetben hagyománya van festôk, grafikusok és írók barátságának, amire egyébként a modern európai mûvészet történetébôl is bôven idézhetnénk példákat. Paulovics László gazdag mûvészpályáját mondhatni végigkísérik ezek a barátságok, és ez nem csupán az életélményekben ragadható meg, hanem követhetô alkotásaiban is. Szatmári korszakából elsôsorban a színház révén szövôdô kapcsolatokat emelném ki, hiszen a valamikor legendás hírû és értékes gyakorlatú magyar társulat egyik elindítója volt a kortárs erdélyiek színpadra írt mûveinek, Paulovics László pedig díszlettervezôként társul szegôdött a siker megteremtésében. Kocsis István, Köntös Szabó Zoltán, Kányádi Sándor, Földes Mária darabjainak ô teremtette meg a látvány-környezetét, keretét; de Szatmárnémetihez kapcsolódik két olyan barátság is, amelyek képzômûvészeti lenyomatát vászonra festett nagy olajképek ôrzik: a Páskándi Géza utolsó napja és a Gellért Sándor emlékét ôrzô In memoriam G. S. (mindkettô 1995-bôl) egy-egy költôi életmû sajátos szintézisét adja, különös absztrakcióban. Ha e dátumokhoz a helyszínt is, az észak-németországi Iserlohnt hozzágondoljuk – vagy az újabb szentendrei alkotókorszakot idézzük meg –, egyértelmûvé válik, hogy Paulovics László korántsem felejtette el szülôföldjét, az életét, szemléletét nagyban meghatározó élményeket, régebbi olvasmányait. Ô, aki mindig is kötôdött a folyóiratokhoz, az élô irodalomhoz – a Korunknak hosszú idôn át az egyik legmegbízhatóbb, legfogékonyabb grafikus-munkatársa volt (Paulovics tervezte a hatvanas évek közepén modernség-számunk arculatát, amit aztán a cenzúra szétvert) – ez a Paulovics László természetszerûen tért vissza az írókhoz, az írói arcokhoz. Már kinn rajzolta meg Franz Kafkát és világát, Szolzsenyicint a lágervilággal, ôrtoronnyal, az anyanyelvhez hû Márai Sándort. Az ô panteonjában jelen van Petôfi és Madách, Ady Endre, Bartók és Kodály, méltón képvisel minket Kós Károly és Szilágyi Domokos – az utóbbi években pedig a névsor, illetve az arcképcsarnok kiteljesedett, folyamatosan teljesedik az élô erdélyi költôkkel, próza- és esszéírókkal. Ezeknek a portréknak a mûvészi-dokumentatív erejét növeli, hogy Paulovics az arcmás mellé (alá, fölé, köré) a mûvet, a mûveket is odaidézi, néha szövegszerûen (cím szerint) is, ám a képbe fogalmazható lényeget, az általánosítás lehetôségét keresve mindenekelôtt. Többek között ezzel a kitûnô grafikai vállalkozásával írja be nevét az erdélyi magyar képzômûvészet és mûvelôdés történetébe.

KÁNTOR LAJOS *** Búzás Pál. A nyugalmazott zongoramûvész, tanár, karnagy, a Kalotaszeg fôszerkesztô-helyettese, a Romániai Magyar Zenetársaság alelnöke Bánffyhunyadon látta meg a napvilágot, féltô szüleinek nagy örömére. Abból a kis erdélyországi városkából indult el, ahonnan oly sok kiváló magyar szellem kelt útra, hogy munkásságával, jelenlétével bizonyítson

EMKE-laudációk * EMKE-laudációk * EMKE-laudációk * EMKE-laudációk *

jelenlétünkrôl, létezésünkrôl! Onnan indult el Ravasz László, kiváló szónok, a MTA tagja, az Erdélyi majd a Duna-melléki Református Egyházkerület püspöke is, akinek írásai Búzás Pál mûvészi-irodalmi érdeklôdését is befolyásolták. Ravasz Lászlót idézem: „Nekünk a nyelvünk nagyobb kincsünk, mint a földünk, mert régibb s akkor is él, amikor a föld már nem a miénk. Nagyobb, mint történelmünk, mert a történelem a nyelvben elfér, de a nyelv nem fér el a történelemben. Ezt az élô, zengô testet, ezt az óriási és közös mûalkotást, kibeszélhetetlen szépségû lélekparkot maga az Alkotó teremtette, sok ezer év finomította, fejlesztette, ápolta; dolgozott rajta az idô, az évszakok járása, természeti és történelmi erôk. Lángelmék alkotásaikkal gazdagították, felfedezôk kincseiket ide rejtették el, gyôzelmeikkel ezt szentelték meg. Igazán közös kincsünk: az egyetlen nemzeti vagyon, amelybôl a szegény embernek is éppen annyi jut, mint a hercegnek, s csak annak nincs belôle semmije, aki maga dobta el magától. Titkos jegy, amelyrôl minden bábeli zûrzavarban egymásra ismerünk, címer, amelyet büszkén hordozunk az emberi szellem mérkôzô porondján. Leghûbb képünk, mert nem nyelvünk olyan mint mi, hanem mi vagyunk olyanok, mint a nyelvünk.” Búzás Pálnak is ez lehet az ars poeticája, ô tudja, hogy nem csak nyelvünk, hanem zenei anyanyelvünk is nagyobb kincsünk, mint a földünk, mert régibb és akkor is élni fog, amikor a föld már nem a mienk. Ha elvették is azt tôlünk, énekünk-dalunk a mienk maradt, ha ápoljuk, ha zenéljük, ha tanítjuk. Ez az élô, zengô test, ez az óriási közös mûalkotás, ez az Alkotó teremtette gyönyörû szépségû lélekpark magába öleli történelmünket, végig jelen volt és van minden emberi megnyilvánulásunkban, örömünkben, bánatunkban, szeretetünkben, születésünkben, elmúlásunkban. Lángelmék alkotásait szólaltatja meg hangszerén, ügyelve mindig az igényesen öszszeállított mûsorra: Liszt Ferenc, Kodály Zoltán, Bartók Béla és az erdélyi zeneszerzôk remekeit vitte sikerre hallgatói elôtt. Fellépései tanúbizonysága annak, hogy tudja, egyetlen nemzeti vagyonunk a tudásunk és ezt tovább kell adnunk. Tanít, de nem csak iskolájában zongoramûvész-jelölteket, kicsiketnagyokat, hanem gyümölcsözteti szenvedélyes karnagyi tevékenységét, a múltban Bikalon a férfiakat, késôbb Bánffyhunyadon a Kós Károly Mûvelôdési Kör nôi kórusát, vagy a magyarlónaiakat tüntette ki tanításával. Egyéni fellépései mellett kiváló kamarazene társakkal is hangversenyezik. Mindig keres valami újat, mint Liszt Ferenc Monodrámáit a kolozsvári Magyar Színtársulat kiváló színészeivel vitték színre. Zongorapartnernôjével, Monica Noveanuval kétzongorás hangversenyeik ismertek Erdély városaiban: Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely, Székelykeresztúr, Brassó, Szeben, Csíkszereda, Nagyvárad, Szatmár, Máramarossziget, Arad, Temesvár, de nagy sikernek örvendenek Bukarestben, vagy a határainkon túl, Magyarországon, sôt Franciaországban is. Mindezek mellett ideje van számos mûvet átírni hangszerére, zongorára, sajtó alá rendezni ôket, zenei tanulmányok megfogalmazására, a Kalotaszeg havilapban több cikkét megírni és közölni, Kalotaszegi népdalfeldolgozások címû kötetet összeállítani

és önálló kis kötetét: a Csillagzatok címût megírni. Búzás Pál nyugalmazott tanár úr tovább is tanít, nem csak azért, mert 1986-ban Liszt-emlékéremmel, 1995-ben, Nagyváradon Szent László-emlékéremmel tüntették ki, hanem azért, mert példamutatásával továbbra is nevelni akar. Tudja azt, hogy az ifjúságnak többet jelent nevelésben a példamutatás, ezért tanította meg dalosainak Kodály Zoltán nagyszerû kánonját: „Magyar magyart rontja kár, bár több esze volna már.” Ezt daloljuk egyre inkább, hátha megjön az eszünk. Isten éltessen, drága Palink, kívánom Neked további igazi barátsággal, szeretettel, akit mint kis tanítványt sem szerettem jobban, mint ahogy most szeretem és tisztelem, mint munkatársat, tanárt és nagy mûvészt. Hass, alkoss, gyarapíts s a zenei anyanyelvünk ismét fényre derül!

GUTTMAN MIHÁLY *** Szabó Klára. „Akkor élsz, ha másokért élsz” – hirdette Széchenyi. Azt gondolom, ez az üzenet sosem veszít idôszerûségébôl, mert újra és újra találkozunk emberekkel, akik ebben a szellemben élnek, tevékenykednek. Ilyen másokért élô ember Szabó Klára is, a szentegyházi városi könyvtár munkatársa. Tudását, tenniakarását a szellemi és erkölcsi építkezésre fordította, igazi értékeket teremtett, csodálatosan ötvözve önmagában a hivatásos könyvtárost és közéleti személyiséget. Kötelességének érezte részt vállalni a város kulturális életének fellendítésében, feladatának tekintette az irodalom megszerettetését, az olvasásra nevelést. Verskedvelô lévén harminc éven át szavalócsoportot mûködtetett, szavalóversenyeket szervezett különféle események, évfordulók kapcsán és részt vett a régió vetélkedôin zsûritagként vagy elnökként. Sikeres könyvbemutatók, teltházas író-olvasó találkozók szervezése fûzôdik nevéhez. Hetente megrendezte a Nôk óráját a kisváros asszonyai, lányai számára, minden találkozón más-más közérdekû témát beszéltek meg, hasznosan, kellemesen töltve a szabadidôt. Alapító tagja a tíz évvel ezelôtt alakult Baráti Társalgó Klubnak, mely mai napig heti rendszerességgel szervez elôadásokat, beszélgetéseket, vitákat különféle témákról, a természettudományoktól az irodalomig, mûvészettôl a néprajzig, igen tartalmas idôtöltést biztosítva a helyi közösség érdeklôdô tagjai számára. Tíz éve szerkesztôje a Szentegyházi Hírlapnak. A lap szerkesztése nem volt kis feladat, sokszor szembesültek érdektelenséggel, anyagi gondokkal, de nem adták fel. „Ebben az erôfeszítésben hatalmas erôt adott Szabó Klára könyvtárosnô, aki nélkül már rég megbukott volna az egész. Ô az alapos, kiszámítható, ô volt a biztos pont... rengeteg új ötlet, javaslat származott tôle” – írja Haáz Sándor, a Gyermekfilharmónia Alapítvány elnöke a lap egyik számában. A lap szerkesztése mellett mindent vállalt, ami a kulturális élet elômozdítását irányozta vagy a helyi közösség elôrelépését szolgálta. Alelnöke a híres


7

Gyermekfilharmónia Alapítvány kuratóriumának, tagja a szegedi központú Kárpát-medencei Közösség- és Településfejlesztôk Egyesületének, valamint a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének. Fáradozott a helyi turizmus felvirágoztatásán és több ízben segítette tévétársaságok munkáját helyismereti tudásával, értékes útbaigazításokat, információkat nyújtva a vidék földrajzi, néprajzi jellegzetességeit bemutatni kívánó filmekhez. A város mûvelôdési életének szinte nélkülözhetetlen személyisége, nincs esemény, melybôl ki ne venné a részét, kezdve irodalmi, zenés rendezvények szervezésétôl, el egészen a városnapok megrendezéséig. Könyvtárosként sokat tett a városi könyvtár fellendítéséért, kapcsolatai révén tetemes külföldi könyvadományokhoz jutott az intézmény, az olvasók nem kis örömére. Az értékes adományok fölös példányaiból a szomszéd települések könyvtárai is részesültek. Minden erejével azon volt, hogy szélesítse a könyvtár közönségkapcsolatait, emelje az intézmény társadalmi rangját. 1999-ben a könyvtár alapításának 50. évfordulója alkalmából egész hetes ünnepségsorozatot szervezett, könyvbemutatókat, szavalóversenyeket, elôadásokat, vetélkedôket. Szabó Klára 46 éve dolgozik a szentegyházi városi könyvtárban, odaadással, lelkesen. Fáradhatatlanul ôrzi, gyarapítja, rendszerezi és osztályozza könyvtára állományát, kölcsönzi a könyveket, szolgáltatja az információt, ajánlja az olvasmányt gyereknek, felnôttnek egyaránt, vezeti a napi statisztikát. Könyvtáros és nevelô egy személyben, mert finoman, szinte észrevétlenül állandóan nevel, alakítja az olvasók ízlését, ébresztgeti az érdeklôdést az igazi értékek iránt. Toldy Ferenc szavai jutnak eszembe: „Minden könyvtárnak két lényeges alkotórésze van, egy anyagi: a könyvek... s egy szellemi: a könyvtárnok. Ez ti. valóságos lelke, életereje minden bibliothékának.” Szabó Klára ez a fajta könyvtáros, róla elmondható, hogy ô a Könyvtár Lelke... élete pedig szolgálat, a köz szolgálata, nap mind nap teszi, amit kell... nem hivalkodva, fennhangon, hanem csendben, szerényen, alázattal, páratlan kitartással, hittel, hivatástudattal... ezért példaértékû számunkra.

KOPACZ KATALIN *** Fábián Enikô színmûvész a Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulat tagja. Egy színésznôrôl szerepei mondanak legtöbbet és minden olyan szó, amely a színpadon kívülrôl hangzik el – bármilyen szorosan kötôdik is az általa megformált szerepekhez – tartalmatlannak, súlytalannak tûnhet. Vagy valóságosan is az. Mert lehet ugyan akár oldalakat írni arról, ahogyan hamvas pírral, nagy, mélybarna szemekkel rácsodálkozik az elsô szerelemre; ahogyan szárnyaszegett madárként roppan össze a minden férfiszem számára kívánatos érett szépség a világot jelentô szeretô elvesztésének hírére. Ahogyan tigrisként rezzen a nagycsalád fejévé emelkedett anya, 8

minden áldozatot vállalva gyermekeinek érvényesülése, az éppen széthullóban lévô família megmentésének érdekében; ahogyan királynôként, a hatalom mágikus megszállottságában, az ôrület peremén táncolva üli vetélytársnôje fölött aratott gyôzelmének diadal torát... Mondom: lehetne, s lehet minderrôl mondatok tucatjait leírni, de hol van a szavak ereje annak a pillanatnak a hatásához képest, amely valóságos csodaként jön létre a színpad és a nézôtér között; a leírhatatlan, mert .jószerével megmagyarázhatatlan kapcsolat, eleven, szikrázó, lélektôl lélekig ívelô hidat teremtve a színésznô és a zsöllyeszékben, a páholyban vagy a karzaton ülôk között. E csoda megteremtésének képessége megadatott Fábián Enikônek, annak a színésznônek, akit több mint húsz évvel ennek elôtte (mondhatni) elsô színpadra lépése alkalmával keblére ölelt egy város, Nagyvárad színházrajongó publikuma, s aztán persze nem csak az. Minden úgy kezdôdött, ahogyan az a mesékben szokott. Egy nagyvárosivá lett kicsi székely család legkisebb lánya elindul, mert úgy érzi, hogy küldetése van. Tarisznyájában az otthoniak helyezik el a hamuban sült pogácsát, de mellé a tehetséget már az Isten adja. S mert ez önmagában így még mindig nem elég, ô maga is megpótolja mindezt: töretlen szorgalommal, s mivel nemcsak vágyta a tudást, hanem kitartása is volt annak megszerzésére, a szerencse is melléje szegôdött. (Hogy ez mekkora kincs ezen a pályán, azt csak az tudja igazán, akinek ritkábban adódik belôle!) És a mesékbôl is jól ismert útkanyarok után már nemcsak a hivatás mélyrôl fakadó érzésével, hanem a mesterség teljes kelléktárával érkezett a megfelelô pillanatban a megfelelô helyre: lándzsával, pajzsosan, mint a mitológiai Pallasz Athéné, akkorát dobbantott hirtelen a váradi színpadon 1982 februárjában, hogy arra egy országrész kapta föl a fejét... Tamási Áron ôsvigasztalása Kispál Julájának monológja úgy hangzott el a székely ruhába öltözött pályakezdô színésznô szájából, mint két és fél milliónyi erdélyi magyar fohásza a Mindenhatóhoz: mint szívet tépô könyörgés a megmaradásért. Kispál Jula azóta is Fábián Enikô hangján szól s gesztusaival üzen a letûnt idôk mélyérôl: az az erdélyi magyar fohász máig sem veszítette idôszerûségét.... És a színésznô Fábián Enikônek ettôl a pillanattól külön bejárata volt minden színházat (és nemcsak színházat) értôszeretô szívbe, mert – megszületett a Csoda! Szárba is szökkent azon nyomban. Sütô András Káin és Ábeljének Arabellájaként, egyik szerepálmában is színre léphetett (hányan mondhatják el ugyanezt magukról a pálya legelején?!) és az égi, az éteri tisztaság megtestesítôjeként hódított a színpadról tovább egy olyan történelmi pillanatban, amikor a földi mocsok mindent-mindent elárasztani látszott. De még a mesékben sem épül minden ház mézeskalácsból. (Hát még ha azt a házat színháznak hívják a mindennapokban!) Fábián Enikônek is meg kellett tapasztalnia, hogy szerepet nemcsak tehetség, érdem s népszerûségi szempontok alapján osztanak, hanem abba néha a tehetségtelenség, rosszindulat, szakmai féltékenység is beleszól, persze „szakszervezeti” szempontokat tolva maga elôtt. Ezzel együtt hadd


emlékezzünk most „csak a szépre, még akkor is, ha ô maga színházaink (s elsôbben is a váradi színház) nagy operett-korszakát már csak hírbôl ismeri. Teljes ívû pályáról szólni egy olyan színésznô esetében, aki most áll a zeniten, lehetetlen. Életkorát tekintve éppen csak hogy belenôtt az anya szerepekbe, anélkül azonban, hogy kinôtte volna a feleség, vagy éppenséggel a leány-szerepkört. A két legutóbbi évad szolgáltat erre nagyszerû példát, amikor szinte egyszerre lehet Annaként bölcs és aggódó lánya a nagynevû Freudnak, Elisabethként szenvedélyes és okos féleség a Salemi boszorkányokban, a Régimódi történet Rickl Máriájaként pedig a következetes engesztelhetetlenség mögött is sejteti az anya mélységesen mély ragaszkodását gyermekei, a család iránt. S mondom: mindezt szinte egyidôben. Fábián Enikô azon színmûvészek közé tartozik, akiken egyszerûen nem fog a (majdnem mindenkit utolérô) átok, a beskatulyázás. Imponáló könnyedséggel tudott közönséges, harsány utcalány lenni a Kakukkfészekben vagy a Volponéban; a színpadi karikatúra határait feszegetô Eliza a Szókimondó aszszonyságban; az elsô szerelem hamvasságát idézô Lizzie Az esôhozó emberben s Dukics Anna a Napos oldalban; harsány gyermekkacajt kiváltó bûbájos boszorkány a Tündér Ilonában s Bagira A dzsungel könyvében; szörnyetegként is méltóságteljes I. Erzsébet a Stuart Máriában; Gertrudis a Bánk Bánban; megtöretettségében is egyenes derekú asszony gróf Batthyány Lajos özvegyeként a Teleki Lászlóban; az ún. szocializmus által kitermelt proletárasszony hejehujázó Ilonája a Névnapban, vagy a szerelem nélküli házasságba beleszürkült Mása a Három nôvérben... Nem könnyû a válogatás több mint hetven szerep közül. Kimeríthetetlen színészi eszköztára, megszámlálhatatlanul sok arca a rendezôk kedvencévé teszi. A hagyományos, realista eszközökkel megjelenített Téli zsoltárban döbbenetes Aletta volt és megkapó Pia a Bûntény a Kecske-szigetenben; annyi nagyszerû játék sorában másfél évtized múltán is megrázó Yvonne maradt a Burgundi hercegnôben és parodisztikus Mária királyné a Haldoklik a királyban. Amikor pedig a szereposztások árnyékosabb oldalára került... Az elôadómûvész Fábián Enikô lépett fel a pódiumra: az elsô Váradon bemutatkozó Az idô körei címû versmûsorával rögtön országos I. díjat nyert 1983-ban Bákóban az egyéni mûsorok fesztiválján, majd A kor falára címû Áprily-összeállításával ismét a versmondás gyönyörûségében részeltetett; megdöbbentett és meggondolkodtatott, megmozgatott és megindított, bensônket, eszünketlelkünket jobbítani akaró szándékkal... Vagy Lola Blauként állt elénk egymaga a szinte üres színpadi térben, a sanzon és a tánc lehetôségeit mutatva fel, önmagával töltötte azt be maradéktalanul, az üldözött, a történelem által meghajszolt asszony szenvedéseiben is méltóságteljes alakja révén. Az elôbiekben talán sikerült érzékeltetnem, hogy Fábián Enikô eljátszott szerepeinek regisztere rendkívül gazdag és változatos, meglepôen dús és sokszólamú. A letisztult, lényegre törô játékstílus és színpadi szemlélet következetes vállalásával, a szakemberek és a közönség egyértelmû elismerését meg-

érdemelten elnyerô és kiérdemlô intenzitással, mûvészi árnyaltsággal és expresszivitással keltette életre az egyetemes és magyar drámairodalom számos nevezetes asszonyalakját. És a pálya, mint mondottam már, most van a csúcsán, és reményeink szerint minden váradi és nem váradi színházrajongó polgár szerint, még hosszú ideig ott is marad. Éppen tíz évadnyi idô elmúlása után pedig ôszinte meggyôzôdéssel vallja a laudátor, hogy ez a rangos díj megint minden tekintetben az arra legméltóbb váradi mûvész kezébe kerül.

NAGY BÉLA *** Garda Dezsô. „Az én sorsom már csak ez:/ Lenni kevesek megértettje,/ Többeknek kovász,/ Sokak testében tövis./ Jövônek magját hordozom,/ Nem a jelennek véres testét.” Ezek a sorok e díj névadójának, Balázs Ferencnek, több mint hetedfél évtizeddel ezelôtt leírt gondolatai. És sajnos ezek a szavak hatvannyolc év távlatából is igazan csengenek. Ma is érvényesek. Hisz a Balázs Ferenc-i sors ma minden olyan erdélyi magyar értelmiséginek az életíve, aki felelôsséget mer vállalni közösségéért: a morzsolódást a politika és a civil társadalom malomkövei között. S ezt az életutat vállalta Garda Dezsô is. Mert élhet-e ma egy sorsunkért aggodó erdélyi magyar értelmiségi politikamentes életet Európának ebben a sok nemzetiségû térségében? Itt, ahol egy kisebbségi népcsoportnak, vagy akár egyetlen másként beszélô embernek, a kulturális értékei iránti ragaszkodása máris politikai erôteret gerjeszt maga körül. De tévedés ne essék. Ezúttal nem a politikus Garda Dezsôt akarom laudálni, ez választóinak a tiszte. Én arról a tanárról szeretnék most szólni, aki évtizede már, hogy Erdély minden részérôl összehívott egy kis csapatot Gyergyószentmiklósra, hogy megismertesse velük – a Magyar Népfôiskolai Társaság segédletével – a népfôiskola intézményét. Mai szóhasználattal élve, az „egész életen át tartó tanulás” iskoláját: a felnôttek suliját. Nekem a Gyergyószentmiklósi Népfôiskolán eltöltött néhány nap sorsfordulót jelentett az életemben. És hiszem, hogy nem csak nekem, hanem minden részvevônek. Elôször is felfedeztem egy nagyszerû intézményt, amit – éppen mint a cserkészetet – a letûnt diktatúra el akart hallgatni elôlem. Mert ugye apám cserkész volt, a gyermekeim cserkészek lettek, csak én voltam délceg pionírja, a történelem fintorának köszönöhetôen, egy nagyon groteszk világnak. No meg a Garda Dezsô szervezte népfôiskola döbbentett rá minket, Erdély talán elsô népfôiskola hallgatóit arra, hogy tetszik vagy nem tetszik, de immár örök suli lesz az életünk, s a jövôben, felnôtt fejjel, s ôszülô halántékkal, de tanulnunk kell, mást, mint eddig, fôleg másként, mint eddig, ha lépést akarunk tartani a felpörgetett idôvel. De talán legnagyobb erénye a tíz évvel ezelôtti népfôiskola találkozónak az, hogy életre szóló emberi kapcsolatok alakultak ott ki, szellemi kisugárzásuk pedig számos rendezvényen érzôdött az elmúlt esztendôkben itt a Kárpátok ölelésében. No


9

meg barátságok szövôdtek, melyeket még az utóbbi idôben meglódult, magyart a magyartól elválasztani kívánó politikai erôk sem tudtak szétszakítani. Azóta is a Garda Dezsô vezette Gyergyói Népfôiskola rendszeresen jelentkezik rendezvényeivel. Fôleg az elhallgatott erdélyi történelmünket, s a székelység sorskérdéseit idézték az elmúlt esztendôkben elôadói. A népfôiskola rangja meg emelkedett, hisz szemináriumain mindig a legjelesebb hazai és anyaországi történészek szóltak a hallgatósághoz. Így tágítgatta a világot maga körül az új idôk elsô erdélyi népfôiskolája, mindig figyelmezteve arra, hogy a reánk zúduló információ özönbôl csak azokat szabad kiválasztani, amelyekbôl jövôt lehet építeni. Amolyan gyöngyhalász munka ez. Száz kagyló – egy igazgyöngy. De azt aztán fel kell mutatni. S csak az, aki vállalkozott már erre, csak az tudja, hogy ez mennyire embert próbára tevô feladat. Mert az irigyek, s a hangos kételkedôk hada mindig nagyobb, mint a munkás értékteremtôké. Hisz ugye nincs annál könnyebb dolog, mint „elrendezni a világot papíron”, aztán kényelmesen hátradôlni, „s elôlegezni magunknak a megváltás gyönyörûségét” – morfondírozik az Isten völgyének látomása közben Balázs Ferenc. Mint politikus, Garda Dezsô is ezt tehetné. Azonban mint erdélyi magyar értelmiséginek nincs alkalma hátradôlni. Talán soha nem is lesz. Ma már sokfelé próbálkoznak Erdélyben a népfôiskolával. A szikrát azonban Garda Dezsô csiholta, évtizede már, a Gyergyói Népfôiskolával. Ennek a munkának elismerése az Erdélyi Magyar Közmûvelôdési Egyesület és a Romániai Magyar Népfôiskolai Társaság közös kitüntetése, az idén harmadik alkalommal odaítélt Balázs Ferenc-díj.

DÁNÉ TIBOR KÁLMÁN *** Székely Zsuzsa. Egyik vállalkozó ismerôsöm panaszkodott a minap, hogy külföldön jártában valamelyik államtitkár, ígérete ellenére sem fogadta. Nos, ez az, ami Székely Zsuzsával soha sem fog elôfordulni. Ôt mindig fogadják, mindig szívesen látják, jólesôen nyugtázzák kitûnô tárgyalási készségét, tömörségét, célratörését. Az ô esetében az államtitkár úr megtisztelve érzi magát, hogy fogadhatja, hiszen Székely Zsuzsa az erdélyi magyar vállalkozók miniszterasszonya. Rendelkezik mindazon tulajdonságokkal, amelyek a mai, néhol zûrzavaros világunkban szükségesek egy vállalat vezetéséhez: akarata erôs, rendelkezései határozottak, törvénytisztelô. Megtestesítôje ugyanakkor azoknak a klasszikus erényeknek, amelyek történelmünk nagyasszonyaira jellemzôk: nemzetét és családját hôn szeretô, büszke magyar nô. Székely Zsuzsa közéleti szereplése 14 évvel ezelôtt kezdôdött, amikor férjével együtt részt vettek az Erdélyi Magyar Mûszaki Tudományos Társaság (EMT) megalakításában. Hamarosan rájön, hogy az EMT tervek megvalósításának legnagyobb akadálya a pénzhiány. Pénzt pedig abban az idôben is, ahogy most is, vállalkozással lehet szerezni. Ezt célul kitûzve 1991-ben létrehozza saját cégét, amelyhez késôbb 10

férje is csatlakozik. Két év után újból visszatér az EMT köreibe, mint gazdasági elnökhelyettes és megpróbálja hasznossá tenni magát a vállalkozói tapasztalata révén. Cége a 90-es évek elején anyagilag is támogatta az EMT-t. Irodai felszerelést, személygépkocsit adományoztak. De ennél fontosabbnak és eredményesebbnek tartom, hogy – szervezô munkája révén – hozzájárult az EMT intézményesítéséhez és olyan gazdasági rendszert sikerült megalapoznia, amely egy ma is dinamikus pezsgô életet biztosít a társaságnak. A kolozsvári vállalkozók közül elsônek ismerte fel és valósította meg azt az alapelvet, hogy ne halat adj az éhezônek, hanem tanítsd meg halászni. 1996-ban megalapította a Modex Alapítványt. Célja, hogy a hátrányos közösségeket segítse. Megalapításától az alapítvány több mint 1,5 milliárd lej értékben adományozott használt ruhát különbözô egyesületeknek, szervezeteknek. 1996-tól kiosztják a Modex Alapítvány díjat a kolozsvári Báthory István Gimnázium végzôs tanulói között, amelyet egy jó tanuló, de kisjövedelmû családból származó fiatal végzôs kap meg. A díj értéke minden alkalommal 100 USD. Támogatják a magyarfenesi kulturális tevékenységet, valamint a magyarfenesi református és katolikus egyházat. Támogattak különbözô diákmozgalmakat, rendezvényeket, templomépítést, sporteseményt. Az elmúlt öt évben Zsuzsa megismerte, hogy városunkban milyen nehéz helyzetben vannak a rákos betegek és az azokat gyógyító intézmények, kórházak. Tapasztalta milyen fontos és sokat számít egy új mûszer vagy berendezés, amellyel lelkes és elhivatott orvosok életet mentenek. Elhatározta, hogy itthon kamatoztatja mások eredményeit, ezért csatlakozik az Egyesült Államokból kiindult Komen Alapítvány mozgalmához, amely a rákos betegek gyógyítását tûzte ki célként és ért el komoly sikereket e téren. Fontosnak tartottam, hogy én soroljam el Önök elôtt ezeket a tényeket. Mert Székely Zsuzsa sohasem fogja elmondani. Ôt ha megkérdezik, érdemeirôl nem beszél, csak azt említi, hogy mennyi tennivalónk van még, és milyen nemes feladat tenni valamit másokért – szolgálni Istent, embert és erdélyi identitásunkat.

KOÓS FERENC *** Fülöp Zoltán. Laudatiót mondani a színmûvészrôl, számomra nem könnyû, nem egyszerû dolog. A mûfajhoz igazodva méltatnom kell ôt, akivel idestova harminc esztendeje színházi elôadások létrehozásában veszek részt. Fülöp Zoltán a barátom, a feladat ezért nehéz. Az összetartozás gazdag, emlékektôl dús, megszokott állapotához képest most mesterségesen távolságot teremtve, egy új, szokatlan nézôpontot kellene keresnem, mely rálátást enged, ahonnan lehetôvé válik az értékelés, a méricskélés. Értekeznem kellene lelki alkatáról, mely gyerme-


kien színes, rapszodikus, mint általában minden tehetséges színészé. Fôleg a végletekben járatos. Szárnyal, lobog, vágtat, sodor mindenkit magával – ha célt lát. Ilyenkor elegáns, sportos, fiatalos, csillogó szemmel bámulnak rá még ma is a nôk. Energiaszegényen, zilált hajzattal, fakón vonszolja magát, ha ködbe vesznek a távlatok. Ember legyen, aki ilyenkor lelket önt belé. Ha primadonnáskodnak, feladatukra méltatlanok a színház múzsái, neki van hova mennie. Gyönyörû kislányát sétáltatja az ôszi avarban. Vagy vésôt, faragókést ragad, s elképesztô szakértelemmel bontja ki egy-egy fadarab testébôl a letisztult formát. Vagy horgászbottal a Hargita völgyeiben tovaszaladó patakok nyomát követve áldoz a természetnek, a teremtett szépségnek. Elemeznem kellene a továbbiakban a színész Fülöp Zoltán testalkatát, mindenekelôtt képlékeny, mindig meglepetéseket tartogató mimikáját. Továbbá vállának rafinált szögét mely, ha így áll, alkata csoszogó, öreges, vígjátéki, ha úgy áll, mozdulatai súlyosak, keményen férfiasak, a világgal dacolnak, a sorsot provokálják. Csontos, hosszú ujjal szónál beszédesebb gesztusokat teremnek. Fülei, melyek a vezetéknévre bôségesen rímelve a mûvész közhasználatú Füles nevét is teremték, a zenei hallás csalhatatlan eszközei. Hangjáért, dikciójáért sorban állnak a rádiószerkesztôk. Mondatainak telt és mégis metszô, karcos zenéjére Agamemnon szerepében nemrégiben örömmel figyelt fel Fodor Tamás, a neves színházi szakember mondván, ma már alig fellelhetô nemes anyag az ilyen hangzás. Lábszára két egymással dacoló ív, negyvenötös csónaknyi végkifejlettel. Megoldhatatlan talány, de való: e tekintélyes végtagok egy dörzsölt táncoskomikus kecses, ritmust sohasem vétô eszközéül szolgálnak! Nem vergôdöm tovább a Színész pszicho-anatómiai leírásával. Laudáljon a statisztika! Fülöp Zoltán a Csíki Játékszín alapító tagja, azt megelôzôen huszonöt évig volt szatmári színész. Ennél a kiemelkedôen fontos szakmai és erkölcsi örökséget birtokló társulatnál díjazott mûvészünk kilencvenkét szerepet játszott el! Aztán a szerelmetes nagy kaland, a csíki hivatásos színjátszás elsô évei újabb, tucatnyi jelentôs feladatot hoztak s közben négy szép filmszerep is fölkerül a listára. Számos nyári színházi produkcióban kap jelentôs feladatot. Az évek során szépen gyarapodtak a szakmai díjak is. Örkény István Kulcskeresôkjében megformált Bolyongóért, Bulgakov Kutyaszív címû drámájának fôszerepéért, Huszka Jenô Lili bárónô címû operettjének táncoskomikus remekléséért kitüntetik a sepsiszentgyörgyi Színházi Kollokviumon, Kisvárdán a Határon Túli Magyar Színházak fesztiválján. Szatmáron Harag György Emlékdíjat kap, Csíkszeredában az idô elôtt elhunyt szeretett pályatársról, Hunyadi Lászlóról elnevezett díjjal tüntetik ki. És mindezek mellett tudom, hiszen mint már mondtam, a barátom, hogy számára a legszebb jutalom a közönség kitüntetô szeretete, ragaszkodása. Éppen ezért lehet Fülöp Zoltán mûfaji korlátokat nem ismerô gazdag színészete egyik fô erôssége annak a mindannyiunkat lázban tartó színházi vállalkozásnak, amit a Csíki Játékszín neve fémjelez. Bizonyára Nánay István színikritikus járt a legkö-

zelebb a „Füles-jelenség” nyitjához, amikor úgy fogalmazott, hogy a Fülöp Zoltán által megformált tragikus hôsök mindig magukon viselik a mûvész alkatából fakadó komikus felhangokat, komikus figurák pedig tragikus színezetû ellenpontokkal gazdagodnak, ezért mélyek és hitelesek. S azt már én teszem hozzá, hiszem, nemcsak a barát elfogult szubjektivizmusával, hogy ezért van Fülöp Zoltánnak könnyû bejárása Örkény, Mro ek, Molière, Shakespeare vagy éppenséggel Euripidész világában valamint az emberek, a közönség szívébe. Mindezért méltán jár neki az egykori nagyszerû tanárunk, Kovács György nevét viselô kitüntetés, az Erdélyi Magyar Közmûvelôdési Egyesület biztató figyelme. A díjazott mûvésznek szeretettel kívánok további gazdag, alkotó éveket!

PARÁSZKA MIKLÓS *** Nemes Levente. Kemény fába vágná a fejszéjét, aki Nemes levente színészi életmûvét a maga teljességében be szeretné mutatni. Ez az életmû ugyanis, nem csak azt a közel 50 szerepet tartalmazza, melyet Nemes Levente a sepsiszentgyörgyi színház színpadán megformált, hanem Székely János Dózsa poémájának elôadását, a Bajor Andor verseibôl készült versösszeállítást, a társulatszervezôi és irányítói munkát és sok minden egyebet. Az azonban, ami miatt Nemes Levente e megtisztelô kitüntetést kiérdemli, azt hiszem mégiscsak az egyensúlyérzék, mely munkásságának minden vonatkozását jellemezte és jellemzi. Nemes Leventét orgánuma, fizikai megjelenése miatt már a kezdet kezdetétôl az a veszély fenyegette, hogy a korabeli színjátszás által folytonosan megkövetelt fennkölt-patetikus pózba belemerevedik. A Csillag a máglyán nagy formátumú Kálvinja, a Bánk Bán Petúrja, A hullámzó vôlegény Kósája, a Vörös és fekete Vizsgálóbírája, Peter Hacks Amphitrionja, Kossuth és Bethlen Gábor dörgedelmes szerepei olyan markáns sorozatot jelentettek, mely száz színészbôl kilencvenkilencet elkerülhetetlenül manírba merevített volna. Nemes Levente azonban már A három nôvér Versinyinjének vagy Deák Tamás Hadgyakorlatának Zénójában már ekkor jelezte, hogy egyébre is képes, hogy a magasztos sikereket diadalmas önismerettel élheti túl. A visszhangos sikerek nem csak a megérdemelt elismerést jelezték számára, de az esetleges veszélyeket is. Pontosan megérezte, hogy a fenyegetô pátosz elôl csakis a humorban lelhet megbízható menedéket. S ha a rendezôk nem voltak hajlandók felfedezni – egyébként markáns – öniróniára való hajlamát és humorérzékét, akkor ô maga fedeztette fel velük is. Ha kellett a színházi repertoárból kilépve is. A nagysikerû Dózsa-est után belevágott egy általa válogatott és megrendezett Bajor-összeállításba is, melyben a közönség és a szakma, ha nem is egy másik, de mindenképpen egy sokkal színesebb, sokkal összetettebb színészegyéniséget pillanthatott meg. Egy


11

olyan színészt, aki nem csupán a zengzetes szerepeit képes árnyaltan megoldani, de aki önmagát, mint színészt is képes dekonstruálni, azaz a közönségben és a szakmában róla kialakult sztereotípiákat is a színészi játék illetve az elôadó-mûvészet tárgyává-forrásává tudja alakítani. Nem véletlen, hogy 89 után a merôben másfajta színházszemlélettel induló Bocsárdi–Barabás páros elôadásaiban Nemes Levente az elsô pillanattól és folyamatosan jelen van. Sôt meghatározó jelentôségû feladatokat is vállalhat. A külsôségekben tobzódó nagy alakítások után apróbb, gyakorta egészen apró, de továbbra is kitûnôen megoldott szerepek következhettek. Kiderült, hogy Nemes Levente ezekben is legalább olyan jól érzi magát, mint a korábbiakban. Hogy kizárólag a mûvészi feladat minôsége érdekli. Ekkor bizonyosodik be, hogy a kitûnô orgánummal és fizikummal felruházott színész a szerep érdekében képes példás önzetlenséggel akár hagyományos eszközeirôl is lemondani, hogy az éppen megoldandó szerepet a lehetô legpontosabban megfogalmazhassa. Azok, akiknek megadatott látni ôt, a Kasimir és Karoline Speerjének, a Vitéz lélek Ambrusának, az Ôsvigasztalás Csorjájának, a Don Juan Parancsnokszobrának, a Szeget szeggel Hercegének, az Ilja próféta Vakjának, a Madách-i Tragédia Urának, vagy a Tamási Áron-i Csoda Tamási Áronjának szerepében, tényleg életre szóló élményekkel lehettek gazdagabbak. Külön tanulmányokat érdemelne, hogyan sikerülhetett Nemes Leventének ezekbôl az egyenként szinte már jelentéktelen szerepekbôl, a szóban forgó elôadások meghatározó mozzanatait kidomborítani. Elcsépelt dolog a szerep iránti alázatról beszélni. Ha nem éppen Nemes Leventérôl lenne szó, ódzkodnék is tôle, de Nemes Levente esetében az utalás egyenesen elkerülhetetlen. Ô ugyanis tényleg arra volt képes, amire csak az igazán nagy színészek lehetnek képesek: a legkevesebbel is beérni. Az elsô pillantásra szinte már jelentéktelennek tûnô szerepekbôl is lenyûgözô, a teljesség nélkülözhetetlen elemévé lényegülô alakításokat létrehozni. Ezt pedig azért tehette meg, mert a legjelentéktelenebb szerepben is azonnal észre tudta venni a mindig egyszerre jelenlévô tragikumot és komikumot, s egyiket a másikkal fölpörgetve, szinte már Shakespeare-i mélységekig és magasságokig ereszkedhetett, illetve emelkedhetett. Akinek volt szeme és füle hozzá, pusztán Nemes Leventétôl is megtanulhatott színházul látni és hallani.

BÍRÓ BÉLA *** Muzsnay Árpád. Mai közgyûlésünkön Egyesületünk két alapítójára emlékeztünk: elsô tiszteletbeli elnökünkre, a kétszáz éve született Kún Kocsárdra és a másfélszázaddal ezelôtt világra jött Sándor Józsefre. Mikor méltattuk ôket, közösségünk talpon maradásának segítôiként, maga megôrzési képessé12

gének gerjesztôiként ünnepeltük e két jeles személyiséget. Mikor Muzsnay Árpád munkásságát kell ismertetnem abból az alkalomból, hogy éppen Kún Kocsárdról elnevezett közmûvelôi díjat nyújtunk át neki, nem véletlenül idéztem két nagy elôdünk példáját. Ha van ma valaki Erdélyben a közmûvelôdési munkában, akirôl elmondható, hogy annak a közösség iránt elkötelezett szellemiségnek a megtestesülése, amelyet Sándor József vagy Kún Kocsárd örökül ránk hagyott, akkor azt kell mondanunk: az Muzsnay Árpád. Nem véletlenül állítom azt, hogy kell. Kell, mert erre kényszerít magának Muzsnay Árpádnak a munkássága. Élhetett volna nyugalmasan, egy tanári katedra nyújtotta biztonságban, üldögélhetett volna könyvtárak csendjében, hisz tehetséges irodalomtörténész-kutatónak indult, de ô „egész népét” akarta tanítani, s odahagyva eredeti szakmáját, egy olyan pályára lépett, ahonnan valóban egész népéhez szólhatott: újságíró lett. Csakhogy ez a pályamódosítása nem egy úri passzió beteljesítése volt, hanem a népéhez szólás áraként vállalnia kellett a cenzúrával járó harcot, az ügyeletes szemek és ügyeletes fülek éber ôrködését, hogy tanítása ne válhasson lázítássá. Aki élt ebben az idôben, tanúsíthatja, ez a státus bizony nem volt léleküdítô abban a korszakban. A sors azonban kegyelte Muzsnay Árpádot. Megélhette az 1989-es fordulatot, amely ugyan nem hozta el a Kánaánt, de elhozta az önszervezôdés szabadságát. Megnyílt a tér mindazok számára, akik tenni, cselekedni akartak. Muzsnay Árpád ekkor talált igazán önmagára: fölesküdött a kisebbségi cselekvô önvédelem rontást megállító stratégiájának katonájává, hivatásos közmûvelô lett. Ma már elmondhatjuk, hogy nem is eredménytelen. Amerre járt, szobrok, emléktáblák nôttek ki a földbôl mögötte. Vajon tudná-e népünk igazán becsülni Dsida Jenô, Szilágyi Domokos, Páskándi Géza, Reményik Sándor, Ady Endre, Jakabffy Elemér értékeit, beépültek-e volna prófétálásaik önvédelmi harcainkba, ha Muzsnay nem állít mementót nekik? Összesereglettek volna ezrek magyarságukat ünnepelni, ha Muzsnay nem fúvatja meg a tárogatót a nagymajtényi síkon? Vajon nem nyelte volna el az asszimiláció hulláma nemzeti imánk szerzôjének, Kölcsey Ferencnek az emlékét szülôfalujában, Szôdemeteren, ha Muzsnay nem „nyújt föléje védô kart”? Zengenék ma még ilyen hangosan a Kárpátmedencében Ady és Petôfi igéit, ha Muzsnay nem szervezi meg ifjúságunk.számára a költôk emlékét idézô zarándoklatokat? Élne-e kutatóink, tudósaink lelkiismeretében ilyen erôsen az elkötelezettség nemzeti történelmünk kegyeletteljes ápolására, ha Muzsnay nem szólítja meg ôket idôrôl-idôre, összeseregeltetve Szatmárnémetibe korunk legjelesebb tudósait. Nem folytatom a felsorolást. Ennyi is elegendô szemléltetésül, hogyan szolgáltatott kitüntetettünk vitézségbôl példát. Ha ezek után valaki azt hinné, hogy Muzsnay Árpád boldog és elégedett ember, téved. Elôtte mindig a holnap van. Mikor gratulálok neki valamelyik rendezvényéhez, mintha nem is hallaná. „Te, figyelj csak...” – válaszol elismerô szavaimra, és már a következô tervérôl beszél. Vérébe ívódott Dsida parancsa: izzó vasszövegekkel verettessen át az, aki nem követi népe sorsának parancsát.


Árpi, adjon az Isten erôt, hogy sokáig követhesd prófétánk parancsát!

KÖTÔ JÓZSEF

akárcsak a hajózás. Kívánok Stanik Istvánnak jó szelet, de fôképpen tiszta látást a kormányrúdnál, meg persze azt, hogy helyén legyen ezután is a szíve!

HORVÁTH ANDOR *** Stanik István. A rómaiktól szállott ránk a mondás: Navigare necesse est, vivere non est necesse, azaz Hajózni kötelezô, holott élni nem az. Az újkori Európa világára fordítva hitem szerint joggal parafrazálható a mondás ekképpen: Sajtót mûvelni kötelezô, holott élni nem az. Mert korunk világában – ki ne tudná! – a sajtó egyformán hivatás és hatalom, szolgálat és szenvedély. Összetett helyzetekben sikerrel hajózó, sokféle képességgel megáldott egyéniséget igényel, akinek jellemétôl nem idegen sem a becsvágy, sem a becsület, akinek egyformán erénye az önállóság és a felelôsség, a kockázat vállalása és a jó tájékozódó képesség. Mindent egybevetve, a költôtôl eltérôen a jó szerkesztô nem születik, hanem lesz. A tanulás teszi, a hajózás mûvészetének ismerete. Stanik Istvánt a 20. század közismert kifejezésével élve self-made-man-nek nevezném. Maga teremtette karrier vezette oda, ahol ma látjuk: az immár elsô életévét betöltött Erdélyi Riport fôszerkesztôi székébe. Több mint húsz év élettörténete áll mostani státusa mögött. Szakmailag nem kifejezetten kedvezô idôben, a nyolcvanas évek elején határozta el, hogy szerencsét próbál ezen a pályán. A kincstári szemfényvesztés korszakában nem könnyû sikerekre vadászott, hanem azzal próbálkozott, aminek akkor igen kevéssé volt piaca: a valóságismeret mûfajával, a riporttal. Nem jutott, nem juthatott akkor nagyon messze. De mert formálódásának szemtanúja voltam, igazolhatom, hogy két fontos dolgot örökre elsajátított. Az egyik az, hogy az újságírásban nem elég sikert aratni: meg is kell azt érdemelni. A másik tapasztalat pedig úgy foglalható össze: noha mindenki saját nevével áll jót az általa írottakért, az újságírás nem egyszemélyes ügy, ennélfogva csak annak van igazán esélye beleszólni a világ dolgainak alakulásába, aki egy egész szerkesztôségre támaszkodhatik. 1990 óta Stanik István egyik legkitartóbb kezdeményezôje az erdélyi magyar sajtó megújulásának. Több napilap és folyóirat alapítása fûzôdik nevéhez. A sajtótörténet kimutatja majd, melyiknek mekkora szerepe volt az elmúlt másfél évtized erdélyi közéletében, miért volt egyik vagy másik többé vagy kevésbé sikeres vállalkozás. De egy máris biztos: aki ôket kezdeményezte és vezette, mindvégig ugyanazt a célt tartotta szem elôtt: igényesen mûvelni a szakmát a közösség javára. Ez diktálta valamennyi választását: mozgásban és változásban maradt hûséges önmagához. Tíz évvel ezelôtt azért indította útjára Nagyváradon az Ady Endre Sajtókollégiumot, hogy a pálya megnyíljon a tehetséges fiatalok elôtt is. Azóta sokuknak már jól csengô neve van sajtónkban, némelyikük elsô lépéseit éppen ô maga egyengette. Ez is része annak, hogy nem kizárólag egyéni sikerben, hanem csapatban és társakban gondolkodik. Sajtóban, amely, mint mondottam, nélkülözhetetlen,

*** Both Aranka. A néptánc és a hangszeres népzene szakszerû gyûjtése lényegesen késôbb kezdôdött el, mint a más néprajzi értékeké, elsôsorban technikai okokból kifolyólag. Míg a népköltészeti alkotásokat, vagy a népdalt már a múlt század elején létezô kezdetleges hangfelvevô eszközökkel is rögzíteni tudták, vagy a gyakorló gyûjtôk helyben megbízhatóan lejegyezték, a néptánc és hangszeres népzene gyûjtésére alkalmas gépek csak a század második felében kezdtek megjelenni, és sokáig a hozzáférhetôségük is igen költséges volt. Így a 19. sz. végén, illetve a 20. sz. elején Kriza János, Vikár Béla, Bartók, Kodály, Domokos Pál Péter és mások gyûjtéseinek több típuspéldánya már a két világháború között iskolai tananyagba került, minek köszönhetôen korán beivódtak a köztudatba, korán az összmagyarság közkincsévé váltak újra. Hálátlanabb sors várt azokra a néprajzkutatókra, népnevelôkre, akik a múlt század 70-es, 80-as éveiben vállalkoztak arra, hogy a már látványos mennyiségû és minôségû néptánc és hangszeres népzene gyûjtések eredményeit népszerûsítsék, mert ezt a mûfajt az azelôtti évtizedekben többnyire színpadi feldolgozások, idegen elemekkel tûzdelt formában ismerhették meg a közösségek. Ilyen hangulatban kezdtük el Székelyudvarhelyen a már korszerû eszközökkel, és szemlélettel gyûjtött néptáncok, és az ezt szolgáló zene tanítását, népszerûsítését a 70-es évek második felében. Udvarhelyen léteztek táncegyüttesek. Ezek szellemiségét éppen az a néhai Kacsó András határozta meg, akirôl, a táncszövetség javaslatára a most átadásra kerülô díjat neveztük el. Ôk nyilvánvaló az akkori Maros, és magyarországi táncegyüttesek stílusát vették át, amelyekre nem kis hatással volt a szovjet Mojszejev-féle felfogás is. Akkor az volt a divat. Both Aranka (akkor még Sándor vezetéknévre hallgatott) elsôéves tanítóképzôsként szegôdött az új mozgalomhoz, aminek rövid idô alatt megszállott híve lett. Egy viszonylag kis, szakértôkbôl, és a mûfaj iránt elhivatottakból álló csoportnak köszönhetôen Székelyudvarhely az erdélyi táncházmozgalom központjává nôtte ki magát. Az 1978 és 83 között szervezett Táncháztalálkozók egy évtizeddel elôzték meg a budapestit. Nem sokat késett az akkori hatalom válaszreakciója sem. A 89-es változásokig a mozgalom fôbb irányítóit sikerült eltávolítani a városból. Ebben a periódusban a legtöbben, akik a magyar népi kultúra gyakorlása terén képzelték el szakmai életüket, elhagyták az országot. Sikertelennek bizonyult a 90-es évek derekán a hivatásos néptáncmûhely megalapítása is Udvarhelyen. Már úgy tûnt, hogy ebben a régióban elsorvadt a nem olyan rég még virágzó mozgalom. Az, hogy mégsem lett így, és vélhetôen nem is lesz, abban Both Arankának meghatározó a szerepvállalása. A


13

kezdetben csupán egy gyerekcsportal foglalkozó néptánckör, ma gyerektömegeket mozgat. Sokan közülük kinôtték az iskola padjait, de a néptánc továbbra is oxigén számukra. Both Aranka tisztában van azzal, hogy mint minden más téren, a néptánc esetében is valós eredményeket csak akkor lehet elérni, ha az oktatást az ábécénél kezdik. Ezt már az idô neki is visszaigazolta. Csoportja, csoportjai szerves része az udvarhelyszéki mûvelôdési palettának. Minden hagyományôrzô rendezvényen jelen vannak, de szervezôi is többnek. Az udvarhelyi gyermekház keretet biztosít a mûködéshez, de tudják azt, hogy az igazi fejlôdés csak önálló intézményes keretek között testesülhet meg. Ezért külön civil szervezetet alapítottak. Mércévé váltak a gyermekegyüttesek rangsorolásában. Both Aranka pedagógusi bölcsessége abban is megnyilvánul, hogy a hiteles anyagismeret érdekében nem elégszik meg saját tapasztalatával, tanítványainak nagy részét minden évben több nyári szakmai találkozóra, táborba is elviszi, ahol egyrészt más, világszintû oktatók módszereivel ismerkedhetnek meg, másrészt pedig lehetôségük nyílik személyesen is találkozni a még élô hagyományôrzô adatközlôkkel. Az ilyen szemléletben való nevelés vezeti el Both Aranka tanítványait a bartóki értelemben vett Tiszta forrásig.

SZÉP GYULA *** László Károly. Tisztelt ünneplô közönség! Örvendek, hogy néhány szóban beszélhetek egy olyan színmûvészrôl, aki arra tette fel az életét, hogy elsôsorban Sepsiszentgyörgyön, de az egész megyében, sôt még annak határán túl is valami oly nemeset ültessen el hallgatói, nézôi lelkébe, hogy aztán abból sugározhasson az a megtartó erô, mely képes az emberi életet szent örömmé emelni. Van-e ennél nemesebb cél, és van-e ennél nehezebb feladat? László Károlynak sikerült több évtizede oly módon „fát ültetnie” – miközben mindnyájunk létét akarta teljessebbé, minket pedig emberibb emberré tenni –, hogy az megteremje általa óhajtott gyümölcsét. Ez a társulatszervezô, mûhelyalapító és színházteremtô mûvészegyéniség – aki az együtt küzdés csapatszellemével fölvértezve minden helyzetben talál inspirációt és alkotó örömöt –, sokáig mint hivatásos színész járta Székelyföld vidékeit, távoli zugait is. Utóbb olyan területekre és helyekre vitte el az általa megálmodott és vezetett csapatát, ahová magyarul szóló meleg hang nélkülük talán soha nem jutott volna el. Szóba állt az egyszerû, beteg, magányos, elhagyott lelkekkel, hogy táplálja bennük a reményt, s egy vers erejével mindenkit arra bátorított, hogy még ma sem szabad „sírni a Kárpátok alatt”. Ma a nagy múltú és nagyra becsült Erdélyi Magyar Közmûvelôdési Egyesület László Károlyt tünteti ki a már régen megérdemelt Szentgyörgyi Istvándíjjal, és szeretném hinni, hogy ez a díj annak a fáradhatatlan, küldetéstudattal megáldott, önnön energiáit mindig a közösség érdekében fölhasználó értelmiséginek is szól, akinek sajátos jegyeit hordozó típusa sajnos kiveszôfélben van vidékünkön. 14

Mindnyájunk Puki bácsija 1958-ban, mint a Marosvásárhelyi Színmûvészeti Fôiskola friss végzôse Sepsiszentgyörgyre jött, s 45 éve itt alkot minden korosztályhoz szólót attól a biblikus igazságtól indíttatva, mely szerint „csak az igazán értékes, amit másnak nyújt az ember”, és olyan formában, mely nemcsak kritikusai, hanem a színháztörténészek szerint is maradandó. Nincs szándékomban fölsorolni fontosabb szerepeit, csak néhányat említek alakításai közül: nagy sikerrel játszta el a Tündöklô Jeromos és Szegény Dániel címszerepét, akárcsak a Csillag a máglyán Fareljét vagy Az ördög cimborája Swinden ôrnagyát. A hét Shakespeare-szerep sorát Mercutióval kezdte, és pár éve tapsolhattunk a Szeget szeggel bámulatos Escalus alakításának. Szívügyének tekintette az új nemzedékek képzését a helyi Népmûvészeti Iskolában, a Kézdivásárhelyi Népszínház elsô elôadásának színpadra állításával útra indította azt, sok ideig rendezett a Csíkszeredai Népszínházban. Mindezzel párhuzamosan számos helyen irányította fölkérésre a közmûvelôdést szorgalmazó kultúrotthonok tevékenységét, és mindenhová elment még akkor is, ha elôre tudta, hogy még az útiköltségét sem tudják megtéríteni... Az utóbbi hat esztendôben vezette a legifjabb csodálói nagy örömére létrehozott Mesekalákát, hogy felejthetetlen élményt nyújthasson a szombatonként színházba igyekvô gyermekseregnek, s még a tévé képernyôjén keresztül is örömet szerezhessen nekik. A napjainkban is fáradhatatlanul munkálkodó László Károly színmûvész példája mutatja, hogy a közéletben van tere az örök emberi értékek hírdetésén való fáradozásnak – és csak annak van! –, bár az ilyen alkotókat néha a kívülállók a megszállottság vádjával illetik. Aki szavait hallgatva az ô szemébe néz, elhiszi, hogy a szabadosság jegyében fogant „új társadalom“, amely az önmegvalósítás és az egyén mindenek feletti érdekérvényesítését célozza meg a maga sajátos eszközeivel, soha nem degradálhatja „szükséges rosszá“ a felelôs értelmiségit. Akit magával ragad tehetsége, az a gondolatgazdag élményen túl megérti, hogy az „ültess fát“ parancs átvitt értelemben az ültess gondolatot, ültess a jövôbe mutató eszmét jelenti. Azt is megérti, hogy azért nevezzük magunkat értelmiségieknek, mert megpróbálunk hosszabb távon felelôséggel gondolkodni, megpróbálunk a saját árnyékunkon túllépni, megpróbálunk az elesetteken segíteni, és mert legtöbbször a saját egyéni boldogulásunk rovására is elôtérbe helyezzük a manapság annyira lebecsült közboldogulást. Mint volt tanítványa megköszönöm ezúttal is neki, hogy megerôsítette bennem a hitet: annak az értelmiséginek van csak jövôje, aki nem az „igénytelen tömegek“ szószólója, de aki képes leereszkedni hozzájuk, aki szellemiekben és anyagiakban is segíti a rászorulókat, de soha nem hódol be a piacorientált pénzvilágnak, és aki minden tehetségével és szorgalmával az autonóm egyéniségek alkotta emberi közösségek érdekében cselekszik, emel szót, álmodik, remél és „ültet fát“.

NAGY ATTILA


MÛVELÔDÉS Tartalomjegyzék és névmutató a 2003. évre Közmûvelôdés, riport ***A Károli Gáspár-díj kerdélyi kitüntetettje, Vetési László 12:20 ***Az antológia szerzôi 6/9:128 ***EMKE-díjak 2003 12:4 ***Felhívás TUDEK 2003–2004 10:31 ***Könyveinkrôl 1:30, 5:30; 11:31; 12:30 ***Mátyás-napok 2003 2:3 ***XIV. Szent László-napi Tordaszentlászlói Kórustalálkozó 4:31 András Mihály – Nyulas Ferenc: Örök gyökerek fiataljai 12:19 Bíró Béla: Nemes Levente 12:11 Boér Jenô: 800 éves település 10:4; A százéves temesvári Millenniumi templomról (1996) 6/9:8; Tarzán és Temesvár. Beszélgetés dr. Preitl Istvánnal, Jonny Weissmüller Temesváron élô rokonával 3:10; Temesvári tudósarc 1:4; Vállalkozás és jótékonykodás 4:6 Böcskei László: „Léptünk e század elején szaporábbá kell váljon” 10:7 Csetri Elek: Március 15. És Torda 3:3 Dáné Tibor Kálmán: Garda Dezsô 12:9 Dánielisz Endre: Visszakaptuk az Arany-portát 11:4 Dukrét Géza: Honismereti tábor Gálospetriben 11:4 Duray Miklós: Lélekbe zárt haza. Mit kezdjünk azzal, ami van és mégsincs? (1995) 6/9:9 Enache, Smaranda: Önazonosság és európaiság (1997) 6/9:11 Enyedi Sarolta: Kisiratos 2003, avagy médiatábor harmadszorra 10:11 Gaal György: A fiatalok barátja és szervezôje Kovács Nemere (1942– 2003) 10:10; A mûemlékvédô Balogh Ferenc 4:4 Gábor Dénes: Új Stradivari-utód a Nagy-Küküllô partján 3:11 Gál Sándor: Ami a reményt élteti (1996) 6/9:12 Guttman Mihály: Búzás Pál 12:6 Horváth Andor: Stanik István 12:13 Jakab Antal: „Talpra, magyar” és az „Ébredj, román!” (1995) 6/9:13 Kántor Lajos: Paulovics László 12:6 Koós Ferenc: Székely Zsuzsa 12:10

Kopacz Katalin: Szabó Klára 12:7 Könczei Csongor: Értékekrôl és értékelésekrôl. Nyílt levél András Mihálynak, a Romániai Magyar Táncszövetség elnökének 12:20 Kötô József: Muzsnay Árpád 12:12 Kusztos Tibor: Régiónk magyarsága és a hagyományos háziipar 1:6 Ladányi Emese: Torockó, egy kicsit másképp 10:12 László Bakk Anikó: Tizenegyedik – mérföldkô 2:3 Lászlóffy Aladár: A lélek Corvinái (1997) 6/9:15 Lisztóczky László: Versekben tündöklô Erdély. Egy antológiasorozat margójára (1996) 6/9:16 Nagy Atila: László Károly 12:14 Nagy Béla: Fábián Enikô 12:8 Nagy Károly: Az anyanyelv kovácsolja egybe öt világrész magyarságát (1995) 6/9:18 Neményi József Nándor: A sajátos román gazdasági rendszerváltás 5:3; És megfordul a szél… 10:3; Új törvény, új dilemmák és régi bürokrácia. A kutya ugat, a karaván áll, 1997 novemberében! (1998) 6/9:86 Orbán István: A szívekben égjen a láng 2:4 Parászka Miklós: Fülöp Zoltán 12:10 Péntek János: A jövô esélyei a külsô régiókban (1996) 6/9:20 Pozsony Ferenc? Gazda Kára 12:5 Pomogáts Béla: Erdély a magyar történelemben és kultúrában (1996) 6/9:24 Sasi Nagy Béla: Rekviem egy történelmi városközpontért 11:5 Sütô Ferenc: Derüljünk vagy boruljunk? 1:3; Válaszúton, válasz nélkül 12:3 Sylvester Lajos: Megkapáltuk szôlôinket. László Attila köszöntése 4:3 Szabó Bálint: A Transylvania Trust felette szükséges voltáról (1997) 6/9:27 Szabó György Pál: A Gyöngykoszorú 11:6 Szabó Zsolt: Ez (is) Európa? 11:3; Kisajátítható-e Tamási Áron öröksége? (1997) 6/9:29; Közmûvelôdés, de kinek? 6/9:7; Gyorsmérleg 12:30 Szép Gyula: Both Aranka 12:13 Vetési László: Gyülekezetek ma-

radéka mûemléktemplomok árnyékában (1997) 6/9:31

Galéria Barabás László: Akiket fog a figura... Dramatikus népszokások Bálint Zsigmond mûvészfotóin (1996) 6/9:36 Forró Miklós: Az illusztrációk állnak hozzám a legközelebb. Beszélgetés Lokodi Ildikó grafikussal 10:14; A kísérletezés korszakát élem. Beszélgetés Bakó Klárával 5:12; Csendéletek varázsában. Beszélgetés Daday Keller Kornéliával 3:8; Színek és absztrakt formák. Beszélgetés Boér Lenk Ilonával 5:10; Üzenet az életrôl az életnek. Beszélgetés Csibi Orbán Zsófia textilmûvésszel 11:8; A primitív és az ókori mûvészet foglalkoztat. Beszélgetés Siklódi Piroska textilmûvésszel. 12:22 Gábor Dénes: Gy. Szabó Béla fametszetei Háromszéken (1998) 6/9:48; Pasztellkrétával és festôecsettel írt poézis. Ferenczy Júlia mûvészetérôl (1997) 6/9:40; Román Viktor plasztikai világa (1996) 6/9:44 Gurzó K. Enikô: Az ördöggel cimboráló piktor. Az idén lenne kilencven éves Szônyi István 12:23 Kántor Lajos: Barabás Miklós Céh – régiek és újak (1998) 6/9:38 Orbán István: 222 év rajzoktatás Kolozsvárt, a Farkas utcában 1:9; Mozaikkép. Kô Pál szobrászmûvészrôl 5:6; Vaszary János kolozsvári diákévei 4:8 Sütô Ferenc: Látványvadászat Ippon (1998) 6/9:50; Zsobok három próbája (1998) 6/9:52; Kalotaszegi fotó- és videótábor 11:10 Szabó Vilmos: Generációk párbeszéde (1998) 6/9:50 Szatmári László: A modern misztikus. Kákonyi Csilla olajfestményei (1995) 6/9:42; Az emberélet fordulói. Plugor Sándor tollrajzai (1996) 6/9:46; Tûzben tisztult zománcok. A nyírbátori zománcmûhely bemutatkozása (1996) 6/9:54

15

Vadrózsa Balássy Enikô: Egy székelyhodosi házaspár hiedelmei 3:24 Balázs Lajos: Megkerítés. A haldoklás különleges rítusa Csíkszentdomokoson (1996) 6/9:100; Erotika a lakodalom eszmeiségében 12:27 G.D.: Vámszer Géza emlékezete (1996) 6/9:124 Gazda Klára: Nagy Jenô emlékezete (1996) 6/9:101 Jakab Albert Zsolt: (Elô)ítéletek és képek egy cigányzenészrôl 3:28 Keszeg Vilmos: A kör szemantikája és szerkezete (1997) 6/9:106 Kós Károly, dr.: Az alvinci újkeresztyén késesekrôl (1995) 6/9:110 Könczei Csongor: Generáció- és stílusváltás a kalotaszegi cigányzenész családoknál (1997) 6/9:112 Nagy Jenô: Összehasonlító viselettörténet és szótörténet (1996) 6/9:102 Nagy Olga: Népismeret, szociális védelem – falufejlesztés (1996) 6/9:115 Peti Lehel: Beavatás 1:15 Pozsony Ferenc: Az elveszett juhait keresô pásztor zenés-táncos változata a lemhényi Szent Györgynapi szokásokban (1998) 6/9: 117 Szabó Csilla: „Megbüntetem az atyák vétkét a fiakban” 3:22 Szentimrei Judit: A barcasági csángó magyar öltözet (1997) 6/9: 120 Tekse Antal: A kaláka Csíkszentmártonban 1:17; Csíki étkezési szokások 3:30; Csíkszentmártoni határnevek 5:14 Vámszer Géza: Néprajzi, népmûvészeti, múzeumi és háziipari mozgalmak Csíkban a két háború között (1996) 6/9:124

Enciklopédia

16

***Tricentenarium Rákóczianum. 300 éve tört ki a kuruc szabadságharc 10:16 ***Tusnád 2003 2:17 Adorjáni Zoltán: Gondolatok Palestrina Énekek éneke címû mûvéhez 3:12; Kecskeméthy István bibliafordítása 2:7 Bakos István: A magyar tanítóképzésrôl 1:21 Boda Edit: Harminc év közelében. Dsida Jenô költészetérôl 5:4

Borsos Lehel: A haza bölcse Deák Ferenc 11:17 Bozóki Lajos: Történeti terek a visegrádi Fellegvárban 2:17 Csorba Csaba: Mûvelôdéstörténeti áttekintés a Rákóczi-szabadságharc koráról 10:17 Csörsz Rumen István: „Gyönyörû világom, rígi szabadságom...” Bocskor János énekeskönyve 2:13 Csûrös László: A Túri-hasadék élôvilága 5:18; A Túri-hasadék leírása 4:26 Di Francesco, Amedeo: Magyarok Nápolyban a 19. században (1996) 6/9:56 Domonkos János: Fülemülék és rózsák atyja. A kertteremtô Jókai Mór 5:24 Dukrét Géza: II. Rákóczi Ferenc kapcsolata a Partiummal és Erdéllyel 10:22 Dvorácsek Ágoston: Fiatalok tudományos nevelése 3:18 Egyed Ákos: A jobbágyfelszabadítás a Partiumban 1848-ban (1997) 6/9:59 Engelmayer Ákos: Az 56-os magyar forradalom visszhangja, emléke és szerepe a 70–80-as évek cenzúra nem látta (illegális) lengyel sajtójában és könyvkiadványaiban (1997) 6/9:63 Forró Albert: Két Benedek Eleklevél 5:25 Gaal György: 1848–49 emlékhelyei Kolozsvárt (1998) 6/9:65 Gábor Dénes: XXXI. Országos Honismereti Akadémia – Nyíregyháza 10:16 Geréb Mária: A nemzeti hôs és hôsi nemzet 11:22 Gerendás Lajos: Magyar–román sportkapcsolatok az 1950-es évek végéig. Sporttörténeti vázlat 5:27 Gömöri György: I. Erzsébet angol királynô alakja a 16–17. századi magyar irodalomban (1997) 6/9: 69 Gy. Pethe Ferenc: Mit mond Deák…? 11:19 Gyalui Farkas: Emlékirataim (Részlet) 3:6 Gyerô Dávid: Hiszem és vallom 3:13 Imreh István: A székely székek határai, életsorsa a felvilágosodás évtizedeiben (1995) 6/9:70 Jakab Benke Nándor: Deák Ferenc, az anekdoták hôse 11:27 Jakó Zsigmond: A magyarság életrajza (1996) 6/9:75 Jámborné Szikra Éva: A mûemléki tájépítészet idôszerû kérdései 2:22 Jancsó Árpád – Preluschek Ervin:

A Bega-csatorna és a magyarszentmártoni csegézômû 2:23 Kobzos Kiss Tamás: Szívetekben ôrizzetek. Âsik Veysel emlékezete 2:15 Kósa László: Fürdôélet az Osztrák–Magyar Monarchia idején (1996) 6/9:80 Kostyák Borbála: Deák és a nemzetiségek 11:25 Kovács Ferenc: Bitay Árpád emlékezete 4:29; Háry János – Az obsitos 5:26 Kurta József: Kántorok bejegyzései az Öreg graduál erdélyi példányaiban 2:9 Ladányi Emese: Deák Ferenc, az ember 11: 16 Máté Zsuzsanna: Kompatibilitás az ozorai vár helyreállításakor 2:20 Mihály Zita: Népi építészeti örökség Hargita megyében 2:29 Orbán István: Kuncz Aladár, a kolozsvári piarista diák 5:8 P. Benkhard Lilla: A városi lakóépületek funkcionális kompatibilitása Kôszegen 2:26 Pálfalvi Pál: Backamadarasi Kis Gergely (1737–1787) emlékezete 1:19 Péterffy Miklós: Kós Károly elsô megépült lakóháza (1998) 6/9:88 Pogány Csilla: Matriarchális mûvészet, avagy a mûvészet feltámadása a 20. században 11:28; A vágy színháza 3:16; Az összmûvészeti alkotás utópiája 5:21 Sas Péter: Gyalui Farkas és Reményik Sándor radnaborbereki találkozása. Epizód az erdélyi magyar irodalom történetébôl 3:5; Kelemen Lajos és Móricz Zsigmond találkozása két Kelemen-levél tükrében (1997) 6/9:94 Szörényi László: Az olasz–magyar kapcsolatok históriája. A kihívás és válasz kettôsségében (1996) 6/9:96 SZS: Deák Ferenc emlékezete 11:15 Tonk Sándor: A honfoglalás jelentôsége a magyar nép és Európa népeinek történetében (1996) 6/9: 78; Jakó Zsigmond köszöntése (1996) 6/9:75

Játékszín Keresztes Erzsébet: Határôrballada 1:24 Lászlóffy Csaba: Mily világ lé-

szen? 10:25 Sylvester Lajos: Úz-völgyi határôrballada 1:23 Mûhely Balázs Kinga: „A pisai ferde torony árnyékában”. Tudomány és mûvelôdéstörténet Németh László Galilei címû drámájában 5:16 Dvorácsek Ágoston: Okama és paradicsommadár. Egy tragikus sorsú kutató gyûjteménye 4:13 Firtelmeister Erzsébet: Gyimesek árvája – Gyimesbükk 4:17 Hening Helga: Volt egyszer egy fürdôhely… 4:19 Nagy Loránd: „Kicsi csupor, nagy a füle…” Fazekasság Désházán 4:21 Udvari Ibolya: Zeyk Miklós, a tudós enyedi tanár 4:23 Vendégoldal Kassai Figyelô. Skultéty Csaba: Mi köt engem Kassához 11:13

Illusztrációk Ajtai Gyula 1:11 Backamadarasi Kis Gergely 1:19 Bakk Miklós 10:13 Bakó Klára 5:12, 13 Balázs Péter 6/9:38 Bálint N. Ede 2:5 Bálint Zsigmond 6/9:36, 37 Balló Áron 10:13 Balogh Ferenc 4:5 Boér Lenk Ilona 5:10,11 Bordás Ferenc 12:3 Both Aranka 12:5 Búzás Pál 12:4 Csibi Orbán Zsófia 11:8, 9 Daday Keller Kornélia 3:8,9 Dante, Allighieri 6/9:48 Darkó László 1:3 Dávid Gyula 12:5 Deák Ferenc, grafikus 6/9:17 Deák Ferenc, politikus 11:15, 21, 24 Debreczeni László 6/9:27–31, 35 Dévényi Sarolta 6/9:54 Essig Klára 6/9:52 Fábián Enikô 12:4 Farkas László 11:11 Ferenczy Júlia 6/9:40, 41 Fodor Nagy Éva 6/9:52, 53 Fodor Sándor Netti 3:29, 30

Fülöp Zoltán 12:10 Gábor Dénes 6/9:49 Garda Dezsô 12:4 Gazda Kára 12:4 Gergely István 6/9:39 Gy. Szabó Béla 6/9:48, 49 Gyergyai Árpád 1:8 Handler Dániel 1:2 Hencz Alajos 11:11 Huszák Vilmos 4:6 Illés György 1:12 Illyés Gyula 5:29 Kákonyi Csilla 6/9:39, 42, 43 Kardhordó Kálmán 11:12 Keszy Harmath András 1:13 Kónya Anna 2:5 Kós Károly 6/9:89–93, 11:2 Kovács Nemere 10:10 Kô Pál 5:2, 6, 7, 15, 17,29 König Frigyes 1:4 Kuncz Aladár 5:9 Kuncz Elek 5:9 László Károly 12:5 Lokodi Ildikó 10:14, 15 Lôrincz Ákos 3:11 Makrai Zsuzsa 5:54. 55 Mányoki Ádám 10:2 Márkus László 6/9:51 Mártonfi István 1:21 Mátyás király 2:2 Mikes Kelemen 5:11 Muszka Zsolt 2:2 Muzsnay Árpád 12:5 Nagy Dániel 6/9:50 Nagy Pál 12:5 Nemes Levente 12:4 Novák Ildikó 6/9:53 Paganini, Niccolo 5:11 Paulovics László 12:4 Péntek Máté 2:8 Péter Júlia 2:6 Plugor Sándor 6/9:46,47 Preitl István 3:10 II. Rákóczi Ferenc 10:2, 17 Rodler Miklós 11:10 Román Viktor 6/9:44, 45 Rudnyánszky Béla 1:20 Sántha Ferenc 1:14 Sebestyén Balázs 1:17 Siklódi Piroska 12:20, 21 Sipos László 6/9:38 Sipos Mátyás 12:5 Sipos Sándor 11:12 Skultéty Csaba 11:14 Soó Rezsô 12:3 Stanik István 12:13 Stefkovics János 11:12 Szabó Béla 10:17 Szabó Klára 12:7 Szabó T.E. Attila 6/9:49 Szabó Vilmos 6/9:50 Szász Regina 11:14 Székely Zsuzsa 12:4 Szentimrei Jenô 6/9:48 Szolnay Sándor 1:14 Tabi Józsefné 6/9:55

Tárkányi Ildikó 2:4 Tódor Zsuzsanna 6/9:53 Toró T. Tibor 10:13 Tóth Gyula 1:9 Ugrai László 1:10 Váncza Edit 6/9:51 Vas Géza 11:2, 10 Vaszary János 4:2,7–12, 16, 17, 19,23,24,31 Vetró Bodoni Zsuzsa 6/9:39 Visky Mária 2:4 Névmutató Adorjáni Zoltán 2:7; 3:12 Ajtai Gyula 1:11 András Mihály 12:19 Arany János 11:4 Âsik Veysel 2:15 Backamadarasi Kis Gergely 1:19 Bakk Miklós 10:13 Bakó Klára 5:12, 13 Bakos István 1:21 Balássy Enikô 3:24 Balázs Kinga 5:16 Balázs Lajos 6/9:100, 12:25 Balázs Péter 6/9:38 Bálint N. Ede 2:5 Bálint Zsigmond 6/9:36, 37 Balló Áron 10:13 Balogh Ferenc 4:4, 5 Banner Zoltán 12:22 Barabás László 6/9:36 Barabás Miklós Céh 6/9:38 Benedek Elek 5:25 Bíró Béla 12:12 Bitay Árpád 4:29 Bocskor János 2:13 Boda Edit 5:4 Boér Jenô 1:4; 3:10; 4:6; 6/9:8; 10:4 Boér Lenk Ilona 5:10,11 Bordás Ferenc 12:3 Borsos Lehel 11:7 Both Aranka 12:5,13 Bozóki Lajos 2:17 Böcskei László 10:7 Búzás Pál 12:4, 6 Csetri Elek 3:3 Csibi Orbán Zsófia 11:8, 9 Csorba Csaba 10:17 Csörsz Rumen István 2:13 Csûrös László 4:26; 5:18 Daday Keller Kornélia 3:8,9 Dáné Tibor Kálmán 12:10 Dánielisz Endre 11:4 Dante, Allighieri 6/9:48 Darkó László 1:3 Dávid Gyula 12:5 Deák Ferenc, grafikus 6/9:17 Deák Ferenc, politikus 11:15, 17, 21, 24 Debreczeni László 6/9:27–31, 35 Dévényi Sarolta 6/9:54 Di Francesco, Amedeo 6/9:56

17

18

Domonkos János 5:24 Dsida Jenô 5:4 Dukrét Géza 10:22; 11:4 Duray Miklós 6/9:9 Dvorácsek Ágoston 3:18; 4:13 Egyed Ákos 6/9:59 Enache, Smaranda 6/9:11 Engelmayer Ákos 6/9:63 Enyedi Sarolta 10:11 I. Erzsébet 6/9:69 Essig Klára 6/9:52 Fábián Enikô 12:4, 8 Farkas László 11:11 Fenichel Sámuel 4:13 Ferenczy Júlia 6/9:40, 41 Firtelmeister Erzsébet 4:17 Fodor Nagy Éva 6/9:53, 54 Fodor Sándor Netti 3:29, 30 Forró Albert 5:25 Forró Miklós 3:8; 5:10, 12; 10:14; 11:8; 12:22 Fülöp Zoltán 12:4, 10 G.D. 6/9:124 Gaal György 4:4; 6/9:65; 10:10 Gábor Dénes 3:11; 6/9:40, 44, 48, 49; 10:16 Gál Sándor 6/9:12 Galilei, Galileo 5:16 Garda Dezsô 12:4, 9 Gazda Kára 6/9:101; 12:4, 5 Geréb Mária 11:22 Gerendás Lajos 5:27 Gergely István 6/9:39 Gömöri György 6/9:69 Gurzó K. Enikô 12:21 Guttman Mihály 12:7 Gy. Pethe Ferenc 11:19 Gy. Szabó Béla 6/9:48, 49 Gyalui Farkas 3:5, 6 Gyergyai Árpád 1:8 Gyerô Dávid 3:13 Handler Dániel 1:2 Háry János 5:26 Hencz Alajos 11:11 Hening Helga 4:19 Horváth Andor 12:13 Huszák Vilmos 4:6 Illés György 1:12 Illyés Gyula 5:29 Imreh István 6/9:70 Jakab Albert Zsolt 3:28 Jakab Antal 6/9:13 Jakab Benke Nándor 11:27 Jakó Zsigmond 6/9:75 Jámborné Szikra Éva 2:22 Jancsó Árpád 2:23 Jókai Mór 5:24 Kákonyi Csilla 6/9:39, 42, 43 Kántor Lajos 6/9:38; 12:6 Kardhordó Kálmán 11:12 Kelemen Lajos 6/9:94 Keresztes Erzsébet 1:24 Keszeg Vilmos 6/9:106 Keszy Harmath András 1:13 Kobzos Kiss Tamás 2:15 Kónya Anna 2:5

Koós Ferenc 12:10 Kopacz Katalin 12:8 Kós Károly 6/9:88–93, 11:2 Kós Károly, dr. 6/9:110 Kósa László 6/9:80 Kostyák Borbála 11:25 Kovács Ferenc 4:29; 5:26; 12: Kovács Nemere 10:10 Kô Pál 5:2,6,7, 1517,29 Könczei Csongor 6/9:112; 12:20 König Frigyes 1:4 Kötô József 12:13 Kuncz Aladá 5:8,9 Kuncz Elek 5:9 Kurta József 2:9 Kusztos Tibor 1:6 Ladányi Emese 10:12; 11: 16 László Attila 4:3 László Bakk Anikó 2:3 László Károly 12:5, 14 Lászlóffy Aladár 6/9:15 Lászlóffy Csaba 10:25 Lisztóczky László 6/9:16 Lokodi Ildikó 10:14, 15 Lôrincz Ákos 3:11 Makrai Zsuzsa 6/9:54. 55 Mányoki Ádám 10:2 Márkus László 6/9:51 Mártonfi István 1:21 Máté Zsuzsanna 2:20 Mátyás király 2:2 Mihály Zita 2:29 Mikes Kelemen 5:11 Móricz Zsigmond 6/9:94 Muszka Zsolt 2:2 Muzsnay Árpád 12:5, 12 Nagy Attila 12:14 Nagy Béla 12:9 Nagy Dániel 6/9:50 Nagy Jenô 6/9:101, 102 Nagy Károly 6/9:18 Nagy Loránd 4:21 Nagy Olga 6/9:115 Nagy Pál 12:5 Neményi József Nándor 5:3; 6/9: 86; 10:3 Nemes Levente 12:4, 11 Németh László 5:16 Novák Ildikó 6/9:53 Nyulas Ferec 12:19 Orbán István 1:9; 2:4; 4:8; 5:8,9 P. Benkhard Lilla 2:26 Paganini, Niccolo 5:11 Palestrina, Giovanni Pierluigi da 3:12 Pálfalvi Pál 1:19 Parászka Miklós 12:11 Paulovics László 12:4, 6 Péntek János 6/9:20 Péntek Máté 2:8 Péter Júlia 2:6 Péterffy Miklós 6/9:88 Peti Lehel 1:15 Plugor Sándor 6/9:46, 47 Pogány Csilla 3:16; 5:21; 11:28 Pomogáts Béla 6/9:24

Pozsony Ferenc 6/9:117; 12:6 Preitl István 3:10 Preluschek Ervin 2:23 II. Rákóczi Ferenc 10:2, 16, 17 Reményik Sándor 3:5,6 Rodler Miklós 11:10 Román Viktor 6/9:44, 45 Rudnyánszky Béla 1:20 Sántha Ferenc 1:14 Sas Péter 3:5; 6/9:94 Sasi Nagy Béla 11:5 Sebestyén Balázs 1:17 Siklódi Piroska 12:20, 21 Sipos László 6/9:38 Sipos Mátyás 12:5 Sipos Sándor 11:12 Skultéty Csaba 11:13, 14 Stanik István 12:5, 13 Stefkovics János 11:12 Sütô Ferenc 1:3; 6/9:50, 52; 11:10; 12:3 Sylvester Lajos 1:23; 4:3 Szabó Bálint 6/9:27 Szabó Béla 10:17 Szabó Csilla 3:22 Szabó György Pál 11:6 Szabó Klára 12:7 Szabó T. E. Attila 6/9:49 Szabó Vilmos 6/9:50 Szabó Zsolt 6/9:7, 29; 11:3; 12:30 Szász Regina 11:14 Szatmári László 6/9:42, 46, 54 Székely Zsuzsa 12:4, 10 Szentimrei Jenô 6/9:48 Szentimrei Judit 6/9:120 Szép Gyula 12:14 Szolnay Sándor 1:14 Szônyi István 12: 21 Szörényi László 6/9:96 SZS 11:15 Tabi Józsefné 6/9:55 Takács Gábor 12:22 Tamási Áron 6/9:29 Tárkányi Ildikó 2:4 Tekse Antal: 1:17; 3:30; 5:14 Tódor Zsuzsanna 6/9:53 Tonk Sándor 6/9:75, 78 Toró T. Tibor 10:13 Tóth Gyula 1:9 Udvari Ibolya 4:23 Ugrai László 1:10 Vámszer Géza 6/9:124 Váncza Edit 6/9:51 Vas Géza 11:2, 10 Vaszary János 4:2,7–12, 16, 17, 19,23,24,31 Vetési László 6/9:31; 12:20 Vetró Bodoni Zsuzsa 6/9:39 Visky Mária 2:4 Weissmüller, Jonny 3:10 Zeyk Miklós 4:23 Összeállította MURAD BETTY

Örök gyökerek fiataljai November 7-én volt a csíkszeredai VI. Csûrdöngölô Gyerek és Ifjúsági Néptánctalálkozó az András Alapítvány és a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes szervezésében. Elôször a színpadra fellépni készülô gyerekcsoportok által összegyûjtött néprajzi tárgyakból összeállított kiállítást tekintették meg a részvevôk. Sok érdekes és jellegzetes tárgy gyûlt össze: szenes vasaló, szôttesek, kulacsok, múlt századi díszkancsó, kalarózsia, mozsár – egyszóval minden, amit az ember nagyszülei sem nagyon használnak már. A szervezôk remélték, hogy a kiállítás a gyerekekben is tudatosítja, hogy abban is, ami régi, ami többnyire hiányolható hétköznapi életünkbôl, van érték: a folytonosság, az eredet értékei. S közben láthatták, amint az elôadásra érkezô közönség, a többi gyerekcsoport és mások is, elismerôen megtekintik az általuk hozott népmûvészeti és használati tárgyakat, tovább szélesítve saját gyökereikrôl szerzett ismereteiket. A különbözô helyiségekbôl érkezett néptánc és népzene gyerekcsoportok fellépései este nyolc óráig tartottak. Egyetlen egy közbeékelt mûsorpont, a Huszárnak soroztak, rossz bakancsot adtak kezdôsorú, Balázs Bécsi Enikô által elôadott felcsíki dal megtanítása szakította meg, mintegy a szünetet helyettesítendô. Minden csoport kiválóan összeállított táncokat mutatott be. A jellegzetes és színes ruhákba öltözött megannyi gyerek ügyes tánca, minden arcra a megelégedés és a jókedv mosolyát varázsolta. Mintha valami játékos üdeség lett volna abban, ahogyan a gyerekek táncoltak, énekeltek, sôt zenéltek is. Olyan benyomást keltett játékuk, mintha a régi dalok és táncok hirtelen vadonatúj erôvel töltôdnének fel átköltözve fiatal lábakba, hangokba és talán szívekbe is. S vajon valóban nem jelent-e új erôforrást a néptánc és népzene számára az, hogy gyermekkorban életre kel? Valószínû, hogy igen. Mert a gyerekek azzal, hogy játékként, szórakoztató és hangulatos szerepként fogják fel e hordozandó hagyományt, bizonyítják, hogy a régi is vetekedhet sok újjal, sôt van úgy, hogy túl is tesz sok dolgon, ami pusztán új. S éppen ebbôl a régibôl tûnik el a vontatottság, az a hamis érzés, hogy ami régi, az a padlásra való, a néptánc és a népzene csak a vénemberek szórakozása. A valódi hangulatot nem könnyû írásban tolmácsolni, túl hosszú lenne mindaz leírva, ami a jelenlevôk számára élmény lehetett. A játékosságon túl, a gyerekek is érezhették, amit tesznek nem közönséges, hogy ezen alkalmaknak van jelentôsége, valami olyasmi, ami büszkeséggel és külön kiérdemelt örömmel jár együtt. Csillognak a szemek és a csizmák, villannak a színes szoknyák és dördül a taps. S egyszer csak hopp..., máris véget értek a mûsorok. A közös fotózás után következett a bemelegítés a táncházra, azaz a szünet. Bár a szünet is táncháznak hatott inkább, hiszen sokan megállás nélkül végig énekelték-táncolták azt is, s ugyancsak táncolva, egymás kezét fogva vonultak át a gyerekek a táncház számára szánt terembe. Az ember talán azt hitte volna, hogy a kicsiknek nem lesz már erejük hozzá. Ekkor következett a táncház, s be kell vallani, hogy senki nem számított ekkora lelkesedésre a gyerekek

részérôl. A táncháznak helyet adó nagy terembe egyszerûen nem lehetett a bejáratnál tovább jutni. S mindenki, aki bent volt, táncolt az élô muzsikára. Más szempontból is rendhagyó volt ez a táncház, vetélkedôk és játékok tarkították. Szórakozva tanulni, mindenki ezt szorgalmazza, követeli, nos, ez történt ezen az estén. Tanulhatott az érdeklôdô közönség, az oktató és a fellépô gyereksokadalom egyaránt. Ez generációk közötti kapcsolatteremtés is, de a gyerekek egymással való találkozásának is egyik építô és szép módja, ami bizonyára gazdag emlékek sorát idézi majd fel, évek múltán is. Hiszen fontos, hogy a népi tradíció természetes közösségi közegében, a közös együttlétként és ugyanakkor a személyes élet eseményeiként épüljön a mindennapokba. A szervezôk megelégedésére szolgált a tény, hogy a gyerekek nem csak a színpadi kötött és fegyelmezett formában tudják dalaikat, táncaikat, hanem az esti táncházban, mulatságban is felszabadultan és kiválóan mûvelik. A csoportok oktatói mosolyogva táncoltak együtt tanítványaikkal, akikben a hagyományainkban fellelhetô életöröm jó csírája él. Olyan világban élünk, amelyben sokszor nem érezhetjük jól magunkat. Mintha csak a vándorbot vagy a kényszerû megalkuvás alternatívája állna elôttünk. Pedig az otthon olyan kifejezés, amely története során mindig a nyugalommal és az örömmel volt összefüggésben, csak napjaink agyontechnicizált világában kezdjük elfelejteni. Amikor a puszta anyagi jólét, a kényelem és a gyökértelenség miatt felcserélhetô hellyé, egy tevékenységi tereppé válik, az ember pedig értetlenné, ha hagyományos értékekrôl hall. A rendezvény fô szervezôi hinni akarják, hogy nem lesz ez mindig így. Ezt a hitet az aktív munkálkodás is megalapozza, az ehhez hasonló rendezvények sikere, az a tény, hogy rendelkezünk a megváltoztatás erejével és szándékával. Arra kell törekednünk, hogy jól érezzük magunkat közösségeinkben, családjainkban, a hétköznapi életben, ehhez pedig elengedhetetlen feltétel a közös pontok megtalálása, azon közös tulajdonságoké, amelyek a „magyar lelket” jelentik, ebben pedig nagy szerepe van a közös gyökereknek, így a dalnak, táncnak, gyermekjátéknak és a viseletnek is. Összesen 22 csoport lépett színpadra, kb. hatszáz fiatal. Meg kell említeni a csoportvezetôket és oktatókat, akik sokat tettek a rendezvény sikeréért: Károly Veronika (Csíkménaság), Orbán Ernô (Lövéte), Antal Rozália, Gábos Endre, Nagy István és Kosz Szilveszter (Csíkszereda), Lestyán Éva és Rigmányi Júlia Katalin (Csíkkozmás), Szabó Katalin (Csíkcsicsó), Máté Melinda és Udvari Róbert (Csíkmindszent), Bálint Lajos és Fodor Csaba (Csíkmadaras), Tima Mária Magdolna (Kászonaltíz), Juhász Levente (Csíkdánfalva), Zólya Ilona és Mihály Piros (Tusnádfürdô), Kozma Ervin és Kozák Katalin (Csíkkarcfalva), Török Anna (Csíkszépvíz), Salamon Piroska és Sára Ferenc (Csíkjenôfalva), Varga Zsuzsanna (Gyimesközéplok), Csorba Hilda és Márton Sándor (Kápolnás).

ANDRÁS MIHÁLY – NYULAS FERENC

19

A Károli Gáspár-díj erdélyi kitüntetettje A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma minden év október 31-én, a reformáció emléknapja alkalmából a protestáns teológiában és mûvelôdésben kiemelkedô személyeknek Károli Gáspár-díjat adományoz. Az idei egyik díjazott Vetési László, aki október 30-án a budapesti Károlyi-palotában (Petôfi Irodalmi Múzeum) rendezett ünnepségen vette át a díjat, az ott elhangzott laudációt alább közöljük. Vetési László református lelkipásztor 1953-ban született Székelyudvarhelyen, lelkészcsaládban. Tanulmányait Kolozsvárott a Protestáns Teológiai Intézetben 1976-ban fejezte be. 1976 és 1978 között a dél-erdélyi (volt Nagyküküllô megyei) Bürkösön, 1978 és 1983 között a kolozsvári Pata utcai gyülekezetben lelkész. 1983-tól 1990-ig lelkészi szolgálatait folytatva az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsán dolgozik kiadói és szerkesztôi munkakörben. Az 1970-es évek végétôl rendszeresen jelennek meg írásai a romániai magyar és magyarországi folyóiratokban és kiadványokban. Ezek az írások, bár a szót és a fogalmat nem lehetett használni, kezdettôl a magyar szórványokkal foglalkoztak, és kezdettôl összetett érdeklôdés nyilvánult meg bennük, teológiai, szociológiai, lélektani szempontok együttese. 1990 után a megnyíló lehetôségekkel élve, számos új tevékenységi területen vállal feladatot. Tagja lesz a Korunk folyóirat szerkesztôi tanácsának. Részt vesz az újjá éledô Erdélyi Múzeum Egyesület vezetésében. 1991-tôl vallástanár az újra induló kolozsvári református kollégiumban és az Erdélyi Református Egyházkerület szórványügyi elôadója. Párhuzamosan megalapítja a Felebarát címû egyházi szórványlapot, majd szerkeszti annak utódait, az Üzenet Levelet, továbbá a Felebarát Füzeteket és a Diaszpóra Tájékoztatót. Ezek a kiadványok tájékoztatást adtak és adnak, hitbeli megerôsítést nyújtanak a sok évtizeden át kényszerûen magára hagyott vagy csupán ti-

tokban ellátott magyar szórványnépességnek, összekötô kapcsot képeznek részei között, valamint a tömbmagyarsággal. Vetési László fiatalokból statisztikai felméréseket, mûvelôdés és oktatásszervezést végzô munkacsoportot hív létre, nyelvi-, etnikai és vallási megtartó programokat dolgoz ki. Fölismeri az évszázados magyar szórványkérdés új területeit, mindenekelôtt a városokban, nagyvárosokban, ipartelepeken elszigetelve élô magyarok beolvadásának fokozott lehetôségét. Tud idôt szakítani szaktanácsadói és kuratóriumi tevékenységre, televíziós filmekben közremûködésre. Szórványgondozói munkájáról készített legfontosabb írásai a közelmúltban két tartalmas kötetben jelentek meg. A Ne csüggedj el kicsiny sereg (2000) elsôsorban lelkészi munka során szerzett személyes benyomások földolgozása, a Juhaimnak maradéka (2001) tényföltáró cikkeket és elméleti tanulmányokat tartalmaz. Vetési László a nyelvi, kulturális és vallási szórványügy korszerû elméletének és módszertanának kidolgozója és nemzetközi szintû mûvelôje. Meggyôzôen mutatja be, hogy sikerek és kudarcok feszültségében a romániai magyar szórványok legátfogóbb és legfontosabb gondozója, számon tartója ma az egyház. Írásainak és gyakorlati tevékenységének középpontjában alapkötôdésével összefüggésében a reformátusság áll, szemlélete azonban felekezetközi, azaz a valamelyik magyar egyházhoz tartozás és a magyarságban való megmaradás azonos cél. Vetési Lászlónak döntô része van abban, hogy a 20. század végén ismételten ráirányult a nyilvánosságban a figyelem a magyar kisebbségeken belül legveszélyeztetettebb néptöredékekre, a szórványokra. Munkássága kiemelkedôen példázza, hogyan szolgálhat egy lelkész eredeti hivatását megtartva, általa jó gyümölcsöket teremve, társadalmának és nemzetének.

Értékekrôl és értékelésekrôl Nyílt levél András Mihálynak, a Romániai Magyar Táncszövetség elnökének

20

Kedves Misi! Érdeklôdve olvastam a Romániai Magyar Táncszövetségnek a székelyföldi mûkedvelô táncegyüttesek minôségi értékelésének seregszemléjére vonatkozó októberi felhívását. Ezzel kapcsolatban igen sok kérdés merült föl bennem, ezeket szeretném veled a nyilvánosság elôtt megosztani. Elôször is örvendek, hogy az elmúlt évtizedben inkább csak fantomszervezetként számon tartott Romániai Magyar Táncszövetség végre hallat magáról, azaz mûködik. És itt rögtön adódik az elsô kérdés: mivel foglalkozott eddig a Romániai Magyar Táncszövetség, azaz milyen szakmai tevékenységeket, programokat mûködtetett, milyen publikációkat adott ki? Mert országos szervezetként mûködését – legalábbis Kolozsváron, Kolozs megyében, Belsô-Erdélyben – ez idáig nem észleltem. S ha már minôsíteni akarja a hazai magyar mûkedvelô néptáncegyütteseket, akkor milyen minôségben, hiszen tudtommal a Romániai Magyar Táncszövetség civil szervezet, azaz legfeljebb tagságát tudja minôsíteni. De mekkora a Táncszövetség tagsága, választmánya? Készült-e arról felmérés,

hogy hány magyar mûkedvelô és hagyományôrzô, felnôtt- és gyermekegyüttes, vagy táncház mûködik jelenleg Erdélyben? És hogy ezek közül egyáltalán hány tud a Táncszövetségrôl? Félre ne érts! Szerintem az erdélyi néptáncosoknak igenis szükségük van táncszövetségre. Azzal is egyetértek, hogy egy táncszövetség elsôsorban szakmai szövetségként kell, hogy mûködjön. De mit értünk szakmai szövetség alatt? Egy szakmai szövetség elsôsorban szervezô, útmutató és segélynyújtó tevékenységeket folytat, olyan területekre összpontosít, ahol hiányosságok észlelhetôk. És az erdélyi táncéletünk nagyon nagy hiányosságokkal küszködik! Például köztudott, hogy nincsen szakemberképzésünk: a Táncszövetség elsôrendû feladata, hogy megszervezze azokat a táncoktató-, táncpedagógus-, koreográfusi vagy akár táncházvezetôi tanfolyamokat, amelyek szakembereket képeznek. Szintén fontos feladata, hogy létrehozzon és mûködtessen egy (vagy több) olyan információs szakmai központot, ahol mûködik egy néptánc- és népzenearchívum, ahol útmutatással szolgálnak kü-

lönbözô szakmai és pályázati kérdésekben. Ahol szakmai publikációk kiadásával foglalkoznak, ahol az érdeklôdô információkat kaphat az országban zajló néptáncos eseményekrôl (ezzel például ki lehetne küszöbölni, hogy egymásra szervezzenek találkozókat, fesztiválokat, nyári tánctáborokat), magyarán a Táncszövetség feladata (lenne), hogy tudjunk egymásról. Híjával vagyunk a népzenét játszó muzsikusoknak is, a népzenészképzés megoldása is fontos feladat lehetne a Táncszövetség számára. S ha már a képzésnél tartunk: milyen szakmai képesítéssel rendelkeznek hivatásos táncosaink? Mert ahogy a balettes a balettintézetben, a zenész a zenemûvészeti iskolában, majd a konzervatóriumban, a színész a színmûvészeti fôiskolán végzi tanulmányait, úgy a lakatos is az inasiskolában tanulja meg a szakmáját. De hol diplomázik a profi néptáncos? Mindannyian tudjuk, hogy Erdélyben minden néptáncos, függetlenül attól, hogy pénzért táncol, vagy sem, képesítés szerint autodidakta… Fából vaskarika: nincs képzés, de van munkakönyves táncmûvész. De ha ôket nem minôsíti senki, akkor miért minôsítjük a mûkedvelôket? Az említett felhívás közlése szerint: „A minôsítés lényege valójában az, hogy ösztönzést adjon a magyar néptánckultúrát mûvelô együttesek színpadi bemutatóinak, azok mûvészi színvonalának emeléséhez, és egyben megteremtse a feltételeket ahhoz, hogy a résztvevô csoportok bekerülhessenek a Kárpát-medence néptánccsoportjainak rangsorolásába.” Miért kellene rangsorolnunk csoportjainkat? Egy amatôr mozgalom lényege, hogy minden tagja – esetünkben tánccsoportja – saját jószántából, lelkesedésébôl és önerejébôl vesz részt, illetve saját belátása, meggyôzôdése és tehetsége szerint érvényesül benne, ezért valamennyi egyenrangú. Nyilvánvaló, hogy tánctechnikai, táncesztétikai, vagy a színpadi mûvészet szempontjait figyelembe véve mûködnek jó és gyenge, képzettebb és kevésbé képzett együttesek. De tudjuk, hogy eleve létezik egy természetes rangsorolás, amit nem is annyira a szakma, hanem a közönség, a nyilvánosság befolyásol: vannak közkedvelt és kevésbé közkedvelt, befutott és szinte ismeretlen együtteseink. Lehet rendezni olyan versenyfesztiválokat, ahol szakmai elismerésben részesül a legjobb koreográfia, a legjobb táncegyüttes, együttesvezetô, zenei kíséret vagy szólista, de ha egy mûkedvelô csoport egy adott produkcióval egy bizonyos fesztiválon elsô díjat nyer, attól az amatôr mozgalomban betöltött helye nem változik, legfeljebb csak a hírneve, presztízse nô meg. Ismét a felhívás szövegét idézem: „A Magyar Mûvelôdési Intézet, a Martin György Néptáncszövetség és más érdekelt intézmények 1996-ban közösen kidolgoztak a néptáncosok számára egy új minôsítési rendszert. A Néptáncosok Országos Bemutató Színpada ad lehetôséget a magyarországi felnôtt magyar és nemzetiségi, valamint a határon túli magyar néptánc és hagyományôrzô együttesek számára, hogy részt vegyenek a Minôsítési értékelést adó rendezvényen.” A hagyományôrzés, a hagyományápolás általában belsô indíttatású, ezek olyan kategóriák, amelyeket elég nehéz osztályozni. Vannak hagyományôrzôk és hagyományôrzôbbek? Például milyen egységes szempontok érvényesek egy gyimesközéploki és egy hóstáti hagyományôrzô csoport esetében? Vagy lehete egyformán megítélni a tatrangi boricásokat és a sûrû tempót táncoló széki fiatalokat? Tudjuk, hogy a ha-

gyományos népi tánckultúrát térségünkben a szinte teljes körû felbomlás, illetve átalakulás jellemzi, ennek ellenére az erdélyi és a magyarországi hagyományôrzô csoportok nem eshetnek egységes megítélés alá: nálunk még sokkal közelebbi a kötôdés, sokkal élôbb a hagyomány, a nyomok csak most hûlnek ki. Tehát legalább annyira adatközlôknek tekinthetôk ezek a táncosok, mint amennyire mûkedvelôknek. S milyen minôsítési értékelésben részesülhet egy adatközlô? Nem kell mindenben átvennünk a magyarországi mintákat, mert a mi sajátságos, erdélyi helyzetünkben azok a mûködési formák nem állják meg a helyüket. Például mit kezdünk azokkal a csoportokkal, amelyek nehéz kisebbségi helyzetben mûködnek? Az etnikus hagyományaink megtartása céljából fontos a mûködésük, de tánctechnikai, táncesztétikai, színpadi teljesítményük silány. Hova soroljuk ôket? Milyen minôsítést kapnak? A népi kultúra, a folklór egyik legfontosabb tulajdonsága az állandó változás, a variálódás. A színpad, a megkoreografáltság a hagyományos népi tánckultúrának ezt a tulajdonságát már nem tudja visszaadni, a táncmûvészet már tudatos alkotások és szerkesztések sorozatából áll. És ha ezeket az alkotásokat, koreográfiákat minôsítési rendszerbe helyezem, akkor visszavonhatatlanul uniformizálom is, hiszen mindenki meg akar majd felelni a kidolgozott minôsítési rendszer elvárásainak. Ennek a magyarországi modellnek az eredménye az, hogy valamennyi magyarországi néptáncegyüttes, azaz néptáncos egyformán, egységes stílusban táncol. Vajon mi is ezt akarjuk? Lehet-e a mûvészet célja az uniformizálás? Azonban megközelíthetô ez a probléma etikai kérdésfeltevésként is: szükséges-e egy mûkedvelô mozgalmat minôsítési értékelés által hierarchizálni? Hasznos-e a szakemberhiánnyal küszködô erdélyi néptáncegyütteseket egy ilyen versengésbe belevinni akkor, amikor még hivatásos táncképzésünk sincs, azaz az amatôröket minôsítse a kidolgozott rendszer, a profikat pedig a munkakönyvük? Vajon tényleg az volna a Táncszövetség legfontosabb teendôje, hogy – ismerve a hazai néptáncegyüttesek (és itt most nem a hagyományôrzô csoportokra gondolok) tánctechnikai színvonalát – rangsoroljon és minôsítsen egy (finoman fogalmazva) középszerû mezônyt? Mivel segítek többet: az oktatás megszervezésével, az anyagi és szakmai támogatás biztosításával, vagy különbözô hierarchiák felállításával, címek adományozásával? Megítélésem szerint a Romániai Magyar Táncszövetség csak abban az esetben válhat valódi szakmai szövetséggé, ha elsôsorban a saját mûködésével foglalkozik: kidolgozza azokat a programokat és terveket, amelyek alapján szervezni és támogatni képes a hazai táncéletünket. És talán lehetne pontosítani a Táncszövetség elnevezését is. Mivel a néptánc nem szerepel a táncszövetség elnevezésében, ez a táncszövetség elvileg kiterjedhet az erdélyi magyar balett- és kortárs táncmûvészetre – ha beszélhetnénk ilyenrôl –, és tagja lehetne valamennyi moderntánc-együttes, vagy akár sporttánc-egyesület is. Ebben az esetben vajon újabb és újabb minôsítési értékelésekre lenne szükségünk? Fölmerült kérdéseimre várom megtisztelô válaszaidat, minden jót kívánok, Kolozsvár, 2003 novembere

KÖNCZEI CSONGOR

21

Galéria

A primitív és az ókori mûvészet foglalkoztat Beszélgetés Siklódi Piroska textilmûvésszel

22

Kint csodálatos napsütés, tavaszt ígérô, annak dacára, hogy a Nagy-Somlyó még vastag fehér köntösben ôrizi a csendet. Itt bent, a tömbházlakás kis szobájában, modern szövôállvány, a sarokban befejezett és félkész munkák. Az asztalon két gôzölgô feketekávé. Különös, mûvészi miliô. Beszélgetô partnerem a csíkszeredai fiatal képzômûvész nemzedék egyik sokat ígérô tagja, Siklódi Piroska textilmûvész. – Kezdjük a beszélgetést a gyökerekkel. – Amikor elvégeztem az alsó gimnáziumot, úgyis mondhatnám, hogy szerencsém volt, hiszen akkor indult a mûvészeti szakközépiskola elsô évfolyama. Gaál András festômûvész, amolyan toborzót tartott a város iskoláiban. Így kerültem a mûvészeti szakközépiskolába. Az osztályfônököm, Koszti Miklós István festômûvész volt. Tizedikben, Kovács János földrajztanár, az iskola igazgatója vette át az osztályunkat. Érettségi után a temesvári képzômûvészeti fôiskolán felvételiztem, a textil szakot választottam. Talán azért, mert a kézimunka, amolyan hagyomány volt a családomban. Egy másik indító ok a kíváncsiság volt. – És milyenek voltak a fôiskolai évek? – Az osztályvezetô tanárunk, Zimán Vitályos Magda volt, Doina Mihãilescu kompozíciót és imprimét tanított, Liliana Agache festészetet. Román nyelven folyt az oktatás. Az igazi élményt, az ötödév jelentette, hiszen akkor kimondottan szakmát tanultunk. Reggeltôl estig szôttünk, hónapokon keresztül. Minden év végén táborokat szerveztek. Legjobban a mácsai kastélyban (Lugos mellett) telt. – S a fôiskola után? – 1999-ben végeztem, és haza jöttem Csíkszeredába. Elsô munkahelyem, mégsem itt volt, hanem Gyergyószentmiklóson, a Decoratex bútorszövetgyár tervezô osztályán. Itt, közel egy évet dolgoztam, majd szintén egy évig a Ri-Design Kft.-nél Csíkszeredában. Ezután következett a tanügy, ahol jelenleg is tevékenykedem. A csíkszentsimoni és csíkszentmártoni általános iskolákban rajzot tanítok. Közben elvégeztem a brassói Transilvania Egyetem pedagógiai szakát. Erre azért volt szükségem, hogy teljes jogú állást nyerhessek a tanügyben. – Szeretsz-e tanítani? – Természetesen. Az V-VIII. osztályokban tanítok. A gyerekek igencsak fogékonyak és ügyesek. Az oktatás kimondottan élményt jelent, egyedül az ingázás, ami kissé kellemetlen. – Kiállítások? – Már a mûvészeti szakközépiskolában alkal-

Határok (részletfotó). Haute-lise technika

munk nyílt a megmérettetésre, hiszen csoportos kiállításokon vehettünk részt. A fôiskolán két alkalommal szerepeltem közös tárlaton. Haza térve, a Visual Art által szervezett csoportos tárlatokon vettem részt, elôször 2000-ben. Szintén abban az évben, munkáimmal jelen voltam a Nagy István emlékkiállításon, melyre a csíkszeredai régi mûvelôdési házban került sor. – Melyek a kedvelt témaköreid? – A dekoratív kompozíciók állnak hozzám a legközelebb. Ezek egy részét vászonra textilfestékkel készítem el, másik részét szövöm. Itthon dolgozom. – Beszéljünk a tervekrôl is. – Szeretnék sokkal többet alkotni. Minél elôbb összehozni egy egyéni tárlatot. Jelenleg a kísérletezés fázisában vagyok, még nem kristályosodott ki teljesen, hogy milyen munkákkal jelentkezzem a közönség elôtt. Különös vonzalmat érzek, és rendkívül sokat foglalkoztat a primitív és az ókori mûvészet. Óceánia, Afrika, ezen belül is Egyiptom mûvészete. – Köszönöm a beszélgetést és sok sikert kívánok!.

FORRÓ MIKLÓS

Ébredés. Batikolás technika

Hangulat. Vászon-textilfesték. Batikolás technika

Az ördöggel cimboráló piktor Idén lenne kilencven éves Szônyi István Vannak mûvészek, akikrôl manapság, a vörös terror árnyékában nem illik beszélni, és léteznek (léteztek) alkotómûhelyek, melyekrôl napjainkban ajánlatos megfeledkezni. Ezen kiátkozott, hajdanán nagy becsben tartott iskolát teremtô piktorunk egyike Szônyi István. (Nem tévesztendô össze az azonos nevû, Zebegényben élt, húsz évvel idôsebb, Kossuthdíja kiváló mûvésszel.)A bánsági Bánlakon 1913-ban született, 1967-ben elhúnyt festô életmûvét méltatni kockázatos vállalkozás e nagy, a köztudatba rendszerváltásként betáplált nemzetiszocialista személycsere utáni demokráciában. Aki mégis belebonyolódik a szabad véleménynyilvánítás útvesztôjébe, és alapvetô emberi jogával élve szót kíván emelni a proletármozgalom egykori elkötelezettjeirôl, saját magát bélyegezi meg, zárja ki a régi-új arcok által máig uralt szakmai körökbôl. Mert mindazt, mi bolsevik múltunkat kétségbevonhatatlanul igazolja, elrejtjük, s úgy teszünk, mintha a sarlós-kalapácsos aranykorszakhoz Erdély már-már az ízléstelenségig ajnározott jelenkori értelmisége sosem kötôdött volna. Pedig az igazságot, akár jó fényt vet ránk, akár nem, ki kell mondanunk. Persze, csak abban az esetben, ha valóban él bennünk a vágy arra, hogy sorainkat közösségünk valódi árulóitól megtisztítsuk. Ám a jelek azt mutatják, ez a fajta önmagunkkal való szembenézés egyeseknek nem érdeke. S akiknek az efféle mustra, átvilágítás nem ér-

deke, azok egytôl-egyig vérbeli köpönyegforgatók – ôk a mindenkori társadalom valóban veszélyes elemei. Szônyi nem tartozott közéjük. Félreértés ne essék, nem az a célom, hogy az emberi hiszékenységgel visszaélô és azt undorító módon kijátszó kommunisták kegyeltjét az (ezúttal) általam képviselt, egyenes gerincet követelô eszmék szárnyai alá vegyem, de valahogy nem értem, miért épp azok törölték ki emlékezetükbôl a kilencven éve született mûvészt, akik azokban a mesés, tömegdemonstrációs idôkben Szônyi szekértolóiként tették nevüket ismertté országos és helyi napilapjainkban. Jubileumi év tehát a 2003-as esztendô, retrospektív kiállítás azonban egy sem árulkodik errôl. Mindenki fél. Félnek a mûvészettörténészek, félnek a kritikusok. Így tárlat idén már nem is lesz. Szônyi erôtôl duzzadó, monumentális festett alakjait, tájképeit, szén- és krétarajzait utoljára 1989-ben állították ki a temesvári múzeumban. Azóta, elemzésünk alanyát illetôen, gyanúsan nagy a csend arrafelé. Szakértôink elhallgatják, hogy a kubizmussal kacérkodó expresszionista piktor 1941-ben, azaz a második világháború kellôs közepén, a nácikkal paktáló román államapparátus idején lépett be a Kommunisták Romániai Pártjába, amibôl egyenesen az következik, hogy eme lépését semmiféle érdek nem indokolta. Szônyi hitt a marxi–engelsi filozófiában, a munkásosztályt jobb

23

sorsra érdemesnek tartó politikusok társadalmi egyenlôséget ígérô retorikájában, s hite mellett élete végéig kitartott. Nézeteinek természetesen karrierjének késôbbi szakaszaiban hasznát veszi, az állami kitüntetések odaítélésében akkoriban ugyanis kevésbé a tehetség volt a mérvadó, inkább a párthûség. S azzal együtt, hogy magyar létére feltartóztathatatlanul hullottak markába a szocializmus babérkoszorúi, figyelmünket nem kerülheti el egy apróság: míg a 30-as évek végén gyakori vendége volt a franciaországi (1938–1939-ben a párizsi École Nationale Supérieure des Beaux-Arts, illetve a Ranon-i Akadémia hallgatója), valamint az olaszországi mûvészeti szalonoknak, a 1944 után útjai már csak a szomszédos, baráti népköztársaságokba vezetnek. Bár tanítványa volt az Aurel Ciupe, Lenhard Emil és Virgil Simionescu alkotta lugosi hármasnak, majd Temesváron Corneliu Babával közösen bérel mûtermet, Szönyi nem nôtte ki magát fantáziadús alkotóvá, a haza felvirágoztatásáért dolgozó-harcoló, salopétás férfiaknál és markáns arcú nôknél, haragos tekintetû, szántó-vetô parasztembereknél ritkán festett egyebet. Megmintázott pár viháncoló lovat (Apokalipszis, 1935), meztelen nôt (Fekvô akt; Ülô akt), muzsikáló asszonyt (Nôi portré – Beatrice Amati, 1938), történel-

mi személyiséget (Dózsa György, 1945/1956/1961; Varga Katalin, 1954 stb.), munkáinak erejét az egymással harmonizáló színek használata adja meg. Vonalai hol határozottak, hol pedig feloldódnak a vásznon szétfolyó festékanyagban (tájképek). Önarcképeinek kivitelezésére általában nagy gondot fordít, így megteremti annak a lehetôségét, hogy a szemlélô tekintete elidôzzön fölöttük. Mind freskótervei (Temesvári Ipari Szakközépiskola 1942; Temesvári 2-es számú Gépészeti Szakközépiskola 1942), mind mozaikkompozícióinak elôtanulmányai (Temesvári Tudományegyetem 1965), üvegablakai rendelésre készültek el, vezényszóra születnek meg a kor ideológiáját népszerûsítô óriás pannói is. Képeinek többsége magántulajdonban található. Mary és Julieta Szônyi, Borsos Rozália, Sorin és Ana Dumitru, Dimény István, Anastasi Fraxa és Szobotka András (Bukarest), Franyó Zoltán és Olga Suits (Temesvár) kollekciója csak néhány azon gyûjtemények közül, ahol a kommunizmus ördögével cimboráló bánsági mûvész esztétikailag is számos tekintetben megkérdôjelezett produkciói fellelhetôk.

GURZÓ K. ENIKÔ

A 21. század képzômûvészetérôl Beszélgetés Banner Zoltán mûvészettörténésszel

24

A kolozsvári Római Katolikus Nôszövetség Szent Rafael Körének székhelye immár rangot szerzett magának a különbözô rendezvényeknek otthont adó helyiségek hierarchiájában. Banner Zoltán A 20. század erdélyi magyar képzômûvészete címmel tartott itt sikeres elôadást. Nemcsak a század képzômûvészetérôl beszélt, hanem visszanyúlt egészen a honfoglalásig, majd a középkor mûvészetérôl szólt néhány szót. Felvillantotta az elsô világháború elôtti periódust, beszélt a Nagybányai Iskoláról, majd a második világháború utáni idôszak képzômûvészetét vázolta fel a 20. század végéig. Utána beszélgettünk a képzômûvészet intézményesítésérôl, az alkotások értékesítési formáiról, a képzômûvészet jövôjérôl, no meg arról, hogyan lett a szépírónak induló, vers- és novellaíróból elkötelezett mûvészettörténész. – Mi a véleményed napjaink szerteágazó képzômûvészetérôl? – Ezt a kérdést én is sokszor felteszem magamnak, töröm a fejem, hogy milyen is napjaink képzômûvészete? Az én koromban, az én mûvészettörténeti, esztétikai kultúrámmal egyrészt könnyebben megy. Végül is az én mûvészettörténeti, mûvészeti írói tevékenységem a szocialista realizmus idôszakában kezdôdött, amelyet én reflexbôl elutasítottam. Köztudott, hogy az irodalomból léptem át a mûvészeti írásba. Szépíró szerettem volna lenni, verseket, novellákat írtam, amibôl semmi nem jelent meg csak a hetvenes években. Néhány versemet közölte az Utunk, majd megírtam az Ausztráliai úti jegyzetem, ami már szépirodalom, és 1981-ben megjelent egy verseskötetem Ólomharang címen a Kriterion gondozásában, Egyed Péter szerkesztette, aki nagyon megértô és empatikus munkatárs volt. Abban a korban, amikor egy költônek jelentkeznie kell, én nem jelentkezhettem, mert mire ezek a versek megjelenhettek volna, már uralkodott a szocreál és a pártos szemlélet. Ô kiválasztott

néhány jó verset, amit a hetvenes évek elején írtam és ezekbôl állította össze a kötetet. Engem a képzômûvészek sokszor megvádoltak, hogy túlságosan líraiak a mûvészeti írásaim. Persze, mert én mai napig is költôként végzem még a tudományos kutatásokat is, tehát amikor mûvészettörténeti munkát végzek, akkor is a költô munkál bennem, vagyis az a közlési vágy sarkall, ami egy költôben mûködik, amely a legalanyibb mûvészet, hiszen egy költô igazán nem írhat másról, csak magáról. Amikor egy képzômûvészrôl, képzômûvészeti jelenségrôl vagy korszakról írok, nagyon törekszem arra, hogy annyira a magaménak tudjam, átéljem, ismerjem minden csínját-bínját, mint ahogyan a költô ismeri a maga lelkét. És mindehhez nekem a tudós eszközeivel kell felkészülnöm. El kell olvasnom az illetô mûvész bibliográfiáját, ismernem kell a szakmai, technikai eszközeit és minden ahhoz kapcsolódó információt. Én nem tagadom meg, hogy költôbôl lett mûvészettörténész vagyok, és mûvészettörténészként írom meg a verseimet is. – Hogyan alakult az életpályád, miután végeztél a Bolyai Tudományegyetem Történelem–Filozófiai Karán Kolozsváron ? – Amikor elvégeztem az egyetemet az Igazsághoz, a mai Szabadság elôdjéhez kerültem. Az egyetem meg akart tartani mûvészettörténészként, mert akkor éppenséggel nem volt mûvészettörténész, de nem volt mûvészettörténeti tantárgy sem, mert 1949-ben kiutasították az országból László Gyulát, Entz Gézát. A tanáraim örültek annak, hogy én másodéves egyetemi hallgató koromban ráhangolódtam a mûvészettörténetre, erre szakosodtam, olymódon, hogy a szemináriumi dolgozatokat mûvészettörténetbôl választottam és látták, hogy tudatosan készülök erre a pályára. Arra számítottak, hogy kinövöm magam és én leszek a Bolyai Egyetem Történelem–Filozófia Karának mûvészettörténet-tanára. De lassan mûködtek az

adminisztrációs hengerek, az államvizsga után nem kaptam meg rögtön a kinevezést, így lettem az Igazság munkatársa. Három hónap múlva megjött a minisztériumi jóváhagyás, és akkor visszakerültem a Bolyaira gyakornokként. Az volt a feladatom, hogy az akkoriban vendégtanárként mûvészettörténetet elôadó Pattantyús Károlynak és Debreczeni Lászlónak a vetítésnél segédkezzem. Így bepillantást nyertem módszereikbe, hogy majd én vegyem át a katedrát. Sajnos a Bolyai Tudományegyetem megszûnt. Az egyesítéskor a véletlen folytán éppen a minisztériumban voltam, Bányai László, a Nemzetiségi Fôosztály vezetôje felkért 1957-ben fôelôadónak, amit elvállaltam, mert akkor kezdôdött a nagy nacionalizmus, és úgy éreztem, jó ha tehetek valamit az erdélyi magyar kultúra intézményeinek a megôrzéséért és gazdagításáért, mert úgy gondoltam, hogy ez lesz a feladatom. Ám egy év alatt kiderült, hogy nem így van, csupán reprezentáció az egész ügy és akkor visszakértem magam az egyetemre. Csakhogy az egyesítés miatt idôszerûtlenné vált, hogy én folytassam a felkészülésemet a mûvészettörténet-tanári pályára. Így kerültem az Utunkhoz, lettem szerkesztô, ahol harminc évig voltam egyhuzamban. Szerettem a munkámat és beledolgoztam magam. A mûvészettel mindennapos kapcsolatba kerültem, ez volt igazából az én mûvészeti fôiskolám, hiszen maguktól a képzômûvészektôl tanulhattam a legtöbbet. Akikkel kapcsolatba kerültem és elôször írtam róluk az Utunkban, vagy máshol, az erdélyi magyar képzômûvészet alapító tagjai voltak: Szervátiusz Jenô, Mohi Sándor, Fülöp Antal Andor, Nagy Albert, Gy. Szabó Béla és így tovább. Rajtuk keresztül ismertem meg nemcsak az erdélyi képzômûvészetet, amely a két világháború közötti korszak viszonyaiban gyökerezett – amelyben én még csak gyermekként éltem –, megismertem a második világháború utáni képzômûvészet gyökereit, amelynek krónikása vagyok. Az avantgárd elsô hullámainak irányzatait is, hiszen a kubizmus, expresszionizmus, futurizmus, szürrealizmus, a teljes absztrakció, a konstruktivizmus erdélyi módon szívódott fel ezeknek a mûvészeknek az életmûvében. Azokat az irányzatokat, amelyek éppenséggel mûvészettörténeti távolságra voltak tôlem, élôben ismertem meg életmûvükben. Ezért szerkesztôi gyakorlatomban nagyon próbáltam a szocreál kötelezô voltával és hamis igazságaival, ha nem is nyíltan, de passzív rezisztenciával szembeszegülni, és vállaltam minden új vonás, törekvés tükrözését, mind írásaimban, mind a közölt képanyagban. Tudatosan kerestem, hogy lereagáljak mindent, ami új, az kerüljön a közönség elé tízezer példányban, mert annyiban nyomták az Utunkat. Mondj nekem ma egy folyóiratot az egész magyar nyelvterületrôl, ami fele annyi példányban kerül a közönség elé! Nos tehát egyrészt én a betokosodott, a hagyományos, az akadémikus, a látványhû mûvészetnek soha nem voltam apostola. Ezért nagyon törekszem az új nemzedéket megérteni, próbálok minden játékot átélni, mindent, amit nem ismertem eddig megismerni; próbálom értelmezni, a jelentôségét felmérni. Elismerem, nem megy könnyen. Azt kell mondanom, hogy maradandó értékközpontú vagyok, és az, ami ma a képzômûvészetben zajlik, az rendkívül eklektikus. Legalább annyira eklektikus, mint lehetett a 19. század és a 20. század képzômûvészete. A 19. század végén és a 20. század elején lezajlott technikai forradalom átalakította a mûvészetet és most, amikor az elektronikai és információs társadalom lassan virágkorába lép, megint olyan átalakulásra kényszeríti

a mûvészeteket, mint száz évvel ezelôtt. Lehet, hogy úgy tûnik, ez mitizálása a századfordulónak, mint idôkategóriának, lehet, hogy ilyen nincs is, mint ahogyan az idôt is mi emberek csináltuk. Az idôszámítás is teljesen emberi találmány, akár a vonal. Mondom ezt egy grafikus otthonában. A vonal az életben nincs, azt mi találtuk ki, emberek. Így vagyunk ezzel a századfordulón. Nekem megkönnyíti a munkámat, ha evvel hasonlítom össze, mert ahogy akkor megzavarodott a mûvészet fejlôdésének nyomon követése, úgy vagyunk most is zavarban a századfordulón mi, elméleti emberek a mûvészet fejlôdésének nyomon követésével. – Ismétlôdhet-e a történelem a képzômûvészeti irányzatokban? – Nem fog visszatérni a száz évvel ezelôtti korszak, még az ötven évvel ezelôtti sem ismétlôdik. Van már egy törekvés az elôttünk messze járó nyugati társadalomban a szemmel látható és értelemmel jobban közérthetô formák iránt. Nem akarom most a figurativitást kiemelni, mert végül is az emberi alak és az emberi lélek egy percre se szûnt meg a mûvészet témája lenni, csak éppenséggel torzításaiban és áttételeiben változott. Mert lassan megint visszatértünk az anatómiai, emberi formákhoz. Nem mondom, hogy általánosan, de ez is van, miközben dúl a koncept, az akció, a happening, a performansz, tehát színház és a multimédia felé eltolt képzômûvészet, amelyet türelemmel és megértéssel kell kövessek, de nem tudok érte lelkesedni, ezt bevallom. 71 éves vagyok, ne várja tôlem senki, hogy azt a világrendet, amelyet kialakítottam magamban, minden biztosíték és garancia nélkül feladjam. Én annak a korszaknak vagyok a tanúja és krónikása, amelyik a 20. századi ember mûvészi megfogalmazását tûzte ki céljául, a 20. század gyermeke vagyok. – Ma már nincsenek iskolák, képzômûvészeink a Képzômûvészeti Szövetség és a Barabás Miklós Céh körül szervezôdnek. Hogyan látod te a szövetséget, mennyire képes eleget tenni az elvárásoknak ? – A szocialista országokban a Képzômûvészek Szövetsége azért maradt fenn, mert egy bizonyos vagyonra tett szert a szocializmus ideje alatt. Már akkor érdekképviseleti szervezet volt gyakorlatilag. A párt azon keresztül érvényesítette a maga ideológiai elvárásait, és ez azért volt jó, mert „egy akol, egy pásztor”, vagyis akkor a szövetség minden tagjára kötelezô volt a párt irányvonalát követni és elvárásainak eleget tenni. Ma már több akol, több pásztor van, de a szövetség mégis fennmaradt. Megpróbálja a maga érdekeit érvényesíteni az automatizálódó társadalomban, melyben pontosan olyan nehéz, mint a hajdani egy akol, egy pásztor formában. Akkor a párt elvárásainak eleget tenni egy lelki és öntudatbeli kompromisszumot jelentett, hiszen a mûvészek legtöbbje meg kellett tagadja önmagát, legalább részben, tisztelet a kivételnek, akik nem álltak be a sorba, inkább vállalták a nyomort. Ma már az automatizálódott társadalom ízlésében egyrészt fejletlen, képzetlen, másrészt túlfinomult, mindenfajta ízlés kielégítését kell igazából végezze, ami megosztja az erôket, bizonytalanná teszi az anyagi alapokat – vásárlás, mûvésztábor stb. Azért a mûvészek mégis valami költségvetési támogatást kapnak – itt most valamennyi volt szocialista országról beszélek, nemcsak Romániában, hanem Magyarországon, Szlovákiában, Lengyelországban stb. Persze mindenhol egy kis helyi sajátossággal, de ugyanaz a helyzet, hogy valamelyes költségvetési támogatást kapnak a mûvészek, különösen a nyugdíjak folyósítására, mert hát végül is minden mûvész

25

26

megöregszik és azok, akik nem voltak egyetemi tanárok, vagy nem voltak valamilyen más állásban, azok mint alkotók a Szövetségtôl kapják a nyugdíjukat. Azt a nyugdíjat a Szövetség viszont már nem termeli ki, tehát azt az államtól kell megkapja. A Szövetség érdekvédelmi ernyôje alatt közben kialakultak a kis, valóban alkotó csoportok, amelyek viszont egy eszme, egy stíluseszme követésére szövetkeznek. Magyarországon például külön van az akvarellfestôk társasága, külön van a szobrászok társasága, a mûkritikusok egyesülete, külön van a festôk társasága és a különbözô biennálékon érvényesül ezeknek a léte, amikor a zsûriket ôk adják. Valamilyen díjakat kiszakítanak valahonnan, és akkor azokkal díjazzák valamilyen szakmának a kiemelkedô mestereit. Vannak kisebb, 4-5 tagú csoportok, mindegy hogy nevezik magukat; ezek olyan kis tüntetések, hogy minket nemcsak a pénz érdekel, mi egy stíluseszmére esküdtünk fel, mi ezt csináljuk, mi csak ezt csináljuk. Ebben már egyek vagyunk a nyugati rendszerrel, ahol soha nem volt és most sincs ilyen egy akol, egy pásztor rendszer. Nincsenek szövetségek, csak spontán egyéni társulások, csoportok mûködnek. Ezek egy galériához szegôdnek, aki ôket forgalmazza. Az eszmei összetartozás tényét átveszi az üzleti érdek. Azért kötôdnek a galériához, mert onnan várnak piaci érvényesülést. – Hogyan oldják meg Magyarországon az alkotások értékesítését? – Magyarországon ez már nagyon fejlett. Hogy ôszinte legyek, pontosan nem ismerem a jelenlegi helyzetet, ezért nem tudom összehasonlítani az itteni gyakorlattal. Magyarországon a Képzômûvészek Szövetségétôl ma már csak gyûlésekre való meghívásokat, no meg a nyugdíjakat kapni, de a Képzômûvészeti Szövetség soha nem vásárol. Ha politikailag azonos nézetû mûvészeket akar támogatni, akkor külföldi kiállítás után vagy elôtt attól a csoporttól vásárol. Ez egy alantas és alattomos eljárás, de Magyarországon ez dívik. Igazából nem ebbôl élnek a képzômûvészek, hanem abból, amit a galériarendszer forgalmaz. Ezek a galériák szakosodtak. Van olyan, aki csak dilettantizmust árul – ezeknek megy –, van viszont olyan, aki igényesebb mûvészetre szakosodott – ôk is megélnek. Most azért Magyarországon van egy új mûgyûjtô közönség, amely talán még népesebb, mint a régi. – Ami az alkotások értékesítésének intézményesítését illeti, annak idején Barcsay Jenôvel beszélgettünk róla, és mesélte, hogy Magyarországon a Képzômûvészeti Szövetség megvásárolja a mûvésztôl a dúcot, a lemezt – fametszetrôl, vagy rézkarcról lévén szó, a mûvésszel közösen elhatározzák, hogy hány levonatot készítenek, majd amikor a meghatározott példányszám elkészült, a dúcot, vagy lemezt megsemmisítik. Ezáltal egyrészt kizáródnak a visszaélések a levonatok példányszámát illetôleg, másrészt a mûvész is egyben kap egy nagyobb összeget. – Nem, ez a gyakorlat ma már nem mûködik. Ez volt az úgynevezett képcsarnoki rendszer. A szocialista rendszerben nagyon okosan volt megoldva a mûvészek honoráriuma evvel a képcsarnoki rendszerrel. Ugyanakkor részletre is árusították a képeket, metszeteket a legjobbaktól is, a közepesektôl is. Egyébként a mûvészet intézményesítése a magyar társadalom igen fontos kérdése. A mûvészeti iskolák, az Akadémia, a mûvészeti egyesületek mind lényeges dolgok. Valamit azonban ki kell hangsúlyoznom, éspedig azt, hogy az erdélyi mûvészetnek van szüksége igazán az intézményesítésre, mert a mi érdekeinket

senki nem tudja igazán úgy képviselni, mint ahogyan arra szükségünk tenne. A Romániai Képzômûvészek Szövetsége tulajdonképpen egy demokratikus intézmény. Igazából nem panaszkodhatunk különösebben kisebbségi elnyomásra a szövetségen belül, de amióta a rendszerváltás megtörtént, azóta minden szellemet kiengedtek a palackból, így a nemzetiségi türelmetlenség szellemét is. Tehát egy kicsit visszajutottunk a két világháború közötti korszakba, amikor egyházi, vagy civil szervezôdési alapon meg kellett teremtsük a magunk világát, amelyben különös tekintettel a mûvészeink alkotó tevékenységére, biztosítanunk kellett a kapcsolatteremtést. A Barabás Miklós Céh egy nosztalgia, a két világháború közötti Barabás Miklós Céh tevékenységét nem lehet újrateremteni, nem lehet újra életre kelteni, hiszen akkoriban viszonylag egységesebb volt a mûvészi kifejezés, stíluseszme. Manapság, amikor, mint már említettem, olyan eklektikus a mûvészet Romániában, Magyarországon és annyira sokféle, egymás mellett él az impresszionizmustól kezdve az akcióig minden, ne próbálkozzunk már megint csak magyar nyelven szervezni. Bizonyára nagyon fontos a Barabás Miklós Céh a kiállítások szervezésében és a magyar képzômûvészek érdekeinek védelmében, de igazából a kisebb szervezôdések, szövetkezések hatékonyabbak. Könnyebben lehet 4-5 mûvésznek kiállítást szervezni. Engem nagyon aggaszt, hogy a Barabás Miklós Céh újraszervezôdése óta más mûvészeti közösségek nem jelentek meg ismeretem szerint. A kortárs erdélyi képzômûvészet is éppolyan eklektikus, mint a nyugati társadalmak mûvészete. Szerintem nem szabad nosztalgiai emlékekért feláldozni a praktikus, gyakorlati valóságot. – Amint tudjuk Stockholmban, a Magyar Házban mûködik az Egyetemes Magyar Képzômûvészek Egyesülete. Széles körbôl gyûjti össze tagságát, rendszeresen rendez kiállításokat a Felvidéken, Magyarországon, Stockholmban és más városokban. Úgy tudom, tiszteletbeli elnöke vagy az egyesületnek. Hogyan látod az egyesület tevékenységét? – Valóban tiszteletbeli elnöke vagyok az EMKESnek, mert Tamás György Gyula, az egyesület elnöke úgy vallja, hagy tulajdonképpen az én könyvem, Az erdélyi magyar mûvészet a XX. században, indította el a mûgyûjtés és a rendszeres kiállítás-szervezés útján. Én örvendek annak, hogy ô az érték és a minôség alapján tájékozódik. Voltaképpen nagyon szép dolog az, hogy a világ minden tájára szétszóródott emigránsok közül egy technikai beállítottságú, de jól tájékozott mûértô embernek kellett eszébe jusson, hogy mûvészi alkotásokat gyûjtsön, kiállításokat szervezzen, hogy galériát hozzon létre. – Hogyan látod a képzômûvészet jövôjét? – Én igenis látok esélyt a képzômûvészet számára. Egyik lehetôség, amirôl már beszéltem, a számítógépek, elektronikus berendezések, installációs szerkezetekhez kapcsolódik, a virtuális valóság ábrázolása. A számítógéppel lassan mindent meg lehet csinálni; az ember háttérbe szorul. Ez olyan tényezô, amivel számolnunk kell. Az emberiség minden tudományos, technikai találmányt, annak közhasznát meghaladva, önzô módon hajszol túl, vagyis öncélúvá tesz. Minden technikai felfedezést nem csupán az emberi élet megkönnyítésére használ, hanem mindenekelôtt az érvényesülésre és a meggazdagodásra törekszik. Ezt a lehetôséget is beleszámítva: bárhogy alakul a gazdasági, társadalmi helyzet, meggyôzôdésem, hogy a mûvészetre mindig meglesz az igény.

TAKÁCS GÁBOR

Vadrózsa

Az erotika a lakodalom eszmeiségében A lakodalom eszmeiségérôl, még pontosabban arról, hogy az erotika milyen súllyal van jelen benne, nem sokat beszél a folklorisztika. Nem beszél, mert „a lakodalmat a házasságkötés szokáskörének legfontosabb eseménysorozata” gyanánt értelmezi, a gyûjtések, kutatások elôterébe a szertartások leírása kerül inkább. A lakodalom, ahogy Földesné Györgyi Erzsébet fogalmazott: ,,a kultúra csúcsteljesítményeként vonzotta magára a figyelmet” (Házasságkötés és lakodalom. Lakodalom. Szerk. Novák László – Ujváry Zoltán. Debrecen, 1983. 467). Abban csaknem mindenki egyetért, hogy a lakodalom igazából egy nagyszabású, a történelem folyamán modellált ünnep. Az ünneprôl pedig tudjuk, hogy függetlenül típusától, mindig ideológiákat hordoz: nyíltan vagy burkoltan. Az ,,ünnepek kialakításában mindenütt és mindenkor a közösség fennmaradása, ezen belül boldogulása az elsôdleges szempont” – olvasható Hernádi Miklós tanulmányában (Nász és gyász. Ünnepek a mai magyar társadalomban. Bp. 1982. 31). A lakodalom mint ünnep esetében eme általános eszmeiség konkrétumát abban látom, hogy a közösség a lakodalom által szerezzen tudomást és fogadja el az egyén sorsának változását, tegye emlékezetessé az átmenetelt mind az egyén, mind a közösség számára, szolidarizáljon vele és támogassa anyagi, lelki, morális vonatkozásban egyaránt. Ezek az ideológiák egyértelmûen az egyén és közösség gazdasági, társadalmi egzisztenciáját, gazdasági, társadalmi fennmaradási esélyét alapozzák meg. Csakhogy a fennmaradásnak demográfiai, kedélyi, szenzuális vonatkozásai, vonzatai is vannak, amelyek legalább olyan fontosak, mint az elôbbiek. Ezen a

ponton, talán kiskapun jutok el az erotika értelmezéséhez, amit a lakodalom eszmeiségének sajátos elemeként fogok fel, és amely ugyanúgy része a közösségi boldogulásnak, mint a többi tényezô. Györgyi Erzsébet egyik elôadásában bukkantam olyan reflexióra, mely tökéletesen ráérez arra, hogy az erotika a lakodalom organikus, funkcionális eleme: ,,Szexuális kapcsolat létesítése és házasságkötés és az ezekhez társuló nagy ünnep itt teljes mértékben összekapcsolódik” (uo. 469). Az erotika – a nemi ösztön lelki megnyilvánulása – csíkszentdomokosi alapkutatásaim szerint, tagadhatatlan, hogy egy lehetôség a szórakozásra, sikamlós beszédre, pajzánkodásra, mindig az aktuális helyzet ürügyén, de része is, és ezt kell észrevennünk, a rítusoknak. Tehát nem öncélú, súlytalan, semmit mondó epizódja, olcsó tölteléke a szokásjelenetek hézagainak, szüneteinek. Ellenkezôleg, az erotikának súlya, rendeltetése, üzenete van, és a spontaneitás látszata ellenére jól átgondolt, olykor épp mesterien idôzített, megjelenített mûvészi játék. Az erotikának súlya van azért, mert célirányos rendeltetése révén – ez pedig a gyermeknemzés – része egy tágabb értelemben vett társadalmi stratégiának. A lakodalom színjátékszerû kibontakozásában végig találni olyan, ma is mágikusnak vélhetô, mítoszokban gyökerezô rítusokat, melyek rendeltetése nem más, mint ráhangolni, biztatni az új pár nemzô és szülési kedvét. Szeretném egyértelmûvé tenni a dolgot: nem arról van szó, hogy a fiatalok ne tudnák maguktól is, hogy minek van ideje a nemiség terén. Mindezek a praktikák, játékok egy metaforikus kommunikáció-együttes, mellyel a közösség felszabadít, felold egy tabut, ezt pedig úgy teszi, hogy annak

ellenkezôjére, vagyis a nemi élet gyakorlására ösztönzi, biztatja a fiatalokat. Az, ami a közösségi erkölcsi normarend szerint tiltott volt, most közösségi elvárássá, késztetéssé, normává lett. Úgy is fogalmazhatok, hogy a társadalmi átmenetellel párhuzamosan (ami az esküvô és lakodalom fô rendeltetése) és annak keretében, megszervezi, illetve rituálisan elismeri a nemi élet gyakorlásába való átmenet jogát, szabaddá teszi az átmenetet a nemi élettôl való tartózkodás állapotából a szabad gyakorláséba. A szokás, a rítusok nyílt vagy rejtett nyelvezete csaknem végig magában hordozza az erotikum tudatos eszmeiségét, ami az új pár testi egyesülését és az ebbôl következô gyermekáldást követi. Tudatos eszmeiségrôl beszélek, mivel a rögtönzéseket leszámítva csaknem ugyanazok a rítusok, hagyományozódó szövegek és játékok ismétlôdnek. A lakodalom folyamán léteznek helyzetek, amikor az erotikát kimondják, máskor céloznak rá, sejtetik, aztán játékban jelenítik meg, máskor plasztikai elemekkel ábrázolják. Szóval, a tartalmi, eszmei azonosság változatos formai megfogalmazásban jut kifejezésre. A már említett alapüzenet természetesen mindig szabályozza és hordozza a lakodalmi színjáték izgalmát, rejtett egyéni és nyílt közösségi (esztétikai) örömét, hangulatát. Tulajdonképpen egy igen ôsi kedélyállapotot – a nemiségrôl beszélni, látni, hallani! – elégít ki. Hadd jelezzem az erotikát integráló helyzeteket! Már a polgári esküvôn elkezdôdik. A hivatalos rítus befejeztével kínálkodás következik: a jókívánságok elhangzása után mindjárt a szexualitásra utaló vicceket, tréfás történeteket mondanak, a polgármester rendszerint aktuális helyzetbôl adódó célzásokat fogalmaz meg. Pl. a 80as évek gyakori áramszüneteire utalva így élcelôdött:

27

28

,, – Bezzeg, mikor én nôsültem, nem volt ennyi áramszünet. Ez is most nektek kedvez. Mert mi kell az újházasoknak? Minél több setét.” A testi közeledés szemérmes megfogalmazását az erotikus jelképek tartalmazzák. Ezek közül a leányos ház kapujára „ütött”, összetett jelentést hordozó két fenyôt említem: a menyasszony, vôlegény jelképei, de az analógiás mágia eszközei is. A jelképtartalmakon túl, ha arra is odafigyelünk, hogy éjszaka is ôrzik, mostanság villanyégôt is kivezetnek rá. „ – Nehogy valaki bosszúból levágja a hegyét, hogy megszégyenüljön a menyasszony” – rájövünk, hogy tulajdonképpen a vôlegény férfiasságát féltik, mivel köztudott, hogy az ághegy a hímvesszô jelképe. Ha tehát a fenyô hegyét levágják, „akkor nem tudnak együtt élni”. Vagyis bosszúról, a nemek vetélkedésérôl van itt szó, az analógiás mágiával. Témánk szempontjából sokkal áttetszôbbek az erotikus játékok. Ilyenekkel találkozni a menyasszony pernéjének, hozományának vitele alkalmával, amikor az ágy megvetésére kerül sor. A játéknak mágikus célzata van: „Egy férfi elkap egy pernés asszonyt, s meghöngörgeti az ágyban, azért, hogy csináljanak gyermeket. Ha azt akarják, hogy sok gyermek legyen, egy sokgyermekes asszonyt”; „Egy másik férfi három-négy menyecskét belérak az ágyba, s rejik fekszik, s viccelnek, megjáccodják az ágyat” – vagyis erotikus játékot mímeltek. A tirihazai, azaz álmenyaszszony betétjátéka, melyre a menyasszony kikérése elôtti idôben kerül sor, már a nemi élet reaktualizálásáról beszél, arról, hogy ennek már voltak elôzményei és lehetnek következményei is. Különösképpen a házasság elôtti nemi életre céloz. A tirihazai rátermettsége, rögtönzô képessége és bátorsága, rejtett vagy sejtett információi a nemi élet egészen pikáns intimitásait hozza elôtérbe. Ezekkel bôvebben foglalkoztam könyvemben (Az én elsô tisztességes napom. Párválasztás és lakodalom Csíkszentdomokoson. Bukarest, 1994.) A lakodalmas asztal erotikus

étkek feltálalására is alkalmas, és ezek a nemiség és gyermeknemzés aktualitásának újabb fokozatát hozzák be a szokásba. Félreérthetetlen, mint megjelenített metafora a lakodalmi perec, a násznagy díszes ajándéka, amit a fôasztalra tettek. A karácsonyfa méretû díszes fenyô tövét kenyéren szúrták át (termékenységi mágiáról van szó). De itt, a perec alatt kapott helyet egy sült tyúk és malac is. A tyúkot virágkoszorúval ékesítették, nagyobb gondot a malac díszítésére fordítottak: „szájába jó nagy murkot (ti. sárgarépát) dugtak”, kétfelôl pedig egy-egy piros almát kötöttek a fülére. Tették ezt azért, hogy „buzerálják vele e menyasszonyt: ilyesmit fog kapni, erre számítson”. A nemi életre való célzást szolgálta a kalácsból sült csóré (ti. meztelen) fiúcska és leányka ide helyezése is. Mindkettônek nagyra gyúrták a nemi szervét, „az egyiknek csináltak petet, a másiknak cucát”, és egymással szembeállították, „hogy a legényke hetvenkedett a leánkával. Amíg az elsô tál ételt béhozták, végig ezen viccelôdtek, az új házasoknak mutogatták, hogy ne mit csinálnak ezek.” A perec fô asztalra való helyezése nemcsak a látvány kedvéért történik, hanem a sikamlós, kétértelmû beszélgetések, célzások, tréfálkozások, példálódzások elindításáért is. Az erotikus játékok, étkek plasztikai eszköztárában gyakori a murok, karalábé, szilva, melyekkel már-már naturalisztikus ábrázolást követnek. Pl. a sültes tálra jól kifejlett murkot kötnek, a vastagabb végét petrezselyemzölddel körítik. Ezt a menyaszszonynak kínálják. A vôlegénynek pedig egy fél lila karalábét, ,,meghasítva szilvamódra”. A karalábé helyett máskor meghasított szilvát tesznek és a murok hegyét belédöfik. Kétértelmû, párbeszédes szójáték, illetve retorika kezdôdik: „ – Na, menyasszony, szereted-e a jó nagy kemény murkot? – Bezzeg, annakidején én es hogy szerettem. – Hogy megennéd most es, ugye? – A vôlegény a szilvát szúrva szereti. – Nem es nezni való!

– és így tovább. Régebb a második étkezés utolsó fogásaként szolgálták a fôtt aszalt szilvát a lakodalmi asztalra. Az étek jelentéktelenségét a vele folytatott játékok és rászedések ellensúlyozták. Egyféle asszonyi cselszövés és gúnyolódás volt a férfiak ellen. A játék részletezését mellôzöm. A tálak behozatalakor énekes párbeszéd indult a férfiak és asszonyok között. A férfinásznép a zenészek kíséretével énekelni kezd: Édes szilvám de jó vagy, Mindig eszlek s méges vagy. Mire az asszonyok így válaszolnak, elnyomva a férfiak hangját: Istentelen vackorfa, Csak kettô terem rajta (Csak kettô fityeg rajta), Az es el van fonnyadva. Arra is volt példa, hogy lakodalmi gazda egy poharat tett az új pár elé, benne egy nagy murok, a hegye beszúrva egy hasított szilvába mire: „nagy kacagás volt, mondtunk mindenfélit.” Megjegyzendô, hogy az érett, félig meghasított, a magot fél ívben láttató húsos, ún. fekete szilva a szentdomokosi mindennapi szóhasználatban is a nôi nemi szerv szimbóluma, igen plasztikus metaforája. (Ha mindezt egy szobrász követi el, a mûkritikus bizonyára azt mondaná, az alkotás kissé naturalisztikus, de amúgy egy remek kisplasztika.) A gazda szót kért és bemondta a szilvát: Úgy akartam, hogy a szilvára semmit se mondjak, De mégis csak támadt bennem egy gondolat. Mert, amint tudjuk, az a jó, fekete, piros húsú, Horgas magú szilva nem utolsó gyümölcs! Ezt jól tudja minden férfi, Kinek van egyágú villája, Amivel megszúrja. Itt a szilva, fogyasszák egészséggel! Az erotika és a bekövetkezendô nászban remélhetôleg megfoganó gyermek eszménye nemcsak figuratív eszközök, játék ré-

vén van jelen a lakodalomban, hanem az erotikus költészet által is. Az elôbbiek hatását, gondolati ébrentartását szóbeli megnyilvánulások is megerôsítik. Az ujjogtatók – az egy-két soros felkiáltások, találós kérdések és viccek e tartalmak kitüntetett hordozói. A csíkszentdomokosi lakodalmakban feljegyzett több mint 300 ujjogtató legtöbbje az erotikára, testiségre utal: Menyasszonyunk lába köze, Olyan, mint a hagyma töve. Hosszú utca, keskeny járda, A menyasszony alig várja. Többet ér a hasad alja, Mint az egész Dorma alja. Új a hordó, új a lyuk, Még az éjjel bédugjuk! A találós kérdések tágítják is, de újabb színnel is gazdagítják a tárgyalt témakört. Feltevésére két alkalommal kerül sor: a menyasszony kiadásának és az elkötött út felszabadításának vált feltételévé 3-3 találós kérdés megválaszolása. Ezek fokozzák a kikérés esztétikai örömét, megválaszolásuk szellemi örömet is nyújt a násznépnek, tartalmukat pedig nagy élvezettel kommentálják. „A menyasszony a nászéjszakán milyen kosztümöt veszen fel? – Ádámkosztümöt.” „Mi a különbség a péklegény s a vôlegény között? – A péklegény lágyan teszi bé s keményen veszi ki, s a vôlegény fordítva.” „Minél jobban nyomom belé, annál jobban áll fel. Mi az? – Kútgém.” Az asztali mulatság sajátos szóbeli mûfaja a vicc, az anekdota. Ezek szintén erotikus tartalmúak. „Az egykori vôlegény és menyasszony felmennek az oltárra esküdni. A vôlegény addig szivarazott, s ugye, mán az oltárnál nem szívhatta, hát odadugta a menyasszonynak a slájera alá a cigarettát. Az ugye olyan gyúlékony anyag, hát hamar meggyúlt, s kezdett füstölni. Hátul a násznép ült a padban, s azt mondja az egyik a másiknak: Nézze meg komámasszony, én es vótam menyasszony, égni nekem is égett, de attól nem füstölt.”

Befejezésül néhány következtetés engedtessék meg. A lakodalmi szokásfolklór sajátos eszmeiségére próbáltam a figyelmet felhívni, legalább is másabb szemszögbôl látni és egyetlen gondolati vezérfonalra felfûzni. Azért nevezem sajátosnak, mert az általam csak alig jelzett mágikus praktikák, rítusok az emberi élet egyik átmeneti rítussorában – a lakodalomban – az új házasok következô átmenetét anticipálják: a gyermeknemzést, vagyis a gyermektelenek társaságából a szülôk társadalmába való átmenetelt. A dolgok, rítusok, praktikák, szokások ebbe az irányba konvergálnak. Ezért bátorkodom most úgy fogalmazni, hogy nemcsak eszmeiségrôl, hanem stratégiáról is beszélhetünk. A lakodalom teljes eszmeiségét, de a paraszti létszemléletet is figyelembe véve elmondható, hogy az erotika ugyanúgy része a paraszti társadalom létbiztonságának, mint sok minden más. A családcentrikus szemlélet elítéli a családon kívüli nemi életet és gyermeknemzést egyaránt, mert a közösség biztonságát kikezdô, erodáló jelenségeknek tekinti. Talán nem túlzás, ha mai szemmel úgy fogalmazunk, hogy az erotika, a nemiség is manipulált volt a paraszti pragmatizmus által, mely a tartós és biztonságosan mûködô társadalom záloga. A szokás egészében egy olyan kultúrkép körvonalait véltem felfedezni, mely az ingerek sokaságának – mentális, érzelmi, érzéki, vizuális stb. – következetes adagolásával tudatosítja az új házasok új küldetését. Ugyanakkor közösségi esztétikai élményt nyújt a násznépnek, hisz az erotikum része és meghatározója a násznép lelki világának, kedélyállapotának és mindez a szokás sajátos kommunikációs szövetében rajzolódik ki. És nem is akárhogyan: a népköltészet metaforái helyett az eljátszott, elôadott, megjelenített erotikát sejtetô, mímelô, arra hangoló, ráhangoló jelképek, metaforák nyelvezete által. Ezért a lakodalom egész hosszában fellelhetô, a gyermeknemzés gondolatiságát is gerjesztô és ébren tartó rítusokat, mágikus praktikákat nem szóban fogalmazott (nem verbalizált) poézisnek tartom.

Ugyancsak esztétikai vonatkozású következtetés lehet az is, hogy a színjátékszerû szokás úgy sugallja az erotika élményét, hogy az egyszerre gerjeszt közösségi és egyéni élményt. Közösségit, mert a részvevôkben felidézi az emlékeket és a mindig aktuális helyzetet együtt élik meg, egyénit, mert a színjáték fôszereplôi – menyasszony, vôlegény – a közösségi erotika fókuszába kerülnek. (Zárójelben jegyzem meg, hogy modern színházi törekvés, a játékot levinni a színpadról a közönség közé. Úgy gondolom, nem túlzás, ha azt mondom, hogy itt épp ez történik.) De a modern didaktika egyféle fogását is látom abban, hogy a gondolatot, tárgyat, dolgot a közönség szeme elé helyezik, az pedig a maga egyéni és közösségi élményei alapján, a szabad képzettársítás révén kommentálja, lereagálja. Az erotikának jelentôs mértékben köszönhetô az, hogy a lakodalmi közösség, a násznép így – és ez már újra dramaturgia – sohasem passzív, hanem aktív résztvevôje a paraszti lakodalomnak. Másik, és egyben záró következtetésem, hogy a paraszti társadalomban – és ezt a szokás teljes ismeretének birtokában merem mondani – még a mulatság sem öncélú és önfeledt. Szentdomokos társadalmában a szerelem nem volt elsôdleges közösségfenntartó princípium. Ez az erotikáról mondható el inkább, és eme érzés- és kedélykomplexumnak (miképpen sok minden másnak) csupán egy racionális motivációja volt elfogadható, hogy visszatérjek és árnyaljam elôbbi gondolatomat: a fennmaradás/megmaradás pragmatizmusa. Mindenképpen a lakodalom erotika szempontú áttekintése magát a szokást is másabb megvilágításba helyezi, és általa, természetesen, a szokáshordozó közösséget is.

BALÁZS LAJOS

Elhangzott az Erotika a népi kultúrában témájú konferencián, Szolnokon, 2003. október 16-án.

29

GYORSMÉRLEG

30

Ismét eltelt egy esztendô. A szokásos évi gyorsmérleg elkészítésekor megállapíthatjuk, hogy tavalyi reményünk, miszerint a 2002-es átmeneti esztendô volt – beteljesedetlt. Ti. a 2003-as minden nehézség ellenére, jobban sikerült. Most már csak abban bízhatunk, hogy az elôttünk álló sem fog rosszabbul végzôdni. Kezdjük a jóval! A Nemzeti Kulturális Alapprogramnál a Közmûvelôdési Kollégium viszszafogadta az onnan nézve határon túli sajtótermékeket, így a Mûvelôdés ismét egy esztendônyi lélegzetvételhez jutott. Támogatott a Illyés Közalapítvány és a Communitás Alapítvány is – hálás köszönetünk érte! Régi gazdánk, a Mûvelôdés- és Egyházügyi Minisztérium ígéretei egyelôre csak papíron vannak, ma, december 16-án még nincs aláírva részükrôl a támogatási szerzôdés, így a(z utólagos) elszámolás ellenére sem kaptunk még egy fillértbanit. Jó dolog, ha az embernek tartoznak, de félünk, nehogy az adósságot ne fizessék ki az új költségvetési évben, amint arra volt már példa, de akkor csupán egy hónapnyi támogatást spórolt meg mirajtunk a román államkincstár. Megértük az 55. születésnapunkat is júliusban, és sikerült teljesítenünk azt a tervünket, hogy az elsô fél évszázad legjava termését újraközlô antológiasorozatunk utolsó darabját, amelybe az 1995– 1998 közötti esztendôk termésébôl válogattunk, letettük az Olvasó asztalára. Ilymódon az 1998-ban elindított vállalkozásunk öt kötetében benne van mindaz a vállalható örökség, amely az elôttünk járók fáradozásait nemcsak számba veszi, de részben a mi hogyan tovább? kérdésre adott lehetséges válaszainkat is körülhatárolja. Folytattuk a romániai magyar képzômûvészeti élet bemutatását, népszerûsítését felvállaló Galériaprogramunkat, s ha a Fennvaló megsegít, 2004-ben sor kerül a kétszázadik (vándor)kiállításunkra. Ez is majd csak amolyan családi ünnepség lesz, mint az idei születésnapunk, ha külsô támogatást nem sikerül szereznünk rá. Attól még fontos lehet annak a kis

közösségnek, amely Temesvártól Nagybányáig, Kovásznától Egerig immár nemcsak várja, de el is várja, hogy olvasótalálkozóinkra, könyvbemutatóinkra kiállítást is vigyünk magunkkal. Az IPPARTtáborban született alkotások népszerûsítése mellett például a Kós Károly évforduló adott jó alkalmat a kevésbé ismert kisgrafikákat állítottuk ki Kisjenôn, Aradon, Temesváron, Szilágycsehben és Nagybányán. Folytattuk a tavaly nagy érdeklôdést kiváltott bemutatkozásunkat Budapesten az Uránia Nemzeti Filmszínházban. Ez alkalommal a Szilágysági adventen, december 6–7-én a szilágysomlyói Báthory István Alapítvány, a megyei önkormányzat és a Népi Alkotások háza támogatásával népes közönségnek sikerült ízelítôt adni a kistáj hagyományos kultúrájából, az ott élô magyarok életérôl. Tánc, muzsika, kiállítás, kisfilmek, könyv- és lapbemutató, pezsgô-, bor- és pálinkakostoló fért bele a két napba. Könyvkiadói programunk is termett újabb gyümölcsöket. A Kriterion Könyvkiadó kezdeményezte kolozsvári magyar kulturális napok rendezvényeihez illesztettük születésnapi karácsonyi könyvvásárunkat, ahol a 19. századi Kolozsvárt és lakóit megörökítô Veress Ferenc fotóalbumunk igazi csemegének bizonyult. Másik népszerû könyvünk, Az erdélyi fejedelmek arcképcsarnoka, amelyben Csetri Elek történész és Szabó Béla festômûvész együttmûködésének köszönhetôen az egykor önálló országrész mindenik választott fejedelmét bemutathattuk rövid életrajzzal, színes arcképpel. Középiskolás diákolvasóinkra is gondoltunk, amikor a kötelezô olvasmányaikból Caragiale halhatatlan társadalmi görbe tükrét, Az elveszett levél címû vígjátékát is kiadtuk Kacsir Mária fordításában. A nyomdai munkálatok torlódása miatt csak január végén jelenik majd meg Herepei János Kolozsvár történeti helyrajza címû könyvünk, amellyel folytatjuk a jeles történész-levéltáros hagyatékának közzétételét Sas Péter gondozásában.

SZABÓ ZSOLT

KÖNYVEINKRÔL

Közmûvelôdés, de minek? Antológia a Mûvelôdés 1995–1998-as évfolyamaiból. Szerkesztette Gábor Dénes és Sütô Ferenc. 24 cm 128 l. ill. 40 000 lej Herepei János: A kolozsvári Farkas utcai templom történetébôl (Az 1638–1647. évi építkezés, berendezés és felszerelés adattára). Sajtó alá rendezte, szerkesztette és az elôszót írta Sas Péter. 20 cm 274 l. 15 kép. 110 000 lej. Csetri Elek – Szabó Béla: Az erdélyi fejedelmek arcképcsarnoka (1541–1690) 20 cm 64 l. 21 sz. kép. 120 000 lej

Kelemen Lajos: Dr. Gidófalvy István (Életrajz). Sajtó alá rendezte, szerkesztette, a kísérôtanulmányt írta, a függeléket összeállította Sas Péter. 24 cm 232 l. 145 kép. 160 000 lej.

Balaskó Nándor: Lélekmadarak Sajtó alá rendezte, az elôszót írta Orbán István. 20 cm 64 l. 49 kép. 30 000 lej.

Balaskó Nándor: Akt. Sajtó alá rendezte, az elôszót írta Orbán István. 20 cm 102 l. 78 kép. 75 000 lej.

Sas Péter – Veress Ferenc: A Szamos-parti Athén A 19. századi Kolozsvár és lakói Veress Ferenc felvételein. A kísérô tanulmányokat írta, a képeket válogatta és a kötetet szerkesztette Sas Péter. 28 cm 96 l. 101 kép 250 000 lej

I.L. Caragiale: Az elveszett levél. Vígjáték négy felvonásban. Fordította Kacsir Mária. 20 cm 96 l. 40 000 lej A kiadványok megvásárolhatók vagy megrendelhetôk a szerkesztôség címén 10% kedvezménnyel. A küldeményeket utánvéttel postázzuk, külön postaköltséget nem számítunk fel.

A MÛVELÔDÉS megrendelhetô minden postahivatalnál. Sorszámunk a sajtókatalógusban: 4067. A KÖNYVESHÁZ sorszáma: 7055. Elôfizetôknek negyedévre 18000 lej, egy szám ára januártól 10 000 lej. Magyarországon elôfizethetô a Könyvtárellátó útján (1391 Bp., Váci út 19. p.f. 204), a Magyar Napló szerkesztôségében (1062 Bp. VI. Bajza utca 18) és a Custos–Zöld Könyvesboltban (II. Margit krt. 6). Megvásárolható, illetve elôjegyezhetô a MÛVELÔDÉS és a KÖNYVESHÁZ az alábbi helységekben:

KOLOZSVÁR: a szerkesztôségben (utánvéttel régi számok is); elôfizethetô az Apex lapterjesztônél; Egyetemi Könyvesbolt; RODIPET; Röser Antikvárium; SZAMOSÚJVÁR: Téka Alapítvány; TORDA: RMDSZ, Vásárhelyi Géza Könyvtár; ARAD: Tulipán Kft.; BESZTERCE: RMDSZ; MICSKE: Hodgyai Edit; NAGYSZALONTA: Arany János Mûvelôdési Egyesület; BRASSÓ: Áprily Lajos Gimnázium (Pásztori Klára); FOGARAS: unitárius parókia; KÔHALOM: református parókia; NÉGYFALU: Köpe Ilona; GYULAFEHÉRVÁR: Gróf Mailáth Gusztáv Károly Gimnázium; NAGYENYED: Bethlen Gábor Gimnázium; CSÍKSZEREDA: Márton Áron Gimnázium; CSÍKSZENTDOMOKOS: általános iskola; CSÍKSZENTMÁRTON: Bajkó István; GYERGYÓSZENTMIKLÓS: Ambrus András; SZÉKELYUDVARHELY: Benedek Elek Tanítóképzô Fôiskola; SZÉKELYKERESZTÚR: múzeum; PISKI: református parókia; SEPSISZENTGYÖRGY: BOJTÁR Kft; Csikós Júlia; H-Press; Mikes Kelemen Közmûvelôdési Egyesület; BARÓT: Váncza Gabriella; KÉZDIVÁSÁRHELY: Bod Péter Tanítóképzô;

KOVÁSZNA: Kôrösi Csoma Sándor Gimnázium és városi könyvtár; UZON: Ambrus László; RESICA: református parókia; MÁRAMAROSSZIGET: Hollósy Simon Mûvelôdési Egyesület; NAGYBÁNYA: Könyvesház; SZAMOSARDÓ: Vicsai János; MAROSVÁSÁRHELY: RMDSZ; Vártemplom parókiája; Fazakas Károly lapterjesztô (Panseluøelor nr. 4/3); DICSÔSZENTMÁRTON: Sipos Domokos Mûvelôdési Egyesület; GERNYESZEG: általános iskola; LUDAS: Székely Réka; NYÁRÁDSZEREDA: Molnár Elvira; SÁROMBERKE: IKE; SZOVÁTA: Szabó Gizella; SZATMÁRNÉMETI: Baraprest Kft; Papp Piroska; NAGYSZEBEN: RMDSZ; MEDGYES: református parókia; ZILAH: gimnázium; Kovács Kuruc János; KRASZNA: Hajas Matild; SARMASÁG: Horváth József; SZILÁGYCSEH: Tövishát Egyesület; SZILÁGYSOMLYÓ: Báthory Alapítvány; ZSIBÓ: Mátyus Éva; TEMESVÁR: Boér Jenô; LUGOS: Fülöp Lídia; BUKAREST: Bukaresti Petôfi Mûvelôdési Társaság.

Lapszámunk szerzôi: Banner Zoltán, mûvészettörténész – Békéscsaba * András Mihály, néptáncoktató * Balázs Lajos, néprajzkutató * Forró Miklós, közíró * Kopacz Katalin, könyvtáros * Nyulas Ferenc, mûvelôdésszervezô * Parászka Miklós, rendezô * Siklódi Piroska, textilmûvész – Csíkszereda * Dáné Tibor Kálmán, mûvelôdésszervezô * Guttman Mihály, karnagy * Horváth Andor, irodalomtörténész * Kántor Lajos, irodalomtörténész * Koós Ferenc, vállalkozó * Kötô József, színháztörténész * Könczei Csongor, doktorandusz * Pozsony Ferenc, néprajzkutató * Szép Gyula, zenetanár * Takács Gábor, grafikus – Kolozsvár * Nagy Béla, dramaturg – Nagyvárad * Bíró Béla, közíró * Nagy Attila, színháztörténész – Sepsiszentgyörgy * Gurzó K. Enikô, újságíró – Temesvár

6000 lej

LVI. évfolyam december. Kellemes karácsonyi ünnepeket és békés, boldog új évet kívánunk minden kedves olvasónknak!

Recommend Documents