Lustrum. Sollemnia aedificii a. D. MCMXI inaugurati. Separatum

Lustrum Sollemnia aedificii a. D. MCMXI inaugurati

Separatum

•

Lustrum Ménesi út 11–13. Sollemnia aedificii a. D. MCMXI inaugurati

Ediderunt László Horváth, Krisztina Laczkó, Károly Tóth, et András Péterffy (Appendix)

Typotex Kiadó – Eötvös Collegium Budapest, 2011

Sumptibus NKA

© Auctores et compositores, 2011 ISBN 978 963 279 441 9

Lócsi Levente

Tóth Gábor

Az idő sodrában Preambulum Ez az írás nem irodalmi mű, nem tudományos értekezés, de curriculum vitae sem. Egyszerűen nem más, mint nyolcvan esztendő egy ember életéből. Ezeken az oldalakon igyekszem bemutatni a nyolcvan év egy-két epizódját, és azokat a gondolatokat, amelyeket az élet fogalmazott meg bennem. Ha ezt az időt körül akarom határolni, azt kell mondanom, hogy ez a 20. század, 1920-tól a század végéig. Ez idő alatt de sokat változott az élet. Abban az évben születtem, amikor a trianoni dekrétum feldarabolta az országot. Életem első idejét az a jelszó kísérte végig, hogy „Csonka-Magyarország nem ország, Egész-Magyarország mennyország.” Erre tett pontot a második világháború befejezése. Ezután egy másik világ következett. A győztes hatalmak eldöntötték az ország sorsát, és bennünket a Szovjetunió hatáskörébe „utaltak”. 1956-ban ugyan tiltakoztunk ellene, de hiába. A SZU nálunk felejtette a katonáit. Ezután a „szocializmust építettük.” Majd jött egy újabb fordulat, a rendszerváltás. A katonák hazamentek, és mi megkezdtük az „önállóságot.” Hát ez volt az az időkeret, amelyben éltem. Hogyan állja meg az ember a helyét ebben a sok változásban, az szerintem attól függ, hogy milyen háttérrel indult, és élete során tudott-e helyesen dönteni; tudott-e maga elé magasztos célt kitűzni, és volt-e ereje annak megvalósításához? Ezután nézzük meg, milyen is volt az életem, és meg tudtam-e felelni az elvárásoknak?

1. A Lajos utca Szép őszi nap volt. A Tisza partján, a Maros torkolatával szemben, egy halászcsárda kertjében üldögéltünk. Ez volt az első vasárnap délutánom Szegeden. Az asztal körül mintegy tízen vártuk a halászlét. Már az előző nap elhatároztuk, hogy kirándulni megyünk, és az egyik halászcsárdában halászlét fogunk enni. Talán nem is a halászlé volt a fontos, hanem az, hogy jobban megismerkedjünk

710

Tóth Gábor

egy­mással. Elsőévesek voltunk. Az ország különböző városaiból, falvaiból kerültünk Szegedre, a főiskolára. A szakunk is különböző volt. Egy azonban összekötött bennünket, mindnyájan tanítóképzőt végeztünk. Hamarosan jött a pincér, és meghozta kis bográcsokban a halászlét. Nekiláttunk az evésnek. Az erős halászlére jól csúszott a kadarka. Többen utána rántott halat, mások túrós csuszát ettek. Ezután kezdődött az ismerkedés. Sorban mindenki elmondta, hogy melyik faluban született, hol járt tanítóképzőbe. A legtöbben úgy kezdték, hogy az én falum a Dunántúlon vagy a Duna–Tisza közén, vagy a Felvidéken, vagy Erdélyben van, és így és így hívják. Erről Gárdonyi Géza Az én falum című könyve jutott eszembe. De mindjárt felvillant Szabó Dezső Az elsodort faluja is. Egy ideális és egy reális falu képe. Amikor rám került a sor, azzal kezdtem, hogy az én falumat úgy hívják, hogy „Lajos utca”. Egy kicsit megdöbbenve néztek rám. De folytattam, hogy nem is az egész Lajos utca, csak annak a Zsigmond tértől a Kolosy térig terjedő része. Ezen aztán mindenki jót nevetett. Nagy érdeklődéssel hallgatták beszámolómat. Az egyik fiú megkérdezte, hogy hol van az a „Lajos utca falu”. Mondtam, hogy Óbudán, közel a Dunához, szemben a Margit-szigettel. Biztosan ismeritek azt a  nótát, hogy „Legyen a Horváth-kertben Budán”, hát annak a közelében. Óriási derültség lett. Egyikük rögtön elkezdte a slágert énekelni, majd a kórusba mindenki bekapcsolódott. Az már nemigen érdekelte a társaságot, hogy a képzőt Jászberényben végeztem. Arról azonban tudtak, hogy ott van a Lehel kürtje. Hát ilyen volt a beszámolóm az én falumról. Most felmerült bennem a kérdés, mire is emlékszem az „én falumról, a Lajos utcáról”, és milyen is volt ott az életem. Az utca a Zsigmond térnél kezdődött, ahol egy háromemeletes iskolaépület állt, a polgári leányiskola. Ez az épület életem fontos része volt, mert ide jártam elemi iskolába délutánonként. A Kolosy téren volt az elemi iskola, de ezt az épületet az első világháború idején katonai kórháznak foglalták le, és amikor első osztályba kerültem, fertőtlenítették, majd tatarozták. Még az én korosztályomnak is a „pótiskola” jutott. De azért jól éreztük magunkat. A szülőházam a két iskola között, a Lajos utca 18.-ban volt. Az a telek, ahol a ház állt, a Lajos utca és a Bécsi út között terült el. A Lajos utcai rész egyemeletes volt. A háziúr lakott az emeleten. A telek jobb oldalán és a Bécsi úti részen földszinti házat építettek. Az egyik kétszobás udvari lakásban éltem a szüleimmel, húgommal, Irénkével és a keresztanyámmal, apám testvérével együtt. A ház lakói nem tartoztak a jómódú emberek közé. Abban az időben apám pénzügyőri fővigyázó, majd szemlész volt. Anyám a háztartást vezette, és varrással egészítette ki a család jövedelmét. Női szabómesterséget tanult, és lánykorában azzal kereste a kenyerét.

Az idő sodrában

711

Apám Budapesten született, de falun, Tácon élt fiatalkorában. Nagyapám asztalosmester volt. Hárman voltak testvérek: apám; húga, az én keresztanyám és öccse, aki az első világháborúban elesett. Anyám is budapesti volt. Szülei, kilenc gyerekkel, a Svábhegyen éltek. Anyai nagyapám fuvarozással foglalkozott. Tizenkét pár lóval vállalt fuvart. A családban anyám volt a legkisebbik gyerek. Szülei korán meghaltak. Hatéves volt, amikor édesapja; tizenkettő, amikor édesanyja meghalt. Hamar saját lábára kellett állnia. Annak idején anyám sokat mesélt boldog gyermekkoráról. Közelükben volt Jókai Mór villája. Anyám sokszor átment „Jókai bácsihoz”, aki az ölébe vette, és mesélt neki a szabadságharcról. Anyám gyermekkori kapcsolata Jókaival, és ahogyan arról nekem sokat mesélt, okozta azt, hogy Jókai az én életemnek is fontos része lett. Szinte személyes kapcsolatba kerültem vele. Hét-nyolc éves koromban nemcsak meséket olvastam, de már Jókai műveiből is. Első olvasmányom a Csataképek a magyar szabadságharcból című kötet volt. Azt hiszem, ez megalapozta rajongásomat a történelem iránt és Jókai írásainak szeretetét. Így lett egész fiatalságom legkedvesebb írója Jókai. 13–14 éves koromra kiolvastam Jókai összes műveit. Erre nagyon büszke voltam, és a polgári iskolában eldicsekedtem legkedvesebb tanárnőmnek, Kopper Irma néninek. De erről majd később. A mi lakásunk mellett Blum néniék laktak. Blum néni férjét nem ismertem, mert, ahogy elmondták, talán egyéves lehettem, amikor meghalt. Hat gyerekük volt. Amire visszaemlékszem, az az, hogy Blum néni egyedül lakott a legkisebbik lányával, Szerénkével. Amikor én öt-hat éves lehettem, Szerénke 11–12 éves volt. Sokat játszott velem és a húgommal. Nagyon jó volt a kapcsolatunk. Sokszor elvitt bennünket sétálni. Vele voltam először moziban. Valami Chaplinfilmet néztünk meg. Ez még némafilm volt, és a vetítés alatt zongorán játszottak. A Margit-szigetre is elmentünk. Abban az időben belépőjegyet kellett oda váltani. A legnagyobb örömöm az volt, ha felültünk a lóvasútra. A lovakat nagyon szerettem. Az utcán mindig megálltam, ha arra jött egy lovas kocsi. Abban az időben még sok lovas kocsi volt Budapesten. Vo1t egy sörös lovas kocsis „barátom”, aki megengedte, hogy lovait megsimogassam. A lovaknak mindig vittem kockacukrot. Ennek az lett az eredménye, hogy a lovak jól megismertek, és amikor az utcán találkoztunk, megálltak, és várták a simogatást, illetve a cukrot. Ez nagyon tetszett a kocsisnak. Szememben a legszebb mesterség a „kocsis mesterség” volt. Abban az időben, ha valaki megkérdezte tőlem: „mi akarsz lenni kisfiam?”, büszkén válaszoltam: kocsis. Úgy emlékszem, nem volt valami nagy sikere a pályaválasztásomnak. Visszatérve Szerénkéhez, ő volt a legjobb barátom. Ötéves koromban megtanított olvasni. Persze csak a nyomtatott betűket ismertem. Nagyon sokat beszélgettünk. Egyszer elpanaszolta, hogy tetszik neki egy fiú, de az nem vesz róla

712

Tóth Gábor

tudomást. Megnyugtattam, hogy ha nagy leszek, majd én elveszem feleségül. Húgom mindjárt megjegyezte, hogy ő lesz a koszorúslány. Szerénke ezen jót nevetett, de felvilágosított, hogy nem vehetem feleségül, mert nem vagyok zsidó. Ezen nagyon megrökönyödtem, mert ilyen problémával még nem találkoztam. Később tudtam meg, hogy Blum néniék ortodox zsidók voltak, és náluk fontos az előbb említett kérdés. Gyerekfejjel azonban nagyon izgatott a kérdés. A problémát apám magyarázta el. Mindenáron meg akartam nézni a templomukat, a zsinagógát. Egy alkalommal Szerénke elvitt, de megmondta, hogy hozzam magammal a sapkámat, mert ott fel kell tenni. Ezen egy kicsit megbotránkoztam, de Szerénke felvilágosított, hogy ott ez a szokás. Velük kapcsolatosan sok furcsasággal találkoztam. Ők nem vasárnap ünnepeltek, hanem szombaton, Nem ettek disznóhúst. Akkor találkoztam azzal a kifejezéssel is, hogy kóser étel. Blum néni nem beszélt jól magyarul. Csak később tudtam meg, hogy az első világháború előtt Galíciából jöttek. A néni élő baromfit árult a piacon. Náluk ettem először töltött libanyakat. Bejáratos voltam a kamrájukba, és ott mindig volt macesz. Ez volt gyerekkorom egyik csemegéje. Úgy láttam gyerekfejjel, hogy a zsidók sok mindenben mások, mint mi, és mégis ugyanolyanok. Apámtól hallottam, hogy sokan nem szerették őket, mi nagyon jól kijöttünk velük. A harmincas évek végén egyszer visszamentem a Lajos utcába látogatóba, de akkor már Blum néniék nem laktak ott. Ahogy az egyik lakó elmesélte, a néni meghalt, Szerénke férjhez ment, és vidékre költöztek. Vajon mi lett vele a nagy világégésben? Visszagondolva Szerénkére, azt hiszem, ő volt gyerekkorom első nagy szerelme. A ház többi lakóira nem is emlékszem. Amikor iskolába kerültem, keresztanyám már nem lakott velünk. Férjhez ment, és így lett egy nagybátyám. Nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk. Zoltán bátyámmal ez a jó kapcsolat haláláig tartott. Már említettem, hogy az első osztályt a polgári leányiskola épületében végeztem. Nagyon kedves tanító néni tanított. Kemény Hugónénak hívták. Azt hiszem, nagy türelme lehetett a gyerekekhez. Velem elég sok baja volt. Írni ugyan nem tudtam, de a nyomtatott betűket el tudtam olvasni. Ebből lett a baj. Unatkoztam, amikor az olvasásra került a sor. Mit csinál ilyenkor egy gyerek? Rendetlenkedik. Ezen a tanító néni úgy segített, hogy kiültetett maga mellé, és én vezényeltem a közös olvasást. Ez megoldotta a problémát. Amikor a Lajos utcában laktunk, sokat mentünk a szüleimmel kirándulni. Felmentünk a Svábhegyre, kimentünk Aquincumba, elmentünk a János-hegyi kilátóhoz. Jártunk Visegrádon is. Nagy élményem volt, amikor a várban megnéztem az őrségváltást. Mindig a siklón mentünk fel, és gyalog jöttünk le a Bécsi kapun keresztül. Szüleim sokszor elvittek bennünket az Állatkertbe. Ide nagyon szerettem menni. Szívesen néztem az állatokat. Legjobban azonban azt szeret­tem,

Az idő sodrában

713

hogy lehetett pónin lovagolni. Amíg én a pónin lovagoltam, húgom a kiskocsiban feszített, amit két póni húzott. A pónin kívül az elefánt és a fóka volt a két kedvenc állatom. Nagy élményem volt, amikor az elefánt elvette a kezemből a pénzt az ormányával, és eledelt vásárolt. A pénzt mindig megköszönte. Nagyon tetszett az is, amikor a fóka a levegőben kapta el a neki dobott halat, és utána ugatott. Persze mentünk cirkuszba is és a Ligetbe. A hullámvasút volt a kedvencem. Anyám sokat vitt bennünket múzeumba. A Nemzeti Múzeumban a fegyvereket szerettem nézni. A Szépművészeti Múzeumba mindig Zoltán bátyám vitt. Húgommal nagyon jól kijöttünk. Sokat játszottunk együtt. Sajnos azonban négyéves korában megfázott, és utána súlyos beteg lett, szívburokgyulladást kapott. Állandó ápolásra szorult. Az elemi iskolát is magánúton kezdte el. Hamarosan megtanultam, hogy nagyon kell rá vigyázni. Mindent megtettem, amit csak kért tőlem. Csukamájolajat kellett szednie. Amikor anyám adta, szegény mindig hányingert kapott. Kitalálták, hogy én adjam be az „orvosságot”, akkor nem lesz hányingere. Persze titokban mindig én vettem be. Anyám hamar rájött a turpisságra. Sajnos a jó kapcsolatunk hamar megszakadt, mert a húgom nyolcéves korában meghalt. Ekkor már Budafokon laktunk. Teljesen egyedül maradtam. Apámnak sok barátja volt. Hol azok jöttek hozzánk, hol mi mentünk hozzájuk látogatóba. A legjobb barátja Nagy Pista bácsi volt. Nekik nem volt gyerekük, így aztán engem és húgomat is mindig kényeztettek. Anyám és Pista bácsi felesége, Mariska néni is nagyon jó barátságban voltak. Sokszor előfordult, hogy velünk jöttek kirándulni. A barátság a halálukig tartott. Hatéves lehettem, amikor apám megtanított biciklizni. Apámnak elég nagy volt az elfoglaltsága. Sokszor úgy feküdtünk le, hogy még nem volt otthon. Ennek nem mindig a hivatalos elfoglaltságság volt az oka. A Mátyás utcában volt a pénzügyőrök klubja, és apám a zenekarban játszott. Autodidakta módon tanult meg hegedülni, csellózni, cimbalmozni. De játszott klarinéton és okarinán is. A legkedvesebb hangszere a cimbalom volt. Késői hazajövetelének ez volt az elsődleges oka. Egy éjjel egyszer arra ébredtem fel, hogy apám anyám ágya mellett áll, és jelenti, hogy hazajött, és belépett a szobába. Úgy emlékszem, hogy anyám nem a legnagyobb örömmel vette ezt tudomásul. De hát ilyen is van az életben. Vasárnaponként sokszor apám hegedült vagy cimbalmozott anyámnak. Már kisgyerekkoromban nagyon sok népdalt és magyar nótát tanultam tőle. Visszagondolva apám zeneszeretetére és zene iránti fogékonyságára, azt hiszem, ha gyerekkorában lett volna módja zenét tanulni, biztosan zenei pályára ment volna. Anyám szeretett rokonlátogatóba menni. Ezért apám nem rajongott, húgommal együtt mi voltunk a kíséret. Ezekért az utakért én sem rajongtam. Egy helyre szerettem csak menni, anyám egyik bátyjához, Pista bácsihoz. Mindig mesélt

714

Tóth Gábor

ne­kem az első világháborúról. Lányával, Mariskával nagyon jó viszonyban voltam. Mariska sokszor bennünket is meglátogatott. Jó viszonyunk haláláig tartott. Nagy élmény volt számomra, amikor nyaranként nagyapámékhoz mentünk. A falu nagyon sok újat adott. Szabad volt nagyapám műhelyében gyalulni, fűrészelni, szögelni. Szerettem „segíteni”, de lehet, hogy az én segítségem csak akadályt jelentett. Erre csak most gondoltam, nagyapám sohase mondta. Az utca másik oldalán lakott nagyanyám nővére a családjával. Ők gazdálkodók voltak. Itt a legnagyobb élményem az istálló volt. Barátkozhattam a lovakkal. Mindenáron fel akartam ülni az egyik ló, a Pura hátára. A sógor bácsi nem engedte. Amikor azonban kiment az istállóból, felmásztam a jászolba, odahúztam a ló fejét, és azon keresztül felmásztam a hátára. Ott „lovagoltam”, amikor sógor bácsi visszajött. Le akart venni, de megmakacsoltam magam, és nem engedtem, mondván, le tudok magam is szállni. Na gyere, mondta. A leszállás úgy történt, hogy a ló hátáról hátrafele lecsúsztam, belekapaszkodva a ló farkába. Okos egy ló volt. A művelet közben meg se moccant, csak hátranézett és figyelt. A sógor bácsi majd összeesett a produkció láttán. Ment a többieknek elújságolni a történteket. A ló és köztem ezután nagyon jó barátság alakult ki. Ha a ló közelébe mentem, az orrát mindig hozzám dugta, és hagyta, hogy a fejét ölelgessem és simogassam. Mindig megérezte, amikor mentem. Amikor a  kapun beléptem, már nyerített és várt. Az is nagy élményem volt, amikor a bakon ültem, és a 1ovakat hajthattam. De jó is volt a falusi élet. Nagyapáméknál, húgommal együtt csak addig nyaraltunk, amíg húgom egészséges volt. Azután mindig egyedül mentem nyaralni. Nagyapámék együtt laktak dédnagyanyámmal, aki szülésznő volt. Már kiskoromban nagyon jó viszony alakult ki közte és köztem. Ez a jó viszony élete végéig megmaradt. Észrevette, hogy én minden iránt érdeklődök. Talán 6-7 éves lehettem, amikor megkérdeztem tőle, hogyan lett szülésznő. Elmondta, hogy „bábaiskolába” járt, és Semmelweis Ignác orvosprofesszornál vizsgázott. Megmutatta az oklevelét is. Akkor hallottam először Semmelweisről, és tudtam meg, hogy ő volt az anyák megmentője. Abban az időben nem egészen értettem ezt, de úgy gondoltam, biztosan nagyon jó ember lehetett, ha az anyukákat megmentette. Dédnagyanyám sokat mesélt. A mai fejjel azt mondhatom, hogy azok a mesék a magyar mesekincs gyöngyszemei voltak. A mesék közül nem a kis kondás, az égig érő fa tetszett a legjobban, hanem amit Mátyás királyról mondott. Ma is előttem van az a jelenet, amikor Mátyás király megkérdezi a parasztembertől, hogy „messze van-e még a messze”, vagy amikor a nemes urakat megkapáltatja a  szőlőben. Dédnagyanyámmal kialakult bensőséges viszonyunkat talán az illusztrálja legjobban, hogy halálakor eljött hozzám „elbúcsúzni”. Akkor 19 éves voltam, és Jászberényben tanultam. Egy éjszaka arra ébredtem fel álmomból, hogy dédnagymamám ott ül az ágyam szélén, és kelteget, mert meg fog halni, és

Az idő sodrában

715

eljött hozzám elbúcsúzni. Pár nap múlva levelet kaptam a szüleimtől, és megírták, hogy mikor halt meg dédnagymamám. Az az éjszaka volt, amikor álmomból felébredtem. Hát ilyen volt a gyermekkorom a Lajos utcában és Tácon. Nyolcéves voltam, amikor szüleim a Fiumei útra költöztek. Egy ötemeletes ház első emeletén laktunk. Itt nem éreztem jól magam. Hiányzott a Lajos utca és barátnőm, Szerénke. A Tisza Kálmán térre jártam játszani, és sokat sétáltam a Kerepesi temetőben. Lehet, hogy furcsán hangzik, a Fiumei úton töltött egy év alatt csak a Kerepesi temetőben éreztem jól magam. Ekkor már húgom sokat feküdt a betegség miatt, és nagyon egyedül voltam. A temetőben egyedül kóboroltam, mert így tudtam találkozni azokkal, akiket megszerettem. Sokszor elmentem Jókai síremlékéhez, de meglátogattam Kossuth és Batthyány mauzóleumát is. Voltam a 48–49-as honvédek sírjánál. Ki tudja ma már, hogy még kiket látogattam meg akkor? Az egyik osztálytársam a szüleivel volt a temetőben, és meglátott, hogy egyedül ott kóborolok. Az osztályban gúnyolni kezdett, hogy „temetőbogár” vagyok. Egy-két kiosztott pofonnal igyekeztem véget vetni a gúnyolódásnak. A pofonokat bejelentették a tanítónak, aki az igazgató elé citáltatott. Az igazgató megkérdezte, hogy miért járok a temetőbe? Elmondtam, hogy kiknek a sírját látogattam meg. Nagyon megdicsért, de lehordott a pofonokért. Ezzel az ügy befejeződött az „én dicsőségemmel”. Hála isten, csak egy évig laktunk a Fiumei úton. Apám a pénzügyőrségtől nyugdíjba ment. Ekkor kiköltöztünk Budafokra, mert ott állást vállalt a nyugdíja mellett. Ezzel lezárult életem első korszaka. Ma is úgy érzem, hogy életem első időszakának a legboldogabb ideje a Lajos utcai korszak volt. Az a barátság, ami köztem és Szerénke között kialakult, azt is mondhatom, hogy részemről az első gyerekkori nagy szerelem érzése, hosszú ideig kísérte életemet. Éveken keresztül minden ismerős lányban Szerénkét kerestem. Ez az időszak volt azonban az is, amikor kialakult bennem a határtalan érdeklődés minden iránt, és az, hogy mindenki véleményét, nézetét tiszteletben kell tartani. Ekkor alakult ki bennem az a nézet, hogy minden ember egyenlő, és nincs különbség ember és ember között. Ekkor tanultam meg azt is, hogy az embereket szeretni kell. Mai fejjel úgy gondolom, hogy a miliő lényeges tényező, és az ember életének első tíz éve meghatározó az egész életre. Ezt kaptam én a Lajos utcától.

2. Budafokon 1929-ben költöztünk Budafokra. Az nekem szinte megváltás volt. A Fiumei úthoz csak rossz emlékek kötnek, kivéve a Kerepesi temetőt. Biztosan furcsán hangzik, de a temető volt az egyetlen hely, ahol jól éreztem magam. A Lajos utcában volt egy nagyon jó barátom, Szerénke. Itt azonban nem volt senkim.

716

Tóth Gábor

Na de nézzük, hogyan mentünk Budafokra. Apám bútorokat szállító kocsival ment. Anyám a két gyerekkel villamoson, majd HÉV-vel. A HÉV végállomása akkor a Gellért téren volt. A szállóval szembeni sarokházban volt a pénztár és a várószoba. A HÉV-ről a Tóth József utcánál kellett leszállni. A megállótól gyalog mentünk fel a hegyre a 17. számú házhoz, a Hangya Ipar Rt. Rum és Likőrgyárhoz. Apám a nyugdíjazása után itt vállalt állást. Akkor volt a világgazdasági válság, és az állással nagy volt a szerencséje, mert sok ember állás nélkül tengette az életét. Apám pedig a nyugdíját még ki is tudta egészíteni. A gyárban portást kerestek, és azt elvállalta. 1935-ig dolgozott ebben a munkakörben, Nekem nagyon tetszett, hogy az utcát Tóth Józsefről nevezték el. Persze akkor még nem tudtam, hogy ki volt az a Tóth József. Végre odaértünk a bejárathoz. A kapu nyitva volt, és beláttam az udvarra. Tele volt hordókkal. Az udvaron emberek dolgoztak. Az udvar jobb oldalán szedték le a bútorokat a kocsiról, és vitték be a lakásba. Itt is kétszobás lakásunk volt, mint a Lajos utcában. Az ablakok előtt virágoskert. Az utcára néző részben voltak az irodák. A lakás után, az udvaron kádárok dolgoztak. A nagy zaj persze mindjárt odavonzott. Udvariasan köszöntem, és bámultam a hordók javítását. Az egyik kádár megkérdezte, hogy hogy hívnak? Amikor megmondtam, ő is bemutatkozott, és azt mondta, hogy őt Fassbinder Józsefnek hívják. A nevet egy kicsit furcsálltam. Később nagyon jó barátságba kerültünk. Sokat lábatlankodtam a kádárműhelyben. A műhely után pinceajtók voltak a sziklafalban. A lakással szemben lévő épületben volt a palackozó üzem és a csomagoló. Az épület melletti udvar végén az üvegraktár. Ezek voltak az első benyomásaim a helyről. A csomagoló ajtajában egy fiatalember állt és nézte, hogyan ismerkedem az új hellyel. Neki is köszöntem, és bemutatkoztam. Nagyon kedvesen fogadott, és öcskösnek szólított. Ezzel az emberrel később nagyon jó barátságba kerültem. Úgy hívták, Somogyi Ferenc. Az udvaron azonban nem ők voltak az első ismerősök. Belépéskor mindjárt mellém szegődött egy simaszőrű foxi. A barátságot azonnal megkötöttük. Ahogy az udvaron végigmentem, hűségesen kísért. Somogyi Feritől, mert azt mondta, hogy Ferinek hívjam, megkérdeztem, hogy kié a kiskutya, és hogy hívják. Azt mondta, hogy a gazdája meghalt, és itt maradt árván, de most már úgy látja, az enyém, mert hozzám szegődött. Úgy hívják, Berci. Tehát örököltem egy kutyát. Így lett mindjárt kutyám, amikor Budafokra értem. Amíg én terepszemlét tartottam, anyám és húgom bementek a lakásba. A terepszemle után én is megnéztem a lakást, de már kutyával együtt. Apámnak elmondtam a kutya sorsát. Utánaérdeklődött, és így a Bercit megtarthattam. Hosszú ideig hűséges társam volt. Meg kell említenem Berci egy érdekes tulajdonságát. Nem szerette a postást és a rendőrt. Ha csak tehette, ezeknek a nadrágját mindjárt megszabta. Sokszor kellett ezért apámnak büntetést fizetni.

Az idő sodrában

717

Először azt hittem, hogy az egyenruha az irritáló, de az nem lehetett, mert katonát sohasem harapott meg. Elképzelésem sem volt, hogy ez a gyűlölet hogyan alakult ki benne. Más emberekkel sohasem volt agresszív. Az üzemben dolgozókat nem szerette, egyszerűen nem vett róluk tudomást. Berci a húgommal is nagyon jó kapcsolatban volt. Azt is megengedte neki, hogy bepólyázza, vagy a babakocsijában tologassa. Berci szeretett csavarogni. Egyszer egy rókacsapdába lépett, és az egyik első lába ujjait levágta. Amikor anyám a csavargásért szidta, nyüszítve mutogatta a sérült lábát. Azt hiszem, harmadik polgáriba jártam, amikor egy csavargásból nem jött haza. Biztosan valaki elpusztította. Nagyon sajnáltam. Több kutyánk is volt, de közülük csak a Lédi nevűvel voltam olyan kapcsolatban, mint Bercivel. Budafokon egy új világba kerültem. Az üzemben sok ember dolgozott. Később megismerkedtem szinte mindenkivel, és megismertem az üzemet. Az üzemben a  szeszpince vezetőjével kerültem barátságba. A szeszpincemestert Vitéz Jankónak hívták. Megismerkedtem az üzem vezetőjével, Király Elemér főnök úrral is. A legjobban a szeszfőzde tetszett. Jankó bácsi elmagyarázta, hogy azon a gépen hogyan készül borpárlat, majd azt, hogyan készítik a konyakot. A legtöbb időt a szeszpincerészben töltöttem. Szinte gyerekfejjel tanultam meg a szeszmesterséget. Ez azért vált lehetővé, mert Jankó bácsi megkedvelt, és mindent megmagyarázott. Azt is megengedte, hogy a különböző italokat „összekotyvas�szam”. Mással szemben nem volt ilyen előzékeny. Nagyon féltette a tudományát. Később gondolkodtam azon, hogy velem miért tett kivételt? Nemcsak azért, mert érdeklődő 10 éves voltam, hanem azt hiszem, azért is, mert tőlem nem féltette az állását. Ennek a barátságnak és érdeklődésnek később az lett az eredménye, hogy az iskolai szünetben mellette dolgoztam. De erről majd később. Az üzem vezetőjével is jó barátságba kerültem. Király Elemér főnök úrral szinte mindennap találkoztam. Mindig érdeklődött tanulmányaim után. A pince fölött egy nagy cseresznyéskert volt. Nagyon szerettem ott játszani. A szomszéd fiával is ott ismerkedtem meg. Grábner Lacival sokat játszottam együtt, de nem tudott barátság kialakulni köztünk. Laci sváb gyerek volt, tele német gőggel. Mindent lenézett, ami nem német volt. Sikerült neki velem megutáltatni a németeket. Laci később nagy náci lett, és beállt SS-katonának. Így aztán a nácikat is azonnal megutáltam. Ennek persze más oka is volt. Egy későbbi beszélgetés során Grábner Laci nagyon szidta a magyarokat, hogy nem állnak az ő Hitlere mellé. Ez annyira felbőszített, hogy én meg az ő Hitlerét szidtam, meg az egész náci társaságot. Ekkor agyon akart lőni. A többiek fogták le. Azután már nem is beszéltünk egymással. De ez már 1943-ban történt. Térjünk vissza a harmincas évek elejére. Említettem, hogy már az első napon megismerkedtem Somogyi Ferivel. Akkor ő 25 éves lehetett, én meg 9. Érdekes

718

Tóth Gábor

kapcsolatunk alakult ki. Ő is sváb származású volt, de ahogy később megtudtam, a budafoki Szociáldemokrata Pártnak volt a tagja. Valahogy úgy kedvelt, mint egy idősebb testvér az öccsét. Az egyik nyáron levitt a dunai strandra, és megtanított úszni. Nézeteit hamar megismertem, és érdeklődni kezdtem, hogy mi az a Szociáldemokrata Párt. Tőle hallottam először, hogy szociáldemokraták védik a munkásokat a kapitalistákkal szemben. Először ezt nem nagyon értettem. Érdekesnek tartottam, hogy egymást „elvtárs”-nak szólítják, és úgy köszönnek, hogy „barátság”. Ezek mind új dolgok voltak a számomra. Sokat nyúztam, hogy vigyen el egyszer egy munkásgyűlésre a munkásotthonba. Végül is kötélnek állt, elvitt. Lehettem úgy 12 éves. Az ott hallottakból nem sokat értettem, de úgy láttam, hogy a „szocik” jót akarnak az embereknek. A munkásotthonban többször vettem részt kultúrelőadáson. Ott láttam először életemben pantomimet, és ott hallottam először József Attila-verset. Mind a kettő nagyon tetszett. Azt is megtudtam, hogy Budafokon sokan szociáldemokrata nézeteket vallanak, és ellenzik a nácizmust. Ezek az élmények bizonyára hatással voltak rám, és egy szociális irányú gondolkodást alakítottak ki bennem. Ugyanakkor szembeállítottak a fasizmussal, a nácizmussal. Megerősödött bennem az a tudat, hogy minden ember egyenlő, és nem lehet az embereket faji alapon megítélni. Az is érdekes volt számomra, hogy Somogyi Feri figyelmeztetett, hogy az iskolában ne beszéljek a munkásotthonban hallottakról. Akkor már a budafoki polgári fiúiskolába jártam. Ott tudtam meg, hogy azt az utcát, amelyikben laktunk, arról a Tóth József Pest megyei tanfelügyelőről nevezték el, aki segítette a polgári iskola megalapítását. Így aztán nagyon büszke voltam az utcánkra. A polgári iskolában Kopper Irma néni volt a kedvencem, aki a magyart és a történelmet tanította. Hamar észrevette, hogy nagyon érdekel a történelem és az irodalom. Ha folyosóügyeletes volt, sokat beszélgetett velem. Úgy emlékszem, a második osztályban tanultuk a Toldit. Ez annyira tetszett, hogy karácsonyra Arany János verseit kértem a szüleimtől. Meg is kaptam. Akkor adták ki Arany János verseit, halála ötvenéves fordulójára. Egy fél év alatt az egészet elolvastam. El is dicsekedtem vele Irma néninek, aki nagyon megdicsért. Elmeséltem azt is, hogy miket tudok Jókai Mórról. Ezen nagyon meglepődött. Arra kért, hogy egy alkalommal küldjem be hozzá anyámat. Amikor szóltam, anyám nagyon megijedt, hogy biztosan csináltam valamit. Ebben az időben anyám sokat betegeskedett. Az epéjével volt probléma. Az orvos szerint nyugalomra volt szüksége. Megnyugtattam, hogy nincs velem baj, és elmeséltem, hogy mit beszéltem a tanárnővel. Így nyugodtan ment be. Ennek a beszélgetésnek az lett az eredménye, hogy sok Jókai-könyvet kaptam, hol karácsonyra, hol a névnapomra, hol a születésnapomra. Harmadikba jártam, amikorra már Jókai ös�szes munkáját elolvastam. Ami nekem nem volt meg, azt a könyvtárból vettem

Az idő sodrában

719

ki. Az osztályban nemigen volt barátom. Senkivel sem voltam rossz viszonyban, de az igaz barátom a könyv lett. Szinte éjjel-nappal olvastam. Ebben az időben kezdtem tudatosan gyűjteni a könyveket. Jókain kívül olvastam Jósika, Kemény, Mikszáth, Móricz, Tömörkény, Móra, Gárdonyi, Herczeg egy-egy munkáját. Szerettem a verseket is. Arany Jánoson kívül olvastam Csokonai, Berzsenyi, Kisfaludy, Vörösmarty, Petőfi, Tompa, Vajda, Ady több versét. De találkoztam Juhász Gyula, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső verseivel is. A beszélgetések során Zoltán bátyám észrevette szociális és szociográfiai érdeklődésemet. Ajánlotta, hogy olvassam el Szabó Dezső Az elsodort falu című munkáját. Óriási hatással volt rám. Meg akartam váltani a parasztságot, és akkor határoztam el, hogy tanyasi tanító leszek. Ezt elmondtam a tanárnőmnek. Válasza az volt, hogy később beszélünk a dologról. Úgy emlékszem, többször volt olyan beszélgetés, amikor a továbbtanulásról volt szó. Apámnak nem nagyon tetszett a pályaválasztásom. Azt szerette volna, ha belőlem vámtiszt lesz. Úgy képzelte el, hogy a polgári után kereskedelmiben folytatom a tanulmányaimat. Úgy emlékszem, soha nem volt feszültség apám és köztem, de akkor az volt. Nagyon nehezen nyugodott bele az elhatározásomba. Amikor beleegyezett, azt kérte, hogy egy református tanítóképzőbe menjek. Ez ellen meg én tiltakoztam. Kifejtettem, hogy állami képzőbe megyek. Lehet, hogy ez a „szociáldemokrácia” hatása volt. Ilyen körülmények után jelentkeztem a jászberényi tanítóképzőbe. Irma néni örült a pályaválasztásomnak. Felhívta a figyelmet, hogy be fognak hívni beszélgetésre és zenei hallásvizsgálatra. Attól nem féltem, mert már három éve tanultam hegedülni. A pedagógiai kérdésekről szinte semmit sem tudtam. Ezt elmondtam a tanárnőnek, aki kezembe adta Imre Sándor Neveléstan című művét, és kijelölt egy részt, hogy tanuljam meg. Ugyanakkor felhívta a figyelmemet az irodalmi olvasmányokra. Mondta is, hogy ettől nem fél, mert ismeri, hogy miket olvastam. Így indultam neki a beszélgetésnek, de erről majd később. Ebben az időben szüleimmel sokkal kevesebbszer mentünk kirándulni, mint régen. Ez nagyon hiányzott. Húgom sem élt, Szerénke sem volt. Azt hiszem, egyetlen barátom a könyv lett. Az iskola sok színház- és operalátogatást szervezett. Ekkor szerettem meg mindkettőt. Hetente jártam moziba. Az iskolában volt cserkészcsapat, de apám javaslatára a budafoki református egyház Bethlen Gábor cserkészcsapatának lettem a tagja. Sokat mentünk kirándulni. Megszervezték, hogy a Háros-szigeten, a katonaságnál lovagolni és ladikozni tanulhassunk. Mindkettőn szívesen vettem részt. A lovaglás rejtelmeibe egy őrmester vezetett be bennünket. Nadrágot és csizmát a katonaságtól kaptunk. Nekem jók voltak, de a többi fiúnak még bele kellett nőniük. A lovak tisztítását, etetését és itatását is meg kellett tanulnunk. Így a munkát az istállóban kezdtük. A legszelídebb lovakhoz osztottak be bennünket. Az istállóban lévő lovak

720

Tóth Gábor

közül az egyikre az őrmester felhívta a figyelmünket, hogy ne menjünk a közelébe, mert rúg és harap. Természetesen engem pont ez a ló izgatott. Nem tudtam elképzelni, hogy ilyen ló is van. Mindenki messzire elkerülte. Egy alkalommal egy kicsit korábban mentem a foglalkozásra. Az őrség beengedett, mert tudták, hogy abba a csoportba tartozom, akiket lovagolni tanítanak. Az istállóügyeletes megjegyezte, hogy egy kicsit korán jöttem, mert az őrmester úr még nincs itt. Mondtam, hogy nem baj, addig lecsutakolom a lovamat. Nem a lovamhoz mentem, hanem ahhoz a lóhoz, amelyikre az őrmester felhívta a figyelmünket, hogy oda ne menjünk. Amikor odaértem, a ló kidugta a fejét a fakkjából, és én azonnal megsimogattam. A ló nem harapott meg, sőt hozzám dörzsölte a fejét. Ez annyira felbátorított, hogy bementem a fakkba, és elkezdtem a lovat kefélni. A munka közben mindig megbökött az orrával, én meg megsimogattam a fejét. Egy perc alatt nagyon jó viszonyban lettünk. Egyszer csak hallom az őrmester hangját, aki a lovamnál keresett. Visszakiabáltam, hogy hol vagyok. Az őrmester egy nagyot káromkodott, és felszólított, hogy azonnal jöjjek ki, mert a ló vagy megharap, vagy megrúg. Visszakiabáltam, hogy ez egy nagyon szelíd ló. Amikor odaért, nem akart hinni a szemének, hogy a ló velem hogyan viselkedik. Amikor látta, hogy a ló hozzám dugja a fejét, én meg simogatom, azt mondta, hogy ő még ilyet nem látott. Ezt a lovat csak úgy lehetett megcsutakolni, hogy szájkosarat adtak rá. Arra kértem, engedjék meg, hogy ezen lovagolhassak. Erre ő nem adhat engedélyt – mondta –, mert ez a ló a főhadnagy úré. Felmegy hozzá, és szól neki. Néhány perc múlva a főhadnaggyal tért vissza. Amikor a főhadnagy látta, hogy milyen viszonyom van a lóval, hozzájárult, hogy lovagoljam. Arra azonban vigyáznom kellett, hogy más ember közelébe ne kerüljek, mert azokat a ló rúgta vagy harapta. Amikor az istállóba beléptem, mindig nyerített. Az egész laktanya „kapcsolatunk” csodájára járt. A katonák előtt óriási lett a respektem, hát még a társaim előtt. A ló viszonya másokkal szemben nem változott meg, csak mi voltunk jóban, a ló és a 12 éves „lovas”. Két nyáron át vettem részt a cserkészcsapattal nyári táborozáson, Balatonszéplakon. Egyik nyáron kéthetes biciklitúrán voltam. Mint vízicserkész, motorcsónakkal mentünk Visegrádra. Ezek az utak emlékezetesek maradtak számomra. Negyedik osztályba jártam, amikor a konfirmáció volt. A lányokkal közösen vettünk részt az előkészítő foglalkozásokon. Itt ismerkedtem meg az egyik lánnyal, Ilivel. Ez a kapcsolat nem volt szerelem, csak barátság. Amikor Jászberénybe kerültem, ez a kapcsolat megszűnt. Budafokon saját korosztályomból nem volt barátom. Nagyon jó barátságban voltam Somogyi Ferivel és tanárnőmmel, Kopper Irma nénivel. Úgy látszik, mindig idősebbek voltak azok, akikkel barátságot tudtam kötni. Rajtuk kívül csak a kutyákkal és a lovakkal voltam barátságban. Ekkor erősödött meg egy nagyon

Az idő sodrában

721

fontos barátságom a könyvekkel. Azt hiszem, ezt elsősorban Kopper Irma néninek köszönhetem. Ezért örök életen át hálás leszek neki. Az olvasás szeretete egész életemet végigkísérte. A pályaválasztásomnak olyan eredménye is lett, hogy a két búcsúzó osztály nevében én tartottam a búcsúbeszédet. Ezt a beszédet ma is őrzöm. Később többször visszalátogattam a régi polgári iskolámba, de már nem találtam azt a hangulatot, amire emlékeztem. Hát ilyen volt az életem Budafokon.

3. Jászberényben A polgári iskola elvégzésekor a jászberényi tanítóképző intézetbe jelentkeztem. Június végén behívtak beszélgetésre. Kopper Irma néni tanácsára nagyon készültem erre a beszélgetésre. Pedagógiai ismereteim nemigen voltak. Annyit tudtam, amit Imre Sándor Neveléstanából a tanárnő kijelölt. Ennek lényege az volt, hogy a nevelés központi gondolata a nemzet. Arra gondoltam, hogy pedagógiát nemigen fognak kérdezni, mert hiszen honnan is tudnám, inkább az irodalmi olvasmányaink iránt érdeklődnek majd. Átnéztem olvasási naplómat, és úgy éreztem, jól felkészültem. Irma néni is azt mondta, hogy olvasottságom jó. Zenéből a hegedűtanárnőm, Heinhammer Antónia készített fel. Belém sulykolta a legfontosabb zeneszerzőket. A magyarok közül különösen Erkel és Liszt munkásságát, de beszélt a korabeli zeneszerzőkről, így Kodály és Bartók munkásságáról is. Úgy éreztem, felkészülten mentem a beszélgetésre. Még hegedűmet is magammal vittem, arra gondolva, hogy hegedűtudásomat is be kell mutatni. Kívülről megtanultam Rossini Tell Vilmos nyitányát. Ez nem volt nehéz, mert a zenevizsgámon ezt hegedültem. Vonaton Hatvanig utaztam, ott át kellett szállni a Szolnok felé közlekedő vonatra. Így érkeztem meg Jászberénybe. Az állomástól gyalog mentem a tanítóképzőhöz. Az út bal oldalán közelben volt a neoklasszikus reneszánsz stílusra emlékeztető épület. Öt évvel ezelőtt épült. A portás az első emeletre, a díszterembe terelte a megérkezőket. Ott kellett várakozni. Körülbelül fél óra múlva több tanár jött be. Egyenként szólítottak bennünket beszélgetésre. Hamar Berzáczi László zenetanárhoz kerültem, a második emeleten lévő egyik zeneszobába. A tanár leült a zongorához, és az általa leütött hangokat le kellett énekelni. Azt hamar abbahagyatta, és azt mondta: jól van. Én vártam. Erre megkérdezte: mire várok? Azt hittem, még kérdezni tetszik valamit – mondtam. Ezután megkérdezte, hogy a magyar zeneszerzők közül kiről hallottam? Azzal kezdtem, hogy az  Operában láttam Erkel Ferenc Bánk bán című operáját. Melyik rész tetszett – kérdezte? A „Hazám, hazám, te mindenem” ária – mondtam. Ezzel a kérdezés befejeződött. Na, ezért kár volt annyit készülnöm – gondoltam. Később megtudtam, hogy az egésznek csak a hallás ellenőrzése volt a célja.

722

Tóth Gábor

Visszamentem a díszterembe, és vártam. Egyszer csak szólítottak, hogy menjek az egyik szobába, Tanai tanár úrhoz. Az első látásra szimpatikusnak találtam. Az iránt érdeklődött, hogy miért jelentkeztem a képzőbe? Amikor elmondtam, hogy tanyai tanító akarok lenni, elmosolyodott és megkérdezte, hogy voltam-e tanyán? Válaszom persze az volt, hogy még nem. Először furcsán nézett rám, és megkérdezte, hogy mi indított erre az elhatározásra. Elmondtam, hogy olvastam Szabó Dezsőtől Az elsodort falut, és az. Érdeklődött az iránt is, hogy olvastam-e valamit pedagógiából. Beszámoltam Imre Sándor Neveléstanának arról a részéről, amit Kopper Irma néni elolvastatott. Nagyon megdicsért, és rögtön megkérdezte, hogy a könyv hogyan került a kezembe. A válasz után elbocsátott. A beszélgetéseknek az eredménye az lett, hogy felvettek, és közölték, hogy szeptemberben mikor kell jelentkeznem. Hát így kerültem Jászberénybe. 1935 nyarán bejártam a Szépművészeti Múzeumba. Akkor készítették elő az egyiptomi kiállítást. Zoltán bátyám vitt be. A segítő munkában a közvetlen főnököm egy fiatal muzeológus volt, Dobrovits Aladár. A múzeumban nagyon jól éreztem magam. Szeptemberben bevonultam a képzőbe. Az egyik második emeleti tanulóban kaptam egy íróasztalt, a háló előterében lévő szekrénynek a felét és a hálóban egy ágyat, éjjeliszekrényt meg egy széket. A kollégiumi rész az épület bal szárnyán foglalt helyet. A jobb szárny volt az iskola. Középen a tornaterem, mögötte a sportudvar, ezután kb. ötholdas kert. Az épület körül mindenütt virágok, fák és bokrok. A sportudvar mellett, a ligetben, egy szabadtéri osztály. Nagyon szép volt minden. Ilyen virágos iskolát még nem láttam. A beérkezett elsőéveseket a negyedévesek fogadták. Nagyon furcsának tartottam, hogy magáztak bennünket. Az osztálytársak tegezték egymást, de a másik osztálybeliek magázódtak és „… úrnak” szólították egymást. A kollégiumi rész földszintjén volt az ebédlő, hatszemélyes asztalokkal. Az  asztalfőn egy ötödévesnek volt a helye, vele szemben az elsőévesé, aki az ételt felszolgálta. A többiek az asztal két oldalán ültek. Egy tálban adták ki a hat ember ételét. Először az ötödéves vett, aztán sorban a többiek, utoljára az elsőéves. Az ötödévesek nagyon vigyáztak arra, hogy az elsőévesnek ne a  „maradék” jusson. Azt tapasztaltam, hogy az ötödévesek egy kicsit atyáskodtak az elsőévesekkel. Ez engem zavart, de az megnyugtatott, hogy ők is úrnak szólították az elsőéveseket. Az ebéd és vacsora mindig egy időben volt; a  reggeli érkezési sorrendben, és akkor mindenki maga hozta el a tálalóról az ennivalót. Hát ilyen volt az első találkozásom és benyomásom a képzőről és az intézeti környezetről. A következő napon az osztályban gyülekeztünk. Az egész iskola az Apponyi térre indult, ahol a Veni Sancte együttes ünnepsége történt, az országzászló előtt,

Az idő sodrában

723

a város többi középiskoláival együtt. Az iskolai ünnepségre a díszteremben került sor. Az igazgató, Móczár Miklós, a tanítójelöltek tisztaság- és rendszeretetéről és a virágkultusz elmélyítéséről beszélt. Blénessy János igazgatóhelyettes ismertette a rendtartási és házi szabályzatokat. A tanítás a következő napon kezdődött. Az osztálytársakkal az ismerkedés már a bevonuláskor megkezdődött. Ebben sokat segített elhelyezkedésünk és Völgyes Lajos negyedéves szobaparancsnok. Nagyon érdekes, hogy mindjárt a „letelepedéskor” négyen jöttünk össze: Opra Lajos, Répás Mihály, Tóth Lajos és Tóth Gábor. Magammal kapcsolatban elmondhatom, hogy nehezen barátkoztam. Játszó- vagy iskolatársaim voltak, de barátom nem, illetve csak egy volt, Szerénke. Attól is hamar elszakadtam. Biztosan bennem volt a hiba, mindig egyedül voltam. Négyünk „összejöttének” az lett az  eredménye, hogy köztünk nagyon jó barátság alakult ki. Többször volt az, hogy hozzánk csapódott egy-két osztálytárs, de velük a kapcsolat csak felületes volt. Négyünk barátsága azonban kiállta az idők próbáját. Az osztályfőnökünk egy idős tanár, Málnási Dezső lett. Nagy dohányos volt. Az is előfordult, nem egyszer, hogy órán kinyitotta az ablakot, és ott szívta a cigarettát, közben vagy magyarázott, vagy feleltetett. Lezser magatartása nekem nagyon tetszett. Magyart és történelmet tanított, ha jól emlékszem, két éven keresztül. Három tanárom volt, akik nagyon közel kerültek hozzám a képzőben. Az egyik Fiala Endre, aki harmadéves korunkban osztályfőnökünk lett, és történelmet tanított. Csekő Árpád a matematika- és fizikatanárunk. Sajnos harmadéves korunkban Pápára ment igazgatónak. Tanai Antal, aki a felvételin velem beszélgetett, tanította a lélektant és a logikát az osztálynak. Amikor negyedéves lettem, sajnos őt is elhelyezték. Róluk és a többi tanáraimról elmondhatom, hogy nagyszerűen tanítottak. Szinte mindegyik tudományosan is foglalkozott a szaktárgyával. Tapasztalatom szerint mindegyik kialakult, erős világnézettel rendelkezett. Világnézetükről beszéltek is, de egyik sem akarta, hogy az ő világnézetét valaki is kövesse. Az volt a véleményük, hogy az embernek magának kell kialakítania a maga világnézetét. Volt közöttük megrögzött 48-as, volt királypárti, kormánypárti, ellenzéki, szociáldemokrata, sőt az egyik hungarista eszméket vallott. Azt hiszem, az a sokszínűség és az a tolerancia, hogy egyik sem akarta nézetét, meggyőződését ránk erőszakolni, meghatározó lett egész életemben. Elsőéves koromban két alkalommal is összeütközésbe kerültem az intézet igazgatójával. Az igazgatónak volt egy „középkori” szokása: felbontotta a tanulóknak érkező leveleket, és elolvasta. Abban az időben csak szüleimmel és Zoltán bátyámékkal leveleztem. Egyszer egy levélben Zoltán bátyámnak panaszkodtam, hogy kevés a koszt. Abban az időben mindig éhes voltam. Válaszlevelében Zoltán bátyám élesen és kendőzetlenül azt írta, hogy biztosan valaki ellopja azt a pénzt, amit a kosztra szánnak. Hát ezt a levelet bontotta fel az igazgató. Lehívatott,

724

Tóth Gábor

hogy miket írok én a menzáról, és ki az a Zoltán bátyám? Ekkor tudtam meg, hogy elolvasta a levelemet. Felment bennem a pumpa, és kikértem magamnak, hogy a levelemet felbontotta. Jól lehordott, és kidobott az irodából. Az igaz, hogy a hozzám érkező leveleket ezután sohasem bontotta fel. Viszonyunk azonban mindjárt elsőéves koromban hallatlanul „feszült” lett. Másnap az osztályfőnököm megkérdezte, hogy mi volt velem az igazgatónál? Amikor elmondtam, hümmögött és azt mondta: vigyázz magadra! Sajnos, ennél súlyosabb összeütközésre is sor került még az első évben. Az osztálytársaim között volt jászberényi is. Jól ismerte, hogy a gimnázium és a képző ifjúsága állandóan rivalizál egymással. Egyszer azzal az ötlettel jött, hogy hívjuk ki a gimnazistákat egy atlétikai versenyre. Ez hamarosan megtörtént. A versenykihívást azonban nem jelentettük be az igazgatóságnak, és nem kértünk rá engedélyt. Később ebből lett a botrány. A gimnazistákat alaposan megvertük. A legtöbb számban mi győztünk. A súlydobást, a diszkoszt és a gerelyhajítást én nyertem meg. Egy hét után az igazgatói irodába rendelték a résztvevőket. Voltunk vagy tízen. Sorban álltunk az igazgató előtt, aki lehordott bennünket, mert engedély nélkül versenyeztünk. Majd odaállt az első fiú elé, és megkérdezte, hogy milyen számban indult, és hányadik lett? Amikor az elmondta, kapott egy pofont. Így ment ez a másodiknál és a harmadiknál is. Ekkor ért hozzám. Amikor engem megkérdezett, nem a kérdésre válaszoltam, hanem azt mondtam, hogy engem még az apám sem ütött meg soha, és ha az igazgató úr megüt, vis�szaütök. Egy fejjel magasabb voltam, mint az igazgatóm. Válaszomra összehúzta szemét, és ordított velem, majd mindannyiunkat kizavart a szobából azzal, hogy lesz ennek még következménye. Délben az egész ügyet elmondtam az egyik kedves tanáromnak, Csekő Árpádnak. Azt válaszolta, ilyet Móczár még nem csinált, de szerinte nem lesz az ügynek következménye. Hát nem éreztem valami jól magam. Ez már a második malőröm volt. Azt nem tudom, hogy Csekő szólt-e az igazgatónak, de az ügynek nem lett következménye. Lehet, hogy az igazgatót valaki jól felhergelte, és azért ragadtatta el magát, utána pedig biztosan maga előtt is szégyellte a tettét. Nem tudom, de az biztos, hogy kapcsolatom az igazgatóval rosszul kezdődött elsőéves koromban. Sajnos ez a kapcsolat második éves koromban tovább romlott. Akkor is volt egy kellemetlen ügyem. Húsvét előtt a katolikus fiúk háromnapos lelkigyakorlatot tartottak. Abban az évben nekünk, reformátusoknak nem volt „csendes napunk”. Unalmamban elmentem meghallgatni a katolikusok lelkigyakorlatát. A lelkigyakorlat után közösen elmentek gyónni, majd áldozni. Opra Lajos barátom biztatott, hogy menjek el helyette gyónni, ezért ad öt pengőt. Természetesen rögtön vállalkoztam. Az ötletet az egész osztály nagy ovációval fogadta. Pontosan elmondták, hogy mit kell majd csinálnom. Másnap beálltam a gyóntatószék előtti sorba. Amikor

Az idő sodrában

725

rám került a sor, először minden simán ment. Egyszer a pap kérdezett valamit, amire, úgy látszik, rosszul válaszoltam. Kivágódott a gyóntatószék ajtaja és a pap azt mondta: „te nem vagy katolikus”. Mit csináltam volna mást, mint kiszaladtam a templomból. A pap biztosan a következő tanulóból kiszedte, hogy ki vagyok, és feljelentett az iskola igazgatójánál vallásgyalázásért. Másnap már az igazgatóiban voltam. Móczár megkérdezte, hogy miért tettem ezt? Elmondtam, hogy öt pengőt ígértek, ha megteszem, hogy más helyett elmegyek gyónni. Mindenáron szerette volna kiszedni belőlem, hogy ki ígérte az öt pengőt. A barátomat nem árultam el. Makacsságom nagyon felingerelte az igazgatót, és kijelentette, hogy fegyelmi elé állít, és kirúgat az ország összes középiskolájából vallásgyalázás miatt. Majd kirúgott a szobából, hiába mondtam, hogy én nem gyaláztam meg a katolikus vallást. Ilyen körülmények között kihez mehettem volna, mint Csekőhöz. Tudtam, hogy ő is református, mert mindig ő kísért bennünket a templomba vasárnaponként. Már tudott a dologról, és azzal fogadott: hogy lehettem ilyen „marha”, hogy ezt csináltam. Elmondtam neki is, hogy öt pengőt ígértek, ha megteszem. Megígérte, hogy segíteni fog. Később tudtam meg, hogy az üggyel kapcsolatban Fiala Endre és Tanay Antal tanáraim is mellém álltak. De mellém állt Domby Béla bácsi is, a vallástan tanárom, aki a jászberényi református egyháznak volt a vezetője. Nem tudom, hogyan intézték el a dolgot, de nem lett fegyelmi. Később annyit megtudtam, hogy Csekő elutazott Debrecenbe, a királyi tankerületi főigazgatóhoz, érdekemben. Körülbelül két hét múlva tankerületi igazgatói látogatás volt az intézetben. A főigazgató behívatott az igazgatói irodába, ahol szóbeli megrovást adott azért, amit tettem. Ezzel az ügy befejeződött. A feszültség az igazgató és köztem csak harmadéves koromban oldódott fel. Az állattant Móczár tanította. A tárgyat nagyon szerettem. Az órán észrevette, hogy sokkal többet tudok állattanból, mint ami a könyvben van. A „tudást” a saját könyvtáramból merítettem. Szinte megtanultam a kis Brehmet. Sok cikket olvastam a Természettudományi Közlönyből is. Ügyes voltam a boncolásban. A  cserebogártól a nyúlig mindent boncoltunk. Nekem volt az egyik legszebb bogár- és lepkegyűjteményem. A befogástól, a preparáláson keresztül, a kiállítódobozig, mindent magam készítettem. Talán azt is mondhatom, hogy a sok összeütközés után megkedvelt. Végül is nagyon jó viszonyba kerültem az igazgatómmal. Azt hiszem, éppen ideje volt. Rendszeresen részt vettem a szemléltető eszközök készítésében. Az elemi iskolában elvégezhető fizikai és kémiai kísérletek egyszerű eszközeit készítettük el. Opra Lajos barátommal a történelem szemléltetéséhez nyílvető, kővető gépet és ostromtornyot készítettünk, pontos kicsinyített másolatban. Bekapcsolódtam azoknak a szemléltető tábláknak a készítésébe is, melyek Jászberény történetét, néprajzát, gazdaságát, iparát, kultúráját mutatták be. Ezeket a táblákat az intézet

726

Tóth Gábor

folyosóin helyezték el. Pályázatot írtam Budafok történetéről. Ezek a munkák azt célozták, hogy az intézet fel akart készíteni bennünket, a tanítói munka mellett, az iskolai szemléltető eszközök kiegészítésére és a tájegységi kutatómunkára. Azt hiszem, elmondhatom, hogy minden iránt érdeklődtem, és aktívan vettem részt a munkákban. Azt tapasztaltam, hogy tanáraink nemcsak a tantervi anyagot adták elő, hanem annál többet. Például az irodalomból részletesen hallottunk a kortárs irodalomról. Ekkor ismerkedtem meg a népi írók munkásságával is. Rendszeresen olvastam az irodalmi, történeti, pedagógiai és természettudományi folyóiratokat (Nyugat, Kelet Népe, Századok, Magyar Pedagógia, Magyar Tanítóképző, Néptanítók Lapja, A Gyermek és az Ifjúság, Természettudományi Közlöny). A legtöbbet történelemből olvastam. Harmadévtől kezdve a történelmet Fiala Endre tanár tanította. Ő lett az osztályfőnök is. Hamar észrevette, hogy a tárgy különösen érdekel. Ellátott olyan történeti forrásanyaggal és irodalommal, aminek később nagy hasznát vettem. A magyar történeti kútfőket, a bizánci forrásoktól kezdve, végigolvastatta velem. Nagyon sokat jelentett, hogy amikor a könyvet visszaadtam, mindig megbeszélte az anyagot velem. Meg kell azt is jegyeznem, hogy soha sem feleltetett az osztályban, kivéve, ha látogató érkezett. A beszélgetések során, pontosan fel tudta mérni, hogy mit tudok történelemből. Nagyon sokat köszönhetek neki. Abban az időben jelent meg Szekfű Gyula Három nemzedék és ami utána következik című munkájának ötödik kiadása. Ezt a kötetet negyedév végén megkaptam tőle ajándékba. Az anyag nagy hatással volt történeti nézeteim kialakulására. Nyugodtan elmondhatom, hogy a tanítóképzőben tanult tantárgyak mindegyikével szívesen foglalkoztam. Azt hiszem, ennek alapvető oka az volt, hogy a tanárok megkedveltették velem, és azt hiszem, társaimmal is, az általuk tanított tananyagot. A másik ok bizonyára az lehetett, hogy minden iránt érdeklődtem. A sokirányú érdeklődés egész életemet végigkísérte. Tanáraink nemcsak a tantárgyakat szerettették meg velünk, hanem felkészítettek bennünket arra is, hogy ismereteinket hogyan kell továbbadni. A tantárgy anyaga mellett központi kérdés volt a gyermek, a gyermek tanítására való felkészülés. A pedagógiai tárgyakon kívül a mezőgazdaságtan volt az a tantárgy, amelyiknek az anyagát azelőtt nem ismertem. Az osztálytársaim közül a legtöbben unták a mezőgazdaságtant. Talán azért, mert gyakorlatban ők már gyermekkorukban ismerték. Nekem azonban új volt. A gyakorlati órán kis parcellát kaptunk, és azon különböző növényeket termesztettünk. Az én parcellám mindig a legszebbek közé tartozott. Nagy gonddal ápoltam a növényeket. Nem akarom felsorolni az összes tantárgyat, csak még az első három év hittanóráira akarok utalni. Az osztályban egyedül voltam református. Órarend

Az idő sodrában

727

sze­rint, amikor a katolikusoknak hittan volt az osztályban, én mindig kimentem a református lelkészi hivatalba Domby bácsihoz. Idős ember volt, és megengedte, hogy Béla bácsinak szólítsam. Nagyon szerette a kardvívást, és a hittanórán, a hittan mellett, megtanított vívni. Később a hittanóra abból állt, hogy vívtunk, és a hittanról beszélgettünk. Ez a kapcsolatunk harmadéves korban megszakadt, mert Domby Béla bácsi meghalt. Azután a hittanórákat egy segédlelkész tartotta, összevonva az öt osztályt. Voltunk vagy öten-hatan. Micsoda különbség volt. Negyedéves koromban voltam először tanyán. Egy tanyai iskolát látogattunk meg. Az általunk készített szemléltető eszközöket vittünk ajándékba. Ott végeztem az első gyermektanulmányt. A gyermek szókincsét mértem fel és hasonlítottam össze a gyakorlóiskolába járó városi gyerekek szókincsével. Később egyéb gyermektanulmányi vizsgálatot is végeztem. Nagyon szerettem ezt a munkát. Bekapcsolódtam az önképző kör, a sportkör, az énekkar és az intézeti zenekar munkájába. A sportkörrel kapcsolatban megemlítem, hogy Fiala Endre tanárunk megtanította az osztályt rögbizni és jéghokizni. Sokszor velünk együtt játszott. Nagy élvezet volt, amikor elbuktattuk vagy legyűrtük. Szerettük a kosárlabdát is. Tagja voltam a cserkészcsapatnak. 1938-ban a Felvidék egy részének visszacsatolási ünnepségén, a Jász cserkészekkel együtt, vagy öten a képzőből, részt vettünk Losonc és Fülek visszacsatolási ünnepségén, a felvonuláson, és meglátogattuk az ottani cserkészeket. Harmadéves koromban elküldtek a svábhegyi őrsvezetőképző táborba, majd a margitszigeti sporttáborba. Negyedéves koromban az ún. cserkészboltnak voltam a vezetője. A negyedév utáni nyáron Hajdúszoboszlón voltunk táborozni két hétig. Az intézet rendszeresen részt vett a városi ünnepségeken. Az énekkar szintén minden ünnepségen szerepelt. Tanáraink bekapcsolódtak a város politikai és kulturális életébe. Részt vettek a különböző szervezetek tevékenységében. Bennünket is igyekeztek felkészíteni a népművelő munkára és arra, hogy vegyünk majd részt lakhelyünk politikai és kulturális életében. Tanáraink példáján keresztül láthattuk, hogy az intézet szerves része volt Jászberénynek, és ebbe mi is bekapcsolódtunk. Minden évben fontos esemény volt a városban az intézet hangversenye. Ennek fő szervezője Berzáczy László ének-zene tanárunk volt. A hangversenyeken a város vezetői és előkelőségei mindig részt vettek. Keveset mentünk kirándulni. Minden évben megnéztük a mezőgazdasági kiállítást. A számomra az egyik emlékezetes kirándulást említenem kell. Az egyik vasárnap Boldog községbe mentünk. Gyönyörű volt az ott látott népviselet. Néhányan ezt a kirándulást többször is megtettük. Emlékezetesek voltak a bálok. Persze a bálokat tánciskola előzte meg. Itt ismerkedtem meg egy-két városi kislánnyal. A mamák mindig kísérték a lányokat

728

Tóth Gábor

a tánciskolába és a bálokra is. Közelebbi kapcsolatot egyik lánnyal sem tudtam kialakítani. Harmadéves voltam, amikor a városi leventebálon megismerkedtem egy fiatalasszonnyal. Az egyik városi tanulótól tudtam meg, hogy az illető egy öreg zsidó ügyvéd felesége, orvos a foglalkozása, és Rebekának hívják. Szívesen táncol mindenkivel, de a képzősöket és a tanítókat lenézi. Na ez aztán egy jó ajánlás volt. Nekem első látásra nagyon tetszett. A hölgy lehetett vagy 30–32 éves. Szerénkét juttatta az eszembe. Gondoltam, felkérem, aztán majd meglátjuk. Bemutatkoztam, és amikor a nevét mondta, azt kértem, hogy Rebinek szólíthassam. Elnevette magát, és azt válaszolta, hogy jól van, de akkor engem úgy fog hívni, hogy Gabi. Ebben megállapodtunk, és azt hiszem, ezzel kötöttük meg a barátságunkat. A tánc közben sokat beszélgettünk. Azt rögtön láttam, hogy nemcsak ő szimpatikus nekem, én is szimpatikus vagyok neki. Mielőtt lekérték, azt mondta, hogy később is kérjem fel. A tánc után elkaptak a fiúk, és faggattak, hogy mit tudtunk olyan sokat beszélni. Szűkszavú válaszomra abbahagyták a kérdezősködést. Hamarosan újra felkértem. A tánc vége előtt megbeszéltünk egy napot, hogy találkozunk a Malom-szigeten. Nem én kezdeményeztem a találkozót. Mindketten pontosak voltunk. Sétáltunk és beszélgettünk. Elmondta, hogy már egy éve külön él a férjétől, de nem váltak el. A rendelőt és a pacientúrát az apjától örökölte. A szülei meghaltak, és most egyedül él. A randevú végén arra kért, hogy kísérjem haza. Csak reggel mentem vissza a kollégiumba. A gyakorlóiskolán keresztül mentem be az épületbe, hogy kikerüljem a portást. Ha valaki kimaradt, a többiek fedezték. Engem is fedeztek a srácok. Úgy éreztem, egy kapcsolat kezd kialakulni, és emlékeztetett Szerénkével való kapcsolatomra, de ez nem volt plátói, mint az. Rendszeresen találkoztunk. A hétvégét mindig nála töltöttem. Azt hiszem, másodszor voltam szerelmes életemben, és ezt az érzést viszonozták. Kapcsolatunk elején meghalt a férje, így Rebi özvegy lett. Ebben az időben már nehéz idők kezdődtek a zsidó származású emberek számára. 1938 őszén megjelent az első zsidótörvény. Rebi nagyon félt, szinte állandóan rettegett. Mondtam is, hogy „nem eszik olyan forrón a kását”. A megérzésével neki lett igaza. Elmondta, hogy a nyáron Svájcba megy a rokonaihoz, és nem fog visszajönni. Negyedéves korom végén búcsúztunk el végleg egymástól. Mindkettőnknek nagyon nehéz volt a búcsú. Ősszel levelet kaptam tőle, amelyben megírta, hogy kiutazik Amerikába. Ez volt az utolsó hírem tőle. Megint magamra maradtam. Csak egy szép emlék maradt utána. Visszagondolva, hála isten, hogy elment, mert ezután már nagyon nehéz idők következtek a zsidók számára. Erről a kapcsolatomról csak dédnagyanyámmal tudtam beszélni. Neki mindent elmondtam. Nem tudhatta, hogy milyen idők fognak bekövetkezni, de azzal vigasztalt, hogy ez mind a kettőnknek a legjobb, és az idő mindent meg fog oldani. Akkor a válás nagyon megviselt, de az idő jó orvosságnak bizonyult.

Az idő sodrában

729

Hosszú ideig kerültem a nők társaságát. Az egyedüllét érzéséhez az is hozzájárult, hogy ötödéves koromban megbíztak betegszoba-felügyelőnek. Külön szobám volt a földszinten. Barátaimtól is távol voltam. Lehet, hogy ez is hozzájárult, hogy nehezen találtam meg lelki egyensúlyomat. Végül is igaza lett dédnagyanyámnak. A jászberényi éveim alatt csak a szünidőben látogattam haza. Az első év befejezése után apám azzal fogadott, hogy Király Elemér igazgató úr szeretne velem beszélni. Akkor már szüleim a Petőfi úton laktak, apám a palackozó üzemet vezette, és a főnök úr igazgatóvá avanzsált. Király érdeklődött a tanulmányaim iránt, és megkérdezte, hogy volna-e kedvem egy hetet az üzemben dolgozni? Annyi fizetést ajánlott, amennyit egy szakmunkás kapott az üzemben. Örömmel megköszöntem. Ezzel megkezdődött a nyári munkám az üzemben. Másod- és harmadév után már két hetet, negyed- és ötödév után már egy hónapot dolgoztam. Ez a munkalehetőség főiskolás koromban is folytatódott. Mindig júliusban dolgoztam. 1936 nyarán két hetet Csehszlovákiában voltam látogatóban, Guszti bátyámnál, anyám testvérénél. Ez volt az első külföldi utam. Egészen mást láttam, mint amit itthon az elszakított területekről mondtak, illetve tanultam. Azt láttam, hogy ott demokrácia van, és nem bántják a magyarokat. Rimaszombatban szinte mindenki magyarul beszélt, és magyarnak vallotta magát, és ezért nem lett semmi baja. Ekkor fedeztem fel először, hogy nem mindig úgy van, mint ahogy azt a politikusok hirdetik. Nagyon tanulságos volt számomra az út. 1937 nyarán Zoltán bátyámékkal Bécsbe utaztam. A Collegium Hungaricumban laktunk. Az épület Mária Terézia korában épült, és testőrlaktanya volt. Itt laktak a magyar testőrök. A hátsó udvarban, a földszinten kaptam szobát, és arra gondoltam, hogy valamikor ott egy nemesi testőr lakhatott. Olyan vastag volt a fal, hogy az ablakhoz egy kis folyosón lehetett menni. Ebben a miliőben nagyon jól éreztem magam. Egy hét után Zoltán bátyámék tovább utaztak. Én még két hetet töltöttem Bécsben. Az egész várost végigbarangoltam. Megnéztem a Szent István-székesegyházat, a Hofburgot, a városházát, a parlamentet, a Burgtheatert, a Belvederét, a múzeumokat, de jártam Schönbrunnban is. Megismerkedtem egy magyar egyetemistával, aki már egy éve lakott a Collegiumban. Segített várost nézni. Sokszor kimentünk a Praterbe. De nem hanyagoltuk el a Grinzinget sem. Egy alkalommal betértünk az egyik borozóba. Hosszú asztalok voltak, és aki jött, leült az előző mellé. Beszélgettünk, és kóstoltuk a hegy levét. Mellettünk egy osztrák házaspár ült. Magyar beszédünk hallatára a férfi tört magyarsággal megkérdezte, hogy honnan jöttünk? A beszélgetés során megtudtuk, hogy a háború előtt Kecskeméten volt katona, és azért tud egy kicsit magyarul. Jó barátságba keveredtünk. Elmondtam, hogy Bécs után szeretném körbeutazni Ausztriát.

730

Tóth Gábor

Rögtön felírta jó néhány rokona, katonabajtársa nevét és címét azzal, hogy ha arra járok, keressem meg őket, hivatkozzak rá, azok biztosan segítik az utamat. Nekivágtam az útnak. A magyar diákigazolványra az osztrák vasút 80%-os kedvezményt adott. Dicsértem is őket. Ahol jártam, mindenütt megkerestem a kapott címeket. Mindenütt nagyon kedvesen fogadtak. Szállást adtak, és elláttak mindennel. Sehol sem fogadtak el pénzt tőlem. A következő helyeken jártam: Linz, Salzburg, Innsbruck, Leoben, Graz, Wienerneustadt és még egy-két kis faluban. Ez az utam egy hónapig tartott, és ez alatt nagyon megszerettem az osztrákokat. Ilyen volt Ausztria, és ilyenek voltak az osztrák emberek egy évvel az Anschluss előtt. Minden nyáron meglátogattam nagyanyámékat is. Általában két hetet töltöttem náluk. A téli szünetben a legtöbb esetben nagy sítúrákat tettem a  budai hegyekben. Sok esetben már a Tóth József utca végén felkötöttem a síléceket. Irány a Kamaraerdő, majd Budaörs. A hegyeken keresztül egészen a Normafáig tartott az út. Budafokon semmilyen társaságom nem volt. A szünidőben egy-két alkalommal elmentem táncolni a Németh vendéglőbe vagy az Iparos Körbe. Nem tudtam kontaktust teremteni a táncpartnerekkel. Meg kell jegyeznem, hogy az itteni úri társaság nem vett be. Nem voltam elég „előkelő”. Hiszen ez csak egy tanítójelölt. Ez engem nem nagyon érdekelt. Azt hiszem, én meg lenéztem az üres fejű itteni úri lányokat. Így aztán kvittek voltunk. 1940-ben befejeztem tanulmányaimat Jászberényben. Az volt az elhatározásom, hogy katonai pályára megyek. Az igaz, akkor már háborús idők voltak, de az engem nem izgatott. Jelentkeztem a repülőtiszti főiskolára, az egyik barátommal, Tóth Lajossal együtt. Az orvosi vizsgára a behívót ugyanarra a napra kaptam, amikor az írásbeli képesítő vizsgám volt magyarból. Levélben kértem, hogy tegyék az orvosi vizsgát másik napra, mert akkor van az írásbelim. Azt a  választ kaptam, hogy nem lehet, és ha nem jelenek meg az orvosi vizsgán, tárgytalannak tekintik a jelentkezésemet. A levél elszomorított, de az oklevél megszerzése fontosabb volt számomra, mint az orvosi vizsga, így az írásbeli mellett döntöttem. Tóth Lajos barátom egy héttel későbbre kapta az orvosi behívót, így nem volt problémája. Felvették. 1942-ben gyakorlat közben lezuhant és meghalt. Ekkor elvesztettem egy jó barátomat. 1940-ben a ballagással és a képesítő vizsgával befejeződött a jászberényi korszak. Az eltöltött öt év meghatározó volt életemben. Nagyszerű tanáraim voltak, akiktől nemcsak a tantárgyakat tanultam meg, hanem sok emberséget is kaptam. Megtanítottak arra, hogy a saját fejemmel gondolkodjak, mindent kritikával fogadjak. Olyan erkölcsi töltést kaptam, hogy nyugodt lelkiismerettel tudtam dönteni későbbi életemben. Ez idő alatt két nagy szomorúság ért. Számomra két

Az idő sodrában

731

nagyon kedves embert veszítettem el. Rebi elment Amerikába, dédnagyanyám is itthagyott örökre. Ezután mindketten csak bennem éltek tovább. Emléküket örökre megőriztem. Az idő sodrában megint lezárult egy korszakom.

4. Szegeden Mielőtt a szegedi korszakkal foglalkoznék, utalnom kell a jászberényi utolsó tanévre. 1939 szeptemberében kitört a második világháború. Az 1939–40. tanév során Németország lerohanta Lengyelországot, majd Norvégiát, Dániát, Belgiumot, Hollandiát és Franciaországot. A Szovjetunió bevonult Lengyelország keleti részére, és megtámadta Finnországot. Már előző évben megtörtént az első bécsi döntés. Az események következtében felfokozódott a nacionalizmus és a  szélsőséges irredentizmus. A „csinnadratta magyarkodás” kézzelfogható hatása a  liberális beállítottságú jászberényi tanítóképzőben abban nyilvánult meg, hogy szorgalmazták a zsinóros magyar ruha viselését. Az osztálytabló készítése során szinte előírás volt a zsinóros magyar ruhában történő fényképezkedés. Majdnem mindegyik osztálytársamnak volt ilyen ruhája. Nekem már az sem tetszett, hogy például másodéves koromban kötelező lett a Bocskai-típusú sapka viselése. Elsőéves koromban a régi, bordó színű tányérsapkát hordtuk. Ez ellen nem volt kifogásom, mert régi diákhagyománynak tartottam. A Bocskai-sapkát „magyarkodásnak” éreztem. Lehet, hogy ezek ellen azért borzongtam, mert még Budafokon beoltottak a szociáldemokrata nézetekkel. Valahogy másként képzeltem el a hazafiasságot, mint ezeknek a külsőségeknek a követésében és a hazafias szólamok puffogtatásában. Úgy gondoltam, a hazát, ha támadás éri, meg kell védeni mindenki ellen, akár német, akár orosz legyen az. Ez mindenki kötelessége, és erre fel kell készülni. Ezért jelentkeztem a repülőtisztképző főiskolára. Miután ez nem sikerült, 1940 nyarán utánanéztem annak is, hogy milyen módon kerülhetek be a Ludovika Akadémiára. Persze már a jelentkezéssel is elkéstem. Meg kell jegyeznem, hogy ezzel a tervemmel a famíliában senki sem értett egyet. Nem volt más út, mint állás után nézni. Augusztus elején történt, hogy Zoltán bátyámék meghívtak ebédre. Amikor megérkeztem, egy idős úr és a felesége volt náluk. Zoltán bátyám úgy mutatott be, hogy itt van az én bolond unokaöcsém, aki a háború kellős közepén katonatiszt akar lenni. Nagyon kellemetlenül éreztem magam. Az egész társaság rögtön kezelésbe vett. Közben megtudtam, hogy az idős úr a szegedi egyetem bölcsészkarának dékánja, és úgy hívják, Banner János, aki feleségével, Gizi nénivel volt látogatóban Zoltán bátyáméknál. Közös erővel azon gyürkőztek, hogy jelentkezzek a szegedi polgári iskolai tanárképző főiskolára. Azzal védekeztem, hogy már elkéstem a jelentkezéssel. Erre Banner felszólított, hogy írjam meg azon­nal

732

Tóth Gábor

a  kérvényemet, a többit majd ő elintézi. Sokáig szabódtam, végül is beadtam a derekamat. Ebéd után igyekeztem minél hamarabb eltűnni. Otthon elmeséltem az egész procedúrát. Szüleim nagyon boldogok voltak. Azt hiszem, ők előre tudták az ellenem készülő merényletet. Egy héten belül megkaptam az értesítést, hogy felvettek. Hát így kerültem Szegedre. 1940 szeptemberében leutaztam Móra Ferenc városába, „Szögedébe”. A csomagjaimat az állomás megőrzőjében hagytam, és egyenesen a Boldogasszony úti főiskolára mentem. A folyosón találkoztam Molnár Sándor volt iskolatársammal, aki időben adta be a felvételi kérését, és felvették magyar nyelv és irodalom, továbbá történelem szakra, testnevelés mellékszakkal. Én is erre a szakra jelentkeztem. Még két volt osztálytársam volt a főiskolán: Detki Kálmán és Lánczos István. Molnár Samunak, mert Sándor helyett így hívtam, sem volt kollégiumi helye, nekem sem. Elhatároztuk, hogy közösen nézünk albérleti szobát. A főiskola portásától több címet is kaptunk. A főiskola közelében találtunk is egy jó kiadó szobát. Nagyon szép házban volt. Kivettük. Később megtudtuk, hogy a tulajdonos házaspár amerikás magyar volt, akik a század elején mentek ki Amerikába, és a húszas évek végén telepedtek haza. Samuval hamarosan berendezkedtünk. Ezekben a napokban lázban égett az egész ország. A 2. bécsi döntés értelmében a magyar hadsereg bevonult Észak-Erdélybe. Nagyon sok magyar nemzetiségű ember hazatért, úgy, mint 1938-ban a Felvidéken. Bennem azonban felmerült a kérdés is, hogy mi van a nem magyarokkal, a románokkal és a ruszinokkal? Azt hiszem, a probléma azért jelentkezett nálam, mert olyan híreket is lehetett hallani Szegeden, hogy voltak a román lakosokkal atrocitások. Ez a kérdés sok társamnál fel sem merült. A szászokkal kapcsolatban ilyen problémám nekem sem volt. A történelmi események egy kissé hátrébb kerültek a tudatomban az új helyzetem miatt. Ebben az időben a központi kérdés a főiskola lett. A megérkezés utáni napon volt a beiratkozás. Mintegy heti 36 órám lett. Akkor tudtam meg, hogy az egyetemre is be kell iratkozni, rendkívüli hallgatónak. Az egyetemen heti 4 órát kellett hallgatni az általunk választott tárgyból. A hallgató a két főszakja közül bármelyiket választhatta, de arra is volt lehetőség, hogy a szaktárgy helyett filozófia, pedagógia szaktárgyat válasszon. Én az egyetemen a történelmet választottam. A szegedi egyetem életében ez a szeptember sok problémát okozott. A tanárok közül sokan átmentek a kolozsvári egyetemre. Ha jól emlékszem az egész jogi kar oda került. Pécsről több egyetemi tanár jött Szegedre. A Ferenc József Tudományegyetemre, mint rendkívüli hallgató 1940. szeptember 28-án iratkoztam be. Október 8-án azonban már a Horthy Miklós Tudományegyetemen kezdtem meg tanulmányaimat. A szegedi egyetem új nevet kapott, mert a kolozsvári egyetem visszavette régi nevét. Az egyetemen a heti négy óra mellett

Az idő sodrában

733

nagybátyám javaslatára, régészeti tanulmányokat is felvettem. Így hallgattam Banner János, Párducz Mihály, Oroszlán Zoltán előadásait, és részt vettem a régészeti gyakorlatokon. Így az egyetemi elfoglaltságom átlagban heti 10–12 órát jelentett. Indextárgyként csak 12 órát engedélyezett az egyetem, de aki valamelyik más órára is be akart járni, annak nem volt akadálya. A főiskolán két tanár volt, akiknek szerettem az óráit: Eperjessy Kálmán (történelem) és Csefkó Gyula (magyar nyelvészet). A történelem iránti érdeklődésem hosszú időre tekintett vissza. A nyelvészetért nem rajongtam, de Csefkó olyan érdekesen adott elő, hogy előadásait szívesen hallgattam. Ugyanakkor érdekelt az irodalom (Sándor István tanította) és a filozófia-pedagógia is (Somogyi József tanította). A tárgyakat tanító tanárokkal azonban egyszerűen nem tudtam kapcsolatot teremteni. Sokat gondolkodtam azon, hogy mi lehetett ennek az oka. Mindkettő jó volt a szakmájában, ezt becsültem is, de mindkettővel kapcsolatban „viszolygó” érzéseim voltak. Ma sem tudom az okát. A főiskolán tanultam latin, német és olasz nyelvet, továbbá mellékszakként testnevelést. A szabadidőm egy részét mindig a történelemkönyvtárban töltöttem. Nagyon szerettem olvasni a történeti kútfőket és a különböző korokban megjelent történeti írásokat. Már az első félévben észrevettem, hogy nagyon sok haszna van annak, hogy a főiskolai tanulmányok mellett az egyetemen is kell órákat hallgatni. A főiskolán a történelemből (az irodalomból is) a kezdettől a 20. századig folyamatosan tanították az anyagot. Ez azért jelentett sokat, mert a folyamat végigkísérése egy átfogó és rendszeres ismeretet adott. Az egyetem nem törekedett a teljes történelmi folyamat bemutatására, inkább egy-egy témát járt körül a teljesség igényével. Példának néhányat említek. Magyar történelemből: Dél-Magyarország településtörténete. Államelmélet és politikai elméletek a magyar középkorban. A magyar közigazgatás története, a magyar társadalom a középkorban. Stb. Egyetemes történelemből: A római határvédelem. A keleti kultuszok emlékei Pannóniában. A szkíták Magyarországon. Az európai hatalmak gyarmatpolitikája. Stb. Érdekesek voltak a történettudománnyal kapcsolatos stúdiumok is: A keresztény középkor kútfői. A magyar történetírás múltjából. Történetírásunk a 18–19. században. Stb. Úgy láttam, hogy a főiskola a tanárképzést tekintette főfeladatának, az egyetem pedig a tudományos munkára való felkészítést látta főfeladatának. Azt hiszem, nagyon jól kiegészítették egymást. Az én egyetemi időmben az egyetemi oktatásnak volt egy óriási előnye. Lehetőséget tudott adni a legkülönbözőbb érdeklődések kielégítésére. Ez nekem nagyon sokat jelentett, mert sok minden érdekelt. Például érdekelt az anatómia. Amikor ezt elmondtam Bannernak, azt javasolta, hogy keressem fel egyik nagyon jó barátját az orvosi karon. Ez az ember Purjesz Béla belgyógyász profes­szor

734

Tóth Gábor

volt. Elmondtam, hogy Banner küldött, és szeretnék anatómiát hallgatni, és ehhez kérem a segítségét. Nagyon kedvesen fogadott, és megígérte a segítségét. Másnap már jelentkeztem a Bonctani Intézetben. Gellért Albert professzor már tudott az érkezésemről. Az iránt érdeklődött, hogy bölcsész létemre miért akarok anatómiát hallgatni, és miért akarok boncolni. Amikor azt válaszoltam, hogy engem nagyon érdekel az anatómia, elnevette magát, de beosztott az egyik csoportba. Azt kérte tőlem, hogy az év végén számoljak be neki, hogy mit tanultam, és hogyan éreztem magam az intézetben. Azonnal megígértem. Azt hiszem, arra gondolt, hogy ezután biztosan lehűl az érdeklődésem. Hát nem hűlt le. Azt hiszem, én voltam a legszorgalmasabb a csoportban. Nem akarok túlozni, de jobban tudtam az anatómiát, mint az orvostanhallgatók. Nekem nem volt kötelező, sőt még az indexbe sem vettem fel. Az év végén jelentkeztem a professzornál, és vizsgaszerűen beszámoltam az egész évi anyagból. Nagyon megdicsért, és megjegyezte, hogy tud arról, hogy nagyon ügyes vagyok a boncolásban. Meg voltam magammal elégedve. A nyári ásatáson Purjesz meglátogatta Bannert és az ásatást. Az uzsonnaasztalnál mondta el szereplésemet az Anatómiai Intézetben. Akkor tudtam meg, hogy Gellért professzor mindenkinek dicsekedett, hogy milyen bölcsészhallgatója van. Purjesz megkérdezte tőlem, hogy nem akarok-e átmenni az orvoskarra? Azonnal tiltakoztam, aminek Banner nagyon örült, és mindjárt megkérdezte, akarok-e még valamilyen más tárgyat hallgatni. A válaszom az volt, hogy szeretnék Bartucz Lajosnál antropológiát tanulni. Megnyugtatott, hogy arra lesz hivatalosan is lehetőségem, mert a régésztanterv szerint harmadévben ez a tárgy szerepel. Így is lett. Egy félévig hallgattam a tárgyat, és jártam a gyakorlatra. Bartucz rengeteg koponyát méretett velünk a népvándorlás korából. A tárgyból jelesre vizsgáztam, már hivatalos körülmények között. A gyakorlat nem volt hivatalos, azt szórakozásból csináltam. Egyetemista koromban sokszor kalandoztam más tárgynál, más szakon vagy más karon. Így is szórakozik egy egyetemista. Lássunk néhányat ezek közül. Molnár Samu barátom magyar szakos volt az egyetemen. Nagyon dicsérte Sík Sándor irodalmi előadásait. Így aztán ezekre az előadásokra én is rendszeresen eljártam, sőt még a szemináriumokon is részt vettem. Ez sem volt indextárgyam. Nemcsak én voltam, aki érdeklődött más tárgy után. Sík Sándor irodalmi óráin és Hermann Egyed történelemóráin mindig találkozott az ember hol egy TTK-sal, hol egy orvostanhallgatóval. Ezek az „áthallgatások” színessé tették az egyetemi életet. Egy alkalommal a menzán az egyik filozófia–pedagógia szakos hallgató nagyon dicsérte Halasi-Nagy József filozófiatörténeti óráit. Persze, hogy elmentem, és ott is ragadtam. Úgy emlékszem, Platón és Arisztotelész nézeteit hasonlította össze. Nekem is tetszett az óra. Egy másik órán Kant A tiszta ész kritikája művét elemezte. Ez az óra kimondottam szövegelemzés volt. Persze, hogy ott maradtam.

Az idő sodrában

735

Elsőéves voltam, amikor egy alkalommal Banneréknál megismerkedtem Ortutay Gyulával. Akkor lett Ortutay egyetemi magántanár néprajzból. A beszélgetés során a néprajz is bekerült az érdeklődésem körébe. Mindjárt megkérdeztem, hogy bemehetek-e az órájára. Hivatalosan nem tudtam felvenni az indexembe, mert már 12 órám volt. Persze így is szívesen látott. Az órán ös�szesen hárman voltunk. Na, itt kell valamit csinálni – gondoltam. Agitációmra többen felvették az órát hivatalosan, voltak vagy tizenketten. Ez óriási eredmény volt, mert ha nem tették valamiért kötelezővé a magántanár óráit, alig volt 3-4 hallgatójuk. Az órán a népmese kérdéseiről volt szó. Talán húsz évvel később, egy beszélgetés során, Ortutay megemlítette, hogy tud arról a szervezőmunkáról, amit érdekében tettem, és ezt nekem sohasem fogja elfelejteni. Nem is felejtette el. Élete végéig nagyon jó volt a kapcsolatunk, ahol tudott, mindig segítette munkámat. Azt is elmondta, hogy Bannertől tudja a dolgot. Hát ilyen az élet. A hivatalos és nem hivatalos órák bizony eléggé lekötötték az időmet. Néha kellett egy kicsit lazítani is. Inkább a főiskolai órákon mulasztottam, mint az  egyetemieken. Egy alkalommal a főiskolán nem mentem el Csefkó egyik nyelvészeti órájára. Persze, hogy kifogtam egy katalógust. Csefkó nagyon ritkán olvasott katalógust, de aki kifogta, annak igazolnia kellett a hiányzást. Persze ez az igazolás nem volt más, mint be kellett menni hozzá és azt mondani, hogy az  ember azért hiányzott, „mert katonai ügyben volt távol”. Ez elég is volt. Nem mentem azonnal igazolni a mulasztást, de nem mentem el a következő órára sem, hiszen úgysem fog katalógust olvasni. Kifogtam. Olvasott. Így volt ez a következő óráján is. Azt is kifogtam. Na, most már illik bemenni az „öreghez” és igazolni a mulasztást. Jelentkeztem nála, hogy szeretném igazolni a hiányzásaimat. Mondta az első dátumot. Azt válaszoltam, hogy levente ügyben voltam távol. A dátumot kipipálta. Jött a második dátum. A válasz: katonai ügyben voltam távol. Ezt is kipipálta. A harmadik hiányzásnál hirtelen semmi sem jutott eszembe, és azt válaszoltam a kérdésre: elaludtam. Ezzel is lehetett nála igazolni. Most azonban kitört a botrány. Az öreg rácsapott az asztalra, és rám förmedt: hogyan lehet elaludni egy órakor? Ez az óra éppen délben kezdődött, és erre nem figyeltem. Jött az ítélet: mars ki! Ha ezt a másiknál mondom, biztosan elfogadja, mert azok az órák reggel voltak. De hát van pech is a világon. Ennek az egész malőrnek lett később egy nehéz következménye. Vizsgára jelentkeztem az első napra nyelvészetből. Amikor beléptem a szobába, az ajtóra mutatott, és elhangzott a verdikt: mars ki! Feliratkoztam a következő napra. A szituáció hasonló volt. Így ment ez  az utolsó vizsganapig. Az anyagot már annyit tanultam, hogy visszafelé is el tudtam volna mondani, de az öreg sosem hallgatott meg. Az utolsó vizsganapon végre leülhettem az íróasztala elé. A következővel kezdte: na, felébredt már? Nem tudom, hogy mit dadogtam, de jött

736

Tóth Gábor

az anyagból is a kérdés. Amikor a professzor beírta az indexembe a jelest, csak annyit mondott: máskor jobban gondolja meg, hogy mivel igazolja a hiányzását. Nem tudom, hogyan támolyogtam ki a szobából. Ezután nagyon jó viszonyba lettünk. Ha találkoztunk, mindig érdeklődött, hogy mivel foglalkozom. Volt egy másfajta vizsgaügyem is. Zoltán bátyám minden órájára jártam. Négy év alatt csak egy dupla órájáról hiányoztam. Az volt a szokása, amikor lent volt, mindig elvitt vacsorázni. Ez történt a hiányzási napon is, de megkérdezte, miért nem voltam órán? Elmondtam, hogy randevúm volt, és nem tudtam lemondani. Nagyon egyetértett velem. Éltem azonban a gyanúval, és az óra anyagát elkértem a többi hallgatótól, hátha ezt is fogja kérdezni a vizsgán. Elég jó volt a megérzésem, ha nem is teljesen. A vizsgán csak annak az órának az anyagát kérdezte. Mindig az utolsó órán, az egész társaság előtt kellett vizsgáznom. Egy órán keresztül kérdezett. Hússzor annyit tanultam, mint a többi, és nagy kegyesen adta meg a kitűnő feleletemre a jelest. Hát engem így vizsgáztatott a rokon. A többi öt perc alatt végzett a vizsgával. Mondták is, jó, hogy ők nem rokonok. Ez volt a másik emlékezetes vizsgaügyem. A régészeti órák mellett, a gyakorlatokon meg kellett tanulni a leletek restaurálását is. Az elméleti stúdiumokat nyaranta mindig kiegészítette egy hónapos ásatás, augusztusban. 1941 nyarán voltam először ásatáson Hódmezővásárhely határában, Kökénydombon, a Kocsis-tanyán. Az ásatásnak széles vezérkara volt. Az élen Banner János professzor, utána jött a tisztikar: Banner Benedek, a professzor bátyja, gimnáziumi igazgató, Párducz Mihály adjunktus, Foltini István tanársegéd. Ezután következett a gyalogság: Korek József és jómagam. A sort a menzafelügyelőség zárta: Gizi néni, a professzor felesége és a háztartási alkalmazottjuk. Az élelmezés alapjául szolgáló csirkéket nekem kellett beszereznem a szomszédos tanyákról, mikor már Kocsisékat „kiettük a vagyonukból, illetve a csirkéikből”. Egy alkalommal táviratot kaptunk, hogy délután vendégek jönnek az egyetemről látogatóba. Nosza fel a biciklire, irány a másik tanya, csirkéért. Gizi néni elhatározta, hogy hideg sült csirke lesz, és fenékensült, uzsonnára. Tíz csirkét kellett hoznom. A gazda szemrehányást tett, hogy miért nem szóltam előző nap, akkor a kért csirkéket nem engedte volna ki. Mondtam, hogy csak most tudtuk meg, hogy vendégek jönnek. Nekiálltunk a csirkefogásnak. Egyikünk sem gondolt arra, hogy Sajó kutya arra van betanítva, hogy mindenképpen őrizze a tanya vagyonát. Amikor az egyik csirkét sikerült elkapnom, nekem ugrott, és jól megharapta a kezemet, hogy a csirke el tudott menekülni. Máskülönben nagyon jó volt a kapcsolatunk. Mindig elém szaladt, amikor csirkéért mentem. Körülugrált, kikísért a tanyáról. Most én voltam a tolvaj, akit meg kellett fogni. Nem számított a barátság. A „lopást” neki meg kellett akadályoznia. A sebemet azonnal bekötözték. Az összefogdosott csirkékkel elindultam vissza. Sajó kutya ugrándozva

Az idő sodrában

737

elkísért a tanya széléig. Újra barátok lettünk. Délután megérkeztek a vendégek. Az  uzsonna közben Purjesz professzor észrevette, hogy be van kötve a kezem. Akkor mondta el, hogy milyen jól szerepeltem az anatómiavizsgán. Az uzsonna után beküldött az autójukkal Hódmezővásárhelyre a kórházba. Az igazgató főorvos a tanítványa volt. Újrakötöztek, adtak két injekciót, tetanusz és veszettség ellen, majd mehettem vissza. Így végződött a vendégség és a kutyakalandom. Kökénydombon neolitikumot ástunk. Ekkor találtuk meg a „Kökénydombi Venust”. Egyéb edényforma idolok is előkerültek. Amikor a férfit ábrázoló másik edény előkerült, Mihály bácsi, az ott dolgozó emberek bandavezetője, kijelentette, hogy megvan a „férfi Venus is”. Hiába magyaráztuk, hogy „férfi Venus” nincs, neki az tovább is „férfi Venus” maradt. Az öreggel mindnyájan nagyon jóban voltunk. Már régóta ásott Bannerral, és egy cserépdarabról meg tudta mondani, hogy az neolit, aeneolit, rézkori vagy bronzkori darab. De ismerte a Körös-kultúrát is, amit abban az időben nem sok régész ismert. A közeli tanyákról mindig volt egy-két bámészkodó fehércseléd az ásatáson. Egy alkalommal egy tűzrőlpattant fehércseléd bámulta a munkát. Az öreg félhangon odaszól nekem a gödörben: „lássa fiatalúr, ez a fehérnép sem bánná, ha a f…t vasvillával hánynák belé”. A körülöttünk lévő emberek mind kuncogtak. Hát ilyen epizódok is voltak egy ásatáson. Korek Jóskával mindig valami turpisságon törtük a fejünket. Banner mindig azt hajtogatta, hogy ő az ásatáson mindenre figyel. Az egyik ebéd után elszunyókált az árokparton, a tábori székében. Azonnal lefényképeztem. Másnap Jóska valami ürüggyel bebiciklizett Hódmezővásárhelyre, és előhívatta. A következő ebéden Banner tányérja mellé tettük a képet, a következő felirattal: „A professzor úr figyeli az ásatást!” Banner jót nevetett, de azért egy napon keresztül szidott bennünket. Volt egy másik fényképezésem is. Az ásatásra mindig vittünk egy összeállítható WC-t. Ajtó helyett függöny volt rajta. Úgy állítottuk fel, hogy az ajtaja a kukoricás felé nézzen. Elhatároztam, hogy egyszer trónolva fogom Bannert lefényképezni. Ha a trónra ült, a függönyt mindig félrehajtotta. Egyik reggel korán felkeltem, és elbújtam a kukoricásban, vártam az alkalmat. Az alkalom végre megjött, és elkészítettem a „sztárfotómat.” A felvételt ősszel, a szemináriumban mertük csak megmutatni. Banner nem haragudott meg, de megjegyezte, hogy nagy gazemberek vagyunk. A képen kívül a negatívot is odaadtam. Hát ilyen viszonyom volt már egyetemista koromban az egyik kedves professzorommal. A jó kapcsolatunk élete végéig tartott. Az ásatásokon az élcelődés központja mindig Foltini Pista volt. Jóskával egyszer a következőt találtuk ki. Az ügybe beavattuk a postást is. Hozott egy üres táviratblankettát. A táviratot megírtuk, egy hallgatónő nevében, Pistának. Arra kértük, hogy menjen ki az állomásra eléje, mert szeretné megnézni az ásatást. Pista megkapta a táviratot, és azonnal megmutatta a professzornak. Banner

738

Tóth Gábor

sejtette, hogy itt valami disznóság van, és elővette Jóskát. Így megtudta, hogy mi vagyunk a távirat mögött. Az út az állomásig vagy 6 km volt. Oda-vissza 12. Pista úgy gondolta, hogy biciklivel megy, és úgy jön majd a kolléginával. Banner megjegyezte, hogy nem szól, de majd elintézi az ügyet. Pista reggel felkelt és elkezdett öltözködni. Mi lestük, mert egy szobában aludtunk. El akart indulni, amikor Banner visszazavarta lefeküdni, hogy „nézze meg azt a két gazembert, hogyan röhögnek”. Pista nagyon megsértődött, és két napig nem is beszélt velünk. Szerencsére jött augusztus 20-a. Szedtem egy kocsiderék mezei virágot, mindenféle gizgazt, Jóska szerzett egy vázát, egy kivénhedt szenesvödröt, és felköszöntöttük. Így aztán szent lett a béke. Ezek és hasonló események is hozzátartoztak az ásatásokhoz. 1942 nyarán ismét Kökénydombon ástunk. 1943-ban a Hódmezővásárhely közelében lévő Fehér-tó környékén volt az ásatás. Harmadéves voltam, amikor Banner megbízott, hogy menjek el Ószentivánra, vegyek fel tíz embert, és fejezzem be az egy évvel ezelőtt kezdett ásatást. 1942. szeptember 2–7-ig elvégeztem a munkát, és még ősszel megírtam az Újabb ásatás az ószentiváni VIII. lelőhelyen című beszámolómat. A cikk a Dolgozatok XVIII. kötetében (1942) jelent meg. Nem ez volt az első munkám Szegeden. Már elsőéves koromban készítettem történelemből pályázatot. Főiskolai professzorom az egyetemen is tartott órákat, elsősorban településtörténetből. Ide is bejártam. Sok érdekes dologról beszélt. Kedvet kaptam a településtörténethez. A pályázatot név nélkül, jeligével lehetett beadni. A magyar falu a török hódoltság alatt címmel, „…devastata per immanissimos turcas” jeligével a pályázatot beadtam (1941), és meg is nyertem. 1942-ben feldolgoztam, A szegedi városi múzeum aeneolitikus leletei címen, a múzeum anyagát pályázatban. Dolgozatom a Folia Archaeologica 1943-as kötetében megjelent. Az 1942–43-as tanévben egy tanyai tanító régészeti gyűjteményének anyagát dolgoztam fel Tokodi András tanító lebői gyűjteményének leírása címen. A kéziratot az egyetem régészeti intézetének archívumában helyezték el. Az 1943–44. tanévben megírtam a Tápé művelődéstörténete az őskortól az Árpád-korig címen, főiskolai szakdolgozatomat. Mind a főiskolán, mind az egyetemen az indexbe felvett tárgyakból félévenként kollokváltam. A főiskolán a másodév végén alapvizsgát, a negyedév végén szakvizsgát tettem. Történelemből, irodalomból és az egyetemen az indexbe felvett tárgyakból a vizsgákra nem kellett külön készülnöm, mert a félévek során sokat olvastam. A legtöbbször csak a jegyzeteimet és az olvasmányjegyzeteimet kellett átnéznem, és az elég volt. Persze voltak olyan tárgyak, amelyekre a vizsgák előtt is komolyan kellett készülni. Ilyen volt a nyelvészet és a három nyelv. A  főiskolán tanult filozófia- és pedagógiastúdiumok sem okoztak felkészülési problémát, mert nagyon jó alapot kaptam a tanítóképzőben.

Az idő sodrában

739

Azt hiszem, hogy a tanulásomnál az volt a leglényegesebb, hogy a tárgyakat nem néztem nyűgnek. Talán azt mondhatom, az óráim általában szórakoztattak. A legtöbbel úgy voltam, mintha színházba mentem volna, és nem órára. Azt hiszem, ez is inspirált, hogy sokat olvassak. Ezért nem éreztem problémának a vizsgákat. Persze, hogy volt feszültség bennem a vizsga előtt, de az inkább inspirált, mint gátolt. A testnevelés mellékszak inkább sportot jelentett, mint kötelező órát és vizsgát. Hát ilyen volt a tanulmányi munkám Szegeden. Az a négy év, amit Szegeden töltöttem, az ország életében sok gondot jelentett. Már az első tanévben, 1941 áprilisában, a magyar csapatok elfoglalták Bácskát. Ugyanakkor a szerbek is lepottyantottak egy-két bombát Szegedre. Június 26-án hadiállapotba kerültünk a Szovjetunióval. A 2. magyar hadsereget átvitték a Don mellé. 1942 decemberében az oroszok áttörték a frontot, és a magyar hadsereg nagy része megsemmisült. Nagy árat fizettünk a két bécsi döntésért és a jugoszláv–magyar barátsági szerződés felrúgásáért. A Bácskában történt események hírei közvetlenül eljutottak Szegedre. Világosan kirajzolódott előttem és sok társam előtt, hogy a magyar sajtó hazudik. Ez időtől kezdve hallgattuk néhányan a londoni rádió magyar adásait. A sportklubban volt egy világvevő rádió. Oda jártunk a hírekért. Így aztán az eseményekről nemcsak a napi magyar sajtóból értesültünk. A főiskolán a történelmi események úgy éreztették hatásukat, hogy a felmentés ellenére több társunkat behívták katonának vagy munkaszolgálatra. Az országos politikában fokozódott az antiszemitizmus, amely nagyon sok embert fertőzött meg. Csak egy példát említek ezzel kapcsolatban. Az évfolyam üzemi látogatáson vett részt. Az üzem mérnöke mutatta be az üzem működését, és magyarázta el a gyártási folyamatot. Egyszer csak megállt a beszédében, körülnézett, és kijelentette, hogy csak akkor folytatja az üzem munkájának az ismertetését, ha a zsidók elmennek. Az évfolyamban volt néhány zsidó lány és fiú. Ezek lesütött fejjel kiváltak a csoportból, és elindultak a kijárat felé. Ez engem annyira felbőszített, hogy a társaság másik szélén álló barátomnak odakiáltottam: „Samu, menjünk mi is, mert hisz mi is zsidók vagyunk!” Mindketten a zsidó gyerekek után mentünk. Síri csend volt. Másnap tudtuk meg, hogy a „mérnök úr” az iránt érdeklődött a társainktól, hogy mi kik vagyunk? Persze, volt olyan közöttük, aki szívesen adott tájékoztatást. Az évfolyamtársak között volt olyan, aki gratulált, hogy ezt Samuval együtt megtettük, de volt olyan is, aki bennünket zsidóbérencnek titulált, persze csak a hátunk mögött. Erről az eseményről rég elfeledkeztem. Azért tudom most említeni, mert negyven évvel később ös�szetalálkoztam egy „öregasszonnyal”, és a következő történt. A Váci utcában mentem. Felém jött mosolyogva egy idős, ősz hajú hölgy, ölelésre tárta a karját, majd megszólalt: „Gábor, de örülök magának, soha sem felejtettem el.” Ki

740

Tóth Gábor

ez, kérdeztem magamban? A beszélgetés során tisztázódott, hogy az egyik volt évfolyamtársam az illető, és ő volt az egyik zsidó kislány, aki akkor nagyon szégyenkezve hagyta el az üzemet. Ezt a találkozást Molnár Samunak már nem tudtam elmesélni, mert akkor már nem élt. A főiskola ifjúságára általában nem volt jellemző az antiszemitizmus. Még azokra sem, akik a Turul szervezetnek voltak a tagjai. Azokra inkább a „csinnadratta magyarkodás” volt a jellemző. Érdemes megemlíteni egy példát az 1944-es időből. Márciusban a németek megszállták az országot. Magyarországon a fasizmus előretörése szinte kézzelfoghatóvá vált. Áprilisban elrendelték a zsidók részére a sárga csillag viselését, májusban megkezdték a vidéki zsidóság deportálását. A főiskolán egy-két tisztességes turulista a Turul helyiségben bújtatta a zsidó gyerekek egy részét addig, amíg azok illegálisan el tudták hagyni az országot. Ezt azért tudom, mert az egyikük megkért – ismerve nézeteimet –, hogy szerezzek nekik élelmet. Sikerült is vagy tíz gyereknek egy hétre való élelmet összegyűjteni. Az élelmiszer gyűjtésében több társam is segített. Szerintem ez  volt inkább jellemző a főiskolásokra, és nem a szélsőséges fasiszta nézet. Én nem voltam semmilyen ifjúsági egyesületnek tagja. A főiskolán még két vallásos ifjúsági egyesület volt: az Emericana és a Bethlen Gábor-kör. Mint szervezeten kívüli eljártam a Turul klubhelyiségébe, mert ott jó biliárdasztal volt, az Emericanába jártam tarokkozni. A sportklubba – mint már említettem – az angol rádiót jártam hallgatni. Ilyen volt az én ifjúsági egyesületi életem. A főiskolai és az egyetemi elfoglaltságaim mellett rendszeren jártam színházba és moziba. Színházba az első három évben egyedül mentem. A Szegedi Városi Színházban, a prózai darabokon kívül, operákat és balettelőadásokat is bemutattak. Nagyon szépek voltak a dómban az orgonahangversenyek. A Szegedi Múzeum kiállításainak nemcsak a darabjait ismertem, de azt is tudtam, hogyan kerültek oda, melyiket ásta Tömörkény, melyiket Móra, és melyek voltak azok, amelyek ajándékba kerültek a múzeumba. Erről jut eszembe, hogy 1942-ben, Tömörkény halálának 25. évfordulóján állították fel Tömörkény szobrát. A szobrot Tápai Antal szegedi szobrászművész készítette, akivel interjút csináltam a szobor készítéséről, és az megjelent a főiskolai ifjúsági lapban. A farsangok idején a szegedi ifjúság bálok bűvkörében élt. Voltak elegáns bálok, ahova csak estélyi ruhában lehetett menni. Persze nekem nem volt se szmokingom, se frakkom. Mit csinál ilyenkor az ember? Ruhakölcsönzőhöz fordul. Na de a méret? Nem tudom, hogyan történt, de Schwarz bácsival nagyon jó viszonyba kerültem, és amikor a szmoking iránti kérésemet előadtam, végignézett rajtam, majd azt mondta, hogy jöjjek be holnapután. Mit tesz isten, olyan ruhát adott, ami teljesen jó volt rám. Így aztán mehettem az elegáns bálra. Volt azonban még egy bökkenő. Se Samunak, se nekem nem volt egy vasa sem. A zaci

Az idő sodrában

741

sem segíthetett, mert nem volt mit bevinni. Mit csinál ilyenkor az ember? Irány a lánykollégium, és lehívattuk az egyik jó haver lányt, a Jolit. Neki sem volt pénze, de odaadta a kis bundáját, hogy vigyük be a zaciba. Csak arra kért bennünket, hogy húsvétra váltsuk ki, mert haza kell vinnie, mert másként otthon botrány lesz. A probléma ideiglenesen megoldódott. Amikor a legnagyobb szükség van a pénzre, akkor nincsenek fizető tanítványok. Nem kell még senkinek sem szemináriumi dolgozatot írni. Sokszor előfordult, hogy másnak 20-30 pengőért írtam dolgozatot. Nem volt még sürgős másnak a szakdolgozat sem, ami 2-300 pengőt jelentett volna. Éppen pénzpangási időszakban éltünk. Segítség azonban jött a lánykollégiumból. Időben kiváltottuk a kisbundát. Ilyen az élet, amikor a legnagyobb a szükség, semmi sem jön be. Így volt ez  az  egyik őszön is. A Tisza partján sétáltam, és azon töprengtem, hogy honnan lehetne pénzt szerezni, amikor megláttam, hogy egy uszályból szenet rakodnak ki. Felvillant bennem: na megvan! Egy darabig nézegettem a kirakodást, majd megkérdeztem az egyik embertől, hogy ki a bandagazda? Elég hangosan kérdeztem, mire a közelben egy ötven év körüli férfi megszólalt: mi a probléma, fiatalúr? Mondtam, hogy pénzre lenne szükségem, és szeretném, ha bevennének a bandába. Jött a következő kérdés: maga kicsoda? Elmondtam, hogy főiskolás vagyok, és beiratkozásra kellene a pénz. Ilyen ruhában akar dolgozni? – kérdezte az idős ember. – Van egy tréningruhám, az biztosan jó lesz – mondtam. Na, jöjjön holnap hat órára – volt a válasz, mert ő volt a bandagazda. Másnap ott voltam. Adtak a hátamra egy kosártartót, és a kezembe egy olyan kosarat, amibe legalább 70 kiló szén fért el. Megkezdődött a munka. A pallón majd a frász tört ki, hogy mikor esek be a Tiszába. Szerencsésen megúsztam. Délben egy fél óra ebédszünet volt, és utána hatig megint meló. Hősiesen végigcsináltam a napot, de estére úgy éreztem magam, mintha egy úthenger ment volna rajtam keresztül. A banda tagjai velem egykorúak lehettek, csak a bandagazda volt idősebb. Mindenki Sanyi bácsinak szólította, én is. Ő pedig „tanárkám”-nak nevezett. A munka csak három napig tartott, és nagyon jó viszonyba kerültem a társasággal. A második nap már mindenkivel pertuban voltam. Amikor befejeződött a munka, megkaptam a béremet, és a Sanyi bácsi megjegyezte: „Tanárkám, te tudsz dolgozni! Ha a jövőben pénzre lesz szükséged, és nekünk munkánk lesz, ránk mindig számíthatsz.” Hát ilyenek voltak ezek az emberek. Az egész bandától úgy búcsúztam el, hogy meghívtam őket egy pörköltre a közeli kisvendéglőbe. A kapcsolatunk az egész szegedi időm alatt megmaradt. Többször láttam őket a „köpködőn”. Így nevezték azt az utcasarkot, ahol munkára vártak. Egyszer volt egy érdekes esetem. A köpködővel szembeni oldalon mentem egy lánnyal. Sanyi bácsi is ott ácsorgott a köpködőn, és amikor meglátott átkiabált: „szerbusz, tanárkám!” Én is örömmel üdvözöltem. A kolléganőm megbotránkozva nézett rám, és megkérdezte: ezek a maga bará­tai?

742

Tóth Gábor

Nem szólt semmit, de amikor később egy másik alkalommal hívtam, nem jött. Nem haragudtam rá, inkább sajnáltam, az is igaz, nem is nagyon érdekelt. Szegeden is nehezen tudtam kapcsolatot teremteni a lányokkal. Lehet, hogy ennek az volt az oka, hogy mindegyikben Rebit kerestem. A főiskolán voltak olyan lányok, akik nem sokra tartották a főiskolás fiúkat, inkább a katona­tisztek vagy az  orvostanhallgatók felé orientálódtak. Ezeket kimondottan utáltam. Voltak olyanok, akik mindenáron férjhez akartak menni, mindegy, kihez. Ezeket kinevettem, és semmire sem becsültem. Velük azonban nagyon kellett vigyázni. Voltak olyanok is, akik csak szexuális partnert kerestek. Persze voltak közöttük igazi jó barátok, jó haverok, mint az előzőekben említett Joli. De említhetném Katit, Irént, Máriát vagy Mariannt és sokat másokat is. Ezekkel nagyon jó volt a kapcsolatom. Elhülyéskedtünk, segítettük egymást, de semmi szerelem. Ilyen volt Csöpi is, Banner unokahúga. A hivatalos neve Etelka volt, de mindenki Csöpinek hívta, mert elég magas lány volt. Egy nagyon kedves esetet említek a haver lányokkal. Az egyik karácsonyi szünet előtt arról panaszkodtam, hogy nem tudok menni síelni a szünetben, mert tönkrement a sípulóverem. A lányok kijelentették, hogy majd ők megoldják. Kati volt a főszervező. Levette a méretet, és megmondta, hogy hány deka fonalat vegyek. A fonal vásárlásnál ő volt a főnök, én csak a díszkíséret és a fizető. Megszervezte a kötést. Ő csinálta a pulóver elejét, Irén a hátát, a Marika és Mariann voltak az ujjfelelősök. A szabadidőn kívül minden órán kötöttek. Én megszerveztem a jegyzetelést. Akkor még olvasható volt az írásom, ezért két indigóval még két másolatot készítettem. Beszerveztem Paula nővért a másik két példány írására. Így aztán mindenkinek megvolt a jegyzete. A pulóver néhány nap alatt elkészült. Ilyenek voltak ezek a jó haver lányok. Többször voltam Banneréknél vendégségben, hol társaságban, hol egyedül. Amikor egyedül voltam, Gizi néni mindig faggatott, hogy milyen lány az unokahúga, Csöpi. Csak dicsérni tudtam, mert tényleg helyes lány volt, és a jó haver kategóriába tartozott. Egy idő múlva feltűnt Gizi néninek az érdeklődése. Akkor lett világos a kérdés, amikor az egyik szünetben keresztanyám is kezdett faggatni Csöpiről. Arra a következtetésre jutottam, hogy ezek összebeszéltek, és bennünket össze akarnak hozni. Amikor visszamentem Szegedre, szóltam Csöpinek az ügyről. Elmondta, hogy ezt ő is észrevette, mert a nagynénje őt mindig rólam faggatja. Abban az időben Csöpinek az egyik kedves kollégám udvarolt, akihez később férjhez is ment. Megállapodtunk abban, hogy Gizi nénivel mindketten érzékeltetjük, hogy csak jó barátságban vagyunk, semmi más. Hamar észrevette a helyzetet, és azután mindig külön hívtak meg bennünket. A jó haverokkal, fiúkkal, lányokkal, sokszor elmentünk cukrászdába vagy moziba. Mindig voltunk vagy 10-12-en. Nagyon jól éreztük magunkat. Egy

Az idő sodrában

743

al­kalommal, amikor a társaság a cukrászdában éppen tömte magába a krémeseket, az egyik lány, Irénke, megszólalt, hogy húsz krémest is meg tudna enni. Erre rávágtam, hogy fogadjunk, nem tudod megenni. De ő továbbra is bizonygatta, hogy igen. Végül is fogadtunk, a társaság örömére. A tét az volt, hogy ha megeszi, akkor kifizetem, és fizetek későbbi lehívásra ötven krémest. Ha nem sikerül megenni, akkor azt, amit megevett, és amit én is megettem, kifizeti, és fizet nekem későbbi időben ötven krémest. Nekifogott az evésnek. A tizenharmadik krémesnél kidűlt, de majdnem rosszul lett, és haza kellett kísérni a kollégiumba. Megnyertem a fogadást. Másnap megemlítette, hogy bármikor szólhatok az ötven krémes ügyében, de arra kért, hogy neki ne kelljen ott lenni, amikor a krémest eszem, mert nem tud ránézni a krémesre. Az előzőekben kategorizáltam a lányokat. Egy csoportról nem szóltam, a mindig csendes, mindig szorgalmas, szerény és visszahúzódó apácákról. Valahogy az évfolyamtársaim ezeket az apácákat nem is tekintették nőknek. Református létemre bennük nem a fekete ruhás apácákat, hanem sok esetben a nagyon szép és fekete ruhában is nagyon csinos lányokat láttam. Be kell vallanom, hogy az egyik, a Paula nővér, kimondottan tetszett. Nagyon szép arca volt, és nem volt szenteskedő. Nagyon természetesen viselkedett. Ezt nem lehetett elmondani mindegyikről. Az volt a véleményem egyikről-másikról, hogy megjátssza magát. Ugye milyen ronda tud lenni egy kálvinista? Azt azonban el kell ismernem, hogy mindegyik nagyon jó kolléga volt. Az előzőkben említettem, hogy Szegeden is nehezen tudtam kapcsolatot teremteni a lányokkal. Inkább a lányok közeledtek felém, mint én. Persze, ha egy kapcsolat kialakult, azt elfogadtam, de nem én voltam a kezdeményező. Kapcsolataim nem tartottak sokáig. Azt hiszem, minden lányban Rebit kerestem, és az összehasonlítás mindig rossz eredményt hozott a lányokra nézve. Másodéves voltam, amikor megismerkedtem egy lánnyal, aki az első találkozás során szimpatikus volt. Zsuzsának hívták, és elsőéves volt. Az egyetemi órán mindig mellém ült. Beszélgetés során egyszer azt kérte, hogy kísérjem haza. Megismerkedtem a szüleivel és húgával, Sárival. Még három hét ismeretség sem telt el, amikor felajánlotta, hogy az egyik barátnője albérletében is találkozhatunk. Találkoztunk. Kapcsolatunk nem tartott sokáig. Hamarosan kezdett terhes lenni, mert mindig a  nyakamon lógott. Ebből nekem elég volt, és megmondtam a véleményemet, hogy hagyjuk abba az egészet. Nagyon érdekesen fogadta. Egyetértett velem, de arra kért, hogy ha meghívnak, ne utasítsam vissza, és menjek el hozzájuk, mert az édesapja nagyon megkedvelt. Az apja az ismeretségünk elején elhívott vadászni. A vadászat során elmeséltem ausztriai utamat és azt, hogy nagyon megszerettem az osztrákokat. Akkor tudtam meg, hogy osztrák származású, és Bécsben született. Így lettem neki szimpatikus. Szüretre is meghívtak. Szatymazon volt

744

Tóth Gábor

vagy tíz hold szőlőjük. Így aztán kapcsolatunk megszakadása után is többször voltam náluk. Abban az időben Zsuzsa húga, Sári, hatodikos gimnazista volt. Mindjárt megismerkedésünkkor jó kapcsolatba kerültünk. Úgy voltam vele, mint a húgommal. Így ment ez 1943 tavaszáig, amikor Sári elém állt, és megkérdezte tőlem, hogy miért nem szeretem, mert ő nagyon szeret. Megpróbáltam vele megértetni, hogy szeretem, mintha a húgom lenne, de nem másként. Szegényke elsírta magát. Ekkor határoztam el, hogy nem megyek el hozzájuk többet. Így is tettem. 1943. március 24-én, névnapomon, Sári a főiskola előtt megvárt, hogy akar velem beszélni. Azt mondta, hogy sokat gondolkodott a dolgon, és lehet, hogy nekem volt igazam. Végső búcsúzásként fogadjak el tőle egy könyvet. Ekkor kaptam tőle Geraldy Te meg én című kötetét. Az ő emlékét ma is őrzöm, nem úgy, mint a nővéréét. Nem tudom, mi lett velük a nagy világégésben. A család 1944 őszén Bécsbe menekült az oroszok elől. De térjünk vissza a főiskolához. Az 1942–43-as tanévben, a tanárhiány pótlására, olyan rendelet jelent meg, hogy aki a harmadévet elvégzi, államvizsgát tehet, és kimehet tanítani. Sokan így hagyták el az intézetet. Nem voltunk sokan, akik a negyedévre is beiratkoztunk. A negyedév nekem azért volt fontos, mert elhatároztam, hogy beiratkozom a végzés után az Apponyi Kollégiumba, és tanítóképző intézeti tanár leszek. A negyedév azért is fontos volt, mert régészeti tanulmányaimat is be akartam fejezni az egyetemen. A negyedévre beiratkozottak között volt egy-két jó haverom is, mind a lányok, mind a fiúk között. Közülük Marikával kerültem közeli kapcsolatba. Első évtől ismertük egymást, ő is a jó haverok közé tartozott. Egyszer csak ott tartottam, hogy kezdek iránta jobban érdeklődni, mint jó haver iránt. Eddig színházba mindig egyedül jártam, most szinte minden előadást együtt néztünk meg. Szabadidőnkben is sokat voltunk együtt. Természetrajz szakos volt, így a főiskolán csak a filozófia–pedagógia óráink voltak közösek. Nem volt kollégista. Özvegy nagynénikéjénél lakott. Többször voltam náluk. Egy alkalommal, amikor meglátogattam, a nagynéni nem volt otthon. Meg is kérdeztem, hogy hol van, mert sohasem ment le a nyakunkról. Látogatóba ment Marika szüleihez. Éjszakára ott maradtam. Nem tudom honnan jött az a gondolatom, hogy Marikát, a vezetékneve után, mert Petőcznek hívták, elkezdtem Petinek hívni. Először jót nevetett, de tetszett a megszólítás. Azt hiszem, ezzel a megszólítással hibát követtem el. A Peti megszólításból felvillant bennem Rebi emléke, és elindult bennem egy folyamat, amelynek megint összehasonlítás lett az eredménye. Ekkor tudatosodott bennem, hogy eddig is minden nőkapcsolatomban ez az összehasonlítás jelen volt. Eredmény persze az lett, hogy a lángolás elhamvadt. Lehet, hogy ezt Peti megérezte, és úgy akart segíteni, hogy a márciusi szép napok emlékére megajándékozott Ibsen Peer Gynt kötetével, amelybe egy

Az idő sodrában

745

számot, „9”-et írt, ami azt jelentette, „szeretlek”. A könyvbe írt vallomás sem tudta megváltoztatni érzelmeimet. Az államvizsga után, amikor elváltunk, megmondtam, hogy csak barátságot érzek iránta, és váljunk el úgy, mint jó barátok. Ő nem így gondolta, ezt csak később tudtam meg. Az előzőekben utaltam arra, hogy mindig nagyon szigorú szemmel néztem kolléganőimet. Biztosan csúnya dolog, de kategorizáltam őket, függetlenül attól, hogy többükkel is volt bizonyos szintű kapcsolatom. Ez a kritikus szemlélet nemcsak a nőkre irányult. Ugyanolyan szigorúan ítéltem meg kollégáimat is. Egyik férfi kollégámmal sem tudtam meghitt barátságba kerülni. Jászberény után elszakadtam barátaimtól. Tóth Lajos repülőtisztnek tanult; Répás Misi Karcag mellett, egy tanyán lett tanító; Opra Lajos Cegléden kapott állást. Misi barátomat 1941 húsvétján meglátogattam. Akkor láttam, hogy milyen lett volna az életem, ha tanyai tanító leszek. Nem lettem, mert „eltanácsolt az egyetem fura ura”. Ezt az urat úgy hívták, hogy Banner János. Az igaz, hogy nem a tanítóságtól, hanem a katonaságtól. Egy-két napos tanyai élet után bementünk Karcagra. Arra már nem emlékszem, hogy hol aludtunk, de arra igen, hogy nagypénteken az ottani református papnál voltunk vendégségben. Két lánya volt. Lehet, hogy nem véletlenül kerültünk oda. Ebédre birkapörkölt volt. Nagyon jól éreztük magunkat. Amikor később anyámnak elmeséltem az ebédet, majd elájult, hogy mit ettünk nagypénteken. Karcagon volt egy nagy élményem. Misi elvitt a Kántor nevű fazekasmester műhelyébe, és megnéztem a készülő Miska-kancsókat. Vettem is egyet, egy cseréptállal és hat betyárpohárral. Ezeket ma is őrzöm. Misivel több mint harminc évvel később találkoztunk újra. 1941-ben behívták katonának, és élete másként alakult, mint egy tanítónak. Megsebesült. Németországba vitték, majd 1950-ben Amerikába került. A végzés után Opra Lajos is katona lett, majd az 1944. év végén találkoztunk újra. Tóth Lajos barátommal már nem találkoztam, mert 1942-ben lezuhant. Gyakorlat közben egy társa nekirepült. A tanítóképzőből – mint már említettem – hárman főiskolások lettek. Egyikkel sem voltam jó barátságban, de a kapcsolatunk jó volt, különösen Molnár Samuval és Lánczos Pistával. Szegeden nem voltak barátaim. Több fiúval azonban jó barátságban voltam (Materényi Jenő, Soltész József, Pernesz Gyula, Kiss József, Gordos István). A többi szinte közömbös volt számomra. Volt néhány évfolyamtársam, akit kimondottan utáltam. Talán egyet megemlítek, név nélkül. Még elsőéves koromban történt a következő. Az irodalomtörténeti könyvtárban olvastam, többedmagammal. Bejött a könyvtárba Sándor István professzor. Ekkor az egyik fiú felállt, odament a professzorhoz, és egy szentképet adott neki ajándékba. Erre a professzor megsimogatta az arcát, és megköszönte a képet. Én meg kifordultam a könyvtárból, és a főiskolán többet nem tettem be a lábam ebbe a könyvtárba. Sándor István óráira is csak akkor mentem, amikor muszáj volt, amikor

746

Tóth Gábor

sejtet­tem, hogy katalógus lesz. Így viselkedik egy szociáldemokrácia eszméitől megfertőzött kálvinista. Egész életemben utáltam a farizeusokat. A szegedi időszakomban voltak egészen más élményeim is. Talán érdemes néhányat említeni. Bácska megszállásakor a német csapatok Szegeden is átvonultak. Molnár Samuval néztük őket az utcán, és amikor egy német katonai tiszti autó elment előttünk, nagyokat köptünk. Úgy látszik, figyelhettek bennünket, mert egyszer csak odajött hozzánk egy zászlós, és megkérdezte, hogy miért köpködünk? Szinte egyszerre vágtuk rá, hogy „hányingerünk” van. Erre megszólalt a zászlós: srácok, ne köpködjetek, mert figyelnek benneteket. Ezután kezet fogott velünk, és barátságosan elváltunk, ő balra ment, mi jobbra. Elmentünk Sanyi bácsi vendéglőjébe, hogy „hányingerünket” egy fröccsel lecsillapítsuk. Alig iszogattunk, amikor nyílik az ajtó, és bejön vagy hat német katona egy-egy nő kíséretével. Leülnek a mellettünk lévő asztalhoz. Esznek, hangoskodnak, és a nőket ölelgetik. Samu barátom, mert mindig izgága természetű volt, hangos megjegyzéseket tett a társaságra. A megjegyzések a „k…. nőkre” és a „fritzekre” vonatkoztak. Nyilván az egyik nő lefordította a szöveget, és ekkor az egyik nagydarab sváb felállt, odajött az asztalunkhoz, és felelősségre vont bennünket. Meg akarta ütni Samut, de az megelőzte, és úgy állon vágta, hogy az asztalukig tántorgott. Lett erre egy óriási verekedés. Nem szoktam verekedést kezdeni, de nem hagyhattam a haveromat. Végül is ketten kivertük a kocsmából a „vitézeket”. Ma sem értem, hogy miért nem rántott egyik sem fegyvert. Ezután Sanyi bácsi a hátsó ajtón engedett ki bennünket, mert ekkor már jött a német járőr. Másnap tudtuk meg, hogy Sanyi bácsi azzal küldte el őket, hogy nem tudja, kik voltak azok a huligánok. Így aztán megúsztuk a szórakozást. A fiútársaság sokszor járt a „Kis Julcsába”. Ezt a kocsmát a kiszolgáló nevéről neveztük el. Itt is volt hitelünk, mint Sanyi bácsinál. A szabadidőnket azonban a legtöbbször a „Tarokk Tanszéken” vagy a „Biliárd Tanszéken” töltöttük, mert az nem került pénzbe. Néhányan a „Londoni Sport Klubba” is jártunk híreket hallgatni. Egyik alakommal történt, harmadéves voltam, és éppen a „Biliárd Tanszéken” töltöttem az időt, amikor az egyik negyedéves, akinek a szakdolgozatát készítettem, szólt, hogy lenne egy új kuncsaftom. A cukrászdában összeismertetett egy pappal. Az illető elmondta, hogy doktorálni akar, de minden könyvtártól és levéltártól messze van, így az anyagot nem tudja összegyűjteni, és engem erre a munkára kér. Ez azt jelentette, hogy írjam is meg helyette a munkát. A téma történelem volt. 500 pengőért elvállaltam. Csalás ez? Persze, hogy az, de nekem kellett a pénz, neki meg a disszertáció. A gépelésért még 100 pengőt kértem. Három hónap alatt megcsináltam. Ezzel kétszer annyit kerestem, mint egy szakdolgozattal. Nagy pénz volt. Csak az összehasonlítás kedvéért jegyzem meg, hogy abban az időben 60 pengőért ruhát tudtam csináltatni magamnak. Az ilyenfaj-

Az idő sodrában

747

ta munkával nemcsak pénzt kerestem, hanem sokat is tanultam, tehát a haszon kettős volt. Ezzel többet lehetett keresni, mint a magántanítványokkal. Az is igaz, hogy azokat a „dicső urakat”, akiknek ilyen munkát végeztem, szívből utáltam. Persze tisztában voltam azzal is, hogy én sem voltam makulátlan. Hát ez is hozzátartozott a szegedi életemhez. Ebben az időben is csak a karácsonyi, a húsvéti és a nyári szünetben voltam otthon látogatóban. Az 1941. évi karácsonyi szünetben nagy irodalmi élményem volt. Megismerkedtem Móricz Zsigmonddal. Az egyik ismerős budapesti egyetemista hívott, hogy néhányan a Kelet Népe szerkesztőségében találkozni fognak az íróval, és kérdezte, hogy lenne-e kedvem velük menni? Természetesen volt. Vagy három órán keresztül beszélgettünk a korabeli magyar irodalomról, Móricz irodalmi és szerkesztői munkájáról. Nagy élmény volt. A beszélgetést meghitté tette, hogy az írót Zsiga bácsinak szólíthattuk. A beszélgetés után egészen másként vettem kézbe munkáit, mint azelőtt. Olyan viszonyom alakult ki vele kapcsolatban, mint gyerekkoromban, anyám elbeszélése nyomán, Jókai Mórral. A különbség csak az volt, hogy Móriczot személyesen is ismertem. Még egy alkalommal találkoztam vele, de az egészen más jellegű volt. Spiritiszta szeánszon vettem részt. Ide Hillebrand Jenő régész útján kerültem. A szeánszon Móricz mint hívő vett részt. Ez a találkozás megdöbbentett. Ma sem értem, hogy ez a nagyszerű ember, hogy lett spiritiszta. Engem a kíváncsiság vitt oda. Egy másik íróval történt találkozásomat is meg kell említenem. Ide ugyanaz a budapesti egyetemista hívott, aki segítségével Móriczcal találkoztam. 1942 júniusában egy kis budai kocsmában találkoztunk Szabó Dezsővel. Vagy tízen ültük körül az asztalt, ahol az asztalfőn Szabó Dezső trónolt. Ez a találkozás is nagyon érdekes volt. Szabó Dezső szememben nagy ember volt, aki nyitott szemmel figyelte a magyarság sorsát. Az elsodort falu olvasása indított el a pedagóguspálya felé. A beszélgetés során a központi téma a mai irodalom volt. A vita során az egyik társunk úgy szólította meg Szabó Dezsőt, hogy „Dezső bácsi”. Ez a fiú is ott volt a Móricznál a találkozáson, és biztosan a „Zsiga bácsi” megszólítás adta a szájába a „Dezső bácsit”. Ekkor azonban megdermedt a levegő. Szabó Dezső hátradőlt a székében, mellére tette a kezét, és a következőt mondta: „Dezső bácsi, Dezső bácsi, talán Isten bácsi!” Engem ez annyira megdöbbentett, hogy nem tudtam tovább ott maradni. Valami ürüggyel távoztam. Többször is hívtak, de többet nem mentem. Sokat gondolkodtam a történteken. Arra jöttem rá, hogy a „nagy emberek”, milyen „kis emberek” is tudnak lenni. Mindkét íróval történt találkozás nagy élmény volt számomra, az igaz, hogy az egyik pozitív, a másik negatív élmény volt. Az is igaz, hogy a pozitív élmény mellett ma is zavar a spiritiszta hit.

748

Tóth Gábor

A nyári szünetek alatt, júliusban mindig otthon voltam, mert az üzemben dolgoztam. Ez a munka sokat jelentett számomra, nemcsak azért, mert pénzt kerestem, hanem azért is, mert megtanultam a pálinkamesterséget, a bor kezelését, és megismerkedtem közvetlenül az emberekkel, megismertem a munkások életét. Nagyon sok tapasztalatot szereztem, és ezért Király Elemérnek mindig hálás leszek. Június második felében mindig meglátogattam a nagyszüleimet és a táci rokonságot. Augusztus az ásatás hónapja volt. Az 1944. év nyarán az ásatás elmaradt. Az igazgató engedélyezte, hogy augusztusban is dolgozhatok az üzemben. Ebben az évben nagyon nehéz idők következtek az ország életében. Nyakig benne voltunk a háborúban. Azokat a fiatalokat, akik főiskolán, egyetemen tanultak, a kormány 24 éves korig felmentette a katonaság alól. Én is megkaptam a katonai felmentésemet. Persze azért akadtak behívások is. A főiskola befejezése után az Apponyira jelentkeztem. Tanítóképző intézeti tanárjelöltként kívántam tanulmányaimat folytatni, történelem szakon. A felvételi értesítést augusztusban megkaptam azzal, hogy szeptemberben beiratkozhatok. Szeptember második felében utaztam le Szegedre. Apám azt javasolta, hogy csak nagyon kis csomagot vigyek magammal, mert így könnyebben tudok mozogni, és lehet, hogy hamar haza kell majd jönnöm. Akkor már tudtuk, hogy augusztus 23-án a románok letették a fegyvert, szeptember 5-én a magyar és német csapatok betörtek DélErdélybe, a szovjetek pedig közel kerültek a magyar határhoz. Szegeden felkerestem Banner János professzort. Megbeszéltük a helyzetet. Akkor már az oroszok átlépték a magyar határt. Szeptember 26-án elfoglalták Makót, az pedig nincs messze Szegedtől. Banner azt tanácsolta, hogy iratkozzak be, és utazzak azonnal haza. Ők nyugatra mennek az oroszok elől. Szeptember 28-án beiratkoztam az egyetemre, és azonnal hazautaztam. Otthon apám azzal fogadott, hogy megjött a katonai behívóm, és október 1-jén be kell vonulnom. Ezzel egy másik korszak kezdődött el az életemben.

5. Utolért a háború Bevonulás. Ha ezt a szót hallom, mindig megjelenik előttem az a kép, ahogyan a népszínművek ábrázolják a bevonulást. A kalapon nemzetiszín szalag, a fiúk vállán katonaláda, és énekelve masíroznak. Hát az én bevonulásom 1944. október 1-jén nem ilyen volt. A Budaörsi úti laktanyában kellett berukkolni. Se szalag a kalapon, se katonaláda, se énekszó. Nem volt lelkesedés sem. Egy szóval tudnám csak kifejezni: mentünk. A gyülekezéskor úgy láttam, lehettünk vagy 300-an. A korosztály a 18 évestől a 30 évesig. Elénk állt egy hadapród őrmester és egy őrmester. A ceremónia azzal kezdődött, hogy az őrmester megszólalt, akarom mondani, üvöltött, mert

Az idő sodrában

749

a rohadt civil bagázs nem tud még sorba állni sem. No, ezt biztosan Jutasról szalasztották. Egy ívről neveket olvasott, hogy azok álljanak külön. Ezek közé kerültem. Lehettünk vagy harmincan. Sorba álltunk, és a hadapród után mentünk az udvar másik részére. A hadapród üdvözölte a társaságot. A szövegből tudtuk meg, hogy a társaság karpaszományosokból áll, és rövid, négyhetes kiképzést fogunk kapni. Majd elküldenek bennünket tisztiiskolára. Beöltöztünk. Elég pocsék ruhát adtak. Nekem a zubbony szűk volt, a nadrág meg lötyögött rajtam. A többi sem nézett ki másként. Egy nagy bajom volt. Minden bakancs kicsinek bizonyult, nem ment fel a lábamra. Amikor a ruhaosztó szakaszvezetőnek jelentettem, az szólt a hadapródnak. Így kaptam ideiglenesen csizmát. Nagy szerencsém volt. Két nap múlva nemcsak új bakancsot kaptam, hanem új ruhát is. Igazán „elegáns” voltam a többi mellett. A körletben megismerkedtünk egymással. Én voltam a legidősebb és végzett tanár. A legtöbb egyetemista vagy főiskolás volt. Néhányan ebben az évben érettségiztek. Másnap kezdődött a „kiképzésünk”. Sorba állni, menetelni és tisztelegni tanítottak bennünket. Ezek a legfontosabbak, mert csak így tudjuk „megvédeni a hazát”. Az egész kiképzés alatt csak egyszer volt lőgyakorlat. Háború volt, ezért „spórolni kellett a lőszerrel”. Persze volt roham is. A Sas-hegyet jó párszor elfoglaltuk. Négy hét alatt aztán „jól kiképeztek bennünket”. Az egész karpaszományos társaság budapesti, illetve Budapest környéki fiatalból állt. A kiképzés befejezésekor 24 órás kimenőt kaptunk. A visszaérkezéskor az egész társaságot letolták, mert három ember meglépett. Ebben az időben már többen „mentesítették” magukat a katonaság alól. A „társaság” egy szakaszt alkotott a hadapród őrmester vezetésével. Ő volt a szakaszparancsnok, és engem, mint legidősebbet, megbíztak a helyettesi teendőkkel. Azt hiszem, a békeidőben ez nem történhetett volna meg. Ekkor azonban az oroszok a Duna–Tisza közén jártak. Hallottuk a hírt, hogy Szegedet október 11-én elfoglalták. Október 15-én Horthy rádióbeszédében bejelentette, hogy kilépünk a háborúból. Óriási öröm volt a laktanyában. Délután a rádió azonban már katonazenét sugárzott, és állandóan ismételte, hogy „Beregffy ezredes jöjjön Budapestre”. A laktanyában az őrséget megduplázták. Arról jött a hír, hogy a nyilasok elfoglalták a rádiót, és a  németek megszállták a Duna-hidakat. Október 16-án bejelentették, hogy Horthy lemondott. A laktanyában a nyilas érzelmű tisztek vették át a parancsnokságot. Befellegzett a „békének”. A parancs értelmében október 30-án kellett a szakasznak indulni Győrön keresztül Jutasra. Először nem értettem, hogy miért kell ekkorát kerülni, hiszen Veszprém felé is mehetnénk. A kerülőnek két oka volt. Az oroszok sok helyen már a Dunánál voltak, és a németek a Dunántúlon védelmi vonalat építettek.

750

Tóth Gábor

Az indulás előtt kimenőt kaptunk. Apám otthon feltankolt cigarettával és pálinkával, mondván, hogy most ez a legjobb valuta. Milyen igaza lett! Még egy dolgot vittem magammal. Ady összes verseit. Budapest és Győr között az út elég hosszú ideig tartott. Reggel indultunk, és csak estére értünk oda. Közben egy-két „Rata” szórakoztatott bennünket. Az útirányító parancsnokságon kellett jelentkeznünk. Az őrmester és én mentünk be az irodába. Egy idősebb százados volt a parancsnok. A beszélgetés során kiderült, hogy részt vett már az első világháborúban. Ludovikát végzett, és a háború után leszerelték. Elvégezte az egyetemet, és tanár lett. Már a felvidéki bevonulás idején aktiválták. Akkor tudtam meg azt is, hogy a hadapród végzett jogász, és az ügyvédi vizsgája előtt áll. Az útirányító parancsnok az iránt érdeklődött, hogy a szakasz kikből áll. Amikor megtudta, hogy zömével egyetemistákból, felsóhajtott és elmondta, hogy az ő fia is egyetemista, de már tavasszal behívták, és egy hónap óta nem tud róla semmit. A beszélgetés során nagyon összebarátkoztunk. A szakasznak szálláshelyet biztosított, mert azonnal nem mehettünk tovább. A vonalon nagy német szállítások voltak. Ott is az a hír járta, hogy a németek védelmi vonalat építenek ki a Balaton–Velencei-tó–Érd térségében. Szállást az egyik laktanyában kaptunk. Egy hodályban volt az új „otthonunk”, szalmán. Nem akarok túlozni, de a szalma mozgott a sok tetűtől. Tetűvel tehát alaposan felszerelkeztünk. Az ottaniak megörvendeztettek bennünket, hogy előttünk Munkácsról volt egy táraság, akik között tífuszosokat is találtak. Elképzelhető, hogy ez a  hír mennyire megörvendeztetett bennünket. Szerencsére senki sem lett beteg. Micsoda mázlink volt. Majd egy hétig „nyaraltunk” Győrben. November 5-én kellett jelentkeznünk a parancsnokságon. Az eltelt idő alatt nagyon jó barátságot kötöttem a hadapróddal. Elmondta, hogy 1939-ben szerelt le a sorkatonaságtól, és csak 1943-ban hívták be újra. Budaörsi sváb fiú volt. Megint ketten mentünk a parancsnokságra. A parancsnok közölte velünk, hogy még nem mehetünk, mert erős orosz támadás kezdődött, és a német szállítás fontosabb, mint mi. Bennünket Érsekújvárra irányítottak. Utazásunkat azonban Komárom felé nem tudja biztosítani. Azt is elmondta, ha nyugat felé küld, nem biztos, hogy Érsekújvárra érünk, lehet, hogy abból Németország lesz. Nagyon sokat tanakodtunk. Megkérdeztem, mi van akkor, ha mi szerzünk valami utazási lehetőséget. A pálinkavalutára gondoltam. Válasza az volt, hogy próbáljuk meg, de november 7-én el kell hagyni a várost. Két nap alatt semmilyen utazási lehetőséget sem tudtunk szerezni, még pálinkáért sem. A szakasszal úgy beszéltük meg, hogy gyalog is vállaljuk az utat. Ötletünket elmondtuk a parancsnoknak, és kértük, hogy „gyalogútra” állítsa ki a parancsot. Megtette. Így elindulhattunk. A hadapród úgy tervezte, hogy négy nap alatt tesszük meg az utat. Én sokalltam az időt, de megnyugtatott, hogy semmit sem szabad elkapkodni. Az első

Az idő sodrában

751

nap Vének faluig mentünk, a második nap Gönyűig. Mindkét helyen az iskolában szálltunk meg. A harmadik és negyedik napon egy-egy uradalomban volt a szállás. Mind a két helyen nagyon jó dolgunk volt. Az intézők majd agyonetettek bennünket, és még útravalót is kaptunk. November 11-én délelőtt, úgy 11 óra tájban, jelentkeztünk Komáromban az útirányító parancsnokságon. Itt egy zászlós volt a parancsnok. Éppen a telefonban üvöltött, amikor beléptünk a szobába. Álltunk vigyázzban, és vártuk a „beszélgetés” befejezését. Odasúgtam az őrmesternek, hogy majd mindjárt megszelídítem a zászlóst. A kulacsomban barackpálinka volt. Egy kicsit kilöttyentettem a  padlóra. A pálinka illatával tele lett a szoba. A zászlós felkapta a fejét, és amikor a „beszélgetést” befejezte, elég szelíd hangon megkérdezte: van pálinkátok? Azonnal jelentettem, hogy igen, és megkérdeztem, hogy szabad-e megkínálnom? Mi az hogy szabad volt. Előbb jót húzott a kulacsból, majd megkérdezte, hogy mit akarunk? A hadapród jelentette, hogy Érsekújvárra irányítottak bennünket, és odaadta a parancsot. A válasz az volt, hogy oda nem mehetünk; irány Németország. Arra kértük, hogy akkor irányítson bennünket Budapestre, mert ott akarjuk „védeni a hazát”. A „pálinkavaluta” segítette a dolgot. Megkaptuk az irányítást Budapestre. Amikor kifelé jöttünk a szobából, röhögve utánunk szólt: megnéztétek a dátumot? Korábbi időre dátumozta, mert akkor még lehetett Budapestre menni. A korai dátummal magát fedezte, bennünket pedig lehetetlen helyzetbe hozott. Ilyen aljas emberek is voltak, de azért a pálinkát elfogadta. Még azt is megjegyezte, hogy az SS biztosítja a város határát, így a városból nem tudunk kimenni. Na most mit csináljunk? Olyan viszony alakult ki a szakaszban, hogy mindent meg tudtunk beszélni. Végül is elfogadtuk a hadapród javaslatát, hogy jelentkezzünk az SS-parancsnokságon, és tőlük kérjünk segítséget. Ez nem éppen veszélytelen vállalkozás volt, de nem volt más lehetőségünk. Először szállást kellett szereznünk, hogy reggel megpróbáljuk az ügyünket lebonyolítani. Az az ötletem támadt, hogy elmegyek az egyik iskolába, és beszélek a tanítóval, mint kollégával, a szállás ügyében. Sikerült. Másnap reggel, november 12-én, zárt sorokban elindultunk az SS-parancsnoksághoz. A hadapród szólt az őrségnek, hogy jelentsen be bennünket a parancsnoknak. Amíg vártunk, a hadapród elmondta, hogy az őrség parancsnoka egy magyarországi sváb fiú, és megnyugtatta, segíteni fog. Néhány perc múlva behívták. Nem volt benn 10 percig. Amikor kijött, a parancsnok kikísérte. Mondtam is a srácoknak, ez jel. Az is volt. Bevonultunk az udvarra. A hadapród elmondta, hogy várni kell az indulással, de előbb élelmet fogunk vételezni. Magyar téliszalámit kaptunk, meg vajat a kenyérhez. Jól élnek ezek, de most már nekünk is jutott, ne szóljak egy szót sem. Vagy két óra múlva jött egy küldönc, és a hadapródot behívták az irodába. Amikor kijött, mondta, hogy német lőszerszállító konvojon fogunk utazni. A város határában egy kon­voj

752

Tóth Gábor

volt pihenőben. A parancsnok szívélyesen fogadott bennünket. Megtudtuk, hogy az autók tetején utazunk. Nem rajongtam a németekért, különösen az SStársaságért, de el kell ismernem, közöttük is voltak rendes emberek. Irány Budapest! Az úton kaptunk egy kis ízelítőt a háborúból. Pilisvörösvár közelében jártunk, amikor felettünk megjelent három Rata, és géppuskával támadta a konvojt. Az oszlop szétspriccelt az útról, és mindenki igyekezett fedezéket keresni. Nem történt egyéb zűr, mint az, hogy az egyik autót eltalálták, és nézhettünk egy kis tűzijátékot. Amikor a támadók elmentek, vissza az útra, és irány Budapest. A főváros határában le kellett szállnunk, mert a konvoj Budakalász irányába elkanyarodott. Pálinkával köszöntük meg a fuvart. Most már gyalog indultunk neki az útnak. A Bécsi úton a fővárosi vám felé közeledtünk, amikor észrevettük, hogy a vámnál nemcsak vámőrök vannak, hanem nyilasok is, a „dicső fekete egyenruhájukban”. A hadapród parancsára csőre töltöttük a fegyvereket, mindenre felkészülve. Később a nyilasok is észrevettek bennünket, és a vámházból kijött vagy tíz „vitéz”. Amikor odaértünk, a parancsnokuk megnézte az okmányainkat, és bement telefonálni. Majd közölte velünk, hogy a Ponty utcai iskolában lévő parancsnokságon kell jelentkeznünk. Úgy emlékszem, hogy öt óra körül lehetett, amikor az iskolához értünk. Az egyik tanteremben helyeztek el bennünket azzal, hogy majd megkapjuk a beosztásunkat. A hadapród elintézte, hogy a budaiak másnap reggelig kapjanak kimaradást. Én is kaptam mint budafoki. A hadapród mindenkivel megígértette, hogy másnap visszajön, mert különben neki lesz kellemetlensége. Nagy volt otthon az öröm. Engem meglepetés is ért. Nálunk volt Opra Lajos barátom. El kellett mesélnem az egész odisszeámat. Lajos barátom november 6-án jött ki a kórházból, és még három hét betegszabadságot kapott. Haza nem mehetett Ceglédre, mert az oroszok már a Duna–Tisza közén masíroztak, így hozzánk jött. Apámék örömmel fogadták. Másnap nyolc órakor benn voltam a  Ponty utcában. Mindenki visszajött. A hadapród nagyon boldog volt, hogy nem hagytuk cserben. Beosztást nem kaptunk, csak ténferegtünk egész nap. Közben a hadapród elintézte, hogy mindenki kapjon kimaradást este 6-tól reggel 6-ig. Mindenki becsületszavát adta, hogy visszajön. Amikor este (november 13.) hazamentem, apámék azzal fogadtak, hogy reggel egy nyilas járőr jött értem mint katonaszökevényért. Valaki jó pontot akart szerezni náluk, és feljelentett, mert látott hazamenni. Nem tudhatta, hogy a hazajövetel „legális” volt. Apám a „vitéz urakat” levitte a pincébe, és azok szinte négykézláb mentek el. Többet nem kerestek. A tanulságot azonban leszűrtük az esetből, hogy jó lesz vigyázni, mert „nem babra megy a játék”, és mindig „vannak jóindulatú, kedves emberek”. Lajosnak november 20-án járt le a betegszabadsága. Megbeszéltük, hogy a mi egységünknél fog jelentkezni. Ezt előre megbeszéltem a hadapróddal,

Az idő sodrában

753

és ezt a megoldást ő javasolta, mondván ezt a „cirkuszt” meg kell úszni. Akkor már ez a jelszó járta. Így lett Lajos a századparancsnokunk. Ekkor tudtuk meg, hogy a hadapródzászlóalj, amelyikhez bennünket beosztottak, a Csepel-sziget déli részén állomásozik, és mi a tartalékhoz kerültünk. Ebben az időben az oroszok már a Duna vonalánál voltak, és november végén megindult a támadás, illetve átkelésük a Kis-Dunán, Taksony és Dömsöd között. Ezzel megkezdődött a Csepel-sziget elfoglalása. A felsőbb parancsnokság utasítása ellenére a harcokba bevetették a hadapródzászlóaljat is. A gyengén felszerelt zászlóaljat néhány nap után kivonták a harcból, és helyére egy csendőrzászlóalj került. December elején az oroszok elfoglalták a szigetet, majd Érd és Adony vonalán átkeltek a  Dunántúlra. Megindultak a kiépített Margit-állások ellen, amely a Balaton– Velencei-tó–Érd vonalon húzódott. Megkezdődött Budapest bekerítése. Azt is hallottuk, hogy „dicső nyilas kormányunk” felvette a nyúlcipőt, és nyugatra menekült. A nyilas hordák atrocitásai szinte naponta jelentkeztek. December elején létrehozták a gettót. A nyilasok sok embert gyilkoltak meg. Naponta jöttek a hírek, hogy a Duna-parton hány zsidót és katonaszökevényt lőttek agyon a nyilasok. Közben az oroszok mindenütt előrenyomultak. Amíg ezek az események történtek, a mi hadapródszakaszunk december elején „haza járt aludni”. Olyan eset is volt, hogy 24 órás kimaradást kaptunk. Úgy emlékszem, hogy december 20-a után már senkit sem engedtek haza. A nagy káoszra jellemző, hogy bennünket, az épületben lévő parancsnokággal együtt, a Ponty utcában „felejtettek”. 24-én reggel mondom Lajos barátomnak, hogy itt a karácsony, estére haza kellene menni. Délután, úgy három óra körül Lajos „magához rendelt”, majd együtt kijöttünk a szálláshelyről. Menet közben kezembe nyomta a kimaradási engedélyt december 25-én 20 óráig. Így aztán a szüleim nagy örömére bennünket, szentestére, meghozott a Jézuska. Egész este az oroszok előnyomulásáról volt szó. Olyan hírek jártak, hogy már Érdnél vannak. December 25-én reggel arra ébredtünk, hogy nagy a csend. A villamosok sem jártak. Az előző nap apámék telefonon megbeszélték keresztanyámékkal, hogy ha nem lesz semmi zűr, kijönnek ebédre. Hát ilyen ellentmondásos idők voltak akkor kis hazánkban. A közelben dörögtek az ágyuk, itt meg az élet ment a maga útján. 11 óra tájban kinéztem az ablakon, és azt láttam, hogy a Petőfi úton orosz katonák lopakodnak Budapest felé. Erre Lajossal együtt gyorsan civil ruhát váltottunk. Az egyenruhát levittük a pincébe, és az egyik hordóba rejtettük. Közben apám felhívta keresztanyámékat, hogy már nálunk oroszok vannak. Náluk csend volt. Ekkor még lehetett telefonálni. Lajos barátommal együtt odamentünk a kapuhoz, hogy közelről is szemügyre vegyük a „tovarisokat”. Amikor megláttak bennünket, elkezdtek integetni, de mentek tovább. Legalább kétszázadnyi ruszki ment a házak tövében. Mondtam is Lajosnak, hogy milyen barátságosak ezek

754

Tóth Gábor

az oroszok. Na, várd ki a végét – válaszolt Lajos. Egy géppuskás szakasz bejött a házba, és kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy menjünk le a pincébe. Az ebédlőasztalt az ablakhoz tolták, és arra állították a géppuskát. Tovább nem nézhettük, mert az egyik lekísért bennünket a pincébe. A környékből több száz ember lett pincelakó. Mindenki elhelyezkedett, ahogy tudott. Apám a borospince egyik elzárható részén alakított ki szállást. Karácsony másnapján rendkívüli eset történt. Egy tíz év körüli kislány rohant hozzám, és izgatottan hívott, hogy menjek vele, mert egy néninek kisbabája lesz. A nőnek a pincében lévő pincemesteri fülkében csináltak helyet. Lajosnak szóltam, hogy próbáljon olyan nőt keresni a „pincelakók” között, aki le tudja a szülést vezetni. A kislánnyal elsiettem. A fülkében a nő mellett két tehetetlen, sipákoló nőt találtam. Láttam, hogy megkezdődött a szülés. A két siránkozó nőt kizavartam a fülkéből, és átvettem a szülésznő szerepét. Hirtelen arra gondoltam, hogy de jó, hogy tanultam anatómiát, és olvastam dédanyám szülészeti tankönyveit. A  gyermek megszületett, és éppen egy törülközőbe igyekeztem „becsomagolni”, amikor Lajos megérkezett egy idősebb nővel, aki átvette tőlem a kisfiút és a mamáját. Hát így voltam én az ostrom alatt „szülésznő”. Ha ezt elmesélhettem volna dédnagyanyámnak, biztosan nagyon megdicsér, de sajnos akkor már nem élt. Másnap, amikor meglátogattam az anyát és az újszülöttet, a nő megköszönte a  segítségemet és arra kért, hogy engedjem meg, hogy a kisfiát Gábornak kereszteltesse. Mit mondhattam volna, mint igen. A pletykából tudtam meg, hogy a kisfiú apja egy német katona volt. A pincéből még a pince előterébe sem engedtek ki bennünket az oroszok. Nyilván nem tudhatták, hogy a boros rész összeköttetésben van a szesz rés�szel, s így azon keresztül ki tudtunk menni a Tóth József utcára. Ott is oroszok voltak, de azok nem sokat törődtek velünk. Biztosan azért, mert az nem volt felvonuló út, mint a Petőfi út. Szüleim már előzőleg a holminkat, a könyveimmel és jegyzeteimmel együtt ládába csomagolták, és elhelyezték a pince előterében lévő raktárba. Féltek, hogy a bombázás és az ágyúzás megsemmisíti azokat. Amikor ki lehetett jönni a pincéből, addig a tovarisok és a „dicső magyar zabrálók” megszabadítottak bennünket szinte mindenünktől. A holmim közül nekem csak az maradt, ami rajtam volt. Könyveimet és jegyzeteimet széthányták. A legnagyobb veszteségem az volt, hogy jegyzeteimnek mintegy 80%-a megsemmisült. Még hallgató koromban ös�szegyűjtöttem a disszertációm anyagát. A magyarországi aeneolitikum képanyaga és az azzal kapcsolatos jegyzeteim lettek semmivé. De erről majd később. Nálunk az oroszok nem mentek le a pincébe. Később hallottunk arról, hogy más pincében szinte folyt a bor, és sok orosz katona és a hozzájuk csatlakozó „dicső magyarok” részegen randalíroztak.

Az idő sodrában

755

December 28-án jöhettünk csak ki a pincéből. Ekkor a fiatal férfiakat összeterelték az udvaron. Voltunk vagy 200-an. Egy tiszt, tolmácsolás útján, közölte velünk, hogy munkára visznek bennünket, és ott majd igazolványt is kapunk. Mielőtt elindultunk, a tiszt megkérdezte, hogy ki az üzem vezetője. A tolmács, aki az első világháború után itt maradt orosz hadifogoly volt, azt mondta, hogy azok nyugatra mentek, de én értek a pince vezetéséhez. Nem tudom, hogy miket mondott rólam, de a tiszt kiállított a sorból, és felszólított, hogy indítsam el az  üzemet. Azonnal elvállaltam, de megmondtam, hogy ehhez emberek is kellenek, és az itt sorban álló emberekre szükség van. Az oroszok összedugták a  fejüket, majd a parancsnok kijelentette, hogy rendben van. Így maradt mindenki itthon. Velem közölték, hogy menjek velük a városparancsnokságra. Akkor tudtam meg, hogy már ilyen is van. A parancsnokság a polgármester házában volt. Alaposan kikérdeztek a parancsnokságon, hogy ki vagyok, voltam-e katona stb.? Elmondtam azt is, hogy a századparancsnokommal, aki régi barátom, együtt jöttünk haza karácsonyra, és már nem tudtunk visszamenni. Erre megkérdezte az egyik tiszt, hogy ha tudunk, visszamentünk volna-e? Erre azt válaszoltam, hogy igen, hiszen katonák vagyunk. Hosszasan néztek rám, majd a parancsnok azt mondta, hogy megbíznak az üzem vezetésével, az üzemhez őrséget adnak, és a hadsereget el kell látnom borral és szeszáruval. Az egységeknek a kiutalást a parancsnok fogja adni írásban, és az elvitt áruért mindenki fizetni fog. Igazolványt adtak. Amikor megkaptam, arra kértem a parancsnokot, hogy a barátomnak is adjanak. A parancsnok elég hosszú ideig nézett, majd valamit mondott a többinek, de végül is azt az igazolványt is megkaptam. Így lett Lajos barátomnak is igazolványa. Én meg így lettem hadifogoly helyett „a szovjet hadsereg udvari szállítója” és az  üzem pedig „hadiüzem”. Persze az egész beszélgetés a parancsnokságon, az ő hivatali tolmácsukon keresztül történt. A parancsnokságon összeismertettek egy főhadnaggyal, aki az őrség parancsnoka lett. Artyomnak hívták. A vezetéknevére nem emlékszem. Később Arturnak kereszteltem el, ő meg engem Gáborinak. Mások előtt azonban „professzor-direktornak” titulált. Velem egykorú volt. Mérnöknek készült, de a háború közbeszólt. Jóképű grúz fiatalember volt. A munka során nagyon jóba lettünk. Az őrség nyolc emberből állt. Artyom helyettese egy hadnagy, Borisz, két idősebb, két fiatalabb férfi és két nő. Artyom nálunk lakott, a többinek az üzemben csináltam szállást. Míg én a parancsnokságon üdültem, szüleim elkezdték rendbe hozni a lakást. A katonák nagy rendetlenséget és rengeteg piszkot hagytak maguk után. A „dicső hadfiak” a kádat használták WC helyett. Anyám kétségbe volt esve. Apám azzal vigasztalta, hogy ez is hozzátartozik a háborúhoz, és örüljön, hogy nem romokat kell takarítani.

756

Tóth Gábor

Az üzemet december 29. és 31. között rendbe hozattam. A pincelakók kiköltöztek. Így a munkát 1945. január 1-jével megindítottam. Akkor jött az első kuncsaft. Itt jegyzem meg, hogy január 1-jével létrehozták Budafok polgári vezetését is. A város ipari osztályától, 1945. január 29-ével, megbízást kaptam az üzem vezetésére Somogyi Ferenccel együtt. Abban az időben érthető ez a kettősség. Somogyi szociáldemokrata párttag volt, én meg párton kívüli. Ő megbízható, én nem egészen. Somogyi azelőtt az üvegcsomagolást vezette, az üzem vezetéséhez nem nagyon értett. Lehet, hogy én sem, de engem az orosz parancsnokság bízott meg, és azokkal a civil vezetés jó fiú akart lenni, így aztán engem is megbíztak. Az egészben az volt a nagy szerencse, hogy Somogyi Ferenccel gyerekkoromtól kezdve nagyon jóban voltam. Így aztán nem volt közöttünk semmiféle súrlódás sem. Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Mindenben segítette munkámat, lényegében én vezettem az üzemet. A kecske is jóllakott, a káposzta is megmaradt. Barátságunk Somogyi Ferivel élete végéig megmaradt. Az orosz katonai egységek rendszeresen jöttek áruért a városparancsnok kiutalásával. Akinek nem volt készpénze, áruval is fizethetett (liszt, zsír, olaj, hús, krumpli, bab stb.). Minden árut a napi áron számoltunk el. A pincemunkásokat és a tisztviselőket részben pénzzel és különböző áruval fizettem, hetenként. Artyommal a kapcsolatunk odáig fejlődött, hogy elkezdtem magyarra tanítani. Hallatlan nyelvtehetség volt. A grúz és orosz nyelveken kívül szinte az összes kaukázusi nyelvet beszélte. Később megtudtam, hogy komi nyelven is beszél. Megmagyaráztam, hogy a komik a magyarnak nyelvrokonai. Január végére már olyan jól megtanult magyarul, hogy a magyarság történetét is megértette, amikor azt magyaráztam. Mindjárt megjegyezte, hogy nekünk is mindig a szabadságért kellett küzdenünk, mint nekik grúzoknak. Nagyon büszke volt arra, hogy grúz. Minden esetben kikérte magának, ha azt mondtam: ti oroszok. Én voltam az ő nyelvtanára, ő meg az én haditudósítóm. Tőle értesültem mindig a hadieseményekről. Már az ismeretségünk elején elmondta, hogy 1944 decemberében törték át először a Margit-vonalat, és Budafok irányába december 23-án indult a támadás. Tőle tudtam meg, hogy január elején az orosz csapatok Albertfalván és Kelenföldön először védelemre rendezkedtek be. Teljesen körülzárták Budát, és január elején megindult Buda ostroma. Elmondta azt is, hogy Pestet január 18-án foglalták el teljesen, és akkor a németek felrobbantották a dunai hidakat. Arról is beszámolt, hogy január elején és végén a németek támadást intéztek Buda irányába, hogy felszabadítsák. Budafokot mintegy 20 kilométerre megközelítették. Mindkét alkalommal visszaverték őket. Budát február 13-án foglalták el. Érdemes megemlíteni, hogy Artyom soha nem mondta, hogy felszabadították Budapestet, mint azt később a magyar politika hirdette. Mindig csak arról beszélt, hogy legyőzték a német vagy a magyar csapatokat, vagy elfoglalták ezt vagy azt a várost. Hát ilyen az élet, és olyan a politika.

Az idő sodrában

757

Artyom február 15-én búcsúzott el tőlünk, és indult Bécs felé. Az őrséget is ekkor vonta vissza a parancsnokság. Az eltelt másfél hónap itt a front mögött is háborús hónap volt. Ebben az időben voltak olyan esetek is, amikor az oroszok erőszakkal akartak borhoz jutni. Egyik éjjel be akarták törni a kaput, hogy ingyen jussanak italhoz. A két idős őr volt szolgálatban. Artyom nem volt itthon. Az egyik felszaladt értem, hogy baj van. Mondtam, hogy lőjön oda. Ez ellen tiltakozott. Nem volt más megoldás, nekem kellett a problémát megoldanom. Volt nálam több kézigránát, mert Artyommal azzal szoktunk halászni. Az egyiket jó messze a kaputól, nehogy valami baj legyen, felrobbantottam. Lett erre nagy riadalom, a kaput ostromlók azonnal felvették a nyúlcipőt. Egy másik alkalommal a pince egyik szellőztető kéményén leereszkedtek az oroszok kötéllel. Demizsonokat töltöttek meg borral, és a társaik felhúzták az áhított nedűt. Az őrségen két fiatal katona volt, Misa és Borisz. Persze mindig akkor történik valami zűr, amikor Artyom nincs itthon. Misa keltett fel azzal, hogy oroszok vannak a pincében. Mondtam is neki, hogy zavarja ki őket. Nem mertek lemenni a pincébe, és arra biztattak, hogy zavarjam én ki az oroszokat. Amikor Artyom valamelyik éjszaka kimaradt, rám bízta a géppisztolyát megőrzésre, persze az oldalfegyverét mindig magával vitte. Fogtam a géppisztolyt, és mondtam Misának, adja oda a fegyverét Lajosnak, mert egyedül nem „egészséges” lemenni. Először tiltakozott, mondván, hogy Lajos katonatiszt volt. Erre őt hívtam. Ekkor meggondolta magát, és odaadta. Mindketten jól ismertük a pinceágakat. Két irányból indultunk a tett színhelyére. Megbeszéltük, ha közelebb kerülök az oroszokhoz, leadok egy sorozatot, akkor Lajos lő egyet-kettőt a levegőbe. Így is történt. A lámpa fényénél jól láttam, hogy buzgólkodnak a bor körül. Kötéllel húzták fel a társaik a jó nedűt. Lövésemre megkezdődött a menekülés. Most a katonák kapaszkodtak a kötélbe, és irány a szabad ég. Amikor az utolsót is felhúzták, odamentem a kürtőhöz, és beleengedtem egy sorozatot. Több ilyen próbálkozás nem volt. Említettem, hogy kézigránáttal szoktunk halászni. Amikor a raktárból Artyommal együtt begyűjtöttük a muníciót, zsebre vágtam a nyelesek mellett egy Vécseyt is, hogy majd azzal megtréfáljuk a barátainkat. Abban az időben a Duna partján lövészárok húzódott, benne vagy harminc centiméter víz. Az árok partján álltunk, és úgy dobáltuk a nyeleseket. Azok a fenéken robbantak. Közben bedobtam a Vécseyt is. Tudtam, hogy már akkor robban, amikor a vízhez ér. Ettől a robbanástól a „barátaink” megijedtek, és bevágták magukat a lövészárokba. Csupa vizesek és sárosak lettek, mi meg kinevettük a „hősöket”. Szidtak is bennünket, mint a bokrot, de a barátság ezért a „tréfáért” nem szűnt meg. Ebben az időben egy új barátság is kezdett kialakulni. A legnehezebb időben kezdődött. Január legelején egy alkalommal a lakásról a pince felé men­tünk

758

Tóth Gábor

Lajossal, amikor rám kiáltott, hogy nézzek fel a teraszra. Egy szép és csinos lány állt ott. Eddig is ismertem a lányt. Kristóf Ilona volt. Lajos azonban akkor látta először. Persze, hogy feltűnt neki. Ilonkával közvetlen munkatársak lettünk, amikor az oroszok kineveztek „professzor direktornak”. Munkámban nagyon sokat segített. Jól ismerte a pince ügyeit, mert azelőtt az igazgató mellett dolgozott. Nagyon jó barátság alakult ki köztünk. Sokat beszélgettünk. Nagyon emlékezetesek voltak a szeszpincei beszélgetések. Eddig nem nagyon érdekelt, de most kezdtem iránta jobban érdeklődni. Többször hazakísértem. Jó volt vele lenni. Hát valahogy így kezdődött a kapcsolatunk. Úgy láttam, én sem voltam közömbös számára. Egy alkalommal történt az eset, amikor szintén hazakísértem. Már elég sötét volt. Úgy emlékszem, akkor még tartott Buda ostroma. Az utcán rajtunk kívül nem ment senki. Egyszer csak Ilonka figyelmeztetett, hogy két ember követ bennünket. Ne törődj vele, mondtam. Ettől nem lett nyugodt, és mindig hátrafele figyelt. Amikor befordultunk Máriáékhoz, mert náluk lakott, felkiáltott, hogy vigyázz! Hirtelen megfordultam, és azt láttam, egy rohamkés villan egy ember kezében, amivel le akar szúrni. Egyik kezemmel elkaptam a kezét, és a másikkal leütöttem. Ezalatt Ilonka a másik támadóval hadakozott. A másik támadót is ártalmatlanná tettem, amikor a házban lakó orosz tisztek kirohantak segítségünkre, és a két támadót elfogták. Nem volt nehéz munkájuk, mert mindkettő a földön feküdt. Bekísérték őket a városparancsnokságra. Amikor hazafelé mentem, azon gondolkodtam, hogy ez a lány nemcsak szép és csinos, hanem bátor is. Hogyan hadakozott egy rohamkéssel felfegyverzett férfival! Van ebben a lányban kurázsi. Most már még jobban tetszett. Másnap Artyom elmondta, hogy a támadóink vlaszovisták voltak, és mindkettőt agyonlőtték. Vlaszov volt az az orosz–ukrán tábornok, aki egységével átállt a németekhez. Szerintem azonban ezek szökött katonák voltak, mert Vlaszovék nagyon messze voltak Magyarországtól. Persze mindegy, hogy kik voltak. Megmenekültünk. Egy tanulságot le kellett szűrni az esetből. Ebben az időben sötétedéskor még „nem egészséges” sétálni. Még nem azok az idők járnak. Az idők csak lassan változtak. A háborúhoz hozzátartoznak ezek az események is. Biztosan szerencsés ember vagyok, mert a legnehezebb helyzetben is mindig találkoztam olyan emberekkel, legyenek azok magyarok, németek vagy oroszok, akik a nehéz körülmények között is emberek tudtak lenni. 1944. október 1-jével utolért a háború, 1945. február 13-án, Buda elfoglalásával elhagyott. Mennyi minden történt velem öt hónap alatt? Február 13-ával a budapestieknek, majd április 4-én az egész országnak egy másik világ kezdett kibontakozni.

Az idő sodrában

759

6. A Hangyában 1945. június 1-jével változott az üzem és az én helyzetem. A „hadiüzem” megszűnt, és megszűnt Budafok város felügyelete is. Visszakerültünk a Hangyához. Mielőtt erre rátérnék, utalni kell egy-két eseményre, ami még február és június között történt. A városparancsnokság emberei mindig szívesen betértek az üzembe egy-két pohár borra. Ezek a látogatások „üzemellenőrzések” voltak. Február vége felé az egyik parancsnoksági őrmester is betért egy kis „ellenőrzésre”. Egy kicsit mélyebbre nézett a pohár fenekére, és ebből lett a baj. Nemcsak borra, hanem nőre is vágyott. Az asszonyok közül az egyik engem hívott segítségül. Lesiettem a pincébe, és az „őrmester tovarisra” kiabálva „ráförmedtem”. Persze magyarul, de nyilván értette, mert rám akarta fogni a géppisztolyát. Én sem voltam rest, és jól állon vágtam, és kicsavartam a kezéből a fegyvert. Kibiztosítottam és ráfogtam. Így kísértem be a saját parancsnokságára. Az utcán senki sem mert bennünket megállítani. Nem értették, mi lehet ez, hogy civil kísér géppisztol�lyal egy parancsnoksági őrmestert. A géppisztolyt átadtam a parancsnoknak, és a tolmács útján elmondtam az esetet. A parancsnok mondott valamit oroszul, erre az őrmestert elkezdték agyba-főbe verni. Pártjára keltem, mondván, hisz nem csinált végeredményben semmit sem. A tolmács felvilágosított, hogy nem azért verik, mert csinált valamit, hanem azért, mert hagyta elvenni a fegyverét. Kértem a parancsnokot, hogy ne bántsák. Végre abbahagyták, de a parancsnok kijelentette, hogy azonnal kiküldi a frontra. Hiába kértem, tántoríthatatlan volt. Nagyon kemények voltak egymással is. De hát ez a háború. Március elején felkeresett a Hangya egyik igazgatója, Steingastner. Budán lakott, és az ostrom után jött ki Budafokra. Elmondtam, hogy mit csináltam január óta, és azt is, hogy a kasszában mennyi pénz van. Borzasztóan örült, hogy az üzem rendben van, és teljesen működőképes, sőt árunk is maradt. Azon töprengtünk, hogy a pénzt hogyan juttassuk be a központba. Akkor már a Háros-sziget végén cölöphíd volt Csepelre. Azt javasoltam, hogy menjünk ketten, és majd én hátizsákban elviszem a pénzt. Már az összegre sem emlékszem, de szép summa volt. Minden lehetőségre számítva, két liter pálinkát is vittünk magunkkal. Március végén útra keltünk. Már a Soroksári úton ballagtunk, amikor az egyik malomnál orosz katonák állták el az utunkat egy kis „robotra”. A malomban kellett melózni, akarom mondani zsákolni. Az igazgató idős ember volt. Neki nem kellett zsákot cipelni. Ráültettem a „pénzes zsákra”, amíg egy súlyos zsákkal felmentem az emeletre, de mondtam, hogy addig próbáljon „üzletet” kötni a tovarisokkal. Elengedésünk ára egy liter pálinka volt. Eszerint fél liter pálinkát értünk. Így aztán mehettünk tovább. Hamar beértünk a Közraktár utcába. Ott volt a Hangya központja. Óriási ovációval fogadtak ben-

760

Tóth Gábor

nünket. Virág igazgató azt mondta, amikor Steingastner elmesélte a budafoki helyzetet, hogy ezt nekem a Hangya sohasem fogja elfelejteni. Kérhetek, amit akarok. Azt kértem, hogy addig maradhassak a Hangyánál, ameddig befejezem megszakított tanulmányaimat. Amikor a Hangya szervezeti rendje helyreállt, június elsejével kettéválasztották a borpincerészt és a szeszpincerészt. Az igazgatóság megbízott a borászati osztály vezetésével. Még az előző időhöz tartozik, hogy az üzem munkásai áprilisban, amikor az egész üzemet vezettem, megválasztottak az Üzemi Bizottság elnökének. Hiába tiltakoztam, hogy ezt nem lehet, ragaszkodtak az elképzelésükhöz, sőt a különböző pártok beleegyezését is megszerezték. Így aztán magammal vitatkozhattam, és nekem kellett megszerveznem a májusi ünnepséget is. 1945-ben a május elsejei ünnepséget a budafoki üzemek a Háros-szigeten ünnepelték. A sziget nagyon szép volt. Az egyik tisztás tele volt gyöngyvirággal. Ilonkával egy egész nyalábbal szedtünk. Délben kecskepörkölt volt az ebéd az üzemben. 1945. július végén mondtam le az Üzemi Bizottság elnökségéről. Lemondásomat a Szakszervezeti Tanács elfogadta. Az üzem munkásaival nagyon jó volt a kapcsolatom mindvégig, amíg a  Hangyában dolgoztam. Egy-két tisztviselővel azonban már kezdettől feszült volt a viszonyom. Elsősorban azokról van szó, akik beléptek a Kommunista Pártba. Nem voltam semmilyen pártnak a tagja, és ezek az „urak” nehezen viselték el, hogy nem kommunista párttag az üzem vezetője. A feszültség különösen kiéleződött akkor, amikor a Hangya-központ kinevezett. A szovjet hadseregi megbízás ellen nem mertek szólni, de most már megjött a hangjuk. Elsősorban Gézának voltam az útjában. Ez az „úriember” 1945 előtt a nyilasokkal szimpatizált, hogy a  borosztály vezetője lehessen. Most meg nagy kommunista lett, ugyanebből a célból. Megindult az áskálódás. Amíg a Hangya létezett, az áskálódásnak nem volt foganatja. Aknamunkájára először Somogyi Feri figyelmeztetett. Később több helyről is kaptam jelzést. Amikor a Hangya megbízott a vezetéssel, úgy éreztem, hogy olyan közösségnek lettem a tagja, akik összetartanak, segítik egymást, és nekem biztosítják a  tanulmányaim befejezését. Érthető tehát, hogy nagy lendülettel kezdtem munkához az „új helyemen”. A központ 1945 nyarán üzletet kötött egy svájci borcéggel, hogy 4000 hl bort fog szállítani. A szerződést könnyebb volt megkötni, mint teljesíteni. Az én feladatom volt a bor hazai megvásárlása, kezelése és a szállítás lebonyolítása. Ezt a feladatot azért tudtam megoldani, mert az egész üzem egy emberként mellettem állt. A vásárlást elsősorban Hermánn Gyurka, a  borok kezelését Gelencsér Jóska, a szállítás lebonyolítását apám végezte. Amíg az egész üzem lelkesen dolgozott, addig a „hatalmasságok” a Hangya megszüntetésére törekedtek. Azt a szervezetet kívánták

Az idő sodrában

761

meg­szüntetni, amit 1898-ban gr. Károlyi Sándor indított el. Céljukat elérték, mert 1947-ben létrehozták a Magyar Országos Szövetkezeteket (MOSZK), majd 1948-ban az Állami Borforgalmi Vállalatot (Abofort). Ezzel a két intézkedéssel a Hangya Szövetkezet először beolvadt egy államosított szervezetbe, majd a borpincerész egy állami vállalatba. Amíg a Hangya szétverése történt, azt hiszem, becsületesen végeztem a munkámat és tanulmányaimat. Tanulmányaim ügyében 1945. június végén leutaztam Szegedre. A rendelet szerint lehetőség volt arra, hogy az 1944–45. tanév II. félévére beiratkozhassak, és ősszel tehessem le a vizsgáimat. 1945. szeptember 15-től október 15-ig szabadságot kértem a Hangyától. Ez idő alatt elvégeztem az iskolai gyakorlatomat a szegedi rk. tanítóképző intézetben, és letettem a tanári vizsgámat. Hogy ne menjen semmi sem simán, a tanítóképzőben volt egy kis zűröm. Bálint Sándor volt a gyakorlatvezető tanárom. Bálintnak akkor már sok elfoglaltsága volt az egyetemen, és megbízott, hogy tartsam helyette az óráit. Az egész gyakorlat alatt összesen csak két órámon volt benn, az elsőn és az utolsón. A többit önállóan tartottam. Óráimat néha meglátogatta Katona Miklós igazgató. Negyedik és ötödik osztályban tanítottam történelmet és magyart. Ebben az időben nem volt tankönyv, mert a régit bevonták, és új még nem készült. A tanárnak kellett a tankönyvet is pótolni. Az egyik történelemórámon éppen azt magyaráztam, hogy I. István milyen nagy tettet vitt végbe, amikor a magyarsággal felvétette a kereszténységet, és ezzel csatlakozott Európához. Erre felugrott egy tanuló a székről, és azt vágta a fejemhez: „Tanár úr hazudik. Az igazság az, hogy István meggyilkoltatta Koppányt, megvakítatta Vazult.” Éppen a tanuló asztala előtt álltam, és mérgemben olyan nagy pofont kentem le neki, hogy beesett az asztal mögé. Amikor a földről felkászálódott és visszaült, tovább folytattam a magyarázatot. Az óra után lementem az irodába, és elmondtam a történteket az igazgatónak. Azt is hozzátettem, hogy nagyon sajnálom az ügyet, de elfogott az indulat. Az igazgató megkérdezte, hogy ki volt a tanuló? Amikor megmondtam a nevet, megvakarta a fejét, és a következőt mondta: tudod ki ez a tanuló? Nem tudtam, csak a nevet. Felvilágosított, hogy az illető a szegedi Kommunista Párt ifjúsági szervezője. Hozzátette, hogy ebből botrány lesz. Most én vakartam meg a fejem, hát lesz, ami lesz – mondtam. Másnap ugyanabban az osztályban magyarórám volt. Halálos csend fogadott. Beírtam az osztálykönyvet, és el akartam kezdeni az órámat, amikor az én delikvensem felállt, és bocsánatot kért az előző napi szemtelenségéért. Azt is elmondta, hogy tegnap este az egész ügyet elmondta a pártban Komócsin elvtársnak, aki alaposan lehordta a viselkedéséért, és nekem adott igazat. Ezután én is elnézését kértem a pofonért. Ezzel az ügy lezárult. Amíg ott tanítottam, a fiú a legjobb tanulóm lett. Azt is mondhatom, hogy jó kapcsolat alakult ki közöttünk. Milyen az élet, mintegy harminc év múlva újra találkoztunk. Akkor az ifjú ember

762

Tóth Gábor

már a XXII. kerület tanácselnöke volt. Beszélgettünk a múltról. Ebben a funkciójában is igazat adott nekem. Erre megjegyeztem, hogy egész pályafutásom alatt az volt az első pofonom az iskolában, ugyanakkor az utolsó is. 1945. október 10-én letettem a tanári vizsgámat, és megkaptam a tanítóképző intézeti tanári oklevelemet magyar nyelv és irodalom és történelem szakból. A régészettel sem szakítottam. Kapcsolatom volt az Országos Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulattal. 1945-ban gyűjtést rendeztem az üzem dolgozói között a társulat folyóirata, az Archeológiai Értesítő megjelenése érdekében. 2735 pengőt sikerült összegyűjteni a megjelentetés költségeire. A tanári oklevél megszerzése után hozzáfogtam a doktori disszertációm megírásához és a szigorlatra való felkészüléshez. Főtárgynak régészetet, melléktárgyaknak magyar történelmet és filozófiatörténetet választottam. Már az előzőekben utaltam arra, hogy a disszertációhoz gyűjtött anyagot a történelem vihara szinte teljesen elsodorta. A magyarországi aeneolitikum anyagának újbóli összegyűjtésére már nem volt módom. Így a disszertációm témáját módosítanom kellett. Így került sor Lebő és környékének településtörténete az őskortól az Árpád korig című értekezés megírására (170 p.). A doktori szigorlatot 1946 júniusában tettem le. Banner ekkor már a budapesti egyetemnek volt a tanára. A főtárgyszigorlatot a szegedi egyetem úgy oldotta meg, hogy a dékán, Tóth László feljött Budapestre, és Banner szobájában vizsgáztam. A szigorlatok nyilvánosak, de általában nem szoktak vendégek bejönni. Még meg sem kezdtem a feleletet, nyílt az ajtó, és három professzor bevonult: Gerevich Tibor, Tóth Zoltán és Oroszlán Zoltán. Banner mintegy másfél órán keresztül vizsgáztatott. Ebből fél órát a dis�szertációra szánt. A dékán megköszönte a vizsgáztatást és nekem a válaszokat, majd megkérdezte, hogy a jelenlévőknek van-e kérdése a „jelölt úrhoz”. Hát volt. Először Gerevich érdeklődött, hogy mit tudok a római kori portréfestészetről, Tóth Zoltánt a római táborok helyzete és berendezése érdekelte, Oroszlán Zoltánt a keleti kultuszok emlékei érdekelték, Pannóniában. Mindegyik válaszomat azzal kezdtem, hogy a téma nem tartozik a szigorlatom anyagához, „de….”, és elmondtam a válaszomat. Mindhárman nagyon megköszönték a feleletemet, és pozitívan értékelték. Majd az elnöklő dékán is köszönetet mondott a kérdésekért és a feleletért, és bezárta a vizsgát. Így aztán főtárgyból a vizsgám több mint két és fél óráig tartott. Utána mindenki „melegen rázta a kezemet, és gratulált”. Gerevich megjegyezte, hogy „ugye, jól kib…tunk veled”. Ekkor tudtam meg, hogy előre megbeszélték a dolgot. Hát az sikerült. Melléktárgyaim közül magyar történelemből Hermann Egyednél, filozófiatörténetből Halasi-Nagy Józsefnél vizsgáztam Szegeden. A doktorrá avatás 1946. június 28-án volt. Az avatásra szüleim, Ilonka, aki akkor már menyasszonyom volt, és Mariska unokanővérem kísértek el. A doktorrá avatással befejeztem egyetemi

Az idő sodrában

763

tanulmányaimat. Nehéz két évem volt. A munka mellett tanulni, tanítási gyakorlatot végezni, államvizsgázni, szigorlatozni, nem volt egyszerű feladat. Említenem kell azt is, hogy a pincében végzett munkámon kívül rendszeresen volt a központban értekezlet. Ezt az értekezletet majdnem minden esetben Virág igazgató tartotta. Erre az értekezletre Budafokról mindig Somogyi Ferivel mentem. Az első alkalommal Virág félrehívott, és megkérdezte, hogy Somogyi nem volt-e volksbundista, mert ő tudja, hogy Somogyi sváb ember. Megnyugtattam, hogy nem, sőt fiatal korától szociáldemokrata párttag. Mindjárt másként nézett rá. Egyik bemenetelünk alkalmával Somogyi megkérdezte, hogy ma milyennek látom a Szociáldemokrata Pártot? Mondtam is, hogy gyerekkorom óta nem változott a véleményem. Visszakérdeztem, hogy miért kérdi? Elmondta, hogy a pártvezetésben beszéltek rólam, és általa azt üzenik, hogy szívesen látnának a pártban, ha én is úgy gondolom. Ez volt az előzménye annak, hogy 1946 szeptemberében beléptem a Magyar Szociáldemokrata Pártba. A munkám és a tanulásom közben alakult ki szoros kapcsolatom Ilonkával. Nemcsak üzemi munkámat segítette, a tanulmányi munkámhoz is biztos támaszt adott. Azt hiszem, ekkor lettem igazán szerelmes belé. Nagyon sokat jelentett, hogy érzelmeimet viszonozta. Így aztán minden munka könnyen ment. Szüleit is meglátogattam Felsőgödön. Az egész család nagyon szimpatikus lett számomra. Ilonkával kezdtük a jövőt tervezni, és elhatároztuk, hogy 1946 húsvétján megtartjuk az eljegyzésünket. Meg kell jegyeznem, hogy eddig egy kapcsolatomban sem gondoltam a jövőre, csak a jelennek éltem. Most a jövő is fontos lett számomra. Azt hiszem, ez az igazi szerelem. 1946. év elején nagy meglepetés ért. Egyik nap Ilonka szólt, hogy vendégem jött, és felküldte anyámhoz. Éppen a portánál volt, amikor egy nő keresett. Úgy gondolta, hogy csak Mária lehet. Azonnal felmentem a lakásra. Ilonkának igaza volt, Mária jött haza Németországból. Nem tudtam arról, hogy nyugatra ment, hiszen 1944 júniusában elváltunk egymástól. Akkor nyíltan megmondtam, hogy a válás végleges. A beszélgetés során tudtam meg, hogy az öccse, aki Ludovikát végzett katonatiszt volt, augusztusban érte ment, és így került nyugatra. Az öc�cse fogolytáborban volt, és csak most tudtak hazajönni. Amikor eljött hozzám, arra gondolt, hogy az elválásunk nem végleges. Elmondtam, hogy vőlegény vagyok, és ezen nem akarok változtatni. Rá mindig úgy gondolok, mint nagyon kedves, jó barátomra, de más érzelmeim vele szemben nincsenek. Tudomásul vette. Kikísértem a pályaudvarra, és elváltunk örökre. A doktorátusom után beszéltem Virág igazgatóval, hogy tanári állás után nézek. Azt javasolta, hogy még várjak egy kicsit, amíg a pénz stabilizálódik. Megegyeztünk, hogy még maradok. 1946 augusztusa meghozta a forintot, és megszűnt az infláció. Nagyon jó fizetést kaptam. 1500 Ft lett a fizetésem, ami

764

Tóth Gábor

abban az időben óriási pénz volt. Csak összehasonlításként említem, hogy egy tanárnak a fizetése akkor 400 Ft volt. Biztosnak látszott a megélhetésünk, ezért elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Akkor még nem tudtam, hogy a Hangyát a rendszer szét akarja verni. Az esküvőre 1946. október 24-én került sor. Először október végére terveztük, de egy héttel előbbre kellett hozni az időt, mert a tanúmnak, Zoltán bátyámnak külföldre kellett utaznia. Az állam megbízásából ő vette át az amerikaiaktól a németek és nyilasok által nyugatra hurcolt múzeumi műkincseket, és szállította haza. Úgy beszéltük meg Ilonkával, hogy a házasságkötés után otthon marad. Virág igazgató javaslatára nem ő mondott fel, hanem az üzem. Így három hónap felmondást kapott (1947. március 31.). 1949. szeptemberéig háztartásbeli volt, de erről majd később. A szüleim arra kértek bennünket, hogy náluk lakjunk. Én úgy gondoltam, hogy az nem lesz jó, és ragaszkodtam ahhoz, hogy amíg nem tudok lakást szerezni, albérletbe megyünk. Arra gondoltam, hogy az együttlakás idővel súrlódáshoz vezethet. Találtunk egy jó albérletet. Két szoba és veranda volt. Az egyik szoba volt bútorozva, a másikat a saját bútorral rendeztük be. A verandát konyhának alakítottuk ki saját bútorral. Így aztán megvolt a kényelmünk. Csak egy fél évig laktunk ott. 1947. május 1-jével főbérleti lakásunk lett a Városház tér 6.-ban. Közös életünk nagy eseménye volt 1947. augusztus 29-e. Ekkor született első gyermekünk, Katika, akarom mondani, Katalin, mert ugye egy gyereknek komoly név dukál. A szülőotthonban nem kellett soká várni, amikor a szülésznő a karján megjelent egy kis, pufók, csodálkozó szemű aprósággal, aki volt vagy 5,25 kg súlyú. Csak bámult rám, nem sírt. Gyönyörű gyerek volt. Nem sokáig gyönyörködhettem, mert elvitték a többi mamának bemutatni, nekem meg kitették a szűrömet. Lementem szüleimnek bejelenteni a nagy eseményt. Örömmel hallgatták, hogy milyen aranyos unokájuk született. Apám azonnal elővett egy 1928-ban készült konyakot, és nekifogtunk örvendezni és inni a gyerek és mama egészségére. Ez addig ment, amíg egy csepp sem maradt az üvegben. Anyám ugyan „biztatott” bennünket, hogy hagyjuk már abba a nagy „örvendezést”, de mi kitartottunk a konyak végéig. Ezután hazamentem. Azt hiszem, akkor nem volt senki boldogabb nálunk. Úgy éreztem, Ilonkában felnőtt fejjel megtaláltam a legjobb barátomat, igaz szerelmemet, megértő, türelmes feleségemet, odaadó szeretőmet és gyermekem édesanyját. Mindent, amit egy ember kívánhat. Úgy látszik, az életben nem lehet teljes az öröm, teljes a boldogság. Ilonka a szülés után súlyos beteg lett. Egy szülésznői műhiba miatt gyermekágyi lázat kapott, és hosszú ideig beteg volt. Jöttek az aggódással teli napok. A boldogság mellett az élet nehézségeket is tartogat az ember számára. Nyugodtan mondhatom, hogy az élet során a nehézségek elmúlnak, az öröm azonban megmarad.

Az idő sodrában

765

Ebben az időben erősödött meg bennem nagyon, hogy itt kell hagynom az üzemet, és el kell mennem tanárnak. Megszűnt a Hangya is. Elvesztettem azokat, akik még hálásan gondoltak rám, azért, mert a nehéz időben helytálltam az üzemért. Hol van az már, amit Virág igazgató mondott, hogy a munkámat a Hangya sohasem fogja elfelejteni? Az elmenetellel az volt a szerencsém, hogy az új helyzetben még voltak olyanok, akik régebbről ismertek, és elintézték, hogy nem nekem kellett felmondanom, hanem az üzem mondott fel, és így hat hónapi végkielégítést kaptam. Ez történt 1948 tavaszán. A fővároshoz beadtam pályázatomat az 1948–49. tanévre, tanári állásra, szeptemberi kezdéssel. A „jóakaróim” nem tudtak arról, hogy el akarok menni. Minden áskálódással megpróbálkoztak. 1948. április 30-ával levelet kaptam a Budapest, V. kerületi Szociáldemokrata Párttól, hogy a pártból, mint jobboldalit kizártak. Azt ma sem tudom, hogy hogyan zárhatott ki a budapesti V. kerületi szervezet, amikor sohasem tartoztam oda. A budafoki szervezetnek voltam a tagja, Budafok pedig külön város volt, nem tartozott Budapesthez. Később Somogyi Feritől tudtam meg, hogy az ügyet Fejesék intézték, az V. kerületi szocdem pártban lévő kommunista barátai útján. Könnyű volt a dolguk, mert ebben az időben egyesült a két munkáspárt Magyarországon. Feriék nem tudtak semmit sem tenni az ügyben, mert itt is a kommunisták vették át a vezetést. Azt is megtudtam, hogy amikor eljöttem az üzemtől, Fejes Gézát nevezték ki a borosztály élére. Végre teljesült a vágya. A beadott kérvényemre a főváros a Marczibányi téri iskolához nevezett ki. Az eltelt három év sem tartozott a könnyű időmhöz, de biztosítani tudtam megélhetésemet, be tudtam fejezni tanulmányaimat, és családot alapítottam. Lezárult életem egyik nehéz szakasza, ugyanakkor emberi boldogságom is beteljesedett.

7. Az általános iskolától a főiskoláig Az 1948-as év megváltoztatta egész életemet. Először is megszűnt az anyagi biztonság, amit a Hangyában élveztem. A forint bevezetésével magas fizetésem lett. Később azonban nem éreztem jól magam az új helyzetben. A régi Hangya-vezetők helyett „vonalas” vezetők vették át a vállalat irányítását. Ezeknek nem a szakértelem volt az alapvető szempontjuk, hanem a „párthűség”. Mindenhova új emberek kerültek. Azt hiszem, én is útjukban voltam. Talán ezért is jó volt, hogy el akartam jönni. Biztosan igyekeztek volna megszabadulni tőlem. Hála isten, egy fejhosszal megelőztem őket. Az igaz, hogy jövedelmem egyharmadára zsugorodott, de olyan munkakörbe kerültem, amire készültem tanulmányaim során. Nem volt könnyű az átállás anyagiak

766

Tóth Gábor

vonatkozásában. Azt hiszem, hálás lehetek a sorsnak, hogy olyan feleségem lett, aki megértette törekvésemet, annak ellenére, hogy anyagi helyzetünk nagymértékben romlott. Ilyen körülmények között kezdtem tanítani a Marczibányi téri általános iskolában. Az iskola Budapest kiemelt általános iskolái közé tartozott. Francia tagozatos iskola volt, ahol a III. osztályban kezdték a francia nyelvet tanítani. Az első naptól kezdve a tanítás semmilyen gondot sem okozott számomra. A tanulmányaim során mindig szívesen végeztem a tanítási gyakorlatokat. Akár a tanítóképző elemi iskolájáról vagy a polgári iskola gyakorlójáról, akár a tanítóképzőről volt szó. Minden korosztályt tanítottam a 6 éves kortól a 19 éves korig. A tanítási munkámban még két tényező segített. Rendszeresen voltak polgári iskolás és gimnazista magántanítványaim a főiskolás éveim alatt. De tanítottam felnőtteket is, akik vagy a polgári iskolát, vagy a gimnáziumot végezték magánúton. A másik tényező az volt, hogy harmadéves koromban egy alkalommal két hónapon keresztül helyettesítettem egy tanyai tanítót, akit behívtak katonai gyakorlatra. Az iskola osztatlan iskola volt. Hat padsorban ültek a gyerekek. Az első sorban nyolc elsőosztályos ült. Az egymás utáni sorban következtek a többiek, emelkedő évfolyammal, de fogyó létszámmal. A hatodik sorban két tanulólány ült. Az volt a szerencsém, hogy tanítóképzős koromban egy-két napot osztatlan iskolában is tanítottam az egyik tanyán. Az is sokat segített, hogy a képzőnek részben osztott gyakorlója volt. Így aztán „óriási gyakorlatom” volt. Hetente csak három napot tanítottam, a többi napon jártam az egyetemre és a főiskolára. Mindig kocsival hoztak és vittek. Nagyon jól éreztem magam a tanyai iskolában. Amikor kint voltam, a tanító szobájában laktam. Élelemmel a szomszéd tanya gazdasszonya látott el. Az iskola nem volt valami fényesen felszerelve. Nem akarok túlozni, de a táblán kívül csak egy kép lógott a falon. Az első vasárnap hazautaztam, és magammal vittem az összes tanmenetemet és kísérleti eszközeimet, amit még Jászberényben készítettem. Amikor a tanító visszajött, ezeket az iskolának ajándékoztam. Talán egy epizódot megemlítek ebből a korból. Az első osztályban az írástanítás volt a legnagyobb probléma. Nem írtam valami szépen, és a táblára írt mintabetű sohasem volt tökéletes. Az egyik alkalommal, amikor már többször kellett letörölni a mintabetűt, megszólalt az egyik hatodikos kislány: tanító bácsi, én majd felírom. Örömmel beleegyeztem. Ezután mindig ő volt a mintabetűíróm. Így aztán ez a probléma is megoldódott. Ez a két hónap is sokat segített későbbi tanári munkámban. Hát ilyen gyakorlat után kezdtem meg a tanári munkát 1948 szeptemberében. Az iskola igazgatója egy idős, nyugdíj előtt álló tanító volt. Mindentől és mindenkitől félt, tőlem is. Amikor megtudta, hogy nem vagyok egyik pártnak sem a tagja, majdnem a nyakamba borult örömében. Volt a testületben egy-két

Az idő sodrában

767

kom­munista párttag. Nagyhangúak és üresfejűek voltak. Az iskolában nekem volt a legmagasabb iskolai végzettségem. Utánam egy-két polgári iskolai tanár, illetve tanárnő következett. A legtöbben tanítói oklevéllel rendelkeztek, még a felső tagozatban is. A francia nyelvet két Franciaországban végzett tanárnő tanította. Az iskolában volt két gyógypedagógiai osztály is. Mindkettőben gyógypedagógus képzettségű tanár tanított. Az igazgató két V. osztályba osztott be tanítani. Magyart, történelmet, műhelygyakorlatot tanítottam, és az egyik osztályban szabad beszélgetést vezettem. Összesen 22 órám volt. Ezen kívül az épületben elhelyezett Budai Tanítóegyesület könyvtárának kezelését bízta rám. Amikor az iskola szakszervezeti titkára megtudta, hogy voltam üzemi bizottsági elnök, azonnal intézkedett. Így lettem a kerület szakszervezeti bizottságának ifjúsági felelőse. Ezek voltak a feladataim az 1948–49. tanévben. Egy kedves epizódot említek ebből az időből. Az egyik magyar nyelvtani órán történt. Az igét tanítottam. Felszólítottam a gyerekeket, hogy mondjanak igéket. Sokan jelentkeztek. Az egyik kisfiú, aki nem jeleskedett a nyelvtanból, majd kiesett a padból, úgy jelentkezett. Nagyon örültem jelentkezésének, és felszólítottam: na Pistike, halljuk. Pistike felállt, és büszkén kivágta az igét, hogy „villamos”. Elnevettem magam az egész osztállyal együtt, és azt mondta, hogy ha „megy”, akkor ige. A szakszervezeti munkában mindig én voltam a mérleg nyelve. Hol az „akarnokokat” kellett leszerelnem, hol a „gyengéket” kellett támogatnom. Ezt már Ü. B. elnök koromban megtanultam. Ebben az időben már kezdtek megerősödni a szélsőséges hangok. Az 1949–50-es tanévvel az igazgató nyugdíjba ment, és új igazgató jött az iskolához. Engem kineveztek igazgatóhelyettesnek. Csak a VIII. osztályban tanítottam. Az új igazgató meg akarta mutatni, hogy milyen „bölcs kommunista”. Bevezette a Szabad Nép-félórát. Ideológiai előadásokat tartott az értekezleteken. Nem jártam el Szabad Nép-félórára, amit ő vezetett. Megmondtam, hogy az újságot magam is el tudom olvasni, és nincs szükségem arra, hogy azt valaki nekem magyarázza. Kifogásoltam azt is, hogy az értekezleten pártpolitikai előadásokat tart. Így aztán sikerült feszült helyzetet teremtenem vele. Bepanaszolt a kerületi szakszervezeti bizottságnál. Az volt a szerencsém, hogy a szakszervezeti titkár mellém állt. Így aztán nem lett „belőlem ügy”. Igazgatóhelyettességem alatt volt egy-két érdekes esetem. Órán voltam, amikor az igazgató lehívatott, hogy ellenőrizni jöttek az iskolát, ezért azonnal jöjjek le az  irodába. Amikor bementem az irodájába, csak egy fiatal fiút láttam. Szemrehányást tettem az igazgatónak, hogy miért hív ki az óráról, és kérdeztem, hogy hol vannak az ellenőrök? Rámutatott a fiatal fiúra, aki sapkában ült a fotel­ben,

768

Tóth Gábor

és mondta, hogy az „elvtárs” a Magyar Ifjúsági Népi Szövetségtől (MINSZ) jött ellenőrizni. Akkor láttam, hogy az „ellenőr” kb. 17 éves ifjú. Odamentem hozzá, és megkérdeztem, hogy miért nem veszi le a sapkáját a szobában? A fiú felugrott, és  lekapta a sapkáját. Akkor megkérdeztem, hogy melyik iskolába jár, és miért nincs órán? Megmondta, hogy a Jurányi utcai gimnáziumba jár, és a MINSZ kikérte. Erre jöttem én: „Édes fiam, azonnal visszamész az iskolába, és jelentkezel az igazgatónál, hogy megjöttél. Én majd értesítem erről a MINSZ-titkárt.” A fiú elment. Az én kedves igazgatóm nekem esett, hogy mit csináltam? Megmagyaráztam neki, hogy amíg én itt igazgatóhelyettes leszek, egy gimnazista nem fog iskola-ellenőrzést tartani. Majd megkérdeztem, hogy most kit hívjak fel: a főváros oktatási osztályának vezetőjét, hogy lemondok az igazgatóhelyettesi funkciómról, vagy a MINSZ kerületi titkárát? Nagy sóhajtás után a MINSZ-titkárt választotta. A titkárnak elmondtam az egész ügyet, és az ügyről a véleményemet. Megjegyeztem azt is, hogy az üggyel kapcsolatban felhívom a kerületi pártbizottság titkárát. Arra kért, hogy ezt ne tegyem, és felejtsük el az ügyet. Elfelejtettük. Hát ez az affér nem javította az igazgató és köztem a feszültséget. Később gondoltam arra, hogy lehet, hogy a kettőnk közötti feszültségnek az lehetett az alapvető oka, hogy az igazgatónak tanító volt a végzettsége, az enyém meg tanítóképző intézeti tanár. A másik ügyem a Budai Tanítóegyesület könyvtárával kapcsolatos volt. Itt a feszültség a főváros oktatási osztályának vezetője és köztem alakult ki. Előzőleg már említettem, hogy a könyvtár kezelését rám bízták. Egy nap egy „hórukk” ember levelet hozott, hogy a mintegy 15 000 kötetet elszállítják a szakszervezetbe. Ezt tudomásul vettem, és mondtam, hogy majd lehívok gyerekeket, akik segítenek a könyveket autóra rakni. A „hórukk” emberek a könyveket úgy akarták szállítani, mint a szenet. Felönteni az autó platójára. Ezt nem engedhettem. Felhívtam a városházát. Az osztályvezető „elvtárs” kioktatott, hogy ne akadékoskodjak. Az emberektől megtudtam, hogy a könyveket a Szentkirályi utcába viszik, egy iskola tornatermébe, ahol egy ember átveszi tőlük. Azonnal odamentem. Aki a könyveket átvette, Deák Gyulának hívták. Nyugalmazott polgári iskolai igazgató volt. Amikor elmondtam a problémámat, bevezetett a tornaterembe, ahol hatalmas kupacban álltak a könyvek. Elmondta, hogy ő már jelezte a problémát, de nem hallgatnak rá. Jön egy bizottság naponta, néhány könyvet kiválasztanak, elviszik, a többi megy a zúzdába, a budafoki papírgyárba. Ez engem a nácik könyvégetésére emlékeztetett. Úgy látszik, nincs közöttük különbség a kultúrával kapcsolatban, csak a módszer: az egyik éget, a másik zúz. Bementem a városházára az osztályvezetőhöz, aki megint kioktatott, hogy mi közöm hozzá. Hát így nézett ki a kultúrpolitika 1949-ben Magyarországon. Ekkor gondoltam először arra, hogy jó lenne elmennem a fővárostól. Biztosan nagyon naivul láttam a kérdést, hogy feltételeztem, hogy másutt jobb a helyzet.

Az idő sodrában

769

Másnap elmentem a budafoki papírgyárba. Kérésemre az igazgató megmutatta azokat a könyveket, amiket hozzájuk szállítottak. Elmondta, hogy vidékről is kapnak könyveket bezúzásra. Engedélyt adott, hogy válogathatok közülük, de annyi kiló papírt hozzak, mint amennyit elviszek. Így lett egy-két „sokat érő” könyvem. Az iskolában voltak „könnyebb ügyeim” is. Egy alkalommal berohant hozzám az egyik gyerek, hogy menjek fel az egyik gyógypedagógiai osztályba, mert nagy baj van. Felrohantam. Két gyerek egy harmadikat, karjánál fogva, kilógatott az ablakon. Amikor megkérdeztem, mit csináltok, az volt a válasz: „kiporoljuk”. Nem tudom, hogy jött az ötlet, de azt mondtam: „visszarántani nem tudjátok”. Abban a pillanatban a kilógatott gyerek a padlón volt. Így aztán megoldódott a probléma. Amikor a gyógypedagógussal beszéltem elmondta, hogy a folyosón volt a gyerekekkel, és nem vette észre, hogy hárman bementek az osztályba. Akkor rémült meg, amikor az egyik gyerek szólt, hogy mi történik. A gyerek útján ő kért segítséget. Ezután többször mentem be hospitálni a gyógypedagógiai osztályokba. Egy ilyen hospitálás alkalmával a következő eset történt. Az óra alatt az egyik gyerek felállt, és elkezdett az osztály körül sétálni. Amikor a pedagógus rászólt, hogy üljön le, a gyerek fokozta a tempót. Szinte szaladt az osztály körül. Egyszer csak felugrott egy másik gyerek, és az ollóját kézbe véve, elindult utána. Szinte üldözte. A pedagógus csak azt tudta mondani, hogy üljetek le. Nem tudom, hogy hogyan jutott eszembe, de amikor az ollós gyerek elszaladt mellettem, rákiáltottam: fordulj meg! A gyerek hirtelen megfordult. Azt látta, hogy nem szalad előtte senki, erre odament a padjához, leült, és letette a kézimunkaollóját. A másik gyerek is megállt a kiáltásomra, és a helyére ment leülni. Rendben folyt tovább az óra. Az óra után azt mondta a tanárnő, amikor megköszönte közbelépésemet, hogy nekem gyógypedagógusnak kellett volna lennem. Na még csak ez hiányzik nekem – gondoltam. Az 1949–50-es tanévben meglátogatta az iskolát a művelődési osztály vezetője. Közölte, hogy a következő évtől kezdve megszűnik a francia tagozat. A megszüntetést azzal indokolta, hogy a burzsoázia hatását ki kell küszöbölni az iskolából. Az ilyen intézkedés már hozzátartozott az ötvenes évek kultúrpolitikájához. De térjünk vissza az 1949. év elejére. Az év elején nagy öröm ért bennünket. Január 26-án megszületett második kislányunk, Icuka. Az új jövevénnyel, a komoly nevet viselő Ilonkával, két aranyos kislányunk lett. Icu megszületése expressz módon ment végbe. Az orvossal megbeszéltük, hogy amikor szükséges, feleségem felviszem a mentőkkel a szülőotthonba, és őt értesítem. Amikor Ilonka jelezte, hogy el kell indulni, elmentem a mentőkhöz a kocsiért. A mentőorvos még megkérdezte, hogy ő is jöjjön-e, mire én azt válaszoltam, hogy nem szükséges, hiszen csak fuvar lesz. Ezen jót nevetett, és maradt. Ebben az időben

770

Tóth Gábor

a mentők még a városháza épületében voltak, ami egy percre volt a lakástól. Amikor hazaértem, Ilonka kiabált, hogy menjek az orvosért, mert megvan a gyerek. Beugrottam a kocsiba, és irány Babos lakása. A csöngetésre nagy álmosan jött ajtót nyitni. Amikor megtudta, mi van, felkapta a pizsamára a télikabátját és rohantunk. Icukát hidegvízzel megfürösztöttük, bepólyáltam, és kettőjükkel irány a szülőotthon. Ott mindegyiküket rendbe tették. Amikor a szülésznő kihozta megmutatni, – mintha már nem láttam volna –, büszkén újságolta, hogy a gyerek 5,30 kiló. Siettem haza, mert Katikát egyedül hagytuk. Szerencsére aludt, így nem volt semmi probléma. Hát így jött meg Icukánk. Ebben az időben anyagi helyzetünk nem volt a legrózsásabb. Ezen azzal igyekeztem segíteni, hogy az Irányi utcai dolgozók gimnáziumában óraadó állást vállaltam. A negyedik osztályban történelmet tanítottam. Az osztályba olyanok jártak, akik a háború miatt nem tudták befejezni tanulmányaikat. Nagyon átéreztem helyzetüket, hiszen nekem is megszakította a háború a tanulmányaimat. 1949 második felében anyagi helyzetünk tovább romlott. Nem volt más megoldás, Ilonkának újra állásba kellett mennie. A kilátások azonban nagyon korlátozottak voltak. A lakáshoz közeli állást kerestünk. Anyám csak rövid ideig tudta a gyermekek felügyeletét vállalni. Így került sor arra, hogy 1949 szeptemberével Ilonka a Borforgalmi Vállalatnál munkás lett. Két hónap után a pincevezető mellé került adminisztratív munkakörbe. A két hónap mindkettőnknek nehéz időszaka volt. Anyagi helyzetünk azonban bizonyos mértékig javult. A gyerekek felügyeletét később (1952-ben) úgy tudtuk megoldani, hogy feleségem keresztanyja, aki özvegy volt, hozzánk költözött. Ő lett a gyerekek „Dadu”-ja. Nagyon szerette a gyerekeket. Sajnos ez a segítség hamar megszűnt, mert 1955-ben Dadu meghalt. 1950 januárjában újabb tanítási lehetőségem lett. Megalakult az Ipari Szaktanárképző Intézet, és a kerületi szakszervezeti titkár javaslatára meghívtak előadónak. A munkát mint óraadó láttam el. Itt találkoztam össze egy régi ismerősömmel, Begyáts Laci bácsival. Nagyon örültünk egymásnak. Még a háború előttről ismertem meg, Zoltán bátyám útján. Ők az egyetemről ismerték egymást. Laci bácsi aktívan részt vett a Tanácsköztársaság munkájában, ezért a Horthykorszakban nem kapott állást, fordításból és magántanítványok tanításából tartotta fenn magát. Zoltán bátyám sok esetben segítette munkaszerzéssel. Ebben az időben már kollégák voltak a budapesti egyetemen. Laci bácsi az ókortörténeti tanszéken tanított, és a levelező osztályt vezette. Vele meg én lettem kolléga az Ipari Szaktanárképző Intézetben. Az intézet az ipariskolák számára képzett tanárokat, olyan szakmunkásokból, akik szakmailag kiemelkedtek az üzemekben. Ezeknek az embereknek nagyon különböző volt az iskolai végzettsége. A zömük az intézet előtt polgári iskolát végzett csak, de volt alacsonyabb végzettségű is. Az intézetben tehát az általános műveltségüket is emelni kellett. Így tanultak

Az idő sodrában

771

a szakrajz, a fizika, a bányaipar, az építőipar, a vasipar, a társadalomtudomány, a magyar tagozatú tanári tárgyaik mellett történelmet is. Természetesen a szaktárgyak és a történelem mellett mindenki tanult pedagógiát. Az intézetben történelmet tanítottam a különböző tagozatokon. A Szaktanárképző az Oktatási Minisztérium felügyelete alá tartozott. Helyileg a Piarista Gimnázium és Rendház épületében működött. 1950 áprilisában a minisztérium kikért a fővárostól, hogy az intézetben mint főhivatású tanár végezzem munkámat. A kikérést káderezés előzte meg. Ekkor találkoztam először ezzel a  „műfajjal”. A káderező bizottságban az intézet vezetője, helyettese, a párttitkár és a személyzetis volt. Mindegyiket ismertem, mégis a beszélgetés úgy folyt, mintha akkor találkoztunk volna először. A „dumcsi” eltartott vagy két óráig, és az egészről jegyzőkönyvet vezettek. Úgy emlékszem, hogy a születésemtől kezdve kíváncsiak voltak az életem minden mozzanatára. Úgy vettem észre, hogy két dolog érdekelte őket a legjobban: a katonai időszakom és az, hogy kizártak a Szociáldemokrata Pártból mint jobboldalit. Később tudtam meg, hogy már a káderezés előtt véleményt kértek rólam a budafoki pártbizottságtól. A bizottság az üzemből, Somogyi Feritől kért felvilágosítást, és az őáltala készített feljegyzést küldték meg az intézetnek. Ebben nagyon jó vélemény volt. Somogyi azt is leírta, hogy a kizárásom teljesen szabálytalan volt, mert az V. kerülethez soha sem tartoztam, és hogy ez megtörténhetett, az Fejes Géza áskálódásának eredménye volt. Hát ilyen körülmények után kerültem főállású intézeti tanárnak a szaktanárképzőhöz. Azt hiszem, nagyon jó időben jött ez a kikérés és kinevezés, mert az iskolában az igazgató és közöttem tovább feszült a viszony, és a könyvtárügy után az osztályvezetővel sem kerültünk valami jó viszonyba. Ez pedig már nem volt „egészséges”, mert ő volt a főnököm. A főváros csak a tanév befejezése után engedett át. Ez a lehetőség nem csak nyugalmat teremtett, hanem elősegítette anyagi megélhetésüket is. Amíg az általános iskolában mint igazgatóhelyettes 670 forintot kaptam, addig az intézetben 1500 forint lett a fizetésem. A tanítási munkám mellett, egy évig, a tanulmányi osztályt is vezettem. Itt jegyzem meg, hogy az 1950. év tavaszán több állásnak is utánanéztem, mert mindenáron el akartam kerülni az iskolától, illetve a fővárostól. Kaptam egy gimnáziumi tanári ajánlatot Budapesten és egy régész–muzeológus igazgatói kinevezést Bajára. Az állást azért nem fogadtam el, mert közben a minisztérium kikért a Szaktanárképzőbe. Amíg az intézetben tanítottam, a szaktanárképzést továbbfejlesztették, és 1952ben létrehozták a Műszaki Tanárképző Főiskolát. Az intézetnél, illetve a főiskolán eltöltött időszakomból három eseményt emelek ki, aminek körülményei, azt hiszem, nemcsak az ottani helyzetre jellemzők, hanem az egész ország akkori politikai helyzetére is.

772

Tóth Gábor

Lássuk az elsőt. Az egyik reggel, amikor a B porta felé mentem, hogy lifttel menjek fel a szobámba, a kapu előtt találkoztam Sík Sándorral. Üdvözöltem úgy, hogy „jó reggelt professzor úr”. Megállt, visszaköszönt, és hosszan nézett rám. Láttam, hogy nem ismert meg. Erre mondtam, hogy Szegeden én voltam a tanítványa, aki előadásaira és szemináriumára bejárt anélkül, hogy az órákat felvette volna az indexébe. Erre azonnal rám ismert, mert mindjárt mondta: maga a hosszú Tóth. Így hívott, mert a csoportban két Tóth volt, és én voltam a magasabb. A felismerést nagy ölelkezés követte. Vagy félórát beszélgettünk, és utána mindegyikünk ment a maga útján. Délben hívtak a főigazgató irodájába. Ott volt a főigazgató, a helyettese, a párttitkár és a személyzetis. Arról faggattak, hogy milyen klerikális kapcsolatom van. Elmondtam, hogy ismerem a budafoki plébánost, a református és az evangélikus lelkészt, de nincs velük kapcsolatom. Megkérdezték, hogy főpapot ismerek-e? Az volt a válaszom, hogy nem. Erre a párttitkár rám förmedt, hogy ne hazudjak, mert látták, hogy eggyel találkoztam. Kikértem magamnak, nem szoktam hazudni, de tényleg nem találkoztam főpappal. Erre a főigazgató megjegyezte, hogy gondoljak csak a reggeli találkozásra, amikor a főpappal össze is ölelkeztél. Ekkor esett le a „húsz fillér”. Nekem Sík Sándor nem főpap volt, hanem tanárom. Főpap volta, hogy ő a piarista rend tartományfőnöke, az eszembe sem jutott. Mondtam is, hogy igaz, de őt nem papnak tekintettem. Erre megszólalt a párttitkár: „ugye mondtam, hogy van klerikális kapcsolatod”. Erre én a következőt válaszoltam: „Tudjátok, ki ez az ember? A kommunista külügyminiszterünk, Sík Endre öc�cse.” Erre egyikük sem tudott megszólalni, annyira meglepődtek. Úgy látszik, nem tudták, de a kommunista testvér azonnal eltörölte „klerikális kapcsolataimat”. Ezzel vége is lett a kihallgatásnak. A másik eset ennél egy kicsit bonyolultabb volt. Vagy száz levelező hallgatót vizsgáztattam. Közülük mintegy nyolcvannak adtam elégtelent. Ebből nagy botrány lett. Másnap hívattak az irodába, az előbb említett négyes bizottság elé. Az volt a vád, hogy „kinyírom a munkáskádereket”. Megmondtam, hogy engem nem érdekel, ki hova tartozik, de aki nem készül, azt én nem engedem át a vizsgán, legyen az x-es vagy munkásszármazású. Azt is hozzátettem, hogy munkásszármazásúak közül x-es származásút nem tudok megbuktatni. Az egész társaság paff volt. Megszólalt a főigazgató: na, menj a fenébe. Így végződött a „raport”. Meg kell jegyeznem, hogy az utóvizsgán csak két embernek adtam elégtelent, a többi a tehetségének megfelelően felkészült. A hallgatók között nagyon nagy lett a respektem. Ez az eset is jellemző volt a korszakra. A harmadik esemény az egyik hallgatóval volt kapcsolatban. Az egyik végzős megfogadta, hogy ha átmegy a vizsgán, pórázt köthetnek a nyakára, és ő négykézláb, ugatva hagyja magát átvezetni a Váci utcán. Az egész évfolyam röhögése

Az idő sodrában

773

közt megtörtént az út. Egy baj volt csak. Az esetet az ablakból meglátta a párttitkár. Fegyelmi lett belőle. Az ítélet, hogy nem adják ki a hallgatónak a tanári oklevelet. Amikor ezt megtudtam, tiltakoztam az ítélet ellen. Megmondtam, hogy nincs joguk a jól megérdemelt oklevelet visszatartani. Hozhatnak bármilyen ítéletet, de ezt nem. Nagy vita lett belőle. Azt is vitatták, hogy mi közöm hozzá. A vitában sokan mellém álltak. A párttitkárral nem lehetett dűlőre jutni. Közben megtudtam, hogy a fiúnak a nagybátyja a pártközpontban dolgozik. Behívtam a szobámba, és arra biztattam, hogy szóljon neki az ügyben. Így aztán a „főnökség” elintézte, illetve „megoldotta” a titkár problémáját. Olyan idők jártak, hogy felülről mindent el lehetett intézni. Ilyen világban éltünk. 1951-ben meghívást kaptam az Eötvös Loránd Tudományegyetemtől, hogy a levelező tagozaton, mint óraadó, tanítsak történelmet. Ez a meghívás nemcsak anyagilag volt előnyös számomra, hanem szakmai fejlődésemet is nagymértékben elősegítette. Az órákon kívül minden félévben szakmai útmutatót kellett készíteni. A megbízást Begyáts Laci bácsinak köszönhettem. A tanításon kívül minden évben megbíztak a jelentkező levelező hallgatók felvételi beszélgetésével is. Ezek a beszélgetések, a tiszteletdíj mellett, sok esetben problémát jelentettek. Ebben az időben felvettek az egyetemre olyanokat is, akiknek nem volt érettségijük. Talán azt is mondhatnám, hogy elsősorban a politikai hovatartozás számított. Ezt nehezen tudtam elviselni, ezért arra törekedtem, hogy olyan emberek kerüljenek be az egyetemre, akikben láttam „fantáziát”, akikben több volt a „gógyi”. Így aztán a beszélgetések alapján, csak ilyeneket ajánlottam. Persze a döntés nem tőlem függött. Mi azért kellettünk, hogy demokratikusnak lássék a felvételi. Ettől függetlenül persze felvettek olyanokat is, akiket nem ajánlottak a felvételiztetők, illetve a felvételi beszélgetést végzők. A túlságosan gyengéket azonban mégis ki tudtuk szűrni. Ha jól emlékszem, 1952-ben történt velem a következő. Az egyik jelölt a beszélgetés során szinte semmilyen kérdésemre sem tudott válaszolni. Teljesen alkalmatlannak tartottam. Ezt meg is mondtam. A beszélgetés során megtudtam, hogy öt elemi osztályt végzett, és cipész volt a mestersége. Azt is elmondta, hogy személyzeti osztályt vezet. Azt javasoltam neki, hogy végezze el a dolgozók általános iskoláját és a dolgozók gimnáziumát, és azután jelentkezzen az egyetemre. Tanulásához felajánlottam segítségemet. Nagyon megköszönte. A beszélgetések után beszámoltam Begyáts Laci bácsinak az eredményről, illetve egyesek eredménytelenségéről. Így elmondtam ezt az esetet is. Megkérdezte, hogy ki volt az? Amikor elmondtam, megjegyezte, hogy akit eltanácsoltam, az az egyetem személyzeti osztályának a vezetője. Mindjárt hozzá is tette, hogy „te sem fogsz soha az egyetemre kerülni”. Ekkor már szó volt arról, hogy az egyetem kikér a főiskolától. De erről majd később.

774

Tóth Gábor

Az 1952-es év más problémát is hozott. Kaptam egy csoportot. Amikor bementem az első órára, azt láttam, hogy csupa egyenruhás emberül ül a padokban. Csupa ávós főtiszt. Óra után bementem a levelező osztályra, Laci bácsihoz, hogy ez mit jelent? Elmondta, hogy ebben az évben sokat vettek fel közülük, és külön csoportot csináltak. Az oktatók közül senki sem akarta vállalni tanításukat, s mint óraadót, engem osztottak be tanítani. Mondtam is mindjárt, hogy jól kitoltak velem. Mire Laci bácsi megjegyezte: nem féltelek, de azért vigyázz a szádra. A csoportban volt Farkas Mihály fia, Farkas Vladimir is. Abban az időben nem volt valami jó híre. A csoport tizenöt tagból állt. Mondtam is magamban, „fiú, de jó helyre kerültél”. Az óraszünetben mindig körülálltak beszélgetni. Egyszer belém bújt az ördög. Megjegyeztem, hogy milyen jó nekik, mindenkit külön autó hoz az egyetemre, én meg a 49-esen zötyögök. Az egyik megjegyezte, nem jó ezekbe az autókba beülni. Mindjárt rávágtam, hogy nem is úgy akarom én, hogy vigyenek. Erre nagy nevetés lett. Az ördög azonban nem hagyott nyugodni és folytattam: „azt hallottam, hogy maguk éjjel viszik el az embereket.” Ez ellen tiltakoztak, de engem már az ördög nem engedett, és azt válaszoltam, ne papoljanak, mert erre már vicc is van. Persze hallani akarták, és én elmondtam. „Kohn bácsi éjjel arra ébred, hogy dörömbölnek az ajtón. Feleségével együtt borzasztóan félnek, és először nem mernek ajtót nyitni. A dörömbölés tovább folytatódott. Nincs más lehetőség, ki kell nyitni az ajtót. Amikor Kohn bácsi kinyitja, hát a halál áll ott a kaszával. Megszólal az öreg: hát csak te vagy, már azt hittem, hogy az ÁVO.” Nagy nevetés lett, de az egyik alezredes megszólalt, hogy ezeket a vicceket ne mondjam sehol se, legfeljebb nekik. Erre én, „hogy elvigyenek.” Újabb nevetés. Ezután mindig nyúztak a viccekért. Nem voltam szűkmarkú. Érdekes viszony alakult ki köztem és a csoport között. Azt hiszem, tiszteltek, mert nem vettem őket semmibe sem, pedig de óriási hatalmuk volt. Az emberek féltek tőlük. Azt hiszem, ez a társaság a jogot nem ismerte, csak a saját hatalmukat. A vizsgán, mint általában, nagyon szigorú voltam velük is. Egyszer Laci bácsi megjegyezte egy beszélgetés során, hogy a társaság nagyon fél tőlem. „Na, legalább van valaki, akitől ők is félnek” – mondtam. Laci bácsi jót nevetett, de megjegyezte, „azért vigyázz magadra”! Hát ilyen volt a kapcsolatom az ÁVO-val. Visszagondolva erre az időszakra, amikor az intézetben, illetve a főiskolán voltam, és az egyetem levelező tagozatán is tanítottam, sokat töprengtem azon, hogyan kerültem én ebbe a társaságba, ebbe a vonalas miliőbe. Ezek az esztendők nagyon kemények voltak. Mindkét hely politikailag kiemelt volt, és ott megtűrtek egy kizárt jobboldali szociáldemokratát. Azt hiszem, Laci bácsinak köszönhettem, hogy megtűrtek. Ez a rendszer olyan volt, hogy mindig kellett, hogy valaki az ember háta mögött legyen. Nem hiszem, hogy az valamit számított, hogy 1945-ben a szovjet hadsereg „megbízott bennem”, és udvari szállítója voltam, vagy az üzem munkásai megválasztottak üzembizottsági elnöknek.

Az idő sodrában

775

Az 1948–53-as évek nagyon sok változást hoztak az ország életében. 1948ban megtörtént a két munkáspárt egyesítése, majd az iskolák államosítása. 1949-ben megjelent a magyar politikában a személyi kultusz. Az 1945-ben meghirdetett demokratikus elvek és célkitűzések fokozatosan elhalványultak, majd eltorzultak. A különböző koncepciós perek elvezettek a pártállam kialakulásához. Olyan intézkedéseket hoztak, amelyek az új, a „vonalas politikát” erősítették, és megvalósították a „pártdiktatúra rendszerét”. Az ötvenes évek eleje (internálások, az ÁVO törvénytelenségei és terrorja, a „kulákok” üldözése, a parasztság „kolhozba”, termelőszövetkezetekbe kényszerítése, az egyházak üldözése, a kommunisták egymás közötti harcai) az emberek megfélemlítését jelentették. Nem voltak ezek könnyű évek. Talán az volt a szerencsém, már az általános iskolai munkám során, hogy nem kerültem senkivel sem közeli kapcsolatba. A gondolataimat magamba zártam. Ez védekezés volt, a „nehéz idők” túlélésének egyik formája. A tanárképző intézetben hamar észrevettem, hogy az embert figyelik. Azt hiszem, akkor erősödött meg bennem, de azt hiszem, másokban is, egy bizonyos óvatosság. Mindenki érezte, hogy jó lesz vigyázni, mert „nem babra megy a játék”. Bekövetkezett az az idő, hogy senki sem bízott meg senkiben sem. Hát lehet így élni? Lehetett, illetve kellett. Volt azonban mindig egy-két ember, akiben az ember megbízhatott. A főiskolán három ember volt ilyen: Juhász Feri, Hegyi Bandi és Tarján Zoli. Mindhárom művészlélek volt. Feri és Bandi az érzelmeiket és gondolataikat versben fejezték ki. Ezek a versek, a körülmények miatt, az íróasztalfióknak készültek. A költőben azonban van egy olyan igény, hogy megmutassa magát. Mindkettőnél én voltam a „nagyközönség”. Mindketten megbíztak bennem, és nekem olvasták fel verseiket. Gondolataikat, érzelmeiket híven megőriztem, magamba zártam. Bizonyára ezért alakult ki közöttünk a barátság. Nem vagyok barátkozó természetű. Azt hiszem, ez a kapcsolat inkább egymás iránti bizalom volt, mint barátság. Világosan láttam mindkettő hibáját. Túlságosan szerették az italt, ez pedig veszélyes volt, mert a „nyomás alatt” az ember kontroll nélkül beszél. Ezt meg is mondtam nekik. A közös szenvedély mellett nagyon különböztek egymástól. Feri családcentrikus volt, és hűséges feleségéhez. Bandinak mindig nőkön járt az esze. Tarján Zoli is távol állt a „vonalas népségtől”. Ő is művészlélek volt, festőművész. Vele is lehetett bizalmasan beszélni. Vele is jó kapcsolatban voltam. Amikor megtudta, hogy elmegyek a főiskoláról, portrét festett rólam ajándékba. Később mindhármukkal az egyetemen találkoztam. Rajtuk kívül csak Begyáts Laci bácsit említhetem, akivel bizalmas viszonyban voltam. Róla tudtam, hogy „hithű kommunista”, de becsületes ember. Neki sem tetszett sok minden abban az időben. Véleményét sohasem rejtette véka alá. Nehezen viselte el a „terrort”, amit az ÁVO testesített meg; gyűlölte a személyi kultuszt, az igazságtalanságot.

776

Tóth Gábor

Azt hiszem, igazi „ideális kommunista” volt. Vele is nyugodtan beszélhettem minden problémámról. Sokszor nem értett velem egyet, de azt nem akarta, hogy az ő nézeteit átvegyem. Mindig azt mondta, hogy csak a magad fejével gondolkodj. Hát ilyen volt az életem, és ilyen az a miliő, amiben éltem. Ebben az időben megtanultam, hogy kevés az olyan ember, akiben meg lehet bízni. Azt is megtanultam, hogy az ember gondolatait jobb, ha magába zárja, ha meg akar élni. Az ötvenes évek eleje minden volt, csak nem szabadság és nem demokrácia, mint ahogy azt az 1945-ös év ígérte. Ebben az időben sokat javult anyagi helyzetünk. A különmunkák, a főiskolai fizetésem, az egyetemi óradíjak, vizsgadíjak és az, hogy Ilonka 1949től újra állásba ment, megerősítette anyagi helyzetünket. 1952-ben azonban Ilonka munkájában változás történt. A Borforgalmi Vállalat leépítést és átszervezést hajtott végre. Sok embernek felmondtak, Ilonka azonban nem maradt állás nélkül, mert áthelyezték a Taforghoz. A nehézséget az jelentette, hogy Pestre kellett utaznia, és az utazás sok időt rabolt el a családtól. Ezt a problémát oldottuk meg úgy, hogy nagynénje hozzánk költözött, mint ahogy már az előzőekben említettem. 1950-ben újra budapesti lakosok lettünk, mert megalakult a Nagy-Budapest. Budafok mint önálló város megszűnt. Része lett a főváros XXII. kerületének Nagytéténnyel és Budatéténnyel együtt. Az 1953-as évvel lezárult életem egy újabb, nem éppen könnyűnek mondható szakasza.

8. Harmincnyolc év az ELTE vonzásában Életemből majdnem négy évtizedet töltöttem az ELTE vonzásában. Kapcsolatunk, mint már az előzőkben írtam, 1951-ben kezdődött. Ekkor kerültem először az  egyetem vonzáskörébe. A levelező tagozaton tanítottam, mint óraadó, történelmet. Kapcsolatunk még ekkor nem volt szoros. Azt láttam azonban, hogy az egyetemen egészen más a miliő, mint a főiskolán. Olyan érzés fogott el, mint amikor főiskolás koromban rendszeresen részt vettem az egyetemi órákon. Egy ÁVO-s csoportnak is tartottam órát, de ott sem éreztem azt a feszült politikai légkört, mint a főiskolán. Felmerült bennem a gondolat, de jó lenne itt tanítani csak. 1952-ben felvillant a remény. Ez a „remény” Laci bácsitól jött. Elmondta, hogy az egyetemen létrehoznak egy tanítóképző intézeti tanárképző intézetet, és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem ott tanítani? Látatlanban azonnal igent mondtam. Ezután azt is elmondta, hogy az intézetnek Hollós István lesz a vezetője, és ajánlani fog neki. Megjegyeztem, hogy ismerem Hollóst. Feleségével együtt tanítottam a Jurányi utcai dolgozók gimnáziumában. A gimnáziumnak Hollósné

Az idő sodrában

777

volt az igazgatóhelyettese. Ennek különösen megörült, és mondta, hogy a napokban összehoz Hollóssal. A találkozáskor mindketten örültünk egymásnak. Pista elmondta, hogy Apponyit végzett tanárokat szeretne az intézetbe. Az Apponyi Kollégium 1949-ben megszűnt, és azóta nem megoldott a tanítóképző intézeti tanárképzés. Az az elképzelése, hogy egy időben akar középiskolai tanárokat és tanítóképző intézeti tanárokat képezni, úgy, hogy ugyanakkor készülnek fel szaktárgyaikból. A képzős tanárok több pedagógiai és speciális pedagógiai stúdiumokat hallgatnának, és ezzel oldaná meg képzésüket. Ezzel kapcsolatban elmondtam problémáimat és azt, hogy óriási különbség van a régi tanítóképző intézeti tanárképzés és az ő elképzelése között. Kifejtette azt is, hogy csak humán és reál szakosokat képeznének, és az intézet neve Földes Ferenc Pedagógiai Kollégium lesz. A vitának az lett az eredménye, hogy Hollós megkérdezte, részt vennék-e a felállítandó intézet munkájában? Örömmel igent mondtam. Ennek nemcsak az volt az oka, hogy fantáziát láttam az új feladatban, hanem az is, mert már kezdtem rosszul érezni magam a főiskolán, ahol, mint már az előzőkben beszámoltam róla, nagyon „vonalas” volt a légkör, és árgus szemekkel figyelték az embert. Egy bizalmatlan és feszült légkörben, ahol csak az ellenséget keresik mindenkiben, nehéz nyugodtan dolgozni. Az intézet már kezdett az idegeimre menni. Az egyetem 1952 őszére kikért a főiskolától. Amikor a kikérő megérkezett, a főigazgató hivatott és közölte, hogy jelenleg nincs módja elengedni, csak a következő 1953–54-es tanévre. A közlés nagyon lehangolt. Később Begyáts Laci bácsitól megtudtam, hogy az egyetem fenntartotta kikérésemet az 1953-as évre is. Így kerültem főhivatású adjunktusnak az ELTE-re, a Földes Ferenc Pedagógiai Kollégiumhoz. Ezzel az egyetemmel kapcsolatos munkám első szakasza megszűnt, amikor meghívott előadóként végeztem az egyetemi munkámat (1951–1953). Csak megjegyzem, hogy a főiskola 1953-ban elkerült a Piarista Gimnázium épületéből, majd 1954-ben eredeti formájában megszüntették. 1953–1980-ig, mint főhivatású, oktatója (adjunktus, docens) voltam az egyetemnek. Ez az időszak a munka szempontjából különböző időszakaszokra bontható. Az első szakasz a Földes Ferenc Pedagógiai Kollégium keretében 1953–1956-ig tartott. Ekkor a tanítóképző intézeti tanárképzést az egyetemen megszüntették. Átkerültem a Neveléstudományi Tanszékre. Ugyanakkor megbízást kaptam az Eötvös József Kollégium megszervezésére és vezetésére, a tanszéki munkám mellett. 1980-ban betegségem miatt kértem nyugdíjazásomat. Az Eötvös Kollégiumot azonban még 1984-ig mint megbízott igazgató vezettem. 1984–1989-ig, meghívott előadóként, a kollégiumban pedagógiai oktatási

778

Tóth Gábor

kí­sérletet végeztem, és az egyetem rektorának tanácsadója voltam az ifjúsági és a kollégiumi ügyekben. 1989-ben kértem felmentésemet az egyetemi munkák alól, és ezzel kikerültem az egyetem vonzásköréből. Az eltelt 38 év történetét a következő csoportosításban mutatom be: a Földes Ferenc Pedagógiai Kollégiumban; az Eötvös József Kollégium megszervezése és vezetése; az egyetem Neveléstudományi Tanszékén; egyetemi munkám a nyugdíjban (1980–1989); a négy évtizedes munka háttere.

A Földes Ferenc Pedagógiai Kollégiumban Az 1953-as év nem csak az én életemben jelentett változást, hanem az egyetem életében is. Ekkor költözött az akkor két karból álló bölcsészet (Nyelv- és Irodalomtudományi Kar; Történelemtudományi Kar) a Piarista Gimnázium és Rendház épületébe a Múzeum körútról. Az új intézettel együtt a Nyelv- és Irodalomtudományi Karhoz kerültem. A Pedagógiai Kollégiumot 1952 őszén hozták létre három oktatóval, és az egyetem Ménesi úti diákotthonában helyezték el, két szobában. (A diákotthont 1952-ben csatolták az egyetemhez. Az épületben 1950-ig az Eötvös József Collegium működött. Megszüntetése után az épületet a Tanfolyamellátó Vállalat kapta meg.) Így aztán 1953 őszén én is ide költöztem. Az órákat azonban a Pesti Barnabás utcai épületben tartottuk. Hollós Istvánon kívül a kollégiumnak a következők voltak a tagjai: Nemeshanyi Béla (természetrajz: növénytan), Bencsáth Aladárné (magyar nyelv és irodalom) és jómagam (történelem). Az évnyitó értekezleten tudtam meg, hogy Hollós a pedagógia szakosoknak a tanítóképzés történetét tanítja, a többiek a szaktárgyuk módszertani anyagát adják elő. Hát én az Apponyiból nem ilyen programra emlékeztem. El is mondtam észrevételeimet, és javasoltam, hogy négy évre (akkor négyéves volt az egyetem) programot kell összeállítani, és az egyetemen tanított szak- és pedagógiai tárgyakat ki kellene egészíteni olyan ismeretekkel, ami egy tanítóképző intézeti tanárnak a munkájához szükséges. A következőket javasoltam. Mindenkinek szüksége van logikai stúdiumokra, és olyan lélektani anyagra, amely kiemeli az  fjúkor lélektanát. Fontosnak tartottam a tantervelmélet elmélyítését és a tanítóképzős tanterv ismeretét. Úgy gondoltam, foglalkozni kell a képzés során a tanítóképzők tantárgyainak tartalmával, a szakoknak megfelelő tankönyvekkel. Rá kell mutatni a tantárgyak oktatásának a tanítóképzőben speciális módszertani kérdéseire. Ismertetni kell a tanítóképzők könyvtári és szertári felszerelését. Fel kell készíteni a jelölteket az iskolán kívüli népművelő munkára is, mert az is feladatuk lesz a képzőben. Ismereteket kell adni a köztartásvezetéshez és a  kollégiumi neveléshez. Fel kell készíteni a hallgatókat

Az idő sodrában

779

a tudományos munkára is. A gyermektanulmánnyal részletesen kell foglalkozni. Mindezeket megelőzve, a Pedagógiai Kollégium munkáját az egyetemi és tudományos munka bevezetésével kell kezdeni. Úgy gondoltam, hogy az említett témakörökkel kell kiegészíteni az egyetemen tanított lélektani és pedagógiai anyagot. Természetesen iskolai gyakorlatot a jelölteknek a tanítóképzőben is kell végezniük. Elképzelésemmel Nemeshanyi Béla értett teljes egészében egyet. Javaslataimból több megvalósult három év alatt. Mindjárt sikerült bevezetni a logika oktatását. A tárgyat én tanítottam. Abban az időben nem volt az egyetemen logikai oktatás a tanár szakosoknak. Még tanszék sem volt. Az oktatási anyagba bekerültek a tantervelmélet kérdései, a tanítóképzős tanterv és a tankönyvek ismertetése. Elkészítettem a Tantervelmélet című előadás programját. Kapcsolatot teremtettem a régészeti tanszékekkel, hogy a tanítóképző intézeti tanárjelöltek betekintést nyerjenek a múzeumok munkájába, és ismereteiket felhasználják a  népművelést előkészítő munkájukban. A Könyvtártudományi Tanszék tanársegédével, Léczes Károllyal, kidolgoztam a „Bevezetés az egyetemi és tudományos munkába” című kollégium programját. Ezt a stúdiumot szintén én vezettem. Néhány példát említek. Gyakorlati példán bemutattam, hogyan kell egy témához bibliográfiai anyagot gyűjteni. Rámutattam a folyóirat-bibliográfia fontosságára a  Tettamanti–Márer féle Magyar Pedagógia példája alapján. Gyakorlatként ennek a folyóiratnak egy-egy évfolyamát feldolgoztattam a hallgatókkal. Itt jegyzem meg, hogy a Magyar Pedagógia 1932–1950. év közötti anyagát, az előbbi munka befejezéseként elkészítettem. Az anyag 1963-ban jelent meg. A hallgatókkal levéltári kutatási gyakorlatot is végeztettem az Országos Levéltárban és a Pest Megyei Levéltárban. Részletesen foglalkoztam (1953–1956) a pedagógia szakos levelező tagozatos hallgatók ügyeivel. Tanulmányaikhoz útmutatókat és programokat dolgoztam ki. A Pedagógiai Kollégium teljes kifejlesztésére nem került sor, mert az intézményt 1956-ban megszüntették. Ebben az időben a magyar oktatás rendszerében már előtérbe került a tanítóképzés főiskolai szintre emelése, és így a Földes Ferenc Pedagógiai Kollégiumra nem volt szükség. Ebben az időben a Pedagógiai Tudományos Intézet számára, kézirat formában, intézeti alapanyagként feldolgoztam Fináczy Ernő pedagógiai munkásságát. 1955-ben jelent meg (társszerzővel) a „Bányaipar története” című kísérleti tankönyvem, a bányaipari intézetekben tanító történelemtanárok részére, a történelem tananyagának kiegészítésére. A munkát még a Műszaki Tanárképző Főiskolán készítettem. Az Oktatásügyi Minisztérium megrendelésére „Történelem a középiskolai történelem szakkörök számára” (1956) című kötetben kidolgoztam „A  humanizmus kora Magyarországon” című részt (II. gimn.).

780

Tóth Gábor

1953 év szeptemberében Bóka László, a kar dékánja, megbízott a  Nagyboldogasszony úti (Ménesi úti) diákotthon igazgatásával, egy félévre. A megbízásra azért került sor, mert az akkori igazgatót behívták katonai gyakorlatra. Bizonyára az is közrejátszhatott, hogy a tanszéki szobám az épületben volt. Mintegy 400 hallgató lakott a diákotthonban. Óriási volt a zsúfoltság. Mindenütt hallgatók laktak, kivéve az első emeletet. Az itt lévő Eötvös Könyvtárat 1950-ben az MTA megőrzésébe helyezték. A fél év alatt módom volt megismerni a hallgatók gondolkodását. Véleményük a jelenlegi helyzetről nem volt a „legrózsásabb”, ugyanakkor a régi Collegiumot idealizálták. Azt hiszem, ennek lett az eredménye 1955. március 15-én, amikor is kérték a rektort, hogy a diákotthon felvehesse az Eötvös József Kollégium nevet. A névfelvétel azonban még nem oldotta meg a problémát, de jelezte a hallgatók vágyait a jobb körülmények, a tartalmas kollégiumi élet iránt. (Az 1955. évben került az MTA Irodalomtörténeti Intézete az épületbe. A könyvtárat az intézethez csatolták.) Azokat a tapasztalatokat, amelyeket fél év alatt szereztem, később jól fel tudtam használni kollégiumi munkámban. 1953 szeptemberében, I. Tóth Zoltán történetkari dékán megbízásából, magyar történelmet tanítottam elsőéves magyar szakos levelezők részére. 1953 őszétől beválasztottak az ELTE Szakszervezeti Csúcsbizottságába. Mindezeket a munkákat a pedagógiai kollégiumi munkám mellett végeztem. Hát el voltam látva bőséges munkával. Nem panaszként említem, de egész egyetemi működésem során nem volt hiányom a munkából. Visszatérve a Pedagógiai Kollégiumhoz, megemlítem azt, hogy egy tanulmányi kirándulás során arra törekedtem, hogy példát adjak a tanulmányút vezetéséhez. Háromnapos tanulmányi kirándulásra vittem a hallgatókat. Az  út a következő volt: Eger–Szilvásvárad–Bánkút–Lillafüred. Pontos beosztású írásbeli tervet készítettem az útról, megjelölve, hogy miket nézünk meg. A hallgatókat bekapcsoltam a munkába. Az egyik a szállást intézte, a másik a kosztolást. Több hallgató olyan feladatot kapott, hogy be kellett mutatnia a megnézett objektumot. A kirándulásról mindenkivel beszámolót írattam az „iskola igazgatójának”. Meg kell említenem azt is, hogy a Pedagógiai Kollégium vezetője mindig segítette a munkámat, és szabad kezet engedett kísérleteimhez. Hollós volt a karon a  Magyar Dolgozók Pártjának titkára is. Nem volt „fafejű”. Nyugodtan mondhatom, hogy a Kollégiumban liberális szellem uralkodott. Mindenről lehetett szabadon beszélni, és ennek a szabad beszédnek nem volt „következménye”. Mennyiben más miliő volt ez, mint a főiskolán! Velem kapcsolatban egy dolog izgatta Hollóst, hogy engem miért zártak ki a Szociáldemokrata Pártból? Ezt sokszor említette. Bizonyára utána is nézett, mert egyszer azzal jött, hogy „te nem lehettél rossz szocdemes, jó lenne, ha köztünk lennél”. Elmondta, hogy ügyemben nem lehet már fellebbezni, de lenne egy megoldás, és felszólított, hogy

Az idő sodrában

781

je­lentkezzek tagjelöltnek. Sokat töprengtem, míg végül jelentkeztem. Hegyi Bandi és Radnai Béla voltak az ajánlóim. Csak a tagjelöltségig jutottam el, mert jött 1956 októbere. Az  utána bekövetkezett események arra a következtetésre vezettek, hogy a megalakult Magyar Szocialista Munkáspárt nem olyan jellegű szociáldemokrata párt, mint amit én megismertem a háború előtt. Így eztán nem kértem átigazolásomat. De erről majd később. Az előbb említettem, hogy milyen volt a politikai miliő a Pedagógiai Kollégiumban. Az egyetemen is hasonló volt a helyzet. A Nagy Imre-korszak enyhülést hozott a politikai életben. Ebben bizonyára szerepük volt az olyan magatartású embereknek is, mint Hollós Pista. Vele kapcsolatban még egy érdekes ügyet említek meg. Egyik beszélgetésünk során azt kérdezte tőlem, hogy van-e az egyetemen antiszemitizmus? Visszakérdeztem, hogy miért kérdezi? Erre a következőket mondta: „súlyos antiszemitista ügy van a régészhallgatók között”. És mi az – kérdeztem? Erre a következő történetet mondta el. Az egyik szemináriumi óra előtt egy fiú és egy lány hallgató összeveszett, és a fiú hallgató mérgében azt mondta a lánynak: „rohadt zsidó k…a”. A lány szólt neki, hogy a tanszék hallgatói között antiszemitizmus van, mert ilyet mondott neki az egyik évfolyamtársa. Ezért köteles fegyelmi vizsgálatot indítani. Arra kért, hogy előbb nézzek utána az ügynek, mert nekem jók a kapcsolataim a régészekkel. Tudta, hogy Banner János tanárom volt, Oroszlán Zoltán meg a nagybátyám. Azonnal vállaltam az ügyet. A professzorokon kívül a hallgatókkal is beszéltem. Igaz volt a „zsidó” is, a k…a is. Az volt az ügyben a szerencsétlen helyzet, hogy a fiú a kettőt összekapcsolta, sőt megtoldotta még egy jelzővel is. Ha a „zsidó” szót kihagyja, semmi kázus nem lett volna. A beszélgetés során azt láttam, hogy nincs szó antiszemitizmusról. Ezt elmondtam Hollósnak is. Azt is megjegyeztem, ha ebből ügyet csinál, ő fogja felkelteni az antiszemitizmust. Megdöbbenve nézett rám. Majd folytattam. Mindenki tudja rólad, hogy zsidó vagy, és azt fogják mondani, azért fújtad fel az ügyet a fegyelmivel. Olyan volt a kapcsolatunk, hogy nyugodtan beszélhettem. Nemcsak azt tudtam róla, hogy zsidó, de azt is, hogy kikeresztelkedett, és nagy keresztet hord a nyakában az inge alatt párttitkár létére. Azt is tudtam, hogy jóindulatú, tisztességes ember. Attól egy kicsit féltem, hogy lesz-e benne elég kurázsi ahhoz, hogy simán és ügyesen intézze el a feljelentést. Befejezésként azt javasoltam, hogy mindkét hallgatóval beszéljen. Két nap múlva elmondta, hogy megfogadta a tanácsomat, és rendbe tette az ügyet. A lány visszavonta a feljelentést, és a hallgatók kibékültek. Ez az ügy is azt mutatja, hogy milyen bonyolult is volt az élet, de azt is mutatja, hogy az egyes emberek belső világa is bonyolult volt. Azt hiszem azonban, hogy ebben az időben is egy volt a lényeg, „a bonyolult körülmények között tudott-e az ember ember maradni”. Volt, aki tudott, volt, aki nem.

782

Tóth Gábor

Az Eötvös József Kollégium megszervezése és vezetése 1956 júniusában megszűnt a Földes Ferenc Pedagógiai Kollégium, és engem a Neveléstudományi Tanszékre helyezek, ugyanakkor a rektor megbízott az akkor már Eötvös József Kollégiumnak nevezett diákotthon vezetésével. A kollégiumi munka megszervezéséről és annak történetéről több tanulmányomban beszámoltam. 1998-ban összeállítottam a kollégium, de azt is mondhatom, hogy az én életem kollégiumi történetét 1956-tól 1984-ig (kézirat). Az  I.  részben, amelynek „Ez a hivatalos kollégium…” címet adtam, összegyűjtöttem néhány olyan írásomat, amelyekben a különböző időben összefoglaltam a kollégiumi munkát. A II. részben, amelynek azt a címet adtam „…és ez van a kulisszák mögött”, töredékekben (Fragmentum 1–60-ig) megfogalmaztam a kollégium életének és a magam életének is több eseményét a jelzett időben. Ez az anyag kiegészítheti az ebben a részben leírtakat. Nem akarom itt megismételni ezeket. A munkám bemutatása mellett azonban rá akarok mutatni néhány olyan dologra, amelyek befolyásolták életemet. Például beszélnem kell arról, hogy a kollégiumi megbízásomnak milyen előzményei voltak, és azok milyen gondolatokat váltottak ki bennem. Az 1956. év elején behívtak a minisztériumba, Sőtér István miniszterhelyetteshez. Sőtért az egyetemről ismertem. Tudtam róla, hogy Eötvös collegista volt. Egy újságcikkét is olvastam, amelyben a kollégiumok fontosságáról írt. (Abban az időben csak diákszállók, diákotthonok voltak hazánkban, szovjet mintára.) A beszélgetés során felvetette, hogy a Ménesi úti diákotthonból újra kollégiumot kellene szervezni. Elmondta azt is, hogy ebben a munkában rám gondoltak, és felszólított, hogy vállaljam el az igazgatást. Az ajánlata nagyon meglepett. Válaszként elmondtam, hogy ősztől kezdve a Neveléstudományi Tanszékre kerülök, és nem tudom, hogy tanításon kívül még mi lesz a feladatom, ezért ennek először utána kell néznem, és gondolkodni kell ajánlatán. Egyetértett velem, de arra kért, hogy minél hamarabb adjak választ. Az 1956. év első felét arra használtam fel, hogy megérdeklődtem tanszéki munkámat, és tüzetesen megvizsgáltam a régi Collegium munkáját, életét az irodalom alapján. Előzőleg is sokat hallottam a Collegiumról. A főiskolán volt egy nagyon kedves tanárom, Eperjessy Kálmán, aki egyetemista korában collegista volt. Nagyon jó volt vele a kapcsolatom. Beszélgetéseink során többször volt szó az Eötvös Collegiumban folyó oktatásról és a Collegium szelleméről. Így elég sok „közvetlen” ismeretem volt. Megvizsgáltam a Györffy Kollégium tevékenységét is. Több volt kollégistával is beszéltem. Közülük Gyergyai Albert és Szabó Árpád nagyon biztatott, hogy vállaljam el az igazgatást, és azonnal megígérték, hogy segítenek. Arra gondoltam, ha Keresztury Dezső és Kodály Zoltán is mellém áll,

Az idő sodrában

783

biztosan nyert ügyem lesz a régi collegistáknál. Mindkettő elutasított. Ez bennem olyan dacot váltott ki, hogy elhatároztam, hogy igent mondok. Azt hiszem, ez a „csak azért is” később sokat segített a munkámban. Sőtér nagyon örült az igenlő válaszomnak. Megjegyezte, hogy majd az egyetem rektora hívatni fog az üggyel kapcsolatban, és ő fog felkérni az igazgatásra. Megjegyezte azt is, hogy ő úgy látja, hogy az első feladatom a rendcsinálás lesz, és csak utána lehet hozzáfogni a szakkollégium kiépítéséhez. Felajánlotta segítségét. Ebben az időben még mindig vagy 400-an laktak az épületben. Közülük 100-an műszaki egyetemisták voltak. Mondtam, hogy ilyen körülmények között nem lehet kollégiumot létrehozni, minőségi munkát végezni. Az volt a válasza, hogy „majd megoldod”. Mintha tőlem függött volna a létszám kérdése. Nem voltam éppen lelkes a feladattól, és ezt megmondtam a nyár elején Világhy Miklós rektornak is, de elvállaltam a feladatot. Azt hiszem, az elvállalásban a biztatások mellett, mint már az előzőkben jeleztem, volt egy jó adag dac is, Keresztury és Kodály elutasítása miatt. Mindkettő nemcsak elutasított, de azt is kijelentette, hogy egyik sem teszi be a lábát az új kollégiumba, csak akkor, ha a kormány rehabilitálja a  kollégiumot. Lehet, hogy személyem volt az egyik szálka, mert Keresztury, amikor már nem voltam igazgató, mégis „betette a lábát”. Kodály következetes volt. Ő is bekerült azonban a kollégiumba úgy, hogy Kisfaludy-Strobl Zsigmond által készített mellszobrát, az én igazgatóságom alatt, állítottuk fel a kollégiumban. Na de térjünk vissza az én kollégiumi elképzelésemhez. Elgondolásom három forrásból táplálkozott. Pedagógiai ismereteimből, elsősorban Imre Sándor neveléselméleti nézeteiből, az Eötvös Collegium oktató-nevelő rendszeréből, és a Györffy Kollégium önkormányzati nézeteiből, illetve mindkét kollégium megfelelő gyakorlatából. Nem kívánok itt foglalkozni azokkal a pedagógiai kérdésekkel, amiket Imre Sándor pedagógiájában tanultam, de azt meg kell jegyeznem, hogy az ő nézetei álltak legközelebb hozzám, és sok segítséget adtak munkámban. Azért tartom fontosnak megemlíteni a pedagógiai elméletet, mert szerintem a kollégiumi munkát tudatosan kell végeznie az igazgatónak. Ennek pedig alapfeltétele a világos célkitűzés. A tudatosság mellett lényegesnek tartom az igazgató és a hallgató együttes és közös munkájában a szeretet kérdését. Alapvető igazság, hogy szeretet nélkül nevelésben nem lehet eredményt elérni. Az Eötvös Collegium múltja példát adott a minőségi munkához. A nagyfokú igényesség cél lehet minden korban. A régi Collegium vezetésében autokratikusnak mondható vonásokat véltem felfedezni. Ezzel nem értettem egyet. Úgy láttam, hogy a Györffy Kollégium vezetése önkormányzati vonásokat példáz. Azt hiszem, a kettőnek az ötvözete teremtheti meg az általam elképzelt, kollégiumi vezetési modellt. Úgy gondolom, ennek alapja az igazgató és a hallgatók közöt­ti

784

Tóth Gábor

partneri viszony. Csak közös munkával, világos és mindkét fél által elfogadott célkitűzéssel, egymás iránti bizalom megteremtésével lehet eredményes kollégiumi munkát végezni. Ezek voltak elképzeléseim, amikor hozzáfogtam a kollégiumigazgatói munkámhoz. 1956. év szeptemberében azzal kezdtem, hogy a diákotthonban elfogadható fegyelmi helyzetet igyekeztem teremteni. Azt a problémát, amivel találkoztam, az jelentette, hogy elég sok hallgató mértéktelenül ivott. Ennek persze következményei is voltak. Először beszélgetéssel próbálkoztam megoldani a problémát. Sajnos nem sikerült. Végül autokratikus eszközökhöz nyúltam, és vagy tíz hallgatót rövid úton, minden demokratikus megoldást mellőzve, eltávolítottam a diákotthonból. A második probléma az alacsony tanulmányi színvonal volt. Úgy gondoltam, hogy ezen csak fokozatosan, világos követelményekkel és a kollégiumi oktatás vagy konzultációs lehetőségek megszervezésével lehet változtatni. Az első közgyűlést a földszinti nagyteremben tartottuk. Azt kértem a hallgatóktól, hogy mindenki hozzon magával széket, mert a teremben csak néhány volt. Amikor bementem, elég nagy nyüzsgés fogadott, és szinte minden hallgató ott volt. Úgy látszik, kíváncsiak voltak az új igazgatóra. Végignéztem a társaságon, de a zsivaj nem szűnt meg. Megszólaltam: „Tisztelt Kollégium!” Néma csend lett. Majd üdvözöltem őket, és elmondtam elképzelésemet a kollégiummá fejlesztés vonatkozásában, de kifejtettem elképzelésemet a kollégiumi vezetéssel kapcsolatban is. A közös munkához kértem a hallgatók segítségét. Ezután kértem véleményüket az elmondottakról. Sokan kifejtették nézetüket. Az első azzal kezdte: „Tisztelt Igazgató Úr!”, majd egyetértve nézeteimmel, szinte megadta az egész közgyűlés hangulatát. Természetesen volt ellenvélemény is. Úgy láttam, lesznek olyanok, akik segíteni fogják elképzelésemet. Az egész közgyűlésnek nagyon jó volt a hangulata. A megszólítással csak azt kívánom megjegyezni, hogy ebben az időben az „elvtárs” volt a hivatalos titulus. Az egyetemnek volt rektor elvtársa, dékán elvtársa, professzor elvtársai, és most lett a kollégiumnak igazgató ura. Ez a titulus mindvégig megmaradt. A gyűlés után került sor a diákbizottsági választásra. A választás során láthatták a hallgatók, hogy a kollégiumi vezetéssel kapcsolatban elmondottakat komolyan gondoltam. Teljesen rájuk hagytam a választást, és csak szemlélőként vettem részt azon. Az első bizottsági titkárom Nagy István lett. A szakkollégium szervezésére a közgyűlés utáni napokban került sor. Az elsőéves hallgatók között elindítottuk a „fejtapogatást”. A munkában két nagyszerű tanár segített: Gyergyai Albert és Szabó Árpád. Úgy intéztem, hogy a „fejtapogatásban” több III. és IV. éves hallgató is részt vegyen. Készségesen segítettek. Ezzel elértem, hogy azok között is lett bázisa a szakkollégiumnak, akik már nem lehettek a tagjai. Az volt az elképzelésem, hogy az elsőévesekkel

Az idő sodrában

785

kell kezdeni a munkát, de az egész tagságra kell építeni a kollégiumot. Ebben az időben szinte reggeltől estig bent voltam a kollégiumban. Az egyetemi óráimat általában a déli időben tartottam. Az 1956 szeptemberében az országos politikai események felgyorsultak. Ez érezhető volt a kollégiumban is. A hallgatók erősen kritizálták a politikai helyzetet, és beleszólást követeltek saját ügyeikbe. A kollégiumban ez utóbbi igazgatóságom kezdetével megvalósult, de nem így volt ez az egyetemen. Országosan és az egyetemen is nehezen mentek a dolgok. A hallgatók politikai követeléseit a Petőfi Kör támogatta. Októberben a hallgatók türelmetlensége fokozódott. Felvonulással egybekötött demonstrációval akartak változtatni saját helyzetükön és az ország politikai viszonyain. Az ifjúság zöme szembekerült a politikai vezetéssel. Eljött október 23-a. A kormányzat hol engedte, hol megtiltotta a demonstrációt. Szinte váltakozva jöttek a hírek: lesz felvonulás, nem lesz felvonulás. Végül is döntés született, hogy 3 órakor indulunk. A tanszéken voltam, amikor a hír megjött. Nagy lett a mozgás, a nyüzsgés az épületben. A hallgatók kokárdákat osztogattak, és jelszavakat fogalmaztak. Néhány kollégistám engem is felkeresett, hogy jövök-e a felvonulásra? Megnyugodtak, amikor mondtam, hogy velük megyek. Az egyetem oktatóinak nagy többsége a hallgatókkal indult a Bem térre, ahol a többi egyetem, elsősorban a Műszaki Egyetem hallgatóival találkoztunk. Onnan a tömeg a Margit hídon át a Parlamenthez vonult. Nagy kiabálás volt, amikor elmentünk a „Fehér ház” előtt. Felerősödtek a jelszavak, a követelések. A hallgatók lelkesen mondták: „forradalmat csináltunk, úgy, mint 1848-ban”. A Parlament előtt sokáig kellett várni Nagy Imre beszédére. Ekkor már olyan hírek jöttek, hogy a rádiónál lőnek az ávósok a forradalmi tömegre. Nagy lett a felzúdulás. Az én hallgatóim azonnal oda akartak menni segíteni. A tagság zömét azzal tartottam vissza, hogy előbb hallgassuk meg Nagy Imre beszédét. Néhányan azonban elmentek a „nagy kalandra”, a rádióhoz. A beszédtől nem voltunk elragadtatva. Utána elég csöndben vonultunk haza. Lassan megérkeztek a rádióhoz ment hallgatók is, és a kollégium nem tudott elcsendesedni. Mindenki az eseményeket tárgyalta, és meg volt elégedve magával, hogy „forradalmat csináltunk”. Körülbelül három óráig együtt voltam velük, és azután indultam haza az éjszakai HÉV-vel. Szerencsére a gyerekek aludtak, csak Ilonka várt idegesen. Mi sem aludtunk reggelig. Le se feküdtünk. Reggel bementem a kollégiumba. A tanítás szünetelt. Az események miatt elmaradt a szakkollégiumi oktatás beindítása is. A hallgatók kiáltványokat fogalmaztak meg. Mondták, hogy készül a „12 pont”. Jöttek a hírek az egyetemről, hogy gyűlés lesz. Az utca eseményeiről is értesültünk. Nap mint nap volt mit hallgatni. Az egyik nap, amikor az egyik kollégista hazajött, azt mesélte, hogy látta, amikor egy ávóst felakasztottak. Volt olyan, aki fegyverrel jött

786

Tóth Gábor

haza. Elmesélte, hogy egy autóról osztogatták, és így jutott a géppisztolyhoz. Erre elindultak néhányan fegyvert szerezni. Forrongott Budapest, és ébredezett az ország, a hallgatók lelkesedtek. Mindennap csak estefelé mentem haza. Ebben az időben rajtam kívül csak Gyergyai Albert professzor barátom járt be a kollégiumba. Kilenc óra körül találkoztunk a szobámban. Megkávéztunk, és az öreg barátom ment fel a könyvtárba franciát olvasni. Az egyik nap azt kérdezte tőlem, hogy miért nem kezdjük meg a franciaórákat? Erre én azt mondtam, nem lehet, mert most a hallgatók „nem érnek rá”. Dél felé többször bementem az egyetemre körülnézni. Október 24–25-én elég sok hallgató hazautazott, de az egész forradalmi időszakban mindig volt az épületben 80–100 hallgató. Ezek a hallgatók nap mint nap rótták az utcákat, nehogy valamiből kimaradjanak. Volt, aki beállt az egyetemen nemzetőrnek, többen bekapcsolódtak az utcai harcokba, mások tüntetésen vettek részt. Az egyik hallgatóm a Parlament előtt meg is sebesült. Különösen felerősödött a szovjet elleni gyűlölet, amikor az orosz tankok megjelentek Budapest utcáin. Úgy láttam, hogy a hallgatók nagyon bíztak bennem, mert szinte mindent elmondtak, ami velük történt a kollégiumon kívül. Így tudtam meg, hogy két hallgatóm a Corvin közben harcolt. Az egyik nap a diákbizottság titkára jelezte, hogy nincs főzés a menzán, és így a hallgatóknak nincs mit enniük. Ez a probléma szerencsésen megoldódott, mert vidékről élelmiszer-alapanyag érkezett, és így tudtunk főzni a kollégiumban. Erről az időről több Fragmentum is szól. Az 1956-tal kapcsolatban megjegyzem, azt hiszem, hogy ebben az időben erősödött meg a kapcsolat köztem és a hallgatók között. November elején a szovjet túlerő leverte a forradalmat. A kollégisták közül 26-an külföldre távoztak. Közöttük voltak olyanok, akiknek a megtorlástól kellett félniük, de a zöme meg akarta nézni azt a nyelvterületet, amelyiknek nyelvét tanulta az egyetemen. Eddig szinte teljesen el voltak a hallgatók zárva a Nyugattól. (Nem mintha a tanárok mehettek volna.) Erre akkor jöttem rá, amikor karácsony körül 22-en vis�szajöttek. 1957. márciusig még két hallgató hazajött. Csak ketten maradtak kinn. Jobb is, mert mindkettő a Corvin közben harcolt. Itthon mi lett volna velük? A forradalomban részt vettekkel szemben, a legkisebb ügyben is, november után megindult a megtorlás. Több kollégistát és persze más egyetemistát is állítottak fegyelmi elé októberi magatartása miatt. Többet kizártak az egyetemről. Volt olyan kollégistám, akit a bíróság börtönbüntetésre ítélt. Az 1956–57. tanév II. féléve nagyon feszült volt a kollégiumban. Ahogy csak tudtam, védtem a hallgatókat. Egy példát említek. 1957 év januárjában vagy februárjában lehetett. Az egyik hallgatómat letartóztatták. Reggel, amikor bementem a kollégiumba, akkor tudtam meg, hogy éjszaka elvitték. Hát most mit csináljak?

Az idő sodrában

787

Semmilyen kapcsolatom nem volt az új vezetéssel, hogy valakitől segítséget kérhessek. Ekkor már Szamuely Tibor volt a rektorhelyettes. A kollégium közvetlenül hozzá tartozott. Nem nagyon ismertem, egy értekezleten találkoztam vele, amikor kinevezték. Azt tudtam róla, hogy nagyon jó a kapcsolata az új politikai vezetéssel. Elhatároztam, hogy hozzá fordulok a fiú ügyében. Felkerestem a hivatalában, és elmondtam neki a problémámat, és kértem a segítségét. Amikor megkérdezte, hogy milyen a hallgató, a következőket mondtam: szélsőséges nacionalista, szovjetellenes, antiszemita, de nagyon rendes parasztgyerek. Érdemes lett volna lefényképezni az arcát, amikor rám nézett, és a következőket mondta: hát ez szép, és pont tőlem kér segítséget. Igen – mondtam. Azt is hozzátettem, hogy mindezeket azért mondtam el, mert meggyőződésem, hogy mástól is fog érdeklődni a hallgató után, és ne mástól tudja meg ezeket. Erre se igent, se nemet nem mondott. Elváltunk. Másnap a hallgatót hazaengedték. Később, amikor egy értekezleten találkoztunk, megköszöntem. Csak annyit válaszolt: lehet, hogy magának van igaza. Ma sem tudom, hogy miért segített a hallgatón, de megtette. Ne keressek mindenre magyarázatot. Nem minden ügyem ment ilyen simán. Talán ezek a nehéz ügyek segítettek abban, hogy összekovácsolódott a kollégium. Érdemes megemlíteni az 1957. március 15-ét. Ez az úgynevezett MUK ideje volt (Márciusban újrakezdünk!). A kormányzat különösen félt ettől a naptól, hogy az egyetemi ifjúság a márciusi ünnepet fel fogja használni újabb megmozdulásra. Aznap korán bementem a kollégiumba. Még kilenc óra sem lehetett, amikor bejött hozzám a kollégiumi bizottság titkára, aki pontosan úgy tudta, mint én, hogy betiltottak mindenféle ünnepséget, és a következőket kérdezte: Igazgató úr kérem, a kollégiumban nem lesz március 15-i ünnepség? A válaszom az volt: lesz, Pista. Az ünnepséget tíz órakor kezdjük. Az egyik negyedéves történész tartsa az ünnepi beszédet és legyen műsor is. Tágra nyílt szemmel nézett rám, majd a következőt kérdezte: és mit fogunk énekelni? A kérdés érthető volt, mert abban az időben az ünnepségek végén mindig az Internacionálét énekeltük. Válaszom a következő volt: a Himnusszal kezdjük és a Szózattal fejezzük be az ünnepséget. A tikár ragyogó arccal ment el. Ezután bejött a szobámba Háli Anna, a gondnoknő, aki nyilván hallotta a beszélgetést, és a következőket mondta: Igazgató úr, nem tudja, hogy minden ünnepséget betiltottak? (A gondnok csak januártól volt a kollégiumban, mert az előző gondnok novemberben külföldre távozott. Előtte a Bölcsészkar káderese volt a személyzeti osztályon, így érthető, hogy a felsőbb utasítások a legfontosabbak voltak számára.) Tudok róla, de hogy a kollégiumban mi lesz, azt én döntöm el – mondtam. Ebből botrány lesz – válaszolta. Erre a válaszom a következő volt: az igaz, ha bejelenti, de maga nem fog szólni, hanem velem együtt bejön az ünnepségre. Így is történt. A kollégium ünnepelt. A felsőbbség megtudta az ünneplést, de nem történt semmi. Ők is hallgattak, mi is.

788

Tóth Gábor

Azt hiszem, ekkor kötöttem meg az örök és megbonthatatlan szövetséget a hallgatókkal, a kollégiummal. Ezekben a nehéz körülményekben nem lehetett szó a szakkollégium megindításáról. Az általános kollégiumi munkát azonban sikerült megindítani, és ebben sokat köszönhettem a hallgatóknak, akik mellém álltak. A munka során megerősödött bennem, hogy a kollégiumi munka csapatmunka. A csapatmunkára pedig különösen a nehéz körülmények közt van szükség. A csapathoz tartozás erőt ad, és ezt a hallgatók is érezték. A szakkollégiumi munkát csak 1958 szeptemberében tudtam elindítani és fokozatosan fejleszteni. Tizenkét hallgatóval kezdtem. Az  1959–60-as tanévben már harmincan voltunk. Azután évente 50–80 fő lett a szakkollégiumi létszám. A munkát a másodévesekkel kezdtem. Az elsőévesek részére előkészítőket szerveztünk, és különböző nyelvórákat. Arra törekedtem, hogy a szakjuknak megfelelő segítséget kapjanak a kollégiumban a tudományos munkájukhoz. Fontos feladat volt az idegen nyelvi ismeret bővítése. A hivatalos ideológiai stúdiumok helyett filozófiatörténeti stúdiumokat szerveztünk. Az irodalom szakosoknak előírtuk a nyelvészeti oktatásukat, a történelem szakosoknak a latin nyelv tanulása is kötelező volt. A szakkollégisták a munkát önként vállalták, de aki vállalta, attól kezdve az előírt stúdiumok kötelezőek voltak. Az általános kollégisták igényeinek kielégítésére nyelvórákat és egyéb előadásokat szerveztünk. A szakkollégiumi munka javította a hallgatók általános tanulmányi eredményét. A szakkollégisták esetében az átlag 4,7-et jelentett. Az általános kollégisták tanulmányi eredménye is sokat javult. Átlagban 4,1 és 4,4 között mozgott. A  munkaerkölcs az egész kollégiumban rohamosan emelkedett. Fokozódott a kulturális tevékenység is. Észrevettem, hogy több hallgató nehezen bírja a megterhelő pluszmunkát. Az  igyekezettel nem volt baj. Úgy láttam, hogy a hallgatók egy része kevésbé edzett. Ennek okát a kevés mozgásban, az ülő munkában láttam. Arra gondoltam, hogy fokozottabb testedzés segíthetne a bajon. A kötelező testnevelést kihoztam a kollégiumba, és lehetőséget igyekeztem teremteni a több mozgáshoz. Ebben az időben a tornaterem még romokban volt. Az alagsori raktárból sportszobát hoztam létre, és ezzel megteremtettem a mozgási lehetőséget. A sportudvart vörös salakkal leterítettük a hallgatókkal. Uszodai lehetőséget is biztosítottunk. Az elsőéveseknek fakultatív testnevelést szerveztünk. A környezetet szebbé tettük a belső és külső tatarozással. Az egyik tatarozás során, a hetvenes években felépítettük a tornatermet. A sportszobából akkor hoztuk létre a filmvetítő termet. Az alagsorban konditermet is létesítettünk. A kollégiumi szakmai munkát kiegészítette az a széles körű kulturális tevékenység, amit a kollégisták megvalósítottak. Kezdeményezésükre működött a  komolyzenei klub, a népdalklub, a filmklub, a fotóklub, a Bács megyei

Az idő sodrában

789

klub, a műfordítók csoportja, a népi tánccsoport stb. Több esetben folytattak hallgatóink beszélgetést a magyarországi irodalmi folyóiratok szerkesztőivel. Találkozásokat szerveztek írókkal, költőkkel. Hetente filmvetítést tartottunk. A  vetítés után a filmeket megtárgyalták. A hallgatók kiállításokat szerveztek az Eötvös Galériában a fiatal képzőművészeknek. A sport iránt érdeklődők számára megindítottuk az olimpiai szemináriumot. A kollégiumi tevékenységhez tartozott a kirándulások szervezése is. Többször voltunk Visegrádon, a Bükkben, a Mátrában, Sopron környékén. Nevezetesek voltak a felvidéki és erdélyi tanulmányutak. Ezeken az utakon hallgatóink felkeresték az 1848–49-es szabadságharc emlékhelyeit. A kirándulásokat Katona Tamás vezette. A kollégiumnak nevezetes kirándulása volt két alkalommal az olaszországi út. Kapcsolatba kerültem a bolognai egyetem egyik professzorával, így 1966-ban és 1969-ben cseretanulmányutat bonyolítottunk le. Az első úton mintegy 60 hallgató vett részt, Süpek Ottó vezetésével. 1969-ben 100 hallgatóval utaztam Olaszországba, tíz napra (Velence, Bologna, Firenze, Ravenna, Rimini, San Marino, Modena, Gardató). A hallgatók arra voltak nagyon büszkék, hogy 100-an mentünk és 100-an jöttünk. Ezek az utak is részei voltak a kollégiumi életnek. Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy a kollégium története 1956–1984ig az én történetem is. Amit 28 év alatt eredményként elértem a kollégiumban, ha elértem, azt annak köszönhetem, hogy együtt tudtam gondolkodni a kollégistákkal, és közös akaratunk volt. Szerintem e nélkül a közös akarat nélkül nem lett volna kollégiumi élet. Az összefogásnak, az együttes munkának meglett a megbecsülése is. A minisztérium 1958-ban hozott egy olyan rendelkezést, hogy a jó eredményt elért diákotthonokat kollégiummá lehet nyilvánítani. Arra a vezetés vigyázott, hogy nehogy az Eötvös legyen az első a „kitüntetettek” között, holott az országban először itt indult meg a kollégiummá szervezés és a kollégiumi tevékenység. Az egyetem 1960-ban ünnepelte 325. évfordulóját. Ekkor történt az Eötvös József Kollégium hivatalos kollégiummá nyilvánítása. A hatvanas években a minisztérium és a KISZ újabb célt tűzött ki a kollégiumok elé, a „kiváló kollégiumi” cím elnyerését. Ekkor már nem lehetett megakadályozni azt, hogy ne az Eötvös legyen az első kiváló kollégium. 1973. április 28-án az Eötvös József Kollégium először kapta meg az országban a „Kiváló kollégium” címet. Később a címet másodszor is odaítélték az Eötvösnek a kiemelkedő munkájáért. Az egyetem vezetéséről mindvégig elmondhatom, hogy magasan értékelte a kollégiumban folyó munkát. Ez vonatkozott mind a hallgatók tevékenységére, mind az igazgató munkájára. Az igazgatásommal kapcsolatban az elismerés megnyilvánult abban, hogy az egyetem több esetben előterjesztett kormánykitüntetésre (1973: az Oktatásügy kiváló dolgozója, 1975: a Munka Érdemrend ezüst, 1981: arany fokozata, 1985: Ifjúsági Díj). 1977-ben előterjesztést tett a miniszterhez,

790

Tóth Gábor

hogy vonják össze docensi fizetésemet és a kollégiumi tiszteletdíjamat, és kiemelt személyi fizetést kapjak. A kollégiummal és a személyemmel kapcsolatos problémák mindig egyes személyek részéről és a KISZ-vezetés oldaláról merültek fel. Az egyetemi KISZvezetés mindig a hatáskörébe akarta vonni a kollégiumot, de ez ellen nemcsak én, hanem a hallgatók is tiltakoztak. Az országos KISZ-vezetés részéről ilyen probléma nem volt. Azt azonban mindig a szememre vetették, hogy a kollégiumban túlságosan szabad a légkör, és én „mindent megengedek” a hallgatóknak. Abban igazuk volt, hogy mindig arra törekedtem, hogy a hallgatók a „saját fejükkel gondolkodjanak”, egyet azonban megköveteltem, azt, hogy dolgozzanak. Azt hiszem, ezt sikerült elérnem. A szakkollégium megindításakor, de később is, sokak szemében problémát jelentett, hogy a kollégiumban „elit”-képzés folyik. Főként a KISZ részéről hangzottak el kritikai észrevételek, azok is elsősorban az én nézeteimet kritizálták. Ez engem nem nagyon érdekelt. Persze kritikát kaptam máshonnan is. Ezek közül elsősorban az bántott, amikor a régi collegisták kérdőjelezték meg az új kollégium létjogosultságát, és felvetették, hogy én mit keresek a kollégiumban? Én úgy láttam, hogy a kollégium jó úton halad, és mint egy kis sziget, nemcsak az egyetemen, hanem a magyar társadalomban is. Persze a kollégium sem zárkózhatott el az élettől. Ott is lehetett érezni, hogy 28 év alatt a magyar politikai életben milyen változások történtek. Ezzel kapcsolatban csak két példát említek. Két politikai ankétról van szó a kollégium életéből. Az egyik 1958ban, a másik 1978-an volt. 1958-ban az egyik kollégiumi esten Komócsin Zoltán, a KISZ KB titkára tartott politikai ankétot. Az előadás után az egyik hallgató hozzászólásában kifejtette az előadóval ellentétes nézeteit. Megmagyarázta Komócsinnak, hogy 1956-ban forradalom volt, és az ellenforradalom azután következett, és nem fordítva. Az  ankét után Komócsin megjegyezte, hogy reméli, hogy ezt a hallgatót már másnap „kirúgom” a kollégiumból. Elmondtam, hogy nálunk ez nem így szokás. Ha egy hallgatóval valamilyen probléma van, egy bizottság kivizsgálja az ügyet, és javaslatot tesz a megoldásra. „Hát csinálják a szokásos cirkuszokat”, mondta, de „rúgják ki a hallgatót”. Gondoltam, hogy ezzel lezárult az ügy, de nem így történt. Másnap délelőtt felhívott, hogy reméli, a hallgató már nincs a  kollégiumban. Na most mit csináljak? Megbeszéltem a hallgatókkal az ügyet, és azt javasoltam, hogy a hallgatót egy félévre zárjuk ki, minden azonban marad a régiben, csak a hallgató ne találkozzon velem a kollégiumban. Megértettek. Ezzel az ügy elintéződött, és a fő KISZ-es is megnyugodott. A másik esemény 1978-ból való. Húsz évvel később. Aczél György tartott politikai ankétot a kollégiumban. Ekkor is a nyitó beszéd után hozzászólás követke­zett.

Az idő sodrában

791

Az egyik hallgató azzal kezdte: „Aczél elvtárs, elhiszi azt, amit mondott?” Majd kifejtette a maga véleményét. Amikor az ankét után Aczél bejött a szobámba, megjegyezte: hát magánál tudnak a hallgatói kérdezni. A kérdésnek nem volt semmilyen következménye. Azt hiszem, ez a két eset nemcsak a két ember különbségét mutatja, hanem a két idő között megváltozott politikai helyzetet is. Talán érdemes megjegyezni, hogy általában hogyan történt a hatvanas években a politikai ankétok előadóinak meghívása. A felsőbbség felvetette, hogy ekkorra és ekkorra meg kellene hívni x-et vagy y-t a kollégiumba. Tehát „spontán” elment a kollégium részéről a meghívó, és máris volt politikai ankét. Ez alól talán egy kivételt említenék. A hatvanas évek végén újra felerősödtek a támadások a kollégiummal kapcsolatban. A problémát elmondtam Óvári Miklósnak, aki a régi collegiumnak tagja volt, és abban az időben a pártközpontban dolgozott. Nyugodtan beszélhettem vele, mert azt tapasztaltam, hogy mindenben támogatja a kollégiumot és az én munkámat. Többször előfordult, hogy előre figyelmeztetett a „veszélyre”. Azt javasolta, hogy hívjam meg Kádár Jánost a kollégiumba. A látogatás majd befogja az „ágálók” és a „hőbörgök” száját. Igaza lett. Az ankét után szinte egy csapásra megszűntek a támadások. Annak nagyon örültem, hogy az ankéton a hallgatók nem hazudtolták meg magukat, és ugyanolyan nyíltan, kritikusan mondták el hozzászólásaikat, véleményeiket a dolgokról, mint amikor magunkban voltunk. A kollégiumban rendszeresen tartottunk különböző témájú ankétokat. Nagyon sokszor tapasztaltam, hogy ezekről az ankétokról azonnal értesítés ment a „felsőbbséghez”. Ennek az volt a következménye, hogy engem már másnap berendeltek valamelyik „nagyfőnökhöz”. Ott jól „letoltak és kioktattak”, de az ügynek nem lett más következménye. Ez a „berendelés” Kádár látogatása után megszűnt. A kollégiumi munka szempontjából fontosnak tartottam a kollégiumi hagyományok ápolását. Ezt segítette elő az évente megrendezett Kollégiumi Napok rendezvénysorozata, a különböző pályázatok kiírása, a pályázatok megjelentetése az Eötvös Füzetek, Új folyam sorozatunkban, az ötévenként megrendezett collegiumi emlékünnepségek, az „Emlékkönyvek” kiadása, a Collegium-töténeti kiállítások rendezése, a collegiumi emléktáblák felállítása (Bartoniek Géza, Gombocz Zoltán), a Kollégiumi Baráti Kör létrehozása; ide sorolnám azokat a tanulmányokat is, amelyekben a régi Collegiummal foglalkoztam. A kollégium alapításának 90. évfordulójára tanulmánykötetet terveztem a kollégium történetéből. Régi és új volt kollégistákat kértem fel a tanulmányok megírására. A tanulmányokat két egységbe soroltam: Régi Collegium (1895–1950), Új Kollégium (1956–1984). A kötetcímnek a következőt terveztem: „Emlékkönyv az Eötvös József Kollégium alapításának 90. évfordulójára.” A tanulmányok 1984re elkészültek, kettő kivételével. Nem késszült el Kosáry Domokos és Glatz Ferenc

792

Tóth Gábor

tanulmánya. 1985. év végén levelet kaptam Kosáry Domokostól, hogy a tanulmánya elkészült, de nem ért egyet sem a kötet címével, sem a kötet tartalmával, ezért a tanulmányt nem adja oda. Alapvetően a régi és az új kollégium összekapcsolását kifogásolta, mert a Collegium 1950-ben megszűnt. Ezzel a nézettel nem értettem egyet, és lemondtam a kötet szerkesztését. Meg szeretném jegyezni, hogy a két tanulmány kivételével a kötet készen volt. Az anyag, a két hiányzó cikkel együtt, 1989-ben megjelent, más szerkesztővel, a következő címmel: „Tanulmányok az Eötvös Kollégium történetéből.” Az új szerkesztő nem változtatta meg a kötet szerkezetét, de az új kollégium története kezdetének 1956. évi dátumát 1957-re változtatta. A mellékelt képanyag közé betette az én fényképemet is. Hát ilyen körülmények között született meg az „emlékkönyv”. A múlt ápolását segítette az is, hogy visszaszereztem a kollégiumnak Bartoniek Géza és Gombocz Zoltán festett arcképét. Megvásároltam a Benczúr Gyula által festett, Eötvös Józsefet ábrázoló térdképet. Restauráltattam a „kollégiumi munka szimbólumát” ábrázoló, a lépcsőház falán függő „Athéni iskolá”-t. Összegyűjtötték a régi Collegium kabaréplakátjait, és ezeket bekereteztettem. Az épületben lévő régi collegiumi iratokból, dokumentumokból létrehoztuk az Eötvös József Kollégiumi Levéltárat. Borsos Miklós szobrásszal elkészíttettem az „Eötvös Kollégiumért” emlékplakettet, amellyel azokat tiszteltük meg, akik a kollégiumot segítették. A Baráti Körrel kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy mindjárt a kollégiumi munka megindulásakor szerettük volna létrehozni, de ehhez a felsőbb hatóságok nem járultak hozzá. Kezdetben a régi és új hallgatók találkozásait rendeztük meg. Csak 1970-ben indíthattuk meg a Baráti Kör szervezését. A múlt hagyományainak ápolása elősegítette a mai hallgatók Eötvös kollégiumi öntudatának kialakítását. Szeretném kiemelni, hogy nagyon sok collegista az új kollégium és az új igazgató mellé állt. Az „öregek” közül különösen jólesett Pais Dezső bizalma. Beszélgetéseink során elmesélte collegista korát, még csínytevéseit is, továbbá viszonyát Bartoniek Gézához és a Collegiumhoz. Segítségével ismerkedtem meg az egyik legnevezetesebb collegistával, Horváth Jánossal. Többször elvitt hozzá látogatóba. Az első látogatásom során úgy mutatott be: „itt hozom azt az embert, aki újjá akarja teremteni a kollégiumot”. Ekkora megbecsülést egy régi collegistától sem kaptam. A kissé fiatalabb öreg collegisták közül sokat köszönhetek Szabó Zoltán Gábornak, aki mint a Baráti Kör elnöke, minden esetben mellém állt. A fiatal generációból Óvári Miklóst már említettem. Sok nevet kellene még felsorolnom, de ezeket már említettem a Fragmentákban. Akik nem voltak kollégisták, azok közül is sokan voltak az új kollégium támogatói. Nagyon sokat jelentett, hogy Ortutay Gyula, mindjárt rektorsága elején, mellém állt (1957). Kollégiumügyben teljesen szabad kezet adott. Hat évig volt

Az idő sodrában

793

rektor, és ez alatt az egyetemen mindenki megszokta, hogy a kollégium igazgatója vezeti a kollégium ügyeit, és nem más. Ki kell emelnem Székely Györgyöt is. Dékánsága és rektorhelyettessége idején minden esetben segítette munkámat és a kollégiumot. Rajtuk kívül még sokan segítettek. Őket is említettem az egyik Fragmentumban. A kollégiumi munkám során azt is tapasztaltam, hogy a régi kollégisták, ha egyéni érdekük mást diktál, könnyen megfeledkeznek a kollégiumról. Egy érdekes példát említek. Annak idején Sőtér István szólított fel a kollégium újjászervezésére, sőt 1958–59-ben vállalta a Kollégiumi Intézőbizottság elnöki tisztét. Még első beszélgetésünk előtt, 1955-ben, amikor létrehozták az Irodalomtörténeti Intézetet, és annak ő lett az igazgatója, úgy rendelkezett, hogy az intézetet a kollégium épületébe helyezzék el, és csatolják hozzá az Eötvös Könyvtárat. Igazgatóságom alatt többször felvetettem, hogy az elvett könyvtárra szüksége lenne a kollégiumnak. Ekkor mindig szembekerültünk egymással. Volt úgy, hogy három hónapig nem is beszéltünk egymással. Ekkor úgy láttam, hogy a régiek mindig csak prédikálnak a kollégiumhoz való hűségről, de vannak esetek, hogy az egyéni érdek mást diktál. Az egyéni érdek az első, a kollégium csak nosztalgia. Később rájöttem, hogy én sem vagyok különb náluk. Nekem is egyéni érdekem van, miután a kollégium igazgatója vagyok, ez az egyéni érdek pedig a kollégium. Ők már nem kollégisták, miért legyen náluk egyéni érdek most a kollégium. Megértettem őket. Kibékültem Sőtérrel, amit 1977-ben a tőle kapott Fellegjárás kötet új kiadásának ajándékozásával pecsételt meg. Talán szabad megjegyeznem azt, hogy az én „egyéni érdekem” soha sem fog megváltozni, amíg élek, az mindig a „kollégium” marad. Az a korszak, amikor a kollégiumi munkámat végeztem, a nemzethez való tartozásnak, az igazi hazafiságnak a kérdését eltorzította. Nemzeti ünnepeink, amit a Nemzeti Múzeum előtt vagy a Petőfi-szobornál tartottak, nem a hallgatók igazi ünnepei voltak. Az ötvenes, hatvanas években ezekből az ünnepekből nekik a legtöbbször a „gumibot” jutott. Igazi ünnep, ahogy fogalmaztak, csak a kollégiumban volt. Ezekre az ünnepekre sokszor hívtuk meg ünnepi beszédet tartani Szabad Györgyöt, László Gyulát vagy Németh G. Bélát. De azzal is ünnepeltünk, hogy a hallgatók javaslatára emléktáblát állítottunk fel a budai vár falára a Bécsi Légió tiszteletére. Ezt az emléktáblát minden március 15-én megkoszorúzta a kollégium ifjúsága. Ugyanakkor a hallgatók virágot vittek a Kerepesi temetőben nyugvó honvédek sírjára. A hazafias nevelés fontos részének tartottuk a már említett felvidéki és erdélyi kirándulásokat, ahol a hallgatók felkeresték a történelmi emlékhelyeket. A kollégiumi hazafias nevelés része volt az is, hogy a magyarországi nemzetiségek bemutatására nemzetiségi esteket rendeztünk. A szakkollégiumi munka terjesztését és más kollégium segítését az Eötvös Kollégium mindig feladatának érezte. Erre csak egy példát említek. 1983-ban

794

Tóth Gábor

fel­keresett a Jogi Kar dékánja, Schmidt Péter, azzal, hogy segítsem őket a jogász szakkollégium létrehozásában. Alapvető problémájuk volt, hogy nincs megfelelő épületük. Munkájuk segítése érdekében átadtam a Ménesi út 12. számú épületünket. Itt hozták a jogászok létre a szakkollégiumukat. A vezetéssel a dékán Stumpf István tanársegédet bízta meg. A kollégistáim felvetették, hogy mivel tudnánk segíteni munkájukat? A töprengés eredménye az lett, hogy megvásároltuk az akkor kapható összes idegen nyelvi szótárt ajándékba. Az MM által létrehozott Országos Felsőoktatási Kollégiumi Bizottságnak hosszú éveken keresztül elnöke voltam. Országos konferenciákon terjesztettük a kollégiumi eszmét. Az egyetemi Kollégiumi Bizottságot is éveken keresztül vezettem. Befejezésként csak annyit kívánok megjegyezni, hogy a kollégisták mindig megértették és segítették törekvéseimet. Együtt tudtunk dolgozni. Talán azt is mondhatom, megbecsülték munkámat. Később is azt tapasztaltam, hogy végzés után is szeretettel gondoltak rám. Én úgy voltam velük, mintha a saját gyerekeim lettek volna, és ezt ma is úgy érzem. Visszagondolva ezekre az időkre, azt mondhatom, hogy életem egyik nehéz szakasza volt ez az időszak, de a legkedvesebb is. Nagyon sok örömben volt részem. Ha valaki azt kérdezné tőlem, hogy ha újra kezdeném az életet, mit csinálnék legszívesebben, csak azt válaszolhatnám, hogy a kollégiumi munkát. Nekem a kollégiumi munka nem volt munka. Talán nem volt haszontalan időtöltés, amit a kollégiumban átéltem és ténykedtem. Ma is elmondhatom, nem akartam más lenni, mint az Eötvös Kollégium igazgatója.

Az egyetem Neveléstudományi Tanszékén Amikor 1956 szeptemberében a tanszékre kerültem, Ágoston György volt a tanszékvezető. Már előzőleg is ismertem, mert a Pedagógiai Kollégium programjának kialakítása során többször tárgyaltam vele. A tanszék több oktatójával is találkoztam. Ugyanakkor került a tanszékre Gordos István, akit még Szegedről ismertem, így a beilleszkedés nem volt nehéz. A tanszék a Pesti Barnabás utcai épület negyedik emeletén volt. 1956-ban vezették be újra a tanárjelöltek számára a logika oktatását. Ebben a tanévben az I. és IV. éveseknek kellett logikát tanulni. Engem a Természettudományi Karra osztottak be. A Neveléstudományi Tanszékre kerülve tehát először logikát kellett tanítanom. Itt jegyzem meg, hogy ebben az évben egyesítették a Nyelv- és Irodalomtudományi Kart és a Történettudományi Kart, ezekből lett a Bölcsészettudományi Kar; továbbá az Élet- és Földtudományi Kart és a Matematika–Fizika–Kémia Kart, és így jött létre a Természettudományi Kar. Neveléstudományi Tanszék csak a Bölcsészkaron volt. Óráim a Múzeum

Az idő sodrában

795

körúti épületben voltak. Egy alkalommal, amikor bementem az épületbe, összetalálkoztam a kar dékánjával, Mödlinger Gusztávval. Zoltán bátyám útján már korábban ismertem. Üdvözöltem, és amikor viszonozta, megkérdezte: „te mit keresel itt?” (Abban az időben a TTK-n nem volt Neveléstudományi Tanszék, és a bölcsész oktatók áttanítottak.) Mondtam, hogy itt tanítok. Erre megkérdezte, hogy melyik tanszéken vagyok? Amikor megmondtam, epés megjegyzést tett a tanszékre. „Te is felolvasod a Kairovot?” Mondtam, hogy nem pedagógiát tanítok, hanem logikát. Erre elnevette magát, és a következőt mondta: a hallgatók azt mesélték neki, hogy nekik egy nő tanítja a pedagógiát, és az felolvassa a Kairovot. Azonnal felhívta Ágostont, és megmagyarázta neki, hogy az egyetemen nem felolvasni kell, hanem előadni. Így aztán feszült kapcsolata lett a tanszékkel. Még azt is hozzátette, hogy most már tudja, hogy van azon a tanszéken „normális ember is”. Úgy látszik, engem odasorolt. Megnyugtattam, hogy van még rajtam kívül más „normális” is a tanszéken. Később is találkoztunk, de mindig megkérdezte, hogy „bírod” azt a tanszéket? 1956 októberében az események miatt a tanítás megszűnt, és csak 1957-ben indult újra. Az év végén nemcsak a saját TTK-s hallgatóimat kellett vizsgáztatnom, hanem a bölcsész IV. éveseket is. Ezeket a hallgatókat Szalai Sándor tanította, de az októberi szereplése miatt megvonták a vizsgáztatási jogát, és így kaptam pluszmunkát. A hallgatóktól érdeklődtem, hogy mit tanultak? Szinte egyöntetűen azt mondták, hogy az ítéletkalkulálást. A vizsgákhoz kiegészítő irodalmat adtam. A vizsgát én is végigkínlódtam, nem csak ők. Említettem, hogy Gordos Pistával együtt kerültem a tanszékre. Mindjárt a tanév elején megbeszéltük, hogy eljárunk a Petőfi Kör rendezvényeire. Az ötvenes évek terrorja és törvénytelenségei után jó volt hallgatni az elmondottakat. Az egyik ülést említem csak. A pedagógia kérdéseiről volt szó. Ezen az ülésen Ágoston is megjelent és felszólalt. Beszédének az volt a lényege, hogy leköpdöste magát, hogy a szovjet pedagógiát hirdette. A beszédétől hányingert kaptam. Felmerült bennem a kérdés, mikor mondott igazat, akkor vagy most? Ezután a tanszéken is kerültem a társaságát. 1956 októberében robbant a bomba. Ebben és a következő évben keveset voltam a tanszéken. A kollégiumi ügyek nagyon lefoglaltak. Csak a rám bízott órákat tartottam meg. 1958 szeptemberében egy szobába kerültem Buzás Lacival, akit akkor neveztek ki a tanszékre. Nagyon jó barátságban voltunk, és ez segített elviselni az akkori időket. Az 1957. és 1958. évek nehezek voltak, nemcsak az országban, az egyetemen is. A forradalomból hivatalosan ellenforradalom lett. Sok embert börtönbe csuktak, sokat kivégeztek. Újra olyan feszült lett a légkör, mint az ötvenes évek elején. Ezt az időt elsősorban a kollégiumban éltem át, de erről már szóltam.

796

Tóth Gábor

1959-ben a tanszéken változás történt a tanszékvezetésben. Ágoston Szegedre ment, és Nagy Sándort nevezték ki tanszékvezetőnek. Azelőtt a pécsi tanárképző főiskolán tanított, a PTI megalakulásától kezdve annak igazgatója volt, és az egyetemen didaktikát adott elő. 1940 óta ismertem. 1943-ban végezte az Apponyit. 1959 szeptemberében nagyon kellemetlen hír ért. A kellemetlen hírt Ortutaytól tudtam meg. Az egyik nap berendelt magához a rektoriba, és azt kérdezte, hogy mi bajom van nekem Nagy Sándorral? Amikor azt mondtam, hogy még Szegedről ismerem, és nekem nincs vele semmi bajom, a következőket mondta el. Nagy Sándor tiszteletét tette nála (akkor ez szokás volt a kinevezéskor), és kifejtette, hogy nem kíván együtt dolgozni Buzás Lászlóval, Gordos Istvánnal és velem. Elmondtam, hogy ezt nem értem, mert mind a hárman Szegeden végeztünk, mint ő. Régről ismerjük egymást. Azt is megjegyeztem, hogy két évvel ezelőtt Nagy Sándor hívott a PTI-hez dolgozni, aminek ő volt az igazgatója, és munkámmal meg volt elégedve. De megkérdeztem azt is, hogy Ortutay mit válaszolt. Megnyugtatott, hogy kifejtette, mind a hármunkra szükség van az egyetemen, és Nagy Sándor dolgozzon csak velünk. Azt is megjegyezte, hogy „vigyázz magadra”. Hát nem a legjobb lelkiállapotban mentem haza. Este már nem ért meglepetésként az a telefon, amelyben egyik ismerősöm a minisztériumból felhívott, és közölte, hogy saját fülével hallotta Nagy Sándor és az egyik miniszterhelyettes beszélgetését arról, hogy Buzással, Gordossal és velem nem akar együtt dolgozni az egyetemen. Mondtam, hogy tudok róla. Másnap bementem a tanszékvezetőhöz, és megkérdeztem tőle, hogy miért nem akar velem együtt dolgozni? Válaszában kifejtette, hogy örül annak, hogy együtt fogunk dolgozni. Mérgemben azt vágtam a fejéhez: hazudsz Sándor!, és rávágtam az ajtót. Visszamentem a szobámba. Fél perc múlva utánam jött, és elkezdett magyarázkodni. Félbeszakítottam, és azt mondtam, hogy két helyről is tudom, hogy nemcsak velem, hanem Buzással és Gordossal sem akar együtt dolgozni, és kértem, hagyjon békén minket. Ekkor kiment a szobámból. Hát így kezdődött közös munkánk a tanszéken. Néhány nap múlva került sor az első tanszéki értekezletre. Mindketten úgy viselkedtünk, mintha nem történt volna semmi. De miért menjen minden simán? Egy vita során az egyik hozzászólásban azt mondtam: Sándor, ebben nincs igazad. Az értekezlet után kérte, hogy maradjak benn a szobában, és a következőt mondta: arra kérlek, hogy az értekezleten ne szólíts Sándornak. Először egy kicsit bambán néztem rá, majd leesett a húsz fillér, és a következőket mondtam: „igenis méltóságos professzor úr”, majd kijöttem a szobából. Fél percen belül utánam jött, és magyarázkodni kezdett. Végül tisztáztuk a helyzetet. Később tapasztaltam, hogy egyik ügy sem használt a kapcsolatunknak.

Az idő sodrában

797

Sajnos hamarosan sor került egy újabb malőrre viszonyunkban. A pedagógia szakos kollégistákhoz Kiss Árpádot hívtam meg tanárnak. Jó barátságban voltunk, még háború előttről ismertük egymást, tudtam, hogy pedagógiailag és pszichológiailag nagyszerűen felkészült és olvasott ember. Az igaz, hogy „politikailag nem tartozott a menők közé”. Egyik nap benn voltam a tanszéken, amikor Nagy Sándor hívatott. Szemrehányást tett, hogy Kiss Árpáddal taníttatok pedagógiát a kollégiumban. Megkérdeztem, hogy mi kifogása van? Az volt a válasza, hogy politikailag probléma van vele, és internálva is volt. Úgy állította be magát, mintha aggódna értem és a kollégiumért. A következőképpen válaszoltam: „nem sok embert ismerek, aki olyan művelt és felkészült lenne pedagógiából, mint ő”, majd folytattam: „máskülönben semmi közöd hozzá, hogy én kit kérek fel tanítani a kollégiumban”. Ezzel otthagytam. Hát ez az ügy sem javított kapcsolatunkon. Kiss Árpáddal többször meglátogattuk az akkor már idős Prohászka Lajost. Egy alkalommal Árpád szólt, hogy Prohászka szinte éhezik, mert olyan kicsi a nyugdíja, és abból nem tud megélni. Mit lehet itt csinálni? Eszembe jutott Óvári, gondoltam, hátha segít, és felkerestem. Elmondtam a problémát. Megígérte, hogy segíteni fog, de írassak Prohászkával egy kérvényt a pártközpontnak. Kiss Árpáddal úgy beszéltük meg, hogy mi megírjuk a kérvényt, és ő majd aláíratja. Hát ez nem ment simán. Az öreg sehogy se akarta aláírni. Végül aztán sikerült. Örömmel vittem Óvárihoz. Arra kért, hogy a tanszéki utódjától hozzak egy-két sor ajánlást. Hát ez nehéz ügynek bizonyult. Amikor Nagy Sándornak szóltam, azt válaszolta, hogy ezt meg kell kérdeznie a minisztériumtól. Persze, hogy begurultam, s a fejéhez vágtam, hogy gyáva, és kimentem a szobából. Szidtam is magam, hogy elrontottam az ügyet. Szokásához híven most is utánam jött, és azt mondta, hogy írjam meg a levelet, és azt aláírja. Nem tudom, hogy Óvári hogyan intézte az ügyet a nyugdíjintézetnél, de Prohászka már a következő hónapban háromszor annyi nyugdíjat kapott, mint azelőtt. Hát ez a hatalom. Vérszemet kaptam és elhatároztam, hogy megszerzem Prohászkának a kandidátusi díjat is. Sajnos ez nem sikerült. Tolnai Gábor arra hivatkozott, hogy Prohászka megírta a Vándor és bujdosót. Hiába hivatkoztam arra, hogy az nem pedagógiai munka, és arra is, hogy Várkonyinak utólag megadták, a nemleges választ nem lehetett megváltoztatni. Ebben az időben történt, hogy Nagy Sándor sokat kínlódott a hangszálaival. Úgy éreztem, hogy most nekem segítenem kell. Megkértem Zoltán bátyámat, hogy beszéljen Réthy Aurél professzorral Nagy Sándor ügyében. Régóta ismerték egymást. A beszélgetés eredménye az lett, hogy Réthy megadott egy időpontot, hogy Nagy Sándort mikor fogadja. Csak ekkor szóltam neki, hogy menjen vizsgálatra. Nagyon meglepődött. Réthy megoperálta, és így sokat javult a beszéde. De térjünk vissza a tanszéki munkához. A hatvanas évek elején pedagógiát tanítottam (neveléselmélet, didaktika, neveléstörténet). Ekkor az volt az úzus,

798

Tóth Gábor

hogy egy tanár tanítja a hallgatókat három féléven keresztül. Persze több csoportunk volt. Sok problémám volt a hivatalos tankönyvvel, a Kairovval. Az egyik előadásom során említettem, hogy nálunk kik foglalkoztak neveléselmélettel. Megadtam a bibliográfiai adatokat is. Ezeket egy-két hallgató kereste a pedagógiai könyvtárban. Erről Nagy Sándor tudomást szerzett. Hivatott, és szemrehányást tett, hogy milyen irodalmat adok ki? Elmondtam, hogy azok nem kötelező irodalmak, csak említettem az órán, de megjegyeztem, hogy nem tudtam, hogy „nem szabad magyar pedagógiai gondolkozókat említeni az órán, csak szovjetet”. A főnököm dühöngött, és kijelentette, hogy az órán a kommunista nevelési nézeteket kell tanítani és nem a magyar pedagógusokról „fecsegni”. Erre nem szóltam semmit, nem vitatkoztam vele. Tudomásul vettem, és kijöttem. Esetemet elmondtam Gordos Pistának. Kinevetett és megjegyezte: ezután beszélj a kommunista nevelésről és kész. Háborogtam a Kairov-tankönyv miatt is. Megegyeztünk, hogy Kairov helyett, Horváth Lajossal és vele összeállítunk egy tankönyvszerű jegyzetet. Így hoztuk össze „A neveléstani előadások vázlata” című anyagot 1961-ben. Az órák beosztásával kapcsolatban, már a hatvanas évek elején arra törekedtem, hogy lehetőleg a IV. éveseknél tanítsak neveléstörténetet, és az esti-levelező tagozaton szintén. Sajnos ez nem mindig sikerült. Javasoltam, hogy írjunk számukra jegyzetet. Ekkor erre nem volt „lehetőség”, de az egyetem hozzájárult, hogy egyetemes neveléstörténetből szöveggyűjteményt állítsak össze (1961). A  hatvanas évek közepétől csak egyetemes neveléstörténetet tanítottam, először esti-levelező tagozaton, majd a nappali pedagógia szakosoknak. Sürgettem a neveléstörténeti jegyzet megírását, illetve kiadását, de erre csak a hetvenes évek elején volt „lehetőség”. A jegyzetet négyen írtuk: Jóboru Magda, Mészáros István, Vág Ottó és jómagam (1973). Csak tíz évvel később került sor „A nevelés története” (I–III.) című tankönyv (1984) kiadására, aminek tervét már a hetvenes évek középen elkészítettem. Az általam szerkesztett könyv fejezeteit a következők írták: Bajkó Mátyás, Jóboru Magda, Köte Sándor, Mészáros István, Schaffhauser Ferenc, Szarka József, Tóth Gábor, Vág Ottó, Vaskó László. A pedagógia szakos hallgatók neveléstörténeti tanulmányainak segítésére, már a tankönyv kiadása előtt, összeállítottam az „Egyetemes neveléstörténeti kresztomátia” (I–II.) című (1976) anyagot. Még a hatvanas évek közepén részt vettem a Nagy Sándor és Horváth Lajos által szerkesztett „Neveléselmélet” című tankönyv megírásában (1965). „A családi nevelés kérdései” című fejezetet írtam. Sokat kritizáltam Nagy Sándor egyik fejezetét (Nevelési cél – nevelési feladatok). Egy alkalommal, amikor az észrevételeim miatt „felkapta a vizet”, a következőket mondta: a legközelebbi kiadásnál írd meg te a fejezetet. Erre került sor 1976-ban.

Az idő sodrában

799

A tankönyveken kívül elsősorban a kollégiumi nevelés különböző kérdéseivel foglalkoztam, és a témakörből több tanulmányt írtam. Úgy gondoltam, nemcsak a gyakorlatban kell foglalkozni a kollégiumi neveléssel, hanem a pedagógiaelméletben is. Különösen érdekelt a hallgatók munkaerkölcsének a kérdése. Ebből a  témakörből írtam meg kandidátusi értekezésemet: „Egyetemi (kollégiumi) hallgatók munkaerkölcsének vizsgálata és nevelésének néhány kérdése” címen. Az értekezést, a kandidátusi vizsgáim után, 1966-ban védtem meg. A tanszékvezetőm nem nagyon örült a témaválasztásomnak. Szerinte inkább iskolai témát kellett volna választanom, de végül is tudomásul vette. Máskülönben annak sem örült, hogy kollégiumi munkát végzek. A disszertáció témájára és megírására nemcsak azért került sor, mert a téma érdekelt, hanem azért is, mert a kandidátusi fokozat feltétele volt a docensi kinevezésnek. Persze egyeseknek a docensi kinevezéshez nem volt szükség a fokozatra, de én nem tartoztam az „egyesek” közé. Megvolt tehát a tudományos fokozat, de a docensi kinevezés késett. Az 1969-es év tavaszán Tálasi István dékán megkérdezte tőlem, hogy Nagy Sándor miért nem terjesztett fel kinevezésre, amikor fokozat nélkülieket felterjesztett. Válaszom az volt, hogy erről Nagy Sándort kellene megkérdezni. Erre megkérdezte, hogy milyen a kapcsolatunk? Mondtam, hogy nem éppen felhőtlen, és elmeséltem a kinevezése után történteket. Később tudtam meg, hogy Tálasi beszélt a főnökömmel, hogy terjesszen elő docensnek. Így lettem én, négyévi késés után, docens. Máskülönben – mint már jeleztem – annak sem örült a főnököm, hogy a kollégiumi munkát végzem. Ezt többször felhozta. Az egyik alkalommal, amikor említette, mérgemben azt vágtam a fejéhez, hogy én a pedagógiát nemcsak papolom, hanem csinálom is, nem úgy, mint te. Hát ez az ügy sem javított kapcsolatunkon. Nemcsak a gyakorlatban, a kutatás szempontjából is nagyon érdekelt a kollégisták életmódja. Országos kutatást terveztem a kérdés vizsgálatára. A kutatás anyagát és eredményét csak később, nyugdíjas koromban „Egyetemi és főiskolai hallgatók életmódja” címmel (1991), Falussy Bélával és Laki Lászlóval együtt foglaltam össze, és vontam le az alapvető következtetéseket. Az egyetem megbízásából szerkesztettem az Annales Universitatis Scientiarum Budapestiensis de Rolando Eötvös nominatae, Sectio Paedagogica et Psychologica (I–VII.) köteteit 1970-től 1982-ig. Újraindítottam, mint kollégiumi igazgató, az „Eötvös-füzetek, Új folyam” számait, és az első négy számot kiadtam. 1. A párizsi kommün és a francia irodalom (1971), 2–3. Tanulmányok 1977–79 (ezek a kollégisták tanulmányai) (1979), 4. Eötvös kollégiumi emlékkönyv. Ünnepségek, beszédek 1970–1980 (1980). A kollégisták kezdeményezésére és általuk szerkesztett „Régi Magyar Irodalmi Ritkaságok” sorozat kiadását segítettem, amelynek első kötete Huszti Péter Aeneis című históriás éneke volt.

800

Tóth Gábor

A magyar neveléstörténeti témák közül különösen érdekelt, mint már említettem, az Eötvös József Collegium története. Már 1957-től kezdve rendszeresen gyűjtöttem az anyagot. Nemcsak a nyomtatásban található anyagot céduláztam ki, hanem a különböző levéltárakban, irattárakban találhatókat is. A Belügyminisztérium anyagának kutatására azonban nem kaptam engedélyt. A több mint tíz éven keresztül gyűjtött anyag lehetett vagy háromezer cédula. Két nagy papírdobozban tároltam. Kirajzolódott bennem, a kicédulázott anyag alapján, az egész Collegium története. Az összegyűjtött anyag későbbi története a következő. 1970 elején arra gondoltam, hogy megírom a nagydoktori disszertációmat. A témát be kellett jelenteni az Akadémiának, és ha elfogadta, beadható volt a megírt anyag. A téma jóváhagyási előterjesztése az MTA Pedagógiai Bizottságához tartozott. Ennek elnöke Nagy Sándor volt. Megírtam kérésemet, és témának az Eötvös József Collegium történetét jelöltem meg. A válasz az volt, hogy a „téma nem aktuális”. Ezt először szóban közölte velem a főnököm, és azt javasolta, hogy válasszak más témát. Ezután nem kívántam „akadémiai doktor” lenni. Elkövettem azonban életem legnagyobb marhaságát, mérgemben az összes cédulaanyagot elégettem. Talán valamit enyhít marhaságomon, hogy a bibliográfiai cédulákat és a levéltári anyag megjelöléseket nem pusztítottam el. Megőrzésük nem volt tudatos. Az volt a „szerencséjük”, hogy őket másutt tároltam. Ebből állítottam össze jó pár évvel később, már nyugdíjas koromban, „Az Eötvös József Kollégium történetének bibliográfiája és levéltári anyagát” (1987). A doktori téma elutasítása volt a második nagy pofon, amit kaptam. Megemlítem most már a harmadikat is, mert „három a magyar igazság”. 1962-től tagja voltam a MTA Pedagógiai Bizottság Neveléselméleti Albizottságának. Elsősorban azért, mert a kollégiumi neveléssel elméletben és gyakorlatban egyaránt foglalkoztam. 1973-ban változás készült a Pedagógiai Bizottság vezetésében. Nagy Sándor helyett Szarka Józsefet tervezték elnöknek. Ekkor vettek engem is számításba mint a bizottság titkárát. 1973 tavaszán Mátrai László, aki akkor az MTA II. osztályának volt az elnöke, szólt, hogy az osztály vezetése úgy határozott, hogy felkérnek, vállaljam el a Pedagógiai Bizottság titkári munkáját. Örömmel vállaltam. Felkerestem Szarka Józsefet, az elnökjelöltet, és megbeszéltük a teendőket. Elmondtam elképzelésemet a bizottság munkájáról. Egy teljes munkatervet vittem magammal. Szarka ismertette a bizottság tagjainak neveit. Az volt a megjegyzésem, hogy a Műszaki Egyetem nincs képviselve a bizottságban. Ezzel elváltunk. Pár nap múlva értesítést kaptam, hogy keressem fel Tóth Dezsőt a pártközpontban, a bizottság ügyében. Amikor bementem, az egyik beosztottja fogadott, és a következőt közölte: „Tóth Dezső elvtárs nem tud fogadni, mert vannak nála. Azt üzeni, hogy a pártközpont úgy döntött, hogy nem én leszek a Pedagógiai Bizottság titkára,

Az idő sodrában

801

hanem xy, de én tagja leszek a bizottságnak.” Még megjegyezte azt is, hogy Nagy Sándortól tudják, hogy nekem nagy az elfoglaltságom, és ezért nem akarnak terhelni. Hirtelen két dolog jutott az eszembe. Az egyik, hogy Tóth Dezső még arra sem méltat, hogy ő közölje velem a döntésüket. A másik, hogy Nagy Sándor hogy ügyel arra, hogy nehogy túlterheljenek. Hát ez volt a harmadik nagy pofon. Megkaptam a megbízást a bizottsági tagságra, de azóta sem tettem be a lábamat az Akadémiára. Ebben az időben történt, hogy Gordos Pista meglátogatott a kollégiumban. 1968-tól az Agráron tanított. Ezután már ritkán találkoztunk. Azzal kezdődött a beszélgetés, hogy hallotta, mi történt velem a bizottsági ügyben. A beszélgetés során előkerült a docensi kinevezésemmel és a nagydoktori témával kapcsolatos cirkuszom is. Pista szidott, hogy csak én lehetek ilyen „marha”, hogy nem megyek el Óvárihoz, és kérem segítségét. „Tudod Pista”, válaszoltam, „a más ügyében hajlandó vagyok elmenni és kérni, de a magam ügyében soha”. Ma is úgy gondolom, igazam volt. Erről a találkozásról jut az eszembe, hogy én is tanítottam az Agráron, 1957 és 1968 között, a Budapesti Mezőgazdasági Mérnöktanárképző Intézetben, logikát. Ugyanakkor Radnai Béla lélektant, Gordos Pista pedagógiát tanított. Mindhárman óraadók voltunk. A tanszékem után, azt mondhatom, hogy nekem felüdülés volt ez a kikapcsolódás. Úgy éreztem, szívesen láttak az ottaniak. A tanszéken Buzással, Gordossal és Juhász Ferivel tudtam jól kijönni. Gordos 1968-ban elment az Agrárra, Juhász Feri 1970-ben a Közgazdaságtudományi Egyetemre került, Buzás Lacit 1974-ben a TTK-ra helyezték. Radnai Béla 1970-ben meghalt. Hegyi Bandival ritkán találkoztam, mert az Idegen Nyelvi Lektorátuson volt. Ha a tanszéki „nyomás” alól el akartam menekülni, a legtöbbször a régészeti tanszékre mentem, és Bannerral, Oroszlánnal vagy László Gyulával beszélgettem. Többször találkoztam Begyáts Laci bácsival is. Ezek a személyek jelentették számomra „a tanszékről a kikapcsolódást”. 1966-tól kezdve többször voltam a tudományos fokozattal kapcsolatban disszertációbíráló, illetve vizsgabizottsági tag. Nem voltam elragadtatva ettől a szovjet típusú tudományos fokozatrendszertől. Sok esetben azt láttam, hogy a fokozat odaítélése elsősorban politikai kérdés és nem tudományos. Itt persze, csak a neveléstudományról beszélek. A többit nem ismerem. Sok „nímandból” lett a pedagógiában „tudós”. Ehhez a „folyamathoz” főnököm is nagymértékben hozzájárult. Sok olyan kandidátussal találkoztam az életben, akinek disszertációját még szemináriumi dolgozatnak sem fogadtam volna el, nem is beszélve pedagógiai műveltségükről. Úgy látszik, májam sok epét termel, ha ezekre a „tudósokra” gondolok. Na de hagyjuk ezt. Nincs értelme vele foglalkozni, úgysem lehet a világot „megváltani”.

802

Tóth Gábor

Egyetemista koromtól kezdve érdekelt a helytörténet, a településtörténet. Ennek művelésére 1970 tavaszán volt lehetőségem. A kerület vezetősége felkért, hogy segítsem a kerületet a „Fehér-fekete, igen-nem” elnevezésű, kerületek közti vetélkedőben, amelynek díja egy teljes berendezésű óvoda felállítása volt. Már tanítóképzős koromban foglalkoztam Budafok történetével. Ezért a feladat nem volt új számomra. A kerület művelődéstörténeti, iskolatörténeti múltja tartozott hozzám. A vetélkedő után, a kerületi vezetés elhatározta, hogy megíratja a kerület történetét. Így jelent meg a „Tétény-Promontor. Budapest XXII. kerületének története” (1970) című munka, amelynek egyik szerkesztője és a művelődéstörténeti rész írója voltam. A bővített második kiadás 1988-ban jelent meg. 1979-ben a tanszékvezetőmtől megbízást kaptam, hogy az egyetemen szervezzem meg a „Pedagógia és pszichológia a Szovjetunióban” című ankétot. Az ankét anyaga a Pedagógiai Közlemények 22. kötetében, szerkesztésemben, megjelent. „A Budapesti Tudományegyetem pedagógiai tanszéke (1814–1978)” című tanulmányom a kötet függelékében van. Több szócikket írtam a Pedagógiai lexikon (1976–1979.), a Magyar életrajzi lexikon (1981), a Világirodalmi lexikon, a Magyarok a természettudományok és a technika történetében, Életrajzi lexikon A–Z (1992), Britannica Hungarica köteteibe. A tanszéki, kollégiumi és a különböző országos, egyetemi, kari bizottsági munkám mellett, szinte egyetemre kerülésem idejétől, részt vettem a Pedagógus Szakszervezet egyetemi csúcsbizottságának munkájában. 1978-ban és 1979-ben ideiglenesen betöltöttem a csúcsbizottság elnöki tisztét. Két évtizeden keresztül tagja voltam a Kari és Egyetemi Tanácsnak, továbbá 1978-ban és 1979-ben a Rektori Tanácsnak. A különböző országos és egyetemi munkáim szükségessé tették, hogy részt vegyek különböző bel- és külföldi rendezvényeken, konferenciákon és egyéb hivatalos kiküldetéseken. Ilyenek voltak az országos nevelési konferenciák, az országos kollégiumi konferenciák, a minisztériumi különböző értekezletek, a Nemzeti Panteon Bizottság értekezletei, különböző ad hoc bizottságok stb. A legtöbbre referátumokat is kellett készítenem. Csak az MSZMP nem jelentett megterhelést, mert ott semmilyen funkcióm nem volt, és nem végeztem semmilyen munkát. A „külön”-munkából még külföldre is jutott néhány konferencia vagy egyéb elfoglaltság. Így jártam Csehszlovákiában, Romániában, Lengyelországban, az NDK-ban, a Szovjetunióban, Ausztriában és Olaszországban. Ezekről nem akarok úti beszámolót írni, csak három érdekes külföldi utam tapasztalatait említem meg. Azt hiszem, mindegyik tanulságos és jó példa arra, hogy milyen volt ebben az időben a „szocialista-kommunista országok egymás iránti testvéri kapcsolata”. Kezdem Csehszlovákiával (1961). Két hétig Prágában, egy hétig Pozsonyban voltam. Pozsonyban, többek között, meglátogattam az egyetem bölcsészkarának

Az idő sodrában

803

dékánját. Egy évvel azelőtt megismerkedtem vele Budapesten. Nagyon jól beszélt magyarul. Amikor a dékáni titkár bejelentett, és bevezetett a szobájába, és amikor a dékánt köszöntöttem magyarul, szlovákra fordította köszöntésemet. Erre a dékán szlovákul válaszolt, amit a titkár magyarra fordított. Majdnem zavarba jöttem a szituációtól. Azt hiszem, öt percig voltam az „audiencián”. Aznap este a szállodában telefonhoz hívtak. A vonal végén magyarul megszólalt a dékán, és bejelentette, hogy értem jön. A lakására vitt vacsorára. Ott elmondta, hogy neki, mint dékánnak, a magyarokkal csak szlovákul szabad beszélnie, és a délelőtti kellemetlenségért elnézést kért. Hát ilyen volt a szlovák–magyar „szocialista-kommunista testvériség”. 1971-ben a minisztérium Romániába küldött (Bukarest, Brassó, Kolozsvár, Marosvásárhely), hogy a különböző felsőoktatási intézetekben tanulmányozzam az egyetemi nevelés kérdéseit. Utazásom előtt a kollégiumban találkoztam egy román újságírónővel, aki Aradról érkezett. A beszélgetésünk során elmondtam, hogy Romániába megyek, és szeretnék találkozni Kolozsváron Balogh Edgárral. Azonnal figyelmeztetett, hogy ezt nehogy beírjam az útitervembe, mert a találkozót a „hatóságok” meg fogják akadályozni. Elmondta azt is, hogy fogok kapni egy kísérőt, de arra nagyon vigyázzak, mert mindennap jelentést tesz arról az „illetékeseknek”, hogy kivel, mit beszélek. Ennek az útnak is voltak érdekességei. Kolozsváron történt három érdekes és tanulságos eset. Kapcsolatot akartam teremteni Balogh Edgárral. Mondtam a kísérőmnek, korán akarok lefeküdni, mert fáradt vagyok. Ő a mellettem lévő szobában aludt. A lefekvés után vagy egy órára felöltöztem, és azzal az ürüggyel, hogy fáj a fejem, elmentem sétálni. A portás egy kicsit gyanúsan nézett rám, de nem szólt semmit. Telefonon az utcáról felhívtam Balogh Edgárt, aki értem jött a Mátyás király szoborhoz. Elvitt a lakására, ahol reggelig beszélgettünk. Nagyon köszönte, hogy odavettem a fiát a kollégiumba. Csak reggel mentem vissza a szállodába. A kísérőm a portástól megtudta, hogy nem aludtam otthon. Szegény nagyon ideges volt. Megnyugtattam, hogy csak sétáltam, mert nagyon fájt a fejem. „Elhitte”. Ez volt neki a legkényelmesebb. Másnap az egyik vendéglőben ebédeltünk, és „véletlenül” ott ebédelt Balogh Edgár is. Ezt a véletlen találkozást nem lehetett megakadályozni. A beszélgetés során említettem, hogy szeretném megnézni a Házsongárdi temetőt. Balogh Edgár azonnal felajánlotta, hogy szívesen elvisz. Másnap délután ez megtörtént. A kísérőm nem jött velünk, így nyugodtan beszélgethettünk. A másik epizód a kolozsvári egyetem szociológiai tanszékvezetőjével történt. Ezt a találkozót ők rakták a programomba. Amikor megérkeztünk, a kísérőm elkezdett tolmácsolni. Erre a professzor megszólalt magyarul: menj a fenébe, tudod, hogy én beszélek magyarul. Ezután a kísérőmet kiküldte a szobából. Nagyon meglepődtem, és a következőt kérdeztem: nem lesz ebből baj? A válasz

804

Tóth Gábor

a követ­kező volt: legfeljebb nyugdíjba küldenek, vagy kitelepítenek Izraelbe. A professzor azért tudott magyarul, mert ahogy ő mondta, „erdélyi magyar zsidó”, és az első világháború előtt Budapesten végezte az egyetemet. A harmadik epizód a kolozsvári múzeumban történt. A kísérőm be akarta mutatni a románok múltját. Az előcsarnokban egy nagy kép volt a falon, ami a Willendorfi Vénuszt ábrázolta. A kísérőm elkezdte magyarázni, hogy az egy dák istenség. Nyugodtan végighallgattam a magyarázatot, majd megkérdeztem, hogy milyen nagy? A kísérőm azt mondta, hogy másfél méter magas. Mire én megjegyeztem, hogy láttam a szobrot, ami kb. 15 cm nagyságú. Ettől kezdve a múzeumban nem volt se dák, se magyar anyag, csak 12., 15. stb. századi. Marosvásárhelyen is volt egy-két érdekes epizód. Látogatóban voltam az orvostudományi egyetem rektorhelyettesénél. Ő egy tipikus román ember volt. A  nevére már nem emlékszem, valami Pop vagy Popeszkunak hívták. Ő is kiküldte a kísérőmet, és jó magyarsággal szólalt meg. Amikor egyedül maradtunk, figyelmeztetett, hogy vigyázzak, hogy miket mondok és kérdezek, mert mindjárt jön az egyetem párttitkára, aki magyar, de „szar ember”. Amikor együtt voltunk kifejtette, hogy az erdélyi románoknak és magyaroknak össze kellene fogni, mert itt borzasztó helyzet van. Hát „ilyen” románokkal és „olyan” magyarokkal is találkoztam romániai utazásomon. Ebben az időben nagyon felemás volt a viszony a „szocialista Magyarország” és a „szocialista Románia” között. Marosvásárhelyen még egy öröm is ért. Megismerkedtem a Magyar Színművészeti Főiskola rektorával, Szabó Lajossal, akiben egy tisztességes magyar embert ismertem meg. Azt hiszem, nem volt véletlen, hogy jó barátságban volt az előbb említett román, orvosegyetemi rektorhelyettessel. Ehhez a találkozáshoz két kellemes élményem fűződik. A színházban megnéztem a „Tóthékat”, majd másnap elvittek a Gyilkos-tóhoz kirándulni. Nagyon különböző élményeim voltak Romániában. Meg kell emlékeznem a Szovjetunióban történt két látogatásomról is. Az egyik alkalommal egy nemzetközi konferencián vettem részt Moszkvában (persze a  nemzetköziség a népi demokráciákból állt). A téma a hallgatók erkölcsi nevelése volt. Hozzászólásomra a második napon került sor. Egy kicsit izgultam, mert az én anyagomban nem hivatkoztam se Marxra, se Engelsre, se Leninre, se Sztálinra, mint az előttem szólók. A problémát mondtam a vezetőnknek. Az megnyugtatott. A felszólalásban az egyetemi hallgatók munkaerkölcsi problémáiról beszéltem, és nem volt benne egy hivatkozás sem. Óriási tapsot kaptam. Utána bemutattak a felsőoktatási miniszternek, aki külön gratulált, és az iránt érdeklődött, hogy mi tetszett Moszkvában, és mit szeretnék még megnézni? Elmondtam, hogy a sugárút elején van egy gyönyörű kis templom, olyan mint egy ékszerdoboz, és mikor bementem megnézni az ikonokat, helyette virágkiállítást találtam.

Az idő sodrában

805

Szerintem ez nem való, és ez nekem nem tetszett. A másik kérdésre az volt a válaszom, hogy szeretnék elmenni Zagorszkba, és megnézni a templomot, a szerzetesek otthonait és az ott lévő ikonokat és egyéb kegytárgyakat. A  miniszter először csak hümmögött, de elmosolyogta magát, és megígérte, hogy másnap egy kocsi a rendelkezésünkre fog állni. Persze az egész magyar küldöttség jött. Összesen négyen voltunk. A körülbelül 80 km-es úton vagy háromszor igazoltattak bennünket. Ez az ortodox egyházi hely nekem nagyon tetszett. Valami főpópa fogadott bennünket. Gyönyörű ikonokat és kegyszereket láttunk. Az utcai WC-kről nem szabad beszélni, mert nem bírják el a nyomdafestéket. A másik szovjetuniói utam a moszkvai egyetemre vezetett. A két egyetem közötti nyári csereüdültetés szerződését kellett volna megkötnöm mint szakszervezeti elnöknek. A szerződés ránk nézve olyan előnytelen volt, hogy nem írtam alá a szerződést. Ebből otthon majdnem botrány lett. Nem csak az egyetemi pártbizottságon toltak le, hanem a szakszervezeti központban és a pártközpontban is. De a „felső vezetés” okos volt. A szakszervezeti központ kiküldött egy „elvtársat”, és az aláírta a szerződést. Hát leszerepeltem mint szakszervezeti elnök. Nem csak a két egyetem szakszervezete között volt ilyen viszony. Ilyen volt a viszony a Szovjetunió és Magyarország között is. Ez is jellemző volt ebben a „testvériségben”. Más szempontból még egy külföldi utamat, a legrövidebbet érdemes megemlíteni. A hetvenes évek közepén olyan értesülést kaptam Ausztriából, az ottani magyarság egyik vezetőjétől, Galambos plébánostól, hogy a Burgenlandban élő magyarság könyvtára irodalmi olvasmányban nagyon szegényes, és segítségre lenne szükségük. Az Eötvös Kollégium vonalán megszerveztem a könyvek gyűjtését. Több mint ezer kötet jött össze. A gyűjtésben a hallgatók is nagyon sokat segítettek. Az egyetemtől kértem egy kis teherautót, és a könyvekkel elindultam Szombathelyre. Arra nem kaptam engedélyt, hogy a kis teherautóval átmehessek a határon. Galambos plébános átküldött négy személyautót Szombathelyre, és ott átraktuk a könyveket. Hivatalosan arra sem kaptam engedélyt, hogy könyveket vigyek át. És megtörtént a csoda. Sem a magyar, sem az osztrák vámosok és határőrök „nem vették észre”, hogy több mint ezer kötet van a négy személykocsiban. Örök köszönet és hála „figyelmetlenségükért”. Úgy látszik, amit hivatalosan nem lehet elintézni, azt megoldja a „kisember” jóindulata. Azt hiszem, ez is hozzátartozik az akkori világhoz. Itt pedig egy „kapitalista” országról és egy „szocialista” országról volt szó. Ezt a külföldi, egynapos utamat tartom a külföldi útjaim közül a legfontosabbnak, mert itt találkoztam a legtöbb emberséggel és jóindulattal. A sokirányú elfoglaltságom, nyugodtan mondhatom, nagy megterhelést jelentett. A legidőigényesebb munkám a kollégiumi volt, de ez jelentette a legnagyobb odafigyelést is. Ha ezt a sok szervező és irányító munkát valaki jól akarja

806

Tóth Gábor

végezni, kevesebb idő jut a tudományos munkára. Mindig felmerült bennem, hogy a tudományos munka terén többet kellene végeznem. Meg kellett alkudni, és az ilyen helyzet nagy feszültséget okoz. Az 1956 és 1980 közötti idő alatt végzett megfeszített és sokrétű munka, az állandó stresszhelyzet, a kevés alvás, a sok kávé és cigaretta kikezdte egészségemet. Idáig nem írtam, hogy életem során több esetben meglátogatott betegség, most azonban szólnom kell róla, mert megváltoztatta az életemet. Az 1980. év végén agyérgörccsel és infarktussal kórházba kerültem. Az orvos szerint a túlhajtott élet, az állandó stresszhelyzet – a sok cigaretta mellett – okozta a problémát. Szerinte ezt az életvitelt azonnal meg kell szüntetni. A beszélgetés során azt is megemlítette, hogy jó lenne, ha abbahagynám a dohányzást. Nem tiltotta meg, és ennek az lett a következménye, hogy azonnal letettem a cigarettát, és azóta nem dohányzom. Dilemma elé kerültem. Mit hagyjak abba hatvanéves koromban, a tanszéki munkát, hagyjam ott a kollégiumot, vagy az egyéb munkákat? Döntöttem. Kértem nyugdíjazásomat. Ez mindennek a befejezését jelentette. Egy problémám volt csak, mi lesz a kollégiummal? A rektor javaslatára ez úgy oldódott meg, hogy megbízást adott a kollégium további igazgatására, meghatározatlan időig. Ennek nagyon örültem, de úgy vállaltam, hogy addig viszem a kollégiumi ügyeket, amíg megfelelő igazgatót nem találok, és amíg nem fejezem be a tatarozást. A kollégiumi igazgatóság befejezésére 1984-ben került sor.

Egyetemi munkám a nyugdíj első tíz évében (1980–1989) Azt hiszem, a nyugdíjba kerüléssel mindenki úgy van, hogy mi lesz ezután? Úgy látszik, én szerencsés csillagzat alatt születtem, mert még négy évig végezhettem a kollégiumi igazgatói munkámat. Azt végeztem, amit életemben a legszívesebben csináltam, ami a szívemhez a legközelebb állt, amit sohasem éreztem tehernek. Ezután még öt évig szoros kapcsolatban voltam a kollégiummal és az egyetemmel. Az 1980 és 1989 közötti időszakot, tehát két részre bonthatom. 1980 és 1984 között mint igazgató működtem, 1984-től 1989-ig mint óraadó tanítottam a kollégiumban, és mint a rektornak ifjúsági és kollégiumi ügyekben a tanácsadója fejtettem ki tevékenységemet. Ez az idő, az előzőkkel együtt, azt jelentette, hogy 1951-től 1989-ig voltam az egyetemmel közvetlen munkakapcsolatban. Az igaz, hogy a nyugdíjba menetet követő négy év sem volt egyszerű. A kollégium épületében tatarozás folyt, és a hallgatók három helyen laktak. Sokat jelentett számomra, hogy csak egy feladatot kellett ellátnom. Nagyon jelentős volt az is, hogy a kollégiumi tanárok és a hallgatók most is aktívan támogatták munkámat. Ez idő alatt be tudtam fejezni az épület megkezdett tatarozását, és

Az idő sodrában

807

fel tudtam újítani a teljes felszerelést. El tudtam érni, hogy az Egyetemi Tanács jóváhagyja az új kollégiumi szabályzatot, amely kimondta, hogy az Eötvös József Kollégium a Bölcsészettudományi és Természettudományi Kar szakkollégiuma, és fokozatosan az egész épületben szakkollégium fog működni, koedukációs alapon (a koedukációt az épületben 1960-ban a szükséglet hozta létre). A rektor feladatommá tette, hogy gondoskodjak a kollégiumi igazgatói utódomról. Nem voltam könnyű helyzetben. Akire először gondoltam, abban az időben éppen miniszterhelyettes volt. Ez volt Pusztai Feri. A másik jelöltem, Szövényi Zsolt, akkor a minisztérium egyik főosztályvezetői tisztségét töltötte be. Róluk szó sem lehetett. Amikor először rájuk gondoltam, még nem voltak olyan magas állami pozícióban. Na de most mi legyen? Utódként csak olyan volt hallgatót képzeltem el, aki az én igazgatóságom alatt volt kollégista. Arra is gondoltam, az is jó lenne, ha felsőoktatási tanítási gyakorlattal is rendelkezne az illető. Több hallgatóm járt rendszeresen vissza a kollégiumba. Ezek közé tartozott Szíjártó István, aki a kaposvári tanítóképző főiskolán tanított. Megtudtam róla, hogy a hallgatók az év tanárának választották. Így került sor Szíjártó Pista kikérésére. 1983 őszén mint kollégiumi tanárt alkalmaztam. Egy év alatt sikerült igazgatói állást szervezni. Ebben Köpeczi Béla, az akkori miniszter nyújtott segítséget. (Az igazgatói állást akkor szüntették meg, amikor nálam összevonták a docensi állásomat és az igazgatói állást, és kiemelt együttes fizetést adtak.) 1984. október 1-jén adtam át Szíjártó Istvánnak a kollégium igazgatását. A tanszéki munkám során sokat töprengtem a tanár szakos hallgatók pedagógiai képzéséről. Nem találtam jónak, hogy félévenként külön szétválasztva tanulják a neveléselméletet, a didaktikát, a neveléstörténetet. Az iskolai gyakorlatukkal sem voltam megelégedve. A problémát többször felvetettem Nagy Sándornak, aki minden esetben elhárította a kritikát, és ragaszkodott a jelenlegi képzéshez. Problémám volt az is, hogy az új kollégium, a régihez hasonlóan, csak a szaktárgyak oktatásában látja a kollégium tanárképzési feladatát. A problémát elmondtam az új igazgatónak, aki egyetértett elképzelésemmel, s javasolta, hogy önkéntes alapon kezdjem meg a pedagógia oktatását a kollégiumban. Szükségesnek tartottam, hogy az elképzelést megbeszéljem az új tanszékvezetővel, Szarka Józseffel. Egyetértett elképzelésemmel, és utat adott a kísérlethez azzal, hogy a részt vevő hallgatókat felmentik az egyetemen a pedagógiai órák látogatása alól. Tervet készítettem az integrált és komplex pedagógia tanításához, és az 1985–86-os tanévben megindítottam a kurzust. 12 különböző szakos III. évessel kezdtem munkához. Az elméleti órák megtartására bekapcsoltam a anszék két oktatóját (Bábosik István, Réthy Endréné). Már igazgatóságom idején több hallgató panaszkodott, hogy a pedagógiai gyakorlat a harmadéven teljesen passzív, csak hospitálás. Azt is tömegben végzik. Már akkor arra gondoltam, hogy

808

Tóth Gábor

ha képesítés nélkül lehet tanítani kis hazánkban, talán egy harmadéves hallgató van olyan érett, hogy tanítást is rá lehet bízni, nemcsak hospitálást. Az volt az elképzelésem, hogy a gyakorlóiskolán kívül keresek egy gimnáziumot a hallgatóknak, iskolai gyakorlatra. Ebben az időben az Eötvös József Gimnáziumban tanított az egyik volt kollégistám, Doba László. Hamarosan ő lett az iskola igazgatóhelyettese, majd igazgatója. Így érthető, hogy az iskola azonnal vállalta a gyakorlatot. Egy tanárhoz egy-két hallgatót osztottunk be. Csak a gyakorlati óraszámát határoztuk meg, a beosztást rábíztuk a tanárokra és a hallgatókra. Ez nagyon tetszett a hallgatóknak, és mindenki többet tanított a félév során, mint amennyit előírtunk. A tanítást a negyedévben is folytattuk. Az ötödévesek az egyik félévüket a „saját gyakorlónkban” töltötték. A második félévre a volt iskolájukba mentek vissza a gyakorlatra, a volt tanárukhoz. Ennek óriási sikere volt. Mindenhonnan a legjobb véleményt kaptam a hallgatók munkájáról. Három éven keresztül tehát aktív gyakorlatot végeztek a hallgatók. Nemcsak tanítottak, hanem részt vettek az iskola egyéb munkáiban is. Az elméleti és gyakorlati órák jó eredményt hoztak, ezért a lélektani stúdiumok hasonló megszervezését terveztem. A lélektani tanszékkel tervet készítettünk. A kollégiumi pedagógiaoktatást 1989-ben Gombocz János, volt kollégistámnak adtam át. Említettem, hogy ebben az időszakban az egyetem rektorának tanácsadója voltam az ifjúsági és kollégiumi ügyekben. Érdemes megemlíteni, hogy erre hogyan került sor. Amikor az igazgatói munkámat befejeztem a kollégiumban, az egyetem megtisztelt az Eötvös Loránd Tudományegyetem arany emlékérmével. Az érmet 1984-ben, a szeptemberi tanévnyitó értekezleten Fülöp József rektor adta át. Az értekezlet után megemlítette, hogy szeretne velem beszélni a második félév végén. Erre a megbeszélésre 1985 májusában került sor. A rektor elmondta, hogy jól ismeri kollégiumi munkámat és azt a tevékenységet, amit az Országos Felsőoktatási Kollégiumi Bizottságban végeztem. Úgy látja, kitűnő munkát végeztem, és az ifjúság nevelésében mind elméleti, mind gyakorlati szempontból „profi” vagyok. Neki sok esetben szüksége lenne olyan emberre, aki megfelelő ismeretekkel és gyakorlattal rendelkezik ezekben a kérdésekben. Arra kért, hogy az ifjúság nevelési kérdéseivel és a kollégiumi kérdésekben legyek segítségére. A felkérést örömmel vállaltam. Így lettem a tanácsadója a rektornak 1985 szeptemberétől, a kollégiumban végzett pedagógiai oktatási kísérletem mellett. A rektori és az egyetemi tanács rendszeresen foglalkozott az egyetemi hallgatók nevelési kérdéseivel, sokszor tárgyalták a kollégiumok kérdéseit is. A témák előkészítését a rektornak írt feljegyzésekkel segítettem, amelynek, a megfigyelésen kívül, konkrét felmérés is volt az alapja. Abban az időben, mint már az előzőkben jeleztem, foglalkoztam az egyetemi és főiskolai hallgatók életmódjával. Ezek alapján különböző témákról készítettem a rektornak anyagot. Ezek közül

Az idő sodrában

809

néhányat említek. Az egyetemisták tanulmányi munkájának feltételei; A tanulmányi munka szerkezete és aránya a hallgatók tevékenységében; Az idegennyelv-tanulás kérdései a hallgatóknál; Értékorientáció és szabadidő-tevékenység a hallgatóknál; Művelődési és szabadidő-tevékenység a hallgatóknál; A hallgatók társas viszonyai; stb. A rektor szerint a konkrét felmérésen alapuló feljegyzések segítették a témák tárgyalását, a következtetések levonását, majd az egyetemmel kapcsolatos feladatok meghatározását. Tehát a nyugdíjazásom után is aktívan részt vettem az egyetem munkájában. Arra nagyon vigyáztam, hogy a kollégium vezetésébe ne szóljak bele. Egy kivételt azonban említenem kell. A hallgatók levélben felkerestek, hogy különböző problémájuk van, és nem találják meg a hangot Szíjártó igazgatóval. Levélben válaszoltam, és a levelem másolatát átadtam az igazgatónak, ugyanakkor felhívtam a figyelmét arra, hogy a kollégiumi munkát csak együttes (igazgató és hallgatók) akarattal lehet végezni, és a hallgatót partnerként kell kezelni. Ebben az időben is végeztem tudományos munkát. 1980 és 1989 között a kollégiumi nevelés témában vizsgáltam a szakkollégium kérdéseit; a kollégiumi nevelés és a tanárképzés viszonyát; a hallgatói öntevékenység fejlesztésének szerkezetét, eszközeit és formáit a kollégiumi nevelésben; mint már jeleztem, a hallgatók életmódját. Tanulmányt írtam Bartoniek Géza emlékére és Kodály Zoltán kapcsolatáról a kollégiummal. Ebben az időben jelent meg az általam szerkesztett és részben írt neveléstörténeti tankönyv és a helytörténettel foglalkozó Tétény-Promontor 2. kiadása. Azt hiszem, hogy ebben a kilenc évben is volt elég program. Életemnek ebben a szakaszában, a Pedagógus Szakszervezet, negyvenéves szakszervezeti tevékenységem jutalmául, kéthetes olaszországi üdülést biztosított számomra, feleségemmel együtt. Már az előzőkben jeleztem, hogy a kollégium kapcsolatban volt a Nemzetközi Olimpiai Akadémiával és a Görög Olimpiai Bizottsággal. Igazgatásom idején többször volt a kollégium vendége Szymiczek Ottó, az Akadémia rektora. A kapcsolat révén a kollégium 1986-ban, Szíjártó István vezetésével, tanulmányi utat szervezett Görögországba. Ezen az úton, feleségemmel együtt, részt vettem. A kollégiumban és az egyetemen 1989. június 9-én fejeztem be oktató-nevelő tevékenységemet és tanácsadói munkámat. Az a majdnem négy évtized (1951– 1989), amit az Eötvös Loránd Tudományegyetemen eltöltöttem, nem volt kön�nyű szakasza életemnek. A többirányú és megfeszített munka mégsem volt teher számomra, mert olyan munkát is végezhettem, ami életcélommá vált: az Eötvös József Kollégium munkájának újjászervezése és fejlesztése az adott körülmények között. Az akadályok ellenére elmondhatom, hogy munkámban sokan támogattak, és a hallgatók mindig mellettem álltak. Az együttes munkának, azt hiszem, lett eredménye.

810

Tóth Gábor

Úgy érzem, életem egész tevékenységével nem lehetek megelégedve, mert volt olyan terület, ahol többet kellett volna végeznem. Ez pedig a tudományos kutatás volt. Tevékenységeim közül a kollégiumi munka volt a legidőigényesebb. Honnan veszi el az ember az időt? A másik időigényes munkától, a kutatástól. A lehetőségeket megpróbáltam ezen a téren is. Az eredménnyel azonban nem lehetek megelégedve. Kevesebb kollégiumi munka mellett, bizony több idő jutott volna a kutatásra. Döntenem kellett. Vagy végzem tisztességesen a kollégiumi munkát, vagy abban felületes leszek, és inkább kutatok, tudományos munkát végzek. A kollégium és a hallgatók mellett döntöttem. Lehet, hogy ezt a szememre lehet vetni, de ma is vállalom ezt a döntést. Úgy érzem tisztességesen választottam, illetve döntöttem.

A négy évtizedes munka háttere Az előzőkben több esetben említettem, hogy az eltelt negyven esztendő megfeszített munkában telt el. Talán azt is mondhatom, hogy alvásra nemigen jutott 5–6 óránál több idő. A munka azonban ilyen körülmények között is ment. Felvetődik a kérdés, mi tette ezt lehetővé? Erre csak három szóval tudok válaszolni: a „jó családi háttér”. Mit is értek jó családi háttér alatt? A családi hátteret feleségemmel kell kezdenem. A jó hátterem már házasságunk előtt megszületett, amikor közös jövőnket szövögettük. Megerősödött akkor, amikor éberségével és bátorságával megmentette az életemet. Így megúsztuk a „ruszki katonák” orvtámadását. Erősödött azzal is, hogy volt türelme kivárni, amíg befejezem a munka mellett a háború miatt félbeszakított tanulmányaimat. Érthető, amikor megnősültem, nemcsak odaadó, türelmes és szeretett feleséget kaptam, hanem életem legjobb barátját is. Ez a szeretet és barátság örökéletű lett. Ezért csinálhattam én nyugodtan a munkámat, bármilyen nehéz is volt. Tölthettem időmet a legkedvesebb helyemen, a kollégiumban, mert amikor sokszor éjfél után hazajöttem, nem azt kérdezte tőlem, hogy „ilyenkor kell hazajönni?” vagy „hol csavarogtál?”, hanem azt, „csak nincs valami baj a kollégiumban?” Ezért örökké hálás vagyok. Negyven év alatt életem központi kérdése a kollégium és hallgatóim voltak. Ezt Ilonka nemcsak megértette, hanem segítette is a munkámat. A problémáimat megbeszélhettem vele, és mindig tapasztalhattam, hogy együtt érez és gondolkodik velem. Az otthoni miliőre csak azt mondhatom, hogy harmonikus volt. Ebbe beleértem a gyermekeimet is. Két lányunk született, mint már az előzőkben említettem. Amikor a kollégiumi munkámat 1956-ban megkezdtem, mindkettő már iskolába járt. „Nagylányok” voltak, Kati 9, Ica 7 éves volt. Erről jut eszembe egy nagyon kedves epizód a korábbi időből. Kati első osztályos volt, Ica még nem járt

Az idő sodrában

811

iskolába. Egy ismerős fényképeket készített róluk, otthon. Az egyik felvételnél Katit úgy állította be, mintha könyvet olvasna. Icát is hasonló pózba ültette. Erre megszólaltam: „Icukám, csinálj úgy, mintha olvasnál.” Éktelen sírás lett belőle. Amikor megkérdeztem, hogy miért sír, nagy zokogva mondta: de én még nem tudok olvasni. Végül is a fényképek jól sikerültek. Nehezebb ügyünk is volt. Még egyik gyerek sem járt iskolába. Abban az időben a gyerekekre Dadu vigyázott. Egy alkalommal a ház mögötti vasúti töltésen gyerekek játszottak, és egy kisfiút elütött a vonat. Megmagyaráztuk a gyerekeknek, hogy a töltésre nem szabad felmenni, még más gyerekkel sem. Egyik nap délután jöttem haza, és azt láttam, hogy Dadu kétségbeesve keresi a gyerekeket. Amikor megkérdeztem, azt mondta, hogy az előbb még ott voltak a kertben, de most nem találja őket. Keresés helyett első utam a töltéshez vezetett. Vagy tíz gyerek játszott a töltésen, a sínek között. Az én két lányom persze közöttük. Amikor megláttak, azonnal jöttek lefelé. Nem voltam rest, mindkettőt alaposan elfenekeltem. Többet nem mentek a töltésre játszani. Az is igaz, hogy se előtte, se utána egyikhez sem nyúltam egy ujjal sem. Ekkor gondoltam arra, hogy apám engem soha nem ütött meg. Visszagondolva az akkori elfenekelésre, azt hiszem, nem volt szép tőlem, de hatásos volt. Lehet, hogy életüket mentette meg. Nyugodtan mondhatom, hogy gyerekeimmel ma is jó kapcsolatban vagyok. A családi háttérhez az is hozzátartozik, hogy mindig jó volt a kapcsolatom a szüleimmel és Ilonka szüleivel is. Azt hiszem, a családi háttér fontos része volt az, hogy a gyerekekkel mindig együtt töltöttük a nyarat Siófokon. 1954-ben egy hétvégi házat sikerült felépíteni a szüleim által 1942-ben vásárolt telekre. Ahogy a gyerekek nőttek, a kis ház kezdett szűk lenni. 1974-ben megnagyobbítottuk. Siófok sokat segített az egészség karbantartásában. Már kora tavasztól kezdve leutaztunk a hétvégeken. Ez a kikapcsolódás és a rendszeres kerti munka nekem üdülés volt. Az egész család is szívesen részt vett minden kerti munkában. Azt hiszem, hogy ez a közös tevékenység is segítette egyetemi munkámat. Amíg a gyerekek általános- és középiskolába jártak, mindig volt valaki, aki besegített, és vigyázott rájuk, hiszen mindketten dolgoztunk. Kiskorukban Dadu, majd anyám és később anyósom, aki özvegy lett, és nálunk lakott. Ez a segítség lehetővé tette azt is, hogy Ilonkával sokat jártunk színházba, operába. A gyerekek 1957 előtt szívesen mentek egy-két hetet nyaralni Felsőgödre, apósomékhoz. Szüleim közel laktak, így vasárnap, ebéd után az unokák mindig meglátogatták őket, hogy mit sütött a nagymama. Amikor a lányok befejezték a középiskolát, önállóan választottak, hogy mit akarnak tanulni. Kati az ELTE-t végezte, történelem–pedagógia szakon, Ica a képzőművészeti főiskolát, restaurátor szakon. Mindkét lány ledoktorált. Először

812

Tóth Gábor

Ica ment férjhez. A férje, Laci, kollégistám volt. Kezdetben nálunk laktak, majd önálló lakásuk lett. Apám, aki akkor már özvegy volt, leadta a lakását, és ezért a gyerekek könnyebben jutottak lakáshoz. Rövid ideig, apám haláláig, együtt laktak. Kati később ment férjhez, Szilárdhoz. Ők is nálunk kezdték a házaséletet. Amikor Zoltán bátyám meghalt, és keresztanyám egyedül maradt, odaköltöztek. Keresztanyám halála után ők is önállók lettek. Icáéknál két fiú, Csaba és Zsolt, Katiéknál két lány, Zsuzsa és Jutka unokánk született. Nyugodtan elmondhatom, hogy vejeimmel és unokáimmal is mindig jó volt a kapcsolatom, akárcsak Ilonkának. A velük való harmonikus kapcsolatra jellemző, hogy mindegyikük gyakran meglátogat bennünket, ugyanakkor sokat beszélünk telefonon is. Ez azt jelenti, hogy nem vagyunk egyedül. Nyugdíjas korunkkal kapcsolatban elmondhatom, hogy Ilonkával most is jól megvagyunk egymással. Azt hiszem, egyikünk sem tudná másként elképzelni az életet. Ilonka, az üzemi balesete miatt, korábban ment nyugdíjba (1975). Idejét kitölti az együttlétünk és a kézimunkázás. Magam szemszögéből is a jó együttlétről számolhatok be, azzal a kiegészítéssel, hogy 1980 és 1989 között az előzőkben leírt munkákat végeztem. Hát ilyen a kapcsolatom Ilonkával és az egész családdal. Azért mondhatom, hogy a jó családi háttér tette lehetővé számomra, hogy munkámat mindig rendesen és tisztességesen tudtam végezni.

9. Hetven és nyolcvan év között (1989–2000) Úgy vagyok ezekkel a magas számú „X”-ekkel, hogy nem kívánom figyelembe venni őket. Fogalmazhatnék úgy is, hogy nem érzem még az idő súlyát. Persze ez  nem azt jelenti, hogy az egészségem tökéletes, de úgy érzem, van bennem még szellemi frissesség. Azt hiszem, ez azért van így, mert még most is vannak céljaim, terveim. Csinálnom kell valamit. Szerintem cél és terv nélkül az ember nem ember, és cél és terv nélkül megáll az élet. Milyen céljai és tervei lehetnek az embernek a hetedik X után? Közéleti, egyetemi célok bizonyára nem. Mi marad tehát annak, aki elérte a hetedik X-et, és negyven évet töltött az ELTE-n? A tudományos munka. Eddig úgyis probléma volt az életemben, hogy a tudományos munkára kevés idő jutott. Most adatott meg az a nyugalom az életemben, hogy csak tudományos munkával foglalkozzak. Persze, most egy új kérdés jelentkezik, mennyit lehet végezni tudományosan 70 és 80 között? Mi kell a tudományos munkához? Idő, nyugalom, könyvtár, levéltár és otthon egy nyugodt zug, ahol dolgozni lehet. Most aztán mindennel rendelkeztem. Időmilliomos lettem. A könyvtárak, levéltárak, mint mindenkinek, nekem is rendelkezésre álltak. Az otthoni nyugalmat Ilonka biztosította. Lehet tehát dolgozni, ha az embernek van célja, terve. Nekem, hál’ istennek, volt.

Az idő sodrában

813

1989-ben még a helyi közéletből sem maradtam ki. Felkértek, hogy szervezzem meg és indítsam el a „Dél-Budai Népfőiskolát”. Programot készítettem, és elindítottam a munkát. Láttam azonban, hogy mások ezt a nagyszerű mozgalmat csak a saját céljaikra akarják felhasználni, és azt velem palástolják. Ezért úgy döntöttem, fél év után, hogy átadom a vezetést másnak, és kiszálltam a buliból. Volt egy olyan munkám, még az előző időből, amelyet be kellett fejeznem. Ez a XI. kerület történeti írásának összefogása, a tanulmányok megíratása, majd a kötet szerkesztése. A munkát elvégeztem, de az anyag nem jelent meg, mert rendszerváltás után a kerület nem biztosított a kiadásra pénzt. Legalábbis ez volt a hivatalos indok. Lehet azonban, azért nem jelenhetett meg, mert a munkát még az a „liberális bolsevik” kerületi vezetés rendelte meg, amely azelőtt irányította a kerületet. A közéleti munkámhoz tartozott, hogy a minisztérium felkért, hogy az 1996ban Sárospatakon tartott tudományos pedagógiai konferencián, „A polgári iskolai és a tanítóképző intézeti tanárképzés helye a magyar közoktatás történetében” címmel, előadást tartsak. Talán közéleti szereplésnek mondhatom azt is, hogy 1995. szeptember 10én, amikor a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola évnyitóján átvettem a tanítóképző intézeti „arany díszoklevelemet”, én köszöntem meg társaim nevében a nagy megtiszteltetést. Ebben az időben végzett tudományos munkáim, kis részben, felkérésre íródtak, részben áthúzódtak az előbbi időszakról, de a nagyobb részükkel „tudományos adósságaimat róttam le”. Az Országos Közoktatási Tanács részéről felkértek, hogy vizsgáljam meg a tanítóképző 1923-as (1925) tantervét, hogy mennyiben hatott rá a kor művelődéspolitikája és a korabeli tantervelméleti felfogások (1999). A szegedi tanítóképző baráti körének kérésére megírtam „Emlékezés egy régi tanítóképzőre” (1994) című tanulmányomat. A Jászberényi Tanítóképző Főiskola számára elkészítettem a régi jászberényi tanítóképző intézet kölcsönös kapcsolatának történetét a várossal és a Jászsággal (1996). Az Eötvös Kollégium igazgatójának kérésére, a kollégium 100 éves évfordulójára készített emlékkötetbe megírtam az „Eötvös Collegium előtörténete” (1995) című tanulmányomat. A Pedagógusképzés számára az elemi oktatás és tanítóképzés néhány kérdése Észak-Magyarországon a dualizmus korában témáról (1997), továbbá Gyertyánffy Istvánról írtam cikket (2000). Az előzőkben már jeleztem, hogy ebben az időben jelent meg az egyetemi és főiskolai hallgatók életmódjával kapcsolatos kutatásom összefoglalása (1991)

814

Tóth Gábor

társszerzőkkel és az Eötvös József Kollégiumról összeállított bibliográfiám, a levéltári anyagok jelzésével együtt (1996). Beszélnem kell az úgynevezett „tudományos adósságaimról”. Az élet három nagy adósságot halmozott fel. Az első még Jászberényben keletkezett, a harmincas évek második felében. Tanárom, Tanai Antal, biztatott arra, hogy foglalkozzak Imre Sándorral. Tanai Imre Sándor hallgatója volt a Paedagogiumban. Sokat beszélgettünk az akkori időkről, és én megígértem neki, hogy megvizsgálom a levéltárban az akkori időket. Az élet sűrűje nem engedte meg, hogy ezt a kérdést közelebbről megvizsgáljam. Most, amikor időmilliomos lettem, elhatároztam, hogy – az akkor már nem élő tanárom emlékére – foglalkozom a témával. Így került sor az „Imre Sándor és a Paedagogium” című tanulmány elkészítésére (1998). Amikor a Ráday Levéltárban kutattam, és olvastam Imre Sándor írásait és feljegyzéseit, sokat gondoltam tanáromra, Tanai Antalra, aki elindította a neveléstörténet iránti érdeklődésemet. A másik adóssággal Zoltán bátyámnak tartoztam. Egyetemre kerülésem idején sokat biztatott, hogy vizsgáljam meg az első magyar külföldi tudományos intézet megalakulásának körülményeit és történetét. Ez az intézet a Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézet volt. Annak idején ő volt az intézet titkára mint fiatal kutató. Már gyerekkoromban sokat mesélt Konstantinápolyról, így nem volt idegen a téma számomra. Egyetemi beszélgetés során meg is ígértem, hogy eleget teszek biztatásának. Sajnos életében nem tudtam erre sort keríteni. Amikor születése századik évfordulóján meglátogattam a Farkasréti temetőben, megfogadtam, hogy a régi ígéretemet teljesítem. Így került sor az intézet történetének kutatására. Ebből a kutatásból született meg „Az első magyar külföldi tudományos intézet (Konstantinápoly, 1916–1918)” című tanulmányom (1995). Az előzőkben már jeleztem, hogy a jászberényi tanítóképzőben egyik kedves tanárom Csekő Árpád volt. A háború után először a budai tanítóképzőben találkoztam vele, majd az ELTE Természettudományi Karán. Amikor a nyugdíjazása után az Országos Pedagógiai Könyvtár múzeumi részlegében dolgozott, nagyon sokszor találkoztunk. Beszélgetéseink során mindig arra biztatott, hogy meg kellene írnom a tanítóképző intézeti tanárképzés történetét. Mindketten ezt az intézetet végeztük, ő Budapesten, én Szegeden. Többször megígértem, hogy nekifogok ennek a munkának. Az idő azonban még sokáig más feladatokat tartogatott számomra, és azokat kellett csinálnom. Ehhez a munkához is csak „időmilliomos” koromban fogtam hozzá, 1990-ben. A megírt anyag „A magyarországi tanítóképző intézeti tanárképzés története. Apponyi Kollégium” címen, könyv alakban (1996) jelent meg. Érdekes az élet. A könyv elkészítéséhez nagyon sok segítséget kaptam, elsősorban a volt kollégistáimtól. A témával kapcsolatos forrásanyag a könyvtárakon kívül, elsősorban levéltárakban

Az idő sodrában

815

található. Problémát jelentett például a Csongrádi Levéltárban a kutatás. Ehhez hosszú időt kellett volna töltenem Szegeden. Erre pedig nem volt pénzem. A problémát Ress Imre, az Országos Levéltár osztályvezetője, volt kollégistám oldotta meg azzal, hogy az anyagot felhozatta hozzájuk. Így csak egy napra kellett leutaznom, amikor az anyagot kiválogattam. A szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola irattárának vezetője, Csillik László, lehetővé tette, hogy a náluk található és nekem szükséges iratanyagot magammal vihettem haza, feldolgozásra. A budai Tanítóképző Főiskola iratanyagának áttekintését Bollókné Panyik Ilona, volt kollégistám tette lehetővé, ugyanakkor segített egy-egy résztanulmány megjelentetésében. Arról is kell szólnom, hogy a könyv megjelentetésének anyagi feltételeit Kelemen Elemér és Horváth Tibor, volt kollégistáim teremtették meg. 1991-től kezdve több előtanulmányt közöltem a Pedagógusképzésben, a Magyar Pedagógiában, a Magyar Testnevelési Egyetem Közlönyében, a Szegedi Királyi Katolikus Tanítóképző Intézet emlékkönyvében. A könyv megjelenését sajnos Csekő Árpád tanárom már nem érte meg, de az vigasztalt, hogy résztanulmányokat olvashatott a különböző periodikákban. Azt hiszem, most már nyugodtan mondhatom, hogy leróttam tartozásaimat. Az élet azonban mindig hoz újabb és újabb terveket. 1998-ban a kollégium volt hallgatói elhatározták, hogy megemlékeznek a szakkollégium újjáalakításának és megindulásának 40. évfordulójáról. Az ünnepi beszéd megtartására a kollégium igazgatója engem kért fel. Az ünnepségre 1998. december 5-én került sor. Rajtam kívül még Pusztai Feri és Glatz Feri emlékezett meg a múltról. Az ünnepség után határoztam el, hogy egy kéziratkötetben összeállítok, „Az Eötvös József Kollégium 1956-tól 1984-ig” címen, egy anyagot a kollégiumról szóló írásaimból, egyéb írásokból és dokumentumokból. Az első rész: „Ez a hivatalos kollégium…” címet viseli. A második rész címe: „…és ez van a kulisszák mögött.” Ennek tartalma az ünnepségen elhangzott „szónoklatom” és hatvan darab „Fragmentum”, amely tartalmazza a visszaemlékezésemet a kollégiumról és hallgatóimról. Ezt az inedita kötetet 1998–1999-ben állítottam össze. Nyugdíjas koromban, minden évben, részt vettem két találkozón. Az egyik a kollégiumhoz kötődik. Még a nyolcvanas évek végén levelet kaptam Bándli Magditól és Kovács Maritól, amelyben meghívtak egy kollégiumi találkozóra. Ez a találkozó a baráti körön kívül jött létre, és csak az új kollégistákat fogta össze. Az évenként megismétlődő találkozóknak nagyon örültem, mert úgy éreztem, hogy a volt kollégistáim ragaszkodnak hozzám. A másik találkozót a pedagógiai tanszék vezetője, Bábosik István szervezte, és összefogta a tanszék aktív és nyugdíjas oktatóit. Ez is rendszeres, évente egy alkalommal, karácsony előtt. A hetedik és a nyolcadik X között is tele voltam tervekkel. Úgy látom, ezeket meg is tudtam valósítani. Azt hiszem, a „tervekből” és a munkálkodásból soha sem fogok

816

Tóth Gábor

„kigyógyulni”. Felmerül a kérdés, szabad-e nyolcvan év felett tervezni? Azt hiszem, nem. Nem tervezek semmilyen közéleti szereplést, de még tudományos munkát sem. De valamit azért kell csinálni. Ezért hozzáfogtam, hogy leírom életem egy-két fontosnak tartott epizódját és azokat a gondolatokat, amelyek foglalkoztattak. Megkérdezheti valaki, hogyan telik az idő nyolcvan év után? Azt mondhatom, hogy jól, kivéve a bajokat az egészséggel. Ketten Ilonkával jól megvagyunk. Azt hiszem, ez annak is köszönhető, hogy Ilonkának is mindig vannak tervei, és ő is mindig csinál valamit. Az egészséggel ő is hadilábon áll, mint én. Na, de ne panaszkodjunk. Ha valaki megkérdezi, hogy vagyunk, a felelet: jól. És ez így van jól. Sokat jelent életünkben, hogy a gyerekek, az unokák gyakran jönnek. Ez mindig külön program. A gyerekeken és az unokákon kívül élő kapcsolatunk van Rudiékkal is. Hát, így élünk. A napi politikába csak a rádión, a TV-n és az újságolvasáson keresztül kapcsolódunk be. Így volt ez egész életünkön keresztül. Ez nem azt jelenti, hogy nem érdekel bennünket a politika. Minden korban a politikát a kis ember a saját bőrén tapasztalhatja, így van ez most is. Ebben az utolsó tíz évben következett be kis hazánkban a rendszerváltás. A régi rendszer, ami 1945-ben indult nagyon demokratikusan, hamarosan egészen „eldurvult”. Majd 1956-ban jött a forradalom. Ennek leverése után, mintegy negyven éven keresztül, a keleti szomszéd nehezedett ránk. Annak fokozatos hanyatlása fokozatosan szelídítette nálunk is a helyzetet. Bukása pedig meghozta a rendszerváltást. Ennek legnagyobb eredménye az lett, hogy az egyenruhás „tovarisok” hazamasíroztak. Az igaz, hogy helyettük megérkezett a „vad kapitalizmus”. A „szemét” is felszínre került, mint 1945-ben. Nagy szükség volt már a rendszerváltásra, de nem hiányoltuk a bűnözést, a korrupciót; nem hiányzott az elkapkodott privatizáció, az, hogy egyes emberek óriási vagyont harácsoltak össze, mások koldusbotra jutottak. A társadalom kettészakadt, kisszámú gazdagra és nagyszámú szegényre, nem hiányzott a munkanélküliség sem. Úgy látszik, hogy nálunk a pénz lett az isten. A politikában is új stílus alakult ki. Nem szeretem, hogy egyesek csak úgy tudnak beszélni a múltról, hogy az az „átkos” vagy a „liberális bolsevikokról” szónokolnak. Pedig abban az „átkosban” nőttek fel, mondhatni jólétben. Azok a „liberális bolsevikok” taníttatták őket ingyen, adtak nekik állást és a legtöbbjüknek lakást is. Mindenki tudja, hogy abban a korban milyen problémák és visszaélések voltak. Szerintem egy korszakot nem szabad csak egyoldalúan megítélni. Mikor növünk már ki ebből? Nem szeretem azt sem, amikor egyes pártok a másikat csak „pocskondiázni” tudják, de azt sem, amikor az egyik párton belül a tagok kiátkozzák egymást. Úgy látszik, kevés a „konc”. Mindig az az érzésem, hogy hiányzik nálunk a politikai kultúra, pedig „Európába igyekszünk”. Elegem van a különböző pártok ígérgetéseiből és az ígéretek be nem tartásából. Úgy látszik, ma minden politikus hazudik (nem mintha a múltban nem így

Az idő sodrában

817

lett volna). Talán igaz a régi mondás, hogy „csak a halott politikus nem hazudik”. A nyugdíjasokról pedig kár szót vesztegetni. Az a kis nyugdíj, amit az állam ad, azt jelenti, hogy „nyűg vagytok az állam hátán, nincs rátok szükség”. Hát így látom én a mi kis világunkat. Remélem lesz ez másként is. De hagyjuk a politikát, beszéljünk másról is. Egyszer valaki megkérdezte tőlem, hogy ti mivel szórakoztok? Azt hiszem, Ilonkával együtt, azt kell válaszolnom, hogy mindig azzal, amit csinálunk. Nekünk szórakozás a munka is, amit végzünk, de szórakozás a rádió, a TV, a zene hallgatása, az olvasás. Az igaz, hogy az utóbbi ma már nagyon lecsökkent, mert egyikünk sem dicsekedhet a szemével. A zene hallgatása ma is fontos számunkra, az igaz, hogy már nem az operában, hanem otthon. Az úgynevezett komolyzenétől kezdve a könnyűzenéig, mindent hallgatunk. Szerintem nincs komolyzene és könnyűzene, csak jó zene és rossz zene van. Hát a jó zenét szeretjük, legyen az opera, operett, rock vagy heat, gregorián vagy cigánymuzsika, csak jó legyen. Ennek az időszaknak szórakozásaihoz tartozik az is, hogy eljárok az Országos Pedagógiai Könyvtárba és a Múzeum különböző rendezvényeire, kiállításaira. A 2000. esztendő, a millenniumi év két nagy meglepetést hozott számomra. Decemberben meghívást kaptam az MTA Neveléstörténeti Albizottság egyik ülésére. Az ülésen a bizottság elnöke, Kelemen Elemér, többek között felköszöntött 80. születésnapom alkalmával, és átadta a bizottság nevében az „Ezeréves a magyar iskola” emlékérmet. A másik meglepetés december 29-én ért. A kollégiumból többen meglátogattak (Schaffhauser Ferenc, Pusztai Ferenc, Ress Imre, Szabó András, Nagy István, Bándli Magda, Kovács Mária, Brandt Erzsi és egy mai hallgató). Pusztai Feri a társaság nevében felköszöntött születésnapom alkalmából. Schaffhauser Feri felkért arra, hogy készíthessenek velem egy interjút a kollégiumban. Ez a felvétel 2001 januárjában megtörtént. Ugyanakkor meghívott 2001. február 3-ra a kollégiumba, mert a régi kollégistáim találkozni szeretnének velem. December 30-án a gyerekek jöttek hozzánk születésnapi köszöntésre. Külön említem, hogy kaptam tőlük egy olyan naptárt, aminek minden hónap elején életem különböző körű fényképei díszelegnek. 2001. február 3-án Schaffhauser Feri jött értünk, és Ilonkával együtt bevitt a kollégiumba. Az „ünnepség” előtt levelet kaptam Tóth Gyulától, aki negyven évvel azelőtt végzett, és külön üdvözölt a 80. születésnapom alkalmából, mert az ünnepségre nem tud eljönni. Felhívott Nemes Tibor is, és előre gratulált, mert el kellett utaznia, és ezért ő sem tud eljönni az „ünnepségre”. A régi kollégisták nevezték el ezt az eseményt „ünnepségnek”. Hát milyen is volt? Amikor bementünk a nagy klubba, óriási taps fogadott. Egy kicsit kellemetlenül éreztem magam, nem voltam hozzászokva a tapshoz a kollégiumban. A teremben voltak vagy kétszázan. A régi kollégistáimon kívül egy-két mai kollégistát

818

Tóth Gábor

is láttam. Az elnöki asztalnál öten ültünk (Szíjártó István, jómagam, Schaffhauser Ferenc, az ELTE rektorhelyettese, Szövényi Zsolt). Az ülést Szíjártó Pista celebrálta. Megnyitva az ülést, üdvözölte „T. G. urat, a kollégium volt igazgatóját, 80. születésnapján”. Ezután a többi üdvözlés következett. Szövényi Zsolt az oktatási miniszter, Pokorni Zoltán nevében és a maga nevében mondta el üdvözletét, és a miniszter nevében átadta a Magyar Felsőoktatásért emlékplakett kitüntetést. Idézte a régi mondást: „Szent-György napján mindenkiből lehet pásztor, de csak az a pásztor, aki Mihály napján el is számol”, majd folytatta, hogy a 80. születésnap az a „Mihály napja”, amikor a „pásztorkodást” elismerik. A maga nevében a „Magyar felsőoktatás évszázadai” kötettel ajándékozott meg. Megjegyzem, hogy Zsolt beszédének szövegét egy levél kíséretében megküldte számomra. Talán szabad idéznem levelének két mondatát, amely így szól: „Van, kinek a sors a tudomány babérjait adja, van, kinek egyetemek, főiskolák építésének örömét. Van, ki szellemvárat épít, Kőműves Kelemen módján, és észre sem veszi, hogy kötőanyagként önmagát építette a várba, a szeretett kollégiumába, az életművébe, és így él örökké.” Nagyon jólestek ezek a túlzó mondatok, de azt hiszem, nem érdemeltem meg, mert úgy érzem, nem tudtam mindent megtenni a kollégiumért, a hallgatóimért. Az ünnepség során a rektorhelyettes átadta Klinghammer Istvánnak, az egyetem rektorának köszöntő levelét és az „egyetem emlékérmét”. A volt hallgatóim nevében Bándli Magdi és Pusztai Feri mondta el üdvözletét. Mindketten nagyon szubjektíven beszéltek volt igazgatójukról. Annak nagyon örültem, hogy Bándli Magdi elmondta, hogy ők ma is úgy látják, hogy mindig bizalommal fogadtam a hallgatókat, és maximális szabadságot biztosítottam számukra, soha semmit nem erőszakoltam rájuk. Elmondta azt is, hogy mertem felvállalni azt, hogy a kollégium messze nem tett eleget minden területen a fentről jövő, külső elvárásoknak, ha azok ellenkeztek a kollégium tagjai egyéni, politikai, belső meggyőződésével. Köszönték a demokratikus légkört, a partneri viszonyt. Megállapították azt, hogy a tőlem ellesett módszerek, tapasztalatok, a közvetlen kapcsolatok során, elkísérték őket pedagóguspályájukon, és későbbi munkájukhoz sok segítséget adtak. Majd Magdi az összes volt kollégista társuk nevében jó egészséget, aktív, alkotó, boldog éveket kívánt nekem, feleségemnek és egész családomnak, majd átadta a hallgatók ajándékát, egy „EJC monogrammal ellátott arany pecsétgyűrűt”. Nyugodt lelkiismerettel elmondhatom, hogy ez volt életem legnagyobb kitüntetése, mert ezt a volt hallgatóimtól kaptam. Ezután Schaffhauser Feri, a kollégium mai igazgatója, fejezte ki jókívánságait. Majd a mai hallgatók nevében, Fisli Éva, kollégiumi titkár köszöntője következett. A mai kollégisták megajándékoztak a „Kétes terek” elnevezésű „Portus antológiájukkal”. Akkor lepődtem meg igazán, amikor a cím utáni lapon, ezt olvastam: „A 80 éves T. G. tiszteletére”. Nemcsak a régi kollégisták okoztak meglepetést, hanem a maiak is. Mielőtt Szíjártó Pista bezárta volna az „ünneplést”, megkérdezte, hogy ki kí­ván

Az idő sodrában

819

hozzászólni? Még vagy öten jelentkeztek, és kifejtették jókívánságaikat (Bakos István, Sarosácz György, Bába Iván, Hódi Sándor, Guszev Anatolij). Bakos Pista a „Magyar felsőoktatás ezer éve”, Sarosácz Gyurka az általa készített, az „Ezeréves horvát–magyar kapcsolatok” című kötettel ajándékozott meg. Többen virággal kedveskedtek feleségemnek. Anatolijtól egy üveg whiskyt kaptam. Ez a mai kor szempontjából stílszerű volt, mert nem vodkát adott ajándékba. Megköszöntem az ünneplést. A whiskyről jutott eszembe – mondtam –, hogy rámutassak „kollégiumi stílusban” életem útjára. Talán a következő címet adhatnám beszédemnek: „Nyolcvan év piában elmesélve”. Többek között a következőket mondtam: „Fiatalságom idején a jó magyar bor volt a divatban. Fehér vagy vörös, az mindegy volt. Majd nyugatról jött a sör divatja. Sokan a világos, sokan a barna sört szerették. Fiatalságom vége felé a barna sör megpenészedett, és zöld színű lett. Majd becsapott a krach. Megszűnt a közel-nyugati import. Sokan abban reménykedtünk, hogy eljött a whisky ideje, de helyette keletről megindult a vodkaimport. Ez a vodka kezdetben nagyon karcolta az ember torkát. Ezért az emberek fellázadtak. A keleti import ellen kitört a forradalom. Abban reménykedtünk, hogy TávolNyugatról elindul a whiskyszállítás ideje. A szállítás azonban valahol elakadt. Helyette keletről tankokban vodka érkezett. Ez a vodka nagyon kaparta az ember torkát. Később vagy megszoktuk, vagy sokkal simább ital lett. Amikor már egészen megjavult, a keleti gyár tönkrement. Az importváltás következtében megjött a whisky. Ez lett a divatos pia. Persze ez sem volt jó mindenkinek. Többen inkább a francia konyakra vagy a jó magyar borra vágytak. Talán egyszer újra eljön a jó magyar bor divatja. Hát így változott az én életem során a piák divatja.” Ezzel még nem fejeződött be az ünnepség. A beszélgetések során többen odajöttek hozzám külön gratulálni, hol egy üveg borral (Tolnai Gyula, Tóth Balázs), hol virággal. Lassan elbúcsúztam kollégistáimtól, és Schaffhauser Feri hazaszállított bennünket. Ezzel az aktussal nemcsak a millenniumi év zárult le számomra, hanem életem egyik, talán utolsó aktív szakasza. Mi jöhet a nyolcadik „X” után? Hol vannak már a nagy célok, a nagy tervek, a nagy álmok? Az élet ma már csak megy tovább, de vajon meddig?

10. Epilógus Amikor ezt a szót olvasom, mindig az egyik legkedvesebb költőm, Arany János, jut eszembe, ahogy kezdi a versét: „Az életet már megjártam. Többnyire csak gyalog jártam.” Mennyire igaz ez rám nézve is. Én is végiggyalogoltam az életet, és igyekeztem kikerülni a göröngyöket.

820

Tóth Gábor

Egymás után jöttek az élet kihívásai. Alig fejeztem be főiskolai tanulmányaimat, utolért a háború. A már hosszú idő óta tartó háborúnak szerencsére hamarosan vége lett. Új világ kezdődött. Jött az első kihívás. Egy üzemet kellett elindítanom a háború után. E mellett a feladat mellett, be tudtam fejezni tanulmányaimat. Azt hiszem, mindkét munkát becsületesen végeztem el. Ekkor találkoztam először az „úri lócsiszárral”, aki „bevert sárral”, az igaz, hogy ekkor már „elvtársi lócsiszárnak” hívták. Nem voltam olyan nyugodt természetű, mint Arany János, aki „nem pörölt” és „letörölte”. Én pöröltem, az igaz, hogy eredmény nélkül. Az élet még sokszor adott találkát ezekkel a „lócsiszárokkal”. Na, de ne beszéljünk a sérelmekről. Nem az élet lényege. Fiatal koromtól kezdve pedagógusnak készültem, érthető, hogy amikor lehetőségem lett, elhagytam az üzemet. Ezután elindultam azon az úton, azon a pályán, ami egész életemet kitöltötte, végigjárva az utat az általános iskolától az  egyetemig. Munkám mindig több volt, mint általában egy pedagógusnak, különösen az egyetemen. Egyszerre több feladatot kellett megoldanom. Tanítottam, közéleti feladatokat láttam el, megszerveztem az Eötvös József Kollégiumot, és hosszú ideig vezettem. A legkevesebb idő a tudományos munkára jutott, és ez volt az „örök kétely” életemben. Ezt a „kételyt”, magam választottam, amikor döntöttem a kollégium, a hallgatóim és a nyugodt tudományos munka között, az előbbiek javára. Életem értelme, központi kérdése a kollégium és a hallgatók lettek. Ma is meggyőződéssel vallom, hogy az embernek azt kell csinálnia az életben, amit az élet értelmének vallott, még akkor is, ha az nagyon nehéz. Azt hiszem, Illyés Gyuláról olvastam, aki Camus-vel együtt vallotta: „Tolni kell a követ a hegyre, hátha egyszer fent marad”, hát én megpróbáltam tolni a „kollégiumi követ”, „hátha egyszer fent marad a hegyen”. Be kell vallanom, hogy ebben a kérdésben olyan voltam, mint a jezsuiták. Csak a kollégium és a hallgatóim számítottak. Minden eszközt felhasználtam érdekükben, megfogadva azt a jelszót, hogy „a cél szentesíti az eszközt”. Ma is azt mondom: érdemes volt. Az élet megtanított arra, hogy terveimet soha ne adjam fel, és amit csinálok, azt szenvedéllyel csináljam. Ezt próbáltam, és ennek lett az eredménye, hogy az „örök kétely” életem végéig megmaradt a tudományos munkámmal kapcsolatban. Így jártam meg az életet, és Arany Jánossal én is elmondhatom: „Nem azt adott, amit vártam: Néha többet, Kérve, kellve, kevesebbet. Ada címet, bár nem kértem, S több a hír-név, mint az érdem”, legalábbis a volt hallgatóim szemében. A nyugalom, amire vágytam, csak hetvenéves koromban látogatott meg. Az élet adott tíz évet, „munkás, vidám öregséget”, hol a tudománynak élhettem. Ez is eltelt. Mi jöhet még? „Egy nyugalom vár, a végső.”

Az idő sodrában

821

Személynevek Tóth Gábor igazgató úr önéletírásában Aczél György (1917–1991) kommunista politikus Ágoston György (*1920) pedagógus, egyetemi tanár, tanszékvezető T. G. anyai nagyapja Ž Kren Károly T. G. anyja Ž Kren Szidónia T. G. apja Ž Tóth Gábor, idősb Artyom („Artur”) grúz származású szovjet főhadnagy, az őrség parancsnoka Budafokon Bába Iván (*1950) irodalmár, műfordító, politológus Babos, budafoki szülész-nőgyógyász Bábosik István (*1940) pedagógus Bajkó Mátyás (1925–1999) neveléstörténész Debrecenben Bakos István (*1943) művelődéskutató, tanár, tudományszervező Bálint Sándor (1904–1980) néprajzkutató és művészettörténész, tanár Szegeden Bándli Magdolna [Dörnyei Lászlóné], kollégista, gimnáziumi tanár Banner János (1888–1971) régész, néprajztudós, egyetemi tanár Banner Benedek (1884–1968) néprajzkutató, gimnáziumi igazgató Békéscsabán Bartoniek Géza (1854–1930) pedagógus, fizikus, az EC első igazgatója Bartucz Lajos (1885–1966) antropológus, egyetemi tanár Szegeden Bencsáth Aladárné [Hajós Ilona], a Földes Ferenc Pedagógiai Kollégium tanára Begyáts László [Mittay László] (1893–1962) vallástörténész, a levelező oktatás szervezője Beregfy Károly (1888–1946) vezérezredes Berzátzy László, ének-zene tanár Jászberényben Blénessy János (1886–1971) jászberényi helytörténész, pedagógus Blum néni, T. G. óbudai szomszédja Blum Szerén, T. G. óbudai szomszédja és gyermekkori barátnője Bollókné Panyik Ilona, a Budapesti Tanítóképző Főiskola tanára Bóka László (1910–1964) író, költő, irodalomtörténész, az ELTE egyetemi tanára Borisz, szovjet hadnagy, Artyom főhadnagy helyettese Borsos Miklós (1906–1990) szobrász, főiskolai tanár Brandt Erzsi [Brandt Jenőné], az EC gondnoknője T. G. idejében Brehm, Alfred Edmund (1829–1884) Az állatok világa szerzője Buzás László (1914–1998) pedagógus, T. G. tanszéki kollégája, majd tanár a TTK-n Camus, Albert (1913–1960) francia regényíró, esszéista Chaplin, Charlie (1889–1977) filmszínész Csefkó Gyula (1878–1954) magyar nyelvész, tanító, főiskolai és egyetemi oktató Csekő Árpád (1902–1993) matematika és fizikatanár Jászberényben Csillik László (*1925) a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola irattárának vezetője Csöpi, valójában Etelka, Banner János unokahúga Dadu (†1955) T. G. feleségének keresztanyja Deák Gyula (1872–1956) nyugalmazott polgári iskolai igazgató T. G. dédnagyanyja = Molnár Józsefné Csizmadia Lídia (1847–1929) bábaasszony Detki Kálmán, T. G. iskolatársa Jászberényben és Szegeden Doba László, az Eötvös József Gimnázium tanára, majd igazgatója Dobrovits Aladár (1909–1970) művészettörténész, muzeológus, egyiptológus, egyetemi tanár Domby Béla (1879–1938) torna- és vívómester, 1917-től református lelkész Jászberényben Eötvös József (1813–1871) író, miniszter, az EC névadója Eperjessy Kálmán (1893–1976) történész, levéltáros, tanár, 1911–1916 közt az EC tagja

822

Tóth Gábor

Falussy Béla (*1947) szociológus Farkas Vladimir (1925–2002) államvédelmi alezredes, Farkas Mihály fia Fassbinder József, likőrgyári kádár Budafokon Fejes Géza, szakember a budafoki Hangya üzemben, T. G. kommunista ellenfele Fiala Endre, történelemtanár, T. G. osztályfőnöke harmadévtől Jászberényben Fináczy Ernő (1860–1935) pedagógus, a magyar neveléstörténet kutatója, egyetemi tanár Fisli Éva (*1974) történész-muzeológus, az EC kollégiumi titkára 2000-ben Foltinyi István (1918–1996) régész, történész, kiment az Egyesült Államokba Fülöp József (1927–1994) geológus, egyetemi tanár, az ELTE rektora 1984 és 1990 között Galambos Ferenc Iréneusz O.S.B. (1920–2007) magyar plébános Felsőőrött, Burgenlandban Gellért Albert (1894–1967) anatómus, egyetemi tanár Szegeden Gelencsér József, szakember a budafoki Hangya üzemben Géraldy, Paul (1885–1983) francia költő; Te meg én című versét fordította: Kosztolányi Dezső Gerevich Tibor (1882–1954) művészettörténész, egyetemi tanár Gizi néni, Banner János felesége Glatz Ferenc (*1941) történész Gombocz János (*1944) pedagógus Gombocz Zoltán (1877–1935) nyelvtudós, egyetemi tanár, az EC igazgatója Gordos István (1918–1981) pedagógus, T. G. iskolatársa, tanár az ELTE-n, majd az Agráron Grábner Laci, budafoki szomszédgyerek, játszótárs Guszev, Anatolij, kollégista 1969 és 1974 közt (a Szovjetunióból jött) Guszti bátyám, azaz Krén Gusztáv, T. G. anyjának egyik Csehszlovákiában élő testvére Gyergyai Albert (1893–1981) irodalomtörténész, egyetemi tanár Gyertyánffy István (1834–1930) tanár, pedagógiai író Háli Anna, a kollégium gondnoknője 1956-ban Halasi-Nagy József (1885–1976) filozófus, filozófiatörténész, egyetemi tanár Szegeden Hegyi András, T. G. főiskolai tanártársa, majd munkatárs az Idegen Nyelvi Lektorátuson Heinhammer Antónia, hegedűtanárnő Budafokon Hermann Egyed István (1895–1970) történész, premontrei kanonok, egyetemi tanár Szegeden Hermánn György, szakember a budafoki Hangya üzemben Hillebrand Jenő (1884–1950) ősrégész, antropológus Hódi Sándor (*1943) pszichológus, kollégista 1969 és 1972 közt (jugoszláviai magyarként) Hollós István, a Földes Ferenc Pedagógiai Kollégium igazgatója, MDP-titkár Hollós Istvánné, igazgatóhelyettes a Dolgozók Gimnáziumában (Bp. II., Jurányi u. 1.) Horváth János (1878–1961) irodalomtörténész, egyetemi tanár Horváth Lajos (1915–1994) pedagógus Horváth Tibor (1935–2011) könyvtáros, pedagógus; kollégista 1955 és 1960 közt Huszti Péter, 16. századi versszerző, aki históriás éneket írt az Aeneisből I. [Inokai ] Tóth Zoltán (1911–1956) történész, akadémikus Ili, konfirmandus leány Budafokon az 1930-as évek elején Illyés Gyula (1902–1983) író, költő, drámaszerző Imre Sándor (1877–1945) pedagógiai író, egyetemi tanár, művelődéspolitikus Irén, kollégista leány Szegeden, T. G. ismerőse Jóború Magda (1918–1982) pedagógus, művelődéspolitikus, az OSZK főigazgatója Joli, szegedi kollégista diáklány Juhász Ferenc (1915–1997) neveléstörténész, tanár a Közgazdaságtudományi Egyetemen Kairov, Ivan Andrejevics (1893–1978) a szovjet neveléstudományi akadémia elnöke Kántor Sándor (1894–1989) fazekasmester Karcagon

Az idő sodrában Károlyi Sándor gróf (1831–1906) 1898-ban megalapította a Hangya szövetkezeti hálózatot Kati, kollégista leány Szegeden, T. G. ismerőse Katona Miklós (1898–1987) a szegedi rk. tanítóképző intézet igazgatója Katona Tamás (*1932) történész Kelemen Elemér (*1937) pedagógus, a Budapesti Tanítóképző Főiskola főigazgatója Kemény Hugóné, tanítónő az óbudai elemi iskolában T. G. keresztanyja Ž Tóth Zsófia (Oroszlán Zoltánné) Keresztury Dezső (1904–1996) író, költő, irodalomtörténész Király Elemér, budafoki üzemigazgató Kisfaludy-Strobl Zsigmond (1884–1975) szobrászművész Kiss Árpád (1907–1979) neveléstudós, politikus, a Magyar Pedagógiai Társaság elnöke Kiss József, T. G. iskolatársa Szegeden Klinghammer István (*1941) geográfus, az ELTE rektora Kodály Zoltán (1882–1967) zeneszerző Komócsin Zoltán (1923–1974) kommunista politikus, a KIMSZ szegedi szervezője Kopper Irma, tanítónő Budafokon 1924-től 1936-ig Korek József (1920–1992) muzeológus Kosáry Domokos (1913–2007) történész, egyetemi tanár Kovács Mária, kollégista az 1970-es évek elején (?) Köpeczi Béla (1921–2010) irodalomtörténész, művelődéspolitikus, miniszter Köte Sándor (1925–2003) Kren Károly (1852–1902) bérkocsis fuvarozó, T. G. anyai nagyapja Kren Károlyné, Schmidt Mária (1857–1908) T. G. anyai nagyanyja Kren István, azaz Pista bácsi, T. G. anyjának egyik bátyja Kren Mariska, Kren István lánya Kren Szidónia (1896–1964) Tóth Gábor anyja Kristóf Ilona (*1920) Tóth Gábor felesége Laki László (*1944) szociológus, T. G. leányának, Tóth Ilonának a férje, volt kollégista Lánczos István, T. G. iskolatársa Jászberényben és Szegeden László Gyula (1910–1998) régész Léczes Károly, az ELTE Könyvtártudományi Tanszék tanársegédje Málnási Dezső, T. G. osztályfőnöke Jászberényben Márer Erzsébet, pedagógus Mária, kollégista leány Szegeden, T. G. ismerőse Mariann, kollégista leány Szegeden, T. G. ismerőse Mariska = Kren Marika, Kren István lánya Mariska néni = Pista bácsi, azaz Kren István felesége Materényi Jenő (1919–1986) pedagógus, kollégiumigazgató, T. G. iskolatársa Szegeden Mátrai László (1909–1983) filozófus, a budapesti Egyetemi Könyvtár főigazgatója Mészáros István (*1927) pedagógus, neveléstörténész, egyetemi tanár Móczár Miklós (1884–1971) biológus, pedagógus, a jászberényi tanítóképző igazgatója Molnár Sándor, T. G. iskolatársa Jászberényben és Szegeden Móricz Zsigmond (1879–1942) író, T. G. találkozott vele a Kelet Népe szerkesztőségében Mödlinger Gusztáv (1899–1984) biológus, egyetemi tanár, 1952 és 1958 között dékán volt Nagy Imre (1896–1958) politikus, miniszterelnök Nagy István, siófoki pénzügyőr, T. G. szüleinek barátja Nagy István, az EC első kollégiumi bizottsági titkára Nagy István, az EC nevelőtanára, orosz szakos

823

824

Tóth Gábor

Nagy Józsi bácsi, T. G. szüleinek barátja Nagy Sándor (1916–1994) pedagógus, pedagógiai elméleti író, tanszékvezető egyetemi tanár Nemes Tibor, francia nyelvtanár, kollégista 1956 és 1961 közt Nemeshanyi Béla, a Földes Ferenc Pedagógiai Kollégium tanára Németh G. Béla (1925–2008) irodalomtörténész Opra Lajos, T. G. iskolatársa, aki Cegléden kapott állást Oroszlán Zoltán (1891–1971) régész, művészettörténész, egyetemi tanár, T. G. nagybátyja Oroszlán Zoltánné = Tóth Zsófia, T. G. apai nagynénje és keresztanyja Ortutay Gyula (1910–1978) néprajztudós, 1941 és 1943 közt magántanár Szegeden Óvári Miklós (1925–2003) kommunista politikus, az MSZMP KB titkára Pais Dezső (1886–1973) nyelvész, egyetemi tanár Párducz Mihály (1908–1974) régész Paula nővér, apáca Szegeden, T. G.-nek segített jegyzetek másolásában Petőcz Mária, T. G.-hez vonzódó, Petinek becézett főiskolás leány Szegeden Pernesz Gyula, T. G. iskolatársa Szegeden Pista bácsi, azaz Kren István, T. G. anyjának egyik bátyja Pista bácsi, azaz Nagy István siófoki pénzügyőr, T. G. szüleinek barátja Pista bácsi felesége, azaz Mariska, T. G. anyjának barátja Pokorni Zoltán (*1962) oktatási miniszter 2000-ben Popescu, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem rektorhelyettese 1971-ben Prohászka Lajos (1897–1963) pedagógus, kultúrfilozófus, a neveléstudomány egyetemi tanára Purjesz Béla (1884–1959) belgyógyász professzor Szegeden Pusztai Ferenc (*1940) nyelvész, kultúrpolitikus Radnai Béla (1914–1970) pszichológus a Műszaki Tanárképző Főiskolán, majd az ELTE-n Rebeka, orvosnő Jászberényben az 1930-as években Répás Mihály, T. G. iskolatársa, tanyasi tanító Karcag mellett, majd Amerikába került Ress Imre (*1947) történész Réthy Aurél (1884–1976) gégesebész Réthy Endréné pedagógus, oktató a Neveléstudományi Tanszéken Rudiék = Kristóf Rudolf, T. G. feleségének öccse Sándor István (1907–1994) irodalomtörténész, etnográfus, főiskolai tanár Szegeden Sanyi bácsi, szénszállító bandagazda Szegeden Sanyi bácsi, vendéglős Szegeden Sári, hatodikos gimnazista Szegeden, Zsuzsa húga, T. G.-hez vonzódott 1943-ban Sarosácz György (*1929) etnográfus, 1960 és 1965 közt kollégista Schaffhauser Ferenc (*1951) pedagógus, egyetemi tanár Schmidt Péter (*1926) alkotmányjogász, az ELTE Jogi Karának dékánja Schwarz bácsi, ruhakölcsönző Szegeden az 1940-es években Sík Sándor (1889–1963) piarista tanár, költő, irodalomtörténész, egyetemi tanár Szegeden Sík Endre (1891–1978) kommunista politikus, külügyminiszter, Sík Sándor öccse Soltész József, T. G. iskolatársa Szegeden Somogyi József (1898–1948) filozófus és pedagógus a szegedi Tanárképző Főiskolán Somogyi Ferenc, T. G. budafoki szociáldemokrata barátja a likőrgyárban Sőtér István (1913–1988) író, irodalomtörténész, 1956-ban oktatásügyi miniszterhelyettes Süpek Ottó (1928–1995) francia szakos irodalomtörténész, egyetemi tanár Steingastner ~ Steingassner Pál, a Hangya egyik igazgatója Stumpf István (*1957) jogász Szabad György (*1924) történész

Az idő sodrában

825

Szabó András (*1953) az EC nevelőtanára, előadóművész Szabó Árpád (1913–2001) klasszika-filológus Szabó Dezső (1879–1945) író, publicista Szabó Lajos (1912–1983) író, színházi rendező Marosvásárhelyt Szalai Sándor (1912–1983) szociológus, filozófus, egyetemi tanár, az MTA tagja Szabó Zoltán Gábor (1908–1995) fizikokémikus, egyetemi tanár, az EC Baráti Köre elnöke Szamuely Tibor (1925–1972) történész, 1957 és 1958 közt az ELTE rektorhelyettese Szarka József (*1923) pedagógus, az ELTE Neveléstudományi Tanszékének vezetője Székely György (*1924) történész, egyetemi tanár Szekfű Gyula (1883–1955) történész, publicista, egyetemi tanár Szijártó István (*1942) irodalomtörténész, az EC igazgatója T. G. után Szymiczek Ottó (1909–1990) a Nemzetközi Olimpiai Akadémia hajdani rektora Szövényi Zsolt (*1944) pedagógus, egyetemi tanár, kultúrpolitikus Tanay (Tanai) Antal, tanár a jászberényi tanítóképzőben, tankerületi pedagógiai szakfelügyelő Tálasi István (1910–1984) néprajzkutató Tápai Antal (1902–1986) szobrászművész Szegeden Tarján Zoltán, T. G. főiskolai tanártársa, festő Tettamanti Béla (1884–1959) filozófus, pedagógus, pszichológus, egyetemi tanár Tolnai Gábor (1910–1990) irodalomtörténész, egyetemi tanár Tolnai Gyula, kollégista 1959 és 1964 között Tóth Balázs, kollégista 1959 és 1964 között Tóth Béla, T. G. apjának öccse, az első világháborúban elesett Tóth Dezső (1925–1985) irodalomtörténész, kommunista kultúrpolitikus Tóth Gábor, idősb (1891–1975) pénzügyőri fővigyázó, Tóth Gábor apja Tóth Gábor, legidősb (1864–1929) táci asztalosmester, T. G. apai nagyapja Tóth Gáborné Molnár Zsófia (1871–?) T. G. apai nagyanyja Tóth Gyula (*1938) könyvtáros, főiskolai tanár, kollégista 1956 és 1961 közt Tóth József (1842–1912) magyar királyi tanfelügyelő, Budafok iskolaügyeinek támogatója Tóth Ilona (*1949) T. G. leánya – férje, Laki László; fiaik: Csaba és Zsolt Tóth Irén (1922–1929) T. G. húga Tóth Katalin (*1947) T. G. leánya – férje Rakaczki Szilárd (*1944); lányaik: Zsuzsa és Judit Tóth Lajos (†1942) T. G. iskolatársa, aki repülőtisztnek tanult, de lezuhant gépével Tóth László, a szegedi egyetem dékánja 1945-ben Tóth Zoltán (1888–1958) hadtörténész, egyetemi tanár Tóth Zsófia (1896?–1978?) szabónő, T. G. nagynénje és keresztanyja, Oroszlán Zoltán felesége Tömörkény István (1866–1917) író, néprajzkutató, régész, múzeum- és könyvtárigazgató Vág Ottó (1929–1996) pedagógus, neveléstörténész, tanár az ELTE-n Várkonyi Hildebrand Dezső (1888–1971) bencés filozófus, pedagógus és pszichológus Vaskó László (*1931) neveléstörténész, tanár Debrecenben Világhy Miklós (1916–1980) jogtudós, egyetemi tanár, 1957-ig az ELTE rektora Virág, igazgató a budafoki Hangya üzemben a 1940-es években Vitéz Jankó, szeszpincemester Budafokon Völgyes Lajos, negyedéves szobaparancsnok Jászberényben Zoltán bátyám = Oroszlán Zoltán egyetemi tanár, T. G. nagybátyja Zsuzsa, elsőéves egyetemista lány Szegeden, 1942-ben

826

Tóth Gábor

A Tóth Gábor igazgató úr által összeállított négy iratköteg a Mednyánszky Dénes Könyvtárban 1. Tóth Gábor: Az idő sodrában (2001). (Visszaemlékezés; a collegiummal kapcsolatos dokumentumok.) Az irattárba került 2005-ben. 2. Az Eötvös József Kollégium 1956-tól 1984-ig. I. rész: „Ez a hivatalos kollégium…” Írta és összeállította Dr. Tóth Gábor. Bp., 1998–2000. [Benne nyomtatott szövegek.] 3. Az Eötvös József Kollégium 1956-tól 1984-ig. II. rész: „…és ez van a kulisszák mögött” [Benne „Fragmenta; inedita” 60 tételben]. Írta Dr. Tóth Gábor. Bp., 1998–2000. Tartalom: Előszó a „fragmenta; ineditá”-hoz. – Ünnepi beszéd a kollégium 1998. dec. 5-én tartott közgyűlésén. – „Fragmenta; inedita” (A „fragmentumok” 1–60-ig számozott címei a következők lehetnének): 1. A „nem” válaszok. 2. Az induláshoz sok segítséget kaptam. 3. Kialakul a kölcsönös bizalom. 4. Sokan támogatják a szakkollégiumi munkát. 5. Ez is lehet kollégiumi felvételi indok. 6. „Öreg barátom” kalandjai 1956–57-ben. 7. Még a börtönparancsnok is segített az egyik 56-os kollégistámnak. 8. Menzai körülmények 1956-ban. 9. Őrség a leánykollégiumban. 10. Az 56-os események hatása. 11.  Nehéz idők 56. után. 12. Megszólítás: „Igazgató Úr”. 13. 56-ra emlékeztek. 14. Rektori megrovás. 15.  Egymás iránti felelősség. 16. Az apátlan fiú és pótapa. 17. Akinek „Igazgató bácsi” voltam. 18. A kollégiumba is begyűrűzik az egyiptomi–izraeli háború. 19. Gazdasági körülmények 1953-ban és 1956-ban. 20. Az új gondnok (1957). 21. Botrány az egyik ankéton. 22. Kollégiumi avatás. 23. Politikailag nehéz helyzet. 24. Egy kollégista lány ügye az árvaházzal. 25. A BM-„összekötő” oktatása. 26. Sportolás és egy „uszodai igény” balhéja. 27. G. I.-t bezárják a szobájába. 28. Az egyik lány „magatartási” ügye. 29.  Vád: klerikalizmus, nacionalizmus. 30. Ellenünk és mellettünk. 31.  Kirándulás és diákcsere az olaszokkal. Melléklet (nyugati kapcsolatok). 32. „Kínai–magyar” konfliktus. 33. Homoszexuális problémák. 34. Az „apácazárda” alapítása. 35. Ballagás. 36. Kapcsolat a régi hallgatókkal. 37. Az Eötvös-kripta állapota. 38. Tárgyi eszközök a hagyomány ápolásában. 39. A nemzettudat ápolása. 40. Tatarozás és a kis épület átadása a jogászoknak. 41. Az új igazgató „persona non grata” lett. 42. Reflektálás a Népszabadságban megjelent „szakkollégium”-cikkre. 43. Bozó Gyula visszaemlékezése a kollégiumról. 44. Egy „nem kulturált” magatartás jóvátétele. 49. Az 1956. okt. 23-i felvonulás és „tartozékai”. 50. Egy vak hallgató esete 56-ban. 47. A „pohár fenekére nézés” következményei. 48. „Sárga törpék tűsisakban”. 49. Az egyik költőcsemete ügye. 50. Egy volt igazgató tartozásainak rendezése. 51. A kényelem helyett a szakkollégiumi munkát „választotta”. 52. Egy pénzlopás esete. 53. Ott bűzlik valami, ha a rektor arra kér, hogy egy hallgatót vegyek fel a kollégiumba. 54. Tanú lettem egy elsőéves esküvőjén. 55. Rendbe hoztam egy minisztériumi előadó „marhaságát”. 56. A határon túli magyarok esetei. 57. Egy végzős esete. 58. A nyugdíjas pedagógiát tanít a kollégiumban. 59. Sokszor megmosták a fejemet. 60. Egy-két gondolat a kollégiumi nevelésről.

Az Eötvös József Kollégium 1956-tól 1984-ig című emlékbeszéd a szakkollégium újjáalakításának és megindulásának 40. évfordulóján, 1998. december 5-én hangzott el. A 60 fragmentum között akad néhány olyan tétel, amely részben vagy egészben az önéletírásba is bekerült.

827

Az idő sodrában Előszó a „fragmenta; ineditá”-hoz

Amikor az Eötvös József Kollégium (szakkollégium) újjászervezésének negyvenéves évfordulójának megünnepléséhez „ünnepi beszédet” kért tőlem a kollégium igazgatója, még nem gondoltam arra, hogy az azóta eltelt időszakról kellene valamit feljegyezni. Úgy gondoltam, hogy az 1956 és 1984 év közötti idő történetét nem ildomos annak megfogalmazni, aki mint igazgató aktív részese volt az eseményeknek. A kollégiumban lévő irattári anyag (igazgatásom alatt minden beérkező levelet, iratot és kimenő levélmásolatot, illetve munkatervet, jelentést, meghívót stb. iktattattam, és időbeli sorrendben, az irattárban helyeztem el) segítséget fog adni azoknak, akik a korszak Eötvös kollégiumi történetének megírására vállalkoznak. (Remélem, lesznek ilyenek.) A kollégium történetének 1956-tól 1984-ig terjedő idejétől „Az Eötvös József Kollégium 1956-tól 1984-ig (A kollégium újjászervezése)” címen egy összefoglalást készítettem. Az I. részben – mint már láthattuk – összegyűjtöttem egy-két anyagot, amelyek nyomtatásban jelentek meg, és egy-egy időszak történetének hivatalos ös�szefoglalását adják. („Ez a hivatalos kollégium…”) A II. részben („…és ez van a kulisszák mögött”) első helyen az 1998. dec. 5-én, a közgyűlésen elmondott „szónoklatom” szövegét közöltem, majd a „Fragmenta; inedita” címen, azokat a töredékeket (fragmentumokat), amelyekről nem igen találhatók dokumentumok, és nem is kiadásra, megjelenésre valók. Ezek a töredékek elsősorban csak az én emlékezetemben élnek, és az egyes részek azoknak az emlékezetében, akik szereplői voltak a fragmentumoknak. Úgy gondolom, hogy ezeket már, a volt igazgatónak is, meg szabad fogalmazni. A töredékeket úgy írtam le, ahogy eszembe jutottak, tehát nem időrendi sorrendben. Mindegyiket számoztam és dátumoztam. A fragmentákban csak nagyon ritkán írtam ki a szereplők nevét. A legtöbb esetben monogramot használtam, de volt olyan eset is, amikor csak azt, hogy „egy kollégista” vagy „egy hallgató”. Előfordult az is, hogy név helyett „x. y.” jelölést alkalmaztam. Véleményem szerint, vannak olyan esetek, amikor a szereplő nevét nem szabad vagy nem kell megnevezni. Az esemény, a történés a  lényeges a későbbi idő szempontjából. A monogramok esetében a  személy felfedezhető, de úgy gondolom, vannak olyan szituációk, amikor a személyeknek homályban kell maradniok. Bennem ezek a személyek élnek, de kilétük maradjon az én titkom. Nem véletlen az sem, hogy a „fragmenta; ineditá”-t elkülönítettem a „szónoklat” anyagától. Ezek a dokumentumok talán túlságosan szubjektívek, de talán

828

Tóth Gábor

lesz valamilyen hasznuk azok számára, akik majd egyszer megírják a kollégium történetének ezt az új szakaszát. A történet megírása mikor fog bekövetkezni, az a jövő titka. Hiszen a történetírás még a régi Eötvös József Collegium történetének megírásával is adós. Pedig az az 55 esztendő a magyar tanárképzés, a magyar oktatásügy, a magyar kollégiumi élet egyik legkiemelkedőbb időszakát jelentette. Az, hogy ez a pár évtized a XX. század második felében mit jelent a magyar kollégiumi nevelés és oktatás szempontjából, volt-e értelme, azt majd a történelem fogja eldönteni. Budapest, 1998. dec. 5-től … nem tudom meddig (2000. ápr. 15.)

T. G.

4. Reminiscencia (inedita). Írta Dr. Tóth Gábor. Budapest, 2001–2002. [Benne 13 apró visszaemlékezés. 2001. június 6-tól 2002. június 25-ig.] Tartalom: Bevezető. 1. Egy értekezlet margójára. 2. Hogyan lesz valaki címzetes egyetemi docens? 3. Lábjegyzet egy tanulmányhoz. 4. Ajánlott levél. 5 Egyetemi tanárokat is tanítottam. 6. Szablyár öcsi 80 éves. 7. Tanáraim. (Hozzácsatolva a diákkori búcsúbeszéd 1935-ös kézirata). 8. Életcél. 9. Epizodikus [T. G. felmenőiről]. 10. Életem élményei és örömei [T. G. családjáról]. 11. Kiegészítés az „Életem élményei és örömei” című fejezethez. 12. Néhány megjegyzés Spiró György „Tönk” című munkájához. 13. Néhány „-izmus” az életemben.

Az igazgató úr visszaemlékezéseinek jellegéről ekként írt a kéziratköteg Reminiscencia című bevezetőjében:

Reminiscencia1 Az a néhány esemény, gondolat és a velük kapcsolatos érzelem, amit ezekben az  anyagokban megfogalmaztam, kiegészíthetik mind Az idő sodrában, mind Az Eötvös József Kollégium 1956-tól 1984-ig című írásaimban foglaltakat. Az itt olvasható anyag inkább töredék, mint életrajz vagy kollégiumi történet, inkább az eltelt idő egy-egy mozzanata, eseménye, a vele kapcsolatos gondolatokkal és érzelmekkel. Mindegyik egységnek igyekeztem címet adni. Talán azért vetettem papírra őket, mert „fugit irreparabile tempus”,2 és feledésbe merülnek. Az olvasó már csak úgy nézheti ezeket, mint a történelmet, a múltat. Nekem ez az írás, a benne foglalt gondolatok, adatok, események és a velük kapcsolatos érzelmek – ha elmúlnak is – mégis a jelent képviselik. Lehet, 1 2

Visszaemlékezés. Visszavonhatatlanul elfut az idő (Vergilius: Georgica. III, 284).

Az idő sodrában

829

hogy ez csak illúzió, de az emberrel együtt él ez az illúzió, azt hiszem, haláláig. Az átélőnek csak akkor lesz múlt, akkor lesz történelem, amikor az ember elköltözik egy másik világba. Tudom nagyon jól, hogy „tempora mutantur”,3 de az időkből talán tanulni lehet. Ezért próbáltam összeszedni ezeket a „cserepeket” is, és talán lesz egyszer valaki, aki ezeket „restaurálja”. Mind Az idő sodrában, mind a kollégiumi történet és töredékei és ezek az apró visszaemlékezések, végeredményben egyet jelentenek: az életemet. Egyik írást sem szántam nyilvánosságra. Azt mondhatom róluk: „ineditum”.4 És azt hiszem, így van ez jól. Kedves Olvasóm, „tolle, lege”,5 és ha úgy látod, használd fel egy élet tapasztalatait! De lehet, hogy azt kellene mondanom: felejtsd el, égesd el, szórd szét a papír hamuját! Hogy mit teszel vele, az Tőled függ. Te döntsd el! 

T. G.

A 13 visszaemlékezés közé iktatott megsárgult papírlapon az alábbi, az önéletírásban megemlített diákkori búcsúbeszéd kézirata olvasható: Mélyen Tisztelt Igazgató Úr! Szeretve Tisztelt Tanári Kar! Az iskolaév befejezését és a nagyszünidő elérkezését minden diák növekvő türelmetlenséggel várja. Előre kiszínezi örömeit, az aranyszabadság előnyeit. És most, mikor végre itt a nagy nap, összeszorul a szívünk, és ha könny csillan egyikünk, másikunk szemében, nem a túláradó boldogság sajtolta azt, hanem a szomorúság, a fájdalom. Oh, nemcsak a válás keserűségét érezzük e percben, hanem rádöbbenünk arra, hogy ebben az órában véget ért gondtalan gyermekkorunk, és belépünk az életbe, az ezer bizonytalansággal teli, szomorú, nehéz magyar életbe. Elszéledünk a szélrózsa minden irányában, próbálkozunk elhelyezkedni a legkülönbözőbb életpályákon. Most aztán egyszerre világosan látjuk, mi volt nekünk ez az intézet, mit szereztünk benne. Szeretve tisztelt Igazgató Urunk és mélyen tisztelt Tanári Kar, milyen gonddal, önfeláldozó buzgalommal és milyen gyengéd szeretettel igyekezett bennünket arra a komoly iskolára – melyet életnek neveznek – előkészíteni, a tudás, a jó erkölcs és a hit fegyverével fölvértezni.

3 4 5

Változnak az idők. Kiadatlan mű. Vedd, olvasd! (Augustinus: Confessiones. VIII, 12, 29).

830

Tóth Gábor

Ebben az utolsó esztendőben pedig olyan eszményképet állítottak elénk a dicső II. Rákóczi Ferenc példájában, amely kép mélyen bevésődött szívünkbe és agyunkba, s világítótoronyként irányít, jelez, ha életünk sajkája a háborgó tengeren hánykódik. A legnemesebb jelszavát: Mindent a hazáért! – magunkévá tettük. Ebben az ünnepi órában fogadjuk, hogy édes hazánknak hűséges gyermekei leszünk, a hazaszeretet magasztos érzéseit soha semmiféle csábítás nem gyengíti lelkünkben. Acélos jellemű, izmos karú, testben-lélekben ép ifjak és polgárok akarunk lenni, akiknek minden vágya egy szent célban összpontosul, harcolni a trianoni igazságtalanságok megszüntetéséért, az ezeréves határok visszaállításáért. Ahogy az első keresztényeket arról ismerték meg a pogányok, hogy testvérként szerették egymást, mi azt akarjuk, hogy a budafoki polgári iskola végzett növendékei lángoló hazaszeretetükkel tűnjenek ki. És most engedje meg szeretve tisztelt Igazgató Úr és a mélyen tisztelt Tanári Kar, hogy forró köszönetet mondjak az egész ifjúság nevében azért a sok jóért, amelyben e falak között részesültünk. Nem szavakkal, hanem komoly, nagy tettekkel akarjuk meghálálni jóságukat. Bocsássák meg gyarlóságból elkövetett hibáinkat, mulasztásainkat! Ígérjük, hogy mindannyian arra törekszünk, hogy büszkék legyenek a távozó IV. osztályra. A jó Isten áldja meg mindnyájukat! [Gépírással a lap alján:] Elhangzott 1935. június 17-én, a záróünnepélyen. A búcsúzó tanulók nevében beszélt Tóth Gábor IV. a o. tan. Budafoki Polgári Fiúiskola

Az idő sodrában

831

Életrajzi összefoglaló Tóth Gábor igazgató úrról Dr. Tóth Gábor (Budapest, 1920. december 30. – Budapest, 2003. április 24.) pedagógus, az ELTE BTK Neveléstudományi Tanszékének docense, a neveléstudomány kandidátusa, az Eötvös József Kollégium újjászervezője és igazgatója (1956–1984) Tóth Gábor Óbudán, a Lajos utca 18. számú házban, református polgári családban született (apja Tóth Gábor pénzügyőri fővigyázó, anyja Kren Szidónia). Óbudán kezdte iskoláit. A család 1928-ban a Fiumei útra, majd 1929-ben Budafokra, a Tóth József utcába költözött. Itt végezte el az állami polgári fiúiskolát. Közben tagja lett a budafoki református egyházközség 241. sz. Bethlen Gábor cserkészcsapatának. Ebben az időben hegedülni is tanult. Szabó Dezső Elsodort falujának hatására tanyasi tanító szeretett volna lenni, azért jelentkezett a Jászberényi M. Kir. Állami Tanítóképző-intézetbe, ahol 1935 és 1940 között diákoskodott. 1940től a Szegedi M. Kir. Állami Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolán tanult tovább, közben a Horthy Miklós Tudományegyetemet rendkívüli hallgatóként látogatta. Nyaranta a Banner János (1888–1972) régész által vezetett ásatásokon dolgozott. Pályája alakításában sok segítséget kapott nagybátyjától, Oroszlán Zoltán (1891–1971) egyetemi tanártól. 1944 októberétől a háború végéig katonai szolgálatot teljesített, így csak 1945 októberében tehette le a tanári vizsgát történelem és magyar nyelv és irodalom szakon. 1946 júliusában avatták doktorrá. 1946-tól 1948-ban történt kizárásáig az MSZDP tagja volt. 1945-től 1948-ig, az államosításig vezette a budafoki Hangya Ipar Rt. Likőr és Rum Gyárát. 1946 őszén vette feleségül Kristóf Ilonát, házasságukból két leány, Katalin és Ilona született. 1947-ben költöztek főbérleti lakásba Budafokon, a Városház tér 6.-ba. 1948-tól a Marczibányi téri általános iskolában, majd 1948-tól 1953-ig az Ipari Szakmunkásképző Intézetben és a Műszaki Tanárképző Főiskolán tanított. 1951-től levelezőket oktatott történelemre az ELTE Bölcsészeti Karán. 1953-tól kezdve az 1956-ig működő Földes Ferenc Pedagógiai Kollégiumban, majd az ELTE BTK Neveléstudományi Tanszékén volt egyetemi oktató. 1953 őszén Bóka László, a Nyelv- és Irodalomtudományi Kar dékánja, fél évre megbízta a Nagyboldogasszony (Ménesi) úti diákotthon igazgatásával. 1956-tól kezdte meg az Eötvös József Kollégium újjászervezését. 1957 szeptemberében, majd 1958 júniusában nyújtotta be erről szóló javaslatait. Létrehozta a szakkollégiumokat. A nevét visszanyerő, ismét kollégiumként működő intézményt 1984-ig igazgatta. Az 1968-ban Pátzay Pállal, 1975-ben pedig Borsos Miklóssal készíttetett plakettet a Collegium jelmondatával, illetve bejáratának képével. 1974-ben befogadta Mezey László (1918–1984) professzor Fragmenta Codicum Kutatócsoportját, amelyben a latin szakos kollégisták is munkálkodtak.

832

Tóth Gábor

Kezdeményezte a Collegium Ménesi út 12. szám alatti B épületének átalakítását, amelyben 1983-tól a Bibó István Szakkollégium kapott helyet. Az 1970-es években megszervezte a Collegium Baráti Körét és létrehozatta az intézmény saját könyvtárát, amely később Mednyánszky Dénes (1830–1911) nevét vette fel. Elindította és szerkesztette az Eötvös-füzetek új folyamát. 1980-ban tanárként nyugdíjba ment. 1984-ben arra is gondja volt, hogy alkalmas utód vegye át tőle az igazgatói széket. Az ezt követő húsz esztendőt kiterjedt szakirodalmi munkálkodással töltötte. Nagyszámú publikációja jelent meg, köztük több olyan, amely az Eötvös József Collegium történetével foglalkozik. 2000-ben munkásságát magas kitüntetéssel ismerték el. 2001-ben önéletírást készített. 2003. május 15-én, a Budafoki temetőben, a 3. parcella, 3. sorának 1. sírhelyén helyezték végső nyugalomba. Temetése a református egyház szertartása szerint történt. Művei: Újabb ásatás az ószentiváni VIII. lelőhelyen, 1942; A szegedi városi múzeum aeneolitikus leletei, 1943; Útban a kollégium felé, 1958; Mivel töltik hallgatóink a szabad idejüket? (Kollégiumaink életéből) [Bodnár Imrével és Varju Sándorral], 1959; Szöveggyűjtemény az egyetemes neveléstörténetből, 1961; A neveléstani előadások vázlata [Horváth Lajossal], 1961; Mivel tölti egyetemi, kollégiumi ifjúságunk az idejét? [Radnai Bélával], 1961; Régi és új kollégium, 1962; Az egyetemi és főiskolai kollégiumok szervezésének néhány kérdése, 1962; A magyar pedagógia tizenkilenc évfolyamának (1932–1950. XLI–LIX.) tartalom- és névmutatója, 1963; A családi nevelés kérdései, 1965; Egyetemi hallgatók munkaerkölcsének vizsgálata, 1968; Az egyetemi hallgatók erkölcsi, politikai és ideológiai helyzete [Hahn Istvánnal], 1969; A 75 éves Eötvös József Kollégium, 1970; Les 75 ans du Collège Eötvös József (1895–1970), 1970; Az egyetemi kollégiumok, 1970; Az oktatás és művelődés története [Tétényben és Budafokon] 1945-től napjainkig, 1970; Les examens relatifs an moral des étudiants habitant des foyers d’étudiants (colléges), 1970; L’éthique du travail parmi les étudiants d’Université, 1971; Időszerű feladatok az egyetemi kollégiumi hallgatók munkához való viszonyának alakításához, 1973; A szakkollégium szerepe és eredményei a budapesti Bölcsészettudományi Kar kollégiumában, 1975; Nevelési cél, nevelési feladatok, 1976; Gombocz Zoltán és az Eötvös Collegium, 1977; A Budapesti Tudományegyetem pedagógiai tanszéke, 1814–1978, 1979; Bartoniek Géza és az Eötvös Kollégium, 1979; Bartoniek Géza emlékezete, 1980; Egyetemes neveléstörténeti kresztomátia I–II., 1980; Kollégiumi nevelés és tanárképzés, 1980; A hallgatói önállóság és öntevékenység fejlesztésének rendszere, eszközei és formái a kollégiumban, 1981; Az Eötvös József Kollégium Irattára 1895–1950, 1982; A nevelés története 1–3., 1984; Kézfogások. Régi-új Eötvös Kollégium [riport], 1984; A kollégium szakmai-tanulmányi munkája és a szakkollégium, 1985; Szakmai-tanulmányi tevékenység a kollégiumban, szakkollégium, 1986; Az Eötvös József Kollégium történetének bibliográfiája és levéltári anyaga, 1987; Tétény–Promontor: Budapest XXΙI. kerületének története [szerk.], 1988; Az Eötvös Kollégium 1957-től 1984-

Az idő sodrában

833

ig, 1989; A hallgatók történelemszemléletének formálása a magyar felsőoktatásban, 1990; Egyetemi és főiskolai kollégisták életmódja [Laki Lászlóval és Falussy Bélával], 1991; A tanítóképző-intézeti tanárképzés Budapesten (1906–1929), 1992; Az  Apponyi Kollégium hallgatói (1906–1949), 1992; A szegedi Apponyi Kollégium, 1993; A tanítóképző–intézeti zenetanárok képzése (1908–1948), 1994; A tanítóképző-intézeti tornatanárképzés (1912–1929) (Az első főiskolai tornatanárképzés Magyarországon), 1994; A tanítóképző-intézeti rajztanárképzés, 1994; Az Eötvös József Collegium előtörténete, 1995; Az első külföldi magyar tudományos intézet (Konstantinápoly, 1916–1918), 1995; A magyarországi tanítóképző intézeti tanárképzés története: Apponyi Kollégium, 1996; A polgári iskolai és tanítóképző-intézeti tanárképzés helye a magyar közoktatás történetében, 1996; A Jászberényi Tanítóképző Intézet kölcsönös kapcsolatai a várossal és a Jászsággal, 1917–1944, 1996; Az elemi oktatás és a tanítóképzés Észak-Magyarországon a dualizmus korában. (1867–1918), 1997; Imre Sándor és a paedagogium, 1998; A művelődéspolitika és a tantervelméleti felfogások hatása a  tanítóképző intézeti tantervre, 1923–1925, 1999; A filozófia–pedagógia szakos tanárképzés kialakulása és fejlődése Magyarországon, (1899–1949), 2000; Gyertyánffy István (1834–1930), 2000. 1971-től szerk. az Eötvös-füzeteket; szócikkeket írt Pedagógiai lexikonba, a Magyar életrajzi lexikonba, a Világirodalmi lexikonba. – Kézirat: Az idő sodrában című, életrajzi emlékirat. Irodalom: Balla Gábor Tamás: Egy történelemformáló pedagógus életpálya: Tóth Gábor. = Jászsági Évkönyv, Jászberény, 2003, 206-208. Források: A budapesti III. ker.-i (óbudai) református egyház keresztelési anyakönyve, 1910–IV. k. 1933-ig. – Jászberényi M. Kir. Állami Líceum és Tanítóképző-intézet évkönyve az 1938–39. isk. évről. Szerk. Móczár Miklós, Jászberény, 1939. (OSzK, Ért 878) – Tóth Gábor: Az idő sodrában (kézirat az Eötvös József Collegium Mednyánszky Dénes Könyvtárában).

Utószó6 Az Eötvös József Collegium 1895-től megszüntetéséig, 1950-ig, ötvenöt esztendőt élt meg; az 1956-ban újjászervezett kollégium máig, 2011-ig, immár ugyancsak ötvenöt esztendőt tudhat maga mögött. Ideje tehát, hogy ne csak a jogosan dicsőített első korszak legyen a mindenkori történelmi vizsgálódások tárgya, hanem a megváltozott hatalmi és politikai körülmények közt újjászervezett, majd egyre több sikerrel továbbélő kollégium is. Jogos tehát az óhaj, hogy ennek a korszaknak az eredményeit is értékelnünk kellene végre, legalábbis az 1990-es rendszerA teljes anyagot közreadja és az utószót írta Szentmártoni Szabó Géza irodalomtörténész, egykori kollégista. 6

834

Tóth Gábor

váltásig terjedő, azaz a kommunista diktatúra idejére eső 35 évet. Ma már látható, hogy az 1950-es évek gyökeresen megváltozott világában is sikerült olyan kollégiumot létrehozni, amelyből a továbbiakban a mai Magyarország meghatározó értelmiségieinek csaknem annyi kiválósága került ki, mint valaha a régiek közül. Ebben az új történetben pedig Tóth Gábor igazgató úrnak meghatározó szerepe volt. Magunkat is megbecsüljük, ha róla és az általa a kedvezőtlen viszonyok közt újjáalakított kollégiumról próbálunk igaz képet alkotni. Az 1990-es rendszerváltás teremtette új helyzet, az azóta eltelt, ám ellentmondásokkal terhes két évtized teszi lehetővé számunkra – jóllehet némileg csekély történelmi távlatból nézve –, hogy vizsgálódásunk kritikus, de egyúttal megértő is legyen. Ebben a visszatekintésben ad nagy segítséget Tóth Gábor itt közölt, Az idő sodrában című önéletírása. A kéziratot, amelynek fénymásolata a kollégium Mednyánszky Dénes Könyvtárában található, az igazgató úr 81. esztendős korában, kopott betűjű írógépén készítette. Nem irodalmi alkotást kívánt létrehozni, hanem pályafutását élményszerűen, a mindennapi beszédre emlékeztető stílusban mondta el. Aki hallotta őt beszélni, ráismer soraiból. A sajtó alá rendező éppen ezért, a szükséges hibajavításokon túl, nem avatkozott bele a dokumentumként kezelt szövegbe. Az igazgató úr Reminiscencia című írásában ugyan azt írta, hogy visszaemlékezéseit nem szánta nyilvánosságra, de további mondataiban, a „Tolle, lege!”, azaz a Vedd, olvasd! felszólítással, a Collegiumnak kínálta fel hasznosításra élete tapasztalatait. Az önéletírásban több száz személy szerepel bővebb összefüggésben vagy csak említésszerűen, róluk annotált névmutatót készítettem. A függelékben mellékeltem az igazgató úr két másik kéziratának egy-egy olyan dokumentumát, amelyekre önéletírásában utalást tett. Készítettem egy lexikoncikkszerű összegzést Tóth Gábor életéről, munkásságának érzékeltetésére pedig időrendben összeállítottam publikációinak címét, a teljes és részletes bibliográfia egy későbbi feladat lehet majd. Az igazgató úr hosszú élete lehetőséget teremtett számára, hogy önmaga életútját egy olyan történelmi időszakban mondja el, amelyben ugyanúgy kendőzetlenül írhatott a Horthy-rendszerben zajló ifjúságáról, mint a Rákosi- és a Kádár-korszak idejére eső férfikoráról. Ugyanakkor sokat látott öregemberként már némi rezignáltsággal nyilatkozhatott az egykor nagyon is komoly élethelyzetekről. Sajtó alá rendezőként nem kívánom minősíteni ezt az érdekes és fordulatos pedagóguséletutat, csupán néhány szempontot szeretnék megemlíteni az olvasó számára. A trianoni békeszerződés évében vagy akkortájt született, majd átlagos hos�szúságú életet megélő magyar embereknek két homlokegyenest különböző korszakban kellett helytállniuk. A Horthy-korszak vallásos és hazafias szellemű iskolai nevelése kitörölhetetlenül ottmaradt legtöbbjük elméjében és lelkében.

Az idő sodrában

835

Ezek az emberek, ha társadalmi helyzetükből adódóan érzékennyé váltak a szociális kérdésekben, nem váltak kritikátlan rajongóivá annak a rendszernek. Nem meglepő tehát, ha sokan közülük eleinte hittek a szocialista eszméket hirdető szemfényvesztőknek. A csalódást az 1956-os forradalom tisztító tüze változtatta át megvilágosodássá. A kommunista diktatúra azonban, ha idővel enyhébb formában is, de tovább folytatódott, és nem lehetett látni a végét. A mindenkor cselekedni kívánók sokszor szerepjátékra kényszerültek munkájuk során, hogy terveiket megvalósíthassák, ám csak az ifjúkori neveltetésüket nem feledők tudták megőrizni ekkor is tisztességüket. A rendszerváltást követő korszakban többnyire olyanok váltak hangadókká, akik a morálisan meghasonlott diktatúra idejében szocializálódtak. Napjainkban a sok csalódás oka éppen az erkölcsi kérdések tisztázatlanságában rejlik. Úgy vélem tehát, hogy differenciáltan kell véleményt alkotnunk az Eötvös József Kollégium azon korszakáról, amelyet Tóth Gábor igazgató úr személyes élményein keresztül ismerhetünk meg önéletírásából. A sajtó alá rendező azok egyike, akik az itt olvasható történetnek néhány esztendeig maguk is részesei voltak, akik jól emlékeznek T. G. közel két méter magas, tekintélyt parancsoló termetére és szeretetet sugárzó, ám sokszor gondterhelt, de többnyire atyai jóságot mutató, mosolygós arcára.

Tartalomjegyzék Laudationes externorum . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9 René Roudaut . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11 François Laquièze . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14 Monique Canto-Sperber . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15 Salvatore Ettorre . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16 Andrea Ferrara . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 18 Chiara Faraggiana di Sarzana . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 21 P. J. Rhodes . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 23 Herwig Maehler . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24 Chris Carey . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26 Mike Edwards . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 28 Shawn Gillen . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 29 Nikolaus Hamm . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 32 Elisabeth Kornfeind . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 34 Leonore Peer . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 36 Christian Gastgeber . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38 Hermann Harrauer . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 42 Herbert Bannert . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 45 Jana Grusková . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 46 Christine Glaßner . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 47 August Stahl . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 48 Javier Pérez Bazo . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 50 Alicia Gómez-Navarro . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 52

Laudationes Hungarorum . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57 Réthelyi Miklós . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 59 Hoffmann Rózsa . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 61 Dux László . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 65 Mezey Barna . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 67 Szepessy Tibor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 70 Hiller István . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 73 Keszei Ernő . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 74 Dezső Tamás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 76 Kozma László . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 77

1216

Tartalomjegyzék

Soós Anna . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 79 Pintér Károly . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 82 Kátai Zoltán . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 84 Körmendy Mariann . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 85 Karsai György . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 87 Kincses János . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 90

Rectores . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 93 Conspectus . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 95 Gerevich Tibor: Az Eötvös Collegium története – Bartoniek Géza (1854–1930) . . . . . . . 96 Kiss Jenő: Gombocz Zoltán életéről és munkásságáról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 103 Markó Veronika: Szabó Miklós . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 113 Nagy János: Keresztury Dezső . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 126 Pál Zoltán: Lutter Tibor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 132 Szijártó István: A világra nyitott ablak . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 136 Vekerdy József . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 145 Bertényi Iván: Igazgatói működésem az Eötvös József Collegiumban (1993–1996) . . . . 147 Bollók János . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 149 Takács László . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 154

Historica • Res gestae . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 161 Gángó Gábor: Eötvös József és barátai egyetemi éveiről, különös tekintettel a politikatudományi képzésre . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 163 Garai Imre: A magyar középiskolai tanári szakma kialakulása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 176 Tóth Magdolna: „A budai parti ígéretföldje” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 203 Kovácsik Antal: Az Eötvös Collegium Ménesi úti épületének felavatása a korabeli sajtó tükrében . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 211 Markó Veronika: Hogyan lett az Eötvös József Collegium könyvtárából az Irodalomtudományi Intézet Eötvös Könyvtára? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 220 Szojka Emese: Fülep Lajos néprajzi gyűjteménye . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 236 Kucsman Árpád: Kémikusok a régi Eötvös Collegiumban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 272 Győri Róbert: A múlttal való tudományos leszámolás – Eötvös collegista geográfusok az 1950-es években . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 288 Czirfusz Márton: Helyek és pozíciók újraírása – Wallner Ernő, Lettrich Edit és a hazai szociálgeográfiai iskola viszonya Mendöl Tibor örökségéhez . . . . . . . . . 312 Tóth Károly: Művészettörténészek az Eötvös Collegiumban (1896–1950) . . . . . . . . . . . 328 Ritoók Zsigmond: Klasszika-filológia az Eötvös Collegiumban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 345 Kucsman Árpád – Liptay György: Eötvös-kollégisták a Fasori Gimnázium tanári karában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 348 Kapitány Adrienn: Az 1950-es évek a Kollégium történetében . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 365

Tartalomjegyzék

1217

Marafkó László: Nagyhatalmak ugratása, avagy groteszk lapok az Eötvös Kollégium félmúltjából . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 378 Dénes Iván Zoltán: Diákmozgalom Budapesten 1969-ben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 383 Bakos István: Emlékeim a kollégista Kilencekről . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 401 ifj. Arató György: „Szabadság a jelszavunk” Március 15-e az Eötvös Kollégiumban, 1955–1984 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 410 Szabics Imre: Az Eötvös József Collegium és az École Normale Supérieure . . . . . . . . . . 419 Nemes Tibor: Az Eötvös Collegium és az École Normale Supérieure közötti közvetlen kapcsolatok újraélesztése a 80-as években . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 428 Bubnó Hedvig: Összefoglaló a collegiumi spanyol nyelvoktatásról, 1992–2010 . . . . . . 432

Historica • Magistri . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 435 Korompay H. János: Horváth János és az Eötvös Collegium . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 437 Móser Zoltán: Ha a szellem napvilága ragyog . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 456 Farkas Zoltán et alii: Czebe Gyula élete dokumentumokban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 463 Szakály Sándor: Szurmay Lajos, tábornok az Eötvös Collegiumból . . . . . . . . . . . . . . . . . 553 Szávai János: Gyergyai Albert és az Eötvös Collegium . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 563 Ress Imre: Hugo Kleinmayr és a germanisztikai oktatás megalapozása az Eötvös Collegiumban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 570 Kiss Jenő: Zsirai Miklós . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 579 Keszthelyi Lajos: Bay Zoltán . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 596 Pál Zoltán: Keresztury Dezső igazgatósága az állambiztonsági megfigyelések tükrében . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 599 Keszthelyi Lajos: Faragó Péter . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 612 Farkas Zoltán: Gyóni Mátyás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 617 Papp István: Kettős ügynök – Nagy Péter, Szabó Dezső és az állambiztonság . . . . . . . 625 Balogh Elemér: Szász Imre versus Brusznyai Árpád . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 638 Bottyán Gergely: Antal László és a mai magyar nyelvtudomány . . . . . . . . . . . . . . . . . . 643 Dörnyei Sándor: Emlékezés Tomasz úrra . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 648 Ifj. Tomasz Jenő: Tomasz úr és az Eötvös Collegium . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 653

Memorabilia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 683 „Felújítani azt, ami érdemes” – Beszélgetés Elekfi Lászlóval . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 685 Tóth Gábor: Az idő sodrában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 709 Lekli Béla: Az Eötvös Kollégium az 1956 utáni években . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 836 Gereben Ferenc: Egyetemi évek (1962–1967) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 838 Kósa László: Az Eötvös Kollégiumban éltem én is (1963–1967) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 861 Bakos István: Az Eötvös Kollégium autonómiatörekvései és Baráti Körének megalakítása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 889 Galántai Ambrus: Szubjektív történelem . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 899

1218

Tartalomjegyzék

Studia Germanica . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 923 Balázs Sára: “Freiwillig dient der Geist”: Germanistik in der Veranstaltungsreihe des Lustrum Saeculare Collegii . . . . . . . 925 Eve-Marie Kallen: Dezső Keresztury als Kulturvermittler und Pädagoge und das Eötvös-Collegium . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 928 August Stahl: „Schluszstück”. Rilkes Sicht und Deutung des Todes . . . . . . . . . . . . . . . . 944 Frank Baron: Die Entstehung des Faust-Mythos im 16. Jahrhundert . . . . . . . . . . . . . . . 962 Christine Glaßner: Zur handschriftlichen Überlieferung der Visiones Georgii . . . . . . 967 András F. Balogh: Schlacht der Stereotype in der Vngrischen Schlacht des Jacob Vogel . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 975 Ilona Feld-Knapp Cathedra Magistrorum – Lehrerforschung. Lehrer-Denken und Lehrer-Wissen . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 982 Géza Horváth: Elmar Tophoven, der Begründer des Europäischen Übersetzer-Kollegiums . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 997 Anita Czeglédy: „Schutzmarke: der Steg.” Interkulturalitätin Márton Kalász’ Lyrik . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1006

Studia Slavica . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1021 Katalin Kroó: Slawistik in der Veranstaltungsreihe des Lustrum Saeculare Collegii . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1023 Urs Heftrich: Lew Tolstoi und Anton Tschechow: Zum Doppeljubiläum 2010 . . . . . . . 1025 Bettina Kaibach: Raum für Nostalgie: Steppe und Prärie in Anton Čechovs Step’ und Willa Cathers My Ántonia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1032 Wolf Schmid: Eventfulness and Context . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1052

Studia Classica . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1065 Tamás Mészáros: Klassische Philologie in der Veranstaltungsreihe des Lustrum Saeculare Collegii . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1067 Mike Edwards: The Application of Criticism to Textual Criticism . . . . . . . . . . . . . . . . . 1069 Herwig Maehler: Pindar und die Tyrannen . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1076 P. J. Rhodes: The Erxadieis inscription . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1084

Artes . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1093 Teleki Pál, a Collegium kurátora (1920–1941) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1095 Epikus és komikus collegiumi enumeráció 1935-ből – Közreadja: Takács László . . . 1100 Farkas Zsuzsa: Fotótörténeti adalékok az Eötvös Collegium archív fotóiról . . . . . . . . 1119 Süle Ágnes Katalin: Az Eötvös Collegium épülete . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1137 Havas László: Hadrianus mint Pseudo-Alexandros? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1146

Tartalomjegyzék

1219

Sántháné Gedeon Mária: Kultúraközi kommunikáció: magyarságkép az angol mint lingua franca tükrében . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1156 Csuday Csaba: Az irodalom: „negatívan élni” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1161 Szlukovényi Katalin: Kollégisták, költők, korszakok: szépirodalmi hagyományok az Eötvös Collegiumban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1165

Membra et alumni . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1179 Pro patria defuncti . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1211 Tartalomjegyzék . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1215 Appendix – Mellékletek jegyzéke . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1221

Kedves Olvasó! Önre gondoltunk, amikor a könyv előkészítésén munkálkodtunk. Kapcsolatunkat szorosabbra fűzhetjük, ha belép a TypoKlubba, ahonnan értesülhet új kiadványainkról, akcióinkról, programjainkról, és amelyet a www.typotex.hu címen érhet el. Honlapunkon megismerkedhet kínálatunkkal is, egyes könyveinknél pedig új fejezeteket, bibliográfiát, hivatkozásokat találhat, illetve az esetlegesen előforduló hibák jegyzékét is letöltheti. Kiadványaink egy része e-könyvként (is) kapható: www.interkonyv.hu Észrevételeiket a [email protected] e-mail címen várjuk.

Kiadja az Eötvös Collegium és a Typotex Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. Felelős kiadó: dr. Horváth László – Votisky Zsuzsa Tördelte: Vidumánszki László A borítót tervezte: Tóth Norbert Terjedelem: 85,6 (A/5) ív Nyomta és kötötte: Séd Nyomda, Szekszárd Felelős vezető: Katona Szilvia