Leövey Klára Gimnázium és SZKI 1096. Budapest Vendel utca 1.
Hol voltál Isten, mikor jajgatott a Föld, hol voltál Isten, mikor vérzett a Néped, hol voltál, mikor hozzád könyörögve százezernyi testünk porrá égett, hol voltál, mikor a szívek megszakadtak, mikor korommá feketültek az egek, mikor borzalomba bénultak a lelkek, mikor vért könnyeztek a fellegek, hol voltál akkor Te Isten? – Hol voltál?
2
Stolpersteine-Botlató kövek Európa városaiból és falvaiból 1941 és 1945 között emberek milliói tőntek el – zsidók, romák és a nemzetiszocializmus más üldözöttei – legtöbbször anélkül, hogy nyomot hagytak volna maguk után. Gunter Demnig kölni mővész kezdeményezése, a Stolpersteine (szó szerint «botlató kövek») ezeket a hiányzó nyomokat teszik láthatóvá. A mővész betonkockára applikált réztáblácskákba vési az elhurcoltak nevét, születésük és deportálásuk idıpontját, meggyilkolásuk helyszínét. Az így készült, macskakıhöz hasonlító Stolpersteint emléktáblaként az áldozat utolsó maga választotta lakhelyének bejárata elıtt a járdába illeszti. A Stolpersteine így 1997 óta folyamatosan növekvı, emlékmő «hálózattá» vált. Ilyen „botlató köveket” helyeztek el Németországban, Ausztriában, Lengyelországban, Hollandiában. Magyarországon az elsı kı letételére 2007-ben került sor, a Ráday utcában. Ma már az ország számos településén találkozhatunk a megemlékezés e sajátos formájával.
2007-ben a Fıvárosi Közoktatásfejlesztési Közalapítvány pályázatot hirdetett meg budapesti iskolák számára. „A Fıvárosi Közoktatásfejlesztési Közalapítvány Kuratóriuma pályázatot hirdet a fıváros területén mőködı iskolában 11-13. évfolyamon tanító történelemtanárok számára, akik vállalják, hogy 12-16 fıs diákcsoportjukkal komplex tanórai és tanórán kívüli projektmunka keretében felkutatják legalább öt, a holokauszt áldozatául esett budapesti lakos** hiteles adatait, akiknek utolsó, szabadon választott lakhelye az iskola vagy a tanulók lakóhelye közelében volt. Részt vesznek az emlékezı macskakövek elkészíttetésében, kihelyezésük engedélyeztetésében és a 2008. ıszén tartandó kıavató ünnepségeken.” Iskolánk sikeresen pályázott, így 10 diák részvételével 2007. ıszén hozzákezdtünk a munkához. A projekt sikeres megvalósítása érdekében, a diákokkal együtt továbbképzéseken vettünk részt.
Az elsı továbbképzésen, Karsai László professzor úr tartott elıadást holokauszt történetérıl
3
A projektmunkát segítı módszertani elıadásokat hallgattunk a második elıadáson
Végül Berger Ágnes, e kezdeményezés magyarországi koordinátora a kövek elhelyezésének tapasztalatairól számolt be.
Munkánk folyamán interjúk, személyes beszélgetések révén ismerkedtünk meg az áldozatok életútjával, tragikus sorsával. A kutatómunkánk során szerzett információkat a Fıvárosi Levéltár adatbázisában ellenıriztük, a kapott adatokat Karsai professzor úr hitelesítette. 2008. augusztus 21-23 között került sor a kövek elhelyezésének szomorú, felemelı pillanatára.
4
Az eseményrıl számos újság beszámolt „Gunter Demnig 10-szer 10 centiméter nagyságú betonkockát hoz magával, (úgy néznek ki, mint az egykori macskakövek) a kocka tetejére már beépítette azt a rézlapot, amelyen a vészkorszakban elhurcolt személy neve, születési dátuma, deportálásának ideje és helye, halálának dátuma áll. Szerszámaival kivágja a járda aszfaltjából a szükséges méretet, és gyorsan kötı malterba helyezi a követ. A botlatás csak szimbolikus, mert nem esik el senki a kıben megbotolva, de mivel az ember gyakran lefelé nézve megy, észreveszi a csillogó táblát, egy pillanatra megáll, s elgondolkodik - mondta el az MTI-nek Berger Ágnes Berlinben élı pszichológus, aki Magyarországon útjára indította 2007-ben a magán holokauszt-emlékmővek állítását. Németország után Magyarországon tette le a német mővész a legtöbb emlékezı macskakövet, több mint 55-öt. Gunter Demnig jövıre egy hetet tölt Magyarországon, s akkor vidéki városokban további megrendeléseknek tesz eleget. Az emlékezésnek ez a formája - a kezdeti segítség után - ma már teljesen civil kezdeményezésen alapul. Ha valaki botlatókövet - a német Stolperstein után - kíván elhelyeztetni rokona emlékére, a www.macskako.net honlapcímen minden információt megtalál - tette hozzá Berger Ágnes. A mostani 36 emlékezı macskakövet a Fıvárosi Közoktatás-fejlesztési Közalapítvány pályázata nyomán, középiskolások nyomozásai után kezdte el a járdákba építeni a kölni mővész a diákok részvételével. Spira Veronika, a közalapítvány kurátora, projektfelelıs elmondta az MTI-nek, az volt a cél, hogy minél több gyereket bevonjanak a kutatásba, s ezzel megismertessék velük a vészkorszak borzalmait. Majdnem 100 budapesti lakos adatait győjtötték össze levéltári kutatások nyomán, de Karsai László történész, aki felügyelte a munkát, mindössze 36 kı letételét engedélyezte, mert a többieknél pontatlanságok voltak, s csak az kaphatott emlékkövet, akinek az adatait precízen kiderítették a diákok. Ezt a történész külön ellenırizte. A kövek elhelyezésének összes költségét a fıvárosi alapítvány állja - tette hozzá Spira Veronika.”
5
6
7
Holokauszt áldozatai
A Leövey Klára Gimnázium diákjai által felkutatott áldozatok adatai.
Név Deutsch Miksáné sz. Mahrer Kornélia Deutsch Miksa
Vadász Géza Felesége:Steiner Ilona Sz:1911. 08. 29.) Vadász Árpád (Felesége: Apfel Elza Sz: 1899. Meghalt: 1967.) Bauer Ferenc
Születési idı
Halálozás idıpontja, helye
1904. 04. 07. Budapest
1944. Ravensbrück
1897. 06. 24. Bistrita (Beszterce) (Románia)
1944. Mauthausen
1897. 03. 17. Budapest
1945. 03. 28. Rohonc
1897. 03. 17. Budapest
1945. 03. 28. Rohonc
1919. 12. 16. Budapest
1943. 01.16. Ukrajna, Osztrogov
8
Elhurcolás éve
Utolsó lakhely
1944. november
Budapest VI. Paulay Ede utca 15.
1944. november
Budapest VI. Paulay Ede utca 15.
1944.
Budapest XIII. Csáky utca 12. (Ma Hegedős Gyula utca)
1944.
Budapest XIII. Hollán Ernı utca 21/b
1942.
Budapest XIII. Csáky utca 9. (Ma Hegedős Gyula utca)
Kövek
9
Interjút készítettünk a Hegedős Gyula utcai Idısek Klubjában. Beszélgetıtársaink közül voltak, akik igen szőkszavúan nyilatkoztak, így csupán a legfontosabb adatok birtokába jutottunk, mások megható aprólékossággal idézték fel emlékeiket, megelevenítve a 40-es évek történetét.
1. Beszélgetés az Idısek klubjában
10
Adatközlı: Herczog Imréné Leánykori név: Bauer Zsuzsa Született: 1927. 01. 19. Lakcím: XIII. Budapest Hegedős Gyula utca 3. Kapcsolat az adatközlı és az elhunyt között: Bauer Ferenc a bátyja volt az adatközlınek. Herczog Imréné (Bauer Zsuzsa) 1927-ben született. 1945-ben érettségizett, majd elvégzett egy teljesítmény elszámoló tanfolyamot. Dolgozott a Faért Vállalatnál, a Kispesti Vasfém ktsz-ben, Földmunkagép Vállalatnál. 19 évesen férjhez ment, 2 gyermeke született, György és Tamás. Férje meghalt 1972-ben. Ekkor átvette férje üzletét, melyet a gyerekek segítségével vezetett. Újpalotára költöztek egy új lakásba, új mőhelyt nyitottak. Mikor megszülettek az unokák, pályázat segítségével egy kisebb lakásba költözött, ahol ma is él. Abban az idıben, mikor elkezdıdtek a deportálások Magyarországon, ı a Dobó Katica utcai Kereskedelmi Iskolában 3. osztályos tanuló volt. Az iskolában akkoriban 120 gyerek tanult, de a Numerus Clausus miatt, csak 4 leány zsidó tanulót vettek fel. Bauer Zsuzsa kitőnı tanuló volt és a közgazdaságtan érdekelte. A háború miatt kénytelen volt félbeszakítani
tanulmányait,
és
Pesterzsébeten
a
Fonógyárban
dolgozott
munkaszolgálatosként 1944 májusától december 1-ig. A gyárban laktak emeletes priccsen, nem hagyhatták el a gyár területét, különben azonnal deportálták volna ıket. A gyárban volt egy jó ember, Dávid százados, aki többször is megmentette az ott dolgozókat a deportálástól. Ilyen nap volt október 15-e is, mikor szuronyos katonák fedezete alatt vezette vissza a parancsnok a munkaszolgálatosokat gyárba, mielıtt még elvihették volna ıket. December 1-jén viszont már nem tudták megvédeni a katonák a gyáriakat, mert a nyilasok a Józsefvárosi pályaudvarra vitték ıket. Onnan pedig, vonattal a ravensbrück-i nıi táborba kerültek. A táborban Zelt-ekben (sátrakban) laktak. 2 fajtája volt: a nagy (3 emeletes) és a kicsi (2 emeletes) sátor. Neki szerencséje volt, mert a kis sátorba került (nem olyan zsúfolt) és közel volt a latrina. Itt hajnali 4 órakor keltek és órákig vártak a számolásra. Értelmetlen munkákat végeztettek el velük, mint kupacok ásása, vagy rablott holmik válogatása. 1945. január 19-én Freiburgba transzportálták a táborlakókat. Itt barakkokban laktak és egy repülıgép-alkatrész gyárban dolgoztak. Nem maradtak sokáig mivel jöttek az oroszok és tovább kellett menni, ezúttal gyalog. Flossenburgon át, mentek Zwodau táborba, ahol egy szalmával borított teremben helyezték 11
el ıket. Az étrendjük igencsak egyszerő volt: reggelire kávét, ebédre vízlevest (mindössze 1-2 répa úszkált a levesben), vacsorára pedig, 10 dkg kenyeret kaptak. Ilyenkor az idejük nagy részét ételekrıl ábrándozva töltötték. Újabb gyalogmenet kezdıdött 4-5 napon keresztül. Karlsbadba kerültek, ott vagonokban aludtak (kb. 120 fı/vagon). Induláskor majdnem agyonlıtték Bauer Zsuzsát a ruhája miatt, mivel már annyira kopott volt, hogy nem látszott rabruhának. Ezután 3-4 hétig gyalogoltak céltalanul, napi 10-15 km-t megtéve, körbe-körbe. Az éjszakákat sportpályákon vagy istállókban-„dzsembori” töltötték. Május 8-án, mikor felkeltek a foglyok, arra lettek figyelmesek, hogy eltőntek az SS katonák. Zsuzsáék átvágtak a szállás melletti kukoricaföldön. Átérve a földön bementek egy közeli faluba, ahol a fıtéri kútban kezdtek mosakodni. A falubeliek közölték velük, hogy vége a háborúnak és hogy jobb lenne, ha átmennének a másik faluba, mert az már Csehországhoz tartozik. Át is mentek a Launy nevő cseh faluba, ahol szívélyes fogadtatásban részesültek. Az iskolában szállásolták el ıket, kaptak civil ruhát (rózsaszín ruhát, spanglis cipıt) és minden lakótól ételt. Itt 3 napot töltöttek, majd úgy döntöttek hazamennek. Brünn városáig vonattal jutottak el, itt a Hotel Radovecben szállásolták el ıket. (hárman tették meg ezt az utat) Ágyban aludhattak, pincér szolgálta fel az ételt. Úgy döntöttek haza indulnak. Utaztak vonaton, lovaskocsin, volt hogy gyalog is. A hazaúton voltak nehézségeik. A szlovákok ugyanis nem voltak olyan barátságosak, mint a csehek. Az Ipolyon egy lebombázott hídon másztak át. Végül átértek Magyarországra, ahol elıször Vácott szálltak meg, itt egy ismeretlen fiatalember némi pénzt adott neki. Majd Zsuzsa megérkezett a budapesti Nyugati pályaudvarra, ahonnan rögtön a fertıtlenítı állomásra vitték. Az utcán sétálva felismerte ıt egy ismerıs néni, aki mondta, hogy anyukája várja. Zsuzsa el sem akarta hinni ezt, mivel azt hitte édesanyja már meghalt. Zsuzsa elment a nénivel az üzletükhöz, és az üzlet elıtt anya és lánya végre újra láthatták egymást. Azóta már ellátogatott Ravensbrück-be, és meghatotta a fogadtatás. Máig ırzi az ottani iskolásoktól kapott ajándékot. Zsuzsa néni jó egészségnek örvend, nagyon aktív, és nagyon kedvesen beszélt a diákokkal.
12
2. Interjú az idısek otthonában
3. A féltve ırzött tárgy
13
Az elhunytról Bauer Ferenc 1919. december 16-án született, Budapesten. Textilipari technikumot végzett. A Goldberger gyárban volt gyakornok, majd a családi üzletben dolgozott. 1941-42-ben karpaszományosként szolgált, 1942-ben munkaszolgálatra vitték. Orosz fogságba esett, vérhasban megbetegedett. A család kapott egy értesítést, hogy 1943. január 16-án eltőnt. Máig nem tudja mi történt pontosan a bátyjával. A család a Csáky utca 9. (I. em. 6 sz. ajtó) alatt laktak. A lakás 2 udvari szobát, egy konyhát, egy elıszobát, egy éléskamrát, egy fürdıt, egy boltot foglalt magába. A fıbérlı Varádi Salamonné volt. A Bauer család albérlıként élt ott. Az édesanya, Bauer Lászlóné, (kereskedı) Bauer Zsuzsa, tanuló, Bauer Ferenc, aki az 1941-es népszámláláskor az esztergomi táborban tartózkodott. Rajtuk kívül két alkalmazott élt még a lakásban.
Az elhunyt adatai: Név
Születési idı
Halálozás idıpontja, helye
Bauer Ferenc
1919. 12. 16. Budapest
1943. 01.16. Ukrajna, Osztrogov
14
Elhurcolás éve
Utolsó lakhely
1942.
Budapest XIII. Csáky utca 9. (Ma Hegedős Gyula utca)
Emlékfoszlányok Az idısek otthonában tett látogatásunk során az emlékfoszlányokat is lejegyeztük. Gyöngyi • Egyik beszélgetıtársunk fiatal szomszédjára, Nikkel Gyöngyire emlékezett. Gyöngyi 17 éves volt, a Zeneakadémiára járt, tanárai nagyon tehetségesnek tartották. 1944-ben édesanyjával együtt a nyilasok elhurcolták, majd deportálás közben eltőnt.
Margit néni • Margit néni, nagyon szótlan volt 1944-ben Dinnyéspusztán dolgozott. 700-800 ember élt ott (istállóban laktak a nık, a férfiak a padláson) Magyar csendırök figyelmeztették ıket, hogy elviszik ıket. Egész éjjel a felmondásokat írták, majd hajnali 4-kor a sárga csillagot letépték magukról. Mindenki arra ment, amerre látott. Az állmáson is segítették ıket, ingyen jegyet kaptak.
Edit néni • Nováczky Lajosné, leánykori neve: Bárdos Edit Édesapja az elsı világháborúban elvesztette mindkét lábát, ezért kivételeztek velük. Óbudán laktak, míg 1944-ben egy német tiszt az egész családot az óbudai téglagyárba munkaszolgálatra küldte. Ezután egészen Lichtenwörth-ig kellett gyalogolniuk testvérével, szüleik a téglagyárban maradtak. Ebben a munkatáborban 2000 ember élt, mintegy 1000-en meghaltak. Éheztek, szomjaztak, tetvek és bolhák kínozták. Tetőcsípéssel terjedt emberrıl emberre a magas lázzal járó betegség. Amikor felszabadították a tábort, 1945. április. 2-án, 500 szovjet katona halt meg ugyanabban a betegségben, miközben kitakarították a helyet.
15
Zsuzsi néni: • Édesanyjával együtt a hadiüzemben voltan munkaszolgálaton. Majd Ravensbrück-be deportálták. Édesanyját Székely Jenınének hívták (leánykori név: Drosszmann Ida) Zsuzsi néni segítette haza édesanyját, aki nagyon legyengült és lefogyott, majd meghalt 1945 márciusában, tüdıgyulladásban. Malvina néni • Lıwi Malvina 1944-ben az óbudai téglagyárban munkaszolgálatot végzett, majd Mauthausen-be deportálták. Két fiának (Albert Tibor és Albert Ferenc) is sikerült hazatérniük. Albert Tibort Auschwitzba deportálták, de túlélte a megpróbáltatásokat, majd Izraelbe költözött. Testvére Ferenc Szibériában volt 6 évig munkaszolgálaton. Mária néni • Munkácsi Mária már 9 évesen tudta mi az a gázkamra. Édesapja Munkácsi Ernı nyelvész és tanfelügyelı volt. Sıt a Zsidó lexikon fıszerkesztıje és egyben a hit közösség vezetıje volt. Két magyar auschwitz-i fogoly (akiknek sikerült megszökni) beszámolóját elmesélte gyerekeinek. átvészelniük, hogy bujkáltak.
16
Ezeket a viharos éveket úgy sikerült
Adatközlı: Dr. Vadász Gábor Született: 1936. 08. 03. Lakcím: 1028. Budapest Rend utca Kapcsolat az adatközlı és az elhunytak között: Vadász Géza az édesapja, Vadász Árpád a nagybátyja volt az adatközlınek
Dr. Vadász Gábor 1936-ban született. 1954-ben érettségizett, majd Szegeden végezte el az Orvostudományi Egyetemet. Gyırben sebészként, majd Pesten a Vérellátó Szolgálatnál dolgozott. Aneszteziológus és sebészi szakvizsgát tett. Utolsó munkahelye, az Újpesti Baleseti Sebészeten volt. Kétszer nısült, három gyermeke van. Édesanyja bátorságának köszönhette, hogy túlélte a vészkorszakot. Az édesanya, egy villamoson utazott, amikor a begyőjtések elkezdıdtek. Kezével letakarta a sárga csillagot, leugrott a villamosról és hazament. Hamis papírok segítségével vészelték át a legnehezebb napokat. A gyerekeknek megtanították új nevüket. Sokszor éjjel is felkeltették ıket, hogy biztosak legyenek abban, tudják az új személyiségük minden adatát. Tragikus pillant volt, amikor hazatért az a személy, akinek a nevével éltek. S hogy számos névtelen hıs van azt az ı esetük bizonyítja. Az illetı felvállalta a „rokonságot”, a hatóságok elıtt is. A háború utolsó évében megtudták mi történt a szeretteikkel. A rendszerváltást követıen minden követ megmozgattak, hogy az elhunytak földi maradványaira rátaláljanak. Ehhez sajnos nem kaptak segítséget. A rohonci tragikus eseményekrıl, ahol az édesapa és nagybácsi is életét veszítette Szász Júlia írt cikket a Népszabadságban.
17
Rechnitz 62 és fél évvel azután Népszabadság • Szászi Júlia • 2007. november 10.
Tíz év alatt nem próbált Rechnitzben annyi külföldi újságíró szóba elegyedni a helyiekkel, mint az elmúlt néhány hétben. Nem mintha a dél-burgenlandi, Kıszeghez és Szombathelyhez közeli kis határ menti település mindennapi életében történt volna valami figyelemre méltó. Az angol David Lichtfield könyve (A gyilkos grófnı), illetve az arról szóló újságcikkek nyomán azonban hirtelen ismét feltámadt az érdeklıdés a több mint hatvan évvel ezelıtti múlt egy ugyancsak sötét, és csak részben felderített közjátéka iránt. A történelmünkkel együtt kell élnünk, azt nem feledhetjük, bármennyire kellemetlen beszélni róla - mondja végtelen türelemmel, ki tudja hányadszor Engelbert Kenyeri, a 3200 lelket számláló község polgármestere. Hivatalának falát - saroknyira attól a helytıl, ahol az események miatt hírhedtté vált kastély 1945. március 30-ig állt - az egykori Rechnitz mozaikképe díszíti, abból az idıbıl, amikor a település hírneve még makulátlan, a kastély sértetlen volt. Az alig fél éve hivatalban lévı, jóval a háború után született szociáldemokrata politikus azt is hozzáteszi, hogy lehet bármennyit beszélgetni, avagy írni a 62 éve történtekrıl, úgy tőnik, az ismeretek bıvítésére már nemigen van lehetıség. Be kell érni annyival, hogy 1945. március 24-én vasárnap éjszaka a kastélybeli mulatság véres öldöklésbe torkollott, Batthyány gróf és neje estélyén a vendégek, köztük a náluk elszállásolt, illetve meghívott náci vezetık szórakozásból 200 magyar zsidó kényszermunkást agyonlıttek, majd másnap ugyancsak zsidó foglyokkal elföldeltettek, hogy aztán utóbbiakat is legyilkolják. A kastélynak már nyoma is alig van, állítólag az oroszok gyújtották fel. Helyén házak állnak, talán egy, a szokottnál csinosabb kert valamelyest emlékeztet rá, no meg a környezı fogadók, a borospince elnevezése. És persze a rézkarcok, rajzok a falakon, étteremben, kávéházban, de még magánlakásban is. A Schlossberg vendéglı tulajdonosa egy pillanatra felderül, amikor vendége a falon olvasható dokumentumok között az itt született zeneszerzı, Gustav Pick életét tanulmányozza - ı szerezte 1836-ban a nevezetes bécsi Fiáker dalt - másról azonban nincs kedve szót váltani. A vendégek is mélyen a tányérjuk fölé hajolnak. - Ne csodálkozzon - mondja Kenyeri - még friss a legutóbb a Frankfurter Allgemeine Zeitungban megjelent riport élménye. Abban ugyanis egy jó szó nem esett a rechnitziekrıl, az újságírónı Franz Cserert, a fogadóst név szerint említi, s nem a legjobb színben tünteti fel. Különösen bosszantja a helyieket, hogy csak úgy, mint pár éve az Agyonhallgatva címő dokumentumfilmben, most is makacs hallgatás a vád ellenük. Pedig Kenyeri szerint a Schlossberg kocsma vendégei éppen a német újságírónıvel túl sokat is locsogtak. Ilyenkor kerekítenek, hozzátesznek, elvesznek a történetbıl, igyekeznek szerepelni. Az ilyesmi
18
életveszélyes, így ragadt a községre az említett filmben az egyik rechnitzi nem túl épületes mondása. Hogy tudniillik, a zsidóknak siratófaluk van, Rechnitzé a hallgatás fala. De hát persze a legtöbben tényleg nem tudnak semmit. İ tíz évvel késıbb született, édesapja abban az idıben orosz hadifogságban volt, mamája korán meghalt, nem volt kitıl kérdezni. Josef Hotwagner, a helyi gimnázium egykori történelemtanára, aki nyugdíjazása óta még elszántabban győjt minden dokumentumot a történtekrıl, nagyjából érteni (nem megérteni) véli, miért hallgat az is, aki tudhat valamit. Akik annak idején, közvetlenül a háború után beszéltek, megütötték a bokájukat: a perben - mert ilyen is volt - nem elég, hogy a fı bőnösöket szökésük miatt nem lehetett vád alá helyezni, de a legfontosabb tanúk is eltőntek. Lényeges kérdésekre azóta sincs válasz, hogy tudniillik a gróf házaspár maga jelen volt-e, amikor a szerencsétlen védtelen foglyokat meztelenre vetkıztetve lelıtték. Dr. Szita Szabolcs történész, a téma kutatója, számos könyv szerzıje maga is óvatosságra int e válasz tekintetében. Neki sikerült még beszélnie túlélıkkel, azok közül a zsidó kényszermunkások közül, akiket Kıszegrıl hoztak ide a délkeleti sánc építésére és akiket a kastély pincéiben fegyveresek ıriztek. Hatszázan voltak, többségük budapesti. Csak nık élték túl azt az éjszakát - teszi hozzá -, a külön ırzött férfiakat mind legyilkolták. A túlélı asszonyok annyit tudtak elmondani, hogy hallották a teherautó zúgását, és másnap látták a visszahozott ruhákat, dokumentumokat szanaszét - és tudták: nagy baj van. A falubeliek közül többen dolgoztak a kastélyban, az ı elbeszéléseikbıl kerekedett ki a történet (nem kevés ellentmondással) arról, hogy Batthyány Margit grófnınek nagyon is kedvére volt az SS-tisztek, a gestapósok, és más vendégek e szórakozása, mint ahogy szívesen nézte végig, hogyan kínozza a pincében a foglyokat a helyi NSDAP parancsnok, Franz Podezin, és a birtok szintén náci intézıje Joachim Oldenburg. Kenyeri polgármesternek láthatóan mindennél jobban fáj - bizonyára a többi rechnitzihez hasonlóan -, hogy folt esett a Batthyány néven, pedig az csak véletlenül keveredett a történetbe: végtére is a grófné csak házassága révén lett Batthyány. A Thyssen-Bornemisza családban született, márpedig ez utóbbi náci kapcsolata, összefonódása a Harmadik Birodalom hadiiparával köztudott. Érthetı, miért váltott ki éppen Németországban és Svájcban akkora izgalmat a történet felmelegítése. Utóvégre Batthyány Margit a nagy mőgyőjtıként elhíresült Heinrich Thyssen-Bornemisza leánya. Amúgy Rechnitz már a középkorban Batthyány-rezidencia volt, az elszegényedett grófi család azonban valamikor a XIX. század közepén kénytelen volt eladni a birtokot, amely a XX. század elején lett Thyssenék tulajdona. Itt született Margit Thyssen-Bornemisza, s Batthyány Iván gróf csak a harmincas években kötött házasság révén került vissza ismét az ısi birtokra.
19
A történész Hotwagner még azt is hozzáteszi, hogy éppen az egyik Batthyány gróf telepítette be - a XVII. században - Rechnitzre a zsidó kolóniát, szerzett sokuknak hamis útlevelet és ösztönözte ıket kereskedésre, s ezzel a település fellendítésére. Burgenland legjelentısebb zsidó közössége élt itt, erre ma már csak a régen lezárt temetı emlékeztet, a zsinagóga nincsen meg. Itt kezdıdtek 1938-ban a burgenlandi deportálások, az akkor itt élı 200 zsidóból alig néhányan tértek vissza, hogy aztán rögtön máshová költözzenek. Hotwagner összegyőjtött dokumentumai között ott van annak az 1945-ben készült orosznyelvő jegyzıkönyvnek a másolata, amely a tömegsír feltárásakor készült. Hevenyészett jelentés ez, amelyet állítólag pontos térképvázlat egészített ki a helyrıl, ahová az oroszok a holttesteket visszatették. Tény, hogy ennek alapján 1946-ban - talán a per miatt - ismét exhumálták a holttesteket, ám a sírra ismét föld került. A térképvázlatot a közeli felsııri járási ügyészségén helyezték el, majd onnan rejtélyes körülmények között eltőnt. Egy ideig nem is keresték a sírt, 1969 óta idırıl idıre újra megpróbálják felkutatni. A kifejezetten a rechnitzi események feltárására az itteni áldozatok emlékének ápolására alakult RE.F.U.G.I.U.S egyesület nem adja fel a reményt, hogy egyszer még megtalálják ezt a tömegsírt is. A feltételezett helyszínt, az úgynevezett Keresztpajta fennmaradt romját és a körülötte lévı területet meg is vásárolta az egyesület - mondja Christine Teuschler, az egyesület alelnöke. Az ı kezdeményezésükre helyezték el az emléktáblát, ık azok, akik évfordulós megemlékezéseket rendeznek. Legutóbb két éve próbálták a sírt megtalálni - mondja Kenyeri polgármester. Mindenféle módszert alkalmaztak már, közönséges ásástól, fúrástól az állítólag az emberi tetemet, csontvázat évtizedek múlva is megérzı kutyák bevetéséig, de pásztázták már mőszerrel is a feltételezett terepet. Kérdés, jó helyen-e. Dr. Szita a sportpályát is lehetséges helyszínnek tartja, Hotwagner pedig még abban is kételkedik, vajon a vérengzés egyáltalán ennél a bizonyos keresztformában épített csőrnél, a Kreuzstadlnél volt-e. Felesége, a kutatását mindenben segítı szintén nyugdíjas tanárnı ezért kárhoztatja a község lakosait hallgatásukért: még élnek azok, akik segíthetnének, hiszen ha egyszer végre összeülnének és összetennék az emlékfoszlányokat, talán nyomára bukkannának a tömegsírnak. Azok a szerencsétlen emberek megérdemelnék végre a tisztes sírt, s talán Rechnitz élete is visszazökkenhetne a rendes kerékvágásba - mondja. A csőr a település határában önmagában is komor látvány. Mellbevágó az ellentét a romos építmény és az út másik oldalán emelt vadonatúj Billa élelmiszer áruházzal. Aki a emléktáblára kíváncsi, annak át kell gázolnia a füves - most éppen jó sáros - területen. Út oda nem vezet. Igaz, pár száz méterrel odébb csinos parkban ápolt emlékmő ırzi nemcsak a két
20
világháborúban elesettek nevét - a 39 és 45 közötti katonaáldozatokét fényképpel -, a kivégzettek, meggyilkoltak is kaptak táblát, és ott az ellenállók névsora is. Négy név szerénykedik rajta, köztük az idısebb Josef Hotwagneré, aki az üldözöttek segítése miatt került börtönbe. Még megélte a felszabadulást, majd belehalt az ott szerzett betegségekbe. Kenyeri polgármester se bánná, ha végre megtalálnák a sírokat, és elindulhatna egy "új élet". Mutatja a leveleket, amelyeket fiataloktól kapott - nem értik, miért kell nekik, a harmincnegyven évvel késıbb születetteknek még mindig viselni a bélyeget. Kenyeri tudja, nagy a felelısség, érzi a múlt feltárásának fontosságát. Sok segítséget ehhez az elmúlt évtizedekben a hivatalos Ausztria nem adott. Végtére is, abban a bizonyos perben csak mellékszereplık kaptak ímmel-ámmal némi büntetést. Batthyány Margit és férje idıben elmenekült páni félelemben az oroszoktól, együtt a két náci vezérrel, akiket a grófnı elıször Luganóban támogatott, majd továbbszökéshez segített. A házaspár késıbb Németországban élt, ám 1955 után vissza-visszatértek Rechnitzbe, a család közeli vadászkastélyába, amit helyreállítottak. A birtok egy részét felparcellázták, ami megmaradt - vagy 1000 hektárnyi erdıség - azt ma a kismartoni Esterházy gazdaság kezeli. Batthyány Margit 1989-ben halt meg, néhány évvel férje után. Hogy valami nem volt rendben velük, azt az is bizonyítja: a család feje, Ladislaus nem engedte ıket a Batthyány-kriptában (Güssingben, NémetÚjváron) örök nyugalomra elhelyezni. Svájcban temették el ıket. Az osztrák hatóságok a Wiesenthal-központ sürgetésére sem vonták felelısségre a grófnıt, sıt akkor sem történt semmi, amikor a hatvanas években a német bőnüldözés hivatalosan kérte a vizsgálatot. Amiatt, hogy Batthyány Margit háborús bőnösöket - Podezint és Oldenburgot - segített a menekülésben. Kapcsolat a leszármazottakkal nincs, Kenyeri úgy tudja, van egy unoka, aki valahonnan Németországból néha eljön, utánanézni a birtok ügyeinek. Azért ha itt sétálna, az talán feltőnne. Ezen a napsütéses novemberi napon szinte üresek az utcák. Feltőnik, hogy nemcsak a kétnyelvő helységnévtábla hiányzik - 1922-ig a község Rohonc néven Magyarországhoz tartozott - de ellentétben oly sok burgenlandi helységgel, az itteni beszélgetıpartnerek nem tudnak magyarul. Kenyeri a maga részérıl ezt sajnálja: az ı magyar neve sem jelent egyebet, mint hogy a szülei, nagyszülei még magyarul beszéltek. Pár éve elkezdett tanulni: mégis csak szégyen, hogy mindössze vásárolni tud odaát, túl ezen az eddig "holtnak" nevezett határon, amelynek hamarosan nyoma sem marad. Bozsok 3 kilométerre van, üzleteiben a rechnitziek törzsvásárlók, Kıszeg, Szombathely szintén tizenöt perc alatt elérhetı. 1945. március 29-én itt lépett osztrák földre a Vörös Hadsereg. Négy és fél nappal a kastélybeli vérengzés után.
21
Erre a cikkre reagált Dr. Vadász Gábor, ismertetve azokat az erıfeszítéseket, melyet a család tett az elhunytak sírhelyének feltárására. Ezt a cikket tesszük most közé. Rechnitz, 2007. november Köszönet a megemlékezésért Szászi Júliának a rohonci tömeggyilkosságokkal foglalkozó cikkéhez szeretnék hozzászólni, mint érintett (Rechnitz 62 és fél évvel azután, november 10.). Édesapám és ikerfivére is a kétszáz Rohoncon legyilkolt, Kıszegrıl a rohonci vasútállomásra, majd a közeli "kereszt alakú" pajtába szállított beteg munkaszolgálatos közé tartozott. A sorsukról és a meggyilkolásuk helyérıl, már 1945-ben értesültünk, ezért sírjukat felkutatandó Édesanyám - az akkor még átjárható határokat kihasználva megbízható, németül jól beszélı barátunkat küldte ki Rohoncra, ahol senki sem tudott semmirıl. Az azt követı idıszakban a rohonci polgármesteri hivataltól kaptunk, megkeresésünkre többször is, elutasító választ. A hatvanas évek óta számtalan kísérletet tettünk az eltitkolt tömegsír felkutatására, beleértve a hadseregnek az ötvenes évekbıl származó légi felvételeinek régészeti elemzését is. A rohonci polgármesteri hivatal, az elmúlt évtizedekben sohasem sem tudott érdemi információt szolgáltatni. A ma is még élı, 96 éves Édesanyámmal többször jártunk a helyszínen információk után kutatva. A megkérdezett idısek részérıl elképesztı győlöletet, a fiatalabbak részérıl ismerethiányt és sajnálkozást észleltünk. A klérus által vezetett historia domusban esetleg fellelhetı bejegyzésekben reménykedve, néhány éve levélben a helyi plébánoshoz fordultunk, aki válaszra sem méltatott minket, ezért a bécsi püspöktıl kértünk segítséget, aki szintén nem érdemesített válaszra. Ezt megengedhetetlennek tartva Rómába írtunk, és XVI. Benedek pápától kértünk közbenjárást, aki fél év elmúltával, a napokban válaszoltatott a budapesti nunciussal azt javasolva, hogy forduljunk a kismartoni püspökhöz. Úgy tőnik igaza volt az idézett rohonci polgárnak, az ı hallgatásuk fala miatt nekünk csak az a siratófal maradt, ami romjaiban ott meredezik a vasútállomásról a városba vezetı út mentén. Édesanyámmal együtt nagyon köszönjük, hogy megemlékezett e gonoszul eltitkolt tömegsírban fekvı halottakról, általam igen nívósnak, a kérdést sok oldalról megvilágító és szelíd, de tárgyszerő hangvételőnek tartott cikkében, melyhez hasonló a mai magyarországi sajtóban sajnos, ritkaságszámba megy. Dr. V. G. Budapest
22
4. Dr. Vadász Gábor adatközlı
5. A hallgatóság
23
Az elhunytak Vadász Árpád, Vadász Géza Nagyszülık: Weisz Lipót (1857. 04. 30. -1929. 01. 18. Kohn Karolina (Linka néni) 1869. 02. 05.-1936. 12. 22. Házasságot kötöttek: 1890. 08. 31. 4 gyermekük született: Jenı
1898. 07. 25.-1967. 03. 13.
Irén
1899. 04. 18.-1964. 01. 21.
Árpád
1897. 03. 17.-1945. 03. 28. Budapest
Géza
1897. 03. 17.-1945. 03. 28. Budapest
Árpád és Géza ikrek voltak. Vadász Géza az adatközlınk édesapja, 1914-ben hadiérettségit tett, majd az olasz fronton szolgált hadtáposként. Háború után tisztségviselı a Mautner cégnél. A nagy gazdasági világválság idején elveszítette állását. A kapott végkielégítésbıl, saját magkereskedést nyitott. 1933-ban megnısült. Felesége, Steiner Ilona. Ekkor már a XIII. Csáky utca 12-ben (ma Hegedős Gyula utca) laktak, ami lakás és iroda is volt egyben. (4 szoba, 1 cselédszoba, 1 konyha, 1elıszoba, 1 éléskamra, 1 fürdı) 1944-ben az édesapa 48 éves. İt és testvérét Árpádot munkaszolgálatra vitték. Kezdetben Törökbálinton a téglagyárban, majd a Ferihegyi repülıtér építésén dolgoztak. 1944. november 28-án Kıszegre vitték ıket, a birodalmi sánc építésére. 1945-ben a munkaképtelen, beteg embereket Rohoncra (ma Rechnitz) szállították. A kastély tulajdonosa Batthyány Margit egy ünnepséget rendezett, melyre mintegy 40 SS tiszt is hivatalos volt. Az orgiával egybekötött italozás tragikus fordulatot vett, amikor szórakozásként a legyengült munkaszolgálatosokat élı céltáblának használták. Több mint 200 ember veszítette itt életét, az un. Keresztpajtánál. Ma emléktábla ırzi a mészárlás áldozatainak nevét.
24
Az elhunytak adatai Név
Születési idı
Vadász Géza (Felesége:Steiner Ilona Sz:1911. 08. 29.) Vadász Árpád (Felesége: Apfel Elza Sz: 1899. Meghalt: 1967.)
1897. 03. 17. Budapest
Halálozás Elhurcolás éve idıpontja, helye 1945. 03. 28. 1944. Rechnitz/Rohonc
1897. 03. 17. Budapest
1945. 03. 28. 1944. Rechnitz/Rohonc
6. Az édesapa, Vadász Géza
25
Utolsó lakhely Budapest XIII. Csáky utca 12. (Ma Hegedős Gyula utca) Budapest XIII. Hollán Ernı utca 21/b
7. A keresztpajta
8. Az emlékkı
9. Megemlékezık
26
10. Megemlékezık
27
A család mindkét ágából sok áldozatot követelt a holocaust. A teljesség igénye nélkül adjuk közre az adatokat.
Név Brüll Gyula Ernı Brüll René Dabasi Halász Ferenc Steiner Gizella Dr. Steiner József Steiner Regina Sonnenfeld Erzsébet Dr. Singer Ernı Sonnenfeld Klára Valkó Katalin Dömölki József Dömölki László Dömölki Szilvia Dömölki János
Született 1879. 1899. 1890. 1868. ? 1871. ? ? ? 1910. 1901. ? 1936. 1936.
Meghalt 1945. 02. 22. 1945. 02. 22. 1945. 02. 22. 1945. 02. 04. 1944. 1944. 1944. ? 1945. 1944. 1944. 1944. 1944. 1944.
28
Hely Budapest, Regent ház Budapest, Regent ház Budapest, Regent ház Budapesti gettó Munkaszolgálat Deportálásban Deportálásban Munkaszolgálat Budapesti gettó Deportálásban Deportálásban Deportálásban Deportálásban Deportálásban
Adatközlı: Deutsch Gábor Született: 1936. január 1. Lakcím: XIII. Hegedős Gyula utca Kapcsolat az adatközlı és az elhunytak között: Deutsch Miksa, Kornélia Mahrer, az adatközlı szülei voltak.
Deutsch Gábor Szülei 1928-ban házasodtak össze. 4 gyermek született. Zsófi korán meghalt. Deutsch György,
(adatközlınk
bátyja)
Izraelbe
vándorolt
ki
1948-ban,
egy
kibucban
birkatenyésztéssel foglalkozott. 10 gyermeke született, 100 unokával 24 dédunokával büszkélkedhetett. Nıvére, Mária Amerikában él. Deutsch Gábor a Dessewffy utcai chederbıl, a Dob utcai elemi iskolába került. 1944-ben, amikor megkezdıdött a zsidó családok összeköltöztetése, az anyai nagymamával és annak testvérével, Eszti nénivel egy háztartásba kerültek. 1944-ben mindkét szülıt elhurcolták, a nagymama és Eszti néni a gettóba kerültek. ( Azt hogy mi történt a szüleivel, csak felnıttként tudta meg) A három gyermek, a Perczel Mór utcai vöröskeresztes házban talált menedékre. A nyilas hatalomátvétel idején a ház vezetıi eltőntek, a gyerekek ott maradtak. A ház tulajdonosa a „méltóságos úr” (nevét máig sem sikerült kideríteni) és egy Galambos nevő százados menti meg a gyermekeket. A nagyobbakat elbújtatták, a kicsiket megtanították keresztet vetni, karácsonyfát állítottak. Ellenırzéskor erdélyi menekültnek adták ki ıket. A nagymama és testvére túlélték a háborút, de szerény anyagi körülményeik miatt csak a leány felnevelését tudták vállalni. A két fiú, György és Gábor nevelıotthonokba kerültek. Elıször Mezıkovácsházára, ahol ahogy adatközlınk fogalmazott, a patkányok elıszeretettel tartottak röpgyőlést. A következı állomás, a csornai kastély, itt már rendezett körülmények közé kerültek az árvák. A csornai shíva komoly tudással vértezi fel. Gyengesége és soványsága miatt 3 hónapra Svájcba viszik. Visszatértekor, a csornai kastély már nem gyermekotthonként mőködik. Két évig Debrecenben tanul. A technikumot és az érettségi bizonyítványt estin szerzi meg. Budapesten
vállal
állást,
a
Kada
utca
130
alatt
mőködı
Varrógépgyárban,
varrógépmőszerész-inas. Késıbb a Kunigunda utcai festékgyárban dolgozik, innen megy nyugdíjba, 45 év gyári munka után. Munka mellett tanul, a József Attila Szabadegyetemen, tagja egy szombattartó szövetkezettnek. 1973-ban megnısült, gyermekük nincs. A rendszerváltás után kapta a felkérést, és azóta tanít az OR-ZS-én. Tanít és ír. 2007-ben Scheiber Sándor díjjal tüntetik ki.
29
Komoróczy Géza professzor így méltatja. "Szerény ember, ott van mindenütt, ahol zsidó dolog történik Magyarországon, de legalábbis Pesten, nem mutogatja magát, nem kérkedik tudásának kincseivel" - jellemezte Komoróczy Géza Deutsch Gábort. Az államtitkár átadta a magas rangú kitüntetést, amelyet a díjazott az alábbi szavakkal köszönt meg:
"Az egyik könyvem címe: Nagy csodák történtek itt". Az is csoda, hogy kanyargós utat megjárva itt állok e jelentıs kitüntetéssel a kezemben. Csoda, hogy majd minden nap taníthatok a díj névadója, Scheiber Sándor neve által fémjelzett intézetben. Írhatok, remélhetıen autentikusan a magyarországi, elsısorban vallásos zsidók életérıl. A díj nyomán a felelısség nagy. Lesz-e erım, tehetségem e feladat folytatásához, az elvárások teljesítéséhez. Lesz-e fórum, ahol az írások megjelenhetnek. Három zsinagógához különösen kötıdöm: a Dessewffyhez, Visegrádihoz és a Vasvárihoz. Ez utóbbi imaházhoz több évtizedes kapcsolat főzött, egymást követı szellemi vezetıitıl sokat tanultam. Megköszönöm a megtiszteltetés, a felmérhetetlen segítséget a munkámhoz azoknak, akik itt ülnek a teremben, és azoknak, akiket máshová szólított a kötelesség".
11. Deutsch Gábor
30
12. Chéderben
31
13. Beszélgetés az OR-ZSE-én
14. A hallgatóság
32
Az elhunytak adatai
Név
Születési idı
Deutsch Miksa
1897. 06. 24. Bistrita (Beszterce)Románia 1904. 04. 07. 1944. Ravensbruck
Deutsch Miksáné Sz. Mahrer Kornélia
Halálozás idıpontja, helye 1944. Mauthausen
Elhurcolás éve
Utolsó lakhely
1944. november Budapest VI. Paulay Ede utca 15. 1944. november Budapest VI. Paulay Ede utca 15.
A család mindkét ágában számosan veszítették életüket a holokauszt folyamán. A Washingtoni Holokauszt Emlékközpont adatbázisában találtunk a családra vonatkozó adatokat angol nyelven. Az emlékezı kártyák szövegét a diákok fordították magyar nyelvre.
33
Deutsch család
34
Az apa Deutsch Miksa Született 1897. Június 24-én Bistritában (Beszterce) (ma Bistritz) Romániában.
Mélyen vallásos zsidó szülık négy gyermeke közül ı volt a legkisebbik. Deutschék Bistrita városban éltek Erdélyben, egy olyan régióban, ami 1918-ig Magyarországhoz tartozott. 1910 után a család Viseu de Sus közelében élt. 1922-ben Miksa Budapestre költözött, ahol ı és bátyja Pál, egy gyufa céget nyitottak. 1928-ban Miksa feleségül vette Mahrer Kornéliát. Miksának és Kornéliának 3 gyermeke született, akik vallásos nevelésben részesültek. Miksa és testvére voltak az egyedárusítói a svéd gyufának Magyarországon, az üzlet jövedelmezı volt. 1939 májusában a magyar kormány korlátozni kezdte az üzletben dolgoztatható zsidók számát, kierıszakolva azt, hogy elküldjék néhány zsidó alkalmazottjukat. 1940-44: Miksát 1940-ben behívták munkaszolgálatra. Két évvel késıbb a családi üzlet átadására kényszerítették ıket. (az akkori miniszterelnök testvérének adták át az üzletet) 1944 októberében Miksa már tartott a deportálástól és rövid idıre elhagyta a szolgálatot, hogy meglátogassa feleségét. İ adott neki svéd menlevelet, amit egy barátjától kapott. Mikor Miksa október 31-én visszatért a gyárba, egy magyar tiszt összetépte a levelét és deportálásra parancsolta másokkal együtt. 1944. november 10-én Miksa írt feleségének arról, hogy erıszakkal elvitték Ausztriába. Mauthausenben,
koncentrációs
táborban
halt
meg
47
évesen.(A
megérkezéskor veszítette életét, belehalt az úton szerzett sérülésekbe) 35
táborba való
Édesanya Deutsch Mahrer Kornelia Született 1904 április 7-én Magyarországon, Budapesten.
Kornéliát Nellyként ismerték. Budapesten nevelkedett, a zsidó szülık által nevelt két lány közül ı volt az idısebbik. Apja a magyar seregben harcolt az elsı világháború idején. Kornélia középiskolát végzett. Késıbb egy szappangyárban dolgozott. 1928-ban ment hozzá, a gyufával kereskedı üzletemberhez, Deutsch Miksához. 1933-39: Férje vallásos volt, és három gyermekük is zsidó iskolába járt. Miksa és testvére a svéd gyufa egyedárusítói voltak Magyarországon. Üzletük jövedelmezı volt. 1939 májusában a magyar kormány korlátozni kezdte az üzletben dolgoztatható zsidók számát, rákényszerítve Deutschékat arra, hogy elküldjék néhány zsidó alkalmazottjukat. 1940-44: Miksát 1940-ben sorozták be a magyar seregbe, munkaszolgálatos lett. Két évvel késıbb a családi üzlet átadására kényszerítették ıket. Miután 1944 márciusában a németek elfoglalták Budapestet, a zsidókat sárga csillaggal jelölt házakba terelték. 1944 októberében magyar fasiszták megkezdték a zsidók összegyőjtését ezekbıl a házakból. Kornélia állást kapott egy árvaházban a svájci nagykövetségnek köszönhetıen, de november 15-én mielıtt elvállalhatta volna a munkát, elvitték. Kornélia megszökött de újra elfogták és ravensbrück-i koncentrációs táborba deportálták ahol meghalt. Három gyermeke túlélte a háborút.
36
Vilma Schlesinger Mahrer Született: 1876. december 19. Zólyom, Csehország
Vilma idısebb lánya volt egy német ajkú zsidó házaspárnak. Feleségül ment Mahrer Gyulához, egy magyar származású zsidóhoz, aki katonaként szolgált az I. világháborúban. A házaspár Budapesten élt, ahol két lánygyereket neveltek fel. Mahrerék az idısebb lányukhoz, Kornéliához közel laktak, aki 1928-ban férjhez ment. 1933-1939: Vilma elsı unokája, Mária, Vilma 55-ik születésnapján született. 1936-ra Vilmának már öt unokája volt. Budapesten élt lányával, Kornéliával és vejével, Miksával. Az 1939 májusában beiktatott zsidótörvények, idegen fajnak titulálták a zsidókat, és nagyban korlátozták a jogaikat. 1940-1944: 1940-ben Vilma vejét, Miksát, besorozták a magyar hadseregbe munkaszolgálatra. Két évvel késıbb arra kényszerítették, hogy adja át vállalatát keresztény tulajdonba. 1944 márciusában a németek megszállták Magyarországot. Azon a nyáron, zsidók tömegeit költöztették sárga csillaggal megjelölt házakba. Nagyon sok zsidót végeztek ki. Amikor Vilma férje betegségben elhunyt, a családja „irigyelte” férjét. Miután Kornéliát és Miksát deportálták Németországba, Vilma (ıt a budapesti gettóba vitték) keresztény ismerısei, vigyáztak a három árva unokájára. 1945. Január 18-án Vilma és unokái a szovjetek által felszabadított Budapesten voltak. Vilma a háború után Budapesten maradt, de rossz anyagi helyzetére való tekintettel csak a leányunoka felnevelését tudta elvállalni, a két fiú árvaházba került.
37
Deutsch József Született: kb. 1865.Viseu de Sus Románia
József jiddis nyelvet beszélı zsidó szülık gyermeke volt, akik Románia egy erdélyi régiójában Viseu de Sus városkában éltek, amely 1918-ig Magyarországhoz tartozott. 1890-ben feleségül vette Emma Geislert a közeli városból, Bistritából. A párnak négy gyermeke született. József kereskedett, és volt egy árusítóbódéja Viseu de Sus nyilvános piacán. 1933-39: 1939-ben felnıtt fiai közül ketten elköltöztek a magyar fıvárosba, Budapestre. József és a felesége Viseu de Sus-ban maradt a vidékies, több nemzetiségő városban romániai fennhatóság alatt. A legidısebb lányuk, Schneidel és a fiúk, Ferenc közelében éltek. 1940-44: A magyarok 1940 szeptemberében bemasíroztak Viseu de Susba és Magyarországhoz csatolták ezt a kis városkát is. Magyarország a náci Németország szövetségese lett. Az új törvények szőkítették a zsidók jogait. 1944 márciusában Németország megszállta Magyarországot és egy hónappal késıbb Deutsch családot gettóba telepítették, amit a magyar hivatalok hoztak létre a környék zsidóságának számára József és a családja a 8 000 zsidó között volt, akiket deportáltak Vise de Sus-ból Auschwitz-be 1944 májusában Amint megérkezett, Józsefet gázkamrába küldték. 79 éves volt.
38
Apai nagymama Chava Lea Deutsch Született: 1868. Budacu de Sus, Románia
Chava Lea a zsidó hitet gyakorló Emma Geisler lánya. A család az erdélyi Bodacu de Sus faluban élt, ami egészen 1918-ig Magyarországhoz tartozott. Chava Bistrita nevő faluban nıtt fel. 1890-ben feleségül ment Deutsch Josefhez, a Viseu de Susi árushoz, majd Viseuba költöztek 1910-ben. Összesen négy gyerekük született. 1933-1939: 1939-ben Chava Lea két felnıtt fia Budapestre költözött. Chava Lea és férje a romániai Viseu de Sus-ban maradt, a legidısebb lányuk, Schneidel, és fiúk, Ferenc, közelében.
1940-1944 A magyarok 1940 szeptemberében bevonultak Viseu-ba, Magyarországhoz csatolva azt. Miután a magyarok szövetségre léptek a náci Németországgal, új törvényeket vezettek be országszerte, amik korlátozták a zsidók jogait. 1944 márciusában Németország megszállta Magyarországot. Egy hónappal késıbb a Deutsch családot egy gettóba telepítették, amit magyar hivatalnokok hoztak létre a környék zsidóságának számára. Chava Lea és családja az 1944-ben deportált 8000 zsidó között volt. Miután megérkeztek a táborba, gázkamrába került. 76 évesen halt meg.
39
Schwéd Judit Kiskunfélegyháza 1932. január 11.
Judit egy zsidó család idısebbik gyermeke volt Kiskunfélegyházán. Édesanyja Anna, és édesanyja nıvére Kornélia, majdnem egy idısek, volt köztük egy verseny, hogy kinek lesz elıbb babája. Judit nagynénje nyert és Judit unokatestvére, Mária 1931 decemberében született csupán 3 héttel elıbb, mint Judit.
1933-39: Judit édesapjának volt egy üzlete, ahol libahúst, tollakat és töméseket árult. 1939-ben, amikor Judit elkezdte az iskolát a magyar kormány beiktatott egy törvényt, amely kevesebb jogot biztosított a zsidóknak, mint a magyaroknak.
1940-44: 1940 novemberében Magyarország a náci Németország szövetségese lett. Egyre több törvényt hoztak, ami korlátozta a magyar zsidóság jogait, önállóságát. Juditot, aki egy jó tanuló volt és cikkeket írt a hetente megjelenı gyermekújságnak elbocsátották az iskolából. 1944 márciusában a németek megszállták Magyarországot. Áprilisban Kiskunfélegyházából 700 zsidót vezényeltek gettókba, amelyet a magyar hivatalnokok állítottak fel. Majd két hónappal késıbb mind a 700 személyt átszállították Kecskemétre egy deportáló központba. 1944 június 25 és 28 között Juditot és családját deportálták Auschwitzba, ahol Juditot az érkezés után gázkamrába küldték. Judit 12 éves volt.
40
Schwéd László Kiskunfélegyháza 1904.
László Kiskunfélegyházán nevelkedett egy magyar anyanyelvő zsidó családban. Nyitott egy üzletet, ahol libahúst, tollakat és töméseket árult. 1931-ben feleségül vette Mahrer Annát. 1932 januárjában megszületett elsı gyermekük. 1933-39: Lászlónak és Annának született egy fiúgyermeke is. Kiskunfélegyházán nevelték fel két gyermeküket. 1939. májusában a magyar kormány elfogadott egy törvényt, ami kimondta, hogy a zsidó emberek idegenekké, nem kívánatossá váltak és korlátozta a munkavállalásukat számos területen. Ennek hatására, László kénytelen volt elbocsátani több alkalmazottját
1940-44: 1940 novemberében Magyarország a náci Németország szövetségese lett. Egyre több, a zsidóság jogait korlátozó intézkedés lépett életbe. 1944 áprilisában, kevesebb, mint egy hónappal azután hogy a németek megszállták Magyarországot, a zsidókat kötelezték, hogy viseljenek sárga csillagot a ruhájukon. Kiskunfélegyházáról 700 zsidót vezényeltek gettókba, amelyeket a magyar hatóságok hoztak létre, állítottak fel. Két hónappal késıbb mind a 700 személyt átszállították Kecskemétre egy deportáló központba. 1944. június 25 és 28 között Lászlót és családját deportálták Auschwitzba, itt haltak meg. László 40 éves volt.
41
Interjút készítettünk Lakó Jánossal, aki Jehova Tanúi közösségéhez tartozik. A holokauszt ezt a hitközösséget is mélyen érintette, hiszen pusztán hitük miatt sokan kerültek munka, illetve koncentrációs táborba. Lakó János Született: 1922. Olaszliszka Középiskolai tanulmányait Sárospatakon végezte, majd Teológiai Akadémiára iratkozott be. A háború alatt tábori lelkészi képzést kapott. „papi kedvezménnyel” az utolsó idıszakban otthon volt. 1945-ben tért meg, hittársától, Koskóczky testvértıl hallott a bori táborba hurcolt 160 testvérrıl, akiket munkaszolgáltra vittek (rezet bányásztak). İk egymást segítve túlélték a tábort és hazatértek. Közülük többeket, Konrád Jánost, Barta Andrást, Szabó Ferencet és riportalanyunkat is 1950-ben perbe fogták. A vádpontok: Népköztársaság megdöntése, imperialisták segítése. 5-10 év közötti börtönbüntetést kaptak, melyet a váci börtönben kellett letölteni. 1953-ig csak számmal szerepeltek, ekkor kapták vissza a nevüket. 1956-ban szabadult. A nyugdíjas kor eléréséig az ÁNTSZ-nél dolgozott.
1. Lakó János
42
2. A hallgatóság
3. A lila jel
4. A bori tábor foglyai
43
5. Tanúk a táborban
44
Pessing Magda, ma Latin-Amerikában él, családja kérésére vette papírra emlékeit német nyelven. A fordítás Szépvölgyi Ádám 13. E osztályos tanuló munkája
Családom és rokonaim élete a II. világháború kitöréséig
Novisad a Duna mellett fekszik, nem messze Jugoszlávia fıvárosától, Belgrádtól. Novisad kis város, 60-70 000 lakossal. Amikor születtem (1913) akkor még Újvidéknek hívták és az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott. Családunkban én voltam a legfiatalabb a 4 gyerek közül. Édesapám Syrmienbıl, édesanyám Magyarországról származott. Volt egy üzletünk, amit csak párizsi boltként emlegettek, jómódú emberek voltak a vásárlóink. Édesanyám is az üzletben dolgozott, velünk nevelınık foglalkoztak. Otthon németül beszélgettünk. Az elsı emlékem az I világháború utáni idıszakról az iskolához kötıdik. Zsidó Elemi Iskolába jártam, a tanárunk velünk együtt tanulta a szerb nyelvet. A zsidóság gyorsan alkalmazkodott a Királyi Birodalomhoz. Újvidéken 5-6000 zsidó élt, volt egy szép zsinagógánk, orgonával, karzattal. A zsinagóga körül volt a ”templomudvar”, balra az iskolaépület, jobbra a közösségi ház. Ebben nemcsak a rabbinak és a tanárnak volt kényelmes lakása, hanem mindenkinek, aki a zsidó közösség alkalmazottja volt. A fiatalok általában nem voltak vallásosak, de megtartották a szokásokat. A zsidóság jó módban élt, volt számos orvos, jogász, üzletember, iparos stb. Mindenki kötelességének érezte, hogy közösségi adót fizessen, hogy hozzájáruljon a közösség életéhez. Én is tagja voltam a jeruzsálemi fiatalmozgalomnak, tanultunk héberül, és Palesztináról meséltek nekünk. Antiszemitizmusról fogalmunk sem volt, igaz közalkalmazásban egy zsidó sem dolgozott. Az iskolában és késıbb a gimnáziumban, jó barátságban voltunk a szerb diáktársainkkal. Ennek ellenére éreztük, hogy minket megkülönböztetnek. Valószínőleg az volt az oka, hogy többnyire magyarul beszéltünk. Két nıvérem férjhez ment, mikor még gyerek voltam, a házban a testvérem (Kral Pessing) és én maradtunk. Késıbb hozzánk költözött árván maradt unokatestvérem, Vera Pessing, aki velem egyidıs volt. 45
Vera és én ugyanabban az évben mentünk férjhez, 1936-ban. Vera, Georg Tibor nevő ügyvédhez ment feleségül, Újvidéken, nekem Budapesten volt az eskövım. Férjem, Dr. Rácz Jenı, a Hotel Royal igazgatója volt. Nagy családja volt. A Rácz nevet Rosenfeldrıl magyarosította. Az egész családja felvette a Rácz nevet, kivéve az apósomat. İ nagyon mélyen vallásos volt, élete végéig a Rosenfeld nevet viselte. A bátyjám az esküvınkön megismerkedett, férjem legfiatalabb húgával. Egy év múlva ık is összeházasodtak. Így dupla rokonságba kerültünk, és a komikus az volt, hogy a férjem húgát is Magdának hívták. Tehát egy Rácz Magda a Pessing nevet, egy Pessing Magda a Rácz nevet kapta. Az elsı évünk Budapesten szép és problémamentes volt. Az elsı sokk akkor ért bennünket, amikor az Anschlussról hallottunk. A férjem Chilébe akart menni, ahol az egyik nıvére élt. Már megvoltak az engedélyeink, de én vonakodtam itt hagyni a családot. Maradtunk. 1937-ben a férjem kilépett a Hotel Royálból, és az Elzett Mővek szolgálatába állt. İ intézte a külföldi ügyeket, hiszen több nyelven beszélt. Így gyakran tudtunk külföldre utazni. 1938-ban, amikor Hollandiában jártunk, igen sok német emigránssal találkoztunk, akik amerikai bevándorlási engedélyre vártak. Sokan már hónapok óta, s mivel nem volt szabad dolgozniuk, máról-hónapra éltek, kétségek és remények között teltek napjaik. A mi amerikai vízumunk már megérkezett, de a férjem még nem fejezte be munkáját, ezért hosszabbítást kértünk, de csak a férjem kapta meg. Egyedül kellett visszautaznom Budapestre. Emlékszem, több állomáson is német katonák voltak és pénzt győjtöttek téli segély címen. Kölnben át kellett szállnom, volt egy-két óra várakozási idım. Elindultam, hogy a Dómot megtekintsem. Rövid séta után egy cukrászda ajtaján a következı feliratot láttam „Zsidókat nem szolgálunk ki”. Mindentıl elment a kedvem, visszamentem az állomásra. Minden probléma nélkül hazautaztam. Pár hét múlva a férjem is megérkezett. Kiadták az elsı zsidórendeletet. A férjemnek is el kellett hagynia állását. Visszavonultan éltünk. Néha ellátogattunk Újvidékre, Verának ikrei születtek, 1939. 04. 19-én Mira és Evi. Magdának is született egy lánya, 1940. 06. 28-án, Mariann.
46
Újvidék 1939-1944
Az elsı év a háború kitörése után viszonylag nyugodt volt. 1941. negyedik hónapjában a jugoszláv miniszterelnök, Cvetkovic szerzıdést írt alá Németországgal. Erre a bátor, szabadságszeretı jugoszláv nép puccsot hajtott végre. A régens herceg, Pavle elbukott, és a fiatal Thronvolger Petar érvénytelenítette a szerzıdést. Jugoszláviában ünnepelt a nép, az utcán táncoltak és ezt a szlogent kiabálták „Inkább a háború, mint a szerzıdés”. Ezután Hitler egy másfajta „szerzıdéssel válaszolt, a légierıt Belgrádra irányította. Egy hétig tartott az ellenállás, majd Jugoszláviát megszállták. Novisadra bevonult a magyar sereg, és Novisad-ot ismét Újvidéknek hívták. A magyar hadsereg felszabadító seregnek hívta magát, de borzalmas terror és gyilkolás járt a nyomukban. Nem sokkal a bevonulásuk után, ilyen feliratok jelentek meg „Itt voltak már törökök, meg tatárok, de ilyen barbárok még soha” A szerb polgárok a zsidókat kihagyva fogtak össze. Elıfordult, hogy a zsidók, akiknek az utcára kellett menni, mélyen meghajoltak a szerbek elıtt, és a kalapjukat levéve köszöntek. A szerb lányok, cirill betőkkel bevarrták monogramjukat a ruhájukba, hogy megkülönböztessék magukat a magyar zsidóktól.
1942. Az újvidéki razziákról külön fejezetet lehetne írni, de én csak röviden beszélnék ezekrıl. A szerbeket és fıként a zsidókat válogatás nélkül lıtték agyon és dobták a Dunába. Az utcán is voltak kivégzések, a csendırség kegyetlen volt. A zsidók élete a házmesterek jóindulatán múlott. A vérfürdıt csak Horthy látogatása után állították le. Az én családomnak is az lett a sorsa, mint oly sok barátomnak, ismerısömnek, rokonomnak, menekülni, hogy mentsék az életüket. Mi is Pestre költöztünk. A fiam, Péter 1942. 06. 14-én született meg. Még nem volt három hetes, mikor a férjemet elıször behívták. Szerencsére nem volt messze Pesttıl, gyakran haza tudott jönni, engedéllyel, vagy anélkül. A testvéremnek és sógoromnak vissza kellett mennie Újvidékre, kényszermunkára. A magyar hadsereget kiszállították a keleti frontra, a kedélyek lenyugodtak, így a családom visszatért Újvidékre.
47
Magyarország 1944
1944 elején megbetegedett a fiam, súlyos hörghurutban. Orvosi tanácsra elutaztunk Mátraházára. Megbeszéltük, hogy a Magda, a sógornım csatlakozik hozzánk a lányaival. Férjemnek vissza kellett mennie a szüleihez Újvidékre. Magdát hiába vártam, a németek megszállták Magyarországot, így nem tudott hozzánk utazni. Ott voltam pénz nélkül egyedül egy kicsi gyerekkel. Vártam. Harmadik nap érkezett meg a segítség, egy olyan ember személyében, akit a családom küldött pénzzel és azzal az üzenettel, hogy mindent meg kell tennem a hazajutásáért. Ez azt jelentette, hogy egy teljesen ismeretlen házaspárral együtt béreltem autót. Korán reggel kellett indulnunk. Az éjszaka közepén kopogtak az ajtón, és azt kiáltották: igazoltatás. A hivatalnok könyörületességének köszönhettem az életem, aki látva a kicsi gyereket a karomban azt mondta a telefonba, hogy a papírok rendben vannak, és kiment a szobából. Az utazás alatt is szerencsém volt. Mikor Budapest közelébe értünk ismét igazoltatás volt. Az ismeretlen házaspár úgy tett, mintha nem találnák az iratokat, ez gyanús lett az igazoltató tisztnek és az én papírjaimmal nem is foglalkozott. Végül a házaspár „megtalálta” az iratokat és tovább mehettünk. Budapesten már a kocsiból láttam egy 40-50 fıbıl álló zsidó csoportot, akit csendırök kísértek. A sofır elmesélte, hogy Kistarcsára viszik ıket, egy győjtıhelyre. Otthon nagy meglepetés várt, Újvidékrıl megmenekült egyik sógorom, Csernyei Jenı, aki innen kezdve nagy szerepet játszott az életemben. İ is most érkezett Pestre. Vera férje nem volt ilyen szerencsés, ı is szökni akart, de az állomáson elfogták és Kistarcsára vitték. Még tudott írni nekünk, hogy küldhetünk neki csomagot. Majd jött még egy levél, melybıl megtudtuk, hogy az ı csoportját Auschwitzbe vitték, de akkor még nem sejtettünk semmit. Hallottam, hogy apámat is rögtön elfogták, néhány társával együtt. Egyik zsidótörvény a másikat követte, nem volt sok reményünk. Egyik nap megérkezett újvidéki szakácsnınk, Vera ikreivel, Mirával és Evivel. Elmesélte, hogy a zsidók Újvidéken deportálás elıtt állnak. Egy német katonatiszt a Wermachtól, aki egy kerületben volt a nıvéremmel (egy bizonyos Erik Roman Petsch, Linzbıl) sok mindenben a segítségére volt a családnak. Ragaszkodott hozzá, hogy a gyerekeket ne deportálják, és ı maga vitte ki ıket a vonathoz. Még ülıhelyet is szerzett nekik a túlzsúfolt vonaton.
48
Édesanyámról is híreket kaptam, volt egy szemmőtétje, most a zsidóközösség kórházában fekszik. Ez reményt adott arra, hogy nem, vagy csak késıbb deportálják. Az elsı probléma az volt, hogy a gyerekeket biztonságba kellett helyezni. Sógoromnak, Jenınek jó kapcsolatai voltak a katolikus közösséggel, és egy baráton keresztül megkapta egy árvaházat vezetı hölgynek a nevét, aki egyébként pécsi apáca volt. Éppen Budapesten tartózkodott. Szívesen magával vitte Evit és Mirát. Mikor elıvezettük a gyerekeket, megkérdezte, hogy zsidók vagyunk-e. Mi megmondtuk az igazat, nevetett és elmondta, hogy ı is zsidó származású. Dr. Rosenspitz Bertának hívták, doktornı volt, de apácaként felvette a Renáta nıvér nevet. Mélységes szeretettel köszöntük meg, neki tartozunk hálával az összes gyerek életéért. Következı nap kivittük Mirát és Evit a vonatállomásra, ahol tervünk majdnem kudarcba fulladt, mert Evi a világ minden kincséért sem akart elválni tılünk és félt a „fekete apácától”. Evi hisztériás rohamot kapott a vonatnál és felfigyeltek ránk. Gyorsan el kellett tőnnünk. Jenı, Magda lányának, Mariannak is szerzett egy másik magyarországi árvaházban helyet. Most következett a hamis papírok beszerzése. Megkaptuk egy olyan ember címét, aki készpénz fejében a keresztleveleket ellátta eredeti bélyeggel és kézbesítette nekünk. Fiamat, Pétert, a férjem egyik nıvéréhez vittük, aki keresztényként házasodott, és volt két saját gyermeke. İ nem volt veszélyben. Elutaztak a Balatonhoz, ott volt egy kis villájuk a városon kívül. A hamis keresztleveleket Pécsre vittem. A zsidóknak nem volt szabad utazni, és csak bizonyos idıre mehettek ki a házból. Éjszaka kilopództam az utcára, és az éjjeli vonattal mentem. A szükséges engedélyt a sógorom menyasszonya szerezte be, és ezek valódi iratok voltak. Az utazás sikerült. Elmondtam Renáta nıvérnek, hogy a gyerekek nevén kívül a keresztlevélben minden más adat hamis. Születési és lakhelyként olyan várost jelöltünk meg, amit az oroszok már megszálltak így nem lehetett ellenırizni. Renáta nıvérnek tudni kellett, hogy a gyerekek az Újvidékrıl származnak. İ mindent nyugodtan végighallgatott, és bátorítani próbált. Egy évre elıre kifizettem a gyerekek tartózkodását az árvaházban. Egy fillérrel sem akart több pénzt elfogadni, mint amit a többi árvaházi gyerekért is kap szociális segélyként. Ismét az éjszakai vonattal mentem vissza. Tele volt katonákkal. Volt olyan katona, aki a lengyel határnál szerzett élményeit mesélte társainak, ahol zsidókat könyörtelenül, nıket, 49
gyerekeket nem kímélve kivégeztek. Félig holttá váltam az izgalomtól és félelemtıl, útban Budapest felé. Itt megtudtam, hogy a családomat és édesanyámat is deportálták Újvidékrıl. Azt hogy hová, nem tudtam. Férjemet, sógoraimat, rokonaimat, kényszermunkára hívták be, csak az asszonyok maradtak otthon. Magda volt a legbátrabb, elhatározta, hogy ı lesz az elsı, aki a hamis papírokat beszerzi. Mivel ı Budapesten született, itt is élt, félı volt, hogy felismerik. Újvidéki szakácsnınktıl megvásárolt az iratait, orrmőtétet hajtottak végre rajta, megváltoztatta a haját, elutazott és elfogadott egy állást. Nekünk is el kellett hagyni lakásunkat és egy csillaggal megjelölt házba költöztünk. Minden szobában egy családot helyeztek el. Megszámlálhatatlan ember volt ott. Egyik nap sürgöny érkezett abból az árvaházból, ahol Mariannt rejtegették. A levélben fenyegetés állt, azonnal vigyük el a gyereket, különben átadják a hatóságoknak. Kiderült, hogy Magda Marianna párnájába egy kis medált rejtett, ami még az édesapjáé volt, ezt most felfedezték. Mariannt is át kellett vinni Renáta nıvérhez. Magda elkísérte Mariannt Renáta nıvérhez Pécsre és kihasználva az alkalmat megkérte Renáta nıvért, hogy próbáljon meg nekem is segíteni. Renáta nıvér megígérte, hogy mindent megpróbál. Nem sokkal késıbb érkezett egy levél, hogy Pécsett egy rendes címre be tudok jelentkezni. Elfogadtam az iratokat, amely jövendıbeli sógornımé volt, Behán Paulának hívták, de csak Panninak szólították. Az ı családja minden lehetıséget kihasználva segített nekünk. És nem csupán rólam gondoskodtak, hanem két másik sógornımet is ellátták hamis papírokkal. Pécsre utaztam, ahová este érkeztem meg. Bejelentkeztem a megadott címre, ahol egy nagyon szimpatikus fiatalasszony fogadott, akit már tájékoztattak az érkezésemrıl. Itt egy fızıiskola mőködött katolikus leányok részére. A vezetınıvel szerettem volna beszélni, de azt mondták, alszik és nem szabad zavarni. Nagy zavarban voltam, mert körülbelül 20 különbözı korú asszonyt láttam. Volt például egy 10 év körüli gyermek és 50 év körüli asszony is. Nem tudtam hogyan viszonyulnak hozzám, milyen szerepet kell játszanom. Mindenki bizalmatlanul, gyanakvóan nézett engem. Végül másnap reggel, mielıtt a vezetı megérkezett minden kiderült. Az iskolát Schlachta Margit, a keresztény szociális nıvérek vezetıje szervezte és az összes „diáklány” budapesti zsidó, akik ugyanúgy, mint én, hamis papírokkal voltak itt. Kolléganım elmesélte, azért néztek gyanakodva, mert nem látszottam zsidónak.
50
A vezetınınk, Etelka nıvér volt, az iskola, ahol elhelyeztek bennünket valóban internátusként mőködött, és egy bárónıé volt, akinek a nevét elfelejtettem. Etelka nıvér nagyon komolyan vette a kötelességét. Tanultunk fızni, és ı valóban úgy kezelt bennünket, mintha diáklányok lennénk. Az árja kinézetem miatt volt még egy feladatom, nekem kellett kapcsolatba lépni az emberekkel. Elmentem a rendırségre élelmiszerjegyért, néha bevásároltam. Itt volt az alkalom, hogy kapcsolatba léphessek pécsi lakosokkal. Pécs „zsidószabad” volt a megérkezésünk elıtt. Szomorúan tapasztaltam, hogy az emberek minden alkalmat kihasználnak, és minden ok nélkül a zsidókat szidják. Például az egyik cukrászdában, ahol süteményt vettem a gyerekeknek, a tulajdonos nyugodtan mesélte nekem, hogy az elıttem lévı hölgy azért olyan válogatós, mert az anyja zsidó volt. Mesélt egy másik történetet is, hogy az ı szolgálólánya úgy lop, mintha zsidó lenne. Együttérzı szavakat nem hallottam, kivéve Renáta nıvér árvaházában. A nyár végén, el kellett hagyni az iskolát. Etelka nıvér elkísért bennünket egy balatoni kisvárosba. Ott egy üdülıtelep volt, ahol munkásként lehetett szállást kapni. Ez annak a városnak a közelében volt, ahol a fiam is élt. Engedélyt kaptam arra, hogy meglátogassam ıket. A családot rendben találtam, de megjelenésünk feltőnt a kisvárosban. A rendırség kijött ellenırizni a „munkásnıket” Miután az irataimat megvizsgálták, a katolikus vallásra vonatkozó kérdéseket tettek fel nekem, amire nem tudtam válaszolni. Kizárólag Schlachta Margitnak köszönhettem, hogy elkerültem a letartóztatást. Budapestre mentem, abba a csillagos házba, ahol családom néhány tagja élt. Férjem Budapesten teljesített munkaszolgálatot. Így idınként tudtunk találkozni. Fiamat is magunkhoz vettük. A következı napokban reménykedtünk, mert az a hír járta, hogy Horthy leállítja a deportálást.
A nyilas kormány
1944. október 15-én Horthy kiadta híres kiáltványát. Egy teljes órán át boldogok voltunk, a zsidók leszedték a házakról a csillagot. Nem sokkal ezután a lakásunk ablakából láttunk egy utcai verekedést. Elhatároztuk, hogy a biztonság kedvéért elmegyünk keresztény sógornımhöz, aki Budán lakott. Este már tudtuk, hogy örömünk korai volt. Horthy Miklóst letartóztatták, Szálasi átvette a hatalmat.
51
Mostantól az életünkért küzdöttünk. Mivel voltak keresztény irataink, elhatároztuk, hogy Pécsre utazunk. Két sógornımmel, Rózsival, Lilivel és a fiammal ismét Renáta nıvérhez utaztunk. Megint jót tett velünk. Magához vette az én kicsikémet az árvaházba. Ez rendkívüli tett volt, mert egy fiút felvenni egy katolikus lány árvaházba, elképzelhetetlen volt. Így mind a négy gyerek, Mira, Marianna, Evi és a fiam Renáta nıvérhez került. Sógornımmel együtt elmentünk a bárónıhöz és szállást kértünk. Nem kérdezett semmit, hanem adott egy szobát a cselédházban. Az hogy szállásunk volt, sıt még együtt is maradtunk nagy szerencsének számított. Kevésbé volt szerencsés, hogy a szomszédban négy lány lakott, akik az oroszok által elfoglalt területrıl szöktek. Mindegyik lánynak német katonatiszt barátja volt, akik gyakran látogattak ide. Ezért mondtuk a bárónınek, hogy a legfélelmetesebb ellenségünk a szomszéd szobában van. Teljesen visszahúzódni gyanús lett volna, de azt, hogy hóhérainkkal kényelmesen ücsörögjünk, nem bírtuk elviselni. Mindent megtettünk, hogy ezt elkerüljük, de néha kényszeredett találkozásra még így is sor került. A tisztek optimisták voltak. Bevallották ugyan, hogy a dolgok nem mennek jól, de az új fegyver készenlétben van és a „vezér” a megfelelı pillanatra vár. A zsidó kérdést már megoldottnak tekintették, a zsidókról már csak múlt idıben beszéltek. Amilyen gyorsan csak lehetett, elmentünk Renáta nıvér árvaházába, és próbáltuk hasznosan eltölteni az idıt. Mira és Mariann skarlátos lett. Miránál komplikációk léptek fel, kórházba kellett szállítani.
Felszabadítás
Egyik nap decemberben szokatlan zörej ébresztett minket. Az ablakon keresztül láttuk, hogy az utcán tömeg van, mindenki szaladgál. Elterjedt a hír, hogy jönnek az oroszok, Pécs városát harc nélkül kell feladni. Hárman álltunk az ablaknál és láttuk a német hısöket menekülni. Minden jármővet lefoglaltak, még a bicikliket is. Én a kórházba szaladtam Mirához. Megtudtam, hogy a kórházakat evakuálják, vissza kellett vinnem a gyereket, vagy a többi gyerekkel elszállítják. Mira még nem tudott lábra állni, meg próbáltam jármővet szerezni, de nem jártam sikerrel. Végül egy apáca segítségével visszavittük az árvaházba Mirát, és mi is odaköltöztünk. Az árvaházat azonban egy gránát megrongálta, így átköltöztünk egy Mecsek alatti villába. Az oroszok fosztogattak, ittak, nıket erıszakoltak meg, de a gyerekeket szerették. Hozzánk is bejött egy orosz katona, látta a gyereket és megtudta, hogy zsidók vagyunk. Keresett valamit a táskájában, de mivel mást nem talált cigarettát adott ajándékba. 52
Az eset után írtam egy nagy vörös figyelmeztetı táblát cirill betőkkel. „Vigyázat! Fertızı betegség! Skarlát!” Kitettük minden ajtóra és ablakra. Ez mőködött. Következı nap megalakult Pécsett egy zsidó társulat. Engem tolmácsként alkalmaztak, a szerb, orosz és magyar nyelvtudásom miatt Most fordult a kocka. Az árja kinézetem bizalmatlanságot keltett, és nem volt semmi zsidó iratom. Át kellett mennem egy zsidó vizsgán. Néhányan, akiket elhurcoltak visszajöttek már, és én megható pillanatoknak lehettem tanúja. A közösség gondoskodott a hazatért zsidókról, mindenben segítettek nekik. Budapestrıl nem voltak információink, és nem tudtunk semmit Magdáról. Újvidék most ismét Novisad. Tito és partizánjai átvették a hatalmat. Eltelt a december és a január. Mindennap átmentünk Renáta nıvérhez, aki mindent megtett az árvaház védelméért. A kicsi, öreg, utálatos asszony bátran viselkedett az oroszokkal szemben, akik ezt respektálták, és békén hagyták. Egyik nap Renáta nıvér egy levéllel várt minket, amit Jenı sógorom írt Novisadról, és a gyerekek, Mira és Evi iránt érdeklıdött. Meglepetésére hárman válaszoltunk a levélre. Jenı Pécsre jött, (kocsin, lovon, gyalog) hogy minket is haza vigyen. Ez nem ment egyszerően, irataim érvénytelenné váltak, sıt tiszta magyarként még kompromittálóak is voltak. Visszamentem a közösségbe, ott írtak nekem, valamint a sógornımnek igazolványt szerb nyelven, és a hatóságokon keresztül megerısítést is szereztek. Végre saját és igazi nevünk volt. Öt napos utazás után értünk haza.
Novisad a háború után
Novisadon hamar megkaptam az elsı pofont. Ahogy az elıírásnak megfelelıen jelentkeztem a hatóságoknál, jött egy ismerıs és közölte, hogy rossz híre van. Az idısebb nıvérem….. Ez az ismerıs Auschwitzbıl jött vissza. Ez volt az elsı alkalom, hogy Auschwitzrıl, ilyen formában hallottam. Kértem, hogy látogasson meg minket, de látta a reakciómat ezért megtagadta a kérést. Intézkedésre megkaptuk a szülıi házat és beköltöztünk. Vártunk. Egyik barátnım hazajött és beszámolt Vera auschwitzi haláláról. Valaki hazajött Oroszországból és a bátyámra sem vártunk többé. İ és Max sógorom Voronyezsnél tífuszban halt meg. A nagy családomból csak a másik nıvérem jött vissza. Nekem még egy reményem volt, a férjem. Ekkor is csalódtam. İt és Miklós sógoromat 53
kényszermunkára vitték. Mindketten átélték a poklok poklát. Felszabadították ıket. Nagyon gyengék és betegek voltak, de aggódtak a család miatt, ezért útra keltek. Csak a Bécs melletti St. Pöltenig jutottak el, mindketten tífuszosok lettek. A St. Pölteni kórházban a férjem meghalt, el is temették ott. Miklós egyedül jött vissza Budapestre. 38 kg volt. Én Magdával és a négy gyerekkel laktam a családi házban. Csatlakozott hozzánk két barátnınk, ık is Auschwitzból jöttek haza. Ugyanúgy megözvegyültek, mint mi. A ház nagy volt, és mi a négy asszony szívesen láttuk Vera unokatestvérét, Miroslavot, aki hadifogságból tért haza. İ volt az egyetlen férfi a házban. Az oroszok kimentek a városból, a kedélyek lenyugodtak. Ismét felépítettük az életünket. Én a kormányhivatalban dolgoztam titkárnıként. Magda vigyázott a gyerekekre. Miroslav is egy irodában dolgozott. Elıször két barátnınk házasodott meg. Utána Magda. İ kivándorolt férjével Chilébe, ma is ott élnek. Én maradtam tehát utolsóként a házban a három gyerekkel. 1947-ben én is férjhez mentem, méghozzá Vera unokatestvéréhez Miroslav Wesselhez. A viszonyok normalizálódtak. Novisadban kb. 800-1000 zsidó volt. Jugoszláviában 70 000 zsidó élt korábban, 10 000 maradt életben. Mikor 1948-ban kikiáltották a zsidó államot, csendben ünnepeltünk. Az lehetetlennek tőnt, hogy Izraelt lássuk is. Miután az Alija engedélyezte, 5000 jugoszláv zsidó azonnal utazott is. Mi is a három gyerekkel. A Kefalos nevő hajóra szálltunk Bariban. Az utazás szerencsétlenül sikerült. A hajó viharba került, eltörött a kormánykerék, késıbb megtudtuk S.O.S jelzéseket is leadtak. Amikor 1948. december 28-án a napsütötte Haifát megpillantottuk, mindent elfelejtettünk. A fiatalok Hora-át táncoltak, az emberek Hatikva-át énekeltek. A mi csoportunk Beth Olim Beer Jakov-ba érkezett. Mira és Evi egy kibucba került. Mikor legközelebb láttuk ıket, már Mirjam-nak és Chava-nak hívták ıket. A fiam az Igal nevet választotta. Az elsı évben semmi sem volt könnyő. Küzdöttünk az éghajlattal, nyelvvel, a hihetetlen nehéz munkával. A Sochnut-tól kaptunk egy házat Jazur-ban. Igal iskolába járt. Ma szorgalmas tanulója a Haifa Mőszaki Egyetemének. Chava a kibucban maradt, férjhez ment és gyermeket vár. Mirjam is férjhez ment a közelünkben él. Neki már van egy gyermeke, Nomi Vera, és én vagyok a Sabta-ja.
1966. december 19.
54
Dédnagyapám története Weisz Dezsı
Írta: Szarvas Márton 12. E
55
Sok ember áldozaton azokat a személyeket érti, akik a háború alatt a faji alapon történı népirtás következtében vesztették életüket - ám én úgy hiszem, nem csak ık nevezhetıek áldozatnak. Szerintem áldozatok azok, akik a háború folyamán a hátországban vagy a frontokon harcoltak, áldozatok azok, akiket munkatáborokba, koncentrációs táborokba küldtek, áldozatok azok, akiket megfélemlítettek, elhurcoltak és azok, akik átélték a borzalmakat és visszatérvén képtelenek voltak régi, megszokott életük folytatására. Megcsonkítva tértek haza, az emberekbe vetett bizalmukat tépték ki belılük, amikor szembesítették ıket azzal, hogy az ember micsoda kegyetlenségekre képes és micsoda győlöletet érezhet egy másik ember iránt csupán annak faji hovatartozása miatt. Én tizenöt évesen hallottam elıször nagyapámtól azt, hogy ık hogyan élték meg a háborút. A húgomék az iskolában akkor tanultak a holocaustról és nagyapám bement hozzájuk elıadást tartani. Miután ott elmesélte, mit élt át, azután ismerkedtem meg a történetükkel én is. A nagymamám szerint nagypapa rendkívül sok emléket nyom el magában, amelyekre nem hajlandó emlékezni.
Talán éppen ezért, akárhányszor újra meséltettem, mindig több és több
információt tudtam meg tıle. Amikor tudattam vele, hogy erre a pályázatra készülök, készséggel segített. Rendkívül sok dokumentum került elı a fiók aljáról. Így állt össze szinte teljesen, hogy a családom hogyan élte meg a vészkorszak eseményeit. Én magam részt vettem az „Emlékezı macskakövek” programban, amely során több áldozatot kutattunk fel. A kövek letételénél rendkívül jó volt látni, milyen jólesett neki, hogy meghívtam, és hogy milyen fesztelenül elegyedett szóba az áldozatok hozzátartozóival. A dédnagyapám nem a klasszikus értelemben vett áldozat, hiszen visszatért a háborúból. Ám az elszenvedett sokk miatt már képtelen volt a szakmáját folytatni. Pszichológiailag alkalmatlanná vált a munkára, saját nyugdíjazását kérte. A háború elıtt postamőszerészként tevékenykedett, automata telefonközpontok üzemeltetésével és karbantartásával foglalkozott, ami rendkívüli precizitást igényelt. De talán kezdjük az elején. A dédnagyapám 1899. május 20-án született Budapesten, a Weisz Dezsı nevet kapta. Édesanyját Ungár Herminnek (1. kép: ezen a képen az üknagymama látható, Ungár Hermin ), édesapját Weisz Miksának hívták. A család zsidó vallású volt. Még a dédnagypapám szüleinek az imakönyve is a család birtokában van, a hátsó lapon a különbözı családtagok születésének és halálának dátuma is megtalálható (2.-3. kép: az imakönyv). 1926–ban a dédnagypapa elvette feleségül Brucker Borbálát (4. kép: házassági anyakönyvi kivonat). Két gyermekük született, Weisz Vera és Weisz Péter - az utóbbi az én nagypapám. (5. kép: balról jobbra a nagypapa fiatalon, a dédnagymama és Vera láthatóak rajta). 1929-tıl dolgozott a 56
Magyar Postánál, Krossbor automata telefonközpontok javításával foglalkozott. 1938-tól 1944. június 24-ig Zuglóban éltek, a Nagy Lajos király út 186-ban. A német csapatok 1944. március 19-én szállták meg Budapestet, ekkor a család éppen vendégségben volt, és a rádióból értesült a hírekrıl (6. kép: Ez a kép éppen aznap készült, jobb oldalon látható a dédnagymama és dédnagypapa egymásba karolva középen, balról jobbra pedig nagypapa és Vera ). A következı hónapokról a nagypapám nem mesélt, még Zuglóban laktak, valószínőleg az elkövetkezı hónapokban körüllengte ıket az a baljós légkör, amely az elkövetkezı tragédiák elıszele volt. 1944. április 5-tıl kötelezıvé vált a sárga csillag viselése. Dédnagypapát 1944. április 21-én bocsátották el állásából (7. kép: elbocsátó levél). Valószínőleg azért nem elıbb, mert nem volt olyan képzett munkaerı, aki helyette el tudta volna látni a feladatait. 1944. május 24-én hívták be munkaszolgálatra, Észak-Erdélyben az Akna Slatina-i vasútvonal építésén vett részt és Máramarosszigeten is dolgozott (8.-15. kép: a zsoldkönyve, 16. kép: a munkaszolgálatosokról készült fotó a dédnagypapám balról a hatodik, 17.-19. kép a vasútvonal építése közben készített fotók). 1944. november 1-ig ingázott szolgálati helye és otthona között. Közben a családot Nagy Lajos király úti lakásukból 1944. november 24-én kilakoltatták és a Róna utcában egy sárga csillagos házban szállásolták el ıket, ahová csak a legszemélyesebb holmikat vihették magukkal. Jellemzı, hogy a magyar zsidó közösségek mennyire nem érezték a veszélyt, ez a német és magyar kormány porhintéseinek és nem utolsósorban a Zsidó Tanácsnak volt köszönhetı. Sötétedéstıl volt kijárási tilalom a sárga csillagos házakból, ám Verát ez hidegen hagyta, akadt olyan alkalom, amikor letakarta sárga csillagját és kiszökött, hogy barátnıit láthassa, nem is gondolva arra, hogy bárki árthat neki.(20. kép: talán 1943-ban készült ez a fotó, balról jobbra a nagypapa és Vera láthatóak). Miközben a csillagos házban voltak elszállásolva, a család már kezdeményezéseket tett arra, hogy épségben túléljék az elkövetkezı napokat, éveket. Dédnagypapám testvérének, Weisz Piroskának (21. kép: balról az elsı Piroska, utána Ungár Hermin, dédnagymama és legalul a nagypapám) a férje keresztény hadmérnök volt, százados. İ szerzett a svéd védett házak közül az egyikbe menlevelet az egész családnak. 1944. november 1-jén költözhettek át. 1944. november 17-én a városi tanács úgy döntött, hogy központi gettót hoz létre. 1944. november 18-án az egész családot kihajtották az Erzsébet királyné útján található KISOSZ sportpályára. A zsidókat nyilasok és németek kísérték ki. Hosszú sorokban álltak a német orvosok elıtt, akiknek feladata volt eldönteni, hogy kit vagoníroznak be, és ki kerül be a gettóba. Nagypapám tisztán emlékszik arra, hogy milyen halmokban álltak a pálya mellett az összetépett születési anyakönyvi kivonatok. Vera már elmúlt tizenhat, ezért ık is megváltak 57
az irattól, amely ezt bizonyította. Elég nyeszlett, vékonyka lány volt, ám azért látszott rajta, hogy elérte azt a korhatárt, amitıl már elszakíthatják anyjától. De a német orvosnı szerencsére jóindulatú volt és csak annyit mondott, hogy „anya és lánya” és engedte, hogy együtt maradjanak. Nem volt kérdés, hogy nagypapám hova kerül, hiszen ı akkor még csak 9 éves volt. Nagypapám nagynénjét, Weisz Erzsébetet és annak férjét, Kormos Istvánt - a Walt Disney magyarországi
forgalmazóját
hegedőmővészt
Auschwitzba
–
továbbá
vitték,
ık
a
nagypapám
ott
vesztették
nagybátyját, életüket.
A
Weisz
Imre
dédnagypapát
Buchenwaldba szállították, ahol egy magdeburgi bútorgyárban kellett dolgoznia (22. kép: Degobos igazolás, milyen ruhadarabokat viselt a deportálás idején). Ott ismerkedett meg Weisz Jánossal, akivel csupán névrokonok voltak. Weisz János 17 éves volt, erısen dohányzott. Dédnagypapa felkarolta, saját cigaretta adagját mindig odaadta neki, mivel ı maga nem volt ennek a szenvedélynek a rabja. Jó pár betegség fenyegette ıket addig, amíg ott voltak. Rüh, bolha és különbözı élısködık keserítették meg amúgy sem édes hétköznapjaikat. Egy ízben János vérhast kapott, és a dédnagypapa életét kockáztatva mellette maradt, hiányzott a munkából. János szerencsére teljesen felépült, de nagyon lefogyott. 1945. április 11-én amerikai csapatok szabadították föl a területet és ezzel ıket is. Mindketten rendkívül legyengültek. Az olyan sokat mutogatott fotókhoz hasonló, csontvázszerő testükkel szembesültek az amerikaiak, amikor megérkeztek. Ezután orvosok által kifejlesztett hízlaló kúrára fogták ıket. A dédnagypapa folyamatosan odafigyelt arra, hogy ne adjanak túl sokat Jánosnak, mert nagyon lebetegedett, amikor az egész gyógykezelést elkezdték. Mikor már teljesen felépültek, az amerikaiak felajánlották Von Jagow SS-Obergruppenführer budapesti nagykövet villáját hét magyar zsidónak. Ám hárman nem éltek a lehetıséggel. János és a dédnagypapám sem, mindketten minél elıbb haza akartak érni a családjukhoz. Távozásukkor minden papírt megkaptak, hogy zökkenımentes legyen a hazatérés (23. 24. kép: igazolás, miszerint a dédnagypapám Magdeburgban dolgozott, 25. 26. kép az utazási elismervény, 27. kép orvosi igazolás, amely bizonyítja, hogy be vannak oltva, 28. kép útlevél, amely szabad átjárást biztosít Bécsig). 1945. június végén tértek haza, jöttek gyalog, tehervonaton, teherautók hátuljában utazva. Végül megérkeztek. Amint János meglátta Verát, azonnal beleszeretett. Legalábbis így tartja a családi legendárium, de ami biztos, hogy egy éven belül összeházasodtak, és három fiuk született (29. kép: Balról jobbra Vera és János, két gyermekük pedig Pisti és Tibi, a harmadik, a legnagyobb, Gyuri nincs rajta a képen). Fröccsöntı-üzemet nyitottak. János Verebesre magyarosította a nevét. Végtelenül hálás volt a dédnagypapának azért, amit tett. Többen legendákat zengtek arról, hogy milyen jó ember volt. Amikor 58
anyukám megszületett, 1965-ben Jánosnak gerincvelı-sérve volt, alig bírt járni, de feltolta a kórházba azt a babakocsit, amit neki vett. Két évre rá meghalt, ekkor harminckilenc éves volt. Az orvosok a bútorgyárban használt vegyi anyagokat és a gyors felhizlalást tartották korai halála okának.(30. kép: 1945 nyarán készült ez a fotó, valószínőleg születésnapot ünnepeltek, a nagypapám a kép jobb szélén található.) A dédnagypapám visszaállt dolgozni a postához, rehabilitálták.(31. 32. kép) Nem sokáig bírta az átélt gyötrelmek után. Saját nyugdíjazását kérte, pszichológiailag alkalmatlannak találták a munkára (33.-36. kép) Saját nevét Váradira magyarosította. 1972-ben halt meg májrákban.
59
Adatközlı: Dr. Vida Tamás Született: 1924. Lakcím: Budapest VI. Rózsa utca 71. Dr. Vida Tamás 1924-ben született Budapesten. Édesapja, Weisz Gyula (a család 1911-ben magyarosította nevét) építımérnök. Horvátországban, Dalmáciában vasútépítkezéseken dolgozott, majd önálló elektronikai vállalatot hozott létre. Az államosítások után a BUVÁTI-nál dolgozott. Édesanyja, Lichtenstein Gizella, háztartásbeli. Két gyermek született a házasságból, Hedvig (1920) és Tamás (1924). Vida Tamás a budapesti VI. kerületi Kemény Zsigmond 8 osztályos gimnáziumba járt. Itt német, latin és olasz nyelvet tanult. Nagy szeretettel emlékszik vissza latin tanárára, Dr. Zacher Emilre. 1942-ben kitőnı eredménnyel érettségizik, többször is jelentkezik az ELTE BTK-ra, de létszámfelettiként elutasítják. Beiratkozik nyelviskolába, itt tanul meg franciául. Elhelyezkedni már nem tud, mert 1944. március 19-én a németek megszállják Magyarországot. Ekkor több osztálytársával együtt Jolsvára viszik munkaszolgálatra. Innen Fülekre kerültek, (ma Filakov) és a Zománcedénygyárban dolgoztak. Reggelenként zárt sorban kísérték ıket a munkára, a gyár fatelepén és építkezéseken dolgoztak. 8 óra volt a rendes munkaidı, amit megtoldottak 3 túlórával. A munkáért fizettek, 1 pengıt óránként. A bér kifizetésére 10 naponként került sor. A fizetés napján a csendırök módszeresen elvették pénzüket. Szállásuk faszárító pajtában volt, itt 220 munkaszolgálatost (107/303 kisegítı munkaszázad) helyeztek el. Szalmán aludtak, mosakodásra volt lehetıség. Étkezés: hetente háromszor reggelire rántott leves, háromszor tea, egyszer kávé volt. Két napra egy vekni komisz kenyeret kaptak. Ebédre idınként birkapörkölt volt. 1944. október 15-én, a kiugrási kísérlet napján nyugat felé indították el ıket. Dömösig gyalog mentek. Parancsnokuk, Majlinger Dezsı, tartalékos százados (civilben rajztanár és festı) segített rajtuk. Svájci menleveleket kaptak, feltették ıket egy dunai uszályra, így érkeztek meg Pestre. Itt az Aréna úti (ma Dózsa György út) Albrecht laktanyába kerültek. Itt már nem kaptak enni, főtetlen volt a laktanya. Mivel szolgálati jeggyel ki lehetett menni, 8 társával ı is élt ezzel a lehetıséggel.
60
Megkereste szüleit, akik egy védett házban húzták meg magukat. Három nap elteltével azonban nyilas razzia volt, fiatalember lévén a Teleki téri nyilas házba vitték. Egy reggel munkára jelentkezett, az újpesti rakparton vasat raktak fel egy uszályra, amit Németországba szállítottak. Munka közben megfigyelte, hogy az egyik oldalt ırizetlenül hagyták a nyilasok. Ekkor lemászott a teherautóról és nagyon lassan elindult a rakparton. Ismerısöknél rejtızködik a Teréz körúton. Késıbbi nagynénje bújtatta ıt, egy társát, és két szökött francia katonát. Az egyik francia katonával, Andréval barátságot köt. (André ott volt Dunkurque-nél, német fogságba esett, és kalandos úton szökött meg.) 1945. januárjában a családját a pesti gettóba vitték, szerencsére a szők család megérte a felszabadulást. A háború után édesapja mellett segédmunkát végzett, majd beiratkozott az egyetemre, francia-latin-angol szakra. Az egyetem elvégzése után a Földtani Intézet könyvtárában dolgozott fordítóként 15 éven át. Ezt követıen az Országos Fordító és Fordításhitelesítı Irodánál lektor, majd a lektorátus vezetıje, késıbb igazgatóhelyettes. 62 évesen nyugdíjba ment, de máig ott dolgozik és tanít is. 1948. ıszén nısült, felesége Bor Vera, festı, grafikus, mővész. Egy fiuk született, két unoka boldog nagypapája.
6. Dr. Vida Tamás
61
Adatközlı: Keszler László 1926. Február 16. Keszler László a Hunyadi téri imaházban mesélte el történetét, az életét, amit el sem tudtam képzelni, vagy esetleg megérteni. A 83 éves úrból, olyan erı sugárzik, amit én csak irigyelni tudok. Az élet szép és világos oldalát próbálja meglátni, soha fel nem adva, harcolva ameddig csak él. A történet eleje visszanyúlik a nagyapához, aki 1860-ban született, 21 évesen cipészsegédnek állt. Idıvel mőhelyt nyitott, majd üzemet, végül kereskedése lett. 1889-ben nyitotta meg, Keszler Sándor Elsı Pécsi Cipıraktára néven Öt gyermeke született, három fiú és két lány. Keszler Etus, Siklóson élt, egy gyermeke volt, Péter, aki mindössze 7 éves múlt, amikor megölték. Keszler Irén, Kaposváron élt, két gyermeke volt. Keszler Lajos, a legkisebb gyermek, önállósult és Miskolcra költözött. Keszler Hugó kereskedelmi iskolát végzett, cipész lett. Keszler Ferenc, (az édesapa, aki 1889-ben született) Keszler Ferencnek két fiú gyermeke született, Keszler László (interjú alanyunk) és Keszler Andor, ık az egyedüli túlélık a családból. Családjukból mindenkit deportáltak, 18-an haltak mártírhalált. Andor 1921. november 19-én Pécsett született. A Széchenyi gyakorlóiskolába járt, majd cipészként dolgozott, amíg nem vitték el munkaszolgálatra. (1942. októberében) 2 fiú gyermeke született. 1994-ben halt meg. Laci bácsi, 1926. febr.16-án született Pécsett. 1937-tıl a Széchenyi gyakorlóiskolába járt. 1941-44-ig a Pécsi Kereskedelmi iskolába járt -sárga csillaggal érettségizett le- külön engedéllyel mehetett ki a gettóból, de csak a háború után kapta meg az érettségi bizonyítványt. 1944-ben Pécsett is felállították a gettót. A MÁV bérházat jelölték ki gettónak, ahol egy szobában 13-14 ember lakott. 1944. május 23-án ıt is munkaszolgálatra vitték. Mohácsra került, (a 104/7-es munkaszázadba,) ahol szenet talicskáztak. Keszler László vézna, gyenge fiatal fiú volt, mégis 150 kg-os talicskákat kellett fel alá tologatnia hidegben-melegben, ha nem teljesítette a napi kvótát, büntetést kaptak. 62
Ezután felvitték Pestre a Szent István Sörgyárba, ami hadiüzemként mőködött. Amikor megkezdıdtek a bombázások, más munkát kaptak. Síneket kellett rendbe hozni vonatok számára. 2 sínnek, mindig mőködıképesnek kellett lennie. 1944. október 23-án Horváth százados (tanár) és Wágner ırnagy (szılımőves) parancsot kap, hogy csapataival induljon meg Németország felé. A két tiszt nem siettette a menetet. Gyalog indulnak a hosszú útnak. Zsámbékon állnak meg pihenni, ahol egy iskola padlásán húzzák meg magukat. Ekkor német katonatisztek érkeznek, akik elkezdenek lövöldözni, Laci bácsi több társát is megölik, de ı megmenekül. Az igazi menekülés mégis Wágner ırnagynak köszönhetı, aki elintézte, hogy az életben maradottak az állami gazdasági kukoricaföldeken dolgozzanak. 1944. december 24-én tudják meg, hogy az oroszok már Magyarországon vannak. Ekkor elindulnak hazafelé. Kisapostagnál beinvitálták ıket egy kis „pihenésre”- hadifogságba estek- 3 napot töltöttek itt, majd Romániába, Európa egyik legnagyobb fogolytáborába kerültek. Innen megszöktek, és elindultak hazafelé két társával. Megérkezik Pécsre / Apáca utca 13. / a házukhoz, ahol a nagynénje várta- Klein Istvánné Novák Katalin. Pár hét késéssel a bátyja is megérkezik, borzalmas állapotban, flekktífuszos. Júniusra a bátyja meggyógyul. Sokáig várták haza családtagjaikat, de soha nem érkeztek meg. Mindent és mindenkit elveszítettek, mégis győjtöttek elég erıt, hogy újra kezdjék és nem adták fel. Egymás támaszai voltak. 1945-ben megnyitják közös üzletüket. 1948-ban a Rákosi korszak ezt is elveszi tılük, államosították az üzletet. 1949-ben Pestre költözött, azóta él Pesten, kezdetben eladóként dolgozott. Majd belkereskedelmi minisztériumi iskolát végzett. Ebben a minisztériumban dolgozott. Vas és Zala megye ellátásáért felelıs, egy idı után „ rossz káder”–nek minısítették és elküldték. Vegyesipari Javító Vállalathoz került, pénztárostól fıkönyvelıig minden poszton dolgozott Következı munkahelye a Javító Ipari Tröszt volt. 1956-ban Kézmőipari Vállalatnál dolgozott, fımérnökként majd 1970-ben megbízott igazgató lett. Úgy érezte, hogy nem idevaló és otthagyta a vállalatot.
63
Elvégezte a mérlegképes könyvelıi tanfolyamot és az okleveles könyvvizsgáló vizsgát is letette, hiteles könyvszakértı lett. 1971-86-ig a RUSZÖV – Ruházati Szövetkezetek revizori irodájának revizora volt. Innen ment nyugdíjba Nyugdíjas éveiben, mint szövetkezeti ellenır dolgozott 10 éven keresztül. 1953-ban ismerte meg feleségét. 1955-ben nısült meg. Felesége Bánfalvi Ibolya (Debrecenben született) Felesége 12 éves volt, amikor elhurcolták Debrecenbıl, Mauthausenbe. 1945. május 5-én, nıvérével együtt hazaérkezett, édesapja és nıvére is flekktífuszos volt. Gyermekük nem lehetett, mivel a koncentrációs tábor embertelen körülményei és traumák hatására Bánfalvi Ibolya, nem volt képes gyermeket kihordani. Hosszú és boldog házasságuk volt. Felesége 2004. március 11-én halt meg, de a mai napig ırzi emlékét. Amikor szóba kerül, teljesen elérzékenyülve és elragadtatással mesél róla. Társa volt, ami nem sok embernek adatik meg. Laci bácsi szülei a gettóban maradtak 1944. június 6-án rakták ıket vagonokba és szállították ıket koncentrációs táborba. Édesapját Bergen Belsenbe vitték a haláltáborba – itt kıbányában dolgozott – megölték. Keszler László egyetlen egy dolgot kért tılünk, hogy adjunk át egy üzenetet a fiatalságnak. Mindennap lefekvés elıtt, gondoljuk végig a napunkat. Mit csináltunk jól? Mit csináltunk rosszul? Tegyünk rendet magunkban! Másnap igyekezzünk nem elkövetni hibáinkat. Mert senki nem követhet el olyat, amit az élet vissza ne szolgálna. Próbáljunk meg emberi életet élni, figyelni egymásra. Azt kapjuk, amit adunk. Talán meg kellene fontolni ezeket a tanácsokat, mert túl kell élnünk a hétköznapokat, erıt kell győjtenünk a továbblépéshez. Mert mindig fognak érni csalódások, és mindig talpra kell állni, és újra kezdeni, akkor is, amikor nem látjuk a reményt. Keszler László a tragédiák sora után szép tartalmas életet épített fel. Laci bácsi rengeteget tanult, megállás nélkül. Az élet sok területén vállalt munkát, mindig újra kezdve és lassan felfelé haladva a ranglétrán. A beilleszkedés sem volt könnyő, beállt egy zenekarba, velük gyakran felléptek különbözı rendezvényeken. 1962-ig zenélt. Mielıtt befejezném, elmesélnék még három történetet, amikor Laci bácsi majdnem meghalt. Szerencse? Vagy Isten vigyázott rá? Változó, hogy ki miben hisz, de valami vagy valaki megmentette Keszler Lászlót, azért lehet ma itt és mesélhette el nekünk a történetét.
64
1. Mohácsnál történt, ahol katonaként munkát végzett. Ki-és berakodással foglalkoztak. Ekkor épp katonai felszereléseket pakoltak, rendkívül hideg volt, és csak egy lyukas zoknija volt. Úgy döntött, hogy elvesz egy SS bakancsot, amikor SS tisztek érkeztek. Azonnal halálra ítélték, a kivégzést reggel 6 órára írták ki. Reménytelennek tőnt a helyzet! Hajnalban, 4 órakor ébresztették, de nem a kivégzés miatt, hanem áthelyezték az osztagot egy másik helyre (budapesti Sörgyár) és azonnal indulniuk kellett. 2. Kıbánya-Kispestre érkeztek, felkészült arra, hogy elfogják, és az ítéletet végrehajtják. Sziréna szó hallatszott, ekkor a parancsnok gyalogmenetben elindította ıket a Sörgyár felé. 10 másodperc múlva hatalmas robbanást lehetett hallani. Amikor hátra tekintett, hogy megnézze mi történt, a vágány helyett, ahol 10 másodperccel ezelıtt álltak, egy hatalmas lyuk tátongott. 3. Orosz hadifogolytábor a helyszín, csillagos este, a fabarakk ablakában Keszler László a bombázást figyeli. Amikor arcát egy erıs fuvallat érinti, maga se tudja miért, de ekkor lehajolt és bebújt az ablakpárkány alá. A következı pillanatban egy hatalmas kı repült be ott, ahol azelıtt állt. A bomba a barakk közelébe csapódott be.
Rengeteg dolgot lehet tanulni az idısebb nemzedéktıl, kár, hogy erre a fiatalok nem szakítanak idıt. Mikor kiléptem az épületbıl, nem tudtam megszólalni. Egy hatalmas kı telepedett a szívemre, legszívesebben csak sírtam volna. Mert akivel átbeszélgettem azt egy órát, egy hıs volt, akire tényleg fel lehet nézni és tanulni tıle. És még hány ilyen ember van, akiket meghallgathatnánk. Miért nem ezt mutatják a televízióban? Egyszerő emberekrıl, egyszerő életekrıl, mégis csodálni való életek ezek. Kicsit legyünk nyitottabbak és figyelmesebbek, olyan nehéz feladat ez?
65
7. Keszler László
66
2009. május 7-én a XIV. kerület Kassai tér 13. számú ház 8. emeletén egy emlékezetes találkozás részesei lehettünk. A 87 éves Ági nénivel beszélgettünk, aki túlélte a deportálást, a tábort és számos megpróbáltatást. Ági néni 1992-ig nem akart, nem tudott mesélni azokról a szörnyőségekrıl, amelyek vele történtek. Egy holokausztkutató vette rá, hogy mindezekrıl beszélni kell. Azóta küldetésnek tekinti, hogy a fiatalok megismerjék azokat az emberi történeteket, amelyek még mai is felkavarják, ma is fájdalommal töltik el.
8. Ági néni
67
Adatközlı: Bartha Rezsıné Vári (Schwartz Ágnes) Született: 1922. október 26. Dunaföldvár Lakcím: Budapest XIV. Kassai tér 13.
Édesapja, Schwartz Sándor a Baranya megyei Mágocson született, egy hét gyermekes családban. Az édesanya (interjúalanyunk nagymamája) korán megözvegyült. 7 gyermekkel maradt egyedül, a legkisebb héthónapos volt, a legidısebb 13 éves. A nagymama bátyja, akinek egy kis szatócsüzlete volt, segített a családnak. Ahhoz, hogy az üzlet megélhetést nyújtson szükség volt arra, hogy a legnagyobb fiú, a mindössze 9 éves Sándor kimaradjon az iskolából és beletanuljon a szakmába. A kemény munkának meg lett az eredménye, az üzletet bıvíteni tudták. Ági néni édesanyja, Schwartz Erzsébet szintén az üzletben dolgozott, így a két gyermek, Ágnes és Erna mellé német kisasszonyt fogadtak. Az üzlet ekkor már igen jövedelmezı volt, és a szülık mindent megtettek azért, hogy gyermekeik ne nélkülözzenek, mindenbıl a legjobbat kapják. Az 1930-as években a zsidótörvények és a korlátozó intézkedések az ı üzletüket is érintették. Egyre nehezebben jutottak áruhoz, a benzinkutat elvették, bankszámlájukat zárolták, többszöri adóellenırzést tartottak, adócsalással vádolták ıket. A német megszállás után édesapját árdrágításért feljelentik. Ez alól a vád alól felmentik, de pár nap múlva deportálják. A család 1944. május 4-én kapta az utolsó levelet, melyben az apa arról ír, hogy elviszik ıket. Schwartz Sándor 1945 januárjában veszíttette életét, Ebenseeben. Az édesanyját Auschwitzba hurcolták, ott veszítette életét. Az elemi iskolát Dunaföldváron végezte. 14 éves korában az édesapja választás elé állította, vagy Pesten a Baár Madasban magántanulóként fejezi be iskoláit, vagy nyelveket tanul Európa különbözı városaiban. Ez utóbbit választotta. 3 év Bécs, 3 év London, 3 év Párizs, ez volt a nagy álom. Az 1936/37-es tanévet Bécsben végezte. Az 1938-ban bekövetkezett anschluss miatt nem folytatta bécsi tanulmányait. Így az üzletben kezdett dolgozni. Közben rátalált a szerelem is. 10 évesen egy tánciskolában bontakozott ki a gyerekszerelem, ami hosszú éveken át elkísérte. A fiú, Galambos Lajos, keresztény családból származott. 1941-ben akartak összeházasodni, de az 1941-ben kiadott zsidótörvény értelmében csak azok köthettek vegyes házasságot október végéig, akik
68
rendelkeztek engedéllyel. A hosszas könyörgés hatására az édesapa 10 000 pengıért megvásárolta a diszpenzációt. 1941 októberében szerettek volna összeházasodni. Az esküvı elıtt egy nappal a vılegénye táviratot kapott otthonról, melyben arról értesítik, hogy édesanyja öngyilkosságot kísérelt meg. A fiú szülei nem tudták, nem akarták elfogadni azt a tényt, hogy fiúk zsidó lányt vesz feleségül, ezzel az álhírrel csalták haza. Késıbb titokban mégis összeházasodtak. Az esküvı után külön laktak, de férje mindennap meglátogatta. A különös házasság 1 évig tartott. Apósáék mindent elkövettek, hogy ezt a házasságot semmisé tegyék. Elıször Ági nénit környékezték meg. Kérték, hogy a fiú jövıje érdekében váljon el. Majd a férjét tartották egyre nagyobb lelki terror alatt. 1942-ben az elsı házassági évfordulóra 20 szál rózsa, győrő és szakítólevél érkezett, a férje nem bírta tovább a ránehezedı nyomást. 1942-ben elváltak. Ez nem volt elég a fiú családjának, követelték, hogy Ágnes mondjon le a névhasználatról, valamint a nıtartásról, ellenkezı esetben kegyetlen bosszút állnak. Ezt a traumát Ágnes soha nem heverte ki. Pestre utazott, ahol az Erzsébet körúton albérletben lakott és a fényképes szakmát tanulta ki, mestere mőhelyében dolgozott. 1944-ben, amikor Szálasi átvette a hatalmat, megjelent egy plakát, hogy 14-60 év közöttieknek jelentkezni kell a KISOK pályán. Nıvérével együtt Gödöllıre, majd Isaszegre kerültek, ahol sáncásáson voltak. Utána gyalogmenetben hajtották ıket Zürndorfig. A kegyetlen úton naponta 30-35 halott is volt. Az éjszakákat a szabad ég alatt töltötték, futballpályákon, mezıkön. A lakosság hol segítıkész volt, hol közömbös. Dorogon a bányászasszonyok éjszaka élelmet vittek a foglyoknak. Már ezen az úton bebizonyosodott, hogy túlélni akkor lehet mindezt, ha az ember nincs egyedül. Ágnes barátra talált Kiss Editben. Felületesen már korábban is ismerték egymást, nagyon megörültek, amikor a KISOK pályán összetalálkoztak. Editnek ellopták a hátizsákját, takaró nélkül maradt. Ágnes azt mondta: „Amíg nekem van takaróm, addig neked is van” Így kezdıdött a barátság. Edit 18 évvel idısebb volt Ágnesnél. Ágnes kisanyámnak, Edit gyermekemnek szólította ıt. Egy ideig Ágnes nıvére is velük tartott, ám ı megszökött útközben. Zürndorfban bevagonírozták ıket. A vagonban egy vödör víz volt, egy vödör pedig, WCként funkcionált. Néha kivették a halottakat a vagonból. 69
1944. november 22-én érkeztek meg Ravensbrückbe. A tábor ekkor már túlzsúfolt volt. A blokkokban már nem volt hely. Sátorban helyezték el az újonnan jövıket. Víz, WC nem volt, a földön feküdtek, hányadék, ürülék vette ıket körül. Edit ekkor érezte úgy, hogy nem bírja tovább. Éjjel mérget vett be, de kihányta. Ágnes egy napi kenyerét egy pohár vízre cserélte, hogy a folyadékveszteséget, némileg pótolják. A táborban minden holmijukat elvették. Editnek megmaradt egy sícsizmája, ez igazi kincs volt a hideg idıben. Ágnesnek egy vékonytalpú cipı jutott, aminek hamar leszakadt a talpa. Rongy és papírdarabbal pótolta, de a hidegtıl nagyon szenvedett. Naponta reggel és este Appel volt. Órákon át tartott a számlálás, ha valaki összeesett nem volt szabad segíteni, az ırök pedig, kutyákat küldtek rá. A sors azért néha segített. Egy napon a Daimler gyárból jöttek, embereket győjtöttek munkára. Mivel nem oly régen kerültek be a táborba, még jobban néztek ki. Így Ágnest is beválogatták. Ekkor Ágnes odament az SS-hez és azt mondta, az unokatestvére is itt van, engedjék ıt is munkára. Az, hogy egy fogoly megszólít egy tisztet, teljes döbbenetet váltott ki, de megkérdezték, hol van. Edit elıre lépett, de nagyon rosszul nézett ki. Intettek, hogy ı nem kell. Edit is feltalálta magát. Jó németséggel azt mondta: tudja, hogy rosszul néz ki, ám érez magában elég erıt ahhoz, hogy Németországért dolgozzon. Így ıt is kiválasztották. Repülıgépgyárba kerültek. Egy légópincében helyezték el az 1100 foglyot. Volt melegvíz, tudtak mosakodni, ez nagyon fontos volt, mert ekkor már mindenki szenvedett a tetvektıl. Napi 12-14 órát dolgoztak, 36 órát, ha nem volt meg az elıírt teljesítmény. Amikor kevesebb munka volt, akkor romeltakarításra vitték ıket. Lefagyott vasakat kellett kézzel kikaparni, másnap visszavinni. Korbács, gumibot gyorsan járt. Késıbb kisebb helyre kerültek. Itt mindenkinek saját priccse volt, egy asztal és egy pad is volt a helységben. A mővezetık civil mérnökök voltak, számtalan esetben segítettek a foglyoknak. Néha egyegy falat ennivalót a szemétbe dobtak, így jutottak élelemhez. Közeledett a húsvét Elhatározták, hogy rendeznek valami kis ünnepséget, hogy embernek érezzék magukat. Ajándékot készítettek egymásnak és egy héten keresztül a napi fejadag kenyérbıl egy szeletet mindenkinek félre kellett tenni. Feketekávéval átitatott szeletekbıl Ágnes kenyértortát készített, Edit akkor rajzolta az elsı sorozat képeit: Lágerélet képekben címmel
70
A mővezetıktıl kaptak papírt, színes ceruzát, ollót, keménypapírt a romok alól rongyokat szedtek ki. Nyuszit készítettek, a rongyokból zsebkendıt, a fehér papírból ollóval csipkét vágtak ki, az volt a tányér. Mindezt azért, hogy emberek maradjanak, legyen erı a kitartáshoz A lágerälteste kapta ajándékba a Lágerélet képekben címő, bekötött könyvet. Sírva fakadt. Azt mondta, szeretné ezt megmutatni az egyik SS nınek. Mondták neki, hogy ne tegye, baj lesz belıle. Mire ı: nem, nem, ez nagyon rendes, meg fogja érteni. Az SS nı elsı kérdése ez volt: - Ki csinálta ezt? - A magyarjaim. - Túl jó dolguk van. És öt percen belül kirakták abból a kis helységbıl ıket. Április közepén már nem volt munka átvitték ıket Sachsenhausenbe. Valaki azt tanácsolta szökjenek meg, mert visszaviszik ıket Ravensbrückbe és ott még mőködnek a gázkamrák. Kiürített blokkban bújtak el. Itt már csak a haldoklók voltak. A bőz, a haldoklók könyörgése annyira megviselte Ágnest és Editet, hogy többet nem bújtak el. Azt hogy életben maradtak, azt ismét a szerencsének köszönhették. Vonatukat félreállították, így három nap késéssel érkeztek meg Ravensbrückbe. A gázkamrákat elızı nap robbantották fel. Ekkor már nagy volt a fejetlenség. Megérkezett a Vöröskereszt is. 3 kg-os csomagokat kaptak, volt benne keksz, vitamintabletta, tejpor, neszkávé. Így indultak el. Az úton menekülı emberek mindenfelé. Ágnes már nem bírta a menetelést, egy kis falu utolsó házának fáskamrájában bújtak meg. Volt ennivalójuk, a közelben egy kis folyó volt, onnan vizet is hoztak. Meleg kávéra vágytak, de nem volt gyufájuk. Edit egy német katonától kért és kapott hét szál gyufát. Végre meleg folyadékot ihattak. A ház nem volt biztonságos, lövések, becsapódások mindenfelıl, minden égett. Egy aknatölcsérben bújtak el. Amikor elıjöttek, orosz katonákkal találkoztak. Megerıszakolták ıket! Visszamentek a házba, megmosakodtak és akkor Ágnes összeesett. 29 kg volt és nagyon beteg. 41 fokos lázzal feküdt. Hat hétig voltak ott. Edit a faluban aszpirint szerzett. Az oroszok rendszeresen ellenıriztek mindent. Egy ellenırzés alkalmával egy fal mögötti ajtóra bukkantak. Mögötte egy élelemmel teli kamra. A gyógyszer mellett most már élelem is volt. Ágnes lassan lábadozott. 71
Hat hét után elégették a csíkos ruhát, és tervezgetni kezdtek. Úgy gondolták, elmennek Berlinbe, ott kapnak útlevelet, és valahogy majd haza mennek. Már Berlinig is nehéz volt eljutni, minden romokban volt. Az orosz parancsnokságon kaptak egy papírt, hogy katonai kocsik felvehetik ıket az úton, segítve ezzel az utazást. Így értek Berlinbe. Egy hetet töltöttek Berlinben, 1945 júniusában. Itt kaptak egy hónapra szóló élelmiszerjegyet, amiért oly kevés ennivalót kaptak, hogy három nap alatt elfogyott. Bár a város romokban állt, a kávéházak nyitva voltak, a fodrászüzletek is. Igaz szappant, törülközıt vinni kellett. Ekkor megpillantottak egy plakátot, mely egy opera elıadást hirdetett. Azok a mővészek léptek, fel, akik a hitleri idıben nem szerepelhettek. Jegyet vettek, férfi hálóingbıl „estélyi ruhát” varrtak, és elmentek. Talán furcsa, hogy annyi szenvedés után ilyesmi eszükbe jutott, de a szép és az emberi, hosszú ideig hiányzott az életükbıl. Újra embernek érezhették magukat. Egy hét után útra keltek, hajóval értek el a cseh határig. Prágában jegyet akartak venni Budapestig, de nem kaptak segítséget. Útlevelet kértek tılük. Ez nagyon megviselte Ágnest, hiszen mikor deportálták ıket senki nem kért útlevelet! Végül a Vöröskereszt egy csoporttal hazaindította ıket. A túl nagy zsúfoltság, szervezetlenség miatt, inkább egyénileg keltek útra. Egy hétbe telt, de hazaértek. Nehéz volt elkezdeni élni. Pesten Ágnes kórházba került, majd hazatért Dunaföldvárra. Rokonai közül csak édesapja testvére élte túl a kegyetlen idıszakot. A házuk borzalmas állapotban volt, mert a katonák istállónak használták. Ágnes megpróbálkozott a családi üzlet továbbvitelével, de semmi érzéke nem volt a kereskedelemhez. Három év után felköltözött Pestre. Letette a fényképészvizsgát, és alapító tag lett a Fényképész Szövetkezetben. Ott dolgozott nyugdíjba vonulásáig. 1975-ben ismerkedett meg második férjével, 15 évet éltek szép házasságban. Edittel a barátság megmaradt, annak ellenére, hogy 1947-ben második férjével külföldre ment. Edit nem tudta feldolgozni a vele történt borzalmakat. 1966-ban Párizsban öngyilkos lett. Ági néni mélyen eltemette magában a múltat, sokáig senkinek nem beszélt errıl az idıszakról. A gyakori rémálmok azonban kísértették. A tábor felszabadításának ötvenedik évfordulóján ment vissza elıször. 1992. óta már tud mesélni, azért, hogy emlékezzünk, és ne feledjünk. Ági néni kitartása, életszeretete, az emberek iránti nyitottsága a lelkünkbe égette magát. 72
Edit
73
Ági néni
74
Lágerélet
75
Lágerélet
76
Pályázat elkészítésében részt vettek: Bors Lászlóné Kauders Tamás Balogh Noémi Jókai Tímea Oláh Evelyn Orsolya Regıs Eszter Urbán Daniella Virtyó Szandra Andrási Krisztián Lichtey Levente Strenner Tamás Szarvas Márton Szokol András Iskola neve: Leövey Klára Gimnázium és SZKI Iskola címe: 1096. Budapest Vendel utca 1. Tel: 215-95-90 Fax: 215-58-62 E-mail:
[email protected]
77
