Leiner Laura BÁBEL CICERO

Leiner Laura BÁBEL

CICERO

A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

LEINER LAURA ÖTÖDIK NAP, 0:17 ÜZENET KÜLDŐJE ZSÓFI, CÍMZETT APU

4

BÁBEL ÖTÖDIK NAP, 1:19 ÜZENET KÜLDŐJE ZSÓFI, CÍMZETT APU

5

LEINER LAURA Ez persze mindennek a közepe volt. Az eleje kevésbé zűrös. Ha mindenről úgy akartok olvasni, ahogyan történt, ajánlom a Bábel menüt, ott kronológiai sorrendben vannak a bejegyzések. Előtte azonban, ha jobban meg akartok ismerni, katt a bemutatkozásra.

BEMUTATKOZÁS, SATÖBBI, SATÖBBI… Először is, üdv a blogomon! Amint látjátok, ez az oldal eredetileg egy RHCP-fan blog volt, amire két éven át hoztam nektek a frisseket kedvenc együttesemről, de egy ideje már saját bejegyzésekre is használtam, ráadásul, mint azt a csuklómon virító karszalag (kép oldalt) is bizonyítja, idén hetijegyet váltottam a II. Bábel Fesztiválra, ahol (dobpergés) a Red Hot lesz a fő fellépő, utolsó este, vasárnap, 20 órai kezdéssel. A szüleim nem engedték, hogy magamra tetováltassam ezt a szent dátumot (szépen fogalmaztam, a valóságban persze azt mondták, hogy elment az eszem), de azért alkoholos filccel a csuklómra írtam, és rendületlenül újrarajzolgatom a banda lógójával együtt, amikor kopni kezd. Tehát ez a blog most pár napig kizárólag a Bábel Fesztiválról fog szólni és arról, hogyan nyomulok az első sorokig a koncerten, Anthony Kiedis hogyan pillant meg a tömegben, hogyan mászok meg pár rajongót az előrébbjutás érdekében, a biztonsági őr hogyan ver gigán könyökkel, Anthony hogyan kiabál vele emiatt, majd blablabla, lánykérés, megyek Kaliforniába, öszszeházasodunk… Jó, kicsit előrevetítettem a jövőképünket, de nyilván így lesz, máshogyan nem is történhet. Addig is, kicsit vissza Kelenföldre. Szóval itt élek én, elvileg rajta lennék a Google Earthön is a házunk előtt, de egyszerűen nem tudtam elcsípni a fotós kocsit, így hát nem vagyok rajta. Sok töprengés után végül egy sablon kérdőívvel kívánok bővebben bemutatkozni, mert a 21. században az emberek már annyira ellustultak, hogy képtelenek vicces grafikák és képek nélkül 6

BÁBEL végigrágni magukat egy hosszabb sablonkérdőív sablonválaszai:

szövegen.

Íme

tehát

a

NÉV: ZSÓFI SZÜLETÉSI NÉV: BÉLA :D JÓ, EZ CSAK VICC VOLT KOR: 17 SZEM: KETTŐ IS VAN, MINDKETTŐ BARNA HAJ: HOSSZÚ, BARNA. HULLÁMOS KEDVENC SZÍN: ZÖLD, BARNA, BORDÓ KEDVENC EGYÜTTES: RED HOT CHILI PEPPERS!!! KEDVENC SZÁM: UH. SOK VAN. MINDEN, AMI RHCP? DO YOU SPEAK ENGLISH?: JESZÁJDÚ COCA-COLA VAGY PEPSI?: COCA-COLA TÉL VAGY NYÁR?: NYÁR KEDVENC FILM?: MEGUNTAM A KÉRDÉSEKET. A TÖBBIT TÖRÖLTEM

Miután ezen roppant fontos információk kiderültek rólam, még egy fontos menüpontot ajánlanék. Ez lenne az: …És ez nemcsak egy dalcím (de még milyen jó dalé), hanem itt szeretném bemutatni a barátaimat, akik, mint minden valamirevaló, normális kamasz számára, nekem is az életemet jelentik. NAPSUGÁR Alias Napsi, a legeslegjobb barátnőm, már vagy ezer éve. Tökéletes ellentétem, és nemcsak azért, mert ő magas, hoszszú, szőke, egyenes szálú hajú és ragyogó kék szemű, hanem azért is, mert amíg én normálisnak vallom magam, addig ő köztudottan őrült. A bal oldali képen ezt be is bizonyítja. Igen, arra gondolok, amin a hintában ül megkapaszkodva, hátrahajtott fejjel vigyorog, és nyalóka lóg ki a szájából, a haja pedig a földet súrolja. Ez a fotó tökéletesen ábrázolja őt, az ember csak nézi, de nem érti. Napsiban sok minden 7

LEINER LAURA van, amit mások nem kedvelnek. Nagyszájú, totál dilis, vagány, mégis nőies, ráadásul 14 felett az angyali külseje átváltott szépségbe, úgyhogy értelemszerűen nincs sok barátnője, illetve csak én. Más lányok nem szívesen nézik el azt az egyszerű tényt, miszerint, ha Napsi a ’90-es évek Amerikájába születik, akkor simán kiüti Alicia Silverstone-t az Aerosmith-klipekből. A galériában rengeteg „besztfrendszforevöööör” képünket töltöttem fel, hatodik óta borzoljuk egymás idegeit jóban-rosszban, úgyhogy dokumentáltuk a barátságunkat rendesen. Csekkdisz. SZASZA Fiúhaver, a szó szoros értelmében, tehát nem érdemes teóriákat kreálni arról, hogy Szasza meg én vagy én meg Szasza. És nemcsak azért, mert barátságunk a hosszú évek alatt olyannyira elmélyült, hogy egyszer már lebüfögött (és nyilván nem járnék olyan fiúval, aki így akar imponálni), hanem azért sem, mert kettőnk között semmilyen kémia sincs; egy periódusos rendszer választ el minket. Ide beszúrok egy fotót Szaszáról, hogy érthető legyen, miért is „csak egy haver ő” Pontosan. A szőkés tincsek a szemében, a megnyerő mosoly, a nem kigyúrt, de igényesen szálkás testalkat és a „tudom, hogy megdöglesz értem” tekintet elárulja, hogy Szasza tisztában van azzal, mennyire helyes srác, és ahogyan az lenni szokott, ezzel százszázalékosan vissza is él. Istenem, tizenegyedikben volt, hogy egy héten két lány is sírva hívott, hogy tudom-e, miért szakított velük Szasza. Nem tudtam. És azt sem, hogy miért járt egyszerre mindkettővel… De persze nem áll szándékomban lejáratni Szaszát a blogomban, bár hozzátenném, hogy aki ránéz a fotójára, általában nem olvassa el az apró betűs részeket. Már előre imádom a gondolatát is, hogy egy zenei fesztiválon hány lány fog zokogni érte és Abdulért… ABDUL Társaságunk oszlopos tagja, szintén osztálytárs. Félreértés ne essék, Abdul neve nem jól csengő becenév, valójában is így hívják. 8

BÁBEL Szír származású barátunk apukája mellesleg a kerületi gyerekorvos, úgyhogy kilencedikben két okból kifolyólag is bevettük Abdult a csapatunkba. Az egyik ok, hogy Farouk vezetéknévvel nem sok jóra számíthatott a gimi elején (gondolom, senkinek nem kell ecsetelnem, hogy mi lett a gúnyneve), úgyhogy megszántuk és befogadtuk; a másik ok pedig csupán diáklogika, miszerint, ha egy haverunk apja a gyerekorvos, akkor könnyebb igazolást szerezni. Mindenki jól járt,ráadásul hamar kiderült, hogy Abdul totál jó fej, Szaszával és velünk (Napsival) is megtalálta a közös hangot, azóta pedig, amikor nyaranta elutazik a szír nagyszüleihez, mindig hoz nekünk baklavát. Itt egy kép Abdulról, és ezúttal meg is jegyzem, hogy a karakteres arc, olajbarna bőr és fényesen csillogó, fekete haj nem riasztó a lányok számára, magyarul: brutálisan odavannak érte. Megértem. Abdul is megérti. És egyébként üzeni, hogy ha már megemlítem a blogomban, akkor írjak elérhetőséget is hozzá. Oké, azt viszont nem fogom hagyni, hogy az én oldalamon ismerkedjen, úgyhogy bocs, lányok, de keressétek meg a Facebookon. HIPÓ Szasza (aki Szabolcsból avanzsált Szaszává) és Abdul (aki, ugye, eredetileg is ilyen egzotikus név gazdája) után bemutatom társaságunk utolsó tagját, Hipót. Szeretném azt mondani, hogy ez a becenév valami vicces történetből, esetleg egy jópofa balhéból ragadt rá, de ez sajnos nem lenne igaz. Hipó (rendes nevén Márton) egész egyszerűen azért lett Hipó, mert gyerekkora óta diagnosztizált hipochonder, és a mai napig ez az egyetlen diagnózisa, mert hiába a heti három alkalom Farouk doktor rendelőjében, semmi mást nem találtak nála. A róla feltöltött kép becsapós, elsőre talán úgy tűnhet, mintha egy Twilight-statisztát tmutogatnék a blogomon, de ez nem igaz, csupán arról van szó, hogy Hipó retteg a bőrbajtól (is), így nem sűrűn jár napra. Ezért törik meg olyan furcsán sápatag bőrén a fény. Viszont az évek során Hipó annyit találkozott Abdullal (Farouk dokit egy idő után már otthon is felkereste az állítólagos bajaival), hogy összehaverkodtak, aztán velünk is megismerkedett, és csak az oltási 9

LEINER LAURA könyvünket kellett neki megmutatni, utána már lóghattunk együtt. Így, Öten. Ez lenne a blogom bemutatkozó része, most már hulla vagyok, úgyhogy nem tudom feltölteni a Bábel Fesztivál programját, de a honlapjukon minden infó megtalálható. Holnap indulunk a nulladik napra, mindenről igyekszem beszámolni, hozom a frisseket, üldözöm Anthony Kiedist, hátha öszszejön egy közös fotó (jó lenne, egyszer úgyis feleségül vesz, nem árt előtte megismerkednünk), de most mennem kell még pakolni. A linkre kattintva megnyílik a „jó éjt dalom”, ami a Look Around. HOLNAP BÁBEL!!!

10

BÁBEL

NULLADIK NAP. 10:00 KÉSZÜLŐDÉS. NAPSI ÉRKEZÉSE. NYOMÁS AZ ÁLLOMÁSRA

Persze, hogy alig aludtam valamit, úgyhogy amíg más a fesztivál után döglik ki, addig én eleve úgy fogok érkezni. Mindegy, tejeskávé közben megnéztem még egyszer az időjárás-előrejelzést, ellenőriztem, hogy bepakoltam-e mindent, feltöltöttem a telefonom, amennyire csak tudtam, aztán eldöntöttem, hogy miben utazom. Tekintettel a fülledt, augusztus végi kánikulára, a várható tömegnyomorra és a cipekedésre, úgy döntöttem, hogy a képen lévő lányéhoz hasonló szerkóban képviseltetem magam (fekete bakancs, térd felett érő, spagettipántos, színes nyári ruha, minimál smink és napszemüveg). Elvileg ez ilyen tipikus fesztiválszerelés, nem fogok kilógni, de még soha nem voltam hasonló rendezvényen, úgyhogy csak a netről tudtam tájékozódni. Bár végigtanultam a tanévet, lenyomtam az emelt érettségit angolból, és nyári munkát is vállaltam, hogy legyen fesztiváljegyem, a szüleim alig akartak elengedni. Pechükre egyszerűen egyetlen észérvet sem tudtak felhozni, én meg valóban mindent megtettem azért, hogy mehessek. Azt meg nyilván anyuék sem gondolták komolyan, hogy nem engednek el egy Red Hot-koncertre, amikor tudják, hogy mennyire odavagyok a bandáért. – Ezt kivihetem? – lépett be apu a szobámba, es a gigantikus méretű túrahátizsákomra meredt, ami vagy fél órája feldőlt, közvetlenül azután, hogy bezártam. – Igen, köszönöm – bólintottam. Apu laza akart lenni, így fél kézzel próbálta felkapni a csomagot, de kifogott rajta, úgyhogy nekilendült még egyszer, végül kivörösödve, de ezt erősen palástolni próbálva megemelte. – Zsófi, hogy fogod ezt elbírni? – A hangya is elbírja a súlya többszörösét a cél érdekében – bölcselkedtem. – Úgy érted, ilyen sokat jelent neked ez a fesztivál? – Nem, úgy értem, hogy hangya vagyok – vágtam rá kapásból. A szüleim edzettek, hozzászoktak a cinizmusomhoz, mára már szinte 11

LEINER LAURA immúnisak lettek a beszólásaimra. Apu is figyelmen kívül hagyta a válaszom, és kivitte a szobámból a csomagom felét. A másik felébe még pakolásztam. Az ember száját tizenhét körül egyszer csak elhagyja egy olyan mondat, hogy „oké, pár nap múlva jövök”, és a legdurvább az egészben, hogy ezt szinte legálisan megteheti. Hiszen a szülő tudja, hogy a gyereke hová megy, tudja, kikkel megy, mikor megy és mikor jön. Nagyjából mindent tud. Nagyjából. És pont ezen van a hangsúly. Na, nem mintha én olyan durva dolgokat terveznék, nem vagyok az a balhés lány, nincs velem sok gond, csupán arról van szó, hogy ha úgy adódik, akkor köszönés nélkül elhagyom az országot és lelépek egy világhírű rocksztárral. Ettől még nem vagyok rossz gyerek. Talán csak átlagos. – Zsófi, ez szörnyen nehéz – szállt be a sopánkodásba anyu is, amikor nagy nehezen kiráncigáltam a sporttáskámat is a bejárati ajtóig. – Dehogy, megbirkózom vele – legyintettem a térdemre támaszkodva, enyhén kapkodva a levegőt. – A felső zsebbe tettem az uzsonnádat – matatott bele a cuccomba, én meg igyekeztem nem elhúzni a számat, és óriási respect, amiért megjegyzés nélkül hagytam az „anyu csomagol nekem uzsit a vonatútra” sztorit. Kár indulás előtt belemenni a felnőttkedésbe, ha már elengedtek, jogukban áll egészen addig gyerekként kezelni, amíg ki nem lépek az ajtón. Ott meg úgyis vár a nagybetűs szabadság. A következő pillanatban valaki rázuhant a csengőnkre. És egyáltalán nem biztos, hogy nem szó szerint történt. – Te jó ég, Napsi mikor érti már meg, hogy elég egyszer megnyomni, nem kell lógni rajta? – dörzsölte meg a halántékát apu. A szüleim jól kijönnek a legjobb barátnőmmel, azt hiszem, a legkedvesebb jelző, amivel sok év óta illetik, az a „degenerált” kifejezés, ami talán durván hangozhat, de a valóságtól annyira nem áll messze.

12

BÁBEL Napsi minden bizonnyal arra számított, hogy én engedem be, ez megmagyarázza azt, hogy amikor apu ajtót nyitott, Napsi egy „Első fesztiválfotóóó!” üvöltéssel, nemes egyszerűséggel megvakította apámat. – Uh, elnézést – harapott aztán az ajkába, és érdeklődve figyelte a továbbra is 110 pislogás/perc átlagot produkáló aput. – Semmi baj – dünnyögte apukám, aztán hagyta, hogy Napsi befurakodjon az ajtón (hatalmas hátizsákját még ő sem szokta meg, így beakadt az ajtófélfába, onnan apunak esett, majd miután kiakadt a válla, bejutott a házba). – Minden oké, jól vagyok! – nyújtotta ki két oldalra a karját, mintha csak az egyensúlyát ellenőrizné. Pedig jobban megnézve kissé balra húzta a csomag. – Zsófi, elköszöntél Biustól és a nagypapától? – kerdezte anyu. Mintha nem lennék jól nevelt. Hogy kérdezhet ilyet Amúgy ja, elfelejtettem elköszönni, úgyhogy gyorsan elsiettem, hogy eleget tegyek a kötelezettségeimnek. Egy pillanatra visszanéztem, csak hogy megbizonyosodjak arról, Napsit ott hagyhatom két, azaz kettő percre a családom azon részével, akik észreveszik a távozásom. Úgy tűnt, nem lesz gond, szóval elindultam azokhoz, akiknek baromira nem tűnik fel pár nap nélkülem. Családunk két addiktív tagja a szokásos tevékenységének hódolt. Nagypapa tévét nézett, és csak egy pillanatra álltam be közé meg a Discovery közé, máris halk morgással jelezte, hogy zavarom. Nem értem, mi ez a szerelem a fekete-fehér műsorok és nagypapa között, erős a gyanúm, hogy a fele róla készült, azért élvezi ennyire. Mindegy, azért elmondtam, hogy pár napig nem leszek és hogy ígérem, vigyázok magamra, meg hogy szeretem. Erre azt kérdezte, hogy a macskát ki fogja etetni. Nos, tekintettel arra, hogy nincs macskánk, befejeztem a beszélgetést, hagytam a nagypapát tévézni, és átsiettem a másik véglethez, a tizenhárom éves húgomhoz, Biushoz. Neki a hátával sikerült kommunikálni, ugyanis Bius a nyári szünet kezdete óta nem állt fel a gépétől. Éjjel-nappal a neten lóg, és még mielőtt valaki azt feltételezné róla, hogy Wikipédiát szerkeszt, 13

LEINER LAURA gyorsan tisztáznám, hogy a húgom csak olyan oldalakat látogat, amiknek használatára egy féléves csimpánzt is be lehetne tanítani. Egész álló nap lájk és komment, és ugyanazon oldal frissítése, posztok és tweetek. Hopp egy nyár az életéből. Mint bölcs, idősebb testvér, megpróbáltam leülni vele, hogy megbeszéljük, hogy amennyiben nem Mark Zuckerberg alkalmazza mint tesztjúzert, akkor vegyen vissza, mert drága perceket fecsérel el az életéből erre a sok semmire. Bius végighallgatott, majd kiposztolta a bölcselkedésemet, a virtuális barátai meg jól kiröhögtek, és olyan kommenteket írtak, mint „diszlájk”. Azóta inkább nem szólok semmiért, mert a hátam közepére nem kívánok egy csapat tizenhárom év körüli formát, ahogyan a neten szitkozódnak és vihorásznak. – Bius, én megyek – köszörültem meg a torkom, a húgom széktámláját bámulva. Semmi. – Bius, elköszönni jöttem – próbálkoztam újra. Á, lehetetlen. Vettem egy mély levegőt, és bedobtam az aduászt. – Bius, Justin Bieber áll az ajtóban. Erre persze pörgött a szék, és már felém is fordult napfényt idén nyáron nem látott arcú húgom. A kamaszokkal könnyű, bármit mondasz, nem reagálnak, azonban vannak kódolt nevek és kifejezések, amikre még álmukban is kipattan a szemük. Facebook, One Direction, McDonald’s vagy éppen Justin Bieber. És tényleg bejön. – Na, léptem, majd jövök – mondtam én, a nagy és okos nővér. – Felőlem – fordult vissza a gépéhez a kicsi és gonosz húg. – Nem hagynád abba azt a baromságot húsz másodpercre? – kérdeztem kissé dühbe gurulva, mert azért valami minimális tiszteletet elvárnék. Hamar kiderült, hogy azt még várhatom, de sietnem kellett, úgyhogy ráhagytam. A nappaliban anyu és apu sokkal meggyötörtebben várakoztak, mint amikor otthagytam őket, úgyhogy a tekintetemmel azonnal Napsit kerestem. Meg is volt. – Napsi, szállj ki a hűtőnkből, indulunk.

14

BÁBEL – Elvihetem a Nutellát? – kérdezte felkászálódva, és vidáman felénk mutatta az üveget. – Miután nem használtál hozzá evőeszközt, akár megehetnéd az egészet is – dünnyögte apu. – Köszönöm – nyomta bele újra a mutatóujját Napsi, én meg lassan elérkezettnek láttam az időt az indulásra, – Lányok – sóhajtotta anyu egészen gondterhelt arccal ahogy megbeszéltük. – Hogyne – előzött meg a válasszal Napsi. Sajnos. – Minden oké lesz, ne tessék aggódni. Ha tetkót csináltatunk, figyelünk a steril körülményekre, rosszullétnél fogjuk egymás haját, és nem veszünk össze egy fiún sem – ígérte meg Napsi, hogy „jók leszünk”. – Ha azt hiszed, hogy vicces vagy, rosszul hiszed – sziszegtem kínosan, mert anyu lefehéredett, apu pedig kiejtette a kezéből az ásványvizes flakont. – Jaj, csak poén volt! – nevetett fel Napsi. – Ne aggódjanak, ott lesz a bátyám is – közölte. És komolyan, ezzel akarta menteni a helyzetet. Na, igen. Napsi bátyja talán egy külön blogot érdemelne. Komolyan, fiú haverjaim vannak, Szasza is megdöbbentett párszor, Napsi meg lányként hozza a formáját, de Boldizsár… hát, nála nagyobb állattal még életemben nem találkoztam. Nem vicc. Az az ember egyszer fogadásból fél perc alatt megevett egy sajtburgert. És nem az a baj. Hanem, hogy nem csomagolta ki. – Semmi gond, Boldi nem velünk jön, csak ő is ott lesz. Mint rengeteg más ember – nyugtattam a családomat, akik kezdtek erősen pánikolni az elmenetelem közeledtével. A telefonom a legjobbkor kezdett el rezegni, éppen egy krízis kellős közepén.

15

LEINER LAURA ÜZENET KÜLDŐJE SZASZA, CÍMZETT ZSÓFI

Becsúsztattam a válltáskám belső zsebébe a telefonom, és végül tényleg elérkezettnek láttam az időt arra, hogy elköszönjek. – Igazolványok? – kérdezte anyu, mire Napsi és én is rácsaptunk a táskánkra. – Telefonok? Mobiltöltő? Fényképezőgép… Úgy tűnt, a felsorolás eltart egy darabig, úgyhogy türelmetlenül válaszolgattunk, közben gondolatban pedig már messze-messze jártunk. Vagy legalábbis a pályaudvaron, hogy Szasza ne ácsorogjon egyedül. – Pénz? – kérdezte anyu. Na, itt már különbözött a reakciónk Napsival, mert amíg én megmutattam, hogy hová rejtettem a 16

BÁBEL készpénzemet, addig Napsi tartotta a kezét, feltehetőleg azért, hogy anyu adjon neki. – Ööö… – néztem rá furán. – Oké, értem – fogta fel a helyzet abszurditását. – Kivittem mindent a kocsiba. A polifoamok már nem fértek a csomagtartóba, áttettem a hátsó ülésre, ne felejtsük el – ért be a házba apu. – Jó. Akkor menjünk – öleltem meg anyut, aki kissé szorosabban húzott magához, mint amennyire én ezt igényeltem, de hát, egyfelől biztos fájdalmas a búcsú. Másfelől annyira nem. – Ne felejtsd el, ha bármi történik, ott a bankkártyád. Végszükség esetére – suttogta, én meg vadul bólogattam. – Nem fog kelleni – ígértem meg. Mert hát ezt mindenki így tervezi, nem? Napsi is szeretett volna egy öleléssel búcsúzni anyutól, aki ettől kicsit hátrahőkölt, de végül viszonozta, mert nem igazán tehetett mást. Az ajtón kilépve hunyorogva letoltam a fejemről a szemüvegem, és a tűző napot a sötét lencsék mögül lesve, vettem egy mély levegőt. Ha létezik „szabad vagyok!” érzés, akkor az valami ilyesmi lehet.

17

LEINER LAURA

NULLADIK NAP. 10:49 KELENFÖLDI PÁLYAUDVAR, JÖN A VONAT. FELSZÁLLÁS A VONATRA. AZ UTAZÁS KEZDETE

Ha az ember fesztiválozni készül, hajlamos megfeledkezni arról, hogy mást ez egy cseppet sem érdekli. Éppen ezért záporoztak ránk a kritikus pillantások, akkor is, amikor Napsi a rövid (vagy inkább brutálisan rövid) farmersortjában, magas szárú Converse-ében és fehér atlétatopjában félig bemászott a csomagtartóba, hogy elérjen mindent, de akkor is kaptunk pár „micsoda huligánok!” arckifejezést, amikor aputól elköszönve felcipekedtünk a peronra, és talán kissé harsányan óbégattunk oda a pályaudvar elején álló Szaszának. Rémes, amikor tizenhét éves fiatalok megindulnak, hogy pár napig jól érezzék magukat. A tikkasztó melegben lépkedve majd’ megszakadtunk a csomagok súlya alatt, volt nálunk hátizsák, sporttáska, sátor, kistáska, nagy táska, és minden dögnehéz volt, közben meg állnunk kellett a megvető pillantásokat, amiket a „sima utasoktól” kaptunk. – Miért bámul minket mindenki? – kérdezte Napsi a hajára tolva a pilótaszemüvegét, aminek ezüst lencséjében visszatükröződött az egész pályaudvar. És ami mellesleg Szaszáé, csak kábé két hónapja nem adja vissza neki. – Mert elfelejtettél felöltözni – közölte Szasza mintegy köszönésképpen, és szórakozottan nézett végig rajtunk. – Hülye vagy? Ez egy farmersort! – kérte ki magának Napsi a „ledér öltözetére” tett megjegyzést. – Az lehetett, amikor ötéves voltál – vigyorgott, Napsi pedig, kompenzálva a lányos külsejét, nemes egyszerűséggel ököllel vállon verte Szaszát. Hát, neki bátyja van, volt szerencsém végignézni pár bunyójukat, és Napsi szája felett sem véletlen az az apró heg. – Kit hívsz? Abdult? Hipót? – érdeklődtem, amikor Szasza a füléhez emelte a telefonját, én meg kérdőn forgattam a fejem, remélve, hogy a többiek mindjárt megérkeznek. 18

BÁBEL – Nem. Ateszt hívom – felelte lazán. Csakhogy ez nekem így baromira nem mondott semmit. – Ki az az Atesz? – tártam szét a karom. – Valami gyerek – közölte Napsi. Aham. Ezt így magamtól nem tudtam volna kitalálni. – Bővebben? – próbálkoztam tovább. – Nem veszi fel – tette le a telefont Szasza, és rágózva felém fordult. – Atesz, akiről meséltem. A fesztiválarc! – Ó, oké, megvan – biccentettem. Napsival, Hipóval és velem ellentétben Szaszának és Abdulnak nem a Bábel az első fesztiválja. Ők tulajdonképpen egész nyáron járták az ország zenei rendezvényeit, és valamikor júniusban, a nyár első többnapos buliján haverkodtak össze ezzel a bizonyos Atesszel, aki elmondásuk szerint hihetetlenül „jó fej” és hatalmas „nagy állat”, ráadásul mindig „őrült ötletei vannak”. És ezek szerint a Bábelt sem hagyja majd ki, így nyilván fogunk találkozni ezzel a partigyerekkel. – Na, jön, Abdullah! – kapta félre a fejét Szasza, mire mi is odafordultunk. – Tényleg szép lett a haja, megérte ennyit készülni – legyeztem magam a kezemmel, mert éppenséggel szakadt rólam a víz. Abdul ráérősen lépkedett felénk, bal kezében egy gurulós bőröndöt húzva, jobb kezében pedig egy kistáskát. – Ez meg hová készül? A Hiltonba? – hunyorgott Szasza, aztán feltűnt neki, hogy zavarja a nap, így közelharcot vívott Napsival, aki nem kifejezetten akarta visszaadni a napszemüveget. Elvileg nekem kellett volna igazságot tennem és odaítélnem annak, akinek jobban áll a darab, de uniszex fazonról lévén szó, képtelen voltam dönteni. – Törjétek ketté, és akkor mindenkinek jut egy-egy lencse – tanácsoltam, közben pedig feltápászkodtam a hátizsákomról (amin addig üldögéltem), és mosolyogva vártam, hogy Abdul odaérjen hozzánk. – Gurulós bőrönd? Ötletes – dicsértem meg elismerően.

19

LEINER LAURA – A másfél kilométeres séta miatt gondoltam… – igazította meg hátrafogott haját, ellenőrizve, hogy egy rakoncátlan szál nem rontja-e az összhatást. – Milyen séta? – hagyta abba a dulakodást Napsi, és egy pillanatra teljesen lefagyott. Szaszának ennyi idő elég volt ahhoz, hogy visszaszerezze a szemüvegét. – A Bábelre. A pályaudvartól gyalogolni kell. – Miért? – kérdeztem kissé ingerülten. Mert csak ötvennégymillió fok volt, nekünk meg csak ötvennégymillió kilós volt a cuccunk. – Mert a fesztivál nem a pályaudvaron van. Nem gugliztatok? – csodálkozott. – Nem – feleltük egyszerre, kiegészítve azzal, hogy nem pontosan erre. Utánanéztünk ennek-annak. Programoknak, koncerteknek, fesztiváldivatnak, éjszakai hőmérsékletnek, satöbbi. Mégis, ki nézi meg az olyan dolgokat, mint útvonal meg sétatáv? – Másfél kilométer ennyi csomaggal? – sóhajtotta Napsi. – Remélem, valaki segít majd – pislogott ártatlanul, erősen befolyásolva a fiúkat. Illetve ez volt a terve. Csakhogy mindkét barátunk jól ismeri Napsit, úgyhogy nem dőlnek be neki. – Hidd el, akad majd jelentkező – röhögte ki Szasza. – Miért nem segítesz te? – Mert én nem vagyok hülye – zárta le a témát vihogva Szasza, aztán Abdullal kezdett diskurálni arról, hogy „Atesz nem vette fel a telefont” A hír hallatán Abdul eléggé elkeseredett, és kétségbeesetten kezdtek tanakodni, hogy vajon Atesz azért nem veszi-e fel a telefont, mert már ott van és nagyban bulizik. Ők erre tippeltek. Hiába fohászkodtam egy enyhe fuvallatért, állt a levegő, a beton forró volt, a bakancsom szárán kilógó hátsó címke rátapadt a vádlimra, a fejem felforrt, a hajamhoz érve pedig úgy tűnt, legalább ötven fokra melegedett fel. Napsi napbarnított nyakán apró verejtékcseppek gyülekeztek, az állomáson várakozó férfiak nem túl esztétikusán izzadták át az ingüket és pólójukat, aki csak tehette,

20

BÁBEL behúzódott az árnyékba (amiből nem volt sok), végül megjelent Hipó is. – Sziasztok – dobta le a csomagjait a közös kupacba, és elég fura testtartásban fogott kezet Abdullal és Szaszával. – Mi van veled? Miért állsz ilyen szerencsétlenül? – vette szemügyre Szasza. – Lázat mérek – magyarázta meg, majd kinyújtva a pólója nyakát belesett, hátha meglátja, hogy áll a hőmérséklete. – Na, mennyi? – tartottam vissza a nevetésem. – 36,2. Biztosan elromlott – szedte ki a lázmérőt, és a fejét csóválva hitetlenkedett az eredményen. – Vagy, mondjuk, nem vagy lázas – nevetett fel Napsi. – Miről beszélsz? Szétégek a láztól – erősködött Hipó. Hoszszú évek keserves próbálkozása árán sem sikerült meggyőznünk arról, hogy bele kéne törődnie: egyszerűen egészséges. – Ha ez megnyugtat, nekem is felforrt a fejem – hajtottam le az állam, Hipó pedig óvatosan hozzányúlt a hajamhoz. – Hipó, fejezd már be! Apám tegnap vizsgált. Tegnap is – javította ki magát Abdul. – Kutya bajod! – Mert egy orvos tévedhetetlen… – gúnyolódott Hipó. – Nem, nem az! De nem téved ötszázszor egy évben! – szállt vitába Abdul. – Oké, befejezem. Csak még egy dolog. Zsófi, kérlek – fordult felém. – Igen? – Megnéznéd, hogy piros-e a torkom? Szörnyen fáj. – Persze – vontam meg a vállam. – Mutasd. Nyisd ki a szád – ragadtam meg az állát, és éppen ellenőrizni készültem a manduláját, amikor Hipó közbeszólt. – Várj. Használd ezt – matatott a hátizsákja alsó fakkjában, és előhúzott egy csomag faspatulát. – Ez kész – röhögött fel Szasza. – Te lenyúltál apám rendelőjéből egy spatulát? – háborodott fel Abdul.

21

LEINER LAURA – Dehogy! Ajándékba adta az utazáshoz! – védte meg magát Hipó. – Ez biztos valami akció. Ötven vizsgálat után ajándék spatulacsomag. Na, ha addig ferde szemmel néztek ránk a „nem fesztiválozó utasok”, miután spatulát nyomtam az egyik barátom szájába, végképp sikerült kiakasztanunk őket, mert természetesen képtelenek voltunk abbahagyni a nevetést. – Találós kérdés. Mi az? Nagy, kék, koszos, füstöl és felénk halad? – vigyorgott Napsi, és lehajolva megragadta a túrahátizsákja fülét. – Egy meteor? – kérdezte Szasza, és a beszólása következtében természetesen olyan vihogásban törtünk ki, hogy zengett tőlünk az állomás. A vonat olyan 5 km/h sebességgel száguldott felénk, én pedig úgy néztem a begördülő szerelvényre, mint a csodára, ami elvisz életem feltehetőleg legmeghatározóbb eseményére. Mindent felszedtünk a földről, úgy éreztem, leszakad a karom, szomjas voltam, de az ásványvizem felmelegedett, ráadásul a megálló vonat ablakán benézve egyszerre konstatáltuk, hogy egy darab szabad hely sincs. – Gyerünk, a másik vagonba, futás! – kapcsolt elsőként Szasza, és megindult. Közvetlenül utána Abdul is szaladni kezdett a kis, gurulós baromságával, mi meg, mint a felpakolt lovak, Napsival alig bírtunk megmozdulni. – Várjatok, én nem tudok futni! Asztmás vagyok! – kiáltotta még tőlünk is lemaradva Hipó. – Dehogy vagy! – üvöltöttem vissza a vállam felett, és minden energiámat összeszedve rohantam tovább. Abdul és Szasza le-föl ugráltak a vonatra, sehol sem találtak szabad helyet, végül, tőlünk nagyon messze, az egyik ablakon kidugták a fejüket, és integetni kezdtek. – Gyorsan, ide! Gyertek már! – Nem segítenétek? – üvöltötte Napsi.

22

BÁBEL – Dehogynem. Foglaljuk a helyet! – vigyorgott Szasza. Nos, a klasszikus romantikus irodalomból ismert udvarias magatartás ma már nemcsak fikció, hanem egyenesen sci-fi. A srácok bunkók, a lányok meg odavannak értük. Éppen ezért történhetett meg az, hogy Abdul és Szasza a lehúzott ablakon könyökölve, mosolyogva figyelték, ahogyan nekilendülve feldobáljuk a vonat lépcsőjén a holminkat. – Bunkók! – morogta Napsi, és fellépve a vonatra, sikeresen elhasalt a sátrunkban. Én meg a lendületből nem igazán tudtam visszavenni, úgyhogy természetesen átestem rajta, és kiterültem mellette. – Valami beleállt a hátamba – nevettem a fejemet fogva. – A térdem – közölte némi töprengés után. – Ki fütyül? – vihogta teljesen kikészülve. – A fülem. Középfülgyulladásom van. Fel fogják szúrni – kászálódott fel a lépcsőn Hipó, és zihálva megtámaszkodott a térdén. – Ne olvasgasd a webbeteget – tanácsoltam. – Azért fütyülnek, mert indulunk – nyújtottam a kezem, Hipó pedig megragadta, és felrántott a földről. A vagonba belépve minden szempár ránk szegeződött, de a Keletiből érkező vonaton már jórészt csak fesztiválozók voltak, így inkább csak azt nézték, kik szállnak fel. Átnyomultunk a rengeteg holminkkal, és mivel idegen volt számomra a hátamon cipelt, bazinagy túrazsák, folyton nekimentem valaminek vagy valakinek, úgyhogy a helyünkig érve szüntelenül elnézést kértem, hol magyarul, hol pedig angolul. A Bábel nemzetközi szinten is az egyik legnagyobb és legszínesebb fesztiválnak számít, így nem csoda, hogy már a vonaton bábeli zűrzavarba csöppentünk. Németek söröztek nagy társaságokban, olaszok kommunikáltak a nekünk kiabálásnak tűnő, nekik alapnak számító hangszínen, két francia csapatot is láttunk, volt egy csomó magyar, meg, ha jól vettem ki, akkor hollandok is. Az angolok csak áthaladtak a vagonunkon, nekik már nem maradt hely. Szasza és

23

LEINER LAURA Abdul egy tarajos Punk srác mellett ült, aki kifejezéstelen arccal meredt maga elé, és az érkezésünkre sem reagált. – Ki a haverod? – vigyorgott Napsi Szaszára gúnyosan. – Ja, hogy ő? Nem. Azt mondja, miattad jött. Ugye? Kérdezte Szasza a punkot, aki továbbra sem figyelt ránk. Amíg ők roppant felnőtt magatartást tanúsítva egymást szívatták a velünk ülő tarajossal, addig én olyan felesleges dolgokkal próbálkoztam, mint, mondjuk, felrakni a csomagokat, hogy valamennyire elférjünk. Hipó a gerincére panaszkodva nem segített (semmi baja a gerincének), Abdul szó nélkül helyet foglalt, Napsi meg Szasza, ugye, vitázott, így magamra maradtam. – Nem segítenél? – kérdeztem kínomban végül a punkot. – Van egy cigid? – kérdezett vissza halkan, szinte motyogva. – Nem dohányzom – ráztam meg a fejem. – Akkor cigid sincs? – próbálkozott tovább. Na, hát akkor ő ezt a témát nem adja fel könnyen. – Nincs. Amúgy a vonat nemdohányzó. – De én az vagyok – magyarázta. Ah. A logika. Jogos. – Sajnálom – biggyesztettem le a számat a lehető leghitelesebben, aztán két karral nekilódultam, és feltoltam a sporttáskámat. – Jól ültök? – kérdeztem a többieket, nem kis éllel a hangomban. – Ja, kösz – felelték úgy általánosságban, totálisan figyelmen kívül hagyva a gúnyos hanglejtésem. A vonat megindult, én meg egy utolsót löktem a sátrunkon, és kész voltam. Illetve majdnem. – Napsi, hol vannak a polifoamok? – Nem tudom. Nálad voltak. – Nálam? Nálam nem – ráztam meg a fejem. – Az állomáson hagytuk? – kérdezte, azzal már fel is pattant, és az ablakon kihajolva visszanézett. – Ott nincs semmi. – Oké – sütöttem le a szemem. – Tudom, hol van. – Megvan? – Aha. 24

BÁBEL – Na, akkor jó. – Apu kocsijában maradt – sóhajtottam, és bár idegességet kellett volna éreznem, képtelen voltam rá. Egyszerűen kitört belőlünk a röhögés, ami talán annak az eufórikus állapotnak is volt köszönhető, hogy a táj egyre sebesebben haladt el mellettünk, pillanatok alatt elhagytuk Kelenföldet, és ezzel végérvényesen is megindultunk a Bábel Fesztivál felé. A polifoamok elhagyása, illetve lehagyása számunkra a világ legkisebb jelentőséggel bíró problémájává vált. Talán ez volt az a pillanat, amikor mindannyian ösztönösen, akaratunkon kívül pillantottunk a kezünkön lévő hullámos, műanyag, kék karszalagra, ami gyakorlatilag a belépőnk volt egy zenei fesztiválra, elméletileg viszont sokkal többet jelentett. A végzős év előtti utolsó nyár napjait, óriási koncerteket, szabadságot, távollétet, sátrazást, hülyülést, önállóságot és barátságot. Tudtam, hogy gondolatban már mind megérkeztünk, mert a következők hangzottak el: – Jövök, Bábel feszt! – bólogatott Napsi. – Jövök, Atesz! – tette hozzá Abdul. – Jövök, csajok! – csatlakozott Szasza. – Jövök, Anthony Kiedis! – suttogtam izgatottan. – Jövök, orvosi sátor! – ábrándozott Hipó. – Jövök, kannás bor! – szólt a Punk. Tökéletesen egyszerre fordítottuk felé a fejünket, mintegy magyarázatot várva, de végül ráhagytuk; ha már velünk utazik, jó tudni, hogy ő is vár valamit ettől az egésztől. – Jézusom! – pattant fel hirtelen Hipó az ülésről, teljesen kizökkentve bennünket az ábrándozásból. Kábé olyan pánik tört rá, mintha kígyó marta volna meg. – Áááá! – sikoltotta Napsi ösztönösen, és szintén felugrott – Mi az? Mi történt? – rémült halálra Abdul is. – Istenem. Ezt nézzétek! – hajolt Hipó az ülés fejtámlájához, és borzongva vette szemügyre a… a mit is? – Mi az? – hajoltunk oda mindannyian, a Punk kivételével. Ő elaludt. 25

LEINER LAURA – Egy hajszál. Hajszál van a fejtámlámon! – És? – kérdezte Szasza értetlenül. – Ez undorító. Ki tudja, ki ült itt előttem. És ha tetves leszek? Úristen! Viszketek – dörzsölte a karjait. – Dehogy leszel tetves – próbáltam nyugtatni Hipót, aki kiütésekkel fenyegetőzött, és már le is szedte a táskáját, hogy kivegyen a csomagjából egy kalcium pezsgőtablettát. – Hipó, ülj vissza – kérleltem. – Jól vagyok itt így – álldogált, és nagyon úgy tűnt, hogy esze ágában sincs visszaülni. – Pápáig állni fogsz? – csóváltam a fejem. – Ne má’. A Vatikánig megyünk? – csodálkozott Szasza. – Te hülye vagy – röhögött fel Napsi.

26

BÁBEL NULLADIK NAP. 11:42 A VONATON

Feltöltöttem tíz új képet a „Vonatozás a Bábelre” galériába. A diavetítés zenéje: Red Hot Chili Peppers – Cant Stop. Kommentár a fotókhoz: 1. kép: Német társaság a szemközti üléseken. A bal oldali szőke srác (Larsként mutatkozott be) egy időre odaült hozzánk, vagyis inkább Napsihoz, és magyarázott valamit, de savanyú sörszaga volt, és erősen izzadt is. Szasza elküldte az étkezőkocsiba, úgyhogy Lars elment innivalót venni. Mellesleg a vonaton nincs étkezőkocsi, így nem tudjuk, hová mehetett, reméljük, azért nem szállt le. 2. kép: Életkép a társaságunkról. A kezekben csomagolt szendvics, Szasza a netről nyomtatott programot böngészi, Napsi a szemben lévő ülésre keresztben feltett lábbal pihen, Hipó ácsorog, Abdul Ateszt hívogatja telefonon, a Punk útitársunk pedig engem néz. Jobban mondva a kezemben tartott szendvicset. Azt hiszem, el akarja kunyizni. 3. kép: A vörös tarajos, szürkére kopott, valaha fekete színű Sex Pistols pólós Punk végül megelégedett azzal, hogy a zsömlémben lévő lapka sajtot kiszedtem és neki ajándékoztam. A képen éppen azt eszi. 4. kép: Fotózkodás a kallerral. Fesztiválszezonban toleránsabbak a kalauzok, mi pont egy fiatal srácot és egy idősebb férfit kaptunk ellenőrzésre, akik totál jó fejek voltak, mosolyogtak a hülyülésünkön, sőt, be is álltak közös fotóra. A fiatalabb kaller természetesen nem tudott nemet mondani Napsinak (általában senki sem tud), úgyhogy a fényképezésre kölcsönadta neki a sapkáját, ezért viseli a fotón. 5 kép: Győri állomás az ablakból fotózva. Igen, a valóságban is annyira riasztó látvány volt, mint a fotón. A peronon száznál is több fesztiválozó nyomult a vonat felé, mindenki megpróbált feltolakodni, az elképesztő mennyiségű holmijával együtt. Ahogyan a fotón is látszik, dögmeleg volt, szakadt a víz mindenkiről, húzta a vállukat és 27

LEINER LAURA karjukat a sok csomag, általában mindenki kezében félliteres vagy literes flakon volt, amiből vagy ittak, vagy egyszerűen magukra locsolták. Szaszától nem látszik minden jól, ugyanis ő az ablakban csüngött, egészen pontosan azért, hogy a „dögös, fiúkíséret nélkül érkező lányokat” egyenesen a mi ülőhelyünkhöz irányítsa. 6. kép: Utazunk, mint a heringek. Sokkal többen szálltak fel a vonatra, mint amennyi a szerelvény kapacitása, éppen ezért ültem Napsi ölébe, átadva a helyem Szasza és Abdul új barátainak. Jobb oldalon látható a két osztrák lány bikinifelsőben, szoknyában és szandálban. A látszat nem csal, mi Napsival pont úgy néztünk rájuk, ahogyan azt a kép is megörökíti. Szóval nem túl barátságosan. Khm. Velünk ellentétben társaságunk fiú tagjai igazán örvendtek az új ismeretségnek, és rendesen tették az agyukat. 7. kép: A Punk arca, miután Hipó megkínálta egy adag antibakteriális kézfertőtlenítővel, a Punk pedig hagyta, hogy a kezébe nyomja a zselét, majd nemes egyszerűséggel megette. Mi meg szakadunk a röhögéstől… 8. kép: Napsival tettünk egy halvány kísérletet arra, hogy használjuk a vonat mosdóját, de miután vártunk tíz percet, a fülkéből egy erősen verejtékező, nagydarab fickó kászálódott ki, és a száját törölgette. Szó nélkül egyetértettünk abban, hogy meg sem próbálunk bemenni, azonban itt egy osztott kép az arckifejezésünkről (fúúúj stílusban) és a tagról, aki már a fesztivál kezdete előtt elázott. 9. kép: Nagytotál a vagon végéből. Gyöngyöző homlokok, ujjatlanban és rövid sortban utazó fesztiválozók, óriási nagy röhögés, nyújtózkodás a csomagok felpakolásához vagy éppen leszedéséhez, felhúzott lábak, hogy kiengedjék egymást, szaunahangulat, dögmeleg, az ablakon betűző nap, programfüzettel legyezgetés és persze hangzavar. 10. kép: Melegünk van. Hipó lefúj minket a szórófejes spriccelőjével, amiben egyszer hideg víz volt, de felmelegedett, így a szerkezet langyos párát szórt ránk, ami semmit sem segített a helyzeten.

28

BÁBEL NULLADIK NAP, 13:11 LESZÁLLÁS A VONATRÓL. HŐGUTA A SÉTA KÖZBEN ÉS SOR. VÉGELÁTHATATLAN SOR; AZ OLASZ

Pápa állomásához közeledve úgy tűnt, mindenki attól fél, fennmarad a szerelvényen, úgyhogy percekkel a tényleges megállás előtt megkezdődött az őrült tolongás. Leszedtük a tartóból a holminkat, és mi is megpróbáltunk kimenni az ülések közti keskeny folyosóra, de nem jártunk sok sikerrel, mert már a vagon valamennyi utasa megelőzött minket, és egymáshoz passzírozva várták a leszállást. – Hozzám ne érjenek! Hozzám ne érjenek! – hisztériázott Hipó, és szorosan maga köré fonta a karját, nehogy valakinek a nyirkos bőre érintkezzen az övével. – Gyerünk, gooo – lökött egyet rajtam Szasza, aki nyilván azt hitte, ezzel utat tud törni magának. Tévedett, én viszont sikeresen ráborultam egy magas srácra, aki elzárta előlem a folyosóra vezető utat. Sűrűn elnézést kértem, de feleslegesnek bizonyult, ekkorra már mindenkit megtapostak és meglöktek legalább kétszer, ha nem többször. – Ne lökdöss már – néztem hátra Szaszára röhögve, és próbáltam neki megmagyarázni, hogy egészen addig nem fogunk tudni leszállni, amíg a vonat nem áll meg. Aztán végül megállt, és a tömeg irgalmatlan nyomással indult meg a kijáratok felé. Elállatiasodnak az emberek, amikor sokan vannak és ráadásul egyfelé tartanak. És persze mindenki, aki leszállt, lecövekelt a holmijával az érkezési pontra, úgyhogy a többi utas csak őket kikerülve, a csomagokon átlépve vagy átbukdácsolva tudott továbbmenni. Ahogyan lekászálódtam a lépcsőről, csupán egy dolog jutott eszembe. Hogy kapok levegőt. A vonaton lévő szauna (a fesztivál idejére pótjáratokat indítottak, mi kifogtuk a leáldozott, klíma nélküli szerelvényt) után felüdülés volt kilépni a napsütéses, körülbelül harminckét fokba. 29

LEINER LAURA – Mind megvagyunk? – forgattam a fejem, miután letöröltem a homlokomat. Az amúgy is hullámos hajam kissé megvadult a párás vonatúttól, úgyhogy riadtan néztem meg magam Szasza napszemüvegében, félve attól, hogy Slash-imitátorrá váltam. A helyzet szerencsére nem volt ennyire súlyos, de azért az ujjaimmal megpróbáltam rendezgetni a tincseimet. – Meghalok! Inni! Valaki! – nyöszörgött Napsi. És valamennyien osztottuk ezt az álláspontot, mindannyian kiszáradtunk. A vasútállomás büféjében kilométeres sor volt, de az élelmes kereskedők a Bábel idejére kis standokat állítottak fel, hűtőtáskából árult vízzel, kiszáradt pereccel és szotyival. Mivel tudták, hogy a vonatról leszálló tömeg nagy lesz, úgy gondolták, biztosan akad köztük olyan is, akiket nem riaszt majd el a horribilis ár. – Maga viccel? Egy üveg ásványvizet kérek, nem egy kutat! – tárta szét a karját Abdul, miután az eladó olyan borsos összeget mondott, ami már nem is felháborító, hanem egyszerűen nevetséges. De mint mindig, most is az árus nyert. Nála volt a víz, előttünk meg egy másfél kilométeres séta. – Jó, ötöt kérünk – adta meg magát végül Abdul, az árus pedig a jól ismert „ezt megszívtátok, hülyegyerekek” mosollyal turkált a hűtőtáskában. Kifizettük, amennyit kért, bár Szasza és Abdul megjegyzéseibe még a sokat látott árus is belepirult, aztán félreálltunk és kibontottuk a vizeket. Az első jéghideg korty után úgy döntöttünk, ez bizony minden pénzt megért. Ivás után a hideg flakont először a homlokomhoz, majd a nyakamhoz nyomtam, és fellélegezve pislogtam, állva az égető napsugarakat. – Adsz egy kortyot? – jött egy hang, egészen pontosan a bal oldalamról. – Ez miért van még mindig velünk? – nézett Szasza a Punkra, aki úgy tűnt, nem indult meg a fesztiválra, hanem bevárt minket. – Ööö… – néztem a kezemben tartott üvegre, ami félig volt jéghideg, szénsavmentes ásványvízzel. A palack bepárásodott, az oldalán cseppek gördültek le. A Punk akkorát nyelt, hogy nézni is

30

BÁBEL rossz volt, így végül meghúztam az üveget (utoljára), és a maradék, negyed flakon vizet a kezébe nyomtam. – Tessék. Napsi a csomagján ült, és a telefonját nyomkodta. – Minden oké? – érdeklődtem. – Aha. Boldi üzent. A következő vonattal jönnek – csúsztatta a táskájába a mobilt, és felkászálódott. – Ugye a full kretén bátyáddal csak összefutunk a Bábelen, nem leszünk vele… – riadtam meg. – Persze. Jön a saját társaságával – legyintett. – Én se akarok vele lenni. – Mi bajotok van Boldival? Tök nagy arc – csóválta a fejét Szasza, beszállva a beszélgetésünkbe. – Épp az a baj vele. Hogy te „nagy arcnak” látod. Az már régen rossz – dünnyögtem, felvéve a mázsás súlyú hátizsákom. – Boldi elmebeteg. Ezt mindenki tudja. Nem emlékszel? Miután megnézte a Kockázatos üzletet, Tom Cruise-nak képzelte magát, és fehér ingben meg alsónadrágban járt hetekig – emlékeztem Napsi bátyjának eme szép időszakára. Abdul és Szasza megállás nélkül vihogtak, én meg hozzátettem, ami lemaradt a sztoriból: – Még suliba is. Többek között Boldi az oka annak, hogy általában Napsi alszik nálam, és nem én nála. Ezt azután vezettük be, hogy egy alkalommal, valamikor nyolcadik környékén, a kanapéjukon ülve tévéztünk, és a párna mögött találtam egy bokszeralsót. És nem tisztát. Azóta kerülöm az ilyen szituációkat. Ráadásul Boldi és Napsi a tipikus, veszekedős testvérpár; mindig úgy kezdődik, hogy nem értenek egyet, aztán meglökik egymást, majd fejbe ütik a másikat, végül az egyikük nekirohan a másiknak, eldőlnek és a földön fetrengve birkóznak. Bájosak. A szüleiknek pech, hogy két tündéri szőke, kék szemű kölyökből két nem kifejezetten normális fiatal lett. – Hipóval mi van? – nézett Abdul félre, ahol is az árnyékban Hipó magas faktorszámú naptejjel kente be az arcát és a karját is. – Napozni készülsz? – röhögte ki Szasza.

31

LEINER LAURA – Nem fogok a tűző napon gyalogolni megfelelő védelem nélkül – érvelt Hipó, majd elegánsan kinyitotta az esernyőjét, és felemelve biztosította magának az árnyékot. – Na, indulás. Hol vannak az osztrák lányok? – forgolódott Szasza rémülten. – Előrementek jódlizni – vágta rá Napsi epésen, és széles vigyorra húzta a száját. Valamennyien vettünk egy mély, afféle „hosszú út vár ránk” lélegzetet, aztán felpakoltuk magunkra az összes cuc-cunkat, és készen álltunk a ránk váró sétára. – Merre kell menni? – kérdezte Hipó. – Amerre mindenki megy – közölte Abdul, és a tömeg irányába mutatott, ahol is súlyuk többszörösét cipelő fiatalok baktattak egy irányba a tűző napsütésben. Akár a hangyák. Besoroltunk a tömegbe, és mi is gyalogolni kezdtünk. Elöl Szasza és Napsi, mögöttük én Abdullal, aki hajlandó volt megfogni a sporttáskám fél fülét, így ketten vittük (a másik kezemben volt a sátor, a hátamat és váltamat pedig a túrazsákom húzta), mögöttünk kissé lemaradva pedig a hőgutára panaszkodó Hipó jött, a Punkkal együtt. A magas, vörös tarajos srácnak is melege lehetett, ugyanis égnek meredő taraja kezdett lekonyulni. Talán olyan dolog ez, mint a virág. Meg kéne locsolni, és akkor újra feléledne. – Mikor érünk már oda? Kivagyok – fordult hátra Napsi kifulladva. – Igazad van, már másfél perce sétálunk – törölte meg fél kézzel Abdul a homlokát. Napsi mosolyogva megvonta a vállát, aztán elhatározta, hogy „viteti magát egy kicsit”, és hirtelen, minden előzmény nélkül ráugrott Szasza hátára lábait szorosan rákulcsolta, így megelőzte, hogy Szasza ösztönösen ledobja magáról. Szasza forgott, és hol Napsi fejét hol pedig a combját ütötte, ő azonban erősen kapaszkodott A körülöttük sétáló fesztiválozók hangosan röhögtek rajtuk, úgyhogy összességében teljesen jó hangulat kerekedett a monoton gyalogtúrán.

32

BÁBEL – Hé! – lökött meg vállal Abdul óvatosan, mire felé kaptam a fejem. – Egy óránál előttünk. Piros pólóban… – Hol? – ráncoltam a szemöldököm. – Mondom, egy óránál – ismételte, nekem meg rögtön leesett, hogy „tizenegy körül” kerestem a néznivalót. – Ja! Igen? – állapodott meg a tekintetem az említett, piros pólós fiún. – Négyszer nézett hátra rád kábé egy percen belül. – Mi? Dehogy. Biztos Napsit nézte – intéztem el ennyivel a dolgot. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján teljesen megszokott számomra, hogy a fiúk elsőként Napsit bámulják meg, általában másodszorra is, és ha nagyon ráérnek, akkor téved rám a tekintetük. Ez nem azt jelenti, hogy olyan visszataszító vagy esetleg ronda lennék, csak egyszerűen Napsi külseje az, ami vonzza a (fiú) tekinteteket. Más lányokkal ellentétben, nekem ezzel semmi problémám nincs, nem fogok valakit azért utálni, mert egyszerűen szép, sőt, még irigykedni sem tudok rá, csupán elfogadom, hogy vele az átlagosnál sokkal, de sokkal kegyesebb volt a természet. Elvégre magas, szőke hajú, tök szép arca van, és szerencsés bőrtípus, mert gyönyörűen barnul, nem ég le. Egész életében közutálat tárgya volt a lányok körében, mert eleve sokakat bosszantott a külseje, ehhez még párosult egy olyan fajta stílus, amit a srácok borzasztóan kedvelnek. Mi másra vágynának még, mint egy szép lányra, aki ráadásul laza és jó fej is? Ezért is van az, hogy Napsi körül állandóan milliónyi fiú legyeskedett, ő pedig az évek alatt megszokta, hogy körülötte forog a világ, talán el sem tudná képzelni másképp. Plusz bökkenő, hogy Napsi elképesztően könnyen lesz szerelmes, viszont mindig olyanba, akit nem kaphat meg, ezért aztán nem sok barátja volt eddig. Ha fel kéne sorolnom, hány kapcsolata volt, a szám a nullához közelítene. Ha azt kéne felsorolnom, kibe volt már „őrülten szerelmes”, az már eltartana egy darabig. Énekesek, színészek, a fizikatanárunk, Károly bá’ (még általánosban), „srác a metróról”, „srác a klipből”, krétai

33

LEINER LAURA „napágy-visszapa-koló” fiú, Ryan Gosling… Hát, igen. Végeláthatatlan a lista. Abdulnak igaza lehetett, mert a piros pólós srác ismét hátrapillantott, és ezúttal találkozott a tekintetünk. – Én mondtam – vigyorgott Abdul, aki szemtanúja volt a pillanatnak. – Te jó ég – hajtottam le a fejem zavartan. – Maradjunk le kicsit. – Miért? – Mert összenéztünk, és ide fog jönni – pánikoltam be. – Véletlen volt. – Zsófi, nyugodj már le. Ez egy zenei fesztivál. Mindenki ismerkedik. – Én nem – jelentettem ki határozottan. – Nincs esélye a piros pólós srácnak? – mosolygott kedvesen. – Nincs. Amennyiben nem Anthony Kiedisnek hívják, senkinek nincs esélye – szögeztem le. – Ti, lányok, olyan furák vagytok. Mi ez a mánia a ronda, kiöregedett rocksztárokkal? – Hogy érted, hogy ronda, kiöregedett rocksztárok? – döbbentem le. – Csak figyelj – bólintott, és előreüvöltött a még mindig Szasza hátán csüngő Napsinak. – Hallod! – Mi az? – Legszexisebb férfi a földön? – Mick Jagger – vágta rá Napsi gondolkodás nélkül, és tovább ütötte Szasza fejét. – Erről beszéltem – helyeselt Abdul, saját igazát hallva. – Miért nem vesztek észre húsvér, valóságos embert is? – Mert a valóságos ember olyan, mint te – válaszoltam reflexből. – Elragadó, szép mosolyú, selymes hajú, egzotikus? – jellemezte magát az egészségesnél kissé nagyobb önbizalommal. – Nem. Egy bunkó, hűtlen, és semmi más nem érdekli, csak hogy villoghasson a haverjai előtt valami dögös lánnyal – lomboztam le. – Hé! Te ilyennek látsz engem? 34

BÁBEL – Nem. Ilyen vagy – röhögtem fel. – Ez fájt. – Dehogy fájt! Abdul. Ez az igazság. Csodálatos haver vagy, de amikor a volt barátnőidet vigasztalom, sajnos nekik kell igazat adjak. – Mondtam, hogy ne vigasztald őket – legyintett. – Mondtam, hogy ne irányítsd hozzám őket! – feleltem kapásból, mire mindkettőnkből kitört a nevetés, aztán felkaptuk a fejünket, mert Szasza végre nyert: addig forgolódott, míg végül sikerült ledobnia a hátáról Napsit, aki kiterült az aszfalton, és megállás nélkül röhögött. Nem is kérdés, hogy azonnal legalább öt fiú sietett a segítségére, felnyalábolva őt a földről. Hipó adott egy ragtapaszt a felhorzsolódott könyökére, és mehettünk tovább. Az út nagy része még hátra volt. Többször is pihenőt kellett tartanunk, mert Hipó állítása szerint napszúrást kapott, így olyankor, amikor nagyon nyafogott, behúzódtunk az út melletti fák árnyékába, és a fűre lepakolt csomagjainkra ülve pihentünk kicsit. Az aszfalton gyalogoló tömeg egyáltalán nem csökkent, folyamatosan baktattak a felpakolt fesztiválozók, társaságokra szakadozva. A forgalmat teljesen megbénították, az autók sétatempóban araszoltak a gyalogosokkal, és megállás nélkül a fejüket csóválták a stoppolási kényszerben szenvedő fiatalok felé. Mint egy hatalmas embercsorda, úgy vonult a tömeg a Pápa közelében megrendezett fesztivál irányába, a tűző napon leégtek az arcok, a hátizsákok pántjai fehér nyomott hagytak a lebarnult vállakon, és az útszéli ivókútnál feltorlódott a hatalmas sor. Mi is megtöltöttük az üvegeinket hideg vízzel, plusz, akárcsak mindenki más, bevizeztük az arcunkat, tarkónkat és kicsit a hajunkat is. A száradási idő ötven másodperc és két perc között mozgott. Még soha nem voltam zenei fesztiválon, de a gyaloglás közben rájöttem, hogy egyáltalán nem túlzás, amit előzetesen olvastam róla a neten. Ez egy más világ. Az embereket összehozza egy közös élmény, program, a csuklókon virító karszalag azt jelképezi, hogy egy közösségbe tartozunk, így furcsa módon mindenki hihetetlenül kedves a másikkal; a tolerancia, közvetlenség és barátságos stílus 35

LEINER LAURA már akkor érezhetővé vált, amikor még oda sem értünk. Először furcsállottam, hogy odamosolyognak vagy éppen odaszólnak, de aztán felvettem a ritmust és viszonoztam a gesztusokat. Amikor észre sem vettem, hogy leejtettem a telefonom tokját, rögtön utánam kiabáltak, és mire megfordultam, egy lány már sietett is felém, hogy átadja. Az út szélén, a fűben pihenő csapatoknak odaintegettek meg köszöntek nekik, és azokat sem bántották, akik elaludtak az árnyékban, a csomagjaik érintetlenül hevertek mellettük. – Oké, még egy szünet az utolsó húszperces séta előtt – vágta hanyatt magát Szasza a fűben, és mindannyian hálásak voltunk ezért az ötletért, konkrétan kezünk-lábunk lógott a melegtől. Valamennyien lerogytunk, és lihegve ittunk a kincsnek számító vizünkből, a Punk pedig a tömegben próbált cigit szerezni magának. – Le kéne rázni – célozgatott Szasza arra, hogy újdonsült ismerősünknek lassan ideje lenne lelépnie. – Ja. Rontja az összképet – értett egyet Abdul is. – És koszos. Hogy lehet valaki egy fesztivál kezdete előtt koszos? – tűnődött Hipó. A Punk sikeres kunyerálókörútjáról zsákmányával együtt tért vissza, és büszkén mutatta, hogy miket szerzett. Egy egész és egy fél szál cigit, egy hajgumit és egy dobozos kólát, ami már nyitva volt. Elég furán néztünk rá, de ő nemzavartatta magát, kényelmesen elhelyezkedett, és a (ki tudja, honnan szerzett) kóláját kortyolgatta. – Még mindig nem tudom elérni Ateszt – sopánkodott Abdul. – Hagyjátok már ezt az Atesz dolgot! – háborgott Napsi hanyatt fekve, a feje alá gyűrt hátizsákkal, amitől elég természetellenes pózban állt a nyaka. – Majd jön, és összefutunk vele. De ha nem, az se baj! – Hőőőő – kérte ki magának Abdul és Szasza, teljesen egyszerre. – Tudod mennyire jó fej Atesz? – Nem, de nem is érdekel. Itt vagyunk együtt, nem fogok más társaságáról ábrándozni – fortyogott Napsi, szerintem jogosan. – Ezt csak azért mondja, mert még nem bulizott Atesszel – legyintett Szasza lesajnálón. 36

BÁBEL – Mi lenne, ha küldenék neki egy mailt? – jutott eszébe Abdulnak a zseniális ötlet. – Jó, küldd el gyorsan! – jött lázba Szasza is. – Akkora bunkók vagytok! Mi nem vagyunk elég jó fejek nektek? – kérdezte Napsi kitépve egy maréknyi fűszálat, amit Szasza és Abdul felé hajított. – De, csak meg sem közelítitek Atesz jófejségét – oltott minket Abdul, Napsi pedig heves vitába kezdett a fiúkkal. – Tudod, Hipó, én téged kedvellek a legjobban – szóltam sértetten. – Te legalább örülsz nekünk és foglalkozol velünk! – Azt hiszem, felment a vérnyomásom – felelte, és bár nem ez volt az a reakció, amit vártam, azért segítettem neki előkeresni a táskájából az elemes, úti vérnyomásmérőt, és feltettük a karjára. A gép pár pillanat múlva tökéletes eredményt mutatott. – Na, látod, semmi baj! – mutattam, igyekezve megnyugtató hangon beszélni. – Biztos elromlott – dünnyögte a fejét csóválva. Egy hipochonder tökéletesen tisztában van azzal, hogy minden orvos hülye, minden gyógyszer hatástalan és minden műszer elromlott. Ezért is hipochonderek. A sziesztánkat két, vízi pisztolyos fiú zavarta meg, akik hirtelen előttünk termettek, és egy „Hé, lányok, kértek spriccet, he?” kurjantással lőni kezdték Napsi pólóját meg az én ruhámat is. – Kösz, de nem – takartam el a mellkasomat a karommal, és viszonylag türelmesen álltam a spriccelést, amire az árnyékban annyira nem volt szükségem. – Jöhet! – tárta szét a karját Napsi, a két fiú meg boldogan eleget tett a kérésének, és a vízsugarat a nyakára és a hajára irányították. Az úton elhaladók élvezték a műsort. – Köszi! – intett nekik mosolyogva Napsi, amikor nem kért több vizet, a srácok meg további „áldozatokat” keresve szlalomoztak a tömegben, majd néhány sikoly és hangos nevetés után újabb ismeretségre tettek szert.

37

LEINER LAURA – Öcsém! Be kell szereznünk egy vízi pisztolyt – ámult Szasza. – Ez mekkora ötlet! Nézd, minden lány tökre odavan… – Ja. Vizespóló-versenyt is csinálhatnánk. Vegyünk egy vízipuskát, aminek sokkal erősebb a sugara! – bólogatott Abdul. – Jó, de megismerni akarom a lányokat, nem kilőni – rázta a fejét Szasza, Abdul pedig némi töprengés után egyetértett. Gyaloglásunk utolsó periódusa a rettenetes augusztusi hőségben jó hangulatban telt. A leszakadozott, csürheszerű vonulást felváltotta a sor, közvetlenül előttünk és utánunk is egész közel sétáltak az emberek. A fesztivál helyszínének közeledtével egyre több szórólapot vagy programfüzetet osztogató emberrel találkoztunk, és megérkeztek az elmaradhatatlan jegyüzérek is, akik olcsóbban kínálták a belépőket, de akadtak, akik éppen venni akartak, így ők azt kérdezgették tőlünk (is), hogy nincs-e felesleges jegyünk. Fogalmam sincs, hogy a jegyüzér és a jegy nélküli ember miért nem talál egymásra, valamilyen rejtélyes okból kifolyólag ők a sorban gyalogoló fesztiválozókat vették célba, akiknek jórészt egy karszalagjuk volt, a csuklójukon. Se több, se kevesebb. Csak ami egy embernek kell. A monoton gyaloglásra beállt a lábunk, éppen ezért volt különösen furcsa, amikor a következő lépésnél egyenesen az előttünk állókba ütköztünk, merthogy nem volt tovább. Az érkezést felfogtam. A sorban állást felfogtam. A tülekedést felfogtam. Csak egyvalami nem volt világos. Hogy hol van a fesztivál. Merthogy semmit sem láttam. – Itt vagyunk? – csodálkoztam. – Passz. Gondolom – vonogatta a vállát Szasza. – Nem látok semmit – nyújtogattam a nyakam mindhiába, végül előkaptam a telefonom, és felnyújtott karral random lőttem egy fotót, majd hunyorogva meredtem a kijelzőre, amin a felvételem volt. Milliónyi ember, végeláthatatlan sorban. – Ez van előttünk – mutattam meg a többieknek. – Te jó ég – suttogta Abdul gyöngyöző homlokkal. – Miért van ez a torlódás? – kérdeztem. 38

BÁBEL – Még nem nyitották meg a kapukat… – húzta el a száját Szasza. – Mikor fogunk beérni? – kérdeztem, remélve, hogy kapok egy körülbelüli tippet, merthogy lövésem sem volt, soha életemben nem láttam még ilyen sort. – Ma biztos – „nyugtatott meg” Szasza. – Hipó hol van? – forgolódott Napsi. – Itt, mellettem – közöltem, egy pillanatra ellenőrizve Hipót. – Méri a pulzusát – tettem hozzá, utalva arra, hogy ezzel ellesz egy darabig. – Miért nyomnak ezek? HALLÓ, nem halad a sor, ne nyomj már! – üvöltött hátra Szasza. A mögöttünk állók egyre szorosabban préselődtek hozzánk, ez amiatt történhetett, hogy időközben egyre többen érkeztek, a sor meg állt, ezért senki nem tudott előrébb jutni, a hátsók viszont haladni akartak, így megpróbálták sajátságos módon megindítani a tömeget. – Istenem – suttogtam felfelé tartott nyakkal, minimális oxigént juttatva a szervezetembe, bár levegőt alig kaptam, mert annyira összepréselődtem, hogy csak aprókat tudtam lélegezni. – Zsófi, gyere ide – ragadta meg a karomat Abdul, és maga elé húzott, könyökkel kiharcolva annyi helyet, hogy, mondjuk, lélegzethez jussak. – Köszi – pillantottam rá hálásan. – Jól vagy? – Azt hiszem – döntöttem neki a fejem a mellkasának, és lehunyt szemmel a tűző nap felé néztem. – El fogok ájulni – jelentette be Hipó. – Nem fogsz – nyugtattam, de azért annyira nem voltam biztos a dologban. Tíz perc alatt jó, ha egy lépést haladtunk, viszont se előre, se hátra, se jobbra, sem pedig balra nem tudtunk mozdulni, a tömeg mindenfelől bekerített minket, ott voltunk mindennek a közepén. – Mi lesz már? – ordították elöl, és azonnal beindult a pszichózis. A tömeg legalább húsz nyelven kezdett elégedetlenkedni (és ez csak

39

LEINER LAURA a közvetlen közelünkben volt), majd megindult a fütty- és tapskoncert, ami kicsit feldobta a hangulatot. Hipó a tömegnyomorban addig ügyeskedett, míg végül kiszedte a telefonját a nadrágzsebéből, és miután újra fel tudta emelni a karját (összeszorította a tömeg), a füléhez emelte. – Á, jó napot, Farouk doktor – szólt bele. Abdullal mindketten elkerekedett szemmel néztünk rá. – Ez apámmal beszél? – Úgy tűnik – nevettem fel jóízűen. Hipó félrefordította a fejét, így nem hallottuk, hogy mit mond, de amikor újra felénk nézett, elcsíptük az utolsó mondatát. – Értem. Tehát a tüneteim alapján nem tört el a lengőbordám a tömeg nyomásától – konstatálta. – Nagyon köszönöm. Viszonthallásra – tette le. Abdul pislogás nélkül meredt rá. – Rólam nem kérdezett? – Bocs, de nem magánbeszélgetés volt – felelte diplomatikusan. – Ez hülye – nézett felénk Szasza szórakozottan. A Punk észrevett valamit a földön, lehajolt érte, aztán megpróbált volna felegyenesedni, de a tömeg azonnal körbezárta, így lent maradt. – Hm, az az ember nem fullad meg ott, lent? – tűnődött Szasza. – Hahó! Hé! Minden oké? – kiáltotta Napsi összeráncolt szemöldökkel, a lábak irányába. – Szedjük már fel, segítsetek, széttapossák, ha megindul a sor – riadt meg Abdul, és megpróbált lehajolni. Ehhez kellett a segítségünk, ugyanis kellő tülekedés és nyomulás árán sikerült egy kisebb kört kialakítani, így megtaláltuk a punkot, akinek Abdul megragadta a karját, és felrántotta a földről. – Mi a francot csinálsz, megőrültél? – üvöltött rá idegesen. Merthogy ez nem játék. – Találtam egy szandált – mutatta fel a Punk a fél pár női cipőt. – Kell? – ajánlotta fel Napsinak és nekem. – Kösz, de nem – nevettem el magam a halántékomat dörzsölve. 40

BÁBEL Napsi mosolyogva megrázta a fejét, aztán a kezével legyezve az arcát, félrenézett. Mivel közvetlenül mellette álltam (szorosabban, mint szerettem volna, de brutálisan nyomott a tömeg), mindent pontosan láttam. A fiú húsz körüli lehetett, kábé százhetvenöt centi (tehát Napsival egy) magas, és fehér galléros pólót viselt. Éjfekete, hullámos haj keretezte kreol arcát, a szeme pedig olyan csodálatos barna volt, hogy simán el lehetett veszni benne. A száját kinyitva csak ennyit mondott: „Ciao”, és megvillantotta gyönyörű mosolyát. Abban a pillanatban két dolog is történt. Először is, Napsi olyan szerelmes lett az olaszba, hogy még én is éreztem a meteor erejű löketet, amivel nemcsak eltalálta, de inkább agyonnyomta a szerelem ereje. A másik dolog, ami tökéletesen ezzel egy időben történt, a tömeg megindulása volt. Valahol, elöl megnyílt az összes beléptetőkapu, az emberek pedig rakásra megindultak. – Ne veszítsük el egymást. Add a kezed – fogta meg Abdul a karomat. A másik kezemmel megragadtam Napsit, aki sokkos állapotban volt. – Hol van? Hová tűnt? – kapkodta a fejét, feltehetőleg az olaszt keresve. – Elsodorta a tömeg. Gyere, gyere, mert elveszel – kiáltottam, és minden erőmmel azon voltam, hogy felfogjam a nyomást, ami mögülünk érkezett. – Nem, nem mehetek! Meg kell találnom! – Jó, majd bent megkeressük, csak gyere már! – ráncigáltam, de már elszakítottak minket egymástól, amolyan „Adj, király, katonát” stílusban. Csak itt nem mondhattuk, hogy nem adunk. „A legjobb barátnőm nélkül egy tapodtat sem” elszántsággal rontottam Napsi után, és álltam a tömeg sodrását, akik mindenáron előre akartak nyomni, nekem azonban jobbra volt dolgom. Egy pillanat alatt megragadtam a kezét, szorosan rákulcsoltam az ujjaimat az övére, majd hagytam, hogy Abdul és Szasza utánam nyúlva visszahúzzanak magukhoz. A tenger sodrása nem olyan brutális, mint egy elszántan előrenyomuló tömegé, és csak azért nem estem el, mert nem volt annyi helyem. 41

LEINER LAURA – Megvagytok? – üvöltötte Szasza. – Igen! Azt hiszem – tapogattam végig magam, mintha csak arról akarnék meggyőződni, hogy megvan-e minden testrészem. – Szerelmes vagyok – suttogta Napsi. – Ne most beszéljük meg, előbb éljük túl a bejutást – tanácsoltam. – Nem érted – rázta meg a fejét. – Én imádom őt – közölte. – Mi? – ráncoltam össze a szemöldököm. – Mi van? – kérdezte Szasza is, vállával folyamatosan hárítva a lökéseket. – Imádom – ismételte Napsi. – Kit? – csodálkozott Abdul. – Napsi talált egy olaszt – legyintettem. – Húú. Na, és mutasd, merre van Angelo? – röhögte el magát Szasza. – Nem tudom. Ott volt, aztán egyszer csak nyoma veszett – kapkodta a fejét Napsi megállás nélkül, ahogy folyamatosan sodródtunk a tömeggel. – Lehet, hogy délibáb volt – nevetett Abdul. – Nem, én is láttam – erősítettem meg Napsi sztoriját, miszerint mellette állt egy olasz. – Hogy fogom megtalálni? – kérdezte teljesen kétségbeesve. – Minek akarod megtalálni? – értetlenkedett Szasza. – Mi az, hogy minek? Hogy hozzámenjek feleségül, odaköltözzek Nápolyba, majd pár év múlva megajándékozzam pár bambinóval – közölte úgy, mintha ez teljesen egyértelmű válasz lenne. – Honnan tudod, hogy nápolyi? – csodálkozott Abdul. – Nem tudom – rázta meg a fejét Napsi. – Én ennék nápolyit – kalandoztak el a gondolataim. – Mi az a bambino? – kérdezte Szasza. – Gyerek, olaszul – válaszoltam. – Jó. Akkor már csak három kérdésem van – biccentett Szasza, könyökkel hárítva a tolongó tömeget. – Ti honnan tudtok olaszul, én 42

BÁBEL miért nem tudok, és Napsi mióta intelligens? – tudakolta, aztán nem bírta tovább a nyomást, és mielőtt válaszolhattunk volna, Szaszát a sor előrenyomta, úgyhogy csak az ordítását hallottuk: – A bejáratnál találkozunk, ott várlak titeket!

43

LEINER LAURA NULLADIK NAP. 16:35 BEJUTOTTUNK, SÁTORHELYKERESÉS. SZOMSZÉDOK

Az ellenőrző pontra érkezve úgy éreztem magam, mintha több ezer ember nyomott volna össze, minden oldalról. Várjunk csak. Hiszen több ezer ember nyomott össze, minden oldalról. A biztonságiak alaposan ellenőrizték az érkezőket, a táskákat, a csomagokat, úgyhogy a karszalagomat felmutatva két kordon közé léptem be, aminek végén egy asztalra kellett lerámolni a cuccokat. – Kés, fegyver, szúrószerszám, ólmosbot? – tapogatta át mogorván a táskámat az őr. – Semmi – ráztam a fejem ösztönösen. – Szeszesital, tudatmódosító szerek, illegális… – Semmi – ráztam tovább a fejem, hullámos tincseim ide-oda csapkodtak. A biztonsági összevissza turkált a cuccomban, végül átengedett, úgyhogy várhattam a többieket. Akik egytől egyig fennakadtak. – Ez micsoda? – kérdezte az ember, Abdul táskáját átnézve. – Vízipipa – felelte Abdul. – És mit szándékozol beletenni? – Dohányt. – Na, persze – húzta el a száját a biztonsági, és a társának kiáltott: – Kettes fokozatú ellenőrzés Aladdinnak. – A nevem Abdul – jelentette ki felháborodva, miközben félrehurcolták. – Hé, ne nyúljon hozzám. Hallja! Az apám orvos. Hé, ha meglátok egy gumikesztyűt, sikítok. – Mit csinálnak vele? – kérdeztem riadtan a biztonságitól. – Semmit. Csak tüzetesebben átnézik a holmiját – nyugtatott meg az őr, és ahogy követtem a tekintetemmel Abdult, láttam, hogy pánikra tényleg semmi ok, csak félreállították, és mindent kiszedetnek vele a bőröndjéből meg a táskájából. – Ez meg mi? – nyitotta ki a biztonsági Hipó táskáját, és a kopasz feje közepéig szaladt a szemöldöke. 44

BÁBEL – A gyógyszeres neszesszerem – közölte Hipó nyugodt hangon. – Mi? – turkált az őr, és egymás után megfogdosta a vény nélkül kapható, javarészt homeopátiás szereket. – Ez egy lámpa? – Infralámpa. Gyakran van felső légúti betegségem – magyarázta Hipó. – Aha. Jó – forgatta a szemét, és odaszólt egy másik kollegájának, hogy újabb „kettes szintű ellenőrzés”. Hipót is elcibálták, aki félrevonulva a köhögés- és fejfájás-csillapító gyógyszereit mutogatta. – Következő – kiáltotta az őr. Napsi jött. – Helló – mosolygott kedvesen, és miközben felpakolta a holmiját, fürkészve méregette az őrt. – Mondja, nem látott itt egy fiatal srácot? – kérdezte. – Te most viccelsz, ugye? – meredt rá az őr pislogás nélkül. Egy többnapos zenei fesztiválon megkérdezni egy szekuritist, hogy látotte egy fiatal srácot… – Olasz. És gyönyörű a szeme. Kábé ilyen magas – mutatott a levegőbe Napsi, az őr pedig mosolyogva bólogatott. – Figyelj csak, tündérem – szólt közbe, félbeszakítva Napsi áradozását –, látod ott azt a tömeget? – mutatott a kijárat irányába. – Aha. – Nekem még ennyi embert kell ellenőriznem. Úgyhogy fogd a cuccodat, és húzzál innen befele, aztán keresd meg Gepettót egyedül, mert nem érek rá a baromságra! – ordította az arcába. – Maga szerint Gepetto a neve? Sajnos nem volt alkalmam megkérdezni, de úgy gondolok rá, mint Alessandró-ra… – trécselt tovább Napsi. Illetve szeretett volna. Az őr felém fordult. – Vidd innen. – Oké. Gyere, Napsi – rángattam el szófogadón. – Várj! – kiáltott utánam az őr, mire visszafordultam. – Vidd ezt is. Nincs holmija, nem kell ellenőriznem – lökte meg a Punk vállát, felénk irányítva.

45

LEINER LAURA – Ó, ő nem velünk van… – kezdtem, de inkább nem fejeztem be a mondatot, mert a biztonsági már egy angol társasággal üvöltött. Abdullal és Hipóval kiegészülve megtaláltuk a ránk várakozó Szaszát is, aki kérdőn nézett. – Hol voltatok eddig? – csodálkozott. – Kettes számú ellenőrzésen estünk át – dühöngött Abdul, és még mindig a bőröndjét próbálta visszacsukni amit állítása szerint gálád módon széttúrtak. – Gumikesztyű volt? – vihogott Szasza. – Menj a francba – röhögött fel Abdul. És bent voltunk. Ott álltunk öten (plusz a Punk) a Bábel Fesztiválon. – Menjünk, igyunk valamit, és keressük meg az olaszttürelmetlenkedett Napsi. – Felejtsd el – ábrándította ki egyöntetűen a társaságunk összes fiútagja. – Miért? – Mert meg kell szereznünk a legjobb sátorhelyet. – Nem mindegy, hol sátrazunk? – vonogatta a vállát Napsi, miközben megállás nélkül kapkodta a fejét, hátha megpillantja az olaszt. – Látszik, hogy még soha nem fesztiváloztál – sajnálta le Szasza. – Atesztól tanultuk, hogy a sátorhelyválasztás a legfontosabb. – Na, már megint ez az Atesz – tártam szét a karom. Kezdtem úgy érezni, hogy van velünk egy láthatatlan, überjó fej gyerek is. – Árnyékos hely kell, ami közel van a mosdókhoz, van a közelben kávézó és reggeli, és ahová délutánig nem süt a nap… – magyarázta Szasza. – És közel van az orvosi sátor – egészítette ki Hipó. – Így van – hagyta rá Szasza. – Na, mármost. A fesztivál térképe szerint – rángatta ki a táskájából a gyűrött, nyomtatottpapírt – egy ilyen sátorhely van. Ami minden kritériumnak megfelel. – És? Majd odamegyünk később – reagálta le Napsi.

46

BÁBEL – Halló! Elment az eszed? Szerinted hová rohannak azok, akik már bejutottak? – mutatott a beléptetőkapuk irányába Szasza. Ahogy jobban szemügyre vettük, a bejutott fesztiválozók egyáltalán nem engedtek fel, hanem rohantak tovább. Ezek szerint a jó sátorhelyért. Hm. Jó pap holtig tanul. A következő pillanatban eszelős rohanásba kezdtünk, Szasza futott elöl, a kezében tartott térképet tanulmányozva, utána pedig mi, négyen, majd mögöttünk a Punk. A nulladik nap varázsa, hogy még nincsenek koncertek, azonban már kinyitnak a bódék és standok, úgyhogy futás közben irigykedve néztem a fapadokon ülő, kajáló vagy éppen hideg akármit kortyolgató emberek irányába. A zene mindenhonnan szólt, és ahogyan elhaladtunk egy büfé mellett, mintha az Around The Worldöt hallottam volna. A betonozott főútról lekanyarodtunk egy poros mellékútra, ami egy füves területet vágott ketté. – Na. Valahol itt kéne – forgolódott Szasza, és a fák közé lépett. Már itt-ott álltak a sátrak, a legtöbben azonban éppen állították. Úgy tűnt, időben érkeztünk. – Ez lesz az én helyem. Gyönyörű a kilátás – állt meg Hipó egy ponton, én meg mellé álltam, és csípőre tett kézzel néztem, mire nyílik majd a sátra. Egy bazinagy vöröskereszt jelezte a közelben álló orvosi sátrat. – Oké. Akkor rakjuk körbe a sátrakat úgy, hogy középen maradjon hely – szervezkedett Szasza. – Minek a hely középen? – érdeklődtem, ledobva a sátrunkat a kiválasztott helyre. – Mert itt holnap reggelre olyan tömegnyomor lesz, hogy ha most nem gondolunk előre az ücsörgésre, akkor később belakják az összes szabad helyet. Tegyünk ki egy pokrócot és aköré sátrazzunk. – Ez jó ötlet – értettem egyet. – Atesszal is így csináltuk – magyarázta Abdul. – Egyből gondoltam – bólogattam cinikusan, és kicipzáraztam a sátrunkat. – Pink? Az egy pink sátor? – röhögött Szasza. 47

LEINER LAURA – Hát. Lányos – vonogattam a vállam. – Napsi, segítenél? – Pillanat – kiáltotta az úton állva. – Mindjárt jövök. – Mit művel? – kérdezte Hipó. – Keresi az olaszt – sóhajtottam, és ekkor tudatosult bennem, hogy Napsi nem fog segíteni a sátrunk felállításában. – Szasza? – rágtam a szám szélét, felmutatva két rudat. – Aj, ne szerencsétlenkedj már – kapta ki a kezemből, én meg visszafojtott mosollyal néztem, ahogy nekikezd a sátrunk felállításának. Időnként jó kijátszani a „lány kártyát”, a fiúk mániája, hogy semmihez sem értünk, ők mindent jobban tudnak, főleg, ha ilyen szerelős dologról van szó, és hát, az igazat megvallva, néha jó tettetni a hülyét. Mindenképpen kényelmes. A sátorépítés tehát megkezdődött, és mivel éppen ráértem (haha), a szöveg alatti képeken látható a folyamat. 1. kép: Abdul egymaga birkózik a sátruk felállításával. Igen, a hatszemélyes, khakiszínű sátorban csak ketten laknak Szaszával, de ők a kényelemre törekedtek, ezért is hoztak gumimatracot (fújóval együtt), párnát meg minden ilyesmit. 2. kép: Hipó egyedül lakik a kék, dupla szúnyoghálós kis sátrában, itt éppen Fenistillel keni a karját, és kipróbálja az alvómaszkját, amit a netről rendelt, és amit szafarihoz ajánlanak az Afrikába utazó embereknek. A hálós alvómaszk kábé úgy néz ki, mint a méhészek sisakja, csak ez a bogaraktól és rovaroktól véd. Igen, Hipó pont olyan ijesztő volt az életben is ezzel a spéci cuccal, mint a képen. A sötétben, elemlámpával megvilágítva egyenesen korhatáros. 3. kép: Abdul és Szasza, valamint Hipó sátra között a mi kis kétszemélyes, pink-lila sátrunk, amin Napsival osztozunk. A képen jól látszik, hogy nincs benne polifoam, ezért vagy gyorsan szerzünk kettőt, vagy később egy csontkovácsot. 4. kép: A Punk egyszemélyes sátra (neki ennyi az össz cucca). Miniatűr, a magassága maximum ötven centi a földtől, rozoga, a kötelek már egyszer elszakadtak, és újra vannak csomózva. Ő Abdulék másik oldalára cuccolt le, majdnem bezárva a kört. A 48

BÁBEL legalább százkilencven centi magas Punknak egyébként vicces ez a kis sátor, mert vagy a taraja lóg ki, vagy, ha fejjel mászik be, akkor a bordó, acélbetétes bakancsa van a szabadban. 5. kép: Megjöttek a szomszédaink. Egy tizenkét fős holland társaság költözött a közvetlen közelünkbe, be is mutatkoztunk, tekintve, hogy mostantól napokig szinte együtt lakunk majd. A nevekkel még kicsit problémám van, valaki a képen tuti, hogy Niels meg Sven, a lányok közül meg az egyikük Anouk, a többit viszont képtelen voltam elsőre megjegyezni. Barátságosak, nem hiszem, hogy zavarni fogjuk egymást. 6. kép: Csendélet a lakhelyünkön. Abdul kirakott egy pokrócot a kör alakban levert sátrak közé, mindegyiknek a bejárata a kör felé, tehát a pokróc irányába nyílik. Ez a mi kis kolóniánk, ezen a fotón Napsi és Szasza a pokrócon ül, Hipó a sátra nyitott ajtajában nyomkodja a telefonját (biztosan orvosmeteorológiát böngészett, mert állítása szerint frontérzékeny), a Punk kilógó lábbal fekszik a saját kis sátrában, a hollandok ruhaszárító gyanánt köteleket húznak ki a fák között. Négykézláb bemásztam a sátrunkba, és azon filóztam, miért ennyire göröngyös, úgyhogy kidugtam a fejem a cipzáras nyíláson, és megkérdeztem a többieket, mi lehet az oka. – Mielőtt leterítetted a sátrat, kisöpörted alóla a köveket és ágakat? – kérdezte Szasza. – Nem. Miért? – kérdeztem vissza. Egy kellemes kiröhögést kaptam válaszul, meg néhány „így jártatok” beszólást. Niels, a szőke, raszta hajú, félmeztelen holland szomszédunk drapp, oldalzsebes nadrágban állt meg mellettem, és a fejét csóválva így szólt: – Het is niet goed. Ami kábé annyit tesz, „ez így nem lesz jó”. És kitört belőlünk a röhögés.

49

LEINER LAURA NULLADIK NAP. 18:03 A KÖRNYÉK FELTÉRKÉPEZÉSE

A többiek persze leléptek. Szasza és Abdul elment innivalót venni, Hipó pedig úgy döntött, megnézi magának az orvosi sátrat, és még idejében, a fesztivál hivatalos kezdete előtt megismerkedik a doktorcsapattal, „úgyis együtt töltjük ezt a pár napot” címszóval. Így tehát magamra maradtam a szerelmetes barátnőmmel, úgyhogy mindketten jobbnak láttuk, ha mi is megindulunk, tekintve, hogy mindkettőnknek szüksége volt valamire. Nekem polifoamokra, neki meg Matteóra vagy kire. A főútra kiérve kisebb sorba botlottunk: műanyag korsó söröket és egyéb italokat szorongató fiatalok ácsorogtak a mobilvécére várva. Mi is beálltunk a sorba, de miután végeztünk, elhatároztuk, hogy „soha többet”, és inkább megnéztük a programfüzet színes térképén, hogy hol van a normális fajta, „hagyományos mosdó”. Az úton egyre csak érkeztek a többfős csapatok óriási poggyászokkal, az emberek izzadtan és kimerültén gyalogoltak, viszont mosolygósak voltak, plusz köszöngettek egymásnak. Hamar belerázódtunk ebbe az új mentalitásba, és amikor lekanyarodtunk az útról egy stand irányába, visszavisszaköszöngettünk a többi fesztiválozónak. A sátorhelyünkhöz legközelebb lévő „vendéglátó-ipari egység” tulajdonképpen egy fabódé, ponyvatetővel, hosszú pulttal és legalább tíz pultossal, akik sürögtek-forogtak, hogy minél gyorsabban kiszolgálják a pultnál tolongó szomjas embereket. Napsival rutintalan fesztiválozóknak számítunk, úgyhogy egy darabig türelmesen álltunk a sorban, de egy idő után feltűnt, hogy egyszerűen nem kerülünk közelebb a kiszolgáláshoz, a frissen érkezők simán bepofátlankodtak elénk és rendeltek. Ezt megelégelve stílust váltottunk és könyökkel utat törve magunknak, nyomulni kezdtünk. Én például egy nem túl friss illatú hobó karja alatt bújtam át, mire végre meg tudtam támaszkodni a pulton, és akkor már csak a szerencsén múlott, hogy mikor vesz észre a pultos. Integettem, 50

BÁBEL mosolyogtam, kopogtattam a körmömmel, ekkor vettem észre, hogy pár órányi fesztiválozás alatt konkrétan kosz ment a körmöm alá, aminek következtében úgy néztem ki, mint egy földműves. És még mindig nem szolgáltak ki. – HALLÓ! – üvöltötte egy jól ismert hang, mire odakaptam a fejem. Napsi türelmetlenebb típus. A pultosok persze azonnal felfigyeltek rá, csakúgy, mint a vendégek, akiknek zöme fiú volt, és akiknek természetesen imponált a pultra felnyújtózkodó Napsi látványa. Pik-pak ki is szolgálták. Két, flakonos ice teával huppantunk le a bódé elé kipakolt, hosszú faasztalokhoz tartozó padok egyikére, és mivel azt órák óta sütötte a nap, a rövidnadrágos Napsi rögtön fel is pattant, nem túl diszkrét kiáltást hallatva, ami nagyjából arról szólt, hogy rohadt meleg a pad. Én szemben vele ültem le, és a napszemüvegem mögül, röhögve figyeltem, közben pedig beleittam a jéghideg italomba, majd egy gyors fagyhalált követően (az agyamig kúszott fel a jeges érzés, pár pillanatra lebénítva a gondolataimat) újra jól lettem. A bódé minden irányában sor torlódott fel, az érkezők csomagokkal, a már sátrat vert fesztiválozók pedig nagy társaságokban várták az italukat. Egy dolog mindenkiben közös volt. A szomjúság. A nap forrón tűzött, a stand fölé szerelt hangszórókból üvöltött a zene, ennek követeztében mindenki hangosabban kommunikált, a világ minden nyelvén. Ekkor döbbentem rá, hogy a Bábelfeszt nem is igazán a színes zenei palettáról és ötkontinenses színpadairól kapta a nevét, hanem arról a zűrzavarról, amit a látogatók milliónyi dialektusa okoz. – Úristen, hallod ezt? – csillant fel a szemem, amikor valami rockszám után felcsendült a számomra oly jól ismert és kedvelt dallam. – Ja – bólintott Napsi, meghúzta a flakont, és kiitta a jeges teája utolsó kortyát is. A fesztiválozásban az a legjobb, hogy az egymást nem ismerő embereket is összeköti a közös érdeklődési kör, a sorban állás, a zene szeretete, a szabadság érzése és a hangulat. A többi padnál lévő 51

LEINER LAURA társaságok közül többen ugyanúgy énekelni kezdték a dalt, mint ahogy a fűben ücsörgők vagy ahogyan mi is. „I liked pleasure spiked with pain and music is my aeroplane. Its my aeroplane” – énekeltem behunyt szemmel, széttárt karokkal az egyik legnagyobb kedvenc számomat. Még javában daloltam egy háromfős angol társasággal, amikor üzenetem jött, úgyhogy elővettem a telefonomat. ÜZENET KÜLDŐJE SZASZA, CÍMZETT ZSÓFI

52

BÁBEL Pislogás nélkül meredtem az üzenetre, aztán a még mindig önfeledten éneklő Napsi felé fordítottam a kijelzőt. Feltolta a fején a szemüvegét, és értetlenül meredt hol rám, hol az SMS-re. – Menjünk vissza, mielőtt a barom bátyád és a barom haverjai tényleg odaköltöznek hozzánk! – álltam fel akkora hévvel, hogy meglöktem a hosszú faasztalt, így valamennyi mellettünk ülőnek kilöttyent a söre. Az a jó a Bábelben, hogy egyszerre akár hetvennégy nyelven is elküldhetnek a francba. Sűrű bocsánatkérések közepette másztam ki a pádból, Napsit meg húztam magammal.

53

LEINER LAURA NULLADIK NAP, 18:43 VÁRATLAN VENDÉGEK. AZ ELSŐ NEGATÍV ÉLMÉNY A FESZTIVÁLON. UTÁLOM KOLOST

Hamar visszaértünk a sátorhelyünkhöz, ahol is a hollandok sátra kihalt volt, nyilván elmentek szórakozni, a Punk szintén, bár ő valószínűleg, jó homo erectus lévén, inkább gyűjtögetni indult, Hipó, Abdul és Szasza pedig Boldival ácsorgott. – Szia, Boldi! – köhintettem a lehető legbarátságosabban, mire Boldi megfordult és fülig érő szájjal vigyorgott ránk. – Csá – „üdvözölt” minket. – Hallod – nézett a húgára – ,nincs valami kajád? – Nincs – vágta rá Napsi kapásból, de azonnal elárulta magát azzal, hogy óvatlanul a sátor fele pillantott. Boldi megértette a jelet, ami kábé annyit tesz „csak meg ne találja a sátrunkban”, és a ponyva cipzárja felé vetődött csakúgy, mint Napsi, így a Herczeg testvérek úgy, ahogy voltak, ráborultak a sátrunkra, ami természetesen összedőlt. – Idilli családi kép – bólintott Abdul elismerően, miközben a birkózó testvéreket figyelte. – Mi ez az egész? – kérdeztem Szaszát, és a földön heverő, becsomagolt sátorra mutattam. – Boldi idecuccol hozzánk, mert máshol már nincs ilyen jó hely – közölte Szasza a száraz tényeket. – Aha. Egyedül? – rágtam a szám szélét. – Nem, egy haverjával. – Jó, de nem fognak velünk lógni, ugye? – riadtam meg. – Mi bajod van Boldival? – Ölelte át mosolyogva a vállam Szasza. – Hogyhogy mi? Egyszer bordán rúgott, mert be akarta mutatni, hogy a pankrátorok nem is igazából verekszenek. Hát, nem sikerült meggyőznie! – dühöngtem. 54

BÁBEL A fiúk persze akárhányszor tudnak szórakozni ezen a sztorin, az egyáltalán nem érdekli őket, hogy ez már akkor sem volt vicces, amikor megtörtént. – Na – tápászkodott fel Boldi, egy alufóliába csomagolt szendviccsel a kezében. – Felállítod a sátrunkat? – kérdeztem csípőre tett kézzel. – Mér’? Nem én lakom benne. Van sajátom – rúgott bele a földön heverő, henger alakú csomagba. – Bunkó vagy, Boldi! – közöltem, de ezzel nem tiportam a lelkébe, mi általában így kommunikálunk. Az idő előtt leamortizálódott sátramat szemügyre véve lehajoltam, és ellenőriztem a rudakat, hogy eltörtek-e, közben meg Boldi a többiekhez intézett komoly és mély monológot. – Figyeljetek már. Csak háttérinfó a haveromról – kezdte. – Tegnap szakítottak a barátnőjével, eléggé ki van, úgyhogy legyetek vele normálisak, jó? – Ha annyira ki van, akkor miért jött fesztiválozni? – hunyorogtam értetlenül, de nem kaptam választ, mert Szaszáék vihogni kezdtek azon, hogy Boldi egy tobozzal dobálta a húgát, aki válaszképp a földről felszedett hosszú ággal ütlegelte. Képtelen voltam újra felállítani az összeroskadt sátrunkat. Hipó próbált segíteni, de állítólag „ha lehajol, akkor lüktet a feje”, így inkább csak a jelenlétével támogatott, amúgy egyedül szenvedtem. Bemásztam a cipzár nyílásán, és bentről próbáltam meg visszaállítani a rudakat, hogy a sátor felvegye az eredeti formáját, és miközben a verejtékező homlokomba lógó tincseimet söpörtem ki az arcomból, hallottam, hogy „odakint” valaki csatlakozik a társaságunkhoz. Kolosként mutatkozott be, a többiek rögtön kedvesen fogadták, én meg a szememet forgatva, némán mimikáztam, és nem szégyelltem egymagamban ötéves stílust képviselni, tekintettel arra, hogy Boldi haverjáról volt szó. Nem vagyok előítéletes, de azóta kerülöm Boldi barátait, amióta egyszer véletlenül náluk voltam egy házibuli idején, és az egyik csökkent értelmi képességű haverja enyhén illuminált állapotban meg akarta 55

LEINER LAURA enni a karkötőmet, mert azt hitte, hogy cukorból van. És ami a legszomorúbb, hogy meg is ette. Bár erősen kötődtem a gyöngy karlánchoz, elutasítottam, hogy „egyszer visszakapjam” Inkább megvagyok nélküle. Úgyhogy, bár Boldit nem igazán tudom lerázni Napsi miatt, az ismerőseit igyekszem elkerülni. – Van még egy fő velünk – hallottam Abdul hangját, és valaki, feltehetőleg maga Abdul, megpaskolta a sátrunk ponyváját. – Jövök – kiáltottam, és igyekeztem felkészülni a legrosszabbra. Azon sem csodálkoztam volna, ha az Amerikai pitéből Stifler karaktere áll előttem. Boldi és valamennyi haverja azt a szintet és színvonalat képviselik, úgyhogy amikor kimásztam a sátorból és felnéztem, Sean William Scottra számítottam. De nem ő volt. Akkor egy kis leírás Kolosról. Olyan 177 cm magasság, barna szem, augusztus lévén napbarnított bőr, kissé alternatív, homlokba lógó, barna haj. Gonzo feliratú, fekete pólót viselt, arra egy rövid ujjú inget vett. Ehhez farmer plusz tornacipő társult. Jobb kezén óra és valami bőr karkötő, bal kezén egy fesztiválszalag, ami brutálisan eltért a miénktől. Ugyanis az övé, a tömegével ellentétben, zöld volt. – Szia – köszöntem furán, és alig tudtam levenni a szememet a csuklójáról. – Öhm. Sajnálom, ami a barátnőddel történt – tettem hozzá gyorsan, mert még a fülemben csengtek Boldi szavai, miszerint tegnap szakítottak. Azon tűnődtem, hogy mégis hogy a bánatban lehet elhagyni egy ilyen srácot? Kolos unottan nézett rám, és lekezelően válaszolt. – Miért sajnálnád, nem is ismerjük egymást. Aha. Hát, ekkor megfogalmazódott bennem az előző költői kérdésem válasza. Simán el lehet hagyni egy ilyen srácot. Akkora bunkó volt, hogy hirtelen nem is tudtam reagálni, hanem inkább kínosan mosolyogva visszatértem a sátrunk helyrepofozásához. Kolos nem törte magát bocsánatkéréssel, a többiekkel beszélgetett tovább, akiknek a jelek szerint fel sem tűnt a gigantikus beégetésem. – Hé, miért más színű a jegyed? – csodálkozott Abdul, és lassan mindenkinek feltűnt, amit én egy pillanat alatt megláttam. – VIP-jegy – felelte Kolos. 56

BÁBEL – Aztaaa. Fellépő vagy? – lelkesedett Szasza, én meg kicsit kirekesztettnek éreztem magam a beszélgetésből, olyan volt, mintha ott sem lennék. – Nem. Tudósító – magyarázta Kolos lazán. – Hogyhogy? – kérdezősködött tovább Szasza, és erre én is kíváncsi voltam, mert Boldi valami olyasmit említett Kolos érkezése előtt, hogy évfolyamtársak az egyetemen, és akkor Kolos egyidős vele, tehát tizenkilenc körül lehet. – Az egyik zenei szájtnak írok, ők küldtek ki ide. – De zsír! – lelkesedett Szasza. – Zsófi is ír – közölte hirtelen, én meg durván lefehéredtem, és annyira beharaptam a számat, hogy azonnal megéreztem a kis vérszivárgás fémes ízét. Kolos felém fordult, és felvont szemöldökkel mért végig. – Kinek írsz? – Khm. Öhm. Hm – kezdtem bele, aztán rájöttem, hogy ebből nem sokat érteni. – Magamnak. Mármint ez egy blog rólam. Meg általában a zenéről. Ez egy zenei blog. Vagyis nem zenei, mert csak egy zenéről írok. A Chiliről. De róluk sokat. Meg most a Bábelről is… – hebegtem, és a szemem sarkiból láttam, hogy Napsi afféle „mi vaaan?” nézéssel rázza a fejét. – Ez hülyeség – szólalt meg végül vehemensen, és gyanítottam, hogy ezzel engem akar védeni, mégis, már előre kellemetlenül éreztem magam tőle. – Zsófi blogja baromi jó, rengeteget dolgozik vele, és volt olyan nap, amikor – emelte fel az ujját, jelezve, hogy most valami sokkoló fog következni – majdnem háromszáz látogatója volt! – fejezte be büszkén. – Háromszáz? Wow – bólintott Kolos, de a cinizmust lelkesen gyakorló emberként azonnal levágtam, hogy a szavai üvöltenek a maró gúnytól. – Ez nem valami komoly dolog – szabadkoztam tovább. – Gondoltam – mosolyodott el. – Ezt hogy érted? – tettem csípőre a kezem.

57

LEINER LAURA – Fan blog szerkesztése… Feltölteni pár háttérképet, kimásolni valahonnan az infókat, szubjektív véleményt alkotni, és linkelni YouTube-videókat – röhögte el magát. Azt hiszem, egy teljes percig néztem rá pislogás nélkül. – Hogy mered így minősíteni a blogomat? – kérdeztem elképedve. – Miért veszed magadra? Talán a tiédre is passzolnak az elhangzottak? – Nem! – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Hát akkor? – röhögte el magát. – Lépjünk inni valamit – szólt oda Boldinak. Kolos és Boldi otthagyott minket, a többiek meg (Napsit kivéve, akit mintha a föld nyelt volna el) a sátrak közti pokrócra ülve beszélgettek, totál általános dolgokról. – Hahó! – léptem közéjük indulatosan. – Mi az? – nézett fel Szasza. – Bocs, nem zavar titeket, hogy éppen szétaláztak? – huppantam le közéjük továbbra is döbbenten. – Ki? – csodálkozott Abdul. – Kolos – tártam szét a karomat. – Nem mondott semmi rosszat rád – rázta a fejét Hipó miközben mélyen megszívta a sópipáját, amit a bronchitisérc használ. Mellesleg nincs bronchitise. – Nem? Hogy beszélt a blogomról? – Nem a te blogodról beszélt úgy. Általában a rajongói blogokról – vonogatta a vállát Szasza. – Ja, amúgy meg van benne valami – tömködte az illatos dohányt Abdul a vízipipájába. – Igazat adtok neki? – háborodtam fel. – Zsófi, mi bajod van, meghülyültél? – nevetett fel Szasza. – Á, hagyjuk. Persze, ájuljatok el a VIP-jegyétől meg a béna szövegétől, meg a béna Gonzo pólójától… – Az egy klassz póló – szólt közbe Szasza. – Aha, szerintem is jól néz ki – értett egyet Abdul. 58

BÁBEL – Argh! – legyintettem rájuk idegesen, és feltápászkodtam. A sátrunk környékét már eléggé belakták, így óvatosan, vigyázva a kifeszített kötelekre, átverekedtem magam az útig, és csípőre tett kézzel néztem körbe. Napsi rohant felém, és előttem hirtelen lefékezve apró porfelhőt kavart a száraz, kitaposott földúton. – Hol voltál? Szükségem lett volna rád! – ripakodtam rá. – Azt hittem, látom az olaszt – fogta az oldalát kifulladva. – És? – Nem ő volt. Pech, itt többen is vannak fehér pólóban – lihegte. – Képes voltál ezért otthagyni a „Sátánnal”? – vágtam a fejéhez dühösen. – Nem érted? Életem szerelme. Meg kell találnom! – magyarázkodott. – Amúgy milyen Sátán? – Kolos. – Ja, ő jó fej – legyintett. – Nem, nem jó fej! – háborodtam fel. – De, az. – Mondom, hogy nem – erősködtem. – Zsófi, ismerem, tök rendes srác. – Szerintem meg egy bunkó! Tudod, hogy megalázott? Nem, nem tudod. És miért nem? Mert miután beköpted a blogomat, eltűntél, és nem hallottad, hogy mit reagál. – Mert azt hittem, hogy láttam az olaszt! – Kit érdekel az olasz? – kiáltottam el magam meggondolatlanul. Napsi sértetten pislogott rám. – Ez durva volt – perdült meg a tengelye körül, és elviharzott. Én meg rohanhattam utána bocsánatot kérni, amiért megsértettem egy ismeretlen olasz srácot. (A blogon átmenetileg szünetel a „Háttérképek” galéria).

59

LEINER LAURA NULLADIK NAP. 21:15 EURÓPA SZÍNPAD. SZERB HAGYMÁS HÚS. A FESZTIVÁL SÖTÉTBEN

Napsit hamar kiengeszteltem, csupán annyit kellett mondanom viszonylag komolyan, hogy „elnézést, amiért durva hangnemet ütöttem meg a jövőbeli olasz barátoddal kapcsolatban”, és Napsi már ki is virult, aztán a nyakamba borulva szorosan átölelt. Némileg elrontotta a pillanatot, hogy a főúton állva valaki úgy értelmezte a jelenetet, hogy akkor most „csoportos” ölelés történik, így kissé megrökönyödve néztünk a mindkettőnket átkaroló, szürkére kopott zenekaros pólót viselő rockerre, aki közölte, hogy „nagyon szeret minket" Csupán a lehelete bűzétől úgy éreztem, hogy berúgtam, így mosolyogva bólogattam, és a lehető legkedvesebben eltoltam magunktól azzal, hogy most szeressen egy kicsit másokat is. Szót fogadott, imbolyogva botorkált a tömegben, majd egy fémkonténer mellett vélte felfedezni a lakhelyét, és a földre borulva egyszerűen elaludt a kuka mellett. Ez a képsor senkit nem döbbentett meg, mindenki sétált tovább. A lépteink alatt ropogtak a műanyag poharak, korsók és flakonok, mindenfelé szét taposott prospektusok és térképek hevertek. A fesztivál infója szerint a takarítás folyamatos, de ahol enynyi ember van és szemetel egyszerre, ott hosszú távon nehéz rendet tartani. Egy-két zöldet láttam, akik a szeméthalmon átgyalogolva a fullra pakolt kuka legtetejére állították a kidobnivalót, de persze miután elmentek, az egész leborult. A szándék a fontos. A főútról különböző leágazások voltak a kisebb sátrakhoz és színpadokhoz, és bár mindent szerettünk volna megnézni, beláttuk, hogy egy este alatt képtelenség, így közös megegyezéssel az Európa színpad felé vettük az irányt. A tömeg két irányban hömpölygött, voltak, akik telepakolva befelé igyekeztek, és voltak, akik már a sátorhelyüktől indultak meg a színpadok felé. A legtöbben mobilt szorítottak a fülükhöz, és a legnagyobb hangzavar közepette ilyen telefonbeszélgetések hangzottak el: „Hol vagytok? Mi itt vagyunk. Nem látlak. Láttok minket? Integetek, látod a kezem? Pont 60

BÁBEL itt állunk. Gyertek tovább. A vécé mellett vagyok. Félreálltunk, bevárunk itt. Fekete pólóban vagyok és integetek!” Állítólag régi fesztiválszlogen, hogy akit nem akarunk megtalálni, azzal útonútfélen összefutunk, akit viszont keresünk, azt egyszerűen elnyelte a föld. Így történt ez két emberrel is. Napsi hiába forgatta a fejét a szédülésig, nem pillantotta meg a rejtélyes olaszt. Abdul pedig hiába nosztalgiázott minduntalan, Atesznek nyoma sem volt. Az Európa színpad mellett mobil éttermek tömkelege vonult ki, a frissensültek olajos szaga keveredett a porral, de az egész napos gyaloglás, cipekedés és sátorépítés hatására pont olyan ellenállhatatlannak éreztük ezeket az illatokat, mint ahogyan mások is. Éhesek voltunk. Ahhoz viszont, hogy rendesen tudjunk enni, csapatmunkára volt szükség. Merthogy úgy tűnt, a Bábelen mindenki szeretne komfortosan vacsorázni, csakhogy sokkal több volt az ember, mint az ülőhely. A már megismert, hosszú asztal (két oldalán hoszszú paddal) rendszer jellemezte az éttermi részt is, szorosan egymás mellett ülve ettek a fesztiválozók, és ahogy felszabadult egy hely, azonnal lecsaptak rá. Mi viszont sokan voltunk egy társaságban, és szerettünk volna együtt enni, így hát szétváltunk két csoportra. A „kajaszerzőkre” és a „helylesőkre”. Szaszával az egyik látványkonyha kínálatát vizsgálgatva megbeszéltük, hogy ilyet akarunk enni, mert jól néz ki, és jó az illata is. Ez volt a szerb hagymás hús. Mire sikerült a fehér műanyag tálakat egymásra helyezve megfognunk az összes kajánkat, Napsi, Abdul és Hipó talált helyet. Igyekeznünk kellett, mert nem sokáig ülhettek ennyire „szellősen”, mire odaértünk, már legalább hárman próbáltak meg bepréselődni közéjük, csak nem engedték. – Na. Bon appetit – dobta le a tálakat Szasza a faasztalra, mi meg röhögve válogattunk a műanyag evőeszközök között. – Rosszul néz ki. Mi ez? – turkált Hipó a villájával a tányérban. – Vakondhús – közölte Szasza. – Ne már, hülye – löktem meg a vállát. – Csirke.

61

LEINER LAURA – Kicsit olajos, nem? – kérdezte Napsi, közben meg anynyira fénylett a szája, mintha beleesett volna egy tégely szájfénybe. Igen, talán egy kicsit olajos volt. – Kenyeret? Kovászos uborkát? Senki? – nézett körbe Szasza, aztán magához húzta azokat is, és jóízűen enni kezdett. – Adj nekem is ubit – nyúlt Napsi a tányérja felé. – Nem! Az előbb nem kértél – hülyült Szasza. – De azóta meggondoltam magam. Adjál már! – Hozzak még? – szóltam közbe, megpróbálva megelőzni a konfliktust. Nem sikerült, mert Napsi az asztalon lévő maradékot (nem a miénket) kezdte pöckölgetni Szasza pólójára, aki ettől beidegesedett, és hozzávágott egy kovászos uborkát. – Hé, fesztiválszabály, hogy nem pazaroljuk az ételt! – háborodott fel Abdul. – Ezt hogy érted? – kérdeztem. – Nézz körbe. Mindenki dőzsöl, otthagyják a felét, kidobják, válogatnak. Ez a nulladik nap csapdája. Aztán, ahogy telik az idő, mindenki rájön, hogy elszámolta magát, sokkal többet költött, mint kellett volna, és az emberek elkezdenek legatyásodni. – Aham – kaptam be egy falat olajos krumplit. – Én beosztottam minden napra, hogy mennyit költhetek. – Felejtsd el. Sose működik. – Dehogynem – erősködtem. Abdul és Szasza sokat sejtetően egymásra mosolyogtak, aztán sztorizgatni kezdtek arról, hogy milyen volt, amikor „Atesszal fesztiváloztak, és elfogyott a pénzük”… Hipó sóhajtva eltolta a tányérját, és fájdalmas arccal meredt maga elé. – Mi a baj? – Puffadok – közölte. – Fúj, Hipó, menj már! – húzta el a száját Napsi, és a fejét csóválva evett tovább. – Ööö… Hipó, jóban vagyunk, meg minden, de talán nem kéne ilyen részletesen… – próbálkoztam én is.

62

BÁBEL – Elnézést, de irritábilis bél szindrómám van – folytatta Hipó a nem kifejezetten vacsora témát. – Az meg mi? – hajolt hozzá a mellette ülő férfi, Harley Davidson-os pólóban és Hulk Hogan típusú arcszőrzettel. – Semmi, a barátunk képzelt betegsége – legyintettem. – Jobbulást, fiam – veregette meg erősen a pasi Hipó hátát, aki megpróbált kitérni a mozdulat elől, de annyira kis helyen voltunk összenyomva, hogy nem szabadulhatott, állnia kellett a paskolást. – Köszönöm. De megtenné, hogy nem nyúl hozzám? – kérdezte félénken. Mi meg sírtunk a röhögéstől. Szasza nem lakott jól (fogalmam sincs, hogy tud annyit enni), úgyhogy hozott magának még egy adagot, mi pedig türelmesen vártuk, hogy befejezze a dupla vacsorát. Sötétedés után a fesztiválon egészen más hangulat uralkodik: a megvilágított bódék fényében vacsorázó emberek, az utakon hömpölygő tömeg sötétsége, a cigaretták parazsának apró, vörös fénye, a színpadokat szerelő technikusok lámpái… Na, meg előkerültek a gótok is. Napközben csak egyet-kettőt láttunk a sorban, hófehér bőrüket esernyővel próbálták óvni a naptól, így, alkonyat után viszont csapatosan bukkantak fel. Fura ruhákban, fekete sminkben, milliónyi ezüst és bőr ékszerben kísértették az éjszakázó fesztiválozókat. Senki nem nézett rájuk ferde szemmel vagy kérdőn. Igazából nagyon úgy tűnt, hogy itt mindenki megfér egymás mellett. Filozofikus töprengésemet Boldi és Kolos érkezése szakította félbe. És persze, hogy akkor pont volt egy hely az asztalunknál. Kolos leült mellém, Boldi meg benyomult Abdul és Napsi közé, és addig fészkelődött, míg végül le tudott ülni. – Jó étvágyat – szóltam oda nekik, mert feltűnt, hogy egy-egy pizzaszelet van náluk. – Leloptam egy kolbászt – nyúlt Napsi a bátyja szeletéhez. – Hol van pizza? – kérdezte Szasza. – A második sorban – kurjantotta Boldi, és beszéd közben kiesett egy darab megrágott tészta a szájából, aminek látványától ösztönösen öklendezni kezdtem. Boldit ismerve várnom kellett volna még egy 63

LEINER LAURA kicsit a felháborodással, mert a következő pillanatban felvette a koszos asztalról, és bekapta. Láttam már ilyen étkezést valamelyik természetcsatornán. A kérődző állatokról volt szó benne, vagy valami hasonló. Kolos pizzázás közben végig a telefonját tapogatta, összevissza húzogatta ujját az érintőképernyőn, néha pedig betöltés közben le is tette az asztalra, annyira belassult az egész. – Lassú a mobilneted? – érdeklődtem. – Délután óta ezt csinálja – pörgette meg a készüléket egy mozdulattal, majd hagyta, hogy lelassulva megálljon. – Ó – biggyesztettem le a számat. – Még szerencse, hogy én annál a szolgáltatónál vagyok, aki a Bábel fő támogatója és szponzora. Tökéletesen működik a semmi közepén is – magyaráztam „ártatlan arccal”. Kolos felvont szemöldökkel nézett rám, a többiek is elég furán méregettek, én meg éppen hogy elememben voltam. – Frissítem is a blogomat. Feltöltök pár háttérképet – ironizáltam. – Zsófi, miért vagy gonosz? – kérdezte Abdul teljesen komoly arccal. – Mi? Dehogy – ráztam meg a fejem. – Csak vicceltem – néztem körbe döbbenten. – Jó a humorod – dünnyögte Kolos, miközben újra megpróbált csatlakozni a hálózatához. – Oké – adtam meg magam. – Kolos, ha szükséged van a mobilnetemre, szívesen odaadom a telefonomat, használd nyugodtan – néztem rá komolyan. – Ó. Kösz – enyhült meg az arca, én meg überjó fej voltam, és igenis elöntött a büszkeség. Tartott vagy tíz másodpercig. – De miért kéne a mobilneted, amikor az egész fesztiválon ingyenes wifi van? – kérdezte visszatartott röhögéssel, aztán hagyta a fenébe a kapcsolatok keresését, és egyszerűen rányomott a Bábel wifijére. – Ohóóó. Epic fail – reagált elsőként Szasza a beégésemre, én meg az összeszorított fogaim közt véve a levegőt, megpróbáltam lenyelni a békát. 64

BÁBEL – Ha tudtad, hogy van itt wifi, miért adtad elő a drámát a mobilnetedről, hogy délután óta nem működik? – kérdeztem felháborodva. – Miért ne próbálgathatnám az előfizetett szolgáltatásomat annyiszor, amennyiszer akarom? – oltott le totálisan. – Nem úgy értettem. Csak… – próbálkoztam, aztán beidegesedtem, és felpattantam. – Napsi, akkor megyünk? – Hova? – nézett fel Napsi értetlenül. – Tudod, megbeszéltük – meresztettem a szemem, hátha veszi az adást. Nem vette. – Mit beszéltünk meg? – Hogy elmegyünk megnézni az izét – topogtam kínosan. – Zsófi nem értem. Mit beszéltünk meg? – Arghhh! – temettem a tenyerembe az arcom. Kolos beleharapott a pizzába, és egykedvűen odaszólt Napsinak. – Mivel beégett, le akar lépni, amihez kellett volna egy indok, miszerint programotok van, de te nem vetted a jeleit, ezért most duplán beégett, lángvörös a feje, és nem tudja, hogy mászhat ki ebből jól. Szasza, Abdul és Hipó szakadtak a röhögéstől, Boldi pedig egy „jé, tényleg vörös a feje!” felkiáltással tette még emlékezetesebbé a jelenetet. – Óóó. Miért nem ezt mondtad? – törölte meg a száját Napsi egy szalvétába, és már fel is állt, hogy csatlakozzon hozzám. – Oké. Később találkozunk – motyogtam kínosan, és valahonnan, nagyon mélyről szedtem elő annyi erőt, hogy ne elfussak, hanem rendesen elköszönjek a többiektől. – Alig várom – intett Kolos, hátra sem nézve ránk. – Amúgy – trappoltam vissza dühösen –, igenis programom van – közöltem mérgesen, és a telefonomat előszedve bekapcsoltam a fényképező funkciót. – Fel kell töltenem a blogomra a „Bábel legnagyobb bunkója” bejegyzésemet, amihez fényképet is mellékelek. Mosolyt kérek – emeltem fel a telefonomat, aztán megráztam a fejem. – Nem, Boldi, most nem rólad van szó – szóltam 65

LEINER LAURA oda, mert Boldi a „bunkó” jelző hallatán ösztönösen felfigyel. Kolos ledobta a papírtálcára a pizzáját, elegánsan megtörölte a kezét egy szalvétába, és a kamerámba mosolygott, amíg lefényképeztem. – Kösz az együttműködést – vigyorogtam. – Bármikor – biccentett. Napsit magammal rángatva folyamatosan Kolost szidtam, olyan jelzőkkel illetve, ami nem feltétlenül szalonképes egy internetes felületen. – Na, ehhez mit szólsz, Bábel bunkója? He? – nyomtam meg a feltöltés gombot.

66

BÁBEL NULLADIK NAP. 21:18 Új fénykép feltöltve a Bábel mappába. A kép címe: Bábel legnagyobb bunkója. Olvasói kommentek: 21:18 Mrs.AnthonyKiedis írta: Whowhoooo Ki ez?? 21:19 Niki írta: Biglájk! 21:19 californication írta: Én is ilyen bunkóról álmodozom XO 21:19 anitakiss írta: Kérünk még képet a bunkóról :P 21:22 Zsófiadmin írta: Nem. nem! Félreértitek. Ne a külsőt nézzétek Tényleg nagyon bunkó. 21.23 californication írta. Csak a külsőt tudjuk nézni, mivel ez egy fénykép. Annak meg tetszetős. 21:25 anitakiss írta: Akkor nem töltesz fel több képet róla? 21:26 Niki írta: Képet! képet! képet! 21:30 Zsófiadmin írta. Hagyjuk…

67

LEINER LAURA NULLAOIK NAP. 23:46 SÁTORPROBLÉMA.CSAVARGÁS A SÖTÉTBEN. LAMPION EREGETÉS

Lehűlt az idő, úgyhogy visszamentünk Napsival a sátrunkhoz, hogy előszedjük a pulcsikat. Az persze összedőlt, mert Boldi és Kolos időközben felállították a sajátjukat, amiről mi nem tudtunk, ezért átestem a zsinórjukon, egyenesen rá az egyébként sem túl strapabíró sátrunkra. És a sötétben esélyünk sem volt arra, hogy felállítsuk. – Most mi lesz? Se sátrunk, se polifoamunk… – ejtettem le a karomat szomorúan. – Hát, szerintem – nézett rám Napsi a telefonja kijelzőjének halvány fényében, amivel a programfüzetet böngészte –, menjünk el az Amerika színpad felé, és vegyünk csokis fánkot! – lelkesedett. – Oké, ez jó terv, de mi lesz a sátrunkkal? – kérdeztem, megpróbálva rávilágítani az eredeti problémára, miszerint nincs hol laknunk. – Úgyse fogunk aludni. – Vasárnapig? – kérdeztem, de Napsi karon ragadott, és miután mindketten megbotlottunk Boldi és Kolos sátrának másik zsinórjában is, visszaértünk az útra. A füves területeken elemlámpával és mobilokkal világító fiatalok instruálták a vaksötétben sátrat állító társaikat. A főút az egyetlen, amelyik rendesen, fehér fényű lámpákkal van megvilágítva, az összes mellékút és kisebb színpadokhoz vezető ösvény gyérebb fénnyel van ellátva. A főúton hömpölygő tömeggel haladva Napsi egyszer csak megtorpant. – Itt balra. A tömeget kissé megtörve ráfordultunk a kis, lampionos ösvényre, ahol a fellógatott, vörös papírburájú lámpák kölcsönöztek narancsos fényt az útnak. A félhomályban csupán az árnyakat tudtuk kivenni, arcokat egyáltalán nem láttunk, és minden szembejövő ember bőre vöröses színűnek hatott. 68

BÁBEL – Erre van az Amerika színpad? – csodálkoztam. – Aha. Azt írja – fúrta bele a fejét Napsi a programfüzetbe. Pár perc múlva kijutottunk az ösvényről, és bólogatva néztem magam elé. – Azt írja, mi? – löktem meg Napsi karját. Merthogy az Ázsia színpadnál kötöttünk ki. – Hoppá – fordította meg Napsi a kezében tartott programfüzet térképét, én meg röhögve a homlokomra csaptam. – Az nem tűnt fel, hogy fordítva voltak a betűk is? – kérdeztem szórakozottan. – Tök sötét van, csoda, hogy ennyit láttam. – Mindegy, ha már itt vagyunk, nézzünk szét – vontam meg a villámát. Csak a csokis fánkot sajnáltam kicsit. Az Ázsia színpadhoz ugyanúgy, mint az Európa színpadhoz, számos stand és bódé tartozott, úgyhogy megnéztük a kínálatot, végül vettünk sült banánt, és a kivilágított árussor között sétálva ettük meg, a füstölőket és hasonló portékát nézegetve. – Hová siet mindenki? – forgattam a fejem, mert feltűnt, hogy sok ember a színpad felé igyekszik, holott ez a nulladik nap, így program csak holnaptól várható. – Várj, itt azt írják… – tartotta Napsi a fény felé a füzetet –, hogy minden nap éjfélkor „Lampionok az égen” program van. – Az mi? – Nézem. Hú, tök jó! – lelkesedett. – Mindenki fog egy papírballont, meggyújtja benne a mécsest, belesuttogja a kívánságát, és elengedi. Teljesülni fog! – Hú – kerekedett el a szemem. – Honnan szerezzünk lampiont? Mindjárt éjfél. És akkor rohanni kezdtünk. Az Ázsia színpad előtti hatalmas területen összegyűlt emberek valamennyien fogtak már egy papírballont, mi viszont még nem állhattunk közéjük, mert nekünk nem volt. – Bocsi, honnan van a lampion? – kérdeztem egy lánytól, aki a kezében szorongatott egyet, és úgy sietett a tömeg felé. 69

LEINER LAURA – Ott kaptam, arra – mutatott hátra, és már el is tűnt. Ez nem volt túl sok információ, úgyhogy végül összeviszsza futkostunk, és mindenkitől kérdezgettük, hogy hol lehet lampiont szerezni, mire valaki konkretizálta a dolgot, és rámutatott egy gurulós standra. Az árushoz lélekszakadva értünk oda, de ő csak mosolygott rajtunk, és kérdés nélkül felénk tartott két, sárga burájú papírlampiont. Napsi előbb előhalászta a pénzét, úgyhogy meghívott a kívánságra, és miután megköszöntem, sűrű bocsánatkérések közepette igyekeztünk jó helyet kapni a színpad előtti tömegben. Mindenki nagyon izgatottnak tűnt, majd felemelkedtek az égbe az első lámpások. – Nincs öngyújtóm – húztam el a számat zavartan. – Nekem sincs – nevette el magát Napsi. Mintegy végszóra, a mellettünk álló srác odatartotta felénk a Zippóját, én pedig hálásan elvettem, és meggyújtottuk a mécseseinket. – Akkor suttogjuk bele – néztem Napsira izgatottan, aztán a lampionomhoz hajoltam, és azt kívántam, amit minden tizenhét éves lány kíván. Hogy akit szeretek, viszontszeressen. Feltartottam a kezem, és csillogó szemmel néztem, ahogyan a meleg levegő hatására felemelkedik és a többi, fényesen égő lampionnal együtt felszáll az égbe. – Ott az enyém! – ugrándozott Napsi ujjongva. – Még én is látom a sajátomat – néztem fel ámúlva. Az égboltot beterítették a fényes, repülő lámpások, és anynyira gyönyörű látványt nyújtottak, hogy nem tudtam betelni vele. A kezemet a számra tapasztva bámultam az égre, és csak az utolsó pillanatban jutott eszembe lefényképezni, így a lenti képen már a nagyon magasba emelkedett lámpások láthatók. Sajnos, vagyis szerencsére, ezt a pillanatot inkább megéltem, mintsem megörökítettem volna. A lámpások a magasba emelkedést követően, olyan 300 méteren kihunynak és visszaereszkednek a földre, így, miután az első fények kialudtak, a többi is hamar elsötétült. A szememet törölgetve vettem elő a mobilomat, mert üzenetem érkezett.

70

BÁBEL ÜZENET KÜLDŐJE ABDUL, CÍMZETT ZSÓFI

A lampionok kihunyása után az emberek szétszéledtek, úgyhogy Napsival mi is elindultunk a tömeggel. – Ha teljesül a kívánságom, akkor viszontszeret majd, akit én szeretek – sóhajtottam ábrándosán. 71

LEINER LAURA – Én is ezt kívántam! – ujjongott Napsi. – Szeretni fog az olasz srác. – Engem meg Anthony Kiedis – bólintottam. – Úgy legyen – helyeselt Napsi széles mosollyal. – Úgy lesz! :

72

BÁBEL ELSŐ NAP. 2:16 KIFÁRADTUNK. SÁTORPROBLÉMA. KI HOL ALSZIK?

Sikerült az Ázsia színpadtól a tömeggel tartanunk, úgyhogy akaratunk ellenére is annyit gyalogoltunk, hogy már csak össze akartunk esni. Irtó hosszú volt a nap, a fesztivál meg csak holnap reggel kezdődik hivatalosan, úgyhogy egy idő után már csak vissza akartunk menni a sátrunkba, hogy aludjunk egy nagyot. Igen ám, csakhogy a vaksötétben még páran nekimentek a rozoga sátrunknak, úgyhogy mire mi odaértünk és megvilágítottuk a mobilok fényével, már csak összedőlt ponyvakupacot láttunk belőle, ami alatt kirajzolódtak a csomagjaink. – Ez nagyszerű – dünnyögtem. – Meghalok a fáradtságtól. Aludnom kell – közöltem már-már hisztérikusan a kimerültségtől. – Abdul! Szasza! – csapkodtam meg a sátruk tetejét. – Ki az? – jött a hang mögülünk. – Mi vagyunk – fordultam meg hirtelen, miután realizáltam, hogy hiába beszélek a sátorhoz, ők nincsenek benne. – Mit csináltok? – lépkedett át a zsinórokon Szasza. – Hajléktalanok lettünk, összedőlt a sátrunk – mutattam a sötétben a sátrunk irányába, de ez inkább csak megszokásból történt, semmit sem tudtam bizonyítani az éjszaka közepén. – Hogy az a… – érkezett meg Boldi, átzuhanva a Punk sátrának zsinórján. Rögtön utána Abdul és Kolos is feltűnt, vagy legalábbis körvonalazódtak. – Valaki fogadjon be – kértem. – Felejtsd el – rázta a fejét Abdul. – Hé, barátok vagyunk! – Egyetlen csaj sem áll szóba velem, ha egy lány lakik a sátramban. – Ne legyél már ilyen! Nincs hol aludnom! Reggel kiköltözöm, ígérem – vettem könyörgősre a figurát, mert időközben Napsi bemászott a bátyja sátrába, így az ő elhelyezése megoldódott. 73

LEINER LAURA – Lakj a hollandokkal. Nagy a sátruk – tanácsolta Abdul. – Hogy te milyen bunkó vagy. Szasza? – váltottam embert, hátha ő könnyebben megszán. – Jó, nem bánom. Gyere – enyhült meg. – Hálásan köszönöm, hogy nem kell a szabadban aludnom – gúnyolódtam. – Hozom a hálózsákomat – másztam be az összedőlt sátramba, és ki rángattam az összegöngyölt kupacot. – Ne kiabáljatok már, migrénem van! – üvöltött ki a sátrából Hipó. – Bocsi – nevettem a szám elé tartott kezem mögött. Miután a közeli csapnál sorban álltam egy kicsit, sikerült fogat mosnom, és bár a környezet nem volt túl esztétikus (összegyűrt sörösdobozok voltak a csapba hajítva), azért ez a lefekvés előtti rutin elengedhetetlen, akárhol is van az ember. Bemásztam Szaszáék sátrába, és a hálózsákomat a bal oldalra rendezgettem. – Mit művelsz? – mászott be Szasza, és egy elemlámpával megvilágította a cuccomat. – Elhelyezkedem – suttogtam. – Megvesztél? Középen kell aludnod. – Miért? Nem akarok. – Zsófi – kezdte halk, nyugodt hangsúllyal –, két fiú nem alszik a sátorban egymás mellett, csak a Túl a bardtságonban. Középre fekszel, mi meg a két szélén alszunk – magyarázta, belőlem meg olyan röhögés tört ki, hogy egyszerűen nem bírtam visszatartani. – Migrénem van, HALLÓ! – üvöltötte Hipó. – Boldi, ne büfögj már. És a húgod se – kiáltotta Kolos Boldiék sátrában, én meg egyre hangosabban nevettem. – Mi az, VIP-jegyes? Nem jó a társaságod? – üvöltöttem háton fekve Kolosnak, folyamatosan nevetve. A következő pillanatban Abdul húzta fel a cipzárt, és bemászott mellém. – Na, akkor még kell az arckrémem – matatott a táskájában, amiben valami pluszban csörgött is. A nyakig felhúzott

74

BÁBEL hálózsákomban, ásítozva pislogtam Abdul felé, aki az elemlámpával megvilágította a tükrét és ráérősen kenegette az arcát. – Mi van, ráncos vagy? Abdul, aludjunk már – motyogtam. – Kiszáradt a bőröm a naptól – magyarázta. – Szasza, segíts – böktem meg a másik oldalamon fekvő Szaszát, de ő már nem reagált, totál bealudt. Abdul végre visszacsavarta a tégely tetejét, ekkor azonban tovább matatott, és a kézkrémét kereste. – Hogy lehet valaki ennyire piperkőc? – hunytam le a szemem. Abdul ügyet sem vetett rám, dudorászva bekente a kezét, utána megfésülködött, majd legalább tíz perc azzal telt, hogy paskolgatta a párnáját, hogy a fejecskéje kényelmesen feküdjön. – Sírok – szóltam, azt hiszem, magamnak. – Hé! Punk! Alhatók nálad? – kiáltottam kétségbeesetten nevetve, Napsi pedig a másik sátorban kezdett vihogni. – Mi az hobbiblogger? Nem jó a társaságod? – kérdezte Kolos a sátrából, nem túl hangosan, de azért tökéletesen érthetően. – Vicces vagy – motyogtam a szememet forgatva. Aztán Abdul végre elhelyezkedett, és alhattunk.

75

LEINER LAURA ELSŐ NAP. 8:51 ÉBREDÉS. KÁVÉZÁS. OTHERSIDE, AZ A FRÁNYA VIP

Szívesen kialudtam volna magam, de Abdul álmában horkol, Szasza meg rugdosódik. Így nem csoda, hogy álmomban szafarin voltam, ahol elefánt trombitált az ormányával, egy gazella pedig megrúgott. Felébredve láttam, hogy a két állat helyett Abdul és Szasza alszik mellettem békésen, és ahogy felültem, már ki is túrtak a helyemről. A szememet dörzsölve másztam ki a sátorból, és a reggeli friss levegőt beszíva néztem fel a falevelekre, amelyek szűrve engedték át a korai napsütést. A sátorkörünk közti pokrócra kilépve nyújtóztam egyet, és a mozdulatsor majdnem kiteljesedett a „mindjárt elérem az. eget” érzéssel, amikor valaki félbeszakított. – ‘Reggelt – jött a hang mögülem. Nincs annál szemetebb érzés, mint amikor sokórányi zsibbadt és kényelmetlen alvás után félbeszakítják a nyújtózkodást. Ki más lehetett volna? – Szia, Kolos – dünnyögtem, és összefontam magam előtt a karom, mert a „pizsim” nem tartozott rá. Oké, csak egy rövid sort és egy bő fazonú RHCP póló, de akkor is. Frissnek tűnt, ráadásul egy műanyag poharat fogott a keze között, ami gőzölögve illatozott. – Ó, hol vetted a kávét? – csillant fel a szemem. – Ki az útra, egyenesen, aztán jobbra, és már ott is van – bökött maga mögé hanyagul, aztán leült, és az ölébe húzta az iPadjét. – Akkor nincs messze – tűnődtem. – Nem, nincs – felelte, fel sem nézve a tabletből. – Jó. Fel kéne öltöznöm, így azért mégsem mehetek – motyogtam. – Nem, így szerintem sem – pillantott fel egy másodpercre. – Hol lehet a cipőm… – forgattam a fejem. – Körülbelül milyen messze is van a kávé? – érdeklődtem, miközben ellenőriztem, hogy semmifajta rovar vagy bogár nincs a bakancsomban, aztán mezítláb belebújtam. – Ki az útra, egyenesen, aztán jobbra – ismételte meg. 76

BÁBEL – Oké. És jó a kávéjuk? – hezitáltam tovább. – Aha. Nagyon finom – ivott bele. A szememet forgatva félrehajtottam a fejem, és minden erőmmel azon voltam, hogy lazítsak az ökölbe szorított kezemen. – Istenem, akkor elmegyek én! – akadtam ki teljesen. – Percek óta ezt tervezed – közölte unottan. – Mert reméltem, hogy felajánlod, hogy hozol nekem, hogy ne így kelljen elindulnom! – mutattam magamra ideg-bájosán. – Pszichopatán? – Nem. Pizsamában – vágtam rá. – Miért nem kérdezted meg, hogy hozok-e neked kávét? – Miért nem ajánlottad fel? – tettem csípőre a kezem. – Miért tettem volna? – Mert utaltam rá. – És? – És úgy illik. – Bunkó vagyok, semmi közöm az illemhez… – legyintett. – Ó, de cinikus valaki… – dünnyögtem. – Jó. Kolos, hoznál nekem egy kávét? – kérdeztem, mire felnézett rám, és felháborítóan pimasz arckifejezéssel így szólt: – Bocs, de most olvasok. Pislogás nélkül meredtem rá, aztán összefontam magam előtt a karomat, és bólintottam. Ha harc, hát legyen harc. Hirtelen felindulásból megindultam, és mikor mellé értem, lehajoltam, és egy rutinmozdulattal kinyomtam az iPadjét, mire a kijelző elsötétedett. – Hah! Jó olvasást – néztem vissza gonosz, szinte sátáni kacajjal. – Ez csak a képernyővédő gomb volt – szólt utánam, és már vissza is kapcsolta a tabletet. A fenébe. Az „outfitem nem lógott ki a tömegből, a bakancs-pizsamasortRHCP póló teljesen beleolvadt a környezetbe; a kávésbódé előtt sorban állva láttam fürdőruhafelsős lányokat, félmeztelen, csupán rövidgatyát viselő fiúkat, de akadtak az éjszaka óta kapucnis pulcsiban lévők is. Senkinek nem tűnt fel a „pizsamám”. A sorban 77

LEINER LAURA ácsorogva azzal foglalatoskodtam, hogy megpróbáltam kiszedni a hullámos tincseimbe ragadt faleveleket, illetve fűszálakat, aztán már ott is voltam a kis pultnál. – Jó reggelt – mosolyogtam. – Egy fehércsokis latte macchiatót kérnék. A középkorú nő, akinek bodegájára pont rásütött a délelőtti nap, verejtékező homlokkal nézett vissza rám. – Én meg egy olyan állást, ahol nem olyan fiatalokat szolgálok ki, akik egy amerikai filmben érzik magukat – dünnyögte. – Hogyan? – ráncoltam a szemöldökömet. – Aranyom, ez nem a Starbucks. Van presszókávé, hosszú kávé és kapucsínó. – Ó. Elnézést, nem láttam a kiírást – pillantottam félre a táblára. Egy műanyag tálcányi kapucsínóval lavíroztam vissza a sátrunk felé, és bár a főúton haladók közül többen is megköszönték, hogy „vettem nekik” kávét, végül sikerült úgy eljutnom a szállásunkig, hogy senki nem nyúlt le egyet sem a tálcámról. A többiek még aludtak, Kolos pedig a sátraink közt kiterített pokrócon ült, és szinkronban hallgatta a horkolásokat. – Abdul horkol és… – ültem le. – Boldi – felelte. – Gondoltam. Kaptam kávét – mutattam a tálcára diadalittasan. – Szörnyen ügyes vagy – motyogta, alig figyelve rám. Kellemetlen, amikor az ember egy olyan személy társaságában kénytelen tartózkodni, akivel nem igazán találják a közös hangot. Én viszont reggel képtelen vagyok csendben maradni, úgyhogy türelmetlenül vártam, hogy valamelyik barátom végre felébredjen és megszabadítson a nagyképű Kolostól. Csendben iszogattam a kapucsínómat (legalábbis a kiírás szerint az volt), és igyekeztem elfoglalni magam. Nem igazán ment. A fesztivál hivatalosan is elkezdődött, ami annyit tesz, hogy mindenfelől őrült lárma és hangzavar hallatszott, ezt tetézte számos horkolás és az utakról érkező ricsaj. Kolos némán iPadezett, én meg azzal foglalatoskodtam, hogy lesöpörgettem a pokróc szélére 78

BÁBEL felhordott gallyakat és fűszálakat, közben pedig akaratlanul is dudorászni kezdtem, ami nálam az unalom végső stádiumának a jele. Az Otherside dallamait énekelgetve azt vettem észre, hogy Kolos felnéz a tabletből és rám mered. – Mi az? – kérdeztem közönyösen. – Befejeznéd? – Mit? – horkantottam. – A dúdolást. – Te most viccelsz velem, ugye? – kerekedett el a szemem. – Egy zenei fesztiválon vagyunk, millió decibellel üvölt a zene mindenfelől, fél Amszterdam horkol a mellettünk lévő sátrakban, de téged az én dúdolásom zavar. – Ja – biccentett. – Ó, tudod mit? – Vettem egy mély levegőt, és teli torokból üvölteni kezdtem a dalt, a legelejétől. – „How long, how long will I slide, seperate my side, I don’t, l don’t believe it’s bad”. – Az utolsó szót az eredeti számnak megfelelően valahogy így énekeltem „beeeeeee-ee-ed”, amivel is sikerült felkeltenem az egész környéket. – Kussolj már! – üvöltötte ki Boldi a sátorból, és a többiek is mozgolódni kezdtek. – Ki kornyikál? – jött a hang Szaszáék sátrából. A hollandok kidugták a fejüket a sátrukból, és álmosan, karikás szemmel néztek körbe. Egy pillanat alatt felvertem a környezetet. Kolos visszatartott vigyorral csak némán rám mutatott, úgyhogy korán reggel kaptam egy adag „elmész te a francba” pillantást. Kínosan széttártam a kezem, és előálltam az aduásszal. – Jó reggelt. Hoztam kávét. Ez jó ötletnek bizonyult, szinte mindenki örült az egyébként kihűlt löttynek, egyedül Boldi nem kívánt kávézással bajlódni, ő újfajta reggeli szertartást vezetett be: a sátrából kimászva felbontott egy dobozos sört, és mohón vedelni kezdte. Pislogás nélkül meredtem rá, a farkasszem játékot csak akkor veszítettem el, amikor olyat büfögött, hogy belerengett valamennyi sátor. Ekkor viszont ösztönösen lesütöttem a szemem. 79

LEINER LAURA Napsi utolsó előttiként csatlakozott hozzánk, hosszú, szőke haját hurkos copfba kötötte, és ujjatlan pólójában meg apró rövidgatyájában, törökülésben foglalt helyet köztünk. Már csak Hipó hiányzott. – Hipó, ideje felkelni – dobálta Szasza Hipó sátrát a földről összeszedett dolgokkal. Kaviccsal, ágakkal vagy éppen flakonokkal. – Jó reggelt – köszönt Hipó, de legnagyobb meglepetésünkre nem a sátrából érkezett, hanem mögülünk, az út irányából. – Hát te? – csodálkozott Abdul. – Reggeli viziten voltam az orvosi sátorban – közölte. – És? Mindent rendben találtak? – fojtottam el a nevetésemet. – Mit tudnak ezek? – rázta meg Hipó a fejét idegesen. Az annyit jelentett, hogy semmi baja, ó pedig ilyenkor mindig kételkedik az orvosok szakértelmében. Ilyenek ezek a hipochonderek – Na, akkor a mai program – nyitotta ki Szasza a fesztivál programfüzetét, és böngészni kezdte a kínálatot. – Megkeressük Ateszt – javasolta Abdul. – Megkeressük az olaszt – állt elő a saját ötletével Napsi. – Zuhanyozás közben ellenőrzőm, nincs-e bennem kullancs – közölte Hipó. – Benyomok – kurjantotta Boldi, és fél kézzel összezúzta a markában tartott alumíniumdobozt, amiben, mondjuk, még volt sör, úgyhogy az ölébe folyt. – Tarhálok – motyogta a Punk, akinek a feje kilógott kis sátrának nyílásán, úgyhogy hanyatt fekve kémlelte a fölöttünk lévő fák lombjait. – Felállítom a sátrat, hogy ma éjjel már ne a piperkőccel és a rugdosódóval kelljen aludnom – ecseteltem a saját tervemet. A többiek annyira nem törték magukat, hogy esetleg segítsenek vagy ilyesmi, mindenki konstatálta, hogy akkor én majd ezt csinálom, és inkább érdeklődve néztek Kolosra, aki nem osztotta megvetünk a programját. – Te mit fogsz csinálni? – Elmegyek három koncertre, amiről írni fogok – felelte. 80

BÁBEL – Melyik háromra? – kérdezte Napsi, miközben kényelmesen elfekve a pokrócon Szasza ölébe hajtotta a fejét, a lábát pedig Abdulon pihentette. Na, ez neki kényelmes lehetett, a fiúknak már annyira nem. Kolos megmutatta a programfüzetben a három előadót, Napsi meg elhúzta a száját. – Franc megy arra. Hatmillióan lesznek. Tömegnyomor – jelentette ki. – De nem a VIP-emelvényen – vetette ellen Kolos. Az egész társaságunk elismerően bólogatott, nekem viszont egyszerűen tárva maradt a szám. – VIP-emelvény? – kérdeztem. – Aha. A sajtósoknak – emelte fel lazán a farmerjának zsebéből kilógó passtartót, a sajtókártyájával együtt. – Onnan nézhetsz bármilyen koncertet? – kérdeztem, miközben az agyam folyamatosan kattogott. – Igen. – Mindegyiket? – Nem mindegyiket. Csak amelyik érdekel – gonoszkodott, én pedig a fülemben éreztem, ahogy dobog a szívem. – A Chilit is nézheted onnan? – Aha – biccentett. – Úristen! – sóhajtottam hitetlenkedve. – És vihetsz magaddal valakit? – Ha akarok – vonogatta a vállát. Az egész társaság lé legzetvissza fojtva figyelte a diskurzusunkat. Ez volt az a pillanat, amikor félre kellett tennem minden ellenszenvemet, minden utálatomat, és meg kellett hunyászkodnom a cél érdekében. Anthony Kiedis, a leendő férjem, leendő gyermekeim apja, leendő kaliforniai életem értelme… Meg kellett tennem. – Bevinnél a Chili alatt a VIP-emelvényre? – kérdeztem torkomban dobogó szívvel. – Nem – röhögött a szemembe. – Miért nem? – csodálkoztam. 81

LEINER LAURA – Mert nem akarlak bevinni – közölte egyszerűen. – Mi? Miért? – keltem ki magamból enyhén indulatosan. – Mert tegnap kora este óta ismerlek, azóta lebunkóztál, felvágtál a mobilneteddel, megállás nélkül gúnyolódni próbálsz, és azt hiszed, nem látom, hogy amikor beszélek, idióta stílusban utánzol. És ezek után elvárnád tőlem, egy szinte vadidegentől, hogy vigyelek be egy koncert VIP sajtósai közé, amikor abban sem vagyok biztos, hogy tudsz viselkedni. Nőj fel – fejezte be a monológját, én pedig megalázottnak és vérig sértettnek éreztem magam. – Az egészet te kezdted! – szakadt ki belőlem az első gondolat, de amint elhagyta a számat, már meg is bántam. – Ismétlem, nőj fel – mosolygott. – Tudod, mit? Nem érdekel a hülye VIP-jegyed meg a VIPemelvény, mert én ott fogok állni a koncerten a legelső sorban, annyira közel Anthonyhoz, hogy meg tudjam számolni a mimikai ráncait! – üvöltöttem az arcába. Kolos széttárt karral nézett a többiekre, mintegy segítségkérőén. – Jó. Sok sikert hozzá – vonta meg a vállát. – A fenéket! – pattantam fel. – Amióta az eszemet tudom, erre a koncertre várok. VIP-emelvényről akarom nézni! – jelentettem ki dühösen, aztán a mit sem sejtő Koloshoz hajoltam, hirtelen megragadtam a passtartót, nagyot rántva rajta kitéptem a zsebéből a sajtókártyáját, és a sátrak köteleit átugrálva rohanni kezdtem. A főúton szaladtam, az embereket kerülgetve, markomba szorítva a belépőmet a VIP-emelvényre, ahol is majd Anthony Kiedis felnéz rám a színpadról, megpillant, én mosolyogva lesütöm a szemem, nekem ajánlja a következő dalt, a sajtópartin interjút készítek vele a blogomhoz, eközben belém szeret, első gyermekünket pedig „Chili juniornak” fogjuk hívni… A telefonom rezgése szakította a félbe jövőképet, úgyhogy a szúró oldalamat fogva félrehúzódtam, és elővettem a készüléket.

82

BÁBEL

Lehajtott fejjel kullogtam vissza a sátrunkhoz, ahol a többiek éppúgy üldögéltek és beszélgettek, mint amikor eszelősen rohanni kezdtem a lenyúlt passtartóval. – Tessék – dobtam Kolos ölébe, aki felvont szemöldökkel nézett fel rám. – De tudd meg, hogy nemcsak az én jövőmet tetted tönkre, hanem Chili juniorét is – szipogtam csalódottan. – Ki az a Chili junior? – nézett körbe Kolos értetlenül – Zsófi és Anthony Kiedis közös gyereke lesz – legyintett Abdul. – Miért kérdeztem meg, én barom – dörzsölte meg az orrnyergét Kolos, akit a jelek szerint fárasztott a jelenlétem. Vagy akár az egész jelenségem. – Zsófi, menjünk már, meg kell találnom Federicót – nyöszörgőtt Napsi. – Ki az a Federico? – kérdezte gondolkodás nélkül Kolos. 83

LEINER LAURA – Napsi jövőbeli olasz barátja. De nem ez a neve. Vagyis nem tudjuk – magyarázta Szasza. – Oké, szakmai ártalom a sok kérdés, de mi lenne, ha ezután egyszerűen csak nem válaszolnátok? – közölte Kolos, és a tekintetében némi rettegést véltem felfedezni.

84

BÁBEL

ELSŐ NAP. 9:30 TUSOLÁS A BÁBELEN. BEÉPÜLÉS A HOLLANDOK KÖZÉ. REGGELI SZASZÁVAL

Napsival előzetesen feltérképeztük a terepet, és mivel a zuhanyzók a délelőtti órákra már teljesen elúsztak, és a fülkékben nem volt hely a száraz ruhák tárolására, a „bevárjuk egymást” technikát választottuk, vagyis az összes tiszta holminkat egy hátizsákba tettük bele, és amíg egyikünk zuhanyozott, a másik a fülke előtt várta, hogy elkészüljön. Elsőként én mentem, és résnyire nyitva hagytam, hogy a kifejezetten erre a célra hozott gumiklumpán kívül minden ruhadarabot kiadhassak Napsinak. Ezután teljesen behúztam a kabinajtót, és boldogan engedtem magamra a langyos vizet. – Sampon – kiáltottam, mire Napsi bedugta, én meg átvettem tőle. A hajamból szürkésfekete lötty távozott, ami olyannyira elundorított, hogy alaposan átmostam még kétszer. Mindhiába, a por elől nincs menekvés, vonzza a hajunk, a ruhánk, ragad tőle mindenünk, nem mellesleg pedig telemegy vele az orrunk. A tusfürdőadagot is megdupláztam, mert elképesztő, hogy mit mostam le a bőrömről. Fúj. Undi. Mikor kész lettem, Napsi egyenként beadta a törülközőmet, majd a ruháimat is, és cserélhettünk. Amíg várakoztam a gőzben, feltűnt, hogy mások azért ennyire nem szemérmetesek, a szégyellőség nem jellemezte a többi tusoló lányt: volt, aki be sem húzta teljesen a kabint, mások meg egyszerűen fehérneműben flangáltak a zuhanyzókabinok közti keskeny folyosón. A hajszárításra nem volt gondunk, délelőtt már olyan erősen sütött a nap, hogy csak áttöröltük párszor a törölközővel, és utána rekordidő alatt száradni kezdett. A kabinok közti folyosó mindkét végén kijárat volt, előtte azonban a csapok sorakoztak. A tükörnek kifejezetten örültünk, bár fogmosás alatt nem használhattunk, ugyanis a tükör íratlan szabály 85

LEINER LAURA alapján mindig a sminkelőké. Úgyhogy félreállva mostam fogat, fél kezemet az állam alá tartva hogy az esetleg lecsöppenő fogkrémet felfogjam, és más ne csússzon el rajta. Kiköpni viszont a csaphoz siettem, olyankor egy „ohi, eh ihhanatra, öhi” kijelentéssel, ami emberi nyelven annyit tesz, „bocsi, egy pillanatra, köszi” befurakodtam két sminkelő lány közé, és gyorsan végeztem. Aztán türelmesen vártuk, hogy mi is kapjunk szabad tükröt, mert szándékunkban állt sminkelni. A fülledt, meleg időt figyelembe véve csupán szempillaspirált és szájfényt használtunk, minden más egyszerűen lefolyt az emberről. A mellettem lévő tükör előtt egy gót lány sminkelte füstös feketére a szemhéját, csipkekesztyűs kezében rutinosan járt az ecset, látszott a mozdulatsorból, hogy rendesen kitanulta. – Hű! – néztem rá elismerően. – Nincs meleged? – pásztáztam végig a fekete ruháján. – De – felelte kapásból, mire mindketten elnevettük magunkat. – Szép a sminked – dicsértem meg. – Köszi. Napsi végzett a zöldalmaillatú szájfényének a felvitelével és vigyorogva felém fordult. A közelünkben lévő valamennyi lány őt nézte, és a tekintetük elárulta, hogy éppen minden erejükkel azon vannak, hogy valami kivetnivalót találjanak benne. Az irigy emberek imádják a negatívumokat, szinte élteti őket, úgyhogy fürkészve vizslatták, hátha valami nem stimmel. Pechükre Napsinál minden klappolt, hosszú, egyenes szálú, szőke haja vizesen keretezte az arcát, fekete, ujjatlan Rolling Stones pólóján az ikonikus, kinyújtott nyelvű logo díszelgett. Apró farmersortja a hátsó zsebnél koptatott volt, mintha csak kiülte volna, de amúgy így vette, a szettjéhez tartozó nyári, lapos bokacsizma pedig őrülten jól nézett ki. Plusz, ugye, napszemüveg, karkötők meg egy stílusban passzoló nyaklánc. Á, inkább kirángattam Napsit a mobil zuhanyból, mielőtt meglincselték volna a megjelenése miatt. Ahogy kiléptünk, a nap szárítani kezdte az alapból hullámos hajamat, úgyhogy az ujjaimmal belebelekapva húztam ki a 86

BÁBEL tincseimet, hogy ne ugorjának össze túlságosan. Minthogy Napsi rendszerint nagy sikert arat a fiúk körében (nem úgy, mint a lányokéban), és a lányzuhanyzó mellett közvetlenül a fiúké volt, ezért az oda igyekvők ugyanúgy odaköszöntek neki, mint az onnan érkezők. Amúgy rajtam kábé ugyanaz a szett volt, mint Napsin, csak Rolling Stones póló helyett egy derékban szűk, felül azonban bővebb, fehér alapon békejeles felső, aminek olyan nyakkivágása van, hogy valamelyik vállat általában láttatni hagyja, és nyári csizma helyett saru, aminek pántjai felérnek a vádli közepéig. Minden más stimmelt. A fiúzuhanyzó előtt elhaladva Abdult pillantottuk meg, aki mezítláb, félmeztelenül, csupán a derekára tekert fehér törölközőt viselve telefonált. – Hé! Hát te? – álltunk meg előtte, mire Abdul elvette a fülétől a telefont, és vigyorogva nézett ránk. – Sziasztok, mi újság? – Mit csinálsz? Kivel beszélsz? És miért nincs rajtad ruha? – ráztam meg a fejem. – Pszt – csitított. – Nem beszéltem senkivel, csak imitáltam – suttogta. – Mi? – Mikor látnak a lányok ilyen tökéletes felsőtestet? Haló! – mutatott magára elismerően. – Ha megnéznek egy filmet Matthew McConaughey-val? – kérdeztem vissza csípőből. – Azon kívül – legyintett türelmetlenül. – Nézzetek rám, milyen jól nézek ki – feszítette be a karját, ellenőrizve a bicepszét. – És kissé nárcisztikus is vagy, nem? – csóváltam a fejem. – Attól függ, az mit jelent – felelte elgondolkodva, én meg röhögve rácsaptam a vállára. – Meddig fogsz itt ácsorogni? – Amíg vannak csodálóim – vigyorgott. Napsival körbenéztünk, és feltűnt, hogy a lányok valóban nem bánják, hogy Abdul még „telefonálgat” kicsit. 87

LEINER LAURA – Na, jó, nem zavarunk. További jó magamutogatást – köszöntem el tőle. – Köszi – intett, aztán újra a füléhez emelte a telefont, és a porban sétálva (hogy azért az izmos hátát is meg tudják csodálni) úgy tett, mintha valakivel beszélne. A sátrunkhoz igyekezve már messziről kiszúrtuk Szasza „Do not disturb” feliratú pólóját, úgyhogy bevártuk, és együtt másztunk át a kifeszített köteleken, hogy a helyünkhöz érjünk. – Mi ez az illat? – szagoltam bele a levegőbe. – A hollandok egy mobil grillen kolbászt sütnek reggelire – magyarázta Szasza, és valóban, a népes társaság jóízűen falatozott. A sok holland között fel sem tűnt a plusz egy szőke fej, őt azonban stílusa miatt mégis meg tudtam különböztetni a többiektől. Boldi teli szájjal magyarázott, és még le sem nyelte a falatot, már vedelte hozzá a sört, közben pedig megállás nélkül tanította a hollandokat magyarul káromkodni. – A bátyád beépült a hollandok közé – közöltem Napsival, de mire ki mondtam, már nem állt mellettem. A holland társaság örömmel fogadta, Napsi pedig bólogatva magyarázott nekik. – Dank u! – emelte meg a frissen szerzett tányérját, kimondva mindazt, amit hollandul tud. Ők pedig válaszolták, amit magyarul tudtak. Igen, arról a káromkodásról beszélek, amelyik kötőszónak is megfelel, és amit minden magyar elsőként tanít meg előszeretettel bármilyen külföldinek. A bébetűs, jaja. – És mi? – néztem Szaszára. – Menjünk el kajálni – ölelte át fél karjával a vállam. – Oké. A térkép szerint van egy mobil pékség. A pékség kicsit messze volt, majdnem az Ausztrália színpadnál, de megérte elmenni, mert a lakókocsi stand üvegpultja mögött mindenféle friss, ropogós pékáru volt kirakva. Én túrós batyut vettem, Szasza pedig „szilvás buktát, mert azt szereti”, és bár az eladó nem értékelte túlzottan a hülyülésünket a netes szállóigével, mi azért hihetetlenül nagyot röhögtünk rajta. 88

BÁBEL A pékség előtt nemhogy a szokásos fapadok, de konkrétan semmi ülőalkalmatosság nem volt, úgyhogy mivel mindenki más is a földön ücsörgött, mi is lehuppantunk a porba Árnyék híján a tűző napon kényszerültünk reggelizni, de ez a hőség még az elviselhető szinten belül mozgott. – Mit csinálsz? – nézett rám nevetve Szasza. – Kiszedem a mazsolát – turkáltam tovább a batyuban és egy újabb, összeaszalódott szőlőt bányásztam ki belőle – Akkor miért ilyet vettél? – Nem tudom – vontam meg a vállam. – Szeretem a kihívásokat – pöcköltem el a következő mazsolát, egyenesen egy közelben fekvő/napozó/henyélő, nagydarab raszta hajába. – Ó-ó. – húztam el a számat. – Menjünk kicsit arrébb, jó? – tanácsolta Szasza, aki felmérte az erőviszonyokat, és úgy ítélte meg, jobb, ha nem kerülünk konfliktusba a véletlenül megpöckölt taggal.

89

LEINER LAURA ELSŐ NAP. 12:17 ÁLTALÁNOS BOLYONGÁS. TEREPSZEMLE ÉS MELEG… DÖGMELEG

Miután a Herczeg testvérpár ott maradt a hollandokkal, Abdulról az utolsó információnk az volt, hogy törülközőbe csavart testét mutogatja, Kolos „kit érdekel” hová ment, Hipó meg üzent, hogy az orvosi sátorban van, mert azt hiszi, talált magában egy kullancsot, én Szaszára maradtam. Reggeli után csatangolni kezdtünk, csak úgy mászkáltunk, a napon felforrósodott fejünket pedig hideg itallal próbáltuk hűteni. Én szénsavmentes ásványvízzel, mert túl meleg volt a buborékokhoz, Szasza pedig egy korsó sörrel, mert..-nos, ő nem indokolta meg a döntését. Délben valamennyi színpadon megkezdődtek a programok, és mivel mi épp az Ausztrália színpad közelében voltunk, belenéztünk a műsorba. Az óriási pódiumon nem is láttuk az előadókat; a kivetítő ebben segítségünkre lehetett volna, ha éppenséggel nem süt rá ezerrel a nap. Így a napszemüvegünk mögül hunyorogva néztük egy darabig, hátha látunk valamit, de inkább csak hallottunk a koncertből. Azt viszont jó hangosan. A színpad előtti hatalmas területet egyáltalán nem töltötte meg a tömeg, csak pár elvetemült, fanatikus rajongó ugrált az első sorokban, a többi ember szellősen, egy helyben álldogálva nézte a műsort, a legtöbben azonban a dühöngőrész legvégében lévő italospultok és standok apró árnyékába húzódva pihentek. Brutálisan meleg volt. Feltöltöttem kilenc új képet a Bábel mappába, képkommentárokkal. Katt a részletekért ide. 1. kép: Az Ausztrália színpad és környéke. A színpadon elvileg egy együttes, de nem nagyon látszik, az előtte lévő területen lézengő emberek. 2. kép: Árnyékba húzódott fesztiválozók. Dél körüli felvétel lévén tikkasztó a hőség, az emberek nemcsak a standok és vendéglátó-ipari egységek árnyékában próbáltak hűsölni, hanem egymáséban is, természetesen ez utóbbi kísérlet nem járt sikerrel. 90

BÁBEL 3. kép: Művészi önarckép magamról, a napszemüvegem lencséjében látszik is a kezemben tartott telefonom. Igen, a fejem valóban vörös, rendesen megkapott a nap. 4. kép: A főúton elhaladó locsolókocsi, aminek mindenki örült. A sofőr lassan haladt, szinte már állt, és türelmesen várta, hogy a fesztiválozók megmártózzanak a vízsugárban. A képen három rocker látható, átázott, fekete, együtteses pólóban, csuromvizesen léggitároznak, hosszú hajukat körbe-körbe rázva. 5. kép: Közeli kép a kezemről. A bodegák mellett sétálva Szasza legnagyobb bánatára alaposan körbenéztem, és végül muszáj volt megvennem ezt a kézzel készített, színes gyöngyökből álló karkötőt, amin egy kis szív medál is van. Nekem nagyon tetszik. 6. kép: Szasza arckifejezése, amikor hetvenedszerre is megmutattam neki az új ékszeremet. Mellesleg Szasza ekkorra már a harmadik korsó sörén is túl volt, ami ebben a melegben nem túl szerencsés választás; úgy itta, mint a vizet, ezért ilyen fura a mosolya a felvételen. Megjegyzés: a fején lévő turbánt a pólójából készítette, gutaütés ellen, így ő félmeztelenül járkált velem. 7. kép: Csendélet az Ausztrália színpad mögötti füves területről. A fotón hanyatt fekvő fesztiválozók, bikinifelsőben napozó lányok, egy rakás ember frizbizik, illetve kis babzsák labdával zsonglőrködik, Szasza alszik a fűben, félig letakartam a fejét a pólójával, és végül, a kép sarkában a rokonlelkek egy lánytársaság formájában, akik valamennyien Red Hot Chili Peppers felsőt viseltek, így mutatva a világnak ittlétük miértjét. 8. kép: Mikor mindenki az ég felé nézett, gondoltam, én is felpillantok, hogy megtudjam, mi olyan érdekes. A ragyogó, világoskék égbolton ez az egy darab, a képen is látható, apró felhőcske úszott egymagában. Hát, ezt nézte mindenki, én meg lefotóztam, mert valóban szörnyen érdekes. 9. kép: Sor a főút melletti kútnál. A Bábelfesztesek türelmesen ácsorogva várnak a sorukra, hogy odaérve igyanak a hideg vízből, megmossák a kezüket, arcukat, sokan bevizezzék a ruhájukat, a hajukat, de a képen harmadikként sorban álló srác, amikor végre 91

LEINER LAURA odaért, egész egyszerűen beült a kútba, és hagyta, hogy a tarkóját csapdossa az erős vízsugár, óriási röhögés és taps volt a jutalma.

92

BÁBEL ELSŐ NAP, 13:05 KÁOSZ A TWITTEREN

Ha egyszer valakik szétválnak egy fesztiválon, akkor igen nehéz újra összefutni. A következő üzenetváltások a Twitteren történtek. HerczegPrincessNapsugar Hol van mindenki??? Abdul_the_great @HerczegPrincessNapsugar A sátornál vagyok. RHCPZsofi @Abdul the great @HerczegPrincessNapsugar Várjatok meg minket, jövünk. Abdul_the_great @RHCPZsofi Várj, már eljöttem. Gyertek az Afrika színpadhoz. Hipo104 Merre vagytok? RHCPZsofi @Abdul the great Most akkor az Afrika színpadhoz menjünk? HerczegPrincessNapsugar @Hipo104 Én most értem a sátorhoz, de nincs itt senki. Its_me_Szasza @HerczegPrincessNapsugar Mindjárt ott vagyunk. RHCPZsofi @Hipo104 Pontosan hol vagy? Hipo104 @RHCPZsofi A térkép szerint az Amerika színpad közelében. Abdul_the_Great Jön valaki az Afrika színpadhoz? Itt várok. HerczegPrincessNapsugar @Hipo104 @RHCPZsofí Akkor menjek az Amerika színpadhoz? RHCPZsofi @HerczegPrincessNapsugar Nem, az Afrika színpadhoz menjünk, ott van Abdul. Hipo104 HOVÁ MENJEK??? Its_me_Szasza @Hipo104 Mit üvöltesz? Abdul_the_great ITT VAGYOK AZ AFRIKA SZÍNPADNÁL! HerczegPrincessNapsugar @Abdul_the__great Jó neked. XD Its_me_Szasza @Abdul_the__great Te se üvölts! 93

LEINER LAURA Hipol04 Akkor nem érdekeltek, én itt maradok. HerczegPrincessNapsugár @Hipo104 Hol? RHCPZsofi @Hipo104 Hol? Abdul_the_great @Hipo104 Átmenjek az Amerika színpadhoz? Its_me_Szasza @Abdul the great Ne menj sehová, mindjárt ott vagyunk @RHCPZsofi-val. Boldizsaaar Mi a pálya gyíkok? Itt zúzok az Európa színpadnál. RHCPZsofi @Boldizsaaar Ne kavarj be, így sem találjuk egymást. Hipol04 @Boldizsaaar Menjek az Európa színpadhoz? Boldizsaaar @Hipol04 Mi vagyok én, az anyád? Oda mész, ahova akarsz. Hipo104 MIT CSINÁLJAK???:(((( Its_me_Szasza @Hipo104 Semmiképp se ÜVÖLTS!!! HerczegPrincessNapsugar @Abdul_the_great Itt vagyok az Afrikánál, hol vagy??? Abdul_the_great @HerczegPrincessNapsugar Az Európa felé tartok, Boldi írta, hogy ott van. Its_me_Szasza @AbduI the great Na, ne szórakozz már, mi a francért mentél el, mindjárt mi is ott vagyunk az Afrikánál! AbduLthe_great Hagyjatok már, itt vártam egy csomót, nem jöttetek, léptem Boldihoz! RHCPZsofi Akkor menjünk az Európához??? #káosz HerczegPrincessNapsugar @RHCPZsofi Passz. Én itt állok az Afrikánál. Boldizsaaar @Kolos Gyere már az Európához. RHCPZsofi @Boldizsaaar Mi??? Ez a @Kolos, ez az a Kolos??? Kolos @RHCPZsofi Mit gondolsz, melyik Kolos vagyok? #ostoba RHCPZsofi @Kolos Na, sejtettem, hogy te vagy az. A bunkó stílusod a védjegyed. Kolos @RHCPZsofi Legalább van védjegyem. RHCPZsofi @Kolos Szállj le rólam Twitteren! 94

BÁBEL Kolos @RHCPZsofi Akkor ne írj nekem. RHCPZsofi @Kolos Nem neked írtam. Kolos @RHCPZsofi Olvasd vissza. RHCPZsofi @Kolos A fenébe. Tényleg. De véletlen volt. Akar a bánat neked írni… Kolos @RHCPZsofi #majdszóljhafelnőttél RHCPZsofi @Kolos Hahahahaha. Annyira vicces vagy. #SE !!! Hipo104 Csak úgy közlöm, hogy pánikrohamom van az Amerika színpadnál. Szédülök. RHCPZsofi @Hipo104 Jövünk!!! Its_me_Szasza @Hipo104 5 perc, jövünk. HerczegPrincessNapsugar @Hipo104 Rohanok, nyugi! Abdul_the_great @Hipo104 Úton vagyok. Boldizsaaar Csapassuk a buleeeeet!!!

95

LEINER LAURA ELSŐ NAP. 13:12 HIPÓ MEGMENTÉSE. TIKKASZTÓ HŐSÉG, EGY KIS SKA-PUNK. AZ A FRÁNYA VIP

Végül valamennyien az Amerika színpadnál kötöttünk ki, hogy az éppen légszomjjal küzdő barátunkat átsegítsük enyhe rohamán. Szasza közelharcot vívott a pultnál néhány rasztával, akik félmeztelenül, kipirult fejjel „szeszt” akartak vásárolni, majd miután a raszták megkapták az áhított korsójukat, Szasza némi flört kíséretében (a pultoslány számára nem maradt közömbös) szerzett Hipónak pár vizes zsepit. Miközben Hipó a homlokát vizezgette a melegben pillanatok alatt felforrósodott zsebkendővel, sajnálatát fejezte ki a történtek miatt. – Bocs, de iszonyatosan kijött az agorafóbiám – magyarázta. – Nincs semmilyen agorafóbiád – nyugtatgattam, mert úgy ítéltem meg, talán egy több tízezres zenei fesztiválon nem szerencsés elkezdeni irtózni a tömegtől… Hipó amúgy hamar magához tért, nála ezek a dolgok jönnekmennek, az évek alatt már megszoktuk a hisztijét. – És most? – legyeztem magam egy földről felszedett programfüzettel, ami csak minimálisan kavarta meg az arcom előtt a forró levegőt. Az Amerika színpad közelében rengeteg ember tolongott, az emelvény előtti tér teljesen megtelt, a brutálisan tűző nap senkit sem rettentett el a koncerttől. Valamire vártak. – Azt mondja… – hunyorgott Napsi a napszemüvege mögül, belemélyedve a prospektusába. A mondata végét már nem hallottam, ugyanis a tömeg egy emberként morajlott fel, mire odakaptam a fejem a színpad felé. – Nem látok semmit, mi történik? – álltam lábujjhegyre, de nem jártam sok sikerrel, mert egy nálam jóval magasabb társaság éppen előttünk cövekelt le, és nagyon úgy festett, arról a pontról szeretnék figyelni az eseményeket. 96

BÁBEL A közönség ritmusos tapsba kezdett, a rengeteg tenyér összecsapott a magasban, megadva az alaphangulatot, ami afféle eufórikus várakozást idézett elő. – Na, jó – emelte meg Boldi a műanyag korsóját, a tartalmát pedig a szájába borította. Nagy kortyokban nyelte az italt, ami a sietség miatt végigfolyt az állán, le a pólójára. Fintorogva néztem, ahogyan rutinos mozdulattal lesöpri az arcáról a cseppeket, majd a korsóját fél kézzel összegyűri és egyszerűen előrehajítja. Másokra. – Te állat – hüledeztem, és reflexből elkaptam a fejem, hogy beszélgetést imitáljak, amíg a megdobott tagok hátrafordulva keresik a „tettest”. – Máj’ jövök – röhögött Boldi, aztán két kézzel megragadta az előttünk állók vállát, és gond nélkül félrelökte őket, hogy előrébb jusson. – Várj meg! Várj! – sikongatott Napsi, és a bátyja után indult a tömegbe. – Hova mennek? – üvöltöttem torkom szakadtából, de a hangzavar elnyelte a kiabálásomat. A többiek szórakozottan figyelték, ahogyan a tömeg elnyeli a Herczeg testvérpárt. Benyomultak a koncertre. A nyakamat nyújtogatva lestem előre, hogy legalább a kivetítőn követni tudjam az eseményeket, de annyira rásütött a nap, hogy jóformán megvakultam, így nem kísérleteztem tovább, elfogadtam, hogy az égvilágon semmit sem fogok látni. Aztán annyira megijedtem, hogy felsikoltottam, bár azt hiszem, senki sem hallotta. Riadalmam oka nem volt más, mint Szasza, aki megszánta szerencsétlen ábrázatomat, és egy hirtelen ötlettől vezéreltetve a lábamhoz hajolt, mert elhatározta, hogy a nyakába vesz. Persze, amikor rájöttem, hogy mit akar, akkor már nevetve bólogattam és hagytam, de első felindulásból, amikor még csak azt tapasztaltam, hogy a nagy tömegben valaki a lábamat fogdossa, átfutott az agyamon, hogy betöröm a fejét. – Megvagy? – üvöltötte, én meg szorosan megragadtam a fejét, és biccentettem, jelezve, hogy készen állok a „felszállásra”. Szasza 97

LEINER LAURA megemelkedett, az egyensúlyom pedig abban a pillanatban cserbenhagyott, úgyhogy imbolyogva lengtem ki, mint valami béna madárijesztő. Ha sikoltottam is, a hangzavar elnyelte, de egy pillanat alatt a tömeg fölé kerültem, és rálátásom nyílt a koncertre. – Wow! – hüledeztem, lábammal görcsösen kapaszkodva Szasza derekába, miközben igyekeztem biztos fogást találni a kezemmel, attól félve, hogy lezuhanok. – Zsófi! – üvöltötte Szasza. – Ledoblak! – Mi? – néztem le egy pillanatra. – Basszus, engedd el a hajam! – rikácsolta fájdalmas arccal. – Ó. Bocs – kiabáltam rekedten, mert abban a pillanatban feltűnt, hogy éppen Szasza haját tépem két marokkal, remélve, hogy stabil fogáspontot találtam. Nos, stabilnak stabil volt, csak úgy tűnt, ezt ő annyira nem élvezi. Néhány másodperc alatt konstatáltam, hogy valószínűleg nem fogok lezuhanni, úgyhogy kicsit engedett a görcsösségem és valamennyire ellazultam, így rendesen körbe tudtam nézni. A látvány lélegzetelállító volt. A színpad, ami messze volt ugyan, de jól rá lehetett látni, megtelt egy kaliforniai ska-punk bandával. Komolyan, legalább tizenöten voltak az emelvényen, trombitások, gitárosok, énekesek és egy csomó tag, akik fel-alá futkostak. Az ő szerepüket nem igazán tudtam behatárolni, de gyanítom, hogy az együtteshez tartoztak. A zene dallamos volt, és nagyon úgy tűnt, hogy egyedül vagyok a hiányosságommal, miszerint nem ismerem a bandát, mert a tömeg ugrálva tombolt, a dalszöveget pedig annyian üvöltötték, hogy összeállt egy hanggá. Hátul, ahol mi álltunk, eredetileg szellősen ácsorogtak az emberek, de a koncert kezdetekor valahonnan (ki tudja, honnan), hirtelen milliónyian lettünk, és már nem igazán lehetett táncolni, összepréselődtek az emberek. A tekintetemmel próbáltam Napsiékat megkeresni, de képtelenség volt ennyi, háttal álló fej közül kiszúrni a szőke testvérpárt, főleg, hogy a koncertet elárasztották a németek és hollandok, akik nagyrészt szőkék. 98

BÁBEL Jeleztem Szaszának, hogy kicsit mocorogni fogok, mert elő kellett keresnem az oldaltáskámból a fényképezőgépemet, hogy lőjek pár felvételt, ha már ilyen kiváltságos, az egész tömegre rálátó helyzetbe kerültem. – Aztarohadt! – üvöltötte Abdul, és ész nélkül hadonászott a kivetítő felé. Odakaptam a fejem, és éppen elcsíptem, ahogyan a kamera a dühöngőt mutatja, azon belül is egy szörföző lányt. Naná, hogy az őrült barátnőm volt. Fogalmam sincs, hogy jutottak annyira előre, bár Boldi nagy „nyomuló” hírében állt, de az biztos, hogy Napsit láttuk a tömeg tetején kifeküdni, miközben kézről kézre adták hátrafelé, mint valami csomagot. – Ez nem tilos? – röhögtem hitetlenkedve, mert eszembe jutott, hogy azon kevesek egyike vagyok, aki tüzetesen átolvasta a fesztivál házirendjét, és rémlett egy olyan pont, ami kihangsúlyozta, hogy „szörfözni tilos”. Na, nem mintha egy biztonsági hozzáférhetne a tömeg tetejére felmászó emberekhez, de hát a szabály, az szabály. Vagy mi. A kivetítő egészen addig mutatta Napsit, amíg hátrébb kerülve, a hézagosabban álló emberekig adogatták, akik végül már nem kapták el. Egy élmény volt látni, ahogy a legjobb barátnőm végül bezuhan az emberáradatba, lábai a levegőben kalimpálnak egy utolsót, majd teljesen eltűnik. – Ha most nem tört be a feje, akkor soha – sütöttem le a szemem aggódva. – Nyugi. Ennél hülyébb már nem lehet – veregette meg a combomat Szasza, merthogy továbbra is a nyakában ültem. A kamera nem követte tovább Napsi életét, egy váltással újra a színpadot mutatta. Azt mondják, tizenöt perc hírnév mindenkinek jár. Napsinak hét másodperc jutott, de szerencsére meg tudtam örökíteni a gépemmel, hogy mutatták egy több ezres koncert tetején kiterülni. Majd ráveszem, hogy írja bele az önéletrajzába, elvégre ez nem semmi teljesítmény.

99

LEINER LAURA – Szasza, csekkold. Kilenc óránál jó csajok – veregette meg Abdul hirtelen Szasza vállát, ami miatt én is meginogtam, úgyhogy egyensúlyozva újra megmarkoltam szegény Szasza tincseit. – Aú – vert rá egyet a vádlimra, aztán pedig, mivel a nyakában voltam, akaratlanul is elfordultam kilenc óra felé. Mert ha Szasza fordult, fordultam vele. – Nem látom – kiabált Szasza, megpróbálva a lehetetlent, vagyis hallatni a hangját az egymillió decibellel üvöltő zene ellenére. – Átmentek tizenegyre – mutogatott Abdul hevesen. – Megvan! – vidult fel Szasza. – Bocs, Zsófi – nézett fel rám egy pillanatra, aztán, mielőtt még reagálni tudtam volna vagy legalábbis felkészülni, éreztem, hogy dőlök. – Hé, ne mááár! – sikoltottam, de mindhiába. A következő pillanatban két fiú kapott el, akik pont mögöttünk álltak és felfogták a zuhanásomat. Sűrűn bocsánatot kértem, szerencsére elég jó fejnek tűntek, mert csak röhögtek, aztán dühösen Szasza és Abdul irányába fordultam, akik egy szempillantás alatt elillantak. Na, szép, mondhatom. Az állítólagos legjobb barátom simán ledob a nyakából, ha arról van szó, hogy egy csapat lánynak kell imponálni egy zajos skakoncert közben. És egyedül maradtam. Napsi és Boldi elöl zúzott, Abdul és Szasza lelépett lányoknak tetszelegni, Hipót elsodorta a tömeg, és valószínűleg elhagyta a helyszínt… Más meg nem volt velünk. Illetve… Tekintetemmel körbepásztaztam, és csalódott sóhajjal néztem a VIP-emelvényre, amelyen Kolos minden bizonnyal éppen „szupertudósítót” játszott és kényelmesen bámulta a koncertet. A tömegnyomorból óvatosan hátrálva a VIP felé vettem az irányt, és egy után már nem kértem bocsánatot, ha meglöktek és emiatt nekiestem valakinek, mert a legtöbb reakció csak röhögés volt, vagy egyszerűen „vissza a feladónak” címszó alatt taszítottak rajtam egyet, segítve, hogy visszatérjek az embertömegbe vágott keskeny ösvényemre. A VIP-részlegig összesen körülbelül hetvenkét „Hi Five” pacsit osztottam ki, az utamba kerülők közül elképesztően sokan (főleg fiútársaságok) szórakoztatták magukat azzal, hogy csak akkor engednek át maguk között, ha idétlen vigyorral lepacsizok 100

BÁBEL velük. Ez is biztos valami fesztiváldolog, így nem akartam ünneprontó lenni, szóval viszonylag lelkesen osztogattam az ötösöket, figyelmen kívül hagyva, hogy már égett a tenyerem a sok ütéstől. A VIP-szekció leginkább a Titanic osztálykülönbségére emlékeztetett: a tömegtől kordon választotta el, és amíg „kint” nyomorogtak a népek, addig „odabent” egy csomó hely volt, az emelvény pedig félig üres. A világ leggorombább biztonsági őre nézett velem farkasszemet, amikor gyanússá vált számára, hogy én, a rettegett fesztiválozó a VIP körül ólálkodom. – Mit akarsz? – kérdezte baljósán. – Semmit – vontam meg a vállam. – Csak érdeklődnék, hogy esetleg bloggereknek nincs bejárásuk a VIP-be? – próbálkoztam, angyali mosolyt varázsolva az arcomra. Tekintettel arra, hogy a Chili-koncert az Amerika színpadon lesz, amihez ez a VIP tartozik, simán bevetettem a „női praktikákat” a cél elérése érdekében. Hiszen a szekuritis is csak ember, neki is van szíve… Gondolom. – Blogger? – bólogatott a szemöldökét felvonva, mintha csak ízlelgetné az elhangzott szót. – Igen – erősítettem meg. – Kislány, a tömeg háromnegyede blogger, ha kell. – De neeem – ráztam meg a fejem, gyanítva, hogy mit szeretne ezzel mondani. – Én Red Hot Chili Peppers blogot vezetek. – Mint mindenki más is – vágott ismét a szavamba, és látszott rajta, hogy kezdi elveszíteni a türelmét. – De én őrülten szeretnék bejutni a VIP-be. – Na, ide figyelj – tornyosult fölém, ami által nemcsak a hőn áhított árnyékot kaptam meg, hanem a mozdulatsortól icipicire is töpörödtem, és úgy éreztem, akkora vagyok, mint egy hangya. – Sajtóigazolvány nélkül nem jöhetsz be. Na, tűnés. – Köszönöm a kedvességet – vigyorodtam el gúnyosan, és félrelépkedve szorosan a kordon mellett haladtam, azt vizsgálva, vajon mennyire komoly a biztonsági rendszer. Ha azt vesszük, hogy egy kis fémkerítés választ el Anthony Kiedistől, akkor az elég röhejes, úgyhogy eldöntöttem, kijátszom a 101

LEINER LAURA biztonságiakat és igenis átmászom majd a Red Hot-koncert alatt. Éppen zseniális tervemet szőttem, és valószínűleg némi sátáni kacajt is hallattam, amolyan „va-hahahaha” stílusban, amikor kizökkentem a bambulásból. A kordon másik oldalán Kolos beszélgetett ráérősen valami hasonlóan fontos emberrel, mint amilyen ő maga. Mivel nem kívántam, hogy ilyen megalázó szituációban találkozzunk, tiplit akartam venni, de pechemre kiszúrta, hogy valaki nézi, és amikor találkozott a tekintetünk, önelégült vigyor jelent meg a fején. Kedvem lett volna sarkon fordulni és belerohanni a tömegbe, de sajnos ezt nem tehettem meg, mert nem akartam a szokásosnál is szánalmasabbnak tűnni. Kolos elköszönt a beszélgetőpartnerétől, és komótosan odasétált hozzám. – Mi az, hobbiblogger? Be akarsz lógni? – Miért akarnék? Azt sem tudom, milyen koncert megy – legyintettem unottan, és egyébként nem is hazudtam. – Aha – bólogatott szemtelenül. – Amúgy meg – ragadtam meg a kordont –, szerinted ez akadály? – Próbáld ki – uszított. – Dehogy próbálom. – Akkor mégis akadály. – Nekem? Biztos nem – erősködtem. Kolos olyan provokáló arckifejezéssel meredt rám, hogy hirtelen valamennyi vér az agyamba szállt, és vagy a napszúrásomnak, vagy a dühömnek köszönhetően, de brutálisan rászedett. Megragadtam az alacsony kordont, és egyszerűen felhúztam magam rá, majd fél lábamat átvetettem, és lovagló ülésben elhelyezkedve néztem rá, afféle „na, látod” stílusban. – Gratulálok – tapsolt kettőt gúnyosan. – Mondtam, hogy nem akadály… – kezdtem hadarni, de a következő pillanatban valaki megragadta a fél lábamat, és erősen megrántotta. Nem estem nagyot, inkább a megaláztatás fájt, mert ahogy a földön kiterülve felnéztem, a tűző nap a szemembe vakított, így a biztonságinak csak a körvonalát láttam. Nem gond, a hangját megismertem. 102

BÁBEL – Tilos a VIP-be bemászni! – förmedt rám gorombán. – Jólvanna! – jajgattam a földön fekve, közben meg hallottam Kolos önelégült röhögését. A biztonsági kezet nyújtott, én pedig megragadtam, és engedtem, hogy felsegítsen. A ruhám leporolása közben tudatosult bennem, hogy egy órán belül kétszer zuhantam le valahonnan. – Veled van? – kérdezte a szekuritis Kolostól, aki továbbra is remekül szórakozott a nyomoromon. A térdemet paskolva (koszos lettem) pillantottam fel, hogy ne csak halljam, de lássam is, ahogyan válaszol. Ez volt az a momentum, amikor egy szóra kerültem a VIPtagságomtól. Kolos megvakargatta a vállát, és úgy mért végig, mintha gondolkodnia kéne, hogy ki vagyok. – Nem, még soha nem láttam – nyögte ki. Nekem meg elborult az agyam. – Hogy lehet valaki ekkora bunkó? – keltem ki magamból, és próbáltam kitépni a karom a biztonsági szorításából. – Még a nevét is tudom! Kolos. Ismerjük egymást. – A neve rajta van a passtartóján. Na, gyerünk kislány, keressünk neked egy jobb helyet, messze a VIP-től – ráncigáit a biztonsági, én meg a vállam felett visszanézve, öszszehúzott szemöldökkel esküdtem bosszút Kolosnak. Anynyira nem ijeszthettem meg, mert csak röhögve visszasétált az emelvényhez, ahol, gondolom, nyugodtan nézte tovább a koncertet és jegyzetelt a hülye cikkéhez, amit majd a hülye zene oldal lehoz, és a sok hülye elolvassa. Nem, nem vagyok ideges. A szekuritis biztosra akart menni, és a karomat fogva sétálgatott velem, igen messze a VIP-szekciótól. – Engedjen már el, úgy csinál, mintha valami bűnöző lennék. Csak felmásztam a kordonra, mert Kolos provokált, hogy nem merem megtenni. – Kolos a firkász, akit állítólag ismersz – dünnyögte az őr – Mi az, hogy állítólag? Persze, hogy ismerem – feleltem idegesen. – Mint Anthony Kiedist – bólogatott. 103

LEINER LAURA – Nem, nem úgy – sóhajtottam. – Pedig azt mondtad, hogy őt is ismered. – Ki nem ismeri? Ő egy énekes. – Tehát Kolost is úgy ismered, mint Anthony Kiedist? – veszítette el a fonalat az őr. – Nem. Félreérti. Anthony Kiedist ismerem, mint egy énekest. Mint egy hírességet. Könyörgöm, mint az RHCP frontemberét! Kolost viszont igazából ismerem, együtt sátrazunk – öntöttem tiszta vizet a pohárba. – Értem. És ki az a Chili junior, akinek állításod szerint tönkretettem az életét? – érdeklődött tovább az őr. Hupsz. Hogy hirtelen felindulásomban az őr fejéhez vágtam volna ezt is? Megesik. Ekkor már tudtam, hogy ez a hajó elúszott, ugyanis a következő mondatom után minimum a zárt osztályra küldenek. – Nos. Chili junior nem létezik. Még. Így hívnák Anthonyval a közös gyerekünket – rágtam a szám szélét kínosan. Az őr talán egy percig meredt rám pislogás nélkül, végül lefényképezett a telefonjával, és kaptam egy papírt, miszerint a saját érdekemben ne közelítsem meg az Amerika színpad VIP-szekcióját a fesztivál ideje alatt. Óriási.

104

BÁBEL ELSŐ NAP. 16:42 MOBILOK FELTÖLTÉSE. PIZZASZELET. „ÚRISTEN. OTT AZ OLASZ!”. FUTÁÁÁÁÁÁS

Woodstockban nyilván nem volt ilyen gond, de a 21. század fesztiváljain a mobilok bizony lemerülnek. Éppen ezért a Bábelfészt programfüzetében lévő térképen kis bódék jelölték a feltöltőpontokat. Az Amerika színpadhoz legközelebb eső ilyen bódét kerestük meg, és amíg beadtuk a készülékeket, hogy a sok fotó/SMS/netezés, satöbbi használata miatt rekordidő alatt lemerült telók feltöltődjenek, a közeli ételstand füves területén ültünk le, hogy egy pizzaszelet elfogyasztása közben átbeszéljük az elmúlt órák eseményeit. Ez volt a „ki mit kapott” beszámoló. – És igen. Három – mutatta fel ujjait Abdul, aki majd kicsattant a büszkeségtől. Ez a kódolt jel azt jelentette, hogy a koncert ideje alatt három lány számát szerezte meg. – Wow. Gratulálok – motyogtam a fűszálakat tépkedve. – A legdögösebbet fogom felhívni, ahogy feltöltötték a telómat – tervezgetett. – Melyik volt a legdögösebb? – töprengett Szasza. – Inke – jutott Abdul eszébe a „dögös lány” neve. – Jaa. Vágom – röhögte el magát Szasza. – Akinek nem Inke, ne vegye magára – tette hozzá. A beszólásán mindenki jól szórakozott, és egészen addig röhögtünk, amíg Napsi át nem vette a szót. – Úú, ezt nézzétek – bökött a combjára. – Napsi, a te combodat még egy vak is látja – dobta meg Szasza egy faággal, amit maga mellől szedett fel. – Nem azt, te hülye – lökte vállon Napsi, majd tovább mustrálta a saját lábát, egy pontot masszírozva. – Valaki irtó nagyot rúgott belém. Tuti belilul – nyomkodta fájdalmasan. – Így jár, aki szörfözik – csóválta a fejét Hipó, aki természetesen tartott egy kiselőadást a tömeg tetején úsztatás veszélyeiről. 105

LEINER LAURA – Viszont elképesztő volt. Mintha repülnék – mesélte Napsi nagy átéléssel. – Repültél is. Addig mutatott a kamera – igazgatta a haját Abdul. – Ja. Akkor rúgtak meg. Próbáltam megkeresni, ki volt az, de nem láttam. – Biztos véletlen volt – nyugtattam meg. Elvégre senkit sem lehet okolni azért, ha az ugrálás közepette nem veszi észre, ha elé zuhan fentről egy lány. De ez csak az én véleményem. Boldi beszámolója szerint a koncert legelső sorában állt, állítása szerint olyan vizes volt, hogy két kilót ledobott az izzadás és őrjöngés közben (pfuj), de ami a legjobb, legalábbis szerinte, hogy a dobos a koncert végén bedobta a közönség közé a dobverőit, és egyet Boldi szerzett meg. – Amúgy a mellettem álló srácot találta el, de leesett az ütő a földre, úgyhogy „aki kapja marja” sztori volt. – Vagy marha – vágtam rá. – Fúú, és megszerezted? – ámult Abdul. Boldi bizonyításképpen előhúzta a hátsó zsebéből mint valami féltett kincset a kilógó ütőt, és atadta. – Ja. Mondjuk, nem volt könnyű. – A srác simán neked adta, amikor őt találták el vele? – érdeklődtem. – Hát, miután beleharaptam a kezébe – röhögött fel jóízűen. – Te megharaptál egy embert? – néztem rá meredten. – Közelharcban mindent szabad – erősködött. – Remélem, elmegy tetanuszért – aggódott Hipó az ismeretlen „áldozatért”. – Mi van? Asszed’ veszett vagyok, vagy mi? – Én azon sem lepődnék meg – dünnyögtem mosolyogva. Mégis, ki harapdál másokat, ha az illető nem kutya és nem is érzi annak magát… – Egyszer Atesz is megszerzett egy dobverőt. Emlékszel, Szasza? – kezdett nosztalgiázni Abdul.

106

BÁBEL – Ha még egyszer szóba kerül ez az Atesz, én megütlek – háborodott fel Napsi, és teljesen egyetértettem vele. Atesz, mint valami láthatatlan fesztiválfantom, végig a társaságunkban volt, Abdulnak köszönhetően. Persze azonnal heves vitába kezdtek, én meg, mint valami békebíró, feldobtam a konfliktust ezer százalékig félbeszakító témát. – Na, fogadjunk, hogy ilyenje még a fesztiválkirály Atesznek sem volt soha – húztam elő a táskámból a cetlimet, a többiek meg egymás kezéből kikapva olvasták el. – Mi a…? – nézett rám Szasza döbbenten. – Mit műveltél? – hüledezett Hipó. – Semmit. Kolos tehet róla – fontam magam előtt keresztbe a karomat, és előadtam a sztorit úgy, ahogy volt. Na, jó, talán egy hangyányit pozitívabbnak állítottam be magam, de tényleg csak minimálisan. – Szóval tiszta elmebajosnak nézett a szekuritis, Kolos meg letagadta, hogy ismer. Úgyhogy eltiltottak a környékről. – De durva – pislogott Napsi elképedve. – Ja. A végén még valami „wanted” plakát is lesz a fényképemmel a VIP-részlegnél. – Á, Kolos biztos csak hülyült – védte Abdul. – Nem, nem hülyült. Komolyan azt mondta, hogy nem ismer. – Ez poén – nyugtatott Szasza is. – Poén, ha utánunk kiabál, hogy csak viccelt. De nem kiabált, én meg tényleg ki vagyok tiltva onnan – biggyesztettem le a számat, és kicsit sértett, hogy a barátaim nem támogatják a „szidjuk együtt Kolost” programajánlatomat. Úgy tűnt, szerintük ez még mindig belefér a viccelődésbe. Hát, jó. – Jó, ki vagy tiltva, de amúgy sem mehetnél be oda – értelmezte a helyzetet Hipó. – Akkor is duplán vagyok kitiltva – mérgelődtem. – Nem mindegy, hányszor tiltanak ki? – lökött meg Szasza, jelezve, hogy ne akadjak fenn apróságokon. Az olasz kolbászos pizzaszeletem széléből leszakítva egy falatot kicsit magamba szálltam, és rájöttem, hogy igazuk van. Amúgy sem 107

LEINER LAURA mehetnék be a VIP-be, na, bumm, most duplán nem mehetek. A fiúk hamarabb benyomták a pizzájukat, mint én, úgyhogy megkínáltam őket a maradékkal, tekintettel arra, hogy kinézték a számból, és nehéz volt lenyelnem a falatot úgy, hogy közben bámulnak, amikor is Napsi energiaitala megállt a levegőben, félúton a föld és a szája között. – Úristen – suttogta lefehéredve. – Mi van? – rémültem meg, mert ennél ijedtebb akkor sem lehetett volna, ha Marilyn Manson hívja randira. – Úristen. Ott az olasz! – tátotta a száját, mi meg valamennyien arra néztünk. A poros mellékúton hemzsegtek az emberek, a délutáni melegben már megérkeztek az esti koncertekre váró napijegyesek. A hetijegyes fesztiválozók egyébként presztízskérdést csinálnak a karszalagból, a napijegyesek megérkeztével mindenki büszkén mutatja a csuklóján virító kék szalagot, és semmi pénztért nem takarná el. Afféle fricska ez az egy napra érkezőknek, mintha csak azt sugallnánk, hogy „Igen, jól látod, mi végig itt leszünk. Hah!”. A narancssárga napijegy nemcsak színben, de minőségben is elütött a hetijegytől, ezen kívül pedig számunkra még valami olyasmit is jelentett, hogy sokkal jobb fejek vagyunk, mint azok, akik egy koncertre vagy egy napra látogattak el a Bábelfesztre. – Zsófi, látod??? – üvöltött rám Napsi hisztérikusan, mire feleszméltem a jegyekkel kapcsolatos elmélkedésemből, és tekintetemmel az olaszt kezdtem keresni. Első alkalommal csupán pár másodpercre láttam, azóta viszont érzésem szerint úgy egymilliárd ember jött velem szembe, így az olasz homályosan élt az emlékeimben, éppen ezért egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán felismerném. Napsi viszont teljes extázisba esett, úgyhogy az úton hömpölygő tömeget kezdtem figyelni, és megpróbáltam meglátni, hogy vajon ő mit lát. És igen. Az embertömeg egy társaságot kerülgetett, akik hangosak voltak, mind sötétfekete hajúak, köztük pedig ott állt egy olasz, aki kísértetiesen hasonlított Napsi olaszára. 108

BÁBEL – Majmok, itt vannak a telók – érkezett meg Boldi; pólójának alját megnyújtva egy halom készüléket hozott egyszerre. A feltöltött telefonjainkat. Egy pillanat alatt egyszerre két dolog történt. Napsi sikítva megragadta a karomat és rohanni kezdett, én pedig belenyúltam Boldi kenguruzsebként megnyújtott pólójának az erszényébe, és a markomba szorítottam a készülékemet. – Futáááás! – ordította Napsi, és ahogy rángatott magával, bekapcsoltam a videó funkciót. A videó megtekintéséhez kattints ide. A felvételen hallható aláfestő zene: Red Hot Chili Peppers – Give It Away. A négy és fél perces videót rohanás közben készítettem, úgyhogy elnézést a remegő, kapkodó képsorokért. És hogy mit sikerült futás közben felvennem? Nos. Hátrafordulva látszik, ahogyan Szasza, Abdul és Hipó a fűben ülve néznek utánunk, és buzdítva ordítanak olyanokat, hogy „kapjátok el a digóóót”, mellettük Boldi még mindig a telefonokkal van elfoglalva, és a tőle megszokott, értetlenkedő arckifejezéssel mered felénk, szokás szerint pár perces fráziskéséssel reagálva az eseményekre. Előrefordulva, a telefonomat a markomba szorítva nekirohanok pár embernek, az ismeretlen arcok a kamera láttán rendszerint röhögnek vagy arról győzködnek, hogy „semmi probléma”, ezt egyébként legalább hat nyelven. Napsi a fejét kapkodja, azt ismételgetve, hogy „hová tűnt???” meg hogy láttam-e, „mennyire gyönyörű?”, valamint, hogy ő imádja „azt a fiút”. Majd rohanunk tovább. A poros úton ráérősen sétálgató fesztiválozók füttyögnek és olyasmiket kiabálnak utánunk, hogy „ne rohanjatok úgy, lányok”, de Napsi nem is figyel rájuk, csak fejvesztve rohan, maga után rángatva engem, mint valami marionettbábut. A kapkodó felvételen időnként a mögöttünk hagyott sétálókat lehet látni, néha az előttünk felmerülő akadályt (délutáni locsolókocsi), de van, hogy véletlenül leengedem a kezem, így a lábunkat rögzítettem, ahogyan futunk. Az elágazáshoz érve aztán megtorpanunk, Napsi a térdére támaszkodva, kifulladva kapkodja a levegőt, és azt kérdezi, hogy merre tovább. A 109

LEINER LAURA telefonommal mutatom a két lehetséges irányt. Az egyik, amerre a több ember igyekezett, az Európa színpadhoz vezető mellékút, a másik irányba fordítva a kamerát pedig a betonozott főút látható. – És most? – kérdezte Napsi kipirultam – Passz – hallatszik a hangom. – Oké, oké – dörzsöli meg a halántékát két ujjal, és a kamerába meredve filozofálni kezd. – Ha olasz lennék, merre mennék? – töpreng. – Bolognába – hangzik frappáns válaszom, de elengedi a füle mellett, és azonnal rávágja, hogy „az Európa színpad felé” A felvétel beremeg, ugyanis a következő másodpercben ismét rohanni kezdünk, az elsuhanó alakok és útszéli fák akár művészinek is tűnhetnek, de félő, hogy inkább amolyan The Blair Witch Project benyomását keltik a kapkodó képek. Előttem Napsi szőke tincsei mozognak a futás ütemére, és úgy kerülgeti az embereket, mint egy brazil focista az ellenfelet, én meg rendszerint nekiütközöm a kikerülendő tagoknak. Az őrült rohanásunk utolsó képsorai, ahogyan kiérünk a szűk ösvényről az Európa színpad előtti hatalmas térre, és Napsi lesüti a szemét. Koncertkezdés előtt már megtelt a helyszín, a felemelt telefonomon látszik, micsoda tömeg várakozik. És talán, ha egyáltalán a jó út felé fordultunk le, ami persze nem biztos, de ha mégis, akkor valahol, az őrületes tömegben ott állt Napsi olasza is. De nem találtuk meg. A kamerával Napsi búskomor arcát mutatom, aki idegesen cicceg és olyasmiket motyog, hogy „másodszor is elveszítettem”, aztán magam felé fordítom a telómat, és elhúzva a számat, tehetetlenül megvonom a vállam. A felvétel újrajátszásához kattints a videóra, a következő bejegyzéshez pedig a TOVÁBB gombra.

110

BÁBEL ELSŐ NAP. 18:52 HELYZETJELENTÉS OTTHONRA

Elkerülhetetlen, hogy az aggódó szülők értesüljenek gyermekük hogylétéről, az enyémek pedig pontosan eddig bírták, aztán megelégelték a fejükben tomboló rémképeket, és minden mindegy alapon rám csörögtek. Jó tinihez híven kettészedtem a beszélgetést, és először a telefonba mondott választ írom, utána pedig az „ahogy valójában történt” verziót. Khm. A kérdés: Hogy vagy? Amit feleltem: Remekül, de azért hiányoztok. Valójában: Imádok itt lenni, soha többet nem megyek haza. A kérdés: A pénzzel hogy állsz? Amit feleltem: Ahogyan megígértem, csak akkor költök és csak arra, amire muszáj. Valójában: Huh. Már most megcsúsztam, és csak remélhetem, hogy kitart… A kérdés: Ugye, vigyáztok egymásra? Amit feleltem: Természetesen. Mindig együtt megyünk mindenhova, és a fiúk nagyon ügyelnek ránk. Valójában: Már legalább hatszor elhagytuk egymást, állandó a zűrzavar, hogy ki merre van, és mindig, mindenki szó nélkül lelép. A kérdés: Mondd csak, ugye nem alkoholizáltok? Amit feleltem: Micsoda? Dehogy! Pfuj! Valójában: Kérlek. Tizenhét évesen egy fesztiválon vagyunk. Szasza sört vedel, Abdul csiricsáré színes koktélokat kortyolgat, Boldi mindent megiszik, aminek van alkoholtartalma, még a parfümömet is megkóstolta. De azért csapatunk absztinens fele sem 111

LEINER LAURA unatkozik. Hipó, aki saját bevallása szerint kölesérzékeny (?), sör helyett köptetőket fogyaszt az állítólagos hörghurutjára, Napsi az energiaitalra esküszik, mintha normál állapotban nem lenne eléggé felpörögve, én pedig aktívan részt veszek a kóla kampányában, miszerint a legtöbb üres italdobozt összegyűjtő fesztiválozók gumicsónakot nyernek. Ki ne vágyna egy ilyen ajándékra? A kérdés: Ugye nem fekszetek le későn? Amit feleltem: Neeem, olyan éjfél-egy körül lefekszünk, mert hosszú egy nap… Valójában: Későn? Nem. Inkább korán. Ha-ha-ha-ha-ha. Ezen jót röhögtem. A kérdés: Megnéznénk mi is azt a fesztivált, mit szólnál hozzá? Amit feleltem: Tök jó lenne, láttam, mások is érkeznek szülővel, szóval gyertek! Valójában: Nem dőlök be a tipikus „tini fenyítésnek , úgyse jöttök, csak ijesztgettek. Ugye? Ugyeee? Waaaaa! A kérdés: Na, és a többi fesztiválozó…? Amit feleltem: Vannak itt mások? Észre sem vettem. Mi csak együtt lógunk, a társaságunk zárt. Valójában: Napsi fülig szerelmes valami Marcóba, én szívből gyűlölöm Kolost, Szaszára ragadnak a lányok, Boldi megölelt egy vadidegent fogadásból, Napsinak és nekem állandóan odaköszöngetnek, Abdul törölközőben mutogatja magát… Minden oké. A kérdés: Mutatott a tévé egy koncertet. Durvának tűnik, nem? Amit feleltem: Ááá, a média mindig túloz. Csak a rajongók ugarbugrálnak, semmi komoly. Valójában: Napsit combon rúgták, Boldinak lerepült a fél cipője, azóta sem találja, ezerrel megy a pogó, leestem Szasza nyakából, Abdult valaki megégette egy cigivel, a sebet Hipó kente be égési 112

BÁBEL sérülésekre hozott kenőccsel, a biztonságiak a nagy melegben tucatszám emelik ki az első sorokban kitikkadt, vizes hajú és pólójú, félájult embereket… A kérdés: Milyen ott a higiénia? Amit feleltem: Egy ötcsillagos hotel elbújhat egy ilyen szervezett takarítószemélyzet mellett. Valójában: Lassan megtanulok befogott orral, öklendezés nélkül elmenni mosdóba, a fürdés pedig maga a rémálom. A kérdés: Bevált a kis sátratok? Amit feleltem: Hogyne. Tök nagy buli aludni benne. Valójában: Összedőlt, eltört a rúdja, a holland szomszédainkon kívül még hetvenen átestek rajta, és nem is tudtunk eddig aludni benne, úgyhogy a két fiúhaverommal alszom együtt. Problem? A kérdés: Nincsenek zűrös alakok körülöttetek, ugye? Amit feleltem: Milyen zűrös alak? Dehogy. Valójában: A piros tarajos Punk, akit idefele szedtünk össze, annak számít? Lol. A kérdés: Mi ez a lárma? Amit feleltem: Szimpátiatüntetés a Föld megmentéséért. A fesztivál köztudottan zöld. Valójában: Kezdődik a vizespóló-verseny az Európa színpad melletti kis emelvényen, és amint hallható, ettől sokan megőrültek. Abdul például ott rohan. A kérdés: Ki üvöltött bele a telefonba? Amit feleltem: Szasza és Abdul, csak üdvözölni akart titeket. Valójában: Fogalmam sincs, három srác, amikor elhaladt mellettem, odahajolt hozzám, és totál hirtelen mindenféle dolgot kezdett el óbégatni, fogalmam sincs, milyen nyelven.

113

LEINER LAURA A kérdés: Később hívunk, jó? Amit feleltem: Persze, mindig figyelek a telefonomra, nehogy ne halljam, ha kerestek. Valójában: Nehogy már elkezdjetek hívogatni, éppen fiatal vagyok, boldog és nem mellesleg szabad. Na, ez jó beszélgetés volt.

114

BÁBEL ELSŐ NAP. 23:57 „LEGYÉL AZ ÁLBARÁTOM”, A FRANCIA TAYLOR KITSCH. TÁNC AZ AFRIKÁNÁL

Sikerült az Afrika színpadnál töltenünk az egész estét. Nem így terveztük, na, de egy fesztiválon alap, hogy a terv és a valóság köszönő viszonyban sincs egymással. Természetesen a programfüzetet böngészve az Ausztrália színpadhoz készültünk, mert a kiírás szerint két koncert között kenguruimitátor-verseny zajlott. Napsi, aki normál esetben is ezer fokon ég, de az energiaitalok elfogyasztása miatt körülbelül úgy pörgött, mint a gyalogkakukk, mindenképp részt akart venni benne, Boldival együtt. A Herczeg testvérek közös zsákban szándékoztak ugrálni a rajttól a célig. Semmi pénzért nem hagytam volna ki ezt a szürreális élményt, úgyhogy elindultunk ugyan az Ausztrália felé, de totálisan eltévedtünk, és egy ösvényről való rossz lefordulás miatt egyenesen az Afrika színpadnál kötöttünk ki. Senki sem vette annyira a szívére a dolgot, mindannyian egyetértettünk abban, hogy „ez is jó”. A Bábelfeszten már megszokhattuk, hogy minden színpadnak és a színpad környékének teljesen más a hangulata, úgyhogy volt mit felfedeznünk az Afrikánál is. Talán ennél a helynél éreztem eddig leginkább az etnikai és kulturális sokszínűséget, ráadásul a színpad közelében lévő gigantikus tábortűz meghittebbé és barátságosabbá tette a környéket az összes eddig látottnál. – Na, berber koncert kezdődik – világította meg Abdul a szanaszét gyűrt programfüzetét. – De jó! – lelkesedett Napsi. – Oké, de ugye nem fogtok… – fordultam feléjük, de már el is tűntek. – De utalom ezt – fordultam Boldi felé, aki már szintén nem volt sehol. – Naaa! – toporzékoltam a fejemet kapkodva, hogy csonka társaságunk maradék tagjait megpróbáljam összefogni. Addigra Szasza is felszívódott, így Hipóval maradtam kettesben. – Leülünk valahova? – érdeklődtem. Tizenhét évesen semmi esetre sem szeretnék derékbántalmakról panaszkodni, de a 115

LEINER LAURA kényelmetlen alvás, egész napos gyaloglás és földön ülés megtette a hatását, úgy éreztem magam, mintha kétszázhúsz éves lennék, és a lehajolás éles fájdalommal járt. Éljen az egészséges fizikumú internet generáció. Hipó, aki amúgy is szédült, teljesen egyetértett az ötletemmel, szóval miután odanyomultam egy standhoz és kierőlködtem két tálca baklavát két, flakonos ásványvízzel, elkezdtünk helyet keresni. Naná, hogy a napijegyesek hemzsegtek a fapadokon, csak tudnám, nekik miért olyan fontos a komfort, amikor hamarosan úgyis hazamennek, mi viszont még jó pár napig nyomorgunk. Hipóval az oldalamon persze nem voltam olyan bátor, hogy ennek hangot is adjak, ehhez minimum Abdulra, de inkább Szaszára vagy Boldira lett volna szükségem. Így csendben leültünk törökülésben a tábortűz közelébe, és miközben eszegettünk, a színpad irányából felcsendült a semmivel össze nem téveszthető, tradicionális berber zene. Az általános hangzavaron túl két dologra kellett összpontosítanom. Az egyik, hogy a mellettünk elsétáló emberek rá ne lépjenek a térdemre, mert egy combnyaktörés a fesztiválom végét jelentené, a másik pedig Hipó nyavalygása, akit úgy tizenöt másodpercenként kellett meggyőznöm arról, hogy semmi baja. A tűz árnya cikázott az arcán, és nem fogok hazudni, egy kicsivel jobb programot is el tudtam volna képzelni magamnak abban a pillanatban, mint a narancssárga megvilágításban fürdőző Hipó társaságát, aki az ujjával ijesztő módon folyton lehúzta a bőrt a szeme alatt, nekem pedig a szemgödrét tanulmányozva azt kellett felelnem, hogy „szerintem nem vagy vérszegény”. Sóhajtva néztem körbe: a körülöttünk szórakozó, nevető, hangos társaságok mindmind önfeledten boldognak tűntek. Ez az én formám. Talán túlságosan elkalandoztak a gondolataim, emiatt pedig egy irányba nézhettem, mert a következő, ami feltűnt, hogy valaki visszamosolyog rám. Hoppá. Zavartan lesütöttem a szemem, de már késő volt, a tábortűz másik oldalán ülő fiú felállt és egyenesen felénk indult. – Hipó – lökdöstem meg könyökkel. 116

BÁBEL – Szerinted ez mi? – mutatta felém az alkarját. – Micsoda? – Ez a pötty. Mindig itt volt? – Az egy anyajegy – ráztam meg a fejem idegesen, fél szemmel a felénk sétáló fiút lesve, aki továbbra is mosolygott. – Úristen! – fehéredett le Hipó, és ezúttal még a gyér fényben is jól látszott a sápadtsága. – Fejezd már be, és segíts nekem! – kezdtem lökdösni, megpróbálva a lehetetlent, hogy figyeljen egy pillanatra saját magán kívül másra is. Vagy legalábbis rám. – Ide fog jönni az a srác. Légyszi, legyél az álbarátom – vettem könyörgőre a figurát, és mivel Hipó mélyen a szemembe nézett, gyanítottam, hogy figyel. Aha. Csak éppen nem arra, amit mondtam neki. – Telefonálnom kell – vette elő a mobilját. – Istenem – suttogtam totál kiakadva, a következő pillanatban pedig Hipó a fél fülét befogva kezdett beszélni, valami olyasmit, hogy „Jó estét Farouk doktor, igen, tudom, kicsit késő van, de..” A fiú meg odaért hozzánk. A Bábelfesztre mindenfelől érkeztek emberek, így az ismerkedés első körben mindig angol nyelven kezdeményeződik, és csak utána szokták a fejekben behatárolni, hogy ki honnan jött. Az újonnan szerzett „udvarlóm” sem tudhatta, hogy mi az anyanyelvem, ezért egy félénk „Hello” jött ki a száján, ami semmiképp sem csengett angolSzasz köszönésnek, mivel mind az öt betű üvöltött az akcentustól. Halványan elmosolyodtam, és intettem (elég bénán), a fiú pedig egyszerűen leült a szabad oldalamra (a másikon Hipó idegesítette telefonon Abdul apukáját). Hirtelen lányos zavar uralkodott el rajtam, és a kezemben szorongatott vizespalack címkéjét tanulmányoztam, mintha csak fontosnak tartanám az ásványianyag-tartalmát, közben meg megállás nélkül azon filóztam, hogy hagyhattak megint el a többiek ilyen gálád módon. És a többiekbe csúnyán beletartozott Hipó is, akire egyáltalán nem számíthattam. A fiú mellettem a tábortüzet figyelte, és annyira kattogott azon, hogy mit is mondhatna nekem, hogy szinte hallottam az agyát dolgozni. 117

LEINER LAURA Hát, így üldögéltünk hosszú percekig, egy szó nélkül, néztük a tábortüzet meg a körülötte lévő nyüzsgést. Amikor valami vicceset láttunk (egy illuminált társaság egyik tagja fakírnak képzelte magát, és mindenáron át akart menni a tűzön, de a biztonsági közbeszólt és ellökdöste onnan), akkor összemosolyogtunk, amúgy meg csak ültünk. – Mi a pálya? – huppant le Hipó mellé Szasza, és előrehajolva rám nézett, majd, amikor észrevette, hogy „társaságom van”, vigyorogva biccentett a srácnak is. – De jót táncoltunk – érkezett meg Napsi és Abdul, akik mindketten kipirultak a berber zenére való táncolástól. – Ő ki? – bökött Abdul a „haverom” felé. – Abdul, apád keres – nyújtotta Hipó a telefonját. – Miért? – Mert a fia vagy. – Úgy értem, miért van vonalban? – hüledezett Abdul, aztán kelletlenül elvette a telefont. – Adjatok valamit inni! – tántorgott oda hozzánk Boldi, és mivel a mellettem ülő srác volt hozzá a legközelebb, evidensnek vette, hogy hozzánk tartozik és egyúttal fel is ajánlja a kezében tartott, félig teli borospoharat. – Kösz – csapta vállon. Romantikus tábortűznézésünk abban a pillanatban ért véget. Bármit is akart a srác tőlem, a barátaim érkezése éppen elég volt számára ahhoz, hogy lemondjon közös jövőnknek még a gondolatáról is. Kényelmetlenül feszengett pár másodpercig, majd egyszerűen felállt, és egy sokkal mesterkéltebb mosollyal ajándékozott meg, mint amit az érkezésekor kaptam. – Au revoir – intett hanyagul. – Neked is – suttogtam, és magamban konstatáltam, hogy ez a srác bizony francia volt. – Hű, ki volt ez? – vonogatta a szemöldökét Napsi. – Fogalmam sincs – ismertem be, és nem túloztam. – És mit beszélgettetek? – érdeklődött Abdul. – Semmit. 118

BÁBEL – Itt ültél egy ilyen sráccal néma csendben? – kerekedett el Napsi szeme. – Hát… néztük a tábortüzet – motyogtam. – Mit kellett volna mondanom? – Mekkora béna vagy! – röhögött ki Boldi olyan diszkréten, hogy szerintem még a berber zenekar is abbahagyta egy pillanatra a zenélést. – Lú-húzer – ölelte át Szasza a vállamat, ami jelen esetben annyit jelentett, hogy irtózatosan béna vagyok, amiért képes voltam nulla kommunikációval elengedni egy mindenki szerint „irtózatosan helyes” srácot. Nos, így jártam. Amúgy annyira nem viselt meg a dolog, a fiú még csak nem is hasonlított Anthony Kiedisre. Akkor meg, ugyebár, semmi esélye. – Zsófi, te hülye vagy! – nyugtázta Napsi sokadszorra. – Az oké, hogy én elvesztettem az olaszt, rajta vagyok az ügyön. De hogy te leráztad a francia Taylor Kitschet?! – Jobbulást – verte hátba a húgát Boldi, aki a színész nevét tüsszentésnek értelmezte. Nem tudom, hogy a rekordidő alatt lelépő udvarlóm mennyire volt a „francia Taylor Kitsch”, de valóban, az ide feltöltött kép az amerikai színészről kísértetiesen hasonlít a „villámlovagomra”. A berber koncert végéig a tábortűz körül ülve töltöttük az időt, ami röviden és tömören annyit jelentett, hogy betegre nevettük magunkat. Ez az időszak a Bábelfeszt alatt azon kevés pillanatok közé tartozott, amikor mindannyian együtt voltunk és a „koloncKolos” sem akaszkodott ránk. Első nap végéről lévén szó, valamennyien dőzsöltünk, Boldi és Abdul valami gigakoktélt vettek, amit egy homokozóvödörszerű és nagyságú edényben adtak, sok limemal, színes szívószálakkal, rengeteg jéggel és akkora alkoholtartalommal, hogy egész Afrika négy napig másnapos lenne tőle. Mivel ők, ketten hamar kezdték igencsak jól érezni magukat, ez megadta az alaphangulatot számunkra is, szóval leginkább sírtunk a röhögéstől, és csekély hatfős társaságunk olyan hangzavart keltett, 119

LEINER LAURA hogy hamar csatlakoztak hozzánk mások is. Mivel volt köztünk két, bekoktélozott és a bekoktélozástól magukat „übermacsónak” képzelő tag, nem is volt kérdés, hogy amikor a berber zenekar levonulásával bejelentették, hogy össznépi afrodance-oktatás kezdődik a nagyszínpad előtt, pillanatok alatt azon kaptam magam, hogy a tömegben állva nézem, mi is történik. Előttem Abdul, Napsi és Boldi helyezkedett el, mellettem Szasza, a másik oldalamon egy színes bőrű pár, valahol mögöttünk pedig Hipó. A megvilágított színpadra fellépő táncosokat (illetve tánctanárokat) hatalmas taps és ováció fogadta, majd rázendített a zene, és az összegyűlt, hatalmas embertömeg tükörként tekintett a táncosokra, utánozva a mozdulataikat. A ritmusos tapsig simán értettem, hogy mit kell tenni, de a lépésekbe azonnal belezavarodtam, és Szaszával összeütköztünk, mire kitört belőlünk a röhögés, totálisan elveszítve a fonalat. A mellettem táncoló, magas srác és barátnője, látva az esetlenségemet, szó nélkül megragadta a karomat, és irányítva a mozdulataimat, segítettek, hogy visszarázódjak a tömegtáncba. Az új barátaimnak köszönhetően, akik egyébként mindketten nigériai származásúak, egy kis túlzással állíthatom, hogy a mai napon megtanultam az afrodance alaplépéseit. Hurrá, hurrá.

120

BÁBEL MÁSODIK NAP, 3:11 AFRIKA-SZÍNPAD-FOTÓK. VISSZATÉRÉS A SÁTORHOZ. „FOGADJATOK ÖRÖKBE PROJEKT"

Feltöltöttem hét új képet a Bábel mappába. Képleírás a fotók alatt. 1. kép: A tábortűz körüli zsongás. Az óriási tüzet körbeülő társaságok arcát megvilágítják a lángok, ezért néz ki mindenki narancssárgának a képen. 2. kép: Az Afrika színpad közelében lévő bodegák kínálata igencsak megkísértett, a kézzel készült, főleg afrikai motívumokkal díszített ékszerek és kiegészítők nem kímélték a pénztárcámat. A fotón látható kis fateknős állítólag remek vétel volt (na, persze) csakúgy, mint a színes üveggyűrű, amit képtelen voltam otthagyni. 3. kép: Ezért a saruért pedig biztosan visszajövök, sajnos nem volt időm próbálgatni, de amint megláttam, beleszerettem. A saru mellett az árus mosolya annyira nem szép látvány, de hát mit tehettem volna, mindenképpen benne akart lenni a képben. 4. kép: Eltévedt rockerek az Afrika színpadnál. A programfüzet szerint az Európán éppen egy skandináv trash metál banda zúzott, a fekete, együtteses pólót viselő, javarészt csak hosszú hajú fiúkból álló társaság kétségtelenül oda indult, de alaposan eltévedtek. Szaszától és Abdultól kértek segítséget, majd amikor rájöttek, hogy már biztosan nem érik el a metálkoncertet, nemes egyszerűséggel a berber zenére kezdtek el léggitározni és headbangelni. A Bábelfeszten a legapróbb különcségnek is azonnal meglesz a közönsége, így, ahogy az a képen is látszik, a rockerek köré hamar tömegek csoportosultak, és tapssal, na meg ovációval buzdították őket. 5. kép: Boldi elesett. 6. kép: Legalább hét ember nyújt segítő kezet a feltápászkodáshoz, de Boldi túlságosan „jókedvű” ahhoz, hogy érzékelje, éppen a földön kiterülve fetreng, így csak röhög magán. 121

LEINER LAURA 7. kép: Afrodance tánc, a fotót Szasza készítette. A két oldalamon a nigériai pár látható, akikkel végigtáncoltam a programot. A háttérben Napsi kimelegedve feltűzi a haját, a mozdulatsornak jól látható, hogy nemcsak nézői, hanem konkrétan rajongói is akadtak. Mellette Abdul valami lány derekát karolja át „segítő szándékkal”, hogy mutassa a lépéseket, Hipó pedig egy szúnyogcsípés miatt vakarózik. Boldi nincs rajta a felvételen, ő továbbra is röhögve fetrengett valahol. Az egész napos meleg és a táncolás végérvényesen kiszívta minden erőnket, úgyhogy az afrodance őrület után jókedvűen, de kifáradva indultunk vissza a sátorhelyünk felé. A térkép szerint maximum tíz perc alatt visszaértünk volna. Igen ám, de a Bábelfeszten nem térkép szerint mérjük a távolságot, hanem csoportlétszám/megállóként. Mert persze az egyiknek mosdóba kell mennie, a másik inni akar valamit, a harmadik kitalálta, hogy éhes, akkor mehettünk hamburgert keresni. Aztán ugyanez szomjas is volt. Utána miért ne üljünk le egy kicsit megpihenni. Jé, milyen jó fej társaság, menjünk velük egy darabig. Az nem baj, hogy totál ellentétes irányba tartottak, mivel a fiúk beszélgettek egymással, követtük őket. Jó, oké, a győri társasággal üljünk le az egyik pult előtti asztalhoz, és beszélgessünk, miért ne. Egyébként tényleg tök jó társaság volt, sokat nevettünk velük, meg mindenféléről beszélgettünk, de aztán ők mentek az Amerikához karaokézni (aminek már rég vége volt, de ez senkit nem zavart), mi meg ismét elindultunk vissza a sátorhoz. A tánc közben kimelegedtünk, így akkor nem tűnt fel, de visszafelé sétálva már igencsak csípős lett a levegő, ami félig az időjárásnak, félig viszont a kimerültségnek volt betudható. – Melyik udvarias fiú ajánlja fel a pulcsiját, amíg visszaérünk? – kérdezte Napsi, megvillantva a „hálivúdi” filmekbe való mosolyát. A poén az, hogy a felajánlások nem is a saját társaságunkból érkeztek, hanem a főúton mellettünk sétálóktól. – Ó, köszönöm – játszotta meg kissé magát Napsi, amint belebújt a… nem, fogalmam sincs, kinek a pulóverébe. 122

BÁBEL – Higiénikus, nem mondom – dünnyögte Hipó, akit nemcsak a hűvös éjszakai levegőtől rázott a hideg, hanem a gondolattól is, hogy valakinek a pulóverébe bújjon bele. – Mikor kapom vissza? – kérdezte a srác, aki önzetlenül felajánlotta szegény, fázós Napsinak a pulóverét. – Mikor szeretnéd? – flörtölt Napsi, mi meg Szaszával unottan összenéztünk. – Holnap reggel tízkor? – szervezte be frappáns módon a randiját a srác. – Nem bánom – bólintott Napsi nevetve. – Oké. Akkor tízkor, az Európa színpadnál. – Ott leszek. – Hallod – érte be őket Boldi, és fél kezével a húga, fél kezével pedig az ismeretlen, „pulcsit kölcsönadó srác” vállára tehénkedett adjál már nekem is valamit. – Ez ki? – kérdezte a fiú. – Fogalmam sincs – tagadta le a bátyját Napsi, és testvéri rutinmozduiattal ellökte magától Boldit, aki kissé szédelgett, úgyhogy némi egyensúlyzavar után nekiesett Hipónak, akinek persze rögtön „megroppant” a nyaka, és jajgatni kezdett. – Ne felejtsd el, tízkor az Európa színpadnál – búcsúzott el a srác, akinek a barátai már lekanyarodtak az egyik mellékútra. – Rendben – integetett Napsi. – Hé! Honnan tudom, hogy visszahozod a pulcsimat? – kiáltotta a fiú, visszafordulva felénk. – Megígértem – nevetett fel Napsi. – A mai világban egy ígéret… – dramatizált a srác. – Igazad van – értett egyet vele Napsi, majd levette a feje tetejéről a napszemüveget, és a srác kezébe nyomta. – Holnap tízkor csere. – Oké – elégedett meg a fiú, és sietve a haverjai után szaladt. Napsi szerelmetesen nézett a mindössze két és fél perce megismert fiú után, aztán hirtelen előrecsuklott a feje a tasli következtében. 123

LEINER LAURA – Aúú! Elharaptam a nyelvem, te állat! – fordult Szasza felé, és dühösen mellkason csapta. – Odaadtad a szemüvegemet? – háborodott fel Szasza, figyelmen kívül hagyva, hogy Napsi épp a nyelvét nyújtogatva próbálta a gyér fényben megnézni, hogy vérzik-e. – Holnap tízkor visszakapod. – Ajánlom is. Hülyegyerek – lökte meg ismét Szasza, Napsi meg azért sem hagyta magát, szóval dulakodni kezdtek. Figyeltem a civakodásukat, aztán egy furcsa, monoton, eléggé zavaró hang ütötte meg a fülem. Valahogy így hangzott: „amman aiaamanna ahhaman”. Félrefordítottam a fejem, és a kissé becsípett Abdult vettem szemügyre, akinek összeborzolódott az amúgy mindig makulátlanul hátranyalt haja. – Abdullal mi van? – csodálkoztam. – Részegen mindig arabul énekel – legyintett Hipó a nyakát masszírozva. – Hát, ezt nem tudtam – pislogtam, és konstatáltam magamban, hogy Abdult egészen új oldaláról ismertem meg. A sátorhelyünkhöz érve csak arra vágytam, hogy befeküdjek a kényelmetlen, többszörösen összedőlt, polifoam nélküli sátramba és egyhuzamban aludjak úgy tíz órát. Ez mind stimmelt volna, ha 1. lett volna sátrunk, 2. a sátorhelyünket nem foglalja el valaki más. – Mi a…? – bukdácsoltam a sötétben Hipó sátrának zsinórjában, és a telefonommal megvilágítottam a katasztrófa sújtotta területet. Oké, azt már megszoktuk, hogy a sátrunk összedől, aztán valahogy felállítjuk. Csakhogy ezt most már nem tudtuk megtenni, ugyanis a ma érkezők, akiknek természetesen sehol nem jutott már árnyékos kempinghely, úgy ítélték meg, hogy az összedőlt sátrunk helye szabad. Éppen ezért a mi kis rongydarabunkat, a benne lévő csomagokkal együtt bedobták a sátraink közti pokrócra, és nemes egyszerűséggel elfoglalták a helyünket. – Hé, te Punk! – csapkodta meg Szasza a Punk sátrát. Biztosak voltunk abban, hogy benne fekszik, mert a lába kilógott a bejáraton, Abdul pedig átesett rajta. A Punk kikászálódott miniatűr szállásáról, 124

BÁBEL és a sötétben csak a tarajának sziluettjét láttam. – Mit történt itt? Kik ezek? – Valami német társaság – ismertette a Punk a sátorhelyfoglalóink kilétét. – Miért nem akadályoztad meg? – tettem csípőre a kezem dühösen. – Adtak sört. – Mi is adtunk volna, hogy őrizd – közölte Hipó. Hiába, a Punkkal nem működött a feltételes mód, ő annak hitt, aki azonnal „lefizette”, úgyhogy nyertek a németek. Boldi, aki nem volt színjózannak nevezhető, már csak azért sem, mert a kitaposott ösvény helyett valami bokron és négy sátron zuhant át, mire odaért hozzánk, közölte, hogy majd ő lerendezi a „germánokat”. – Te jó ég! – fogtam a fejem, és őszintén nem tudtam elképzelni, hogy ebből mi lesz. Boldi egy kellemes, földrengésszerű büfögést követően megkerülte a sátrat, és bekopogott a ponyván. Na, ez már egy olyan pillanat volt, amikor elkezdtünk visítani a röhögéstől. – Klopfen-klopfen! – erősítette meg kopogását szavakkal, én meg komolyan nem bírtam tovább, ráborultam Hipó vállára, és beletemettem az arcom, hogy elfojtsam a nevetésem. A német lakó lehúzta a cipzárját, és kidugta a fejét a sátorból, mire Boldi dühösen ordítani kezdett. A német a hangsúlyt és az éjjeli felverést felfogva azonnal kipattant a sátrából, és veszekedni kezdett. A különbség az volt, hogy ő valóban németül kiabált, Boldi pedig vagy halandzsázott, vagy pedig azt ismételgette, hogy „Was?”, „Was?” – Nem bírom – törölgettem a szemem, mert addigra már könnyeztem a folyamatos röhögéstől. Az éktelenül nagy vita végeztével Boldi odatántorgott hozzánk, és bólintott, mint aki jól végezte a dolgát. – Na? – kérdeztem a lehető legkomolyabban.

125

LEINER LAURA – Hallottad, mit mondott – szólt diplomatikusan, aztán megpróbált bemászni a sátrába, de egészen addig nem sikerült, amíg nem húzta le a cipzárt. – Jó éjt – ugrált Napsi dideregve, és a bátyja után indult. – Oké – fordultam Hipó felé. – Lakhatok nálad? – Kizárt dolog – rázta meg a fejét. – Miért? – biggyesztettem le a számat csalódottan. – Hallottalak ma köhögni. – Mert kiszáradt a torkom a kiabálástól – háborodtam fel. – Ki tudja… – méregetett, és azt hiszem, a fejében kész összeesküvés-elméletek születtek az egyszeri köhintésemmel kapcsolatban. Ha Hipón múlik, holnap karanténba is zárnak. Mit tehettem volna mást, hajléktalan fesztivál lakóként azokhoz fordultam, akiknek egyszer már megesett rajtam a szíve. – Fogadjatok örökbe – kértem. Abdul dülöngélve énekelgetett, Szasza meg sóhajtva beletúrt sötétszőke hajába, és unottan bólintott. – Gyere. – Köszi – mosolyodtam el a sötétben. Megmenekültem. Van hol aludnom!

126

BÁBEL MÁSODIK NAP 4:39 NEM TUDUNK ALUDNI. ..PITYMALLIK ODAKINT!”

A Bábelfeszt huszonnégy órás fesztivál, ergo soha nem csendesedik el teljesen, azonban a hajnali három-fél négy az egyetlen olyan időpont, amikor egy kicsit megnyugszik. Fogmosás után gyanítottam, hogy az időpont tökéletes lesz arra, hogy mély álomba zuhanjak, és mire a reggel érkező második napijegyesek megérkeznek, a REM-fázis olyan mélységében leszek, hogy felőlem Metallica-koncert is kezdődhetne mellettem, én átalszom. Igen, a terv megvolt. Csak azzal nem számoltam, hogy a koktélok hatására Abdul az elviselhető horkolás egymilliószorosát produkálja. – Mi ez, egy elefánt? – vágta magát hasra Szasza, és a fejére húzott mindent, amit a sötétben ki tudott tapogatni. – Te könnyen beszélsz, nem melletted fekszik – suttogtam a két fiú közt nyomorogva. Az egyik úgy horkolt, mint egy dinoszaurusz, a másik meg másodpercenként fészkelődött, azzal ment az agyamra. – Attól még hallok – dobálta le a fejéről Szasza a cuccokat. – Szerinted a többiek alszanak? – kérdeztem, felé fordulva. A válaszát nem hallottam, mert Abdul éppen kifújta a levegőt, mindezt olyan hangon, mint egy gőzhajó. – Lökd már meg a fejét! – utasított. – Mi? Nem lökdösöm, alszik – feleltem. – De béna vagy – tápászkodott fel, majd áthajolva rajtam, és egyúttal belekönyökölve a bordámba, egy erős csattanást hallottam. – Te felpofoztad? – tartottam vissza a röhögésemet, aztán, mivel Abdul megébredt, mozdulatlanná dermedtem, és Szaszával együtt úgy tettem, mintha békésen aludnánk. – Hmmm – tűnődött el Abdul hangosan, én meg öszszeszorított fogakkal koncentráltam, nehogy felröhögjek. Ez nem volt könnyű, mert Szasza a sötétben megmarkolta a hálózsákom mellett pihentetett kezemet, ami persze annyira nevetésre ösztönzött, hogy majdnem

127

LEINER LAURA megfulladtam. A következő percekben azzal hülyültünk, hogy egymás kezét szorongattuk, megpróbálva lebuktatni a másikat. Egy idő után Abdul szuszogása egyre inkább „krrrr” hanggá változott, míg végül visszaértünk a kiindulópontra, vagyis őrült módon kezdett horkolni. – Szasza. Szasza – markolásztam a kezét, mert hirtelen frászt kaptam attól, hogy esetleg elaludt és magamra hagyott. – Mi az? – Ugye nem alszol? – Szerinted tudok? – kérdezte az oldalára fordulva, így a sötétben szembe került velem. – Akkor jó – húztam elő a telefonom, és random benyomtam egy gombot. Mindkettőnk arcát megvilágította a készülék, úgyhogy egymást nézve, némán hallgattuk Abdul monoton, egyenletes horkolását. – Hé. Vigyük ki, és tegyük le valahol az úton – jutott Szasza eszébe a remek ötlet. Ösztönösen felnevettem, ahogy elképzeltem a piperkőc Abdult, amint reggel arra ébred, hogy a poros úton fekszik a hálózsákjába bugyolálva, és hatalmas tömeg kerülgeti. – Csak abbahagyja egyszer – ásítottam. – Hé! Nehogy elaludj! – bökte meg a villámát Szasza én meg bólintottam. A kijelzőm elhalvinyult, úgyhogy újra megnyomtam, és tovább néztük egymást, figyelve arra, hogy a másik el ne bóbiskoljon. Sátorbajtársakként úgy ítéltük meg, ha már így jártunk, tartsunk össze. Valahol félálomban járhattam, amikor a kijelzőmet már nem kellett világításra bírni, mert a hajnali fényben a telefonom segítsége nélkül is láttam a lehunyt szemmel pihenő Szaszát. Mosolyogva becsuktam a szemem, és megpróbáltam teljesen kizárni Abdul botrányos horkolását, amikor hirtelen lehúzódott a sátrunk cipzárja. Azonnal kinyílt a szemem, és odakaptam a fejem. Ránézésre az illető lehetett volna a texasi láncfűrészes gyilkos is: a hajnali fény körberajzolta a feje kontúrját, úgyhogy elég horrorisztikus látványt nyújtott, de még ebben a hullafáradt állapotban is azonnal 128

BÁBEL felismertem Boldit. Bambán pislogtam felé, Boldi viszont ügyet sem vetett rám, hanem egy óriásit sózott Abdul hálózsákjára, aki azonnal megébredt. – Megőrültél? – kérdezte rekedten. Nem csoda, hogy elment a hangja, többórás koncertet adott a tudta nélkül. – Ember! Most aztán fejezd be a vonyítást, pitymallik odakint! – szólt durván. – Hallod! Te pofoztál meg? – ébredt fel teljesen Abdul. – Nem, de foglak! – húzta vissza a cipzárt Boldi, és visszament aludni. – Abdul, szerintem csak álmodtad – suttogtam óvatos mosollyal. – Lehet – vonta meg a vállát. – Jó éjt, Zsófi. – Neked is, Abdul – motyogtam, aztán befordultam Szasza felé, aki kihasználta ezt a két perc nyugit, és már el is aludt.

129

LEINER LAURA MÁSODIK NAP. 10:34 A NEHÉZ ÉBREDÉS. KOLOS REGGELI FORMÁJA

Függetlenül attól, hogy a Bábelfeszt eddigi életem legnagyobb bulija, az itt ébredést szívesen passzolnám. És nemcsak azért, mert a faágak közt átszűrődő napfény undorító módon felmelegíti az éjjel viszont kifejezetten hideg sátrat, hanem azért is, mert két fiúval osztoztam az alvóhelyen. Ami olyasmikkel jár együtt, mint zokni (és nem feltétlenül tiszta) a fejem mellett, összegyűrt alufólia labda a hálózsákom alatt, ami órákon át nyomta a derekamat, szétdobált dezodorok és pólók, valamint a nulladik napon egy szendvicsből kiesett paprikadarab. Amikor kinyitottam a szemem, boldogan döbbentem rá arra, hogy az éjszakai vacogásom miatt nyakig felhúzott hálózsákom, aminek ügyesen még a kapucni részét is feltettem, délelőttre fullasztóvá vált. Az ábrázatom Kennyre emlékeztetett a South Parkból, emellett pedig a homlokomra tapadtak a hullámos tincseim, a pólóm izzadtan feszült rajtam, és úgy éreztem, egy gőzkabinba kerültem. Kissé hisztérikusan rángattam a cipzárt, hogy mielőbb kibújjak a hálózsákomból, és amikor végre lerúgtam magamról, visszadőltem a hátamra, és pár pillanatig egyszerűen csak élveztem, hogy kapok levegőt és hogy egyedül vagyok, így széttárt karral nyújtóztam egy nagyot, kihasználva, hogy a mozdulattal senkit nem verek orrba. A napszemüvegemet a szememre tolva húztam fel a sátor cipzárját, és görnyedten kimásztam a kis nyíláson. A sátrak közti pokróc mocskos volt, az éjjeli, vaksötétben való mászkálás alkalmával szinte minden környékbeli lakos itt kelt át. A mocskot kosz formájában elviselem, de a pokrócunkon Kolos ücsörgött kényelmesen, belemélyedve a „munkájába”. Mivel a tegnapi nap folyamán hivatalosan is letagadta, hogy ismerjük egymást, úgy döntöttem, nem köszönök neki. Csak kikerültem, és a bakancsomat felhúzva (fél lábon egyensúlyoztam ébredés után nem vagyok a topon), elmentem kávéért. Amiért persze sorba kellett állnom, így ráérősen, enyhe chillout állapotban, a napszemüvegem sötét lencséje mögül hunyorogva szemlélődtem. A 130

BÁBEL napijegyesek már beözönlöttek, ezt a csuklókon virító, vadpink színű karszalagból állapítottam meg, na meg a délelőtti tömegnyomorból. Szaszáék említették még az indulás előtt, hogy a többnapos fesztiválokon mindig az úgynevezett nulladik nap a legnyugisabb, akkor még nem értettem, hogy ezt mire mondják, ma már viszont tudom. A napijegyesek túlbuzgók, és az időhiány miatt (maximum huszonnégy órát tartózkodnak a Bábelen) bezsongva igyekeznek mindent kipróbálni, minden koncertre eljutni, mindent megkóstolni és minden sorba bepofátlankodni. Amíg a kávésbódé előtt ácsorogtam, négy, sikoltozó tinilány elém is beállt, de nem szóltam, hogy talán keressék meg a sor végét, hiszen én igazából ráértem, ők meg rohantak, hogy a jegyárukért a napi program mindegyikéből elcsípjenek egy kicsit. Egy darab, műanyag pohárban gőzölgő kapucsínóval a kezemben gyalogoltam visszafelé, a sátrunk irányába. Szívem szerint vittem volna a többieknek is, de őket szokás szerint elnyelte a föld, Kolost meg nem sorolom a „többiek” közé. Ő számomra csak a koloncKolos. A sátrak zsinórjain átlépkedve azon tűnődtem, vajon ki és mikor rajzolt egy bajusz motívumot az alkaromra, aztán lehuppantam a pokrócra, és álmosan kortyolgattam a kávémat, Kolos telefonbeszélgetését hallgatva. – Menj a francba – közölte totál nyugodtan, a tőle megszokott, közömbös hangnemben, mintha csak az időjárásról csevegne. Ez számomra kicsit kínos volt, mármint hogy, akárkivel is beszél, annak fültanúja vagyok, így halkan dudorászva söprögettem le a pokróc széléről a szemetet egészen addig, amíg egy fogpiszkálót nem találtam; ekkor undorodva elkaptam a kezem, és inkább átkulcsoltam a karommal a térdemet. – Aha. Jó. Persze. Tudod mit? Egyél sünt – fejezte be a „beszélgetést” Kolos, és kinyomva a telefonját, egyszerűen félrehajította a pokrócon. Bár igyekeztem úgy tenni, mintha nem figyeltem volna, az utolsó kijelentésén ösztönösen elmosolyodtam, és minden erőmmel azon voltam, hogy komoly arcot vágjak, de egyszerűen nem ment. Mégis, ki mond olyat valakinek, hogy „egyen sünt”? 131

LEINER LAURA – Minek örülsz hobbiblogger? – kérdezte, mert persze azonnal feltűnt neki a bazsalygásom. – Bocs, nem akartam hallgatózni, de… – kezdtem, és kész, kitört belőlem a röhögés. – Ez vicces volt. – Örülök, hogy szórakoztat a privát beszélgetésem – dünnyögte unottan. – Legközelebb SMS-ezd le, hogy senki ne hallja – vágtam rá kapásból. – Legközelebb ne ülj ide – szólt vissza reflexből. – Bocs, de itt a sátram, és ez a pokróc is hozzám tartozik – Úgy tudtam, Abdulé – vigyorodott el. – Igen, de Abdul hozzám tartozik, a pokróc meg Abdulhoz, úgyhogy a pokróc hozzám. Nem is ülhetnél rajta az engedélyem nélkül – érveltem, azt hiszem, kicsit túllépve a hatáskörömet. – Istenem, miért versz engem ötévesekkel? – sóhajtotta Kolos, színpadiasán a falombok felé nézve, aztán felállt a Converse-ével felrúgta a pokróc szélét, ami az összes porral és kosszal együtt az ölembe hullott, majd egyszerűen leült a földre. – Nesze. Ott a pokrócod. – Kosz ment a kávémba – pislogtam döbbenten, miközben a kapucsínóm habjába besüppedő fűdarabot próbáltam kihalászni. – Szörnyen sajnálom – dünnyögte kedvtelenül. – Hogy te mekkora bunkó vagy! – dobtam félre idegesen a kávémat, ami véletlenül a Punk sátrát találta el, és a ponyvára ömlött a barna lötty, egy nagy adag tejszínhabbal együtt. Hoppá. – Én? Te dobálod más sátrát – húzta gúnyos mosolyra a száját. – Véletlen volt – jöttem zavarba, és persze azonnal megbántam, hogy eldobtam a poharat. Szegény Punk! Majd bocsánatot kérek tőle. Kolos a földön ülve tabletezett, én meg továbbra is a pokrócon gubbasztottam, kávé nélkül. – A többiek merre vannak? – szólaltam meg egy idő után. Rossz beidegződés, hogy nem igazán viselem el a kínos csendet, egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne szólaljak meg– Nem tudom, hozzád tartoznak – felelte, fel sem nézve. 132

BÁBEL – Touche – bólintottam elismerően, a szám szélét rágva. Kolos továbbra sem szakította el a tekintetét az iPadtől, de a szemén láttam, hogy valahol mélyen, nagyon belül elmosolyodik. – Amúgy… – fecsegtem volna tovább. – Mondd, te nem tudsz csendben maradni? – Nem igazán – ismertem be szórakozottan. – Pedig jó lenne. – Nyugodtan ülj a pokrócra – váltottam stílust, mert hirtelen lelkiismeret-furdalást éreztem, amiért leszállítottam róla. – Na, ide figyelj – nézett idegesen a szemembe. – Nincs időm kamaszlányok hangulatingadozásaira. Dolgom van – mutatta fel a tabletet, mintegy megerősítésként. – Sajnálom, ha zavarlak, akkor… – tártam szét a karom, jelezve, hogy rengeteg, sőt, annál is több hely van még mindenfelé. Kolos a fejét ingatva, hitetlenkedve felröhögött, aztán legnagyobb megdöbbenésemre felállt, a hóna alá csapta az iPadet, és elindult. – Most hová mész? – kiáltottam utána, mire visszafordult, és úgy tárta szét a karját, ahogyan az előbb én. – Jó, menj csak – bólogattam idegesen. – Mi az? Csak nem egyedül maradsz a rengeteg mondandóddal? – röhögött ki galád módon. A válaszom gyerekesre sikerült, felkaptam a kezem ügyébe kerülő első ágat, és utána hajítottam. – Tudod mit? Egyél sünt! – kiáltottam mérgesen. – Ez eredeti volt. Írd bele a blogodba! – szólt megállás nélkül nevetve, aztán ott hagyott. Se kávé, se társaság. Szomorúan pöckölgettem a pokrócon lévő piszkokat, aztán felcsillant a szemem, mert a hollandok közül öten visszaértek a sátrukhoz. Felpattantam és odasétáltam hozzájuk, majd megkérdeztem, hogy üldögélhetek-e velük egy kicsit. Befogadtak.

133

LEINER LAURA MÁSODIK NAP. 11:20 FOREVERALONE

Gyors bejegyzés/helyzetjelentés. Napsi eltűnése miatt egyedül kellett zuhanyoznom is, ami nem volt kifejezetten jó élmény. Egyrészt senki nem fogta a tiszta ruhámat, amit így fel kellett lógatnom, de persze vizes lett, másrészt a diszkrét fesztiválozó lányok folyamatosan benyitottak a kabinomba és hatvanféle nyelven kértek bocsánatot, amikor felsikoltottam. Remek volt. Mindegy, túlestem rajta, aztán felvettem a foltokban összevizezett ruhámat, ami a következő szettből állt: fehér, RHCP-logós top, farmersort, USA mintás tornacsuka, tarisznyatáska kitűzőkkel, kiegészítőknek pedig piros és kék karkötők, napszemüveg meg egy hosszú nyaklánc. A kinézetemről itt egy kép, amit a mosdó tükrében készítettem. Szörnyen csini, enyhén patrióta, de hát Anthony Kiedisszel kaliforniai életet tervezek, úgyhogy szerintem jó ez így. A tűző napsütésbe kilépve nem rohantak meg paparazzik, sőt, ahogy körbenéztem, kábé minden lány úgy volt öltözve, mint én, szóval nem tűntem ki különösen a Bábel tömegéből. A hajam csuromvizes volt, és mivel a nap forrón tűzött, úgy döntöttem, leülök valahova és hagyom, hogy megszáradjon. A mosdók mögötti ösvény mentén már csak kemping- és sátorhelyek húzódtak, színpad már nem volt errefelé, és ahogy gyalogoltam, megállapodtam egy magányosan álló italosstandnál, ami körül füves terület húzódott. Vettem egy kólát (gyűjteni a palackot a gumicsónakért!) meg jobb híján egy rántott húsos zsömlét, és leültem a fűbe. Errefelé már csak lézengtek az emberek, a fesztivál zaja tompán hallatszott, a basszus és a zsibongás érezhető volt ugyan, de távolinak tűnt. Körülöttem néhány kiterült alak feküdt meg pár lány napozott, de ezen kívül nyugi volt.

134

BÁBEL MÁSODIK NAP. 12:09 FACEB00K

Miután a mobilommal felnéztem a Facebookra és visszaigazoltam ismerősnek a tegnap esti afrodance-en megismert párt, a győri srácok közül kettőt, akikkel tényleg beszélgettem, feltöltöttem egy fotót magamról, ahogyan magányosan üldögélek a fűben a rántott húsos szendvicsemmel. A posztot és a kommentjeit bemásoltam ide. Latter Zsófia új képet töltött fel a Bábelfeszt albumba. Dr. Dabil Farouk és tizenegy további ember kedveli ezt. 54 komment Kocsis Hipó Márton Hol vagy Zsófi? Herczeg Napsugár Mi ez. Egy mező??? Kocsis Hipó Márton Én nemtom'. Kiss Szabolcs Szasza Emberek, Zsófi elgyalogolt az Alpokig?:D Latter Zsófia Milyen Alpok? Milyen rnező? Itt ülök a… fogalmam sincs, hol Herczeg Boldizsár Jódlizol, mi? Latter Zsófia Igen, Boldi, egy tehén mellett. Itt vagyok a mosdók mögötti réten, Abdul Farouk Milyen rét? Kiss Szabolcs Szasza Milyen mosdó? Latter Zsófia A térkép jelöli. Herczeg Napsugár Milyen térkép? Kocsis Hipó Márton Én megtaláltam. Latter Zsófia Tényleg? Nem látlak, várj, integetek. Kocsis Hipó Márton Mármint a térképen találtam meg. Latter Zsófia Ja. Oké Dr. Dabil Farouk Milyen a fesztivál, gyerekek? Latter Zsófia Köszönjük, szuper! :D Kocsis Hipó Márton Farouk doktor! Jó napot! Ég a torkom! 135

LEINER LAURA Dr. Dabil Farouk Csak ég vagy kapar is? Abdul Farouk Apu, ne kommentelj már a barátaim képeihez, tiszta ciki! Dr. Dabil Farouk Elnézést Kocsis Hipó Márton Farouk doktor, írtam üzenetet, tessék megnézni. Latter Zsófia Idejön valaki? Kiss Szabolcs Szasza Hova? Herczeg Napsugár A rétre? Latter Zsófia Aham. Abdul Farouk Napsi, tart még a randid? Herczeg Napsugár Dehogy. Visszaadtam a pulcsit és leléptem. Kiss Szabolcs Szasza Megvan a szemüvegem? Herczeg Napsugár Jaja Kiss Szabolcs Szasza Na, azért. Latter Zsófia Napsi, mi van a sráccal? Herczeg Napsugár Az olasszal? Nem találom. Latter Zsófia Nem, akivel tízkor találkoztál. Herczeg Napsugár Semmi, miért7 Kiss Szabolcs Szasza A szokásos behülyítette és lerázta. Napsimódszer – 7 ember kedveli ezt Herczeg Napsugár Csöndben vagy Szasza! :P Kiss Szabolcs Szasza :DDD Abdul Farouk Zsófi, tényleg azt mondtad Kolosnak, hogy nem ülhet a pokrócra? Latter Zsófia Neeeeeeem. Herczeg Boldizsár Hányingerem van. Latter Zsófia Boldi, miért az én képem alá írogatsz ilyeneket? Herczeg Boldizsár Mert most van hányingerem. Latter Zsófia Idióta. Kiss Szabolcs Szasza Gyertek az Amerika színpadhoz. Egykor kezdődik a vízifoci. Herczeg Napsugár Megyeeeeek! 136

BÁBEL Abdul Farouk Indultam. Kocsis Hipó Márton Adnak térd- és könyökvédőt? Herczeg Boldizsár Hánytam. Dr. Oabil Farouk Boldizsár, igyál sok vizet, hogy minél előbb pótold a folyadékveszteséget! Herczeg Boldizsár Igenis! Boahh. :DDD – 9 ember kedveli ezt Abdul Farouk Apu! Lépjél kifele a Facebookból! Latter Zsófia Najó, én jövök az Amerikához… Kiss Szabolcs Szasza Na, go, foglalom a pályát, hívjuk ki a hollandokat.

137

LEINER LAURA MÁSODIK NAP. 15:02 VÍZI FOCIIIIII

Az Amerika színpad mögé érve egyre több, tetőtől talpig vizes, különböző testrészeit fogó és általánosságban jajgató fesztiválozóval akadtam össze, úgyhogy rögtön tudtam, hogy jó helyen járok. És amikor a felfújható „focipálya” körül összegyűlt, javarészt fiú nézőből álló tömeget megpillantottam, azt is biztosra vettem, hogy Napsi már a pályán van. És nem is tévedtem. – Zsófi, gyere – kiáltotta Szasza, aki csupán fekete fejvédőt és sortot viselt. Vizes felsőtestéből arra következtettem, hogy már borult egyet, még a játék kezdete előtt. – Itt vagyok – kötöttem ki a tornacipőmet, és a zoknimat is belegyűrtem, aztán a felém nyújtott kéz felé nyúltam. Csak akkor esett le, hogy Hipó fogta meg (a táskámmal, telefonommal, karkötőimmel, nyakláncommal és órámmal együtt), amikor bemásztam a pályára. – Ha Hipó nem játszik, akkor… – számoltam fejben, mert a hatfős holland csapat ellenében mi csak öten voltunk. Vagyis azt hittem. – Kolos – biccentett Szasza. – Ne már! – szörnyülködtem, aztán megragadtam Szasza karját, mert a vizes gumin azonnal megcsúsztam. – Nyugi, jó buli lesz – nevetett Szasza, és a kezembe nyomta a fejvédőmet. Feltettem a nem túl dizájnos darabot, és becsatoltam az állam alatt, miközben a többieket figyeltem. Boldi lett a kapusunk, és úgy tűnt, jól van; ha émelygett is, jól titkolta, ráadásul a folyadékpótlást kicsit más aspektusból közelítette meg, ugyanis a pálya szélére csúszkálva időnként beleivott egy korsó sörbe, aztán visszabotorkált a kapuhoz, és imbolyogva nézett maga elé. Abdul naptejjel kenegette olajbarna felsőtestét, de szerintem nem azért, hogy ne kapja meg a nap (nyilván az ő bőrtípusa nem az a leégős), hanem mert bekenve jobban kirajzolódtak a tökéletesre edzett izmai. 138

BÁBEL A pálya közelében lévő lányok élvezték a show-t, Abdul meg azt élvezte, hogy jól néz ki. Tipikus. A csapatunk másik magamutogatója egyértelműen Napsi volt, aki a holland vetélytársaink figyelmét terelte el azzal, hogy bikinifelsőben és apró farmersortban nyújtózkodott, afféle bemelegítés gyanánt. A mozdulatsort elnézve biztos voltam abban, hogy Napsinak hála, lövünk pár potyagólt. Utolsó emberünk Kolos volt, és szörnyű, de volt valami közös bennünk, ugyanis a pályán lévő emberek közül csak kettőnkön maradt a póló. Rajtam a kedvenc RHCP felsőm, rajta pedig egy „Read Kerouac” feliratú, fekete póló. Hű, de alter. Mivel pillanatok voltak hátra a kezdésig, tekintetemmel megkerestem Hipót, aki a biztonsága érdekében nem vállalta a játékot, inkább a pálya szélén ácsorgott (és ott is sisakban, ha esetleg találat érné…), és odakiáltottam neki, hogy készítsen képeket a blogomra. A mellettem elsétáló Kolos mosolyogva igyekezett a helyére, és őszintén azt kívántam, mindenki érdekében, hogy bármit is gondol, tartsa meg magának. – Csak nem egy újabb, izgalmas bejegyzés van készülőben? – szólt hátra a válla felett. Nem bírta ki. Pedig jobban járt volna. Ugyanis a következő pillanatban kikaptam Szasza kezéből a labdát, és utánarúgtam. A vizes labda a Kerouac póló hátán csattant, Kolos meg értetlenül nézett hátra. Na, ezt a hollandok sem tudták hova tenni, merthogy csapaton belül történt a támadás, viszont abban egyetértettek, hogy jó lesz vigyázni velem, egész jól célzok. Ezt bóknak vettem. – Zsófi – szólt halkan Szasza. – Hm? – Izé. Ismered a szabályokat? – Persze. – Akkor azt is tudod, hogy Kolos velünk van? – töprengett. – Még nem kezdtük el – mosolyogtam, de a mosolyom hamar lehervadt, ugyanis őrült erejű rúgással telibe kapta a bal vádlimat a 139

LEINER LAURA labda, amitől a csúszós talajon ki is ment alólam a lábam, így elveszítettem az egyensúlyomat, és hátrazakóztam. Örök hála a fejvédő feltalálójának. A hátamon fekve, a felhőtlen, vakító kék eget bámulva igyekeztem rájönni, hogy mim fáj a legjobban, felettem pedig Szasza kiáltott rá Kolosra. – Ember, óvatosabban a passzt! – szólt. – Szerinted ezt passznak szánta? – fogtam meg a kezét, hagyva, hogy felrángasson. – Ja – biccentett halálkomolyan. Ahogy a többieken végignéztem, rájöttem, hogy Kolos rúgását mindenki betudta a játék kezdetének. Csupán ketten tudtuk, hogy ez nem az volt. Kolos és én. Ez egy kétszemélyes háború. Hát, legyen. A hollandok a borulásomat a játék kezdeteként értelmezték, úgyhogy, ahogy felálltam, újabb esés következett, ezúttal Abdullal együtt, akinek az egész teste csúszott a naptejtől, emiatt alig bírt felállni. Szasza passzolt Napsinak, aki luftot rúgott, a labdát egyáltalán nem találta el, de a csúszása következtében keletkezett félspárga, amit lenyomott, tapsra és elismerésre buzdította a hollandokat. Amíg ők Napsival voltak elfoglalva, Koloshoz került a labda, aki a legalább egykilencven magas holland kapus mellé célozva lőtt. De kihagyta. – Hah! – tapsoltam kissé kárörvendően. Oké, a reakcióm hallatán mindenki felém fordult és érdeklődve nézett. Az egyik holland meg is kérdezte, hogy én kinek a csapatában vagyok. – Te! – kapta el a kezem Szasza. – Akkor örülj, ha bemegy a labda. – Oké, oké – igazítottam meg a sisakom. – A kapusunkkal mi van? – fintorogtam Boldi felé nézve, aki anélkül, hogy a labda egyáltalán megközelítette volna, bezuhant a kapuba, és ott fetrengett. – Fogalmam sincs – csodálkozott Szasza. Az első gólt Abdul szerezte, aki gólörömként felugrott a gumipálya vastag szélére, és miközben ünnepeltette magát, befeszített bicepszére nyomott egy… Nos, igen. Egy puszit. 140

BÁBEL – Úristen – fogtam a fejem röhögve. A meccs ment tovább, és miközben felém robogott egy ellenfél, rá kellett döbbennem, hogy a hollandok bizony magasak. Aki fellökött, az is volt vagy egynyolcvan, és egyáltalán nem hatotta meg ártatlan pislogásom, úgy taszított félre, hogy először nekiestem a pálya szélének, onnan meg lekenődtem a földre, mint valami falon lecsapott légy. Éppen röhögve feltápászkodtam volna, amikor Napsi zuhant be mellém. – Na, mi az, a hollandok már téged sem kímélnek? – nevettem csúszkáló lábbal, és egyszerűen képtelen voltam felállni, mindig visszaestem. – Nem, ez a hülye Abdul volt, mindketten a labdáért futottunk – nevetett visítva. – És? – Ö ért oda előbb, én meg nem tudtam megállni. A pálya szélén álló nézők közül egy fiú segítőkészen benyúlt értünk, megragadta a karunkat/vállunkat, és egymás után felállított minket. – Köszi – mosolyodtam el hálásan. Ezután vagy tíz másodpercig állva maradtam. A kapusunk nem volt a helyzet magaslatán, amikor odanéztem, éppen az egyik holland rúgását próbálta visszafejelni. Sajnos ez nem úgy sikerült, ahogyan azt fejben eltervezte, úgyhogy Boldit a felé repülő labda egyszerűen arcon csapta, amitől kettőt pislogott, és mint egy rongybaba, összeesett. A labda meg begurult. – Mennyi az állás? – kiáltottam, újból megigazítva a sisakom pántját. – 7:2 a Van den Bergeknek! – üvöltötte Szasza. A mellette álló holland mosolyogva bólintott. – Ja! Van den Berg! Ja! – mutatott magára kicsattanó örömmel. – Jó neked – veregette meg Szasza a vállát, én meg felnevettem. – Csapatgyűlés! Gyerünk! – tapsolt kettőt, mert időközben félidő lett. Hamar Szasza köré gyűltünk, aki jellemzően minden szituációban a 141

LEINER LAURA „bandavezér”. Nem erőlteti a dolgot, egyszerűen az a fajta ember, akit azonnal mindenki a középpontba emel. – Zsófi, többet esel, mint amennyiszer labdához érsz. – Elnézést – tartottam vissza a nevetésem, és úgy tettem, mintha komolyan venném a leszúrást. – Kolos, maradj a csatár poszton a középpályán is, mert Abdulra nem számíthatunk. – Mi az, hogy nem? – háborodott fel Abdul. – Amikor legutóbb passzolni akartam neked, a pálya szélén, szívószállal ittad a koktélt valami lány poharából. – Mojitót hozott nekem – vigyorgott Abdul. – Kit érdekel? – túrt bele szökés hajába Szasza, aki időközben levette a sisakját. – Napsi! – He? – mosolygott Napsi vidáman. – Tereld el továbbra is a hollandok figyelmét. – Oké. Mit csináljak? – Amit eddig is. Kellesd magad – legyintett Szasza. – Hülye – lökte meg Napsi a vállát, Szasza azonban túllépett a témán, és az utolsó embert kereste. Boldi viszont nem vett részt a csapatgyűlésen, a kapuban bóbiskolt. És elkezdődött a második félidő. Feltöltöttem tizenhárom új képet a Bábel mappába. A képeket Hipó készítette a vízi foci közben. A diavetítés zenéje: Red Hot Chili Peppers – Dani California. 1. kép: Nagytotál a fociról. Tűző nap, a felfújható pálya körül nézők takarják kezükkel a homlokukat. A hat holland a saját térfelén ácsorog, mi pedig készülünk a meccsre. 2. kép: Kolos elesett, én mellette állok, és összefont karral nézek le rá. 3. kép: Kolos meglökte a lábam, úgyhogy lezuhantam mellé és kiterültem. Mindketten hanyatt fekszünk, a Kerouac és RHCP pólónk csuromvizes,

142

BÁBEL 4. kép: Abdul mosolyogva áll a pálya szélén, mint aki jól végezte dolgát, és koktélját a magasba emeli a kép készítésekor, amolyan „egészségetekre” stílusban. A mellette álló szöszi lány szintén vidámnak tűnik. 5. kép: Boldi a kapuban ül, rágörnyedve nyújtott lábaira, lelógó fejjel pihenget, miközben a feje felett bezúg egy újabb kivédetlen gól. 6. kép: Abdul és Napsi egymást próbálják felsegíteni, de mindketten visszazuhannak. 7. kép: Napsi megfeledkezett a „ki kivel van” apróságról, és beállt a hollandok közé egy közös fotóra. A háttérben Szasza ekkor rúgott gólt az üres holland kapuba. 8. kép: Itt egy vadidegen, aki berohant a pályánkra, és mintha csak egy EB-döntőt szakítana félbe, körbe-körbe rohangált, míg végül el nem esett. 9. kép: Ezen a felvételen Hipó maga felé fordította a telómat, mert szeretett volna ő is rajta lenni a képeken, úgyhogy a fél fotón Hipó látható, a háttérben pedig a vízifoci. 10. kép: Gólöröm. Szasza szerény félmosollyal az arcán sétál visszafelé, Napsi meg én egymás nyakába ugrálva visongunk örömünkben, Abdul a haját igazgatja, Kolos feltartott hüvelykujját mutatja, Boldi pedig szemmel láthatóan eszméletlen. 11. kép: Vége a meccsnek, csúnyán kikaptunk, de sportszerűen kezet fogunk a hollandokkal. A kép jobb szélén Napsi és Abdul Boldi két karját megragadva húzza le a pályáról az időközben mély álomba zuhant kapusunkat. 12. kép: A mérkőzés elvileg véget ért, a hollandoknak új kihívójuk akadt egy másik, hatfős társaság személyében, de addig nem tudták elkezdeni a meccset, amíg Kolos és én továbbra is a pályán lökdösődünk. Természetesen beszólt, én pedig nem hagytam magam. 13. kép: Nos, miután sikerült lezavarni minket a pályáról, lerogytunk a közelben lévő pult árnyékába, és kifáradva, folyamatosan röhögve pihenünk. Abdul a fabódé oldalának dőlve ül, 143

LEINER LAURA az ölébe Napsi hajtotta a fejét, és napszemüvege mögül (ami nem is az övé) bámulja az eget. Boldi kicsit arrébb, hason fekszik, emiatt a fél arca tiszta kosz lett, Kolos a telefonjával van elfoglalva, Szasza és én pedig megosztozunk egy Túró Rudin.

144

BÁBEL MÁSODIK NAP. 16:32 GONDOLATOK… Három napja vagyok a Bábelfeszten, ami elég idő ahhoz, hogy összegezzek pár gondolatot, ami az eddigiek alapján megfogalmazódott bennem. Íme. Egy fesztiválon teljesen máshogy telik az idő. Itt három nap olyan, mintha egy év lenne. Rengeteg dolog történik, miközben valójában semmi sem, az idő pedig gyorsan is telik, de közben szinte áll. A bejáraton átlépve megszűnik a külvilág. De szó szerint. Nincs hír, nincs otthon maradt ismerős, nincs család, nincs impulzus. Csak a Bábelfeszt. Az ember azt hiszi, attól, hogy ő most napokig szórakozik, a világ megvárja és addig semmi sem történik. Ez persze nem így van, viszont a fesztiválozó így érzi, éppen ezért semmin nem idegeskedik feleslegesen, nem gondolkozik és nem görcsöl. Egy fesztiválozó számára evidens, hogy éppen a világ közepén van és mindenkinek erről szól minden. Egyáltalán nem veszünk tudomást azokról, akik nem jutottak el a fesztiválra. A közösségiken lévő üzenetek, kommentek és posztok teljes mértékben hidegen hagynak minket, kizárólag azért használjuk, hogy a velünk szórakozó, de éppen elveszített barátainkat megtaláljuk. Minden más várhat. A csuklókon lévő karszalag nem csupán a belépőt jelenti, hanem egy újfajta hierarchiát is felállít. A képzeletbeli fesztiválkasztrendszer pedig így néz ki: VIP-jegyesek, hetijegyesek, majd végül a napijegyesek. Ez van. Amíg egy buszon vagy az utcán sétálva eszedbe sem jutna mosolyogni vagy köszönni idegeneknek, addig ez a Bábelfeszten teljesen megszokott, sőt, akár elvárható dolog is. Ha itt két ember beszélgetni szeretne, mindenképpen megoldják, a nyelvi korlát sem akadály, ha máshogy nem, akkor kézzel-lábbal mutogatva, de megértik egymást. 145

LEINER LAURA Ha egy napilapban vagy internetes oldalon hírt látsz a Bábelfesztről, büszkeség tölt el, és úgy érzed, ez a cikk rólad is szól, hiszen részese vagy. Teljesen mindegy, hány saját fotót készítesz, ha valahol látsz egy tömegképet a Bábelfesztről, ezer százalék, hogy megpróbálod megkeresni magad rajta akkor is, ha még soha, senkit nem hallottál, hogy megtalálta volna magát. Éjjel háromkor természetes dolog enni. Senki nem néz rád furcsán, inkább az a jellemzőbb, hogy sorba kell állnod érte. Mivel úgy érzed, kimondhatatlanul boldog vagy, a fesztivál ideje alatt sokkal többször öleled meg a barátaidat, mint eddig bármikor vagy éppen összesen. Sokkal lazábban kezeled az olyan dolgokat, mint például: elhagytam, eltört, tönkrement, nem találom. Valahonnan mélyről előkerül a „nem érdekel” hozzáállás, ami megmenti a hangulatot és segít a továbblépésben. Ha valakit keresel, úgysem találod meg. Ha valakivel nem akarsz összefutni, biztosan szembejön és észre is vesz. Rendkívüli alkalmazkodóképességről teszel tanúbizonyságot, sorban állsz a mosdóban, az italért, az ételért, továbbá rejtett empátiád is felszínre tör, mert előbb mosolyogtat meg minden, mintsem idegesítene vagy zavarna. Rájössz, hogy a komfortosság csak hozzáállás kérdése, mert időközben kiderül, hogy tudsz aludni két barátod sátrában is, nyomorogva, némi rutinnal képes vagy használni a mosdót/vécéket úgy, hogy nem érsz hozzá semmihez, továbbá megeszed, amit vettél, akkor is, ha azt normál körülmények között biztosan nem kóstolnád meg. Átértékeled az emberi kapcsolataidat, és sokkal közelebbinek érzed a veled együtt fesztiválozókat, mint azokat, akik nincsenek ott veled. Szingliként feltűnően sok jófej/helyes/kedves srácot látsz, akikről nem tudod, hol bujkálnak egész évben. 146

BÁBEL Észedbe sem jut megbámulni az itt-ott elalvó embereket, inkább óvatosan megpróbálod kikerülni őket. Egy nagy koncert után a sok műanyag pohár és korsó között sétálva ösztönösen a földet pásztázod, mert reméled, hogy találsz valamit. Akkor is megörülsz egy cipőfűzőnek, ha miután megnézted, visszadobod a talált helyre. A lényeg, hogy valamire ráleltél. Ha előre listát írsz és be is tartod, akkor is több pénzt költesz, mint tervezted. Valamiért mínuszban leszel, és kész. Egy idő után fel sem tűnik a mindenfelől érkező lárma és zene. Megszokja a szervezet. Biztos, hogy van egy olyan helyszín a programfüzetben, ahová nagyon szeretnél eljutni, de sehogy nem jön össze. Ha előre kiválasztod a koncertet, amit meg szeretnél nézni, biztos, hogy lekésed vagy lemaradsz róla. A legtöbbször rossz felé fordulsz és eltévedsz, és egy teljesen más programba csöppensz bele, de utólag rájössz, hogy ez így sokkal jobb volt. Ha valahol meghallasz egy olyan számot, amit szeretsz, hangosan énekelni kezded, és összemosolyogsz azokkal, akik szintén szeretik. Nem hiányzik az internet, a mobilodat arra használod, hogy megtaláld a többieket. Egy halom új ismerőssel lettél gazdagabb, de kizárt dolog, hogy tartani fogjátok a kapcsolatot a Bábel feszt után. Ha valaki idegesít, nem menekülhetsz előle, mert biztos, hogy a társaságotok tagjává válik. Mindig van egy olyan ember, aki egy másik fesztiválról nosztalgiázik, és nem érdekli, hogy ez rontja a hangulatot. Bár a Bábelfesztre az impozáns koncertkínálat miatt érkeztél, tulajdonképpen ez érdekel a legkevésbé, és amin voltál, arra sem nagyon emlékszel vagy nem kötött le. +1 Azt mondják, egy fesztiválról nem mehetsz haza anélkül, hogy ne veszekednél, ne esnél szerelembe, ne csalódnál, kellemesen is. Hát, erről még nincs tapasztalatom, de meglátjuk. Mindenesetre, ha rajtam múlik, pár nap múlva Anthony Kiedis és köztem öt méter 147

LEINER LAURA lesz csupán, ezen belül pedig egy kordon, egy sajtóárok és néhány begőzölt szekuritis.

148

BÁBEL MÁSODIK NAP, 19:16 FOKHAGYMÁS-TEJFÖLÖS LÁNGOS. „OLYAN FÜLLEDT A LEVEGŐ. NEM?”, DÖRGÉS

Az Európa színpad környéken kötöttünk ki, ahol is valami finn banda óriási tömegeket vonzott, úgyhogy a zenekaros pólót viselő embereket kerülgetve próbáltuk kideríteni, hogy hol lehet lángost kapni, mert egy velünk szembe jövő, szakállas hobónál láttuk, és nagy egyetértésben abban maradtunk, hogy mi is azt szeretnénk enni. Az ételstandok között téblábolva vizsgálgattuk a kínálatot, és mivel „vacsoraidő” lévén igen nagy nyomorgás volt valamennyi pultnál, jóformán lábujjhegyre állva, hátulról szemlélődtünk. De a lángososnak nyoma veszett. Na, most, alapszabály, hogy ha valamit megkívánunk, akkor mindenáron azt szeretnénk enni, így hiába sétáltunk át a rengeteg látványkonyha között, rá sem hederítettünk, mert nekünk lángos kellett. – Honnan szedtél kolbászt? – érdeklődtem meg Bolditól, aki mellettem gyalogolva egy igen guszta darab sült kolbászt mártogatott a papírtálcáján. Amúgy kár volt megkérdeznem. – Találtam az egyik asztalon – felelte rezzenéstelen arccal. – Fúúúj! – húztam el a számat. – Mi az? Teljesen jó – röhögött teli szájjal. – De azt valaki más ette – pislogott döbbenten Hipó. – Ja, de otthagyta a felét. Csak nem hagyom veszni – harapott bele ismét. Szasza és Abdul persze remekül szórakozott Boldi igénytelenségén, aki nagy lelki nyugalommal tovább eszegetett. Ez egy állat. A kóválygásunk már-már időpocsékolásnak tűnt, és én már kezdtem volna feladni, amikor ránk kacsintott a szerencse, ugyanis egy fűben ülő lánycsapat valamennyi tagja lángost evett. Napsi rögtön oda is szökkent hozzájuk, és megkérdezte, merre vették. Haha! És lett lángosunk. Amiért szintén sorba kellett állni, de amikor már csak egy ember állt előttem (bájos, hátközépig érő izzadságfolt húzódott a szürke pólóján), végre mi következtünk. Magunkhoz 149

LEINER LAURA képest még nem is voltunk annyira komplikáltak, heten kértünk hétfélét, de a pultoslány jó fej volt, velünk együtt nevetett, ami nagyrészt annak volt köszönhető, hogy kölcsönös szimpátia alakult ki közte és Abdul között. Amíg ők kamaszosan nevetgéltek egymással, mi ráértünk variálni. Szingli fesztiválozóként, úgy, hogy az RHCP-koncertig még napok vannak hátra, simán bevállaltam a fokhagymás-tejfölös lángost, ugyanis nem terveztem sem csókot váltani senkivel, sem öt centi közelségből beszélgetni. Ahogy a lángosom szélébe haraptam, az is eszembe jutott, hogy ezzel a szaggal még a szúnyogokat is simán elriasztom. Szép lassan a többiek is megkapták a rendelt lángost, végül pedig Boldi következett, aki megfontoltan olvasgatta a kiírást, és csupán annyit jegyzett meg, hogy szerinte „dülöngélnek kicsit a betűk”. – Mit tehetek rá? – fogta a kezébe a pultos a lángost, várva a feltétjavaslatot. – Mi a választék? – kérdezte Boldi. – Fokhagyma, tejföl, bacon, sajt, gomba, darált hús, kukorica, káposzta, juhtúró… – sorolta. – Ezt így, ebben a sorrendben – közölte végül Boldi. A lány elkerekedett szemmel nézett rá, majd kérdőn felénk fordult. – Mehet rá minden neki – biccentett Szasza. Hangosan röhögve figyeltük, ahogyan a pultos megpakolja a lángost és a papírtálcát átemeli Boldi felé, aki a fejét rázva jelezte, hogy ez így nem jó neki. – Szósz nem is jár rá? – Szósz? – rökönyödött meg a pultos. – Ja. Ketchup vagy valami? – Boldi, te vagy a világon a legundorítóbb ember – veregettem meg a vállát. – Mér? Benne van az árban. Ez ugyanannyira volt jogos, mint undorító. Boldi megkapta a lángosát, ami így, ebben a formában már nem is hasonlított lángosra, aztán átmentünk az út túloldalára, és a füves területre ülve 150

BÁBEL eszegettünk, a hömpölygő tömeget figyelve. Evés közben az alkarommal többször megtöröltem a homlokomat, és először azt hittem, hogy a hirtelen és gyors evéstől ver a víz, de a többieket elnézve megdőlt a teóriám. Gyöngyöző homlokok, szapora légzés, testre tapadó ruhák és a gyaloglók által felvert porfelhő folyamatos beszívása. Hipó a nyakában hordott fejkendőt a szája elé húzta, ami elég „banditás” külsőt kölcsönzött neki, Abdul halántékán apró verejtékcsepp gördült végig, nekem pedig a tarkómnál vizes lett a hajam. – Olyan fülledt a levegő, nem? – kérdezte Napsi a nyakát töröigetve. – Eléggé – értettem egyet. – Flashdance, veled mi van? – harapott bele a lángosába Kolos, és azonnal tudtam, hogy ezt nekem mondta. És nemcsak azért, mert nem kifejezetten vagyunk jóban, ergo minden beszólásának én vagyok a célszemélye, hanem azért is tudtam rögtön, hogy kedves szavait hozzám intézte, mert természetes hullámokkal áldott meg a sors, ami párás időben… ÁÁÁ! Napsi zsebtükrét felnyitva elszörnyedtem, és kissé hisztérikusan, két kézzel próbáltam meg lapítgatni begőzölt tincseimet. – Kéne neked egy cilinder – pásztázott Boldi. – Minek? – akasztottam bele az ujjaimat a „hajkoronám-ba”, és fájdalmat nem érezve húztam, remélve, hogy én nyerek. – A Slash-hasonmás-versenyre – röhögött fel az eszméletlenül nagy poénja után. – Ez annyira nagy poén volt – dünnyögtem, segítségkérőn nézve körbe. – Hipó, add kölcsön a fejkendődet – állapodott meg a tekintetem az eredetileg a nyakában hordott, de most a nagy por miatt a szája elé kötött kendőn. – Ha leveszem, kruppos rohamom lesz – felelte a textil mögül. – Nincs is kruppod! – háborodtam fel. – Nem tudhatjuk – rázta a fejét. – Ó, hogy… – lapítgattam a hajam szüntelenül. – Abdul, kérem a hajgumidat! – próbálkoztam tovább. 151

LEINER LAURA – Bocs, de ha kiveszem, akkor szétáll a hajam – simította végig kétoldalt a makulátlanul rendezett, csillogó fekete tincseket. Azt hiszem, a nárcisztikus fogalmat Abdul miatt találták ki. Napsinál nem volt semmi, amivel leplezhettük volna az egyre jobban göndörödő hajamat, az én táskámban meg összvissz egy kis csat volt, amit bár megpróbáltam beletűzni a hajamba, úgy nyelte el, hogy azóta sem találom. Kolos röhögve figyelt, és bunkó módon még képeket is csinált a mobiljával, ezzel totál kiakasztva, így lökdösve próbáltam elszedni tőle a készüléket. Emiatt a felvételeken nemcsak a hajam eszelős, hanem a tekintetem is. Szép. Mivel nem akarom magam lejáratni a saját blogomon, nem töltök fél képet az esti ábrázatomról, legyen elég annyi infó, hogy a porúton sétáló tömegből többen odakiáltottak nekem, hogy „Everyday I’m shufflin" És ezzel mindent elmondtam. A fűben ücsörögve feladtam az elemekkel való küzdelmet, és Tina Turner-fürtjeimmel inkább Szaszára figyeltem, aki a programfüzetet lapozgatta. – Fúj, Boldi, ne köpködj már – förmedt Napsi a bátyjára, és áthajolva Hipón, óriásit sózott Boldi fejére. – Mi van? Most nem köptelek le! – háborodott fel Boldi, és úgy tűnt, csak én röhögtem el magam a kijelentésében szereplő „most” szócskán. – De igen, és ez undi! – ütlegelte tovább, én meg közben reflexből letöröltem a vállam, mert valami rám csöppent. – Boldi, tényleg fejezd be. Ez nem vicces – fintorogtam. – Mondom, hogy én nem… – kezdte, de a mondata második felét nem hallottuk, ugyanis a fejünk felett felrobbant az ég. – Mi a… – lesett fel Szasza, de a Napsitól visszaszerzett napszemüvege lencséjére addigra már legalább tíz esőcsepp hullt. – Na, ne már! – rázta a fejét Abdul. A fesztiválozók reakcióideje nem volt túlságosan gyorsnak nevezhető, körülbelül tíz másodperc alatt szakadni kezdett az eső, a pólókon egyre sűrűsödő cseppfoltok jelentek meg, de mindenki 152

BÁBEL ámultan bámult az ég felé ahelyett, hogy menelekülőre fogta volna. A leggyakrabban elhangzó mondatok a következők voltak: „Esik?”, „Jé, esik”, „Elkezdett esni…” – Ez aztán rákezdett – jegyezte meg Napsi, szintén az ég felé nézve. Hosszú, szőke haja vizes tincsekben hullott a vállára, a szempillafestéke pedig minden egyes pislogásnál rákenődött a szemhéjára. – Nem kéne esetleg… – tűnődtem, megdörzsölve a karomat, ami tiszta víz lett. – Menjünk valami fedett helyre? – szólt velem egy időben Szasza, teljesen ráérős stílusban. – Mindjárt eláll – pásztázta az eget Abdul. Eközben Hipó előszedte a táskájából a miniatűrre összehajtogatott, átlátszó esőkabátját, és gyorsan magára terítette. – Van itt olyan, hogy fedett hely? – töprengtem. Igen, volt. Csakhogy nem sok, és azok vonultak fedezékbe, akik elsőként eszméltek rá arra, hogy az égbolton összeérő szürkésfekete felhők nemcsak az idő előtti sötétedést jelentik, hanem a vihar kezdetét is. A többség ráérősen sétált, és inkább védték a kezükben tartott műanyag korsót, hogy ne „vizesedjen jobban a tartalma”, mintsem a ruhájukat vagy hajukat. A pár perc alatt jelentősen lecsökkent hőmérsékletet akkor éreztem meg igazán, amikor Abdul a kezemet megragadva felhúzott a földről, és kirázott a hideg. A farmersortom hátul száraz volt, mivel azon ültem, de elöl sötétkék színűre változott és kényelmetlenül rátapadt a bőrömre. Sok minden nem változott, a tömeg ugyanúgy hömpölygött, a koncertek folytatódtak, az embertömeg ugrált a zenére, csak éppen vizesen, a standoknál sorban álltak… Mindenki arra számított, hogy kis nyári zuhiról van szó, éppen ezért nem vették túlságosan a szívükre, minden ment tovább rendesen. Az eső szakadt, a poros út percek alatt sáros ingovánnyá változott, a szandálban és flip-flopban gyalogló fesztiválozók csúszkálva, egymást segítve lépkedtek, és szinte mindenki jókedvűnek tűnt. Mivel az Európa közelében voltunk, ott 153

LEINER LAURA próbálkoztunk meg behúzódni a zuhé elől, de egyszerűen nem volt hova. A pultok nádteteje alá tömegek préselődtek be, de még a fabódék oldalához is lapultak fesztiválozók, mondjuk, ők ugyanúgy megáztak, mint akik csak sétálgattak, viszont az ötlet nem volt rossz. A kajáldák előtti faasztalok padjain csak a legelvetemültebbek maradtak, ők nyilván szerették volna nyugodtan befejezni az evést akkor is, ha közben az ételük (is) megázott. A fiúk általában hősködnek, őket nem zavarja semmi, így Napsival ketten jutottunk arra a következtetésre, hogy visszamegyünk a sátorhoz az esőkabátunkért na meg száraz ruháért. A többiek maradtak. A tornacipőm csúnyán elázott, és az egész tiszta sár lett, ráadásul a zoknim is átvizesedett, így minden lépésnél afféle „plutty” hangot adott ki. Napsi bokája meg kétszer is kifordult a vizes sarujában, így félreálltunk, és miután levette, inkább kézben vitte tovább. Nem ő volt az egyetlen, aki vádliig sárosán, mezítláb gyalogolt, úgyhogy ez nem okozott problémát. Az már inkább, hogy mikbe lépett bele. A főútra kiérve (beton, igen, beton!!!) a sátor felé fordultunk, és a szembe-forgalmat kerülgettük. Úgy tűnt, a napijegyesek megrettentek az esőtől, tömegesen vonultak a kijárat irányába, amolyan „ez jó volt, de mi leléptünk” arckifejezéssel. Jellemző. Egy kis víz, és eluralkodik az embereken a kényelem és komfortosság. A hetijegyesek azonban nem voltak kétségbeesve, a napok óta tartó dögmeleg és szárazság után kifejezetten boldognak tűntek egy kis esőtől, ráadásul leleményességből csillagos ötöst érdemeltek, mindenféle „handmade” cuccal védekeztek a vihar ellen. Nejlonszatyor a fejeken, vízhatlan sátortartó tasak mint sapka, dzsekiről lecipzárazott kapucni, és a kedvencem, aki műanyag poharat tett a fejére, így védve magát a vihartól. Az eső talán még közelebb hozta a fesztiválozókat egymáshoz, az eddig tapasztalt jókedv és kedvesség megduplázódott a rossz idő miatt, és talán még jobban figyeltek egymásra az emberek.

154

BÁBEL A sátorhelyünkhöz visszaérve Napsi bemászott az összedőlt odúnkba, és kirángatta a hátizsákjainkat, én meg közben a hollandokkal váltottam pár szót, természetesen az időjárásról. – Basszus. Beáztunk – tapogatta Napsi a túrazsákját. – Persze, hogy beáztunk, a sátor összedőlve nem vízhatlan – magyaráztam, az ölembe szorítva a saját csomagomat. Én Szaszáék sátrába másztam be, Napsi Boldiékéba, és kiabálva konzultáltunk, miközben öltöztünk. – Minden pulcsim vizes lett – kiáltotta Napsi. – Nekem nem, adok egyet – üvöltöttem át. – Okés. Van egy zoknid is? – Persze. De inkább gyere át átöltözni – javasoltam, mert így egyszerűbbnek tűnt. A cipzár felhúzódott, Napsi pedig bemászott a sátorba, és hanyatt fekve kiterült Abdul helyén. Röhögtünk egy sort azon, hogy a vizes bőrünkre alig tudtuk felszenvedni a hosszú farmert; a lábfejem jéghideg volt, egy törölközővel próbáltam felmelegíteni, Napsi meg azért nyöszörgött, mert a vizes haja miatt fázott a feje. – Remélem, hamar eláll – sóhajtottam, felhúzva a fejemre a pulcsim kapucniját, és a két kis madzagot meghúzva rá is szorítottam a fejemre. – Fotóóó – vigyorgott idétlenül Napsi, aztán a mobilját magunk felé fordítva így, fekve készített egy gyors képet, amit ide kattintva lehet megnézni, de vigyázat, csak saját felelősségre. A homályos fotón két megázott, elkenődött sminkű, félőrült lány vihog egy sátorban. Ó, je.

155

LEINER LAURA MÁSODIK NAP, 23:45 ESIK. ESIK. ESIK. VILLÁMLIK. A NETSÁTORBAN

A Bábelfeszten pár csepp eső poén. Tíz perc eső felfrissíti a levegőt. Egy óra eső kissé lehangoló. Ha viszont nem áll el, az maga a tragédia. A kezdeti lelkesedés a sötétedést követően alábbhagyott, és ahogy vége lett a koncerteknek, a megázott, átfázott tömeg többé már nem tartotta jópofának az esőt. Miután visszaértünk Napsival a fiúkhoz (ott voltak, ahol hagytuk őket, az Európánál), kiosztottuk az esőkabátokat és pulcsikat, majd a kapucnikon kopogó esőcseppeket hallgatva, vártunk. Arra, amire mindenki. Hogy elálljon az átkozott eső. A tehetetlen tömeg természetesen nem hazudtolta meg önmagát, az unalom és rosszkedv ráadásul duplán kihozza az emberekből a fogyasztót, így valójában csak az italospultok és – standok közelében volt mozgás, a színpad előtti hatalmas terület például szinte teljesen üres volt, csak sietősen átvágtak rajta az emberek. A hőségben sört fogyasztók most átváltottak forralt borra és pálinkára, amit egyébként megértek, a vizes göncökben valamivel át kellett melegedniük. A pultok hangszóróiból szólt a zene, de a rossz időben teljesen más hangulatot eredményezett, mint például délután; a legtöbben bágyadtan nézték a lámpák fényében jól láthatóvá vált, szüntelenül szakadó esőt. – És most? – kérdeztem a kapucnim alól, és próbáltam nem vacogni, bár a vizes hajamat nagyon hidegnek éreztem, amitől folyamatosan bizsergett a fejem, úgyhogy rázott a hideg. – Én megyek a sátramba – húzta le a forralt borát Kolos. – Most? Még tizenegy óra sincs, ember – hőkölt hátra Boldi. – Szakad az eső. Nem fogok itt ülni reggelig, arra várva, hogy elálljon. Leléptem – köszönt el, és valahol a szívem mélyén igazat adtam neki. Szakadó esőben nem igazán lehet mit csinálni, én is igyekeztem elterelni a gondolataimat a meleg hálózsákomról és a száraz sátorról… Nem ment könnyen.

156

BÁBEL – Én is megyek. A sátramban van Neocitran, szerzek hozzá forró vizet – búcsúzkodott Hipó. – De bénák vagytok! – röhögte ki őket Abdul. – Bezzeg, amikor Atesszel áztunk meg… – Mit csinált Atesz? Elállította az esőt? – dünnyögtem unottan. – Nem – rázta a fejét Abdul nevetve. – Elkezdett ugrálni egy pocsolyában, amihez rögtön csatlakoztak mások is, és a vége egy őrült nagy buli lett – nosztalgiázott. – Nincs több száraz cipőm, nem fogok pocsolyában ugrálni, csak hogy mások jópofának tartsanak – közöltem. – Zsófi, ezt nem is lehet így eltervezni – felelte Abdul. – Ez azért volt poén, mert Atesz nem találta ki előre, hanem spontán jött. Így lett nagy buli. – Honnan tudod, hogy nem találta ki előre? – vigyorodtam el. – Ö nem olyan – legyintett amolyan „menj máár” stílusban. – Na, jó! – csapott a vizes farmerjára Napsi. – Most már megkérdezem. Abdul. Mi van közted és Atesz között? – Menj már a francba – röhögött fel Abdul, és Napsi felé nyúlt, hogy elkapja. Örült nevetésben törtünk ki, Abdul pedig beégve védte az igazát. – Akkor meg miért beszélsz állandóan róla? – Mert fesztiválarc, és vele soha nem unatkozik az ember. – Miért, velünk igen? – vontam fel a szemöldököm. – Nem, de… – töprengett el Abdul. Mindnyájan kérdőn néztünk rá, fenyegető tekintettel, jelezve, hogy jól gondolja meg, hogyan fejezi be a mondatot. – De most itt ülünk, és várjuk, hogy elálljon az eső. – Mit kéne csinálnunk? – csodálkozott Napsi. – Nem tudom. De Atesz biztos tudná – jelentette ki Abdul, mire széttárt karral néztünk össze. – Abdul, nézz körbe, mindenki arra vár, hogy elálljon az eső. Addig semmi nem történik. A koncerteknek vége, a tömeg eloszlott, mindenki átfázott és megázott, a napijegyesek hazavonultak, a fapadok vizesek, nem lehet leülni rájuk, a bungee jumping is áll – 157

LEINER LAURA mutattam a kivilágított darura, amiről kora este óta nem ugrott le senki. – Mindenki a sátrában van vagy a pultok fedezékébe vonult… – De ez baromi unalmas – sóhajtotta, ám még mielőtt megsajnáltam volna, tudatosult bennem, hogy mindannyian így érzünk, Abdul egyáltalán nincs egyedül ezzel a szörnyű nagy teherrel. Felszabadult egy faasztal a nádtető legszélén, úgyhogy azonnal lecsaptunk rá. Nem mi voltunk az egyetlenek, akik rástartoltak a száraz ülőalkalmatosságra, így megosztoztunk egy hatfős társasággal. Sok jó ember kis helyre is bepréselődik alapon működött a dolog, bár én kiszorultam a pad legszélére, aminek következtében a bal vállamat érte az eső. Mindegy, az esőkabát megvédett, nem úgy, mint Boldit, aki a nádtető mellett ácsorgott. – A bátyád jól van? – kérdeztem Napsit, mert közben feltűnt, hogy Boldi nyújtott nyelvvel, az ég felé bámulva ázik az italosstand mellett. – Fogalmam sincs, mit csinál – legyintett. – Aham – hagytam rá, és visszafordultam Abdulhoz. – Oké, mitől lenne jobb kedved? – érdeklődtem. – Hű, jó csajok – kerekedett el a szeme, és már sietett is a pulthoz, hogy „köszöntse a lányokat”. – Na, ne már – csóváltam a fejem, és figyeltem, ahogyan Abdul meghívja a két lányt egy mézes-barackos pálinkára, aztán vigyorogva int Szaszának, hogy tartson velük. – Sok sikert – mosolyodtam el óvatosan, amikor Szasza feltápászkodott. – Meglesztek? – kérdezte. – Persze. Nézzük, ahogyan Boldi esőt iszik – közöltem enyhe iróniával a hangomban. Szasza fel röhögve megpaskolta a kapucnimat, és lelépett. – Tizenegy óra – néztem meg a karórámat, de nem érkezett rá reakció, mert Napsi felpattant és beállt táncolni valami társasághoz. Nevetve figyeltem, ahogyan örömmel fogadják, majd körbenéztem. A hosszú pult végében Abdul éppen egy vörös hajú lánynak magyarázott vadul gesztikulálva, mellette pedig Szasza bólogatott megállás nélkül, akkor sem hagyva abba a helyeslést, 158

BÁBEL amikor beleivott a poharába. A lány, aki fárasztotta, háttal állt nekem, úgyhogy nyugodtan odaintettem Szaszának, ő pedig mosolyogva biccentett. Ekkor a lány hátrafordult, valószínűleg azért, hogy csekkoljon, én meg lehuppantam a padra, beleveszve a tömegbe. Napsi elvolt, Boldi az esőben ugrált valami Punk dalra, én meg szomjas voltam, úgyhogy odafordultam a mellettem ülő sráchoz, aki éppen beszélgetett. A köhintés, krákogás és hasonlók nem váltak be, a zene elnyelte a hangom, így végül megkocogtattam a vállát. – Ha? – fordult felém. – Elmennék a pulthoz egy pár percre, foglalod a helyem? – Ja, persze – bólintott mosolyogva, és már vissza is fordult a beszélgetőpartneréhez. A pulthoz nyomulva nem is volt olyan egyszerű dolgom, jobbrólbalról lökdöstek az emberek, mígnem egyszer csak valaki hátulról taszított rajtam egyet, így mellkassal a falécnek zuhantam. Jópofa dolog a szegycsonttörés, gondoltam, aztán könyökkel rátápászkodtam a pultra, és széles mosollyal figyeltem a sürgő-forgó kiszolgálókat, hátha észrevesznek. Ez tíz perc után meg is történt. Kértem egy forró teát mézzel, mert mégiscsak átfáztam, aztán a meleg poharat a két kezem közé fogva próbáltam visszajutni az asztalunkhoz. Időközben a táncolók/ugrálók/tombolók megadták a buli hangulatát, így akik befértek a nádtető alá, mind-mind énekeltek, óbégattak, zajongtak és forralt bort vedeltek. Ekkor már senki nem fázott különösebben, az arcok kipirultak, ami részben a kis helyen összegyűlt tömegnek, részben pedig a fogyasztásnak volt köszönhető. – Bocs, bocs, elnézést, bocsánat… – lökdösődtem a tömegben, aztán odaértem az asztalunkhoz. A srác, akit megkértem, hogy foglalja a helyem, továbbra is ott beszélgetett, mellette pedig természetesen egy fél centi szabad hely sem maradt. Elfoglalták. A teámmal ácsorogva, felvont szemöldökkel töprengtem azon, hogy most mi lesz, közben meg az eső elől bemenekülő emberek miatt, akiket a hangulat vonzott oda, egyre nagyobb lett a zsúfoltság. 159

LEINER LAURA Próbáltam üvölteni Napsinak, de nem hallotta, valakivel folyamatosan röhögött. Hátrafordulva már annyian voltak mögöttem, hogy Szaszáékat sem tudtam kiszúrni a tömegben, az érkezők pedig csak lökdöstek, lökdöstek, mígnem azon kaptam magam, hogy kinn állok az esőben és a kihűlt teámat tartva, kívülállóként nézem a helyszínt. Óriási. Előkaptam a mobilomat, és küldtem egy SMS-t. ÜZENET KÜLDŐJE ZSÓFI, CÍMZETT SZASZA, ABDUL,NAPSI

Legalább két percet vártam a válaszra, hármuk közül bárkitől, közben pedig az esőkabátom kapucniján szüntelenül kopogó esőcseppeket hallgattam. Amikor úgy ítéltem meg, csekély esélyem van arra, hogy a tömegnyomorban és hangzavarban észrevegyék az üzenetemet, lehajtott fejjel, kullogva indultam meg a sátorhelyünk felé. Egy fesztiválon nincs szemetebb érzés, mint amikor egyedül van az ember, mert ilyenkor tűnik fel a legjobban, hogy mindenki más társasággal tölti az időt. Az Európa színpad előtti, mocsárrá változott területen átgyalogolva kiértem a főútra, és szomorúan továbbsiettem. Nem azért siettem, mert nem értem rá, hanem egyszerűen úgy éreztem, hogy a komótos ballagásom feltűnne másnak is, és nem akartam, hogy bárki tudja, egyedül igyekszem vissza, a sátram felé azért, hogy a világ egyik legszínesebb és legimpozánsabb zenei fesztiváljának második napján, éjfél körül lefeküdjek aludni. Nem 160

BÁBEL mellesleg, sietségem elhitette velem is, hogy valami dolgom van, így nem éreztem magam annyira nyomorultul. Ha ez még mind nem lenne elég, a sötétben átlépkedve a sátrakat kifeszítő zsinórokat, egyet nem vettem észre, és ahogy beleakadt a bakancsom, megcsúsztam a vizes faleveleken, és óriási taknyoltam. – A fenébe! – kiáltottam idegesen, de az elkeseredett szitkom csak részben szólt az esésemnek. A szakadó eső miatt nem vettem elő a mobilomat, de abban biztos voltam, hogy a tenyeremet lehorzsoltam, és azt is fixnek éreztem, hogy a farmerem térd részének annyi. Hogy teljes legyen a kiborulásom, a sátor, amiben elestem, megrogyott, úgyhogy azonnal lehúzódott a cipzárja, és kikászálódott a lakója. Egy elemlámpa az arcomba világítva félvakságot okozott, így ösztönösen a szemem elé kaptam a kezem. – Miért nem lepődöm meg azon, hogy te döntőd össze a sátramat? – kérdezte egy igencsak jól ismert hang. – Miért nem lepődöm meg azon, hogy a te sátrad van útban? – kérdeztem vissza csípőből. Az elmúlt napokban megtanultam kommunikálni Kolossal. – Menj arrébb – lökött rajtam egyet, hogy odaférjen a sátor kirántódott zsinórjához. – Ne lökdöss már! Elegem van abból, hogy mindenki lökdös! – üvöltöttem rá mérgesen, kissé elveszítve a kontrollt. – Látom, remek választás számodra egy zenei fesztivál. Mit fogsz csinálni a Chili-koncerten? Elsírod magad, ha hozzád érnek. – Semmi közöd hozzá – fontam össze magam előtt a karomat, nem bánva, hogy körülbelül egy hatéves szintjén viselkedem. – Ó. Értem – röhögött fel jóízűen, és a lámpájával világítva, leszúrta a zsinórt a földbe. Miután elkészült, újból belevilágított a szemembe (aúúú), és hozzátette: – Jó éjt. – Neked pedig rémeset! – duzzogtam tovább, és agresszíven felhúztam a sátrunk cipzárját, aztán sárosan bemásztam, és levágtam magam a hálózsákra.

161

LEINER LAURA Az eső monoton ütemben kopogott a fejem felett, én pedig hanyatt fekve bámultam bele a sötétbe arra várva, hogy elaludjak. Furcsa volt, amikor hirtelen minden kivilágosodott, és a sátor ponyváján át megláttam a fák ágainak árnyát. Neee! Villám. Annyira szorosan hunytam be a szemem, hogy szinte elszédültem, és számolni kezdtem, azon elv alapján, miszerint ahány másodperc múlva dörög, annyira távol csapott le a villám. Nos, csak kettőig jutottam, utána olyan robaj rázta meg az eget, hogy beleremegett a föld is. Sikoltani akartam, de annyi erőm sem volt, úgyhogy csak összeszorított szemmel remegtem. – Hipó! – kiáltottam vékony, erőtlen hangon, összeszedve minden bátorságomat. Nem jött válasz. Biztosan az orvosi sátornál van. – Punk! – nyöszörögtem, de még tőle sem érkezett felelet. – Hollandok? – próbálkoztam a lehetetlennel. Hirtelen felhúzódott a sátram cipzárja, és egy kéz nyúlt be, megragadva a karomat. – Váááááááá! – sikoltottam a vaksötétbe. – Ne üvölts már! – szólt Kolos hangja, és kirángatott a sátorból. – Mit csinálsz? – ütlegeltem a kezét, jelezve, hogy engedjen már el. – Villámlik, itt akarsz feküdni a fák alatt? Ostoba! – morogta, és magával rángatott, át a sátrak között. – Te is hallottad, mekkorát dörgött? – kérdeztem. – Nem, nem hallottam, mert süket vagyok – vágta rá reflexből. A főútra kiérve végre engedett, én pedig kirántottam a kezem a szorításából. – Nem kell rám vigyáznod! – erősködtem. – Oké – indult el balra. – Hé! – kiáltottam, és futólépésben utána eredtem, felhúzva a kapucnimat. – Most hová mész? – Az internet kávézóba. – Van internet kávézó? – ámuldoztam. – Merre? – Nézd meg a térképen – javasolta, és direkt nem lassította a lépteit, mert szerintem szórakoztatta, hogy rohanok mellette. 162

BÁBEL – Jöhetek én is? – kérdeztem. – Tőlem – vonogatta a vállát. – Oda nem kell VIP-jegy – tette hozzá, óvatos mosolyra húzva a száját. – Ha-ha – löktem meg, remélve, hogy belelép az úton lévő pocsolyába. Sajna nem, de egy próbát megért. Az internet kávézó valójában egy sátor volt az Amerika színpad közelében, és talán az eső, talán az okostelefonok miatt, de nem állt sor a bejutásért. Belépés előtt a biztonsági őr felhívta a figyelmünket a házirendre (olyasmik szerepeltek benne, mint hogy ne lopd el az egeret), aztán kaptunk egy számot, és már mehettünk is. A kisebb koncertre méretezett sátorban körülbelül ötven számítógép volt hosszú asztalokra pakolva, ebből nagyjából egy tucatot használtak. A sátor végében italospult húzódott, ahol mindent zárt, fedővel ellátott műanyag pohárban adtak, szívószállal, hogy a lehető legkisebb esélye legyen a „balesetnek”. – Enyém a tizenkilences – mutattam fel a számomat Kolosnak, akit egyébként ez egy cseppet sem érdekelt. – A tiéd? – kérdeztem. – Húsz – dünnyögte. – Egymás melletti gépek? – Minden bizonnyal. – Oké – biccentettem. – Kérsz valamit inni? – Nem. – Én veszek. Van forró csoki! Végre! – lelkesedtem. – Elnézést! – állította meg Kolos a mellettünk elsétáló biztonsági őrt. – Lehet gépet cserélni? – mutatta fel a kezében tartott, számmal ellátott bilétát. – Nem. Értettem a célzást, gondolom zavarta, hogy sokat beszélek. Vettem egy forró csokit, és leültem a helyemre. A blogomra ránéztem, de nem jöttek kommentek. A Facebookot és Twittert a telefonomról is elértem, pont nemrég posztoltam, így az is ki volt lőve. A hírek egyáltalán nem érdekeltek, a Bábelfeszt honlapján átkattintottam pár képet, de nem igazán kötött le, így végül…

163

LEINER LAURA – Mit csinálsz? – szívtam bele egyet a szívószálamba, megajándékozva Kolost egy forró csokis mosollyal. – Dolgozom. – Mit? – Jézusom – dőlt hátra sóhajtva. – Ugye meguntad a netet? – Aha – bólogattam vadul. – Mondd, hol vannak a többiek? – Hát, szanaszét – biggyesztettem le a számat. – Menj, keresd meg őket – tanácsolta, én viszont nem reagáltam, mert megakadt a szemem a képernyőn. – Uh, ez koncertkritika? – Az. – Elolvashatom? – Majd elolvasod, ha feltöltöttem. – Jó. Ha egyáltalán érdekel – vonogattam a vállam. Kolos egy elég erőltetett vigyorral ajándékozott meg, úgyhogy visszafordultam a saját gépemhez. Elvoltam vele, úgy két percig. – Hé! – Mi van? – Bejelöltelek Facebookon. – Jó. – Visszajelölsz? – Majd biztos. – Miért nem most? Hiszen gépnél vagy – néztem rá csalódottan. – Nem fogsz visszajelölni. – Visszajelöllek, de most dolgom van. – Egy pillanat az egész – erősködtem. – Az agyamra mész! – kattintott, és ideges mozdulatokkal megnyitotta a Facebookot. Amint belépett, rákattintott az értesítésekre, és rányomott a nevemre. – Tessék, most jobb? – Azta! – pislogtam a képernyőjét nézve. – Mennyi olvasatlan üzenet. Kolos, mintha csak kényes lenne neki a téma, villámgyorsan kilépett, és folytatta a munkáját. De komolyan, vagy ötven olvasatlan üzije volt. Naná, hogy érdekelt. 164

BÁBEL – Kiét nem olvasod el? – Nincs közöd hozzá. – Olyan durva vagy! Csak kérdeztem valamit – ráztam meg a fejem sértődötten. – A volt barátnőd üzenetei, igaz? Vele beszéltél olyan csúnyán a telefonban. – Na, ide figyelj. Ehhez aztán végképp semmi közöd. Én csak nem akartam, hogy agyoncsapjon a villám. Bár… – legyintett sóhajtva. – Kösz – sziszegtem. – Jó, hagylak – tápászkodtam fel, és a gépem sorszámával együtt a kijárat felé indultam. – Hallod – szólt utánam, mire megfordultam. – Igen? – Feltöltöttem a kritikát. – Wow! – Indultam vissza mosolyogva, és egy pillanat múlva már a gépem elé huppanva olvastam a sorait. Kolos hátradőlve figyelte, ahogyan olvasok, aztán, amikor végeztem, bezártam az oldalt. – Érdekel a véleményem? – néztem rá kérdőn. – Nem – felelte kapásból. – Oké – értettem meg, és újból felálltam. – Jó, halljuk – jött utánam; egyszerre adtuk le a két bilétát az őrnek. – Nem rossz. De kicsit untam – mondtam. – Menj a fenébe – röhögött ki. – Hé, kérdezted, hogy érdekel-e a véleményem. – Igazából magasról teszek rá. – Jó, megértettem – léptünk ki az esőbe. – Mit untál rajta? – nézett rám kérdőn. – Hohó! Szóval érdekel a véleményem! – nevettem fel jóízűen. – Nem érdekel. Csak egy ugrabugra fanblogger vagy – degradált kíméletlenül. – Jó, mondd csak a magadét. De az írásod azoknak szól, akik nem voltak ott a koncerten, én nem voltam ott, és untam a beszámolót. Tehát más is unni fogja. Ennyi – hadartam. 165

LEINER LAURA – Csak hogy tudd, baromira nem adok a véleményedre – zsörtölődött mellettem lépkedve.

166

BÁBEL HARMADIK NAP. 1:59 KOLOSSAL… Vele ragadtam. Ami azért is klassz, mert egy mondatot nem tudunk váltani anélkül, hogy Össze ne kapnánk. Én fújom a magamét, ő a saját verzióját, elbeszélünk egymás mellett, ha meg nem, akkor vitatkozunk. Az Amerika színpad közelében, egy étterem napernyője alatti padon ültünk egymással szemben, és idejét sem tudom, mióta vitáztunk fáradhatatlanul. Az, hogy milyen jelzőkkel illetjük egymást vagy hányszor küldjük el a másikat melegebb éghajlatra, beleépült a kommunikációnkba, és egy idő után már szinte meg sem hallottuk, csupán kötőszó lett. Akármennyire is „nem ad a véleményemre”, végül két mondatot átírt a koncertkritikájában, amit véletlenül én javasoltam neki. Azt mondja, hogy ennek semmi köze hozzám, egyszerűen utólag rájött, hogy ott valami nem stimmelt, én pedig talán túlságosan is feltűnően bólogattam, miközben a fejemen ott virított az a mosoly, amitől Kolos teljesen kikészült idegileg. – Nos, rendben – tettem fel a kezem. – Elfogadom a bocsánatkérésedet, szemet hunyok a gorombaságod felett, tiszta lappal indíthatunk, és oké, nem bánom, megyek veled a VIP-be, a Red Hot-koncert alatt – szúrtam bele egy kis, sárga, műanyag fogpiszkálót a mini fánkomba, és a fogam közé szorítva kihúztam a pálcikát a számból, majd csámcsogva enni kezdtem. Kolos felröhögve megrázta a fejét. – Felejtsd el. Nem viszlek a VIP-be. Nem érdemled meg. – Mondj egy embert ezen a világon, aki jobban megérdemli, mint én – sóhajtottam. – Áruld már el, miért olyan fontos ez neked? – ingatta a fejét, és kivett egy fánkot a papírdobozkából, amit közénk tettem le a padra. – Neked nincs olyan együttes, akiért annyira odavagy? Akikkel már álmodtál? Egy banda, akinek minden dalszövegét kívülről tudod? Számok, amik az életed periódusaihoz köthetők? Amikre 167

LEINER LAURA sírtál vagy nevettél? Dal, amit egy bizonyos időszakban annyit hallgattál, hogy ha behunyod a szemed, érzed még az akkori illatokat is? Nincs olyan zene, amit annyira szeretsz, hogy már az is boldogsággal tölt el, ha valahol meghallod? Amiről azt hiszed, egyszerűen azért íródott, hogy belőled érzéseket váltson ki? Énekes, akiért rajongsz? Akinek szerelmes vagy a hangjába? – hadartam, belemerülve a gondolataimba. – Nem igazán – vonta meg a vállát némi tanakodás után. – Pech – bólintottam szomorúan. – Mert ezek jó dolgok. – Majd kinövöd – mosolyodott el. – Miért nőném ki? Amióta az eszemet tudom, Anthony Kiedis a mindenem. – Aham – biccentett. – És hol maradnak a hétköznapi srácok az életedből? – Ezt hogy érted? – Nem mindenki Anthony Kiedis. Ő csak egy illúzió. – Hah. Mondd ezt pár nap múlva, miután találkoztam vele. Ja, nem fogod tudni mondani, mert éppen ki leszek kapcsolva, tudod, a repülő… Kolos hangosan felnevetett, én pedig kérdőn néztem rá. – Ha esetleg nem leszel kikapcsolva… – A repülőn muszáj kikapcsolni a mobilt – érveltem tovább, véleményem szerint teljesen jogosan. – Jó, de ha esetleg Anthony mégsem visz magával – próbálkozott. – Miért ne vinne? – Mmm – vakargatta meg az állát. – Mert ő egy rocksztár, akinek van saját élete, te pedig a sok évvel fiatalabb, eszelős rajongója vagy, akivel képtelen lenne valaha is egészséges kommunikációt létesíteni? – Ez hülyeség. Minket egymásnak teremtettek. – Aha. Szerinted. Meg még úgy másfélmillió másik lány szerint őket is.

168

BÁBEL – Igen, de az a különbség, hogy ők azt hiszik, hogy Anthony Kiedis őket választaná, én meg tudom, hogy engem fog – zártam rövidre. – Feladom – emelt fel Kolos egy minifánkot, és megdobott vele. – Örült vagy. – Nem, csak céltudatos – javítottam ki, magam elé húzva a fánkokkal teli tálcát, hogy ne dobálhasson vele. – Nem is vagy te olyan bunkó – mosolyogtam a fánkokat pakolászva. – Szép próbálkozás, de nem viszlek a VIP-be – közölte. – Be fogsz vinni – nevettem el magam, közben pedig előhúztam a mobilomat a zsebemből, mert üzenetem jött. ÜZENET KÜLDŐJE SZASZA, CÍMZETT ZSÓFI

169

LEINER LAURA

Eltettem a telefonomat, és a padon ülő Kolosra néztem, aki az esőt bámulta. 170

BÁBEL – Mennem kell megmenteni Szaszát – tápászkodtam fel, és ahogy felálltam, feltettem a fejemre az esőkabátom kapucniját. Kolos kérdőn nézett rám, mire mosolyogva magyarázkodni kezdtem. – Ezeréves szokásunk, hogy ha nem bír lekoptatni egy lányt, akkor megjelenek és én küldöm el. Jössz? – Nem – ingatta a fejét. – Oké. Akkor… – kezdtem elköszönni. – Tessék. Egyél fánkot – nyújtottam felé a papírtálcát. – Nem kell. – Hát, jó. A napernyő alól kiléptem az esőbe, és miután elindultam, összeráncolt szemöldökkel fordultam vissza hozzá. Kolos továbbra is ott ült, és a telefonját nyomkodta. – Hé – léptem vissza hozzá. – Te jól elleszel? – Mielőtt azt hinnéd, hogy öribarik lettünk, ki kell, hogy ábrándítsalak – nézett fel rám unottan. – Ne foglalkozz velem. – A ma este folyamán pár percig azt hittem, hogy mégsem vagy tahó – röhögtem el magam kényszeredetten. – Rosszul hitted. – Tudom – biccentettem, aztán nevetve sarkon fordultam, és szaladni kezdtem a szakadó esőben.

171

LEINER LAURA HARMADIK NAP. 2:23 FUTÁS UTÁN. SZASZA MEGMENTÉSE. MIND EGYÜTT, RAIN DANCE MAGGIE

Lélekszakadva értem vissza az Európához, ahol a többiek pont ott voltak és pont úgy, ahogyan hagytam őket. Egyébként a nagy lendülettől sikerült megint elcsúsznom a sárban, de az outfitemnek már réges-rég befellegzett, így egy újabb sárfolt a farmerem térd részénél szinte fel sem tűnt. Valósággal berobbantam a nádtetős italospult tömegébe, ahol a tömeg túlontúl jókedvűen dalolászott. A forralt bor és az eső hatása. A hosszú fapultnál rögtön kiszúrtam a Superman-logós pólót, hozzá pedig a világ legunottabb arcát. Szasza szeme folyamatosan csukódott le, és csak nagy erőfeszítések árán sikerült újra kinyitnia, miközben a vele szemben álló lány szája folyamatosan mozgott. Átverekedtem magam egy üvöltöző csapaton, végül fél karommal átkaroltam Szasza nyakát, és nyomtam egy puszit az arcára. – Itt vagyok – mosolyogtam rá, és úgy tűnt, az érkezésem hatására azonnal felébredt. A lánynak pedig, azt hiszem, órák óta először, de elfogyott a mondanivalója. – Szia! – köszöntem neki kedvesen. – Szia – sziszegte a fogait csikorgatva. – Zsófi, bemutatom… – kezdte Szasza az udvariaskodást, de mire a lány nevéhez jutott volna, az eltűnt, mint a kámfor. Forgolódva néztünk utána, és egy pillanatra még láttuk, ahogyan két, fejét rázó rocker között átpréselődik, majd belevész a sötétbe. – Te jó ég – hajtotta le a fejét a pultra Szasza, és szorosan behunyta a szemét. – Nincs mit – motyogtam unottan. – Egyébként megérdemelted volna, hogy ne siessek… – Mert? – nézett fel fáradtan. – Mert órákkal ezelőtt küldtem üzenetet, amire senki nem válaszolt! – Bocs, csak akkor láttam, amikor írtam neked. – Jó, mindegy – vontam meg a vállam. – Végül is elvoltam. 172

BÁBEL – Mit csináltál? – kérdezte a kezemet megfogva és a tömegen átnyomulva, mert látott szabad helyet az egyik asztalnál. Igaz, ott lehajtott fejjel aludt egy lány, de Szasza rutinosan félretolta, így mindketten le tudtunk ülni. – Kolossal mászkáltam – feleltem. – MI? – ordította. – KOLOSSAL! – óbégattam, megpróbálva túlordítani a zenét. Szasza felvonta a fél szemöldökét, és széttárta a karját. – És túlélted? – Annyira nem is rémes – mosolyodtam el, végigfuttatva az agyamban az együtt töltött időt. – Azt hittem, utálod. – Az régen volt. – Mikor régen? – röhögte el magát, és beleivott a műanyag korsójába. – Hát, normál idő szerint pár órája, fesztivál időben számolva viszont ezer éve – magyaráztam. – Aham – vigyorodott el. – Most mi van? – kérdeztem. – Semmi-semmi – tette fel a kezét védekezőén, és újra elmosolyodott. – Buona sera! – állt meg mellettünk Napsi, illetve úgy láttam, hogy helyben jár. – Mennyi energiaitalt ivott? – kérdeztem Szaszát vészjóslón. – Hát, asszem’, lefutná a maratoni egy szuszra. – Na, jó, add azt ide – rángattam ki Napsi kezéből az italosdobozt. – Jöttök táncolni? – vigyorgott önfeledten. Mindketten passzoltunk, Napsi pedig ezerrel pörögve visszasietett az új ismerőseihez, és valami olasz dalt kántált velük. Érdekes volt. Napsi helyét Abdul és a vörös hajú lány vette át, akik megálltak előttünk. Abdul fél karral hanyagul átkarolta a lány vállát, ami inkább volt támaszkodás, mintsem ölelés.

173

LEINER LAURA – Hé, ezt hallgassátok, ez valami veszettül vicces volt. Viola, mondd el nekik is – üvöltötte a lánynak. – Engem nem Violának hívnak – háborodott fel a lány, leverve magáról Abdul karját. – Nem? – hunyorgott rá Abdul, kissé dülöngélve. – Pedig úgy nézel ki, mint aki Viola! – Seggfej! – szipogta a „nem Viola”, és sértődötten elviharzott. Szaszával szakadtunk a röhögéstől, Abdul pedig lehunyt szemmel tűnődött. – Pedig valami v-betűs lehetett – motyogta, majd feltartotta a mutatóujját. – Vivien? Talán. Hé! Vivien, várj már! – indult utána, de nekiesett egy focimezt viselő angolnak, aki visszalökte, hogy egyensúlyban maradjon. Nos, Abdul kicsit eltévedt, mert a lány csak a pulthoz ment vissza, ő viszont kisétált az esőbe, és v betűvel kezdődő lány neveket kurjantgatva távolodott el a szórakozóhelytől. – Ez kész – nevettem megállás nélkül. – Szerinted hová megy? – Ezt még ő sem tudja – vélte Szasza. Hogy teljes legyen a kép, Boldi is felfedezett minket magának, odanyomult az asztalunkhoz, és felkapta az előttem lévő poharat. – Kösz – itta ki az alján lévő… akármit, és a pulcsijával letörölte a száját. – Boldi, az nem az enyém volt – szorítottam össze a fogamat. Boldi gondolkodást imitált, majd hanyagul legyintett. – Akkor kösz, aki itt hagyta – javította ki magát. – Hol van Abdullah? – üvöltötte, bár a zene éppen elhalkult. – Kifutott az esőbe – felelte Szasza. – Várj, Abdul! – ordította Boldi, leginkább a sötétségnek, és átmászva a mellettünk ülő két lányon, futni kezdett a színpad előtti sárban. – Wooooooo! – üvöltötték egyszerre az angolok, akik megörültek valami dalnak, én pedig mosolyogva figyeltem őket. A nádtető oldalain úgy ömlött le az összegyűlt eső, mintha csapot nyitottak volna, a fesztiválozók pedig minden létező divatbakit 174

BÁBEL elkövettek, csak hogy ne fázzanak. Volt ott minden. Flip-flop sorttal és dzsekivel; halászsapka ujjatlan pólóval, farmerrel és gumicsizmával, félmeztelen fiú térdig sáros farmerben, garantáltan tüdőgyulladás-gyanúval, lányok spagettipántos ruhára húzott, átlátszó esőkabátban, a fejükön kiürült koktélosvödörrel, vagy éppen farmeszoknya, nyári csizma és a fiúktól kölcsönvett, valami együttes tagjainak fotójával díszített, XXL méretű, fekete kapucnis pulcsi… – Sziasztok – ült le hirtelen a felszabadult helyre Hipó. – Hát te? Merre voltál? – kérdeztem mosolyogva. – Vettem egy köhögéscsillapító szirupot. Málnaízű – mutatta fel a barna üveget. – Aham – néztem rá furán. – De nem is köhögsz. – Megelőzésre – mutatott rá a címkére. – Ó, így már értem – bólintottam tettetett megértéssel, aztán félrekaptam a fejem, mert őrült ováció hangzott fel a pult irányából. – Jaj, ne – tápászkodott fel Szasza. Igen, Napsi a Sakáltanyába képzelte magát. – Szedd le onnan – nevettem kétségbeesve. Szasza lerángatta Napsit a pultról (előbb, mint a szekuritis), aztán odavonszolta hozzánk, hogy üljön le pár percre nyugiban. Nem ment könnyen, de végül elértük, hogy ott maradjon velünk. Az időérzékem cserbenhagyott, de valamikor Abdul és Boldi visszaértek, és csuromvizesen, teljesen elázva huppantak le mellénk. Mondjuk, szabad hely nem volt, de a nádtető alatt összegyűlt tömeg éppen azért nyomorgott, hogy ne legyenek vizesek, így amikor a két, elázott barátunk csatlakozott hozzánk, hirtelen felszabadult pár hely az asztalunknál, amit előszeretettel adtak át nekik, remélve, hogy ott is maradnak. Éppen a telefonommal örökítettem meg pár életképet az esős éjszakából, amikor a hangszórókból felcsendült a világ egyik legjobb dala, nem mellesleg pedig a személyes kedvencem is, úgyhogy automatikusan benyomtam a videófelvevőt, a telefonom pedig kézről kézre járt. A videó lejátszásához kattints ide.

175

LEINER LAURA A felvételen hallható zene: Red Hot Chili Peppers – Adventures of Rain Dance Maggie, a videó pedig kissé kapkodva, de a következő képsorokat tartalmazza: ömlő eső a nádtető minden oldalán. A sötétből beszaladó, elázott emberek érkezése a tömegben. Boldi bekap egy lime-szeletet, és némi hidegrázás után vigyorogva üvölti, hogy ő Rocky Balboa, a citromszelet pedig fogvédőként simul rá a fogsorára. Napsi és én egymást átölelve ugrálunk a számra, és megállás nélkül nevetünk. Hipó és Boldi ülve lökdösődnek, ugyanis Boldi meg akarta inni Hipó köhögéscsillapítóját. Egy angol srác Napsit próbálja ölelgetni. Abdul és Szasza azonnal odapattannak, hogy rendet tegyenek. Behunyt szemmel, széttárt karral üvöltöm a dalt, a hangom pedig kihallatszik az össznépi éneklésből. Szasza átöleli a vállam, és a fülembesúg, én pedig megállás nélkül nevetek. Napsi beleordítja a kamerába, hogy imádja az olaszt. Egy srác szintén beleordítja a kamerába, hogy imádja az anyját. Boldi feláll az asztalra, és felhúzva a pólóját, „erotikus táncot” lejt. A biztonsági Boldi karját megragadva lerántja az asztalról, és fenyegetően ordít vele. Boldi szófogadóan bólogat, majd amikor a szekuritis elfordul, mutogat a háta mögött (kikockázott képsorok). Abdul le akar ülni mellém, de elvéti, és véletlenül az ölembe ül. A fejemen felváltva látszik fájdalom és meglepődés, míg lelököm Abdult magamról, aki röhögve lefekszik a padra. Abdul leesik a padról. Napsi feltartott, ég felé nyúló karokkal ugrál és üvölti a számot. A lámpák fényében látszik, ahogyan hosszú, egyenes cseppekben zuhog az eső. A pult és asztalok közötti területen állnak és táncolnak az emberek, mindenkinél pohár, amit a refrén „Hey, now we gotta make it rain somehow” részénél fel is tartanak a magasba. Megragadom Hipó karját, és felhúzom, hogy táncoljon velünk. Hipó a kamerába meredve szédülésre panaszkodik, a háttérben mindenki őrjöng. Napsi átölel, és együtt ugrálunk. Ésőkabátos emberek érkeznek, és lerázva magukról a vizet, a pult felé nyomulnak. Boldi egy, a pulton alvó ember fülét piszkálja két, egymásba dugott szívószállal. A srác csukott szemmel, félálomban csapkodja a fejét, Boldi pedig teli szájjal röhög rajta. Szasza egy szuszra kiissza a pohara tartalmának 176

BÁBEL felét, és a kamerába röhögve int, hogy „egészségedre, anyu”. Valaki, akinél éppen a telefonom volt, felmászott az asztal tetejére, és gyors körbefordulással készített egy panorámafelvételt. Az eső által körbezárt pult nádteteje alatti tömeg kissé nyomorogva, de mindenképpen vidáman múlatja az időt, esőről énekelve, közben pedig arra várva, hogy végre elálljon.

177

LEINER LAURA HARMADIK NAP. 4:02 KOPP. KOPP. KOPP. KOPP. KOPP = ESIK. KOPPKOPPKOPPKOPPKOPPKOPPKOPP = SZAKAD

A sátorba visszaérve Abdul szinte azonnal hasra vetette magát, és úgy tizenkét másodperc alatt el is aludt. Ami egyet jelentett azzal, hogy őrült horkolásba kezdett. – Nem tudom, mi idegesít jobban. Az eső kopogása vagy Abdul, az elefánt – dünnyögtem bebújva a hálózsákomba, nyakig felhúzva a cipzárt, és remélve, hogy átmelegszem. Szasza a mobilja kijelzőjével világította meg a hátizsákját, és némi turkálás után lecserélte a vizes pólóját egy szárazra, majd ráfeküdt a hálózsákjára, és hanyatt fekve hallgatta az esőcseppek koppanásait a ponyván. Én ugyanezt tettem, csak éppen szétfagyva, mert fentről a hideg eső hűtötte a sátrat, polifoam híján pedig alulról is rendesen átfáztam. – Eláll az eső reggelre? – kérdeztem halkan, Abdul két horkantása között. – Még nem néztem meg – emelte fel Szasza a mobilját, én meg közelebb húzódtam hozzá, miközben megnyitotta a böngészőt. A kijelző fénye megvilágította az arcunkat, amire azonnal kiült a csalódottság. Azt írta, holnap is esni fog. – Hátha téved… – ásítottam. – Ja. Hátha – bólintott Szasza, de nem volt túl meggyőző, aztán elsötétült a kijelző, mi pedig tovább hallgattuk a monoton kopogást. – Álljál már el, eső! – üvöltötte a másik sátorból Boldi. – Fogd már be! Aludtam! – ordította Napsi. – Valaki vigye innen a Herczegéket – szólt kétségbeesetten Kolos, akit egyébként már akkor felvertek Napsiék, amikor megérkezve szó szerint beborultak a sátorba. – Beáztam! – kiáltotta Hipó a saját sátrából. – Merd ki a vizet egy evőkanállal! – tanácsolta Boldi, én meg csukott szemmel, rázkódó vállal nevettem. – Nem alhatok vízben! Felfázom – hisztizett Hipó. 178

BÁBEL – Akkor majd elmész nőgyógyászhoz – kiáltotta Napsi, mire mindenki felröhögött. – Nagyon vicces vagy! Kinél van hely? – mocorgott Hipó a saját sátrában, és a hangok alapján úgy tűnt, csomagol. – Itt nincs! – üvöltöttem a fejemet fogva. – Hozzánk jöhetsz, épp büfögőversenyt tartunk! – közölte Boldi. – Csak te. És undorító vagy – dünnyögte Kolos. Természetesen Hipó a mi sátrunk cipzárját húzta fel; semiképp nem szeretett volna Boldival egy fedél alatt aludni, amit valahol teljes mértékben megértek. Csakhogy a gumiesőkabátot és gumicsizmát viselő Hipónak már nem igazán maradt nálunk hely. – A francba, Micimackó, hogy te is itt akarsz lakni – húzódott felre Szasza, én meg követtem, és a hálózsákommal arrébb szenvedtem magam. – Köszi, srácok – kucorodott be Hipó a felszabadult helyre (Abdul és énközém), és fészkelődve kereste a tökéletes pózt. Mikor úgy tűnt, végre megtalálta, turkálni kezdett a hálózsákjában, majd kihúzta a kezét, és mélyen beleszívott valamibe. – Ez meg mit művel? – suttogta Szasza a sötétben. – Orrspray-t használ – motyogtam hitetlenül. – Krrrr – krákogta Hipó, miután diszkréten inhalált. – Pffff-krrrr – horkolt Abdul, aki persze nem ébredt fel semmire. – Ésküszöm, inkább ki fekszem az esőbe – röhögte el magát Szasza kényszeredetten. – Veled tartok – fogtam a fejem nevetve. – Elférsz? – érdeklődtem, mert én körülbelül úgy feküdtem Szasza és Hipó között, mint egy hering a konzervdobozban. – Nem. És vizes a sátor oldala – sóhajtotta. – Gyere kicsit arrébb, van még hely – ajánlottam fel. – Dehogy van. Még a vaksötétben is tudom, hogy nyomorgsz – nevetett halkan. – Jó éjszakát. Bedugtam a füldugómat – köszönt el tőlünk Hipó, és hogy teljes legyen a kényelme, a tarkója alá dugta a két kezét, úgy pihengetett. 179

LEINER LAURA – Na, jó, persze, nem akar esetleg napozni is? – világítottam rá a sziesztázó Hipóra a telefonom kijelzőjével, akit nem zavart a fény, ugyanis szemmaszkban aludt. Szaszával a sátor szélére száműződtünk, miközben Hipó és Abdul a terület háromnegyedét elfoglalták a kényelmes fetrengésükkel. Viszont jó hír volt, hogy a másik sátorban sem volt minden tökéletes. – Mi a fenét csinálsz? – hallottuk Kolos hangját. – Észem. Mer’? – kérdezte Boldi. – Mit zabálsz reggel négykor? – Hot dogot – válaszolta Boldi. – Úúú, adjál – szállt be a beszélgetésbe Napsi is, aki a jelek szerint továbbra sem aludt el. – Elcserélném a Herczegéket! Valaki? – kiáltotta Kolos. – Jöhetnek. De Hipót és Abdult tudjuk adni cserébe – szóltam vissza. Kolos pár pillanatig hallgatott. – Nem szóltam. – Sejtettem – nevettem fel. – Hé, amúgy honnan van hot dogotok? – kiáltottam. – Zsófi, miért ordítasz a fülembe? – kérdezte Szasza. – Bocs, de nem tudom, hol a füled – nevettem fel a sötétben tapogatózva. – A fejemen – közölte. – De hol a fejed? – Azt ütögeted. – Jaa. Bocsi – nevettem el magam. – Kaptam hot dogot az árustól – csámcsogta Boldi. – Ajándékba? – ráncoltam a szemöldököm. – Aha. Mer’ megázott a kifli az esőben. – Fúúj – röhögtem fel. – Miért van itt ilyen hagymaszag? – kérdezte Kolos. – Mert hagymás hot dog – válaszolta Boldi.

180

BÁBEL – Húzzál már ki innen a büdös, elázott kajáddal együtt! – kiáltott rá Kolos idegesen, aztán hallottuk, hogy felhúzódik a sátruk cipzárja. Ami azt jelentette, hogy másodpercek múlva meg kinyílt a miénk. Szasza a mobiljával rávilágított a benéző Boldira. – Szöszi! Jöhetek ide vacsizni? – kérdezte a kijelző fényének megvilágításában. – Húzd vissza a cipzárt, és tűnés innen – utasította Szasza fáradtan. – Naaa, de goromba valaki. Zsófi? Egy harit? – Kösz, már fogat mostam – nevetgéltem, elutasítva a hajnali hot dogot. Abdul horkantva felült, és álmosan nézett a sátrunk bejáratánál guggoló, esőben ázó Boldira. – Már reggel van? – ásította. – Nem. Még mindig nincs – motyogtam. – Jé! Mit keres itt Hipó? – nézett félre Abdul. – Beázott a sátra – válaszoltam. – Hm – tűnődött el. – És Boldi, te mit csinálsz? – érdeklődött a bejáratunk felé fordulva. – Vacsi. – Aha. Na, jó… – dőlt vissza, és szinte azonnal álomba zuhant. – Boldi, tényleg menj szépen vissza a sátradba – búcsúzkodtam Bolditól, aki nem tágított, eltökélt szándéka volt, hogy szórakoztat minket, amíg eszik. A sátrunk előtt guggoló, ázott Boldi mellett hirtelen egy másik alak sziluettje jelent meg, akit meg sem kellett világítanunk, ugyanis a tarajának árnyékából láttuk, hogy a Punk az. – Hallod – szólt halkan, Boldira nézve –, honnan van az ingyen hot dog? – A főúton lévő gurulós hotdog-kocsiból. – Kösz – tápászkodott fel, és bakancsának talpa sietősen csattogott a sáros talajon. Boldi beletörölte a száját egy elázott szalvétába, aztán végre behúzta a cipzárt, és visszament a húgához meg Koloshoz.

181

LEINER LAURA – Szasza – suttogtam, újból kivárva az Abdul két horkolása közti üresjáratot. – Mi az? – kérdezte halkan. – Nagyon elzsibbadt a karom – röhögtem rázkódó vállal. – Mindjárt kirugdosok innen mindenkit – ült fel idegesen, így meg tudtam mozdítani a jobb karomat, ami annyira elzsibbadt, hogy úgy éreztem, milliónyi kis hangya szaladgál rajta. Szasza helyezkedett, összevissza dobálta a cuccait, hogy legyen hely, végül bedugta a karját a fejem alá, így befordulva a vállára hajtottam az arcom, és végre valamennyire elfértünk. Hálásan sóhajtva lehunytam a szemem, és már majdnem elaludtam, amikor kipattant a szemem, és megemelve a fejem, a mellettem lévő Hipó irányába néztem a sötétbe. – Mmm. Nem. Cccc – motyogta. – Recept nélkül… Pfff-Doktor, igen… – Mi a… – nézett fel Szasza is, félig feltápászkodva. – Beszél álmában – mondtam, majd Szasza vállába fúrva az arcom, kitört belőlem a nevetés.

182

BÁBEL HARMADIK NAP, 10:30 AZ ELMOSOTT FESZTIVÁL. PETRA!!!. KOLOS TITKA. EGY KICSIT ELSZÚRTAM

Valamiért szentül meg voltam róla győződve, hogy mikor kinyitom a szemem, tűzni fog a nap, felszáradtak a pocsolyák, és az egész rossz idő csak egy gyors, de elég kiadós zápor volt. Ehhez képest monoton kopogásra keltem, ami a még mindig szüntelenül szakadó esőt jelentette. Szasza hanyatt fekve aludt mellettem, én pedig óvatosan felemeltem a fejem a válláról, és felülve kihúztam magam alól a karját, amit óvatosan átemeltem mellé. A tegnap éjjeli sötétben sejtettem, hogy a sáros cuccunkkal kicsit koszoltunk, de a reggeli látvány sokkal visszataszítóbb volt, mint gondoltam. Az alkaromra rászáradt a sár, a farmerem térdnél koszos volt, fűfoltos és nem mellesleg szakadt is. A hajam büdös esőszagú volt, és gallyak álltak ki belőle, ami két dologtól lehetett. Az egyik, hogy belefeküdtem az éjjel a cipőnkkel behordott koszba, és minden beleragadt, a másik, kevésbé valószínű verzió szerint pedig az elázott hajzuhatagom bokorrá göndörödött és az esővíztől virágzani kezdett. A tenyerem redőibe és vonalaiba beleragadt a száraz sár, és a körmöm is valahogy úgy festett, mintha két napja megállás nélkül kapálnék. Pfuj. A szememet dörzsölve úgy döntöttem, inkább nem nézném meg, hogy fest az arcom, hanem lerúgtam magamról a hálózsákomat, és óvatosan a kijárat felé kúsztam, igyekezve, hogy ne ébresszem fel a többieket. Visszanézve, mosolyogva szemügyre vettem a három alvótársamat. Szasza befordult a helyemre, és oldalra fekve végre kinyújtózhatott. Hipó alvómaszkban, füldugóval és a feje köré tekert hálóban (rovarok és bogarak ellen) bóbiskolt, Abdul pedig arccal a sátor oldalának dőlve horkolt. A rémkép azonnal bevillant, miszerint az esőben siető fesztiválozók a sátor oldalában megbotolva totál telibekapják Abdul arcát, úgyhogy megragadtam a karját, és ráncigálva rajta párat, elhúztam onnan, hogy kívülről ne rajzolódjon ki a ponyván a feje. Nem ébredt fel a rángatásomra, csak átfordult a másik oldalára, és aludt tovább, én meg lehúztam a 183

LEINER LAURA sátrunk cipzárját, és felhajtottam a bejáratot. Annyira lehangoló kép fogadott, hogy legszívesebben visszafeküdtem volna. Az éjszakai eső kellemetlen volt, de legalább nem láttuk a sötétben, a délelőtti komor fényben azonban minden riasztóan valóságosnak tűnt. A sátraink között lévő pokróc, amit senki nem vitt be, csuromvizesen és mocskosan hevert a földön, sáros bakancs- meg gumicsizmanyomok és elázott szemét borította. Ahogy kiléptem, megcsúsztam a vizes, agyaggá ázott földön, és csak a szerencsémnek meg a gyors reakciómnak köszönhető, hogy állva maradtam. Két karomat kinyújtva egyensúlyoztam, úgy lépkedtem át a sátor zsinórjai között, míg végül kiértem a főútra. Az elmúlt napokban megszokott tömeg helyett csak lézengtek az emberek, az esőkabátokon kopogott az eső, kapucnis fesztiválozók siettek egyik helyről a másikra, és sehol nem állt sor. Majdnem elértem a kávésbódéig, mire megláttam az első emberen a mai napijegy színét, ami egyébként piros. Viszont döbbenetesen kevesen viselték, akikkel találkoztam, mind hetijegyesek voltak, a rossz idő miatt elmaradoztak az emberek, és aki csak tehette, inkább kihagyta az esős fesztiválozást. – Csókolom – köszöntöttem a kávézósnőt, aki ma már felismert. Váltottunk pár szót az időjárásról, aztán a tálca kapucsínóval a kezemben visszasiettem a sátrunk felé. Az artisták is megirigyelték volna ügyességemet, ahogyan egy tálcányi kávéval, vizes faleveleken és csúszós, felpuhult talajon egyensúlyozva átlépkedem a sátrak ki feszített zsinórjait. Boldiék cipzárját felhúzva benéztem hozzájuk, de Boldi és Napsi is aludt még. A Herczeg testvérpár bájosan festett: Napsi elkenődött szemfestékkel, magzatpózba kucorodva szuszogott, Boldi pedig mellette, hanyatt kiterülve feküdt, nyitott szájjal, mellkasához ölelve egy fél pár tornacipőt. Ezt nem nagyon tudtam értelmezni, de mivel Boldiról van szó, nem is akartam. A sátor harmadik lakója viszont ébren volt, törökülésben, az ölében tartott iPadet bújta. – Jó reggelt – suttogtam halkan. – Nyugodtan beszélhetsz hangosan, ezek semmire nem kelnek fel – szólt vissza Kolos normál beszédhangnemben. 184

BÁBEL – Ó. Oké – köszörültem meg a torkom, bár némileg ne hezemre esett alvó emberek között rendes hangsúllyal kommunikálni. – Kérsz kávét? – Már ittam – mondta. – Kérsz még egyet? – mosolyodtam el. – Jó, kösz – adta meg magát, és a felé nyújtott tálcáról , levett egy kapucsínót. – Ésik – pislogtam fel az égre, és bár a fejünk felett lévő falombok felfogtak valamennyit, azért még így is bőven jutott az esőből. – Láttad, milyen kevesen vannak? – váltottam témát, mert úgy tűnt, Kolos nem szeretné lereagálni az amúgy mindenki számára érezhető tényt, miszerint esik. – Aha. Ma végig pangani fog, nem jönnek rossz időben – felelte. – Értem – sóhajtottam szomorúan, és fél kézzel megigazítottam a kapucnimat. A sátrak között botorkálva egy lány lépkedett felénk, én pedig felegyenesedve figyeltem, mert úgy tűnt, elhagyott valamit. – Elhagytál valamit? – kérdeztem furán, miután a telefonját a kezében tartva megállt a Punk sátra mellett, és ide-oda forgolódott. – Ó, végre – nézett rám hálásan. – Már azt hittem, itt csak hollandok laknak. – Hát, azok is. Ott a sátruk – nevettem fel, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni, hogy Kolos csettintget a sátorban. – Találkoztam velük, de nem tudtak segíteni – forgatta a szemét. – Hát, talán én tudok – mosolyodtam el. – Oké. Furán fog hangzani, de… valamelyik sátor egy ismerősömé. – Igen? – Talán láttad már vagy ismered… – Ööö. Nem igazán hiszem, én a barátaimmal vagyok itt, plusz egy punkot ismerek, a többi sátorozóról még csak elképzelésem sincs – húztam el a számat.

185

LEINER LAURA – Értem – sóhajtotta, és ledobta a kapucniját a fejéről, majd elmosolyodott. – Őrület. Itt állok egy sátortenger közepén, és vadidegeneket kérdezgetek, hogy ismerik-e. Elment az eszem. – Dehogy – nevettem el magam, mert hirtelen megsajnáltam a lányt. – A barátnőm egy olasz fiút keres a nulladik nap óta. – Tele van a fesztivál olaszokkal – ráncolta a szemöldökét. – Igen, de ő pontosan egyet keres. Akit látott – magyaráztam. – Ó. Így már értem. – Ne csettintgess már! – kiáltottam rá Kolosra, aki a sátrában ülve továbbra is mindenképpen fel szerette volna hívni magára a figyelmet. – Hát, további sok szerencsét, remélem, megtalálod, akit keresel – búcsúztam el. – Hát, én is. Köszi a segítséget. Szia – indult visszafelé. – Hé! – szóltam utána. – Miért nem hívod fel, hogy pontosan melyik a sátra? Úgy talán könnyebb lenne megtalálni – tanácsoltam. A lány visszanézett, és zavartan megvonta a vállát. – Nem igazán… elérhető telefonon – ködösített, én pedig eltátottam a számat, és egészen máshogy néztem rá, mint eddig. A lány fekete, tépett hajú volt, szép vonalú, szív alakú arccal, nagyon rövid frufruval és füstös fekete sminkkel. Altér külseje alapján valami bölcsészhallgatónak tippeltem, aki szabadidejében Almodóvar-filmeket néz, és biztos, hogy valami kritikusféle fiúval jár. Khm. – Egyébként – nyeltem el a vigyoromat – kit is keresel? – Kolosnak hívják. – Kolos? – töprengtem, fél szemmel belesve a mellettem lévő sátorba. Kolos falfehér arccal rázta a fejét, és könyörgő tekintete szinte ordított, hogy ne áruljam el. – Kolos – dünnyögtem. – Ismered? – indult vissza felém a lány. A sátorban Kolos szinte felrobbant a dühtől. – Nem – mondtam ki végül, mire a lány megtorpant, Kolos arcába pedig visszatódult a vér, amitől lett egy kis emberi színe. – Nem hinném – vontam meg a vállam. – Kár – ciccegett a lány, újra elveszítve a reményt. 186

BÁBEL – De ha azt mondod, itt lakik a környéken… – szóltam és mosolyogva széttártam a karom. – Talán próbáld meg azt, hogy szólítod. – Á, nem akarom felverni a környéket – rázta meg a fejét. – Biztos? – vidultam magamban, aztán kissé elszédültem, mert Kolos a nyitott sátor ajtaján át egyszerűen sípcsonton rúgott. – Aúúúú! – üvöltöttem fel. – Mi az? – kérdezte az exbarátnő. – Semmi, csak kiment a bokám – ugráltam fél lábon jajgatva. – Na, jó, visszamegyek a barátaimhoz, itt úgyse megyek semmire – köszönt el újból. Kolos a tenyerébe temetett arccal ült a sátrában, a volt barátnője a főút irányába igyekezett, én meg hirtelen kétségbe estem, hogy elveszítem az aduászomat, így utána szóltam. – Várj! Várj! – kiáltottam. Kolos valami olyasmit sziszegett, hogy „kinyír”, a lány pedig hátrafordult. – Én itt lakom, körbekérdezhetek pár embert, hátha ismerik ezt a bizonyos Kolost. – Köszönöm. Elég fontos lenne, hogy beszéljek vele. – Értem én – biccentettem mosolyogva. – Ésetleg írjak rád valamelyik közösségin, ha megtudok valamit? – Persze. De hagyjuk a közösségit, ez fontos nekem, mondom a számom, jó? – Ó, persze – kaptam elő a mobilomat. – Petra – diktálta a nevét, majd a számát is, én pedig elmentettem, aztán rácsörögtem, hogy lássa az én számomat is. – Jó. Akkor hívlak, ha tudok valamit. Egyébként, mit kell tudni erről a Kolosról? – feszegettem tovább a húrt, pedig már nem lett volna szabad. – Hát, így néz ki – tartotta felém a telefonját, aminek a háttérképe elég beszédes volt. Petra és Kolos egymást átkarolva mosolyognak. – Hűű, micsoda mosolygós kép! – szaladt ki a számon véletlenül, Kolos pedig behúzta a sátra cipzárját. – Ezt hogy érted? – nézett rám furán Petra.

187

LEINER LAURA – Csak, izé. Jó ilyen boldog fotókat látni. Manapság mindenki olyan komor… – improvizáltam. – Aha – szólt furán, majd ezúttal tényleg utoljára köszöntünk el, és Petra átvágva a sátrak között, eltűnt a szemem elől. Büszkén vigyorogva álltam meg Kolosék sátra előtt, és megkocogtattam a körmömmel a behúzott ponyvát. – Kip-kop. Itt a lány, akit magaddal viszel a VlP-emelvényre – mutatkoztam be. Kolos idegesen felrántotta a cipzárt, és kimászott a sátorból. – Te teljesen hülye vagy? – Nem beszélünk így a zsarolónkkal – emeltem fel a mutatóujjam fenyegetően. – Elkérted a számát? Miért? Mi a fene bajod van neked? – Nyugi már! Úgyse hívom fel. Vicces volt, ennyi. Most mit vagy úgy oda? Amúgy meg, miért bujkálsz előle? – Nem tartozik rád. – Jó, majd ő elmondja – vigyorogtam a telefonomat feltartva. – Zsófi, komolyan mondom, fejezd ezt be. – Oké, bocs. Messzire mentem – sütöttem le a szemem kissé megbánva a történteket. – De… – Fejezd be! – ismételte, kissé erélyesebben. – Nem zavar, hogy ennyire keres téged? – Nem – közölte. – Talán meg kéne hallgatnod. – Semmit sem tudsz, semmi közöd hozzá, maradj ki belőle. – Rendben. Bocs – mondtam a szám szélét rágva, és a sátrunkhoz léptem, hogy bevigyem a fiúknak a kissé kihűlt, na meg elázott kávéspoharakat. – Viszont – fordultam vissza – kedves lánynak tűnik, aki napok óta téged kajtat és próbál mindenhol elérni. – Nagyszerű, két perc ismeretség után oldd meg az életem. Nagyon jól megy, bravó – fonta maga előtt keresztbe a karját. – Mindenkinek jár még egy esély. – Nem. Nem mindenkinek.

188

BÁBEL – Jó, persze. Mit csinált, amiért ennyire berágtál? Nem értem, hacsak nem… – néztem az égre. – De – fejezte be a mondatot. – Neee! – hüledeztem. – De – sziszegte. – Na, neee! – Most ezt mégis meddig csinálod? Igen. Jól hallottad. – Te jó ég. Micsoda egy dög – húztam össze a szemem résnyire, letettem a tálcát, odaléptem Koloshoz, majd szorosan átöleltem. – Leszállnál rólam? – kérdezte feszengve, és abszolúte nem viszonozva az ölelést, ami miatt olyan volt, mintha egy farönköt szorongatnék. Bár szerintem egy farönk jobban lelkesedne. – Szörnyen sajnálom. Nagyon-nagyon – engedtem el, és hátralépve a szemébe néztem. – Nem kell – csóválta a fejét kedvtelenül. – Te, figyelj. Ez maradjon már köztünk – suttogta, és szemmel láthatóan kínosan érintette az egész téma. – Persze, számíthatsz a diszkréciómra – ígértem meg. – A VIP-koncertért, mi? – nevette el magát szomorúan. – Dehogy – vágtam rá azonnal. – Azért, mert barátok vagyunk. Vagy valami hasonló – dünnyögtem, óvatos mosolyra húzva a számat. – Kösz – biccentett. – De, figyelj, én komolyan nem értem – túrtam bele a hajamba. – Mégis, kivel csalt meg??? – kérdeztem, teljesen lesokkolódva a birtokomba jutott információtól. – Ki csalt meg kit? – kérdezte Abdul a sátrunkból. – Mi van? – ásította Boldi. – Megint megcsaltam valakit? Pedig még barátnőm sincs – röhögött. – Nem, Kolost csalták meg, vagy mi – hallatszott ki Napsi hangja. – Ki csalta meg Kolost? – kérdezte Hipó. – Ne már! Petra megcsalt? – verekedte ki magát Boldi a sátor nyílásán, én pedig kíméletlenül beharaptam a számat, de késő volt. 189

LEINER LAURA Az egész társaság ébren volt, és az utolsó elhangzott mondatomból mindent megértettek. Kolos pislogás nélkül nézett rám, a tekintetét alig bírtam állni, olyan szemrehányó volt, hogy szinte felperzselt. – Én… bocs – temettem a tenyerembe az arcom, és szerettem volna valami okosabbat mondani, de nem tudtam, így szó nélkül hagytam, hogy Kolos engem kikerülve átlépje a sátor zsinórjait és kimenjen a főútra. – A fenébe – dünnyögtem. – Ez kávé? – kérdezte Boldi. – Aha – bólintottam, kissé keserű ízt érezve a számban.

190

BÁBEL HARMADIK NAP. 11:47 UNALOM. UNALOM ÉS EGY KIS UNALOM

Kolos felszívódott, én meg túlságosan kellemetlenül éreztem magam ahhoz, hogy zargassam, így csak remélni mertem, hogy amikor majd lenyugszik, visszajön, és nem kifejezetten hétköznapi kapcsolatunkat tovább ápoljuk vagy éppen romboljuk. A többiek próbáltak megnyugtatni, hogy végül is nem csináltam semmit, én meg igyekeztem hinni nekik. Miután Napsival esőkabátban elrohantunk a zuhanyzóig, majd esőkabátban visszarohantunk (a sáros fülkékről, a vécék padlóján tocsogó vízről és egyéb körülményekről nem írnék részletesebben), nem volt mit tenni, az eső miatt kénytelenek voltunk a sátorban maradni. Ahogy a kihalt főutat néztem, úgy tűnt, szinte mindenki hasonlóképpen tesz; a Bábelfesz-ten nagyon kevés a fedett hely, oda sem fér be mindenki, így jobb híján a sátrakban punnyadtak a fesztiválozók, arra várva, hogy elálljon az eső. A bejáratot mindkét sátornál feltűztük, így átláttunk egymáshoz. Boldi, Napsi és Hipó az egyikben, Szasza, Abdul és én pedig a másikban ücsörögtünk, és a köztünk zuhogó esőn átnézve kommunikáltunk. Az unalom határtalan, ezt az is remekül bizonyította, hogy körülbelül tíz perc leforgása alatt feküdtünk, ültünk, kinéztünk, visszadőltünk, kidugtuk a kezünket, csekkolva, hogy elállt-e az eső, énekeltünk, röhögtünk, felültünk, szidtuk az időjárást, mocorogtunk… És még mindig nem volt dél. – Agybaaaj – hőbörgött Napsi. – Menjünk már valamerre. Unatkozom – hisztizett Abdul is. – Frizbizzünk – jutott Hipó eszébe a nagyszerű ötlet. – Nincs frizbink – bámultam a sátor ponyváját, amit időnként megütöttem, hogy az összegyűlt esővíz okozta mélyedés eltűnjön. – Nem jó, esik az eső – gondolkozott Boldi. – Mondom, nincs frizbink – ismételtem a szememet dörzsölgetve.

191

LEINER LAURA – Frizbizni lehet frizbi nélkül is, viszont ESIK! – magyarázta Boldi, mire felültem, és kérdőn néztem a szemközti sátorba. – Mégis, hogy frizbizel frizbi nélkül? – pislogtam unottan, és úgy ítéltem meg, ennél már nincs nagyon lejjebb. Az a szülő, aki aggódik a gyerekéért egy fesztivál ideje alatt, ne tegye. Nagyrészt ilyesmikkel telik az idő. Boldi feltartotta az ujját, jelezve, hogy várjak, majd felemelte a kezét, amiben mellesleg nem tartott semmit, és „áthajította” hozzánk. – Kapd el! – kiáltotta. – Mégis mit? – meredtem rá, kissé aggódva érte. – Megvan! – kurjantotta Abdul. – Dobom vissza – hajította el a képzeletbeli frizbit, mire Boldi hátrazuhant a sátrában. – Túl erősen dobtad – mondta, mire mindenki felröhögött. – Te jó ég. Szasza, ugye te még épelméjű vagy? – néztem rá kétségbeesetten. – Micsoda? Nem hallom – nyúlt a füléhez, és úgy tett, mintha kihúzta volna a fülhallgatót. – Csak vicceltem – tette hozzá gyorsan, amikor meglátta a döbbent arckifejezésemet, majd mindketten elröhögtük magunkat. – Nem igaz már! Nekem sose passzoltok! – kérte ki magának Napsi, akit ezek szerint kihagytak a „láthatatlan frizbi” című játékból. – Találj ki magadnak egy másik képzeletbeli játékot – tanácsoltam. – Jó, kösz! – egyezett bele. – Nekem labdám van – mutatta az (üres) tenyerét. – Add nekem – kérte el rögtön Boldi. – Erre mondják azt, hogy van baj – dőltem hanyatt, begyömöszöltem egy pulcsit a fejem alá, és a halántékomat dörzsölgetve vártam, hogy elálljon az eső. A többiek hamar megunták a képzelt sportolást, úgyhogy folytatódott a döglés. Egy mobil/fő átlagot produkáltunk, és természetesen mindannyian a neten lógtunk, tekintettel arra, hogy halálra untuk magunkat az esőben. Én twittereztem, de hamar 192

BÁBEL kiderült, hogy a többiek is. A következő posztok a Twitterről származnak. RHCPZsofi „Standing in line to see the show tonight and there’s a light on, heavy glow”… #bytheway Its_me_Szasza @RHCPZsofi „By the way I’d try to say I’ll be there, waiting for” RHCPZsofi @Its_me_Szasza :DDD „Dani the girl is singing songs to me, beneath the marquee, overload” Abdul_the_Great @RHCPZsofi „Steak knife”! HerczegPrincessNapsugar @RHCPZsofi „Card Shark”! Hipo104 @RHCPZsofi „Con Job” Its_me_Szasza @RHCPZsofi „Boot cut” Boldizsaaar @RHCPZsofi „Skin that flick She’s such a little Dj, get there quick by Street but no the freeway” RHCPZsofi LOL! Twitteren éneklés. Epic. <3 HerczegPrincessNapsugar @RHCPZsofi Ja, ez jó volt. Hipo104 Unatkozoooooooom Its_me_Szasza RT @Hipo104 Unatkozoooooooom Boldizsaaar RT Its_me_Szasza RT @Hipo104 Unatkozoooooooom Abdul_the_Great Pampammpamm pamparamm pammparamm Its_me_Szasza @Abdul the Great ??? Ez mi? Hipo104 @Abdul the Great @Its_me_Szasza Szerintem a Star Wars, birodalmi zene. Its_me_Szasza @Hipo104 Tényleg! Boldizsaaar @Abdul_the_Great Pamm, pammparam pam papararaaaaaaaaaaaaaaaaa! RHCPZsofi @Boldizsaaar Ne vidd túlzásba! :D Boldizsaaar @RHCPZsofi Pontosan így van a dal. XD HerczegPrincessNapsugar Ti amoooo <3 <3 <3 Its_me_Szasza @HerczegPrincessNapsugar Veled mi van??? HerczegPrincessNapsugar @Its_me_Szasza Hiányzik az olasz :’( Its me_Szasza @HerzcegPrincessNapsugar Nem is ismered Giovanottit. Egyszer láttad. :D

193

LEINER LAURA HerczegPrincessNapsugar @Its_me_Szasza Kétszer! Its_me_Szasza @HerczegPrincessNapsugar Ja, bocs. Abdul_the_Great Kajás vagyok. Hipo104 RT @ Abdul_the_Great Kajás vagyok. RCHPZsofi @Hipo104 @ Abdul_the_Great Én is… Its_me_Szasza Aki utolsónak RTzi, az hoz kaját!!! RHCPZsofi RT @Its_me_Szasza Aki utolsónak RTzi, az hoz kaját!!! HerczegPrincessNapsugar RT @Its_me_Szasza Aki utolsónak RTzi, az hoz kaját!!! Abdul_the_Great RT @Its_me_Szasza Aki utolsónak RTzi, az hoz kaját!!! Boldizsaaar RT @lts_me_Szasza Aki utolsónak RTzi, az hoz kaját!!! Hipol04 Franc… lemaradtam. #dafaq Boldizsaaar @Hipo104 Wahahahaha! Its_me_Szasza @Hipo104 Szívás. Gyrost kérek. RHCPZsofi @Hipo104 Én is. :D Hipo104 Jólvan, megyek. #offline Kábé egyszerre dobtuk félre a telefonjainkat, amelyeken egyébként eddig kommunikáltunk, és Hipó kezébe nyomtuk a pénzt meg a rendelésünket. Ez van. Utolsó RT-zőként ő veszített, úgyhogy a fejébe húzta esőkabátjának kapucniját, és kimászott a sátrukból. A többiek még Hipót biztatták, olyanokkal, hogy meg tudja csinálni, csak elindulni nehéz, de ő a tekintetével engem talált meg, pedig igyekeztem elbújni Szasza háta mögé, de nem jártam sikerrel. – Zsófi – hajolt le a nyitott bejáratnál Hipó. – Igen? – Nem jössz el velem? Nem fogom elbírni egyedül. – Ne már, elsőként RT-ztem – nyavalyogtam, de nem véletlen, hogy Hipó pont engem talált meg mint lehetséges kísérőt. Tudta, hogy a többiekkel ellentétben, én biztosan meggyőzhető leszek. – Jóóó – bújtam bele a pulcsimba. – Megyek segíteni. 194

BÁBEL HARMADIK NAP, 13:00 SÁRTENGER.GYROS. MINDENKI AZ EGET NÉZI

Eljutni a legközelebbi gyrososig egyáltalán nem volt könnyű feladat. Hipóval egymásba karolva csúszkáltunk a vizes, sáros, csúszós iszaptengeren, óvatosan lépkedve, nehogy elessünk. A sátrak közül kikecmeregve azt hittük, a betonút majd jobb állapotban lesz, de hatalmasat tévedtünk. Az egészet befedte a sár, az eredetileg sötétzöld gumicsizmám pedig már régen színt váltott. Ahol rászáradt a mocsok, ott szürke volt, ahol pedig friss placcsanással került rá a sár, ott barna foltok díszítették. Az eső pedig nem állt el. Néha rá kezdett, olyankor a fesztiválozók sietősre vették a tempót, néha szemerkélt, ekkor mindenki ráérősen sétálgatott, időnként pedig úgy tűnt, teljesen elállt, emiatt a legtöbben felnéztek, hogy ellenőrizzék, valóban kitisztult-e az ég, de amint a szemekbe csöpögött az eső, mindenki pislogva, kissé csalódottan ment tovább. Hogy hova? Arról lövésem sem volt. Lézengtek az emberek, és mindenki nyakig koszos volt. Ez egy eső mosta fesztiválon egyszerűen elkerülhetetlen. Az Európához érve át kellett vágnunk a színpad előtti dühöngőn, amely terület az elmúlt napokban szárazan porzott, most azonban mocsárrá változott. – Add a kezed, Frodó – kulcsoltam rá az ujjaimat Hipó nyirkos kezére (állítása szerint belázasodott, egyébként csak megázott), és olyan óvatosan léptem le az útról, mintha csak a Holtlápon készülnék átkelni. A gigantikus méretű pocsolyák között lavírozva sétáltunk lassú tempóban, vigyázva, hogy hova lépünk, mert egyáltalán nem volt kedvünk eltaknyolni, hogy aztán újra kezdetét vegye a tusolási tortúra. Az út egyébként szórakoztató volt, megfontolt lépteink közben szemügyre vettük a sárba beragadt tárgyakat. Volt ott minden, félig kiálló frizbi, bal lábas papucs, aminek a jobb párját pár lépéssel később találtuk meg. Pocsolya feszínén úszó műanyag korsók, elázott, rongyokban lógó fesztiválprospektusok, kilyukadt 195

LEINER LAURA nejlonszatyrok, amiken szüntelenül kopogott az eső. Na, és persze megjelentek a leginkább unatkozó fesztiválozók is, alias „a dagonyázok”. Ez a Bábel gyermekded lelkű lakóinak azon csoportját foglalta magába, akik az esőt és a sártengert poénnak vették, és úgy döntöttek, akkor is jól fogják érezni magukat. Éppen ezért ők ahelyett, hogy behúzódtak volna a kevés fedett helyek egyikébe, nemes egyszerűséggel dagonyapartit rendeztek a pocsolyák között. Hosszú hajú fiúk acélbetétes bakancsban ugráltak a koszos vízbe, lányok mezítláb, térdig felhajtott farmerben futottak neki, majd csúsztak a sárban, azon versenyezve, ki jut tovább, de sokan, az időjárás miatt kevés érdeklődőt vonzó koncert zenéjére páros lábbal csapdosták a sarat a környezetükre. Mosolyogva figyeltem a szürkés égbolt alatt tomboló fesztiválozókat, és örömmel konstatáltam, hogy még vannak, akiknek nem ment el a kedve az egésztől, hanem megpróbálják jól érezni magukat. Talán, ha nem Hipó van velem, hanem Napsi vagy éppen Boldi, akkor én is hagyom a „királykisasszony” stílust és beszállok a sárpartiba, de ez nem fordulhatott elő, mert már csupán attól, hogy érdeklődve figyeltem a történéseket, Hipó megrántotta a kezem. – Észedbe ne jusson. Tüdőgyulladást akarsz kapni? – szidott le, kitalálva a gondolataimat. – Nem – biggyesztettem le a számat. Ezek szerint én már nem leszek überbrutáljó fej fesztiválozó, így esélyem sincs felkerülni bármilyen hivatalos fórumra, mert az unalmas Bábeleseket soha nem fotózza le a sajtó, mindig az extrém eseteket keresik. Nem csoda, hogy a dagonyázok körül egy halom fotós ácsorgott, nyilván róluk közölnek majd cikket, és nem azokról, akik óvatosan lépkedve gyrosért mennek. Az Európa ételstandjai közt húzódó, egyébként tömött padok és asztalok most üresen álltak, és monoton tempóban kopogott az eső a fagarnitúrán. A pultok mögött álló kiszolgálók bágyadtan nézegettek ki az útra, várva, hogy vendég érkezzen. Nem igazán állt sor sehol, konkrétan lézengtek az emberek. Mi is azonnal kérhettünk a gyrosostól, egy percet sem kellett várakoznunk, nem volt előttünk 196

BÁBEL senki. A kért pitákat alufóliába csomagolták nekünk, aztán betették egy szatyorba is, mert ketten sem bírtuk el a vásárolt mennyiséget. És már indulhattunk is vissza. Persze a többiek jó poénnak tartották, hogy percenként hívogattak minket vagy üzentek, kábé olyanokat, hogy „mi lesz már?”, „hova mentetek gyrosért, Abdul nagyszüleihez? LOOOL!” vagy éppen „éhen halunk!!!”. A sátrakhoz visszaérve pedig kezdetét vette a kajálás. Hozzátenném, nyilván a szabad ég alatt, friss levegőn kevésbé kellemetlen, hogy a fiúk valamennyien hagymával kérték az ételt (Boldi dupla hagymával, mert mindent duplázik, ami benne van az árban), de így, egy sátorba zárva már annyira nem szórakoztatott a hagymaszag, főleg, hogy én nem is kértem a sajátomba, mégis csípte a szemem. Az étel beszerzése és elfogyasztása között kissé eltért az időintervallum, konkrétan majdnem egy órába telt, mire meghoztuk, és maximum hét percig tartott, amíg elfogyott. – Hagymaszagom van? Hahhhh! – lehelt rá Boldi a húgára, aki úgy tűnt, egy pillanatra megszédült. – Aha! És nekem? Huhh! – fújta arcon Boldit Napsi, aki fintorogva befogta az orrát a húga „illatát” megérezve. Herczegék tehát elvoltak. Csakúgy, mint a többiek. – Jaj, nagyon nehéz lett a gyomrom az evéstől, ledőlök egy picit – kuporodott össze Hipó, és a hasát fogva oldalt feküdt. – Hány éves vagy, három? – nézett rá furán Szasza, aki nem tervezett étkezés után pihizni, azon egyszerű tény miatt, miszerint nem nyugdíjas. A borongós idő, a szüntelenül szemerkélő eső, az unalom és a jóllakottság egyfajta csendes pihenőt eredményezett, mindenki fetrengett a sátrában. – Ne már! Szedjétek össze magatokat. Ezzel fog elmenni egy napunk? – értetlenkedett Szasza, teljesen jogosan. Az egész társaságból csupán mi ketten nem szunyáltunk, hanem ülve néztünk körbe. – Mondd, mit csináljunk, és meggondolom – motyogta Napsi a másik sátorból, szinte félálomban. 197

LEINER LAURA – Menjünk, keressük meg az olaszt – tanácsoltam, abban bízva, hogy ez a terv majd kicsit feldobja. – Biztos alszik. Majd később megkeresem – legyintett hanyagul. – Ez nem jött be – mosolyogtam Szaszára, aki nem adta fel, és a sátrunk szélén fekvő Abdult kezdte el bökdösni. – Abdullah, kelj fel, indulunk. – Majd ha elállt az eső. – Na, jó, én biztos, hogy nem fogok itt dögleni. Leléptem – tápászkodott fel Szasza. – Ki jön? – Én, én! – másztam ki a sátorból azonnal. – Inkább megázom, mint hogy órákig itt üljek Abdul hagymaszagával. A sátorból kilépve nagyon úgy tűnt, hogy ketten indulunk útnak, mert a többiek sziesztáztak, és egyszerűen nem tudtunk olyan programot felajánlani, ami kirobbantotta volna őket a menedékként szolgáló sátrakból. – És most? – tártam szét a karom az esőkabátomban. Szasza előhúzta a hátsó zsebébe gyűrt programfüzetet, és megvonta a vállát. – Menjünk az Ausztráliához. – Menjünk. Örültem, hogy kimozdulunk kicsit, mert az időjárás önmagában is elég lehangoló volt, ezt csak fokozta a döglődő társaságunk, na meg az unalmas szomszédaink is. A hollandok a ponyvájukat feszítették ki, azt hiszem, beáztak, a Punk egy kis lapáttal merte ki a sátrából a sarat, a mellettünk lévő németek pedig nejlonnal próbálták bevonni az „otthonukat”. Ezen kívül, bárkivel találkoztunk, bármerre néztünk, csak nyújtott nyakakat láttunk, ahogyan valamennyi fesztiválozó az eget kémleli abban bízva, hogy hamarosan eláll az eső. Úgyhogy itt volt az ideje annak, hogy kicsit lelépjünk.

198

BÁBEL HARMADIK NAP, 14:43 SZASZÁVAL, …VEGYÉL FELESÉGÜL!”

Egy fesztiválon mindig számítani kell arra, hogy ahová indulsz, oda nagy valószínűséggel nem érsz el. Mi az Ausztráliához szerettünk volna eljutni, de időközben rossz felé kanyarodtunk le, szóval végül egy óriási kerülővel, de az Ázsia színpadnál kötöttünk ki. Éppen valami koncert ment, aminek volt vagy harminc nézője, ők lehettek a fanok, mert az eső ellenére kitartóan álltak a színpad előtt, és figyelték a zenekart. Az időjárás annyira lehangolta az embereket, hogy mostanra már azok is kezdték elveszíteni a jókedvüket, akik eleinte pozitívan élték meg az esőt, mondván, legalább kicsit csökken a por és felfrissül a levegő. Ehhez képest a porból sártenger lett, a levegő nemcsak felfrissült, de le is hűlt, és mivel mindenki folyamatosan a szabadban tartózkodott, a fesztiválozók rendesen átfáztak. A nemrég még bikinifelsőt, sortot és szandált viselő fiatalok egytől egyig beöltöztek, a nyári göncöket felváltották a bakancsok, gumicsizmák, vastag pulóverek, dzsekik és esőkabátok, a szivárvány minden színében. Az időjárás okozta kezdeti csalódottság pedig mostanra átváltott dühbe, nem tudtunk úgy elmenni egy társaság mellett, hogy ne az időjárást szidták volna, de akadt olyan is, aki „rohadt eső!” felkiáltással egyszerűen beleugrott egy pocsolyába, és a víz felszínét kezdte rugdosni abban bízva, hogy ezzel elér bármit is. És persze egyetlen témává vált, hogy „mikor lesz már jó idő?”. A bábeli zűrzavarban mindenki a saját nyelvén diskurált a várható napsütésről, a mobilok kijelzőin csak az időjárás oldalak voltak megnyitva, na meg persze a közösségik, ahová unott arccal töltötte fel mindenki az elmosott fesztivál dagonyázós képeit. Mi azért megpróbáltuk jól érezni magunkat, na meg persze kihasználni a kevés ember előnyeit, úgyhogy Szaszával bóklászás közben összegyűjtöttünk minden olyan promóciós terméket, amit ingyen osztogatnak. Erre az első napokban nem volt lehetőségünk, mert a hatalmas tömeg és kígyózó sorok miatt rendszerint hamar 199

LEINER LAURA elfogytak ezek a reklámcuccok, most viszont bőven volt, így be tudtuk szerezni az amúgy teljesen haszontalan, számunkra mégis nagyon értékesnek tűnő termékeket. Végül is mindenki szeret ajándékot kapni, nem? A képre kattintva megnézhető az ajándékgyűjtemény, ami a következőkből áll: bankot reklámozó műanyag síp, energiaitalos kulcstartó, egy telefontársaság lógójával ellátott kis labda, promóciós öngyújtó valami cigimárkához, Túró Rudi-s papírsapka, Bábelfeszt matrica (több színben is szereztem), dobozos italra húzható „ruha”, ami azt a célt szolgálja, hogy a hideg üdítőtől ne fagyjon le a kezünk, lemosható tetkómatrica és egy Bábelfesztes passtartó, amiből sikerült Napsinak is kunyiznom egyet. Az összegyűjtött promó termékek azért némileg kárpótoltak a rossz idő miatt. Amikor már minden pultot és bódét körbejártunk (és mindenhonnan szereztünk szuvenírt), az Ázsia színpad környékén találtunk egy italstandot, amihez fedett (!) terasz csatlakozott. Természetesen tömve volt, a zord időben mindenki megpróbált benyomulni azokra a helyekre, ahol nem ázhat meg, de a pultnál nyomorogva csak tíz percet kellett várnunk, aztán Szasza kiszúrta, hogy valakik távozni készülnek, úgyhogy karon ragadva azonnal odahúzott a hosszú faasztalhoz. Jó, mondjuk, még el sem ment a társaság, amikor mi már leültünk, így én szinte beleestem az ölébe valakinek, aki vagy ezért, vagy amúgy is ezt tervezte, de végül távozott. – Úristen – könyököltem rá az asztalra, és a tenyerembe temettem az arcomat. – Padon ülünk, úgy, hogy nem esik ránk az eső – jelentettem ki, mert úgy éreztem, ilyen ezer éve nem történt. Szasza mosolyogva bólintott, és beleivott a műanyag poharába. – Ja. Kár, hogy a nyuggerek nem jöttek, mert pihengetnek a sátorban – ingatta a fejét, mire felröhögtem. – Leülhetünk ide? – kérdezte tőlünk egy fiú meg egy lány, akik kiszemelték maguknak a mellettünk lévő fél helyet. – Persze, megpróbáljuk összehúzni magunkat – húzódtam félre, kissé meglökve a másik oldalamon ülő fiút. Nem tudom, milyen 200

BÁBEL nyelven förmedt rám, de én angolul kértem elnézést, és mivel mosolyogva legyintett, úgy ítéltem meg, hogy semmi gond. A fiú meg a lány valahogy bepréselték magukat a szűk helyre, és bár mozdulni sem tudtak, a céljukat elérték, mert leültek. Én Szaszával beszélgettem tovább, éppen azzal szórakoztattuk magunkat, hogy Abdulnak SMS-eztünk, remélve, hogy beidegesedik annyira, hogy felkel, amikor a mellénk leült lány elkérte az asztalon heverő prospektusunkat. – Megnézhetek valamit? – Persze – bólintottam, de ahogy követtem a tekintetemmel a mozdulatot, elkerekedett a szemem. – Hohó! – szóltam döbbenten. Mindenki kérdőn nézett rám, a lány keze pedig megállt a levegőben. – Hol lehet ilyen gyűrűt kapni? – kérdeztem elképedve. Merthogy az egyik ujján egy széles gyűrű volt, a Chili lógójával. Minden álmom egy ilyen gyűrű, ezer éve kerestem hasonlót, és most a mellettem ülő lány ujján ott volt. – Nem tudom, hol lehet venni – felelte. – Eladó? – kérdeztem eufórikus állapotban, mert szándékomban állt ott, helyben megkötni az üzletet. – Bocs, de nem, ez személyes tárgy – magyarázta. – Ó. Oké. Persze, értem – szomorodtam el, és sóhajtva vetettem még egy utolsó pillantást az áhított darabra. – De menjetek, nézzétek meg, lehet, hogy még van – tette hozzá csak úgy, mellékesen. – Mármint itt? A Bábelen? – tátottam el a számat. – Aha, itt kaptam – biccentett. – Miért nem ezzel kezdted? Szasza, indulunk – pattantam fel. – Pontosan hol lehet ilyet szerezni? – fordultam vissza a lányhoz. – A házasságkötő standnál. – A… hol? – ráncoltam össze a szemöldököm. – Van itt egy ilyen stand, össze lehet házasodni a Bábel ideje alatt. Ha feliratkoztok, akkor választhattok gyűrűt. Én onnan halásztam ki – magyarázta.

201

LEINER LAURA – Én nem házasodhatok össze senkivel, mert akkor Anthony nem tud elvenni – töprengtem. – Mármint Kiedis? – röhögött fel a lány. – Igen! Csak még nem tudja – motyogtam, kissé sérelmezve, hogy ennyire kinevet. Elvégre attól még, hogy ő „akárkihez” hozzámegy, én még várhatok Anthonyra. Na! – Ja, értem – nevetett továbbra is. – Pedig ha a barátoddal összeházasodtok, kapsz gyűrűt – nézett ránk. – Mi? Ja, neem – ráztam meg a fejem. – Ő nem a barátom, csak a legjobb haverom – mutattam Szaszára, aki továbbra is ült, és annyira nem törte magát, hogy rohanjon velem a gyűrűért. – Bocsánat, azt hittem – szabadkozott a lány. – És nem lehet ilyen gyűrűt csak úgy kérni? – Nem hiszem – ingatta a fejét. – A fenébe. És el lehet válni? – agyaltam a lehetőségeken. – Ez csak egy poén, a fesztivál ideje alatt házasok vagytok. Kaptok róla papírt is. – Aham – bólogattam. – Rendben. Nekem kell egy ilyen gyűrű. Majd Anthony elvesz elváltként – hadartam. – Szasza! Vegyél feleségül! – kértem, majd megragadtam a karját, és felhúztam az asztaltól. – Sok sikert – intett utánunk a fiú meg a barátnője, miközben kiléptünk az esőbe. – Mi van? Hagyjál már! Nem veszlek el! – dühöngött Szasza, miközben én a Bábelfeszt térképét tanulmányoztam, amit egyre több esőcsepp tarkított. – De igen! Én hányszor mentettelek meg bármilyen kínos szituban? Most te jössz! – válaszoltam izgatottan. – Ellenzem az érdekházasságot, csak a gyűrű miatt akarod! – magyarázta. – Jaj, ne játszd az érzékenyt. Odamegyünk, kapunk egy papírt, én megkapom a gyűrűt, és mindenki jól járt. – Már bocs, de én mitől is jártam jól? – kérdezte mellettem lépkedve. 202

BÁBEL – Öhm. Jó, te nem jársz jól. Vagyis de. Ha ezentúl le kell ráznod valami lányt, csak mondd, hogy nős vagy – vigyorogtam. – Hm – tűnődött el. – Nem rossz, nem rossz. – Na, látod. – És mi lesz a legénybúcsúmmal? – Szasza, ez nem igazi házasság – nevettem fel hangosan. – És a nászéjszaka? – vonta fel a szemöldökét, én meg ösztönösen összeráncoltam a szemöldökömet. – Hát, azt Hipóval, Abdullal és velem töltőd. – Passzolom – ingatta a fejét. – Gondoltam – bólogattam röhögve. – Kösz, hogy elveszel – néztem rá hálásan. – Nincs mit. Na, összecsődítem a násznépet – vette elő a telefonját.

203

LEINER LAURA HARMADIK NAP. 15:05 FACEBOOK Kiss Szabolcs Szasza Emberek, megnősülök! Kéne két tanú. Gyertek az Amerika mögötti házasságkötő standhoz. – Latter Zsófia és további 7 ember kedveli ezt. Abdul Farouk Mi van? Herczeg Napsugár He??? Kocsis Hipó Márton Kit veszel el? Latter Zsófia Engem. Kiss Szabolcs Szasza Zsófit. Herczeg Napsugár Mi vaaaan? Latter Zsófia Siessetek, mindjárt odaérünk! Abdul Farouk Mi bajotok van nektek? Hol vagytok? Kiss Szabolcs Szasza Már majdnem a házasságkötő standnál. Abdul Farouk Van házasságkötő stand? Latter Zsófia Igen, nézd meg a térképen! Herczeg Napsugár Zsófi! Fel sem kértél koszorúslánynak???!!! Hüpp Latter Zsófia Ne haragudj, nagyon hirtelen történt. Herczeg Boldizsár Mi van, jön a gyerek? :DDD –Abdul Farouk és további 5 ember kedveli ezt. Latter Zsófia Boldi, te idióta! Kiss Szabolcs Szasza Fakoff Boldi. – Latter Zsófia és további 19 ember kedveli ezt. Herczeg Napsugár Akkor lehetek a koszorúslány??? Latter Zsófia Persze! Csak siessetek nagyon! Abdul Farouk Egy órán belül ott vagyok. Latter Zsófia Abdul, nincs egy óránk. Mindjárt összeházasodunk! Abdul Farouk Csak nem mehetek egy esküvőre akármiben. Ki kell választanom a ruhámat. Kiss Szabolcs Szasza Abdul, senkit nem érdekel, hogy miben vagy. Abdul Farouk Jó, de én vagyok a násznagy. 204

BÁBEL Latter Zsófia Akkor igyekezz! Kocsis Hipó Márton Hirtelen jött ez a hír. Azt hiszem, felment a vérnyomásom. Latter Zsófia Hipó, semmi baja a vérnyomásodnak. Kocsis Hipó Márton Pedig lüktet a fülem. Herczeg Boldizsár Rácsapok egyet, megnézzük, akkor mi történik. – Abdul Farouk és további 9 ember kedveli ezt. Kocsis Hipó Márton Ez nem vicces. Latter Zsófia Napsi! Hozd el a fehér dzsekimet! Herczeg Napsugár Oké, visszafutok érte. Más valami? Latter Zsófia Hát, kéne virág, nem? Mégiscsak esküvő… D * Herczeg Napsugár :D Ha látok, viszek. Dr. Dabil Farouk Sok boldogságot, gyerekek! Latter Zsófia Köszönjük szépen! <3 Kiss Szabolcs Szasza Thx doki. Abdul Farouk Apu, megint mit csinálsz a Face-en? Ne lógjál már mindig a barátaim profilján. Dr. Dabil Farouk Elnézést, csak éppen láttam a nagy hírt. Kocsis Hipó Márton Üdvözletem, Farouk doktor! Zúg a fülem! Dr. Dabll Farouk Szervusz, Hipó! Nos. Pontosan milyen jellegű ez a zúgás? Abdul Farouk Apu. lépjél már ki! Dr. Dabil Farouk :’( Kocsis Hipó Márton Farouk doktor, lépjen be a chatre! Ott várom. Herczeg Boldizsár DOKI! ÍRJON HIPÓNAK MINDENT NAGYBETŰVEL, MERT NEM HALL JÓL A FÜLZÚGÁSTÓL! – Kiss Szabolcs Szasza és további 4 ember kedveli ezt. Dr. Dabil Farouk Ez LOL volt! :D Abdul Farouk Apu, ne lolozzál már itt, rém ciki vagy! Lépjél kifele! Na! Latter Kálmán Megtudhatnám, hogy mégis miért olvasom a Facebookon azt, hogy férjhez megy a lányom??? – Kocsis Hipó Márton kedveli ezt. Latter Zsófia Hipó, te áruló, ne lájkoljN 205

LEINER LAURA Kocsis Hipó Márton Bocs… Latter Kálmán Nos? Latter Zsófia Szia, apu! (: Abdul Farouk Jó napot! Herczeg Napsugár Csókolom! Herczeg Boldizsár Napot, Kálmán bá’! Kocsis Hipó Márton Tiszteletem! Kiss Szabolcs Szasza Üdvözletem. Vagy mondhatom, hogy „papa”? – Herczeg Napsugár és további 16 ember kedveli ezt Latter Kálmán Szasza. Ne feszítsd túl a húrt. Mi folyik ott? Herczeg Boldizsár Sár – Latter Zsófia és további 20 ember kedveli ezt Latter Kálmán Zsófi, azonnal mondd meg, hogy mit műveltek! Latter Zsófia Jaj, apu, semmit. Csak szeretnék egy gyűrűt, amit csak akkor kaphatok meg, ha férjhez megyek. Latter Kálmán Kislányom, szerinted ez logikus válasz? Latter Zsófia Apu, ez egy poén. Kamu házasság a Bábelfeszten. Kiss Szabolcs Szasza Tényleg kamu. Még legénybúcsúm sem volt. :D Herczeg Boldizsár Vagy csak nem emlékszünk rá… :DDD Latter Zsófia Boldi, te barom. Ne rontsd a helyzetet. Latter Kálmán Gyerekek, ne idegesítsetek. Latter Zsófia Apu, nincs semmi baj. Légyszi, lépj ki a Face-ről. Latter Kálmán Nem lépek ki! Dr. Dabil Farouk Én sem!!! Abdul Farouk Apuuuuuu! Miért vagy még itt? Herczeg Napsugár Nem találok virágot. Jó egy ág is? Latter Zsófia Persze. Latter Kálmánné Ildikó Zsófi, eszedbe ne jusson egy ággal férjhez menni! Latter Zsófia Szia, anyu! Latter Kálmán Tényleg az ág a legnagyobb probléma??? Latter Kálmánné Ildikó Ugyan, hallod, hogy ez egy „poén”. Latter Kálmán Akkor is! 206

BÁBEL Latter Zsófia Szülők, kilépnétek a Facebookról? Köszi. Abdul Farouk Adom! Kiss Szabolcs Szasza Üdv, mama ((: Latter Kálmánné Ildikó Szia, Szaszám! Én is küldök neked egy ilyen fordított mosolygós fejet. Hogy is kell? Latter Zsófia Tejóég! Kiss Szabolcs Szasza Tessék csak hagyni, majd odaképzelem. – Herczeg Boldizsár és további 13 ember kedveli ezt. Latter Zsófia Na. lassan lépek, mert férjhez kell mennem az RHCPgyűrűért. Herczeg Napsugár Engem is vegyen el valaki!!!! – Abdul Farouk és további 49 ember kedveli ezt. Kiss Szabolcs Szasza Napsi, ezt kár volt. Herczeg Napsugár Miért? Kiss Szabolcs Szasza Nézd meg, hány leveled jött… :D Herczeg Napsugár Eddig 5. 7.11. 14. ÁÁáá. Kiléptem. Herczeg Boldizsár Basszus Szasza, kivágtak az esküvőtökről! Abdul Farouk ??? Miért? Kiss Szabolcs Szasza Talán mert az még nem a miénk volt… – Latter Zsófia és további 13 ember kedveli ezt.

207

LEINER LAURA HARMADIK NAP. 17:34 OHM. FÉRJHEZ MENTEM. XDDDDDD

Az egész úgy nézett ki, hogy miután leléptünk a Facebookról és otthagytuk a szülőket, akik nyilván tovább diskuráltak egymással arról, hogy micsoda szörnyű világ az, ahol a gyerekük kamu esküvőjéről a neten tájékozódnak, mindannyian a házasságkötő standnál találkoztunk. Szörnyen vicces volt, mert ahogy odarobbantunk sokan, mondván, hogy azonnal házasodni akarunk, a pultban álló, húsz körüli lány nem értette, hogy egyáltalán kikről van szó. – Na, jó, egyszerre csak egy beszéljen – adta fel már az elején, mert olyan káoszt okoztunk, hogy szegény lány azt sem tudta, kire nézzen. – Oké, oké. Az én vagyok – csitítottam a többieket. – Először is. Van még Red Hot Chilli Peppers gyűrű? Mert csak akkor megyek férjhez – szögeztem le. – Hé! Legalább tegyél úgy, mintha azért jönnél hozzám, mert éppenséggel ellenállhatatlan vagyok – lökött oldalba Szasza, majd megajándékozott a lányoknál rendszerint alkalmazott „megdöglesz, olyan jól nézek ki” mosolyával. – Bocs, de túl régóta ismerlek, hogy ez hatással legyen rám – vigyorogtam. – Nekem a gyűrű kell. – Meg kell néznem, van-e még a keresett darab. Egy pillanat – húzott fel a pult alól a kiszolgáló lány egy méretes kartondobozt, ami csilingelt a benne lévő töméntelen bizsutól. Eközben mi mindannyian izgatottan álltuk körbe, Boldi talán kicsit túlzásba is vitte, mert egy idő után azon kaptuk magunkat, hogy a lány mellett állva válogat. – Itt van egy – mutatta fel, én meg rögtön kikaptam a kezéből, hogy felpróbáljam. – Ez túl nagy – adtam vissza türelmetlenül, így folytatódott a keresés.

208

BÁBEL A lány további három RHCP gyűrűt talált, ez volt az össz, így gondosan felpróbálgattam, míg végül találtam egy olyat, ami ugyan szintén nagy volt, de nem annyira, mint a többi. – Jó. Most már elvehetsz – fordultam Szaszához, mutatva a gyűrűt. – Lekötelezel – röhögte el magát a jövendőbelim. – Szóval… Kezdhetjük – mosolyogtam a lányra, jelezve, hogy most már készen állok férjhez menni, hiszen megvan a gyűrűm. – Ez azért nem megy ilyen gyorsan – csóválta a fejét mosolyogva. – Miért nem? – kérdeztem furán. – Mert ketten vannak előttetek. – Mondtam, hogy Vegasba menjünk – hülyült Szasza, és a fiúkkal jót röhögött, amíg én az esküvőnket sürgettem. – És akkor mi mikor jövünk? – Töltsétek ki a papírt, fizessétek be ezt az összeget… – bökött maga mellé, a pult oldalán lévő árlistára. – Hőőő! – rökönyödött meg Boldi, akinek, mondjuk, semmi köze nem volt az egészhez, de azért tudni akarta, miért nem ingyenes az esküvőnk. Valamennyien kérdőn hallgattuk. – Ez az ár tartalmazza a gyűrűket, a ceremóniát, a választott zene lejátszását, a virágot, a papírt az esküvőről, és fotózkodhattok is a sátorban. – A násznép is fotózkodhat? – érdeklődött Abdul. – Természetesen – felelte a lány. – Mondtam, hogy nincs elég időm elkészülni. Hogy nézek ki? Milyen a hajam? – kérdezgette a lányt, aki biztosította róla. hogv „remekül fest”. Abdulnak ez zöld lámpát jelentett, úgyhogy megköszörülte a torkát, és megvillantotta hófehér mosolyát. – Remekül festek? – kérdezett vissza, egészen más hangszínben. Ez volt a „búgó, csajozós” hangja. – Úgy értem – jött zavarba a lány – nagyjából rendben vagy.

209

LEINER LAURA – Ohóó – „nevetgélt” Abdul. Innentől kezdve teljesen lényegtelen volt, hogy mit beszélnek, szemkontaktussal, némán kommunikálták le a szimpátiájukat egymás iránt. Én örülök Abdul minden egyes sikerének, de ezúttal a saját esküvőmről volt szó, úgyhogy sajnos be kellett vállalnom az ünneprontó szerepét. – Öhm. Khm. Naaa! – rebbentettem szét a turbékoló párt. – Akkor kifizetném az esküvőt – nyúltam a zsebembe, de Szasza megfogta a kezem, és nem engedte, hogy elővegyem a pénzem. – Mit gondolsz, mi vagyok, valami dzsigoló? Majd én fizetem. – Tényleg? – mosolyodtam el hálásan. – Persze – bólintott. – Te majd állod a lagzit. – Ha-ha! – forgattam a szemem. – Zsófi! – lépett mellém Napsi, egy faággal a kezében. – Akkor a virág benne van az árban? – Azt mondták – vontam meg a vállam. – Akkor ezt most már eldobom – hajította el a botot, amit csokorimitálásnak szánt arra az esetre, ha az esküvőmön nem lenne csokrom. – Tessék – nyújtotta felém Boldi az ágat, aki a jelek szerint felvette az elhajított botot. – Mi vagy te, kutya? Miért hoztad vissza? – meredt a bátyjára Napsi. – Ja! Aszittem’ elejtettétek. – Mindegy – legyintettem nevetve, és ahelyett, hogy eldobtam volna, inkább letettem a bódé mellé, megelőzve, hogy megint visszahozza valaki. Abdul flörttámadása közben azért megkaptuk a papírokat, kunyiztunk hozzá tollat, és félrevonultunk, hogy kitöltsük a nyomtatványokat. – Oké. Akkor ezentúl Kissné Latter Zsófia vagyok – írtam le először az új nevem, és kicsit furcsán néztem a papírra. – Te meg írd, hogy Latterné Kiss Szabolcs – diktálta Boldi Szaszának.

210

BÁBEL Az egész társaságunk felröhögött, és ahogy a bódé oldalánál guggolva töltögettük az okmányokat, folyamatosan egymást próbáltuk überelni a hülyébbnél hülyébb beszólásokkal. – Na, akkor jöhet a házassági szerződés – fordította meg a lapot Szasza. – Hé! – néztem át a fiúk társaságához, amint meghallottam, miről van szó. – Milyen szerződés? – Csak nem gondolod, hogy szerződés nélkül elvesz? – szólt rám élesen Hipó. – Pontosan – értett egyet Abdul is. – Még hozzá se mentél, de már el akarsz válni. És akkor elperelheted tőle a sátrunkat! – Nem perelem el a sátrat! – tiltakoztam sértetten. – Ezt nem lehet tudni előre. Jobb, ha tisztázzuk, kinél mi marad a váláskor – biccentett Hipó. – Írd hozzá, hogy igényt tartasz a polifoamra is – diktált tovább Szaszának. – Nekem nincs is polifoamom – csodálkoztam. – Épp ezért kellhet neked Szaszáé – közölte Abdul. – Milyenek vagytok! – biggyesztettem le a számat. – Egyelőre te jössz hozzám egy alumíniumgyűrűért – röhögött fel Szasza, és tovább írta, hogy a válásunk esetén kirakhat a „közös otthonunkból”. Na, szépen állunk. – Mi újság? – szólalt meg egy ismerős hang, és ahogy felnéztem, Kolost pillantottam meg a szemerkélő esőben. – Majdnem lekésted a szertartást – mosolyodtam el halványan, miközben feltápászkodtam a guggolásból. – Nászajándékot vettem. – Hoztál ajándékot? – kerekedett el a szemem. – Ésküvőre jöttem – felelte unottan. – Tessék, Szasza – nyomott a kezébe egy korsó sört. – Kösz. Ez jól jön. Kicsit ideges vagyok. Eluralkodott rajtam az esküvő előtti pánik – nevetett Szasza jóízűen. – Megértem. Ha nekem kéne elvennem, már nem lennék a Bábel feszten – bökött felém Kolos unottan.

211

LEINER LAURA – Tudod, ki menne hozzád – jegyeztem meg epésen, mert kissé rosszul esett, hogy ezen mindenki jót nevet. – Tudod, ki venne el! – vágta rá. – Ő elvesz – mutattam Szasza felé, aki tovább írt a papírjára, a többiek meg körbevették, és mindannyian szakadtak a röhögéstől. Gondolom, a fogadalmát írta éppen. – Mivel vetted rá? – nézett gúnyosan a szemembe Kolos. – Semmivel. Magától ajánlotta fel – vágtam rá büszkén, de látva Kolos unott tekintetét, gyorsan korrigáltam. – Na, jó, talán egy kicsit meg kellett győzni, de a lényeg ez! – mutattam fel a gyűrűmet. – Képes vagy ezért a gagyiért hülyét csinálni magadból? – emelte égnek a tekintetét. – Ez nem gagyi! – védtem meg a gyűrűt, ami nagyjából egyenértékű volt egy csomag rágóval. Már ami a gyártási költségét illeti. – Tényleg nem – nézett a gyűrűmre gúnyosan. – Egyébként – töprengtem – azt mondtad, hoztál ajándékot. – Hoztam – mutatott Szasza felé, aki éppen beleivott a sörébe. – És nekem? – Neked nem – közölte egyszerűen. – Miért nem? – háborodtam fel. – Mert egy ajándékot szokás adni egy esküvőn. – De én nem szeretem a sört, és Szasza amúgy is benyomta már. – C’est la vie – tárta szét a karját. – Örülök, hogy még mindig undok vagy – motyogtam. – Te meg még mindig gyerekes – nevetett fel, és bár nem akartam, ezen én is elmosolyodtam. Elvégre egy fesztivál házasságkötő standja előtt álltam, hogy poénból hozzámenjek a legjobb barátomhoz, egészen pontosan egy alumíniumgyűrűért. Ebben talán tényleg nem volt sok ráció. – Ööö… – néztem a szemébe, kissé elkomolyodva. – Egyébként nincs harag? – Miért lenne? – kérdezett vissza.

212

BÁBEL – Hát, a Petra-dolog miatt. Hogy a többiek megtudták… – hebegtem. – Így alakult. Most lepődjek meg azon, hogy elszúrtál valamit? – túrt bele a hajába. – Naa! Csak pár napja ismersz. – Ezt pár nap alapján mondom. – Oké, jogos – sóhajtottam. – Viszont komolyan sajnálom. Mármint, ami történt. Veled. Nem azt, hogy kitudódott, hanem, tudod. Hogy Petra megcsalt és ezért szakítottatok – magyaráztam. Kolos rezzenéstelen arccal nézett rám, aztán megcsóválta a fejét. – Kérlek, mondd az arcomba még egyszer, annyira jól esik mástól hallani. – Uh. Bocsánat – haraptam be a számat. – Azt hiszem, én inkább megírom a fogadalmam – guggoltam le, Kolos pedig odasétált Szaszáékhoz. Hipó a szemét törölgette, és a nem létező kötőhártyagyulladásával indokolta a sírást, pedig igazából a nevetéstől könnyezett. Jó volt látni, hogy vicces lesz az esküvőnk. Aggodalmasan néztem a nyomtatványom másik oldalára, ami teljesen üres volt. Bekaptam a toll végét, és rágni kezdtem, amikor eszembe jutott, hogy ez nem az én tollam, és valószínűleg már hetvenmillióan összefogdosták előttem, úgyhogy miután öklendeztem egy sort és öblögettem egyet a kólámmal, nekikezdtem a fogadalmam írásának. Mikor az előttünk lévő pár már bent volt, szóltak nekünk, hogy kezdhetünk készülődni. Ez a fiúk esetében annyit jelentett, hogy Boldi kirángatott a feléjük nyújtott dobozból egy-egy leamortizálódott, szebb napokat is látott nyakkendőt, majd a fejükön áthúzva rálógatták a pólójukra vagy a pulcsijukra. Ők készen is voltak. Mi, Napsival azért nem vettük ennyire félvállról a dolgot, bementünk a sátor mögé, ahol egy (az eső miatt) lefóliázott mobil ruhatartó állvány alatt voltak a lányoknak szánt kiegészítők. – Na, jó. Innen bármit felvehettek, de a fotózás végén le kell vennetek, és vissza kell ide tenni – utasított a lány, akinél befizettük az esküvőnket, és akivel együtt Abdul is hátrajött hozzánk, ő nem 213

LEINER LAURA kifejezetten azért érkezett, hogy segédkezzen, inkább az újdonsült barátnőjét szándékozott tovább hülyíteni. – Rendben – feleltem. A fehér dzsekim tökéletes menyasszonyi ruhának bizonyult, és csak itt-ott volt sárfoltos, úgyhogy rámentünk a kiegészítőválasztásra, amivel elbíbelődtünk egy darabig. – Fátyol? – tartott felém két fajtát is Napsi, miközben Abdul a szíriai tájakkal ámította az esküvőszervező lányt. Aki persze áhítattal hallgatta, Abdul meg teljesen elengedte magát, vetítést tartott a „sivatagban lenyugvó nap látványáról”… Blablabla. Nincs annyi RHCP-szám, mint ahányszor Abdul már behülyített valakit ezzel a szöveggel. Lányok. Sose tanulnak az ilyenből. Abdul csak mesélt, a lány már képzeletben tevén lovagolva látta magát a sivatagban, mi meg Napsival inkább a kiegészítőkre koncentráltunk. A két választható fátyol közül az egyik konkrétan egy függöny volt, a másik pedig molyrágta, így hiába húztuk az arcomra, az óriási lyukak elég igénytelenné tették a megjelenésemet. Ezért passzoltam a fátyol dolgot, és inkább fejdíszt próbáltam keresni a ruhatartó aljában lévő dobozból. – Nekem hogy áll? – kérdezte Napsi, feltéve a szőke hajára a függönyszerű fátylat. – Jól – bólintottam mosolyogva. – Klassz. Akkor marad – túrt tovább a dobozba, én pedig kissé elkomorodva, értetlenül néztem rá. – Öhm. Napsi. Nem lehetsz fátyolban – kezdtem furcsa hangsúllyal. – Miért nem? – kérdezte félvállról. – Úúú, ezt nézd, korona – röhögte el magát, valami Disney-hercegnős izét félredobva. – Mert tudod. Én vagyok a „menyasszony” – rajzoltam idézőjelet a levegőbe. – És? – És a menyasszony szokott fátyolban lenni – közöltem. – De neked nem kell a fátyol. Az előbb mondtad.

214

BÁBEL – Igen, viszont más sem lehet benne. Csak a menyasszony. Ha meg ő nem, akkor senki – érveltem. – Most tényleg ez zavar? – mutatott a fejére értetlenül. – Nem zavar, csak furcsa, hogy miért szeretnél fátyolban lenni. – Miért ne? Azt mondtad neked nem kell, felpróbáltam, mondtad, hogy jól áll, nekem meg tetszik. – De én megyek férjhez. – Zsófi, mi a bajod? – rökönyödött meg, én pedig kínosan feszengve kotorásztam a dobozban. Egy pillanatig úgy voltam vele, hogy totál gyerekes, amit csinálok, de aztán arra gondoltam, teljesen jogos a kérésem. Így folytattam. – Semmi, csak légyszi, ne legyél fátyolban. – Te akarsz lenni? – kérdezte. – Nem – mondtam ki halkan. – Oké. Tényleg nem értem. Ez egy poén. Miért veszed ennyire komolyan? – Miért nem bírod elviselni, hogy most az egyszer az életben nem rólad szól valami? Tíz percet kellett volna kibírnod! Csak amíg ez a hülyeség lemegy – mondtam ki hirtelen, de ahogy elhagyta a számat, már meg is bántam. Napsi összehúzott szemmel rám nézett, aztán hirtelen lekapta a fejéről a nevetséges fuggönydarabot és hozzám vágta. – Tessék, remélem, most örülsz – rázta meg a fejét sértetten. – Napsi, várj! – kiáltottam utána, de már kiviharzott a sátor mögül. – A fenébe. – Idő van – szólt rám az Abdul miatt kissé elvarázsolódott esküvőszervező lány, aki képzeletében már egy repülő szőnyegen utazott az ő „Aladdinjával”. – Egy pillanat – szóltam oda kurtán, és a dobozba dobva a fátylat, Napsi után siettem. A sátor elé kiérve körbenéztem, és megláttam, ahogyan a főút felé igyekszik, így rohanni kezdtem, kikerülve a fiúkat. – Na! Szasza, asszem’ téged ejtettek – üvöltötte Boldi röhögve.

215

LEINER LAURA – Zsófi! Lefújtuk? – kiáltott utánam Szasza, mire átnéztem a vállam mögött, és futás közben visszaszóltam. – Nem, hozzád megyek, csak várj meg! Napsi úgy tett, mintha nem hallaná, hogy a nevét üvöltözöm, úgyhogy kénytelen voltam teljesen beérni, aztán az útját állni, mert nem volt hajlandó lassítani a léptein. – Állj már meg! – kértem az oldalamat fogva. – Bocs, nem akartam veszekedni. – Tudod, milyen bunkó voltál az előbb? – kérdezte, végre a szemembe nézve. – Tudom – rágtam a szám szélét. – Képes voltál meggyanúsítani, hogy elvonom rólad a figyelmet egy hülye fátyol miatt a hülye kamu esküvőn, amit ezért a hülye játék gyűrűért csinálsz? – csapott a kezemre dühösen. – Sajnálom. Tényleg. Légyszi – néztem rá szomorúan – Gyere vissza. Lehetsz fátyolban. – Nem akarok – fonta össze a karját maga előtt, én pedig tehetetlenül álltam előtte, és a sírás kerülgetett. – Viszont – tette hozzá, nekem meg felcsillant a szemem. – Láttam ott egy fejdíszt. – Tényleg? – nevettem fel megkönnyebbülten, mert ez azt jelentette, hogy nem haragszik. – Aha. Tollas volt. – Jól hangzik. Visszajössz? – Vissza – bólintott, én pedig sóhajtva átöleltem, és szorosan lehunytam a szemem. – Tényleg bocs. – Semmi baj, bunkókám – csapott egyet a fejemre, én meg hangosan felröhögtem, és együtt indultunk vissza. A fiúk, ahogy megláttak minket a szemerkélő esőben feléjük sétálni, kérdőn néztek ránk. – Minden rendben? – érdeklődött Hipó. – Persze – feleltem mosolyogva. – Rossz hírem van, Szasza – veregette vállon Boldi Szaszát, aki kérdőn nézett rá. – Visszajött, el kell venned.

216

BÁBEL A beszólásokat figyelmen kívül hagyva mentünk vissza a sátor mögé, ahol Abdul és a házasságkötő lány beszélgettek. Abdul nagyon megörült nekünk, ugyanis a szokásosnál is szívélyesebben üdvözölt minket. Konkrétan átölelt. – Mi az? – suttogtam a fülébe úgy, hogy csak ő hallja. – Le kéne rázni. – Mi? – kerekedett el a szemem. – Az esküvőszerveződet. Szedd le rólam. – Már nem azért, de te hülyítetted be. – Jó, de most házasodni akar. – Az jó! Neked is lesz ilyen gyűrűd! – szóltam vidáman. – Ez nem vicces. Küldd el. Tök unalmas, és iszonyat rám ragadt. Eddigre már kínossá vált, hogy Abdult ennyi ideig ölelem, úgyhogy eltoltam magamtól. A lány pedig ismét figyelmeztetett rá, hogy körülbelül két percünk van. – Jövünk – feleltem. – Abdul, hívd vissza… – akadtam meg egy pillanatra – Fatimát. Már ötször keresett – improvizáltam. – Kit? – kérdezte Napsi. – Kit? – kérdezte a lány. – Kit? – kérdezte Abdul is. Na, az már problémás volt, hogy ő sem tudta. – Fatimát – ismételtem. – Ó, Fatimát – kapcsolt. – Igen, Fatimát. – Ki az a Fatima? – érdeklődött a lány. – Abdul barátnője – közöltem rezzenéstelen arccal. – Van barátnőd? – kerekedett el a lány szeme. – Van. Fatima – bólintott Abdul. – Te szemét! – Sajnálom, nem említettem volna? – tárta szét a karját Abdul. – Menj, és mesélj tovább a szír naplementékről Fatimának! Mocsadék! – csörtetett el a lány, mi pedig ott maradtunk hárman. Szerencse, hogy csak akkor tört ki belőlünk a röhögés, amikor már hallótávolságon kívül került. 217

LEINER LAURA – Azt hiszem nem lesz túl jó hangulatú az esküvőm – szögeztem le röhögve. – IDŐ VAN! – üvöltött ki a sátorból Abdul megsértett „barátnője” – Gyorsan, keressünk valamit a fejemre – kapkodtam a dobozban kotorászva. Mivel nem ez volt az első eset, hogy a két legjobb barátom a „lányügyek lezárását” velem intéztette, már edzettnek számítok a témában, és az utálatot teljesen figyelmen kívül hagyva koncentráltam a feladatomra. Akárcsak máskor. Sietve, valahonnan a kacatok legaljáról rántottam ki azt a darabot, amire végül a választásom esett. Egy sima, fehér hajpánt, amin végig kis, fehér virágok díszelegtek. Ahogy feltoltam a hajamra, hátrafogta a hullámaimat, és kábé úgy néztem ki, mintha elestem volna egy virágos réten. Tökéletesen megfelelt. Ezután már csak a Napsi táskájában lévő sminkcuccaimmal igazítottam a fejemen (örök hála, amiért elhozta a szájfényemet a sátorból), és készen álltam férjhez menni. A két tanú kinézete magáért beszélt. Napsi valami sokszínű, tollas hajdíszben, Abdul pedig egy, a fején hetykén félrebillentett kalapban várakozott. – Indián lány, Bruno Mars – szóltam oda nekik. – Indulhatunk. Mielőtt megkerültem volna a sátrat, azért magamban jót mosolyogtam azon, hogy hirtelen felindulásból férjhez megyek, majd vettem egy mély levegőt, és megindultam. A többiek unottan várakoztak a házasságkötő bódénál, és az érkezésünkre odafordultak felénk. – Na? – mutattam mosolyogva a hajamra, némi elismerést várva. – Te, hallod. Gaz van a hajadba. – figyelmeztetett Boldi. – Nem gaz, hanem virágos hajpánt. De mindegy – legyintettem. – Mi lesz már? – kiáltott ki a sátorból az esküvőszervezőnk. – Ezzel meg mi történt? – hőkölt hátra Hipó. – Ó, csak tudomást szerzett Fatimáról – nevettem fel. – Kiről?

218

BÁBEL – Abdul kitalált barátnőjéről – vontam meg a vállam. – Egyébként, jössz nekem eggyel – néztem Abdulra tettetett dühvel. – Már sokkal. Beteszem a többi közé – felelte, és úgy nézett ki, egyáltalán nem érzi kínosan magát a történtek miatt. Ah. Mondjuk, sose szokta. – BEFELÉ MÁR! – ordított a sátorból a lány. – Mi? Egyszerre? Már nem azért, de nem ilyen csürhe esküvőt képzeltem el magamnak! – kiáltottam vissza, miközben a többiek megindultak a sátor nyílása felé. – Jó, akkor te gyere utoljára azzal a döggel – üvöltött ki nekem a lány arra utalva, hogy Abdullal érkezzek. – Az te lennél – villantottam Abdulra egy igen széles mosolyt. – Szoktam – konstatálta, mire mindketten felröhögtünk. Megvártuk, amíg mindenki bemegy, aztán a kezét nyújtotta, hogy karoljak belé, és elindultunk mi is. A kis sátorba belépve elmosolyodtam, de valami nem stimmelt, ezért összeráncoltam a szemöldökömet. – És a zene? Miért nem szól a zene? – kiáltottam előre. – Elfelejtettük. Menj ki, és gyere be újra – utasított a lány. A többiek mind bent álltak, és egyszerre tört ki belőlük a nevetés. Egyrészt a szervezetlenség miatt, másrészt pedig, mert a lány olyan hangnemben beszélt velünk, mint a kutyákkal. – Ez meg milyen esküvő? – kérdeztem kicsörtetve a sátorból, magammal rángatva Abdult is. Kint, a bejárat előtt állva füleltem, aztán, amikor meghallottam, hogy felcsendül a Hard To Concentrate, újra beléptem. Gondolom, nem minden menyasszony választja ezt a számot, de nekem ez az egyik kedvencem, és úgy terveztem, hogy Anthony Kiedissel is ez lesz az esküvői dalom, így majd biztosan hallani fogom egy normális körülmények között megtartott ceremónián is. A sátor végében Szasza állt, mellette a minket összeadó lány, aki vicsorogva figyelte Abdult, előtte pedig két oszlopba rendezve a többiek. Bal oldalon Napsi, Boldi és Kolos, jobb oldalon pedig Hipó, majd az engem bekísérő Abdul. Ahogy odasétáltunk, lehalkult a 219

LEINER LAURA zene, Abdul a kezemet odaemelte Szaszának, majd igen apai módon adott nekem egy puszit, és félreállt. Sajnos nem tudtam túl komolyan venni az egészet, így jórészt már az elejétől visszatartott röhögéstől fuldoklottam. – Latter Zsófia – nézett rám a lány, mire rámosolyogtam. – És Kiss Szabolcs Szasza – fordult Szasza felé. – Ezennel a Bábelfeszt ideje alatt házastársakká nyilvánítalak titeket. – Köszönjük – bólintott Szasza. – Gyűrűk? – nézett körbe a lány. – Itt vannak! – ugrott oda mellénk Napsi, és felénk nyújtotta a két, választott darabot, amit a szertartás előtt elszedett tőlünk, hogy majd ő adhassa át nekünk. Az enyém az ominózus RHCP-logós volt, Szasza pedig Star Wars feliratút választott magának. Tipikus esküvő, na. – Jöhetnek a fogadalmak – szólt a lány, és újra berakták a választott zenémet. Szasza megfogta a kezemet, és felhúzta az ujjamra a gyűrűt, miközben így szólt: – Elveszlek, mert kérted, úgyhogy örüljél. – Ez csodálatos volt – pislogtam rá tettetett hálával, és kitört belőlem a nevetés. – Köszi. Kitettem magamért – biccentett. – Nem kellett volna, de köszönöm – sóhajtottam „meghatottan”, aztán Szasza kezét megfogva felhúztam ujjára a Star Wars gyűrűt. – Fogadom, hogy jó feleséged leszek a Red Hot-koncertig, de akkor gyorsan váljunk el, mert szeretnék hozzámenni Anthony Kiedishez – néztem mélyen a szemébe. – Hát, ez se volt rossz – biccentett elismerően. – Rendben, akkor mostantól Kiss Szabolcs Szasza és Kiss-Latter Zsófia vagytok – mondta ki hivatalosan is a házasságkötőnk, a többiek pedig éljenezni kezdtek. – Megcsókolhatjátok egymást. Szasza mosolyogva felém hajolt, de én a mellkasára támasztottam a kezem, és megállítottam, akármi is volt a szándéka. – Én csak a gyűrűért jöttem, úgyhogy egy puszi – néztem rá szúrósan, mire elröhögve magát, bólintott. 220

BÁBEL – Na, gyere ide, Kiss-Latter – ragadta meg a derekamat, és magához húzva egy óriási puszit nyomott… a számra. Oké, hogy poénesküvőnk volt, és a többiek felől huhogás és a mobilok fotózásának kattanása betöltötte a kis sátrat, de én azért kicsit kényelmetlenül éreztem magam, úgyhogy megpróbáltam eltolni magamtól Szaszát, főleg azért, mert bár irtózatosan szorosan bezártam a számat, nehéz volt így is tartani, mert közben folyamatosan rázkódott a vállam a nevetéstől. Szerintem a világ legnagyobb pusziját kaptam, úgyhogy mikor végül elengedett, totál vörös volt a fejem, és lesütött szemmel égtem, miközben Szasza a többiekkel röhögött. – Mehettek fotózkodni – szólt ránk a lány, aki szemmel láthatóan baromira túl akart már lenni rajtunk, úgyhogy ledarálta az esküvőnket, és már ki is tessékeltek minket a sátorból, miközben egy pillanatra sem feledkezett meg Abdul szidásáról. Mi, Szaszával, mint férj és feleség, utolsóként léptünk ki, a többiek pedig tapsolva és ujjongva vártak minket. Illetve Boldi folyamatosan egy kínai feliratú papírdobozba nyúlkált, belemarkolt, majd ránk dobott valamit. – Mi a…? – kapott el Szasza a levegőben egy adagot. – Főtt rizs? – Aha. Csak ilyet kaptam. De finom – nyomott egy adagot a szájába is. – Miért dobál minket főtt rizzsel? – suttogtam Szaszának. – Ne akard megérteni Boldit – tanácsolta. – Szerencsét hoz. Nesztek! – hajított ránk egy újabb adaggal Boldi, így „ünnepelve” minket. Nos. A hajam tele lett főtt rizzsel, amiben volt kukorica, répa és borsó is. Erről ennyit. – Oké – álltam meg egy pillanatra, és a kezemben lévő művirág csokrot fogva, hátat fordítottam a társaságnak. – Akkor dobom! – Jöhet! – hallottam Napsi izgatott kiáltását. A karomat meglóbálva magam mögé hajítottam a csokrot, aztán megperdültem a tengelyem körül, és kíváncsian fürkésztem a barátaimat, megpróbálva kiszúrni, hogy kinél landolt. Egyiküknél sem láttam a virágomat, úgyhogy kérdőn kapkodtam a fejem, majd 221

LEINER LAURA megakadt a szemem egy sietve távolodó, tarajos alakon, akinek a bal karján a művirág csokrom lógott. – Hé! A Punk ellopta a csokromat! – üvöltöttem dühösen. – Nem ellopta, ő kapta el – nyugtatott meg Hipó. – Mi? Egyáltalán mit keresett itt? – duzzogtam. – Mindenhol ott van, ahol nyerni lehet valamit – magyarázta Abdul. – Óriási. És hová fut a virágommal? – csodálkoztam. – Biztos siet elcserélni – konstatálta Szasza. Ekkorra már nem tudtam több információt befogadni és egyben megemészteni, így csak széttártam a karomat, és kitört belőlem a nevetés. Feltöltöttem tizenöt új képet az „Ésküvőm a Bábelfeszten” galériába. A megtekintéshez és képkommentekhez katt ide.. A képvetítés zenéje mi is lehetne más, mint az esküvőnk dala, vagyis a Red Hot Chili Peppers – Hard To Concentrate. 1. kép: Sáros talajon guggolás és papírtöltögetés az esküvő előtt. 2. kép: Az ifjú pár a két tanúval, Abdul kalapban, széles vigyorral, Szasza lógó nyakkendőben, én virágos hajpántban és fehér dzsekiben, mellettem Napsi tollas fejdíszben. 3. kép: A násznépünk. Hipó a nyaki ütőerén ellenőrzi a pulzusát, Kolos a mobilján netezik, Boldinak pedig röhögés közben felment egy rizsszem az orrába, azt próbálja kifújni. 4. kép: A bevonulás Hipó szemszögéből. Abdullal karöltve lépkedünk a képen háttal álló Szasza felé. 5. kép: A bevonulás Abdul szemszögéből. A képen középen az esküvőszervező, kicsit előrébb Szasza, a két oldalán pedig a többiek. 6. kép: Gyűrűk felhúzása. Szasza a fejét fogva mosolyog, .. én büszkén nézem a gyűrűsujjamon lévő álomékszeremet. A háttérben Abdul feltartott hüvelykujjal pózol, Napsi összetett kézzel, meghatottan pillant ránk, Boldi tovább eszi a rizst. 7. kép: Kolos unottan bámulja az óráját.

222

BÁBEL 8. kép: Hitvesi csók. A gigantikus, cuppanós puszi kellőképpen meg van örökítve. A képen mindketten röhögünk, Szasza azzal az eszméletlenül édes mosolyával, én pedig elég bénán, mert nevetve szorítom össze a számat, nagyon koncentrálva, hogy a puszink „filmes csók” maradjon, vagyis minden tekintetben fake (hamis). 9. kép: Kivonulás az esküvőről, immáron Bábelfeszt férj és feleségként. A hullámos hajamban lévő kis darabkák jelmagyarázata: fehér = rizs, zöld = borsó, narancssárga = répa, citromsárga = kukorica. Köszönet az Ázsiánál lévő kínai standnak, akik kiszolgálták Boldit, aki emiatt főtt étellel dobált meg. 10. kép: Pózolás az esküvő után. A házasságkötő stand és kis sátor mellett három, nagyméretű plakát volt, ami előtt lehetett fotózkodni. Az első plakát, ami elé beálltunk, a Keresztapa című film esküvői csoportképét ábrázolja, így mi, valamennyien odaléptünk a Corleone családhoz fotózkodni. Mind komoly arcot vágunk, hiszen ezzel nem viccelünk. A kép fekete-fehér, hogy ne üssön el annyira a Keresztapától. 11. kép: A második plakát egy tengerparti csendélet, pálmafákkal, fehér homokkal és vakítóan kék éggel. Na, most, elég érdekesen festünk sárosan és totál beöltözve a kép előtt, de hát ilyen az időjárás, elmosta a trópusi eső a lagzinkat… :D 12. kép: Az utolsó plakát vadnyugati képet ábrázol, kietlen, sivatagos táj, hatalmas kaktuszok és kősziklák. Banditalagzis fotónkon látszik, milyen ádáz társaság vagyunk, Hipó a fejkendőjét a szája elé húzza, és ujjaiból pisztolyt formáz, Napsi Abdul hátára ugorva pózol, ő így képzeli el magát cowgirlként, Kolos maga előtt összefont karral ácsorog, ezen a fotón ő a „badguy”, én meg Szaszát átölelve mosolygok. Ja, igen, a képen háttal álló Boldi éppen a „távolba mered” és a sivatagos tájat fürkészi, ellenséget kutatva. 13. kép: Közeli felvétel a két gyűrűről. RHCP és Star Wars. Whohoo. 14. kép: Csokordobáshoz készülődve. Én háttal, kezemben a virággal, mögöttem pedig Napsi, Hipó és Abdul várakozik, hátha elkapják a virágot. A háttérben, a barátaim takarásában pedig egy 223

LEINER LAURA piros taraj mered az ég felé. Aha! Tehát ekkor érkezett meg a Punk, aki a gyülekezést látva biztos lehetett benne, hogy „valamit lehet szerezni”. És igen, jól gondolta. 15. kép: Szasza és én a szemerkélő esőben állva fogadjuk a gratulációkat az éppen arra sétáló vadidegenektől. A képen épp egy metálarc biccent elismerően Szasza Star Wars gyűrűjére. (: „All I want is for you to be happy and take this moment to make you my family and finally you have found something perfect.” Kommentek: 17:37 californication írta: Szuper képek, sok boldogságot! (: 17: 38 Zsófiadmin: Köszönjük.(: 17:40 anitakiss írta: De jó a gyűrűd!!! 17:40 Zsófiadmin írta: Tudom. Ezért mentem férjhez. 17:40 Mrs.AnthonyKiedis írta: A csók??? 17:41 Zsófiadmin írta: Nem, a kép félreérthető. Az csak egy puszi volt. (: 17:43 Mrs.AnthonyKiedis írta: Kár ): 17:44 Zsófiadmin írta: És amúgy is, hamar elválunk. 17:45 anitakiss írta: A válás után feltölthetnéd a srác elérhetőségét. 17:46 Zsófiadmin írta: Nana. El a kezekkel a férjemtől! (:

224

BÁBEL HARMADIK NAP. 18:57 EZ IS MEGVOLT. MÉG SINCS ESTE. „POCSOLYÁBA LÉPTEM. ELHAGYTAM AZ ÚJ CIPŐM”. KÉSŐBB TALÁLKOZUNK AZ ANGOLOKKAL

A ceremóniánk után szinte azonnal le kellett lépnünk a házasságkötő sátor közeléből, egyrészt, mert amikor Napsi és Boldi összeszólalkoztak és egymás fejét kezdték el csapkodni, Napsi tollas fejdíszéről a bátyja levert két tollat, viszont a fejdíszt vissza kellett adnunk, másrészt pedig Abdult üldözte bosszújával az esküvőszervező lány, így angolosan távoztunk. Amolyan „ez is megvolt, még sincs este” stílusban tébláboltunk a sárban, figyelve, hátha rálelünk valami jó programra, merthogy senkinek nem volt semmi jó ötlete, amit az esős, latyakos, pocsolyás, hűvös időben csinálhatnánk. – Én már férjhez mentem, nincs több ötletem, mivel üthetnénk el az időt – közöltem egy hatalmas tócsát kikerülve, amibe a mellettem sétáló Boldi természetesen belelépett, hogy majd ő átgyalogol rajta. Legalábbis ez volt a terve. Egy lépés, a bakancsa gumiszéle vizes lett. Két lépés, a víz felért a fűzőig. Ekkor már szólni akartunk neki, mert mi a tócsa egészének a méretét is figyelembe vettük, és úgy tűnt, ez mélyebb lesz annál, mint amit Boldi kalkulált, de ő hajthatatlan volt, és megtette a harmadik lépést. Ekkor már a bakancsa egészét ellepte a zavaros, fekete víz. – Boldi, gyere ki onnan, el fogsz merülni benne – röhögtem el magam döbbenten, a pocsolya szélén állva. – Nem. Átkelek rajta! – álldogált a vízben, majd megtette a negyedik lépést is. Érdeklődve figyeltük, ahogyan Boldi a tócsa közepéig gázol, ami ekkor már a térde fölött ért. – Szerintem elérte a maximális mélységet – vélte Hipó, a feltartott kezű Boldit figyelve, aki, talán a sáros körülmények miatt vagy talán egyszerűen csak azért, mert ő Boldi, egy katonás filmbe képzelte magát. 225

LEINER LAURA Hipónak igaza volt, a pocsolya nem mélyült tovább, úgyhogy Rambónk elkezdett kifelé jönni, lassú léptekkel, mivel a víz mélyén lévő iszapos sár eléggé gátolta a mozgását. – Na! Így kell ezt! Ki az új Bear Grylls? – lépett ki a jobb lábával a csúszós sárra, bakancsából pedig ömlött a koszos trutyi. – Hallod, Grylls! – figyelte Szasza. – Hol a másik bakancsod? Ekkor mindannyian, beleértve Boldit is, a lábára néztünk. Való igaz, hogy nem volt rajta a bal cipője. Úgy tört ki belőlünk a röhögés, hogy a közelben sétáló esőkabátos fesztiválozók mind odakapták a fejüket. – Francba! – riadt meg Boldi. – A mocsár elnyelte a Martensemet! – Te állat! Hol a cipőd? – gázolt bele Napsi a pocsolyába, hogy segítsen a bátyjának megtalálni az iszapba beragadt bal Doc Martenst. – Nem bírom – guggoltam le, mert egyszerűen képtelen voltam abbahagyni a nevetést, és a tócsa szélén, könnyezve figyeltem az expedíciót. Napsi a vízben állva vállig benyúlt a pocsolyába, és fintorogva kutakodott, mi, többiek pedig drukkolva biztattuk őket. – Mi van Herczegékkel? – lépett oda hozzánk Kolos, aki valamikor levált tőlünk és elment sült krumplit venni. Mire csatlakozott hozzánk, közülünk ketten egy gigantikus pocsolyában régészkedtek. – Boldi elhagyta a bal bakancsát – magyarázta Szasza röhögve. – Mennyi ideig voltam távol? – gondolkozott el Kolos. – Hat percig – tápászkodtam fel, és kicsit megtornáztattam az arcizmaimat, mert a röhögéstől már fájt. – Mit eszel? – érdeklődtem. – Currys sült krumplit – mutatta felém a tölcsér formájú papíredényt, amiben gőzölgött a krumpli. – Kérhetek egyet? – Tessék – tartotta közelebb, én pedig kivettem egy szemet, és megkóstoltam. És ízlett, úgyhogy elhatároztam, amint megleltük Boldi bal cipőjét, veszek magamnak vacsorára. 226

BÁBEL – Ó, hogy az a… – üvöltött fel Napsi. – Mi van? – kaptam oda a fejem riadtan. – Beleesett a karkötőm! – csapkodta a pocsolya felszínét dühösen. – Melyik? – ijedtem meg. – Az, amelyiken a kis tornacipő medál volt! Úristen! – váltott át hisztérikus visításba. Ismerem azt a karkötőjét, még a nyolcadikos ballagására kapta, az a kabalája. – Boldi! Keresd a karkötőmet! – üvöltött a bátyjára. – Hülye vagy? Nincs meg a bakancsom! – közölte Boldi, aztán felénk nézett. – Nincs egy búvárszemcsitek? – De, Boldizsár, mindig van egy a hátsó zsebemben – motyogta Abdul. – A karkötőm! – zokogott fel Napsi kétségbeesetten. – Te jó ég. Megyek, segítek – néztem végig magamon azon agyalva, hogy ha minden átázik, ami rajtam van, akkor fel tudok-e venni mást, illetve, hogy a jelenlegi outfitemet tudom-e nélkülözni a fesztivál végéig. – Hajrá – eszegette a krumpliját Kolos. – Gondolom, te nem jössz – néztem fel rá összehúzott szemmel. – A pocsolyába? Valahogy nem érzek hozzá affinitást. – Sejtettem. Oké, akkor viszont fogd ezt – vettem le a dzsekimet, és a kezébe nyomtam, majd lerángattam a karomról a karkötőimet, végül pedig az új RHCP jegygyűrűmet. – Vigyázz rá! – utasítottam, majd minden mindegy alapon beletrappoltam a pocsolyába, egészen Napsi mellé, aki két karral a vízben turkált, hosszú, szőke haja belelógott a koszos sárba, de nagyon úgy tűnt, nem érdekli. – Kábé merre hagyhattad el? – nyúltam bele a hidegé zavaros vízbe, aminek az alján undorító, puha trutyiba markoltam. – Valahol itt. A pocsolyában – segített ki a válasszal. Ekkor már Szasza is a vízben állt és Boldi bakancsát kereste, amit továbbra sem találtak. – Nem jönnétek be? – meredtem ki a pocsolya szélén álló és egyben nekünk szurkoló hármasra nézve. Kolos eszegetett, Abdul 227

LEINER LAURA irányította Boldiékat, hogy merre „kutassanak”, Hipó pedig a telefonját nyomkodta. – Én itt is elég jól szórakozom – adta meg frappáns válaszát Kolos, akitől azért nem is nagyon vártam mást. – Bocs, de kihagyom. Nincs annál undorítóbb, mint amikor sár megy az ember körme alá – finnyáskodott Abdul, mire Szaszáék felnéztek a keresésből, és egy amolyan „jól vagy, ember?” pillantást vetettek rá. – Miért? Tudjátok, milyen nehéz a körmök alól kipucolni a koszt? – fokozta Abdul a drámai hatást, vagy legalábbis szerette volna. Ekkor már Napsi és én is felnéztünk rá, utalva arra, hogy éppen két lány áll nyakig mocskosán egy olyan vízben, amibe nem láttunk le, és őszintén, talán nem is akartunk. – Jó, értem – sóhajtotta végül, és fintorogva, folyamatosan undorodó fejeket vágva, fél lábbal óvatosan belelépett a vízbe. – Abdul, mi van veled? Megmártózni készülsz? – szólt rá Szasza szórakozottan. – Nagyon vicces – lépett egyet határozottabban, és térdig gázolva a tócsában, beszállt a keresésbe. – Hé! – kiáltott fel ünnepélyesen. – Találtam valamit. Erre mindannyian odakaptuk a fejünket, és izgatottan vártuk, hogy Abdul kiemelje a víz aljáról, remélhetőleg Boldi bakancsát vagy Napsi karkötőjét. Sajnos nem nyert, csak egy műanyag villát rángatott ki a tócsa aljában lévő sárból. – Hipó? Ésetleg nem segítenél? – néztem ki az utolsó emberre, aki számításba jöhetett az akciócsoportunk bővítéséhez. – Kizárt dolog. Ki tudja, mi van a vízben. Nem akarok hepatitist kapni – borzongott meg, mi meg egyszerűen elengedtük a fülünk mellett a beszólását, mert tudni se akartuk, hogy van-e valóságalapja a félelmének. Mi csak egy fél bakancsot és egy karkötőt szerettünk volna begyűjteni, egyebet nem. Amikor a szüleim azzal az utasítással engedtek el a Bábelfesztre, hogy „okosan viselkedjek”, nyilván nem arra gondoltak, hogy egy pocsolyában állva turkálok az iszapos sárban, de hát ilyen az élet, és egy fesztiválban pont az a nagyszerű, hogy soha nem tudhatod, mi 228

BÁBEL történik a következő pillanatban, és akármit is tervezel, az ezer százalék, hogy meghiúsul. – Hopp! – kiáltottam fel izgatottan, amikor a fekete vízben kotorászva beleakadt az ujjaimba valami. Csak remélni mertem, hogy ha nem is Napsi karkötője, akkor esetleg valami növény vagy madzagdarab, és, mondjuk, nem egy tavalyi Bábeles az. – Itt van valami! – rántottam ki a kezem, és a tenyerembe fogott tárgyat kezdtem fürkészni, de semmit nem láttam belőle, mert az egész tiszta sár volt. Így ökölbe szorítottam a kezem, és a pocsolya felszínén kicsit megráztam, remélve, hogy a víz lemossa a trutyi nagyját, és megtudjuk, milyen kincset leltem. Addigra Napsi is odaszenvedte magát mellém, és együtt hajoltunk bele a tenyerembe. A sár még mindig belepte a tárgyat, azonban két pontjárói már lemosódott a kosz. Az egyik ilyen rész a vékony láncszemeket engedte láttatni, a másikról pedig letéptem a ráragadt fűszálat, így már teljesen felismerhető volt a kis Converse cipő medál. Megtaláltam! Megtaláltam!!! – Úristen, köszönöm! – ugrott Napsi a nyakamba boldogan, én meg ösztönösen összezártam a tenyerem, nehogy a nagy ünneplésben ismét elejtsük a karkötőt. Ugrándozva tomboltunk a pocsolyába, és egymást túlüvöltve röhögtünk azon, hogy „erre mégis mennyi esély volt?”, miközben a fiúk pislogás nélkül meredtek ránk. – Jó, persze. Ezek megtalálnak egy kétcentis tornacipő medált, Boldi negyvennégyes bakancsa meg köddé vált – értetlenkedett Szasza a vízben kotorászva. – Biztos, hogy mindkettő rajtad volt? – tűnődött Abdul, folyamatosan keresve a Martenst. – Ja – felelte Boldi. – Na, jó, akkor megmondom mi lesz – húzta ki magát, és a mozdulatsortól megroppantak a csontjai. Hát, igen, fesztiválbetegség az elnyomorodás, a földön ülünk, földön alszunk életmód eredménye a totális elgémberedettség és a kattogó ízületek. – Leülök ide, a pocsolya szélére, és elkezdem várni, hogy felszáradjon. 229

LEINER LAURA – Zseniális terv – meredtem rá. – Miért? Pár nap, és csak kiszárad. Akkor meg ott lesz valahol a sárba ragadt Martensem – tervezgette. – És mi van, ha nem szárad fel? – kérdezte Hipó. – Akkor meddig ülsz itt? – Hát, jövőre csak jöttök, nem? – vigyorodott el Boldi mire mi is felröhögtünk. – Hé! Megvan! Megvan! – üvöltötte Abdul. Valamennyien izgatottan vártuk, hogy kihúzza a talált darabot a vízből, de sokszori erőlködésre sem sikerült neki, így végül megcsóválta a fejét. – Ja, nem, az a sajátom volt – ismerte be. – Abdullah, te IQ-bajnok! – nevette ki Napsi. – Hogy hihetted azt, hogy megtaláltad, arra, ami rajtad van? – ámultam. – Miért, nagyokos, te lelátsz a víz aljára? Nem. Na, akkor meg? – sértődött meg Abdul, és tovább kutakodott. A szemerkélő esőben mellettünk elhaladók mosolyogva néztek minket, páran meg is kérdezték, hogy mit csinálunk, majd, amikor Napsi a vállába próbálta törölni a homlokát (felkarig sárosak voltunk), és sóhajtva kifújta az arcába hulló tincseit, még segítőink is akadtak. Egy angol fiúkból álló négyes csapat szimpatizált a segítségre váró Napsival, úgyhogy beálltak a keresésbe. Színtiszta matek, hogy kilencen több az esélyünk a megtalálásra, mint öten, és hamar be is igazolódott, hogy nem volt hiába az a sok hosszú és kínkeserves matekóra. Ugyanis az egyik angol, kábé olyan diadalittasan, mintha csak az Excaliburt emelné ki a vízből, feltartotta a bal Martenst az ég felé, amiből ömlött a sáros víz. Komolyan, mintha a felhők közül előbújó napsugár is megcsillant volna rajta, annyira szép jelenet volt. Szerintem még soha nem örültek annyira sárba ragadt fél bakancsnak, mint mi, akkor, ott, a pocsolyában. És nem mellesleg Boldinak sem kellett leülnie a tócsa szélére, a felmelegedést várva. Az angoloknak persze szerettük volna meghálálni a segítségüket, így meginvitáltuk őket, hogy tartsanak velünk enni. Mondjuk, 230

BÁBEL közben kiderült, hogy amúgy skótok, de ez részletkérdés. Mindenki visszament a sátrához átöltözni (a vizes gatya és zokni nem túl szerencsés, ha még több napig tart a buli), úgyhogy megbeszéltünk az angolokkal, hogy egy óra múlva találkozunk az Amerikánál. Próbáltam őket jobb belátásra bírni és rájuk erőltetni az Ázsiát, de nem volt kedvük hozzá, így elfelejthetem a currys sült krumplit, amit Kolos evett, és amiből a pocsolyapecázás miatt összesen egy darabot ettem. Brühü.

231

LEINER LAURA HARMADIK NAP. 19:42 ELMÉLKEDÉS A BÁBELFESZTRÓL. AZ A FRÁNYA VÉCÉ

Gyors zuhany, fogyó meleg víz, kis didergés, valamint nem teljesen tiszta, de legalább száraz ruha váltása, és Napsival már túl is voltunk a „tócsában keresgéltünk” sztorin. Az ember számára, ha negyedik napját tölti egy zenei fesztiválon, apróságnak tűnnek az ilyesmik, egyszerűen hozzátartozik a fesztiválélethez. Csakúgy, mint az, bogy bár a Bábel világviszonylatban is híres és nívós zenei fesztivál, összességében egy darab koncertet sem láttam eddig, maximum hallottam belőle, átvágtam a tömegen vagy éppen részese voltam negyedóráig. Annyi minden más van, amit csinálni lehet, annyira sok a látnivaló, és olyan rengeteg a felfedezésre váró helyszín, hogy a koncertek számítanak a legkevésbé érdekes dolognak. Igazából már teljesen helybélinek érzem magam, négy nap után egyszerűen besorolom magam a „fesztiválveteránok” közé, annyi minden történt. És tulajdonképpen mindennel megbarátkoztam már, sorban állok a kajáért, tülekszem az italosstandnál, mert tudom, hogy csak így szolgálnak ki, ugyanis itt nincs helye az udvariaskodásnak. Begyűjtögetem az ajándéktárgyakat, a szemem pedig teljesen ráállt az üres kólásflakonok keresésére, már egy szimpla beszélgetés közben is képes vagyok többfelé figyelni, és a szemem sarkából érzékelem, ha valaki a közelben elhajít egyet, így azonnal odapattanok és felszedem. Ezt nem csupán a zöld énem követeli meg, hanem nyilván vonz a nyeremény is, a nulladik nap óta azért gyűjtögetjük lelkesen és dobjuk be nap végén az összedőlt sátrunkba, mert a gumicsónakra pályázunk, amit rengeteg flakon beváltásakor lehet választani. Hogy minek egy felfújható gumicsónak, ez a normális életben jogos kérdés, de a Bábelfeszten érvényes a „csak mert nagyon kell!” magyarázat. Amúgy is jól jönne, mert tuti dolog, de amióta láttuk, hogy valakik már be tudtak váltani annyi flakont, hogy kapjanak érte egy ilyen csónakot, és miután felfújták, hogy az Európa színpad előtti sártenger közti pocsolyában 232

BÁBEL evezzenek vele, azóta dupla erőbedobással gyűjtjük a flakonokat. Természetesen mi is szeretnénk átkelni egy pocsolyán a kólás gumicsónakkal. Ez alap. Az időjárás változékonysága is hozzátartozik a Bábelfeszthez. A fesztivállakó béketűrő természet: amikor dögmeleg van, amikor szakad, amikor elázik, amikor veri a víz, ha szél fúj vagy éppen megfagy, akkor is csak a vállát vonogatva annyit mondhat, hogy „ez van”. Mást nagyon nem tehet. Már én sem nyöszörgők jó időért, megszoktam a dagonyapartit, és ez sem sokkal rosszabb, mint a hőguta. Ha már ilyen végletes és szélsőséges idő lett, akkor ezt kell szeretni. Tehát összességében mindent szeretek, ami itt van, egy dolgot kivéve. Az pedig a vécésor. Komolyan, egy hangom nincs, ha zuhanyozni megyünk, tudok fogat mosni a csaptól öt-hat méterre, az állam alá tartott kézzel, sminkelek sátorban, homályos fényben, zsebtükör segítségével, megszárítom a hajam a kézszárító automata alá hajolva (ez után szoktam úgy kinézni, mint Tina Turner rosszabb napjain), de a vécénél kígyózó sort, na, azt gyűlölöm. Mivel a társaságunkban ketten vagyunk lányok, értelemszerűen Napsival mindig együtt járunk, és mivel a mobil vécét egy próba után örökre ejtettük, maradt a hagyományos, fülkés mosdók keresése. Amik csak a nagy színpadok közelében találhatók, ergo mindig úgy kell időzítenünk, hogy akkor „kelljen”, amikor arra járunk, máskülönben őrült sokat kell gyalogolni. És amikor odaérünk, akkor beállunk a sorba. A meleg napokon, amikor a napijegyesek elárasztották a Bábelt, volt, hogy harmincöt percet kellett várnunk a sorban, a végén már fél lábon ugráltunk, de ilyenkor, az esős időben is minimum öten mindig állnak előttünk, mert a hetijegyesek a rossz időben is maradnak. Ezeket a sorokat és bölcs gondolataimat is éppen várakozás közben írom a mobilomről, előttem Napsi ugrándozik, és másodszorra dörömböl be az ajtón „mi lesz mááár?” üvöltéssel. Mögöttem pedig már négy lány áll, és természetesen a négyből kettő megpróbálkozott azzal, hogy bekéredzkedik elém, mondván, hogy nekik nagyon kell. A nulladik napon még beengedtem magam elé legalább két ilyen „sorkerülőt”, de utána elgondolkodtam, hogy ez vagy egy vesebajosok találkozója 233

LEINER LAURA fesztivál, vagy mindenki hülyének néz. Azóta senkit nem engedek be magam elé, ha ugrál, ha szenved, ha könyörög, akkor sem. Senki sem szeret sorban állni, és én is mindig szeretnék minél előbb visszaérni a többiekhez, úgyhogy kegyetlen lettem, és nem hagyom magam átverni. – Fogd meg, légyszi – nyomta Napsi a kezembe a táskáját, a telefonját, az esőkabátját és a derekára kötött plusz pulcsiját is, amíg bement. Én meg háttal nekidőltem az ajtónak, megakadályozva azt, hogy dörömböljenek neki a sürgetők, és szembenéztem a sorban várakozókkal. Így szokott ez lenni.

234

BÁBEL HARMADIK NAP. 22:32 ELTŰNTEK AZ ANGOLOK. VAGYIS A SKÓTOK. ELÁLLT AZ ESŐ! MINOENKI SZANASZÉT. A VIP KAPUJÁBAN

Hiba volt elválni a pocsolyában bakancsot megtaláló skótoktól azzal, „majd találkozunk x helyen”, mert fesztiváltörvény, hogy soha, a büdös életben nem találod meg azt, akivel egyszer így válsz el. Így hiába kerestük az egyébként tökre jó fej srácokat az Amerikánál, nyomuk veszett. Valószínű, hogy ők is így gondoltak ránk ott, ahol éppen minket kerestek. A rántott csirkeszárnyas standnál kellett volna lenniük, de nem voltak, mi meg nem tudtunk többet várni, mint tíz perc, mert pont ott abszolúte semmit nem lehetett csinálni, a sár miatt meg még leülni sem, így vagy előttünk érkeztek és hasonlóan gondolták, vagy utánunk, de a lényeg, hogy elkerültük egymást. Viszont vettünk csípős csirkeszárnyat. A fiúk fejenként egy dobozzal, mi, Napsival ketten egyet, és mivel az eső csak szemerkélt, papírzsepivel letöröltünk egy padot, és esőkabátban, pulcsiban meg kapucniban ültünk le egymás mellé, hogy együnk. Úgy nézhettünk ki, mint egy csapat, csirkét eszegető manó. Azért nem azt mondom, hogy úgy ültünk ott, mint a verebek, mert morbid lenne hozzátenni, hogy „akik csirkét esznek”. Így inkább a manókhoz hasonlítanám magunkat. A csirke amúgy baromi finom volt, a tapasztalatom pedig az, hogy a Bábelfeszten folyamatosan dögéhes az ember, ami attól lehet, hogy a színpadok közti járkálás és hatalmas távok rendesen égetik az energiát, amit folyamatosan pótolni kell. Ezzel magyarázom, hogy Napsival simán benyomtunk ketten egy vödör rántott csirkeszárnyat. – Én még kajás vagyok – csámcsogott Boldi, aki ugyan még be sem fejezte az evést, de már azon aggódott, hogy éhen marad. – Én is – értett egyet Szasza is. – Szerintem még én is tudnék enni – közölte Napsi valami csontot vagy mit rágcsálva. – Én tudjátok, mit ennék? – hajolt előre a pad szélén ülő Hipó, hogy mindenkire rálásson. 235

LEINER LAURA – Kanalas gyógyszert? – kérdezte Szasza. A poénján mindannyian felröhögtünk, Hipó pedig megvárta, hogy újra csönd legyen, és közölte, hogy főtt kukoricát. Egymillió pontos ötletnek tartottuk, főleg, hogy a közelünkben lévő standnál lehetett kapni, így minden fuvallatnál megéreztük a jellegzetes kukoricaillatot. Pontosan hét perccel később valamennyien egy szalvétába ragadt, gőzölgő kukoricát dobáltunk egyik kezünkből a másikba, folyamatosan átkozódva, amiért „ilyen rohadt forró!” – Áááááá! – üvöltött fel elsőként Boldi, aki nem bírta megvárni, hogy kicsit hűljön, hanem beleharapott a kukoricájába. A szemek forrón ragadtak az első fogaira, és a kezével legyezve próbálta siettetni a fájdalom múlását. Kukoricát nem lehet kulturáltan enni, a többiek pedig nem is nagyon törték magukat, nomád körülményeinknek megfelelően zabáltak, én azonban igyekeztem diszkréten fogyasztani, bár azt én sem tudtam elkerülni, hogy a fél fejemre ne ragadjon rá a só vagy éppen egy-egy szem kukorica. Akkor pedig teljesen abbahagytam az evést, amikor Kolos megérkezett a VIP-emelvényről, mert véget ért egy koncert. – Kukoricát? – tartotta felé Napsi a lerágott csövet, és vigyorogva nézett fel rá. – Kérsz egy fogpiszkálót? Fogkefét? Vagy egy fogászati időpontot? – jelezte udvariasan Kolos, hogy Napsi még nem teljesen végzett az evéssel. – Miért? – kérdezte Napsi, és röhögve vicsorított. – Kajás még az arcom? – szállt be a hülyülésbe azonnal Boldi is, aki az előbb tapasztott fel a homlokára pár szem kukoricát. – Herczegék esznek, mi? – dugta be a dzsekije zsebébe a kezét Kolos, és szórakozottan nézett végig rajtunk. – Milyen volt a koncert? – érdeklődtem, eltolva magam elől a félig lerágott kukoricát. – Jó – bólintott. – A VIP-ből szinte minden koncert jó – tette hozzá gyorsan, én meg erőltetett mosolyra húztam a számat. 236

BÁBEL – Nagyon vicces vagy. – Zsófi, azt már nem eszed meg? – nyúlt a kukoricám felé Boldi. – Nem, de vizes lett, ahogy leraktam – magyarázkodtam, miközben elvette előlem az átázott tálcán lévő ételt. – Na, és? – Hát, vizes – feleltem. – És? Vízben is főzik, azért mégse nyafog senki – harapott bele jóízűen. – De az nem esővíz – feleltem. Na, mindegy. – Szóval a VIP – tértem vissza a tárgyra, amint újból Koloshoz fordultam. – Mi van a VIP-pel? – Semmi. Alig várom, hogy onnan lássam a Chilit – sóhajtottam ábrándozva, mire Kolos harsányan felröhögött. – Hát, azt várhatod. – Ott leszek – néztem rá komolyan. – Miért gondolod, hogy beviszlek? – ingatta a fejét hitetlenkedve. – Miért gondolod, hogy csak te vihetsz be? – kérdeztem vissza kapásból. – A biztonságinál már elvágtad magad. – Nem a szekuritisről beszélek. Másról. – Na, halljam, kiről? – Még konkrétan senkiről, de nem csak neked van VIP karszalagod. Találni fogok valakit, aki bevisz. – Senki nem fog bevinni – ellenkezett. – Majd meglátjuk. – Emberek! Elállt az eső! – nézett fel Szasza az égre hirtelen. – Tényleg. De jó – mosolyodtam el, aztán újra Kolosra néztem. – Egy csomóan szívesen bevinnének. – Például? – röhögött ki. – Akárki. Aki nem gonosz. Mint te – rágtam a szám szélét. Kolost nem nagyon tudtam meggyőzni azon elméletemről, miszerint bárki örülne a társaságomnak a VIP-emelvényen a Red Hot-koncert alatt, és annyira belemerültem a vitába, hogy azon kaptam magam, hogy a többiek készülődnek. 237

LEINER LAURA – Hát ti? – néztem Szaszára, aki Abdullal állt az asztal mellett. – Elnézünk valamerre – vonta meg a vállát Szasza. – Merre? – Csajozni? – válaszolt a kérdésemre kérdéssel Abdul. – Oké – nevettem el magam. – Az nem baj, hogy házasok vagyunk? – néztem kedvesen Szaszára. – Kérdezd meg – felelte. – Mit? – Hogy érdekel-e – mondta, aztán Abdullal összeröhögve elindultak. – Ez nem volt szép – kiáltottam utána, majd a többiekre nézve, mosolyogva megvontam a vállam. – Hát, Szasza ilyen. Ezt akkor is tudtam, amikor hozzámentem – magyaráztam kínosan nevetgélve. Szasza és Abdul távozásával a többiek is új programot kerestek. Napsi nyafogott, hogy unatkozik, Boldi meg éppen abban a pillanatban nézett fel az összegyűrt Bábelfeszt-műsorfüzetből, és izgatottan bejelentette, hogy kezdődik a léggitárverseny. – Neee! – ámult el Napsi. – De! Párban is lehet indulni – bólogatott Boldi. – Menjünk! – pattant fel az asztaltól a barátnőm teljesen beleélve magát, hogy gitározást imitálhat egy rakás idegen ember előtt. – Zsófi? – nézett vissza rám, feltehetőleg azért, hogy elhívjon magukkal. Én csak egy picivel hezitáltam tovább, mint kellett volna, és sajnos ez alatt a pillanat alatt pont Kolosra néztem, mintha csak rajta múlna, hogy megyek-e. – Értem. Jó, akkor majd üzenek. Hipó, te gyere velünk, kéne valaki fotózni – rángatta meg Hipó karját, aki fájdalmasan felnyögött. – Ne szorítsd, be fog lilulni – dörzsölte meg dzsekin keresztül a „fájlalt” pontot. Egy pillanat alatt mindenki eltűnt, én meg kérdőn néztem Kolosra. Ahogy felnéztem rá, valami feltűnt, amit már ezer éve nem tapasztaltam. Hogy semmi nem csöpög a szemembe. – Jé! Teljesen elállt az eső. – Szasza már mondta – nézett rám felvont szemöldökkel. 238

BÁBEL – Tényleg? – csodálkoztam el. – Igen. És válaszoltál is neki. – Komolyan? Uh, nem figyeltem – haraptam be a számat zavaromban. – Mindegy, egy csomószor ő sem figyel rám, ebből nem lesz sértődés – magyarázkodtam, csak azt nem tudom, miért. És ekkor valami olyasmi történt, amire abszolút nem számítottam. Kolos elköszönt, majd hátat fordítva egyszerűen elsétált a padtól. A kivilágított ételstandok közül kilépve pedig már csak árnyék volt, aki hamarosan belevész a sötétbe. Ezt nem hagyhattam. – Kolos! Várj már meg! – rohantam utána, bár futás közben sikerült beletrappolnom pár pocsolyába. – Mi az? – kérdezte. – Most tényleg ott hagytál? – Miért? Hívnom kéne magammal? – ráncolta a szemöldökét. – Persze. Vagyis, miért hagytál ott? – Mert azt csinálsz, amit akarsz. Ha ott akarsz ülni, akkor ott ülsz. Ha meg mész valahová, akkor mész. – Igen, ez így van – bólogattam vadul, hiszen majdnem felnőtt, szabad ember vagyok. – Na, látod – biccentett. – Akkor jövök veled – fejeztem be a gondolatmenetet. – Azt sem tudod, hová megyek. – Nem baj. – Miért nem szállsz le rólam? – nevette el magát. – Mert egyelőre te vagy az egyetlen VIP-jegyes ismerősöm – röhögtem fel. – De – tettem fel az ujjamat – amint találok egy kedvesebbet, vele fogok lógni. – Tíz percen belül lerázlak. – Hohó! – torpantam meg döbbenten. – Azt te csak hiszed. Kolos szórakozottan tovább lépkedett, én pedig követtem, és elhatároztam, hogy az agyára megyek, akárhová is tart, nem tud lerázni. Aha, ezt így gondoltam én, ő pedig tudta, hogy én így gondolom, ezért előállt az egyetlen olyan tervvel, ami keresztül tudta húzni a számításaimat. Komolyan, felkészültem arra, hogy a vécénél 239

LEINER LAURA várom, a fiúzuhany előtt toporgok, megyek vele mindenhová, ahová csak lehetséges. Éppen ezért dőlt össze bennem egy világ, amikor megálltunk a VIP előtt. – Na. További jó szórakozást – mosolygott rám a nyertesek elégedettségével a fején. – Ez így nem fair – sóhajtottam. – Mondtam, hogy le tudlak rázni – közölte, és a szekuritis felé indult, előhalászva a passtartóján lógó igazol ványt. Csakhogy arra nem számított, hogy velem van dolga. Általában az első ötletet, ami a fejemben megszületik, meg is valósítom (sokszor bizonyult helytelennek), és most sem tettem másképp. Egyszerűen felment az agyamban a pumpa, hogy valahová nem engednek be, ahol nekem bent kéne lennem. Ezért aztán nekifutottam, és minden mindegy alapon ráugrottam Kolos hátára, aki a lendülettől és a hirtelen ért támadástól alig tudta megtartani az egyensúlyát. – Mi a fenét művelsz? – kérdezte, megpróbálva rám nézni, de mivel a hátán voltam (igen, tényleg ezt tettem), akárhogy fordult, én is fordultam vele. – Megyünk a VIP-be – feleltem a nyakát szorongatva, bár nem szándékosan fojtogattam, inkább csak kapaszkodtam. – Szállj le rólam, de komolyan – fenyegetett. – Dobj le, ha tudsz. – Az fájni fog. – Nem dobsz le egy lányt, annyira mélyre még te sem süllyedhetsz. – Mondja ezt valaki, aki most éppen a hátamon lóg – vágta rá epésen. – Minden rendben? – lépett oda hozzánk a szekuritis, akit sajnos már ismertem, így Kolos vállába fúrtam a fejem, elrejtve előle az arcomat. – Úgy nézünk ki, mintha minden rendben lenne? – kérdezett vissza Kolos. – Nincs jól a lány? – érdeklődött a biztonsági őr. 240

BÁBEL – Most vagy úgy általában? – Most. Te! Nézzél rám! – világított rám az elemlámpájával, mire még szorosabban nyomtam a fejem Kolos válla és nyaka közé. – Mhemmi ahom – dünnyögtem. – Mit mond? – kérdezte az őr. – Hogy szeretne leszállni a hátamról – fordította le wookie nyelvről Kolos a mondandómat, csakhogy rosszul, éppen ezért szorosabban fontam a nyaka köré a karom, amitől rögtön sikerült a pontos fordítás. – Azt mondja semmi baja. – Jól van – dünnyögte a biztonsági. – Bementek? – kérdezte, és ekkor történt meg, Hogy elveszítettem az inkognitómat, ugyanis hirtelen felkaptam a fejem. – Igen! Igen! Bemegyünk! – szóltam, és éreztem, hogy elönt a boldogság. – Hé! Te! Ismerlek – világított a szemembe a szekuritis. A fenébe! Kolos röhögve felém fordította a fejét, én meg sóhajtva megadtam magam. – Jó, rendben. Leszállok – engedtem el a nyakát, és lehuppantam a földre. A bakancsom, mondjuk, pont sarat fröcskölt a biztonsági gatyájára, aki ettől sem kedvelt meg jobban, úgyhogy lassan ideje volt távoznom – Már megyek is, szekuritis bácsi – mosolyogtam rá. – Kolos – köszöntem el tőle is. – Mentem – hátráltam három lépést. – De egyébként – jutott hirtelen eszembe –, csak mellesleg jegyezném meg, hogy senkinek nem kell a segítsége vagy beleegyezése, hogy bejussak a VIP-be. Elég csak ennyit tennem – szóltam hirtelen, és úgy éreztem, mondandóm és tettem a meglepetés erejével hat majd, ugyanis a következő pillanatban rohanni kezdtem a VIP-emelvény bejáratához, és mindezt olyan pimasz módon szándékoztam tenni, hogy egyenesen elszáguldok az őr és Kolos között. A fejemben elképzelt jelenet szerint még „bip-bip” hangot is hallattam volna, amint Gyalogkakukként elfoghatatlan vagyok. Csak azzal nem számoltam, hogy a nagy sár miatt futás közben megcsúszom és óriásit taknyolok a két „ellenségem” között.

241

LEINER LAURA Ahogyan hanyatt fekve felnéztem rájuk, fájdalmasan a bal csuklómhoz nyúltam, miközben ezek ketten felettem beszélgettek. – Ilyet még nem láttam. Ez állandóan elzuhan magától, meg sem kell mozdulnom – szólt az őr Kolosnak. – Hahó! Kéne egy kis segítség a felálláshoz. – Gyere – hajolt le Kolos és a szekuritis is. – Ne! Ne a csuklómat! – kiabáltam, mert amint a szekuritis megfogta a kezem, éles fájdalom hasított belé. Így az alkaromnál megragadva húzott fel, a másik oldalamon pedig Kolos segített fel. – Megint tiszta sár lettem. – Jól vagy? – érdeklődött Kolos. – Aha. Persze – biccentettem, mert már csak pár csillagot láttam, az esés után pedig vagy egymilliót, így úgy ítéltem meg, javul az állapotom. – De mi még találkozunk! – tartottam fel a mutatóujjam a biztonsági őr előtt. – Ne fenyegess – közölte halk, de tekintélyt parancsoló hangon. – Elnézést. Szereti a kávét? – pislogtam kedvesen. – Ne próbálj megvesztegetni. – Akkor mit csináljak? – dobbantottam kissé gyerekesen. – Mondtam már. Kerüld el a VIP-et – tanácsolta. – Jó, persze – duzzogtam. A csuklómat markolaszva sétáltam tovább, aztán oldalra néztem, és szomorúan megráztam a fejem. – Mi van, mégsem menőzöl a VIP-ben? – Á. Úgy tűnik, veled sokkal szórakoztatóbb – lökte meg Kolos a vállamat. – Mondjuk, ez biztos – mosolyodtam el halványan. – Mi van a csuklóddal? – Fáj – sziszegtem. – Nagyon sáros lettem? – Csak annyira, mintha hanyatt zuhantál volna eső után – felelte, aztán az Amerika színpad gyér világításában lehajolt, és felvett a földről egy sáros kólásflakont. – Tessék. – Köszönöm – vettem el boldogan. – Láttad már a lámpaeregetést az Ázsiánál? 242

BÁBEL – Igen. – Meg akarod nézni megint? – érdeklődtem. – Megnézhetjük. A főútra kiérve érdeklődve figyeltem a hömpölygő tömeget, ahogyan egyik helyszíntől a másik felé igyekeznek a fesztiválozók, nagy társaságokban, élénken és hangosan. A hot dogos standnál kígyózott a sor, az italospultok környékén rengetegen tolongtak, lekerültek a kapucnik, és mindenki levette az esőkabátját. Elállt az eső, és visszatért az élet a Bábelfeszten.

243

LEINER LAURA HARMADIK NAP. 23:11 ÜZENET KÜLDŐJE NAPSI, CÍMZETT ZSÓFI

244

BÁBEL

245

LEINER LAURA HARMADIK NAP. 23:20 10 dolog Kolosról: 1. Időnként, amikor megfeledkezik a gúnyos stílusról és elengedi magát, kifejezetten kedves tud lenni. 2. Érti a humoromat és úgy általában a cinizmust. 3. Azt állítja, hogy idegesítem, de azért elég sokat tudunk együtt lenni. 4. A bal karján lévő bőr karkötőt Petrától, a volt barátnőjétől kapta, és még mindig hordja. 5. Gyakran idéz Kerouactól, és rajongója a beatnemzedéknek. 6. Pont egy fejjel magasabb nálam. 7. Van egy kutyája, Bob Dylan. 8. Nem kifejezetten szereti a Red Hot Chili Pepperst (!!!). 9. Mindig magánál tart egy Moleskine noteszt, amibe jegyzetel. 10. Elképesztően szép a mosolya.

246

BÁBEL NEGYEDIK NAP. 00:19 ÚRISTEN, MI VAN VELEM???. A FELISMERÉS. NAPSI TESZTJE

Kolossal az Ázsia színpadnál remekül telt az idő, voltaképpen magam is meglepődtem azon, hogy mennyire élvezem a társaságát és hogy mennyire nem vágyom arra, hogy sokan legyünk. Tulajdonképpen eszembe sem jutott visszamenni a többiekhez. Rengeteget beszélgettünk, ami kábé abból állt, hogy én magyaráztam neki, ő meg érdeklődve hallgatott, legtöbbször pedig kiröhögött. Mindenről csacsogtam, Napsiról, Abdulról, Szaszáról, a suliról, a Red Hotról, jövőbeli életemről Anthony Kiedisszel, Kolos pedig szórakozottan figyelt, és legtöbbször olyanokat mondott, hogy hülye vagyok vagy éppen őrült. Annyira jól éreztem magam, hogy igazából a lampioneregetést csak akkor vettem észre, amikor egy asztalnál ülve beszélgettünk, és a fekete égbolt hirtelen megtelt fényekkel. Lélegzetvisszafojtva figyeltem a felszálló lámpákat, majd Kolosra nézve, a szemében visszatükröződő fényt meglátva egy pillanat alatt begörcsölt a gyomrom. Először azt hittem, hogy az egyik bódénál vásárolt, wagashi nevezetű édességtől, ami meglehetősen édes volt, de végül rá kellett döbbennem, hogy valami más bajom van. Ez akkor tudatosult igazán, amikor Kolos meglökte a vállam, ahogy egyébként szokta, én pedig nem viszonoztam, hanem zavarba jöttem, lesütöttem a szemem, és megkértem rá, hogy ne kezeljen úgy, mint egy gyereket. Na, erre kábé mindketten ugyanolyan döbbenten néztünk, én legalább annyira meglepődtem a beszólásomon, mint ő. – Mi van? – röhögte el magát. – Semmi. Csak. Mindegy – hebegtem. – Hallod, Chili, agyadra ment a wagashi? – fürkészett furán. – Lehet – nevettem fel zavartan, és hirtelen erős késztetést éreztem arra, hogy birizgálni kezdjem a hajamat. Kolos tovább mesélt valami cikkről vagy koncertről, de az is lehet, hogy valami egészen másról, én pedig eközben folyamatosan kattogtam. Rendben. Először is, szeretek vele lenni. Mindig várom, 247

LEINER LAURA hogy odajöjjön hozzánk. Felfedeztem, hogy gyűlölöm a Petra nevet és talán a világ összes Petráját. Nem szeretek Kolos előtt enni. Ha valamit teszek vagy mondok, elsőként az ő reakcióját lesem. Megbántott azzal, hogy azt mondta, ő nem venne el feleségül. Ajajj, most aztán baj van. Egy pillanat alatt rádöbbentem, hogy mi van velem, ezért elkerekedett szemmel, riadtan néztem rá. – Jól vagy? – kérdezte. – El kell mennem innen. Most! – motyogtam szinte szédülve a felismeréstől, és valahogy feltápászkodtam. – Később találkozunk – indultam el sietősen. – Hé! A mosdó a másik irányban van! – kiáltott utánam, mert, gondolom, azt hitte, hogy az lenne a sürgős dolgom. Pedig nem az volt. Napsira volt szükségem, méghozzá azonnal. Csakhogy Napsit egyáltalán nem volt egyszerű megtalálni. Az addig rendben volt, hogy rohanva, a tömeget kikerülve, néhány embernek pedig véletlenül nekiszaladva elértem az Amerika színpadig, sőt, némi kérdezősködés után a léggitárversenyt is megtaláltam, csakhogy annyira nagy volt a tömeg, hogy totál elveszettnek éreztem magam. Ekkor következett a telefonálás, a fesztiválon jól megszokott „Hol vagy?” „Itt!” „De hol???” „Hát itt!” „Nem látlak” „Itt állok egy metálpólót viselő ember mellett!” „Abból van ezer” „Ennek hosszú haja van” „Ettől nem szűkül a kör!” „Integetek” „Én is!” „Valaki visszainteget, de az nem te vagy” „Jaj, itt állok a színpad mellett!” „Jövök” „Na?” „Nem látlak, pedig itt vagyok” „Feltartom a telefonom, figyeld” „Áááá, ott egy mobil, jövök!” És már meg is találtuk egymást. Napsi futott felém, én felé, valahol a színpad közepe előtti sárban pedig lefékeztünk, és egymás karját megragadva, egyszerre kiáltottunk fel. – Megnyertem a léggitárversenyt! – Azt hiszem, belezúgtam Kolosba! – Mi van??? – kerekedett el a szeme, és ezúttal hagyta a léggitárversenyes sztorit, az enyém ütősebbnek ígérkezett. – Nem tudom, de totál kiakadtam – túrtam a hajamba. 248

BÁBEL – Oké, időt kérek – tette fel a kezét, nagyokat pislogva. Napsival ezer éve vagyunk legjobb barátnők, így ismerem annyira, hogy egy ilyen hírt nem könnyen emészt meg, a dolog pikantériája pedig, hogy még nekem sem sikerült teljesen. Sürgősen beszédünk volt, ráadásul négyszemközt, ami egy gigantikus zenei fesztiválon nem könnyű feladat. Ugyan találtunk egy száraz padot, amire le tudtunk ülni, csakhogy ahol két lány fiúkíséret vagy társaság nélkül üldögél, és ráadásul az egyik olyan külsővel rendelkezik, mint Napsi, ott törvényszerű, hogy megérkeznek az „ismerkedni vágyók”. Kábé minden második mondatunk megszakadt azzal, hogy félrefordítva a fejünket elzavartuk a ránk köszönő vagy minket invitáló srácokat. – Azt hittem, nem bírod Kolost – mondta Napsi. – Én is. Csak közben valami történt. Mármint… – sóhajtottam. – Elég jó fej. Meg vicces. És hát, az sem mellékes, hogy néz ki… – Húha – ivott bele az energiafalába, amitől már megint reggelig pörögni fog. – Na, jó. Szerelemteszt. – Benne vagyok – bólogattam vadul. Az elmúlt években mindig megcsináltuk ezt az úgynevezett tesztet, hogy kiderüljön, valójában mit érzek. Akárhányszor össze voltam zavarodva (ami azért nem fordult elő sokszor), Napsi kereszt kérdésekkel kiszedte belőlem a tudatalattimban elrejtett valós érzelmeimet. – Rendben. Melyik RHCP-szám juttatja eszedbe? – Hm… – tűnődtem el. – Talán a… – Kapásból, te! – szólt rám szigorúan, jelezve, hogy ne hezitáljak sokat. – Oké, nincs konkrét. – Jó. Ha becsukod a szemed, hogy látod magad előtt? – Kiröhög, és a fejét rázva, tök kedvesen azt mondja, hogy nem vagyok normális – mondtam mosolyogva, szorosan behunyt szemmel. – Értem. Tökéletes randi? – VIP-emelvényen Chili-koncert nézése – vágtam rá kapásból. – Mi tetszik benne a legjobban? 249

LEINER LAURA – A stílusa. – Mit jut eszedbe először, ha meglátod? – Hogy vajon mit gondol rólam – feleltem. – Anthony Kiedis vagy Kolos? – szúrta be az utolsó kérdést. – Naa – nevettem fel, kinyitva a szemem. – Azért nem őrültem meg. Természetesen Anthony – húztam ki magam büszkén. Napsi a sötét égbolt felé meredve töprengett, osztott-szorzott, majd bólogatva rám nézett. – Zsófi. – Na? – Baj van. Szerintem is belezúgtál. Legalább 60%-os az eredmény. – A francba – temettem a tenyerembe az arcom. – Még nem is értem el ilyen magas arányt senkinél. – Nem. Ez az első. És most? – Passz. Az a gyanúm, hogy még nincs túl a volt barát nőjén. – Cccc – ciccegett Napsi. – Petra, mi? – Jaja. – Gyűlöljük Petrát? – Kegyetlenül – értettem egyet. A legjobb barátnő feladata egyértelműen az, hogy velünk utáljon vadidegen lányokat, akik a boldogságunk útjába állhatnak. – Sziasztok, lányok! – sétált oda hozzánk két srác, egy magas, kapucnis pulcsit viselő, és a haverja, egy alacsonyabb, tömzsibb forma. – Ne most – szólt Napsi, feléjük sem nézve. – Nincs kedvetek mászkálni valamerre? – próbálkozott tovább a magas. – Bocs, de most nincs – ráztam meg a fejem, tovább kattogva a Kolos-sztorin. – Nem innátok valamit? – érdeklődött az alacsonyabb. – Most nem, köszi – közöltem határozottan. – És nem érdekel titeket… – szólt újra a magas.

250

BÁBEL – Na, ide figyelj, zsiráf! – nézett rá Napsi dühösen. – Éppen beszélgetünk, krízishelyzet van, lépés innen, jó? Öhm. Napsi angyali külseje mindig megtévesztő, csak mi tudjuk, akik igazán jól ismerjük, hogy Boldival sokkal jobban hasonlítanak egymásra, mint kéne. Konkrétan, Napsi időnként nagyobb állat, mint a bátyja, és bárkinek beszól, totál hidegen hagyja mindenfajta következmény. A két fiú nem meglepő módon teljesen ledöbbent a heves válaszon és reakción, úgyhogy azonnal tiplit vettek és ott hagytak minket. – Szerintem megbántottad őket – fojtottam el a nevetésemet. – Mégis hányszor szerettél volna udvariasan nemet mondani? – Igaz – biccentettem. – Milyen az a Petra? – érdeklődött Napsi. – Sajna szép – elevenítettem fel az emlékeimben. – És baromi jó a haja. Meg alter. – Hm. Megvan a száma, nem? – De. – Hívogassuk szám nélkül és készítsük ki idegileg? – vigyorgott Napsi gonoszul. – Jó ötlet – értettem egyet. – De talán ilyesmik miatt mondja rám Kolos mindig, hogy gyerekes vagyok – gondolkoztam el. – Oké, ez igaz – biccentett Napsi is. – Megvan! Akkor tegyük fel a számát a netre, Hogy hívogassa más. – Zseniális ötlet. És kevésbé gyerekes – gúnyolódtam felröhögve. – Inkább hagyjuk a dolgot, majd lesz valahogy. – Te tudod. – Hé! – jutott eszembe valami, amiről egészen megfeledkeztem. – Milyen volt a léggitár? – Óriási. Meg is nyertük. – Wow. Mit kaptatok? – Hát, mivel maga a léggitár is egy képzeletbeli dolog, ezért az első helyezésért egy képzeletbeli medált nyertünk. – Ööö. Megnézhetem? – érdeklődtem nevetve.

251

LEINER LAURA – Persze, tessék – nyúlt Napsi a nyakához, és úgy tett, mintha levenne egy medált, majd gondosan a „kezembe adta”. – Nagyon szép, gratulálok – hunyorogtam a gyenge világításban az üres tenyerembe. – Vigyázz, el ne hagyd. – Majd figyelek – vihogta. – Oké, akkor most kilőve a te plusz Anthony Kiedis és én plusz az olasz terv, helyette te plusz Kolos és én plusz az olasz a cél. – Úgy tűnik. – Kár. Bár nagyon bírom Kolost, azért jobban örültem volna, ha Anthony bandázik velünk többet. – Az a szomorú, hogy kábé ugyanannyi esélyem van Kolosnál, mint egy világhírű rocksztárnál – komorodtam el csalódottan. – Ez hülyeség – vigasztalt, aztán végiggondolta a dolgot, és korrigált kicsit. – Na, jó, lehet, hogy nem, de gondolj bele. Ha nem találom meg az olaszt a Bábelen, akkor az életem azzal fog eltelni, hogy a Facebookon bejelölöm Olaszország összes fiú lakosát. – Szűkítsd le a keresést. Csak a 17 és 25 év közöttieket jelöld – nevettem fel jóízűen. – Igaz. Akkor csak a fél életem fog ezzel telni. – Majd segítek – ajánlottam fel. – Hajaj! Nehéz dolgok ezek. Vajon Kolos érez valamit? – dörzsöltem meg az arcom gondterhelten. – Hajaj! Egyáltalán olasz volt az a srác? – sóhajtotta Napsi, mire ránéztem, és mindkettőnkből kitört a röhögés.

252

BÁBEL NEGYEDIK NAP. 1:40 FEKETE-FEHÉR.IGEN-NEM

A telefonok két értelemben is vészesen merültek: a pénz is rohamosan fogyott róluk, és tölteni is kellett volna az aksikat, így csak egy körüzenetre volt keret, ami alapján mindannyian az Európa színpadnál találkoztunk. Szasza és Abdul már ott volt, Boldi Hipóval érkezett, mi, Napsival pedig a mosdó meglátogatása után siettünk oda. Kolos viszont nem jött, úgyhogy megpróbáltam diszkréten megérdeklődni, hogy számíthatunk-e rá. – Ki? Kolos? – üvöltötte Boldi, aki valami erősítő mellett állt, amikor elkezdődött a léggitárverseny, úgyhogy fél fülére teljesen süket lett, emiatt pedig átkozottul kiabált. – Igen. Ő is idejön? – kérdeztem a lehető legtermészetesebben. – Mi??? Mi az, hogy ideköp? – Idejön??? – ordítottam rá. – Ja! Nemtom! – rázta meg a fejét. – Mi van Boldi fülével? – kérdezte Abdul, aki éppen visz-szaért a pulttól valami koktéllal, amihez színes szívószál járt. – Ráment a Smoke On The Water– röhögte Napsi, utalva arra, hogy ez a szám szólt akkor, amikor Boldi frászt kapott és egyben ideiglenesen elveszítette a hallását. – Add nekem a koktélcseresznyét – kunyizta el Abdul italából, aki kipiszkálta neki és odaadta. – Köszi. – Nem Kolossal voltál eddig? – ült le mellém Szasza, és érdeklődve nézett rám. – De. Egy ideig. Aztán már nem – magyarázkodtam, az asztalon dobolva az ujjaimmal. – Aha. Akkor hívd fel, hogy jöjjön ide, ha akarod – közölte egyszerűen. – Nem akarom – védtem magam. – Abszolúte nem érdekel, hogy hol van. Vagy mit csinál. Csak egy kérdés volt, hogy ő is idejön-e. De amúgy meg nem érdekel – hebegtem.

253

LEINER LAURA Szasza a homlokát ráncolva nézett Napsira, és a fejét ingatva elröhögte magát. – Mi van vele? – Kicsit szerelemes. Picit – mutatta fel a kezét Napsi, kábé egycentis rést hagyva a hüvelyk- és mutatóujja között. – Ohó. Elvette az eszed a VIP-jegyes? Azt hittem, ki nem állhatod – kezdett oltogatni Szasza. – Az régen volt – érveltem, szerintem jogosan, mert egy fesztiválon teljesen máshogy telik az idő, mint a való életben. Itt egykét nap olyan, mintha hónapok lennének. – Sajnálom, kiraklak a sátorból – szívatott tovább Szasza, mire rémülten néztem rá. – Mi? Miért? Nem rakhatsz ki! – De igen. Micsoda könnyűvérű nőszemély vagy te! Ma vettelek el! – Úgy, hogy megbeszéltük, el fogunk válni! – Ja, Anthony Kiedis miatt. Na, de hogy bejött egy plusz személy! – csapott Szasza az asztalra tettetett idegeskedéssel. – Hol egy ügyvéd? Elválok! – kiáltotta, én meg nevetve megráztam a fejem. – Rendben, váljunk el. De nem költözöm ki. – Mindenképpen kiraklak. – Hagynád, hogy a szabad ég alatt aludjak, az esőben és sárban? – Már nem esik. És igen. Hagynám. – Gonosz! – húztam össze a szemem résnyire, és a csuklómat masszírozva arra gondoltam, ahogyan a csillagok alatt, a mocskos pokrócon éjszakázom attól rettegve, hogy ki lép rám a sátrak közt átkelve. Csodás. – Mi van a csuklóddal? – Elestem – néztem Szaszára. – Mutasd – nyúlt felém, de én megráztam a fejem, és ráhúztam a pulcsimat a kézfejemre. – Semmi komoly.

254

BÁBEL Miután elállt az eső, az éjszakai élet is teljes egészében visszatért a Bábelfesztre, a színpadok körüli bódék és italosstandok megteltek, újra vadászni kellett az ülőhelyre és a tömegnyomorban erősen kellett nyomulni a pult felé, hogy valaha sorra kerüljünk. Napsi a mögöttünk ülő társasághoz hátrafordulva beszélgetett valami fiúkkal, Boldi a pult felé üvöltözött, hogy hangosítsák fel a zenét, mert semmit nem hall, Hipó az orrát fújta, és körbemutogatta a zsepit, azt kérdezve, hogy „baktérium fertőzéses színe van a váladéknak vagy egészséges?”, Szaszára egy közelben ülő lány mosolygott rá úgy tíz másodpercenként, Abdul meg a telefonját előszedve egyszer csak felkiáltott. – Itt a jelentés! – üvöltötte. – Atesz bekapcsolta a telefonját. – Éljen-éljen. Akkor a híradóban is be fogják mondani – dünnyögte Napsi egy pillanatra odafordulva hozzánk. – Húú! Azonnal felhívom! – mászott át Abdul a padon (és többek között rajtam is), és kisietett a sötét színpad előtti területre, hogy „nyugodtan tudjon beszélni”. – Hé – böktem oldalba Szaszát. – A barátnőd nem bírja levenni rólad a szemét – mondtam, a mosolygós lányra utalva, aki rendületlenül fürkészett minket, vagyis inkább Szaszát. – Ja, az ott? – biccentett, oda sem nézve. Gondolom, egy ideje már érezte magán a lány tekintetét. – Aha. – Passzolom – rázta meg a fejét Szasza. – Mi van veled? Rád sem ismerek. Nem mész behülyíteni, hogy aztán majd én rázzam le? – mosolyodtam el szélesen, felelevenítve úgy háromszáz ilyen vagy ehhez hasonló esetet. – Nem az esetem – közölte, és beleivott a poharába. – Neked van eseted? – szaladt ki a számon. – Van bizony. – Ó. Nem tudtam – csodálkoztam a kólásflakonomat öszszenyomkodva a kezem között, majd amikor kis pukkanással visszaállt az eredeti formájára, ismét benyomtam az oldalát. – És akkor ő nem az ideálod? – pillantottam újra a lány felé. 255

LEINER LAURA – Nagyon nem – rázta meg a fejét. – Mi a gond vele? – Hát, az a helyzet, hogy a szőkékre bukom – vallotta be miközben feltápászkodott. – Ahaaam – mosolyodtam el. – Meg amúgy is – nézett rám az asztal mellett állva. – A hideg ráz a hullámos hajtól. Brrr – rezzent össze, nekem pedig elállt a lélegzetem. Auch. – Kérsz valamit inni? – kérdezte totál természetesen. – Nem – mondtam, vagy legalábbis ezt terveztem, aztán a pulthoz tülekedő Szasza után nézve ösztönösen a hajamhoz nyúltam. Hát, ez aztán erősen diszkriminatív volt. – Hé! – szóltam a Szasza után forduló, világosbarna, göndör hajú lányra. – Vasald ki a hajad, vagy felejtős a dolog – tanácsoltam, és véletlenül úgy benyomtam a kólásüvegem oldalát, hogy többé már nem pukkant vissza az eredeti alakjára. A lány persze nem értette, hogy mit mondok, talán nem is hallotta, úgyhogy csak mosolyogva intett nekem, én meg erőltettem egy vigyort a fejemre, és visszaintegettem. A hangzavar óriási volt, a tömeg teljesen megtöltötte a kis stand körüli területet, sokan pedig már be sem fértek, ők a környéken ácsorogtak, csoportokba verődtek, és énekelve/ beszélgetve/röhögve italoztak. Miután Szasza visszaért a pulttól, egy hétfős, fehérvári társaság ült le az asztalunkhoz, a velünk szemben lévő padra, és ahogy az lenni szokott, rögtön beszélgetésbe elegyedtünk. Jó fejek voltak, három lány és négy fiú, mind egyetemisták, úgyhogy egész sokat dumáltunk. Időközben Abdul is visszaért és leült közénk, bár ő depressziós volt, mert állítása szerint Atesz háromszor is kinyomta a telefont anélkül, hogy beszéltek volna. – Nem értem. Egyszerűen nem értem – csóválta a fejét. – Talán olyan zajban van, hogy nem lett volna értelme felvenni, úgysem hall semmit – vonogattam a vállam, remélve, hogy ezzel megnyugtatom kicsit, vagy legalább rádöbbentem, hogy attól még, hogy a titokzatos, „bulikirály” Atesz nincs vele, igenis jó társaságban van. 256

BÁBEL – Igazad van. Majd reggel újra megpróbálom – vidult fel egy kicsit Abdul. Nagyszerű. A fehérváriak eközben felajánlották, hogy játsszunk, amire a többiek azelőtt rávágták, hogy oké (Napsi és Abdul, meg a nagyothalló Boldi is), mielőtt kiderült volna, hogy miről van szó. – Na, szóval – kezdte a társaságuk egyik tagja, azt hiszem, Laci – fekete-fehér, igen-nem. Ismeritek? A fiúk ismerték, mi, Napsival azonban nem, úgyhogy eligazítást kértünk. A lényeg, hogy beszélgetés, illetve egymástól való kérdezgetés közben ezt a négy szót tilos válaszolni. – Ez tök jó! Simán nyerem – húzta ki magát Napsi büszkén. – Gondolod? – kérdezte Laci mosolyogva. – Igen! – biccentett határozottan Napsi. Mindenki felröhögött, Szasza pedig a fejét rázva így szólt hozzá. – Gondolkozz már, agyhalál, mielőtt beszélsz! – Miért? Jaaa! Basszus – nevetett fel vihogva. – Jó, ez még nem ért. Nem ismeri a játékot – sztornózta Abdul az eredményt, ami alapján már most vesztésre álltunk. – Rendben. Akkor most kezdjük. Tízig megy a verseny. Akinek a csapata előbb kimondja tízszer a négy tiltott szót… azok fizetnek a másik társaságnak egy kört. – Áll az alku – nyújtott kezet Szasza. – Jó. Készen álltok? – kérdezte Laci körbenézve rajtunk. – Természetesen – feleltem megfontoltam, ügyelve arra, hogy ki ne mondjam, hogy „igen”. – Már elkezdődött? – üvöltött Boldi, fejét furán félrebillentve, mert a halláskárosodása miatt az egyensúlyával is problémák adódtak. – El! – válaszolta a fehérvári csapatból egy lány, aztán megakadt a szeme Abdulon. – Abdul, ugye? – Aha – bólintott. – Milyen szép név. – Köszönöm. – Arab, ha jól gondolom – mosolygott a lány. 257

LEINER LAURA – Igen – mosolygott vissza Abdul, aztán a vállához kapott, mert Szasza belebokszolt egyet. – Te barom! – Mi az? Ó, a fenébe! – fogta fel, hogy kimondta az „igen” szócskát, ezzel egy nullára vezettek a fehérváriak. Dőltünk a röhögéstől, és Abdul bakijával kezdetét vette a kőkemény taktika. Mindenki kétszer meggondolta, hogy mit válaszoljon, az asztal alatt rugdostuk egymást, nehogy bedőljünk, és remekül szórakoztunk. – Hallod, te elég sápadtnak nézel ki, jól érzed magad? – szólt az egyikük Hipóhoz, aki ettől frászt kapott, és a homlokára tette a kezét, hogy ellenőrizze a lázát. – Nem! – vágta rá kétségbeesetten. – Áááá, Hipó! – förmedtem rá. – Most kettő null – csóváltam a fejem csalódottan. – Kit érdekel? Tényleg rosszul nézek ki? – rémült halálra. – Remekül festesz, ne foglalkozz semmivel – próbáltam nyugtatgatni, de Hipó már írta az SMS-t Farouk doktornak. Mindegy, hogy éjszaka volt. – Agybajt kapok – sóhajtottam. – Mi a gond? – kérdezte vigyorogva a fehérvári társaság egyik fiútagja, szórakozottan figyelve a színjátékomat. – Melyik az a Jackson-szám, aminek a klipjében Macaulay Culkin van? – fogtam a fejem erőltetettem. – A Black or White – vágta rá egy lány gondolkodás nélkül, mire széles vigyorra húztam a számat. – Kösz. Ez kettő volt. – Zsófi, ezt baromi ügyesen csináltad! – dicsért meg Abdul, amikor szép lassan mindenkinek leesett, hogy a válaszban szereplő „fekete” és „fehér” szóval egyszerre kiegyenlítettem az állást. A leleményességemet amúgy mindenki elismerte, még a másik csapat is, úgyhogy bekeményített a játék, merthogy az állás ezzel 2:2 lett. Egy csomó ideig semmi nem történt, olyan válaszokat adtunk, mint „tulajdonképpen elképzelhető” vagy éppen „azt gondolom, lehet róla szó”. Minden erőnkkel azon voltunk, hogy kivédjük a négy 258

BÁBEL tiltott szót, de minél jobban rágörcsöltünk, annál nagyobb volt a röhögés, és egyre nehezebben ment a koncentrálás. – Fehérvár Fejér megyében van, ugye? – kérdezte Szasza. – Úgy bizony – jött a megfontolt válasz az egyik sráctól. – Nem! Az Fehér megye! – üvöltötte Boldi. – Hopp, ez két strigula nektek – számolta bele Laci Boldi bénázását. – Boldi, te álladék! – nézett rá Szasza. – A mi kérdésünkre ők válaszolnak. És különben is! Olyan megye nincs! – MI VAN? – üvöltötte. – Hülye is, süket is. Semmi haszna – legyintett Szasza röhögve. – Hagyma? – hunyorgott Boldi, elkapva egy-egy szófoszlányt. Legalábbis azt hitte, hogy jól hallja. Boldi botlását követően elkezdődött a mélyrepülésünk. Én rávágtam egy „nem”-et egy beugratós Red Hot Chili Pepperskérdésre, amit nem hagyhattam annyiban, és reflexből jött a válasz, Napsi elszólt egy „feketét”, amikor azt felelte, hogy Black Sabbath, Hipót majdnem kizártuk a csapatunkból, mert újra megkérdezték tőle, hogy rosszul van-e, ő meg csípőből mondta, hogy igen, Abdul pedig még vitába is szállt, hogy a Karib tenger kalózai első része A fekete gyöngy átka. Háromszor mondta ki a címet, ezzel pedig 9:4 lett az állás. Egy húzásunk volt. – Na, jó, mindenkinek csönd – szólt Szasza idegesen, mi meg valamennyien izgulva figyeltük, hogy most mi fog történni. – Mit mondott? NEM hallottam! – ordította a félsüket Boldi. – Én megölöm – pattant fel Szasza, pontosan azzal egy időben, hogy a fehérváriak elkezdtek ünnepelni. Megnyerték a játékot, mi pedig csúfos vereséget szenvedtünk. – Hát, gratulálok – mondtam ki sportszerűen. – Köszönjük – vigyorgott büszkén Laci, a csapatuk fő szószólója. – Akkor… – Mi álljuk a következő kör fogyasztásotokat – szólt Napsi kelletlenül.

259

LEINER LAURA – Bizony-bizony. Szóval… – kezdett irkálni egy összerongyolódott prospektusra, mi meg unottan vártuk, hogy mit kell vennünk nekik. Igen ám, de mi a játék elején úgy gondoltuk, hogy a nyertesek maximum egy pohár vagy korsó valamit kérnek, esetleg egy üdítőt, mert mi nyerés esetén biztosan így tettünk volna. Erre a társaságuk odanyomott a kezünkbe egy olyan rendelést, amin a legdrágább koktélok és piák szerepeltek, ráadásul fejenként, de a legdurvább, hogy volt köztük egész üveg is!!! – Menjetek már, ez egy játék volt, frankón ezt kéritek? – lengette meg Szasza elképedve a nyúzott papírlapot. – Ja. Eléggé szomjasak vagyunk – röhögtek össze. – Mutasd – léptem Szasza mellé. – Jó, persze! Ennek az egynek az ára… – számolgattam a teljes üveg röviditalt, ami a pofátlanság végső határát feszegette. – Játszottunk, veszítettetek – közölték tökre vehemensen, mert ahogy meglátták a reakciónkat a borsos végösszegre, megijedtek, hogy talán lelépünk és úszik az ingyen detoxikáló lehetősége. – Nyugi, ki fogjuk fizetni – rázta a fejét Abdul. – Na, erről van szó. – Öcsém! – üvöltötte Boldi Szasza háta mögül beleolvasva a papírba. – Jó hogy ötfogásos vacsorát nem kérnek hozzá a bunkók – szólt, és bár a beszólását csak nekünk szánta, a hülye füle miatt ordított, így a másik társaság is jól hallhatta, mit mond. – Tényleg. Itt kaját is lehet kapni. Adjátok csak vissza – kérték vissza, és úgy gondolom, ez inkább szólt a „bunkó” jelzőnek, mintsem annak, hogy valóban éhesek lennének. Szasza szorosan lehunyta a szemét, Napsi idegesen rágózott, Abdul a zsebéből halászta elő a pénzét, Hipó arról panaszkodott, hogy a stressztől „gombóc lett a torkában”, én meg teljesen kétségbe estem, mert fejben számolva is körülbelül meg tudtam határozni, hogy az ötfelé elosztott összeg olyan nagy lesz, hogy totál legatyásodom a fesztivál negyedik napjának reggele előtt. Bravó.

260

BÁBEL De a sportszerűség, meg persze az, hogy idősebbek és többen is voltak, megkövetelte, hogy teljesítsük a kérésüket, úgyhogy olyan lelkesen, mintha a fogunkat húznák, odanyomultunk a pulthoz, és felvásároltuk, amit kértek. Boldi bonyolította le a fizetést, mert ilyen mennyiségnél már a pultoslány is személyit kért, hiába mondtuk neki, hogy játékban veszítettünk, csak Boldit volt hajlandó kiszolgálni. Megértem a döntését. – Tessék – pakoltuk le az utolsó adagot a fehérváriak asztalára. – Jó szórakozást – mondtam cinikusan. – Meglesz, köszönjük – bámultak ránk önelégült mosollyal az arcukon. – Remélem, hányni fognak – motyogta Napsi idegesen. – Nekem már attól hányingerem van, hogy ennyi piát látok – felelte Hipó. Ezek után persze semmi kedvünk nem volt ott maradni velük, de még a közelben sem, úgyhogy kiléptünk a padok közül, amikor utánunk ordítottak. – Halljátok! Ha elfogyasztottunk mindent – kezdte Laci, vagy ki a bánat –, akkor tarthatnánk egy visszavágót. – Szörnyen vicces – üvöltötte Abdul idegesen. – Veszíteni tudni kell. Gyerekek vagytok még – nevettek ki minket valamennyien, miközben felbontották az első üveget. – Ti meg menjetek abba a jó büdös… – üvöltötte Boldi. Ööö. A mondata végén már karon ragadtuk, és őrült módjára rohanni kezdtünk, ugyanis a fülbaja miatt nemcsak a fehérváriak hallották a cifra káromkodást, hanem a környéken mindenki, a nyertes csapat pedig nyilván nem hagyhatta, hogy pár „taknyos” így megalázza őket egy ordítással, úgyhogy készek voltak utánunk jönni. Boldi beszólására valamennyien felálltak, mi pedig jobbnak láttuk elhúzni a csíkot. Amúgy az Afrika színpadig rohantunk lélekszakadva, egymást rángatva, és vissza sem néztünk. Nem mertünk.

261

LEINER LAURA

NEGYEDIK NAP. 2:54 SZÁMOLGATÁS AZ AFRIKA SZÍNPADNÁL

Rendben. Ahogy az Afrikánál kis kört alkotva átszámoltuk a megmaradt pénzünket, totálisan kétségbe estünk. A fehérváriak nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy szinte semmink sem maradt, de azért nem feltétlenül csak ők tehettek róla, tulajdonképpen a vesztésünk világított rá arra, hogy az elmúlt napokban sokkal, de sokkal több pénzt költöttünk, mint terveztük, és a legszomorúbb az volt, hogy nem tudtuk, mire. – Jó, kivontam a fehérváriaknak vett piák összegét – számolgatott Abdul. – De akkor is. Hová tűnt a többi pénzem? – Hát… – túrtam a hajamba töprengve. – Talán az 50-60%-os borravalók miatt úsztál meg. Nem kellett volna minden lány pultosnak annyit hagyni. – Mit tehettem volna? Olyan szépen mosolyogtak.. – Mert borravalót vártak? – tártam szét a karomat. – Én sem tudom, hol van egy csomó pénzem – gondolkozott Napsi. – Mondjuk, elverted arra a sok baromságra, amiket a bódéknál vettél – szólt közbe Szasza. – Milyen baromság? – pislogott Napsi. – Mittudomén’, vettél pólókat, valami rojtos táskát… – elevenítette fel. – Végül megvetted? Annyira jól néz ki – dicsértem meg Napsit, mert eszembe jutott, melyik darabról volt szó. Együtt láttuk az Amerika közelében lévő bódé portékájában, valami perui cucc, de tényleg nagyon tuti tarisznya. És ezek szerint Napsi költött ott egy keveset. – Ugye? Szerintem is tök állat. – Melyik színt vetted végül? – érdeklődtem, mert emlékeim szerint volt barna és kék is. 262

BÁBEL – Öhm. Hát, nem tudtam dönteni – sütötte le a szemét. Aham. Ezek szerint mindkettőt megvette. Én lányként egyébként ezzel a döntéssel teljesen egyetértettem, és egy pillanatig sem hibáztattam Napsit, a fiúk azonban rémesen lehurrogták. – Hipó, te hogy állsz? – tereltem a szót, mert sajnáltam szegény Napsit, aki enyhén szólva kereszttűzbe került. – Nekem minden stimmel. – Akkor örülj neki – hőbörgött Abdul. – Vagy adj kölcsön! – csillant fel a szeme. – Kizárt dolog. Pontosan be van osztva, hogy mire költhetek még. Ebből például – mutatta a gondosan kiszámolt, félretett összeget – orrcseppet kell vennem. Abdul inkább ráhagyta, semmi esetre sem vette volna el Hipó orrcsepp- vagy fülgyertya- (?) pénzét, ő eddig is ilyenekre költött, ezután sem lesz másképp. Így mindenki túl volt rajta, és inkább felém fordultak. – A-aaa – ráztam meg a fejem. – Valamennyi kajára maradt pénzem, plusz félreraktam annyit, hogy a Red Hot-koncert alatt tudjak ereklyéket vásárolni. – Ne már! Éhezünk, te meg pólóra spórolsz? – háborodott fel Abdul. – Hé! Amióta az eszemet tudom, erre a koncertre várok, be kell vásárolnom eredeti zenekaros termékekből – védtem magam. Szasza hasonlóan állt, mint én, annyi különbséggel, hogy ő nem szuvenírekre tett félre pénzt, hanem „végszükség esetén” címszó alatt elkülönített x összeget már a nulladik napon. A társaságunkból egyébként Boldi volt a legszorultabb helyzetben, ő az utolsó pénzét hagyta ott a játék elvesztésekor. – Engem nem érdekel! – üvöltötte. – Kaját találok, inni találok, más meg nem kell – magyarázta, és megkérdezte a mellettünk ácsorgó társaságtól, hogy kérik-e még az italukat. Szakadtunk a röhögéstől, miközben Boldi kapott egy műanyag korsót, aminek az alján maradt pár korty. – Mekkora tróger vagy – nevetett Szasza a fejét razva. 263

LEINER LAURA – Mér’? – itta ki Boldi a korsó alját szorakozottan. Atesszel is jártunk már így. Ez benne van a fesztiválozásban – dünnyögte Abdul. – Komolyan mondom, most már lóg nekünk ez az Atesz amiért ennyit kellett hallanunk róla. Hívd ide, és adjon pénzt! – förmedt Napsi Abdulra. – Idehívnám, ha éppen felvenné a telefont! – kontrázott Abdul idegesen. Amíg ők elvitatkoztak, én felültem a faasztal tetejére, és a lábamat lógatva, kezemben a kólás poharammal dúdolni kezdtem az Under The Bridge-zt, mert úgy éreztem, a dal tökéletesen passzol a jelenlegi hangulatunkhoz. – Hát te? – ült fel mellém Szasza, aki szintén félrevonult a vitatkozó többiektől. – Gyűjtesz? – nézett mosolyogva a kezemben tartott pohárra. Felnevettem, és megráztam a fejem. – Nem éppen, de ha már eszembe juttattad – tartottam felé a poharat. Szasza elröhögte magát, kivett a zsebéből egy fémpénzt, és beledobta. – Köszi – biccentettem, és felbátorodva a jelképes összegen, hangosabban kezdtem énekelni. Az előttünk elsétálok szórakozottan figyeltek, Szasza pedig elvállalva a menedzselésemet, rá-rászólt az emberekre, hogy a „műsor nem ingyenes”, így páran bedobálták a poharamba a felesleges aprójukat. Ez elég vicces volt. – Na, megjött az életed értelme is – dünnyögte. – Anthony Kiedis? Hol? – kapkodtam a fejem vigyorogva. – A másik. Kolos Kiedis – biccentett Szasza. – Ó. Értem – sütöttem le a szemem zavartan, és tovább énekelgettem, Kolos pedig abban a pillanatban ért oda hozzánk. – Ez annyira hamis, hogy inkább ki kéne venni abból a pohárból – szólt minden bevezetés nélkül. – Haha. De vicces vagy. Ha jobban tudsz énekelni, akkor hajrá, ha viszont nem, akkor ssss és fizess – tartottam felé a gyűjtődobozzá avanzsált pohárkámat. Kolos röhögve megrázta a fejét, és beledobott egy kicsi, sőt, mondhatni, a létező legkisebb aprópénzt. – Ennyi? 264

BÁBEL – Mondom, hamis vagy – ismételte magát. – Na, szép – csörgettem meg a poharat. – Mondjuk, ez nem is rossz. Eléneklem újra. – Várj! – hőkölt hátra Kolos. – Inkább ne. Adok többet! Nevetve megráztam a fejem, utalva arra, hogy nem kell, akkor is énekelni fogok, így folytattam a dalolászást, közben meg Kolos megkérdezte a többieket, hogy pontosan mi folyik itt. Jellemző, hogy amikor elmondták, mi történt, Kolos okoskodni kezdett, mondván, hogy a „legamatőrebbek” is tudják, hogy egy játék vagy fogadás előtt pontosan tisztázni kell, hogy mi jár a nyertesnek. Ez, mondjuk, igaz. Ha előre kikötjük, hogy mit tartalmaz a „vesztes fizet egy kört” megállapodás, akkor nem lettünk volna ekkora bajban és nekem nem kellett volna poharat fogva énekelnem. Ami, mellesleg, egy fél kávé árát hozta vissza. Büszkén léptem a többiekhez és mutattam meg röhögve, hogy „igazi Punk lettem”, sikerült pénzt szereznem. – Hé, ez nem is hülyeség. Napsiból sok pénzt csinálhatnánk – töprengett Abdul. – Elmész te a fenébe! – kérte ki magának Napsi azonnal. – Miért? Nem akarsz bikiniben énekelni a főút mellett? – próbálkozott tovább, aztán a vállához kapott, mert Napsi belevert egyet. – Jó, nyugi, nincs semmi gond. Kihúzzuk a Bábel végéig ennyiből is. Max kicsit szerényebb kajákat eszünk… – vázolta fel a tervét Szasza. – Mennyire szerényeket? – csodálkozott Hipó. – A legolcsóbbat – vágta rá. – Nincs több gyros? – sápadt el Abdul. – Nincs, de odamehetsz megszagolni, azzal telítődsz egy darabig – tanácsoltam. – Na, neee. Inkább keresek egy lányt, és meghívatom magam – közölte Abdul a bé verzióját. – Apád büszke lenne rád, dzsigoló – meredt rá Napsi. – Ami azt illeti, ehhez tényleg lesz egy-két szava – mondta Hipó. – Legyen – vonogatta a vállát Abdul. 265

LEINER LAURA – Úgy értem, most – tartotta Hipó a mobilját Abdul felé, aki riadtan nézett rá. – Mi van? Apám van a vonalban? – Aha. – Miért? Éjjel három óra van! – Ügyeletes – magyarázta Hipó. – És te ezt honnan tudod? Argh. Mindegy. Add már ide! – kapta ki idegesen a telefont Hipó kezéből, és a füléhez tartva elsétált. – Szia, apu. Neeem, dehogy. Csak hülyültem. Van pénzem, tudom, hogy sokat adtál. Nem vertem el. Dehogyis – füllentett folyamatosan. Boldi, akárhol is volt az elmúlt percekben, visszajött hozzánk, és megállt Kolos mellett. – HALLOD! ISZUNK VALAMIT? – üvöltötte. Kolos rezzenéstelen arccal nézte, majd kérdőn felénk fordult. – Ez miért üvölt? – Félig megsüketült – legyintettem. Kolos nem is akart többet tudni, neki ennyi infó bőven elég volt Boldiról és az állapotáról. – Jó, igyunk valamit – válaszolta. Boldi hunyorogva leolvasta a szájáról, aztán vidáman a vállára csapott. – AKKOR HÍVJ MEG – ordította, mi meg valamennyien felröhögtünk. Kétségtelen, Boldi egy állat.

266

BÁBEL NEGYEDIK NAP, 4:04 KIDŐLTÜNK

Fáradtak is voltunk, tulajdonképpen csórók is, és bár az eső elállt, de az éjszaka kifejezetten hideg volt, úgyhogy jobb híján visszavonultunk. Fogmosás után a sátorba mászva lerúgtam a sáros gumicsizmámat, és a bejárat mellé tettem, hogy ne koszoljam jobban össze az „otthonunkat”, aztán bevackoltam magam a hálózsákomba, és mint egy parton vergődő sellő, próbáltam félrehúzódni, hogy Szasza elférjen. A másik oldalamon Hipó és Abdul már bealudt, úgyhogy kezdődhetett az éjszakai koncertezés. Hipó a fogát csikorgatta álmában, Abdul pedig horkolt, mint egy ló. – Jó éjt, Szasza – suttogtam. – Neked is. Elférsz? – kérdezte halkan. – Nem. Te? – Nem – mondta ki, mire mindketten felröhögtünk. – Lehet, hogy át kéne költöznöm Napsihoz. Akkor ti kényelmesebben lennétek – tűnődtem. – Aha – vágta rá kapásból. – Mindig is ámultam az önzetlenségeden. – He? – Hát, te mindig másra gondolsz – folytatta. – Most is azon vagy, hogy mi kényelmesen legyünk, ezért feláldoznád magad és átköltöznél abba a sátorba, ahol véletlenül Kolos is lakik… – Óóó. Nekem ez eszembe sem jutott – füllentettem viszszatartott vigyorral. – Azért mondom. Áldott jó ember vagy – oltott tovább Szasza, mire befordultam felé, és a telefonom kijelzőjével megvilágítottam az arcát, így ő is láthatta az enyémet. – Jó, tök mindegy, úgysem költözöm át. – Felőlem mehetsz. Már úgy is ki akartalak rakni. – Kösz – nevettem el magam. – Hallod – nézett a szemembe. – Ez most komoly? 267

LEINER LAURA – Mármint mi? – Ez a Kolos dolog. Frankón beleestél? – Nem tudom. Lehet – sóhajtottam mélyen. – Miért? – Semmi. Csak fura. Napsi szokott minden szembejövőbe beleszerelmesedni. Rád ez nem jellemző. – Kolos nemcsak szembe jött… – Hanem szemben is lakik – vágott közbe Szasza, utalva a sátrukra. – Hülye. Nem úgy értem – nevettem fojtottan, nehogy a fogászról álmodó Hipót vagy a kómában horkoló Abdult felverjem. – Nem tudom – váltottam vissza komolyra. Tényleg nagyon szimpi. – Aham. – De úgyis mindegy, totál nem érdeklem. – Miért ne érdekelnéd? – Mert én nem az a fajta lány vagyok, aki az ilyen fiúknak tetszene… – mosolyogtam szomorúan. – Ez hülyeség. – Ugyan. Láttam a volt barátnőjét. – És? – És az pont elég volt – magyaráztam álmosakat pislogva. – Ne legyél hülye. Kolos összetehetné a kezét, amiért egyáltalán gondolsz rá. – Ezt miért mondod? – Mert így van – fordult vissza hanyatt, és lehunyta a szemét, jelezve, hogy aludni készül. – Kösz, ez jól esett – húztam óvatos mosolyra a számat, és magamban hálát adtam, amiért ilyen legjobb barátom van. – Amúgy… Mi bajod a hullámos hajjal? Ha? Szasza. Szaszaaa! – bökdöstem, de hiába. Elaludt. A telefonom kijelzőjével rávilágítottam az arcára, aztán hagytam, hogy elsötétüljön, és az egész sátrat beborította a feketeség. A sötétben nyomorogva hallgattam egy darabig, ahogyan Abdul horkol, Hipó motyog és megállás nélkül fogcsikorgat, aztán végül én is lehunytam a szemem. Valamikor reggel öt körül a hollandok 268

BÁBEL énekelve érkeztek haza, és az egyikük megbotlott a sátrunk zsinórjában, de ezt csak felalomban érzékeltem, és már vissza is aludtam.

269

LEINER LAURA NEGYEDIK NAP, 9:21 REGGEL AZ ORVOSI SÁTORBAN

Csodás érzés volt arra kinyitni a szemem, hogy a sátrunk felett lévő fák ágai között forrón átsüt a nap. Végérvényesen véget is ért a rossz idő, és ez nemcsak a sátorban lévő dögmeleg miatt volt érzékelhető, hanem a külvilág felől érkező hangzavarból is. Izzadtan lerugdostam magamról a hálózsákot meg a dzsekit és pulcsit, amiben azért aludtam, hogy ne fagyjak meg, de a délelőtti felmelegedés következtében pont megsültem. Csapzott hajjal ültem fel, és hunyorogva körbenéztem. Hipó hason feküdt, és fél oldalra hajtva a fejét, tátott szájjal aludt a fejére húzott szúnyogháló alatt. Abdul békésen feküdt, szinte ülő helyzetben, ugyanis valaki (vagy Szasza, vagy Hipó) az éjszaka folyamán felpolcolta a fejét, hogy ne horkoljon, így Abdul feje alatt két dzseki és egy táska tornyosult, amitől természetellenes szögben állt a nyaka. Viszont elhallgatott. Szasza hanyatt fekve aludt, mire félkómásan odanyúltam, és kiszedtem a sötétszőke hajából valami fűszálat. Na, ekkor két dolgot is tapasztaltam. Az egyiket vizuálisan, a másikat pedig egyszerűen éreztem. És mindkét dolog a csuklómhoz kapcsolódott. Az hagyján, hogy a mozdulatra éles fájdalom hasított belé, de amikor Szasza felé nyúltam, megláttam, hogy csúnyán be is van dagadva. Jaj, ne! – Hipó! Hipóóó! – lökdöstem meg az ép jobb kezemmel. – Mi az? – riadt fel, és lerántotta a fejéről a szúnyoghálót, majd az alkarjával letörölte a szája szélén lévő vékony nyálcsíkot. Pfúj. Na, mindegy. – Ezt nézd! – mutattam felé szegény, eldeformálódott csuklómat. – Ajaj! – kerekedett el a szeme. Hipó már gyerekként is bújta az orvosi szakkönyveket, így a reakciója nem nyugtatott meg túlzottan. Ha ő megijed, akkor biztos tudja, mi bajom, tehát nekem is meg kellett ijednem. Így ketten rémültünk halálra. – Mi az? – kérdeztem idegesen. – Ezzel orvoshoz! – mászott ki a hálózsákjából. 270

BÁBEL – Jaj, ne! – siettem utána, a jobb kezembe fogva a fogkefémet és a fogkrémet, gondolván, hogy útközben majd fogat mosok. A reggel óta tartó napsütés következtében a környék teljesen felszáradt, a sátraink közt lévő pokróc pedig mocskosan terült el a földön. Úgy nézett ki, mint amit nem lehet többé összehajtani, csak széttörni. A szőnyegen egyébként Boldi ücsörgött háttal, törökülésben, és Abdul vízipipájával foglalatoskodott. – Szia, Boldi! – köszöntem rekedten. Semmi válasz. – Boldi! – szóltam, kissé hangosabban. Még mindig semmi. Ekkor inkább megkocogtattam vállát, mire riadtan odakapta a fejét. – JÓ REGGELT! – ordította, felverve a fél, ha nem az egész környéket. – Szerintem te is gyere velünk – hívta Hipó. – MIII? – Gyere! – ragadta meg a karját, és felhúzta. Boldi nem tudta, hogy hova megyünk, mert még mindig nem hallott szinte semmit, de azért velünk tartott, némi kávé vagy esetleg reggeli reményében. A két fiú türelmesen várt, amíg az egyik útszéli csapnál fogat és arcot mostam, majd a tömeget kikerülve igyekeztünk az orvosi sátor felé. A napsütés vidámságot hozott a Bábelfesztre, a fesztiválozók már ebben a „korai” órában is nyüzsögtek, egyik színpadtól a másikig mászkáltak, gyaloglók sora hömpölygött a fő- és mellékutakon, ráadásul megérkeztek az esőtől eddig megriadt napijegyesek is, akik citromsárga karszalagot viseltek a negyedik napon. Az orvosi sátor környékén Hipó otthonosan mozgott, úgy lépett be, mintha hazatért volna. – Szép jó reggelt! – köszönt. – Szervusz, Hipó! – köszönt vissza neki mindenki, aki a sátorban tartózkodott. – Hű, híres vagy – nevettem fel, és megpróbáltam bedugni a zsebembe a fogkefémet, mert mégiscsak „orvoshoz” jöttem. Amúgy az orvosi sátor nem volt túl nagy, és a képzeletemmel ellentétben sem műtőasztal, sem fogászati szék, sem hasonlók nem 271

LEINER LAURA voltak benne. Csupán afféle „pihenő” jellegű sátorról volt szó, egy asztallal és két, összecsukható orvosi ággyal. – Reggeli vizitre jöttél? – érdeklődött az egyik önkéntes „nővér”, aki nem lehetett idősebb nálunk. – Igen, és a barátaimat is hoztam – felelte Hipó. – Az egyik megsüketült, a másik pedig elesett, és fáj a csuklója – hadarta. – Nekem viszont érdekes, szúró érzésem van. Valahol itt – mutatott a bordájára Hipó. – Jó reggelt – lépett oda hozzánk egy igazi orvos. Mármint a kora alapján igazi, legalábbis nem volt velünk egyidős, mint a nővér. – Mi a probléma? – Itt érzem – bökött Hipó a jobb oldalára. – Igen, egy pillanat, de úgy hallom a barátaidnak egy kicsit, hogy is mondjam… – tűnődött a doki. – Valósabb problémájuk van. – Ezt hogy érti? – csodálkozott Hipó. – Mondom, szúr itt. Most is. Folyamatosan! – hőbörgött. – Mindjárt megnézzük, nyugodj meg. Kriszti, addig mérd meg a vérnyomását, ahogy szoktad – adta át a doki Hipót a nővérnek, aki mosolyogva félrehúzta Hipót, és lefektette az egyik orvosi ágyra, közben pedig próbálta meggyőzni arról, hogy biztosan semmi komoly baja nincs, de ki fog derülni, mi szúr neki ott. – Nos. Mi a panasz, fiam? – nézett a doki Boldira, aki hunyorogva olvasta le szájról a kérdést, aztán bólintva válaszolt. – IGEN! – Tessék? – csodálkozott az orvos. – Mi a probléma? – NEM, TEGNAP! – üvöltötte. A doki kérdőn felém nézett, mire mosolyogva Boldi vállára tettem a kezem. – Egy hangfal mellett állt, amikor elindult a zene, és azóta nem igazán hall. – Ó. Értem. Ne aggódj fiam, megoldjuk! – kiáltotta az orvos hangosan, Boldi pedig vidáman biccentett. – IGEN! A SMOKE ON THE WATER! PA PAMM PAAA. PA PAA PARAAAA! – léggitározott, a sátorban lévők legnagyobb döbbenetére. 272

BÁBEL – Egyébként – tettem hozzá, mintegy magyarázatképpen – a fülsérülése előtt sem volt teljesen rendben. A mentális állapotára gondolok. – Értem – nevette el magát az orvos, aztán leültette Boldit az ágyra, és elvégzett rajta pár vizsgálatot. Nekem közben persze Boldi kezét kellett fognom az ép jobb kezemmel, merthogy „félt” vagy mi. Végül egy szuri után (aúúú) egy hatalmas pamacs került a sérült fülére, amit egy egész fején áthúzott, hálós rögzítőkötés tartott meg. – Így ni. Rendben leszel – veregette meg a hátát az orvos. – Meddig nem fog hallani? – Pár óra múlva már rendben lesz – biztatott az orvos. – Na, végre, én jövök! – tülekedett oda hozzánk Hipó. – Pont itt fáj. Ahol mutatom – bökdöste tovább az oldalát. – Hipó, még egy picit várj, megnézzük ezt a csuklót is. – Ez nem igaz – ciccegett idegesen. – Jó, kész. Elájulok! – jelentette ki, majd komolyan, Hipó egyszerűen lerogyott és elterült a földön. Az orvos unottan figyelte a színjátékot, majd ráérősen a nővérre nézett. – Kriszti, szedd fel Hipót a földről, megint ájulást színlel – sóhajtotta. – Na, mutasd a kezed – mosolygott rám. Miközben a dokinak tartottam a bal karomat, fél szemmel Hipót figyeltem, akit Kriszti minden erejét összeszedve felnyalábolt a földről és visszakísért az ágyhoz, ahol újra lepihenhetett. – Nyári gyakorlatra hoztam magammal a nővérképzőből. – mesélte az orvos, Krisztire pillantva. – Értem, akkor azért ilyen fiatal – világosodtam meg. – Aúúúú! – üvöltöttem fel, amikor a doki megmozdította a csuklómat. – Ez fájt? Először arra gondoltam, hogy azt válaszolom „nem, csak időnként elordítom magam”, de aztán nem akartam szemtelennek tűnni, így normálisan feleltem. Az orvos óvatosabban forgatta a

273

LEINER LAURA csuklómat, figyelembe véve, hogy mikor könnyezek jobban, végül megállapította, hogy zúzódásom van. – Vagyis…? – rémültem meg. – Kapsz rá egy kis kenőcsöt, sínt, szépen bekötjük, és pihenteted. – Pihentetem? Mármint leteszem aludni, amíg én koncertekre járok? – érdeklődtem némi szarkazmussal, mert nem volt teljesen tiszta, hogy mégis milyen módon pihentessem a kezemet, ami általában velem van. – Ne emelj semmit, és kíméld – utasított a doki, közben pedig már el is kezdte a kötésemet. – Rendben. – És ne érje víz – tette hozzá. – Igyekszem. – Készen is vagyunk. Ha nagyon fájna, akkor egy fájdalomcsillapítót be lehet venni. Alkohol nélkül, természetesen. – Nem iszom – ráztam meg a fejem. – Hogyne. Itt, az orvosi sátorban rendszerint mindenki absztinens lesz. – Gondolom – bólogattam vigyorogva. – De én tényleg nem. Csak kólát. Azt viszont sokat. A gumicsónak miatt… – Értem – mosolygott bólogatva a doki, bár sose derül ki, hogy valóban elhitte-e. Nem is nagyon számít. – Adok egy kenőcsöt, ezt használd. – És a kötés? – Ha nem bírjátok visszatenni, akkor gyere, és újra bekötözöm. Mehetsz, jó szórakozást. – Köszönöm szépen! – intettem vissza a nyomi kezemmel. Boldival félreálltunk, és egymásra nézve egyszerűen kitört belőlünk a röhögés. Ö a fülén lévő kötéssel, én meg a karomra szerelt sínnel, mondhatom, remekül festettünk. Igazi partiarcok. A lúzer fajtából, persze. – Mondjad, Hipó! – sóhajtotta az orvos fáradtan. Azt hiszem, ez mindennapos rituálénak számított.

274

BÁBEL – Szóval, most, hogy végre kapok egy kis figyelmet – kezdte sértetten – jelezném, hogy itt szúr – mutatta az oldalát indulatosan. Pár rutinvizsgálat után megszületett a diagnózis, miszerint beszorult a levegője. Hipó viszont nem adta fel. – Ugrál a bal szemhéjam! A szemének sem volt semmi baja. És az alkarján lévő csípés sem mérges póktól származott, ahogyan azt ő gondolta, hanem egy sima szúnyogcsípést kapart el. – Még valami? – érdeklődött az orvos. – Úgy érzem, sok a gyomorsavam. Elég sokat böfögök… – töprengett. – Hát, ahogyan a mondás tartja, „inkább kint, mint bent” – karolta át a vállát az orvos, és látványosan kifelé kezdte kísérni. – Én nem ismerem ezt a mondást – értetlenkedett Hipó. – Pedig híres. Viszlát, holnap. – Viszlát, doktor úr – lépett ki Hipó az orvosi sátorból. – Szia, Kriszti! – Szia, Hipó, holnap találkozunk! – intett utánunk a „nővér” is. A sátrunkhoz visszafelé gyalogolva Hipó továbbra is azzal volt elfoglalva, hogy mindenki hülye, merthogy még mindig szúr neki ott, és nem igaz, hogy nem értik meg. – Rosszul vetted a levegőt. Nekem is volt már ezerszer. Majd elmúlik – nyugtattam. – És ha nem? Ha nem az a bajom? Hanem valami komoly? Na? Naaa? – Jobb oldalon? Ott nincs semmi. – A lép is ott van. – Igazad van. Biztos az szorult be! – csaptam a homlokomra. – Goedemorgen! – integettem a hollandoknak, akik a sátruk előtt ücsörögve reggeliztek. Valamennyien visszaköszöntek, aztán kiszúrták a csuklórögzítőmet és Boldi fejkötését is.

275

LEINER LAURA – Wat er gebeurd is? – kérdezték, én meg odasétáltam hozzájuk, és angolra váltva elbeszélgettünk a történtekről. Mint kiderült, az egyik holland is elsősegélyben részesült tegnap, ugyanis Thor (a neve tökéletesen passzolt a kinézetéhez, két méter magas, vállig érő szőke hajú monstrum) a viharban megsérült, amikor egy széllökés kicsavart egy vékonyabb fát, és kissé betörte a fejét. Nem lett komoly baja, merthogy „kemény” a feje, ráadásul Thor kicsit bamba, mert a többiek szóltak neki, hogy dől a fa, ő meg menekülés helyett felnézett rá. Így egy hasonló kötés pompázott Thor unott fején, mint amit Boldi viselt. Van ez így. – Hát, veletek meg mi van? – nézett fel Napsi a pokrócon ülve, amikor megérkeztünk a sátrak közé. Kolos, Szasza és Abdul is érdeklődve pillantott ránk. – Dokinál voltunk – huppantam le a koszos, sártól összeragadt és felismerhetetlen színűvé mocskolódott pokrócunkra. – És? Minden oké? – kérdezte Szasza. – Aham. Boldi jobban lesz, én jobban leszek, Hipó meg eddig is jól volt. – Nekem szúr itt! – kiáltotta Hipó indulatosan az oldalára csapva. – Akkor ne üsd magad – tanácsolta Kolos, felnézve az iPadjéből. – Mi van a csuklóddal? – kérdezte Szasza, óvatosan megfogva a kötésemet. – Zúzódás. Pár óránként Kolos bekeni, és hamar elmúlik – magyaráztam a sínt tanulmányozva. – Miért kenném be a karodat? – hőkölt hátra Kolos. – Mert miattad estem el? – feleltem kapásból. – Magad miatt estél el. Miért rohangálsz a sárban? – röhögött ki, aztán folytatta a tabletezést. – Valaki majd bekeni a kezem? – biggyesztettem le a számat csalódottan. – Majd én – felelte Napsi. – Köszi. – Zsófi, mit kérsz reggelire? – érdeklődött Szasza a Bábelfeszt gyűrött katalógusát lapozgatva. 276

BÁBEL – Mi a választék? – Zsíros kenyér vagy lekváros. Jó, mi? – Fúj. Akkor inkább lekváros. Meg egy kapucsínó – másztam be a sátorba a pénzemért. – Kapucsínó? Micsoda luxus – röhögött fel Boldi, akinek összedobtuk a reggelipénzét, tekintettel arra, hogy egy árva forintja nem maradt. – Jó, egyedül nem kérek. Csak ha mindenki tud venni – adtam meg magam. Azért mégsem szerettem volna a többiek előtt „dőzsölni”. – Tessék. Hozzatok mindenkinek egyet. Állom – halászta lki Kolos a zsebéből a pénzét. – Hű. Köszi – vigyorgott Napsi. – Ésetleg a lekváros kenyér helyett… – próbálkozott Abdul. – Egy kapucsínót kapsz, oszd be – rázta meg a fejét Kolos jelezve, hogy ennyit szándékozik tenni értünk, és pont. Ezután szétoszlott a társaságunk. Napsi és én zuhanyozni készültünk, Abdul és Szasza elment reggeliért, Hipó és Kolos maradt a pokrócon ülve netezni (az előbbi az online tünetellenőrzőn kutakodott, az utóbbi cikket írt), Boldi pedig úgy döntött, elmegy a pékséghez és megáll az üveg előtt a kakaós csigát nézni, hátha kap egyet. Így kezdődött a negyedik napunk.

277

LEINER LAURA NEGYEDIK NAP, 11:17 PETRA VERZIÓJA. HAJJAJ

Mint már oly sokszor említettem, egy fesztiválon csak azzal fut össze az ember, akivel nagyon nem szeretne. És én kibe futottam bele? Naná, hogy Kolos volt barátnőjébe. Az egész teljesen véletlen volt, merthogy Napsival zuhanyoztunk, ami a kötésem miatt durván átfordult szerencsétlenkedésbe; én a fülkében igyekeztem nem összevizezni a karomat, ő meg az ajtót fogta nekem, mert egy olyanba sikerült bemennem, ami állandóan kinyílt magától. – Na? – üvöltötte. – Megvagy? – Mindjárt! – kiáltottam. Fél kézzel nem könnyű hajat mosni, plusz használat után a kis, rózsaszín nyelű borotvámat is leejtettem, amiből ez volt az utolsó darab, így választhattam, hogy vagy felveszem a kabin vizes, koszos, mindenféle láthatatlan élősködőtől hemzsegő zuhanytálcájáról, vagy átváltok hippire és a természet gyermekeként naturál külsőt öltök. A második verziót választottam, az még mindig barátibb, mint az első. Khm. Amikor végeztem és Napsi bedugta a kis résen a ruháimat, felöltöztem, aztán helyet cseréltünk. Az ajtónak támaszkodva hallgattam, ahogyan odabent énekelget, közben meg a kötésemet nyomkodtam az arcomhoz, ellenőrizve, hogy mennyire lett vizes, amikor ketten elsétáltak előttem, szabad fülkét keresve. Egy pillanatra néztem csak fel, aztán azonnal le is hajtottam a fejem, de ez a csel soha nem jön be, mert azzal, hogy valaki nem néz a másikra, még nem lesz láthatatlan, csupán bunkó. – Szia – köszönt rám Petra, aki egy barátnőjével volt. Kénytelen voltam visszaköszönni, egyszerűen nem tehettem meg, hogy levegőnek nézem. – Sziasztok – erőltettem egy aránylag barátságos mosolyt a fejemre.

278

BÁBEL Petra az emlékeimben már csak homályosan élt, mivelhogy azóta kábé tízezren jöttek szembe velem, és kicsit összemosódtak az arcok, pechemre viszont sokkal szebb volt, mint ahogy rémlett. És még az a hülye, nem egyenesre vágott, aszimmetrikus frufrus frizura is annyira passzolt a fejéhez. – Képzeld, még mindig semmi. Ez a fesztivál elnyeli az embereket. Most már egy barátunkat sem találjuk – mesélte a szemét forgatva, teljesen közvetlenül. Ja, igen, ha esetleg még nem említettem volna, a Bábelfeszten úgy mennek a dolgok, hogy ha valakivel másodszorra is összefutsz az emberforgatagban, az olyan, mintha egy ezeréves ismerősödet látnád viszont, ergo azonnal barátságosan üdvözlitek egymást, beszédbe elegyedtek vagy csak egyszerűen ott folytatjátok, ahol legutóbb abbamaradt a diskurzus. Így jártam egy Chewbacca pólót viselő fiúval is, akinek „aarrrrgghh” hörgéssel köszöntem, ő meg visszaszólt kábé így; „garrrrrgh”. Aztán egy teljesen másik alkalommal, egy teljesen más színpadnál állva egyszer csak valaki rám üvöltött, hogy „gahrnnnn”, mire odakaptam a fejem. A chewi pólós srác volt, mondjuk már nem azt a felsőt viselte, de így is felismertem, szóval visszaintegettem, azt felelve, hogy „garghhh”. Ezt a tartalmas Star Wars-dialektust csak azért jegyeztem most meg, mert volt már rá példa, hogy valakivel több nap után folytattam a kommunikációt, mintha mi sem történt volna. Úgy, mint Petrával is. Észbe kellett kapnom, és minden wookie válaszomat elfeledve, a jelenlegi problémára kellett koncentrálnom. Vagyis Petrára. – Sajnálom – sziszegtem a fogam között, egy kisebb hatásszünet után. – Mindegy – sóhajtotta. – Azért csörögj rám, ha valahol találsz egy Kolost – mosolygott kedvesen. – Rendben – bólogattam, és figyeltem, ahogyan továbbmennek, szabad zuhanyfülkét keresve. Fogalmam sincs, mi ütött belém, de hirtelen elöntött a méreg. Megcsalta, és most azon van, hogy kimagyarázza magát, totálisan

279

LEINER LAURA ellehetetlenítve a helyzetemet. Koloshoz egy kedves, hűséges lány való. Mint én. És nem egy ilyen dög, felháborítóan klassz hajjal. – Nem fog veled beszélni! – kiáltottam utána meggondolatlanul. – Tessék? – fordult hátra tágra nyílt szemmel. – Nem bocsátja meg, hogy megcsaltad. Hiába keresed – húztam ki magam, amennyire csak tudtam, bár így sem lettünk egyforma magasak. – Te ismered? – lépett vissza felém enyhén rezignáltan, úgyhogy ösztönösen bekopogtam Napsinak. Bátyja van, ezért mindig is ő volt a bátrabb. – Jövök már! – kiáltotta. Petra és a barátnője meg közben odaért hozzám. – Miért nem mondtad el, amikor találkoztunk? – meresztgette a szemét, ami elég ijesztően hatott. – Mert tiszteletben tartom, hogy nem szeretne téged látni – feleltem kissé remegő hangon. Úúú, feldühítettem Pedro Almodóvar múzsáját. Nekem annyi. – Ezt ő mondta? – Igen. – Légy szíves, vigyél oda hozzá – kérte, de valójában utasítás volt. – Nem. – Nem? – szaladt össze a fekete, vékonyra szedett szemöldöke. – Nem – motyogtam. – Meg is verhetsz. Majd kapok egy másik kötést – mutattam fel a kezem szórakozottan. – Mi van? Mindenki megőrült? Már nemcsak megcsalom a barátomat, de verekszem is? Mit találnak még ki rólam? – fogta a fejét elképedve. – Ezt hogy érted? – ráncoltam a homlokom, de a következő pillanatban Napsi félőrülten, lógó, vizes hajjal rontott ki a gőzből, és Petrára förmedt. – Hagyd békén a barátnőmet, vagy velem gyűlik meg a bajod! – üvöltötte az ajtóban. – Ez ki? – nézett rám Petra. 280

BÁBEL – Ő a legjobb barátnőm, Napsi. Napsi, ő Petra. – Ah, a megcsalós – biccentett Napsi. – Nem vagyok megcsalós, fejezzétek már be! – szólt ránk Petra erélyesen. – Kolos nem ezt állítja – feleltem hidegen. – Ja! Csak hogy tudd, szemét vagy! – bökte meg a mutatóujjával Napsi Petra vállát. – Ööö. Szerintem ne bökdösd – szóltam rá. – Igaza van. Ne bökdöss! – kérte ki magának Petra. – Petra, én bemegyek ide! – szólt oda a barátnője, aki időközben talált egy szabad kabint. – Rendben! – kiáltotta Petra, majd a szemembe nézett. – Engedd meg, hogy elmagyarázzam – kérte. – Nem tudom, nekem ez nem tetszik… – húztam el a számat. – Kérlek! – pislogott szomorúan, és bár legbelül tudtam, hogy nem érdemli meg, mégis megesett rajta a szívem. Talán mert átfutott az agyamon, hogy milyen érzés lehet elveszíteni egy Kolos típusú srácot. – Jó! – adtam meg magam. Én hülye. A zuhanyozóból kilépve fáradtan néztem Napsira, aki a karját széttárva jelezte, hogy neki ez mar sok, passzolja a témát. A közelben lévő italosstand padjaira rátűzött a délelőtti nap, úgyhogy Napsi egy szétnyitott prospektusra ült a farmersortjában, hogy ne égjen szét a combja, én pedig az ujjatlan ruhámat magam alatt kisimítgatva foglaltam helyet. Persze a vékony ruhám egy pillanat alatt átforrósodott, szóval pár pillanatig elég kétségbeesett fejet vágtam, de aztán megszoktam, és végül az égető érzés is megszűnt. A hajunk rekordidő alatt megszáradt, és a napsütést élvezve a napszemüvegeink lencséje mögül, vártuk Petrát. Aki meg is érkezett. Sajna a rövid, fekete haja, a füstös sminkje, na meg a grunge style… legnagyobb bánatomra Petra úgy volt stílusos, hogy ezt nem erőltette. Kár.

281

LEINER LAURA – Itt vagyok – ült le a padra lovagló ülésben, és a keze között tartott ásványvizes üveget szorongatva nézett ránk. Vagyis inkább rám. – Mi is – feleltem frappánsan. – Na, jó! Először is. Honnan ismeritek Kolost? – A bátyámmal jött a Bábelfesztre – közölte Napsi. – Te Boldi húga vagy? – csodálkozott, és úgy tűnt, valóban megdöbbent a hallottakon. – Aha. – Óó. Így már értem – vakargatta meg a homlokát. – Oké, nem tudom, honnan szeditek, hogy azért szakítottunk, mert megcsaltam… – Kolos mondta – vágtam közbe élesen. – Aham. Hát, azért ismerem egy kicsit – nézett rám szúrós pillantásokkal. – És kizárt dolognak tartom, hogy ennyire közlékeny lenne idegenekkel. – Pedig úgy tűnik – tártam szét a karom erősen „bocs” stílusban. – Értem – mért végig Petra, ezúttal már nem úgy, mint valakit az úton látva, hanem úgy, mint valakit, aki veszélyt jelent. Nem is kicsit. – Jó, ez nevetséges. Nem fogok könyörögni, hogy adjátok át neki az üzenetemet vagy hogy vigyetek oda hozzá. Ennél jobban már nem tudom megalázni magam egy félreértés tisztázása miatt. Két éve vagyok vele, ha így zárja, ám legyen – dobolt a padon dühösen az ujjaival. – Két év? – kérdeztem vissza döbbenten. – Lenne holnap – tette hozzá keserű pillantással. – Egyszerűen döbbenet, hogy mennyire elmebeteg. Napok óta nem tudom elérni, nem hallgat meg. Ha megcsaltam volna, miért törném magam és szúrnám el az egész fesztiválomat a keresésével? – ingatta a fejét szomorúan. – Miért állítaná, hogy megcsaltad, ha nem? – szaladt össze a szemöldököm, mert egyáltalán nem stimmelt a sztori. – Ahhoz képest, hogy milyen bizalmi viszonyban vagytok – forgatta a szemét lesajnálóan –, abszolúte nem ismered. Neki nem

282

BÁBEL lehet valamit megmagyarázni, mert nem hagyja. A 21. században nem érem el és nem találom. Szerinted? – Nem válaszoltál a kérdésemre. Miért hinné azt, hogy megcsaltad, ha nem? – hunyorogtam a napszemüvegem mögül, Napsi pedig izgatottan rágózott az asztal másik oldalán, lecsitítva egy német társaságot, akik hangosan nevettek, emiatt nem hallott jól minket. – Mert egy „jóakarónk” bekevert. – Hogyan? – érdeklődtem. – Az elmúlt héten elég sokat voltam egy barátommal, amiről Kolos nem tudott. Nem tudhatott. És egy csoporttársam leadta neki a drótot, Kolos rákérdezett, amire nem tudtam normális választ adni, ő meg beőrült, dobott, letiltott mindenhonnan, kitörölt, és elérhetetlenné tette magát – hadarta. – Hű – fújt egy rágólufit Napsi. – Miért nem mondtad el neki, hogy kivel voltál? Ez teljesen zavaros. Én sem hinnék neked – vallottam be töprengve. – Nem mondhattam – ismételte. – De miért nem? – kérdeztük Napsival tökéletesen egyszerre. Petra széttárta a karját, és a szája szélét rágva megrázta a fejét. – Mert az évfordulónkra készültem, azért kellett egy barátom segítsége – nyögte ki. – Mi? Ez hülyeség – hőköltem hátra. – Inkább dobattad magad, mint hogy lelődd a meglepetést? Bocs, de ez így elég nevetséges. – Addig nem akartam magyarázkodni, amíg nem tudok előállni az igazsággal. Gondoltam, majd meglepem, és közben mindent elmesélek. Franc gondolta, hogy erre már nem lesz lehetőségem – dünnyögte szomorúan. – Miért nem mondtad el neki, miután komolyra fordult a balhé? – túrtam a hajamba sóhajtva. – Szerinted mit próbálok majdnem egy hete? Már a hülye évfordulónk sem érdekel meg az ajándéka, amiből az egész indult. Csak jó lenne, ha meghallgatna és elfelejtenénk az egészet – biggyesztette le a száját. 283

LEINER LAURA – Ciki – vonta le a következtetést Napsi röviden. – Hűha – emésztgettem a hallottakat. – Szerintem is. De most már nem érdekel. Tényleg. Annyira önfejű, hogy úgyse hallgatna végig. – Látod, ez biztos. – Úgyhogy nem kérem, hogy mondjátok el neki… – nézett Napsira, majd megállapodott a tekintete rajtam. – Te úgysem tennéd meg. – Én? Miért pont én? – remegett meg a gyomrom. – Csak megérzés – húzta kényszeredett mosolyra a száját. – Mindegy. Kösz, hogy elmondhattam, mert a barátaim már szörnyen unnak, egy csapat olasz pedig egy szavamat sem értette, bár meghallgattak – tápászkodott fel. – Olasz? Hogy nézett ki? – csillant fel Napsi szeme. – Mint az olaszok általában – felelte Petra. – Nem volt köztük egy különösen szép? – Nem tudom, ezt így nehéz megállapítani – mosolyodott el, és szemmel láthatóan indulni készült. – Sziasztok! – Szia – integetett Napsi. – Szia – sóhajtottam, vadul kattogó aggyal. – Egyébként – szóltam utána –, mi volt az? – Mi? – fordult vissza. – Az ajándéka. – Ja, az – dörzsölte meg az orrnyergét. – Totál műszaki analfabéta vagyok, úgyhogy egy barátom segítségét kértem. Kinyomtattuk az összes bejegyzését és cikkét, kommentekkel együtt, és beköttettük. Szép lett – mosolygott annyira szomorúan, hogy konkrétan majdnem megszakadt a szívem. – Klassz ajándék – ismertem el, Petra pedig tehetetlenül megvonta a vállát és elsétált, nem sejtve, hogy mindössze tizenöt méterre lehet Kolostól. Én meg hirtelen pont annyira dögnek éreztem magam, Mint amennyire voltam. – A fenébe! 284

BÁBEL – Jaja – értett egyet Napsi. – Elmondod Kolosnak? – Nem tudom. Akkor kibékülnek – szomorodtam el – Bizony. De ha nem mondod el… – Akkor szemét vagyok – értettem egyet. – És ha utólag kiderül, akkor… – Még szemetebb vagyok – fejeztem be. – Kábé. – Rendben. Visszamegyek, és elmondom neki – álltam fel az asztaltól, meghozva ezt az igen kemény és fájdalmas döntést. – Szerintem is ez a helyes – pillantott rám büszkén Napsi. – Csinálnál majd rólam pár nyomorult, „forever alone” fotót, amit megszerkesztek videóként, és beteszem alá az I Could Die For You-t. – Naná! – vihogott Napsi. – Hátha rákattint a YouTube-on Anthony Kiedis, és azonnal beléd szeret. – Ez természetes – feleltem keserédes mosollyal, és kész voltam lemondani életem szerelméről, csak hogy ő boldog legyen. Mármint az életem egyik szerelméről, Kolosról. Anthonyhoz továbbra is ragaszkodom.

285

LEINER LAURA NEGYEDIK NAP. 11:30 A BEFUCCSOLT TERV. REGGELIZÉS, MEGVAN AZ ÖSSZES PALACK!!!

Ésküszöm, hogy el akartam mondani Kolosnak! De tényleg. Ahogy a sátrak madzagain átlépkedve visszaértem a helyünkhöz, már meg is fogalmazódott a fejemben, hogy mit fogok mondani és hogy a blogom hátterét mielőbb átszerkesztem összetört szív képeivel, esetleg teljesen feketére. Csakhogy amikor leültem Kolossal szemben a pokrócra, és bele akartam kezdeni a nagymonológomba, félretette az iPadjét, és a karomhoz nyúlt. – Na, hol az a kenőcs? – Mi? – zökkentett ki a gondolatmenetemből, amit pedig gondosan felépítgettem. – A kenőcs. A kezedre. – Óóó. A kenőcs. A sátorban. Hozzam? – Szerinted? – nézett rám unottan. – Jól van, na. Hozom – álltam fel vigyorogva, és a tekintetem összetalálkozott Napsiéval, aki tátogva dühöngött, hogy „nem ezt beszéltük meg”. Egy laza „bocs” válasszal és egy vállrándítással lerendeztem a történetet. Majd később elmondom, nagy ügy. Kolos leszedte a kötést a kezemről, én pedig lélegzetvisszafojtva figyeltem a mozdulatait, ahogy az amúgy szörnyen büdös kenőcsöt óvatosan beledörzsöli a csuklómba és precízen visszatekeri rám a fáslit. – Köszönöm – pillantottam hálásan a kezemre, majd Kolosra, örömmel konstatálva, hogy már nem is fáj a csuklóm. Ellenben a lelkiismeretem éppen megölni készült. – Itt vagyunk – lépte át a sátrunk zsinórját Szasza, és kérdőn nézett le ránk. Öhm. Kolos a kezemet fogta. De nem azért, hanem mert még a kötést igazgatta, de mindegy. Rosszkor? – vonta fel a szemöldökét Szasza kérdőn. – Mi? – nézett rá értetlenül Kolos. 286

BÁBEL – Mi? – kérdeztem én is, de én csak azért, hogy tereljem a gyanút magamról. – Ezt nézzétek! – rohant Boldi a sátrak között. – Addig bámultam, amíg adtak nekem egy kakaós csigát – tartotta fel a kezét, büszkén mutatva fel a zsákmányt. Sajnos Boldi a nagy izgalom közepette nem vette észre az utolsó átlépendő zsinórt, így megbotlott benne és óriásit taknyok, ráborulva és ezzel együtt ledöntve Hipó sátrát. Aki benne pihengetett. – Aúúúú! – ordította Hipó, akinek a sátra mostanra kiszáradt, így visszaköltözött, ezért is feküdt benne. – Áááááá! – ordította az amúgy is süket Boldi, és megpróbált feltápászkodni. – Jellemző – nézett felé Szasza. – Három métert repült, de a kakaós csigát védte a legjobban – mutatta. Boldi keze valóban az ég felé meredt, és benne szorongatta az édességet. Amit a húga nem hagyott annyiban. Amíg Boldi azon volt, hogy felkeljen Hipó sátráról és egyben Hipóról is, Napsi nyugodtan odasétált hozzá, és lehajolt. – Kivettem a kakaós csiga közepét – szólt. – Mi? Hülye vagy? – ordította Boldi, és a dokinak tényleg igaza volt, kezdett jobban lenni, mert ezt bizony meghallotta. – Bocs – vihogta Napsi. – Add vissza a közepét! – pattant fel Boldi. – Állj már meg! – kiáltotta, és Napsi után kezdett szaladni, átugrálva sátrakat, zsinórokat, de még sátrak előtt pihenő embereket is. – Herczegék – legyintett Kolos unottan. – Valaki! – nyöszörögte Hipó. – Segítsetek ki! Abdul és Szasza kirángatták a meggyötört Hipót a meggyötört sátrából, és meredten nézték, ahogyan ellenőrzi magát. – Jól vagy? – kérdeztem aggódva. – Eltört a… – gondolkozott. – Valamim biztos eltört. Van itt röntgen? – kérdezte, és fájdalmas nyögést hallatva lehajolt a földön heverő programfüzetért. – Aúúúúú! – üvöltötte. – Mi van már megint? – értetlenkedett Szasza unottan.

287

LEINER LAURA – Lumbágó! Lumbágó! Nem tudok felegyenesedni! – vonyította Hipó. – Hátba verjem? – kérdezte tőlem Abdul. – Hagyd, hadd menjen így – legyintettem. Hipó görnyedten, a földre lógó karokkal indult meg, hogy az összetett problémájával a mai napon másodszorra keresse fel a fesztiválorvost. Hm. Ráhagytuk. Mi, akik ott maradtunk, nyugodtan megreggeliztünk, és bár a lekváros kenyér nem volt túl finom, egyikünk sem finnyáskodott. Van az úgy, hogy az embernek idő előtt elfogy a kerete, olyankor pedig minden alternatív megoldás megteszi. – Kolos – töröltem meg a számat egy szalvétával, és újra megpróbáltam, amit meg kellett próbálni. – Beszélhetnék veled? – Nem viszlek a VIP-be – ingatta a fejét automatikusan. – Nem arról – vágtam rá gondolkodás nélkül, aztán az ég felé pillantva egy pillanatra eltűnődtem. – Legalábbis egyelőre nem arról – javítottam ki magam. – Mi az? – kérdezte, de azért annyira nem volt lelkes. – Petrával kapcsolatban… – vettem erőt magamon, hogy belekezdjek, mire Kolos ösztönösen lezárta az iPadjét, és a hóna alá csapva felpattant. – Lemerülök. Elmentem feltöltetni – indult meg, enyhén infantilisan. Még hogy én vagyok a gyerekes! – Éppen beszéltem – néztem utána döbbenten. – Folytasd csak – intett maga mögött, és kisétált a főútra. – Oké. A barátnőd nem is csalt meg – dünnyögtem magam elé, a pokrócon lévő koszt lesöpörgetve, megfeledkezve arról, hogy nem egyedül vagyok. – Mi van? – kérdezte Abdul. – Mi? – néztem fel rá zavartan. – Mit mondtál az előbb? – Semmit. – De-de! Hallottam.

288

BÁBEL – Ó. Hát. Ja – motyogtam, zavartan piszkálva hullámos fürtjeimet. – Ezt honnan tudod? – Ő mondta – feleltem. – Ki? – Petra. – Az ki? – Kolos barátnője. Volt barátnője. A, mindegy. – És miért nem mondod el neki? – kerekedett el Abdul szeme. – Kinek? – Kolosnak! – vágta rá. – Most akartam! – Nem akartad. Hagytad, hogy elmenjen! – méregetett gyanakodva. – Oké. Jó. Lehet, hogy egy kicsit beleestem. – Kibe? – fogta a fejét. – Kolosba – vallottam be. – Kolosba? Dehogy estél bele Kolosba! – legyintett. – Mondom! – erősködtem. – Mégis mikor? – Azt hiszem, tegnap – gondolkoztam el. – Mondd el neki, tudnia kell! – Mit? Hogy beleestem? – hőköltem hátra. – Dehogy! A barátnőjét! – Ó – értettem meg. – Jó, elmondom neki! Tényleg – forgattam a szemem unottan. – Hol a vízipipám? – kapkodta a fejét Abdul a pokrócon forgolódva. – Én nem tudom. Itt volt. – Megloptak! – kiáltotta el magát, majd résnyire összehúzta a szemét. – Aham. Vajon miért füstöl a Punk sátra? – indult meg, aztán a kis sátor mellett megállva megcsapkodta a ponyvát. – Punk! Gyere ki! – Mi az? – hajolt ki az apró nyíláson a tarajos szomszédunk. 289

LEINER LAURA – Add ide a pipámat. – Milyen pipát? – kérdezte, de beszéd közben füst távozott a szájából. – Ötig számolok. Egy. Kettő – ácsorgott Abdul a miniatűr sátor mellett. Háromig nem jutott el, mert a Punk kiadta a résen a vízipipát, Abdul pedig dühösen kikapta a kezéből. – Jegyezd meg. Ami a sátrunk körül van, az nem talált tárgy, hanem a miénk! – idomította, és visszasétált hozzám. Abdullal tovább ücsörögtünk a sátraink között lévő pokrócon, és a déli, fülledt melegben kifejezetten jól esett a fák lombjainak árnyéka alatt ejtőzni arra várva, hogy valaki visszajöjjön az őrült társaságunkból. Szasza érkezett meg elsőként, akiről egyébként fogalmunk sem volt, hogy hová tűnt. – Hé! – dobott közénk egy nejlonszatyrot, ami tele volt flakona1. – Ez mi? – csodálkoztam. – Plusz huszonöt darab. Megvan a gumicsónak! – vigyorgott. – Neee – pattantam fel izgatottan. – Képes voltál összeszedni még huszonöt üres palackot? – Viccelsz, ugye? – húzta lesajnáló mosolyra a száját. – Két önkéntes kiscsaj szemetet szedett, nekik szóltam, hogy a kólásflakonokat gyűjtsék külön. – Ó. Mégis, mivel vetted rá őket? – kérdeztem, pedig pontosan tudom, hogy Szaszáért általában odavannak a lányok. Így nem is válaszolt, csak mosolyogva kacsintott egyet. Gondolom, a két zöld lány már attól zavarba jött, hogy megszólította őket egy Szasza kaliberű fiú, aztán gyorsan a kedvében akartak járni, úgyhogy pillanatok alatt összeszedték a flakonokat. Szasza már csak ilyen. Az összedőlt sátor, ami eredetileg Napsié és az enyém lett volna, napok óta azt a funkciót töltötte be, hogy az összegyűjtött palackokat bedobtuk a nyílásán. Most pedig nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy kiszedhettem. Igaz, hogy még a hátam is vizes lett, ahogyan a fülledt, áporodott, szűk kis sátorba bekászálódva egyenként kihajítottam a palackokat, de megérte, mert amint az

290

BÁBEL utolsót is kidobtam és Szasza kezét megragadva kimásztam a sátorból, indulhattunk is a kólásstandhoz, hogy beváltsuk. Whohoo.

291

LEINER LAURA NEGYEDIK NAP. 13:29 GUMICSÓNAKFÚJÁS. ÉHESEK VAGYUNK. TELEFON A PAPÁNAK

Nem kis irigységet váltott ki a többi fesztiválozóból, amikor a kóláspultnál pontosan leszámoltuk a kiszolgálónak a gumicsónak beváltásához szükséges palackmennyiséget. Nem hiába ittam meg fél Amerika éves kólafogyasztását a nulladik nap óta. Amíg Szasza átvette a nyereményünket, én büszkén biccentettem, és azon tűnődtem, hogy ötven év múlva, amikor majd a doki diabéteszt diagnosztizál nálam, simán rávághatom, hogy megérte, hiszen „anno, tizenhét évesen” lett egy teljesen felesleges, semmire nem jó gumicsónakom. Ha-ha. Természetesen azonnal visszaindultunk a sátorhoz, hogy mielőbb beüzemeljük a csónakot. Amúgy is borzasztóan meleg volt, mindenfelé félmeztelen, izzadó fiúk és fürdőruhafelsőt, valamint csőtopot viselő lányok próbáltak a nem létező árnyékba húzódni. Minden irányból őrült decibellel üvöltött a zene, a színpadokon elkezdődtek a koncertek, így kétfajta csoport lökdösött minket. Azok, akik a tömegből kifelé tartottak, átizzadva, kiszáradva, szomjasan és fáradtan, illetve azok, akik a koncertet kissé lekésték, ezért őrült nyomulásba kezdtek, hogy mielőbb az első sorokba férkőzzenek, bepótolva a lemaradást. A basszustól még a föld is dübörgött, amíg Szaszáékat vártam (mosdóba mentek), és lehuppanva a porba a flakonomban lévő szénsavmentes ásványvizet figyeltem, amint ütemre rezeg benne a folyadék. Azon sem lepődtem volna meg, ha a Jurassic Park-jelenetem végeztével az Európa színpad mögül egy TRex bukkan fel, ami a monoton döngést okozza. Nos, miután dinoszauruszt vártam a Bábel feszten, elhatároztam, hogy inkább árnyékba vonulok, mert talán az agyamra ment a napsütés. Szasza és Abdul visszatért, így megragadtam a két fiú karját, akik lendületből felhúztak, és elindultunk vissza, a sátor felé. A szerény és nem kifejezetten tápláló reggelink után fájdalmasan összeugrott a gyomrom, amint elhaladtunk az ételstandok előtt. A kajaszag 292

BÁBEL bekúszott az agyamba, és úgy éreztem, képes lennék mindent megenni, ami a kínálatban szerepel. Még azt is gusztusosnak és finom illatúnak találtam, amit egyébként nem szeretek. Szasza és Abdul nagyokat nyelve lépkedett mellettem, és igyekezett nem figyelni a faasztaloknál és padoknál ülő ebédelőkre. Hát, ha minden kötél szakad, akkor majd megesszük a gumicsónakunkat. A sátorhoz visszafelé sétálva beadtuk a telefonjainkat feltöltésre, ezzel teljesen elveszítettük a kapcsolatot a külvilággal, szóval csak remélni tudtuk, hogy a többiek nemcsak megkapták a „gyertek vissza a sátorhoz, megvan a csónak!!!” üzenetünket, hanem fel is fogták. És talált, süllyedt, ugyanis a táborhelyünkhöz átmászva a zsinórokon, Napsi, Boldi és Hipó is a pokrócon ült. – Hé! Megvan a csónak! – emelte meg Szasza büszkén a kezében fogott csomagot. Feltöltöttem kilenc új képet a „Bábelfeszt” mappába. A megtekintéshez és képleíráshoz katt ide. A diavetítés zenéje: Red Hot Chili Peppers – Cabron 1. kép: A gumicsónak kiterítése a földön, a hollandok mosolyogva odajönnek megnézni, hogy mi történik. 2. kép: Boldi a szájába veszi a kis szelepet, és elkezdi fújni. A feje vörös, a halántékán kidagadnak az erek, és furcsán dülled a szemgolyója. 3. kép: Boldi kidőlt, a gumicsónak mellett fekszik a mellkasát fogva, pedig legalább öt fújást bírt. Mindannyian röhögünk, Abdul pedig folytatja a fújást. 4. kép: Nem bírunk a csónakkal. Már valamennyien hozzájárultunk a gumijármű üzembe helyezéséhez (Hipó kivételével, mert ő nem fújt bele más után), de sehol sem tartottunk még. A fotón látható, ahogyan alig emelkedett meg a földtől a levegőnket a tüdőnkből kipréselő, átkozott csónak, de mi már kifulladva, a hőségtől szédelegve üljük körbe, és időnként belerúgunk.

293

LEINER LAURA 5. kép: Kis szieszta után újra nekiveselkedtünk. A fotón éppen Napsi fújja a kis szelepet, a háttérben látható, ahogyan a hollandok és Abdul élvezi a műsort. Mármint nem a gumicsónak felfújását, hanem a nekik háttal guggoló Napsit az apró sortjában. Ezért is mutat az egyik holland felfelé tartott hüvelykujjat. 6. kép: Félig felfújtuk a csónakot, a képet Hipó készítette. A felvételen látszik, ahogyan körbeállva valamennyien üvöltve magyarázunk Boldinak, aki közölte, hogy „jó lesz ez így” és belefeküdt a félkész csónakba. A fotón csak az látszik, hogy Szasza odanyúl, az sajnos már lemaradt, ahogyan két kézzel megfogja a csónak oldalát és kiborítja belőle a pihengető Boldit. (: 7. kép: A Punk a pokrócunkért cserébe vállalta, hogy felfújja, ami még hátravan, így a vörös taraja látható hátulról meg a nekifeszülése, ahogyan ész nélkül fújja a kis szelepet. A pokrócot amúgy is kukába szántuk, mert a helyére terveztük állítani a csónakot, így tulajdonképpen „ingyen” dolgozott, de ezt nem kellett tudnia. 8. kép: Áll a csónakunk!!! Kicsit megszenvedtünk, mire benyomtuk a sátraink közti üres területre, és szegény Hipó bejáratát némileg eltorlaszolta, de azért szuper lett. A fotón kifáradva, de töretlen lelkesedéssel vigyorgunk. A bekötözött fülű Boldi éppen belemászik, Napsi a bátyja pólóját rángatva versenyez, hogy ki ér előbb bele. Abdul a felfújt gumievezőket tanulmányozza, Hipó a szelepet ellenőrzi, hogy le ne eresszen, Szasza pedig kimelegedett, úgyhogy levette a pólóját, úgy beszélget az egyik holland lánnyal, Anoukkal. 9. kép: Gyermekded lelkek, mindenki a csónakba! Az egyik hollandot kértük meg, hogy csináljon egy csoportképet, amin mindannyian bemászunk a kólás nyereményünkbe. A fotón látszik, ahogyan szinte fuldoklunk a röhögéstől, egyrészt, mert kissé abszurd volt a szituáció, másrészt nem igazán fértünk el. Amikor a holland visszaszámolt, „drie, twee, een”, valamennyien vigyorogva néztünk a kamerába, de a srác rossz gombot nyomott le, és mire a kép ténylegesen elkészült, teljesen szétestünk. Boldi kiborult a 294

BÁBEL csónakból, magával ragadva Hipót is, így ők a felvételkor éppen természetellenes pózban zuhannak a földre. Napsi ijedten kap utánuk, de a látszat csal, nem menteni akarta őket, csak a saját egyensúlyát féltette. Szasza a derekamnál fogva ránt vissza, mert én a másik irányba zuhantam éppen, így mindketten röhögünk. Abdul viszont fogkrémreklám-mosollyal pózol, ő mindig ügyel arra, hogy tökéletesen mutasson a fotókon, figyelmen kívül hagyva a környezetet és annak esetleges pusztulását. Az „elvan a gyerek, ha játszik” teória tökéletesen működött, halál jól elvoltunk a gumicsónakunkkal, de csak egy ideig. Utána viszont ránk tört a szenvedés, amit a fiúk kezdtek. Merthogy éhesek voltak. Jogos, a tikkasztó hőségben kimerültünk, a járkálás és csónakfújás a maradék energiánkat is felemésztette, így elég nagy bajban voltunk. – Bear Grylls is megoldja mindig – dünnyögte Boldi a csónakban fekve, miközben a feje felett lévő fák lombjait tanulmányozta. – Biztos tele van a környék élelemmel. Csak meg kell keresni. – Én csak a punkot látom mint lehetséges kaját – dünnyögte Abdul. – Annyira bénák vagytok! Holnapután reggel vége a Bábelnek. Addig fél lábon is kibírjuk – akadékoskodott Napsi. – Hogy bírnánk már ki? – riadt meg Abdul. – Hallottál már a fogyókúráról? – vigyorgott szélesen Napsi. – És te a leesett vércukorszint okozta ájulásról? – kérdezett vissza Hipó. – Itt egy katicabogár – tartotta fel a mutatóujját Boldi. – Bocs pajtás! – szólt a katicának, aztán a szája felé emelte. – Idióta! Hagyd békén, meg ne edd! – meresztettem a szemem. Amúgy Boldi nem azért nem ette meg végül, mert sikerült meggyőznöm, hanem mert a bogárka az utolsó pillanatban jobbnak látta, ha elrepül. Nyilván egy katicabogárnak mindegy, de én azért örülök, hogy végső pillanatait nem Boldi szája felé emelve élte meg. Még egy nyomorult katicabogár is jobb sorsot érdemel. 295

LEINER LAURA – Elszállt. Most várhatok, mire jön még egy. – Ez nevetséges. Én is éhes vagyok. – Ültem a sátrunk bejáratában, és fejben osztottam-szoroztam, hogy miként tudom kihúzni holnaputánig. Nem mehetek a Red Hot–koncertre éhesen, mert nem azért álmodoztam egész életemben róla, hogy aztán hallucinacióim közepette, félájultan Anthony Kiedist egy darab fasirtnak lássam. A többiek azt számolták, hogy ha együtt veszünk egy kürtős kalácsot, akkor azt igazságosan elosztva, mindenkinek egyenlő részt leszakítva belőle, hány centi kalácsdarab jut fejenként, én meg közben Szaszával elindultam, hogy kiváltsuk a feltöltött telefonokat. A főúton egy locsolókocsi mögé kerültünk, ami felfrissítette a poros betont, és kicsit megkavarta a száraz levegőt. A mobilfeltöltő bódénál sor volt, így beálltunk a végére és türelmesen várakoztunk, miközben mindketten a gondolatainkba merülve nézelődtünk. – A bilétákat – szólt az eladófiú, amikor mi következtünk. – Egy pillanat – tettem fel a pultra az RHCP pénztárcámat, és kihalásztam a cipzáras részéből a mobilok leadásakor kapott bilétákat. Amikor kivettem, már ennyi sem volt benne, a pénztárcám üresen kongott. Csupán az egyik eldugott rekeszében volt egy kicsire hajtogatott papírpénz, amiből, ugye, ereklyét akartam venni. De az még az éhhalál előtt volt, azóta változtak az idők, úgyhogy hatalmasat sóhajtva vettem ki, és elkezdtem kihajtogatni a miniatűrre gyűrt pénzt. – Mit művelsz? – kérdezte Szasza. – Felváltom, és veszünk inni meg enni valamit – vontam meg a vállam. – De azt másra tetted félre – pislogott értetlenül. – Igen, de negyvenmillió fok van, és szomjasak vagyunk. – Nem baj. Van csapvíz. Ne költsd el, ezer éve erre vársz. – Tudom, de enni is kéne valamit. – Megoldjuk – nyúlt a pénzemhez, és félbehajtva visszagyűrte a pénztárcám titkos rekeszébe.

296

BÁBEL Mosolyogva bólintottam, kész voltam tovább éhezni, amikor is megpillantottam valami szörnyen érdekeset. A pénztárcámban. – Mi az? – kérdezte Szasza, akinek feltűnt pillanatnyi lefagyásom. – Hoppá! – húztam ki az egyik résből egy kártyát. Pontosabban egy bankkártyát. – Hah! Ha-ha! Ha-ha-ha-haa! – ujjongtam a kártyát lóbálva az ég felé, Szasza pedig furán nézett rám. – Gondolod, hogy… – kezdte, de közbevágtam. – Megmenekültünk! Hogy ez eddig nem jutott eszembe! – Költhetsz abból? – húzta el a száját. – Csak figyelj és tanulj – pördültem meg a tengelyem körül, Szasza pedig a telefonokat felmarkolva utánam jött. Na, most, egy igazi kamasz pontosan tudja, hogy krízishelyzetben mi a teendő. Nyilván nem anyut hívtam, aki sopánkodva sikongatna, amiért éhezem és segítség helyett azonnal hazaparancsolna. Nem is aput hívtam, mert a prédikáció után, miszerint nem vagyok megbízható, nem lehet engem elengedni sehová, és nem erre tanított, ő is hazaparancsolt volna a következő vonattal. A húgom, Bius nem teljesen ebben a dimenzióban él, ő nemcsak azt nem tudja, hogy van bankkártyám, de a netből fel sem nézett, amikor eljöttem, így nagy valószínűséggel azt sem vette észre, hogy nem vagyok otthon. És ilyenkor jön jól egy adu-ász. Ésetben a nagypapa. – Hány óra van? – kérdeztem Szaszát. – Fél kettő körül. Miért? –Tökéletes. Ilyenkor Discoveryt néz. Vagyis nem figyel – vettem el a telómat Szaszától, és már tárcsáztam is a papát. Nagypapát mindig türelemmel kell hívni, mert bár a leghangosabbra van állítva a csengőhangja, így is ezer év, mire felfogja, hogy csörög, még ezer, mire feláll és elkezdi keresni, plusz további ezer, amíg megtalálja. Így cirka háromezer év csörgetés után fel is vette. – Mrgh – szólt bele az ent nagyapám. Na, jó nem, csak köhintett. – Nagypapa! Szia! – üvöltöttem torkom szakadtából.

297

LEINER LAURA – Halló! – ordított vissza ő is. Na, mármost, én azért üvöltöttem, mert egy zajos fesztivál közepén álltam. Hogy ő miért tette ugyanezt, az viszont rejtély. – Papa! Én vagyok az! Zsófi! – ordítottam. – Szevasz, Józsikám! – köszönt vissza. – Nem, nem! – kiabáltam, aztán kérdőn Szaszára néztem. – Úgy hangzóm, mint Józsi? Szasza a fejét rázva röhögött, én meg újra a fülemhez emeltem a telefont. – Papa! Nem Józsi! Zsófi! – Zsófi! – ismerte fel végre a hangom. – Hoznál nekem egy pohár vizet? – Persze, de csak holnapután leszek otthon. Inkább kérd meg Biust – tanácsoltam, mert nem engedte a lelki ismeretem, hogy két napot várassam a vízre. – Tudod, én most nem vagyok otthon. – Hol vagy? – A Bábelfeszten! – kiáltottam. – Hogyan? – Egy koncerten – könnyítettem a helyzetemen. – És a macska? – kérdezte. – Nincs macskánk – sóhajtottam lesütött szemmel. – Őt is vitted? – érdeklődött tovább; nem zavarta az apró tény, miszerint nincs macskánk. – Igen, itt van – vonogattam a vállam. – Várj – tartottam a telefont Szasza felé. – Nyávogj. – Mi van? – szaladt fel a szemöldöke. – Nyávogj már! – böktem bele az oldalába. – Miaú – szólt, aztán pislogás nélkül meredt maga elé. – Nem hiszem el, hogy belenyávogtam a telefonba. Józanul. – Papa! Figyelj csak, kérdeznék valamit – próbálkoztam. – Igen? – Használhatnám a bankkártyám? Kicsit elszámoltuk magunkat, és nincs nagyon pénzünk. A többiek megadják, amint hazaértünk.

298

BÁBEL – Hol vagytok? – kérdezte. Említettem már, hogy papi kicsit szenilis? – A Bábelfeszten. Koncerten. Tudod. – A macska is? – Igen, az is. Szóval a bankkártya. Megengeded? A zsebpénzemből visszateszem rá a pénzt, ígérem – hunytam le a szemem szorosan, bízva abban, hogy kapok egy jó kis választ. – Zsófi! – Igen, papa? – Hoznál egy pohár vizet? – kérdezte, én meg sóhajtva az égre néztem. – Sajnos most nem tudok, de mindjárt odaküldöm Biust. Megy is. Szia, papa, holnapután jövök – búcsúztam el. – Zsófi! – Tessék, papa – mosolyodtam el szomorúan. – Vegyél ki pénzt, majd én visszapótolom neked. – Komolyan? Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – ugráltam örömömben. – Csak vigyázz a macskára. – Vigyázok, ígérem – kezdtem búcsúzkodni, majd miután letettem, Szasza nyakába ugrottam. – Megmenekültünk! Vegyünk kaját! – Hívd fel a húgodat – figyelmeztetett. – Már hívom is – emeltem a fülemhez a telefonom újra, elhatározva, hogy szigorú nővérként kirobbantom Biust a gépe előtt, hogy figyeljen a papára legalább addig, amíg nem vagyok otthon. A húgom viszont megért egy „double-check-et”, így miután nyafogott egy sort a telefonba, a biztonság kedvéért a papát is visszahívtam, hogy szót fogad-e neki a mihaszna Facebook-lakó. Így már tiszta volt a ielkiismeretem, és mehettünk kaját venni. Háhá.

299

LEINER LAURA NEGYEDIK NAP. 14:49 EVÉS UTÁN. SZÉTSZÉLEDVE. FESTÉKEZÉS AZ AFRIKÁNÁL. KRISZTIÁN

Csak annyit vettem ki a bankkártyámról, ami belefért az „életmentő” kategóriába, és amit simán tudunk pótolni, ahogyan hazaértünk. Egyébként tényleg nevetséges az összeg, viszont akkor nagyon is elérhetetlennek tűnt, amíg éppen egy arva forintunk sem volt. Viszont nekem simán megérte, hogy ki tudtam segíteni magamat és persze a barátaimat egy ilyen kínos helyzetben. Azt hiszem, ezt bárki megtette volna közülünk, csak éppen pont nekem volt rá lehetőségem. Miután végre ettünk (azért nem dőzsöltünk, a legolcsóbb főtt kaját vettük meg, valami biofőzeléket, aminek Boldi szerint „takonyíze” volt, mi azonban nem akartuk tudni, honnan a hasonlat), az Afrika színpad mögött, a porban ülve böngésztük a Bábelfeszt szórólapját, klassz programot keresve. És ekkor jött el az újbóli szétválás ideje, ugyanis mindenki mást szándékozott csinálni. Abdul az Amerikához akart menni, mert „Atesz kedvenc bandája” lépett fel, és remélte, hogy ott majd összefuthat a fantom barátjával. Szasza és Boldi vele tartott, de inkább azért, mert velünk nem akartak jönni, Napsi ugyanis valami össznépi „fessünk együtt” programot nézett ki magának és egyben nekem is. Hipó tette a legokosabban, ő sem Ateszt nem akarta keresni, sem festegetni nem akart a negyven fokban, úgyhogy közölte, elnéz valamerre. – Zsófi, nem kéne neked Kolossal beszélned? – nézett rám szigorúan Abdul, amikor elbúcsúztunk egymástól. – De-de – bólogattam. – Csak nem találom – tártam szét a karom afféle „még ilyet” stílusban. – Hívd fel – javasolta. – Nem tudom a számát. – Megadom. – Nincs pénz a kártyámon. – Itt az enyém, hívd erről – erősködött. 300

BÁBEL – Úgyis találkozunk hamarosan, ez nem telefontéma – sziszegtem. – Miről van szó? – érdeklődött Szasza, furán méregetve minket. – Zsófi tartozik egy vallomással Kolosnak – húzta össze a szemét résnyire Abdul. – El akarod neki mondani? – csodálkozott Szasza. Na, most, ő nem tudott a Petra-dologról, úgyhogy teljesen másról beszélt. – El kell mondania! Joga van tudni! – szúrt le Abdul ismételten. – Felőlem – vonta meg a vállát Szasza. – Ööö, nem azt… – szóltam utána zavartan, de addigra Szasza már elindult. Jó, mindegy. – Zsófi, gyere máár! – ráncigálta a karomat Napsi. Kezdtem kissé belezavarodni a történetbe, úgyhogy inkább legyintettem és hagytam az egészet, majd megragadva Napsi karját, elindultunk. – Pontosan mi ez, amire megyünk? – érdeklődtem, visszavisszanézve a vállam felett. A tömegben elvesztek a fiúk, a koncertre várók sora egyre csak nőtt, így Abdult és Boldit már hiába kerestem a tekintetemmel. Forgolódva még egyszer Szasza szökés haját pillantottam meg, amint két ember között átnyomul, közben pedig ő is hátrafordult. Találkozott a tekintetünk, mire elmosolyodtam, és szabad kezemmel (amit nem Napsi rángatott), intettem neki. Azt hiszem, nem vett észre, mert nem jelzett vissza, csak megfordult, és egy pillanat alatt bezárta a tömeg, én pedig elveszítettem szem elől. Hogy Napsi hova igyekezett annyira, az roppant érdekes volt. Afféle fakultatív program művészibb fesztiválozóknak, esetleg azoknak, akik a kora délutánt nem koncerten vagy esetleg benyomva tervezték tölteni, hanem valami kreatívabb dologhoz adva a nevüket. Illetve a kezüket. Merthogy az Afrika színpad közelében, ahol kicsit nyugisabb volt a hangulat, bár természetesen odahallatszott a kihangosított kongadob dübörgése, leterítettek a földre egy hatalmas vásznat, Afrika kontinensének rajzával. A vállalkozó szelleműek pedig kifesthették, szép színesre. Ahogy elnéztem a több 301

LEINER LAURA négyzetméteres Afrika-rajzon térdeplő fesztiválozókat, rájöttem, hogy az unalomnak nem igazán van határa. – Festenétek? – jött oda hozzánk egy önkéntes, ecsetet tartva felénk. – Naná! – lelkesedett Napsi. – Hát, aha – bólintottam tehetetlenül, de továbbra sem értettem, hogy miért kell a tűző napon felnőtt vagy majdnem felnőtt embereknek pingálgatniuk. Napsi a sarujában óvatosan, lábujjhegyen lépkedve betipegett a vászon közepére, és forgolódva nézelődött, azon tűnődve, hogy mit fessen. Nem lepődtem meg azon, hogy a földön térdelő, javarészt hosszú hajú, félmeztelen rocker fiúk kezében megállt az ecset. Napsi napbarnítottan, farmersortban, terepmintás, ujjatlan topban és Szasza pilóta fazonú napszemüvegében, a vállára lógó szőke hajával ácsorgott, mire valamennyi srác odaszólt neki mindenféle nyelven, szabad fordításban kábé ilyeneket: „gyere, fessük együtt Nigériát” vagy éppen „Kenyánál pont szükség van rád”. Napsi nevetve megadta magát, és leguggolt két srác mellé, hogy segítsen kidekorálni Namíbiát zöldre. A festegető lányok már kevésbé lelkesedtek, Napsi érkezése durván elrontotta az ismerkedős programjukat, merthogy valamennyi fiú figyelmét azonnal elterelte a festésről is meg más lányokról is. Napsi, állva a jól ismert és mára már nagyjából megszokott, gyűlölködő pillantásokat, vidáman kezdett festeni. Én meg jól ott maradtam egymagamban, a kezemben egy rászáradt festékű ecsettel. – Hahó – nézett fel rám egy térdelő srác, mire kizökkentem a gondolataimból. – Igen? – Van már országod? – Nem, de régóta tervezek elfoglalni egyet – feleltem frappánsan, mire a fiú elnevette magát. – Úgy értem, itt, a térképen – mutatott körbe. – Ó, hogy egy térképen állunk – tetettem magam, a srác meg tovább szórakozott rajtam. 302

BÁBEL – Segítesz nekem? Algéria – pillantott le az alig kifestett országra. – Nem tudom. Valami kisebbet néztem ki magamnak. De legyen – bólintottam rá, aztán az egyik szervezőtől szereztem festéket (sárgát), és letérdeltem a vászonra. Így kezdtem el festeni Algériát. Tulajdonképpen a kezdeti vonakodásom teljesen elmúlt, és pár ecsetvonás után hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem. Egyrészről, mert klassz volt belátni, hogy egy fesztiválon is lehet hasznosan tölteni az időt, már napok óta itt vagyok, mégsem vettem észre, hogy mennyi egyéb napközbeni programot kínáltak a szervezők, másrészről meg a társaság is egész jónak ígérkezett. Ja, és végül, de nem utolsósorban, minden résztvevőt felírtak, és majd feltüntetik a közreműködők nevét valami Afrikáért honlapon. És ez azért egészen klassz dolog. – Jó a gyűrűd – dicsért meg a fiú, akivel festegettem, és akiről kiderült, hogy van más neve is, mint „fiú” vagy éppen „srác”. Ő volt Krisztián. – Köszönöm – néztem mosolyogva az RHCP gyűrűmre, amit sikerült kicsit összefestékeznem. – Jegygyűrű – tettem hozzá magyarázatképpen. – Házas vagy? – hőkölt hátra riadtan. – Bocs – vigyorogtam szélesen. – Ha ezt tudom előre, akkor nem festegetek itt veled. Tűnés Algériából! – szólt rám, én meg hangosan felnevettem. – Rendben, átmegyek Líbiába. Ahogy látom, ott amúgy is elkél a segítség – pillantottam félre, mert észrevettem, hogy egy hobó terpeszülésben ül és nagy szakértelemmel festeget, a szervezők meg nem mertek szólni neki, hogy maradjon a vonalon belül, így az ecsetvonásai átlógtak Egyiptomba is. – Várj, inkább maradj – kérlelt Krisztián, mire mosolyogva felvontam a szemöldököm. – Tudtam, hogy szükség van rám itt – bólogattam elégedetten, közben meg a szervezőre néztem, aki négy fiúnak próbálta

303

LEINER LAURA megmagyarázni, hogy már nem kell több ember Namíbia festéséhez, merthogy elegen vannak. Röhögve figyeltem, ahogy Napsi köré gyűlt mindenki, és az újonnan érkezők is leginkább velük képzelték el a közös, délutáni festegetést. Konkrétan lézengtek a fesztiválozók Afrika színtelen országainál, egyedül Napsi országa volt full házon. – Úgy látom, Namíbia megtelt – nevettem a hajamba túrva, ezzel csodálatosan belekenve a sárga festéket a hullámos tincseimbe. – Várj, összekented. Itt – nyúlt felém Krisztián, én meg hagytam, hogy az arcom bal oldalán letörölje a festéket. A festékes kezével az icipici festékpöttyömből kreált egy óriási pacát. – Uh. Bocs – röhögte el magát. – Semmi gond – vontam meg a vállam mosolyogva. A térdem, a vádlim, a hajam, na meg a karomon lévő kötés is tiszta festék volt, nem szándékoztam kiborulni az arcom összekenése miatt. – Amúgy megkérdezhetem, hogy kedves férjed merre jár, amíg te itt festesz egy feltűnően jóképű, vicces és kedves sráccal? – mosolygott Krisztián. – A szerényt kifelejtetted – emlékeztettem. – Á, nem akartam tovább fényezni magam. Szóval, merre van a másik fele? – kopogtatta meg a gyűrűmet az ecsete nyelével. – Hm. Ha jól sejtem, lányokat hülyít valami punkkoncerten – vallottam be. – Ohó. Értem. Akkor ez már válófél, nem? – Olyasmi – röhögtem fel. – Akkor esetleg festés után… – próbálkozott, mire ösztönösen megráztam a (festékes) hajam. – Jaj, ne. Van más is, ugye? – Van bizony – biccentettem. Okos fiú ez a Krisztián. – És ő merre van? – Menekül a volt barátnője elől, akit még mindig szeret, és akivel nagy valószínűség szerint hamarosan kibékül. Amint elmondom neki, hogy a szakításuk egy félreértés miatt történt – sóhajtottam.

304

BÁBEL Krisztián próbált követni, majd levonta a számára legfontosabb konzekvenciát. – Akkor kettőből semmi – értelmezte. – Valahogy úgy – adtam igazat neki. – Nagyszerű. Akkor festés után… – Sajnos ez még nem minden – haraptam be a szám, elnyelve a mosolyomat. – Na, ne! Még egy? – Igen, de őt nem győzheti le senki. – Te jó ég, ki az? – kerekedett el a szeme, és zűrzavaros magánéletem ellenére megállapítottam, hogy bírom Krisztián humorát. – Anthony Kiedis – vallottam be lesütött szemmel. – Vele tényleg nehéz versenyre kelni – bólogatott erősen gondolkodva. – De hé! Nekem van egy országom – mutatott le a kifestett Algériára, én meg hangosan felnevetve megráztam a fejem. – Neki meg egy kisebb bandája. A Red Hot Chili Peppers. – Jó, jó. Értem – adta meg magát. – De azért, ha esetleg elválsz, a másik srác összejött a volt barátnőjével, Anthony pedig valamilyen fatális véletlen folytán elutasít… akkor megihatnánk valamit. – Rendben. Csak Kelenföld közelében legyen – adtam be a derekam, Krisztián pedig elhúzta a száját. – Inkább bejelölnélek Facebookon, és majd csetelünk. – Merre laksz? – röhögtem fel. – Közelebb, mint Algéria. De nem egészen Budapesten… – Vagyis? – Nagykanizsa – vallotta be. – Akkor Facebook – bólintottam mosolyogva. – Jaja. Túl szépen indult – csóválta a fejét. – Gondolod? – nevettem. – Ja. Az első három akadály nem gond. De a távolság. Az nagy. – Nem vagy te egy kicsit… – kezdtem, azon agyalva, hogy mivel fejezzem be. Nagyképű, egomán, esetleg öntelt, de Krisztián meg sem várva a válaszomat, befejezte a mondatomat. 305

LEINER LAURA – Szerény? De, sajnos örököltem – mondta, én meg vihogva felemeltem az ecsetemet, és húztam egy csíkot a homlokán. Függetlenül attól, hogy Krisztián először megpróbált bevágódni, hamar kiderült, hogy az úgy, ahogyan először gondolta, semmiképp sem működne, kábé egymillió ok miatt, viszont miután ezt letisztáztuk, teljesen jól elhülyültünk, és azt hiszem, találtam egy havert, akivel elképzelhető, hogy soha az életben nem találkozom többet, és nagy a sansz rá, hogy majd a közösségiken is elévül a kapcsolatunk, mert ez a világ rendje, de az biztos, hogy nem bántam meg azt az időt, amit együtt töltöttünk, egyszerűen azért, mert klassz volt. Ahogy elnéztem, Napsi is remekül szórakozott, bár az őt ért ostrom kicsit erőszakosabb és intenzívebb volt. Konkrétan alig tudta levakarni magáról a fiúkat, akik mindenféle trükköt bevetettek, hogy imponáljanak neki. A kedvencem az a metálarc volt, aki belemártotta a festékbe a hosszú haja végét, és bemutatta, hogy kell hajjal festeni. Lenyűgöző volt és teljes egészében értelmetlen is. A próbálkozók közül a második helyezést, vagyis az ezüstérmet az az egyébként kazincbarcikai srác érdemelte, aki, miután megtudta, hogy Napsi szíve egy olaszért dobog, rávágta, hogy ő is az. Ezt bizonyítva minden olasz szót elmondott. Mind a hármat: gelato, Ferrari és del Piero. Sajnos ez összességében kevés volt ahhoz, hogy elnyerje Napsi szimpátiáját, viszont tény, hogy az egész festő csapat sírt a röhögéstől. Bronzéremmel pedig az a német srác büszkélkedhet, aki Napsinak üzenve belefestett egy szívet Etiópiába, a szervezők pedig totál kiakadva egyszerűen kivágták a programból. Észre sem vettük, hogy mennyire telik az idő, a dögmelegben pedig az tűnt fel, hogy már a harmadik palack vizet iszom (a festőknek járt, körbe-körbe járva osztogatták) és hogy egyre többen csatlakoznak a programhoz, így egyszer csak készen lettünk, minden körberajzolt ország színes lett, egy szabad fehér pötty sem maradt rajta. Ezután a program kitalálói készítettek egy csoportképet, én meg, kihasználva az alkalmat, megkértem egyiküket, hogy a mobilommal csináljon fotót, hogy fel tudjam tölteni a blogomra. Három képem is lett, ami a bejegyzés alatt található. Az elsőn a kiterített, elkészült vászon 306

BÁBEL látható, amin Afrika valamennyi országa más színnel van kifestve. A második kép a festés végén készült csoportkép. Sokan vagyunk rajta, legalább ötvenen, így mindenki nagyon pici, de hát csak így fértünk bele a képbe. Középen a szőke alak Napsi, én pedig balról a hatodik vagyok, de úgysem látszik jól. A harmadik képet már Napsi készítette Krisztiánról és rólam. Tudom, a kanizsai srác kép alapján nem egy modell, viszont bizton állíthatom, hogy a humora és a stílusa teljesen megnyerő, szóval szingli zalai lányok, figyeljetek jobban a városban. (: Amint le tudtuk rázni Napsi népes hódolótáborát, félrevonultunk, és nyakig festékesen vihogtunk egy sort azon, hogy összességében mennyire vicces és jó program volt ez a „fessük ki Afrikát” dolog, aztán érdeklődve figyeltem, ahogy Napsi előszedi a telefonját, mert üzenete jött. – Mi az? – kérdeztem a vállamat nézegetve, ami brutál módon leégett a napon. – Menjünk a karaokéhoz. – Oké. Ki van ott? – Hipó, de jönnek a többiek is. – Jó. Csak ejtsünk útba egy mosdót – álltam egyik lábamról a másikra. – Kolos is jön – tette hozzá. – Ó. Óóó. Oké – sütöttem le a szemem. Nincs mese, nekem már csak Anthony Kiedis maradt.

307

LEINER LAURA NEGYEDIK NAP, 17:00 GYORS ELLENŐRZÉS OTTHONRÓL

A karaoke felé rohantam a főúton, az embereket kerülgetve, amikor csörögni kezdett a telefonom. Sejtettem, hogy anyuék hívnak, éppen ezért nem is akartam felvenni, gondoltam majd valami nyugisabb helyről visszahívom őket. Csakhogy a szülők nem rakják le a telefont. Addig csörgetnek, amíg végül a gyerek dühösen úgyis felveszi. – Igen? – üvöltöttem. – Zsófi! – köszöntöttek egyszerre. Ezek szerint ki voltam hangosítva. – Sziasztok! Nagyon rosszul hallani – ordibáltam, kis híján beleszaladva egy gót csapatba. – Zsófi, mi újság, hogy vagy? – vágtak egymás szavába a lényegesebbnél lényegesebb kérdésekkel. Nekik trécselni támadt kedvük. – Napsi – ráncigáltam meg a barátnőm karját. – Álljunk félre. A főút mellett persze egyáltalán nem volt kisebb a hangzavar, maximum annyiból volt szerencsésebb a helyzet, hogy nem kellett rohanva kikerülni másokat. Amúgy a szabad fülemet szorosan befogtam, olyannyira, hogy már szinte fájt, de így sem hallottam túl sokat. Amit viszont igen, arra reflexből válaszoltam. Például ezeket: – Pénzem? Hogyne. Van még, bőven. Nem, tényleg van. Komolyan. – Jaa, hogy láttátok a Facebookon a többiek feltöltött képeit? Aham. Igen. Nem, szerintem vicces. Boldi fülével? Semmi. Csak egy kis semmiség. Az én kezem? Ohm. Megcsípett egy pók. Igen. Igen, azért kellett ekkora kötés. Mert mérges volt. Mi? Neem, dehogy, nem is volt mérges. Én voltam az! Nagyon rossz a vonal, félrehallotok. – Micsoda? Nem, Szasza nem volt részeg, amikor posztolt. Azért írt furán, mert… az most menő dolog. Aha. Új trend. Egyébként nem iszik, csak vizet. 308

BÁBEL – Tényleg? A mellkasomhoz szorítva a telefont, kérdőn Napsira néztem. – Anyuék azt mondják, hogy betaggeltek téged valami képen, amin kinyújtott nyelvvel ördögvillát mutatsz, legalább tíz félmeztelen, kigyúrt fiú között. – Nahát, akkor Jorn feltöltötte a képeket – kapta elő a telefonját és röhögve csekkolta, én meg kínosan forgatva a szememet, újra a fülemhez emeltem a mobilt. –]a, hogy az? Igen! Nos, az a kép Napsiról. Tudjátok, azok ott a holland vízilabdacsapat tagjai. Híresek. Ezért van velük Napsi a képen, és ezért annyira eufórikus rajta. Mi? Hogyne! Létezik holland vízilabdacsapat! Igen eredményesek. Ezüstérmesek lettek az amszterdami olimpián! Tessék? Hogy ott nem volt olimpia? Ja, igen. A télire gondoltam – vetítettem folyamatosan, és úgy éreztem, ebből már nem mászhatok ki jól, Napsi meg ahelyett, hogy segített volna, annyira röhögött a szerencsétlenkedésemen, hogy leguggolt és fél kézzel a vádlimba kapaszkodott. A szüleim tovább kérdezősködtek, én pedig rendületlenül válaszoltam is: – Hogy mit csinálunk? Hát, csak úgy mászkálunk, beszélgetünk, hülyülünk, satöbbi. Semmi olyan, ami érdekes lenne. A gumicsónak? Nem, azt nyertük. Igen, tudom, hogy itt nincs víz. Nem, nem hisszük azt, hogy van víz. Anya! Semmifajta tudatmódosítóval nem élünk, te jó ég!!! – Ki az a srác a fényképen? Őhm. Kolos. Csak egy ismerős. Boldi barátja. Meg most már a miénk is. Nem, nem azért hülyézett le kommentben, mert nem kedvel. Ő ilyen. Apu! Kérlek, ne írj neki. Apu, hallod? Csak viccelt. Én is le szoktam hülyézni. Nem, apu, ebbe tényleg nem kell beleavatkoznod. Légy szíves, szálljatok le a Facebookomról, jó? – Igen, holnapután vége. Bizony. Ti is nagyon hiányoztok. Szörnyen. Igen, honvágyam is van. Persze. De hamarosan találkozunk. Most megyek, jó? Szeretlek titeket. Igen, puszi. Puszipuszi. Puszi-puszi-puszi-puszi. És le tudtam rakni. Napsi a szemét törölgetve nézett fel rám, mire megragadtam a vállát, és felhúztam. 309

LEINER LAURA – Nem röhög! – szóltam rá a homlokomat törölgetve. Rendesen levert a víz. – Látod, jó nekünk Boldival. Mi árvák vagyunk. – Nem is vagytok árvák – röhögtem fel. – Jó, ez igaz. De szerintem a szüléink azóta sírnak örömükben, mióta eljöttünk. – Ebben lehet valami – értettem egyet. Fogalmam sincs, a Herczeg testvérpár honnan örökölte a hiperaktivitását, mert a szüleik teljesen normálisak. Látom magam előtt, ahogyan a naptárt nézve rettegnek a holnaputántól. Ha-ha.

310

BÁBEL NEGYEDIK NAP, 19:36 A KARAOKEKÁOSZ

Az Ázsiához közel volt a karaoke, ami egy kis, kupolás, ponyvafedeles színpad volt, háttérkivetítővel és egy műsorvezető lánnyal. Mire mi odaértünk Napsival, már alig volt hely a földön ülő fesztiválozók között, akik hunyorogva, kezüket napellenzőként használva figyelték a műsort. Miközben átlépkedtünk a lábakon, térdeken és kitámasztott karokon, hogy Hipóhoz érjünk, a színpadon éppen két barátnő szakadt a röhögéstől, mert elszúrták a Tell Me Baby szövegét (súlyos hiba, hogy lehet azt elrontani???), és sehogy sem találtak vissza a dalba. Görnyedten, vörös fejjel vihogtak, mögöttük a kivetítőn pedig megállás nélkül futott a dalszöveg, amit a közönség soraiból többen is ordítva énekeltek, besegítve a lányoknak. – Mi újság? – huppantam le Hipó mellé az egész napos jó időtől felszáradt, újra poros földre. – Semmi. Veletek? – érdeklődött. – Kifestettük Afrikát – vigyorogtam, és már kezdtem volna mesélni a roppant izgalmas sztorit, amikor észrevettem, hogy Kriszti, az ápoló két műanyag pohárral a kezében lépked át a földön ücsörgők között. – Őhm – néztem Hipóra érdeklődve, mert úgy tűnt, Kriszti egyenesen felénk tart. – Nem mondtad, hogy nem vagy egyedül… – Összefutottam Krisztivel. Mára végzett, és gondoltam, meghívom egy üdítőre, annyit segített az elmúlt napokban – ködösített. – Ahaaa – vonogattam a szemöldököm sokat sejtetően. – És ha te hívtad meg, miért ő hozza? – Mit mondhatnék? – tárta szét a karját Hipó színpadiasán. – Nekem fáj a csípőm, ő meg amúgy is gondoskodó típus. – Értem. Mi van a csípőddel? – röhögtem el magam.

311

LEINER LAURA – Kifordult – felelte, majd mosolyogva elvette az üdítőt Krisztitől, aki levágta magát törökülésbe közénk, és vidáman nézett a színpad felé. – Ezt nézzétek! – szökkent oda hozzánk Napsi, kezében egy vaskos papírköteget lóbálva. – Itt a dallista. Válasszunk számot és énekeljünk! – Muti! – lelkesedtem azonnal, és ahogy Napsi leült mellém a szűkös helyre (mindenfelé ücsörögtek a fesztiválozók), együtt merültünk bele a választható dalokba. Azt, mondjuk, nem tudom, hogy másnak is odaadják-e a karaoke-dallistát vagy csak Napsi nyerte meg magának a keverőpultos fiút, de részletkérdés, a lényeg, hogy nálunk volt. Amíg én az RHCP-dalokat böngésztem és választani próbáltam (nem tehetek róla, minden létező számuk tökéletes, így elég nehéz egyet kiemelni), megérkezett Kolos és Boldi is. – Csak nem Red Hotot fogsz kornyikálni, Chili? – nézett le rám Kolos unott mosollyal a fején. – De bizony – bólintottam. – És, csak hogy tudd, felvesszük és majd feltöltjük, Anthony Kiedis pedig rábukkan a neten, miután felocsúdott a döbbenetből, amit az irántam érzett hirtelen és nagyon is mély érzelmei okoztak, megkeres engem, aztán pedig repülőjegy, Los Angeles, esküvő Santa Monicában… – kalandoztam el. Kolos rezzenéstelen arccal nézett rám. – Kár volt megkérdeznem. Na, menj arrébb – szorított helyet magának, és leült mellém a földre. Én szerelmetes pillantásokat vetettem rá, miközben egyébként engem savazott a terveim miatt, Napsi pedig a lábamat rugdosva jelezte, hogy talán ideje lenne színt vallanom. – Tudooom – sziszegtem. – Oké – bólintottam kelletlenül. – Most! – meresztette rám a szemét. – Mi van most? – kérdezte Kolos érdeklődve. – Most megyek – improvizált Napsi – és feliratkozom a listára. Ez tök jó lesz! – ugrabugrált izgatottan, majd, mivel átesett egy srác lábán, és bocsánatkérések közepette rátaposott egy támaszkodó 312

BÁBEL tenyérre, végül valahogyan kibotorkált a tömegből, és Boldival együtt lerohanták a feliratkozókat jegyző szervezőt. Szaggatott sóhajjal körbenéztem, de sajnos az időpont tökéletesen megfelelt, mert Hipó és Kriszti nem figyelt ránk, éppen Hipó hőjét mérték, ami a tűző napon is csak 36,6 volt. Kolos a színpadot figyelve teljesen elmerült a gondolatban. Nekem meg lépnem kellett. – Oké – suttogtam, és elkapva a tekintetét, belenéztem a barna szempárba. – Szeretnék mondani valamit, de ígérd meg, hogy meghallgatsz. – Nem ígérem meg, de mondd – felelte kapásból. – Jó. Petráról van szó – kezdtem bele, óriási gombócot érezve a torkomban. Kolos a név hallatán erős Pavlov-reflextől szenvedett, mert ösztönösen menekülni akart, de pechére erre nem volt lehetősége, ugyanis körülöttünk mindenfelé ültek, és a lelépését az is gátolta, hogy két karral rácsimpaszkodtam és próbáltam visszahúzni a földre. – Szállj már le rólam, mindenki minket néz – nézett le rám zavartan, mert éppen a derekán csimpaszkodva lógtam, folyamatosan őt rángatva. – Nem! Hallgass már meg! – ráncigáltam, azt hiszem, a gatyáját. Kolos az övét fogva, zavartan röhögött, és megpróbálta állni az érdeklődő tekinteteket és füttyögéseket. – Beszéltem vele! Hidd el, hogy félreérted az egészet. Nem csalt meg! – Zsófi, ebbe ne szólj bele. És ha lehúzod a gatyámat, én nem tudom, mit csinálok veled! – szólt rám nagyon-nagyon mérgesen. – Egy ismerőse az, akivel a múlt héten végig volt, és csak azért, mert neked készült évfordulós ajándékkal, amihez segítségre volt szüksége! – Mi van? – engedte el az övét, én meg véletlenül tovább rángattam a farmerét. – Leülnél? – néztem fel rá kimerültén, és valahol belül, egészen mélyen, teljesen összetörve. Kolos pár másodpercig töprengett, aztán 313

LEINER LAURA szerintem elkezdte érdekelni a sztori ezen verziója, így végül visszaült mellém, nekem meg nem kellett tovább rángatnom a gatyáját. Ez így mindkettőnknek jobb volt. – Szóval… – kezdtem bele újból. És elmondtam mindent, amit tudtam. Kolos pedig hallgatott, rezzenéstelen arcán minimális mimika vagy mozdulat sem látszott, szoborszerű merevséggel szívta magába az információt, én pedig kipakoltam mindent, amit tudtam. Valahol úgy éreztem, egy ilyen srác akkor sem foglalkozna velem vagy nézne rám „barátnőjelöltként”, ha nem lenne szó semmilyen Petráról. Ahhoz viszont már eléggé megszerettem, hogy megtegyek minden tőlem telhetőt azért, hogy boldog legyen. Akkor is, ha ez kissé ütközött az én terveimmel. Időnként önzetlennek kell lennünk, hogy aztán önző módon csak magunkkal tudjunk foglalkozni. Már azt hittem, Kolos soha nem fog reagálni vagy esetleg teljesen lefagyott és nyomni kell egy restartot, amikor életjelet adott egy pislogás formájában. – Ez komoly? – temette hirtelen a tenyerébe az arcát. – Ühüm – mosolyodtam el keserűen. – Miért nem mondta el? – hüledezett. – Ezt most gondold végig – tettem a vállára a kezemet nevetve. – Sokszor mondtad az elmúlt napokban, hogy gyerekes vagyok, de azért a te viselkedésed sem kifejezetten anti-infantilis. Rohangálsz egy név hallatán, mint egy ötéves. – Mondja ezt az, aki férjhez készül menni Anthony Kiedishez – oltogatott, ahogy szokott. – Az a helyzet, hogy nekem már csak ő maradt – szipogtam a számat biggyesztve. – Mit fogsz most csinálni? – Nem tudom – túrt a hajába sóhajtva. – Szerintem hívd fel és találkozzatok. – Ne szólj bele a dolgaimba – intett le egy laza mozdulattal, én meg mosolyogva bólintottam. Az ismeretségünk kezdete óta valahogy így kommunikálunk egymással, tehát abszolút nem vettem magamra, hanem folytattam.

314

BÁBEL – Kedves lány. Meg szép is. Ééés… Baromira összeilletek, bár nem tudom, hogy megérdemled-e – tűnődtem. – Gondolj bele. Kinyomtatta és beköttette az összes semmirekellő, vacak cikkedet, hogy ezt adja neked ajándékba – morfondíroztam, Kolos meg jóízűen felröhögött, és fél karral átölelte a vállamat, miközben magához húzott. – Megfojtasz – kapkodtam a levegőt az ölelését viszonozva, kiszabadítva a fejem a válla fölött. – Néha eszembe jutott már – dünnyögte a fülembe. – Hallod, Chili. – He? – hunytam le a szemem szorosan. – Kösz szépen. – Igazán nincs mit. Örülök, ha segíthettem. Remélem, hogy segíthettem – motyogtam, és azért magamban elmorzsoltam egy-két képzeletbeli könnycseppet. – Na, szállj le rólam, üzenek egyet – tolt el magától, hogy előszedje a telefonját. Ráhúztam a térdemre, és egyben kissé ki is nyújtottam a ruhámat, miközben átkulcsoltam a karommal, és figyeltem Kolos telefonját, ami hat másodpercen belül rezegni kezdett. – Mit ír? – Hogy találkozzunk. – De jó! – biggyesztettem le a számat. – Akkor szaladj. – Jó, majd később. Várhat egy kicsit – emelte meg a kezét nyugtatólag. – Azért nem fogok rohanni. Megvárom, hogy beégj a színpadon – biccentett a karaoke felé. – Ez kedves tőled – nevettem el magam hitetlenkedve. – Na, ide figyelj – nézett rám egészen komoly arccal. – Azt hiszem, lógok neked. – Dehogy – ráztam a fejem ösztönösen. – Jó. Ha nem akarsz a VIP-be jönni, akkor hagyjuk… – MIII??? – kerekedett el a szemem, és még a levegő is megállt bennem.

315

LEINER LAURA – Amúgy is bevittelek volna, csak nem akartam mondani. Jó volt nézni a szenvedésed és szerencsétlenkedésed. De most már nem szívatlak tovább. Beviszlek a Chilire. – MICSODA??? – hüledeztem tovább. – De csak akkor, ha tudsz viselkedni. És nem őrülsz meg. És csendben maradsz. – Úristen!!! – üvöltöttem fel boldogan, a következő pillanatban pedig ráugrottam Kolosra, aki a hirtelen lendülettől hátrazuhant, én meg ráestem. – Na! Erről beszéltem – dünnyögte fájdalmasan, és megpróbált lelökni magáról, de nem igazán sikerült neki, mert enyhén eufórikus állapotba kerültem. Azt hiszem, belezokogtam a vállába örömömben. És nem mellesleg teljesen megfeledkeztem arról, hogy én egy összetört szívű hősszerelmes vagyok, aki az imént esett el élete szerelmétől. Totálisan hidegen hagyott. Csupán egy gondolat zakatolt a fejemben szüntelen. Mégpedig, hogy a VlP-emelvényen állva mosolygok, Anthony Kiedis felnéz rám, kacsint egyet, én izgalmamban elhányom magam, ő ezt undorítóan romantikusnak tartja, és go to Hálivúd. – Veletek mi van? – hallottam Szasza hangját, mire vidáman felnéztem, és széles mosollyal épp el akartam újságolni életem hírét, de megakadtam. Szasza és Abdul két lánnyal érkezett. – Ó. Semmi. Csak örülök – dünnyögtem vihogva, aztán rátenyerelve Kolos mellkasára (Salman Rushdie volt a pólóján, éppen az ő arcképébe nyúltam bele), feltápászkodtam. – És ti? – ültem vissza a földre, eközben pedig Kolos a felsőjét próbálta leporolni a hátán, ami tiszta por és piszok lett a támadásom után. – Összefutottunk a lányokkal. Nulladik napon már találkoztunk – magyarázta Abdul. – Sziasztok – intettem a naptól hunyorogva, bár szinte csak az alakjukat láttam, mert pont mögöttük készült lebukni a nap. – Megvagyunk. Mindjárt szólítanak minket – ugrált oda hozzánk Napsi. 316

BÁBEL – Szuper. Duettezünk? – kaptam oda a fejem. – Ööö. Az a helyzet, hogy nekem már van partnerem – dobta át a válla felett a szőke haját. – Boldi? – Nem, egy srác. Ugyanarra a számra iratkoztunk volna fel, tök vicces volt, úgyhogy felajánlotta, hogy énekeljünk együtt. Ott áll, nézd csak – mutatott a színpad irányába. Egy fehér pólós, mosolygós srác figyelte a társaságunkat, azon belül pedig Napsit. Óriási. – Boldi? – Én szóló produkciót adok elő – felelte magabiztosan. – Már teljesen jól hallok! – Ez nagyszerű hír – dünnyögtem. Szép lassan kiderült, hogy senki nem szándékozik velem duettezni; Hipó passzolta, ő Krisztivel beszélgetett, Abdul az újdonsült barátnőjét fűzte, Kolos csak röhögni akart egy jót. Végső elkeseredésemben Szaszára néztem. – Egy Californication? – vigyorogtam. – Énekeld Kolossal – rázott le gúnyosan vigyorogva. – Velem biztos nem – passzolt Kolos is. – Hah – fontam össze a karom dühösen. – Latter Zsófi! Latter Zsófit várjuk a színpadra! – szólt a műsorvezető lány a mikrofonba, mire elkerekedett szemmel odakaptam a fejem. – Mi? Engem írattatok fel elsőnek? – remegett meg a gyomrom. Napsi és Boldi röhögve bólogatott, amíg feltápászkodtam és enyhén rezignáltan túrtam bele a hajamba. – Na, jó! Tudjátok mit? Ezt Anthonynak küldöm, más nem érdemli meg. Árulók! – fordultam körbe a barátaim között, majd átlépkedve másokon, Napsi kezébe nyomtam a telefonom. – Vedd fel az egészet! – Oké – vette át. A színpadra fellépve gyér taps hangzott fel, rajtam meg erőt vett mindenfajta lámpaláz, és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy mi zavar jobban, az émelygés, a térd- és gyomorremegés, a fojtogató levegő, a vizesen hátamra tapadó ruha, a hangszálaim sztrájkja vagy 317

LEINER LAURA a színpadot, azon belül is engem bámuló tömeg. Akik sokan voltak. Tényleg sokan. A tűző napon megtöröltem a homlokomat, és hogy ne kelljen állnom a tömeg fürkésző tekintetét, a kezemben tartott mikrofont tanulmányoztam, idegesen nyomkodva a bekapcs-kikapcs gombot. Aztán, amikor felcsendült a Californication csodás intrója, valamiért megszállt a békesség, mély levegőt véve felemeltem a fejem, és mosolyogva a tömegre néztem. A lábam előtt lévő kis monitoron már megjelent az első sor, de ügyet sem vetettem rá, azt hiszem, ezt a dalt még visszafelé is tudom, bár az úgy elég hülyén hangozhat. A számhoz emeltem a mikrofont, és mindent beleadva énekelni kezdtem. Csakhogy ebből senki nem hallott semmit. Merthogy az ideges bénázásom közepette addig kapcsolgattam a mikrofont, míg végül úgy hagytam, kikapcsolt állapotban. A tömeg füttyögött és hurrogott, én meg zavartan néztem a barátaimra, mert a döbbenettől lefagytam, és eszembe sem jutott egy kattintással beüzemelni, inkább tanácstalanul álltam, a szám meg ment, ének nélkül. – Kapcsold be! – üvöltötte Szasza. – Mi? Ja – néztem le a kezemre. – A fenébe – sziszegtem. Kinéztem egy pillanatra a színpad mellett álló műsorvezetőre, aki azt kérdezte, hogy újra kezdjük-e? Végigfutott az agyamon, hogy mekkora cink, ha leáll és újra elkezdődik a dal, hogy a nézőktől milyen fújolást kapnék, így ösztönösen megráztam a fejem, vártam pár pillanatot, amíg be tudok szállni, majd magamban bólogatva énekelni kezdtem: „…And if you want these kind of dreams, It’s Californication”. És innentől már simán ment. A tömeg velem együtt énekelte a refrént, egy csomóan tapsoltak, és a mellékúton járkálok is megmegálltak egy pillanatra, hogy belelessenek a karaoke produkciókba. Már nem azért, de óriási tapsot kaptam, egyfelől, mert bátor voltam és a gigantikus kezdeti baki után folytatni tudtam, másfelől pedig, az egyik legpopulárisabb Chili-számmal nem nagyon lehet mellélőni, mindenki üvöltve énekelte a dalszöveget. 318

BÁBEL A videót egyébként feltöltöttem, a bal oldali menüben katt arra, hogy Videók, vagy egyszerűen YouTube–> Keresés, és bepötyögni, hogy Latter Chili Zsófi – Californication. Vidáman és szörnyen boldogan mentem vissza a többiekhez, a színpad előtt ülő közönséget átlépkedve pedig egy csomó vadidegennek kellett High-Five pacsit adnom, mire visszaértem a helyemre. – Huh – huppantam le. – Jó volt ez – mosolygott kedvesen Szasza, fél karjával átölelve a mellette ülő lányt. – Elszúrtad az elejét – nézett rám Kolos. – Igen, de utána belejöttem – védekeztem. – Akkor is béna volt. – Mutasd, ha tudsz jobbat – löktem meg a vállát röhögve. – Na, mi jövünk már? – türelmetlenkedett izgatottan Napsi. Nem, nem ő jött, mert a színpadra felálló műsorvezető Szaszát és… és Euláliát szólította. – Ki? – fülelt Boldi. – Ez meg milyen név? – töprengett Napsi is. A napszemüvegem lencséje mögül, felhúzott szemöldökkel figyeltem, ahogyan Szasza megfogja a vele lévő lány kezét és vidáman a színpad felé vezeti. – Olyan, mint valami betegség. Eulália – gondolkozott Hipó, mellette Kriszti pedig remekül szórakozott. – De tényleg . Párbeszéd: „Mi bajod van?” „Az orvos szerint eulália.” Íííj, az szívás” – hadarta, mi meg valamennyien röhögve hallgattuk. – Bocs, de a barátnőmről beszéltek – szólt kelletlenül az Abdul mellett ülő lány, aki nyilván nem vette jó néven, hogy Eulálián vihogunk. – És? – nézett rá Abdul értetlenül. – Ha neked is vicces neved lenne, akkor azon is röhögnénk. De neked pont olyan unalmas a neved, mint amilyen a fejed – tette hozzá. – Hogy mi? – szaladt össze a lány szemöldöke, és közelebb hajolt, hogy a hangzavarban pontosan hallhassa Abdul szavait. 319

LEINER LAURA – Mondom szép a neved! – hagyta rá Abdul, a lány mosolyogva bólintott. Naná, hogy szakadtunk a röhögéstől. Kolos SMS-t írt, azt hiszem, Petrának, hogy most már tudnak találkozni, én pedig Napsival együtt a karaoke előadásomat néztem vissza a mobilomon; azon vihogtunk, amikor felkaptam a fejem és pislogás nélkül fordultam a színpad felé. Már az első akkordot felismertem, és hirtelen a torkomban dobogott a szívem, a gyomrom pedig olyan kicsire összeszűkült, hogy úgy éreztem, az egész nincs nagyobb, mint egy szőlőszem. The Zephyr Song. Az összes közül talán a legnagyobb kedvencem. Nem is láttam a listán. Pedig ezek szerint ott volt. És Szasza ezt a dalt választotta duettnek. Hm. Szasza a színpadon állva beletúrt sötétszőke hajába, és mosolyogva lenézett a közönségre. Valamennyi lány sóhajtva viszonozta a pillantást, Eulália pedig meredten bámult a monitorra. Fogalma sem volt a számról. – Legalább a dalszöveget tudnád, te szerencsétlen – motyogtam ámultán, mert Szasza egyedül kezdte énekelni a számot, a lány csak bele-belerontott vagy hozzátett egy szótagot. – Mi? – kérdezte Kolos. – Semmi – ráztam meg a fejem, le sem véve a színpadról a szemem. Szasza hihetetlenül jól nyomta, nem csoda, a suliban a szünetekben és egy-egy kínosabb órán is elégszer énekeltük együtt, megosztva a fülhallgatót. Ezért nem is értettem, hogy miért a fura nevű barátnőjével akarta közösen karaokézni, amikor tudja, hogy nekünk totál rutinból megy. És nem mellesleg jók is vagyunk együtt. A szám, a hangulat és a színpadon látottak teljesen megbénították az agyamat, csak tátogva, hang nélkül énekeltem és figyeltem. Szasza tök rendes volt (mint amilyen általában), nem hagyta cserben Euláliát, hanem énekelve odasétált hozzá, karon ragadta, és előrébb húzta, hogy mindenki jól lássa, aztán odahajolva hozzá, nyomott egy puszit az arcára. A sorok közül a lányokból egyöntetűen egy „hhhhjajjjj” sóhaj szakadt fel, én pedig elismerően bólintottam.

320

BÁBEL Mindig is tudta, hogyan hülyítse be még jobban az érte amúgy is megőrülő lányokat. – Hé, Chili – bökött oldalba Kolos, mire kizökkentem a bambulásból. – Igen? – Én most megyek. – Oké. Jó beszélgetést. És sok sikert – néztem fel rá. – Kösz. Te megleszel? – ráncolta a szemöldökét. – Persze. Miért? – nevettem zavartan. – Csak úgy kérdeztem – tette fel a kezét védekezőén. – Hogyne – biccentettem, aztán a színpad felé néztem, Mert véget ért a szám, és mindenki tapsolni kezdett. – Persze, rögtön vastapsot érdemel, amikor egy szót sem talált el – dünnyögtem. Kolos röhögve ott hagyott, a távozásával egy időben pedig megérkezett Szasza meg a halandzsázó lány, és vidáman helyet foglaltak. – Na? Milyen volt? – ült le mellém Szasza. – Borzalmas – ismertem be nevetve. – A lány nem tudta a dalszöveget. – A karaoke poén, ne vedd komolyan – mosolygott Szasza. – Hogyne venném komolyan! Ez a Zephyr volt! Meggyalázta a számot. – Zsófi, nyugodj már le – ingatta a fejét. – Tök aranyosan próbálta énekelni. – Aranyos a tüsszentő panda! – sziszegtem. – Az, ha valaki elénekel egy olyan dalt, amit még csak nem is ismer, az nem aranyos, hanem kínos – érveltem dühösen. Miért van az, hogy a fiúk egy jó teljesítményre csak rábólintanak, de ha valaki szerencsétlen, bizonytalan és überbéna, azt rögtön „aranyosnak” meg „édesnek” találják? Én lenyomtam a Californicationt egy óriási bakival az elején, helyrehoztam, mégis csak „oké”. Szasza újdonsült barátnője meg állt a színpadon némán, leblokkolva, mint valami tuja, az meg rögtön „ari”

321

LEINER LAURA – Túlpörögsz ezen a dolgon. Csak egy hülye szám – szidott le Szasza, nekem viszont a beszólásától a bárányfelhőkig szaladt a szemöldököm. – Ha? – Mondom, csak egy hülye dal, amit elénekeltünk. – Nekem sokat jelent ez a szám. Azt hittem, neked is – ráztam a fejem értetlenül. – Nem, Zsófi. Nekem csak egy baromság, mint a többi, amit elénekeltem valakivel, akit kedvelek. – Persze, légyszi, kapd fel a vizet Eutanázia miatt – néztem rá teljesen döbbenten. – Eulália, a neve Eulália – javított ki dühösen. – Kit érdekel? Most tényleg rám förmedsz egy vadidegen – Igen! – És miért? – kértem ki magamnak. – Mert elegem van abból, hogy dögként viselkedsz. – Jó, persze, játszd csak a hősszerelmest, kábé huszonnégy óra múlva úgyis nekem kell majd kidobnom helyetted Euráliát! – Eulália! – Őt is! – pattantam fel dühösen. Aztán visszafordultam, és idegesen meredtem rá. – Amúgy meg nem énekelhetted volna el ezt a számot. – Mert? – röhögött ki lesajnálóan. – Mert ez a kedvencem. És nem érdemled meg! – dünnyögtem. – Na, hagyjál – legyintett. – Mi a franc van veletek? – nézett ránk Abdul, aki fél füllel hallgatta a dühöngésünket. – Semmi – förmedtem rá. – Most inkább megyek – kaptam fel a vizet, és határozott léptekkel indultam el a karaokétól. Titkon abban bíztam, hogy majd mindenki utánam rohan és könyörögve kérik, hogy ne hagyjam ott őket, de ahogyan a karaoke színpad mellett megálltam egy pillanatra és óvatosan visszanéztem, hirtelen belemart a fájdalom a mellkasomba. A többiek ott ültek, ahol hagytam őket, beszélgettek, röhögtek, és egyáltalán nem is 322

BÁBEL foglalkoztak velem. Szasza és a lány mosolyogva társalogtak, Napsi éppen a színpadra készült azzal a fehér pólós fiúval, Abdul Boldival vihogott, Hipó is elvolt… Gombóccal a torkomban néztem őket, és megfordult a fejemben, hogy visszamegyek hozzájuk, hátha fel sem tűnt nekik a pillanatnyi elmebajom, de úgy éreztem, büszkébb vagyok annál, mint hogy így meghunyászkodjak. Elvagyok én nélkülük is. Ahogyan szemmel láthatóan ők is elvannak nélkülem. Egy utolsó pillantást vetettem Euláliára, aki éppen nagyot nevetett Szaszán, és úgy dobálta a haját, mintha megőrült volna. Enyhén túljátszotta a szerepét. És különben is. A fehér, magas szárú tornacipője idióta választás egy fesztiválra, merthogy tiszta kosz lett. És a csőgatyáját is csak azért préselte magára, hogy az alakjának minden millimétere látható legyen. Micsoda közönségesség! A felsőjéről meg már ne is beszéljünk. Totál nyitott hátú póló, melltartópánt meg sehol. Jó, oké, kegyesen bánt vele a természet, de ezt miért kell mindenki tudtára adni? Na, és a haja. Olyan egyenes, hogy hajvasalóval sem lehetne jobban kihúzni. Pfff. Rendben. Szasza ezermillió barátnőjét elviseltem már, soha, egyik sem zavart. Ez most mégis feldühített. Hogy miért? Mert most először hanyagolva érzem magam egy másik lány miatt, ami felettébb dühítő. Argh!

323

LEINER LAURA NEGYEDIK NAP. 21:10 A FESZTIVÁLÉLET EGYEDÜL

Igazából annyira dúltam-fúltam, hogy fel sem tűnt, hogy egyedül vagyok, mint a kisujjam. Mászkáltam a főúton, vettem egy kólát, leültem egy padra valami társaság mellé, aztán továbbsétáltam, letértem a mellékutakra, jártam az Amerikánál és az Európánál is. Ott sikerült belefutnom valami eszméletlenül híres brit banda koncertjébe, amin érzésem szerint a Föld népességének legalább a fele képviseltette magát. Annyian voltak, hogy az ugráló embertömeg egybeolvadt és addig hullámzott, amíg csak a szem ellát. Az egyébként is fülledt levegő beszorult a koncertet élvezők közé, én meg jól belekeveredtem a sűrűjébe, és akárhogy próbáltam kiverekedni magam a kemény magból, annál inkább beljebb kerültem. Végül ott találtam magam az első sorokban, összepréselt tüdővel és széttaposott lábbal. Viszont elmondhatom magamról, hogy egy nagyon híres együttes nagyon híres énekese tíz méteren belül énekelt előttem. Bár tudnám, hogy kikről van szó! Próbáltam megkérdezni egy raszta hajú srácot, aki mellett ugráltam, de ő csak azt válaszolta, hogy „yeaaaaaaah”. Fogalmam sincs, hogy ez a zenekar neve, a szám címe vagy egyszerűen helyzetjelentés volt, mindenestre lökdösődve, tülekedve kezdtem oldalazni, remélve, hogy hamarosan kijutok. Semmi kedvem nem volt életem utolsó pillanatait egy számomra ismeretlen előadó koncertjén tölteni, mielőtt végleg eltaposnának az ugrálok, ráadásul végre elértem, hogy VIP-emelvényes lehetek a Chili alatt, úgyhogy ez a tudat annyira felbátorított, hogy könyökkel utat törve magamnak, egyszerűen kilőttem, és mindenkit félretoltam, aki csak előttem állt. Talán a meglepetés ereje volt, ami igazán hatott, a koncert közben senki nem számított egy százhatvan centis faltörő kosra, úgyhogy abszolút sikerrel jutottam el… egészen a tömeget kettéosztó kordonig, meglepetésként ért, nem számítottam rá. Oké, tehát volt ez a választókordon, amin belül biztonsági őrök ácsorogtak, és kihúzták a 324

BÁBEL félájult embereket vagy éppen visszalökték azokat, akik ott akartak átmászni a másik oldalra. – Basszus – lihegtem teljesen kikészülve. – Ki kell innen jutnom. Hahó! – hajoltam be a kordonon, de ekkor a tömeg lökött egyet, én meg felkenődtem a vasra, és örömmel konstatáltam, hogy ezerszázalékosan átrendeződtek a belső szerveim. Gondoltam, ha ezt túlélem, akkor a legközelebbi ultrahangvizsgálatnál előre szólok a dokinak, hogy, mondjuk, ne a régi helyén keresse a vesémet. – Hahó! – kiáltottam, de annyira nyomtak az emberek, hogy összeszűkült a tüdőm, így halkra sikeredett a jajgatásom és a beleköhögés sem segített a helyzeten. Egy szekuritis észrevette a kordonon átlógó, elernyedt kezemet, mire végre odajött. – Hé, te ott! Bongyor! – szólított meg. – Hullámos, jó? – szálltam vitába, mert oké, hogy éppen harmincezer ember nyomott neki a vasnak, de azért ne „bongyorozzák” már le a hajamat. – Felőlem. Ki akarsz jönni? – vizsgálgatott szakértő szemekkel. – Nem, pont kényelmesen vagyok. Csak egy csésze tea kéne. Tudna nekem hozni? – lihegtem egy újabb lökést felfogva a hátammal. Azt hiszem, valaki belerúgott vagy belefejelt a lapockámba. – Vicces kislány vagy – dünnyögte az őr, és továbbsétált a kordonon belül. Én állat, a hülye cinizmusommal. – Biztonsági bácsi! Nem úgy értettem. Tessék kiszedni! – ordítottam. A szekuritis megfordult, és ráérősen odasétált hozzám. – Komolyan – vettem könyörgőre. – Csak belekeveredtem a koncertbe, azt sem tudom, kik ezek – böktem a színpad felé. Erre a körülöttem nyomulók nem túl barátságos pillantásokkal kezdtek méregetni, merthogy pechemre két szám közti szünetben ordítottam el magam. Itt volt az ideje angolosan távozni. – Na, gyere – hajolt át az őr a rácson, benyúlt a hónom alá, és kábé, mint egy krumpliszsákot, úgy emelt át a kordonon. – Hajtsd le a fejed, és futás.

325

LEINER LAURA Nem sok ember mondhatja el magáról, hogy egy biztonsági őr futva menekíti ki egy koncertről, így megpróbáltam kiélvezni a helyzetet és futás közben integetni a mellettem elkerített tömegnek. A szekuritis ezt nem tartotta poénnak, és rám förmedve gyorsabban kezdett rohanni. Kiderült ugyanis, hogy a fejemet lehajtva nem is engem véd, hanem tőlem védi a koncertező bandát, nekem meg nem szabad semerre sem néznem, hanem mint egy szemellenzőt viselő ló, csak előre, a két kordon közti keskeny folyosón. A színpad elé érve vettünk egy éles balost, így hirtelen a zenekar és a tömeg közti árokban futva találtam magam. Hű, még sosem voltam ennyire közel egy nagyszabású koncerthez. Mondjuk a „VIP” helyemet pont tizenegy másodpercig élvezhettem, ennyi idő alatt értünk ugyanis a színpad bal oldalának legszéléhez, ahol a szekuritis még egyszer átemelt a rácson, és kidobott a fenébe. – Köszönöm – dünnyögtem. – Máskor ne menj be a tömegbe, ha nem bírod, bongyor! – Hullámos! – üvöltöttem utána. Mert ez azért nem mindegy. A koncerttől és a vele járó őrülettől eltávolodva hirtelen erőt vett rajtam az „ezt azonnal el kell meselnem erzes, úgyhogy előszedtem a telefonomat. TWITTER: RHCPZsofi Na, kit emeltek ki egy koncert harmadik sorából??? (: RHCPZsofi @HerczegPrincessNapsugar @Abdul_the_Great @ Boldizsaaar @Hipo104 Hahóóóó! Kiszedtek egy koncertről. RHCPZsofi Sehol senki? RHCPZsofi @Its_me_Szasza Fasírtban vagyunk még? RHCPZsofi Na jó, #off!ine

326

BÁBEL NEGYEDIK NAP 22:45 RÁM SÖTÉTEDETT, TOVÁBBRA IS EGYEDÜL. A CSOCSÓNÁL

A többiek bizonyára baromi jól szórakoztak, talán fel sem tűnt nekik, hogy nem vagyok ott, és ami a legszomorúbb, egyáltalán nem foglalkoztak azzal, hogy egyedül bolyongok a Bábelfeszten. Közben besötétedett, a fesztiválozók meg csoportokba verődve, vidáman és boldogan bóklásztak koncertről koncertre, tele voltak a kajáldák, egy talpalatnyi hely sem volt semelyik pult közelében. Csak én lézengtem egymagámban, arra várva, hogy valaki válaszoljon Twitteren vagy felhívjon, hogy megkérdezze, egyáltalán élek-e még. Végső elkeseredésemben, amikor már a harmadik hangos, jókedvű társaság ült le mellém az Amerika színpad közelében lévő egyik ételstand fapadjára, előszedtem a telefonomat.

327

LEINER LAURA

328

BÁBEL

Önsajnálatomnak meglett a hatása, ugyanis Napsi nem hagyta annyiban a dolgot, hanem eljött értem azzal a szándékkal, hogy odarángasson a csocsóhoz, ahol elmondása szerint olyan baromi jó a hangulat. – Ne már, tényleg semmi kedvem. Agybajt kapok attól a lánytól – borzongtam meg. 329

LEINER LAURA – Á, nem olyan vészes, el lehet lenni vele. Nem sok vizet zavar, meg sem szólal, csak Szaszával beszélget. – Akkor is idegesítő. És Szasza tiszta bunkó volt velem miatta! – nyomkodtam a palackomat a kezemben, szomorúan bámulva a rajta keletkezett horpadásokat. – Ne csináld már. Gyereee – húzott fel a pádról, és a fejét rázva, szigorúan meredt rám. – Ne legyél igazságtalan. Szasza mindig meghallgatja a szenvedésedet, most egy kicsit viselkedj jól te is. – Milyen szenvedésemet? – háborodtam fel. – Ööö. Az összeset? – mosolyodott el kedvesen. – Jó, ez igaz. De akkor is. Összeveszett velem miatta! És észre sem vette, hogy órák óta egyedül voltam! – Azt hitte, Kolos után rohantál – vonta össze a szemöldökét. – Miért rohantam volna? – torpantam meg. – Mert belezúgtál? – Ja, az! – sóhajtottam. – Az elmúlt – tűnődtem. – Mikor? – röhögött fel. – Várjunk csak. Ma – számolgattam. A fesztiválidő kicsit összezavarja az embert. – Oké, értem – vihogta Napsi. Nem értem, miért nevetett ki, a szerelmi életem összekuszálódása egyáltalán nem vicces, ráadásul ő nem röhöghet ki, nulladik nap óta keres egy fantom-olaszt, aki annyit Mondott: „ciao”. Napsival kézenfogva indultunk meg az Európánál lévő sörsátorhoz. A sötét mellékúton lépkedve a szembe jövők körvonalait láttuk csupán, és büszkén konstatáltam, hogy már nem is tévedünk el, egyszerűen a Bábelfeszt bármely pontjához odatalálunk a térkép nélkül is, sőt, levágunk utakat, mert tudjuk, hogy merre rövidebb, és állati nagy büszkeséggel tölt el minket, amikor napijegyeseket igazítunk el. A sörsátor valójában egy hatalmas pult volt, felette hatalmas, kifeszített ponyva, ami lefedte a csocsóasztalokat is. Amiből volt vagy két tucat. És mindegyik fullon volt. A mi asztalunkat azonnal

330

BÁBEL felismertem, középen helyezkedett el, és Abdul ordibált a rudat rángatva Boldival, aki fülkötéssel a fején elég feltűnő jelenség volt. – Mondom, hogy béna vagy! – üvöltötte Abdul. – Leütlek – vihogta Boldi. Nos, az elmúlt órákban valóban nem sok minden változott, azt hiszem, senkinek nem tűnt fel a távozásom, vagy legalábbis nem hagyott mély nyomot bennük. – Sziasztok – köszöntem, és visszafojtott mosollyal figyeltem Szaszát, a reakcióját várva. Nem mondott semmit, csak félig felvont szemöldökkel figyelt. Ó-ó-ó. Haragudott. – Naaa – álltam meg mellette, és ártatlan arccal, „sajnálom” pislogással vigyorogtam. – Mit próbálkozol? – nézett le rám, de alig bírta visszatartani a mosolyát. – Csak úgy – vontam meg a vállam. – Jó, bocs. Nem akartam megsérteni Eufóriát. – Direkt nem mondod jól a nevét, igaz? – Ühüm – bólogattam. – Miért? – Mert vicces – nevettem el magam. –Valld be, hogy vicces. – Jó – túrt a hajába röhögve. Hálásan mosolyogva bólintottam, és hatalmas kő esett le a szívemről. Nem jó Szaszával rosszban lenni. Tényleg nem. – Na, és hol hagytad az imádott VIP-esedet? – érdeklődött. – Kit? – lepődtem meg, aztán egy pillanat alatt eszembe jutott, hogy Kolosról beszél. – Ö nem. Mármint beszéltünk, és… – kezdtem a hajamat birizgálva, de Eurázsia pont akkor ért oda hozzánk, és boldogan nyomta Szasza arcába a poharából kilógó szívószálat. – Mi ez? – ivott bele Szasza. – Cuba libre – vigyorgott. – Az kéne neked. Egy csak oda jegy Kubába – motyogtam szinte némán. Szasza jól ismer, és bár ő sem hallotta a beszólásom, a szám

331

LEINER LAURA mozgását látta, úgyhogy a fejét ingatva pillantott rám szikrát szóró szemmel, jelezve, hogy „fejezzem be”. – Új kör indul! – üvöltötte Napsi. – Ki van velem? – támaszkodott rá a csocsóasztalra. – Eéén! – ordították mindenfelől. Napsi zavartan elhúzta a száját, és korrigált. – Mármint a társaságunkból. – Óóó – érkezett az egyhangú válasz. Egy csocsóasztal köré gyülekeztünk, és hogy mások el ne happolják az asztalunkat, négyen mindig játékban voltak közülünk. Hipó, mondjuk, csak öt percet játszott, aztán artikulálatlanul felüvöltött, és a karját fájlalta. Én sima húzódásnak gondoltam, de szerinte szétszakadt a bicepsze. Érdekes teória, a vékony, nyeszlett karján véleményem szerint nincs is bicepsz, így nem szakadhatott meg, de hát ő tudja. Boldi állatias hörgéssel ütötte az asztal üvegfedelét, mert Abdul megint belőtt neki egy gólt, és úgy általánosságban szörnyen jó hangulat volt, én meg teljesen megfeledkeztem a történtekről, és felhőtlenül szórakoztam. Egészen addig, amíg Eulália bele nem köpött a levesembe. Ismét. Ugyanis Napsi párjaként szerettem volna játszani, csakhogy nem egyedül pályáztam a csapattárs szerepére. – Bocs, de mi mindig együtt csocsózunk – néztem rá viszonylag kedvesen. Legalábbis ez volt a szándék. – De hát úgyis be van kötve a kezed – figyelmeztetett a csuklósérülésemre, amit én már régen elfelejtettem. – Ó, ez semmiség – erősködtem. – Zsófi, tényleg ne erőltesd meg, mert rosszabb lesz. Majd Eu beáll helyetted – tanácsolta Szasza. – Eu? – ráncoltam a szemöldökömet. – A becenevem – kiabálta mosolyogva a lány, megpróbálva túlüvölteni a hangzavart, ami a másik asztaltól érkezett, ahol éppen valaki „bombagólt” lőtt, amit hangos ovációval ünnepeltek.

332

BÁBEL – Jó, nekem meg USA – röhögtem össze Boldival, aki értékelte a beszólásomat, és rögtön kontrázni kezdett, olyasmiket, hogy őt időnként „Nagy-Britanniának” nevezik. – Élvezed, mi? – ingatta a fejét Szasza. – Ne már, csak vicceltem – védtem magam. – Amúgy – néztem a játékot összeráncolt szemöldökkel – nem szabályosan játszik. Pörget! – akadtam ki egy pillanat alatt, mert azt, ugyebár, tilos. – Ja, nem tud játszani. – Akkor talán ne játsszon – vágtam rá csípőből. – Vagy szerinted ez is „ari”? Szasza jóízűen felröhögött, aztán odament Euhoz, a háta mögé állva átölelte, és besegített a játékába. A kólásflakonomból kiálló szívószálat rágcsálva figyeltem a játékot, aztán, amikor a hangszórókból felcsendült a Make You Feel Better, sóhajtva megráztam a fejem. A mellettem álló Abdul mosolyogva lenézett rám. – Mi volt ez? – Sóhaj. – Jó nagy. – Aham. Mélyről jött – ismertem be. – Igyál – tartott felém egy műanyag vödröt, ami félig volt valami piával. – Te a nagyapámtól kikönyörgött titkos pénzemből vedelsz? – kerekedett el a szemem. – Ja – bólintott vihogva, nekem pedig megenyhült az arcom. – Jól teszed. – Mi van Kolossal? – Visszairányítottam a volt barátnőjéhez – ismertem be. – Talán ez a legjobb, amit tehettél. – Igen, szerintem is – bólogattam megállás nélkül. – Miért érzem úgy, hogy ez egyáltalán nem fáj neked? Tette a vállamra a kezét mosolyogva. – Hm… – töprengtem. – Mert igaz? – röhögtem fel. – Az a helyzet, hogy asszern, elmúlt a nagy szerelem – vallottam színt, 333

LEINER LAURA – Vagy csak máshol van – biccentett Abdul. – Hát, igen – sóhajtottam. – Anthony Kiedis – motyogtam, és mindketten a csocsózókat néztük. – Amúgy hol a barátnőd? – Melyik? – A legutóbbi. Aki Eurázsiával volt. – Elküldtem. – Hová? – Azt hiszem, haza – felelte Abdul, én meg visszaköptem az üvegbe a kólám, de egy része még így is az orromon jött ki. – És Szaszáét nem tudod elküldeni? – Őt nem. Bocs. – Semmi baj – mosolyogtam rá, aztán Abdul szorosabban átkarolt, én meg a vállára hajtottam a fejem, és így néztük egy darabig a csocsót. Aztán, amikor valami vadbarom rácsapott Napsi farmersortjára, mindketten egyszerre üvöltöttünk rá, és vadul gesztikulálva küldtük el távoli helyekre.

334

BÁBEL NEGYEDIK NAP. 23:59 NYOMORULT ÉRZÉSEK. ..ÉN MOST HAZAMEGYEK". PAKOLÁS

Végül kiharcoltam, és beálltam csocsózni. Igaz, a csuklóm döbbenetesen fájt, minden egyes alkalommal, amikor hozzám került a labda, könny szökött a szemembe, de persze nem mutattam ki a fájdalmat, csak a tőlem megszokott profizmussal csocsóztam, amiért egyébként annyira szeretnek velem játszani a többiek. Napsival jó páros vagyunk, elég jól véd, meg a folyamatos tápászkodásával folyamatosan eltereli a többi játékos figyelmét (nyújtózkodva kivillanó has a póló alól stb.), én pedig addig lőhetem a gólokat. Nem kis tömeg gyűlt össze körülöttünk, egy csapat spanyol például konkrétan a szurkolótáborunk lett, és minden gólunk után vad táncba és őrült ovációba kezdtek. Rendesek voltak, csinálták a hangulatot ezerrel, és gyöngyöző homlokukat meg kivirult arcukat nézve megállapítható volt, hogy már nem is annyira szomjasak. Miután Abdult és Boldit agyonvertük csocsóban (komolyan, 8:2 lett a vége, whoaaa), a kihívóink beálltak a helyükre, Szasza és Eufória személyében. – Készen állsz? – vonta fel a szemöldökét Szasza, aki kapus poszton volt, ergó ilyenkor nekem kell, vagyis kéne gólt lőnöm neki. – Naná – helyeseltem, és szegény, meggyötört csuklómmal csináltam pár lövőmozdulatot, csupán a beijesztés céljából. Eléggé fájt, de kábé annyira látszottak érzelmek az arcomon, mint Clint Eastwoodnak a westemfilmjeiben. Hm. Talán lehetnék az új Clint Eastwood. Szerintem jól is állna a cowboykalap. Nos, amíg ilyeneken gondolkoztam, addig Szasza az egyik hátvédjével egy olyan bombagólt lőtt előre, hogy Napsi kapusa pörgött vagy háromszor, és kicsavarodott a keze. Eulália csak pislogott, fel sem fogta, hogy mi történt, Napsi szitkozódott, én meg kizökkentem a bambulásból, és összevontam a szemöldököm. – Hé – néztem Szaszára. – Mi volt ez? – Én gólnak hívom – vigyorodott el. – Hát, legyen – biccentettem. – Te akartad. 335

LEINER LAURA És ekkor elkezdődött az éles verseny. A csuklóm sajgott, a párás, fülledt levegő miatt a hátamra tapadt a pólóm, nedvea hajtincseim göndören hulltak a vállamra, a spanyolok óbégatva énekeltek, én pedig összeszorított szájjal koncentráltam a játékra. Amúgy irtó jó hangulat volt körülöttünk, szemmel láthatóan senki nem vette véresen komolyan a cso-csózást, Szasza röhögött, Ostobália csak kapkodta a fejét, nem értette, Napsi meg egy idő után egyáltalán nem koncentrált a játékra, mert „összebarátkozott” egy spanyollal, és inkább vele beszélgetett. Csak nekem volt fontos, hogy nyerjek. Meg akartam verni őket. Vagyis őt. Eurázsiát. Fogalmam sincs, miért lett ekkora mániám a lánnyal való versengés, de egyszerűen elkapott a „jobb vagyok nála” érzés, és azt akartam, hogy ezt mindenki ismerje el. Ha csocsóban, akkor csocsóban. Bármiben. És nyertünk. Illetve nyertem, mert a játék végére Napsit teljesen elveszítettem, már csak annyi szerepe volt a játékban, hogy fél karjával a csocsóasztalt támasztotta, amúgy én vettem át az összes pozíciót a pályán. – Hah! Ha-ha! – emeltem mindkét kezem a magasba diadalittasan, amikor belőttem a győztes gólt Szaszának. – Szép volt – bólintott elismerően, én meg vigyorogva fogadtam a bókot, na meg az asztal körül álló tömeg ovációját. Leeresztettem szegény csuklómat, és bár majd’ meghaltam a fájdalomtól, a kivilágított ponyva alatt úgy éreztem, simán megérte. Vagy fél percig. Ugyanis, minden elvárásommal ellentétben, az ünneplésem kereken harminc másodpercig tartott, nem emelt senki a magasba, nem ültettek virágokkal díszített hintóba, hogy körbevigyenek a Bábelen, de még a lábam elé sem borult le senki, hogy „csocsókirálynőjeként” tiszteljen. Egy kis taps, az illuminált spanyolok üdvrivalgása (amit csocsózástól függetlenül is folytattak) és ennyi. Mindenki továbblépett. Napsi a felé érkező heves bókolást hallgatta, Abdul a pultnál Ateszt hívogatta, Boldi jókedvűen vedelt mellette Abdul maradék piájából, Hipó egy elkapart szúnyogcsípést dramatizált túl és fújt be fertőtlenítővel, Szasza pedig Ostobáliával

336

BÁBEL vihogott, valami nem publikus dologról lehetett szó, mert egymás fülébe súgtak. Oh, kis szerelmes tubicák. Blöááá. – Ennyi volt? Megnyertem a létező összes csocsóversenyt – biggyesztettem le a számat, enyhén csalódottan. – Ja, ügyes voltál – szakított rám Szasza a figyelméből úgy két másodpercnyit. – Na, jó, de… – néztem körbe, szomorúan konstatálva hogy senkit nem érdeklek. – Hogy? – ráncolta a szemöldökét Szasza, miközben Eulália megállás nélkül csüngött rajta. – Ó, nem hallottad, amit mondtam? – kérdeztem erőltetett mosollyal. – Talán az lehet az oka, hogy Ostobába a fülcimpadon lóg. Némileg gátolja a hallást! – förmedtem rá. Szasza döbbenten nézett vissza. – Mi a franc bajod van neked? – kérdezte csodálkozva, és már megint azzal az ideges tekintettel meredt rám, amiből Eurázsia felbukkanása óta rendszeresen kapok… – Semmi. Csak fáj a csuklóm – mutattam fel a kötésemet, mintha csak fel akarnám hívni a figyelmet a sérülésemre. – Mondtam, hogy ne játssz – közölte kimérten. A számat harapdálva álltam a tekintetét, aztán, mivel Eulália vihogva belepuszilt a nyakába, erőltetetten elröhögtem magam, és közöltem, hogy megyek a pulthoz és veszek valakit inni. Ezzel ott hagytam őket. Senki nem tartott vissza. És azt hiszem, nem is akart. Az italosstandnál, főleg, hogy sörsátorról lévén szó, mindenki műanyag korsókat a magasba emelve próbált ki nyomulni a pulttól, hogy helyet cseréljen a szomjazó, erősen befelé furakodó tömeggel, összesen úgy hat, hat és fél deci sör borult rám a fejem felett átadott korsókból, úgyhogy savanyú sörszagtól bűzölögve és erősen ragadva tolakodtam be két hobó közt és támasztottam meg a fapultot. – HALLÓ! – kiáltottam pár perc után, amikor a pultosfiú úgy ötödszörre nem vett észre. Semmi baj, nem ő az első. – Nem igaz! – csaptam ököllel a pultra, amikor ismét mást szolgált ki. Eközben valaki könyökkel a bordámban matatott, hátulról lökdöstek, a 337

LEINER LAURA sarkamra egymilliomodszorra léptek rá, aztán felhördültem, mert valami bunkó, akinek a pultnál támadt kedve dohányozni, a könyökömhöz érintette az égő parazsat. Bravó. – Na, jó, elég volt ebből – adtam fel az „illedelmesen várok a soromra” hülyeséget, két karomra támaszkodva (igen, a béna csuklómmal) felhúztam magam a pultra, és felültem rá, majd behajoltam, hátha előbb észrevesznek. Fogalmam sincs, hogy a szekuritiseknek mi a problémájuk velem, nem vagyok paranoid, de kezdtem úgy érezni, hogy a Bábelfeszt előtt egy eligazításon vettek részt, ami alapján Latter Zsófit ki kell iktatni. Szerintem még kód is dukált hozzá. Ugyanis, még mielőtt a kiszolgálók közül akár egy is észrevehetett volna – megjegyzem, a pulton ültem (!) –, egy szekuritis átnyomult a sörre váró tömegen, és a lábamnál fogva egyszerűen lerántott onnan. – Hé! Aú! – ordítottam, mert persze bárhol, bármilyen tömeg van, ha egy ember zuhan, akkor szétszélednek, és ahelyett, hogy felfognák, simán hagyják, hogy a földre essen. A porból feltápászkodva leporoltam a térdemet, és kérdőn néztem a biztonságira. – Ne zavard a rendet. Tilos a pultra mászni – motyogta, bár alig hallottam a hangszórókból üvöltő zenétől és a tömeg morajlásától. – De nem szolgáltak ki! Itt állok ezer éve – hőbörögtem. – Várd ki a sorod, ahogy a többiek is – ragadta meg a karom, és elkezdett kifelé húzni a pulttól. Azonnal kapcsoltam, hogy mi a célja, és ekkor kezdtem ellenállni. Merthogy nem fogom még egyszer kiállni a sort, aminek már egyszer az elejére kerültem. – Nem, nem! Elöl álltam, megyek vissza, ígérem, nem mászom a pultra – próbáltam kirángatni a karom a szorításából. A biztonsági meg erősebben kezdett fogni, én meg erősebben rángattam magam, aminek az lett a következménye, hogy beleszólt a rádiójába, hogy dulakodót fogott, – Maga viccel, ugye? – néztem rá elkerekedett szemekkel. – Fél Barcelona duhajkodik tőlünk fél méterre – mutattam a tivornyázó spanyolokra, akik egy kibelezett dinnyehéjjal dobálták egymást. – És én vagyok a dulakodó? 338

BÁBEL – Állj a sor végére! – parancsolt rám újra, totálisan figyelmen kívül hagyva a „dinnyecsatát” Naná, hogy a nagy csoport spanyolra nem szól, őt az alacsony, göndör hajú lány zavarja, aki olyan bűntettet hajtott végre, hogy szeretett volna egy kólát venni. – Rendben, beállok. Elengedne? – adtam fel, mert reménytelennek tűnt a helyzet. A szekuritis valamiért nem hitt nekem, úgyhogy amikor elengedte a karomat (nem fájt a szorítása, csak megalázó volt), elkísért a sor végére, és beállt velem. – Nagyszerű, és most felügyelni fogja, ahogyan sorban állok? – kérdeztem hitetlenkedve. Az őr nem válaszolt, csak keskeny csíkká vált szájjal meredt maga elé, és totál szigorú fejet vágott, – Á, értem már – bólogattam erőtlenül. – Maga James Bond. Nem mondhat semmit. A biztonsági nem volt humoránál, a beszólásomat csak egy gyilkos pillantással díjazta, mire szaggatott sóhajt hallattam, én, a 21. századi bűnöző, aki egy kólát akart venni. Legújabb, szekuritis haverommal ácsorogva, aki tényleg nem mozdult mellőlem, vártam a soromra, és ácsorgás közben körbenéztem. Spanyolok énekelték túl a hangszórókat. Abdul a pult másik oldalán fűzte a felszolgálólányt, és vadul gesztikulálva magyarázott neki, gondolom, a szír naplementékről, mi másról. Napsi egy óriási társaság közepén ült az egyik faasztalnál, és fotózkodott a srácokkal. Hipó antibakteriális kendővel törölgette a fapadot, amire végül leült, és tovább törölgette a kendővel – magát. Boldi összedugott vagy hat szívószálat, és azzal játszott, hogy messziről megpróbálta beledugni mások italába, és mielőtt rászóltak, hörpintett pár „ingyen” kortyot. A legtöbben röhögve figyelték, és semmi ellenvetésük nem volt, sőt, valaki meg is hívta egy vödör koktélra. Általános jó kedv, valaki részegen félreült és a földre zuhant, amit őrületesen hangos röhögés és tapsvihar követett. Sorban álló fiatalok, nagy társaságok folyamatos érkezése, csocsózók egyszerre való felkiáltása és bábeli zűrzavar, ahogyan minden nyelven üvöltöztek az emberek. A csocsóasztalok végében pedig megpillantottam Szaszát, amitől kényszeredett mosolyra 339

LEINER LAURA húztam a számat, és hirtelen úgy éreztem, mintha mellkason rúgtak volna egy metálkoncert közepén. Szasza Euláliával volt. És vagy húsz másodperce csókolóztak. Néztem a jelenetet, ahogyan a lány beletúr a hajába, Szasza átöleli a derekát… És egy pillanat alatt légszomjam lett. – Hé, hová mész? – kérdezte az őr gyanakodva, amikor észrevette, hogy hátrálni kezdtem mellőle. – Én csak. Én… – motyogtam, miközben hátrafelé lépkedve nekimentem egy lánytársaságnak. Az egyikükre (akin szandál volt) rá is léptem, ő valamilyen nyelven elküldött sokkal melegebb éghajlatra, de én csak lépkedtem hátrafelé, le sem véve a szemem az ominózus jelenetről. – Hallod! Gyere, mindjárt sorra kerülsz újra. Na, nincs semmi baj – indult utánam a biztonsági, aki megrettent attól, hogy talán ő bántott meg annyira, hogy sírásra áll a szám. – Azt hiszem – néztem rá hirtelen, állva a tekintetét –, hogy én most hazamegyek – közöltem, majd hátat fordítva rohanni kezdtem. Valamit utánam kiáltott, de már nem hallottam. A sörsátrat elhagyva rátértem a főútra, és a csoportos tömegekben vonuló fesztiválozókat kikerülve rohantam, egyenesen a sátrunk felé. Fájt a mellkasom, és úgy éreztem, mindjárt kiugrik a helyéről a szívem, amit én a futásra fogtam, legalábbis szerettem volna azt hinni, hogy attól van. A főút mentén sorakozó bodegák bazári hangulatán átszaladva valahol hallottam, hogy a Road Trippin’ szól tompán, ettől csak még keservesebben éreztem magam. Visszafordulva angolul elnézést kértem attól a sráctól, akinek rohanás közben kivertem a kezéből a frissen vásárolt hot dogját. Széttárt karral hol utánam kiabált, hol pedig a sötétben feketének tűnő asztfaltra hullott hot dogját nézte szomorúan. Sajnáltam a hot dogos fiút, remélem, egyszer még összefutok vele, akkor meghívom egy másikra, most viszont nem állhattam meg, úgy éreztem, rohannom kell pakolni. A belső vészjelzőm valamitől bekapcsolt, ami olyan menekülésre késztetett, hogy nem bírtam tenni ellene. Mennem kellett. 340

BÁBEL A sátorhelyünkhöz érve rutinosan átugráltam a kifeszített köteleket, és a vaksötétben bemásztam a sátorba. A telefonomat kirángatva a zsebemből, a könnyeim homályában írtam apunak, hogy azonnal jöjjön értem. Biztos, hogy nem volt túl lelkes attól, hogy éjjel fél egykor kap a lányától egy üzenetet, miszerint azonnal induljon el Kelenföldről Pápára, de a lényeg, hogy idegtépőén hosszú idő után visszaírta, hogy jön. Hurrá. Miután apu biztosított róla, hogy elindult értem, valahogy megnyugodtam. Semmit sem szerettem volna jobban, mint a kocsiban ülve hátradönteni a fejem, lehunyni a szemem és rájönni, hogy pontosan mi a bajom. Mert azért az nem volt tiszta. Csak egyet tudtam. Elegem van a Bábelből, a koszból, a zajból, a sorból, a szekuritisekből, abból, hogy a többiek állandóan leráznak, hogy sokat vagyok egyedül, hogy senkinek sem hiányzom és legfőképpen Szaszából. Egyszerűen elegem lett belőle. A pakolás gyorsan ment, tulajdonképpen beledobáltam mindenemet a hátizsákomba és sporttáskámba, ezt pedig mind kidobtam a sátor elé. Hogy lekössem a kusza gondolataimat és főként, hogy nehogy meggondoljam magam, folyamatosan a Road Trippin-t énekeltem, mindeközben pedig semmi másra nem tudtam koncentrálni, csak arra, hogy sajnálom magam. Őrült tempóban rámoltam össze, majd ügyet sem vetve arra, hogy a hátizsákkal a vállamon kifelé menet szétbarmoltam a sátor bejáratát, négykézláb kimásztam, majd az elemlámpa fényétől kissé megvakulva néztem oldalra. A Punk állt a sátor előtt, bár ezt csak a taraja körvonalából állapíthattam meg a sötétben. – Szia – köszöntem. – Megtennéd, hogy nem vakítasz meg? Hálásan köszönöm – hunyorogtam a lámpafénybe, mire kissé lejjebb eresztette a zseblámpát. – Találtam. A tiéd? – mutatta felém. – Nem – ráztam meg a fejem. – Akkor az enyém – vigyorgott elégedetten. Fogalmam sincs, hogy a nulladik nap óta miket gyűjthetett be a sátrába, de azt hiszem, inkább nem is akarom tudni. – Gratulálok – dicsértem meg a szerzeményéért. 341

LEINER LAURA A Punk vizslatva nézte, ahogyan a csomagjaimmal feltápászkodok. – Elcuccolsz? – Aham. Hazamegyek – bólogattam. – Frankó – ámult. – Beköltözhetek a helyedre? – Felőlem – vonogattam a vállam. És igazából egyre jobb ötletnek tartottam. Nem is kívánhatnék mást Szaszának, mint hogy a Punk „ismerősünk” legyen az új alvótársa. Helyettem. Ha-ha-ha-ha. Oké, úgy tűnt, a sátáni kacaj el is hagyta a számat, pedig csak gondolatban terveztem, mindenesetre a Punk furán nézett rám, a szemben lévő sátornak pedig lehúzódott a cipzárja. – Add azt ide! – kaptam ki hirtelen a Punk kezéből az elemlámpát, és odavilágítottam. Egy pillanatra frászt kaptam attól, hogy Napsi vagy Boldi van a sátorban (a cso-csónál láttam őket utoljára, na de ez egy fesztiválon nem jelent semmit). Abszolút nem volt kedvem a lelépésemmel kapcsolatban magyarázkodni, és arra sem vágytam, hogy rábeszéljenek a maradásra. A Bábel fojtogatott, nekem pedig menekülnöm kellett. – Chili, vidd az arcomból az elemlámpát – szólt Kolos, aki kibújt a sátrából. – Ó, te vagy az? – sóhajtottam megkönnyebbülten. – Miért, mit gondoltál? – kérdezte unottan, aztán elkerekedett a szeme. – Hová-hová? – Ömm… – szorítottam össze a fogaimat. – Mire készülsz, Chili? Komolyan, ha beköltözöl Anthony Kiedis lakókocsijába, még én sem tudlak megvédeni az őröktől – állt fel, és karba tett kézzel nézett rám. – Hallod, akkor beköltözhetek a helyedre? – kérdezte a Punk, aki jelenlétével továbbra is megtisztelt bennünket. – Persze. Csak nyugodtan – intettem. – Miért lakik nálatok a Punk? – kérdezte Kolos, folyamatosan engem fürkészve. – Te jó ég! Komolyan Kiedis lakókocsijába készülsz, hogy megbújj a koncertig?

342

BÁBEL – Ugyan! Dehogy! – ráztam meg a fejem, aztán egy pillanatra elgondolkodtam. – Amúgy ez hogy nem jutott eszembe eddig… – Hülye – röhögte el magát. – Na, mondd el, hogy mi van. – Oké – biccentettem, és a félhomályban, a közeli színpadok halk zajában megköszörültem a torkom, és kimondtam. – Megyek haza. Apukám már úton van értem. Nem számoltam, de szerintem Kolos legalább tizenöt másodpercig meredt rám és próbálta felfogni, amit mondtam. – Mi van? – kérdezte végül. – Hát. Ja. – Te teljesen hülyének nézel engem? – Mi? Téged? Miért? – értetlenkedtem. – Nulladik nap óta szívod a vérem a VIP miatt, és mire rászánom magam, hogy beviszlek, te lelépsz? – Bocs, ez nem rólad szól. Más oka van. – Te? Lemondasz a VIP-ről? A Chili-koncertről? Anthony Kiedisről? Chili Juniorról? A Santa Monica-i esküvődről és az összes téveszmédről? – ámult tovább. – Aham – sütöttem le a szemem. – Na, befelé – mutatott a sátrára. – He? – kérdeztem, de addigra már Kolos lökött rajtam egyet, mire beestem Boldiék sátrába.

343

LEINER LAURA ÖTÖDIK NAP. 0:20 PETRÁVAL ÉS KOLOSSAL. AZ IGAZSÁG. MEGGONDOLTAM MAGAM. MARADOK!

A sátorba bezuhanva egyébként Petrára estem, aki szintén fültanúja volt a tervemnek. Mellesleg ők éppen a kapcsolatukat tárgyalták újra a nyugodt környezetben, és naivan azt hitték, éjszaka a fesztivál alatt úgyis mindenki bulizik valahol, így zavartalanul visszavonulhatnak egy mély beszélgetésre. Igen, ez így is volt, aztán jöttem én, a nagy bejelentésemmel. Amúgy Kolos hibája, hogy megzavartam őket, mit fontoskodik állandóan? Hagynia kellett volna elmenni, és eleve miért mászott ki a sátorból, hogy aztán belekeveredjen az egészbe. Az ő baja. – Szia, Petra – helyezkedtem el törökülésben a sátorban, aztán Kolos is bemászott, és behúzta mögöttünk a cipzárt. – Szia, Zsófi – mosolygott vissza Petra. Boldognak tűnt, úgyhogy magamban büszkén konstatáltam, hogy minden bizonnyal újra egy párt alkotnak. Köszönöm, köszönöm, igazán semmiség, hogy egy ilyen durva és mindenki szerint örökre végleges szakítást helyre hoztam. Csak a munkámat végeztem. Virágokat az öltözőmbe szoktam kérni… – Na, mondjad – meredt rám Kolos, eléggé dühösen. – Mit? – Mi ez a hiszti? Hová mész? Miért? Minek? Hol vannak a többiek? És különben is. Már megint mitől kattantál be? Csupán pár napja ismerem Kolost, de döbbenetes, hogy a vesémbe lát, és azt hiszem, neki képtelen lennék hazudni, úgyis rájön a turpisságra. Így kiterítettem a lapjaimat, elmondtam mindent, mármint mindent, amit tudtam. Ami nem lehetett túl sok vagy éppen értelmes, mert a nagymonológom végén Petra és Kolos is mozdulatlanul ült a földre rakott elemlámpa fényében, és erősen úgy tűnt, hogy lefagytak. – Egy restartot, esetleg? – érdeklődtem abban bízva, hogy valamit reagálni fognak. 344

BÁBEL – Chili, most komolyan, de teljesen őszintén… – kereste a szavakat Kolos. – Mi van? – Ki az az Ostobába? – kapkodta a fejét Petra. – Szasza barátnője. A legújabb… – magyaráztam. – Aki nem tud csocsózni – kapta el a fonalat Kolos. – Aham. – És ezért mész haza? – csodálkozott Petra. – Jaj! Dehogy. Nem igaz, hogy nem értitek – temettem a tenyerembe az arcom. – Szasza totál ejtett emiatt a lány miatt, meg amúgy is elege lett belőlem meg a szenvedésemből, mert kivertem nála a biztosítékot azzal, hogy szerelmes lettem – kezdtem újra, igyekezve, hogy ne hadarjak annyira. – Nem értem. Szasza ezer éve a legjobb haverod, most akadt ki azon, hogy bele vagy esve Anthony Kiedisbe? – próbált megérteni Kolos. – Neeem. Ajj, nem. Most azon akadt ki, hogy beléd estem – korrigáltam. – Belééé? – szaladt fel Petra szemöldöke, és a lámpa homályában eléggé sápadtnak tűnt. – Mi? Belém? – hőkölt hátra Kolos is. – Ja, hogy ezt nem mondtam volna? Bocs. Szóval aha. Szerettelek. De már nem – legyintettem unottan, amolyan „lépjünk túl a dolgokon” stílusban. – A lényeg, hogy… – Várj, várj, várj – tette fel a kezét Kolos védekezőn, félbeszakítva engem. – Mi az, hogy szerettél? – Hát, úgy volt, de aztán mégsem. Bocs. És tőled is – néztem Petrára. – Semmi gond – pislogott furán, és nagyon úgy tűnt, elvesztette a fonalat. – Megértem. – Mi ez a hülyeség? Megint mit kavartál, Chili? – dörzsölte a halántékát Kolos. – Nem kavartam semmit! – háborodtam fel a gyanúsítgatás hallatán. – Mit nem értesz ezen? Tegnap úgy volt, hogy szeretlek, aztán ma már nem – ráztam a fejem fintorogva. 345

LEINER LAURA – Miért? Mi rosszat tettem? Akkor szeretsz ki belőlem, amikor végre beviszlek a VIP-be? – ironizált Kolos, mire elröhögtem magam. – Nem vagy vicces. – Hát, te sem. De nagyon nem – nézett a szemembe. – Szóval azt hitted, hogy… – Igen – bólintottam. – Közben meg nem… – értette meg a mondandómat. – Nagyon nem – helyeseltem. – De amikor azt hitted, akkor elmondtad… – Mindenkinek – bólintottam. – Erre Szasza… – Összeszedte Ostobáliát. – Aki téged azért zavar, mert… – húzta ki belőlem a szavakat. – …mert idegesítő, ostoba, és Szasza miatta totál bunkó velem, még veszekedtünk is, sőt, karaokén a mi dalunkat énekelte… – Bocsánat – tette fel a kezét Petra. – A „mi dalunk” pontosan kit takar? Téged és Anthony Kiedist? Vagy téged és Kolost… – Dehogy! Kolossal nincs dalom, miért lenne? – ráztam a fejem idegesen. – A dalunk. Szaszával! – magyaráztam vadul. – Szaszával miért van dalod? – ráncolta a szemöldökét Kolos. – Mert sokszor énekeltük együtt. Meg mert ő vette meg nekem ajándékba a By The Way albumot, amin, ugyebár, a The Zephyr Song is van… – kutakodtam az emlékeimben, és elmosolyodtam. – Ahha – vakargatta meg a nyakát Kolos. – Ahaaaa! – bólogatott hevesen Petra is. – Mit aháztok ti? Ha? – ráncoltam össze a szemöldökömet. Sokat sejtetően, mosolyogva egymásra néztek, amitől én eléggé ideges lettem. Utálom, ha két ember így bólogatva összenéz, azt sugallva, hogy ők ketten baromira okosak és jól látják a dolgokat, a harmadik, a kölönc meg hülye, mert semmit nem lát át. – Na, hagyjátok már abba! – Azt hiszem, valaki szerelmes – vigyorgott Petra.

346

BÁBEL – Ja, ti! Undorítóan boldogok vagytok. Megyek is, nem zavarok – szóltam feltápászkodva. – Ostoba! – szólt rám Kolos. – Rólad beszél. – Mi? Én? Mondom, hogy nem szeretlek már. Az tegnap volt. És egyébként is, csak érzelmi kitörésem volt, ami elmúlt. – Nem magamról beszélek. – Jó, mert amúgy nem vagy annyira szeretetre méltó ember – korrigáltam. Kolos folyamatosan röhögött, Petra pedig mosolyogva nézett rám, miközben én a hátizsákomat a vállamra véve, kifelé indultam a sátorból. – Úgy értjük, szerelmes vagy. Szaszába… – szólt utánam Petra, mire félig kilépve a sátorból lemerevedtem, és röhögve visszahuppantam. – Ohóóó – tettem fel a kezem védekezőén. – Ohóóóóóó. Hóóóó. Ohó-hóóó – kezdtem a lesajnáló „ti nem vagytok normálisak” ohózásomat. – Hamarosan abbahagyja a nyerítést – súgta Kolos a barátnőjének. – Pár perc. – Hőőő – folytattam. – Mondom. Még egy kicsi – nyomta meg az óráját Kolos, aminek a sötétben világítani kezdett a számlapja. – Hohóóó-hőőő – fejeztem be. – Ennyi? – kérdezte Petra. – Aha – biccentett Kolos. Én meg a fejemet rázva nevettem. – Na, ez igazán nevetséges volt. De azért feldobtad az estémet. Köszi. Én léptem – kezdtem búcsúzkodni. – Elnézést, én azt hittem, hogy te meg ez a Szasza… – szabadkozott Petra. – Rosszul hitted – förmedtem rá a kelleténél kicsit indulatosabban. – Rosszul hitted – nézett Kolos a barátnőjére. – Szasza csak a legjobb haverom – kezdtem magyarázkodni. 347

LEINER LAURA – Szasza csak a legjobb haverja – tolmácsolta Kolos. – Befejeznéd az utánzást? Szörnyen idegesítő vagy – meredtem rá mérgesen. – Bocsánat – nézett a szemembe, és bár komolynak tűnt, ott bujkált a fején az az idegesítő vigyor. – Chili, mielőtt lelépnél. – Igen? – Elmondanád Petrának, mert ő, ugye, nem ismer még titeket, hogy pontosan ki neked Szasza… – Ó, jó, persze – bólogattam, és visszahuppantam a csomagommal együtt. Az elemlámpa fényébe bámulva sóhajtottam egyet. – Oké, most utálom meg haragszom rá, mert bunkó, de azért… Szóval, amikor nem utálom, akkor Szasza tényleg a legjobb haverom. Igazából ilyenkor is, csak nem vállalom fel, mert haragszom rá. Nem tudom. Mindig megnevettet, és tudom, hogy számíthatok rá. És akármikor hívhatom, és biztos, hogy ha nem tudok aludni, akkor üzenek neki, ezer százalék, hogy ébren van. De ha felkeltem, azért sem haragszik, csak visszaír. És tudom, hogy megvéd, akárkivel szemben. Szeretek mellette ülni órákon, mondjuk, minden könyvemet szétfirkálta már, de vicces dolgokat írt bele meg olyan dalszövegeket, amikről tudja, hogy szeretem. És klassz, hogy soha egy lányt sem helyez előtérbe, mindig fontosabb neki a barátságunk, persze most más a helyzet, mert beőrült Ostobáliától, de egyébként még nem fordult elő, hogy hanyagolt volna. Mindig egy csomó barátnője volt, és valahol nyilván sajnáltam azokat a lányokat, mert persze szakítás után mind sírt meg kiakadt, de a szívem mélyén gusztustalan módon azért totál boldog vagyok attól, hogy én viszont fix vagyok Szaszának, és engem nem cserélne le úgy, mint a barátnőit. Jó, persze egy csomóan azt hitték már, hogy járunk, mert, ugye, sokat lógunk együtt, de néha ez jól is jött, mert így le tudtunk rázni olyanokat, akikkel nem akartunk megismerkedni. Vagyis inkább ő, azért engem annyira nem ostromoltak… Jó, persze nem mondom azt, hogy külsőleg, és csakis külsőleg, nem tartom vonzónak, ő Szasza, még egy hülye is látja, hogy néz ki, mármint a szökés haja meg a megjelenése, és én személy szerint nagyon bírom, 348

BÁBEL hogy szálkásan izmos, mert kiborulok a kigyúrt tagoktól. Ő viszont nem olyan, hanem olyan… tökéletes. Persze csak külsőleg – hadartam. – Mondjuk, belsőleg meg nem tudom… Azért ő nagyon kedves. Meg számíthat rá az ember, szóval nem az a bunkó, amit mutat, főleg a barátnőinek szakításkor, mert én rengeteget vagyok vele, és tudom, hogy a felszínes dolgokon túl azért nagyon tud szeretni, mert például a barátaiért él-hal. És, gondolom, majd lesz egy lány, akit nem fog dobni, mert az nem olyan lesz, mint Ostobába, hanem valaki olyan, aki a másik fele, aki kiegészíti, aki nemcsak jól néz ki, hanem vicces is, és tudnak együtt nevetni, mert Szaszának szörnyen jó humora van, lehet, hogy már mondtam, na, mindegy, szóval a szúnyogagyú barátnői sose értik a poénjait, mert brutál ostobák, de ha értenék, akkor nevetnének rajta – fejeztem be. Kolos és Petra hallgattak, mindketten visszatartott vigyorral, úgyhogy megráztam a fejem. – Jó, tudom, hogy az elmondottak alapján totálisan úgy tűnik, hogy bele vagyok esve, azért vigyorogtok mindketten ilyen idiótán, de elmondanám, hogy nagyon is tévedtek, ezer éve Szasza a legjobb barátom, van egy közös múltunk, egy nagyon erős, kizárólag baráti kapcsolatunk, szóval én Szaszára csak úgy gondolok, mint… – gondolkodtam, itt kissé meg akadtam. ” Mint a… – próbáltam folytatni. Kolos és Petra türelmesen várakoztak, amíg én kattogtam. – Szóval nekem Szasza csak… És akkor bevillant. Minden. A sátorban alvás, az éjszakai sötétségben kijelzővel világítás, a vállára hajtott fejem, az illata, a sötétszőke hajtincsei a homlokában, a pulóvere rajtam, aminek hosszú az ujja és eltakarja a kézfejemet, a visszatartott röhögés éjjel, amíg Abdul horkolt. Ahogy félmeztelenül feküdt a napon, és rátekertem a fejére a pólóját, hogy ne kapjon hőgutát, a csuklóján lévő bőr karkötője, amit rendszerint elszedek tőle, a mosolya, amikor valami vicceset mondok neki, az álesküvőnk, az a kamu puszi a számra, a nézése… – Ó, hogy az a… – rökönyödtem meg. – Mi történt, Chili? – ajándékozott meg egy gonosz vigyorral Kolos. 349

LEINER LAURA – Hagyjál! – túrtam a hajamba idegesen. – Az nem lehet… – Pedig nagyon úgy tűnik. – Na, jó – tápászkodtam fel, és olyan kótyagos volt a fejem, hogy alig tudtam gondolkozni. – Mennem kell. – Hová mész? – kérdezték egyszerre. – Napsihoz. Ő az egyetlen, aki meg tudja állapítani, hogy mennyire komoly ez a dolog. Szerelemteszt kell – bólogattam eltökélten. – Milyen teszt? – ráncolta a szemöldökét Kolos. – Á, mindegy, ezt te úgysem érted – legyintettem. – Egy teszt. Megcsináljuk, és ha magas a százalék, akkor szerelmes vagyok. Ha nem magas, akkor nem vagyok. Rohanok. Majd jelentkezem… – másztam ki a sátroból. – Hé, Chili! – Igen? – fordultam vissza a sötétben. – Apád úton van. – Ó, hogy az a… – vettem ki a telefonom a zsebemből, és futás közben írtam egy üzit, hogy mégsem mennék haza. Szorri. A sátor madzagjain átugorva hirtelen megtorpantam, és mosolyogva megráztam a fejem. Vissza kellett mennem. Valamit elfelejtettem. – Hé! – ütögettem meg a sátor ponyváját mire Kolos lehúzta a cipzárt és kimászott. – Mi az? – Kösz mindent. – Nincs mit. Lógtam neked. – Igen, de úgy volt, hogy a VIP-jeggyel kompenzálod. – Beviszlek a koncertre – mosolyodott el. – Tudom. És köszi. – Na, szaladj, vár a teszt, aztán csinálj magadból nagyobb hülyét, mint amekkorát szoktál. – Igyekszem – mosolyodtam el. – Amúgy, ugye tudod, hogy nem volt komoly, amit mondtam. Mármint, hogy beléd estem. – Persze, hogy tudom. 350

BÁBEL – Igazából kifejezetten utállak – szóltam, Kolos meg felröhögött. – Én is téged. – Oké. Akkor Petra is tudja, hogy én nem, semmit… – Petra bír téged. Kicsit őrültnek tart, de azért nem felejti el, hogy segítettél. Meg én se… – Nagyon helyes – sóhajtottam, és megnyitottam az SMS-em. – Mi az? – Apu nem örül annyira, hogy vissza kellett fordulnia… – Nem írsz neki vissza? – Á, inkább nem zavarom vezetés közben – szépítettem a dolgokat. – Na, tűnés… – Oké – mosolyodtam el. – Kolos. – Igen? – kérdezte az elemlámpával a szemembe világítva. – Mégis, honnan veszed, hogy… Mármint hogy Szasza… Hogy én… Na, tudod. – Elolvastam az archív blogodat. – És? Ott nincs semmi róla – ráztam meg a fejem értetlenül. – Nem, tényleg nincs semmi… Az összesített keresésben tudod, hányszor szerepel Anthony Kiedis az írásaidban? – Na? – vigyorodtam el. – Kétezerhétszázhúsz alkalommal. – Wow! Csukott szemmel is le tudom ütni a klavin – mosolyogtam boldogan. – Ez egészen biztos. – Várj! – álltam meg. – Mást is csekkoltál? – Igen. – Azt hányszor írtam le, hogy „Szasza”? – Ne akard tudni. – Naaa! – kérleltem. – Több mint ötezer. – Uh – kerekedett el a szemem. Létezik, hogy a mindennapi életemben ennyiszer szerepel Szasza? Többet, mint Anthony? Úristen, minden szétesett körülöttem, teljesen megzavarodtam. A 351

LEINER LAURA fejemet megrázva csak esetlenül széttártam a karomat, majd a sötétben elköszönve Kolostól, átlépkedtem a sátor madzagjait, folyamatosan Napsit hívogatva, aki nem vette fel a telefont. Említettem már, hogy egy fesztiválon kicsit máshogy telik az idő. Nos, ez nem csak az időre vonatkozik. Egy fesztiválon minden más. Az érzelmek, a gondolatok és a tettek is. Kicsivel több, mint egy órával azután, hogy elhatároztam, elegem van és hazamegyek, minden máshogy alakult. Nemcsak azt döntöttem el, hogy maradok, hanem azt is, hogy elrohanok és kiderítem, valóban belezúgtam-e a legeslegjobb barátomba. Ezért aztán szaladni kezdtem. Ismét. Csak visszafele.

352

BÁBEL ÖTÖDIK NAP, 2:04 A TESZT. ..ÚRISTEN. EZT NEM HISZEM EL”. A TÖBBIEK REAKCIÓJA. VALLOMÁS A SZEKURITISNEK, SZASZA ÉS OSTOBÁLIA ELTŰNTEK, ..NEKEM MÁR MINDEGY. ADJ EGY KORTYOT!"

Mások a Bábelfeszten nyilván szórakoznak, koncertekre járnak, élményeket gyűjtenek, új barátokra tesznek szert… Én kicsit más kategóriába tartozom. Amióta itt vagyok, a szerelmi életem tragikus változáson esett át, férjhez mentem a legjobb barátomhoz, üldözök egy amerikai rocksztárt, naponta szerelmes leszek, és még csak nem is ugyanabba a személybe, inzultálom a biztonsági őröket, és rendszerint rohangálok, mint valami eszelős. Napsihoz kifulladva értem vissza, aki egyébként ott volt, ahol hagytam. A sörsátornál bulizott a sapnyolokkal. Látszólag semmi nem történt az elmúlt órákban, csupán velem fordult meg a világ, minden más maradt. – Napsi! – fékeztem le a fapad előtt, amin üldögéltek. – Zsóóófi! – kiáltott fel boldogan, letéve az energiaitalát az asztalra, és felpattanva átölelt. – Merre voltál? Be szeretném neked mutatni Manuel Juan Carlos Gonzalest – bökött maga mellé büszkén. – Mind a négyet? – kérdeztem forgolódva. – Nem, ő egyedül Manuel Juan Carlos Gonzales – magyarázta a mellette vigyorgó, sötét hajú és szemű, Antonio Banderas-imitátorra mutatva. – Ja! – értettem meg. – Szép hosszú név. Nem baj, ha én csak MJCG-nek hívom? – érdeklődtem. A spanyol értetlenül pislogott, Napsi meg röhögve megvonta a vállát. – Na, jó, figyelj. Baj van – váltottam komolyra. – Mi történt? – kerekedett el a szeme. – Szerelemteszt kell, de azonnal – feleltem lassan, jól artikulálva, hogy az energiától (vagy energiaitaltól) túlpörgött barátnőm megértse a helyzet komolyságát. 353

LEINER LAURA – Megint? – csodálkozott, aztán, látva az elszánt és talán kissé elvetemült arckifejezésemet, karon ragadott és félrehúzott, nyugisabb helyet keresve. A soknevű spanyol utánunk kiáltott, de nem szóltunk vissza, csak elmenekültünk onnan. A sörsátor melletti füves területen lehuppantunk a sötétbe, és a mellettünk lévő út forgatagát figyelmen kívül hagyva belekezdtünk. – Amúgy kiről van szó? – érdeklődött Napsi. – Majd. Most csak csináljuk. – Oké. Melyik RHCP-szám juttatja eszedbe? – tette fel az első kérdést. – Teeneger In Love – válaszoltam kapásból. – Hűű – kerekedett el a szeme. – És ha becsukod a szemed, hogy látod magad előtt? – Mosolyog és átölel. – Jó. Tökéletes randi? – Bárhol, bármikor – rágtam a szám szélét. – Okkkké, és mi tetszik benne a legjobban? – Hogy ő, ő, és előttem nem játssza meg magát. – Mi jut eszedbe először, amikor meglátod? – Az, hogy nagyon örülök neki és hiányzott – feleltem reflexből, vadul emelkedő és süllyedő mellkassal. – Anthony Kiedis vagy ő? – tette fel az utolsó kérdést. – Ő. Csak ő – sütöttem le a szemem. Napsi egy maroknyi fűszálat kitépve eltűnődött, miközben én kérdőn néztem rá. – Na? – húztam el a számat, előre félve a választól. – Figyelj, ez brutál 100%-os – közölte döbbenten. – Ki a franc ez? – tárta szét a karjait. – Ne akadj ki – túrtam bele idegesen a hajamba. – Jó – ígérte meg, szerintem kissé felelőtlenül. – Szasza – mondtam ki minden mindegy alapon, és erősen lehunytam a szemem, félve a reakciótól.

354

BÁBEL – MIVAAAAAAAN? – ordította el magát úgy, hogy a mellettünk lévő út teljes forgalma megállt, és minden fesztiválozó felénk nézett. Hoppá. Mivel Napsi sokkot kapott és a fűben kiterülve a csillagos eget bámulta, úgy éreztem, hagyni kell neki némi időt, meg amúgy is, nekem is akadt mit átgondolnom, úgyhogy csak gubbasztottam törökülésben a fűben és agyaltam. Ami a leginkább megijesztett, hogy már egyáltalán nem ijesztett a dolog. Valahogy egyértelművé vált számomra, hogy máshogy gondolok Szaszára. És ettől teljesen kétségbe estem. – Na jó – nyújtotta a karját Napsi, jelezve, hogy húzzam fel. – Most mondj el mindent. – Nem igazán tudok. Én is meglepődtem – vakargattam a homlokom. – De… Hogyan? És mikor? És. Mi van? – Passz. Én nem tudtam, amíg Petra nem mondta. – Petra? Kolos barátnője Petra? – forgatta a szemét. – Aha. – Ő honnan tudta? – Fogalmam sincs. Ráérzett. Meg Kolos is. – Jó, csak mert tegnap még Kolosért éltél-haltál – gondolkozott Napsi. – Igen, de az hülyeség volt. És nemcsak szerintem, szerintük is – legyintettem kapkodva. – Kik szerint? – Kolos és Petra. – Te elmondtad nekik, hogy szeretted Kolost? – Igazából nem szerettem. Pillanatnyi agymenés volt – szögeztem le. – Te bevallottad a Kolosnak és a barátnőjének, hogy szeretted? – hüledezett Napsi, eléggé leragadva ezen a ponton. – Nem. Azt vallottam be, hogy azt hittem, hogy szeretem, de nem – próbáltam megértetni a helyzetet. – Mikor történt mindez? – Amikor összepakoltam, hogy hazamegyek – vágtam rá. 355

LEINER LAURA – Micsoda? Hazamész? – akadt ki totálisan. – Nem, csak úgy volt – sóhajtottam. – Napsi, segíts kicsit, értsd meg elsőre a dolgokat – kérleltem fáradtan. – Igyekszem. De miért akartál hazamenni? – Mert egyedül voltam. – Nem is voltál. – De, csak senki nem vette észre – biggyesztettem le a számat. – Sajnálom – szomorodott el, amikor rájött, hogy valóban egyedül lehettem, csak éppen ez még neki sem tűnt fel. – Semmi gond – simítottam meg a karját. – Igazából nem az fájt, hogy mindenki elvolt nélkülem. Hanem hogy Szasza is. – Hű! – bólogatott Napsi. – És most mi lesz? – Semmi – vontam meg a vállam. – Ami eddig is volt. Plusz ki kell költöztetni a punkot a sátrunkból – jutott eszembe. – Megkérdezzem, hogy… – Á, hosszú sztori – legyintettem. Napsi visszadőlt a fűbe, és a fejét fogva motyogott, én pedig összezavarodottan figyeltem az úton gyalogló tömeget, amelyből egyszer csak Abdul és Hipó lépett ki. – Hol voltatok? Hívtalak titeket – ült le Abdul mellém. – Káosz volt – legyintettem. – Na, mesélj. De gyorsan, mert egy csaj vár a pultnál, és elég dögös. – Á, menj csak. Ki ne hagyj egy ilyen lehetőséget – ironizáltam. – Mi van Zsófival? – kérdezte Abdul Napsitól, aki ismét felült és megvonta a vállát. – Szerelmes. – Azt tudom – biccentett Abdul. – De nem Anthony Kiedisbe. – Tudom – ismételte meg Abdul. – És nem is Kolosba – folytatta Napsi a sorolást. Na, micsoda csapodár lettem pár nap alatt. – Tudom – vágta rá unottan Abdul.

356

BÁBEL – Hanem Szaszába – fejezte be Napsi szerelmi életem nyilvános kitárgyalását. – Azt is tudom – bólogatott Abdul. – Mi van? – rökönyödött meg Hipó. – A francba, leesett a vérnyomásom, engedjetek – furakodott be közénk, és szédelegve leült a fűbe. – Mi? Te nem tudhattad, én is most tudtam meg – tátottam a számat Abdulra meredve, teljesen figyelmen kívül hagyva Hipó rosszullétét. – Hát, én már tudtam – vonogatta a vállát Abdul. – De honnan? Vagyis mikor? – Nem tudom, ezer éve. Szasza is odavan érted. Szintén ezer éve – magyarázta. – Na, ez nekem is új – kapcsolódott be a beszélgetésbe Napsi. – Mi? Tetszem Szaszának? – kérdeztem összeszorult torokkal, a szívem meg majd kiugrott a helyéről. – Persze, de ez régi sztori. Ne mondjátok, hogy nem tudtátok. Oké, hogy elképesztően jól nézek ki, de hogy még a legokosabb is vagyok köztetek? Na, ez aztán pofátlanság tőlem – bólogatott elismerően Abdul, saját magát fényezve. – Jó, te egy csoda vagy, tudjuk, lépjünk tovább – sürgettem az egománt, hogy haladjunk a sztorival. – Nem lehet, hogy tetszem Szaszának. Neki inkább a Napsi típusú lányok a zsánere… – elevenítettem fel az emlékeimben Szasza eddigi összes barátnőjét. – Á, igazából nem bírja az olyanokat, mint ő – legyintett Abdul. – Te vadparaszt! – háborodott fel Napsi. – De neeem, egyáltalán nem tetszem ki. Sőt, nem is bírja a hullámos hajat. Ő mondta – érveltem aszerint, amit egyenesen Szaszától hallottam. – És szerinted ezt miért mondta? Mert beidegesedett rád – közölte Abdul. – De miért? – pislogtam, és attól függetlenül éreztem magam rosszul, hogy nem csináltam semmit.

357

LEINER LAURA – Mert Szasza egészen addig elvolt veled, amíg az elérhetetlen kategóriát üldözted. Énekesek meg mittomén’. Aztán beállítottál Kolossal. Aki igazi. Létezik. Megközelíthető. És ettől beőrült. – Hűűű. Féltékeny volt? De édes! – tapsoltam elégedett vigyorral az arcomon. – Nem – rázta meg sötét hajzuhatagát. – Még mindig féltékeny. Vágod? Szasza most is úgy tudja, hogy odavagy Kolosért, neki nem mondtál semmit Petráról… – Ó – kerekedett el a szemem. – Óóóóóó! – húztam el a számat. – Mi az, hogy nem bírja az „olyanokat”, mint én? Milyen az olyan? – vágott közbe Napsi, az őt érintő résznél leragadva. – Szédülök – motyogta Hipó. – Nyugi, nincs semmi baj – paskoltam meg a fejét, de amúgy annyira nem figyeltem rá. – Miért nem mondta Szasza soha, hogy… – suttogtam visszatartott lélegzettel. – Mert féltette a barátságotokat. Úgy volt vele, ha ezt elcseszi vagy nem jól reagálsz, akkor annyi az egésznek – mosolygott Abdul. Úristen – vigyorogtam folyamatosan, és nem tudtam feldolgozni a hallottakat. Nem elég, hogy hirtelen megtetszik nekem a legjobb barátom, de hogy ez még kölcsönös is legyen! Woaaa. – Pontosan mi az, hogy olyan? – rángatta Napsi Abdul karját, aki idegesen felé fordult. – Jaj, ne legyél már ennyire idióta. Nézz magadra. Jól nézel ki. Ezt mindenki tudja. Te is. Ennek örülsz. És ki is használod. Napsi, te olyan vagy, mint én, csak lányban. Kinek kell egy ilyen? – Hőőő! – ütötte vállon Napsi ököllel Abdult, aki röhögve megvonta a vállát. – Oké – biccentett. – És Zsófi? Ő is „olyan”? – kérdezte. – Nem – felelte egyszerre Hipó és Abdul. – Utállak titeket – vigyorgott Napsi erőltetten, én pedig elröhögtem magam. – Nyugi. Azért még bírunk – ölelte át Abdul Napsi vállát, aki igazából annyira nem vette szívére a dolgokat, főként, mert ő is tudta, hogy minden elhangzott szó igaz. Csendben ücsörögtünk 358

BÁBEL tovább, és a fesztivál hangzavarában valamennyien a gondolatainkba merültünk. Töprengő, fűben ülő társaság Európa egyik legkúlabb fesztiváljának közepén. És még a szülők azon kattognak, hogy vajon mi rosszat tehet a gyerek. Ha elmesélném nekik, sem hinnék el, hogy úgy néztünk ki az éjszaka közepén, mint egy filozófuskör. – És most? – kérdeztem némi hatásszünet után. – Beszélned kéne vele – tanácsolta Abdul. – Mit mondjak? – nevettem el magam enyhén hisztérikusan. – Hogy 100%-os lett a teszt – tanácsolta Napsi. – Meg hogy ezer éve szereted, és Kolosról szó sincs – biztatott Abdul. – És hogy hozza ide a vérnyomásmérőmet a sátorból – segített ki Hipó is. – Ez őrület. Nem mondhatom meg neki, totál hülyének fog nézni – hadakoztam. – Baromság. Ugyanaz van benne, mint benned. Tudom. Mondta. Legalább ezerszer – felelte Abdul. – Rajtad áll. – Hű. Jó – bólogattam. – Megyek, és megmondom neki, hogy szeretem – suttogtam. – Ááááá! – sikongatott Napsi. – Ez brutál. – Az – biccentettem, miközben feltápászkodtam. – Nagyon izgulok. El fogok ájulni – közölte Hipó. – Ha én nem fogok, akkor te sem – ráztam meg a fejem. – Itt várunk! – szólt Abdul. – Jó – indultam el, aztán két lépés után meggondoltam magam és visszafordultam. – Menj! – üvöltöttek rám egyszerre. – Jóvanna’ – dobbantottam egyet, majd dühösen hátat fordítottam nekik, és elindultam. Még hallottam, ahogyan Hipó a szapora szívverésével van elfoglalva, Napsi pedig Abdulnak magyaráz arról, hogy ő egyébként egy „kedves és megbízható lány”, de mivel ezen mindketten ugyanakkorát röhögtek, gondolom, viccnek szánta.

359

LEINER LAURA A sörsátorhoz visszaérve kikerültem a földön kiterült embereket, aztán átnyomakodtam a csocsózók között, és a fejemet kapkodva forgolódtam, hátha megpillantom Szaszát. Sajnos akkora zsúfoltság volt, hogy a modell alkatommal (kemény százhatvan centi) egyáltalán nem láttam át a vállak fölött, összevissza ugráltam, pattogtam az emberek mögött, de nem jártam sikerrel. Végül elnézést kértem két, fapadon ülő tagtól, és a vállukra támaszkodva, aminek azért annyira nem örültek, felálltam a padra, hogy körbenézzek. Épphogy csak ránéztem a csocsózó tömegre és a pultnál sorban álló összepréselődő emberekre, valaki megkocogtatta a hátamat. A vállam fölött lenézve széttártam a karomat. – Ezt nem hiszem el! – mondtam hitetlenkedve. A szekuritis (aki mellesleg ma már egyszer lerántott a pultról) a fejét csóválva, szigorúan jelezte, hogy azonnal szálljak le. – Jó, elnézést – ugrottam le a pádról. – Nincs padra és asztalra állás. – Tényleg? Nem tudtam – forgattam a szemem. – De szekuritis bácsi – vettem elő angyali mosolyomat. – Kedves szekuritis bácsi – veregettem meg a vállát, kialakítva a bizalmas kapcsolatot kettőnk között. – Ne érj hozzám – morogta. – Ó, hogyne – kaptam vissza a kezem azonnal. – Szóval. Csak egy pillanatra állnék vissza. Egy barátomat keresem. Eltűnt. Mármint valahol itt van. – Nem érdekel. – De fontos lenne… – NEM ÉRDEKEL! – erősítette meg, sokkal hangosabban. – Jó, persze. Értem. Játszania kell a zord őr szerepét, de a szíve mélyén biztos kíváncsi arra, hogy miért olyan fontos nekem. – Mondom, nem érdekel! – üvöltötte le a fejemet. – Huh. Értem. De tudja, van ez a dolog Szaszával… – Na, ide figyelj – ragadta meg a karomat, mire végérvényesen elveszítettem a türelmemet, és kirántottam a kezem a szorításából.

360

BÁBEL – Nem! Maga figyeljen! Elegem van. Miért kell állandóan megrángatni? – üvöltöttem rá. Ez meglephette az őrt, nem számított arra, hogy visszaordítok, úgyhogy kihasználtam a ledöbbenését, és folytattam: – Értse meg, meg kell mondanom neki, hogy szeretem – mosolyodtam el zavartan. – Kinek? – szaladt ki a száján, de ahogy kimondta, már meg is bánta, mert a szememben felcsillant a remény. Hát, mégis ember! A szekuritisnek is vannak érzései! Úristen, milyen szép a világ! És akkor beszélni kezdtem. Szegény őr, csak figyelte, ahogyan vadul gesztikulálok, átlag háromszáz szó/perces mondatokkal, és úgy tűnt, totálisan lesokkolom, alig bírt követni. – Ki az a Chili Junior? – rázta meg a fejét. – Anthony Kiedisszel lett volna a közös gyerekem – feleltem. – Te lány, nem vagy normális. – De annak vége, mert rájöttem, hogy csak őt szeretem! – tettem a szívemre a kezem, szerelmes pillantásokkal meredve magam elé. – Azt a Kolost? – vakargatta meg az őr az állát. – Nem! Maga nem figyel rám! – vágtam csípőre a kezem idegesen. – Szasza! Szaszát szeretem. Nagyon – ájuldoztam. – Ja, a haver. Aki azzal az Ambróziával kavar. – Eulália – biccentettem. – És most megmondod Szaszának, hogy szereted – értette meg végre. – Pontosan! – álltam lábujhegyre, és büszkén megveregettem a vállát. – Ne érj hozzám – szórt szikrákat a tekintete, mire viszszakaptam a kezem. – És addig a többiek várnak? – Igen, a sátor mögött, a fűben – bólogattam vadul, büszkén pillantgatva az őrre, aki végül valamennyire tudott követni. – És ott van rosszul az a gyerek? – Aham. Hipó. De nem komoly, ő mindig rosszul van – legyintettem. a – Értem.

361

LEINER LAURA – Na, akkor felállhatok egy pillanatra a padra? Naaaa – néztem rá könyörgő tekintettel. – Úgy lesz, hogy maga kedves és megengedi, én meg felállok. Megpillantom Szaszát, amint Eurórával ácsorog, én meg elkiáltom magam, mire rám néz. Ő üvölti, hogy „Zsófi”… – Az ki? – Én vagyok! Zsófi! – förmedtem az őrre. – Nem igaz, hogy ennyire nem figyel. Na, szóval. Szasza üvölti a nevemet, én az övét. – Hogy Szasza? – Igen, azt. Miért, mit üvöltsék? – kérdeztem a szekuritist, akinek a jelek szerint nem volt túl élénk a fantáziája. – Jó, üvöltsd azt. – Köszönöm. Na, mindketten üvöltünk, Szasza megindul felém, Eulália meg csak nézi, közben meg rájön, hogy mi történik. Nekem van időm egy lájtos sátáni kacajra, valahogy Így: wahhahahahaa! – imitáltam. – Ez egész jó. Olyan hatásos – bólogatott az őr. – Igen, sokat gyakoroltam – biccentettem, egy halvány mosollyal nyugtázva a bókot. – Aztán Szasza odaér hozzám, felnéz rám, majd átöleli a derekam, és leemel a padról. A karjába fogva összenéz velem, majd megcsókol… – ábrándoztam. – És én? Hol vagyok én? – Ezt hogy érti? – kérdeztem az őrtől. – Nem szerepelek a történetben, pedig én engedlek fel a padra. – Ó. Miután Szasza megcsókol, azt mondom, „szeretlek, Szasza, és soha nem mondtam volna el, ha nincs ez a kedves őr, aki bátorított!”. Na, milyen? – vigyorogtam. – Nem is rossz – enyhült meg, és mosolyogva lenézett rám. – Akkor? Mehetek? – Na, gyere – lépett a padhoz, és az ott ülőkre durván rászólva azonnal helyet csinált, majd két kézzel megfogta a derekam, és egy pillanat alatt feldobott a padra. – Wow! – vigyorogtam, állva a többi fesztiválozó nem túl barátságos pillantását, amit a protekcióm hatására kaptam. Forgattam

362

BÁBEL a fejem mindenfelé, a tömeg felülről tökéletesen kirajzolódott előttem, viszont nem láttam Szaszát. – Na? Megvannak? – kiáltotta az őr, túlharsogva a hangszórókból szóló zenét. – Nem, nem látom őket – kapkodtam a tekintetemet, de mindhiába. – Gyere most már le, ennyi volt. – Oké, még egy pillanat – forogtam egy utolsót, aztán hirtelen megpillantottam Boldit, aki éppen a pulttól távozott egy koktélosvödörrel. – Boldi! Boldi!!!! – üvöltöttem. – Azt mondtad Szasza! – nézett fel rám a szekuritis. – Nem! Mármint de! Szasza. Boldi egy ismerősöm – hadartam. Boldi észrevett, és integetve megindult felém. – Hol van Szasza? – üvöltöttem. – Mi? – ordította, még mindig azzal a nagy kötéssel a fülén. – Szasza!!! – Ja! Elmentek a sátorba, asszem’. – Kivel? – fagyott le a mosoly az arcomról. – Európával – ivott bele a szívószáljába, miközben már majdnem odaért az asztalhoz, aminek a padján álltam. – Vegyen le – néztem le a szekuritisre, és alig bírtam visszatartani az egyre erősebben ingerlő sírógörcsömet. Az őr leszedett a padról, és azt hiszem, szánalommal nézett rám, aminek annyira nem örültem, mert az azt jelentette, hogy szánalmasan festettem. Boldi megállt előttünk. – Mi újság? – kérdezte gyanútlanul. – Megszakadt a szívem – suttogtam magam elé szorosan lehunyt szemmel, és semmi másra nem tudtam gondolni, csak hogy Opália és Szasza kettesben visszavonultak a sátorba. Az az én sátram is! És az én Szaszám! Brühühühüü. – Mit mond? – üvöltötte Boldi az őrnek. – Ne kiabálj velem! – förmedt rá a szekuritis.

363

LEINER LAURA Boldi a száját elhúzva inkább nem kommunikált tovább a biztonságival, hanem tőlem kérdezgette, hogy mi bajom, de nem válaszoltam, csak visszakérdeztem, megerősítésre várva. – Euláliával ment el, a sátorhoz? – kérdeztem gombóccal a torkomban. – Jaja. Úgy tudom – bólogatott. – Végem van – temettem a tenyerembe az arcom, és nagyon igyekeztem visszatartani a sírást, de nem igazán ment a dolog. – Mi van? – ordította a fejét rázva Boldi, aki azt hiszem egy szavamat sem hallotta a hangzavarban. – Semmi. Mi van ebben? – böktem a vödör felé. – Koktél. – Kislány, szerintem… – csóválta a fejét az őr, rosszat sejtve. – Nekem már mindegy. Adj egy kortyot. Boldi felém tartotta a szívószálat, én azonban kivettem az egész vödröt a kezéből, és szorosan a mellkasomhoz ölelve, mint valami féltett kincset, magamhoz vettem és beleittam.

364

BÁBEL ÖTÖDIK NAP. 3:40 ÁNDERDEBRIDZS :DDDDDD

„I don’T ever vanna FEel, lájkájdiddeddéj… but taKe me to the place I lovE, tékmididdedéj” AsszEm elrontottaM a szövgtet. :D Olvasói kommentek: 3:44 Niki írta: ??? 3:45 californication írta: Valaki rendesen elázott… 3:45 Niki írta: Mi van a bloggerrel? 3:46 californication írta: Szerintem benyomott. :D 3:48 Niki írta: Hűha. 3:49 californication írta: Majd holnap kitörli. Remélhetőleg mást nem ír ki. :D 3:51 Niki írta: Vagy másnak nem ír semmit…

365

LEINER LAURA ÖTÖDIK NAP, 9:31 HANGOVER

Hamarosan érkezik egy hosszabb bejegyzés, azonban mindenekelőtt szeretnék elnézést kérni azoktól, akik olvastak az éjjel, akár itt, a blogon, akár a Facebookon, Twitteren, vagy esetleg fehívtam őket. Mentségemre szóljon, hogy ilyen még nem fordult elő velem, szörnyen sajnálom, bocsánat mindenkitől, most azonban helyre kell hoznom valami végzetest.

366

BÁBEL ÖTÖDIK NAP, 15:09 MI TÖRTÉNT AZ ÉJJEL? PART 1-2.

Ahogy ígértem, itt is vagyok. Nem is tudom, hol kezdjem. Visszanézve a blogomat, ide csak az Under The Bridge dalszövegét tettem ki enyhén beszámíthattan állapotban, de máshol elég sok galibát okoztam. Mint kezdő részegnek, az éjszaka tökéletesen kiesik, az utolsó ínfóm az volt, hogy átveszem Bolditól azt az átkozott vödröt, aztán „a többi néma csend”. Egészen reggelig, amikor is… Te jó ég! Először is, a gumicsónakban ébredtem. Komolyan, kinyitottam a szemem, hunyorogva bámultam a fák lombjain át tűző napra, majd körbenéztem, és feltűnt, hogy a gumicsónakunkban alszom, ráadásul nem is egyedül. Mellettem Boldi feküdt kapucnis pulcsiban, a fejére pedig egy fél, kibelezett dinyyehéj volt sapkaként húzva. Hunyorogva meredtem rá, valami rémlett magköpködésről és óriási röhögésről, de nem emlékeztem pontosan. Mivel Boldival lógtam egész éjjel, és az ő fején egy fél dinnye volt, ösztönösen a hajamhoz nyúltam, remélve, hogy nem rajtam van a másik fele. Nem, az én fejembe csupán a koktélos vödrünk volt húzva, amit komótosan levertem, és undorodva néztem, ahogyan leesik a földre. Felkászálódva éreztem, ahogyan a hajam lime-szagot áraszt, és miközben egy hullámos tincsemet kihúztam, hogy megpróbáljam kiszedni belőle a beleragadt szívószálat, értetlenül néztem a felsőmre. A hosszú ujjú pólómon egy rövid ujjú volt, de nekem nincs ilyen darabom, úgyhogy fogalmam sem volt, honnan szedtem. Amúgy egy sima, fehér felső, az elején egyre kisebbedő számokkal, amolyan orvosi szemvizsgáló tábla jelleggel, amikor a felső számok hatalmasak, majd egyre apróbbak. A pólóra meredve megráztam a fejem, de nem rémlett, honnan van, úgyhogy előszedtem a mobilomat, hátha ad valami segítséget az éjjellel kapcsolatban. Először is, híváslista:

367

LEINER LAURA Abdul, Napsi, Napsi, Szasza, Szasza, Napsi, egy külföldi szám, talán holland, de nem biztos, Hipó, Napsi, Szasza, Szasza, Szasza, Szasza, Boldi, Napsi, Doktor Farouk (jaj, neeee!!!!), Napsi, Boldi, két külföldi szám, Chewbacca pólós srác (ez meg mi??? Elmentve???), Szasza, Szasza. Jó, semmi pánik. A nem fogadott hívások: Doktor Farouk, Anyu, Anyu, Anyu, Apu Nekem végem van. Rendben, a jelek szerint telefonálgattam egy keveset. Előfordult már mással is. És a híváslista alapján a szüleimmel legalább nem beszéltem, csak hívogattak, nyilván azt akarták tudni, miért akartam hazamenni, majd miért gondoltam meg magam, és legfőképpen, hogy miért csináltam hülyét apámból. Jó, ezt majd később rendbe hozom. Nézzük a képeket. Összesen hetvenkilenc új kép készült az éjszaka folyamán, a legtöbb értékelhetetlen, mert a kezek közt átadva folyamatosan fényképeztek a telefonnal, így csak tenyerek, sötét foltok és kivehetetlen alakok látszanak. Egy pár azonban sikerült, bár jobb lett volna, ha nem. Fogalmam sincs, hogy kik csinálták, főleg azokat nem tudom, amiken Boldival együtt vagyunk, de bárki is volt, valamikor visszaadta a készüléket. Köszönet érte. Hát, nekem már úgyis mindegy, szóval, akit érdekel, saját felelősségre KATT 1. kép: Boldival összeröhögünk feltartjuk a vödröt. Egyikünk sem szomjas. 2. kép: Én üvöltök, a társaságunk összes tagja integet a kamerába, Boldi nyerít. Ja, a képen szereplő hollandok fogalmam sincs, kicsodák és hol szedtük össze őket, de a jelek szerint velünk buliztak. 3. kép: Büszkén mutatom a kezemben vásárolt pólót (a képen ott a blokk, hála a jó égnek, tehát fizettem érte).

368

BÁBEL 4. kép: Már rajtam van a póló, idegenek állnak körülöttem, és fél szemüket befogva olvassák le a számokat, jó egy méterre tőlem. 5. kép: Lehajtott fejjel ülök egy asztalnál, Boldi ketchupöt ken a hajamra (???). 6. kép: Én megdobom egy üres korsóval. 7 kép: Ajjaj. Van nálunk egy új vödör, tele koktéllal. Hát, ez lehetett a baj. Főként. 8. kép: A pár napja megismert Chewbacca pólós srác van velem a képen, én nagyon nevetek, ő pedig ezt annyira nem érti. 9. kép: Boldi két szívószálat dug az orrába, a szeme véreres, és erősen izzad. 10. kép: Én sem festek jobban, csapzott hajjal dülöngélek, valami metálos támogat, hogy ne essek el. Bravó, erre örökre büszke leszek. 11. kép: Boldi dinnyehéjjal a fején. 12. kép: Én meg felvettem a vödröt. Még volt benne, limedarabok és -magok lógnak a hajamban, a pólóm pedig elázott a koktéltól. 13. kép: Boldi a gumicsónakban. Mindezt az Amerika színpad előtt, ahová a jelek szerint elvittük a csónakot. Jaj nekem! 14. kép: Én ülök a gumicsónakban, Boldi pedig a főúton húz vele végig, egy kötelet erősítve a csónak elejére. 15. kép: Kiestem a csónakból. Most, hogy megnéztem, valóban lehorzsolódott a kezem. Az, mondjuk, begyógyul. Az emlékek kevésbé… 16. kép: Óriási társasággal röhögünk az Ázsia színpad mellett. Hogy kerültünk oda? 17. kép: Boldival mindketten a csónakban ülünk, amit az úton a Punk húz. A körülöttünk lévő tömeg mosolyogva nézi a jelenetet. 18. kép: Hamburgert eszünk, nekem tiszta mustár az arcom, Boldi pedig csalamádéval dobál. 19. kép: Boldi kiejtette a kezéből a hambiját, majd utánazuhant a földre, és vihogva elterült. 20. kép: Boldi a földről eszik… 369

LEINER LAURA Nem bírtam tovább nézni, inkább kinyomtam, és a szégyentől és önutálattól megborzongva rányomtam az üzenetekre. Rengeteget SMS-eztem az éjjel, a legtöbb értelmetlen, azonban akadt néhány olyan, amitől elvörösödve behunytam a szemem. ÜZENET KÜLDŐJE ZSÓFI. CÍMZETT NAPSI

370

BÁBEL

.A következő üzenet nem szorul magyarázatra. Khm. Íme: ÜZENET KÜLDŐJE ZSÓFI. CÍMZETT CHEWBACCA PÓLÓS SRÁC

371

LEINER LAURA

Ööö.Igen. Mindenesetre ez az SMS-ezés eltartott, ahogy így visszanéztem, egészen reggel ötig. Nagyszerű. A többi üzenet általában Abdultól és Hipótól jött, a jelek szerint mindenképpen ki akarták deríteni, hogy merre vagyok, és ez nem igazán sikerült nekik, mert a válaszaim túlnyomó többsége egy-egy helyesírási hibákkal teli, félreütött Red Hot-dalszöveg volt. Szegények, biztosan aggódtak értem. A kimenőim közt volt a szüleimnek pár üzenet arról, hogy mennyire szeretem őket, ezt, gondolom, nem vették rossz néven, maximum azért, mert hajnalban írtam, üzentem az osztályfőnökömnek, ezt majd szeptemberben megmagyarázom, szakítottam Anthony Kiedisszel, amit egy amerikai számra küldtem el, természetesen magyarul. Ha van egy kis szerencsém, nem létezik a szám, bár nem tudom, honnan szedtem, viszont a 001 előhívó stimmel az USA-ra. Nos, elnézést. Aztán beleakadtam még egy adag kimenőbe. Ami viszont felettébb kínos. ÜZENET KÜLDŐJE ZSÓFI, CÍMZETT SZASZA

372

BÁBEL

A fejemet fogva olvastam az üzeneteket, és akárhogy is néztem, nem találtam meg rá a válaszokat. Kitöröltem volna? Vagy nem írt vissza? Azt is megérteném, persze. Ez totális leégés, ennyire talán még soha nem járattam le magam, pedig volt már egy-két kritikus helyzet az életemben. – Jó reggelt, piás – lépett mellém hirtelen Kolos, egy kapucsínóval a kezében. Bágyadtan néztem fel rá, és a zsebembe mélyesztettem a telefonomat. 373

LEINER LAURA – Ööö. Szia. Mondd csak. Éjjel esetleg beszéltünk, láttál, hallottál, üzentem… – próbálkoztam. – Kiesik, mi? – vigyorgott. – Élvezed, hogy szívhatod a vérem, mi? – hunyorogtam, lüktető fejjel. – Írtál Twitteren – röhögte el magát. – És pontosan mit? – Olyanokat, hogy „kösz a nagy semmit”, meg hogy „diddeddéj”. Utóbbit nem pontosan értem. – Ó. Az az Under the Bridge dalszövege, hallás alapján – segítettem ki. – Valóban. Erre nem gondoltam. Mit műveltél, Chili? – Fáj a fejem – dörzsöltem a halántékomat, aztán a kezemet kinyújtva hagytam, hogy Kolos felhúzzon a gumicsónakból, ahol Boldi, dinnyehéjjal a fején, tovább aludt békésen. – Itt van, idd ezt meg – adta oda a műanyag poharat. – Köszi. Jé! Ki cserélte ki a kötésemet? – tűnődtem a csuklómra nézve, amin szemmel láthatóan át volt kötve a zúzódásom. – Voltál az orvosiban. – Tényleg? Honnan tudod? – Hajnalban feltöltöttél egy közös képet a dokival – mondta, mire összeharaptam a számat, és lesütöttem a szemem. – Ilyenkor mondják azt, hogy „soha többet nem iszom”, ugye? – motyogtam. – Ja. Ilyenkor. Gyere, a többiek már várnak, reggelizz valamit, felszívja a hülyeséget a szervezetedben. – A többiek? Hol vannak? – Itt, a közelben. Ők küldtek, hogy keltselek fel. Reggel néztek egy darabig, ahogyan vödörrel a fejeden alszol Boldi mellett, de nem volt szívük felébreszteni – fojtotta el a vigyorát. – Jaj, ne. Hány képet csináltak? – sóhajtottam. – Hát, a Facebook tele lesz veled egy darabig. Így jár, aki kiüti magát.

374

BÁBEL – Megérdemlem – bólogattam, bár a mozdulatsor kissé fájdalmas volt, mivel minden egyes biccentésnél szörnyen hasogatni kezdett a fejem. A többiek, akik a közeli italstand faasztalánál ücsörögtek és péksüteményt ettek kávéval, természetesen brutális nagy röhögéssel fogadtak. – Zsófi, egy koktélt? – kérdezte Abdul vihogva. – Nem vagy vicces – huppantam le, és a tűző napsütésben hunyorogva meredtem Szaszára, aki középen ült, Napsi és Hipó között. Próbáltam elkapni a tekintetét, közben meg borzalmasan izgultam, és szinte az ájulás kerülgetett. – Öhm. Jó, kicsit buliztunk Boldival. Mindenki kapott tőlem SMS-t? – vigyorogtam erőltetten. – Ja – biccentett Abdul. – Volt szerencsém – sóhajtotta Napsi. – Én nem – felelte Szasza. – Mi? – kerekedett el a szemem. – Elhagytam a telefonomat – motyogta maga elé bámulva. – Uhh. Sajnálom – biztosítottam, de a szívem mélyén, bár bunkó dolog, nagyon megkönnyebbültem. A legtöbb, éjszaka írt SMS-em nem szalonképes, és ha bármit is szeretnék mondani neki, akkor azt nem ebben a formában tenném. Szasza idegesnek tűnt, ami fura, hiszen nem kapott tőlem semmit, amitől, mondjuk, ennyire kiborulhatna. Talán a telefonja elvesztése akasztotta ki ennyire. – Figyelj, talán valaki megtalalta, és… – Nem érdekel a telefonom! – nézett rám indulatosan. – Mi? Akkor mi bajod? – Zsófi, elegem van belőled! – Mi? Belőlem? Nem csináltam semmit! – kezdtem védekezni, bár a kissé homályos emlékű éjszaka után ezt nem állíthattam annyira biztosan. – Először is, egész éjjel kerestelek. A Punk beköltözött a sátorba, ki sem tudtam rakni, ő folyamatosan azt mondogatta, hogy hazamentél, mert apád érted jött. Napsiék azt mondták, utoljára hozzám indultál valamiért, azóta nem tudnak rólad. Akkor azt hittem, 375

LEINER LAURA Kolossal vagy, de ő közölte, hogy ő úgy tudja, nem mentél haza végül, de lehet, hogy mégis, nincs infója rólad, csak annyi, hogy elszáguldottál. Összevissza rohangáltam az átkozott fesztiválon, mint egy idióta, aztán megcsörrent a telefonom, végre, azt írta, te hívsz! Felvettem, erre valami holland beszélt nekem a telefonba, azt se tudta, ki az a „Zsófi” Én meg frászt kaptam, hogy bajod van, rohanni kezdtem, a mobilomat persze ott hagytam, aminek aztán természetesen nyoma veszett. Egész éjjel utánad kajtattam, és erre reggel meglátom, ahogyan a gumicsónakban alszol, totál kiütve, szánalmasan. Fogalmam sincs, mi van veled mostanában, de én nem ilyennek ismerlek, és amíg nem térsz magadhoz és nem viselkedsz vállalhatóan, addig, szépen kérlek, rohadtul akadj le rólam! Az egész társaságunk fültanúja volt Szasza nem kis oltásának, ők valamennyien kínosan feszengve, csendben ültek, és az asztalon lévő koszt tanulmányozták. Nekem kellett állnom Szasza ideges, csalódott és kifejezetetten lesajnáló tekintetét. – Khm – köszörültem meg a torkom. – És hol volt Eulália? – Mit tudom én! Utoljára a sörsátornál láttam, aztán leléptem, hogy megkeresselek. – Ó – mosolyodtam el. – Fogalmam sincs, mitől virulsz, de nincs sok okod rá. Nézz magadra. – Szasza, félreérted – kezdtem mentegetőzni. – Mit? Mit értek félre? – Téged kerestelek – motyogtam. – Igen? Tényleg? Ez érdekes, mert a Twitteredre feltöltött képek alapján nem úgy tűnt. – Az azután volt, hogy… – próbáltam szépíteni. – Miután? Hm? Na, miután volt, Zsófi? – vonta fel a szemöldökét. Kínos mosolyra húztam a számat, és a kávémat megfogva felálltam a pádtól. Persze egy szemészeti grafikonos pólóban, koktéltól bűzlő hajjal és az éjszaka erősen kieső emlékeivel nem

376

BÁBEL ment könnyen, de azért előszedtem a büszkeségem valahonnan nagyon mélyől, és kihúztam magam. – Az azután volt, hogy mondani akartam valamit. – Tessék. Itt vagyok. Hallgatlak – fonta keresztbe maga előtt a karját. – Azt hiszem, már nem aktuális – mosolyodtam el keservesen. Mindenki felnézett rám, a nyüzsgő fesztivál közepén hirtelen vágni lehetett a feszültséget, és vibrált körülöttünk a levegő, akkora lett a nyomás. – Rendben – bólintott Szasza. – Rendben – ismételtem, és megfordultam, hogy ott hagyjam őket. Mindenkit. – És most? – kiáltott utánam. – Mész tovább tivornyázni? – Nem, gondoltam előbb letusolok, majd utána vetem bele magam a buliba – ironizáltam. – Sok sikert hozzá. Büszke vagyok rá, hogy te vagy a fesztivál tízezredik részeg csitrije. Bravó! – szólt. – Szaszaaaa – nézett rá Napsi gyilkos tekintettel. – Hagyd csak – röhögtem el magam, gondolván, nem kell engem megvédeni, az már nem oszt, nem szoroz. – Később találkozunk – intettem a többieknek. – Hé, Chili – sietett utánam Kolos. – Hm? – Gyere a VIP-hez a koncert előtt egy órával. Ott várunk Petrával. – Ó, tényleg – túrtam a hajamba zavartan. – Ma van a koncert. – Bizony. – Oké. Köszi – mosolyodtam el halványan, és vetettem egy utolsó pillantást a többiekre, akik ott ültek és tovább reggeliztek, néma csendben. Senki nem jött utánam, de nem is vártam. Igaza volt Szaszának, mindenben. Akkor is, ha nem ismeri a pontos sztorit. Akkor is, ha nem engedte megmagyarázni az egészet. Csalódott bennem, mert úgy viselkedtem, amit kifejezetten utál és elítél. Mellesleg én is, de 377

LEINER LAURA már nem tudok változtatni rajta. Leromboltam egy hülye baki miatt azt, amitől másnak tartott, mint a többi lányt. A sátrak közti zsinórokon átlépkedve megérkeztem a gumicsónakhoz, amiben Boldi éppen ébredezett. – Halló! – dörzsölte meg a szemét álmosan. – Szia, Boldi – ültem be a csónakba, és szomorúan az ölembe ejtettem a kezem. – Mi újság? – kérdezte. – Hát. Jól elcsesztem mindent – haraptam be a számat kelletlenül. – Ja, velem is gyakran megesik. Te. – Ha? – néztem rá a könnyeim közt. – Nem érzel dinnyeszagot? – Nem – nevettem el magam, és letöröltem az arcomat. – Fura – forgolódott, fején a kibelezett dinnyehéjjal. – Valami zenél. – Aham. A telefonom – matattam a zsebemben, és szorosan lehunyt szemmel emeltem a fülemhez a készüléket. Ezzel még lógtam a világnak. És meg is lakoltam, rendesen. – Szia, anyu és apu. Ó, kihangosítottatok. Szuper. Neee, ne kiabáljatok, jól hallok. Ja, hogy nem azért kiabáltok. Upszi.

378

BÁBEL ÖTÖDIK NAP. 17:55 A BÉKÍTŐ HADMŰVELET, MEGVAN A TELEFON, ROHANÁS. AKI KAPJA. MARJA

Tusolás után végre tiszta lettem, és ezzel együtt elhatároztam, hogy tiszta lappal kezdek. Igyekeztem megfeledkezni a világfájdalmamról, arról, hogy mennyire magam alatt vagyok és hogy milyen igazságtalan az élet, inkább megpróbáltam jóvátenni azt, amit elszúrtam. A gyerekes és felelőtlen viselkedésem miatt végül is mindenki neheztelt rám, de sokkal könnyebben szemet hunytak a dolog felett, mint számítottam rá. Napsival például sétáltam egy órát az Európa színpad körül, az olaszt kutatva, hátha megpillantjuk. Közben pedig beszélgettünk meg nevettünk, szóval fátylat borítottunk arra, hogy éjjel nem válaszoltam az üzeneteire és hogy csúnyán eláztam, a bátyjával együtt. Abdullal sem volt nehéz dolgom, háromszor dicsértem meg a haját, és úgy tűnt, már rendben is vagyunk, plusz besegítettem, és a telefonomról én is hívogatni kezdtem a fesztiválarc Ateszt, akit kereken hat napja kutatunk. Nem jártunk sikerrel, viszont a közös program jót tett a kapcsolatunknak, és megbocsátotta, hogy éjjel halálra aggódta magát értem, mert nem vettem fel a telefont. Ja, és azért sem neheztelt, hogy illuminált állapotomban véletlenül az apukáját hívtam az éjjel helyette. Többször is. Hipót elkísértem az orvosi sátorba, sőt, megmértem a lázát és a vérnyomását is, így szerintem kellőképp kiengeszteltem, amiért éjjel megijesztettem az eltűnésemmel, ami miatt az izgalomtól hőemelkedése lett. Állítólag. Boldival, ugye, nem volt mit lerendeznem, mivelhogy ő cinkostársam volt, Kolos és Petra pedig abszolút nem foglalkoztak az éjszakai botlásommal, őket csupán szórakoztatta a szerencsétlenkedésem. Főleg Kolost, aki élvezettel nézi, ahogyan hibát hibára halmozok. Nincs mese, „this is the beggining of a beautyiful friendship”. A szüleim lerendeztek azzal, hogy „otthon majd megbeszéljük”, ami, ugye, a leggyilkosabb gyerekfenyítés, rettegnem is kéne, de per pillanat teljes mértékben hidegen hagy. 379

LEINER LAURA Egy emberrel viszont nem tudtam mit kezdeni. Szasza. Nem mertem nyitni felé, mert féltem, hogy goromba lesz, amit nem viselek túl jól, úgyhogy a kivárásos taktikát választottam, bízva abban, hogy majd minden megoldódik magától. Neki volt a legtöbb oka arra, hogy haragudjon rám, holott pont ő az, akit soha, semmilyen körülmények között nem bántanék szándékosan. Oké, a többieknek nem vettem fel a telefont, meg értelmetlen dolgokat írogattam. Ennyi talán belefér, senki nem akadt ki túlzottan. De Szasza keresett engem. Aggódott értem. Azt hitte, elmentem. Azt hitte, bajom esett. Elhagyta a telefonját miattam. Aztán reggel meglát olyan állapotban, amit életem végéig szégyellni fogok (nincs gázabb egy koktéltól kiütött lánynál, ez a brutálciki kategória). Megértem, hogy utál. Én is utálnám magam a helyében. Viszont elég nyughatatlan természet vagyok, és egy idő után nem bírtam tovább a feszültséget. Napsi és Boldi frizbiversenyre ment az Amerika melletti füves területre, mert szerettek volna felfújható gumilabdát nyerni, Hipó és Kriszti (aki már végzett az orvosiban mára, mármint Kriszti, nem Hipó, bár ő is) valami spanyol koncertre ment az Európához, Kolos egész nap a VIP-ben volt a Chilire várva, Petra meg nyilván vele tartott, így Szasza egyedül maradt a sátorban. Nem tudtam pontosan, hogy én illetékes vagyok-e a belépésre, vagyis hogy ott lakom-e még, így a sátor előtt tébláboltam pár percig, majd „bekopogtam” a ponyván. – Mi az? – szólt ki. – Izé. Bejöhetek? – Minek? – Beszélni – köszörültem meg a torkom. – Nem. – De bejövök. – Akkor minek kérdezed? – hallottam a hangját, miközben mosolyogva lehajoltam, majd felhúztam a cipzárt, és bemásztam. – Szia – suttogtam zavartan. Nem kaptam választ, sőt, egy pillantást sem. Szasza hanyatt feküdt a hálózsákján, kezét a tarkója alatt pihentette, és unottan bámulta a sátor ponyváját, amin 380

BÁBEL átszűrődött a délutáni napsütés. – Meddig nem beszélsz velem? Ma? Holnap? Egy hétig? Két hét? – próbálkoztam. – Beszélek veled, csak nem akarok. – Ez jól hangzik – bólogattam, miközben törökülésben ültem, és szomorúan piszkáltam a hálózsákom cipzárját. – Ööö. Kéred a telefonomat? Kölcsönadom, hívj bárkit, vagy ha kell a net… – Nem kell – szólt sóhajtva, jelezve, hogy unja a beszélgetést. – Rendben. Berakjak egy számot? Hátha az kicsit oldja a hangulatot – keresgéltem a telefonom mappájában, majd benyomtam a Make You Feel Bettert, gondolván, az most sokat segíthet. Békülős számnak nem rossz. – Kapcsold ki. Kösz – nézett rám Szasza, pedig Anthony még csak a refrénig jutott. A fogam közt beszívva a levegőt kikapcsoltam a számot, és idegesen forgattam a kezem közt a mobilomat. – Oké. Akkor én megyek. Jót dumáltunk – szóltam zavartan. – Szerintem is – erőltetett egy vigyort a fejére. – Szia – indultam ki. – Hé! – szólt utánam. – Igen? – A koncertre mész? – Igen – nevettem el magam kényszeredetten. Ez tiszta abszurd. Egész életemben erre vártam, most meg szinte egyáltalán nem érdekel. Valahogy rosszul jöttek ki a dolgok. – Így? – Persze – néztem végig magamon. Fehér, ujjatlan, RHCP-logós póló, farmer, Converse, kiengedett haj és kevés smink. – Miért? – érdeklődtem kissé zavartan. – Nem tudom – fürkészett Szasza. – Enélkül hogy fog beléd esni Anthony Kiedis? – matatott a zsebében, majd felém dobott valamit, amit elkaptam a levegőben. A tenyeremet kinyitva megnéztem, mi az, majd elkerekedett a szemem. Egy bőrlánc volt, amin fából faragott medál lógott, a Chili logojával.

381

LEINER LAURA – Úristen. Köszönöm! – szorítottam a kezem közé, és majd kiugrottam a bőrömből örömömben. – Nincs mit. – Ezt miért kapom? – hatódtam meg teljesen. – Még tegnap este vettem, amikor kerestelek. Nem tudom, megláttam valahol, és gondoltam… Mindegy, odaadom, nekem nem kell, meg amúgy is neked szántam. – Köszönöm. Igazán – mosolyodtam el, bár több volt benne a keserűség, mint az öröm. – Nincs mit. Hatalmasat sóhajtva másztam ki a sátorból, és a nyakláncomat felvéve lépkedtem át a sátrak között. Az agyam folyamatosan zakatolt, és úgy éreztem, beszélnem kell Szaszával, de nem tudom a szemébe mondani, amit akarok, mert túlságosan zavarba hoz az, amennyire haragszik, és a csalódott nézése sem könnyíti meg a helyzetet. Így kissé elbambulva kaptam elő a telefonomat, és mielőtt bármi eszembe juthatott volna, benyomtam a „hívás”-t. Ekkor ugrott be, hogy persze, hiszen Szasza elhagyta a telefonját, úgyhogy már ki is akartam nyomni, csakhogy… Kicsöngött. Na, ezt abszolút nem értettem, így összeráncolt szemöldökkel vártam, míg a harmadik csörgésre felvették. – Bábel fesztivál, talált tárgyak. Én pedig letettem. A zsinórokat átugrálva, ész nélkül szaladtam vissza, szinte ráestem a sátrunkra, olyan hévvel érkeztem. – Szasza! Szasza! – téptem fel a cipzárt. – Mi van? – A tele-fonod. Ki-csöng. Fel-vették – ziháltam. – Mi? – ült fel. – Várj – kapkodtam a levegőt, és a térdemre támaszkodva összeszedtem magam. – Na. Szóval felvették, és a talált tárgyaknál van, itt, a Bábelen. Valaki leadta – mosolyodtam el. – Honnan tudod? – Most hívtalak. – Miért hívtál? 382

BÁBEL – Mert beszélni akartam veled – vontam meg a vállamat. – De elhagytam a telefonom – értetlenkedett. – Elfelejtettem. – És az előbb beszéltünk – világított rá. – Most kell a mobilod vagy nem? – türelmetlenkedtem. – Kell, hát – pattant fel. – Kösz a segítséget. Na, szaladj a koncertre, vár a csodapasid, aki bejuttat a VIP-be… – vetett rám egy szánakozó pillantást. – A csoda micsodám? – fintorogtam. – Menj már! Majd üzenek – hessegetett el maga mellől, de én lefagytam, és rémülettel a fejemen, mozdulni sem tudtam. – Mi az? – fürkészett furán, tudva, hogy valami nem stimmel. – Ööö. Van rá lehetőség, hogy nem olvasod el a bejövő üzeneteidet? – kérdeztem összeszorított fogakkal. – Miért ne olvasnám el? – Öhm. Talán, elképzelhető, hogy írtam olyat az éjjel, amit nem kéne olvasnod. – Mi? Mit írtál? – Semmit – ráztam meg a fejem. – Úgyis látni fogom – hagyta rám. – Nem! – üvöltöttem el magam, a kelleténél kissé hangosabban. Szasza összehúzott szemöldökkel nézett rám, én vadul zakatoló szívvel, mozdulatlanul álltam vele szemben, majd a következő pillanatban rohanni kezdett. Én meg utána. Elképesztően gyorsan futott, teljesen rutinosan ugrálta át a sátrak zsinórjait, sőt, egy-egy kisebb sátrat is, én meg ész nélkül rohantam utána, remélve, hogy megelőzöm. A főúton valami döbbenetes ember tömeg hömpölygött, a Chili-koncert megtöltötte az egész fesztivált, a türkiz napijegyek szinte minden csuklón ott virítottak, a hirtelen jött embertömegben egyszerűen elvesztek a hetijegyesek. – Bocs, bocs, sorry, bocs – löktem félre a sétálókat, igyekezve nem szem elől téveszteni Szaszát, aki úgy szlalomozott a tömegben, hogy alig bírtam követni.

383

LEINER LAURA Nekimentem egy gót társaságnak, mire kábé annyira bájosan néztek rám, mintha éppen feláldozni készülnének, fellöktem egy útszéli csapnál sorban álló lányt, nekirohantam egy punk hátának így az arcomra tapadt az átizzadt Sex pistols pólója (boaaaah), és egyébként szétszakítottam legalább ötven párt, akik kézenfogva andalogtak. Mindenkitől bocsánatot kértem, rendszerint a vállam fölött hátraordítva, és szélsebesen süvítettem is tovább. Százból úgy kilencvenhét RHCP felsőt viselt, és már valamennyien az Amerika felé tartottak, hogy időben jó helyet foglaljanak a koncertre, csak én voltam az a Chili pólós, aki homlokegyenest az ellenkező irányba szaladt, szemmel láthatóan ész nélkül. Nem baj, nem ez az első eset, hogy máshogy alakulnak a dolgok, mint ahogy terveztem. A csoportokban vonuló, koncertre igyekvő fesztiválozók énekelgettek, rohanás közben szinte az egész Stadium Arcadium albumot hallottam, kisebb-nagyob részletekben, és kissé hatalmába kerített az a jól ismert, eufórikus érzés, miszerint „Úristen, mindjárt látom Anthony Kiedist”. Csak előtte még volt egy kis dolgom. Szasza úgy fél perccel előttem zuhanhatott be a talált tárgyak sátrába, és amikor berobbantam, még nem kapta meg a telefonját. Türelmetlenül kopogtatott a pulton, én pedig szakítottam időt arra, hogy összeessek, mert rohanás közben ez túl kockázatos lett volna. – Te jó ég – fogtam az oldalamat. – Utálom, hogy ennyire gyors vagy. – Van ez így – vigyorgott. – Szasza, könyörgöm, engedd, hogy én vegyem át a telefont. – Nem. – Kérlek! – Nem. – Tessék, itt is van. Éjszakai fogszabályzó, ma reggel hozták be – tartotta a talált tárgyakon dolgozó lány a dobozkát az előttünk sorban álló rockernek, aki boldogan jutott hozzá az elhagyott darabhoz. – Igen? – A telefonomat valaki leadta – kezdte Szasza. – Jó, szükségem lesz némi információra. 384

BÁBEL – Persze. – Nem! – kiáltottam el magam. – Van valami probléma? – érdeklődött a lány. – Öhm. Igen. Igazából ez közös telefon, és én szeretném előbb átvenni. – Nem közös, az enyém! – akadt ki Szasza. – Srácok, kié a mobil? – húzta össze résnyire a szemét a lány, akinek gyanús lett a viselkedésünk. – Az enyém – előzött meg Szasza a válasszal. – Töltsd ki ezt a papírt – nyújtott át a lány egy okmányt, én meg csak ácsorogtam ott, és megpróbáltam szemkontaktussal jelezni, hogy baj van. A kiadó lány nem kapcsolt, mert Szaszához fordulva így szólt: – A barátnőd tikkel. – Nem tikkelek! Jeleztem! – háborodtam fel. – Én azon sem lepődöm meg, ha tikkel – legyintett Szasza. – Tessék. Megkaphatom a telefont? – Hozom – ellenőrizte a lány a nyomtatványt, engem pedig hirtelen levert a víz. – Szasza. Könyörgöm. – Mondd el, mi az, és odaadom. – Nem mondhatom el. Valami meggondolatlanság, amiért haragudnál – néztem rá könyörögve. – Meglátjuk, hogy haragszom-e – vonta meg a vállát. – Szasza. Komolyan. Ha ezt most nem teszed meg értem… – Akkor? – tárta szét a karját. Gondolkoztam, hogy mivel fejezhetném be. Nem beszélek vele többet? Ugyan, gyerekes. Nem lát többet? Miért, elköltözöm? Jó, ha Anthony magával visz, akkor nyilván, de egyébként esélyem sincs. Örökre haragudni fogok? Na, és? Végül inkább csak a szám szélét harapdálva megráztam a fejem. – Akkor elolvasod. Mindegy – néztem rá csalódottan. – Parancsolj, itt is van – nyújtotta a talált tárgyakos lány a mobilt Szasza felé, aki megköszönte, elvette, majd a szemembe nézve forgatta az ujjai között. 385

LEINER LAURA – Biztosan nem akarod, hogy elolvassam? – kérdezte. – Nem. – Miért nem? – fürkészett, én pedig éreztem, hogy lángol a fejem a pírtól. – Mert nem akarom. – Mert nem úgy van? – vonta fel a szemöldökét. – Mert nem akarom – ismételtem. – Szeretném látni, mit nem akarsz. – Én pedig szeretném, ha nem látnád. – Biztos? – Biztos – biccentettem. – Tessék – nyújtotta hirtelen felém, mire elkerekedett szemmel néztem rá. Mivel féltem, hogy meggondolja magát, egy pillanat alatt kirántottam a mobilt, és ész nélkül léptem be az üzenetekbe. Szasza eközben végig engem nézett, én pedig gondolkodás nélkül kitöröltem mindent, amit az éjjel írtam. – Köszönöm – adtam vissza. Szasza szó nélkül eltette a készüléket, és minden reakció nélkül kilépett a talált tárgyak sátrából, ott hagyva engem és a hobót, aki azért jött, mert elhagyta a „csaját” – Szasza, várj! – indultam utána még mindig döbbenten az előbbi jelenettől. A fesztiválozók hömpölyögtek, egy sor erre nyomult, a másik sor az ellenkező irányba, én pedig megpróbálva utat törni, Szasza után indultam. – Állj már meg! – kiáltottam, majd végre beértem, és sikerült megragadnom a karját. – Mi az? – Figyelj. Majd elmondom. Máskor. Nem fontos. Csak hülyeség. És nem biztos, hogy… – Mi? Nem biztos, hogy úgy van? – Nem tudod, mit írtam, ne találgass! – szóltam rá erélyesen. – Zsófi, igazából nem is érdekel, mit írtál. Kitörölted. Rendben. Túl vagyunk rajta. 386

BÁBEL – Rendben – bólintottam. – Most hová mész? – Megyek, iszom valamit. – Nem jössz a Chilire? – Nem – vonta meg a vállát. – De hát… – A te kedvenc bandád, a te álmod, a te VIP-koncerted. Éld meg. Kolossal. Megérdemled – búcsúzott el. – És ha elmondom, hogy mit írtam? – üvöltöttem utána. – Nem érdekel, mit írtál – kiáltott vissza röhögve, és már el is nyelte az emberforgatag. A főút közepén állva fájdalmas arccal néztem utána, és bár fájt az egész sztori, akkor sem engedhettem, hogy a több éves barátságunkat egy részeg, helyesírási és stilisztikai hibáktól hemzsegő, dühös szerelmi vallomás változtassa meg, bármilyen irányban. Nem. Azt nem. Amíg ott álldogáltam, egy sorban haladó, egymás vállát fogó, folyamatosan ugrándozó társaság haladt el mellettem, akik a Snow-t énekelték torkuk szakadtából, és úgy tűnt, így, vonatozva szándékoznak az Amerikáig eljutni, ahol majd belevesznek a koncerttömegbe. Mosolyogva néztem őket, mire az egyik lány megszakította a sort, és berángatott maga elé, hogy menjek velük. Nincs mese, a Chili pólósok összetartanak. Keserédes nevetéssel ragadtam meg az előttem álló vállát, és hagytam, hogy a mögöttem lévő, egyébként engem is toborzó lány az én vállamat fogja, majd az egész sor ugrándozva haladt a színpad irányába, megállás nélkül kántálva a dalszöveget. A sorunk körüli tömeg mosolyogva és tapsolva nézte a felvonulást, én meg kihasználva egy pillanatot, előhalásztam a telefonomat, és csináltam egy videót, amit IDE kattintva lehet megnézni. A videón természetesen mindenki a Snow-t üvölti, talán én a leghangosabban, úgyhogy elnézést, amiért nemcsak hamis és rekedt vagyok, hanem úgy ordítok, mint egy őrült. „Hey oh, listen what I say, oh!”

387

LEINER LAURA ÖTÖDIK NAP. 19:32 A CHILI ELŐTT. BIUS HÍVÁSA. BEJUTOTTAM A VIP-BE. AZ E-MAIL

Az Amerika színpadig ugrándozva és RHCP-dalokat énekelve jutottam el újdonsült barátaimmal, a koncertre igyekvő rajongókkal. A Bábel feszt kezdete óta sokfajta tömeget láttam. Hézagosat, együtt ugrálót, pogózót, unatkozót, együtt tapsolót vagy éppen tarajos punkokból álló, kakasviadalszerűen tombolót. De olyat, mint az Amerikához érve, na, olyat még nem. A főútról lekanyarodva, a színpad előtti területre érve egyszer csak megállt a sor, és rá kellett jönnöm, hogy nincs tovább. Minimum a Bábelen lévő összes ember odagyűlt, de a fojtogató és egyre sűrűsödő és nyomuló tömegben úgy éreztem, a világ lakosságának legalább fele képviselteti magát az Amerika színpad környékén. Mozdulni sem lehetett a késő délutáni fülledt, meleg levegőben, az összepréselődött embertömegben. A párától vadul göndörödni kezdett a hajam, a nyakam nyirkos és hideg volt, közben pedig olyan forrónak éreztem a testem, mintha lázas lennék. A mögöttem érkező újabb tömeg előretolt, be, a sűrűjébe, a tüdőm összepréselődött, és a nyakamat nyújtogatva próbáltam levegőt venni. – Hé, ne mááár! – ordítottam. – Én VIP-jegyes vagyok, ne lökjetek be a tömegbe, nem itt van a helyem! – üvöltöttem, de nem hallották meg, ráadásul a körülöttem lévők valami idegen nyelven óbégattak, úgyhogy nem is értették volna. Egész életemben erre a koncertre vártam, tinédzser éveim valamennyi estéje az Anthony Kiedis-plakátom nézegetésével telt, úgyhogy felszívtam magam, mint egy gömbhal, és őrült módon kezdtem nyomulni, ki a tömegből. Merthogy nem fogom minden idők legjobban várt koncertjét félholtan tölteni egy több tízezres embertömeg kellős közepén, amikor emelvényre szóló helyem van. A legtöbb ember befelé, a színpad irányába nyomult, én pedig magányos harcosként kifelé, a kajásstandok felé törtem utat, átfurakodva valamennyi, velem szembekerült és helyüket morcosan 388

BÁBEL biztosító, mozdíthatatlanul és félrelökhetetlenül leszobrozott Chilirajongó között. – Meghalok – fújtattam sápadtan, amikor úgy éreztem, elfogyott az erőm és nem bírom a nyomást, valószínű, hogy el fog nyelni a tömeg. – Hé! – ragadta meg a karomat egy srác, aki egy nagyobb társasággal állt. Mindannyian magasak voltak, úgyhogy ők azon kiváltságosak közé tartoztak, akik kaptak levegőt. Én a termetemmel mellkasok és hátak közé kerültem, így leginkább mások izzadságát lélegeztem be, amitől egy ideje duplán és meglehetősen homályosan láttam. – Úristen, kösz – álltam be a srácok közé, akik kis kört alkotva körbezártak, és pár pillanatig nem engedték, hogy összenyomjanak. – Nincs mit – mosolygott rám az egyik colos. – Kifelé vagy befelé? – Kifelé – sóhajtottam. – Csak nem engednek. – Miért mész ki a koncert előtt? – értetlenkedett jogosan, merthogy a banda logoját viseltem a pólómon, ergo ott lett volna a helyem. – Mert ott várnak rám – mutattam fel a baromira messzinek tűnő, VIP–emelvényre. – VIP-es vagy? – kerekedett el a szeme. – Nem, az egyik barátom az. És ott lehetek vele. – Klassz. – Nincs valami innivalótok? – kérdeztem könyörgő tekintettel. Az egyikük egy üveg (felmelegedett) vizet nyomott a kezembe, amit hálásan elfogadtam, majd pár kortyot ittam belőle, és visszaadtam, gondolván, még szükségük lesz rá az elkövetkezendő pár órában. – Kösz, srácok, a levegőt meg a vizet is. Megyek tovább – közöltem, bár nem volt túl sok kedvem kilépni a colos társaság biztonságot jelentő köréből, mert érezhetően kezdett vadulni a tömeg.

389

LEINER LAURA – Jó koncertet a VIP-ben – búcsúzott az a kedves tag, aki kimentett az őrületből. – Köszi, nektek is jó szórakozást. Várjatok – álltam meg egy pillanatra. – Feltehetlek titeket a blogomra? – Persze – álltak be egy közös képre, és valamennyien vigyorogva néztek rám. A képet ITT lehet megtekinteni, persze alacsony vagyok, így a fotó nagyon alulról készült, kábé, mintha óriásokat fotóztam volna, de azért örülök, hogy sikerült megörökíteni a megmentőimet. Mellesleg a fényképen jól látszik a fiúk mögötti eszméletlen nagy tömeg meg a színpad is, ami akkor még üresen állt. Miután utamra engedtek, ismét kezdetét vette a bordatörő tömegen való átnyomulás; könyökkel, vállal, de néha még fejjel is törtem magamnak az utat, folyamatosan arra koncentrálva, hogy nehogy elessek, mert akkor eltaposnak. Nem tudom, mennyi idő múlva, de csuromvizesen, Slash rosszabb napjait idéző frizurával és szétfolyt sminkkel, de kijutottam. A színpad előtti hatalmas dühöngő legvégén álltam, teljesen kifulladva. Ránéztem a Twitterre, hogy csekkoljam, a többiekkel mi van. RHCPZsofi: HALLÓ! Ki hol van? HerczegPrincessNapsugar: @RHCPZsofi Elöl, Boldival, de széééétnyomnak. RHCPZsofi: @HerczegPrincessNapsugar Merre? A koncerten elöl??? HerczegPrincessNapsugar: @RHCPZsofi Jaja. Látod a felfújható strandlabdát? RHCPZsofi: @HerczegPrincessNapsugar Várj, felmászok valamire. Óóóó! Aha! Ott egy piros-sárga-kék labda. HerczegPrincessNapsugar: @RCHPZsofi Azok vagyunk mi! Boldival. RHCPZsofi: @HerczegPrincessNapsugar Úristen, de elöl álltok! Csinálj sok képet, és vigyázz magadra.

390

BÁBEL HerczegPrincessNapsugar: @RHCPZsofi Jó. Te is! Ó, a francba, majdnem kiverték a fogamat. Elrakom a telót, vissza kell löködnöm! Abdul_the_Great @RHCPZsofi @HerczegPrincessNapsugar Mi van veletek? RHCPZsofi: @Abdul the Great Én megyek a VIP-be, Napsi lökdösődik Boldival együtt. Te? Abdul_the_Great: @RHCPZsofi Itt állok a jobb oldalon, a sajtfalatkák stand közelében. Ateszt keresem. Tutira itt van. RHCPZsofi: @Abdul the Great De bemész a koncertre? Abdul_the_Great: @RHCPZsofi Nem annyira előre. Szétmegy a hajam. Hátulról megnézem, meg várom, hátha Atesz visszahív. #holvanAtesz RHCPZsofi: @Abdul the Great Oké. Jó koncertet. Abdul_the_Great: @RHCPZsofi Kösz. Hallod. Férjeduraddal mi van? RHCPZsofi: @Abdul the Great Válóper. De keményen… Abdul_the_Great @RHCPZsofi :/ Hipo104 @RHCPZsofi :/// RHCPZsofi: @Hipo104 Merre vagy, Hipó? Hipo104: @RHCPZsofi Krisztával, a mentősök mellett. RHCPZsofi: Hipo104 ???? Miért kellett mentő? Mi történt???? Hipo104: @RHCPZsofi Semmi, csak a készenléti kocsi mellől nézem a koncertet. Biztos, ami biztos… RHCPZsofi: @Hipo104 Ja, értem. Megijedtem, azt hittem, baj van. Hipo104: @RHCPZsofi Nincs. Illetve, nem akarnak infúziót adni, pedig kiszáradtam!!! RHCPZsofi: @Hipo104 Akkor igyál vizet. :D Jó koncertet nektek. Hipo104: @RHCPZsofi Köszi, neked is. Nyűgözd le Anthony-t. # Hajrá RHCPZsofi: @Hipo104 Meglesz. 391

LEINER LAURA RHCPZsofi: @Its_me_Szasza Oké, tudom, hogy nem fogsz válaszolni, de. Itt állok a koncerten. És fura nélküled. Nem jönnél ide? RHCPZsofi: @lts_me_Szasza Jó, mindegy. RHCPZsofi: Akkor… Kolos: @RHCPZsofi Chili, negyedórád van, hogy idegyere, különben ugrott a VIP! Szedd a lábad! RHCPZsofi: @Kolos Megyek, már megyek… #offline. Boldizsaaar: A jó anyátokat, ne lökdössetek már! #RedhotChiliPeppersKoncert #tömegnyomor A telefonomat elrakva a tömeg végében oldalazva siettem a VlPemelvény felé, vigyázva, nehogy újra magával sodorjon az emberáradat. Már közel jártam, és a hátsó sorokban ugrálva megpróbáltam belátni, hogy pontosan mi a helyzet a színpad előtt, de annyira rengeteg ember volt, hogy inkább feladtam a kísérletezést, gondolván, hogy majd megnézem az emelvényről, és onnan töltök fel pár fotót. Melegem volt, és tapadt rám a póló, a folyamatosan érkező emberektől pedig már a leghátsó sorok is zsúfolásig teltek, így sietősre vettem, és karok alatt átbújva meg társaságok között átfurakodva igyekeztem a VIP felé. A telefonom folyamatosan rezgett a zsebemben, és mivel reméltem, hogy Szasza az, végül kihalásztam és nyomakodás közben felkaptam. Nem ő volt. Hanem az internet- és közösségiaddikt húgom. – Bius, most nem annyira alkalmas, éppen a koncert előtt vagyok és… – Mi a fenét csinálsz? – ordított rám. Hű. Miért üvölt velem a kishúgom? Mindenki megbolondult. – He? – ráncoltam a szemöldökömet. – Zsófi, egész éjjel moderáltam a hülye blogodat. – Micsoda? Nem töltöttem fel semmit – ráztam a fejem, közben meg elnézést kértem két lánytól, akiknek ráléptem a lábukra. – Mi az, hogy nem? Folyamatosan érthetetlen elírásokat nyomtál fel… 392

BÁBEL – Ööö. Hoppá. Reggel néztem, akkor minden rendben volt. – Mert kitöröltem neked, te hülye! Mielőtt anyuék meglátják! – Bius, te kitörölted a blogom vállalhatatlan részeit? – álltam meg egy pillanatra, és próbáltam felfogni, mit tett értem. – Igen, képzeld! Ha már benyomsz, legalább okosan tedd. Tiszta ciki volt minden poszt. – Úristen, örök hála – sütöttem le a szemem. – Anyuék nem látták? – Nem, mondom, hogy reggelig moderáltam a blogodat is meg a Facebookot. – Nagyon köszönöm – sóhajtottam. – Nincs mit. De remélem, ezek után nem cseszegetsz majd, hogy sokat lógok a neten… – magyarázta megbántva. – Ne beszélj csúnyán! – tört elő belőlem az idős, bölcs és szigorú nővér. – Mondja ezt az, akinek a részeg írásait tüntettem el egész éjjel. – Jó, nyertél – röhögtem fel. – Hé! – Mi van? – kérdezte. – Ez nagyon rendes volt tőled. – Ne aggódj, nem ingyen csináltam – váltott át az alku részre. Sejtettem. Ezek a mai kölykök semmit nem tesznek szívességből. – Mondd. – Jó lenne, ha elköltöznél Kiedisszel Santa Monicába, és akkor enyém lenne a nagyobb szoba… – Bocs, de újabban nem vágyom Kaliforniába. – Nekem az is jó, ha Szaszához lépsz le. A lényeg egy új proci és a nagyobb szoba. – Hé! Honnan tudsz Szaszáról? – ámultam el újra. – Mondom, a hülye kiírásaidat törölgettem, reggelig! – Ó, igaz – bólogattam. – Jó, meglátom, mit tehetek. Új proci? – Jah. Meg nagyobb szoba. – Még valami? – nevettem el magam meghatottan. – Twitteld ki, hogy imádod a One Directiont. Ha-ha-ha – kezdett szívatni. 393

LEINER LAURA – Ne máár – sütöttem le a szemem. – Még megvannak a törölt bejegyzéseid… – Te kis szenya. Jó, kiírom. Örülj – sziszegtem. A húgom röhögve lerakta a telefont, én pedig álltam a szavam, és visszaléptem a Twitterre. RHCPZsofi: Halló! Imádom a One Directiont!!! Hopp, és tizennégy unfollow. Mindegy, megérte. Simán. A VIP-emelvény környékén óriási tömegnyomor volt, a szekuritiseknek folyamatosan el kellett küldeni a behatolni vágyó Chili-rajongókat, akik, hozzám hasonlóan, nem adták fel egykönnyen. Ó, a régi szép emlékek. Azonban nekem most belépőm volt. Whoaa. – Tűnés innen! – fedezett fel magának a biztonsági, akivel az elmúlt napokban többször is kergetőztem a VIP környékén. Sőt, tőle kaptam az eltiltást is, ami szerint nem lehetnék az emelvény közelében sem. – Nem nem! – vigyorogtam elégedetten. – Most ide be fogok menni. – Ne szórakozz velem, látod, milyen őrültekháza van itt. Tűnés! – üvöltött rám habzó szájjal, miközben eltolt magától egy német lányt, aki be akart rontani a VIP-részlegbe. – Velem van! – lépett mellé Kolos, és megragadva a karom, húzni kezdett. – Biztos? – kérdezte a szekuritis, gyanúsan méregetve bennünket. – Biztos. Fel van írva. Latter Zsófia. És velem van. Az őr összehúzott szemmel meredt hol rám, hol pedig Kolosra, végül idegtől rángó arccal bólintott. – Vidd. De te felelsz érte. – Tudom. Ne is mondja – sóhajtotta Kolos, aztán a kelleténél kicsit szorosabban fogva a karomat, maga mellé húzott, és a fülembe súgta: – Chili, egy dobásod van. Viselkedj rendesen. – Tudom, tudom. Ígérem, jó leszek – bólogattam vadul, ahogy a szekuritist kikerülve a kordon bejárata felé lépkedtünk. 394

BÁBEL – Jó, csak mert Kiedis ott fog elmenni a színpad felé, pont előttünk – magyarázta, én meg elkerekedett szemmel megtorpantam. – MICSODA? ANTHONY OTT LESZ ELŐTTEM? – Ne üvölts már! – rángatott zavarba jőve. – Jézusom! Úristen. Elájulok! Megölelhetem? Mondd, hogy megölelhetem! Csak egy ölelés. És megmondom, hogy imádom! – őrültem be egy hangyányit. – Tíz másodperced van, hogy befejezd, vagy leütlek! – állított meg Kolos, és zavarodott tekintetemet látva megragadta a vállamat és rázni kezdett. – Jó, na, oké. Nem kell rángatni – tisztult ki a fejem valamennyire. – Chili, komolyan mondom, ne hozz rám szégyent. – Rendben. Bocsánat. Jól vagyok – bólogattam izgatottan. – Te jó ég! – üvöltöttem fel. – Az ott Flea volt? – pillantottam meg a VIP végében a… a GITÁROST! – Chili – ordított rám Kolos. – Bocs. Szóval ott ment Flea. Ja, van ez így – tettettem magam, jelezvén, hogy hidegen hagy a dolog. De persze nem hagyott. Hogy hagyott volna? A kordonon átérve még a levegőt is másnak éreztem, és ha akartam volna, sem tudtam megszólalni, mert ámulatba ejtett az a bizonyos másik világ. A VIP-világ. A fejemet kapkodva figyeltem a sürgést, sajtosok, menedzsment, szervezők, technikusok forgatagát. Rohangáltak, intézkedtek, telefonáltak, mindenki baromira elfoglalt volt. Ámultán pislogtam, megpróbálva megemészteni a tényt, miszerint Anthony Kiedis (IGEN! ŐŐŐŐ!) a tízméteres közelemben van, valószínűleg egy lakókocsiban vagy egy interjún. Kolos teljesítette a kívánságomat és bevitt a VIP-be, most én következtem, hogy teljesítsem az ő kérését, miszerint normálisan viselkedem. Ezt igyekeztem betartani, de még saját magamat is eléggé beszámíthatatlannak tartom egy ilyen, az egész életemet meghatározó pillanatban, úgyhogy nem nehezteltem rá, amiért egy

395

LEINER LAURA pillanatra sem engedett a szorításán, és úgy fogta a karomat, hogy az ujjai valószínűleg a következő Bábelig a bőrömbe vésődtek. – Jól vagy? Nem fogsz hányni vagy elájulni, ugye? – sziszegte a foga között. – Nem. Nem tudom. Lehet – vettem szaporán a levegőt, és amíg Kolos magával ráncigálva tartott a helyünk felé, a fejemet kapkodva figyeltem. Hátha megpillantom. – Megint ott van Flea! – suttogtam enyhén hisztérikusan, amikor megláttam az éppen nyilatkozó gitárost. Te jó ég! Az az ember ott lóg a szobám falán több mint tíz éve! Mármint persze csak poszteren. Most meg ott állt. Igazából. De tényleg! – Igen, ott van – biccentett Kolos. – Köszönhetek neki? – Nem. – Megölelhetem? – NEM! – nézett rám mérgesen. – Lefényképezhetem? – Nem!!! – Nézhetem messziről? – adtam fel végül. – Azt lehet – egyezett bele. Én meg kitekeredett nyakkal pillantottam vissza, és le sem tudtam törölni a vigyort a képemről. Kolos egészen az emelvényig fogott, nagyon-nagyon szorosan, és amikor odaértünk sem lazított, csak maga előtt taszigálva irányított, pedig akkor már láttam Petrát, aki két üres szék mellett ült, az emelvény egyik felső sorában. – Szia, Zsófi – mosolygott kedvesen. – Ott volt Flea! – motyogtam remegve. – Mi van vele? – érdeklődött Petra Kolostól. – Sokkot kapott – vonta meg a vállát lazán Kolos. – Na, ülj le szépen, Chili. És ne mozdulj. – Flea! Ott állt – dünnyögtem tovább. – Igen, az előfordul koncert előtt – simította meg a vállamat Petra, amolyan „nyugodj meg, minden rendben lesz” mozdulattal.

396

BÁBEL Leültem a mobil emelvény műanyag székére, és egy pillanatra az alattunk elterülő tömegre néztem, aztán tátva is maradt a szám, mert ilyet még nem láttam. És szerintem sokan mások sem. Kissé remegő kézzel ugyan, de sikerült csinálnom pár képet, amit ITT lehet megnézni. A legtöbb nagytotál volt a színpad előtti területről. Jól látszik, hogy egy gombostűt sem lehetne leejteni a tömegben, úgy állnak az emberek, mint a konzervbe zárt heringek. Több ezer ember, együtt, egy területen, a kezdésre várva. Az első sorokban a legmasszívabbak, mint például Napsi és Boldi, akiket természetesen nem lehet kivenni a sok, felülnézetből fotózott fej közül, viszont náluk van a felfújható strandlabda, így tudni lehet, hogy hol állnak. A brutális tömeg kettéosztva egy középső kordonnal, ahol a szekuritisek futkároznak a keskeny sávban, kihalászva a rosszul lévő fesztiválozókat és időnként lelocsolva a tömeget egy-egy flakon hideg vízzel. Az őrületesen nagy tömeg a koncert kezdéséig tapssal, füttyel és hangos ovációval szórakoztatta magát, én pedig félve hátranéztem a vállam felett, hogy meglessem, erre mi a reakció a VIP-ből. Semmi, alig hallatszott be, ezen az elszeparált területen mindenki tette a dolgát, nem foglalkoztak az emelvény túloldalán lévő emberáradattal, minden a terv szerint alakult, készültek a koncertre. A fényképek közt látszik, hogy kábé hol az én helyem, ugye, a VIP-emelvény közvetlenül az Amerika színpad bal oldalán van, a VIP-részleg pedig behúzódik a színpad mögé, szabad feljárást biztosítva a fellépőknek. Így durván saccolva olyan tizenöt méterre lehettem a színpadtól, de mivel az emelvényen ültem, a tömeg alattam húzódott, szóval sokkal közelebbnek tűnt. Amikor megkértem Petrát, hogy csináljon egy képet rólam úgy, hogy a színpad mögöttem legyen, és ehhez fel kellett állnom, Kolos kissé beijedt és jött velem, ezért van ő is rajta a fotón. Azt hitte, majd jól elrohanok és megkeresem Anthony Kiedist. Persze ez is eszembe jutott mint alternatív megoldás, de végül meghiúsult a terv, merthogy Kolos annyira nem bízott bennem, hogy egy fél percre sem engedte el a karomat. Valami szervező kiment a színpadra, a mozgás érzékelésétől a tömegen végigsöpört a „valami történik” reflex, 397

LEINER LAURA úgyhogy több ezer ember morajlott fel egyszerre, aztán, amikor rájöttek, hogy senki olyat nem látnak, akit érdekes lenne, azonnal le is csillapodtak. A szervező a mikrofonhoz lépve bemondta, hogy hamarosan következik a… RED HOT CHILI PEPPERS. A végét nem lehetett érteni, mert az ováció elnyomta, de persze mindenki, aki ott volt, pontosan tudta, hogy kire várunk ennyien. Csak a Chilire. – Juj – dörzsöltem össze a tenyerem, és kábé olyan idétlenül mosolyogtam, mint egy ötéves, Mikulás napján. Kolos és Petra furán összenéztek, ők annyira nem lelkesedtek a dologért, mint én, az előbbinek csak egy koncert volt a sokból, amiről írnia kell, az utóbbi pedig úgy tűnt, annyira nem is rajong a bandáért. – Izgulsz? – nevette el magát Petra. – Hogyne izgulnék! – tártam szét a karomat. – Egész életemben erről álmodtam – jelentettem ki, minden túlzás nélkül. – Hát, most teljesül – zárta rövidre Kolos életem pillanatát. Nem értem, ő miért nem volt olyan lelkes, mint én. Talán mert nem volt évekig szerelmes Anthony Kiedisbe. Ami valamilyen szinten érthető. Mármint, ha Kolos szempontjából nézzük. Kivettem a telefont a zsebemből, mert azt hittem, hogy rezeg, de a kijelzőre nézve csalódott sóhajjal vettem tudomásul, hogy megint rosszul éreztem. Az elmúlt négy percben ötödszörre. – Hívást vársz? – kérdezte Kolos. – Nem. Dehogy – ráztam meg a fejem. – Csak a koncertet várom – hazudtam, szerintem egész jól, közben meg őrületesen nagy ürességet éreztem magamban, mert mindent, amit láttam, mindent, amit hallottam és átéltem, szerettem volna megosztani és megbeszélni valakivel, akivel mindig, mindent megosztok és megbeszélek. És aki nem volt ott velem. – Amúgy Szasza is a koncerten van? – érdeklődött Kolos csak úgy, mellékesen, megzavarva a gondolataimat. Már, ha bevettem volna az átlátszó próbálkozását. Félelmetesen kiismert pár nap alatt. Petra érdeklődve várta a válaszomat, mire erőltetett mosollyal megcsóváltam a fejem. – Nem. Nem érdekli. Írtam neki Twitteren, de nem is válaszolt… 398

BÁBEL – Aha – biccentett Kolos. – Majd megoldódik. – Persze. Ez az élet rendje. Összeveszünk, kibékülünk, összejön egy Euláliával, majd szakít vele, elmegyünk moziba, megismerkedik Eulália kettővel, majd azzal is szakít, közben leérettségizünk, ő a banketten összeszedi Eulália ötöt vagy hatot, elvannak egy darabig, aztán annak is vége. Elmegyünk fősulira, minden megy tovább, dolgozni kezdünk, ő Eulália hatvanhéttel jár éppen, én meg még mindig Anthony Kiedisre várok… Ez egy szép, tartalmas élet – motyogtam. Kolos és Petra pislogás nélkül meredt rám, mire megvontam a vállamat. – De mindegy, nem panaszkodom, teljesült egy álmom, itt ülök a VIP-ben, mindjárt kezdődik a Chili… – És itt a lehetőséged, hogy Anthony meglásson téged a színpadról… – röhögte el magát Kolos. – Tudod. Santa Monica, esküvő, Chili Junior… – szívatott, mire csalódottan lebiggyesztettem a számat. – De én már férjnél vagyok – feleltem szomorúan. A tömeg türelmetlenül felmorajlott, én pedig odafordultam, és a felemelkedő kezeket figyeltem, ahogyan ütemre tapsolni kezdenek, jelezve, készen állnak a koncertre. – Zsófi, telefon – szólt Petra. – Nem, valami rezeg itt, az emelvényen, én is mindig azt hiszem, de nem – legyintettem oda sem fordulva. – De világít a kijelződ – erősködött. – Mi? – kaptam oda a fejem, és az ölemben tartott mobilra néztem, aminek valóban világított a kijelzője. Azt írta, SMS-em jött. És azt is írta, hogy Szaszától. Oóóó! ÜZENET KÜLDŐJE SZASZA. CÍMZETT ZSÓFI

399

LEINER LAURA

Ó, a francba! Ó, hogy az a… Kapkodva kinyomtam az üzenetet, és beléptem az e-mailembe. A tömeg éljenzett és fütyült, a koncertig percek voltak hátra, én meg remegő kézzel, eszelősen rángattam a telefonomat, azt ordítva, hogy töltsön már be gyorsabban. Átkozott vödör! Átkozott telefon! Átkozott 21. század! Hát már hibázni sem lehet anélkül, hogy ne lennének végzetes következményei? Idegbajosan kattintgattam a kimenő mailekre, volt vagy húsz, amire nem is emlékeztem, éjjel a jelek szerint válaszoltam spameknek, meg elküldtem valami hipszter képét a címlistámban szereplő öszszes embernek, azzal a szöveggel, hogy „Ez az ember annyira hipszter, hogy eljött a Bábelre azért, hogy elmondhassa, őt nem érdekli a Bábelfeszt. Whahahaaa! :D”. Szóval ilyesmiket küldözgettem, meg a jelek szerint idegeneket fotóztam, míg végül megtaláltam az egyetlen emailt, ami kiment Szaszának az éjjel. Jézusom! Feladó: Latter Zsófia ([email protected]) Címzett: Kiss Szabolcs ([email protected]) Másolatot kap: sztivönszpilberg lol. Tárgy: Mondom szeretlek!!!! Na. Szasza! Hallasz? Ja, ez nem telefon. :DDDD Figyelj. Most elmondom, mi van. Itt van Boldi is. Azt üzeni, hogy „helló, kérsz dinnyét?” Elküldtem, mert ez fontos. Szóval, oké, láttalak Opáliával. 400

BÁBEL Szépek vagytok együtt. Persze, miért is ne. Mondjuk, szerintem hozzád hullámos hajú lány való, tudod, a kontraszt miatt. Vagy mi. Tudod. Nekem is hullámos a hajam, amit azt mondtad, utálsz. Pedig sokat kondicin. Koncidin. Nehéz szó. KONDICIONÁLOM. Na, megvan. Szóval, szerintem tudnod kéne, hogy az én hullámos hajam menynyire jól állna melletted. Velem együtt. Mondjuk, ma el akartam mondani, hogy mennyire szeretlek. Még egy szekuritis is segített, csak aztán nem sikerült elmondanom, és késztetést éreztem arra, hogy megigyam a vödröt. Nem szoktam ilyet csinálni, nem is szeretem a vödröket, de elég szomorú lettem, amikor láttalak Alufóliával. Ő olyan szép hajú. Meg szőőőke. Mindig a szőke nyer. Miért nem nyerhet a barna is néha? A hullámosról meg ne is beszéljünk. Úgyhogy szerintem hagyjuk az egészet. Ja, és el akarok válni tőled. Na, kösz. Zsófi Ui.: Boldi azt kérdezi, biztos nem kérsz dinnyét? A tenyerembe temettem az arcomat. Képtelen voltam elhinni, hogy ilyen e-mailt írtam. És hogy megkapta. Újabb SMS-t jelzett a telefonom, mire összerezzenve néztem le a kijelzőre. AZ ÜZENET KÜLDŐJE SZASZA. CÍMZETT ZSÓFI

401

LEINER LAURA

402

BÁBEL AZ ÜZENET KÜLDŐJE SZASZA. CÍMZETT ZSÓFI

403

LEINER LAURA Egy pillanat alatt felpattantam, mire Kolos riadtan kapott utánam. – Chili, utoljára mondom, nem támadhatod meg Anthony Kiedist! – Nem, nem. Mennem kell – ráztam a fejem. – Hová? Most kezdődik! – mutatott a színpad felé. – Szaszához – vigyorogtam, majd kicsattanva a boldogságtól. – Szaladj. De ha ez csel, és Kiedis után rohansz… – emelte fel fenyegetően a mutatóujját. – Nem érdekel Kiedis. Szasza vár rám a keverőnél – néztem mélyen a szemébe. Kolos elfojtott mosollyal bólintott, és elengedte a karomat. Hitt nekem. – Hová rohan? – hallottam Petra hangját a hátam mögül. – Szaszához. – És mi lesz Chili Juniorral? – röhögött fel Petra. – Ugrott a projekt – válaszolta Kolos, én meg mosolyogva lefutottam a mobil lépcsőn, amin persze majdnem elcsúsztam, majd a sajtósok közt átrohanva a kordon kijáratához értem. A szekuritis összehúzott szemmel nézett rám, és azt üvöltötte, hogy nem lehet kimenni. – Értse már meg! Ez élet-halál kérdése! – Mondom, nem! Ha kimész, nem jöhetsz vissza! – fenyegetett. – Nem is akarok! – ragadtam meg a vaskerítést, és lendületből felhúztam magam rajta. A másik oldalon pedig lezuhantam. A szekuritis nem segített fel, csak idegesen szitkozódva rám hagyta a dolgot, én pedig feltápászkodva leporoltam a térdemet, majd úgy éreztem, egy film lassított jelenetében vagyok, ugyanis a hallottaktól lesokkolódtam, és vadul dobogó szívvel a színpad fele fordítottam a fejem. A tömeg egy emberként ordított fel, mindenfelől nyomulni kezdtek azok, akik a koncertkezdésig várva a hátsó sorokban pihentek. Ahogy felcsendült az első dallam, mindenki megindult, nekem jöttek vagy hatvanan, elsöpörtek, félrelöktek, közben pedig megszólalt a Parallel Universe. A Red Hot Chili Peppers elkezdte a koncertet.

404

BÁBEL ÖTÖDIK NAP. 20:00 BERAGADÁS A TÖMEGBEN. SZASZA KERESÉSE. A MÁSIK OLDALON. MEGINT KIDOBTAK

Hiába ugrándoztam az emberek háta mögött, semmit nem láttam a színpaból, a kivetítő is teljes takarásban volt előlem, így csak hallottam, hogy megy a koncert, közben pedig megpróbáltam átnyomulni a döbbenetes és szinte teljesen zárt tömegen. A fesztiválozók nem lelkesedtek a tolakodásomért, mindenkitől kaptam pár, kedvesnek nem nevezhető megjegyzést vagy minimum egy „menj a francba” pillantást, és egyáltalán nem érdekelte őket, hogy nem előre igyekszem a színpad felé, hanem terveim szerint csak átvágnék a tömegen, hogy a fullon lévő területet elválasztó keverőállványhoz érjek. Egy pillanatra hátranéztem, és láttam a biztonságot jelentő VIP-emelvényt, ahol az eddig ülő emberek felálltak (nyilván Kolosék is), aztán bezárult mögöttem a tömeg, és már ha akartam volna, sem lett volna lehetőségem visszamenni. Csak egy cél lebegett a szemem előtt, hogy eljussak a keverőig és lássam Szaszát. A koncert őrületesen hangos volt, a mellkasom a basszus ütemére emelkedett és süllyedt, Anthony csodálatos hangja betöltötte a levegőt, bár nem láttam, de amikor a tömeg egy emberként sikított fel, tudtam, hogy Kiedis a mikrofonállványt fogva táncol a színpadon, azzal a jellegzetes és utánozhatatlan stílusával. Úgy éreztem, semennyit sem haladtam, pedig az első számnak már vége lett, és egy kis levegő reményében felnyújtottam a nyakam, közben meg a kivetítőre pillantottam. Éppen a közönséget mutatták, az első sorokban megőrültek az emberek, olyan tolongás és nyomás nehezedett rájuk, hogy csak reméltem, Herczegék túlélik a napot. Bár, őket kemény fából faragták, szükség esetén maximum megharapnak valakit. A Hump de Bump következett, aminek normál körülmények között nagyon örültem volna, csakhogy jelen esetben a szám hatására mindenki ugrálni kezdett, én pedig biztos voltam abban, hogy eltört a lábam, annyian tapostak rám egy perc alatt. 405

LEINER LAURA Vállakat ragadtam meg, és beléjük kapaszkodva toltam át magam emberek között, felemelt, tapsoló karok alatt bújtam át, könyökkel védtem magam, és a fejemet rázva próbáltam lesöpörni az arcomra zuhant sörcseppeket, mert annyi mozgásterem nem volt, hogy le tudjam törölni, mondjuk, a kezemmel. Volt, hogy hirtelen kinyílt előttem a sor, olyankor jól haladtam, máskor viszont visszalöktek, és sokkal hátrébb kerültem, mint amennyit pár perc alatt előrejutottam. Muszáj volt ugrálnom, és nemcsak a Hump de Bump miatt, merthogy arra kötelező tombolni, hanem azért is, mert kénytelen voltam felvenni a tömeg ritmusát ahhoz, hogy ne tapossanak el. Ha löktek, visszalöktem, ha engedtek, furakodtam, ha nekiestem valakinek, ordítva elnézést kértem, és le sem vettem a szemem a keverőpult állványáról, ami nem volt ugyan messze, de kissé nehézkes volt átkelni a maradék, úgy kétmilliárd emberen, akik elzárták az utat előlem. A lány, akit a barátja a nyakába vett, teljesen véletlenül rúgott vállon, és biztos az sem volt szándékos, amikor a nagy tapsolás közepette olyat sóztak a fejemre, hogy kisebb agyrázkódást szenvedtem. Közben azért nem felejtettem el sikítani, amikor a szám a legjobb részéhez ért, plusz azért énekeltem is gőzerővel, mert valamivel fel kellett dobnom a haláltusámat. Nem tudom, hogy sikerült, kábé már az ötödik vagy hatodik szám ment, éppen a Torture Me, az egyik legnagyobb kedvencem, amikor hirtelen megakadtam, mert nem volt tovább. A közönséget elválasztó kordonhoz értem, a keverőpult mellé. A vashoz olyan szinten nyomott a tömeg, hogy szinte éreztem, ahogyan összepréselődnek a belső szerveim, közben pedig a fejemet kapkodva néztem körbe, remélve, hogy Szasza a közelemben van. – Szaszaaa! – ordítottam, de ez már abban a pillanatban is rémesen nevetségesnek tűnt, hiszen az ember még a saját hangját sem hallotta, nemhogy másét. Rengeteg dolog játszott közre abban, hogy majdnem elsírtam magam. Például, hogy bár ott voltam, de ezzel együtt le is maradtam a Red Hot-koncertről, semmit nem láttam vagy élveztem belőle. Vagy, mondjuk, hogy tíz-tizenötezer ember szorított a vaskordonhoz, 406

BÁBEL ami belenyomódott a mellkasomba. De leginkább attól tört rám a sírás, hogy a végeláthatatlan tömegben semmi esélyt nem láttam arra, hogy megtaláljam Szaszát. Kisebb pánik kerített hatalmába, és csalódottságom mérhetetlen méreteket öltött, amikor a kordont görcsösen fogva félrenéztem, és megláttam. – Szasza! – kiáltottam szinte eufórikus állapotban. Szasza mosolyogva állta, ahogyan mindenki ugrál és megőrül körülötte, engem pedig hirtelen megnyugtatott a látványa. Ez eltartott vagy öt másodpercig, mert mindketten rájöttünk, hogy van egy kis gond. Én a tömeget elválasztó kordon bal oldalán álltam, ő pedig a jobb oldalon. Másfél méter volt köztünk, de nem lehetett átmenni. – És most? – röhögött, a körülményekhez képest laza stílusban. – Várj meg, átmegyek – üvöltöttem, megpróbálva akkor kommunikálni, amikor éppen Anthony nem énekelt. – Nem tudsz – rázta a fejét, közben meg visszalökött egy lányt oda, ahonnan érkezett. – Megpróbálom! – ordítottam a halántékomon kidagadó erekkel. – Lemaradsz a koncertről! – kiáltotta, tölcsért formálva a kezéből, és bár nem hallottam, azért sikerült leolvasnom a szájáról. A következő pillanatban a tömeg felmorajlott, nekem pedig elállt a lélegzetem. Már a gitárból felismertem, és azonnal könny szökött a szemembe. The Zephyr Song. Mind közül, de tényleg mindegyik RHCPszám közül a legnagyobb kedvencem. A színpadot nem láttam az előttem állóktól, így a kordonon behajolva a kivetítőt kerestem a tekintetemmel. Anthony háttal állva éppen elsétált a kamerától, majd a mikrofonállványra támaszkodva kezdte énekelni a dalt, de a kivetítő átváltott a dobosra, így nem láttam semmit. Visszatartott lélegzettel néztem Szaszára, aki mosolyogva figyelt, aztán… Aztán olyat tettem, amit nem kellett volna. Választhattam. Megpróbálok kijutni a tömegből és átmenni a másik oldalra, hogy valahogyan összetalálkozzak Szaszával a kisebb terjedelmű tömegben. Vaaaaagy. És én a „vagy” mellett voksoltam. Mint mindig.

407

LEINER LAURA A kedvenc számom éppen elég erőt és löktetet adott ahhoz, hogy felhúzzam magam a kordonon, és egy pillanat alatt átlógjak rajta. Az elmúlt napokban pont eleget másztam át ilyen tiltott területeken ahhoz, hogy rutinból menjen. Természetesen a biztonsági őröknek fenntartott sávban tilos, de komolyan TILOS tartózkodni, engem is kábé két másodperc alatt vettek észre, és ahogyan végre levegőt kaptam és teleszívhattam friss oxigénnel a tüdőmet, láttam, hogy a kordonsávon belül mindkét irányból megindultak felém a kitágult orrlyukú, idegtől megvadult szekuritisek. – Mit csinálsz, te őrült! – üvöltötte Szasza röhögve, én pedig odapattantam az ő oldalán lévő kerítéshez, és a nyaka köré kulcsoltam a kezem. A körülötte állók furán néztek rám, majd a vállukat vonogatva nyújtogatták a nyakukat, hogy tovább nézzék a koncertet. A jelek szerint csak kettőnket nem érdekelt. – Én csak… Nem akartam ezzel várni. Egy percet sem – néztem mélyen a szemébe. Szasza bedugta a karját a kordon rései között, és átkarolta a derekamat, én pedig a hajába túrva elmosolyodtam, és közel hajolva hozzá lehunytam a szemem, majd megcsókoltam. Több ezren üvöltötték körülöttünk a The Zephyr Songot, szinte túlharsongva Anthony fantasztikus hangját, én pedig mosolyogva Szasza homlokának döntöttem a homlokomat, miközben kinyitottam a szemem. – Mennyi időnk van? – kérdezte. – Úgy hat másodperc – feleltem, mire kaptam még egy gyors csókot, és épphogy vége szakadt, őrült erővel sodort el Szaszától valami nagy, mire végigzuhantam a földön. A szekuritis oldalról kapott telibe és lökött el, amitől a földre zuhantam, és azt kell, hogy mondjam, eléggé megütöttem magam. Természetesen az ő szerepe az RHCP védelme volt, így a kordonon belül tartózkodó illetéktelent azonnal ki kellett iktatni. Vagyis engem. És pont így. – Aúúú – nyöszörögtem, mert nem elég, hogy a medve ellökött, de rám is esett. Minden álmom volt, hogy egy százhúsz kilós 408

BÁBEL biztonsági terítsen le a Chili-koncert alatt úgy, hogy még csak meg sem közelítettem Anthony Kiedist. – Mégis, mit képzelsz magadról? – üvöltötte az arcomba az őr. – Ja, hogy itt nem szabad lenni? – pislogtam ártatlan bociszemmel. – Te most viccelsz, ugye? – korholt le. – Na, felállni! – ragadta meg az amúgy kellemesen hasogató csuklómat, és durván maga mellé rántott. Egy pillanatra visszanéztem Szaszára, aki a kordont támasztva röhögött, és a fejét csóválva nézte a jelenetemet. – Hová viszik? – üvöltötte a szekuritisnek. – Kidobjuk a szélén! – válaszolta neki az őr. – Lehetne a jobb oldalon? – kérdezte Szasza. – Jó, nem bánom – biccentett a biztonsági, aki időközben rájöhetett, hogy nem vagyok köz-, inkább csak önveszélyes. – És lehetne, hogy nem dob, hanem például emel? – érdeklődtem. – Pofa be és hajtsd le a fejed! – förmedt rám. A kordonon belül nem lehet sokáig tartózkodni, ezt már tudtam, úgyhogy nem ellenkeztem, megadtam magam, és amíg a tömeg megtapsolta a dalt és őrült fütyülésbe kezdett, én hagytam, hogy a szekuritis magához húzzon, lefogja a fejem, és rohanni kezdjen velem, egyenesen a színpad felé. A kordon két oldalán lévő tömeg fütyült és őrjöngött, ahogy meghallották a következő dalt. Emily. Nagy kedvenc. – Hú, de szeretem ezt a számot – mosolyogtam az őrre futás közben. – Kuss – mordult fel. – Oké – vigyorogtam rá. Összességében jót beszélgettünk. A színpad elé érve egyre több őr húzgálta ki kétoldalt a rosszullévő fesztiválozókat, akik a nagy nyomástól és melegtől kidőltek, velem meg futott a szekuritis, miközben a színpadon John Frusciante szólózta a dalt. A kordon sávjából két irány vezetett végig a színpad előtt, az őr pedig, állva a szavát, jobbra fordult velem. Amennyire csak tudtam, felemeltem a fejem, mert ennél közelebb 409

LEINER LAURA soha, de soha nem leszek többet a Chilihez, és ezt pontosan tudtam. John énekelt, ez az ő dala, viszont tudtam, hogy Anthony Kiedis is a színpadon marad a szám közben, úgyhogy kirántottam a fejem az őr karja alól, és lélegzet-visszafojtva bámultam az óriási emelvényre. És úristen. Ott volt. Ott állt. Ő! Anthony Kiedis. – Jézusom! – sikoltottam el magam. – Hajtsd le a fejed! – ordított rám az őr. – Nem, nem! – ráztam meg a hajam durván. – Anthony! Anthonyyyy – üvöltöttem, ahogy csak bírtam. – Csönd legyen és futás! – ráncigált a biztonsági. Egy utolsó pillantást vetettem a színpadra, mielőtt elkanyarodtunk volna jobbra, viszont annyi pont elég volt. Mert látott. Nem hallott, nem tudta ki vagyok, nem szeretett belém, és nem vitt el Santa Monicába. Viszont bizton állíthatom, hogy látott. Elvégre pont előtte rohantam, a kordonok közti árokban, ő pedig nem énekelt, hanem állt a szinpadon, és a tömeget nézte. Mondanám, hogy kialakult egy minimális szemkontaktus vagy bármi, de az hülyeség lenne. Ő csak azt látta, hogy a több milliós rajongótáborából, egy több tízezres koncerten egy lányt éppen kivisznek. Biztos, hogy fél perc múlva már elfelejtette. Tuti, hogy nem emlékezne rám. De akkor, abban az egy másodpercben, egészen biztos, hogy látott. És azt hiszem, nekem ennyi elég is. A koncert ment tovább, a tömeg üvöltve énekelt, a szekuritisek kihalászták a félájult embereket, a banda tovább játszott, én pedig rohanva megérkeztem az elvezető kordon végéhez, a színpad jobb oldalán. – Na, tűnés innen – ragadta meg a derekamat az őr, és egy „hopp” felkiáltással megemelt, azzal a szándékkal, hogy átdobjon a kordonon. – Nem lehetne, hogy simán lerak? Vagy van erre valami szabály? – kérdeztem, a magasból lepillantva rá. – Bocs, kislány – vigyorgott gonoszul, és „hopp”, már le is ejtett. Ezúttal talpra érkeztem, bár a bokámba hirtelen és kifejezetten éles fájdalom nyillalt bele.

410

BÁBEL – Kösz mindent – kiáltottam az őr után, de nem hallotta, ment tovább menteni a kitikkadt koncertezőket. A Scar Tissue következett, mire a meghatottságtól könny szökött a szemembe, és messze a színpadtól, a koncert szélén, kidobva, mosolyogva néztem a Chilit. Anthony csodálatos volt, a hangja betöltötte az egész Amerika színpad környékét, a közönség egy emberként dülöngélt a szám ritmusára jobbra-balra, én pedig nem tehettem mást, csak mosolyogva néztem. Egész életemben erről a koncertről álmodtam, de soha nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle. Az ember annyi mindent tervez, annyi mindent álmodik máshogy. Aztán elérkezik a pillanat, és még az érzések is máshogy csapódnak le. Ezer RHCP-koncertet láttam DVD-n, YouTube-on és a tévében is. Minden mozdulatukat ismerem, tudom, hogy mik a showelemek, és azt is, hogy mi után mi következik. Az elmúlt években annyi időt töltöttem a koncertvideókkal, hogy amikor tényleg átéltem, olyan volt, mintha már ezer koncerten lettem volna. Csak éppen messzebb álltam, rosszabb volt a hangzás, és a HD minőség is elmaradt. Tudtam, hogy a következő verse-nél Anthony megpördül, a tömeg pedig sikítani fog. És így is történt. Én meg csak mosolyogva néztem a koncertet, amit már jól ismertem, pedig még soha nem voltam egyen sem. Érdekes érzések kavarogtam bennem, ahogyan a színpad jobb oldalán, a hézagos sorok közt ácsorogva hol az élő színpadképet, hol pedig a kivetítőt néztem, és annyira lekötött a felismerés, miszerint megnyertem az „én ismerem a legjobban a Red Hot Chili Pepperst versenyt, csak éppen semmit nem érek vele”, hogy még fényképezni is elfelejtettem, így a koncertől összességében egy hervadt fotót sem tudok feltölteni. De semmi gond, a közönség soraiban minden feltartott kézben minimum egy mobil vette a koncertet, szóval már biztosan vissza lehet nézni az egészet a videómegosztón. Majd később talán én is kutakodom és linkelek egyet. Akkor, ott megpróbáltam azt, ami manapság nem is olyan könnyű. Csak úgy, egyszerűen élvezni egy koncertet anélkül, hogy különlegesnek vagy éppen fontosnak érezném magam emiatt, hogy percenként posztolnám, hogy mi történik, vagy fotókat töltenék fel, 411

LEINER LAURA riportert játszva. Nem tudom, hogy hány RHCP-koncertre jutok még el, de nem akartam megkockáztatni, hogy az egyetlent, amin tényleg ott voltam, végigkommentálom valamilyen oldalon, ahol pár vadidegen olvas. Nem. Csak álltam, nem az első sorban, nem is a VIP-ben, hanem a színpad szélén, egy viszonylag rossz helyen, mégsem zavart. Mert amit kellett, azt láttam, amit játszottak, azt hallottam, nem lökdöstek, nem nyomtak, mindenki csak ácsorgott körülöttem és figyelt. Ahogyan én is. És megkockáztatom, így tetszett a legjobban. – Zsófi! – üvöltötte Szasza, átverekedve magát egy kisebb társaságon, majd amikor észrevette, hogy mosolyogva integetek neki, odalépett hozzám. – Jól vagy? – Aha. Kivételesen a talpamra estem. Mint egy macska. Aha. Macska vagyok – töprengtem. – Nem akarsz visszamenni? – mutatott a tomboló tömegre, mire megráztam a fejem. – Nem, itt pont jó – feleltem halvány, kissé lemondó mosollyal, – Biztos? Visszamegyek veled. Ez a Chili, tudod… – Igen, tudom, de nekem itt is jó – erősködtem. – Oké – ölelte át a vállamat, majd maga elé húzva összefonta a kezét a derekam körül, és a váltamra hajtotta az állát. Így ácsorogtunk a koncertet nézve, a szellős tömegben, nyugisan. – Hogy tetszik? – Nagyon klassz – hajtottam a fejem az arcának, és szorosan rákulcsoltam az ujjaim a kezére, miközben Szasza belepuszilt a fülembe, amitől felnevettem. – Nem hiszem el, hogy átmásztál a biztonsági kordonon – röhögött, és szerintem amióta elvezettek, arra várt, hogy ezért olthasson. – Ó, és még csak nem is az első eset volt – legyintettem. – Nem akarom tudni a részleteket – csóválta meg a fejét. – Amúgy kösz a mailt. – Lapozzunk, jó… – forgattam a szemem. – Nagyon érdekes volt az elemzés a hajakról, hullámokról… 412

BÁBEL – Szasza! – kiáltottam el magam. – Nem erősségem az érzelmek bevallása, jó? – Jó, oké. A kitörölt SMS-eid is ilyenek voltak? – Nem vagy vicces – ciccegtem, aztán a zsebemhez kaptam, mert zsebtolvaj barátom egy pillanat alatt kirántotta, és már turkált is az üzeneteimben. – Add vissza! – Ki az a Chewbacca pólós srác? – kérdezte röhögve, és a magasba tartotta a kezét, hogy ne érjem el, miközben szórakozottan olvasta az üzeneteimet. – Ne már, az privát beszélgetés – ráztam a fejem tettetett dühvel, majd megragadtam a feltartott karját, és megpróbáltam lehúzni. – Nem olvashatom el? Nekem írtad. – Már megkaptad az e-mailt. Legyen elég annyi – vigyorogtam zavartan. – Jó. Tessék – adta vissza. – Amúgy – birizgálta meg a vállamra omló hajamat, ami hullámosan tekergett –, bírom a hajadat. – És igen – néztem az ég felé megkönnyebbülten. – Végre nem a szőke, vasalt hajúak nyernek. – Igazad van, néha a bongyor is kap esélyt – közölte. – Hullámos! – löktem oldalba nevetve, aztán hagytam, hogy a tenyerébe vegye az arcomat és magához húzva megcsókoljon. Közben fel sem tűnt, hogy véget ért a koncert. Ötvenhárom perc, amiről egész életemben álmodtam. A valóságban meg jó, ha ötöt normálisan láttam belőle. De azt hiszem, nem is sikerülhetett volna szebben. A zene elhallgatásával egy időben pedig megindult a tömeg. A nem kis tömeg. Mindenki egyszerre akart eltűnni onnan, mi pedig igencsak rossz helyen álltunk. – Tűnés innen – fogtam meg Szasza karját. – Várj már – rántott vissza. – Menj a VIP-be. Hátha öszszejön egy fotó – közölte. – Nem akarok. Nem kell – feleltem kapásból. – Mi? Amióta ismerlek, ezért sírsz.

413

LEINER LAURA – De… – túrtam a hajamba. – Nem. Láttam a koncertet, láttam Anthony Kiedist, ezer százalék, hogy egy pillanatra ő is látott engem… – Amikor kidobtak? – Aha – vigyorogtam. – Szóval, ez így klassz volt. És nagyon jól sikerült. – Biztos? – Biztos. Most inkább veled szeretnék lenni – suttogtam alig hallhatóan. – Anthony Kiedis helyett? Hű, hallod, tényleg baromira belém lehetsz esve – merengett. – Jó, azért annyira ne bízd el magad – néztem rá nevetve. – De tényleg. Menjünk – szóltam kissé komolyabban, mire Szasza vette a lapot, és szorosan megfogta a kezem, majd kisétáltunk a főútra tömegből.

414

BÁBEL ÖTÖDIK NAP 22:00 GONDOLATOK SZASZÁRÓL

Ami azt illeti, volt mit átbeszélnünk, úgyhogy koncert után az Európa felé vettük az irányt, és a főútról egy lampionos mellékútra rátérve egyszercsak egy füves területre jutottunk, ahol levágtuk magunkat, és végre kettesben lehettünk. Már amennyire egy fesztiválon kettesben lehetnek az emberek. Szasza hanyatt dobta magát a fűben, én pedig a mellkasára hajtottam a fejem, és miközben mindketten a fesztivál feletti tiszta égboltot néztük, amit nyálasán romantikus módon vagy milliónyi csillag ragyogott be, átbeszéltük a dolgokat. Hogy pontosan hogyan zajlott a beszélgetés, az nem publikus (bocs, részletességre váró blogolvasók), mert nem szeretném Szasza „badguy” imidzsét lerombolni azzal, hogy tulajdonképpen simán szerelmet vallott (wahhahhaha), úgyhogy ez a párbeszéd köztünk marad, de azért néhány infót elárulhatok. 1. Teljesen odavagyok Szaszáért. 2. A jelek szerint vonzódik az őrültekhez, mert ő is hasonlóképpen érez velem kapcsolatban. 3. Semmi sem történt közte és Eulália között, a csók, amit láttam, volt az utolsó momentuma a kapcsolatuknak, merthogy utána reggelig engem keresett. 4. Sikerült elmagyaráznom neki, hogy nem is éreztem semmit Kolos iránt, egyszerűen csak imponált, hogy VIP-jegyes. Ez felszínes és szörnyen gyerekes volt tőlem, de mentségemre legyen mondva, hogy Szasza meg féltékenységből lógott Opáliával. 5. Összességében arra jutottam, hogy fogalmam sincs, mikor szerettem belé, valószínűleg évekkel ezelőtt, de mégis Kolos világított rá arra, hogy mit érzek valójában, így sokkal lógok neki. 6. Szasza sem tudott konkrét infot arról, hogy mikor kezdett nem barátként nézni rám, de azt mondta, Kolos felbukkanása ébresztette rá ténylegesen, így ő is sokkal lóg neki.

415

LEINER LAURA 7. Mindketten egyetértettünk abban, hogy utáljuk Abdult, amiért a jelek szerint ő mindkettőnknél okosabb. 8. Amíg a mellkasán pihentettem a fejem, folyamatosan a hajamat birizgálta, ami egyébként tetszik neki, mert szerinte különleges és fura, ami passzol hozzám, és csak azért mondta, hogy utálja, mert azt akarta, hogy szomorú legyek. 9. Beismertem, hogy tényleg rosszul esett, hogy nem tetszik neki a hajam. 10. Elmondtam neki, hogy sokat jelentett az álházasságkötésünkkor elcsattant álcsók. 11. Elmondta, hogy szándékosan adta, mert MEG AKART CSÓKOLNI. (: 12. Megegyeztünk, hogy maradhatok az utolsó éjszakára a sátrában. 13. Egyikünk sem tudja, hogy rakjuk ki a punkot, akit, ugyebár, én fogadtam be. 14. Mindketten egyetértettünk abban, hogy végül is egyáltalán nem fura az, ami köztünk történik. 15. Ennek mindketten ugyanannyira örültünk. 16. Közöltem Szaszával, hogy nem szakíthat velem, mert én szoktam kidobni helyette a barátnőit, és nyilván magamat nem fogom, úgyhogy jól gondolja meg a dolgokat. 17. Erre azt mondta, hogy eszében sincs szakítani velem, de amúgy megkérne rá mást. 18 Ekkor ütöttem meg először úgy, mint a fiút, akivel együtt járok – De biztosan nem utoljára. 19 Bevallottam, hogy a napokban gyakran néztem reggel, ébredés után, amikor még aludt. 20. Ő pedig bevallotta, hogy nem álmában ölelt át és fogta meg a kezem, hanem akkor még ébren volt. +1 Megegyeztünk, hogy nem válunk el. (:

416

BÁBEL ÖTÖDIK NAP. 23:54 MINDENKI EGYÜTT. VISSZA A VIP-BE. „ÍGY KEZDŐDÖTT AZ UTOLSÓ ÉJJELÜNK”. A SZEKURITIS

Idilli és romantikus pillanatainkat a többiek szakították félbe, amikor a Chili-koncert végeztével feltankoltak kajával és itallal, majd addig hívogattak minket, amíg meg nem mondtuk, hogy hol vagyunk, úgyhogy odajöttek. Mindannyian. Én csak azért mentem bele ebbe, mert volt náluk étel, és amúgy is készültem szomjan halni. – Vödröt? – huppant le Boldi. – Vicces vagy – fintorogtam. – Ki hozott nekem kólát? – kérdeztem a mellékút gyér fényében, ami valamelyest rásütött a füves területre, ahol csöveztünk. – Kinek adtál rá pénzt? – érdeklődött Abdul. – Napok óta a nagyapámtól kapott pénzből dorbézolsz! – röhögtem fel. – Jó, na. Tessék – matatott maga mellett, és nem tudom, hogy nekem szánta-e, de valóban volt nála egy félliteres kóla. Éljen! Szasza pulcsijában ülve (aminek a többnapos fesztivál után is igazi „Szasza-illata” volt), a kólámat kortyolgatva hallgattam, ahogyan a többiek megállás nélkül elevenítik fel a nagyon is különböző koncertélményeket. – És akkor az a benga állat rám lépett, mire felordítottam, aztán valaki olyan erővel lökött a vaskordonnak, hogy kiszakadt a pólóm, nézd, itt – hadarta például Napsi. – Biztos, hogy a kivetítőn egyszer Ateszt mutatták. Mondom, hogy láttam! Ott szörfözött az első sorokban! Nem vagyok hülye, megismertem! Nem értem, miért nem veszi fel – tartotta ismét a füléhez a telefonját Abdul. – Ja, amikor meg elordítottam magam, hogy kidobom a taccsot, akkor elhúzódtak tőlem, úgyhogy kaptam levegőt, de a By the Waynél visszanyomtak, és valaki beleharapott a fülcimpámba! Mondom! Nézd meg, megrágták a kötésemet! Jó, lehet, hogy egy óra akadt bele, de inkább megrágták! – mesélte hevesen Boldi. 417

LEINER LAURA – Á, ne tudjátok meg – csóválta a fejét Hipó. – Ott álltam végig a mentősök mellett… – És? – kérdeztük egyszerre. – Semmi. Csak ott álltam – válaszolta. Aham. Tehát neki is remekül telt a koncert. – A szekuritis meg jött, és egy slaggal vagy mivel lelocsolta az elöl állókat, így ki lehetett bírni valahogy – hadarta tovább Napsi. – És az meg milyen volt, amikor két szám között valakit átdobott a tömeg közöttünk a biztonsági kordon mögé? – röhögött Boldi a húgára. – Ja, az nagyon durva volt – értett egyet azonnal. – A mentős végig mellettem állt, és figyelte a tömeget – folytatta Hipó is a beszámolót. – Hívogattam Ateszt, de szerintem nem hallotta a nagy nyomorgásban, meg a zene is hihetetlenül hangos volt – szólt Abdul. Szaszával visszafojtott mosollyal kapkodtuk a fejünket, mert a barátaink annyira belevesztek a részletes beszámolóba, hogy fel sem tűnt nekik, hogy mi néma csendben, egymás kezét fogva ülünk és várjuk, hogy valakinek leessen a dolog. Még meg kellett hallgatnunk pár meglöktem, állba vertek, rám léptek, oldalba vágtak sztorit, mire végre Napsi összehúzott szemöldökkel felém fordult. – Na! Szólalj már meg! Milyen volt a backstage-ben? – Ööö… – húztam vigyorra a számat. – És miért fogjátok egymás kezét? – világított közénk Hipó a mobiljának a kijelzőjével. Erre mindenki megszakította a sztoriját, és felénk fordult. – Hát. Csak pár percet voltam a backstage-ben – kezdtem lassan, jól átgondoltan. – Utána rohantam Szaszához. – Mi? Eljöttél a VIP-ből? Hülye vagy? – kerekedett el Boldi szeme. – Fontosabb dolgom volt – suttogtam, szerelmetes pillantást vetve Szasza felé, aki lazán elröhögve magát kacsintott egyet. – Mi? – háborodott fel Abdul is. – Mi fontosabb neked a VIPemelvénynél? 418

BÁBEL – Mondjuk, Szasza? – vontam fel a szemöldökömet. – Kit érdekel Szasza? – korholt le Napsi. – Most komolyan, ezer éve szenvedtek egymáson, összejöhettetek volna egy órával később is, mit számít az? – Hé! Nekem számít! Igenis így volt jó – érveltem. – Ez hülyeség. Végre ott voltál a VIP-ben – ciccegett Hipó. – Én mondtam, hogy koncert után beszéljünk – szállt be az ellenségeim táborába Szasza is. Na, kösz. – Mi van? – fordultam felé idegesen. – Nehogy már te is prédikálni kezdj. Miattad volt az egész! – Ne kend rám, nem kértem, hogy gyere le onnan! – röhögött ki. – Na, jó! – húztam ki magam. – Én lerohantam a VIPemelvényről, átfutottam a backstage-en, átestem egy kordonon, berontottam a tömegbe, a fél emberiséget átszelve eljutottam a keverőig, ott felmásztam és beugrottam a szekuritis sávba, hogy megmondhassam NEKI – löktem vállba Szaszát –, hogy szeretem, majd ledöntöttek, elhurcoltak és kidobtak a színpad szélén! Mi ez, ha nem romantikus? – kérdeztem vadul csillogó szemmel. – Őrültség. Leginkább – tűnődött Hipó. – Ja, ezt megtehetted volna a koncert után is – vonogatta a vállát Boldi. – Így nem lett közös fotód Anthony Kiedisszel! Anthonyval! Tudod! ANTHONY KIEDIS! – magyarázta az arcomba Napsi. – Igen, de… – forgattam a fejem, segítségre várva. – Bocs, de szerintem is várhattál volna – rázott le az utolsó reménysugaram is, vagyis Abdul. – Ne már – fordultam kétségbeesve Szaszához. – Én megvártalak volna – szólt kedvesen. – És ezt miért most mondod? – kerekedett el a szemem. – Akkor is mondtam! Oké, nehogy azt hidd, hogy nem értékeltem… Csak… – Csak? – Tudom, mit jelentett neked ez a koncert, és nem akartam, hogy lemaradj róla. 419

LEINER LAURA – De aranyos vagy! – tettem a szívemre a kezem, hálás mosollyal az arcomon, és egy pillanatra elöntött a boldog érzés, miszerint nekem van a legédesebb, legfigyelmesebb és legnagyszerűbb barátom. Aztán ráfagyott a vigyor az arcomra, amikor felfogtam, pontosan miről beszél mindenki. – Ó, a fenébe. – Na! Ugye? – rázta meg a vállamat Napsi. – Tűnés vissza, hátha elkapod egy fotóra! – Tényleg? – riadtam meg. – Menj már! Futás! – biztatott Szasza is. – Mozdulj máááár! – üvöltötték a többiek. – Jó, de én… – álltam fel, kicsit hezitálva. – Azért szeretlek – mosolyogtam Szaszára. Ő csak röhögve beletúrt a hajába, majd, mivel mindenki velem kiabált, futásnak eredtem. Vissza, a VIP-be. Nem tudom, a szülők mit hisznek, mit csinál a gyerek egy fesztiválon, de az enyémek nagyjából megnyugodhatnak, csak a maratonra készültem fel… Őrült rohanás közepette értem ki a főútra, közben pedig Kolost hívogattam, mindhiába, mert nem vette fel a telefont. Az Amerika elé berobbanva már semmifajta tömeget nem találtam, a koncertnek rég vége volt, a színpad előtti hatalmas területen csupán a bokáig érő műanyagpohár-tenger emlékeztetett arra, hogy nemrég itt még egy gigantikus koncert lehetett. A műanyag reccsent a Converse-em alatt, átgázolva a maradványokon egyenesen a VIP elé értem, ahol egy számomra ismeretlen szekuritis (még létezett számomra ismeretlen biztonsági, nem semmi!) unottan ácsorgott a kordonja mellett, és elemlámpájával az arcomba világított. – Mit akarsz? – kérdezte. – Csak kiszaladtam koncert közben egy üdítőért. De már itt is vagyok. Tadam! – mutattam fel a kólámat büszkén. – Kislány, erről lecsúsztál, a koncertnek vége. Ahogy a Bábelnek is – közölte. – Ó, valóban? Nos, azért visszamennék, hátha egy barátom… – Felőlem – rángatta meg a vállát és átengedett. 420

BÁBEL Ahogy beléptem a kordonon, ösztönösen könny szökött a szemembe, mert az őr unottsága és nemtörődömsége csak egyet jelentett. Már nincs kire vigyáznia, senkit nem fogok találni. A backstage kihalt volt, csupán sajtósok sétálgattak, és egy-egy riporter fáradtan beszélt a kamerába, olyanokat mondva, mint: „a buli a végéhez közeledik, a fesztiválozók a Red Hot Chili Pepperskoncert után tömegesen vonulnak ki a rendezvényről, az éjszakai vonatokra várva…”. Egy másik riporter izgatottan, a mikrofonját markolászva tudósított: „A Bábel fesztivál vagy, ahogyan az itt lévők nevezik, a Bábelfeszt történelmének legnagyobb buliját csinálta a Red Hot Chili Peppers, a látogatottság a mai napon minden eddigi rekordot megdöntött”. Ahogy az emelvény felé haladtam, egy telefonos tudósító járkált mellettem, és a homlokát törölgetve beszélt: „Őrületes koncerttel zárt a Bábel feszt, az RHCP-rajongók elégedettek lehettek, az amerikai banda fergeteges koncertet adott…” Hát, igen. Amennyit láttam belőle, az tényleg fergeteges volt. A VIP-emelvény teljesen üres volt, így felültem a mobil lelátó első sorába, és a sötétben kivilágított óriási színpadot néztem, ahol már megkezdődött a bontás. – Mi van, Chili? – ült le mellém Kolos, az iPadjét tartva az ölében. – Szia – néztem felé keserű mosollyal az arcomon. – Minden oké? – Persze. Szaszával minden rendben… – vigyorogtam. – Aham. És akkor miért is ülsz itt búskomoran? – Visszaküldték a többiek, hátha összejön egy fotó Anthony Kiedisszel. – Bocs, de a koncert után tíz perccel elhúzott a turnébusz. – Gondoltam – bólogattam, tudva, hogy a következő koncertjük pontosan egy nap múlva lesz, így sehol nem időzhetnek… – Nem láttál semmit az egészből? – röhögött ki, de nem gonosz volt a nevetése, inkább csak szánakozó. – Nem igazán. De amit igen, az szuper volt.

421

LEINER LAURA – Csak egy koncert. Mint a többi – próbálta enyhíteni a fájdalmamat. – De én csak ezen az egy koncin voltam. Nem tudom, mikor látom őket legközelebb. Azt se tudom, jönnek-e még ide – sóhajtottam. – Pontosan mit műveltél? – Hát, az úgy volt, hogy innen lefutottam… – És akkor elmeséltem Kolosnak mindent, úgy, ahogy történt, alapos részletességgel, nem hagyva ki egyetlen esést, ütést vagy félrelökést sem. Kolos szórakozottan hallgatta a beszámolómat, majd, amikor végeztem, hitetlenül megrázta a fejét, és sóhajtva nézett a szemembe. – Chili, hidd el, nagyon jól tetted. – Ugye? Köszönöm! Én is ezt mondtam a többieknek! – helyeseltem, örülve, hogy valaki végre érti, amit mondok. – Figyelj. Több ezer embernek ugyanaz az élménye az elmúlt órákról. Ugyanazt látták, ugyanazt hallották, ugyanazt gondolták. A tiéd viszont, köszönhetően annak, hogy egyszerűen őrült vagy, sokkal eredetibb és érdekesebb, mint az összes koncertbeszámoló egyben. – Na, jó, hol a csel? – fontam keresztbe a karom magam – Milyen csel? – Kedves vagy. Megdicsérsz. Nem oltasz le semmiért. Mi van veled? – húztam össze résnyire a szemem. – Ó, semmi – ködösített, de simán átláttam rajta. – Naaa – kérleltem. – Rendben. Barter. Benne vagy? – Mármint? – csodálkoztam. – Kapsz megszámlálhatatlan közeli fotót Anthony Kiedis-ről, amit használhatsz a blogodban… – Úúúú – tapsoltam izgatottan, majd kezdett gyanússá válni a dolog. – Mit kérsz cserébe? – Kellesz az anyaghoz. – Milyen anyaghoz? 422

BÁBEL – A Bábel-beszámolómhoz. – Mi? Én? Mit akarsz tőlem? – Semmit. Nyugi. Csak használnám a bejegyzéseidet. – Ez valami lejárató kampány? Mert abba nem megyek bele. Túl sokan olvassák a zenei kritikáidat ahhoz, hogy közröhej tárgya lehessek. – Nem áll szándékomban lejáratni téged. – Hogyhogy? – rágtam a szám szélét. – Azért, Chili, mert bár fáj kimondani, de bírlak. – Komolyan? – vigyorodtam el, kissé sokkot kapva a bóktól. Kolos igazán kitett magáért. – Komolyan. Nem tudom, miért, de így van. Sőt. Ha lenne húgom, biztosan azt akarnám, hogy olyan legyen, mint te. De, hála a jó égnek, nincs – bólogatott, én pedig ösztönösen felröhögtem. – Használd a bejegyzéseimet nyugodtan. Úúú, de fényképet is teszel bele? Mert akkor küldök egy olyat, amin jó a hajam. Meg nem vagyok ennyire… koszos. És csak én leszek rajta vagy más is? Lehetne, hogy RHCP felsőben vagyok a képen? Belenézzek a kamerába, vagy olyan „ál-spontán” fotó kell, mintha éppen nem tudnám, hogy fotóznak? Hm? Na? Kolos a halántékát dörzsölgetve, lehunyt szemmel hallgatott, majd hirtelen megelégelte a kétezer kérdés/perc játékomat, és rám förmedt. – Elég már! – Naaa – biggyesztettem le a számat. – Nem kell semmit csinálnod. Nem kell fotó, nem kell változtatás. Csak hagyd úgy a bejegyzéseidet, ahogy vannak. – Ennyi? – Ennyi. – Hát, jó – értettem meg kissé csalódottan. – És álneveket fogsz használni a cikkedben? Tudod, a személyiségi jogok, meg minden – jutott eszembe. – Úúú, lehetnék, mondjuk, Mrs. Kiedis. Vagy RHCP Zsófi. Egy csomó helyen az a nevem. Vagy esetleg…

423

LEINER LAURA – Nálad pontosan mikor jön el az a pillanat, amikor befogod? – érdeklődött csak úgy, mellékesen. – Nem tudom, változó. Nyáron éjjel három és reggel hat között szoktam pihentetni a hangszálaimat. – Nagyszerű. – Szóval, milyen néven fogsz írni rólam? – Majd meglátod – ölelte át röhögve a vállamat, én pedig tovább találgattam. A színpadot rekordidő alatt szedték szét, a technikusok megállás nélkül dolgoztak, az Amerika előtti területen a takarítók szedegették az üres flakonokat és műanyag korsókat a földről, miközben a fesztiválozók átvágtak az üres területen, és az utolsó bulihelyszínekre igyekeztek, ahol még szólt a zene. A fesztiválnak hivatalosan csak holnap reggel nyolckor van vége, de a bontás már megkezdődött. Szomorú látvány volt akkor is, ha a kosztól ragadtam, a fáradtságtól rázott a hideg, és mindent megadtam volna egy otthoni tusolásért. Valahol ezek mind eltörpültek amellett, hogy a búcsú és a másnap reggel gondolatától megszakadt a szívem. – Szia, Zsófi! – ült le mellém Petra, két borospoharat tartva a kezében, amiből egyet Kolosnak adott. – Bocs, a kiskorúnak nem jár – vigyorgott kedvesen. – Ugyan – legyintettem. – Valahogy amúgy sem kívánom. A tegnap éjszakai vödör egy életre elég volt. – Hogy tetszett a koncert? Végül hol nézted? – érdeklődött. – Az úgy volt… – kezdtem bele újra a sztorizásba, Kolos pedig unottan az égre meredt, és úgy tett, mintha kifejezetten fájna neki újra meghallgatni a tökéletes szerelmi vallomásomat. – Wow! – kerekedett el Petra szeme, amikor befejeztem a beszámolót. – Ez elképesztően romantikus. – Ugye? – virultam elégedetten, közben pedig kihalásztam a zsebemből a telefonomat, ami rezgett. ÜZENET KÜLDŐJE SZASZA. CÍMZETT ZSÓFI

424

BÁBEL

A zsebembe süllyesztettem a mobilom, amit nagyon bölcsen, egyszer sem hagytam el az elmúlt napokban, aztán szóltam Koloséknak, hogy visszamegyek a többiekhez, és ők is velem tartottak. Így kezdődött az utolsó éjjelünk a Bábelfeszten. Nem lett közös fotóm Anthony Kiedisszel, de azt hiszem, kaptam pár olyan dolgot az elmúlt napokban, amit semmilyen képért, fotóért, de még egy Santa Monica-i esküvőért, sőt, Chili Juniorért sem cserélnék el. Ahogy visszaérvé csapatostól átvonultunk egy italosstandhoz és leültünk nyomorogni egy felszabadult padhoz, én Szasza ölébe huppanva átöleltem a vállát, és körbenéztem a többieken. Napsi Abdulnak magyarázott az olaszról, akit olyan őrülten szeret, de Abdul nem is hallgatta, csak Ateszt.hívogatta telefonon, aki, míly 425

LEINER LAURA meglepő, nem vette fel. Hipó Krisztivel ücsörgött, aki ma este végleg végzett az orvosi sátorban, immáron fesztiválozóként csatlakozott hozzánk, az elmúlt napok részegeinek ellátása után kért magának egy sört, és közölte, hogy neki vége van, nem bírja tovább, elfáradt. Boldi a mögöttünk ülő társaságot inzultálta, és mindenáron kérni akart a barackpálinkájukból. Egy idő után megszánták és bevették maguk közé piálni, így Boldi egyszerre két társaságot szórakoztatott, majd, amikor levette a pólóját és a feje felett pörgetve táncolni kezdett, megállapítottam, hogy már nagyon nem szomjas. Petra borozgatva figyelte a beszélgetéseket, Kolos kissé munkamániásként a tabletét nyomkodta és folyamatosan jegyzetelt, én pedig odafordulva Szaszához, lehunytam a szemem, és hosszan megcsókoltam. Nos, érett és felnőtt viselkedést tanúsító barátaink előtt ez volt az első nyilvános csókunk, úgyhogy a reakciók bájosra sikeredtek, mindenféle üres vagy félig üres műanyag poharat dobtak felénk, Boldi pedig még valami kajamaradékot is. Így jelezték, hogy szörnyen örülnek nekünk, de baromira nem kíváncsiak a részletekre. – Jóvanna! – kiáltottam, miközben a hajamba nyúlva megpróbáltam kideríteni, hogy mi ömlött rám. Szeszszaga volt, csak ennyit tudtam megállapítani. Talán bor, de lehet, hogy konyak. A lényeg, hogy kellően büdös volt. – Na, fejezzétek be! Gondoljatok a szinglikre is – szólt ránk Abdul. – Oké, igazad van – helyeseltem, sűrűn elnézést kérve a társaságon belüli romantikáért. – Amúgy az a szőke lány folyamatosan téged néz – mutattam balra, a pult irányába, ahol egy bikinifelsőt viselő lány (hűvös volt az éjjel, de nyilván pulcsiban kevésbé kapós) apró sortban kellette magát. Abdul felvonta tökéletesen ívelt szemöldökét, majd megköszörülte a torkát. – Folytassátok csak – legyintett felénk. – Elnézést – mászott ki Napsi mögül, és már a pult felé tartott, hogy meghívassa magát a lánnyal, közben pedig szír naplementékkel fárassza.

426

BÁBEL – Azt hiszem, Abdult elveszítettük – konstatáltam a helyzetet, aztán Szaszára néztem. – Hé, most mi lesz vele? Eddig mindig ketten ismerkedtetek… – Igazad van, bocs – állt fel, és mivel én az ölében ültem, nem számítottam a hirtelen mozdulatra, úgyhogy jól leestem a padra. – Hé! – szóltam utána felháborodva. Szasza a pult felé igyekezve megállt, aztán visszafordult és rám nézett. Mivel elég szerencsétlen fejet vághattam, ösztönösen kitört belőle a röhögés, csakúgy, mint a többiekből. Jó, ez összességében nem volt rossz poén, így megadtam magam, és bólogatva felnevettem. – Ügyes húzás volt – bólintottam, amikor még mindig röhögve visszaért hozzám. – Viszont már nincs helyed – vigyorogtam, merthogy, miután ledobott az öléből és elment, én szépen elfoglaltam a helyét. – Nem engedsz vissza? – Nem – feleltem gonosz mosollyal az arcomon. – Oké – hajolt le hozzám, és a karjába fogva felkapott. – Hé! Héééé! – üvöltöttem, a lábaimmal kalimpálva. Az egész italosstand környéke minket nézett, egy csomóan fütyültek meg röhögtek, páran pedig arra buzdították Szaszát, hogy „dobd el!” – Mi folyik itt? – lépett oda egy szekuritis, aki, rólam lévén szó, azonnal ott termett, hogy rendet rakjon. Nyilván körözést adtak ki ellenem, másra már komolyan nem tudtam gondolni. – Semmi – röhögött Szasza, továbbra is az ölében tartva. – Ki kell dobni? – érdeklődött az őr kedvesen. – Na, ne máár – hüledeztem, amolyan „én ezt már nem hiszem el” stílusban. – Szerintem igen. Vigye csak – „adott át” Szasza az őrnek, aki… aki a karjaiban fogott. – Nehogy kidobjon! Tegyen már le! Most tényleg nem csináltam semmit! – ordibáltam. – Nem csinált? – kérdezte a szekuritis Szaszától. – Nem, most tényleg nem – ismerte be. 427

LEINER LAURA – Akkor itt van! – nyújtott vissza, mire Szasza újból átvett. – Oké, ugye mindenki tisztában van azzal, hogy nem egy nyomorult csomag vagyok! Tegyél már le! – ütögettem a vállát. – De azért az elmúlt napokban elég sok galibát okozott gondolkozott Szasza. – Igen? – szaladt fel az őr szemöldöke. – Akkor add ide, kihajítom – nyúlt utánam, és már megint átvett. – Valaki segítsen már! – kiáltottam hitetlenkedve, és megpróbáltam forgatni a fejem, hogy lássam a többieket. Mindenki röhögött, és szemmel láthatóan eszükben sem volt segíteni. – Jó, mégse dobja ki, hozzám tartozik – gondolta át Szasza a dolgokat. – Na, végre! – forgattam a szemem unottan. – Biztos? – adott át újra az őr. – Halló! Ember vagyok, nem krumpliszsák! Valaki tegyen már le! – Én inkább mégis kidobom – vett vissza, érezhetően utoljára a szekuritis, majd halálkomolyan megindult velem, miközben a válla fölött átnézve üvöltöztem. – Segítsetek már! Nem igaz! Ez tényleg ki fog dobni! Abdul, hívd apádat! – ordítottam. – Minek, ő egy orvos – szólt utánam Abdul, megpróbálva túlüvölteni a hangszórókból szóló zenét. – Nem tudom, befolyásosabb ember most nem jutott eszembe – röhögtem fel, miközben az őr gyalogolt velem, ezáltal egyre messzebb kerültem a többiektől. – Szasza!!! A főútra kiérve elég nagy feltűnést keltettünk, és amit addig viccnek vettem, az kezdett komolyra fordulni, ugyanis a biztonsági továbbra is a karjában cipelt, és nagyon úgy tűnt, most valóban kivágnak a Bábelről. Pont, amikor nem csináltam semmit. – Naaa – próbálkoztam. – Ez az utolsó este. Tényleg kidob? – pislogtam ártatlanul, de kezdtem bedühödni, mert semmire nem válaszolt. – Jó, csak hogy tudja, panaszt teszek. Felkeresem a Világ Szekuritiseinek Szövetségét, és megmondom, hogy nem is csináltam 428

BÁBEL semmit, mégis kidobtak. Jó, ha nincs ilyen szervezet, akkor bejegyeztetem és megalapítom. Igen! Igen, komolyan – hadartam dühösen. Az őr nem reagált, csak ment előre, én meg komolyan kezdtem bepánikolni. – Jó, tudja mit? Most elájulok – közöltem hirtelen, aztán elernyedtem a karjában, és lógó fejjel vitt tovább. Ez sem hatotta meg, így idegesen felemeltem a nyakam. – És ha tényleg elájultam volna? Oké, most komolyan. A barátaim… Ez az utolsó esténk. Ne tegyen ki! Elnézést kérek. Mindenért – néztem rá könyörögve. Az őr hirtelen megtorpant. Hű, hátha ez bevált. – Igen? – vonta fel a szemöldökét. – Igen. Bocsánat – suttogtam. – Na, tűnés vissza – tett le. – Mi? – álltam a lábamra, és csípőre tett kézzel néztem felé. – Ennyi? Erre várt? Hogy elnézést kérjek? – Hát, ja – röhögte el magát. – De miért? – Mert sok fejfájást okoztál az elmúlt napokban. – Na, ne már! Itt egy bazinagy fesztivál, milliónyi emberrel. Hogy szúrt ki pont engem? – Van rólad MMS-em. – Nem fotózhatják le a fesztiváiozókat csak úgy! – Kislány, ez egy unalmas munka, valamivel az őröknek is kell szórakozni. – Óriási. És miért pont én? – Megszámoltad, hányszor futottál bele a kollégáimba a nulladik nap óta? – Ööö. Egyszer-kétszer – próbálkoztam. – Óránként – röhögött ki. – Jó, meglakoltam – néztem fel rá, elismerve, hogy igaza van. – Ugye, most nem is akart kidobni? – Nem – vonta meg a vállát. – Akkor miért cipelt el idáig? 429

LEINER LAURA – Viccből. – Közlöm, hogy nincs humora – szóltam vigyorogva. – Mondtam, ez egy unalmas munka… – Megértem. Visszajön velem? – Persze – kezdtünk visszafelé sétálni. – És tényleg van rólam MMS? Úúú, de izgalmas. Feltehetem a blogomra? – Nem. – Megnézhetem a képet? – Nem. – Tud mást is mondani? – Nem. – Haha! – mutattam rá felröhögve. – Ez mindig bejön. – De idegesítő vagy, te lány – sóhajtotta fáradtan. – Á, meg lehet szokni – legyintettem, aztán feltűnt, hogy az őr szeme véreres és fekete karikák húzódnak körülötte. – Nagyon hosszú volt a hét, ugye? – Csak egy kicsit. Van egy ötletem – csillant fel a szemem. – Bármi is az, felejtsd el. – Gondoltam, leváltom egy órára, hogy pihenhessen – avattam be a tervembe. A szekuritis, bár hullafáradt volt, ezen felröhögött, és persze szó sem lehetett róla, de azért örültem, hogy sikerült megnevettetnem. A standhoz visszaérve a többiek fütty- és tapskoncerttel díjazták a visszatérésemet, én pedig boldogan léptem Szaszához. – Itt vagyok. – Látom. – Nem is akart kidobni. – Tudom. – Hé! Ez nem ér. Honnan tudtad? – Vettem a jeleket. – Milyen jeleket? – csodálkoztam.

430

BÁBEL – Azokat, amiket te rendszerint végigbeszélsz. Amúgy, megérdemelted. – Nem is. – Zsófi, gondold végig az elmúlt napokat az őrök szemszögéből… – De én… Jó, igazad van – biccentettem. Talán tényleg volt velem némi probléma. A tömeg csak úgy nyüzsgött a kivilágított italosstand környékén, mindenki az utolsó pénzét költötte a pultnál, felvásárolva az összes maradékot az utolsó éjszakán. A hangszórókból üvöltött a oóul to Squeeze, mi pedig röhögve, fáradtan, boldogan, koszosan, tele élményekkel és határtalan jókedvvel fogyasztottunk, beszélgettünk, nézelődtünk, ordibáltunk és… és jól éreztük magunkat.

431

LEINER LAURA HATODIK NAP. 2:11 Feltöltöttem harminc új képet a Bábelfeszt mappába. Katt IDE. 1. kép: Napsi táncol, feltartott kézzel, aminek következtében kivillan a barnára sült hasa. A környék összes fiú fesztiválozója illuminált állapotban bámulja, páran pedig éppen rohannak hozzá táncolni. 2. kép: Abdul és Boldi elküld a francba valakit, aki Napsi farmersortjára „paskolt” egyet. 3. kép: Hipó kinyújtott nyelvvel tátog, Kriszti fáradtan nézi a torkát, hogy piros-e. 4. kép: Hipó nem hiszi el, hogy nem piros a torka. 5. kép: Hipó ellenőrzi, hogy Krisztinek piros-e a torka. 6. kép: Miután Hipó konstatálta, hogy egyiküknek sincs torokgyulladása, megcsókolja a lányt. 7. kép: A csók után Kriszti félrenézve, kissé vörös arccal mosolyog, Hipó pedig fogkrémet nyom az ujjára. 8. kép: Boldi félmeztelenül, izzadtan, a halántékán kidagadó erekkel röhög. 9. kép: Boldi leesik a padról, és kiterül a földön. Valaki a képen éppen a feje alá tűri a pólóját. 10. kép: Boldi kiütötte magát, egy németnél meg pont volt alkoholos filc. 11. kép: Kipingáltuk Boldi arcát, mindenki dedikálta a fejét. A mi társaságunk és a velünk bulizok is. 12. kép: Közeli fotó Boldi fejéről. Nem kommentálnám, gondolom, reggel majd lesz egy-két szava hozzánk, összesen harmincegy név fért rá az arcára. 13. kép: Abdul mosolyog, átöleli a mellette álló két holland lányt. 14. kép: Kolos iPadezik, valaki meglökte éppen, azért ilyen indulatos.

432

BÁBEL 15. kép: A kamerámban Kolos tenyere látható, aki idegesen felém nyúlt, azt üvöltve, hogy ne fotózzam. 16. kép: Szasza és én, a tömeg közepén, az asztalunk mellett megöleljük egymást. 17. kép: Hopp, egy csók is meg van örökítve. Ez lesz a profilképem. (: 18. kép: Napsival táncolok, éppen az Otherside ment, mindketten a torkunk szakadtából üvöltjük a szöveget, csakúgy, mint a körülöttünk lévők. 19. kép: Pózoljunk szekuritisekkel: középen állva, a négy biztonsági között vigyorgok, akik beálltak velem a képre. 20. kép: Pózoljunk szekuritisekkel 2: az egyik őrt addig kérleltem, míg odaadta a kabátját, úgyhogy abban feszítek a fotón. Mellettem a biztonságiak lesütött szemmel röhögnek. 21. kép: Pózoljunk szekuritisekkel 3: ezen a képen négy biztonsági meg én vagyok (továbbra is az egyikük egyendzsekijében), és mindannyian feltartott hüvelykujjunkat mutatjuk, amolyan „minden oké” stílusban. Egyébként így, a végére olyannyira sikerült összebarátkoznunk, hogy kaptam pár e-mail címet, hogy küldjem át a közös fotókat. 22. kép: Pózoljunk szekuritisekkel 4: hát, ha már így öszszebariztunk, az utolsó képen egymás vállát átölelve állunk öten. Én középen, a 160 centimmel a sok magas férfi között, mint valami kabalaállatka. Na, mindegy. 23. kép: Kolos és én ülünk a padon és beszélgetünk, mögöttünk Petra és Napsi is látható a táncoló tömegben. 24. kép: Mindannyian leguggolunk a földön alvó Boldi mellé, hogy készüljön csoportkép, amin ő is szerepel. A fotón sorban: Boldi bal oldalán Szasza, én, Abdul, Petra, a fekvő Boldi jobb oldalán pedig Hipó, Kriszti, Kolos és Napsi. 25. kép: Véletlenül lefényképezett tömeg, ahogyan a nádtető lampionjai alatt nyüzsögnek. A bal oldalon, a legszélén kialakult kis kör Boldi fekvőhelyét jelzi.

433

LEINER LAURA 26. kép: Szasza, Abdul, Napsi, Hipó és én a képen. Az eredeti ötösünk. 27. kép: Szasza ölében ülök a padon, a vállára hajtom a fejem, ő pedig Abdullal beszélget, akinek a telefonja lóg a fülén. 28. kép: Abdul megelégeli a többnapos hívogatást, aztán egyszer csak felpattan és a tömegbe hajítja a telefonját, „leszarom Ateszt” stílusban. 29. kép: Hipó és Abdul rohan a telefon után (ami végül meglett, bár valaki rálépett, de nem lett komoly baja). 30. kép: A fesztiválozók fáradnak, szakadozik a tömeg. A fotón Napsi még táncol, Hipó az asztalra döntött fejjel pihen, Kolos meg netezik.

434

BÁBEL HATODIK NAP, 4:44 NEM BÍRJUK TOVÁBB. KIDŐLTÜNK. MINDENKIT KIDOBUNK

Talán a nulladik nappal együtt hetedik napja tartó ébrenlét volt az oka, hogy végül nem bírtuk, egyszerűen állva leragadt a szemünk az italosstandnál, így közös megegyezéssel úgy döntöttünk, hogy pihenünk egy kicsit, mert hosszú út vár ránk hazáig. A sátrakhoz visszabaktatva (Boldit támogatnunk kellett, mert imbolygott) a főúton szembe jövő tömeg vegyes volt. Akadtak, akik a hűvös hajnalban már összepakolt sátrakkal indultak kifelé, de többen további bulihelyszínt kerestek, hogy reggelig táncolhassanak és ihassanak valahol. Mivel már csak étel- és italstandok voltak nyitva (valamennyi színpadon egy évre véget ért a buli), egy csomó olyan fesztiválozót láttunk, akik a hot dogos kocsi előtt ugrándoztak, mert ott még szólt a zene. Szerettük volna, ha mi is olyanok vagyunk, mint azok, akik tivornyáztak a hajnali fényben, de a pirkadatban egyáltalán nem festettünk túl jól. Fakó bőr, karikás, kialvatlan szemek, zombitekintet és minden mozdulatra éles, hasongató fájdalom. Egyszerűen lerobbantunk és nem bírtuk tovább. Nyilván nem mi voltunk a legpörgősebb, legkitartóbb Bábelesek, de aki olyat akar olvasni, az menjen át egy másik blogra. Ez itt rólunk szól, mi meg kitikkadtunk. A zsinórokat átlépkedve már röhögni sem volt erőnk, pedig nagyon vicces volt, ahogyan Abdul eltaknyolt és ráesett a németek sátrára. Azt hiszem, nekem kettőt rázkódott a vállam, ez volt az össz’ nevetés, ami még kijött belőlem, egyébként arra sem volt energiám, hogy hangot adjak ki. Csak le akartam feküdni, hogy aludjak egy picit. – Jó éjt – intett Kolos, bebújva a sátrába. – Jó éjt – suttogtam halkan. – Goedenacht! – kiáltották a holland szomszédaink, akik velünk egy időben értek vissza.

435

LEINER LAURA Szasza lehúzta a sátrunk cipzárját és bemászott, mi meg követtük volna, ha éppen nem torpan meg és bújik ki az otthonunkból. – Mi az? – kérdezte Abdul, koktéltól kissé szédelegve. – A Punk. – Jaj, ne – sütöttem le a szemem, és a fáradtságtól hisztérikus röhögés tört rám. – Mi? Mutasd – hajolt le Abdul, majd szándékai szerint belesett volna a cipzáron, csakhogy túl sok koktélt ivott, így szó szerint bezuhant. – Abdul, jól vagy? – kérdeztem kissé felébredve, és lehajoltam, hogy bekukkantsak a sátorba. – Ezt nem hiszem el – dünnyögtem. – Mi az? – kérdezte Szasza. – Gyere és nézd meg. A sátrunkba beesett Abdul elterülve vagy éppen kiterülve el is aludt, tökéletesen elfoglalva vagy két férőhelyet. Mellette a Punk keresztben feküdt, tarajától a bakancsa talpáig végigért a sátrunkon. – Nincs helyünk – biggyesztettem le a számat. – Ez nem igaz – ásította Szasza. – Hahó! Jöhetünk valakihez? – tápászkodtam fel, körbefordulva a sátrak között. – Nem – hallottam Kolos hangját a sátrukból. – Kösz. Valaki? – próbálkoztam tovább. – Nein – közölték a hollandok, akik szerintem azt sem tudták, miről van szó, de azért nemet mondtak. – Gyere, segíts – szólt rám Szasza, majd megragadta a Punk lábát, és kifelé kezdte húzni. – Mit csinálunk? – Kilakoltatjuk – felelte. – Ó. Oké – biccentettem, és azt hiszem, túl álmos voltam ahhoz, hogy ezen különösebben elgondolkodjak. A Punk mélyen aludt (vagy kómában volt, nem tudom), mert nem ébredt fel arra, hogy a bakancsánál fogva kihúztuk a sátorból, sőt, arra sem reagált, amikor egy táskán áthúzva a fejét, nagyot koppant a földön. 436

BÁBEL – Ez még él, ugye? – pislogtam álmosan. Szasza töprengve nézte, aztán lehajolva megfogott egy botot, és megbökte vele a Punk orrát. Az álmában odakapott és lesöpörte, így megnyugodtunk, hogy minden rendben vele. – És most? Nem hagyhatjuk itt, a földön – tűnődtem. – Miért? Kikerülik. – És ha nem? Rálépnek, eltörik valamijét… Ez így nem jó – esett meg rajta a szívem. – Jó, emeld meg a karjánál, tegyük a gumicsónakba – bólintott Szasza. Bedugtam a kezemet a Punk hóna alá, és háromra Szasza is, és én is megemeltük a tarajost. „Hó-rukk” mozdulattal hajítottuk be a csónakba (talán nagyobb lendületből és hangosabb puffanással, mint terveztük), majd, mint akik jól végezték munkájukat, leporoltuk a tenyerünket. – Most már alhatunk – mosolyogtam. – Ja – engedett be maga elé Szasza, mire lehajolva bemásztam a sátorba, és kiterültem a hálózsákomon. Az, hogy kidobtunk egy punkot reggel fél ötkor a sátrunkból, majd az épségéért aggódva beleraktuk egy felfújható coca-colás gumicsónakba, abszolút természetesnek számított, így ezen nem is akadtam fenn, csupán mosolyogva jó éjszakát kívántam Szaszának, egy lájtosabb jó éjt csókkal megspékelve, aztán lehunytam a szemem, és… – Krhgggg. Kkkkkrgggggh. – A rohadt életbe, Abdul! – túrt bele Szasza idegesen a hajába, és én is hasonló véleményen voltam. A horkolása betöltötte az egész környéket. – Ez iszonyatos. Mindjárt sírok, olyan fáradt vagyok – nyöszörögtem, és komolyan a végét jártam, fizikailag és szellemileg is teljesen kimerültem. – Na, gyere – ült fel Szasza. – Hova? – Kidobjuk ezt is – bólintott Szasza. 437

LEINER LAURA – Mi? – röhögtem el magam. – Ahogy a punkot. Gyere, segíts. – Oké – adtam be a derekam azonnal. Bármit megadtam volna tíz perc nyugalmas, REM-fázisban töltött időért, így megragadtam Abdult, ahogyan az imént a punkot is, és Szaszával együtt kihurcoltuk a sátorból. Abdulra sem lehet azt mondani, hogy felriadós típus vagy nyugtalanul alszik, konkrétan semmire nem reagált, pedig nem kíméltük, és behajítottuk a Punk mellé a csónakba, hogy horkoljon ott tovább. Meg is tette. Szaszával épp meredten néztük a két tagot a csónakban, amikor kinyílt a szemben lévő sátor cipzárja, mire odakaptuk a fejünket. Kolos Boldi karját húzta kifelé, és úgy tűnt, nem túl nyugodt. – Hát te? – kérdeztem fáradt, rekedt hangon. – Kidobom, nem bírom tovább – rángatta ki Kolos a sátor nyílásán az alvó Boldizsárt. – Mi a bűne? – mosolyodtam el. – Olyan büdös a piától, hogy a leheletétől berúgok – közölte, aztán észrevette, hogy telt ház van a gumicsónakban. – Ezek? – Abdul horkol, a Punk meg… Nos. Ő még mindig nem tudjuk, hogy kicsoda – feleltem. – Aha. Jogos – bólintott Kolos a fáradtságtól szürke arccal. – Hogy tettétek bele őket? – Van egy technikája – mondta Szasza, aztán odament segíteni Kolosnak, és a tíz percen belüli harmadik „hó-rukk” mozdulattal Boldit is bevágtuk a gumicsónakba. – Na, jó, az egész hajós személyzet mosolyogjon – vettem ki a zsebemből a mobilomat, mivel még hullafáradtan is tudtam, hogy ezt nem szabad kihagyni. A képet IDE kattintva lehet megnézni. Szerintem szörnyen bájos. A Punk, Abdul és az alkoholos filccel telededikált fejű Boldi, ahogyan az igazak álmát alusszák egy felfújható gumicsónakban, a Bábelfeszt utolsó, verőfényes hajnalán. Idilli. És nem mellesleg, Facebookra és Twitterre vele! Vahahaha. 438

BÁBEL – Nos – törölte a kezét Kolos a farmerjébe. – El is ásunk valakit vagy mehetek aludni? – ironizáltam, mire Kolos és Szasza unottan meredt rám. – Jó, akkor, gondolom, jó éjt – másztam vissza a kiürült, nyugalmas sátrunkba. Szasza behúzta mögöttünk a cipzárt, és hanyatt vágta magát a hálózsákján, majd oldalra hajtva a fejét, mélyen a szemembe nézett. – Hé! – suttogta. – Hm? – Ketten vagyunk a sátorban. – Tényleg – fogtam fel. – És? – Te is arra gondolsz, amire én? – kérdezte, nekem pedig elkerekedett a szemem. – Aha – bólintottam. A következő pillanatban mindketten elterültünk, a lehető legtöbb helyet elfoglalva, kihasználva, hogy senki nem túr ki minket a sátor szélére. Bocs, pikáns részletekre váró blogolvasók, de a hetedik napja tartó fesztiválon mocskosan, koszosan és mindenkivel megosztott hálózsákon fekve az embernek csupán egy dolog jut az eszébe egy ilyen szituációban. Méghozzá az, hogy végre van helye kényelmesen elnyúlni! A hátamon fekve néztem a reggeli napsugarakat, amint átszűrődtek a sátor ponyváján, a falevelek között, majd kinyújtva a karom, magam mellett tapogatózva rákulcsoltam az ujjaimat Szasza kezére, és lehunytam a szemem.

439

LEINER LAURA HATODIK NAP, 8:04 ÉBREDÉS, AZ OLASZ. PAKOLÁS, BÚCSÚ A BÁBELFESZTTŐL

Vagy megszokás, vagy ösztön, de végül úgy ébredtem, hogy a hatalmas hely mellettem üresen tátongott, és Szasza vállán volt a fejem, és a jelek szerint szorosan mellette feküdtem. Ennyit a hajnali kilakoltatásról. Biztos, hogy aludtam volna még vagy három napot folyamatosan, mert a francnak volt kedve pakolni és megindulni hazafelé, de mivel valaki a reggeli vonulásban kirúgta a sátrunk egyik madzagját, majd ezzel együtt rá is esett, végül felriadtam. – Mi a…? – húztam le a cipzárt idegesen, elhatározva, hogy bárkivel kész vagyok vitába szállni, bármilyen nyelven, amiért felkeltettek, de ahogy kinéztem a sátor elé, elállt a szavam. Oké, sejtettem, hogy az utolsó reggel lehangoló lesz, de nem tudtam, hogy ennyire. Az egész környékünk üresen állt, egy-két sátrat éppen bontottak le, amúgy már minden eltűnt, mintha soha nem lett volna. A hollandoknak nyomuk veszett, a németek eltűztek, bármerre néztem, csak kikopott, lelapított füvet láttam meg szemetet. A gumicsónakban a kiütött hármas (Punk, Abdul, Boldi) békésen aludt, miközben csapatostól vonultak a felpakolt fesztiválozók, hogy odébbálljanak és elhagyják a Bábel területét. A fogkefémet és fogkrémet kihalászva húztam ki magam a sátor előtt, aztán odakaptam a fejem Kolosék „lakhelye” felé, mert valaki lehúzta a cipzárt. Napsi dugta ki a fejét, a szemfestéke elkenődött, a haja pedig egy gumival volt összefogva, és az éjszakai forgolódástól szálkásan és kócosan állt. – ’Reggelt – ásította. – Várj, jövök én is fogat mosni. – Oké. – Hé – állt fel akkorát nyújtózkodva, mintha csak a bárányfelhőket szeretné elérni. – Ezekkel mi van? – pislogott a gumicsónakra. – Biztos összebarátkoztak – legyintettem. – Aham. Hol vannak a sátrak? 440

BÁBEL – Mindenki elment – feleltem. Már nem volt min átlépkedni, ugyanis a napokban megszokott, kifeszített zsinórok köddé váltak a sátrakkal együtt, úgyhogy szokatlan módon, szabadon lépkedtünk a főút irányába. Ahol aztán újabb kegyetlen és illúzióromboló látvány fogadott minket. Mindenki kifelé vonult, hatalmas túrazsákokkal és a kezükben tartott, összepakolt sátrakkal sétáltak a Bábelesek a kijárat felé. A biztonságiak csak irányították a tömeget kifelé, illetve a sátrakban lakókat verték fel, hogy lassan ideje indulni. A csapoknál sorban állók még vizet ittak, de a zuhanyok már be voltak zárva csakúgy, mint a vécék többsége. Mi még egybe be tudtunk kéredzkedni, de már azt is éppen zárták volna le. A mobil vécéket elszállították, hatalmas teherautók és kamionok kanyarodtak le a színpadok felé, hogy a szétszedett elemeket felpakolják. A standok és bódék mind zárva voltak, hiába kerestük a mobil kávést vagy éppen a péksüteményest. A fesztiválnak vége lett, elmúlt az álom, csak a rideg valóság maradt a helyén, amit fájdalmas volt látni. Éhesen és csalódottan indultunk vissza, hogy felkeltsük a többieket és minél előbb lelépjünk, mielőtt még egy szemetesautó ledózerolja a sátrunkat, velünk együtt. – Te, innen jól kiraknak minket – ásítozott Napsi, folyamatosan kerülgetve a szembejövő, a kijárat felé tartó tömeget. – Aú! – üvöltötte, amikor valaki levitte a fél vállát, olyan erővel ment neki a nagy szembeforgalomban. – Láttad ezt a bunkót? – kérdezte visszafordulva. – Aha – forgolódtam én is, majd… Majd megtorpantam, ugyanúgy, ahogy Napsi, és pislogás nélkül meredetünk a felénk tartó, hangos társaságra. – Mondd, hogy az a… – Úristen – suttogta. – Ez nem igaz – motyogtam. A legalább kilencfős társaság hangosan kurjongatott, köztük pedig ott sétált a csillogó fekete hajú, mélybarna szemű,

441

LEINER LAURA karamellbőrű fantom olasz, akit gyakorlatilag egy hete, érzésre pedig ezer éve üldöztünk. – Napsi! Csinálj már valamit! Ott az olasz! – rángattam meg a barátnőm karját, de úgy tűnt, sokkot kapott. Az olasz társaság tovább beszélgetve kikerült minket, és a kijárat felé tartott, én meg megperdültem a tengelyem körül, és zakatoló szívvel néztem utánuk. – Napsi! – üvöltöttem rá a legjobb barátnőmre. – Menj már utána. – Mi? Így? – nézett végig magán megrökönyödve. – Te még a legrosszabb napjaidon is jobban nézel ki, mint más a legjobb napjain, úgyhogy menj már! – Gyere velem – ragadta meg a karom. – Mi? – kiáltottam, de már késő volt, Napsi rángatott, át az emberforgatagon, egyenesen az olasz után. – Bocs, bocs – kapkodta a fejét azok között, akiknek nekiment, majd beérte az olasz társaságot, és hatalmasat sóhajtva megkocogtatta a fiú vállát. A srác hátranézett, majd, amikor meglátta Napsit, vidáman felvonta a szemöldökét. – Si? – kérdezte. –Öhm – túrt a hajába Napsi zavartan. – Ciao! – közölte elvarázsolva. – Ciao! – köszönt vissza az olasz, egy fogkrémreklámszerű mosollyal ajándékozva meg szerelmes barátnőmet. – Ciao! – szólt Napsi újra az olasznak. – Ciao! – felelte illedelmesen az olasz. – Na, jó, mindenkinek ciao! – szálltam be a beszélgetésbe, mert úgy tűnt, ezek ketten elismételgetik ezt egy darabig, én meg kezdtem kicsit unni. – Oké – néztem az olaszra, majd megkérdeztem, beszél-e angolul. Nem, nem beszélt. Ezt onnan tudom, hogy azt mondta, si. Majd, amikor beszélni kezdtem, arra is azt mondta, si. Végül egy csomót beszéltem feleslegesen, mindenre azt mondta, hogy si, mire rájöttem, hogy egy szavamat sem érti, azért helyesel ilyen bőszen. Közben persze a haverjai lehagyták, azok messziről óbégattak, 442

BÁBEL gondolom, azt, hogy menjen már, így az olaszunknak kezdett sietőssé válni. – Várj, el ne menj. Oké – dörzsöltem a halántékom idegesen. Mi olaszul a név? Név. Naaa. Nem tudtam. Jó, nem baj, a jó turista kézzel-lábbal is megérteti magát. – Oké. Én Zsófi. Ő Napsi. Te pedig… – néztem rá. – Si – vigyorgott. – Ez valami hülye? – tártam szét a karom, tehetetlenül nézve Napsira. – Várj már. Újra – ugrándozott Napsi izgatottan. – Napsi! – mondta. Az olasz pislogott. Nem értette. – Ő Zsófi. Én meg Napsi – nyöszörgött, de mindhiába. – A francba, miért nincs egyikünknek sem nemzetközi neve? – dobbantottam idegesen. Az olasz társasága messziről üvöltött, ez a szerencsétlen meg csak nézett minket, és nem értette. – Megvan! Maria! Azt mindenhol értik – szólaltam meg, hálát adva az agyamnak, hogy egy ilyen hét után még működik. Újra az olaszra néztem, aki a haverjai után forgolódott. – Oké. Én Maria! – mutattam. – Maríííííjjaa! – gesztikuláltam, talán egy picit jobban a kelleténél. – Óóóó! – esett le az olasznak. – Ciao, Maria! – köszöntött. – Jó barátom, de te ki vagy? – förmedtem rá. – Na, akkor újra. Napsi! – böktem meg. – Maria! – böktem magamra. – És te? Tarzan? – néztem rá könyörgően. – Óóó! Si. – mosolyodott el. – Luca. – Végre már. Luca mi? – néztem. – Si, Luca. – Gyerünk Luca, biztos van második neved is – biztattam, de szegény nem értette. – Jó, rendben – erőltettem meg az agyam. – Én Maria del Piero – mutatkoztam be a teljes álnevemen. – Maria del Piero? – nézett rám Napsi. – Csönd, ha nem tudsz jobbat – förmedtem rá. – Maria del Piero? – ráncolta a szemöldökét az olasz. – Igen. Si! Mittudomén! – dühöngtem. – Te pedig. Luca.. .

443

LEINER LAURA – Óóóó! Luca Rossi – vigyorgott hátrálva, majd megajándékozott minket egy-egy ellenálhatatlan mosollyal, és a haverjai után szaladt. – Te jó ég – forgattam a szemem. – Imádlak, Luca Rossi! – kapott az ég felé Napsi, aki a jelek szerint az eddigieknél is jobban beleszeretett az olaszba. A sátrunkhoz visszaérve végig Napsit rángattam, aki imbolyogva pislogott, és semmi másról nem tudott beszélni, csak Luca mosolyáról, Luca hajáról, Luca csodálatos nevéről… Én meg, miután közöltem Kolossal, Szaszával, Hipóval, Petrával, hogy nincs reggeli, beszámoltam arról is, hogy Napsinak miért ködös a tekintete. – Maria del Piero? – hunyorgott Kolos, és szerintem próbálta feldolgozni a hallottakat. – Miért, te tudsz jobbat? – förmedtem rá idegesen. – Aha. Google fordító. Tudod. Az beszél olaszul – húzta gúnyos vigyorra a száját. Szerettem volna valami frappánsat rávágni, de nem tudtam, ezért csípőre tettem a kezem, és így szóltam. – Utállak! Mindenkiből kitört a röhögés, mire a csónakban alvók is ébredezni kezdtek. – Már nem azért – tápászkodott fel Abdul –, de mégis, mit keresek a gumicsónakban Boldizsárral és a Punkkal? – Abdullah, mondtam, hogy ne igyál annyit. Most nézd meg magad – szólt rá Szasza megvetően. – A francba. Igaz – bólogatott Abdul, eléggé szégyenkezve. – Mosolyt kérek – tartottam felé a mobilomat, Abdul pedig visszabújt a csónakba. De azért sikerült egy kép. Az éhség, szomjúság és fáradtság titkos hármasa indulásra bírt minket, így rekordidő alatt kezdtünk összepakolni, a fiúk pikk-pakk lebontották a sátrukat, én meg összecsomagoltam a sajátunkat, amit pont egyszer sem használtunk. Boldi valamikor csomagolás közben kelt fel, és mivel nem látta magát tükörben, fel sem tűnt neki, hogy az egész arcát alkoholos filccel pingált aláírások borítják. Mi meg

444

BÁBEL már éjjel óta eléggé megszoktuk, hogy ilyen, így nem nevettünk rajta, azon már régen túl voltunk. – Na? Mindenünk megvan? – forgolódott Szasza. – Úgy tűnik – rántottam meg a vállamon a hátizsákomat. – Akkor indulás – szólt Kolos. Sorban kisétáltunk a kiürült környékünkről, és csomagokkal felpakolva tértünk rá a főútra. Elöl Kolos és Petra, mögötte Szasza, én (a szabad kezemmel a szabad kezét fogva) és Abdul, mögöttünk a Herczeg testvérek és Hipó, leghátul pedig a Punk a gumicsónakunkkal, amit, úgy tűnik, megtartott. Még egy pillanatra visszanéztem, de már nem jelentett semmit. Csoportokban vonultak kifelé az emberek, befelé csak takarítók, biztonságiak igyekeztek. Végérvényesen véget ért a Bábelfeszt. Ránk pedig még egy őrületesen hosszú séta, egy vonatút és egy hazaérkezés várt. – Minden oké? – érdeklődött Szasza, amikor észrevette, hogy a fejemet forgatom. – Persze, csak megnéztem még utoljára – sóhajtottam. – Ez már nem olyan – mosolygott rám kedvesen. – Igen, látom – fordultam vissza. Nem voltak standok, nem volt kajaárus, eltűntek a szórólaposok, az ajándékot osztogatók. Nem volt koncert, nem volt új napijegy. Nem volt nyüzsgés, pohárral a kézben mászkálás. Nem volt zaj, nem volt zene. Nem volt bakancsok és tornacipők okozta porfelhő a száraz úton. Nem volt röhögés és mosdónál sorban állás. Nem volt kavalkád, két irányba tartó tömeg, és nem volt zsibongás sem. Visszanézve csak egy üres terület volt, megkezdett bontás és kifelé tartó, fáradt tömeg. Ma reggel nem volt már Bábelfeszt. Mi pedig elindultunk haza.

445

LEINER LAURA HATODIK NAP. 10:30 VISSZAÉRÉS AZ ÁLLOMÁSRA. A VONATRA VÁRVA. A VONATON

A BábeJfesztre tartva nagyon klassz volt a gyaloglás, az újdonság erejével hatott, és mindenki valami rejtett izgalmat érzett a levegőben, valami nagy dolgot sejtett, ami ránk várt. Visszafele ez már nem volt ugyanaz. A táv ugyanannyi volt, de rövidebbnek tűnt. És sokkal csendesebben telt. A nap tűzte a fejünket, majd’ éhen és szomjan haltunk, tele voltunk élménnyel és emlékkel, közben pedig ott bujkált mindannyiunkban valami megmagyarázhatatlan szomorúság és elképesztő üresség, ahogyan elhagytuk a fesztivál területét.Íígy aztán nem is nagyon beszélgettünk; néha megálltunk Hipó miatt, hogy ellenőrizhesse a vérnyomását, vagy sorban álltunk az útszéli kútnál, hogy bevizezzük a hajunkat és igyunk egy kortyot. A hetijegy minden csuklón ott virított, és a Bábelt elhagyva sem szándékoztunk levenni. Fesztiválszabály, hogy legalább hazáig magunkon kell viselni a karszalagot, hogy mindenki pontosan tudja, mi onnan jövünk, ott voltunk, ráadásul végig, ezért vagyunk olyan állapotban, amilyenben. Ahogy elnéztem a körülöttünk gyalogló embereket, mindenkin ugyanazt az általános lehangoltságot és szomorúságot véltem felfedezni, ami ennek az egész eseménynek a végét jelentette. Nagyon ritkán hallottunk nevetést, sőt beszélgetést is, inkább csak komótosan vonultak, reménykedve, hogy hamar túl lesznek a több kilométeres sétán és a vonat sem késik sokat. Magában mindenki gondolkozott és agyalt, de a beszédhez szinte valamennyi fesztiválos túl fáradt volt. Mindenkire rátört az elmúlt hét okozta fáradtság, az utolsó tartalékok fogytak el a reggeli pakolással. Még Boldi is lehangolt volt vagy csak szimplán álmos, mindenestre ő sem hozta a formáját, viszont egyszer elaludt séta közben, akkor fel kellett ébresztenünk. Örökkévalóságnak tűnt, mire a reggeli dögmelegben kiértünk a pápai állomásra, ahol természetesen egymillióan vártak a vonatra. A cuccomat ledobva 446

BÁBEL ráültem, a tűző napon a kezemet ellenzőként a homlokomra támasztottam, és bámultam a vonatsínek irányába, hátha megpillantom. Akárcsak az érkezésünkkor, a távozásunkkor is ott voltak a leleményes mobil árusok, akik, figyelembe véve a fesztiválon lecsórósodott tömeget, nem az eredeti ár hatszorosáért kínálták az ásványvizet, csak a négyszereséért. Ez igazán figyelmes tőlük. De mit tehettünk volna, természetesen vettünk, ahogyan mindenki más, akinek még volt annyi pénze. A Punk velünk volt (már nem is gondolkoztam rajta, hogy miért, simán megszoktam), úgyhogy neki összedobtunk egy üveg vízre, majd a homlokunkat törölgetve, fáradtan és izzadtan vártuk a vonatot. – Mikor… – próbálkozott Abdul. – Mindjárt – felelte Szasza. – Az jó – mondtam. – Várom – szállt be Hipó a „beszélgetésbe”. Nos, igen, a kommunikációnk a minimálisra csökkent, csak annyit mondtunk, amennyit muszáj volt és amennyiből tudtuk, hogy a többiek megértenek. – Mi az? Nagy, kék, koszos füstöl és felénk jön? – kérdezte Napsi halvány mosollyal, brutálisan lebarnult fejjel. – Déja vu – mondtam. – Nem. A vonat – közölte, és felpattanva a kezébe vette a csomagját. Értetlenül összenéztem Szaszával, majd mosolyogva legyintettem, gondolván, hagyjuk, nem fontos, és felszedtem a cuccaimat. Akármennyire is ki voltunk tikkadva, egy nagy harc még várt ránk, és mi készek voltunk küzdeni. Természetesen a vonaton lévő helyekről van szó. Ahogyan lassítva közeledett felénk a szerelvény, minden fesztiválozó a nyakát nyújtogatva figyelte, és megpróbált már a peronról jó helyet kinézni magának. Akárcsak mi. – Gyerünk, gyerünk, mozgááás! – ordította Boldi, amikor fel lehetett szállni, és tolakodva megindult, meg sem engedve, hogy aki akar, leszálljon. Mi azért nem voltunk ennyire bunkók, de csak azért 447

LEINER LAURA nem, mert tudtuk, hogy foglalja nekünk a helyet. Amúgy mi is fellöktünk volna mindenkit. Elnézést, de a fáradt, fesztiválozó tinédzser nem a legkedvesebb a világon. A vagonba zuhanva láttuk, ahogyan Boldi integet felénk, úgyhogy a sok cuccunkkal odanyomultunk, és levágtuk magunkat a két foglalt fülkéhez. Az utasok, akik a pápai megálló előtt már a vonaton ültek, megrökönyödve nézték a felnyomuló tömeget, és lerítt az arcukról, mennyire megvetik és elítélik az egészet. Tény és való, hogy nem festettünk túl bizalomgerjesztőén, koszosak voltunk, meg a helyért képesek voltunk kicsit tolongani, de egyébként nem tettünk semmi rosszat. Mindegy, sem kedvem, sem pedig erőm nem volt gorombán nézni rájuk, úgy voltam vele, gondoljanak, amit akarnak, ha az jól esik. Engem csak az érdekelt, hogy le tudtam ülni Szasza mellé, a vállára tudtam hajtani a fejem, és az ablakon kibámulva néztem, ahogyan szép lassan megindul a szerelvény. Elhagytuk Pápát. És ezzel együtt a Bábelfesztet is. A visszaút mindig szomorú, valamiért az ember nem szokott boldogan hazamenni, főleg, ha hét olyan csodálatos napot töltött valahol, mint mi. Összességében elmondhatom, életem legjobb döntése volt, hogy elmentem a Bábelfesztre, viszont azt soha nem gondoltam volna, hogy nem Anthony Kiedis miatt érzek majd így. Mégis, ahogyan a mellettem bóbiskoló Szaszára néztem, összeszorult a szívem, és megmagyarázhatatlan boldogság töltött el, sőt, az állapotomtól függetlenül kedvem lett volna folyamatosan mosolyogni, ha emiatt nem néztek volna hülyének. Sokkal többet kaptam a Bábeltől, mint egy koncert vagy egy jó élmény. Először is kaptam egy barátot, akivel hosszú évek után pont most, pont itt találtunk egymásra, mert a hétköznapok túl sablonosak voltak ahhoz, hogy észrevegyük a másikat. Nem tudom, hogy ha nem jövök a Bábelre, mikor döbbenek rá, hogy szeretem Szaszát. Aztán kaptam egy elképesztően jó havert Kolos személyében. Furcsa és egyáltalán nem hétköznapi kapcsolatunk a Bábelen olyan viharosra sikeredett, hogy tulajdonképpen hét nap alatt végigmentünk egy többéves barátságon, hogy aztán mindent megtegyünk a másikért, de közben 448

BÁBEL simán elküldhessük egymást a francba. Hát, mi ez, ha nem komoly és mély barátság? Nekem legalábbis besztfrendszagú. Én ezt a két dolgot kaptam, amit igazán megemlíthetek. De a többiek sem jártak rosszabbul. Például Hipó, aki diagnosztizált hipochonder, csak úgy megcsókolt egy lányt. Anélkül, hogy látta volna a papírjait. Hogy kivizsgáltatta volna. Ez komoly jellemfejlődés a részéről, én ismerem évek óta, szóval le a kalappal előtte, ez nem semmi teljesítmény. Vagy ott van Napsi esete, aki soha nem volt kitartó semmiben, mindenre ráun tíz perc alatt, most mégis, a nulladik nap óta megállás nélkül kereste az olaszt. Persze, ezek nem tűnnek nagy dolognak, de én mégis tudom, hogy azok. Mert minden változás, ami előnyünkre válik, igenis fontos mérföldkő az életünkben, legyen az bármilyen apró vagy éppen nevetséges. Vagy vegyük a Boldi és az én kapcsolatomat. Soha nem jöttünk ki egymással, mert ő egy állat, és mindig kerültem, mert kiborultam már a gondolatától is. Aztán ez az egész megváltozott valamikor a héten, mert összezárva vele rájöttem, hogy nem is olyan rémes, sőt, vicces, arról a görbe esténkről már nem is beszélve, amikor kiütöttük magunkat és hajnalig sírtunk a nevetéstől. Boldi és én. Ha ezt valaki másfél hete mondja… Végiggondolva a többiek helyzetét, rájöttem, hogy csupán Abdul nem változott, rá semmilyen hatással nem volt a Bábelfeszt, úgyhogy nincs mindig konklúzió, nem szeretnék csöpögős-érzelgős bejegyzést írni, viszont Abdullal kapcsolatban talán annyi előnye volt a Bábelfesztnek, hogy a horkolását hallva minél előbb szorgalmazzuk a fül-orr-gégészeti kivizsgálást. Biztos, ami biztos. – Min agyalsz, Chili? Most ki ellen tervezel merényletet? – kérdezte Kolos, aki velem szemben ült a vonaton. Mosolyogva felemeltem a fejem Szasza válláról, és elnevettem magam. – Csak gondolkoztam. – Nem kéne. Abból soha nem jössz ki jól. – Igaz – mosolyogtam. – A fenébe – nézett fel Napsi a mobiljából. – Tudod, hány Luca Rossi van a Facebookon? 449

LEINER LAURA – Csak megismered a képét – vontam meg a vállam. – Nem tudom. Túl kicsik a profilfotókon lévő emberek. Mindegy, elkezdem jelölgetni – legyintett. Tovább utaztunk csendben, amikor Abdulnak megcsörrent a telefonja, és a zsebéből kihalászva elkerekedett szemmel meredt a kijelzőre, majd felénk fordította, hogy valamennyien le tudjuk olvasni. ATESZ. Ez írta ki. – Ezt nem hiszem el – röhögött fel, majd a fél fülét befogva, hogy jól halljon, felemelte a telefont. – Atesz, haver, mi a franc van veled? Egy hete kereslek. Hol vagy? Még a Bábelen? Vagy eljöttél? Mi? Nem értem. Hogyan? – rázta meg a fejét. – Hogy nem voltál? Mi? Nem volt kedved? Mi az, hogy nem volt kedved, kihagytad? Egy napot se? – pislogott Abdul, mi meg visszafojtott nevetéssel, rázkódó vállal hallgattuk a beszélgetést. – Ne viccelj már, láttalak a kivetítőn. Többször is. Most frankón, egy napot sem voltál? Ez kész – túrt bele kínosan a hajába. – Hogy jó volt-e? Hát, hallod, életed buliját hagytad ki. Ja, komolyan mondom. Jövőre? Nem tudom. Én megyek a többiekkel. Akikkel most voltam. Ja, a barátaimmal. Nem ismered őket, csak Szaszát. Várj egy kicsit – fogta le a telefont. – Szasza, Atesz üdvözöl. – Kit érdekel – felelte Szasza az ölemben pihentetve a fejét. Abdul röhögve felvette a készüléket. – Ö is üdvözöl téged – szépített. – Na, jó, majd beszélünk. Mi? Nem, én csak egyszer-kétszer hívtalak, meg dobtam egy SMS-t. Mi? Hogy ismeretlenről volt több mint száznegyven hívásod? Ember, azért gondolkozz már. A Bábelen lógtam, mit hiszel, végig téged kerestelek? Bocs, de nem jöttél, nem jöttél. Így jártál. Na, csá – tette le a telefont. Valamennyien összeráncolt szemöldökkel néztünk Abdulra, aki állta a tekintetünket. – A balek. Nem is volt a Bábelen – dobta be a kis, gurulós bőröndjének zsebébe a telefont, majd a fejét hátravetve az ülésen lehunyta a szemét, belőlünk meg olyan éktelen nevetés tört ki, hogy az összes utas „micsoda huligánok!” pillantással kapta felénk a fejét. Tényleg azok voltunk. Jókedvű, hullafáradt huligánok. 450

BÁBEL – Halljátok – állt meg mellettünk Boldi, aki a mosdóból ért vissza az ülésekhez. – Valaki meg tudja mondani, hogy mégis mi a szar történt a fejemmel? – üvöltötte el magát. – Ó, tehát a mosdóban van tükör – bólintottam, aztán kész, visítva kitört belőlünk a röhögés, Boldi meg benyálazott egy zsepit, és dörzsölni kezdte az arcát. Ezek után már nem is gondolkoztunk azon, miért bámul megvetően minket mindenki. Kit érdekelt?

451

LEINER LAURA HATODIK NAP, 13:20 HAZAÉRVE. AZ UTOLSÓ POSZT

Mindannyian Kelenföldön szálltunk le a vonatról, kivéve a punkot, aki tovább aludt. Nem tudtunk elköszönni tőle, de nem is tudtuk volna igazán, hogy mit mondjunk neki. Még a nevét sem tudtuk. Azért búcsúzóul a srácok hagytak az ölében ezt-azt. Na, jó, leginkább szemetet, de valami legalább emlékezteti majd ránk. Soha nem fogjuk megtudni, ki volt ő, de azért klassz, hogy velünk volt. A peronon ledobva a holmijainkat, pont úgy éreztük, mintha nem egy hete, hanem egy éve indultunk volna el. Minden ismerős volt, minden olyan volt, mint ahogyan hagytuk, és semmi sem változott. Csak mi. A kihalt állomáson már semmi jele nem volt a Bábelfesztnek, komótos járókelők, a hőség elől árnyékba húzódó emberek és gyér forgalom. Augusztus végi kánikula a kiürült városrészben. – Hát – nézett ránk Hipó. – Aludjátok ki magatokat. Később beszélünk – kezdett búcsúzkodni. – Abdul, átadnád apádnak, hogy találkozunk az ügyeletén? – Persze – bólintott Abdul. – Valami baj van? – érdeklődtem. – Egy hete fetrengek a koszban, alap, hogy kivizsgáltatom magam – közölte Hipó. – Igaz. Oké – nevettem el magam. – Na, sziasztok – indult el elsőként Hipó, mi pedig néztük, ahogyan a vékony és nyeszlett barátunk a pólója felett leégett tarkóval távolodik a szikrázó napsütésben. Hipó után Abdul is elköszönt tőlünk azzal, hogy beszélünk, ha kialudta magát és elment fodrászhoz. Herczegék egymást támogatva, dögfáradtan dülöngéltek. Nem tudom, a szüleik hogy várják őket haza, de tény, hogy a lányuk egy olaszt kajtatva fog megérkezni, a fiuk pedig több napig le nem kopó, alkoholos filccel telepingáit arccal. Azt hiszem, Napsi és Boldi szüleinek jót tett az egy hét, talán összeszedték magukat egy kicsit idegileg. 452

BÁBEL – Most itt egy ilyen érzelmes, nagymonológokkal teli búcsúzásról van szó? – vonta fel a szemöldökét Kolos, mellette Petra pedig álmosan pislogott. – Nem hinném, hogy bárki ilyet várna tőled. Csak add magad és lépj le – tanácsoltam. – Helyes. Szasza, egy élmény volt – nyújtotta a kezét. – Hát még nekem – biccentett Szasza, és az össszenézésük alapján nyilván némán, szavak nélkül megbeszéltek valamit, amit csak a fiúk értenek, mert mi, Petrával addig unottan várakoztunk, és egy gyors ölelés után már el is búcsúztunk egymástól. – Kösz mindent – súgta a fülembe. – Én is – feleltem komolyan, és valóban így is gondoltam. – Chili – nézett rám Kolos. – Ugye, azt szeretnéd, hogy megöleljelek? – húztam össze a szemem szórakozottan. – Majdnem – biccentett. – De inkább csak tartsd magad ahhoz, amit megbeszéltünk, én meg küldöm a képeket. – Oké – vigyorodtam el. – De azért – tártam szét a karom. – Most muszáj ezt? – fintorgott fájdalmas arccal, aztán, mintha csak nehezére esne, odahajolt hozzám, esetlenül megölelt, és még hármat paskolt is a hátamra, amolyan „jól van, na” stílusban. Persze Kolossal a búcsúnk felszínes és ironikus volt, nem véletlenül, de azért azt hiszem, a szíve mélyén tényleg örült annak, hogy megismert, mert bár sok bonyodalmat okoztam neki, valamennyit segítettem is, és bár soha nem vallaná be, de szórakoztatta a jelenlétem. Ez persze fordítva is igaz, én legalábbis úgy gondolom, ha ő nem lett volna velünk a héten, sokkal üresebb lett volna az egész és kevésbé tökéletes. Kolos és az alter barátnője az ellenkező irányba indult meg, mi pedig, Szaszával egymás kezét fogva kezdtünk sétálni hazafelé. Az emberek, akik láttak minket, semmit sem sejtettek, semmit sem tudtak az elmúlt hetünkről, nekik csak valami fiatal pár voltunk, akik a kelleténél koszosabban és leamortizálódottabban baktatnak a kánikulában, egy halom cuccal a kezükben. Kelenföldön már a karunkon lévő hetijegy sem mondott 453

LEINER LAURA senkinek semmit, hiába túrtam bele olyan mozdulattal a hajamba, hogy ez mindenkinek nyilvánvaló legyen. A házunkhoz érve megálltunk a kerítésnél, és kábé úgy éreztem magam, mint egy katona, aki hosszú szolgálat után hazaért. – Itt vagyunk – szólt Szasza. – Itt – biccentettem. – És… ez most hogy lesz? Mármint köztünk – tűnődtem, mert a Bábel vége óta folyamatosan azon járt az agyam, hogy mi van, ha ez is csak egy illúzió, amit a fesztivál okozott, az adott időre és helyre vonatkozóan. – Hogy lesz? Velünk? – kérdezte. – Aham – biccentettem. – Sehogy. Gondoltam, mindig csak a Bábelen vagyunk együtt – felelte, mire visszafojtott röhögéssel megráztam a fejem. – De hülye vagy. – Mi lenne, Zsófi? Gondolom, kaja és mozi. Ahogy mások szokták – vonogatta a vállát. – Milliószor kajáltunk már együtt moziban – néztem rá furán. – Hát, ja – gondolkozott el. – Akkor bemutatlak anyámnak. – Ismerem anyádat. – Most kötekedsz? Hát, neked semmi nem jó? – nézett az égre. – Dehogynem. Igazad van, menjünk el moziba, és mutass be anyádnak. – De ismer. – De nem úgy, mint a barátnődet – feleltem bölcsen, és közel hajolva hozzá, ráérősen megcsókoltam. – Átjössz később? – suttogta a tenyerébe véve az arcomat. – Aham. Persze – mosolyodtam el, majd hagytam, hogy Szasza is elinduljon hazafelé. A kapunkban állva néztem, ahogyan a csomagjait és sátrát cipelve elsétál. Ideje volt hazamennem és szembenézni az elkerülhetetlennel. – Megjöttem! – üvöltöttem az ajtót becsukva. A szüleim egyszerre értek oda hozzám, így csak a fejemet kapkodva hallgattam szinkronban a mondandójukat, ami nem volt 454

BÁBEL kevés. Zúgó fejjel, fáradtan és bágyadtan, a gondolataimban Szaszával és a Bábelfeszttel meredtem a velem ordító két felnőttre, és önkéntelenül is elmosolyodtam. – Szerinted ez vicces? – üvöltötte anyu. – Hogy kérhetted nagyapádtól, hogy kivehess pénzt a számládról? Azt hitted, nem jön SMS értesítés a pénzmozgásról? – Hogy gondolod, hogy az éjszaka közepén elindulok érted? Aztán üzensz, hogy mégse? – Hova lett a pénzed? – Milyen képek vannak a Facebookon? – Kislányom, hogy nézel ki? Mocskos vagy és bűzlesz! – Mi az, hogy nincs pénz a telefonodon? Feltöltötted indulás előtt! – Hajnali SMS-ek? – Hogy nézel ki, leégett a fejed! És a vállad! Hámlik! – Miért nem vetted fel a telefont nekünk? Aggódtunk, Zsófia! Hallgattam, ahogyan mindketten mondják a magukét, majd véletlenül ásítottam egyet. – Mindent megbeszélünk, csak alszom egy órát – javasoltam. – Ugye tudod, hogy soha többet nem mehetsz fesztiválra? – üvöltötték utánam. – Hogyne – bólintottam. Ugyan már. Addig még egy év van. Simán elfelejtenek mindent. Végül is örömteli volt a viszontlátás, ha úgy vesszük, bár amikor beléptem Bius szobájába, a szüleim még valahol a házban továbbra is velem kiabáltak, figyelmen kívül hagyva, hogy én már nem vagyok ott. – Hé! Megjöttem – szóltam halkan. A húgom megfordult a gépétől, és összeráncolt szemöldökkel nézett rám. – Szörnyen nézel ki. – Te pedig ugyanúgy, mint egy hete. Felálltál legalább a géptől? – szörnyülködtem. Bius mosolyogva a plafon felé nézett, aztán témát váltott. 455

LEINER LAURA – Elmeséled, mi volt? – Hajlandó vagy offline módba lépni addig? – Naná – nevette el magát. – Akkor lefürdök, valamit befejezek a blogomon, aztán jövök – ígértem meg. – Itt várok – felelte. Na. Mégiscsak érdekes lehetett pár blogbejegyzésem, ha felkeltette a közösségiaddikt húgom érdeklődését. Ez azért boldogsággal töltött el, és bár még taknyos, bízom benne, hogy pár év múlva lesznek igazi és nem csak online barátai, akikkel elmehet egy hasonló hétre, hogy a virtuális élményeken kívül valódit is tapasztaljon. Mert 21. század ide vagy oda, ezekre szükség van. Mindig. És jó lenne, ha még az ő generációja is megtapasztalná, mielőtt végleg elnyeli az internet. Természetesen beköszöntem a nagypapámhoz is, aki a tévé előtt ült. Ventilátor keverte a forró levegőt a besötétített helyiségben, én pedig odaültem mellé a fotelje karfájára, és pár percig néztem vele az adást. – Megjöttél? – kérdezte, le sem véve a szemét a tévéről. – Igen. – Jó volt? – Nagyon. – És a macska? – Az is jól van – mosolyodtam el, az arcára nyomva egy hatalmas puszit. – Savanyú sörszagod van – jelentette ki. – Tudom, leöntöttek. Megyek fürdeni – szóltam sietve. – Nagypapi – néztem vissza. – Igen? – Lebuktam, de azért köszönöm a pénzt. – Milyen pénzt? – kérdezte. – Jó, most már nem kell titokban tartani – túrtam nevetve a hajamba. – Komolyan – nézett rám. – Milyen pénzt? 456

BÁBEL – Ó – néztem furán. – Semmi – ráztam meg a fejem, és gyorsan kimentem. Életemben nem esett még annyira jól a tusolás, mint a Bábelfeszt után, bár vizes hajjal a gép elé leülve azért arra gondoltam, már ma délután visszamennék. Ha lenne hova. Ahogy a híroldalakat átkattintottam, rájöttem, hogy egyáltalán semmi nem érdekel a Bábelen kívül, az arról szóló videókat és híreket pedig azért nem néztem meg, mert túlságosan fájt érte a szívem. Így csak csekkoltam a közösségiket. Facebook: Ötvenöt barátfelkérés, ezek közül párat valóban megismertem a Bábelen, a többi azonban a „görbe estém” eredménye, amikor Boldival lógtam, így csak elhúztam a számat, és elutasítottam azt, aki nem rémlett. Aztán ránéztem a falra. Abdul Farouk új profilképet töltött fel Herczeg Napsugár és Luca Rossi ismerősök Herczeg Napsugár és további tizenhét Luca Rossi ismerősök Herczeg Napsugár és további negyven Luca Rossi ismerősök. Ezeket inkább átugrottam. Kiss Szabolcs Szasza állapota kapcsolatban Latter Zsófiával. Doktor Farouk és további kilenc ember kedveli ezt Kocsis Márton Hipó és Baráth Krisztina kapcsolatban. Ooktor Farouk kedveli ezt Herczeg Boldizsár és Jorn van Tassel ismerősök Herczeg Boldizsár és Sven de Groot ismerősök Kocsis Márton Hipó és Sven de Groot ismerősök Egy Punk, Kocsis Márton Hipó, Kiss Szabolcs Szasza, Abdul Farouk, Herczeg Napsugár és Herczeg Boldizsár ismerősök. Egy Punk ismerősnek jelölt Herzeg Napsugár tizenkilenc új képet töltött fel a Bábelfeszt mappába Doktor Farouk kedveli ezt 457

LEINER LAURA Latter Zsófia megváltoztatta a nevét Latter-Kiss Zsófiára. Kiss Szabolcs Szasza és Németh Kolos kedveli ezt Herczeg Boldizsár megváltoztatta a nevét Herczeg Megiszommindet Boldizsárra. Abdul Farouk kedveli ezt Latter-Kiss Zsófia feltöltött hetvenkét képet a By the way – Bábelfeszt albumba Kiss Szabolcs Szasza, Németh Kolos és Doktor Farouk kedveli ezt Völgyi Petra és Latter-Kiss Zsófia, Herczeg Napsugár, Kocsis Márton Hipó, Herczeg Megiszommindet Boldizsár és Abdul Farouk ismerősök. Latter-Kiss Zsófia megosztott egy videót: Red Hot Chili Peppers – Goodbye Hoorey Kiss Szabolcs Szasza, Doktor Farouk és további tizenkét ember kedveli ezt. Latter-Kiss Zsófia, Kiss Szabolcs Szasza, Németh Kolos, Völgyi Petra, Herczeg Napsugár, Kocsis Márton Hipó, Baráth Krisztina, Herczeg Megiszommindet Boldizsár, Abdul Farouk és Egy Punk kedveli a Bábelfesztet. Az e-mailjeim között jó sok spam és pár válasz jött (azokra, amiket illuminált állapotban írtam), ezeket meg sem néztem, csak rákattintottam a Kolostól kapott levélre. Megtartotta a szavát, és elküldte nekem a koncerten készült képeit. A fotókat látva kicsit görcsbe rándult a gyomrom, merthogy, ugye, ezeket, vagyis pontosan ugyanilyen közeli fotókat készíthettem volna én is, de most, hazaérve, túl az egészen, még az eddigieknél is biztosabb vagyok abban, hogy helyesen cselekedtem, amikor otthagytam a koncertet. Talán nem is vagyok igazi fan, merthogy ilyet más nem tenne. Vállalom. De hozzátenném, hogy szeretem a Red Hot Chili Pepperst. Mindig is a kedvenc bandám volt, és örökké az is marad. Anthony Kiedist is szeretem. De nem annyira, mint a barátaimat vagy amennyire Szaszát. És ha igaz, amit a turnéról írnak, márpedig miért ne lenne igaz, akkor szeptember végén lesz egy bécsi koncert… 458

BÁBEL Amire lehet, hogy kiküldik Kolost. Tehát még az is lehet, hogy egyszer nemcsak VIP-belépőm lesz, hanem ott is maradok a koncert végéig. Ki tudja? Az elmúlt hét után egyszerűen csak megvonom a vállam és elhiszem, hogy bármi megtörténhet. Ha valaki kételkedne, olvassa vissza az elmúlt heti bejegyzéseimet. Már majdnem leragadt a szemem, amikor eszembe jutott a zenei oldal, aminek Kolos dolgozik, úgyhogy ásítozva rákattintottam, hogy megnézzem, történt-e valami. Valahogy éreztem, hogy az éjjel és a vonatúton Kolos nem véletlenül dolgozott annyit. Biztos voltam benne, hogy már leadta a cikket. És ott is volt. Főoldalon. Felnevettem, ahogy elolvastam a címet, majd zavartan a vizes hajamba túrva rákattintottam a linkre, amit most bemásolok ide is. Minden szava igaz. Úgy volt, ahogyan leírja. Meg ahogyan én leírtam, csak ő több iróniát, több szakmaiságot és több profizmust vitt bele. De azért felismertem az írásban magam. Igaz, a blog oldalamon összesen nem volt soha annyi látogató, mint Kolos cikkének a megjelenés percében, de nem is bánom. Ő csak két dolgot tett. Elvégezte a munkáját és megismertette rengeteg, de tényleg rengeteg emberrel az elmúlt egy hetet, a mi szemszögünkből. Már kommentek is érkeztek rá. Összességében baromi jó lett az írás, csak egy kivetnivalót találtam, amit majd meg is üzenek neki. Komolyan, de tényleg, ennyi a fantáziája? Én azért a Chilinél egy fokkal jobb álnevet vártam. Bár, ha jobban belegondolok, szeretem ezt a nevet, és illik is rám, arról nem beszélve, hogy az elmúlt héten megszoktam, és már oda is figyelek, ha így szólítanak. Bár csak egy ember nevez így… Szóval, akit érdekel, KATT a linkre:

Egy hét Anthony Kiedis nyomában, avagy Chilivel a Bábelfeszten Írta: Németh Kolos 13:00 augusztus 19.

459

LEINER LAURA

Kisattinak, aki ezt a könyvemet nagyon szeretné.

460