LEINER LAURA A Szent Johanna gimi 7. - Útvesztő. Ciceró Könyvstúdió

LEINER LAURA A Szent Johanna gimi 7. - Útvesztő Ciceró Könyvstúdió

Fedélterv MALUM STÚDIÓ SZABÓ VINCE Címlapfotó OANA STOIAN A történet szereplői kitalált személyek, a valóságban nem léteznek. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges. Második kiadás ISBN 978 963 539 790 7 ISBN 978 963 539 702 0 ö Leiner Laura, 2012 Ciceró Könyvstúdió Kft., 2012

LEINER LAURA A Szent Johanna gimi 7. - Útvesztő ÚTVESZTŐ Adatlap részletek a közösségi portálról Név: Bencze Virág (Emó) Kor: 17 Beszélt nyelv: magyac, francia Magamról: J Luv Claude Bukowski Érdeklődési kör: festés, rajzolás, mozi, Hair; George Burger Klubtagság: Hair; Hippies; Let the sunshine in; Luv Pete Wentz; AFC; Disney; Végzősök Név: Matsuda Okitsugu (Macu) Kor: 17 Beszélt nyelv: magyar, japán,, francia Magamról; „Egy alma akkor szép, ha bele van harapva." Matsuda Okitsugu Érdeklődési kör: Minden, amihez van USB vagy lehet hozzá kapni. Klubtagság: iPhone; iPod; iPad; iMacu; iJapan; iVégzős Név: Zsidák Gábor (Gábor) Kor: 17 Beszélt nyelv: magyar, francia Magamról: Kapcsolatban Érdeklődési kör: Kommunikáció Klubtagság: Gáborok klubja; Segítsünk Jacques-nak; Végzősök Név: Jacques Chatelin (Zsák) Kor: 17 Beszélt nyelv: francia, magyar Magamról: Pardon, vous pourriez recommander un bon hotel? Érdeklődési kör::((( Klubtagság: Paris Je T’aime; Desserts et fromagesj L'amour; Mon Amie; Végzősök Név: Pósa Richárd (Ricsi) Kor: 18 Beszélt nyelv: magyar, francia Magamról: Jövőt keresek. Van valakinek eladó? Vagy ingyen. Az jobb lenne. * Emó, ne szomorkodj! * Cortez, megadom a leszállási engedélyt. LOL. *

Neményi! Megfejellek! Érdeklődési kör: Elfogyott. Klubtagság: Akit már rúgtak állba; Mihaszna; Korn; Bajnokok L-igája RulZ; Fesztiválarc; Csütörtöki filmpremierek; Végzősök Érdeklődési kör: Máday Klubtagság: I luv Máday; Végzősök Név: Bernáth András (Andris) Kor: 17 Beszélt nyelv: magyar, francia Magomról; Van nőm! Csak kasznált. :DDDDD Érdeklődési kör: Csak a nők. A jó nők. Klubtagság: Metál; Mentán; Netán; Pogó; I Luv Máday; Végzősök Név: Felmayer Dávid (Dave) Kor: 17 Beszélt nyelv: magyar, francia Magamról: Doktor F. Mayer. Éjjel nappal hívható, az alábbi telefonszámokon... * Orvosi ügyelet: pénteken Zsoltiék garázsában. * Szalagavatóval kapcsolatban már mindent elrendeztem, nem kérünk reklámanyagot. Érdeklődési kör: Social Media/ Girlfriend Klubtagság: iPhone; iPod; iPad; iDave; iDoctor; ILove; iFriends; iVégzős Név: Antai-Kelemen Ádám (Cortez) Kor: 18 Beszélt nyelv: magyar, angol, francia, spanyol, portugál Magamról: Just leave me alone, Érdeklődési kör: Lesz. Klubtagság: Born in the USA; Bajnokok Ligája RulZ; Coca-cola; Ramones; Around the World; Végzősök

Augusztus 31., szerda És végre! Eltelt a nyár. El sem hiszem. Biztos, hogy a legtöbb diák „árulónak”, „strébernek” és menthetetlenül nagy „lúzernek” titulálna e miatt a nem túl hétköznapi kijelentés miatt, de nem érdekel. A lényeg, hogy vége. Most, hogy tudom, holnap suli, kissé megkönnyebbültem. Na jó, azért annyira nem volt vészes a nyaram, sőt, szinte elmondható, hogy ez volt életem legjobb szünete, de a tűzijáték elmarad, mivel ez nem ezt a két és fél hónapot dicséri, hanem inkább az eddigieket minősíti. Azért ahhoz képest, hogy júniusban, az utolsó tanítási napon mennyire kétségbe voltam esve, viszonylag jól sikerült a szünet, mivel, hála a többieknek, egy percig nem unatkoztam. Tulajdonképpen csak egy hétvégém volt, amikor a szobámban ülve, magam elé bámulva hallgattam olyan dalokat, mint pl. a Hey there Delilah, és engedtem, hogy világfájdalmam, hiányérzetem és kétségbeesésem uralja az agyamat. Aztán a nyári szünet első hetének hétfő hajnalán Kinga megérkezett hozzám, és miután rám ordított, hogy „húzzál már készülődni, nem fogok miattad elkésni!”, minden megváltozott. Elkezdtük az önkéntes, karitatív munkánkat, ami igen keménynek bizonyult. Mindennap reggel nyolctól délután ötig segítettünk egy alapítványnak vigyázni olyan, hátrányos hely- zetű gyerekekre, akik vagy

állami gondozottak, vagy a szüleik nem tehetik meg, hogy otthon legyenek velük a nyáron, emiatt ebbe a „napközibe” küldték őket. Az egész napos gyerekfelügyelet totál kifárasztott minket, viszont minden fáradtság és kimerültség ellenére nyugodt szívvel mondhatom, hogy ez volt életem leghasznosabb cselekedete, és tudom, ez pont olyan időszak, amire mindig is büszkén fogok visszaemlékezni. Hála Kingának tehát így szaladt el a júniusom. A július pedig még ennél is gyorsabban. Arnold hazaérkezett a szünetre, én pedig elkezdtem dolgozni Karcsival a könyvesboltban, amit a Szent Johanna intézett nekünk nyári munka gyanánt. Ekkor már a szüleim kezdtek sandán méregetni, gondolván, „baj van a gyerekkel”, ugyanis a korosztályommal ellentétben az utolsó gimis nyaram egyáltalán nem vad bulikkal, menő fesztiválokkal vagy egész napos lájkolással telt, hanem munkával, könyvekkel, olvasással és pár órás alvásokkal (kicsit kitikkadtam azért). Minden kimerültség ellenére imádtam azt az egy hónapot, amit a könyvesbolt kisegítő alkalmazottjaként tölthettem. Mindenki kedvesen fogadott minket, Karcsival együtt igen hamar beilleszkedtünk a „munkahelyünkre”, és ez így el is tartott vagy két napig. Utána, azt hiszem, már csak azt várták, hogy leteljen az egy hónap és húzzunk el örökre. Hm. Nos, igen. Nem lettünk az ott dolgozók kedvencei, pedig minden olyan jól indult. Sokat gondolkoztam azon, hogy mit ronthattunk el, és végül arra jutottam, Karcsi talán azzal húzta ki a gyufát, hogy ha unatkozott és nem tudta hasznossá tenni magát (ami azért, valljuk be, a nyári kánikulában, egy könyvesboltban előfordul), olyankor átrendezgette a polcokat. Naponta négyszer-ötször. Ő emiatt kezdett a kollégák agyára menni. Hogy mi volt az én bűnöm? Nem mi, inkább ki. Vagyis kik. Na, jó, az úgy volt, hogy első nap mosolygósán, beszélgetve, pakolászva és határtalanul büszkén töltöttem az időm, és viszonylag hamar beilleszkedtem, ami nem is jellemző rám. Gyaníthattam volna, hogy ez így túl egyszerűen ment. Második nap megérkezett Arnold a könyvesboltba. Örültem neki, és amikor nem volt rám szükség (oké, szinte soha nem volt), akkor odaültem mellé kicsit beszélgetni, de közben ügyeltem arra, hogy ha új vevő jön, akkor felpattanjak, és amíg nem távozott, vártam, hogy hátha „segíthetek”. Talán néha követtem egy- egy vevőt, de komolyan nem azért, mert szarkának néztem, csupán érdekelt, hogy milyen könyveket vesz fel a zsámolyról. Ez szerintem nem bűn. A kollégák sem panaszkodtak emiatt, sőt Arnold sem zavarta őket, aki összegyűjtött vagy harminc könyvet, leült, és azokat olvasgatta. A probléma harmadik nap kezdődött. Amikor is látogatóim jöttek. Nos, ha azt mondom, én örültem egyedül annak, hogy Virág és Ricsi becsörtetett a könyvesboltba, akkor egyáltalán nem túlzók. Sem a munkatársak, sem Arnold nem dobódott fel a hippilány és a rasztafiü érkezésétől. Karcsi semleges volt, ő akkor éppen az idegen nyelvű sort pakolta át megint. Én viszont őszintén örültem nekik, mert az utolsó tanítási nap óta nem is találkoztunk (Virág elutazott az apukájával, Krisztával és Benivel, Ricsi programjáról pedig nem tudok). így boldogan csevegtem Virággal, közben pedig fél szemmel Arnol- dot és Ricsit figyeltem, akik finoman szólva nem rajonganak egymásért. Gondoltam, ha kínosan is, de eltelik ez a nap. Elvégre két évig jártunk úgy egy osztályba, hogy Arnold és Ricsi nem nyírta ki egymást. Egy nap nem a világ vége. Aha. Gondoltam én. Csakhogy másnap mindenki ugyanúgy megérkezett. Arnold is. Virág is. Ricsi is. A nap nagyjából azzal telt, hogy Virág levágta magát törökülésbe a padlóra (!) egy halom mangával, Arnold figyelte, ahogy dolgozom, Ricsi pedig figyelte, ahogy Arnold figyel engem. A kollégáim figyelme pedig megoszlott: hol Karcsit nézték, aki ráejtette a lábára a bazinagy enciklopédiasorozat 5-ös és 6-os kötetét (egy röntgen nem ártott volna), hol Arnoldot és Ricsit, akik között szinte vibrált a levegő, hol pedig Virágot, aki időnként megfeledkezett arról, hogy könyvesboltban van, és végigterült a padlón a mangájával. Rám ritkán néztek, de ha igen, az olyan is volt. Mivel én csődítettem az amúgy nyugodt, júliusi pangásba a nem kívánatos személyeket (természetesen senki nem vett semmit, csak ültek egész nap), engem kedveltek a legkevésbé. Hjaj, de jó is jó társaságban, szerető kollégák közt dolgozni. Nem mondhatnám, hogy július utolsó napján megsirattak volna, valamint búcsúbulira sem számíthattunk Karcsival. Csupán megkaptuk a fizut, és közölték, hogy „örültek a szerencsének”. Azt hiszem, ezt gúnyosan mondták, mert amikor összepakoltuk a cuccainkat, valami olyasmit pusmogtak a hátunk mögött, hogy „végre elmegy a pakológyerek meg a lány, aki az ingyenélőket hozta". A „pakológyerek” jelző kétségkívül Karcsit illette, de hogy én vagyok a lány, aki az „ingyenélőket hozta”? Most miért? Mert Arnold egy hónap alatt kiolvasta a fél könyvesboltot, Virág az összes mangát, Ricsi pedig kiitta a tartályban lévő összes vizet, ami a „vásárlóknak” volt fenntartva? Jó, talán pont ezért. így hát nem kötöttem életre szóló barátságot senkivel, de nem baj. Viszont mire vége lett az egy hónapos könyvesbolti munkámnak, fáradtabb voltam, mint valaha. És nem a munka készített ki ennyire, mert az azért annyira nem volt megterhelő; néha lézengett pár nézelődő, de tömeg soha nem volt. Inkább a folyamatos figyelés fárasztott ki, az, hogy egész nap Ricsit és Arnoldot kellett felügyelnem. Néhány csípős szóváltáson kívül semmi durva konfliktus nem volt köztük, mert Arnold egyszer csak gondolt egyet, és szinte szó nélkül elment. (?) így ért véget a július. És következett egy igen nagy

dilemma. Terveim szerint intenzív angol nyelv- tanfolyamra mentem volna, amivel ki is pipálhattam volna a nyár utolsó hónapját, elrepült volna az idő stb... De végül nem mentem. Ennek számos oka van, de csak a legfontosabbak olyan meggyőzőek, hogy elég azokat megemlítenem. Például, hogy a folyamatos munka miatt alig találkoztam a szüleimmel: reggel korán mentem, mikor hazaértem, akkor pedig leültem a gépem elé, és árgus szemekkel lestem az e-mailemet. Lett egy fantomlányuk, akivel néha összefutnak, de semmi komolyabb kontakt. Ez engem is bántott, de látva, hogy ezt anyuék milyen nehezen viselik, folyamatosan mardosott a lelkiismeret-furdalás. Ez volt a legfőbb oka annak, hogy ejtettem a nyelvsuli projektet. Aztán ott volt még, hogy a sok éjszakai webkamerázás miatt (átkozott idő- eltolódás), nem sikerült egy kiadósat aludnom annak ellenére, hogy az a legjobb dolog a nyári szünetben. Színem sem volt, a könyvesboltban töltött hónap alatt a napot sem láttam, úgyhogy amíg a vevők kellemes, napbarnított bőrrel érkeztek, addig én fakó fejjel meredtem magam elé. Ezer éve nem láttam egy jó filmet (rosszat sem), a Facebookot utoljára talán a suliban csek- koltam, a gyakorikérdésekkel is jól lemaradtam, mert amikor gépnél voltam, akkor csak és kizárólag az e-mail és a skype kötött le. Válaszra várt Justine, a francia levelezőtársam és Peti, az emós barátom, nekik egyszerűen nem volt időm válaszolni. Zenét csak munkába menet hallgattam, az is nagyon hiányzott. Ott volt Virág pótvizsgája, amire kötelességemnek éreztem felkészíteni, mert magától nem jutott eszébe, hogy tanuljon rá. Hát, ilyesmi. Plusz halkan megjegyezném, hogy Amerikába kissé drága telefonálgatni és egy idő után egyszerűen pofátlanságnak éreztem volna a szüleimmel feltöltetni a mobilegyenlegem, ráadásul a könyves- bolti fizetésem nem volt elég a nyelvtanfolyamra, a zsebpénzem, amivel kipótoltam volna, elment telefonfeltöltésre, úgyhogy ez a hajó végérvényesen elúszott. Miután eleget töprengtem, rájöttem, nem is kell tudnom angolul, úgyis a francia a fő idegen nyelvem, így aztán lemondtam az angoltanfolyamról, helyette pedig mindent megtettem, amit az előbb felsoroltam. Elkísértem anyut a Meteorológiai Intézetbe, bűnrossz akciófilmeket néztem apuval, segítettem Virágnak tanulni, válaszoltam a leveleimre, vagy éppen csak kiültem a kerti pagodába, és a nyári napsütésben, egy limonádé társaságában egész álló nap olvastam. Szerintem megérdemeltem. A legfontosabbat direkt a végére hagytam. Cortezt. Hogy nappal olyan jól elvoltam, az a többieknek köszönhető, lekötötték a figyelmem, és tényleg, örök hála nekik, amiért folyamatosan zargattak, mert így szinte soha nem voltam egyedül. Szinte. Mert kora esténként, amikor a szobámban bekapcsoltam a laptopom, és vártam, hogy beszélni tudjunk, igen szomorú voltam. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire tud hiányozni valaki. Konkrétan fájt. És nem tudom, hogy ilyenkor mi a jobb. Nem látni és úgy szenvedni, vagy látni, tudva azt, hogy pokoli messze van. Mindennap kommunikáltunk. Vagy így, vagy úgy. Az időeltolódás miatt vagy én voltam hullafáradt, vagy ő ült a gépe előtt az éjszaka közepén, várva, hogy én felébredjek és tudjunk beszélni tíz percet. Skype, e-mail, telefon és elképesztően sok sms. A 21. század minden technikáját kihasználtuk, de hiába. 85 nap, az 85 nap. Iszonyatosan hosszú idő. Óriási dolog viszont, hogy még a nyár elején le tudtam rázni zöld szemű haveromat, a féltékenységet. Ebben Kinga óriási segítség volt, mert észrevette, hogy melankolikus hangulatban merengek, a fejemben mindenféle rémképpel, hogy Cortez kivel és mit csinálhat éppen. Ilyenkor jól megrázott (néha elméletben, sokszor gyakorlatban), és a tudtomra adta, vagyis inkább az arcomba ordította, hogy ha nem bízom Cortezben, az az én bajom, de ne viselkedjek így, mert ha a rémálmom valósággá válik (mármint, hogy Cortez megismerkedik valakivel), azt sehogy nem tudom megakadályozni. A szavai kemények voltak, mint mindig. De igazak is, mint mindig. így hát erőt vettem magamon, és átprogramoztam az agyam. Elképesztő nehézségek árán, de sikerült viszonylag normálisan kezelnem azt, hogy nincs mit tenni, vakon kell bíznom benne, mert nem tehetek mást. De így is nagyon nehéz volt nélküle. Sírtam is. Jó, mondjuk, ez nem újdonság, elvégre a Cortez név és a sírás nálam mindig ugyanabba a halmazba tartozott. Annyira hiányzott, hogy az kimondhatatlan, és bár láttam webkamerán, meg hallottam a hangját, olvastam a sorait, és megnéztem a küldött képeit, mindez nagyon kevésnek tűnt. Hiányzott az érintése, az illata, hogy velem legyen, hogy érezzem a közelségét, hogy megcsókoljon... Kegyetlen hosszú volt a nyár. És vége. Szombaton jön!!! Az már csak három nap. Wááááá! El sem hiszem, hogy végre nem kell majd mobillal a fejem mellett aludnom, éberen álmodva, felkészülve arra, hogy bármikor üzenhet, amire felpattan a szemem. Hogy nem kell majd kis képernyőn át néznem, mert itt lesz pár utcára, és bármikor láthatom. Nem kell e- maileznünkü! Akkor ölelem meg, amikor csak akarom! Hú. Azt hiszem, még ez a három nap is hosszú lesz. Este Virággal kimentem megsétáltatni Claude Bukowskit, mármint a kutyáját. Ja, igen, Virág a nyáron vagy ezerszer megnézte a Hairt, ebből legalább ötszázszor velem együtt, sőt, még a musicalt is elmentünk megnézni, ami alapján Virág tényleg óriási rajongónak tűnik, ha már egyszer rászánta magát a színházra (!). így lett a kutyája Claude Bukowski. Szegény spániel, semmire nem hallgat, annyi neve volt már, hogy néha még én se tudom, hogy hívjam. Kutyasétáltatás közben még egyszer felidéztük a pótvizsgáját, ami igen vicces

volt: állítólag mindenki azon volt, hogy Virág végül leolvassa a tanár szájáról a választ, ami csak harmadszorra sikerült, így szó szerint átrugdosták tizenkettedikbe. Én persze a folyosón várakoztam, az ujjamat morzsolgatva, és el nem tudtam képzelni, hogy mi olyan vicces egy pótvizsgán, merthogy kihallatszott a röhögés. De Virág „remeklésével” mind megvagyunk. És mind végzősök lettünk. Cortez: 5/5* - mivel holnap suli, nem dorbézolhattam éjszakáig, így este tízkor volt egy nyolcperces skype beszélgetésünk. De azért jó volt látni. V Holnap suli: 5/5 - végre már! Vacsora: 5/3 - roston sült hús, krumplipürével (por volt szerintem). Bah. Pótvacsora apuval: 5/5 - találtunk gyümölcssalit, és közben kitárgyaltuk, hogy a szőlőben milyen idegesítő a mag. Net: 5/5 - az msn tömve, a Facebook-fal pörög, mindenki képet tölt fel, posztol, ezerrel lájkol és virtuálisan visongva örül a másiknak. Előkerültek a tanárok, akik kommentek- ben kérik az obszcén szavak elhagyását, az ofők, akik üzenetben figyelmeztetnek, hogy holnap négy osztály- főnöki óra lesz, és mindenki pontosan érkezzen... Az élet visszatért a rendes kerékvágásba. Még másfél óra, és szeptember van. Szeptember 1., csütörtök Mint minden új tanév első napján, ma is izgatottan ébredtem. A tükör előtt fésülködve aztán egy pillanatra megállt a kefe a kezemben, mert eszembe jutott, hogy ez az utolsó megkezdett tanév a Szent Johannában. Szívesen filozofáltam volna még ilyen dolgokon, közben a napsütéstől előjött szeplőimet fürkészve, csak sajna totál késésben voltam, úgyhogy későbbre tartogatva világ megváltó gondolataimat, rohantam suliba. Felkaptam a beatleses válltáskámat, és még egy utolsó pillantást vetettem a tükörképemre. Brit mintás Converse, farmer, fehér, V nyakú póló, ami láttatni engedi a nyakamban lógó láncon lévő gyűrűt. Pár napja újra lehúztam az ujjamról, és visszatettem, hogy medálként szolgáljon. A hajam egyszerűen beszárítottam, feltettem egy minimál sminket (szájfény, szemspirál), és kész is voltam. Oké, tény, hogy nem válogatnának be a Gossip Girhe ezzel a „lány a szomszéd házból” stílussal, de a tükörképemet csekkolva egyszerűen csak megvontam a vállam. Szerintem oké. És amúgy is késésben voltam, úgyhogy időm sem lett volna variálni. Leszaladtam a lépcsőn, kivettem a hűtőből az uzsonnám (nem baj, ha a gyerek elmúlt tizenhét, a csomagolt uzsonna jár! Esetemben ez inkább sajnos, mint éljen. Na, mindegy), aztán megnéztem a hűtőn hagyott üzenetet, amit anyu írt nekem. Harminc fok körüli hőmérsékletet jósolt, zéró felhő, minimális szélmozgás. Ezt jó tudni. Mivel apu sem volt már otthon, ugrott az „elvitetem magam” lehetőség, így bezártam az ajtót, és kisiettem a kapun. A reggel tipikusan nyári volt, frissen vágott fű illata érződött, az utakon foltokban száradt fel a hajnali locsolás, és bár kissé csípős volt az idő, az erős napsütésből érezni lehetett, hogy nagyon meleg napunk lesz. Bedugtam a fülembe a zenelejátszóm fülhallgatóját, és mélyen beszívva a levegőt sétáltam le a dombon. A Szent Johanna körül egyre több diák igyekezett az épület felé, én azonban csak egy társaságra figyeltem, és már messziről mosolyogva intettem neki. A szokásos helyükön álltak, a lépcső előtt, és egymás szavába vágva sztorizgattak. Virág Ricsi robogóján ült, és az érkezésemre olyan gyorsan szállt le róla, hogy szinte felborult. Amíg Virág boldogan a nyakamba ugrott (tegnap este találkoztunk, de Virág afféle nyakba ugrálós lány, neki nem kell külön indok hozzá, szinte mindig örül), Ricsi visszaállította a mociját az eredeti helyére, aztán visszafordult a többiekhez. Mivel Virággal, Kingával és Ricsivel sokat találkoztam a nyáron, rajtuk nem tűnt fel olyan nagy változás, vagyis inkább nem döbbentett meg annyira, mint a többieké. Mindig elképedek, hogy a fiúk mennyit változnak két és fél hónap alatt. Zsolti például sokkal izmosabb lett (hova gyúr már?), és ahogy átkarolta Kingát, úgy tűnt, simán indulhatnak a Mr. és Miss Szent Johanna gimi címért. Jól mutattak együtt, afféle címlapfotó pár lett belőlük, Zsolti sportosan, edzőcipőben, farmerben, mellette Kinga balerinacipőben, szűk farmerben (van olyan alakja, hogy bátran hordhat ilyesmit) és piros blúzban. Hosszú, dús, barna haja a vállára omlott, és a fejére tolt napszemüvege fogta hátra, hogy ne lógjon az arcába. Első látásra tökéletesen festettek, egyszerűen jó volt rájuk nézni. Viszont, ha jobban ismeri őket az ember, akkor tudja, hogy a külsőségek ellenére ők még mindig ugyanazok. És tudja, hogy Zsoltin az „I’m with stupid” feliratú póló szerinte jó poén, Kinga pedig, ha még öt másodpercig nem pislog, az azt jelenti, hogy ordítani fog valakivel. Mellettük Dave fontoskodott, elegánsan előszedte a zakója belső zsebéből a mobilját (bocsánat, iPhone-ját), és „halaszthatatlan” dologra hivatkozva kissé odébb sétált telefonálni. Dave tehát „tárgyalt”, és jó volt tudni, hogy továbbra is „bizniszmen” stílusban parádézik. Ő az, aki zakót hord farmerrel, mindig makulátlanul tiszta a cipője, valamennyi zsebében lapul egy legújabb kütyü, a laptoptáskájában pedig ott van élete szerelme, a

MacBookja. Apropó, Dave és a szerelem. Év végén úgy tűnt, az a-s Tami ideális társ lehet Dave számára, de ez a kapcsolat sose jött létre. Már eleve érdekkapcsolatnak indult: Dave-nek kellett volna egy barátnő, Tami meg szeretett volna a mi társaságunkkal bandázni, de a nyári szünet kezdetekor beszéltek utoljára, és mint kiderült, annyira nem hiányolták egymást. A társaságban állt még Macu, a japán származású osztálytársunk, aki egykor Arnold helyére érkezett, de olyan régen volt már, hogy úgy tűnik, mintha a kezdetektől velünk lenne Macu púnk. tarajos haja némi feltűnést keltett a suli előtt (a Szent Johanna Máday igazgatóhelyettes asszonynak köszönhetően kissé konzervatív értékrendű), de az elmúlt években annyiszor kivertük a biztosítékot (Virág régi emós külseje, Ricsi raszta tincsei és szemöldökpiercingjei), hogy egy kis taraj meg sem kottyan már Mádaynak. - Ren! - köszöntött Ricsi, én pedig mosolyogva intettem mindenkinek. - Na, kinek volt a legkirályabb nyara? - lépett vissza hozzánk Dave, és bár már nem telefonált, azért biztos, ami biztos alapon nem tette el a készüléket. - Corteznek. Mivel neki még tart - biccentett Ricsi. - Jó, igaz. De kinek volt a második legkirályabb nyara? - próbálkozott tovább. - Zsoltinak és nekem. Olyat fesztiváloztunk, hogy még mindig cseng a fülem - bólogatott Ricsi. Fiúk, műanyag, fesztiválos kar- szalaggaí, amit, ügy tűnik, soha többé nem vesznek le. Pfuj. Dave kínosan rágta a szája szélét. - Értem. Na, és kinek volt még nagyon király nyara? - Dave, ne erőlködj. Tudjuk, hogy egész nyáron semmi nem történt veled. Végigkövethettük a Twitteren röhögte ki Zsolti. - A legérdekesebb tweeted az volt, amikor Mac hírlevelet kaptál. - Szegény Dave kissé beégett, úgyhogy hagyta a fiúkat, és felém fordulva kezdett arról magyarázni, hogy „na, de az micsoda hírlevél volt!”. Én megértően (vagyis nagyjából megértően) bólogattam, közben meg füleltem, mert Kinga elemében volt. - Ha még egyszer meg kell hallgatnom, hogy valami degenerált koncerten Ricsit állba rúgták, azért horzsolódott le az arca, komolyan mondom, nem állok jót magamért! - fakadt ki. - Vannak, akik hasznosan töltötték a nyarat, időt és energiát nem kímélve, karitatív munkával, önkéntesként segítettek rászorulókon. Erre valami fesztiválról kell unásig ismételt sztorikat hallgatnom! - Azta! Állba rúgtak? - röhögött Macu, akinek ezek szerint még új volt a „nyár sztorija”. -Ja. Brutál volt vihogott Ricsi. - Mondjátok már, mi volt - csigázták fel Macu érdeklődését, így a fiúk újra belekezdtek a történetbe, és egymás szavába vágva mesélték. Ricsi, Zsolti és Dave. Aki amúgy ott sem volt, de annyira beleélte magát, hogy úgy adta elő, mint aki Ricsi mellett állt az ominózus pillanatban. Nos, végzősök ide vagy oda, van, ami nem változik. Méghozzá a szeptember elsejei élménybeszámoló. Mivel egyre többen csatlakoztak a fiúkhoz (ha azt mondom, már én is unom a „fesztiválon véletlenül állba rúgták koncert közben” történetet, akkor az sok mindent elárul), mi, Virággal és Kingával kicsit odébb álltunk és az érkező diákokat csekkoltuk. Megszeppent kilencedikesek, ismerős, jó barát tizedikesek (a gót Kata meg Jacques barátnője, Flóra) és a Szent Johannában csak „áldozatként” elhire- sült, tizenegyedikes Karcsi is megérkezett. Mindenkivel váltottam pár szót, aztán Kinga oldalba bökött, úgyhogy megfordultam. És megérkeztek ők is. A három a-s lány. Napbarnftottan, lenge, nyári ruhában, legalább egy órán át készült sminkkel, belőtt hajjal, feltűnő kiegészítőkkel, táskák helyett egy-egy mappával... Na, ők illenének a Gossip Girlbe. Úgy lépkedtek a suli felé, mintha csak övék lenne a hely. Edina kissé elöl, hogy minden figyelmet ő kapjon, a másik két lány mögötte, kísérőként. A végzős a-s lányok nem hazudtolták meg magukat, parádéztak egy sort, és elérték, hogy mindenki rájuk figyeljen. Mi, hárman az ő hármasuk ellen. Igazából úgy festettek, mintha a Cosmopolitanből léptek volna ki, igazi „csajos” megjelenés, feltűnő dekoltázs (jó nekik... pff), magas talpú szandál és olyan furán tartott kéz, ami akár kecsesnek is lehetne nevezhető, de nem az, inkább idétlen. Mi meg... Hát, Kinga, a visszafogott, mégis mindig nagyon csinos, én, akit meglátnak, és két perc múlva elfelejtenek, annyira nem érdekes, és Virág, aki... Hú. Hát, ő volt emós, azt úgy be tudtuk határolni, azóta viszont képtelenség a stílusát meghatározni. Ma például sárga, ujjatlan póló volt rajta, valami színes, buggyos fazonú gatyával. Hullámos haját napraforgós (!) csattal tűzte oldalra, a szemüvege alól pedig nagy, tágra nyílt szemekkel nézelődött. Igen, azt hiszem, a „végzős lánycsapatként bevonulunk az iskolába” versenyt az a-sok nyerték. Egészen addig, amíg be nem léptek az aulába, mert Máday úgy ordított a „strandbarbie” szerkójuk miatt, hogy még hozzánk is kihallatszott. Ez van. Tami, a negyedik a-s lány volt a kakukktojás, ő az osztálytársaitól külön érkezett. Még a múlt tanévben levált Dináéktól, és sokáig úgy tűnt, hozzánk fog csatlakozni, de mivel Dave-vel nem jött össze a dolog, nem akart csak úgy alkalmatlankodni. Pár tizenegyedikes társaságában ment be a suliba, és bár nekünk odaköszönt, úgy

tűnt, többé már nem fog odajönni hozzánk. Még javában beszélgettünk a suli előtt, miközben megérkezett Andris és Robi, osztályunk két elvetemült rockere, akik egészen addig a saroknál bagóztak. A két füstfelhőt látva tudtuk, hogy ők lehetnek vagy esetleg indiánok. De mivel ez a II. kerületben kevésbé elképzelhető, így inkább arra hajlottunk, hogy a rockerek. És igazunk volt. Ők azok, akik ügyet sem vetnek a nyárra, a melegre, a napközbeni harminc fokra: bakancsban, hosszú gatyában és fekete pólóban járnak, tíj hóbortjuk azonban, hogy mindketten felnyíratták a hajukat, és copfban hordják. Ahogy megérkeztek, rögtön mesélni kezdtek, méghozzá azt, hogy a nyáron mindketten „becsajoztak”. Andris és Robi, a két, intelligens, tizenhét éves fiú, széles érdeklődési körrel. Konkrétan három dolog körül forog az agyuk, de megállás nélkül. Metál, PC játékok és „jóóóó nők”. Hát nem imádnivalóak? Éppen arról magyaráztak, hogy Andris nyári „nőjének” menynyire nagy volt a... Itt nem fejezhették be, mert Kinga a táskájával fejbe verte mindkettőt, így a mondat vége az lett, hogy „menynyire nagy volt a mosolya”. A fiúk szakadtak a röhögéstől, én meg gyanítom, nem ezt szerették volna elmesélni. Kingával viszont senki nem mer szembeszállni. így ácsorogtunk a suli előtt, és a többiek hülyülését hallgatva kissé összeszorult szívvel néztem körbe. Ismét. Nagyon hiányzott közülünk Cortez. - Tisztelt tizenkettő bé - sétált ki hozzánk Máday. -Máday néni! Csokoládé! - kurjantotta Zsolti. Ő a barátait általában úgy köszönti, hogy „csoki”, de ha felnőttel van dolga, akinek meg szeretné adni a tiszteletet, akkor udvariasan azt mondja, „csokoládé”. Valóban, az úgy tényleg sokkal megtiszteló'bb. -Jót beszélgettek? - érdeklődött az ig. helyettes. -Ja - biccentett Ricsi. -Tehát jól szórakoztok - vigyorgott, de én inkább vicsornak láttam, mert furán rángott az arca, és az az ér is olyan érdekesen dagadt ki a homlokán. - Igen, köszönjük - mosolygott vissza Macu. A kis naiv. - Nagyszerű - nézett végig rajtunk. - Esetleg nem feledkeztetek meg valamiről? -Jaj, ne! - kapott Dave a homlokához. - Jó, hogy mondja. Otthon maradt a töltőm. Le fogok merülni - szörnyülködött attól félve, hogy megtörténik a legrosszabb. Dave elérhetetlen?! Neeee! Macu azonnal megnyugtatta Dave-et, hogy nála van töltő (persze, miért ne lenne a suliban), a többiek meg zavartalanul tovább beszélgettek. Én behúztam a nyakam, mert tudtam, pár másodpercen belül zengeni fog tőlünk az utca. És igazam volt. -Mindenki húzzon befelé, öt perce elkezdődött az óra! Szerintetek a csengő rátok nem vonatkozik? Mi??? ordította Máday vörös fejjel. -Jól van már - motyogta Zsolti, és elindult a lépcsőn. -Én nem hallottam. Azóta csöng a fülem, hogy... - kezdte Ricsi. - ...állba rúgtak a koncerten - fejeztük be mindannyian. Az eddigi évek tapasztalatai alapján csak az első héten vannak nyári sztorik, utána elhalnak. Szóval maximum holnap kell még Ricsi és Zsolti fesztiváltörténetét hallgatni. Ó, de jó. Amúgy tényleg becsöngethettek, mert ahogy felmutattuk a portán a belépőkártyánkat, az aulában néma csend fogadott minket, magunk voltunk az elengedhetetlen Jeanne dArc-szoborral. -Nyomás órára! Egy hang nélkül! Gyerünk, gyerünk! - sürgetett minket Máday, mi pedig felslisszoltunk a lépcsőn. Szerintem a „néma csendben” ment volna, ha Zsolti nem kezd el áriázni, kihasználva a remek akusztikát. Úgyhogy természetesen kitört belőlünk a röhögés, aminek következtében két tanterem ajtaja is kinyílt, és egy pillanat alatt megjelent a szaktanár. Farkas tanárnő csak a fejét ingatva a szája elé emelte a mutatóujját, egy kis „pssszt” hanggal erősítve meg a kérését, és már visz- sza is ment a terembe. A másik tanár már nem volt ennyire elnéző. Kardos feszült tekintettel meredt ránk. - Miért nem vagytok órán? - Oda tartunk - kurjantotta Andris. -Mire véljem a késést? - húzta össze a szemöldökét Kardos szigorúan. -Tanár úr, ne tartson már fel minket, óránk van! - mondta Zsolti türelmetlenül, mi pedig inkább lehajtottuk a fejünket. -Azonnal indulás a terembe! A folyosón megvárom, hogy néma csendben odaérjetek. Hang nélkül. A többiek elindultak, én pedig kissé megszántam a már első nap meggyötört arcú magyartanárt. - Üdvözlöm, tanár úr - suttogtam. - Szervusz, Reni - biccentett, és halvány mosolyféle jelent meg az arcán. Hát, ennyi, rajtam kívül úgyse sokan szeretik Kardost a suliban, pedig a városi legendákkal és rémtörténetekkel ellentétben nagyon jó tanár, ha valaki nem bunkózik vele, akkor soha nem kegyetlen. Szerintem. Más, mondjuk, nem így gondol

Vladárra. Hm. Fura dolgok ezek. A terembe lépve az ofő felnézett a naplóból, és örömmel konstatálta, hogy megérkezett az osztálya. Merthogy addig Jacques-kal és Gáborral ücsörgött a teremben. - Bocs a késésért - szólt oda Robi. - Bocsánat - javította ki az ofő. - Semmi baj - felelte Robi. Haller összeráncolta a szemöldökét. Azt hiszem, tudatosult benne, hogy minden bizonnyal nehéz éve lesz. -Üljetek le, és kérlek, maradjatok csöndben - vette könyör- gőre a figurát. Ami nem túl jó jel, tekintettel arra, hogy egy perce érkeztünk. Viszonylag hamar elhelyezkedtünk, csak a csendben maradással volt némi baj, mert hirtelen mindenki úgy érezte, eszméletlenül fontos mondanivalója van a másiknak. Mint pl. „add ide a szendvicsed”, „ne dobálj már!”, „halljátok, vicces poszt a Face- bookon, nézzétek meg”... Én sem könnyítettem meg szegény ofő dolgát, mert annyira megörültem Jacques-nak, hogy muszáj volt váltanunk pár szót. Egész nyáron Párizsban volt, és nem is találkoztunk. Nos, nagyjából így telt az első ofőóra a négyből. Szünetben megrohamoztuk a büfét, és bár, mondjuk, én beálltam a sor végére, a fiúk úgy érezték, végzősként elsőbbséget élveznek, úgyhogy szemrebbenés nélkül bepofátlankodtak mások elé. - Ren, ne hülyülj már, gyere, mondd, mit kérsz - kiáltott rám Ricsi, aztán behajolt a büfé ablakán. Vagyis szinte bemászott. Sűrű bocsánatkérések közepette mentem előre, és igyekeztem nem tudomást venni arról, hogy a sorban álló diákok mennyire gyűlölnek most minket. Illetve engem. -Egy sonkás croissant-nal, citromos minyonnal és dobozos őszibaracklével mentem vissza a terembe, és miután Virágnak odaadtam a rántottás zsömlém (fogalmam sincs, Virág hogy tudja évek óta megenni anyu uzsonnáját, mindenesetre még él), előszedtem a táskámból Az időutazó feleségé., fellapoztam és belemerültem. Sok év tapasztalata, hogy úgy is tudok koncentrálni az olvasott sorokra, hogy körülöttem őrültekháza van. Mindenki a telefonján pötyögött, mindenféle zene üvöltött a készülékekből, Andris és Robi Virágot kínozta. Szerintem halálra akarták csikizni, Virág konkrétan a földön fetrengett és visongatott, a rockerek meg csak nem hagyták békén. Egészen addig, amíg Ricsi meg nem ragadta mindkét fiú tarkóját, ami az arckifejezésüket látva fájdalmas lehetett. - Ésszel - szólt rájuk szigorúan, aztán a barátnőjéhez fordult. - Emó, te meg ne visíts már, csöng a fülem... -Tudjuk - szóltam oda neki, miközben lapoztam egyet a könyvemben. -Gyerekek, nagyon sok fontos dolgot kell megbeszélnünk. Üljetek a helyetekre, és jegyzeteljetek - kezdte a második órát Haller. -Tanár úr, nálam nincs toll - jelentkezett Macu. - Nincs toll a táskádban? - ráncolta a szemöldökét az ofő. - Nincs nálam táska. - Miért nincs? - Minek? Ma négy ofőóránk van. - Macu, kérj egy lapot meg egy tollat valakitől. És máskor, kérlek, készülj az iskolára, ne csak „beugorj”. - Tanár úr! - lóbálta a kezét Ricsi. -Tessék, Richárd. - Beszélgetünk az órán? - Szívesen meghallgatnám a nyári történeteiteket, különösképp azt, ami a füleddel történt... -Állba rúgtak helyesbített Ricsi. -Nos. Igen. Értem. Tehát szívesen beszélgetek erről, de csak szünetben. Most diktálni fogok. - Ajj már - hajtotta le Virág a fejét a padra, és a többiek is nyöszörögni kezdtek. Nem csoda. Kint ragyogó napsütés, csiripelő madarak, a csiripelő madarakat szidó gondnok, nekünk meg jegyzetelni kell. Ilyen ez a szeptember. Az ofő nem túlzott, valóban rengeteg dolgot kellett megbeszélni. Húzós évünk lesz, az biztos. Kaptunk órarendet (nem olyan durva), megkaptuk az érettségi felkészítés órarendjét (na, ez durva, mindegyik nulladik órában van). Szalagavató, érettségi, fakultációk, konzultációk, ruhapróba, táncpróba, tánctanár stb. Annyira gyorsan diktált, hogy totál csúnyán írtam, de azért bírtam a tempót, ellentétben az osztály nagy részével, akik megunták, és gondolván, „majd rólam leírják", egész egyszerűen mobiloztak óra végéig. - Szeretném, ha jövő hét végéig eldöntenétek, hogy mi a plusz érettségitárgyatok, továbbá hogy melyik idegen nyelvből tesztek érettségi vizsgát - nézett ránk az ofő. -Francia - mondtam gondolkodás nélkül, mert már csak az kéne nekem. Egy angolérettségi. Szinte mindenki

benyögte utánam, hogy francia. Aztán jött a probléma. Ugyanis Jacques is azt mondta. - Sajnálom, Jacques, de te nem választhatod idegen nyelvnek a franciát - mondta az ofő. Jacques értetlenül nézett körbe. - Ember, francia vagy. Érted? - dobta meg Ricsi egy összegyűrt alufólia labdával. - Óó - biggyesztette le a száját Jacques. - Választhatod az angolt, illetve a magyart - lapozta fel Haller a tanári zsebkönyvét. - Mi? Én is magyarból akarok! - üvöltötte Zsolti. - Először is, nyugodj meg - szólt rá az ofő, mert Zsolti kissé túlpörgött nagy hirtelen. - Másodszor, ez Jacques-ra vonatkozik. Francia állampolgárként tehet magyar nyelvből érettségi vizsgát. Ha abból szeretne. Ez némi értetlenséggel töltötte el az osztályt, úgyhogy az ofő megpróbálta elmagyarázni, hogy ez miért vonatkozik Jacques-ra, és Macura miért nem (ő csak japán származású, de magyar állampolgár, és mindig itt élt). Én eközben előszedtem a mobilom, mert rezgett a zsebemben, és bár tudom, hogy tilos és hogy óra volt, de mégis megnéztem. Mivel Cortez irt. És nyolcvanakárhány nap után nekem bármit megért, hogy azonnal olvassam az üzenetét. „Milyen az ofőóra?” A pad alá csúsztattam a telóm, és mivel nagy rutinra tettem szert a nyáron, pillanatok alatt visszaírtam, hogy klassz, de nélküle nagyon nem az igazi. Azonnal jött is a válasz. „Két nap. Xxx” Holnapután. Te jó ég, mennyire rég szerettem volna ezt kimondani. Csengetéskor arra kaptam fel a fejem, hogy a többiek az érettségiről beszélgetnek. Éppen Zsolti közölte, hogy ő az urdut választja idegen nyelvnek, mert az „mekkora poén már”. Szóval nem maradtam le semmi érdekesről. Felálltam a helyemről, és a mögöttem lévő padra néztem, miközben végigsimítottam rajta a kezemmel. Elképesztően hiányzott. Az idilli, töprengős pillanatomat szokás szerint Kinga rontotta el, aki megállt mellettem és unottan bámult az arcomba. - Bútorasztalosnak készülsz? Vagy miért simogatod az asztallapot? -Nem, csak... Cortez... - Mi van vele? - vonta fel a fél szemöldökét. - Ez az ő helye. - Na, és? Csak egy pad. -Az ő padja. -Renáta, az agyamra mész. Egész júniusban valami poshadt pólóról áradoztál, most meg padot simogatsz. -Az nem poshadt póló! Cortez Ramones felsője, amit itt hagyott nekem - kértem ki magamnak, mert ne becsmérelje a szent ereklyémet, amivel kihúztam a nyarat. Már nincs Cortez-illata, főleg, amióta kispárnahuzatként használom (ez titok), de akkor is, ne pocskondiázza. - Felőlem - vonogatta a vállát. - De most szedd össze magad, és gyere le az udvarra terepszemlére. Cortez hazajön, addig szakadj el a padjától, a csöves pólótól... - Hagyd már békén a pólót! - kértem dühösen. - Na. Menjünk - indult kifelé határozottan, és mivel útba esett, fejbe verte Andrist a tenyerével. Nem tudom, miért, most nem csinált semmit, de Kingánál sosem lehet tudni, talán megelőlegezte. Virág csatlakozott hozzánk, és elindultunk a folyosón. A sulirádióból az Eminem Without me című dala szólt, a diákok pedig csoportokba verődve beszélgettek, nézelődtek, vagy éppen jöttek-mentek. A lépcsőfordulónál beleütköztünk az a-s lányokba, Edina kis híján nekem jött, végül én kerültem ki, mert ő nagyon el volt foglalva valamivel. -A kis dögök - prüszkölt dühösen, és a kíséretével visszasietett a termük felé. -Ez mi volt? ~ kérdeztem, miközben leszaladtunk a lépcsőn. Hogy lehet az a-s lányoknak konfliktusa nélkülünk? Hm. - Úgy gondolom, Dináék összefutottak a kilencedikes lányokkal - húzta gúnyos vigyorra a száját Kinga. - És az miért baj? - csodálkozott Virág. Kinga nem válaszolt, azt hiszem, direkt. Merthogy az udvarra kiérve mi is szembesültünk velük. Öten voltak. A padunkon ültek. Sütkéreztek a napon. Viháncoltak. És eleve nem úgy viselkedtek, mint akiknek ez az első napjuk a Szent Johannában. - Mi is ilyenek voltunk? - tátottam el a számat. - Renáta, ébredj fel! Mi még most sem vagyunk ilyenek. Soha nem is leszünk - ingatta a fejét Kinga. A 9/a lányai. Tizennégy éves korukhoz képest... nem is tudom. Azok a ruhák. Meg cipők. És smink? Ez komoly? És ahogy beszélnek. Ahogy másokra néznek. Amikor kiléptünk a napsütésbe, éppen Karcsi jött felénk, totál elvörösödve.

- Mi a baj? - kérdeztem aggódva. - Hú. Elküldték - dadogta, és anélkül is tudtam, hogy elmesélte volna. Minden bizonnyal szétalázták. - Na, ebből elég - bólintott Kinga, és megindult a pad felé. -Várj, nem küldhetjük el őket, ez egy szabad pad - siettem utána, mert Kinga totál beőrült. - Nem. Az a mi helyünk. Végzősök vagyunk. Átülnek máshová - fújtatott Kinga, mi meg Virággal futólépésben követtük. Az öt lány úgy nézett fel ránk, mintha csak szívességet tennének. Ezek tényleg kilencedikesek? Húúú. -Egy-kettő, felállni - tapsolt kettőt Kinga, minden bevezetés nélkül. - Mer’? - kérdezte egy (festett) szőke hajú Barbie baba. - Majd mindjárt elmagyarázom. Kitti, indíts! - Te nekem ne mondd meg, hogy mit csináljak. - Nézd, ezt már megbeszéltük. Minimális kommunikáció, egymástól messze. így mindketten túléljük ezt a közös évet. tígyhogy leszel szíves máshol fecsegni a kis barátnőiddel. - Nem félek tőled - hunyorgott Kitti. - Pedig jobban tennéd. Na, tűnés - ragadta meg Kinga a húga karját, és felrángatta a pádról. Családi konfliktus. Mi, Virággal szerettünk volna kimaradni belőle, úgyhogy néma csendben figyeltük az eseményeket. - Eressz már el! Nekünk ez a helyünk. Innen jól látjuk a pasikat - vigyorgott össze a barátnőivel Kitti. Kinga hitetlenkedve meredt rá. - „Pasikat?” A „pasikat”? Na, ne röhögtess már. A te korodban maximum Justin Bieber háttérképe jelentheti a pasit - mondta könyörtelenül.. Kitti nem ijedt meg, felállt Kingával szemben, aki bevetette az adu-ász „nővér” kártyát. - Apropó, anyu tudja, hogy ilyen göncben jöttél suliba? Mert, ha jól emlékszem, reggel még más volt rajtad - nézett végig rajta Kinga kifejezéstelen arccal. - Szemét - sziszegte Kitti, és feltápászkodott. A többi lány követte, és átcsörtettek az árkádok alá. -Megáll az eszem. Taknyos tizennégy évesek - ült fel a pad támlájára Kinga. - IJúú, ez de durva - tért magához Virág. Virág és Kinga magában dünnyögött, én pedig a napsütésben hunyorogva néztem a kilencedikes lányok felé. Még én sem hordok olyan topot, mint amilyen egyikükön volt. Máday pedig komolyan törheti a fejét, mert úgy tűnik, megérkeztek a suliba a „normális ruhában érkezünk, a vécében pedig átöltözünk” típusú lányok. Pedig de jól megvoltunk nélkülük. Kata talpig feketében lépkedett felénk, a napsütésben szinte világított fehér arca. A kilencedikesek előtt elhaladva kapott egy adag kiröhögést, mire zavartan jött oda hozzánk. - Kik ezek a gonosz törpék? -9/a - mondtuk szinte egyszerre. - Bájosak - dünnyögte, és gyorsan feltette a napszemüvegét. Jacques és Gábor (a sulirádiósok, szigorúan a tőlünk kapott dalokkal ) számot váltott, és Good Charlotte következett. Virág halkan énekelgetett mellettem, Kinga valamit jegyzetelt, Kata verseskötetet lapozgatott, én pedig tovább olvastam a könyvem. Aztán felnéztem, mert a kilencedikes lányok elég nagy hangzavart csináltak, és a sulirádiót szidták minősíthetetlen stílusban. Az egyetlen szalonképes kifejezésük a „tré a zene” volt. - Te jó ég - pislogtam nagyokat őket nézve. - Nincs mese. Megérkezett az első csitriosztály - szólt Kata. És ha még túlzott volna. Utolsó ofő után (leszakadt a karom, annyit jegyzeteltem) a suli előtt váltottam pár szót a többiekkel, aztán elindultam felfelé a dombon. Egyedül. Virág és Ricsi moziba ment, Kinga hazarohant panaszkodni a szüleinek, Zsolti edzőterembe indult, Dave és Macu kockulni, a rockerek valami online játékkal lövöldözni, Jacques Flórával, Gábor pedig... Na, róla nem tudok. Még Karcsi sem tartott velem, pedig örültem volna a társaságának, de az anyukája elé ment, vagy valami ilyesmi, úgyhogy ő az ellenkező irányba tekert el a sulitól. A meredek utcán sétálva a fák lombjain átszűrődő napsugarakat néztem, teljesen belefeledkezve a gondolataimba, amik, nem meglepő, Cortez körül forogtak. Holnapután. Soha, semmit nem vártam még ennyire. Hazaérve ledobtam a táskám, aztán beszámoltam anyunak a napomról. Ha akartam volna, sem tudtam volna átverni, minden vicces sztori és poén ellenére keserű mosoly ült az arcomon. És hát anyut nem könnyű átverni. Örök hála, amiért betudta az állapotomat „iszonyúan hiányzik Cortez” szindrómának, és nem kínzott tovább. így felmentem a szobámba, és bekapcsoltam a gépem. Na, és már csak három óra, és tudunk

beszélni vagy öt percet Cortezzel. A hülyének is megéri. Addig olvasok. Első nap: 5/4 - majdnem teljes. Majdnem. 9/a-s lányok - öten vannak, és nagyon gonoszak.  9/b-s lányok - na, ők szimpik. Összesen ketten vannak (az osztályukban tíz fiú van és két lány), és olyan csendesnek tűnnek, a büfénél láttam őket második szünet ben. Lehet, hogy megpróbálom őket rávenni az olvasókörre. Ricsi: 5/5 - talán nem említettem, hogy a fesztiválon, egy koncerten véletlenül állba rúgták, és azóta csöng a füle. Ofőórák: 5/3 - kemény évünk lesz. Órarend: 5/5 - tűrhető. Cortez: 5/5* - jöjjön már hazaaaaaaü! Rasmus - Livin ’ In A World Without You-. 5/5*** - Egész nyáron ezt hallgattam. Vagyis ezt is. Szeptember 2., péntek A Szent Johannához érve a többieket totál feldobódva találtam, egyszerűen örültek a hétvégének. És ami azt illeti, én is. Mert a mai, pénteki nap azt jelenti, hogy holnap szombat. Ami pedig azt jelenti, hogy Cortez végre hazajön. 85 napja elment. Elvileg ezt már fél lábon is kibírom. De vajon miért kéne fél lábon kibírnom? Egyáltalán milyen hülye kifejezés ez? Miközben ezen gondolkoztam (tényleg azon, hogy fél lábon állva várjam a holnapot), lemaradtam valamiről, mert a többiek mind felém nézve várták a válaszomat. - Bocs, nem figyeltem - ismertem be zavartan. - Este. Zsoltiéknál. Jössz, nem? - ismételte meg Macu. - Ööö - túrtam bele a hajamba. Péntek van. Ami azt jelenti, hogy Zsoltiék garázsában bandázunk suli után. Tizedikben próbateremmé avattuk, a néhai Jalapeno (RIP) próbái mindig ott voltak, aztán feloszlott a banda, mi mégis ott maradtunk. Zsolti a dobot fekve nyomó padra cserélte (már ami a használat gyakoriságát illeti, egyébként még megvan a dobja is), Dave bandamenedzserből párkapcsolati szakértővé (vagy mivé) avanzsált, Cortez felhagyott a gitározással, már csak hobbiként szokott játszani rajta, a Vikivel való kapcsolat csúnya véget ért, róla azóta nem hallottam, hogy megtudta, Cortez velem jár. Egyedül Ricsi nem mondott le a „rocksztár leszek” álmáról, és basszgitárosként maga mellé vette Katát, akivel nemcsak furcsa zenészpárt alkotnak, de a YouTube-ra feltöltött videók alapján a zenéjük is állati furcsa. Na, mindegy. Mivel egyikünk sem plázában lógó típus, totál klassz, hogy van egy helyünk, ahol együtt tölthetjük az időt. Igazából minden adva van ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Hangszerek, kis hűtő, egy ősrégi, de működő tévé (Virág nem bírja ki Viva nélkül), csocsó, hosszabbító Dave és Macu kütyüjeinek töltésére, szakadt, cipővel simán taposható ülőgarnitúra, a fiúk igényének megfelelő koszmennyiség (háklisak a tisztaságra) és egy közeli pizzéria. A futár múlt évi csúcsa tizenhárom perc volt. Igaz, akkor nyers maradt a pizza, de mindegy. Hátha idén megdönti. - Persze, megyek - mosolyodtam el. Naná, hogy ott a helyem. Sokkal jobb a többiekkel elütni az időt, mint otthon szenvedve számolgatni, hogy Cortez mikor száll be a gépbe, ami után egy frankfurti átszállással cirka huszonnégy óra múlva megérkezik. A többiek tovább tervezgették az estét, én viszont megpillantottam a két kilenc b-s lányt, úgyhogy gyorsan eléjük siettem. Szegények, totál ledöbbentek, többször össze-, majd maguk mögé néztek, hogy megbizonyosodjanak róla, tényleg rájuk mosolygok-e. - Sziasztok - kezdtem. Csak zavartan hebegtek valamit, és kissé félve néztek rám. - Biztos mondta az osztályfőnökötök tegnap, hogy a jövő hét a nyílt szakkörök hete a suliban Én olvasókörös vagyok kilencedik óta, és gondoltam, a figyelmetekbe ajánlom, mert nagyon klassz szakkör... - magyaráztam. Még mindig csendben meredtek rám, úgyhogy tovább folytattam. - A Szent Johanna könyvtárában hihetetlenül sok könyv van, az idegen nyelvű választék is nagyon nagy. Főleg francia, ami érthető, mivel ez francia tagozatos suli... hebegtem tovább. Kicsit könnyebb lett volna, ha bármilyen reakciót kivált a mondandóm, de a két lány továbbra is némán ácsorgott. Én meg lassan kezdtem kifogyni a szavakból. - Az elmúlt években jó társaság alakult ki, hétfő délutánonként egy-egy könyvről beszélgetünk... Ekkor Kinga lépett mellém, és összefont karral meredt a két kilencedikes lányra. Hát, gondoltam, ha eddig nem szólaltak meg, Kinga nem túl barátságos arckifejezése láttán tuti, hogy meg sem fognak nyikkanni. -Látom, Renáta, toborzod a megfelelő embereket az olvasókörre. Kik ezek? A kilencedikes klónjaid? kérdezte gonoszul. Megpróbáltam ügyet sem vetni rá, és tovább magyaráztam a két kilencedikes lánynak az olvasókör

előnyeiről, a fantasztikus társaságról, a jó hangulatról meg ilyesmiről. Na, jó, az igazság az, hogy kötelességemnek éreztem kicsit fényezni a szakkört, hátha az idei tanévben többen leszünk, mert az olvasás finoman szólva nem a legnépszerűbb délutáni program a Szent Johanná-sok körében. Látva, hogy a kienc a-s lányok milyenek, őket alapból kihagytam a lehetséges jelöltek közül, és inkább a másik osztályból kerestem szimpatizánsokat. Reményeim akkor kezdtek szertefoszlani, amikor a mondandóm végén sem szólalt meg egyikük sem. A fenébe. Kinga tettetett elismeréssel nézett rám. - Komolyan mondom, csak gratulálni tudok. A gót Kata, a Harry Potter-alteregó Karcsi és a jelentéktelen Flóra után az olvasókör két süketnémával bővülhet. Micsoda hétfő délutáni program. Ha ráérnék, talán én is elmennék, hogy feldobódjak. Ezt megérné látni - veregette meg a vállam nem túl finoman, aztán otthagyott minket. A két lány elvörösödve nézett utána, és úgy tűnt, továbbra sem akarnak megszólalni, úgyhogy ideje volt nekem is távoznom. -Ha mégis érdekelne titeket, akkor hétfőn a könyvtárban... - kezdtem búcsúzkodni. - Engem érdekel - mondta az egyikük. De jó, beszél! Szemüveges, világosbarna, göndör hajú, sok szeplővel és fogszabályzóval. Kétségtelen, közénk való. - Tényleg? - vigyorodtam el. Haha! Toboroztam egy embert. - Igen. Szeretek olvasni. -Akkor neked való szakkör. Van kedvenc könyved? — érdeklődtem. - Fehér Klárától a Mi, szemüvegesek - mosolyodon el. A kora reggeli napsugár megcsillant a fogszabályzóján. Hát, látva a másik kilencedikes osztály társaságát, úgy éreztem, ennek a két lánynak kegyetlenül nehéz lesz a gimi. Már ami a hierarchiát illeti. Ösztönösen szimpatizáltam a két esetlen, kissé idegenkedő kilencedikessel, mert láttam a szemükben azt, ami valaha engem is annyira nyomasztott. Az a nem túl kellemes „nem találom a helyem” érzés. - És te? - kérdeztem a másik lányt, aki továbbra sem reagált. - Én is szoktam olvasni. De... - motyogta zavartan. - Más szakköröket néztem. - Miket? - érdeklődtem. -A rajz és a színjátszás között fogok választani. Szerinted melyik a jobb? - kérdezte, egy fokkal bátrabban. Vettem egy mély levegőt, és szívből válaszoltam. -Hát. Ezek klassz szakkörök. Jövő héten nézd meg mindkettőt, és majd választasz. A rajzosok kedvesek. - És a színjátszósok? - szaladt fel a szemöldöke. -Ööö... - húztam el a számat. Most hazudjak? Vagy engedjem be az oroszlán barlangjába? Kinga, Dináék és minden bizonnyal a 9/a-s lányok is oda mennek majd. Nem, nem fogok hazudni. - A rajz talán jobban tetszene - feleltem diplomatikusan. Gondolom, ebből értik majd. Legalábbis remélem. Otthagytam a két lányt, és visszasiettem a többiekhez. -Jön a másik csapat - nézett Kinga mögénk, mire mindannyian megfordultunk. Kitti és a maradék négy lány érkezett a sulihoz normál ruhában, natúr arccal, totál feltűnésmentesen. Pillanatok alatt beslisszoltak a kapun, és azt hiszem, meg sem álltak a mosdóig, ahol átvedlettek. Ezt abból gyanítom, hogy az első szünetben már totál máshogy festettek. Hogy ebben mi a jó? És Máday mikor neszeli meg? Jó kérdés. Első órán Kardos kijelentette, hogy vége a nyári szünetnek, úgyhogy mindenki ehhez tartsa magát, továbbá, hogy nem fog fegyelmezni, hanem szó nélkül kivágja a rendbontót. - Akkor kezdjük is el. Kötelező olvasmányok. - Tessék várni a diktálással - lóbálta a kezét Dave, és kapkodva előszedte az iPadjét, hogy majd azon ír. - Felmayer, ha nem teszed el a tábládat, év végéig a fiókomba kerül. Nem viccelek, most! - kelt ki magából a tanár. -De megkérdeztem, és a tanárok megengedik, hogy ezen... -Vannak a tanárok, és vagyok én. Márpedig az én órámon nem használsz kütyüt. Elteszed. Dave dünnyögve elpakolta az iPadet, és körbenézve papírt kért. Ricsi nagylelkűen megragadta a füzetét, és tervei szerint kitépett volna belőle egy lapot, de a nagy lendületben a fedelét tépte le. Egy pillanatig furán nézte, aztán csak megvonta a vállát, és a füzetet Dave-nek adta, a fedelet meg megtartotta magának. Ezt sehogy nem értettük. - Te IQ-bajnok - reagálta le Kinga. -Tehát, mik a kötelező olvasmányok? - kérdezte unottan Dave. - Úgy érted, mik voltak? - nézett szigorúan Kardos. - Nem. Most mik. Felírnám. - Felmayer, a kötelező olvasmányok listáját júniusban megkaptátok azzal az utasítással, hogy olvassátok ki szeptemberre! - kiabált rá Kardos. - Tegye fel a kezét, aki kiolvasta a kötelezőket - kopogtatott a tanári

asztalon türelmetlenül. Félve körbenéztem, és óvatosan feltettem a kezem. Rajtam kívül csak Kinga és Gábor jelentkezett. - Gratulálok, tizenkettő bé. Érdekes lesz az idei év. Ezzel a hozzáállással előre várom, mit produkáltok az érettségin. - Hol van az még - vigyorgott Zsolti. - Hidd el, nincs már olyan messze - vigyorgott vissza rá Kardos. A két mosoly között óriási különbség volt. -Tanár úr - jelentkezett Ricsi. - Tessék - szólította fel Kardos. - Olyan jó idő van. Nem mehetünk ki focizni? - kérdezte, én pedig lejjebb csúsztam a székemen. Ezek megőrültek. Miért kell Kardost magukra haragítani az első órán? Nem csodálom, hogy csengetésig a tanév menetéről diktált, és bár többen jelezték, hogy lemaradtak (Virág, Jacques, Zsolti, Andris), Kardos szerint „tizenkettedikre már megtanulhattunk volna írni”, és anélkül, hogy elismételte volna, folytatta a diktálást. Kardos masszív irodalma után felüdülés volt Monsieur Durand- nal a duplafrancia. Végre egy tanár, akit érdekel, hogy mi történt velünk a szünetben (Ricsi elmesélhette, hogy állba rúgták a koncerten), hogy telt a nyarunk, mit csináltunk meg ilyesmi. Mindkét órát végigbeszélgettük, szó volt az érettségiről, a tanévről, az anyagról, Durand minden kérdésünkre válaszolt, úgyhogy igazán jól telt az óra. Nem véletlen, hogy Tölgyessyvel holtversenyben Durand a diákok kedvenc tanára. Az előbbi a jófejsége és lazasága miatt, Durand viszont azért, mert elképesztően figyel ránk, nagyon jó tanár, sosem hajt túl minket, mégis az egész osztály remekel franciából. Tizenegyedik óta pedig annyi óránk van vele, hogy hivatalosan is őt tartjuk a tizenharmadik osztálytársunknak. Angolon végig behúzott nyakkal ültem (utólag belátom, kissé hiányzik az a nyári nyelvtanfolyam, ááá), és a számat elhúzva konstatáltam, hogy továbbra sem értek túl sokat Mr. O’Realy mondandójából. Jaj nekem. Angol után j.hírt kaptunk, Gondos nincs az első héten, így lyukasóránk volt fizika helyett. A fiúk tesitanára, Szekeres ugrott be helyettesíteni, és mivel fizika után amúgy is tesink jött, összevonták az órát, és lóghattunk az udvaron. A suli első hetének, főleg, ha rövid hét, mint most, nagyon nagy hangulata van. A napsütésben ülni az udvaron, miközben a nyitott ablakokból kihallatszik a tanárok fegyelmezése (a földszinten Farkas tanárnő próbált rendet tenni a tizedikes Bálinték osztályában). Napszemüvegben olvasni a pádon, amíg a fiúk fociznak, Virág pedig hanyatt fekszik a füvön, és arról beszél, hogy a felhőkről a tejszínhab jut eszébe, és hogy mennyire enne most egy nagy epres fagyit, sok habbal. Figyelni, ahogy Kinga a jegyzetfüzetébe írja a pro és kontra listáját azokról a diákokról, akiket ki akar rúgni a suliújságból. Főszerkesztőként simán megteheti. És meg is teszi. A fél fülhallgatót bedugni a fülünkbe, és hagyni, hogy halkan Oasis szóljon, afféle háttérzajnak, miközben az óránkra nézve rádöbbenünk, hogy már ezer éve tart a nap, mégis, még csak fél egy. Kétségtelen, az első hétnek nagy hangulata van. Már nem nyár, pedig még mindig úgy tűnik. Utolsó órán, ofőn Haller folytatta, amit tegnap nem tudott befejezni, úgyhogy jegyzeteltünk. Szegény ofő már most kikészült attól, ami ránk vár, mi viszont még semmit nem érzékeltünk az egészből. Igazából úgy tűnt, mintha ő lenne a végzős. Izgult, kapkodott, csapongott a témákban, és összevissza lapozta az egyébként originál tanári zsebkönyvét. Mi meg nem kifejezetten értettük, hogy mi baja van. - Tanár báá - kurjantotta Robi. - Tessék? - Mi lesz a plakáttartókkal? Hozhatunk posztert? - Persze - biccentett Haller, de nem is nagyon figyelt a kérdésre, mert a naplóban számolt valamit. - Akármit tehetünk bele? - kérdezte Andris. - Hogyne - mondta Haller szórakozottan. - Bikinis nők Harley Davidsonon? - próbálkozott Robi. - Persze, hogyne - felelte Haller, nem is hallva a kérdést. - Na, jó. Az ofő nem figyel ránk. Ez tény - jelentette ki Zsolti csalódottan. - Lépjünk le - állt fel, és komolyan elkezdett pakolni. - Ülj már vissza, óra van! - förmedt rá Kinga. - Gyerekek, elnézést, egy pillanat türelmet még, de ellenőriznem kell az adminisztrációt... Haller tényleg nem figyelt ránk, ha azt sem vette észre, hogy Zsolti óra közben indulni készült haza. Csengetéskor figyelmeztetett minket, hogy otthon ki kell töltetnünk egy halom nyomtatványt és hogy ne felejtsünk el plusz tantárgyat választani az érettségire... Oké, értjük mi, hogy ez az utolsó évünk, de miért kell már a második napon ennyire a tudtunkra adni? Hazaérve összekészítettem a hétfői tancuccomat (van, ami nem változik), aztán az ofőtől kapott

nyomtatványok közül kiragasztottam párat az asztalom feletti tükörre, hogy semmiképp ne feledkezzem meg róla. Önkéntelenül is elidőzött a tekintetem a sok kirakott dolgon, és vigyorogva néztem a színházprogramot (Virággal a Hair), a könyvjelzőket (Jacques olyan kedves, hozott nekem Párizsból új darabokat), a nyomtatott Beatles-dalszöveget (Lucy In The Sky With Diamonds, örök fav.) és a sok-sok fényképet. Virággal vigyorogva magunkat fotózzuk a tükörben, Kingával és a gyerekekkel csoportkép a nyári táboroztatás alatt, tavaly év vége a teremben, az egész osztály összetömörült a fényképre, még velünk volt Carlos, a csontváz is. És négy kép Cortezről meg rólam. A digitális fényképezőgépem automata üzemmódban, egymás után lőtte el a négy fotót, az elsőn mindketten nevetünk, a másodikon Cortez lehajtja a fejét, én pedig a tenyerembe temetem az arcom, a harmadikon egymás felé hajolunk, a negyediken pedig megcsókol. Virág nyomtatta ki nekem a képeket, de előtte összeszerkesztettük, sőt olyan keretbe tettük, mintha egy fotóautomatában készült volna. Ez az egyik kedvenc közös képünk. Meg a többi. Végighúztam az ujjam Cortez arcán, és szomorú sóhajjal lehunytam a szemem. Holnap. Már csak holnapig kell kibírnom. Mivel egyedül voltam otthon, csináltam egy melegszendvicset, aztán megborult a ketchupos üveg, így kissé sok ment rá. Úgy nézett ki a szenyám, mintha vérfürdőt rendeztek volna a tányéromban, úgyhogy a késsel megpróbáltam lekotorni róla. Kellőképpen gusztustalan uzsonnám elfogyasztása után a szüleim szinte egyszerre értek haza, úgyhogy elhadartam, hogy mi volt a suliban, aztán közöltem, hogy „lelépek Zsoltiékhoz”. Anyu leült meteorológiai oldalt szerkeszteni, apu pedig füvet készült nyírni (?), úgyhogy annyira nem viselte meg őket, hogy programom van, így nyugodt szívvel indultam el. Utolsóként érkeztem Zsoltiékhoz, a nyitott garázsajtón belépve már mindenkit ott találtam. A késő délutáni napsütésben a helyiség porosnak és kissé lelakottnak tűnt. Mivel a fiúk birtokolták a nyári szünet alatt, ezen nem lepődtünk meg. Amikor beléptem, Kinga éppen egy seprűvel próbálkozott, de csak felkavarta a port, amitől mindenki prüszkölni és könnyezni kezdett. - Látszik, hogy a nyáron nem volt időm felügyelni ezt a helyet. Disznóól. Ez például mi? - hajolt le a fotel mögé, és undorodva, két ujjal felemelt egy csokispapírt. - Pfuj, ebben még benne van a fele. - Muti! - emelte fel a karját Andris. Kinga odadobta neki, mire a rocker belenézett a csomagolásba, aztán ráfújt kettőt (fő a higiénia), és gond nélkül megette. - Váááá, de undi - visongott Virág. Robi akkor ért be a „friss” levegőről (kint bagózott, természetesen), és idegesen förmedt Andrisra. - Mit eszel? -Talált csokit - vihogta teli szájjal. - Nem hagytál? De mocsok vagy! - Nyugi, van nálam csoki - emeltem ki a táskámból egy bontott csomag M&M’s-t. - Az nem kell - legyintett. - Most komolyan. Az a baj, hogy nem koszos, romlott és nem áll hetek óta a porban? — kérdeztem nevetve. -Hát. Ja - felelték egyszerre. Ah. Rockerek. Sosem kínálhat nekik az ember elég jót, mindig igénytelenebb dologra vágynak. Dave és Macu az „iroda” részlegben ültek egy-egy MacBook mögé bújva, és szüntelenül pötyögtek. Fogalmam sincs, mit csinálhattak, talán egymással eseteitek, mindenesetre szörnyen el- foglaltnak tűntek. Amúgy az iroda részleg egy kopott asztalból áll, de ez a megnevezés hivatalosabbá teszi az ő helyüket. Ricsi a basszgitárján játszott, Virág pedig a csocsólabdát próbálta kihalászni a kis lyukon (senki nem tudja, miért), aztán beszorult az ujja, és őrült sikoltozásba kezdett. Kingával alig tudtuk kiszabadítani, végül vizes papírzsepiket tekertünk a kezére, mert eléggé bedagadt. Törökülésben felültem a kanapéra, és előszedtem Az időutazó feleségéi, de mielőtt belemerültem volna, Kata vágta le magát mellém. -Mi újság? - érdeklődtem. - Nem sok - vonogatta a vállát, és magára erőltetett egy nem túl boldog mosolyt. - Petiről mit tudsz? - Múlt héten összefutottunk egy fagyira. Mielőtt elment. Te? -Egész augusztusban a nagyiék telkén voltam. Nem találkoztunk. A nyáron összesen kétszer láttam. Ez van. A szüleim amúgy sem rajongtak érte. Idősnek találták hozzám. Szomorúan hallgattam Katát, aki tényleg eléggé csalódottnak tűnt. Petivel a múlt tanév végén ismerkedtek meg, és úgy tűnt, hogy az emós fiú és a gót lány abszolút megtalálta a közös hangot és egymást. Én örültem volna, ha, mondjuk, járnak, mert mindkettejüket őszintén kedvelem, csak hát közbejött nekik sok minden. A nyár, amikor alig találkoztak, Kata szülei, akik iszonyat szigorúak, ha fiútémáról van szó, és Peti, akit Pécsre vettek fel egyetemre, emiatt koleszos lett, és pár napja leköltözött.

- Sajnálom - simítottam meg a karját. - Én is - biccentett. - Na, hagylak olvasni - tápászkodott fel, és Andris meg Robi ellenfeleként, beállt Ricsi mellé csocsózni. Épphogy egy sort olvastam, amikor Kinga ült le mellém, és mivel másodpercenként ciccegett, úgy éreztem, mondani szeretne valamit. - Mi az? - kérdeztem. - Semmi. Csak kiválasztottam az érettségi tárgyamat. - Komolyan? Máris? - kerekedett el a szemem. - Renáta, elképzelhetetlen számodra, hogy valakinek nem tart évekig, hogy döntsön valamiről? -Nem, csak... - sóhajtottam. Mindegy. Nem folytam bele a vitába, inkább visszatértem az eredeti témára. - Mit választottál? - Biológia. - Hogyhogy? - Állatorvosnak készülök, nyilván a biológiát fogom választani. - Állatorvosnak? - ráncoltam össze a szemöldököm. Ez nekem új volt. - Igen. Állatorvosnak. Mindig is annak készültem. - Kinga, én ezt még soha nem hallottam tőled - mosolyodtam el. - Viccesnek tartod a jövó'képem? - Nem, nem nevetek, csak mosolyogtam - védekeztem azonnal. - Lássuk a tiédet. Mi is leszel? Hová is szeretnél menni továbbtanulni? Mi a választott tárgyad? Egyáltalán mi az elképzelésed? Ja, hogy semmi? Elnézést, húsz-huszonöt év múlva felkereslek és megkérdezem. Addig mosolyogj nyugodtan a céljaimon - pattant fel dühösen. Hogy néha mi baja van? Fogalmam sincs. - Mi van Kingával? Tiszta idegbeteg - szólt oda Ricsi, akinek Kinga arrébb rúgta a gitártartó állványát. - Berágott rám, mert nem tudtam, hogy mindig állatorvosnak készült. - Mi? - röhögött fel Zsolti. — Mit akar meggyógyítani, lótetűt? Muhahaha. - Idióta — fújtatott Kinga, aki igen sajátos kapcsolatot ápol a barátjával. - Én csak kérdeztem. - Ne mááár. Hagyjátok már a sulit, a franc kíváncsi rá — nyavalygott Ricsi. -Ja. Haller ránk szállt, a tanárok már most szívatnak minket, legalább ti nyugodjatok le - szólt közbe Andris, és a kólásdobozból cipőt készítő Robi (letette a földre, és a bakancsával rátaposott, hogy rászoruljon a doboz) is vadul helyeselt. - Nekem is elegem van abból, hogy mindenki az érettségivel nyaggat minket. Hagyjanak már lógni, ez az utolsó évünk. Azt hittem, buli lesz, meg hülyülés, meg Hawaii, erre mindenki komolykodik... - szónokolt Zsolti. - Hawaii? - kérdeztem furán. -Ja, tudod. Hepaj - magyarázta meg. Elvileg így már értenem kellett volna. Azt hiszem, elkelne nekem a „mindennapra egy szleng szó” alkalmazás a profilomra. Hátha akkor a fiúk mondandójának a felét érteném. Már az is siker lenne. A többiek egymás szavába vágva panaszkodtak arról, hogy mennyire csalódottak, amiért végzősként nem „királykodhatnak” kedvükre a suliban, mert minden tanár annyira komolyan veszi a feladatát. így hamar létrejött az „érettségibojkott”, ami annyiból áll, hogy a többiek egész egyszerűen nem hajlandók foglalkozni a témával, és nem áll szándékukban erre „pazarolni” az idejüket. A fő lázadó Zsolti és Ricsi volt, de természetesen Dave, Macu, Virág és a két rocker is azonnal egyetértett. Kata csendben mosolygott, ő tizedikes, neki még nem kell emiatt törnie a fejét... Én tartózkodtam (mint mindig), Kinga pedig hunyorogva meredt a társaságra. - Mivel én mindent elterveztem, fix céljaim és konkrét terveim vannak, főszerkesztő vagyok, népszerű blogot vezetek, díjugratóversenyre járok, edzek, egyszóval határozott jövőképpel rendelkezem, nincs időm a ti destruktív viselkedésetekkel törődni. Oldjátok meg - vigyorgott elégedetten. - Mi az a destr dolog? - forgatta a fejét Virág. -Majd elmondom - feleltem halkan, és közben a többieket figyeltem, aki a magasba emelték a kólás, fantás meg ásványvizes üvegeket, és koccintottak a „nem érdekel minket semmi, lazulunk az utolsó évben!” tervükre. Hát, így is el lehet kezdeni egy végzős évet. Olvasás közben kicsit zavart, hogy Robi a betonon húzta a bakancsára szorult aluminiumdobozt (minden lépésénél kirázott a hideg), aztán csipogott a telefonom, mire összecsaptam a könyvem, és izgatottan kihalásztam a mobilt a zsebemből. Velem egy időben Ricsi is megnézte a telefonját, és szinte egyszerre mondtuk, hogy Cortez beszállt a gépbe.

Első hét: 5/4 - rövid hét sok-sok sztorival, rengeteg nevetéssel, még több jegyzeteléssel és egy halom ránk váró feladat ismertetésével. A többiek: 5/5* - mindig megállapítom, hogy mennyire hiányoztak a nyáron. Ha külön-külön találkozunk is, az valahogy mégsem annyira jó, mint így, együtt. Sulirádió: 5/2 - szegény Jacques és Gábor Ricsi kérésére ma egész nap Slipknotot játszott. Máday megfenyegette őket, a kilencedikesek meg féltek. :D Érettségibojkott: 5/1 - érthető, hogy a fiúk kiakadtak, amiért már év elején a nyakunkba szakadt minden, de azért mégis... előbb-utóbb szembe kell nézniük a tényekkel. Az időutazó felesége: 5/5* - kedvenc. De tényleg. Cortez: 5/5*** - úton van. Áááááá! 9 Szeptember 3., szombat Nem pazarolom a sorokat arra, hogy telt a napom. Szerintem még soha nem voltam ennyire indiszponált, konkrétan egész nap tűkön ültem, tördeltem az ujjaim, hadartam, és szinte megkattantam, annyit néztem az órámat. A szüleim fellapoztak pár kamaszkezelőt, de mivel nem találtak benne olyan fejezetet, hogy „mit tegyünk, ha a lányunk bezsong?", saját belátásuk szerint cselekedtek. Vagyis elkerültek, mert már attól felpörögtek, hogy engem néztek, annyira vibráltam. Persze nem engedték meg, hogy kimenjek a reptérre (későn jön a gép, nem szeretik a gyorsforgalmi utat stb.), viszont azt kiharcoltam, hogy ha csak pár percre is, de találkozzak Cortezzel éjjel, amikor megérkezik. Először nem akartak belemenni, de miután rájöttek, hogy egyszem gyermekük egész nyáron át jól viselkedett, és még csak gondolatban sem lázadt egyszer sem, megengedték. Más kérdés, hogy mintagyerek ide vagy oda, ma tuti, hogy kilógtam volna. Cortez hívott, amikor az átszállásra várt, onnantól kezdve pedig még kibírhatatlannak tűnő hat óra volt hátra. Várt a csatlakozásra, kicsit késve is indult a gépe, úgyhogy negyed tizenkettő után szállt le. Én pedig már éjfélkor kiálltam a kapunkba, és vártam (anyuéknak megígértem, hogy nem megyek ötméteres körzetnél messzebb, sőt, még egy pórázt is felajánlottam, hogy kössék rám, de nem tartották viccesnek). Az idő kicsit hűvös volt, de kellemes, egyáltalán nem fáztam pólóban és dzsekiben. A sötétben minden elhaladó fényszórót meredten bámultam, de az utcánkban nem jár túl sok kocsi, úgyhogy inkább az eget kémleltem, ami tele volt csillagokkal, és jó tanítványként nem hozva szégyent anyura, azzal szórakoztattam magam, hogy csillagjegyeket keresek az égbolton. A következő pillanatban bekanyarodott egy kocsi az utcánkba, a fényszóró elvakított egy pillanatra, miközben a torkomba ugrott a gyomrom, és megremegtem. Ő volt az. Ezerszer elképzeltem már a nyáron, hogy milyen lesz újra látni, hogy fogunk találkozni, mit mondunk majd egymásnak, sőt, még a zenét is kiválasztottam, hogy minek kéne mennie. Elképzeléseim szerint Robbie Williams Feel című dala szólt volna halkan (fogalmam sincs, honnan), és az egészet olyan csöpögősen romantikusnak gondoltam, hogy például Cortez felkap, megpörget, egymásra nevetünk... Na, jó, azt hiszem, túl sok lánykönyvet olvastam a nyáron. Ehhez képest nem volt zene, nem volt pörgetés, de jobb volt, mint amit valaha képzeltem volna. Cortez autója megállt előttem, leállította a motort, és lazán kiszállt a kocsiból. Az utcai lámpa fényénél is tisztán láttam az arcát, és mint mindig, most is rá kellett döbbennem, hogy egy fénykép meg egy webkamera sem adja vissza azt, hogy mennyire, de mennyire helyes valójában. A tervem az volt, hogy visongva a nyakába ugrok, de ez sem jött be, mert totál lefagytam. Csak álltam és úgy éreztem, a boldogságtól mindjárt elbőgöm magam. - Régóta vársz? - kérdezte mosolyogva, én meg vadul kalapáló szívvel bólintottam. - Nyolcvanhatodik napja - suttogtam, rádöbbenve, hogy elmúlt éjfél, így akaratlanul is egy nappal nőtt a külön töltött idő. -Úgy értem... régóta állsz itt kint? - helyesbített mosolyogva. -Jaa. Ööö... - hebegtem zavartan. Aha. Tehát az érdekli, hogy régóta várok-e a házunk előtt, az éjszaka közepén. Én meg benyögtem a brutál romantikus „nyolcvanhat napja rád várok” választ. Ááá. De ciki. - Nem, nem vészes - legyintettem bénán. Cortez nevetve bólintott egyet, aztán felém lépve megragadta a karomat, magához húzott, és hosszasan megcsókolt. Velem pedig szokás szerint megfordult a világ. Ott volt. Velem. Éreztem az illatát, beletúrhattam a hajába, megcsókolhattam, és belefúrhattam az arcom a vállába. Utólag tudom csak, milyen pokoli hónapok állnak mögöttem. Fogalmam sincs, hogy meddig öleltem szó nélkül, meddig támasztottam a homlokom a mellkasának lehunyt szemmel, de nem is számít. Megint teljes lettem. Ő egészít ki engem, és végre megint velem volt. - Milyen volt az út? - kérdeztem nagyon-nagyon soká.

- Hosszú - felelte az amúgy logikus választ, mire elmosolyodtam. -Annyi mindent akarok mondani, hogy fogalmam sincs, hol kezdjem. - Mindennap beszéltünk - nevette el magát. - Tudom, de akkor is. Az csak pár perc volt - mondtam őszinte fájdalommal. - Lesz időnk bepótolni - bólintott, és megint magához ölelt, én pedig mélyen beszívtam az illatát. Fogalmam sincs, meddig állhattunk a kapuban, de gyanítom, hogy sokáig, mert egyszer csak apu kijött a házból. - Gyerekek. Kettő óra lesz. Holnap majd folytatjátok. -Jó, egy perc - alkudoztam. - Nem, most már menj be. Cortez is biztos fáradt. - Nem vészes. Azt hiszem, harminckilenc órája keltem, a gépen egy percet nem aludtam... - számolgatott. -Ó - kaptam a fejemhez. Elfelejtettem, hogy este indult a gépe, nyilván egész nap ébren volt, aztán átrepült egy óceánt, várt az átszállásra, megint repült, leszállt, hazament, és kocsival átjött hozzám. És annak is már több mint egy órája. Szegéééény! - Tényleg menj - mondtam, bár egyáltalán nem akartam. - Hívlak, ha felkeltem - indult a kocsijához, aztán kivett a hátsó ülésről egy zacskót, és visszasétált vele. - Ez mi? - vigyorogtam. - Csak duty free - legyintett. - Nem tudtam mivel elütni az időt átszállásig. Jó éjt - hajolt hozzám, és egy gyors puszit nyomott a homlokomra (apu előtt konszolidált a búcsúnk). - Köszönöm. És jó éjt - szóltam utána. Apuval együtt mentünk be a házba, és nem tehetek róla, de egyszerűen nem bírtam abbahagyni a vigyorgást. - Annyira boldog vagyok - mondtam fáradtan, de mégis majd kicsattanva áz örömtől. Apu mosolyogva nézett rám. - Én is - bólintott. - Ezt nézd. Toblerone! - rángatta ki a zacskóból a csokit, amit egyébként már befelé menet kiszúrt. A lényeg, hogy mindketten jókedvűek voltunk. Én azért, mert a barátom végre-valahára hazaért és találkozhattunk! Apu pedig azért, mert a kezébe került egy zacskó reptéri édesség. No comment. Boldog vagyok: 5/5*” Pótvacsora apuval: 5/5 - ér éjjel kettőkor, a konyhapulton ülve pralinét tesztelni, egytől ötös skálán értékelve az ízüket? Szerintünk igen. De pszt. Szeptember 5., hétfő A tegnapi napom csak és kizárólag Cortezről szólt. Korán reggel felkeltem, és vártam, hogy hívjon, miután kialudta magát. Jó, mondjuk, délután fél háromkor ébredt , viszont háromra már át is mentem hozzá, és egész nap együtt voltunk. És hiába nevetett ki, volt mit megbeszélnünk, attól függetlenül, hogy tényleg mindennap tudtunk kommunikálni. Ha az ember tudja, hogy csak pár perce van, akkor a „hogy vagy” és hasonló kérdések a legfontosabbak, az apróbb dolgokat pedig nem említi. így zúdítottam rá egy csomó, amúgy nem is annyira lényeges infót, amiről úgy éreztem, lehet, hogy érdekelné. És érdekelte. Ahogy engem is az, amit ő mesélt. Nagyon különböző nyarunk volt, sőt, tulajdonképpen csak egy közös pontja volt mindkettőnkének. Hogy alig vártuk, hogy találkozzunk. Amúgy Cortez jól érezte magát, aminek nagyon örülök, hiszen nem lehetek önző, nagyon sok barátja van Amerikában, velük is kell időt töltenie. Elmesélte, kikkel, merre volt, mivel töltötte az idejét (ezt általában sms-ben is megírta, de természetesen szívesen meghallgattam újra). A szüleit is megemlítette, de róluk ritkán beszél, úgyhogy ezt a vonalat abszolút nem erőltettem. Ahhoz képest, hogy egyébként nem volt túl érdekes nyaram, én is sokat tudtam mesélni. A táborról, az ott megismert gyerekekről, a könyvesboltról, és részletesen beszámoltam a „majdnem beiratkoztam nyelviskolába” sztorimról. Cortez láthatóan jól szórakozott rajtam, és miközben kiröhögött, megjegyezte, hogy „soha nem fogok megtanulni angolul”. Nos, fő az optimizmus. Ha ő így látja, akkor tényleg nincs sok esélyem. Ami érdekes, hogy a könyvesboltban eltöltött hónapomat csendben hallgatta végig, semmit nem reagált arra, hogy elmeséltem, Arnold milyen sokat volt bent nálam. Mondjuk, nem csodálom, hogy nem érdekelték a részletek. Egyrészt, nem az a típus, aki balhézna emiatt, maximálisan tiszteletben tartja, hogy Arnold még mindig jó barátom... Másrészt, azt hiszem, van egy megbízható kéme, aki egész idő alatt Arnoldon tartotta a szemét. Igen, Ricsi. Ki más? Azt hiszem, Ricsi már rég leadta a drótot, így sok újat nem mondtam Corteznek, de nagyra értékelem, hogy úgy tett, mintha nem tudna mindenről... Amúgy pedig a napom nagy része azzal telt, hogy próbáltam betelni Cortez látványával. Hihetetlenül

j.színe lett, barna arcában pedig csak úgy ragyogott sötétkék szeme. Az egyébként feketének tűnő haját kiszívta a nap, így egészen sötétbarna lett. Rendszerint, ha hosszú ideig nem találkozunk, utána mindig mellbe vág, hogy mennyire tökéletes, és ilyenkor szoktam elkezdeni tépelődni, hogy vajon mit szeret pont bennem. De ezúttal nem hagytam, hogy a démonjaim elbizonytalanítsanak. Elvégre itt ez a srác, aki igenis hozzám jött vissza. Oké, meg mert itt élnek a nagyszülei, végül is itt lakik, ide jár suliba stb... Viszont. Hozzám jött át az éjszaka közepén, hullafáradtan, hogy találkozzunk egy kicsit. Az egész napot végigbeszélgettük (meg egyebek ), és komolyan, csak azt vettem észre, hogy repülnek az órák. Amikor kipakolta a bőröndjét (na jó, sajátos technikát alkalmazva, inkább kibontotta az egészet), előkerültek az ajándékaim (póló, könyvjelzők, könyvek... ). Aztán Ricsi hívta Cortezt, és közölte, elég időt kaptunk, hogy „kiörüljük” magunkat, úgyhogy most már Virággal együtt átjönnek. És tíz perc múlva már ott is voltak. Reggel totál feldobódva ébredtem, a nap gyönyörűen sütött, és a kapunkban a sötétkék kocsinak lazán nekitámaszkodva a világ leghelyesebb fiúja várt rám. -Jól áll - jegyezte meg Cortez szórakozottan, és bár a napszemüvege miatt nem láttam, tudtam, hogy a szeme sarkában összefutottak a nevetőráncok. Naná, hogy a tegnap kapott IVNY póló volt rajtam tornacipővel és farmerrel. Aztán elindultunk, hogy felvegyük Ricsit, majd Virágot. Amikor jó idő van, ők mindig robogóval mennek suliba, de ma ragaszkodtak hozzá, hogy együtt érkezzünk. Velem együtt Ricsi is szörnyen szenvedett Cortez hiányától, csak mivel ők fiúk, egészen máshogy fejezik ki az érzelmeiket. Tegnap, például, amikor Ricsi megérkezett Cortezhez, nemes egyszerűséggel ráugrott. Fiús dolog, rájuk hagytuk. Miután mind a négyen meglettünk, Cortez a Szent Johannához hajtott. Nem akartunk feltűnőek lenni, de sikerült mindenkinek a figyelmét magunkra vonni, ugyanis útközben Ricsi előremászott, és addig nyomkodta a CD-t, míg meg nem állapodott a The Offspring Pretty Fly című dalánál, amit max hangerőre nyomott. A négy lehúzott ablakon át kihallatszott a mérhetetlen decibellel üvöltő zene, és ahogy megálltunk a suli előtt, mindenki felénk fordult. A többiek azonnal Cortezt kezdték faggatni (Dave tudni akarta, hogy milyen filmeket adtak a gépen, Zsolti, hogy milyen kaját adtak a gépen, Macu pedig, hogy Cortez hozott-e neki ajándékot ), úgyhogy ők hatalmasakat röhögtek, aztán hirtelen Edina és a két csatlósa állt meg mellettünk. Összetalálkozott a tekintetem Kingáéval, aki afféle „nyugi” pillantást vetetett rám, így megpróbáltam egyenletesen lélegezni. - Szia, Cortez, örülök, hogy rendben megérkeztél - köszöntötte feltűnően kedvesen. Közben a haját dobálta át a válla fölött, amiről ő talán azt hitte, hogy jól néz ki, de őszintén, elég furán vette ki magát. Mintha rángana vagy valami ilyesmi. - Kösz — felelte unottan Cortez. -Követtelek Twitteren. Hiányoltam a képeket, reméltem, feltöltesz párat... - magyarázott mosolyogva Edina. Nem, komolyan nem hatotta meg, hogy ott álltam Cortez mellett, úgy csinált, mintha láthatatlan lennék. Örömmel vettem tudomásul, hogy Dina az utolsó évben sem tett le arról, hogy felkeltse Cortez érdeklődését. Hogy nem unja még? -Ja. Nem szoktam képeket feltölteni. Inkább elküldöm mailben... - mondta Cortez. - Óóó - bólintott Edina. - Akkor talán többször kellett volna csekkolnom az e-mailem - nevetett fel. -Vagy, mondjuk, ezt nem rád értette, és neked nem küldött egyet sem - szólt rá Kinga élesen. Edina pislogott párat, aztán a három a-s lány sértődötten becsörtetett a suliba, mi pedig továbbra is a lépcső előtt ácsorogtunk. -Hé, ott repül Harry Potter - mutatott Zsolti mögénk, mire mind hátranéztünk. Karcsi szélsebesen száguldott le a bringájával a dombról, sőt. Egyenesen felénk tartott. - Nem lassít? - pislogott Virág. - Valamit kiabál - hunyorgott Dave. - De nem értem pontosan. -Valamit a fékről, nem? - fülelt Macu. - Na, jó, álljunk félre - húzott oldalra Cortez. - Karcsi, lassíts! Nagyon gyorsan mész! - formált tölcsért Virág a kezéből, és úgy kiáltott a felénk tartó tizenegyedikes fiúra. - Nincs fééékem! - sikította Karcsi, és ezúttal már értettük, amit mond. Aztán szélsebesen elhúzott mellettünk, és meg sem állt a tujáig. A biciklije fennakadt a bokorban, Karcsi pedig átrepült rajta. Látványos volt. - Ez szimpla volt vagy dupla? - tűnődött Zsolti. - Szimpla. Csak egyet fordult a levegőben - közölte Kinga. - Szerintem dupla volt.

-Mondom, hogy szimpla! Ne értetlenkedj már állandóan! - vitatkozott Kinga. -Nézzük vissza - állt közéjük Dave, és a mobilját feltartva megmutatta az imént rögzített felvételt. Amíg ők azzal voltak elfoglalva, hogy szegény Karcsi szimpla vagy dupla szaltót produkált esés közben, mi, Katával és Virággal odarohantunk a bokorhoz, és a fájdalmasan jajgató Karcsi fölé hajoltunk. - Egyben vagy? - kérdeztem aggódva. - Aúú - felelte. Igen, sejtettem. Megragadtuk a karját, és felrángattuk, közben meg Virág megkereste a szemüvegét, ami lerepült. Karcsi a bringáját tolva indult el a porta felé, fűfoltos gatyája a térdénél ki is szakadt, és a könyökét is lehorzsolta. De az ő esetében annyira azért nem meglepő, hogy hétfő reggel az orvosi szobában kezdett. Máday rontott ki a suliból, és csípőre tett kézzel nézett körbe. -Jól láttam, hogy egy diák repült el az ablak előtt? - kérdezte dühösen. - Persze. Az új srác volt. Clark Kent - bólintott Zsolti. - Milyen Kent? - rázta a fejét Máday értetlenül. - Mi csak Supermannek hívjuk. Az a beceneve. Alig bír magával órákon. Szünetekben meg a suli előtt repked. Biztosan őt látta - magyarázta Ricsi. -Azt hiszitek, viccesek vagytok? - dühöngött Máday, aztán megakadt a tekintete valamin, és azonnal betorzult a feje. - Pósa! Mi van a füledben? Mi az a hatalmas lyuk? Te jó ég, azonnal gyere ide! Hát, igen, Ricsi a nyáron beszerzett egy fültágító izét, ami miatt a fülcimpájában van egy karika. Elég fura dolog, nem tudom miért tetszik mindenkinek, én elég nehezen szoktam meg a látványt... De Ricsi szerint menő, és ő amúgy is szereti kilyuggatni a bőrét, meg szerencsére nem olyan nagyot tetetett be, ez még a jó ízlésen belül van. Nekünk legalábbis. Máday azonban totál kiakadt. -Mégis hogy nézel ki? Miért kellett ez? Pósa, egyszer leszel harminc év feletti is, nem gondoltál még bele? És hogy lehet ezt visszacsinálni? Hogy néz ki a füled? Az agyamra mész! - ordította Máday. - És ezerszer megmondtam már, hogy ragaszd le a szemöldököd, az iskolában tilos a piercing! Komolyan mondom, az első dolgom lenne, hogy kicsaplak az iskolából, ha nem... - dühöngött, aztán észrevette, hogy mindannyian kérdőn nézzük, így kissé zavartan folytatta. - Ha nem lenne rád kevés panasz. - Mi? - néztem furán. Ricsire kevés panasz? Na, ez is egy érdekes nézőpont. A balhés ötös oszlopos tagjaként a panaszok egyötöde pont rá érkezik. Értelemszerűen. - Na, és ti? Antai-Kelemen! Örülök, hogy végre megtaláltad az iskolát. Éppen ideje volt. Nagy Zsolt, nem mondom még egyszer, hogy letiltalak a közösségi oldalról, ha nem hagyod abba az üzengetést! Felmayer, fénymásoltam neked egy példányt az új házirendből, Matsudával együtt átnyálazzátok, mert ha még egy panaszt hallok rátok a kütyük miatt, garantálom, hogy le fog fagyni a rendszeretek! - Á, semmi gond, csak a szokásos, hétfő reggeli eligazítás. Már megszoktuk. - Na, tűnés a szemem elől, van más gondom is - került ki minket, és széles mosollyal fogadta a mögöttünk érkezőket. - Kedves 9/a! - Hah! - vigyorgott Kinga. - Elkapta őket. Már éppen ideje volt. Az öt kilencedikes lány mosolyogva nézett Mádayra, Máday pedig mosolyogva nézett rájuk. Idilli pillanat volt. Vagy tíz másodpercig. Aztán az ig. helyettes hirtelen üvölteni kezdett, hogy „mégis mit képzelnek magukról?”, meg hogy „kit akarnak hülyének nézni? Átöltözés a mosdóban? Ezeréves trükk” továbbá, hogy „korábban kell kelniük ahhoz, hogy Máday eszén túljárjanak”. Jól megkapták, Máday közölte velük, hogy „ez egy iskola, itt bizony nem fogják kelletni magukat, vagy tanulnak és betartják a szabályokat, vagy nagyon hamar repülnek”. Szó nélkül, síri csendben hallgatták végig az igazgatóhelyettes dühkitörését. Fura, de ezúttal teljesen egyetértettem Mádayval. Persze, néha jópofa dolog kiborítani, meg hozzátartozik a suli életéhez egy- egy balhé. De tizennégy évesen miniszoknyában, full sminkben parádézni az iskolában? Nem, ez már tényleg sok. Egyébként viszonylag laza napunk volt, a legtöbb órán a szaktanárok a nyílt szakkörök hetével foglalkoztak, és az idei év tanmenetét ismertették. Virág a Corteztől kapott Jelly Belly cukrokat kóstolgatta, összekeverte a popcorn ízűt a fahéjassal és a cseresznyéssel (fúúj), aztán fintorogva nevetgélt azon, hogy milyen „undi” íze lett, közben mögötte Ricsi fingerboard akadálypályát épített tolltartókból meg könyvekből. Jacques Kázmér és Huba képregényt olvasott, és nagyon nagyokat nevetett rajta (?), Zsolti a telefonján nézett videókat, és azon röhögött, ahogy egy filmjelenetben Bruce Lee kitépi Chuck Norris mellkasszőrét (???). Dave frissítéseket telepített a gépére, Macu a házirenden vihogott, Cortez pedig az időeltolódás miatt a padra hajtotta a fejét, és aludt. Andris és Robi PSP-vel játszott az asztala alatt, Kinga belemerült a jegyzeteibe. Gábor és én pedig a tanárra figyeltünk. Merthogy amikor ezek a dolgok történtek, éppen óra volt!

Nyelvtan után, amikor kicsöngettek, Kardos kért még egy percet tőlem, hogy érdeklődjön, sikerült-e toboroznom pár embert az olvasókörre. - Egy kilencedikes lány biztosan jönni fog - jelentettem ki büszkén. - Egy? - kérdezett vissza Kardos, és úgy tűnt, komolyan csalódott, emiatt pedig én is azonnal elszomorodtam. - Sajnos eddig csak egy lányt sikerült elhívnom. Az a-sokkal még nem mertem próbálkozni... -Megértem. Nos, úgy tűnik, az idei tanévben is kevesen leszünk. Régi, nagy álmom, hogy a könyvtárat szinte megtölti a szakkör. Talán majd jövőre - sóhajtotta Kardos. - Remélem - sóhajtottam én is. Ha jövőre tele lenne az olvasókör, az tök jó lenne, mert akkor sokkal többen tartanának előadást, tovább tartana, amíg körbeérünk, mert tavaly végül is havonta ugyanaz tartott előadást, mivel csak négyen voltunk. Na, majd jövőre. Vagyis. Juj. Várjunk. Hát, jövőre én már nem leszek itt! Visszamentem a többiekhez, és csalódottan elmeséltem nekik, hogy az olvasókörre egyszerűen senki nem akar jönni. - És te ezen csodálkozol? - kérdezte Ricsi. - Nagyon vicces - vigyorogtam rá, aztán folytattam. - De ez tényleg jő szakkör, nem értem, miért van ekkora érdektelenség. - Egy szó - nézett rám Dave. - Társaság. -Mi? -Kik járnak olvasóra? Herripotter? Jacques szöszi barátnője? Kata, akit bár kedvelek, nem szívesen találkoznék vele egy sötét sikátorban... Frászt kapnék a cure-os külseje miatt. -Azért nem jönnek olvasóra, mert nem jár népszerű diák erre a szakkörre? - szakítottam félbe döbbenten. - Nézd meg a focit és a színjátszót. Tömve van - mondta Macu. - Ez nem ér! - ráztam meg a fejem. - Szerezz valakit olvasóra, aki vonzza a többi diákot - tanácsolta Dave. -Ööö... - tűnődtem el a hallottakon. Aztán bizonytalanul Cortezre néztem. -Felejtsd el. Nem megyek Kardos szakkörére - mondta, de olyan hangsúllyal, hogy tudtam, nyert ügyem van. Haha. Utolsó óra után bepakoltam a suliboxomba a könyveimet, és kihalásztam az aljáról az olvasókörre írt könyvismertetőmet. A könyvtár felé igyekezve egyre nagyobb hangzavarra lettem figyelmes, úgyhogy benyitottam. Aztán ledöbbentem. Ugyanis annyian voltak bent, hogy hirtelen azt sem tudtam, hova nézzek. Karcsi megszeppenten ült az egyik pádon, Flóra zavartan lapozgatott egy könyvet, Kata pedig a fejébe húzta a kapucniját, és a szakkör kezdetéig „relaxált”. Ahogy megpillantott, Kardos kihívott a könyvtárból, és behúzta magunk után az ajtót. - Reni, mit keres itt Antai-Kelemen és a társasága? - Megtöltik a könyvtárat - mosolyogtam. - Nekem ez nem tetszik. El fogják hülyülni a szakkörömet! -Nem fogják. És egyébként is, én csak Cortezt hívtam... - magyarázkodtam, mert ez tényleg így volt. Hát tehetek én róla, hogy ahová Cortez megy, oda megy mindenki? - A mai alkalom a próba. Ha nem tudnak viselkedni, kivágom őket! - sziszegte Kardos. -Cortezzel nem lesz gond - ígértem meg. Aztán magamban hozzátettem, hogy a többiekért viszont nem tudok felelősséget vállalni. Visszamentünk a könyvtárba, átverekedtem magam a székek között, és szembenéztem a társasággal. Cortez, Ricsi, Zsolti, Dave és Macu hozzám tartozott, plusz a kilencedikes lány (Bernadettnek hívják, ezt megtudtam ma) is. A többi diákot viszont Cortezék vonzották. Ott volt Edina (naná) és a két a-s lány, plusz egy rakás tizenegyedikes meg tizedikes. Szerencsére a 9/a-ból nem jöttek a lányok, csak egy szőke fiú, aki valahol hátul ült le. - Oké - bólogattam, és ennyi ember előtt kezdtem kissé lámpalázas lenni. - Szóval mindenkit köszöntök a Nyílt Olvasókörön. - Csókolom - kurjantotta be Zsolti. Ha azt hitte, azzal, hogy feldobja a hangulatot és mindenki röhögni kezd, segít nekem, akkor tévedett. -Szóval - tekergettem egy hajtincsem az ujjammal zavaromban, és felültem az asztalra, a többiekkel szemben. - Ma a Percy Jackson-sorozattal készültem, beszélgethetnénk arról, de ha van más ötlet, akkor szívesen változtatok, a lényeg, hogy a társaság nagy részét érdekelje. -Jó lesz a Michael Jackson - kiáltotta Dave. - Percy Jackson - javítottam ki. - Az is - vonogatta a vállát, közben meg folyamatosan nyomkodta a mobilját. Szerintem Twitteren értesítette

a követőit, hogy éppen milyen rendkívül érdekes dolog történik vele. - Rendben, akkor Percy Jackson. Olvasta valaki? — néztem körbe. Karcsi, Kata, Berni és én feltettük a kezünket. Mindenki más pislogva meredt felém. - Értem. Akkor elmesélem, miről szól. - vettem fel a térdemről a papírjaimat, és szépen összerendezgettem, miközben észrevettem, hogy Zsolti feltartja a kezét. Itt nem kell jelentkezni, mondd nyugodtan - szólítottam fel. -Azt akarom kérdezni, hogy hallgathatom szájtátva az előadást? - kérdezte Zsolti. - Tessék? - kérdeztem. Zsolti úgy döntött, inkább megmutatja, mire gondolt, úgyhogy hirtelen kinyitotta a száját, és úgy bámult rám. Aha, tehát így értette. Nem, kicsit sem zavaró, ha így fog nézni. Az egész könyvtár zengett a röhögéstől, Kardos pedig ellökte magát a polctól, és idegesen megrázta a mutatóujját. - Nagy Zsolt, csendben figyelsz vagy kimész! - Ma-hadok - „mondta” Zsolti, legalábbis tátott szájjal így hangzott a „maradok”. - Reni, nyugodtan kezd el - szólt rám Kardos. - Megvárom, amíg csend lesz — mondtam türelmesen, mert én nem siettem sehová, gondoltam, egyszer csak elhalkulnak. Nem kellett sokat várni, mert Cortez előre hajolva odanézett a tizedi- kesekre, akiknek ez elég volt ahhoz, hogy azonnal elhallgassanak. Hű. És elkezdtem. Amúgy nem is volt olyan vészes, a diákok az első percekben totál szenvedtek, de utána a fél társaság mobilozni kezdett (Facebookon lógtak), a másik fele viszont úgy tűnt, hogy figyel- Mondjuk, Cortez is a mobilozók közé tartozott, annyi különbséggel, hogy ő zenét hallgatott a készüléken, lehunyt szemmel félig lecsúszott a széken, és szerintem bealudt. Mondanám, hogy az időeltolódás miatt, de gyanítom, ez nem azért volt. Ő általában bealszik a könyvtárban. Viszont hozta az embereket, így természetesen nem haragudtam rá, amiért nem figyelt. A szakkör végén kaptam egy kis tapsot, és mindenki készülődni kezdett. - Reni, Antai-Kelemen! - szólt utánunk Kardos. Cortezzel együtt visszasétáltunk a tanárhoz, miközben Ricsi még mindig Percy Jacksonnal volt elfoglalva; kifelé menet Dave- et fárasztotta vele. -Nos. Köszönöm, remek előadás volt - nézett rám a tanár, aztán Cortezhez fordult. - Neked pedig köszönöm, hogy hoztál diákokat a szakkörre, továbbá hogy pofátlan módon végigaludtad az egészet - jegyezte meg szigorúan. - Semmiség - mosolygott szemtelenül Cortez. Kardos nem mondott semmit, mert tudja, hogy ha Cortez nem jön, akkor senki nem jön. Márpedig ennyien még sosem voltak egyszerre a könyvtárban. És még figyeltek is. Nagyjából. Megvártuk Virágot, aki nyakig festékesen érkezett meg a rajzról. -Úúú, oan nagyon jó volt! - ugrándozott boldogan. - Nektek milyen volt? - Emó, te tudod, ki az a Percy Jackson? - kérdezte Ricsi. - Ühüm. Láttam a filmet. -Van film??? - örült meg Ricsi, és azonnal el kellett vinnünk őket Virágékhoz, hogy még ma megnézzék. Cortez kirakott otthon, aztán gyorsan elköszöntem, hogy siessen haza, mert még mindig nem állt vissza teljesen az időeltoló- dás miatt. - Hívlak még este - hajolt oda hozzám, és megcsókolt. - Köszi a szakkört. Mosolyogva legyintett, aztán beszállt a kocsijába. A délutáni napsütésben néztem, ahogy elhajt, aztán vigyorogva bementem a házba. Hosszú nap: 5/4 — leragad a szemem. Kitti és a barátnői: 5/1 — Máday külön figyelmet szentel a társaságuknak. Nem szerencsés kilencedikben. Pretty Fly: 5/3 - reggel óta ez jár a fejemben. Kezdek megőrülni tőle. Cortez: 5/5*** - bevállalta miattam az olvasót, hozott egy csomó embert, egész nap vele lehettem... szerelmes vagyok. E-mail: 5/5 - Arnold írt, küldött pár képet, meg érdeklődött, hogy milyen a végzős év. Gyorsan vissza is írtam neki. Karcsi bicaja: 5/2 - a reggeli esés miatt nyolcas lett a kerekében, úgyhogy csak tolni tudta. Ricsi: 5/5 - este visszahívatta magát velem (sosincs felöltve az egyenlege), és elmesélte, hogy megnézték a filmet. Hát. Elolvasni sosem fogja a könyvet, de legalább érdekelte. Haladok. Szeptember 6., kedd A suli elé érve Cortez leparkolt (véletlenül Kardos parkolóhelyére, milyen meglepő), aztán odasétáltunk a többiekhez. Virág éppen a telefonjában mutogatta Béni, az öccse képét, akiből Ricsivel együtt „vad motorost”

neveltek. Na, jó, a fotón Béni fejkendőben és rock star feliratú pólóban, egy kis műanyag mocin ücsörög, amire halálfejes matricákat ragasztottak. Ricsi nagyon a szívén viseli, hogy Virág öccse „jó fej” legyen, és bár még csak tizenhat hónapos, nem egy ijedős kölök, a Kom Twist című dalán például folyamatosan röhög. A többiek a fotókon szórakoztak, és én is szívesen belefolytam volna a beszélgetésbe, csakhogy Kinga, aki a jelek szerint csak rám várt, ahogy megérkeztem, megragadta a karom és félrevont. -Renáta - kezdte a szokásos stílusában -, nagyon szívbemarkoló, ahogyan Cortez árnyékaként lézengsz, komolyan, könnyekig meghat, ahogy duruzsoltok, együtt jártok olvasókörre és olyan gusztustalanul boldognak tűntök, hogy nézni is hányinger, de lennél szíves észhez térni és csinálni a dolgod? - fejezte be a reggeli monológját. Döbbenten meredtem rá. -Mi van? - kérdeztem végül, mert rájöttem, ha azonnal nem értettem meg, mit szeretne, akkor később sem fogom. Gondoltam, inkább felidegesítem azzal, hogy visszakérdezek. -Jól hallottad. Szakadjatok el kicsit egymástól, és foglalkozz azzal, amivel kell. -Kinga - kezdtem a lehető legtürelmesebben. - Először is, Cortez szombat éjjel ért haza, nem találkoztunk június óta... - Na és? Tudtommal mindennap beszéltetek, ne játszd el a Kedves Johnt, hogy te otthon vártad a szerelmed... Á, ez nem ér, Kinga túl jól ismer. Honnan tudja, hogy magányos augusztusi estéimen Sparks karaktereivel azonosultam? A fenébe. -Oké, mit akarsz mondani? - váltottam témát, remélve, hogy nem térünk vissza Sparksra. -Hogy megérkezett, nagyszerű, most már itt van, nézd meg, bőbeszédűbb, mint valaha - biccentett feléjük. Odanéztem, Cortez éppen a zenelejátszóját nyomkodta. Kinga ma elemében volt. - De neked ettől függetlenül sok dolgod van. - Például? - kérdeztem, még mindig Cortezt nézve. Sose fogok tudni betelni a látványával. Hm. -Ha rám figyelnél, talán mondanám... - Bocs - fordultam vissza Kingához. -Holnap suliújság nyílt nap van. Jó lenne, ha koncentrálnál, mert csak a 9/a-ból nyolcán fognak jelentkezni, plusz a többi osztály. És három megüresedett hely van összesen. Ezenkívül örülnék, ha például készítenél a nyílt szakkörök hetéről... mit is? Várj, hadd gondolkodjam. Ja, igen! Fotókat! - förmedt rám. - Merthogy te lennél a fotósunk, rémlik? Vagy ha leadod, akkor szólj, mert biztos vagyok benne, hogy azonnal találunk a helyedre... - Nem adom le! - vágtam a szavába. - Én is így gondoltam - bólintott szigorúan. - Mi a választott tárgyad? - Még nem döntöttem el. - Gratulálok Csak azért, mert a többiek kitalálták ezt a nevetséges bojkottot, te is velük tartasz? - Nem, csak még nem tudom, mit válasszak. - Hihetetlen, hogy mennyire befolyásolható vagy. Ha pár hülye megindul, te vakon követed őket. - Nem követek senkit. Amúgy meg, az egyik „hülye” a barátod - emlékeztettem, hogy Zsolti volt az egyik kezdeményező a „nem akarok hallani az érettségiről” sztrájkban. - Nagyon tévedsz, hogyha azt hiszed, csak mert Zsolti a barátom, nem sorolom a hülyék közé. Köztudott, hogy ő a „főhülye”. Ennek semmi köze a kapcsolatunkhoz. Ez tény. Elég furán néztem rá, de Kinga úgy tett, mintha nem venné észre. -Jó, segítek a suliujságnál - tértem vissza az eredeti témára. - Még szép, hogy segítesz. Kötelességed - vágta rá. -Oké. Ennyi? - kérdeztem, mert már indultam volna vissza a többiekhez. - A szakmai része ennyi - bólintott határozottan. - És a nem szakmai? - szaladt fel a szemöldököm. - Rendben. Tehát. Edina elhatározta, hogy akkor is szétrobbant titeket Cortezzel. - Ez nem meglepő. Hogy akarja csinálni? -Nem fogod elhinni - vigyorgott gúnyosan. - Féltékennyé akarja tenni. - Már megint? - Bizony. -És kivel? - Pont ez az. Már nem sok mindenki maradt. Kiszemelte Andrist. - Neee - nevettem fel őszintén.

- Edina az élő bizonyíték arra, hogy az ember mindig süllyedhet mélyebbre. - Ez tény. - Mi az? - lépett hozzánk Virág, és kérdőn nézett hol rám, hol pedig Kingára. Azonnal beavattuk Edina új tervébe, és csengetésig „pletykáltunk" egy sort. Kinga tényleg mindig, mindent tud. Egyszer megkérdeztem, hogy honnan szedi az infóit, de azt mondta, „nem adhatja ki a forrását” (?). A termünk felé sétálva a folyosón egyre hangosabban szólt valami rémes zene, és amikor kinyitottam az ajtót, nem is volt kérdés, hogy tőlünk jön a zaj. A két rocker a tévéből üvöltetett valami hörgést, és komolyan nem akartam elhinni, hogy az egy szám, ami szól. - Halkítsátok már le! - ordította Kinga teli tüdőből. - Mi? Nem halljuk! Beszélj hangosabban! - kiáltotta Robi, közben meg Andris valamilyen érthetetlen okból kifolyólag ráugrott a hátára, és mindketten elestek, elsodorva Jacques padját. Jacques-kal együtt. Jacques rémülten nézett fel, én meg automatikusan nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem. A két rocker a földön birkózott, a tévéből megállás nélkül hörgött a Devildriver nevezetű „együttes”. Zsoltiék érkezése akár azt is jelenthette volna, hogy Andris és Robi abbahagyja a földön fetrengést. Igen, egy tökéletes világban bizonyára. A mi termünkben azonban Zsolti, Ricsi, Dave és Macu azonnal körbeállták a két idiótát, és egymás szavába vágva kezdtek drukkolni, és olyanokkal biztatni őket, hogy „harapd le a fülét, mint Tyson”, vagy „ne kíméld, rúgd, ahol tudod”. - Áááááááááá - ordított fel Robi artikulálatlanul, mire Ricsiék óriási röhögésben törtek ki. - Állatok! Fejezzétek már be! - pattant fel Kinga idegesen a padjából, és határozottan feléjük indult. Zsoltiék ösztönösen utat engedtek neki. Egy pillanat alatt szétválasztotta a két rockért, akik kifulladva tápászkodtak fel. Szakadtak a röhögéstől, ráadásul Robi füle totál piros volt, ami azt jelentette, hogy Andris minden bizonnyal beleharapott (?). Én nagyon nem kedvelem Edinát, de a fiúkat látva mégis drukkolok, hogy ne akarjon Andrissal járni. Még viccből se. Időközben ránk csengettek, és észre sem vettük, hogy Monsieur Durand az ajtóban áll és elég furán néz minket. Nem csodálom. Gyorsan felállítottuk Jacques padját, Cortez meg odaadta a kóláját Robinak, hogy tegye a hideget a fülére. Más kérdés, hogy a rocker inkább megitta. Na, mindegy. Durand duplafranciája után duplamagyarunk volt Kardossal, aki elég rossz passzban jött órára. - Avantgárd - kezdte köszönés nélkül. - Magának is! - kiáltotta Zsolti, mire mindenki felröhögött. A tanár lecsapta a naplót az asztalra, és felnézett az osztályra. - Nagy Zsolt a táblához, a többi csendben marad. - Most miért? Nem csináltam semmit - vitatkozott Zsolti. - A táblához. Zsolti feltápászkodott, és elindult a tanári asztalhoz. Ez nem lett volna vicces, ha normálisan megy. De mivel az úgy neki elég unalmas, inkább azzal szórakoztatott minket, hogy a jobb lábát maga után húzta. Kardos rezzenéstelen arccal meredt rá. - Miért nem jársz normálisan? - kérdezte idegesen. - Azt mondta a tanár úr, hogy jöjjek ki. Azt nem, hogy hogyan - érvelt logikusan. -Tanár úr - jelentkezett Ricsi. -Mi az, Pósa? - Kimehetek a suliboxomhoz? - Miért mennél ki? - Mert ott a tancuccom. -Szünetben mit csináltál? - fonta össze maga előtt a kezét Kardos. -Drukkoltam Andrisnak, hogy leharapja Robi fülét - ismerte be, mire az osztályban mindenki megpróbálta visszafojtani a röhögést. -Na, ebből elég lesz! Nagy Zsolt visszaül a helyére, és mindenki elővesz egy lapot - kiáltott ránk. Zsolti sántítva indult vissza a helyére, mire a tanár totál kiakadt. - Normálisan!!! Zsolti ezután teljesen ép járással ment a padjához, leült és szétnézett. Aztán közölte, hogy nincs papírja. Ez már tényleg sok volt, Kardos szó szerint ordított, az egész suli visszhangzott tőlünk. Hab a tortán, hogy Dave lebukott puskázással, Cortez beadta üresen a lapját (régi jó szokása), Virág pedig ceruzával írt (!!!). Ezután annyira nem lepődtünk meg azon, hogy nem mehettünk ki a szünetre, mert Máday jött látogatóba. - Tizenkettő bé! Miért hallok panaszt rátok a második héten? - kérdezte szigorúan. - Mert az első hét csak két nap volt - válaszolta Zsolti sajátosan. Ő félreértelmezte az ig. helyettes kérdését,

és tulajdonképpen azt indokolta meg, hogy miért nem a múlt héten érkezett ránk a panasz. Máday nem volt humoránál (ha egyáltalán van neki), úgyhogy nekünk is komolynak kellett maradnunk, mert elég zabosnak tűnt. Ezúttal megúsztuk egy szóbeli figyelmeztetéssel, de úgy, hogy ez volt az utolsó dobásunk. Ha azt vesszük, hogy negyedik napja tart a suli, jó tudni, hogy már nem „dobhatunk” többet. Infón Tölgyessy lazára vette a figurát, elmondta, hogy körülbelül milyen tantervet szán nekünk idén. Amúgy meg zöld utat kaptunk, azt csináltunk, amit akarunk. Amíg a többiek nekiestek a gépeknek (biztos rengeteg érdekes dolog történt a közösségiken reggel óra), én felnyitottam a tankönyvem, hogy bejelöljem, mit kéne megtanulnom. Világéletemben technikai analfabéta voltam, de nem igazán zavar a dolog. Csak annyi a hátránya, hogy amíg a többiek ösztönösen használnak és értenek dolgokat, nekem meg kell tanulni, mert csúnyán le vagyok maradva. így jár, aki nem kocka. A mellettem lévő gépnél Virág félpercenként meglökött, és szólt, hogy „nézzem meg azonnal, mennyire ariiiii”. Mivel valami blogoldalon volt, ahová „cuki állatokat” töltöttek fel, esély nem volt rá, hogy óra végéig abbahagyja a jajgatást. Még tesi előtt, az öltözőben is arról magyarázott, hogy neki márpedig kell egy kis csacsi. Tami bekötötte az edzőcipőjét, aztán mosolyogva ránk nézett. Viszonoztam a mosolyt, mert bár úgy tűnik, nem sokszor leszünk egy társaságban, azért jó tudni, hogy nincs semmiféle harag. Nem úgy, mint Edináékkal. Akik átöltözés közben ráérősen beszélgettek, flangáltak körülöttünk, és minden bizonnyal szörnyen büszkék voltak az alakjukra és nyári barnaságukra, máskülönben nem sétálgattak volna fehérneműben, amikor két perce becsöngettek. Kinga nem valami tapintatos, úgyhogy kifelé menet kivágta az öltöző ajtaját, és úgy is hagyta (!), miközben a fiúk pont elhaladtak a folyosón, az udvar felé. Edináék azonnal sikongatni kezdtek és üvöltözni, hogy „csukják be az ajtót”, de az a-s fiúk zavarukban továbbmentek, utánuk pedig Andris és Robi érkezett. Akiknek pedig a szellemi szintje megkérdőjelezhető, tehát kitört belőlük a röhögés, és a lányöltözőbe mutogatva, egymásnak próbáltak magyarázni, de annyira nevettek, hogy senki nem értett egy szót sem belőle. Igen. A majdnem tizennyolc éves fiúk viselkedése. Érett. Mindenképp. Mi, Virággal és Kingával a folyosón álltunk, amíg tartott a műsor, majd kikerültük a még mindig röhögőgörccsel küzdő rockereket, és kimentünk az udvarra. Cortezék társasága már rég kint volt, így ők kimaradtak az öltözős sztoriból (szerencsére). Korponay tanárnő, aki csak ránk várt, felénk kiáltott. -Rendben. Az iskola előtt bemelegítés, helyben futás, nyújtás... - tapsolt ütemre, aminek hallatán Kinga futólépésben elszaladt, mi azonban Virággal ráérősen sétáltunk a kapu felé. Minek annyira sietni? Cortez mellett elhaladva hozzáértem a kezéhez, mire megfordult és mosolyogva nézett rám. - Sulikörök? - kérdezte, rákulcsolva az ujjait az enyéimre. Bár már kilenc hónapja járunk, az érintésétől még mindig liftezni kezd a gyomrom és sokkal szaporábban ver a szívem. Jó dolog ez a szerelem és boldogság, függetlenül attól, hogy tachikardiás lettem tőle. (Zárójelben megjegyzem, nyáron kiolvastam két Robin Cook könyvet, úgyhogy rám ragadt pár orvosi kifejezés. ) A következő pillanatban az a-s lányok léptek ki az udvarra. Rajtuk miért feszül ennyire az egyentornaruha? Mi, Virággal nem nőttünk? Vagy ők mosták ki nyolcvan fokon... Pff. A három a-s libasorban kezdett futni a kijárat felé. - Lődd ki az egyiket - röhögött Zsolti. - Melyiket? - tette le Ricsi a focilabdát, és nekifutott. — Vigyáztam! - kiáltotta, és már el is lőtte a labdát. A sor elején futó Edina combján akkorát csattant a labda, hogy még én is a szám elé kaptam a kezem. - Uhhh - nevetett fel Dave az arcát fogva. -Jól vagyok - kiáltotta Edina előredőlve, a lábát dörzsölgetve. - Bocs, focizunk - üvöltött Ricsi. -Tudom, semmi gond. Nem fájt - füllentett Dina. Aztán tovább sántikált. A fiúk összeröhögtek, Korponay pedig a fejét ingatva szólt, hogy „óvatosabban”. A suli előtt Kinga a füvön nyújtott (te jó ég, a homlokával meg tudja érinteni a térdét!!!), Tami pedig karkörzéseket csinált. Ügy tűnt, ők komolyan veszik, hogy mozgás előtt be kell melegíteni. Mi, Virággal nem figyelünk ezekre a részletekre. Pedig kéne. -Jól van, lányok, indítom a stoppert - emelte fel az órát a tanárnő, miközben a sípját a szájához vitte. Aztán megfújta. Kinga és az a-s lányok, mintha csak kilőtték volna őket, már el is tűntek a szemünk elől. Én akkor még a copfomat igazítottam meg, Virág meg ásítozott. - Reni, Virág! Máris tíz másodperc lemaradásotok van. Tizenöt. Gyerünk, gyerünk! Húsz! - ordított ránk a tanárnő.

Mivel ezután Korponay idegesen az arcunkba fújta a sípját, amitől tuti, hogy halláskárosodásunk lett, megragadtam Virág karját, és elrángattam onnan. Tulajdonképpen meglett volna a két kör, ha... ha formában vagyunk. De nem voltunk, így az első sulikört még kiszenvedtük valahogy, bár már akkor szörnyen szúrt az oldalam, Virág meg ordított, hogy a „sebességtől” fáj a foga. Zihálva kapkodtam a levegőt, miközben próbáltam neki megmagyarázni, hogy az orrán át lélegezzen, de hiába. Tátott szájjal rohant. És őszintén, fogalmam sincs, hogy miért. Másfél kör után nem bírtuk tovább, félreálltunk, és hanyatt vágtuk magunkat a füvön. Én felhúztam a térdeimet, és próbáltam olyan pózt találni, ahogyan kapok levegőt, Virág pedig még mindig vicsorgott, és a felső fogsorát tapogatta. Mi és a sport. Hát, igen. Órarendünknek hála, ma csak hat óránk volt, úgyhogy amíg a többi osztály hetedik órában szívott, mi a suli előtt csoportosultunk és zajongtunk. Egészen addig, amíg a gondnok ki nem jött. - Milyen órátok van? - kérdezte gorombán. - Nekem svájci - felelte Dave büszkén. - Fiam, ne szórakozz velem - rázta meg a fejét a gondnok. - Nem szórakozom. Nézze csak meg! Apámtól kaptam. Márkás - indult meg a gondnok felé, de Cortez megragadta a zakóját, és visszarántotta. - Mi az? - kérdezte Dave értetlenül. - Ma csak hat óránk volt - mondtam a gondnoknak. - Áá, hogy olyan óra - esett le Dave-nek. - Akkor tűnés haza - förmedt ránk nem túl barátságosan. - De szakkörök vannak - magyaráztam. - A szakkörösök befelé, a többi meg szétoszlik innen - morgott a gondok. A gondok elég undok, úgyhogy szót fogadtunk neki, viszont amikor hátat fordított nekünk, Zsolti mutogatott pár dolgot. Pech, hogy a gondnok ezt mind látta az üvegajtó visszatükröződéséből, úgyhogy megindult Zsolti felé. Aki rohanni kezdett. És a gondnok is. - Idióta - nézett utána Kinga. - Most komolyan, ennyire vagy gyors? Ez szánalmas! — kiáltott Zsoltira. Előbb Zsolti, majd a gondnok is eltűnt a kanyarban, így nyugodtan beszélgethettünk tovább. -Muszáj lefotóznom a színjátszósok nyílt óráját - mondtam Corteznek. -Jó - felelte kicsit furán. Gondolom, nem volt ellenére, azért nem értette, hogy miért jelentem be. - De hívlak, ha hazaértem - tettem hozzá. - Visszajövök érted - mosolyodott el. Engem pedig totál elöntött a boldogság. Nem is számítottam rá, hogy ma még találkozunk... hűűű. - Koszi - néztem rá hálásan. -Jönnek - jelentette be Dave. Kinga kirángatott a táskájából egy üveg ásványvizet, és unottan kitartotta a karját. A mellette elrohanó Zsolti kikapta a kezéből, és futás közben kinyitotta, majd beleivott. A fele az arcára ömlött. - Kösz - kiáltotta. Rögtön utána megérkezett a gondnok is, aki zihálva kapkodta a levegőt, majd megállt és megtámaszkodott a térdén. - Nem bírom - fulladozott. - Megértem, uram - állt meg mellette Dave. - Pedig ha tudná, mit mondott az előbb önről... - tette hozzá. -Mit? - kapta fel a fejét a gondok. Már nem is tűnt annyira fáradtnak. Dave körbenézett, aztán közelebb hajolt hozzá, és halkan odamondott valamit. - A kis szemét! - kerekedett el a szeme, és megszívva magát, rohanni kezdett. A fiúk szakadtak a röhögéstől. - Mit mondtál neki Zsoltiról? - kérdeztem. - Á, nem lényeg - legyintett Dave. - De izé. Nem is mondott semmit, nem? - pislogott Virág. -Nem. De így még elszórakoztatnak minket egy darabig... - vigyorgott Dave, és bekészítette a telóját, hogy felvegye a következő „kört”. Mikor kicsöngettek a hetedik óráról, már egészen nagy csoport gyűlt össze, a diákokat teljesen lekötötte a „Zsolti kontra gondok” rohangálás. Sajnos mi nem várhattuk meg a végét, mert Kingával együtt sietnem kellett a színjátszóra, viszont utólag a többiek elmesélték, hogy Zsolti egészen nagy előnyre tett szert, úgyhogy a budai utcákon kacskaringózva még arra is volt ideje, hogy hazaugorjon ledobni a táskáját. A színjátszó nyílt napja alkalmat adott arra, hogy jobban megismerjem az öt kilencedik a-s lányt. Nem egy kellemes társaság. Kitti, a „bandavezérük”, Kinga húga, feltűnően szép lány, aki ezzel tökéletesen tisztában

van, éppen ezért beképzelt és flegma. Az újdonsült legjobb barátnője Dóra. Szőke hajú és kilencedikes korához képest pofátlanul csinos. Ők ketten a legveszélyesebbek, a másik három afféle utánfutó. Kriszti (fekete hajú, magas és brutál vékony), Dalma (állandóan susog valamit a többieknek, amin hangosan vihognak) és végül Gabi, a legcsendesebb és egyben a legsunyibb is. De jó kis társaság. Bah. Színjátszó: 5/4 - sok-sok fotót készítettem, közben pedig igyekeztem kiállni Kinga mellett. A húgával vitatkozott, aki folyamatosan visszabeszélt neki. Zsolti vs gondnok: 5/3 - ennek még lesz folytatása... Cortez: 5/5*** - visszajött értem a sulihoz, és mivel még nincs tanulnivaló a héten, mielőtt hazavitt volna, elmentünk mekibe. Gyakorikérdések: 5/2 - valaki lepontozott, pedig már 98%-os volt a válaszaim hasznossága. Most kezdhetem megint feltornázni. Vacsora: 5/1 - kijevi csirkemell petrezselymes krumplival. A recept szerint. Amúgy meg a sajt kifolyt, a krumpli pépes lett, a petrezselyem meg kimaradt. Anyu főz. No comment. Facebook: 5/? - Dave-től kaptam egy meghívót péntek estére. „Végzős grillparti Zsoltiéknál". Mivel minden osztálytársam visszajelölte, hogy megy, így én is. De mi lenne, ha mivel úgyis napi kapcsolatban vagyunk, a net helyett olyan elavult, ősrégi formaságokkal próbálkoznánk, mint például a személyes megbeszélés? Csak egy ötlet. Az időutazó felesége: 5/5* - Henry és Claire. Woow. Szeptember 7., szerda Egész nap lekötött a suliújság, komolyan, még soha nem volt ekkora verseny azért, hogy ki kerülhessen be a szerkesztőségbe. Szerencse, hogy szerdánként csak öt óránk van (éljen az új órarend), mert amikor kicsöngettek fizikáról, rögtön a suliújság termébe mentem. Egyébként a tanév első fizikaórája érdekes lett volna, ha minket nem Gondos új hajszíne foglalkoztatott volna leginkább. A régi, lángvörös árnyalat már a múlté, úgy tűnik, az idei trend a tűzpiros. Régi urban legend a suliban, hogy Gondos tanárnő a kémialaborban kísérletezi ki magának az új színeket. Nem tudom, mi igaz ebből, de tény, a tanárnő ezúttal úgy néz ki, mintha folyamatosan égne a feje. Na, mindegy. A szerkesztőség termében felültem az a-s Krisztián melletti pádra, aztán Kingát hallgattam, aki „eligazítást tartott”. Amolyan diktatórikus rendszert tart fent az újságnál, hosszú, lelkesítő beszédekkel, az ellentmondás egyértelmű elutasításával és néhány tanárt megszégyenítő fegyelmezéssel. Én például véletlenül fújtam egy rágólufit, mire Kinga egy pálcával (igen, van pálcája, azzal csapkodja a kivetítőt és néhány diákot is) felém bökött. A frászt hozta rám, és hirtelen nem tudtam, hogy most azonnali, kötél általi halál a büntetésem, amiért csattogtam egyet, vagy elég, ha ijedtemben lenyelem a rágom. - Bocsánat - motyogtam. Kinga szigorúan bólintott egyet (ezek szerint elfogadta a bocsánatkérésem, vagy mi), én meg kiköptem egy zsepibe a rágom. Nem mertem felállni, hogy kidobjam (ki tudja, ez mit váltana ki belőle), úgyhogy bedugtam a farmerem zsebébe. Lábjegyzet magamnak: ne felejtsem el kidobni, mert anyu ki fogja mosni véletlenül. Mikor Kinga befejezte a beszédét (szerintem a Titanic vágatlan változata lement volna közben), lassan megérkeztek a suliújsághoz jelentkező diákok is. Nemcsak kilencedikesek jöttek, jó pár felsőbb évfolyamba járó diák is újra megpróbált bekerülni a csapatba. Karcsi lámpaláztól és Kingától reszketve ült le egy padhoz, és mivel halmozottan küzd a szociális fóbiákkal, félő volt, hogy elájul. Kitti és a csapata is megérkezett, magabiztosnak és elszántnak tűntek, amivel kellőképpen megijesztették a többi jelentkezőt. Más kérdés, hogy a „felvételi" végén elolvastam az öt lány írását, amiből négy kritikán aluli volt. Helyesírási hibák, szóismétlés, idegen szavak használata nem megfelelő szövegkörnyezetben, értelmezhetetlen mondatok... - Istenem, ez tragédia - csapta le Kinga az asztalra Kitti „művét”. Az volt a feladata, hogy zeneajánlót írjon három albumborító alapján. Nem igazán sikerült neki. - Ez nem lehet az én húgom - szörnyülködött tovább. - Ultimátumot fogok adni a szüleimnek, hogy bevallják, melyikünket fogadták örökbe. - Kinga, a testvérek sokszor nem hasonlítanak egymásra. Belsőleg. Amúgy pedig sajnos be kell látnod, Kitti most ugyanúgy néz ki, mint te, kilencedikben. Plusz egy kis smink, mínusz fájdalmasan szoros copf. Egyébként mint két tojás... - magyaráztam. - Mert a kis dög utánoz - förmedt rám Kinga. - Oké, ne velem dühöngj - tettem fel a kezem. Jellemző, hogy ha Kinga ideges, rajtam vezeti le. - Inkább haladjunk - tanácsoltam.

-Jó. Hol tartasz? - kérdezte feszülten. -Végeztem a kilencedikesekkel. - Észrevétel? -Van - biccentettem a papírok között kutakodva. - A 9/a-s lányok közül négy biztos, hogy nem... - Milyen meglepő. - Viszont az ötödik nagyon jó. -Mutasd. Melyik? - kapta ki a kezemből. - Ööö... - mozdultam a papír után, hogy még le tudjam olvasni a nevet. - Gabi. - Kizárt dolog. Nem vesszük be - gyűrte össze a lapot anélkül, hogy beleolvasott volna. -Kinga - próbáltam ellenkezni óvatosan -, tudom, hogy te vagy a főszerkesztő, tudom, hogy te döntőd el, hogy ki lehet suliújságos, és tudom, sőt, meg is értem, hogy nem akarsz a 9/a-ból bevenni valakit. De tedd félre a személyes ellenszenved, és olvasd el. Őt be kell venned. Nagyon jót írt. Kinga végiggondolta a hallottakat, széthajtotta a papírgalacsint, majd lecsapta az asztalra, fölé hajolt, és a szája szélét rágva olvasni kezdett. Mikor végzett, ököllel ráütött a padra. Nem szóltam egy szót sem, nem kezdtem, hogy „én megmondtam”, inkább jobbnak láttam, ha csendben maradok, mert Kingának szemmel láthatóan volt elég baja. Ezután a többi suliújságos is átolvasta az írásokat, sorban adtuk egymásnak, majd következett egy igen hosszú tanácskozás. Merthogy a három üres helyre öt kiváló írás érkezett. Ezek közül kettőt Kinga eldöntött, egy helyre pedig maradtak hárman. Amiről szavaznunk kellett. Érvek, ellenérvek, pro és kontrák, valamint rengeteg döntetlen szavazás után Máday visszajött a terembe. - Sikerült? - kérdezte a karórájára pillantva. - Nem - tárta szét a kezét Kinga. - Viszont már mennénk - közölte Krisztián. - Na, ide figyelj! Mindannyian fáradtak vagyunk, mégsem hisztizünk vagy szenvedünk. Vagy befogod és itt maradsz, amíg nem döntünk, vagy mehetsz, és máris megoldódott az egyik helyhiány - ordított rá Kinga. Krisztián összefont karral hátradőlt, és csak sejtettem, hogy mit gondolhat. - Rendben. Utolsó szavazás - vette fel Máday az asztalról a lapokat, mi pedig koncentráltunk, remélve, hogy most már tényleg végzünk. Akármennyire is pedáloztam, Karcsi kiszóródott, egyszerűen nem szavaztak rá annyian, mint az egyik tizedikes lányra. Kicsit csalódottan vettem tudomásul a többség döntését, és elég nagy gondban voltam, mert péntekig nem mondhattam el Karcsinak, hogy idén sem lett suliújságos. Hazaérve bepakoltam holnapra, aztán felhívtam Cortezt, mert gondoltam, elmeséltem neki a kissé hosszúra nyúlt suliújság nyílt napot. A jelek szerint neki sokkal klasszabb délutánja volt, Ricsivel, Zsoltival, Dave-vel és Macuval Fifát játszottak. Ööö, igen. A szülők által előszeretettel hangoztatott kérést, miszerint „olyan jó idő van, sportoljatok”, úgy is lehet értelmezni, hogy nyitott ablaknál playstationöznek. Mivel a „rangadó" még akkor is tartott, amikor beszéltünk Cor tezzel, és bár nagyon koncentrált, a hangjából azonnal tudtam, hogy annyira nem figyel rám, inkább elköszöntem, és leraktam a telefont. Nem akarok az a barátnő lenni, aki nem veszi tudomásul, hogy a barátjának vannak haverjai, akikkel egy Fifa délután mennyire, de mennyire nagy programnak számít. Eszembe sem jutna ilyenért megsértődni. Elvem, hogy „nem fojtjuk meg egymást”, így ha Cortez Ricsiékkel lóg, nem esem kétségbe, hiszen nekem is van életem. Haha. Idilli délután, olvasás a kertben, aztán Virággal kimentünk megsétáltatni Claude Bukowskit. Virág elmesélte, kinek drukkol valami tehetségkutató műsorban (passz, ezer éve nem néztem tévét), aztán kitárgyaltuk, hogy Edináék mennyire túljátsszák az agyukat utolsó évben, és persze átbeszéltük a legfontosabbat is. Méghozzá, hogy sok-sok lánynak okozva csalódást, szeptemberre a négy menő végzős fiú (Cortez, Ricsi, Zsolti, Dave) közül három úgy érkezett suliba, hogy továbbra is van barátnője. Mindenfajta szavazás, fogadás, kommentáradat és posztolás hiábavalónak bizonyult a nyáron. Kitartottunk. Wow. Grillparti: 5/5* - Dave és Zsolti ma ebédszünetben felvilágosítottak minket, hogy mit is jelent pontosan a végzős grill buli Zsoltiéknál péntek este. A fiúk kitalálták, bedobnak a közösbe, mi, lányok, pedig vegyünk kaját és grillezzünk. Kedves gondolat, nem mondom. Kinga természetesen kikérte magának ezt a „hímsoviniszta” hozzáállást, és közölte, ő nem „főz férfira”! Végigröhögtem a szünetet. Fifa: 5/2 - Cortez kilenc után hívott, hogy most tudunk beszélni. Gondoltam, befejezték. Pedig nem. Csak csapatcsere volt. Már nem azért, de ők tudják, hogy suli van? Claude Bokowski - 5/3 - nagyon szeretem Virág kiskutyáját, akárhogy is hívják éppen, de ma megrágta a farmerem szárát. Anyu: 5/4 - vacsora után a konyhában elmosogattam, közben pedig váltottunk pár szót arról, hogy mit

válasszak érettségi tantárgynak. Nem jutottunk sokra, mert épphogy bele kezdtünk, lement a lefolyón egy kisvilla. Úgyhogy szét kellett szerelnünk. Ezután abban maradtunk, hogy egyelőre vízvezeték-szerelőnek készülök. Szeptember 8., csütörtök Miután egy „tegnap délután nem is találkoztunk” köszöntéssel végre elengedtem Cortezt, akit kábé négy percig ölelgettem a kapunkban, beszálltunk a kocsijába, és elindultunk a sulihoz. Gyönyörű reggel volt, a madarak csiripeltek, az égbolt tiszta volt, hétágra sütött a nap, és ki volt vasalva a világoskék blúzom is. Szóval nagyjából minden passzolt egy remek naphoz. Igen. Majdnem. A suli előtt a többiekhez csatlakozva próbáltam bekapcsolódni a beszélgetésbe: - Miről van szó? - kérdeztem. - Próbálunk rájönni, hogy mi az a PVO - mondta Macu. - PVO? - kérdeztem vissza. -Ja. Az órarend szerint ez ma az első óránk - bólintott Zsolti. - Tipp? - Nem voltam itt - vonta meg a vállát Cortez. - Én pedig nem figyeltem - húztam el a számat. - Hőőőő - kurjantották a többiek, amiért azt mertem mondani, nem figyeltem egy órán. -Jó, tudooom nevettem fel. - De csak mert sms-eztem - ismertem be. - Hőőőőőőőőőőőőőőő! - óbégattak még hangosabban, jelezve, hogy nem hisznek a fülüknek. Én sms- eztem, órán??? Nincs mese, világvégehangulat. -Cortez nem volt itthon, és egyébként is, ez első nap volt, a négy ofő alatt. Amúgy soha nem sms- eznék, és mindig figyelek - mondtam büszkén. - Na, azért - röhögtek ki. Dave a telóján netezett, és minden PVO-t felolvasott, amit a Google rövidítésként talált, de nem igazán passzolt egyik sem a sulihoz. Kissé meg voltunk lőve, egészen addig, amíg Kinga meg nem érkezett. -Asszony, mi az a PVO? - kérdezte Zsolti. - Zsolti, utoljára mondom, fogytán a türelmem. Ne nevezz így, mert egy szép pillanatban elborul az agyam, és nem állok jót magamért. Ha nem szeretnéd gipszben tölteni az elkövetkező heteket, válogasd meg a szavaidat - szólt rá higgadt, épp ezért fenyegető stílusban. Zsolti egész egyszerűen kiröhögte, aztán, mintha mi sem történt volna, gyors csókot váltottak (mindig ügyelnek arra, hogy mások ne érezzék kínosan magukat a társaságban attól, hogy ők járnak), majd Kinga megvetően nézett körbe. -Ha figyeltetek volna, tudnátok, hogy a PVO röviden pályaválasztási órát jelent. -Ammeg’ minek? - kérdezte Zsolti kulturáltan, mire mindannyian felröhögtünk. -Hogy a csökkent értelmi szintű tanulók is rájöjjenek idővel, hogy mihez kezdenek érettségi után - nézett rá Kinga dühösen. -Kire gondolsz? - bandzsított Zsolti. -Tudod, nagy előnyöd, hogy jól mutatsz mellettem. Némileg kompenzálod vele a viselkedésed. Némileg vigyorgott Kinga gúnyosan. - Neked meg nagy előnyöd, hogy annyira hülye vagyok, hogy bírlak - vigyorgott rá vissza Zsolti. - Na, most ezzel kit akartál megbántani? Magadat vagy engem? - ráncolta össze a szemöldökét Kinga, mire mindketten elnevették magukat. Ők aztán tényleg nagyon furák együtt. De valamilyen érthetetlen okból kifolyólag működik a dolog. Érdekes. -Szóval pályaválasztási óra - nyomkodta az érintős kijelzőjét Dave. - Már át is írtam az órarendben. Elküldjem valakinek? - fontoskodott. -Szerintem, ha nagyon összekapjuk magunkat és csak erre koncentrálunk pár percig, akkor meg tudjuk jegyezni - nézett rá Cortez. -Jól van na, csak kérdeztem. Letöltöttem egy új alkalmazást, amivel... - kezdte Dave. Mivel a mondandója leginkább Macut érdekelte, máris megnézték, hogy is működik az az alkalmazás. Rém izgalmas és érdekes dolgok ezek. - Izé - töprengett Virág. - Ki a PVO-tanár? - Remélem, nem Kardos. Sok lesz már belőle a héten - húzta el a száját Cortez. -Nem hinném. Basszus, lehet, hogy Máday? - röhögött fel Ricsi. A találgatások közepette egyedül Kinga mosolygott önelégülten. - Mondd már meg, te biztos tudod - lökte meg Zsolti.

- Á, a találgatásotoknál jobban csak azt fogom élvezni, amikor rájöttök. - Ha Kinga örül, akkor tuti szívunk - csettintett Ricsi idegesen. - Nem mind - vonta fel a fél szemöldökét Kinga, és rám nézett. Én meg lesütöttem a szemem. Neeeeee! Ááááááá! Végem van. - Mi az? - kérdezte Virág, amikor észrevette, hogy lefehéredtem. -Hát - szólt Cortez. - Csütörtök, első óra. Az Renié lesz - karolta át a vállam, és magához húzva átölelt. - Télleg’ - helyeselt Zsolti. - Vladár? - kérdezte Virág félig boldogan, mert ő kedveli a rajztanárt, félig pedig gondterhelten, mert tudja, nekem annyi. - Vladár - erősítette meg Kinga. És ezzel hivatalossá vált. Régi jó barátom és én ismét találkozunk a csütörtöki első órában. Csengetéskor mint a kisangyal, úgy ültem a helyemen. - Réni! - fordult hátra hozzám Jacques. - Ne most - suttogtam idegesen. Nem léphet be a terembe Vladár úgy, hogy beszélgetek, azonnal kiszúrná, beszólna, megalázna a többiek előtt, és megalapozná a kapcsolatunkat erre a tanévre is. - Búú - szomorodott el Jacques, és visszafordult a helyére. Aj, annyira kedvelem Jacques-ot, nem fojthatom belé a szót, csak mert rettegek VLadártól. Kit érdekel? Szegény Jacques, miért ne mondhatná el, amit akar? - Pszt - hajoltam előre, és megböktem a vállát. Jacques nem fordult hátra, tehát tényleg megsértettem. A fenébe. Gondolkodás nélkül felálltam, és a széke mellé guggoltam. -Jacques - kezdtem, megsimítva a karját. Az ablak felé fordította a fejét, így meg kellett kerülnöm a padot, hogy elkapjam a tekintetét. Mire bemásztam a másik oldalra, visszafordult, ellehetetlenítve a kommunikációt. Kezdett fogyni a türelmem. Jacques, ne haragudj, nagyon sajnálom, bocs, durva voltam. Ne haragudj - kérleltem. Ekkor Zsák végre rám nézett, és közölte, hogy „tényleg goromba voltam, rosszul esett neki!”. Még kábé tízszer bocsánatot kértem, mire végre elmosolyodott és elmondta amit eredetileg akart. Szegény, csak el akart hívni délután a konyhakultúra-szakkör nyílt napjára, mert tudja, hogy mennyire szeretem a citromtortát, és azt készítenek ma. - Persze hogy megyek! Köszönöm - mosolyogtam rá boldogan, a padja előtt állva. - Lám-lám - jött egy hang az ajtó felől, engem pedig kirázott a hideg. Jaj, neee! - Elnézést, tanár úr - néztem felé, és próbáltam feltűnés nélkül visszaslisszolni a helyemre. - Vajon miért van az, hogy egy egész osztály képes csengetés után a helyén ülve várni rám, egyedül egy diák hagyja el a helyét. Rentai, áruld már el, minek köszönhetem ezt a határtalan tiszteletet, amivel évek óta megajándékozol? Hm? Halljam. Kíváncsi vagyok. -Bocsánat, én csak... - kezdtem, de komolyan, egy ép gondolat sem jutott eszembe. És ami a legviccesebb, hogy tényleg azért zavartam el Jacques-ot, állítása szerint olyan durván, hogy elkerüljem ezt a szituációt. Bravó nekem. - Hogyne. Te mindig csak... - szólt rám Vladár gonosz mosollyal. - Azonban ne szaladj annyira. -Csak a helyemre szeretnék ülni - motyogtam, közben meg levert a víz. A régi szép idők emlékére. - Ha eddig nem volt fontos, most sem az. Tudod, mit? Kérlek, fáradj ki ide. - A táblához? - ráncoltam a szemöldököm. Most komolyan, feleltetni fog pályaválasztásból? Elvileg ebből a tárgyból még jegyünk sem lesz, ez egy olyan óra, mint az osztályfőnöki. -Nem, a tanári asztalhoz - vigyorgott rám. Óóó. Akkor kezdődjön a megaláztatás. Odasétáltam, és zavartan megálltam az asztal mellett. - Foglalj csak helyet - húzta ki a széket nekem, mire égővörös fejjel meredtem rá. Ezt komolyan gondolja? Gyerünk, ennél azért bátrabbnak ismertelek meg. Ülj le. Rémálom? Nyilvános megaláztatás? Elfojtott sfrógörcs? Vladár mindig is nagy hatással volt rám. Zavartan leültem a tanári asztalhoz, Vladár be is tolt a székkel (kiütöttem a ciki skálát), majd bólintva nézett rám, végül a helyemre ment. Felült az asztalom tetejére, mire Jacques hátrafordult felé, és a többiek is ügy forgatták a széket, hogy lássák a tanárt. -A mai napon van az első pályaválasztó óránk. Először is, szeretném tisztázni, hogy ez mit takar és hogy pontosan mit várok eI tőletek. Az egész osztály érdeklődve hallgatta Vladárt, aki természetesen überjófej énjét mutatta a többieknek. Én meg a tanári asztalnál ülve szomorúan meredtem magam elé, és csalódottan konstatáltam, hogy megint megszívtam. Összetalálkozott a tekintetem Cortezével, aki mosolyogva megrázta a fejét. Legalább ő jól szórakozott a nyomoromon. Vladár csengetésig beszélgetett az osztállyal, tök nyitottak voltak felé, még fel is röhögtek párszor Zsolti vagy Ricsi beszólásán. Óra végén felálltam az új helyemről, és szomorúan indultam

vissza a padomhoz. - Rentai — szólt rám Vladár, hóna alá csapva a naplót. - Igen? - kérdeztem halkan. -Visszavonásig ez az új helyed az órámon - jelentette ki könyörtelenül, aztán kiment a teremből. - Óriási — huppantam le a székemre. - Gratulálok, Renáta, megint nagyot alakítottál - „dicsért” meg Kinga. - Oké, nem kell ez, van elég bajom - morogtam idegesen. - Ren, milyen volt a tanári asztalnál ülni? - röhögött Ricsi. - Megalázó - vágtam rá reflexből. Cortez mosolyogva magához húzott és átölelt. Sóhajtva megvontam a vállam. - De kapok citromtortát — közöltem a jó hírt. Mostanra már tényleg minden tanár megelégelte, hogy nem vagyunk képesek magunk mögött hagyni a nyári szünetet, úgyhogy bekeményítettek, és belekezdtünk az anyagokba. Ami matekon azt jelentette, hogy a fél osztály tátott szájjal meredt maga elé, és próbálta felfogni, hogy Gazdag mit akar mondani (valamit szeretett volna közölni, aminek köze van a számtani sorokhoz), törin pedig Barka, nem hazudtolva meg magát, diktálni kezdett. És ha ő diktálni kezd, annak csak a csengő vethet véget. Sokszor pedig még az sem. Időnként mi már rég kimegyünk a teremből, amikor ő még mindig diktál. Ebédszünetben Gábor és Jacques Green Dayt játszottak, így a 21 Guns hallgatása közben beszélgettünk a pad körül. Hát, igen. Sajnos (és szerencsénkre) hiába somfordál a sulirádiósok körül minden diák, ők bizony nem játszanak akármit. Csak amit ők akarnak, de ez az elmúlt évekre volt jellemző, amióta pedig közülünk kerültek ki a stúdiósok, azt játszanak, amit mi kérünk. Végzős hatalom. Haha. -Jó, akkor vegyük át még egyszer, ki mit hoz holnapra - fektette a térdére Dave az iPadjét, és mint egy varázsló, ide-oda húzogatta rajta az ujját, a gép pedig engedelmeskedett. — Tehát. Virág hozza a saslikhoz valót. - Hol lehet saslikot kapni? - pislogott Virág. -A saslikboltban - mondta Macu. -Télleg’? - hitte el Virág zokszó nélkül. - Emó, ne hülyülj már. Nincs saslikbolt - szólt rá Ricsi. - Macu, te meg szórakozzál **** (cenzúrázva) - tette hozzá. Én meg tovább figyeltem Dave-re, aki leszedte a netről, hogy mi kell egy igazi grillpartihoz. Az én feladatom a zöldségek beszerzése. Kaliforniai paprika, paradicsom, hagyma, uborka, krumpli... -A krumpli nem zöldség - mondta Zsolti. -Akkor mi? - tette csípőre a kezét Kinga. - Krumpli - érvelt Zsolti, szerinte teljesen logikusan. - Zöldség — vágta rá Kinga. - Hogy lenne már az? Nem is zöld! - rázta a fejét Zsolti. -A paradicsom sem zöld - nevettem el magam. Egy pillanat alatt parázs vita alakult ki arról, hogy a krumpli tulajdonképpen micsoda. Az udvaron lézengő diákok, akik lopva felénk pillantgattak, bizonyára mindenre gondoltak, hogy milyen menő témákról beszélgethetünk ilyen hangosan, de az tuti nem jutott eszükbe, hogy a burgonyát próbáltuk besorolni a helyére. - Dave, guglizzál már gyorsabban! - förmedt rá Kinga. -Az hagyján, hogy velem kiabálsz, és bár nem esik jól, de elviselem. De kikérem magamnak, hogy az iPodommal szemben ilyen hangnemet engedsz meg! Ember, ez egy érzékeny gép, ne sértegesd! - akadt ki teljesen. Kinga a szemét forgatva fintorgott, aztán megpillantotta az udvaron sétáló Baranyait. - Tanárnő! - kiáltotta. - Ide ne hívd - hőkölt hátra Ricsi. Ekkor már késő volt, a biosztanár odalépett hozzánk, és a napsütésben hunyorogva nézett ránk. - Tanárnő, ugye, hogy a burgonya is zöldség? - kérdezte Kinga azonnal. - 12/b. Mit csináltatok ti az elmúlt években az óráimon? - ingatta a fejét. - Őszinte legyek vagy kedves? - vigyorgott Ricsi. Az egész társaság felröhögött, Baranyai pedig, figyelmen kívül hagyva a beszólást, nekikezdett a kiselőadásnak. Származási ország, törzsek, osztályok, felépítés stb. És végül, csengetésre kiderült. A krumpli zöldség. Egy ebédszünetünk bánta. Zsolti azonban annyira nem nyugodott bele, tudni akarta, hogy akkor a „ketchup micsoda?”, úgyhogy ők, Kingával tovább ölték egymást, és még a nyelvi előadóban is ezen vitatkoztak, miközben Mr. O’Realy próbálta elkezdeni az órát. Infó után fájdalmas búcsút vettem Corteztől (brühü), és Virággal együtt siettünk a francia konyhakultúra nyílt órájára. Oké, természetesen eszünkben sem volt sütögetni csütörtök délutánonként, viszont a nyílt napot ki nem hagynánk. Ilyenkor lehet megkóstolni mindenfélét, amit a konyhakultosok „összeütnek” anélkül, hogy a

szakkörre kéne járnunk. Jacques kitett magáért, ő amúgy is imád cukrászkodni, ha pedig van közönsége, mindig brillíroz, úgyhogy mi drukkoltunk, ő pedig megajándékozott minket a világ legjobb citromtortájával. Simán megérte. A suli előtt Ricsi várta Virágot, ők elrobogóztak moziba, én pedig hazasétáltam. Megcsináltam a fizikaházim, készültem franciára, aztán anyut vártam, aki munkából hazaérve felvett, és elmentünk vásárolni. Sikerélmény, hogy amíg anyu egész hétvégére összeszedte a főznivalót, a mosóport, a pékárut meg mindent, az alatt az idő alatt én a zöldségpultnál ácsorogtam és grillzöldségeket válogattam. Nincs nagy rutinom bevásárlás terén. Viszont anyu tök „jópofának” tartja, hogy az utolsó hétvégén, amikor még igazi nyári idő lesz, a „kis barátaimmal” sütögetni fogunk. Nem akartam lelombozni, hogy a fiúk inkább afféle tanévkezdő „ereszd el a hajam” bulit terveznek, és inkább csak formaságból nevezzük grillpartinak, így csendben bólogattam. Amit nem tudnak, az nem fáj. Vagy valami ilyesmi. Otthon bepakoltam a hűtőbe a vásárolt dolgokat, aztán felsiettem a szobámba, és előhalásztam a mobilom. Szegény készülék, már nagyon a végét járja, a gombokról lekoptak a számok, és Dave szerint már csak retro honlapokon lehet hasonló telókat látni, de nem érdekel a kritika, megállapodtam a telefonommal, hogy nem romlik el, majd csak a gimi után. Megígérte, úgyhogy remélem, betartja. - Szia - szóltam bele, amikor a vonal végén meghallottam Cortez hangját. - Ki vagy? - kérdezte unott hangon. -Ööö... - töprengtem. - A barátnőd. - Melyik? - oltott tovább, én pedig elröhögtem magam. -Haha. Az, amelyik ma vásárlásnál meg tudta különböztetni a cukkinit az uborkától - közöltem büszkén. - Ügyes. Nem véletlenül te vagy a kedvencem. - Szeretek kedvenc barátnő lenni. Megtisztelő - vágtam vissza, ezután pedig a beszélgetésünk visszatért a „normál” stílusba. Egy idő után az idegen, utálatos hangú ember beleszólt, hogy az egyenlegem lejár, úgyhogy idegesen megráztam a fejem. - Lejárok, szét fog kapcsolni. - Visszahívlak — mondta Cortez, én meg vigyorogva összecsaptam a telóm, és a tenyerem közé véve vártam, hogy hívjon. Egyébként már ráállítottam Dave-et az ügyre, hogy keresse meg nekem azt az embert, aki neveletlenül mindig beleszól a telefonomba, félbeszakítva a beszélgetésünket. Mert ez azért hallatlan! A gondolataimba merülve ücsörögtem a babzsák fotelemen, amikor felcsendült a Basket Case, én meg azonnal felvettem a telefont. - Végre leráztam Cortezt, már vártam, hogy hívj, Pisti - szóltam bele. Cortez akkorát röhögött a vonal másik végén, hogy önkéntelenül is elmosolyodtam. - Pisti? - kérdezte nevetve. — Pistivel csalsz meg? - Mi bajod Pistivel? - Á, nem, semmi. Biztos jó arc. - Nagyon - erősködtem. Na, nehogy már azt higgye, csak neki lehet több barátnője. Akkor nekem van Pistim. Hogy ezt hogy találtam ki? Gőzöm sincs. Hát, kábé ilyenek miatt megy le a kártyám állandóan. És ez az egyik legjobb dolog a kapcsolatunkban. Mármint nem az, hogy szívatjuk egymást állítólagos „másik baráttal/barátnővel”, mert ez csak egy spontán hülyeség volt, valószínűleg egyszeri poén. Hanem az, hogy kilenc hónappal azután, hogy egy párt alkotunk, még mindig ugyanúgy odavagyok érte, ugyanúgy megremeg a gyomrom tőle, ugyanúgy tombolnak a lepkéim. Az, hogy szeretjük egymást, nem téma köztünk, sose mondjuk, mert úgy vagyunk vele, hogy szavak nélkül is tudnunk kell. Fontosabb, hogy tudjunk együtt nevetni, tudjunk sokat beszélgetni és mindig számíthassunk egymásra. Ezek nélkül mondogathatnánk egymásnak, hogy „szeretlek”, egymilliószor is naponta, nem lenne mögötte semmi. Elég sok időbe telt felvennem a ritmust Cortezzel, már mint azzal, hogy ő mit vár el egy kapcsolattól. Igen, voltak kétségeim, dührohamaim, álmatlan éjszakáim, és néztem ki pokoli rosszul az idegtől, ami szó szerint szétmart, mert egyszerűen nem értettem, hogy mit akar tőlem. Végül elfogadtam, hogy ezt sose fogom megtudni, ez legyen az ő titka. De ha már így alakult, igyekeztem jó barátnő lenni, és eddig nem is érkezett rám panasz. A fürdőszobában épp valami arctisztító szappannal bajlódtam, és a tükörképemet látva azon töprengtem, hogy vajon normális-e, hogy ennyire habzik a fejem, amikor sms-em jött. Kihalásztam a pizsim zsebéből a mobilom (a külön töltött nyár maradandó beidegződése, amikor éjjel-nappal készen voltam felvenni a telefont), és felnyitottam. Az üzenetet elolvasva felröhögtem. ,Jó éjt. Xxx. Pisti”. No comment.

Pótvacsora apuval: 5/5* - hazahoztam egy fél citromtortát, amit késő este apuval el is fogyasztottunk, miután „teljesen véletlenül” összefutottunk a konyhában. Virág: 5/2 - elküldte a film trailerét e-mailben, amit ma néztek meg Ricsivel. Elfelejtette hozzátenni, hogy horror, én meg véletlenül megnéztem. Ááá. Nem fogok tudni elaludni. Krumpli: 5/5 - zöldség. Persze hogy az. Facebook-baki: 5/1 - Dave és a nyílt élete. Ennek köszönhetően a holnapi végzős grillparti esemény nyilvánosnak volt beállítva, és rengeteg ember jelzett rá vissza. Igen sok végzős (az a-sok!ü!) és jó pár nem végzős is!!! Ezért holnap kapni fog. Szeptember 9., péntek Ofőórán Haller kicsit nehezményezte, hogy Kingán kívül senki nem adta le, hogy miből szeretne érettségizni. Emiatt őrült zajosan telt az óra, Haller dühös volt ránk, amiért nem csináltuk, amit kért, a fiúk meg dühösek voltak, amiért az ofő csak a „hülye” érettségivel van elfoglalva. Végül született egy olyan megállapodás, amivel mindenki megbékélt. Mégpedig, hogy egy hét haladékot kapva még eldönthetjük, hogy mi a választott tárgyunk, cserébe pedig az ofő kicsit visszavesz a tempóból, és az ofőórákon „játszunk meg beszélgetünk”, ahogy eddig. Az a helyzet, hogy a többiek bojkottja nekem pont jól jött, mert fogalmam sincs, hogy miből szeretnék érettségizni. Kinga persze megneszelte a bizonytalanságomat, és az agyamra ment azzal, hogy egész álló nap arról magyarázott, hogy ő mennyire szerencsés, hogy gyerekkori álmát válthatja valóra és állatorvos lesz. Tuti, hogy csak engem akar idegesíteni. Egyáltalán honnan szedte ezt az ötletet? Komolyan, kilencedik óta minden nagyképű, önelégült beszólását hozzám intézi, erről mégsem hallottam soha. Na, mindegy. Szegény Karcsi, ma kiderült, hogy nem került be a suliújságba, ami miatt szörnyen csalódott volt. Fogalmam sem volt, mivel deríthetném jobb kedvre, így hirtelen felindulásból elhívtam az esti bulira. - Megőrültél? - kérdezte Zsolti. - Minek hívtad el helikoptert? (A „helikopter" becenév a Harry Potter jelző újragondolása volt, ami pedig Karcsi első beceneve. Á, a fene tudja, a fiúk mindenkit átneveznek, ha éppen unatkoznak.) -Mert... - kezdtem, és a szám szélét rágva gondolkoztam valami elfogadható magyarázaton. - Dave nyilvánosan hirdette meg az eseményt, egy halom ember fog jönni! - köptem be Dave-et, aki tátott szájjal meredt rám. - Hé, ezt miért kellett? Dolgozom a bakin. - Bocs, de nem jutott jobb az eszembe - nevettem el magam. Dave mosolyogva megvonta a vállát, aztán magyarázkodni kezdett a többieknek. Akik természetesen totál kiakadtak. Ez van. Hazaérve volt egy csomó időm, úgyhogy olvastam pár oldalt. Normál ember buli előtt egy jó könyvvel üti el az időt. Nem? Vagy nem? Uppsz. Már épp indulni akartam, amikor apu hazaért. Fáradtnak tűnt, de annyira nem, hogy ne szaladjon fel a szemöldöke, amiért a lánya nyolckor indul valahová. - Hová-hová? - kérdezte. - Grillpartira, Zsoltiékhoz - mondtam. - Anyu elengedett - tettem hozzá gyorsan, mert ez az adu ász. Innentől az ő harcuk. - És mikor jössz? - Éjfél? - kérdeztem összeszorított fogakkal. -Éjfél? Éjfél? - háborodott fel. Tizenhét múltam. A korosztályom éjfélkor indul bulizni. Ne már. -Olyasmi. - Kicsit késő, nem? - ciccegett. - Ha előbb jövök, még a hússütést sem tudom megvárni. - Miért nem sütögettek délután? - Mert a grillezés sötétben poén. - Miért kell az evésnek „poénnak” lennie? -Nem az evés poén. Az esti sütögetés az. De... Zsoltiéknál leszek. A kertben. - Nem bánom. Éjfél - mondta, aztán feltartotta a mutatóujját, afféle „álljunk csak meg egy szóra” stílusban. Nincs üzenet tizenegy ötvenötkor, hogy még maradsz kicsit. - Nincs. - Nem hívsz könyörögve, hogy mindenki tovább marad, te is szeretnél. - Nem - ráztam a fejem. -És nincs alkohol, kivéve, ha bográcsgulyást terveztek, mert ahhoz kell bor - gondolkozott. -Nincs gulyás, nincs alkohol, elkésem.

- Elvigyelek? - nézett rám kedvesen, és örültem, hogy kiszállt belőle a „gondterhelt démon’’, és újra a régi lett. - Cortez már vár - mondtam mosolyogva. - Persze. Mint mindig - legyintett csalódottan. Nem, apunak semmi baja Cortezzel, csupán néha elkeseríti, hogy nem ő az egyetlen másik nemű az életemben, és úgy érzi, osztoznia kell rajtam. Azt hiszem, az utolsó tanévre lecserélem a szüleim kamaszkezelő könyveit önsegítő könyvekre. Cortez a kocsinak támaszkodva várt rám. - Szia - álltam lábujjhegyre, és egy gyors puszival köszöntöttem. - Megvagy? - kérdezte. - Aha. - És a zöldségek? - Mindjárt jövök - indultam vissza a házba. Elfelejtettem. Zsoltiéknál igen hangos zene fogadott minket, ami a kertből jött. Szerencsére előre szóltak a szomszédoknak, hogy kicsit sokan leszünk, kicsit hangosak leszünk és „egy kis zene is lesz”. Állítólag a szomszédok kedvesen, amolyan „mi is voltunk gyerekek” mosollyal adták a beleegyezésüket. Igen. Csak azzal nem számoltak, hogy a „kicsit sokan” az majdnem ötven főt (Dave, Dave, cccc), a „kicsit hangosak” ordítást, valamint őrült nagy röhögést jelent, és a „kis zene” pedig tulajdonképpen Papa Roach, nem kifejezetten halkan. Amúgy minden más stimmelt. A kertben mindenfelé diákok voltak, láttam a kilencedikes lányokból kettőt (Kitti és Dóra, bár őket sem hívta senki), ott voltak Edináék (ők legalább végzősök) és Karcsi, akit Andris és Robi lökött a hintaágyban olyan gyorsan, hogy Karcsi azt kiáltozta, hányingere van. Kinga befogta sütni Jacques-ot és Flórát, akik a grill előtt ácsorogtak, és forgatták a húsokat. - Itt vannak a zöldségek - emeltem fel a táskám (Kinga előtt tilos nejlont használni, és egyébként is ökolány vagyok, védem a környezetet). -Adj egy paradicsomot - lépett mellém Robi, és végre abbahagyták Karcsi lökését, így szegény kiszállhatott a hintaágyból. A helyét azonnal Ricsi foglalta el, aki végigterült az ülésen. - Csússz arrébb, leülünk - állt meg előtte Edina. - Felejtsd el, most jól vagyok itt - válaszolta „barátságosan”. - És akkor mi hová üljünk? -Mit érdekel az engem? Mondom, én jól vagyok - ismételte. Dina motyogott valami „bunkó”-félét, aztán továbbsétáltak. Szörnyen kedvelik egymást. Én közben adtam Robinak egy paradicsomot, mert gondoltam, megenné vagy valami ilyesmi, de kiderült, hogy csak azért kell neki, hogy fejbe dobja vele Andrist. Ezért többet nem kaptak. Kicsit sokan lettünk ahhoz képest, hogy végzős bulinak volt meghirdetve, de tulajdonképpen a „buli” szó hallatán a diákok csordaként vonulnak. Amerre mondják, oda mennek. Ma például Zsoltiékhoz. Lassan kezdett sötétedni, ami semmi változást nem hozott, ugyanolyan hangzavar és zenebona volt, mint addig, csak felkapcsoltuk a kültéri égőket. Dave és Macu kezelte a zenét, a Papa Roach után sorban jött a többi előadó, POD, Limp Bizkit, Disturbed... Én egyet sem ismertem, csak Virág mondta, hogy éppen mi szól, mert ő meg mindig, mindent ismer. A vendégek csoportokba verődve beszélgettek, illetve próbálták túlüvölteni a zenét, ami nem volt könnyű feladat. - Már bocs, de nem lehetne valami olyat játszani, amire táncolni is lehet? - kérdezte Kitti csípőre tett kézzel. Spagettipántos topot viselt hálós kardigánnal, sok-sok kiegészítővel és csillogó szájfénnyel. Bulibarbie. Remek. - Húzzál a diszkóba, ha nem tetszik, majom - kiáltott rá Ricsi. Kitti szájtátva meredt a hintaágyban fekvő rasztára. A barátnője is felháborodva nézett, szintén szájtátva. Úgy látszik, a kilencedikes lányok úgy kapnak sokkot, hogy leesik az álluk. A többi diák viszont jó poénnak tartotta Ricsi beszólását, mert röhögve meg füttyögve tapsoltak egy sort. - Lúzerek - fintorgott Kitti. - Neked pedig idő van - állt meg mellette Kinga. - Anyuék azt mondták, kilencre. És ketyeg. - Nem te mondod meg, hogy mikor menjek haza! -Választhatsz. Vagy most hazamész arról a buliról, ahová egyébként senki nem hívott meg, és emelt fővel távozol. Vagy én rángatlak ki innen a csini kardigánodnál fogva, ami azért nagyon praktikus, mert lyukacsos, ergo a hidegtől nem véd meg. Választhatsz. Én készen állok - meredt rá Kinga szigorúan. -Tudod, milyen szenya vagy? - hőbörgött Kitti összehúzott szemmel, minden pillantásával azt sugallva, hogy „gyűlöllek”.

-Én tizennégy évesen kilencig sem mehettem sehová. Örülj neki, hogy eljöhettél. Most pedig vége a gyerekzsúrnak, mész haza szépen. - Hát, hogy innen elmegyünk, az biztos - vigyorgott Kitti önelégülten, Kinga pedig idegesen rázta meg a fejét. Jó barátokhoz híven összedolgoztunk. Kinga segítségkérően nézett felénk (ritka alkalom), mire Cortez felállt, és előszedte a kocsikulcsát. Ideje volt hazavinni a kölköket. Dóra totál feldobódott attól, hogy „Cortez kocsijába ülhet, wááá”, Kitti viszont magában szitkozódott, amiért véleménye szerint „igazságtalan az élet”. Igen, kilencedikesként sokszor az. Majd elmúlik. Cortez és Kinga tehát elmentek, és hazaszállították a lányokat, mi pedig Ricsi köré húztuk a kerti bútorokat, és leültünk. Virág a hintaágyba, Ricsi az ölébe hajtotta a fejét, én egy nyugágyra telepedtem le törökülésben, mellém pedig Zsolti húzott egy műanyag széket. Odaült még Dave és Macu meg Kata, aki a szürkületben kezdett beleolvadni a háttérbe a fekete ruháival. Andris és Robi találtak egy gumimatracot (?), ők azon nyomorogtak, és egymást lökdösték le róla, valamint Jacques, Flóra és Gábor is csatlakozott a társaságunkhoz. Zsolti mosolyogva nézett körbe, aztán megvonta a vállát. - Ez jó, de ha mindenki itt ül, ki süti a húst? Muhahaha - röhögött fel. Abban a pillanatban észbe kaptunk, és hátrafordultunk a grillhez. Karcsi forgatta a saslikot, nagy gonddal és koncentrációval. - Probléma megoldva - biccentett Macu. - Ne már, segítsünk neki - csóváltam a fejem. - Én nem. Elfáradtam - dőlt hátra Zsolti. - Miben? - Faszénér mentem - tárta szét a karját. A rockerek a „vicces szó” hallatán fetrengeni kezdtek a röhögéstől. -Akkor tényleg pihenned kéne - veregettem meg a vállát, miközben feltápászkodtam. Virág velem tartott, és segítettünk Karcsinak megforgatni a húsokat, bár igazából már szinte kész volt, úgyhogy jöhettek a zöldségek. Előre sejtettem, hogy a grillparti lényege, hogy mindenki elvan, mi, lúzerek meg sütünk, de annyira nem esett nehezemre, szívesen csináltam. Kicsit még élveztem is. Csak sajna annyira telítődtem az illatokkal, hogy mire kész lettünk, már nem voltam éhes. Kinga kivett egy krumplit a faszén közül, kicsomagolta az alufóliából, és villával szurkálta, hogy megnézze, vajon jó-e már. - Hol a vacsora, asszony? Már mióta várok - ordította oda Zsolti egy villával hadonászva a levegőben. -Ez egy barom - sziszegte Kinga, aztán erőltetett mosollyal odavitte neki az imént kiszedett krumplit. - Tessék - nyújtotta. Zsolti, kicsit játszva az agyát, körberöhögött a társaságon, mondván, „látszik, ő viseli a nadrágot a családban”, aztán úgy, ahogy volt, bekapta az egész krumplit. Láttam, ahogy azonnal könny szökik a szemébe, és bár egy pillanat alatt kiköpte, annyira forró volt, hogy a száját legyezve ordított. - Na, megsült rendesen? - kérdezte Kinga elégedett vigyorral. -Nem érzem a számat! - kiáltotta, irtózatosan nagy röhögés közepette. - Amúgy, ja. Megsült - tette hozzá még mindig a szemét törölgetve. Leültem Cortez elé a nyugágyra, mire átkulcsolta a derekamat, én pedig nekidőltem a mellkasának. - Úúú, a saslik jó lett - szedegette le a felszúrt húsokat a nyársról Virág, és valamiért növekvő sorrendbe tette őket a tányérján. Talán „magasság” szerint akarta megenni a csirkefalatokat. Vagy nem tudom. -Hol van az enyém? - forgatta a fejét Dave. - Ugye külön csináltátok? - riadt meg. - Ott van, a legszélső tálca a kóser - mutatott Kinga maga mögé. - Köszöntem - vidult fel Dave egy pillanat alatt, aztán elsietett, hogy szedjen magának enni. Mivel mindenki evett, úgy döntöttem, akármennyire is telítődtem az illatokkal, akkor is megkóstolom. És jól tettem. Egyrészt, mert tényleg finom lett (Virág anyukája már tegnap bepácolta a húsokat, ezért tök jól átsültek), másrészt mert ritkán jutok finom ételhez. Erről jutott eszembe, hogy apunak is vinnem kell haza egy-két dolgot, ha marad. Hű szövetségesekként minden alkalmat megragadunk, amikor idegen kaját juttathatunk a házba. Egyébként jellemző. Egy csomó időbe telik megcsinálni az ételt, erre három perc alatt befalják, és még annyit sem mondanak, „mukk”. Bár, ha valaki evés után azt mondaná nekem, hogy „mukk”, több, mint valószínű, hogy hülyének nézném. Na, mindegy. Alapszabály, hogy bulik alkalmával invesztálni kell papírtányérokba és poharakba, mert azt már nem vállaltam volna, hogy sütés után még el is mosogatok. Sokkal egyszerűbb volt evés után összeszedni a szétdobált (persze, alap, ha megettem, magam mellé dobom a tányért. Kultúra? Á, hagyjuk) tányérokat, aztán Karcsi tartotta nekem a zsákot, én pedig beleszórtam a szemetet. Virág kikönyörögte, hogy zenét váltsunk, így kilőttük a Slipknotot (hála a jó égnek, végre), és a szomszédok nem kis megkönnyebbülésére a The National Conversation 16 című dalát énekelve lökte magukat a

hintaágyban. - Hallod - gyűrte össze Zsolti a tányérját, és Karcsinak dobta. -Ez jó kaja volt. Bárcsak éreztem volna valaminek az ízét - nyújtotta ki a nyelvét, és megtapogatta. Kinga fintorogva nézte, aztán elmosolyodott. Virág és Ricsi a hintaágyban ültek, Zsolti és Kinga két, egymás melletti műanyag napozószékben, mi, Cortezzel pedig a nyugágyon. Edina szemmel láthatóan megirigyelte, hogy mennyire jól elvagyunk, mert hirtelen felindulásból átült Andris mellé, aki éppen akkor gyújtott rá. A rocker kérdőn nézett rá, mire Edina megvillantotta a híres, „barátot keresek” mosolyát. - Mi van? - kérdezte Andris nem túl finoman. -Semmi - dobálta a haját Edina. - Arra gondoltam... - kezdte -, nincs kedved valamikor moziba menni? - tette fel a kérdést minden bevezető nélkül. Az egész társaságunk döbbenten nézett rá. -Meghívsz? - kérdezett vissza Andris. Na, ez ütött. Mindenki felröhögött, amiért Andris direkt ekkora bunkó. - Hát. Nem így szokás. De mindegy, végül is állhatom a jegyeket - húzta el a száját Edina. -Akkor jó. Robiét is? - alkudozott Andris. - Nem! Miért jönne Robi is? - kérdezte értetlenül. - Nélküle nem megyek - jelentette ki Andris úgy, mintha ez teljesen normális reakció lenne. Cortez éppen magához ölelt, mire Edina összehúzott szemekkel megragadta Andris karját, és maga felé fordította. - Na? Mozi? Jöhet Robi is. - Zsír — vonogatta a vállát Andris. -Örülök — fogta meg Edina a kezét, és rákulcsolta az ujjait. Láttam Virágon, hogy lehajtott fejjel vigyorog, Zsoltin, hogy totál szánalmasnak tartja, Cortezen meg nem láttam semmit, mert őt abszolút nem érdekelte. Ez pedig megőrjítette Edinát. Nem tudom, miért gondolta, hogy Cortezt féltékennyé tudná tenni akármivel is, de hogy kiszemelte magának Andrist, az a világon senkit nem idegesített, inkább csak nevetség tárgyává vált. - Hallgatsz métáit? - nézett rá Andris összevont szemöldökkel. - Nem, nem nagyon - ismerte be Edina. Élmény volt látni bimbózó kapcsolatuk első szárnycsapásait. -De tré vagy - mondta a szemébe Andris. Zsoltinak ennél I a beszólásnál jött ki az ásványvíz az orrán. Kinga a hátát ütögetve segített, hogy meg ne fulladjon, Edina pedig zavartan igazgatta a haját, és kínosan nevetgélt, mintha ez neki is poén lenne. Macu megint zenét váltott, ezúttal System of a Down szólt, aminek egy-két számát még ismerem is. Hű, micsoda műveltségre tettem szert. Nahát. A zenét hallva Andris ott is hagyta Edinát, és Robival együtt ugrálni kezdtek, aztán felfedezték a felfújt gumimedencét Zsoltiék kertjében, és eltervezték, beleugranak. Kár, hogy víz nem volt benne, úgy kevésbé fájt volna. - Hé! Találtam gumikacsát. Mekkora már! - lépett ki Robi a kis medencéből, egy sárga műanyag kacsát lóbálva a kezében. Na, ekkor viszont mindannyian Zsoltira néztünk. Merthogy az ő kertjük, az ő medencéjük, és ezek szerint az ő kiskacsájuk. Ami pech, mert gyerek nincs a családjukban. - Minden normális háztartásban van sárga gumikacsa - közölte, és valóban úgy tűnt, ennyi magyarázattal tud szolgálni. Összességében őrült sokat nevettünk, tulajdonképpen a mi társaságunk adta meg a hangulatot, egy idő után mindenki körénk gyűlt, és csendben hallgattak minket, röhögtek rajtunk, úgyhogy tök boldog volt az egész este. Tulajdonképpen annyira jól éreztem magam, hogy háromnegyed tizenkettőkor megkíséreltem egy telefont. Kicsit félrevonultam, befogtam a fél fülem, hogy kizárjam a zajt, és összeszorított fogakkal vártam, hogy kicsöngjön. - Nem - vette fel apu a telefont. Hm. Ez keresztülhúzta a számításaimat. - Csak gondoltam... - hebegtem. - Tíz perc - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Ajj már. -Rendben, indulok - mondtam szomorúan, és le is tettem. Nem volt értelme erősködni, apu eldöntötte, sőt, előre meg is ígértette velem, tehát ez van. Csalódottan sétáltam vissza a többiekhez. - Mennem kell. - íjj, nem maradhatsz még egy kicsit? - nézett rám Virág lebiggyesztett szájjal. -Nem, éjfélre otthon kell lennem - feleltem totál bénán. Ez annyira nem fair. Elsőként lelépni egy buliról? -Majd nézd a Twitterem. Posztolok neked, jó? - próbált „vigasztalni” Dave. - Köszi - nevettem el magam. Cortez felállt, hogy induljunk. Illetve hogy hazavigyen.

Mindenkitől elköszöntem, és külön élmény volt látni Edina önelégült fejét. Üvöltött róla, hogy „ő nyert". Igen, a „ki maradhat tovább” versenyben. Gratulálok neki. - Eldobnátok engem is? - tápászkodott fel Kata. - Menned kell? - kérdeztem. - Aha. Tizenegyre vártak haza - mondta, mire mindenki felnevetett. - De hát éjfél van - pislogott nagyokat Virág. -Azt nem mondták, hogy melyik idő szerint. Londonban még csak tizenegy van - vigyorgott. Ó, azok a leleményes kamaszválaszok. Elsőként Katát vittük el, majd miután kiraktuk, Cortez hazavitt engem is. - Visszamész még? - kérdeztem gombóccal a torkomban. -Ha nem akarod, nem - mondta annyira kedvesen, hogy önkéntelenül is elvigyorodtam. - Menj csak. Ott vannak a többiek. Várnak. -Nem gond? - Nem - mondtam őszintén. Most nekem attól miért jobb, hogyha tudom, ő is hazamegy? Ugyan már. Menjen csak. Cortez bekísért a kapuig, aztán hosszasan megcsókolt, amibe szokás szerint beleszédültem. Elég nehezen jutottam be a házba... Na, mindegy. Becsuktam magam mögött az ajtót, és a világ összes kamaszdühét magaménak éreztem. Apu a nappaliban ült a fotelben, és úgy csinált, mintha tévézne. - Tizenegy ötvenhét és itthon vagyok - mondtam elég barátságtalanul. -Tudom, hogy most dühös vagy, de a szabály, az szabály - válaszolta apu. -A többiek mind ott maradhattak még - közöltem szemrehányóan. - Engem nem érdekelnek a többiek! - vágta rá. A szülők kedvenc mondása. Miért szeretik ezt ennyire mondogatni? - Persze, tudom. Hoztam saslikot. Leteszem a konyhába - emeltem fel a műanyag tányért, majd kivittem, és letettem a pultra. Szomorúan felkullogtam a szobámba, és azon tűnődtem, gáz-e éjfélkor hajat mosni, mert a hússütés közben az összes füst! beleszállt a hajamba. Végül gyorsan megmostam, és vizes tincsekkel huppantam le a babzsák fotelembe, hogy olvassam Az időutazó feleségé. Fél egykor aztán apu bekopogott a szobámba, és belesett, hogy ébren vagyok-e. - Mennyire utálsz? — kérdezte, mire akaratlanul is elmosolyodtam. Próbáltam erősnek tűnni, de hát most erre mit reagálhatnék? Apu vette a mosolyom jelentését, és bejött, majd leült a másik babzsákra. - Most miért jobb, hogy itthon ülök, amikor Cortez és minden barátom kerti partin van? - sóhajtottam. - Mert nekem így jobb - ismerte be. - Ez azért elég önző hozzáállás - szaladt fel a szemöldököm. - Szülői jogom, hogy önző legyek. - Ez nem fair. - Dehogynem. Majd egyszer rájössz - biztatott. Vagy valami olyasmi. - Na, hagylak, késő van. Bár dacból úgysem fogsz még elaludni, de duzzogni is jobb egyedül. - Nem duzzogok - vonogattam a vállam. Na, jó, egy kicsit duzzogtam. Viszont nem kapcsoltam be a gépem, és nem néztem meg Dave tweetjeit, mert nem akartam fájdítani a szívem. Mindig van valaki, aki elsőként hagyja el a bulit. Úgy látszik, én vagyok az. Pff. Illetve. Haha. Kitti és a barátnője előttem lépett le. Éljen. Nem én vagyok a legnagyobb lúzer! Grillezés: 5/5* - az első ilyen bulim, de úúú, nagyon tetszett. Időre hazamenni: 5/1 - brühühü. Duplafrancia: 5/4 - Durand ma megnézette velünk a Piaf című filmet. Bár a többiek feltűnően szenvedtek rajta, nekem eléggé tetszett. Éééés. Felirat nélkül is értettem. Wooow. Sms: 5/4 - Cortez és Virág is üzent, amikor kifulladt a buli. Nem is maradtam le olyan sokról. Kettőkor mindenki hazament, mert állítólag a szomszédok megelégelték a lármát, és rendőrrel fenyegetőztek. Onnantól számítva tíz percen belül mindenki elhúzott. Edina: 5/? - Óriási NO COMMENT. Szeptember 12., hétfő' A pénteki buli után szombaton egész nap Cortezzel voltam. Elmentünk egy plázába, filmet venni. Vicces volt, iszonyat sok időt tébláboltunk a sorok között, és rengeteget válogattunk, mivel én szinte semmit nem láttam

a mutatott DVD-k közül. Egy-kettőnek ismerős volt a borítója, de kiderült, hogy csak összekevertem valamivel. Végül a „mit nézzünk ma este” kérdést úgy döntöttük el hogy egyet ő választott, egyet pedig én. A jó hír, hogy megnézte velem az Across the Universe-t. Mivel ez az egyik kedvenc filmem, tökre örültem, hogy ő is látja. És kiderült, hogy ő is a könnyeivel küszködött közben, akárcsak én. Más kérdés, hogy én a meghatottságtól, ő pedig, mert állítása szerint „életében nem szenvedett még ennyire filmen”. Hm. Érdekes. Az ő választása Pedig engem készített ki, nem is kicsit. Komolyan, van valaki, aki érti a Donnie Darko Ki az a nagy nyúl? És mit akar? És egyáltalán, mivaaaan? Szegény Cortez egy ideig próbálta elmagyarázni, amit nem értettem, de végül feladta, és közölte, hogy kérdezzem meg a gyakorin, hátha ott valakinek lesz türelme hozzám. Haha nagyon vicces. (Szigorúan zárójelben. Most tényleg, mi a film vége? Nem értem.) Vasárnap átmentem Virághoz, aki S. O. S. sms-t küldött. Mivel ez a legtragikusabb esetekben fordulhat csak elő, lélekszakadva rohantam át, mert nem tudtam elképzelni, mi történt. Hát, szerencsére nem olyan jellegű volt a baj, amire felkészítettem magam, „csupán” egy apró baleset. Virág otthon festett, amikor az akrilfestékeket tartó kis tégelye megbillent, ijedtében pedig utánakapott. így esett hátra a festőszékén és borította magára az egész állványt, a festékeket, valamennyi tartót, ecsetet... Érkezésemkor még totál káosz volt, és a legkevesebb, hogy Virág szobája úszott a színekben. A baj az volt, hogy Virág is. A bőrére rászáradt a világoskék, lila, ezüst festék, és a napsütésben csillogott a gyöngyház hatás miatt. És a haja. Na, igen. Totál festékes volt, vastag tincsekké állt össze és ragadt. Nagyon ragadt. -Te jó ég, ez pontosan hogy történt? - hüledeztem, amikor megláttam, hogy fest. Szó szerint. - Ijj. Elestem - ismerte be. - Lila a szemöldököd - tűnődtem. - tíúú, tudom. Most mit csináljunk? -Szellőztessünk, mert megfulladunk - tanácsoltam, mert ahhoz, hogy tovább tudjam gondolni a teendőket, muszáj volt lélegezni. Az már más kérdés, hogy az akrilfesték makacsnak bizonyult, semmivel nem tudtuk leszedni, dörzsöltük, sikáltuk, Virág ordított és jajgatott, végül volt, ahonnan lejött, mint pl. az arcáról, de a haja, az alkarja, a könyöke és a füle festékes maradt, így jött ma suliba. A fiúk természetesen jót röhögtek rajta, Kinga azonban csak a fejét csóválva magyarázott arról, hogy „Virág mennyire ostoba”. Aztán elterelődött a figyelme, mert Kitti érkezett meg a barátnőivel. - Ez az én pólóm rajta! - húzta össze a szemét Kinga dühösen, és megindult a húga felé. Úgy tűnik, lassan hozzátartozik a reggeleinkhez, hogy Kinga és Kitti a suli előtt száll őrült vitába. Mellesleg ezt otthon is megtehetnék, nem értem, hogy miért kell pontosan az iskola előtt lerendezniük. Lám, mégis van, amiben hasonlítanak. Mindketten szeretik a feltűnést. Dave érkezett meg, szemmel láthatóan izgatottan. -Mitől vibrálsz? Jött egy körte logós konkurencia az apple ellen? Muhahaha - röhögött Zsolti az „oltári nagy” poénján. - Nem vagy vicces - közölte Dave higgadtan. - Végre elkészültem. - Mivel? - kérdeztem. - Menjünk fel - titokzatoskodott tovább. Hű, ez izgin hangzott. Összeszedtük Kingát (nehéz volt elrángatni a húgától, akivel hangosan vitatkozott valami nyakláncon, amit Kinga állítása szerint Kitti kérés nélkül elvett tőle), aztán felmentünk a terembe. - Mindenki itt van? - csukta be az ajtót maga mögött Dave. - Elmondanád, mire ez a nagy felhajtás? - dünnyögte Kinga. - Máris mondom - húzta ki magát Dave büszkén, és felhelyezte a tanári asztalra az aktatáskáját. - Szeretném leszögezni, hogy az ötletgazda Zsolti volt, én csak kiviteleztem a tervét. -Te jó ég, mit műveltetek? - túrtam bele a hajamba. - Nos - vett ki Dave egy borítékkupacot a táskájából, és fontoskodva összerendezgette. - Végzősök vagyunk. - Ezt akartad mondani? - csattant fel Kinga - Köszönöm, hogy ezért elvetted a szünetem. Ha jobban belegondolok, nincs is más dolgom, egyáltalán nem vagyok elfoglalt, pont gondolkoztam is, hogy mivel „üthetném” el az időm, és akkor, köszönöm! Hála neked, rájöttem. Arra vágytam, hogy bejelentsd, idén tizenkettedikesek vagyunk. Mert nyilván ezt eddig nem vettem észre. - Hallgass már el! Csak beszélsz, beszélsz... - szólt rá Zsolti, Kingát utánozva. - Hogy beszélsz te velem? - förmedt rá Kinga. - Hagyjátok már abba - sóhajtottam fáradtan. Elvégre hétfő reggel ezzel kezdeni a napot... - Dave szeretne valamit mondani* - tettem hozzá. Merthogy szegény Dave még mindig arra várt, hogy előállhasson a

mondandójával. - Koszi, Reni - mosolygott rám. - Tehát. Az ötlet Zsoltitól ered, a cél pedig, hogy hagyjunk nyomot magunk után... - Rúgjam szét a falat a bakancsommal? - kérdezte Robi, akinek i kábé eddig terjedt az ötlettára. - Sokkal jobb - felelte Dave. - Itt van tizenkét boríték. Amiben mindenki talál egy utasítást. - Úúú, de jóó - tapsolt Virág. - Mi van benne? - kérdezte Gábor. - Egy spontán balhé. - Nem! — rázta a fejét Kinga. -Ezt én sem tartom jó ötletnek - szóltam közvetlenül Kinga után. - Ne csináljátok már. Poén! - ellenkezett Dave. - Nyomasd ide - jelentkezett Ricsi elsőként. -Ez a beszéd - lépett hozzá Dave, és odatartotta az összes borítékot. Ricsi gondolkodás nélkül kihúzott egyet középről. Másodikként Cortez húzott, aki természetesen benne volt a dologban. Miután Cortez húzott, nem meglepő, hogy mindenki részt akart venni a játékban, Dave pedig sorban körbejárt, és a fogyatkozó borítékokat osztogatta. - Gábor? - csodálkoztam, amikor csendes osztálytársunk is kért egyet. - Persze - vonta meg a vállát. Már csak Kingával maradtunk, Dave pedig felvont szemöldökkel felváltva nézett ránk. - Előre szólok, ha ez valami vulgáris, obszcén, közönséges dolog, felejtsetek el, illetve akkor is, ha ez bármilyen formában veszélyezteti a tanulmányaimat... - Nyugi már, nincs benne olyan, amiért repülhetünk - röhögött Zsolti. -Jó, adj egyet - rántotta ki Kinga az egyik borítékot. Már csak én maradtam. - Mi lesz, Ren? - kérdezte Ricsi vigyorogva. Nem a stréberségemnek tudható be a hezitálásom, mert úgy gondolom, általában benne vagyok mindenben, csak hát... Kicsit megijesztett, hogy a fiúk ötlete alapján ezek egyszemélyes balhék. És én egymagamban nem akartam balhézni. Mégis, tizenegy kérdő szempár meredt rám, köztük Gáboré, Jacques-é és Kingáé. Miattuk pedig nekem is kötelességem kivenni a részem. - Utolsó - vettem el Dave-től a borítékot. -Utolsó - bólintott elégedetten, aztán mindenki tapsolni meg füttyögni kezdett, én meg zavartan az ujjam köré tekertem egy hajtincsem, és vártam, hogy mi következik ezután. A feladat egyszerű. Az egész tanév a rendelkezésünkre áll, hogy a borítékban szereplő dolgokat elkövessük, mindegy, hogy mikor, azt mi dönthetjük el. A szabály csupán annyi, hogy ez titkos akció, ergo még egymásnak sem mondhatjuk el, mit kaptunk, hogy mindenképp a meglepetés erejével hasson. -Oké. Akkor hajrá! - bólintott Zsolti. És mindenki kinyitotta a sajátját. - Áááá, nemááár - sikoltotta Virág. - Mi az? - kérdezte Robi. - Neeeeem. Titok - dugta vissza a lapot a borítékba. A szám szélét harapdálva néztem a többieket, ahogyan jókat derülnek a küldetésükön. Persze nem is a mi osztályunk lenne, ha nem állnánk elő valami ilyesmivel. -Milyen? - kérdeztem Cortezt halkan, aki megnyalta az alsó ajkát, és óvatos mosolyra húzta a száját. -Jó biccentett elégedetten. Az egész osztály szakadt a röhögéstől, ahogy mindenki elképzelte magát a feladata végzése közben. Nincs mese, gondoltam, most már ideje nekem is szembenéznem a sorsommal. Kibontottam a borítékom, és félve kihúztam a lapot, majd hunyorogni mintha csak félnék a soroktól, elolvastam a rövid írást. - Cserélni szeretnék! - csattantam fel. - Nincs csere - röhögött ki Zsolti. - De én nagyon szeretnék - toporzékoltam kétségbeesve. - Sajnos ez egy ilyen játék - veregette meg a vállam Dave. - Ha ez megnyugtat, kihúztam az egyik legrosszabbat. - Nem nyugtat meg, de azért kösz. - Réni - fordult hozzám Jacques, és nevetgélve arról magyarázott, hogy ez mennyire vicces dolog. Aha. Tényleg az. És hogy mi volt a lapomon? Nos. Khm. „Bónusz szerenád saját költeménnyel annak a tanárnak, akivel a legrosszabb a kapcsolatom”. Gondolom, ez Zsolti ötlete volt, nyilván azt remélte, hogy kihúzza magának, és

megint költhet Mádaynak valami szépet. Aha. Tök jó. Csakhogy én húztam ki. Én. És nekem kell majd énekelnem. Hogy kinek? Na, kinek? Vladárnak. Áááá. A hétfői napunk az egyik legkeményebb, a hét órában van minden, amire egy diák csak vágyhat. Kezdésnek duplamatek, aztán töri, a maratoni diktálóval, Barkával. Egy kis emelt francia, majd nyelvtan, levezetésnek pedig duplaangol. Utolsó óra után szép nagy csoportot alkotva vonultunk át a könyvtárba. A balhés ötösnek hála mindenki újra eljött, aki a nyílt szakkörök hetén megnézte az olvasót. Emiatt lassan hozzá kell szoktatnom magam a „tömött könyvtár” effektushoz, amit eddig még nem tapasztaltam. És Kardos se. Amúgy ma Kata tartott előadást Stephen King Cujo című regényéből. Kata nagy King-fan, saját bevallása szerint egész nyáron a horrorkirály műveit bújta, és valóban nagy élvezettel mesélt az egyik kedvenc könyvéről. A többség már megint unatkozott a szakkör alatt, de néhányan figyeltek, sőt, azt vettem észre, hogy Ricsit leköti a történet. Ez jó hír, mert bár olvasni nem akar, úgy tűnik, olvasókör végén most már mindig hazarohan majd, hogy megnézze filmen, amiről hallott. Otthon csekkoltam a mailjeimet (Justine-nek írtam is), ránéztem Facebookra (Peti koleszos képeit lájkoltam is), és miután elintéztem a netet (majdnem negyedórát vett igénybe, wow), ki is kapcsoltam a gépem. Most meg várom Cortezt, mert tíz perc múlva itt van értem, és megyünk... hová is? Ja, nem tudom, de valahová biztos. Sulirádió: 5/3 - juj, ma Gábornak és Jacques-nak elfelejtettük megmondani, hogy mit játsszanak, ezért egész ebédszünetben a Benny Hill Show zenéjét adták, megállás nélkül. Tulajdonképpen tíz perc után Kinga ideg-összeroppanást kapott, Ricsi pedig „ki akarta nyírni őket”. Rémes volt. Titkos feladat: 5/1* - áááá. Cujo: 5/2 - azt hiszem, ha ezek után meglátok egy bernáthegyit, sírva kiszaladok a világból. Napsütés: 5/5* anyu szerint hét végétől jön egy kis lehűlés, úgyhogy ki kell élvezni a jó időt. Akrilfesték: 5/1 - szegény Virág, remélem, hamar lekopik róla. ® Dudáltak: 5/5 - Cortez. Rohanok. Szeptember 15., csütörtök Egyszer, valamikor régen azt álmodtam, hogy egy csütörtöki napon vidáman, önfeledten várom az első órát. Emlékszem, milyen jó érzés volt. Aztán felkeltem. Mint ma. Rájöttem, tök mindegy, hogy esetleg jó hangulatban vagyok, hogy sikerül hamar kiválasztanom, mit vegyek fel (csíkos, galléros felső, farmer, tornacsuka, farmermellény, rajta a Szent Johanná-s kitűzőm), hogy Cortezzel a suliig beszélgetünk és a többiekkel a lépcső előtt állva egy csomót nevetünk. Ez mind hiába, mert első órában, pontosan a csengetéskor belép az ajtón a démon, és miután mindenkit mosolyogva üdvözöl, rám vicsorog. - Renitens Rentai miért nem ül a tanári asztalnál? - kérdezte azonnal kiszúrva, hogy a padomnál vagyok. A fenébe. Van az a mondás, hogy „egy elefánt nem felejt”. Meg van az a másik is, hogy „Vladár nem felejt”. Éljen. - Elnézést - szedtem össze a cuccom, és átbaktattam enyhén megalázó új helyemre. Az, hogy kaptam tőle egy új becenevet I (Renitens Rentai, pfff), csak még inkább feldobta a hangulatom. Valósággal repdestem. Vladár a helycserét követően (ő felült az én padomra, ezzel I „haveri” stílusra vette a figurát a többiekkel) beszélgetni kezdett az osztállyal. Igyekeztem figyelni arra, hogy ki mit vár a jövőtói, mit tervez, mi érdekli meg ilyesmi, mert végül is ez a pályaválasztási órának a lényege, csak éppen nehéz volt koncentrálni, mert Zsolti úgy döntött, engem fog szórakoztatni. Emiatt pedig folyamatosan visszatartottam a nevetést, amíg ő mindenféle grimaszokat vágott. -Rentai, ki foglak küldeni - szólt rám Vladár anélkül, hogy felém nézett volna. Csak úgy, reflexből gondolja, hogy velem van a baj. - Bocsánat. -Tehát. A feladat. írjátok le egy papírra, hogy látjátok magatokat tíz év múlva. Hol vagytok, mit csináltok, mindent írjatok le, ami eszetekbe jut. Kezdhetitek. A tenyerembe támasztottam a homlokom, és eltűnődtem. Tíz év múlva huszonhét és fél éves leszek. Honnan tudjam, mi lesz velem akkor? Még a plusz érettségi tárgyamat sem tudtam eldönteni. Ez egy hülyeség. De Vladár feladatát nem akartam csak úgy bojkottálni, így megerőltettem magam, és erősen gondolkoztam. Nem jutottam sokra. A többiek sebesen írtak, Virágnak ki is tört a ceruzahegye, úgyhogy ő hegyezett is közben. Az a baj, hogy amikor az ember görcsösen próbál valamire gondolni, akkor is elkalandozik, ez ellen nem lehet tenni. így hamar azon kaptam magam, hogy a jövőm helyett azon töprengek, Virág vajon miért ír ceruzával, hogy milyen érdekes dolog a ceruza meg hogy tulajdonképpen hogyan készülhet. Biztosan van

ceruzagyár. Szívesen megnéznék egy ceruzagyárat. Vajon a Hogyan készült? műsorban mutattak be ceruzagyárat? Meg kéne néznem a YouTube-on, tutí feltöltötték. Te jó ég! A jövőm a tét, hogy jön ehhez a ceruzagyár??? - Ha elkészültetek, valaki szedje be - szólt Vladár. - Majd én - pattant fel Kinga azonnal. Az előtt kirántotta a kezem közül a papírt, hogy bármit is odafirkanthattam volna, úgyhogy összeszorított fogakkal vártam a letolást. Vladár átvette Kingától a papírköteget, és egyesével felolvasta a leírtakat úgy, hogy mindenki terve után váltottunk pár szót. Ugye, Kinga tíz év múlva állatorvos lesz, Virág képző- vagy festőművészként látja a jövőjét, Dave menedzsernek készül, Macu programozónak, Jacques pedig cukrásznak. -Cukrász? - kérdezte csodálkozva Vladár. Jacques zavartan megvonta a vállát, és motyogott valamit franciául. - Értem. Köszönöm, érdemben ennyi válasz érkezett. Semmi baj, emiatt ne szomorkodjatok, nehéz kérdés, bőven lesz még időnk megbeszélni. - De én is írtam, arról miért nem beszélünk? - nyújtogatta a kezét Zsolti. -Mert a „hogyan látod magad tíz év múlva?" kérdésre nem fogadom el azt a választ, hogy „jóképűnek” közölte Vladár. Az egész osztály felröhögött, Zsolti pedig büszkén fordult körbe, bezsebelve az elismerő tapsot. Viccet félretéve, valóban eléggé megoszlott az osztályunk. Öten látták magukat tíz év múlva. Heten nem. Uh. Matekon Gazdag kicsit megizzasztotta a társaságot, Zsolti két, Macu pedig tíz percet állt a táblánál. Mindketten egyest kaptak, csak Gazdagnál máskor pattant el a húr. De a végeredmény ugyanaz. Ebédszünetben Virággal a büfébe mentünk, vettünk egy halom élelmet (rántott húsos zsömle, sonkás-sajtos szendvics, narancslé, plusz vettem a koffeinfüggőnek egy kólát ), aztán kivonultunk az udvarra. Odaadtam Corteznek a kóláját, aztán felültem a pad támlájára, gondolván, hogy olvasok pár oldalt, de nem jött össze, mert a többiek még Vladár órájáról beszélgettek És ez engem is érdekelt. - Komolyan, honnan a bánatból kéne tudnom, mi lesz tíz év múlva? - méltatlankodott Ricsi. - Valami elképzelésed csak van - próbálkozott Dave. Ricsi az egyik raszta tincsét piszkálta, aztán felnézett. - Mittom’ én. Ott leszek, ahol Emó - mondta, mire Virág mosolyogva lehajtotta a fejét, és zavartan bámulta a zöld bakancsa orrát. - Ne légy szánalmas - oltotta le Kinga kíméletlen őszinteséggel. - Mér’? Ő fest, én meg majd playstationözök. -Jó terv - értett egyet azonnal Zsolti. -Elképesztően gyerekesek vagytok. Világéletemben tudtam, hogy mit akarok, és nincs ez másképp a pályaválasztásnál sem. -Jó, persze. Akkor gyógyíts görényt, és örülj neki - legyintett rá Ricsi. -Az állatorvos egy komoly hivatás, ami... - kezdte volna Kinga a prédikációt, mire Cortez közbeszólt. - Kinga, jó, hogy te megvagy. Tényleg. De másoknak lövésük sincs arról, hogy mi lesz, úgyhogy kicsit vegyél vissza, mert attól nem lesz jobb, hogy te minden alkalommal elmondod ugyanazt. Kinga csípőre tette a kezét, és láttam rajta, hogy kapásból mondana valami sértőt, aztán lenyelte, mert ahogy végignézett rajtunk, elég sok kétségbeesett tekintet szegeződött rá. - A ti bajotok. Nem most kéne pedálozni, már rég kitalálhattátok volna, mihez akartok kezdeni - felelte végül. És igen. Ez volt az átgondolt reakció. Milyen lehetett volna a spontán? - Én még azt sem tudom, miből fogok érettségizni - sóhajtottam. - Ez jellemző. Honnan tudnád? Mit tudsz te egyáltalán? - Kösz - sziszegtem kínosan. - Az holnapra kell? - kérdezte Ricsi. - Ühüm - bólogatott Virág. - Kinek van már meg? - kérdeztem. Kinga, Zsolti, Dave, Macu, Virág és Cortez bólintott. Ricsivel rokonlelkekként összenéztünk. - Hátha éjjel megvilágosodunk - kapaszkodtam az utolsó szalmaszálba. -Ja. Biztos - vigyorgott gúnyosan. Jó, én sem hittem el, de olyan jól hangzott. Infón Tölgyessy egy laza „senkinek nincs kérdése?” után hagyta, hogy netezzünk, úgyhogy az egész osztály vadul gépezni kezdett. Virág Gfee-videókat nézett, Kinga a blogján veszekedett egy kommentelővel (Kingát az adrenalin élteti), Andris és Robi Counter Strike-kal játszottak, és egymásnak ordítoztak mindenféle instrukciókat. Jacques valakivel msn-ezett, Gábor odahúzta mellé a székét, és figyelte. Ricsi fesztiválfotókat nézett a hivatalos honlapokon, és magát kereste az óriási tömegben, Cortez ismerősöket jelölt vissza a Facebookon meg megnézte a halom üzenetét is, amire valószínűleg soha nem fog válaszolni, Zsolti a

YouTube-on lógott, és borzalmasan nagyot röhögött valami „Very rare” verekedős videón. Dave a bigyoshopról rendelt magának szerinte „hasznos” tárgyakat, Macu meg az egyik tizedikes lány adatlapját csekkolta, és örömmel közölte, hogy három közös pont is van az életükben, tehát simán összeillenek. A három dolog egyébként a Túró Rudi, az IVNyár és a Másnaposok című film. Tényleg, őket egymásnak teremtették. Mivel mindenki elvolt, gondoltam, én is netezek kicsit. Gugliztam pár „mi legyek?”, „mi az érdeklődési köröm?”, „milyen szak illik hozzám?” tesztet, de semmi értelmeset nem találtam, úgyhogy kitöltöttem inkább a „bizonytalan vagyok?” tesztet. Ez jött ki: „90%-ban bizonytalan.” De jó. Még az értékelést olvastam, amikor Cortez a székem támláját megragadva lehajolt mellém, és a vállamra támasztotta az állát. - 90%? - kérdezte mosolyogva. -Aha. Szerinted ez igaz? - kérdeztem szomorúan. -A bizonytalansági teszted eredményében bizonytalan vagy. Nem, Reni. Nem igaz. - Nyomott egy puszit az arcomra, és kiment a folyosóra. Összeráncolt szemöldökkel néztem utána. Amúgy meg még óra volt. Hazaérve most vagy soha alapon rátámadtam anyura, hogy azonnal segítsen, mi legyen a választott érettségi tárgyam. -Reni, ezt neked kell eldöntened - sóhajtotta. írjam ki hatalmas betűkkel a homlokomra, hogy „DE ÉN NEM TUDOM!!!”? Vagy hogyan érhetném el, hogy valaki segítsen? Vacsora előtt, közben és után sem jutottam előrébb, csak még egy válasz nélküli kérdéssel gazdagodtam. Ugye, ott volt az alap, „mit válasszak érettségire?” kérdésem, és jött hozzá a „vajon mi volt a vacsora?”. Ááá. Lehuppantam a babzsák fotelemre, és lehunyt szemmel töprengtem. Miért tudja mindenki olyan könnyen eldönteni, amikor ez annyira nehéz? Jó darabig ücsörögtem, várva valami égi jelre vagy akármire, de nem történt meg, ezért hirtelen felindulásból előhúztam a mobilom. - Mi a pálya, Ren? - kérdezte Ricsi. - Nem jön a jel - feleltem. - Milyen jel? Nem jó a neted? - Neeem - röhögtem el magam. - Az égi jel. - A műholddal van gáz? - Ricsi! - kiáltottam rá nevetve. - Nem tudom, mit válasszak az érettségire. -Jaaa. Van ez így. - Te jutottál valamire? - Nem. - Bocs, hogy ezt mondom, de jó, hogy nem vagyok egyedül. -Aha. Ketten szívunk, az jobb. - Holnap választanunk kell - mondtam komolyan. - Fogunk. Te kapsz egy égi jelet. Én meg megyek infóból. - Nem éééér! - háborodtam fel. - Neked már megvan! - Bocs. Nem akartalak elszomorítani. -Az infó jó döntés - mosolyodtam el halványan, és a szívem mélyén örültem, hogy Ricsi is rendben van. - Kösz. Na, figyelj. Ha holnapig se tudod, akkor lógj. -Mi? -Van igazolásom. - Nem fogok lógni! -Te tudod. - Amúgy. Honnan van igazolásod? -Dave-től. Ő gyártja. Vérprofi. - Csencsel vele? - Persze. Tételeket dolgoztat ki magának az alsóbb évfolyamosokkal. Na, léptem, holnap beszélünk. - Szia - tettem le a telefont, és sóhajtva néztem magam elé. Aztán felnyúltam az asztalomhoz, hogy lerángassam róla a táskám. Csakhogy beleakadt a kábelbe, éppen ezért a táskámmal együtt leesett a laptoptöltőm (a sípcsontomra, aú), és ha ez még nem lenne elég, rántottam vele a földgömbömet is. Bár ösztönösen feltartottam a kezem, és az ütés majdnem teljesen az alkaromat érte, azért a homlokom is koppant egyet. Fájdalmasan felszisszentem, és a szétesett földgömböt félretolva a sérüléseimet tanulmányoztam. Aztán összeráncolt szemöldökkel emeltem fel a földgömböt. Égi jelre vártam? Klassz. Ez olyan jel volt, ami konkrétan homlokon csapott. Újra felnyitottam a mobilom, és benyomtam a gyorshívást.

-Oké. Rájöttem. Földrajzból megyek. Nem is értem, eddig hogy nem jutott eszembe - hadartam. - Ügyes - szólt Cortez. - És erre most hogy jöttél rá? - Széttört a fejemen a földgömböm - ismertem be. - Mi???? - kérdezte enyhe aggodalommal a hangjában. -Jól vagyok - magyarázkodtam azonnal. - Illetve azért egy kicsit fáj. - Mi talált el? - nevette el magát. - Ööö... - tanulmányoztam a földgömböm. - Azt hiszem, a németek - közöltem, amikor megláttam, hogy pont Berlinnél horpadt be. - Sajnálom. - Csak egy sima hadüzenet volt - magyaráztam. - Mit fogsz tenni? Visszatámadsz? -Nem, nem. Megragasztom. - Diplomáciai vonalon a helyed - nevetett Cortez. - Szerintem is - értettem egyet. Cortez: 5/5*** - (L) (L) (L). Nagyon. A fejem: 5/1 - aú. Lett egy púpom. A németek nem kíméltek. Földrajz: 5/5 - szeretem a földrajzot, anyu miatt is ezt választanám, a földgömb is eltalált. Mi ez, ha nem jel? Hurrá, megvagyok! Edina és Andris: 5/??? - hát, ők holnap moziba mennek. Elvileg randi, de Robi is velük tart, úgyhogy fogalmam sincs, mi lesz ebből. Nem szoktam megszánni Edinát, de ez I elgondolkodtatott. Vagy ennyire kétségbe van esve, vagy konkrétan megőrült. Szeptember 16., péntek Délután Zsoltiék garázsában Ricsi köré gyűltünk, és azon tanakodtunk, hogy ha egy ember sokkot kapott, akkor mit lehet csinálni vele. Szerintem órák óta nem pislogott, nem reagált, ha csettintettünk a szeme előtt, sem ha szólítottuk. Csak ült falfehér arccal, és maga elé meredt. Totál tanácstalanul néztünk össze, de mindenki passzolt, nem tudtunk mit csinálni vele. Na, jó, akkor elölről. Az egész ofőórán kezdődött, addig semmi probléma nem volt. - Rendben, akkor mondom a neveket, és ti mondjátok először a választott idegen nyelvet, aztán a plusz tantárgyat. Cortez? - kezdte Haller. - -Francia, angol. - Köszönöm. Virág? - Francia, rajz. És így jöttünk sorban. Andris: francia, infó, Jacques: magyar, angol (neki magyar mint idegen nyelv, választottnak angol), Dave: francia, infó, Robi: francia, infó, Macu: francia, infó, Zsolti: francia, tesi (!!!), Kinga: francia, biosz, én: francia, földrajz, Gábor: francia, infó. - Köszönöm - bólintott Haller. -Tanár úüúr - lóbálta a kezét Ricsi. - Tessék? - Én kimaradtam. - Ó, elnézést. Idegen nyelv? - Francia, a választottam meg infó - kiáltotta. - Nem, a választottad már be van írva. - Mi? - hőkölt hátra Ricsi, és hintázás közben majdnem hátraesett a székkel. - Itt az áll, hogy kémia - olvasta fel az ofő. Az egész osztály felröhögött, Ricsi pedig összeráncolt szemöldökkel meredt maga elé. -Ez valami szívatás? - nézett körbe, mintha csak arra várna, valaki ismerje be, ez poén. Viszont azért ennyire rossz humora senkinek nincs. -Nem, Gondos tanárnő felkeresett, és azt mondta, megbeszélte. -Kivel? Mer’ velem nem, az tuti - felelte Ricsi, és kezdett ideges lenni. -Nos. A tanárnő megbeszélte, hogy mivel te vagy a legjobb diákja, mindenképp fontosnak tartaná a kémia érettségire való jelentkezésedet. - Na, ebből egy szót se értettem. MI VAN? - kapott dührohamot. - Kivel beszélte meg? -A családoddal mondta Haller halkan. Ricsi arca lefehéredett.

-Most ezt nem értem - forgolódott Virág kétségbeesetten. - Miért nem választhatja az infót? - Mert már a kémiát választotta - mondta Haller. - De azt mondja, nem választotta - szólt közbe Cortez. - Richárd, egy pillanatra kifáradnál? - köszörülte meg a torkát Haller. Ricsi feltápászkodott, és a tanár után kiment a teremből majd becsukta maga mögött az ajtót. Természetesen egy pillanat alatt mindenki felpattant, és az ajtóhoz nyomultunk fülelni. - Hallasz valamit? - kérdezte Kinga Dave-et. - Zsolti lihegését - szólt idegesen. - Menj már arrébb - lökte félre. A folyosón elhangzott beszédből semmit nem hallottunk, viszont amikor nyílt az ajtó, Haller tizenegy embert talált az ajtóban. - Üljetek vissza - mosolygott kedvesen. - Ijj, most mi lesz? - rágózott Virág idegesen. - Kémiából érettségizek - mondta Ricsi. - Mi? Ne már - horkant fel Zsolti. - De miért? -Mert Gondos lebeszélte mindenkivel - felelte halkan. A fenébe. Szóval ez volt ma. Senki nem ért semmit az egészből, annyit tudunk, hogy Ricsi óriási bajban van. - Megcsinálod - veregette meg a vállát Dave. -Aha — bólintott Ricsi erőtlenül. Virág éppen újra bevizezte a fejkendőjét (neki vannak ilyesmik a táskájában), és Ricsi homlokára terítette. Már egy órája borogattuk. - Elmondanád végre, hogy mi a fene van? - förmedt rá Kinga idegesen, aki a jelek szerint nem tolerálta, hogy Ricsit éppen elveszítettük, mivel szemmel láthatóan nem is volt teljesen köztünk, valahol máshol merengett. - Ne kiabálj vele! - szólt rá Virág elég sírós hangon. - Mondtam már — ült fel Ricsi hirtelen, és az ölébe esett a vizes kendő. - Gondos vegyésznek szán. Felhívta a családomat, hogy ez milyen remek ötlet, ők meg kémiazseninek hisznek. Mi a fenét mondjak, miért nem akarok kémiából menni? Mert két évig puskáztam? Vagy hogy Ren súgta az egészet? Most ismerjem be, hogy szót sem tudok? Amikor a családom már azzal a szarral kezemben képzel el? Mondja már meg valaki, hogy mi az... - dühöngött. - Pipetta - suttogtam. -Na, azzal. Nem tudok mit csinálni. Megszívtam - dőlt újra hátra. -Látod, Renáta, én megmondtam, hogy ne segíts! Hányszor mondtam, hogy ne add oda a házid, ne írd meg a dolgozatukat... - csóválta a fejét Kinga. -Tudod mit? Ez most nem rólunk szól. Hanem Ricsiről, úgyhogy szállj le rólam - szóltam rá, és megálltam Ricsi előtt, aki a kanapén hátradőlve bámulta a plafont, adidasával pedig a kopott asztalt taposta. - Oké, figyelj. Van egy csomó időnk - kezdtem optimistán. - Korrepetálás, felkészítés, fakultáció. És simán megcsinálod. - Gondolod? — vonta fel a fél szemöldökét. - Igen - bólintottam határozottan, mert azt akartam, hogy higgyen magában. - Lehet, hogy az alapoknál kell kezdeni, de kit érdekel? - Mennyire az alapoknál? - kérdezte. -Mondjuk, tudod, mi az a H? - kérdezte Kinga csípőre tett kézzel. - Hungary - bólintott Ricsi. - Oké - biccentettem. - Neked tanár kell. - A fenébe - fogta a fejét. -Szerintem is - huppantam le mellé, és szomorúan megveregettem a karját. Jól néztünk ki. Még nagyban öntöttük belé a lelket, és próbáltuk rávenni, hogy gondolkozzon pozitívan (nem is tudom; nehéz lehet), amikor Andris és Robi megérkeztek. A rockerek vihogva becsörtettek a garázsba, és megálltak előttünk. -Na, mi van Ricsivel? - kérdezte Robi. -Túl van a sokkon - mondta Dave. - És veletek? -Nekem van „nőm" - közölte Andris. Mindannyian összevont* szemöldökkel meredtünk rá. - Összejöttél Dinával? - kérdezte Zsolti. -Ja - bólogatott Andris. -Nagy ügy. Állj be a sorba - legyintett Macu. És ekkor már Ricsi is kezdett jobban lenni, ugyanis végre nevetni láttuk. Ricsi: 5/1 - annyira nagyon sajnálom. Juj.

Tesi: 5/5* - haha. Alhasi görcs miatt felmentve. Viszont nem elfelejteni, hogy ebben a hónapban ezt már nem lőhetem el. Karcsi: 5/2 - ma Bálinték köpőcsövezték a folyosón. Rájuk szóltam, hogy hagyják abba. Erre engem is célba vettek, úgyhogy szaladtunk az udvarig. Pff. Edina és Andris: 5/2 - a rocker beszámolója alapján Edina mától a „csaja”, ami szerinte elég „zsír”. Ha ő mondja. Az időutazó felesége: 5/5 - negyven oldalam van még. Ha most nekikezdek és nem állok fel, akkor éjfélre elolvasom. Hajrá. Szeptember 19., hétfő Az úgy volt, hogy amikor Cortezék közölték, hogy hétvégén úgy tizenöt órát szeretnének playstationözni, Virággal megbeszéltük, hogy akkor mi is csinálunk valamit. Töprengtünk, hogy mit tegyünk, felmerült egy csomó lányos program, mint pl. menjünk el ruhákat nézni, meg Virág új parfümöt akart választani, és én is szívesen mentem volna könyvesboltba, de végül annyit szenvedtünk, hogy mikor induljunk el, hogy rájöttünk, tulajdonképpen nincs is kedvünk menni, meg esett is... Úgyhogy jött a b) variáció. Ha nincsenek fiúk, akkor smink nélkül, copfban, laza ruhában lehet sírós filmet nézni, egy tál popcornnal az ölünkben. Tök jó- Virág hozta a Hairt, én meg a Vágy és vezeklést ajánlottam, úgyhogy minden adva volt egy kellemes délutánhoz. Ma reggel Cortez a kocsiban összeráncolt szemöldökkel pillantgatott felém, miközben a suli felé hajtottunk. - Szóval azért ültök le filmet nézni, hogy bőgjetek? - próbálta megérteni a lányos délutánok értelmét. - Igen - bólintottam. -És szerinted ez normális? -Nem tudom. Ez csak olyan... - töprengtem. - Mindegy. Nem fontos - zártam le végül. Azt hiszem, ezt nem tudnám normálisan elmagyarázni. -Aha. Na, és min sírtok? - Hát, Virág a Hair végén mindig annyira bőg, hogy alig kap levegőt. Ilyenkor van nála orrcsepp is - kezdtem. Én a Vágy és vezeklést szoktam kicsit megkönnyezni. Nem annyira, csak épphogy - finomítottam az amúgy „vörös szemmel bámulom a tévét, és zokogva kérdezgetem, hogy miéééért???” sztorin. - Ha ezeket meg kéne néznem, én is bőgnék - mondta Cortez. Ezt megkaptam. Amúgy meg mindegy, Cortez úgy szeretett belém, hogy a Beatles a kedvenc bandám, kétlem, hogy egy kis sírósfilm-nézés miatt inogna meg. Legalábbis remélem. Már egy ideje a suli előtt ácsorogtunk, amikor a többiek döbbenten felröhögtek, mire én is odakaptam a fejem. -Hallod! Zsák húzta, ezt nem hiszem el! - kapott a szája elé Zsolti. - Mit? - forgolódtam. Aztán megláttam. Francia osztálytársunk lassan sétált a suli felé a napsütésben, és visszamosolygott az őt néző emberekre. Nem fogok hazudni. Csupán egy térdig érő fürdősortot viselt, nyakában pedig színes törülköző lógott. Szemét napszemüveg takarta, kezében focilabda. - Oké, valaki mondja el, hogy pontosan mi történik - kértem riadtan, mert attól tartottam, Jacques egyszerűen megőrült. -Úgy látszik, Zsák barátunk mára szánta a saját balhéját - röhögött Ricsi, majd ujjait a szájába dugta, és őrült füttyögésbe kezdett. És akkor megértettem. Jacques borítékjában minden bizonnyal az volt, hogy jöjjön így suliba, és mivel az időjárás kezd romlani, az utolsó nyári napokon szerette volna véghezvinni a tervét. A döbbenetből fel kellett ocsúdnom, merthogy én vagyok a fotós. Egy pillanat alatt kirántottam a táskámból a fényképezőgépem (na, nem mintha nem készült volna ezer kép mobilokkal), és készítettem a fotókat. Jacques mosolyogva intett nekünk, aztán felsétált a lépcsőn, és belépett a suliba. Mi pedig azonnal követtük, mert erről nem akartunk lemaradni. A portás pislogás nélkül nézte, ahogyan a sortot viselő diák átmegy az aulába. Máday a Jeanne d’Arc- szobor mellett állva éppen az egyik kilencedikes lányt (Gabit) osztotta, amiért lila körömlakkal volt kifestve a körme, amikor a bejárat felé pillantott. És tátva maradt a szája. Mádayt nehéz meglepni, de erre azért ő sem számított. - Bonjour! - köszönt kedvesen Jacques, és ügyet sem vetve az őt bámuló diákokra, továbbsétált. - Chatelain! - ordította Máday, amikor némileg magához tért a sokkból, de addigra Jacques már elérte az udvarra vezető ajtót, és kilépett. A diákoknak több se kellett, mindenki utánaindult, így Máday is csak tolongott a nagy tömegben, pedig

gyanítom, ő elsőként szeretett volna a nyomába eredni. Az udvarra kiérve még mindig folyamatosan fényképeztem, Jacques pedig a pad mellé lépve egy „megfelelő” helyet választott a füvön, ráérősen leterítette a törölközőjét, és kifeküdt napozni. Mindenki szakadt a röhögéstől, az ablakokban megjelentek azok a diákok, akik egyébként a termekben voltak, de a hangzavarra felfigyeltek, úgyhogy ők is „húúú’’-ztak meg tapsoltak. Jacques pedig csak napozott. - Mi a bánat folyik itt? - tört utat magának Máday. - Chatelain, ez nem a francia Riviéra, mégis mit képzelsz magadról? - lépett mellé az ig. helyettes, és totál kiakadva nézett le rá. Jacques „napellenzőként” a homlokára tette a kezét, és kissé megemelte a fejét, hogy lássa, ki takarja el a napot. Aztán megkérte Mádayt, hogy álljon kicsit arrébb. - Ebből elég lesz! Jacques Chatelain! Neked teljesen elment az eszed??? - ordította. - Kelj fel! - Non - rázta meg a fejét Jacques. - Nem mondom még egyszer - hajolt le Máday, megragadta a törölköző sarkát, és elkezdte kirángatni alóla. Erre Jacques utánakapott, és elkezdték rángatni a strandtörölközőt. -Mi a... - lépett mellém Kinga. - Ah. A küldetés - jött rá egy pillanat alatt. - Vajon ki volt az az idióta, aki ezt kitalálta? - Mindketten Zsolti felé néztünk. -A fenébe, lánynak szántam ezt a feladatot. Mindegy, így se rossz. Nézd, Máday hogy rángatja. Muhahaa! magyarázta Dave- nek. Miért nem lepődtünk meg, hogy Zsolti volt az ötletgazda? Az egész suli az udvarra koncentrált, és óriási röhögéstől meg füttyögéstől zengett az egész környék. Végül Máday nyert, aki egy határozott mozdulattal kirántotta Jacques kezéből a törölközőt. Gondolván, ezennel vége a bulinak. Csakhogy ekkor Jacques felkapta a focilabdát, és dekázni kezdett vele. - Ez őrület! - tárta szét a karját tanácstalanul Máday. - Chatelain, kihúzod a gyufát! Azonnal menj az irodámba! - Non - rázta meg a fejét, és tovább labdázott. - Ebből baj lesz - suttogtam, és kezdtem kicsit megrémülni. - Mi folyik itt? - ért ki az udvarra Vladár. Én kissé odébb somfordáltam, nehogy engem találjon meg, akitől magyarázatot várna, vagy ilyesmi, és tovább fényképeztem. A nagy hangzavarban Jacques megnézte a karóráját, ami alig hallhatóan csipogott. Megnyomta rajta a gombot, aztán letette a labdát. Ezek szerint végzett. Pont tíz perce csinálta a cirkuszt, úgy hogy több mint valószínű, hogy az idő meg volt adva a feladatához. - Befejezted? - förmedt rá Máday. - Oui - biccentett. - Két perced van, hogy átvedd a Szent Johanná-s tornaruhád és felmenj az osztályodba! - ordított rá. Jacques engedelmesen bólintott, és óriási tapsvihar közepette besietett az épületbe. - Vége a műsornak, mindenki órára! - fordult körbe Máday, és tapsolt is párat a hatás kedvéért. - Nem kap semmit? - fonta össze a karját maga előtt Kinga. -Jacques? Ő biztos, hogy nem - mosolyodtam el. Tizenkettedikig nem volt panasz rá, tuti, hogy Máday nem most fogja elkezdeni fegyelmezni. És egyébként is. Érezte ő, hogy emögött valami más állhat. Duplamatek előtt ki is derült. Merthogy Gazdag helyett Máday lépett be a terembe, és nagy csattanással bevágta maga mögött az ajtót. - Tizenkettő bé - kezdte. - Mi folyik itt? - Máday néni, éppen matekóránk lenne - kertelt Zsolti. - Nem ezt kérdeztem - sziszegte Máday idegesen. — Miért jött ez a szerencsétlen Chatelain ma strandruhában? - Biztos melege van - jegyezte meg Cortez. - Ne szórakozzatok velem! - fenyegetőzött az ig. helyettes. - Kezd nagyon elegem lenni belőletek. Még egy ilyen húzás, és kollektív büntetésre számíthattok. - Ez nem fordul elő többé, ígérjük - mondta őszintén Dave. És nem is hazudott. Ez egyszeri alkalom volt, egyszeri balhé. Naná, hogy nem lövik el többször. - Rendben - biccentett az ig. helyettes. - Rajtatok tartom a szemem. - Itt tetszik hagyni nekünk? - kérdezte Zsolti. Ekkor nem bírtuk tovább, kitört belőlünk a röhögés. — Mert rakhatnánk, mondjuk, a tanári asztalra. - Az agyamra mentek - fújtatott Máday, aztán kifelé indult. Az ajtóban helyet cserélt Gazdaggal, aki már égett a vágytól, hogy jöhessen órát tartani.

- Igen, hallottam róla, nagyon vicces, de most már fejezzétek be, és maradjatok csendben. Reni, gyere a táblához - szólított fel. Az osztály nagyjából lecsendesedett, én meg mehettem felelni. Az első tizenkettedikes ötösöm. Éljen. És ezzel megmentettem a fél osztályt egy egyestől. Amúgy a nap hőse egyértelműen Jacques, akinek a sztorija egész nap téma maradt. Tizenkettőből egy megvolt. Jacques-ét és a sajátomat tehát ismerem, és ennek tudatában biztosan állíthatom, hogy az idei tanévben nagyon ki fogjuk verni a biztosítékot. Viszont akkor is vicces volt. Olvasókör után Cortez várt rám, mert Kardos szeretett volna velem pár szót váltani. A könyvtár lassan kiürült, végül Flóra is összepakolta a cuccát, és kiment, mi pedig ketten maradtunk a tanárral. - Milyen a pályaválasztási óra? — érdeklődött. Kardos kedvenc diákja vagyok, úgyhogy természetesen tudja, mennyire kimondhatatlanul jó a kapcsolatom Vladárral. Jólesett, hogy megkérdezte, és eszemben sem volt hazudni. - Nem nagyon veszek részt rajta - mondtam halkan. - A tanári asztalnál vagyok száműzetésben. - Hallottam róla. Nézd, Reni, nagyon sajnálom, hogy Vladár tanár úrral ennyire nem jöttök ki egymással, és komolyan nem tudom a miértjét. El sem hiszem, hogy te vagy, akiről beszél. - Pedig én vagyok - mondtam, mert nem állt szándékomban letagadni semmit. -Nos, mindegy, ez nem tartozik rám. Azonban szeretném, ha tudnád, a pályaválasztás a legfontosabb feladat az idei tanévben, ha a szaktanárral nem ápolsz jó kapcsolatot, az nem befolyásolhatja a jövődet. Éppen ezért bármilyen kérdéssel és problémával fordulhatsz az osztályfőnöködhöz, illetve hozzám is. -Köszönöm szépen - mosolyodtam el halványan. Ez azért nagyon rendes dolog volt, szinte meg is hatódtam. Cortez az aulában várt rám, és kérdőn nézett, amikor megérkeztem. -Felajánlotta, hogy mivel rossz a kapcsolatom Vladárral, bármikor keressem fel a pályaválasztással kapcsolatban... - mondtam büszkén. Cortez átkarolta a vállam, és kifelé indultunk a suliból. - Pfuj, de gusztustalanul csókos vagy nála - mondta, de persze nem rosszindulatúan, hanem viccesen. - Ez van - vigyorogtam, afféle „én erről nem tehetek, egyszerűen szeret” stílusban. Otthon nekikezdtem John Fowles A francia hadnagy szeretője című könyvének, amit ma kölcsönöztem ki a könyvtárból. Vacsoráig olvastam, aztán beszámoltam anyuéknak a mai napomról. Rendkívül szórakoztatónak találták Jacques „csínytevését”, és bár nem lepte meg őket, azért örültek a matek ötösömnek. Este bekapcsoltam a gépem, és miközben megnyitottam a böngészőt, hogy átfussam John Fowles életrajzát (mindig csekkolom, hogy kitől olvasok), az msn is betöltődött, úgyhogy átfutottam az állapotokat. Jacques (Flóra V) - állapota elérhető, Gábor - (Ace Venturát néz) - állapota nincs a gépnél, Andris (a nőmmel vagyok) állapota nincs a gépnél, Robi (Andrissal és a csajával mentem PC játékot venni. Majd jövök) - állapota nincs a gépnél. Zsolti (ííííízi van, ne rezegtessééél már) - állapota elérhető, Dave (történelemből a 3-4. tétel hiányzik. Csatolva kérem e-mailben, tárgynak írjátok oda, hogy „tétel”. A többit leboltoljuk, ha megkaptam) - állapota elfoglalt, Macu (azért elfoglalt, mert EGYVALAKIVEL akarok beszélni!!! Kösz) - állapota elfoglalt, Kinga (edzésen) - állapota kijelentkezve, Virág (úúú, de szeretem ezt a számot: youtube.com/watch?v=...) - állapota elérhető, Cortez (...)- állapota kijelentkezve. Karcsi (pill, vacsora) - állapota nincs a gépnél, Kata (just like heaven) - állapota elérhető, Ricsi (sky is over) - állapota elérhető. A következő pillanatban Virág videohívást indított, Jacques rám írt, Kata linkelt egy csomó mindent, Dave pedig megkért, hogy ellenőrizzek neki valamit. Úgyhogy elvoltam. És ennyit Fowles munkásságáról, soha nem volt egyszerre két teljes percem, hogy átnézzem a wikin az életrajzot, mert valaki vagy narancssárgán villogott, vagy rezegtetett (Dave türelmetlen), vagy folyamatosan írt (Jacques). Közben meg Virág mutogatta a kamerába, hogy Claude Bukowskinak csinált copfot. És akkor valóban felemelte a kutyáját, és meg kellett néznem, hogy mennyire „édi”. Azért ennél hasznosabban is telt már a hétfő estém. Cortez üzenete: ? Na, ezen meglepődtem, úgyhogy gyorsan visszaírtam. Reni üzenete: Rejtve vagy? Cortez üzenete: persze. Reni üzenete: Cortez üzenete: Mit csinálsz?

Reni üzenete: Katával, Virággal, Jacques-kal és Dave-vel beszélek. Várj, most ugrott be Zsolti ablaka is. Küldött egy linket. Cortez üzenete: Ne nyisd meg. Reni üzenete: Miért? De akkor már késő volt. Mert rákattintottam. Zsolti valami hülye oldalt küldött, amin valami természetkép volt, majd hirtelen átváltott az Ördögűző képére, és egy őrületeset sikoltott. Be volt dugva a fülembe a fülhallgató, így majd’ szívrohamot kaptam, annyira megijedtem. Akkorát ugrottam, hogy kis híján leestem a székről, ráadásul úgy dobogott a szivem, hogy azt hittem, kidobog a helyéről. Kirántottam a fülhallgatót a gépből, és félredobtam, majd a fülemet fogva próbáltam lenyugodni kicsit. Reni üzenete: Uhhh. Cortez üzenete: Mondtam... Jól vagy? Reni üzenete: Nem. megijedtem. Nagyon. 0 Cortez üzenete: Léptem Entourage-t nézni. Reni üzenete: Oké, én meg beszélek Zsoltival. Cortez üzenete: Hajrá. Cortez kilépett. Én pedig még mindig kissé remegve kattintottam Zsolti nevére Reni üzenete: Ez gonosz volt! Tudod, hogy megijedtem?! Zsolti üzenete: Muhahahahaha! Azért küldtem. Reni üzenete:  Zsolti üzenete: Naaaaaa. Reni üzenete:  Zsolti üzenete: Na, azért. Miközben Zsoltival írogattunk egymásnak, hallottam a kamerán át, hogy Virág dudorászik (YouTube- videókat nézett), aztán megszólalt. - Zsolti küldött valamit. - Nee, ne nyisd meg! - mondtam azonnal. Késő volt. Odakattintottam, és láttam Virágot a kamerában. Koncentrált, mosolygott, aztán eltorzult az arca a rémülettől. - Wááááááááááááááááááááááááá! - sikoltott torkaszakadtából. - Zárd be. Zárd már be! - kiáltottam. A következő pillanatban apu rontott be a szobámba falfehér arccal. - Mi történt? - kérdezte. - Semmi, Virág volt - hadartam. - Mi történt Virággal? - hajolt le apu a géphez. - Csókolom - köszönt Virág még mindig remegő hangon. - Csak megijedt. Egy honlaptól - magyarázkodtam. -Jól vagy, Virág? - nézett apu a kamerába, miközben Claude Bukowski még mindig ugatott. -Ühüm - bólintott nem túl meggyőzően. - Úúúúúristen, de megijedtem - fújta ki magát. -Gyerekek, elég volt, most már hagyjátok abba - szólt apu szigorúan. -Oké, amúgy is ki akartam lépni - vontam meg a vállam. - Csak elköszönök a többiektől. -Jó - biccentett apu. - Reni, attól, hogy már nincs netkorlátozásod, örülnénk, ha értelmes dologra használnád a gépedet, és nem esti sikoltozásokra. Szófogadóan bólogattam, közben meg írtam Jacques-nak, hogy mennem kell. Visszaírta, hogy jó éjszakát meg hogy jé, Zsolti küldött neki egy linket. Miközben kikapcsoltam a gépem, elképzeltem, ahogy a II. kerület zeng a sikolyoktól. Zsolti elindította az új mémjét, amitől szerintem mindenki frászt kapott. Jacques: 5/5*** - a mai nap sztárja. A francia hadnagy szeretője: 5/4 - még nagyon az elején tartok, de tetszik. Kardos: 5/5* - nem véletlenül a kedvenc tanárom. Nagyon rendes.

Andris és Edina: 5/2 - Dina minden szünetben az osztályunkban lóg és Andrisra vár, aki rendszerint Robival együtt léggitározik. Érdekes. Megijedtem: 5/1* - juj. Nincs kivasalva a zöld blúzom: 5/2 - fenébe. Pedig azt akartam felvenni. Most vasalhatok hajnalban. Vagy drukkolhatok, hogy egy jó tündér (anyu) meglepjen reggelre egy vasalással. :P Szeptember 20., kedd -Mit hoztam a vegyésznek? - vigyorgott önelégülten Zsolti reggel a suli előtt. - Egy kémiaérettségit? - kérdezett vissza Ricsi. - Majdnem - turkált Zsolti a táskájában, és miközben kutakodott, sorban vette ki a dolgokat belőle. - Fogd meg ezeket. Kösz – szólt rá Kingára. - Látsz rajtam valahol „cseléd” címkét? Nem? Valószínűleg azért, mert nem vagyok az — vágta rá kapásból. Zsolti vigyorogva megrázta a fejét, aztán ráparancsolt a sulihoz érkező Karcsira, hogy „jöjjön oda”. Úgyhogy Karcsi tartotta a karját, Zsolti meg a kezébe nyomta a következőket: egy tubus mustár (?), egy irodalomkönyv (kár, hogy tizenegyedikes, de amúgy stimmelt volna...), egy doboz hajzselé, két csomag diabetikus keksz és egy duda. -Ööö... Megkérdezzem, hogy ezeket miért hordod magaddal? - pislogtam nagyokat. - Szerintem ne - röhögött Macu. - Na, meg is van - rántott ki a táskája aljáról Zsolti egy pólót. - Tessék, ezt neked csináltattam - nyomta Ricsi kezébe. - Mi ez? - hajtotta szét, és kérdőn nézte a fehér póló elején lévő képletet. - H20P0K? - ráncolta a szemöldökét. Virág eltátotta a száját, Kinga unottan a homlokára csapott, a többiek pedig amolyan „ez fájt” röhögéssel néztek össze. - Vízipók - mondtam fájdalmasan. - Muhahahaa - szórakozott Zsolti saját magán. Nos, igen. Ő és a 90-es évek poénjai. No comment. Attól függetlenül, hogy durván rossz poén volt, Ricsi elég jó fej ahhoz, hogy rávette a pólójára az új pólót, és büszkén viselte. Kémiaérettségi az ő tudásával? Simán megy hozzá a vízipókos felső. - Ez nem igaz! - tátotta el a száját Kinga, mire mindannyian hátrafordultunk. Kitti és Bálint (!!!) kézen fogva sétáltak a suli felé. - A húgod jól van? - érdeklődött Dave. -Jézusom. Már csak ez hiányzott. Vigyázzatok - tört utat magának Kinga, és Kittiék elé lépett. Megragadta a húga karját, és egyenesen a suli felé indult vele. Kitti ágált kicsit, de aztán nem akarta, hogy mindenki előtt égjen be, így kirántotta a kezét a nővére szorításából, és szó nélkül lépkedett mellette. Kinga felénk nézett egy pillanatra, és egy „gyertek ti is” biccentést követően Virággal mi is utánuk mentünk. Az első emeleti mosdóba vonultunk be mind a négyen, és becsuktuk magunk mögött az ajtót. - Mondd, te teljesen megőrültél? - támadt a húgára Kinga. - Szállj már le rólam! - vette fel a ritmust azonnal Kitti. Nem véletlen. Egy család. Eléggé tudnak veszekedni. -Bálint? Bálint??? Bárki, csak ne Bálint! Az a gyerek egy tragédia. Megbízhatatlan, csapongó, jellemtelen. Megtiltom, hogy vele járj! - Megtiltod? Ez vicces - sziszegte Kitti. - Normális vagy? Tizennégy éves vagy, nem lehet Bálint a barátod! - Miért? Tizedikes. -Egyrészt idősebb, mert évvesztes. Másrészt, Bálintnak idősebb barátnői voltak, te pedig még kislány vagy hozzá! - érvelt Kinga, szerintem tök logikusan. - Te csak ne kislányozz le engem. Mit tudsz te? - röhögte szembe a nővérét Kitti, én pedig kezdtem megsajnálni Kingát. - Kitti, hidd el, csak jót akar. Nem szólna semmit, ha normális fiúval járnál - mondtam. - Bocs, de kérdezett valaki? - nézett rám Kitti. Nem ez az első alkalom, hogy egy Szatmáry porig aláz, de amíg Kingától elviselem, addig a 4 (!!!) évvel fiatalabb húgától kicsit meglepő ez a stílus. -Csak gondoltam... - hebegtem. - Ne gondold - vágott a szavamba durván. Déja vu. Ez Kinga miniklónja. Jé! - Gratulálok, Renáta, büszke lehetsz magadra. Egy kilencedikes leugat - nézett rám Kinga szemrehányóan. Most mindketten ellenem vannak? Vagy hogy van ez? -Oké. Hagyjatok békén - mondtam mindkettőjüknek, és inkább a falnak dőlve leguggoltam. Úgy döntöttem,

csendben, pusztán a jelenlétemmel asszisztálok a vitájukhoz, egy hang nélkül. Virág is hasonlóképpen tett, leült törökülésben a csempére, és hol Kittit, hol pedig Kingát nézte. Akik nem igazán jutottak egyről a kettőre. Kinga érvei, hogy Bálint egy görény és hogy a húga még fiatal, ráadásul rossz szemmel fognak ránézni, ha mindenkivel azonnal összejön stb... Kitti érvei pedig, hogy Bálint nagyon menő meg hogy jól néz kj ! és amúgy is foglalt minden „jó pasi” a suliban. Szájtátva néztem a kilencedikes lányt, és inkább nem is akartam tudni, h0gy kire/kikre gondol. Mindenkinek jobb az úgy. -Anyuék biztos, hogy eltiltanak tőle - mosolygott gúnyosan Kinga. - Miért tiltanának el? - fonta össze a karját Kitti. - Mert majd én megmondom nekik, hogy milyen fiúval mutatkozol. - Nem teheted! - sikoltotta Kitti, enyhén túldramatizálva a helyzetet. Kinyílt a mosdó ajtaja, és Dave sétált be. -Veszekedést hallottam, minden oké? - kérdezte szemrebbenés nélkül. - Dave - jegyeztem meg halkan. - Ez a lánymosdó. - Tudom - vonta meg a vállát, mintha ez az apró részlet annyira nem érdekelné. - Kitti, mint párkapcsolati szakértő, csak azt tudom mondani, Bálint nem való hozzád - segített be nekünk. Annyira szeretem Dave-et, ő az egyik legrendesebb srác, akit ismerek. Most is szó nélkül jött segíteni nekünk. Részben, mert ennyire aranyos, részben meg, mert ő azért nem szeret kimaradni semmiből. -Mi ez? Össznépi Bálint-ellenes akció? Annyira nevetségesek vagytok - forgatta a szemét Kitti. - Mi vagyunk nevetségesek? Rajtad fog rövid időn belül röhögni az egész iskola! Meg rajtam, mert a húgom egy cafka! - dühöngött Kinga. - Hogy merészeled? - tátotta „csodálkozásra” a száját Kitti. - Te hogy merészeled? - bökte meg a mutatóujjával a vállát Kinga. És ekkor mindketten ordítani kezdtek a másikkal. Alig tudtuk kivenni a szavakat, mert tök egyszerre rikácsoltak. - Ne veszekedjetek mááár - nyöszörgött Virág. Én a fejemet fogva, lehunyt szemmel dőltem a falnak, Dave pedig próbált közéjük állni, de hiába. -Mi folyik itt? Mi ez az ordítozás? - lépett be Máday a mosdóba. - Semmi - feleltük egyszerre mindannyian. - Zeng tőletek az épület. Kinga, Virág és Reni órára megy, Kitti az irodámba, ahol keresünk egy vattapamacsot és egy kis szemfestéklemosót, mert, kislányom, úgy nézel ki ezzel a sminkkel, mint egy rossz revütáncos. Felmayer pedig elgondolkodik a nemi identitásán, és ha sikerül rájönnie arra, hogy fiú, megmagyarázza, mit keres a lánymosdóban - hadarta rezzenéstelen arccal. - Mozgás - tapsolt egyet a megerősítés kedvéért, mi pedig mind az öten kihúztunk a mosdóból. Dave is. A teremben Kinga idegesen járkált fel-alá, aztán Zsolti odahívta magához, és szorosan megölelte. Kinga nem az a gyenge, vigasztalásra szoruló lány, úgyhogy összesen hét másodpercig bírta ezt a kiszolgáltatott helyzetet, aztán már el is lökte magától a barátját, de gyanítom, neki elég is ennyi romantika. Legalább fél évre. Mivel még nem csengettek, felültem Cortez padjára, és kérdőn néztem a kezében tartott telefonra, amit folyamatosan nyomkodott. - Minden oké? - érdeklődtem. -Aha - rejtette a zsebébe a készüléket. -Nem akartalak zavarni - mondtam furán, mert úgy láttam, miattam tette el a telefont. Ez kicsit szíven ütött, úgyhogy borzalmasan vártam, hogy mit reagál erre. - Mikor zavarsz te engem? - kérdezte mosolyogva, és magához húzva adott egy gyors csókot. - Eltetted a telefont, amikor, ideültem. Félre ne értsd, nem érdekel, hogy ki volt, vagy ilyesmi. Csak ez fura volt — magyarázkodtam halkan, remélve, hogy emiatt nem tart majd hisztisnek, paranoidnak vagy féltékenynek. Mert amúgy hirtelen mindhárom igaz volt, csak bíztam benne, hogy ő ezt nem veszi észre. Oké. Kapcsolatunk alapja a bizalom, és igyekszem jó fej barátnő lenni, aki nem akar mindig mindent tudni, nem kérdezgeti, hogy mire gondol a másik, nem kap dührohamot, ha esetleg külön programjuk van... de ezt nem tudtam hová tenni. Túl feltűnő volt. - Akarjam tudni, hogy milyen összeesküvés-elméletek születtek a fejedben az elmúlt húsz másodpercben? kérdezte szemtelen mosollyal, miközben a homlokába lógott pár sötét, szinte fekete tincs. Amikor így néz, akkor sosem tudom eldönteni, hogy mennyire szeretem. Őrülten vagy eszméletlenül? Hm. Érdekes. - Nincs semmiféle összeesküvés-elmélet - füllentettem. Amúgy* a fejemben dühöngött Viki (alapból eszembe jut, nem tehetek róla), mindenféle amerikai lány, egy tízórás beszélgetés a repülőn mellette ülő

lánnyal... ah, csak a szokásos. - Látom - mosolygott. - Anyám volt - tette hozzá. - Mi? - kérdeztem. - Ő írt mailt. Azt olvastam. - Ó. Óóó - könnyebbültem meg értem. És minden rendben? -Aha - biccentett. Nem szeret beszélni a szüleiről, így rendszerint megvárom, hogy ő mondja el, amit akar, nem szoktam kérdezgetni. Úgyhogy nem firtattam. -Amúgy... ült valaki melletted a repülőn? - érdeklődtem. Hülye gondolatok. A franc tudja, honnan jönnek, de ha egyszer valamelyik elkezd piszkálni, akkor végem. - Nem, egyedül repültem, egy egyszemélyes géppel - felelte, én meg felnevettem. - Komolyan kérdezem. - Persze hogy ültek mellettem. -Oké. - Miért? - Csak úgy kérdeztem. - Azt mégsem mondhatom, hogy úgy gondoltam az előbb, azzal a lánnyal sms- ezik, aki mellette ült a repülőn. Azt hiszem, enyhén hülyének nézne. És azt hiszem, enyhén hülye is vagyok. Pff. - Odafelé egy nő ült mellettem, aki felszállás után elaludt, és leszállásnál ébredt fel. Visszafelé pedig egy ember, aki folyamatosan az egyik Harry Potter részt nézte. Amikor vége lett, újra elindította ugyanazt. Ezzel foglalkozott az egész úton. Aztán hátramentem, mert a gép végében egy csapat részeg chearleader bulizott-Haha. Szörnyen vicces - mosolyodtam el kényszeredetten. - Nem fogok meglepődni azon, hogy a három hónapból, amikor nem találkoztunk, téged összesen annyi érdekel, hogy ki ült mellettem a gépen. Mondjuk, megérteni se fogom, de mindegy - nevetett fel, és a szeme sarkában összefutottak a nevetőráncok. -Mert a repülőút az más - közöltem egyszerűen. - Más? - Más - bólintottam, megerősítve az állításomat. - Jó, elmondom, de csak ha nem fogsz hülyének nézni. - Ezt így, előre ígérjem meg? - húzta el a száját, mire felnevettem. - Oké. Szóval az azért más, mert nagyon rövid időn belül épülhet fel egy egész kapcsolat - mondtam. Cortez felvonta a fél szemöldökét, mire sóhajtva folytattam: — Csak tíz óra, de gondolj bele. Leültök egymás mellé, bemutatkoztok, beszéltek pár szót, aztán együtt esztek. Együtt néztek filmet, isztok valamit, beszélgettek, megint hoznak inni, mondjuk, kávét. Akkor megint filmet néztek, a pilóta szól, hogy turbulencia miatt maradjon mindenki a helyén. Akkor már féltek is együtt, tehát tökre aktív a közös élmény. Elmúlik a vihar, megvitatjátok, hogy ki hogyan élte meg. Aztán nevettek ezen. Később mindenki elalszik... Ez nagyon rövid időn belül egy halom randi! - fejeztem be. Cortez rám meredt. -Aha. Szóval így gondolsz a repülőútra. - Igen. Miért, te nem? - kérdeztem félve. - Nem. Nem érdekel, ki ül mellettem, nem érdekel a turbulencia, nem kérek kávét, egyedül nézek filmet, nem alszom a gépen, de legfőképpen, nem beszélgetek. - Óóó — vigyorogtam boldogan. - És ha hozzád szólnak? -Nem szólnak. - De ha mégis. - Fejhallgató van rajtam végig, akkor is, ha nem hallgatok zenét. így nem szólnak. - Ááá, ügyes - biccentettem elismerően. -Bárki ülhetett volna mellettem a gépen. Nem érdekel. Egyetlen emberre lettem volna kíváncsi, ha ő nincs velem, akkor mindenki elmehet a... - Értem - virultam ezerrel. Vagyis, várjunk csak. Az, ugye, én vagyok? Meg sem kellett kérdeznem, Cortez a töprengő fejemet látva elröhögte magát. - Igen, te - erősített meg. Hűűű. Úgy tűnik, ez ma egy ilyen lánymosdós nap volt, mivel a reggeli „Kitti vs. Kinga” eset után a tesiórát követően is a mosdóban gyűltünk. Ezúttal Kinga velem vitatkozott az októberi fotókon, miközben Virágot vártuk. A vita oka egyébként az volt, hogy Kinga simán „leamatőrözte” a nagy nehezen készített képemet a kémiatanárról, ami kicsit rosszul érintett, tekintettel arra, hogy a tanárnővel nem könnyű együttműködni. Sőt. Szinte lehetetlen. - Unalmas, tipikus és túlretusáltad - fújtatott dühösen.

- Nem is retusáltam! - háborodtam fel azonnal. -Ó, tehát azt mondod, hogy Gondos tanárnőnek így fénylik a homloka? - Szerinted miért gondolják a Szent Johannások, hogy Alien??? - förmedtem rá. -Jó, nem érdekel, csinálj vele valamit, mert nem járulok hozzá ehhez a pocsék képhez. -Argg! - morogtam. Tényleg morogtam volna? Lehet. Kinga kihozza belőlem az állatot. Ezek szerint a szó szoros értelmében. - Virág, tulajdonképpen mit művelsz odabent? - nézett Kinga az órájára, aztán ököllel megdöngette a vécé ajtaját. - Még egy pill - visongta Virág. -Jól vagy? - kérdeztem én is. - Ühüm. Jövök már - hangzott a válasz, aztán Virág kijött a fülkéből. - Mi tartott ennyi ideig? - ráncolta a szemöldökét Kinga. - Megvagyok már - mosott kezet Virág a csapnál, aztán megtörölte a kezét, és felvette a vállára a táskáját. - indulhatunk végre? - türelmetlenkedett Kinga. - Persze - vettem fel én is a táskámat. - Okés - indult előre Virág, aztán megtorpant. - Vagyis úúü. Várjatok még egy percet. Csak pisilek. - Mégis mennyire rövid az agyad? - döbbent le Kinga. - Most voltál! - Megint kell - vonogatta a vállát Virág, és már slisszolt volna át köztünk, amikor Kinga megragadta a karját és visszahúzta. -Ohóóó! - állította meg. - Számoljunk csak. Ma kétszer kéredzkedtél ki Durand órájáról, egyszer infóról, és minden szünetben rohantál a mosdóba... - Csak sokat ittam - motyogta Virág. - Ne nézz hülyének, nem áll jól - vonta fel a szemöldökét Kinga. - Milyen panaszaid vannak még? - kérdezte. -Mi? - nézett rám Virág tanácstalanul. -Válaszolj dr. Szatmáry főállatorvosnak — mondtam szórakozottan. -Azt hiszed, vicces vagy, Renáta? Mert közlöm, hogy nem — torkolt le. Kár, pedig szerintem jó poén volt. - Ajjj, semmi bajom - hisztizett Virág. Ő az LB-m, tudom, hogy miért reagált így. Lányos dolog félni a nőgyógyásztól, ez rendben van. Virág azonban retteg. Sőt a gondolatától is elfehéredik és pánikrohamot kap. - Nem úgy tűnik. Virág, ostobaság sokáig húzni, mert annak komoly következményei lehetnek – szólt Kinga. - Hagggyál már, nem megyek orvoshoz! - kezdett pánikolni. - Amúgy meg, tudom, mi bajom van. Kigugliztam - tette hozzá. - Netdoki? Ennél már nem is lehetne rosszabb - motyogta Kinga fájdalmasan. Gyűlöli, ha valaki a neten felállít magának egy diagnózist, orvos nélkül. - Beírtam minden tünetem, és elég rossz eredmény jött ki - közölte Virág halk, rekedtes hangon, a szemében pedig ott volt a riadalom. - Pontosabban? - kérdezte Kinga gyanakodva. - Oké. De ne ijedjetek meg, mert gyógyítható. Csak izé. Elég rosszul hangzik - biggyesztette le a száját. - Nyögd már ki! - parancsolt rá Kinga. -Jó. Szóval. Uhh. A tünetek alapján biztos, hogy... nekem... jaj. Szóval prosztatagyulladásom van - mondta ki. Én mosolyogva a szám elé kaptam a kezem, Kinga pedig lehunyt szemmel egyszerűen megfejelte a mosdó csempéjét. Egymás után háromszor. -Virág... - kezdtem óvatosan, nehogy megsértsem. - Neked nincs prosztatagyulladásod. Nem lehet - mondtam türelmesen. - Hogyhogy? A Google szerint tutira az van. -Lány vagy. Nincs prosztatád - néztem rá kedvesen. Virág összeráncolt szemöldökkel töprengett, aztán, amikor tudatosult benne, hogy nem az a baja, szinte kivirult. - De jóóó. Mer’ elég rosszul hangzott - mondta. - Elhiszem. De nyugodj meg, ezer százalék, hogy nincs ilyen bajod - nevettem el magam. Kinga a jelek szerint sokkot kapott. Virág pedig csak nevetgélve vonogatta a vállát. Boldog volt, hogy megúszta a „betegséget”. Egyébként van, akinek nem való a netes keresgélés. Szegény Virág, még jó, hogy nem az urológián szembesült a prosztataproblémája biológiai akadályával. GigaLoL. - Na, jó - rázta meg magát Kinga. - Ettől függetlenül, még nem vagy rendben. Összeszeded magad, és elmész a nőgyógyászhoz! Ez nem játék! - mondta szigorúan. - Úúú, nem, jól vagyok. Télleg - erősködött Virág. - Virág, elég legyen! - üvöltött rá Kinga, amitől még én is frászt kaptam.

-Jóó, de úúgy félek. - Senki nem jár szívesen, de ez szükséges rossz! Bemész, megvizsgál túl vagy rajta. Nem történik semmi, ne gyerekeskedj! - közölte ellentmondást nem tűrő hangon. - Mikor rendel a dokid? - érdeklődtem. -Ajjj már. Holnap délután. De. Izé. Muszáj??? - állt egyik lábáról a másikra. - Igen - feleltük egyszerre. - Búü - csóválta meg a fejét szomorúan. - Eljöttök velem? - Persze, ha szeretnéd - bólintottam azonnal. Mindketten Kingára néztünk, aki unottan a plafont bámulta. -Rendben, elmegyek veletek - jelentette ki olyan stílusban, mintha pokoli nagy szívességet tenne nekünk. - Úúú, kösziiiiiiii! - ugrándozott Virág. -Jó. Akkor holnap úgy készülj, hogy utolsó óra után indulunk! - szólt rá Kinga szigorúan. - Úgy készüljek? - pislogott Virág. - Igen. Készülj fel lelkileg és némileg testileg is. Például szőrtelenítsd le a lábad - tanácsolta Kinga. - Kingaaaa! - szóltam rá zavartan. -Mi van? - förmedt rám. - Ez egy hippi, gondoltam, szólok, hogy vannak emberi normák, amivel megtisztelünk egy orvost - forgatta a szemét, mi pedig Virággal őrült röhögésben törtünk ki. Cortez hazavitt, és miután megérkeztünk, durván háromnegyed óra múlva ki is szálltam a kocsiból. Ez még viszonylag gyors volt. Jó, szeretünk beszélgetni. Meg amúgy is. Tőle nem olyan könnyű elköszönni, tekintve, hogy legszívesebben heti százhatvannyolc órát töltenék vele. Kár, hogy támogatom a „ne fojtsuk meg egymást” kapcsolat ötletét. így sokkal nehezebb. Elég hamar végeztem a házikkal meg megtanultam mindent, úgyhogy felnéztem a netre. Sehol semmi, illetve mindenhol minden, de csak a szokásos. Pörgött az msn és a Facebook. Posztóltak a falamra valami fura alkalmazást, amit azonnal blokkoltam is, mert zavart, hogy ott van, Dave jelölt két fényképen, Peti küldött egy Muse YouTube-linket, ahol Matt Bellamy zseniálisan énekli a New Bornt (egymás után kétszer is meghallgattam). Éppen Karcsinak válaszoltam, hogy ne szomorkodjon, amiért legyőzték a Kvízparton Harry Potter kategóriában (nyár közepe óta ő volt a csúcstartó, most pedig Pitonl7 leelőzte ), amikor beugrott az msn-ablakom, és Ricsi videohívást kezdeményezett. - Szia - néztem bele a kamerába. Ricsi raszta haját láttam meg a pólóját (Untachables feliratú), aztán végre leült a gép elé, és láthattam az arcát is. - Szász’, Ren - biccentett. - Te, figyelj már - kezdte. - Igen? - mosolyogtam. - Mi van Emóval? - Hogy érted? - Beteg? Vagy mi van? Miért megy holnap orvoshoz? Miért nem mehetek vele? Miért nem mondja el normálisan? Mi baja van? - tette fel a kérdéseit hadarva, én pedig zavartan megráztam a fejem. - Nyugi, semmi baj. Csak Kinga és én megyünk vele. De nincs baj, tényleg. Ne izgulj. - Hogyne izgulnék, amikor nem tudom, mi baja van. Szétütök mindenkit! -Ricsi - nevettem el magam. - Azért nem mondja el, mert egyrészt nem komoly, másrészt ez lányos dolog. Bízd ránk, és abszolút ne idegeskedj. -Jó, de kiakaszt. Mindent el szokott mondani. -Tuti, hogy ezt is el fogja. Csak ideges. - Mer’? Ren, mondd már el. -Mert felfázott, és elkísérjük dokihoz, mert utál odajárni. De most már tényleg ne kérdezz, mert nem akarok úgy beszélni, hogy ő nem tud róla. -Jaaa. Vágom. Jólvanna - esett le Ricsinek. - Ennyi? - Persze - mosolyogtam. - Ne idegeskedj. - Kösz. Lépek. - Oké. Szia - intettem a kamerába. - Várj! - kiáltotta. - Igen? - Veled minden oké? - persze - vigyorogtam. -jól van, látom, virul a fejed - röhögött ki kedvesen - Na, tényleg léptem. - Szia - integettem, aztán bezáródott az ablak. Majdnem fél órát olvastam A francia hadnagy szeretőjét, amikor megszólalt a Basket Case, én pedig azonnal

felkaptam. - Kész vagy? - kérdezte Cortez köszönés nélkül. -Igen. Megtanultam holnapra mindent. -És a hétre? -Tulajdonképpen arra is - ismertem be. - És erre a félévre? - Tulajdonképpen igen - tűnődtem. - Oké. Akkor átmegyek. Tíz perc. Vigyek valamit? - kérdezte. -Hűű, legyek bénán romantikus? - Legyél. -Akkor a válaszom: csak magadat hozd. - Ez tényleg nagyon gáz volt - mondta nevetve. - Én szóltam - mentegetőztem. - Na, jó, várlak. Már letettük a telefont, de még sokáig mosolyogva meredtem a készülékre. Ez vicces volt. H20P0K: 5/5* - Ricsi, a vfzipók haha. Virág: 5/2 - juj, szegény. De muszáj dokihoz menni, nincs mese. New Born: 5/5 - de szeretem ezt a számot! Kitti + Bálint: 5/1 - nagyon, nagyon rossz ötlet. Suliújság: 5/3 - már leadtam mindent, de Kinga miatt fotózhatom újra Gondost. Jaj nekem. Cortez: 5/5* - Mindjárt itt van. Kitaláltam egy nagyon nyálas üdvözlőszöveget, amin szerintem sokat fogunk nevetni. Na, majd mindjárt meglátjuk. Szeptember 21., szerda Szerda, öt óra! A hét legjobb napja, így még az utolsó, a fizika is elszalad valahogy. Mondjuk, Gondos kicsit kiakadt az osztályra mert tekintettel arra, hogy rajtam, Gáboron és Kingán kívül senkinek nem volt házija és még arra is lusták voltak, hogy lemásolják rólam, a többiek bevetették a jól bevált „de hát nem is volt házi” módszert. Gondos lángvörös haja alól fürkészve meredt az osztályra. - Te, ott. Te, fiam! - bökdösött egy tollal Gábor felé. - Igen? - Mondd csak, adtam házi feladatot? - Nem - vágta rá azonnal. - Ez érdekes. Hm. Meg voltam győződve róla, hogy... - motyogta, a tanári zsebkönyvét lapozgatva. - Nem adtam ki az 56-os feladatot? - Ááááá, ott még nem tartunk! - ordította be Zsolti. - Az hogy lehet? - töprengett Gondos. - Tanárnő, biztos, hogy nem vettük még - erősködött Dave is. - Mi? - förmedt rá Gondos. - Ööö... Semmi - húzta be a nyakát Dave, és a biztonság kedvéért inkább csendben maradt. -Richárd! - szólalt meg a tanár, mire Ricsi rágózva felnézett, afféle „he?” pillantással. - Mondd meg, hogy hol tartunk. - Tanárnő, sajnos nem tudom - ismerte be Ricsi. - A legutóbbi órán kémiatételeket dolgoztam ki, ezért nem tudtam figyelni. Őszintén sajnálom, bepótolom a lemaradást - mosolygott „mintadiák” stílusban. - Ó, hogyne. Persze. Csináld csak, elnézést, hogy megzavartalak. Csak nyugodtan - bólogatott Gondos. - Köszönöm - biccentett Ricsi, és a füzete fölé hajolva tovább építette a kishajó flottáját, amivel óra végén megtámadta a tolltartómat. Jellemző. Órák után a suli előtt Kinga elbúcsúzott Zsoltitól, Virág Ricsitől, én pedig Corteztől. Dave unottan álldogált közöttünk, aztán köhintett kettőt. - Elég lesz már. És engem ki ölel meg? - kérdezte szomorúan. - Steve Jobbs? - vigyorgott Zsolti, mire felröhögtünk. - Vagy Macu? - oltotta tovább Ricsi. -Tényleg! Hol van Macu? - forgattam a fejem, mert most tűnt fel hogy tarajos osztálytársunk nincs velünk. - Még a suliban. Hajkurássza a leendő barátnőjét - avatott be minket Dave. - Úúú, ki az? - topogott Virág izgatottan. -Ez szigorúan bizalmas infó, de természetesen megosztom veletek - kezdte halkan Dave. Na, igen. Ő meg a diszkréció. Volt már benne részem, sőt eddig az volt az egyetlen vitánk. Mindegy, régen volt. - Nagyon úgy fest a dolog, hogy az én közreműködésemmel Macu járni fog élete szerelmével. Bizony.

-Aki...? - kérdeztem most már én is kíváncsian. - A nagy mellű tizedikes lány - mondta ki, várva a hatást. Nem tudom, mire számított, tapsra vagy tűzijátékra, de azért nem reagáltunk annyira hevesen. Virág mosolyogva bólintott, én eltűnődtem azon, hogy bár idén már tizedikes az a bizonyos szerencsés lány, úgy tűnik, még mindig nincs neve, Kinga pedig a világ összes nője nevében kikérte magának ezt a minősítést. Szóval Macu és a tizedikes lány. Hm. Érdekes. Biztos szép pár lesznek. Csak abban bízom, hogy ha majd járni fognak, akkor nem így fogják hívni. Vagy legalábbis Macu. Otthagytuk a fiúkat (Ricsinek még megígértük, azt hiszem, százszor, hogy hívjuk, ha végeztünk), aztán elindultunk a dokihoz. A rendelőbe érve kicsit várni kellett, mert hárman is voltak előttünk, ami nem lett volna gond, csak éppen Virágnak volt ideje bepánikolni. Felváltva fogtuk Kingával a karját, hogy ne lógjon meg, mert időnként minden előzmény nélkül az ajtó felé kezdett rohanni. Olyankor kénytelenek voltunk megakadályozni. Amikor az utolsó, előttünk lévő nő bement, Virág tetőzött. - Úüüú, légyszi, menjünk innen - kezdett könyörögni. Jó, hogy Kinga velünk volt, mert nekem megesett volna rajta a szívem Kinga viszont erős lány, őt nem hatja meg az ilyesmi (vagy egyáltalán semmi), úgyhogy ordított Virággal egy sort. Igen, ott, a rendelőben. - Figyelj rám - fogtam a tenyerembe Virág arcát, így kényszerítve arra, hogy a szemembe nézzen. - Minden oké lesz. Bemész, kérdezget pár dolgot, utána megvizsgál, és már kész is vagy. - Okidoki - bólogatott halálsápadt arccal. - Ijj, a vizsgálat meddig tart? - Ha nyugton maradsz, akkor nagyon gyorsan végzel. Gondolj közben valami másra - tanácsolta Kinga. -Mondjuk, mire? - Bármire - mosolyogtam. -Ööö. Úúú. Dalszövegekre? - Persze. Csak ne énekelj - tettem hozzá. Nyílt az ajtó, mire Virág belemélyesztette a körmét a tenyerembe, amitől felszisszentem. - Mehetsz - lökött rajta Kinga egy hatalmasat. Virág még egyszer visszanézett az ajtóból, aztán bement. Szegény. Úgy nézett ki, mint aki nem biztos abban, hogy valaha kijön onnan. Kinga a kezébe vett egy magazint, és unottan lapozgatni kezdte. Virágnak tuti nehéz pillanatai voltak bent, de nekem sem volt könnyű kint, ugyanis engem ért az a megtiszteltetés, hogy meghallgathattam Kinga lesújtó véleményét a női magazinokról. Egy élmény volt. Mikor kinyílt az ajtó, azonnal felpattantam, és kérdőn néztem a kilépő Virágra. - Köszönöm. Csókolom - integetett be a dokinak, aki elnevette magát és visszaintegetett. - Na? - türelmetlenkedtem. -Felfázás meg egy kis gyulladás. Kaptam antibiotikumot - mondta. - Na, túlélted? - fonta össze a karját Kinga azzal a tipikus „megmondtam, hogy ne hisztizz” arckifejezéssel. - Ühüm. És télleg nem volt vészes - ismerte be. - Amúgy meg a doki szerint sincs prosztatám. - Komolyan? - röhögtem fel akaratlanul. -Ühüm, azt mondta, tutira nincs. Meg hogy ne guglizzak betegségeket, mert az nem jó. - Ennyi? - kérdezte Kinga, amikor kiértünk a buszmegállóhoz, és megálltunk. - Hát meg izé. Kérdezte, hogy van-e barátom - folytatta Virág. - Mondtam, hogy igen - vigyorgott. - És akkor kérdezte, hogy milyen a kapcsolatom vele. - Mit mondtál? - húzta össze a szemét résnyire Kinga. - Hogy oan nagyon jó! Mert Ricsi tök rendes, és úúgy szeretem. Meg elmeséltem, hogy minden csütin moziba megyünk, meg hogy van robogója meg minden - magyarázta lelkesen. A buszon Virág hívta Ricsit, Kinga üzent Zsoltinak, hogy menjen elé, én meg azon tanakodtam, hogy mit csináljak. Végül dobtam egy sms-t Corteznek, hogy végeztünk, úgyhogy megyek haza. Otthon tanulás után (megszenvedtem a törivel, állandóan összekeverek két évszámot) tébláboltam egy sort, végül a kertben találtam meg a helyem, mert pulcsiban nem fáztam, úgyhogy kiültem a pagoda alá, bevackoltam magam, és fellapoztam A francia hadnagy szeretőjét. Valamikor öt óra után Cortez hívott, úgyhogy összecsuktam a könyvem, és felvettem a mobilt. - Mit csinálsz? - Idilli délutánt töltök John Fowlesszal. Te mit csinálsz? - Gitározom. - Mit? - Nem ismered - vágta rá.

- -Hátha... - próbálkoztam. - Sheena is a Punk Rocker. -Tényleg nem ismerem. -Tudom, azért mondtam. - Van olyan jó szám, mint a Helter Skelter a Beatlestől? - érdeklődtem. - A Helter Skeltemél csak jobb számok vannak. - Ez gonosz volt - nevettem el magam. Hát, Cortez nem egy Beatles-fan. Nem baj, nem is kell, hogy az legyen. -Na, hagylak, Fowlesszal. - Oké. Jó gitározást. - Kösz. Később - tette le. Én meg kettesben maradtam John Fowlesszal. Sulirádió: 5/5 - Jacques és Gábor egész nap The Strokest játszottak. Tök jó zenék mentek, a Reptilia például annyira tetszett, hogy megnéztem a YouTube-on dalszöveggel. Bár érteném is... Virág: 5/5 - ügyes volt, büszke vagyok rá, hősiesen bírta. És ami a legjobb, hogy ilyenkor az ember annyira nevetségesnek érzi magát, hogy mitől félt. Macu: 5/4 - drukkolok neki és a nagymellű tizedikes lánynak. Azért is, hogy összejöjjenek, és azért is, hogy a lánynak végre kiderüljön a rendes neve. A francia hadnagy szeretője. 5/5* - Fowles tényleg zseni. Edina: 5/2 - annyira unalmas, hogy minden szünetben nálunk lóg, Andrist totál megpróbálja kisajátítani. Márpedig azt Robi nem fogja hagyni. Legalábbis nagyon remélem. Szeptember 23., péntek Ahogy reggel beléptünk a kapun, Máday felénk nézett, és azonnal megakadt rajtunk a tekintete. - Antai-Kelemen, amennyiben nem vagy vak, vedd le a nap-szemüveged, és ne menőzz az épületen belül. Pósa, igazítsd meg a raszta tincseidet, mert úgy nézel ki, mintha antennád lenne. Virág, elhiszem, hogy bohém vagy, de ha a ruhádra nézek, epilepsziás rohamot kapok, kérhetem, hogy kevésbé élénk göncöket viselj? - utalt Virág narancssárga gatyájára, citromsárga Converse-re és színes, csíkos pólójára. - Matsuda, meddig szeretnél Taxisofőrt játszani? Csinálj valamit a tarajos hajaddal! - förmedt Macura aki az ig. helyettesre nézve csak annyit kérdezett: „Hozzám beszél?” Ezen a fiúk óriásit röhögtek, Máday meg csak a szemét forgatta. Én nem értettem a poént, de Cortez elmesélte, hogy Macu a filmből idézte DeNiro híres jelenetét. Ahhha. így már más. - Felmayer, Gazdag tanárnő mondta, hogy elvette a telefonod. Év végén megkapod! - folytatta Máday a szokásos reggeli monológját. - Hogyne. Ráér - legyintett Dave. - Mi? - fordultam hátra hozzá. -Nyugi. A bigyóról rendeltem három műanyag iPhone-t. Azokat szedik el tőlem. Oda nem adnám az igazit. -Óóó. Okos - dicsértem meg. - Köszönöm - bólintott önelégülten. -Nagy Zsolt! - szólt Máday utolsóként örök kedvencére. -Tessék mondani, Máday néni! - pislogott nagyokat Zsolti. - Normálisan nézel ki, és nem érkezett rád panasz. Nem szeretem, amikor így sunnyogsz. Mire készülsz? kérdezte összehúzott szemmel. -Máday néni, ne tessék már gyanúsítgatni. Én igyekszem belopni magam az ön szívébe, annyira bánt, hogy így tetszik viselkedni velem. -Én ezt nem veszem be. Figyellek! Az ott a pólódon, nem... -Csókolom, mennünk kell órára - intett Zsolti, és gyorsan felsietett a lépcsőn. Igen, a pólóján valóban Gondos tanárnő volt, „Hagyd a wookie-t nyerni!” felirattal, ami a Star Wars Chewbac- cájára utalt. Hát, ezért én is berágnék. Első órán Kardossal nyelvtanoztunk, duplafrancián Durand továbbment az anyaggal, és bár imádjuk a tanárt meg az óráit is, azért így, pénteken, amikor odakint tombol a vénasszonyok nyara, nyitott ablaknál tanulni elég igazságtalannak tűnt. Az angol nyelvi előadóban vártuk a tanárt, és amikor belépett, Zsolti felkiáltott: -Mr. O’Realy! Hávárjúúú? Az egész osztály felröhögött, az angoltanár pedig zavartan megköszörülte a torkát, és válaszolt neki, úgy

három mondatban aminek a vége ráadásul egy kérdés lett. - Mit mondott? - forgolódott Virág. - Passz - húztam be a nyakam. A jelek szerint Zsolti sem tudta mert csak annyit válaszolt, hogy „Yes”. - Yes? - ráncolta a szemöldökét a tanár. - No - változtatta meg a véleményét inkább Zsolti. - No? - kérdezte a tanár, most már teljesen összezavarodva. -Yes. No - rágta a szája szélét Zsolti. - Jó, mittom én. Akkor maybe - legyintett. Mr. O’Realy mosolyogva megrázta a fejét, mi pedig szakadtunk a nevetéstől. A kezdeti értetlenség után (Cortez sajna zenét hallgatott, így tényleg nem tudtuk meg, Zsolti mire válaszolt) feltettük a fejhallgatókat, és egy iszonyatosan érdekes párbeszédet hallgattunk meg arról, hogy egy férfi útbaigazítást kér a járókelőktől. Egy megterhelő fizikaóra után, ahol is a tanárnő egyszerűen nem hitte el, hogy nem volt múlt alkalommal órán, mert beteg volt (Robi komolyan gondolta, hogy ezt valaki beveszi??? Ez megőrült.), még volt egy tesink, ahol a fiúk kedvükre focizhattak, mi pedig Korponay tanárnővel végeztünk gyakorlatokat, jegyre. Kaptam egy négyest, de ennél fájdalmasabb jegyem még soha nem volt. Még húsz guggolás, és meglett volna az ötös. Hát hogyne. Majd legközelebb. így sem fogok tudni felállni. Kinga és az a-s lányok persze ötöst kaptak, de valamiért nekik meg sem kottyan semmilyen gyakorlat. Én kérdeztem Kingát, de állítólag soha nem szúr az oldala, nem szédül guggolásból felállva, és nem, még soha nem érzett olyat, hogy belenyilall a vádlijába, amitől hirtelen összeesik. Hogy lehet ez? Velem mindig ez van. Utolsó óránk ofő volt, aminek külön örültünk. Egy kis pénteki lazítás. Haliért úgy vártuk, ahogy szoktuk, afféle mintaosztályként. Andris és Robi a tanári asztalon állva ugráltak (?), Cortez kólája felrázódott, úgyhogy odaadta Ricsinek, hogy nyissa ki, akit arcon fröcskölt az egész. Ekkor indult el a „rázzuk fel a szénsavas üdítőt nyitás előtt, és hadd szóljon’’ őrület, aminek következtében nemcsak az IPM-kvízoldalam ragadt össze, de a hajam is tiszta fanta lett. Dave a kütyüit védte a ragacstól, Macu „vigyááááztam” kiáltással bontotta fel a dobozos light kólát, ami spriccelve beterített mindent. - Támadááás! - üvöltötte Zsolti, de mivel neki csak szénsavmentes ásványvize volt, ami, ugye, nem spriccel, nemes egyszerűséggel nyakon öntötte vele Gábort. - Kösz - nézett fel totál vizesen, és a pólója alját összegyűrve csavargatni kezdte belőle a vizet. - Hagyjátok már abba, minden tiszta üdítő! - ordította Kinga a mappájával csapkodva az asztalt, így remélve, hogy kap egy kis figyelmet. A következő pillanatban Andris telibe fröcskölte egy félliteres Fantával. Vadbarmok! - pislogott Kinga, aki szerintem sokkot kapott a történtek miatt. - Mi folyik itt? - lépett be az ajtón Máday. - Ott? Ott pont Sprite - válaszolta Zsolti. -Rendben. Szép, hosszú péntek délutánnak nézünk elébe. Menhogy addig senki nem hagyja el ezt a termet, amíg nincs felmosva és nincsenek letörölve az asztalok. -Igazgatóhelyettes asszony! - jelentkezett Dave. - Én nem tudok maradni, halaszthatatlan elintéznivalóm van. -Ja, persze. Mi? - fordult hátra Ricsi vihogva. - Ha tudni akarod, a Media Marktba megyek, mert akció van. - Milyen akció? - szállt be a beszélgetésbe Macu. - GPS - közölte Dave afféle „na, ehhez mit szólsz?” arckifejezéssel. - Uh - biccentett elismerően Macu. -Minek neked GPS? Kocsid sincs. Gyalog GPS? Muhahaha - röhögött Zsolti. - Nem mindegy? Kell, és kész - sértődött meg Dave. -Mindenki elhallgat! - ordított egyet Máday, mire nagyjából elcsendesedtünk. - Engem az sem érdekel, ha maga Bill Gates árul az elektronikai üzletben, innen csak akkor mehettek el, ha ragyog a termetek! - Miért ragad minden? - kérdezte a Mádayt váltó Haller, sóhajtva leült a tanári asztalhoz. -Az a-sok voltak mondta Zsolti. -Hogyne. Kinga, hová mész? - nézett az ofő Kingára, aki éppen kilépett az ajtón. - Kezet és arcot mosni. Nem fogok negyvenöt percet végigülni úgy, hogy bármikor rám szállhat egy egész méhkas a hülye Fanta miatt. - Kérlek, siess vissza - biccentett az ofó'. - Ricsi, hová mész? - Én is a mosdóba. Ragadok - mondta.

- Rólad feltételezem, hogy benne voltál az üdítőspriccelésben, úgyhogy ülj vissza. - Nemáár. Ki kell mosnom a hajamból a kólát. - Hallod, pont a kóla zavar? Annyi minden lehet a te hajadban - vihogta Zsolti. -Tényleg. Eltűnt a MacBook-töltőm. Már mindenhol néztem, lehet, hogy Ricsi hajában van? - szállt be Dave is a hülyülésbe. - Le lehet szállni a hajamról - röhögött körbe Ricsi büszkén. - Rendben. Akkor, ha sikerült megbeszélni, mit rejt Ricsi haja, javaslom, hogy kezdjük el az órát. Azontúl, hogy rengeteg panasz érkezett rátok, amit már megszoktam, a héten szembesültem egy igen nagy problémával. Tizenkét igazolatlan óra. - Aztaaa. Ki lógott ennyit? - nézett körbe Virág. - Nem, ez nem egy ember. Ez tizenkét fő. Az egész osztály - lapozott Haller a naplóban. - Micsodaaaaa? - tápászkodott fel Kinga, aki kissé nehezen viselte, hogy meggyanúsították egy igazolatlan órával. - Bizony. Egyikőtök sem jött érettségi felkészítőre. - Ammmeg’ miaz? - harapott bele Zsolti egy almába. - Zsolti, kérlek ne egyél. Vagy legalább ne beszélj közben - sóhajtotta Haller. - Érettségi felkészítő, nulladik órában. - Mi? Ezt honnan kellett volna tudnunk? - kérdezte Ricsi. - Onnan, hogy mondtam. És benne van az órarendben. És az ellenőrzőkben. Az iskola honlapján. Kitettem a Facebookra. Kör- üzenetet küldtem. Jeleztem msn-en - sorolta Haller. Ööö... Upppsz. -Tanár úr, kizárt dolog, én nem kaptam ilyen üzenetet — nyomkodta Dave a telefonját. - Illetve, elnézést. Itt van. Most látom. Olvasatlan. Nos. Köszönöm, felírom. -Hogy lehet kihúzatni az igazolatlant? - türelmetlenkedett Kinga. - Sehogy. -Neeeem! Az nem lehet! -Nyugi már, csak egy igazolatlan - nyugtatta Zsolti. -Nem! Nem tudtam róla. Azért nem jöttem. Követelem, hogy húzzák ki. Megyek az igazgatóhoz - pattant fel. -Kérhetném, hogy óra végén? Köszönöm - ültette vissza Haller. - A következő téma. A szalagavató. - Úúúú. Dejóóó - tapsikolt Virág izgatottan. A szalagavató hírére mindenki beszélni kezdett, óriási hangzavar és röhögés tört ki, és bár én figyelni akartam, sajna nem tudtam, mert Jacques hátrafordult hozzám, és arról kezdett beszélni, hogy ez mennyire izgalmas. - Gyerekeeek! Elég legyen - vette könyörgőre a figurát Haller. - Cortez, megtennéd, hogy... - nézett elkeseredetten Cortezre mint valami utolsó reményre. - Fogjátok be egy kicsit - szólalt meg Cortez. Nem kiáltott. Nem emelte fel a hangját. Csak megszólalt. A következő pillanatban mindenki elhallgatott, mintha csak megnyomták volna a „mute” gombot. Wooow. Ez nem volt semmi. -Köszönöm - biccentett egy aprót Haller, mire Cortez csak megvonta a vállát, és tovább szórakozott azzal, hogy ki-be kapcsolgatta a tollát. - Tehát. Ezt muszáj lesz megbeszélnünk. Igen. Muszáj lett volna. De mivel az osztálytánc hírére ismét mindenki vihogni meg tervezgetni kezdett, Haller inkább rátért a keringőre. A tervek szerint szerdánként, hatodik-hetedik órában! lesznek a próbák (ennyit az ötórás napunkról ), az a-sokkaJ együtt. - A tavalyi tánctanár szülési szabadságon van, így újat kell keresnünk... - Elintézem - vágott a szavába Dave. - Megtennéd? - csodálkozott Haller. - Hogyne. Majd én szerzek megfelelő tanárt. Már ma rajta leszek az ügyön, a hét elején csinálunk egy castingot, hogy szerdán már a megfelelő oktatásban részesülhessünk. - Nos, Dave, igazán köszönöm. - Ugyan. Bízza csak rám a szervezést. Hát, így történt, hogy Dave mindent magára vállalt. A szabót, a fényképészt, a tánctanárt, a meghívót, tulajdonképpen mindent. És ami a legdurvább, hogy Dave-ben olyan szinten bízunk, hogy sokkal nyugodtabbak vagyunk így, hogy tudjuk, ő intézi, mintha a suli vagy valamelyik a-s szervezkedne. Dave a legmegfelelőbb ember erre, és ezt ő is nagyon jól tudja. Hogy miért tette? Mert lételeme, hogy számítson. Azonnal kigondolta, hogy kell neki egy másik szám, amin az „ügyeket intézi”, továbbá óra végére egyszerre

laptopozott, mobiltelefonált és nyomkodta az iPadjét. Menedzser, személyi edző, párkapcsolati szakértő... És most már rendezvényszervező is. Dave, a mi mindenesünk. -Kérlek titeket, hogy jövő hét közepéig döntsétek el, ki szeretne keringőzni és kivel - tette hozzá Haller, amikor megszólalt a csengő. - Úúúú. Ugye, mi fogunk? Ugye, keringőzünk? Váá, az annyira kúl lenne. Légysziii - ugrott Virág Ricsi nyakába, aki kissé megrökönyödve ölelte át. - Emó! Azt akarod, hogy hetekig táncórákra járjak, aztán majd valami béna James Bond-ruhában az egész suli, a tanárok és a családjaink előtt leégessem magam? - Oan jó lesz! -Jóvan’, csak ne visíts - egyezett bele Ricsi. Virág természetein abban a pillanatban sikítórohamot kapott, mire mindenki befogta a fülét. Mosolyogva néztem őket, aztán Kingára és Zsoltira tévedt a tekintetem, akik azon vitatkoztak, hogy Zsolti „ne barmolja el” a táncpróbákat, mert ez igen fontos Kingának. Tehát ők is keringőznek. Félve pillantottam Cortezre, aki felvette a táskáját, és rántott egyet a vállán. -Hová mentek? Még ki kell takarítanunk a termet — szóltam hirtelen a többiek után, akik, megfeledkezve Máday utasításáról, már kifelé igyekeztek. - Bízd ide - kiáltotta Zsolti, aki átment az a-sok termébe „intézkedni”. Pár pillanat múlva három a-s fiú lépett be az osztályba. -Tényleg ezt kérte Máday? - kérdezte az egyikük. -Igen - bólintott Zsolti. - Azt üzeni, takarítsátok ki a termünket, különben baj lesz... - De nem is mi voltunk - rázta a fejét értetlenül Krisztián. -Tudom, én is ezt magyaráztam neki. De nem érdekelte, azt mondta, ti hárman csináljátok meg. Biztos berágott rátok - tettetett értetlenséget Zsolti, aztán elköszönt tőlük. Még visszanézett egy pillanatra, hogy „jó munkát kívánjon”, valamint, hogy a „felmosót a gondnoktól kérjék el”. Szegény a-sok, állandóan szívnak miattunk. Maradtam volna, hogy legalább együtt érzőn mosolyogjak egyet vagy ilyesmi, de mivel Máday bármelyik pillanatban megérkezhetett, szó szerint kitűztünk a suliból. Már indulni készültem Zsoltiékhoz, amikor megcsörrent a telefonom. Az Always Look on the Bright Side of Life című Monty Python-dal szólt emelkedő hangerővel, és hirtelen azt sem tudtam, hogy ki csörög így, mert az életben nem hívott még ez a dallam. Kérdőn néztem a kijelzőre, amin Gábor neve villogott. Jé. Mióta ez Gábor csengőhangja? Vagy egyáltalán ki állította be? És amúgy. Telefonáltunk mi már Gáborral? Érdekes. - Szia, mi újság? - kérdeztem kissé furcsán. -Szia, Reni. Ne haragudj, nem akarlak zavarni, csak... -Valami baj van? - Kicsit. - Miben tudok segíteni? - A legcsendesebb osztálytársunk nem panaszkodó típus, ezért is reagáltam ösztönösen. Mert úgy éreztem, ha ő kér segítséget, akkor baj van. - Beszélhetnénk? - Persze! Hol vagy most? - A házatok előtt. Gábor tényleg a kapunkban ácsorgott, úgyhogy kimentem elé és behívtam. Valóban elég gondterheltnek tűnt. Leültünk az étkezőasztalhoz, és kissé zavartan vártam, hogy belekezdjen. Nehezen ment, de végül megszólalt. - Itt van ez a keringő dolog. Segítség kéne - sóhajtotta fáradtan. - Mármint? - ráncoltam a szemöldököm. - Nekem nincs kedvem ehhez az egészhez, de anyu kiakadna, ha nem láthatna táncolni. - Óóó. Értem. Szóval te is keringőzöl. De jó. És kivel? - Hát ez az. - Nincs kivel? - Nincs. És tudom, hogy Dave szervezi a párokat... - Dave szervezi a párokat? - csodálkoztam. - Persze - bólintott, amolyan „ki más?” stílusban. - De nem akarom, hogy bekönyörögjön mellém valakit, akit nem is ismerek, és aki nem is akar velem táncolni, csak szívességet tesz valaki másnak. - Ó, persze. Megértem.

- Anyunak ez nagyon fontos. Végig akarja bőgni az egészet. Nem foszthatom meg ettől. - persze, meg kell adnunk a sírás lehetőségét a szüléinknek - értettem egyet, előre rettegve attól, hogy anyuék majd hangosan orrot fújnak meghatottságukban a szalagavató alatt. -Ugye ti, hárman nem jöhettek szóba... - Sajnos nem - bólintottam. Virág és Kinga foglalt, én meg... Oké, Cortez hivatalosan még nem kérdezte meg, hogy akarok-e egyáltalán keringőzni, de bízom benne, hogy megérti, nekem ez baromira fontos. Tehát úgy veszem, hogy megbeszéltük, remélve, hogy benne van. Áááá. Mi van, ha nem akar keringőzni? Te jő ég! Kétségbeesésemben megláttam egy még kétségbeesettebb arcot, úgyhogy vissza kellett kanyarodnom Gábor problémájához. -Nincs valaki, akit ajánlanál? Te elég rendes embereket ismersz. - Huh. Valaki, aki szeretne keringőzni és rendes? - töprengtem. - Gondolkozom rajta - ígértem meg. Persze óriási pech, hogy elsőre nem ugrott be senki. Mert, ugye, az első ötlet mindig a legjobb. Csak nekem nem volt első ötletem. - Köszönöm - állt fel az asztaltól. - Anyukád nagyon várja? -Visszaszámol. December három. Olyan rokonokat is hívott, akiket még az életben nem láttam. Azt sem tudom, kik azok. Lehet, hogy béreltek - mondta, én meg nevetve bólintottam. -Keresek neked valakit. ígérem - fogadkoztam keserű mosollyal. Gábor távozása után sokat gondolkoztam, és amikor Cortez értem jött, neki is elmondtam, hogy eltökélt szándékomban áll találni valakit. - Na, és kit gondolsz Gábornak? - Passz - vontam meg a vállam. - De valakit keresni fogok. Megsajnáltam, nagyon — ismertem be. — Örülnék, ha jól sikerülne a szalagavatója. Legalább ő keringőzzön egy jót... - utaltam továbbá az én apróbb problémámra. Cortez elmosolyodott. - Burkolt célzás? - Halvány - bólintottam, aztán komolyra fordítottam a szót. - Te, ugye, nem akarsz keringőzni? - Te mennyire akarsz? - kérdezett vissza. -Nos. Ha azt vesszük, hogy kilencedik óta ezt tervezem, és eddig minden alkalommal végigbőgtem a Once Upon a December című dalt, és az elmúlt években semmi másban nem reménykedtem, csak hogy majd tizenkettedikben esetleg veled... - hadartam. - Nem, nem akarok, egyáltalán nem fontos. - Szerinted erre nemet tudok mondani? - sóhajtotta. - Remélem, nem - virultam azonnal. - Keringő? - Keringő - mosolyogtam, majd lábujjhegyre állva megcsókoltam. Ez határozottan azt jelentette, hogy táncolni fogunk. Vááááá! Éljen, tíúúú! Oké, gyermekded énem tombolni szeretett volna, de valahogy Cortez előtt nem akartam ugrálni. Úgyhogy visszafogtam magam, és ráparancsoltam a gyomromban repkedő lepkékre, hogy sürgősen állítsák le magukat. A garázsban teljes kavalkád fogadott minket. Kinga deadline-on volt (hű, ez egy igazi angol szakkifejezés a lapzártára; így jár az ember, ha angolul beszélő barátja van, aki letiltja a szinkronról), Zsolti roborálólöttyöt kotyvasztott, ami szerinte elengedhetetlen az izomzata növeléséhez. Virág a kistévén a Mindörökké Hannah Montana évadzáróját nézte, erősen koncentrálva, hogy hallja a hangzavarban Miley mondandóját. Andris és Robi léggitároztak, Edina és az a-s lányok pedig unottan ücsörögtek a kanapén, és őket figyelték. Ricsi Katával zenélt, unplugged akusztikus stílusban adták elő a Korn Falling Away From Me című számát. Dave óriási lelkesedéssel netezett, fontoskodva járkált a telefonjával, és mindenkivel tárgyilagos stílusban beszélt. Hallottam, amikor valakinek éppen azt mondta: „Nézze, uram, nekem erre nincs időm, amennyiben nem érdekli az ajánlatom, ne raboljuk egymás értékes perceit.” Hát, igen. Dave intézkedik. Jacques és Flóra csocsóztak, illetve próbáltak, de mivel egyikük sem tudott, így inkább csak pörgették a rudakat, és nagyon jókat nevettek azon, hogy ez mennyire vicces játék. (?) - Egy pillanat, tartsa, keresnek a másikon - hajolt Dave a Mac-Bookja elé, ahol a skype csörgött folyamatosan. Lefogta fél kézzel a telefonját, és odaszólt Macunak. - Intézd, ez a meghívókészítő cég- Macu feltette a fülest a fejére, megpöckölte a szája elé lógó mikrofont, és beleszólt. - Felmayer Dávid asszisztense, miben segíthetek? - Elvannak - jegyeztem meg. -Jó ötlet volt ez? - kérdezte Cortez. - Persze. Maximum a CNN is közvetíti az utolsó évünket - vontam meg a vállam. Belefér, miért ne? Az

érkezésünkre mindenki odafordult és köszönt nekünk. Dina tekintete elidőzött az összekulcsolt ujjainkon. - Andriiis - szólt nyafogva, mire a rocker odakapta a fejét. - Mi van? -Nem hagynád abba a... nem tudom mit, és ülnél ide? Annyi mindent kell megbeszélnünk a keringőről - mondta olyan hangosan, hogy mindenki számára világossá váljon, ők bizony együtt fognak táncolni. -Mit kell arról annyit beszélni? Lődd be a hajad, vegyél fel valami göncöt, keringjél arra a tré számra, én meg beveszek egy rágót, ahogy megígértem — vonta meg a vállát, és ezzel elintézte a szalagavató témát. - Muhahaha! - röhögött fel Zsolti, aki szerint ez igazán vicces beszólás volt. -Robi, te keringőzöl? - kérdezte Virág, miközben a tévében reklám ment. -Ja. Csak még nincs „nőm”. - Már intézem - szólt bele Dave, kissé félretolva a fülétől a telefonját, amin továbbra is beszélt. - Hallod, nekem szervezd be a nagy mellű tizedikest. - Nem-nem - rázta meg a fejét Macu. - Ő velem táncol. - Meeer’? - kerekedett el Robi szeme. - Mert csak - zárta rövidre Macu, és ezzel meg is indokolta. - Francba. Akkor nekem ki jut? - töprengett Robi, aztán megakadt a szeme a mikrofon előtt feketében üldögélő Katán. - Hallod, Holló? Keringsz velem? - Kizárt dolog. Nem veszek fel fehéret. Robi tovább hőzöngött, amiért neki nincs párja a keringőhöz így megpróbálta rávenni Edinát, hogy keringőzzenek úgy, hogy ő a fél számnál leváltja Andrist. - Alig várom a próbákat - mosolygott Edina, továbbra is Cortezt nézve. - A párcserés rész érdekes lesz - tette hozzá. Nekem pedig felszaladt a szemöldököm. Hogy mi? Párcsere tánc közben? Na, ne már!!! Fáradt vagyok: 5/1 - hosszú nap volt. Az a-sok: 5/2 - Dave kiderítette pár tweetből, hogy kitakarították a termünket órák után. Remélhetőleg Máday nem jött rá. Szalagavató: 5/5* - Cortezzel fogok keringőzni. Edina: 5/1* - ő is szeretne Cortezzel keringőzni. Rendelt pizza: 5/4 - külön piros pont a diszpécsernek, amiért megértette a rendelésünket. Andris hörögve telefonált, úgyhogy félő volt, hogy nem hozzák ki, de már ismernek minket, elég jól... Szeptember 26., hétfő Szombat este Cortezzel moziba mentünk. A sci-fi nem annyira tetszett, de mivel kaptam csokit, nachost, perecet, közepes kólát és, hogy biztosan végig csendben maradjak, egy nagy adag popcornt is, elég jól elvoltam a film alatt. Amúgy Cortez igazán szórakoztatónak találja, hogy egy kisebb ország havi ételfogyasztásának megfelelő mennyiségű kajával vonulok be, de hát nem tehetek róla, fel kell készülni arra az eshetőségre, ha, mondjuk, nem köt le a film és unatkozni fogok. A vasárnapot pedig Virággal meg Kingával töltöttem, és mivel sütött a nap, kivonultunk a kertbe. Én jógázni próbáltam egy könyvből (sose fogok megtanulni), Virág egy halom rajztömb között térdelt, és átnézte a munkáit, Kinga pedig önszorgalomból latinul tanult (!!!), és a szótárt bújva gyakorolt. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, mert úgy tűnt, mindketten azzal foglalkoznak, amivel a jövőben is szeretnének, és ez eléggé megrémített. Mivel úgysem ment a mérleg póz (állandóan orra akarok esni, ha próbálkozom), levágtam magam melléjük, és fellapoztam a regényemet. -Látom, Renáta, tervezed a jövődet - közölte gúnyosan Kinga. Akartam valamit reagálni, de nem tudtam, mert hirtelen totál zavarba jöttem attól a gondolattól, hogy mindenki tisztában van a céljaival, egyedül nekem nincs egy darab sem. Virág kedvesen felém mosolygott, és megkért, hogy segítsek eldönteni, szerintem melyik szénrajza sikerült jobban, mire vettem egy mély lélegzetet, magamra erőltettem egy optimista mosolyt, és kiválasztottam, hogy a két zseniális kép közül melyik a zseniálisabb. Nem csoda, hogy egy ilyen hétvége után teljesen összezavarodtam. Ott volt a péntek, amikor a szalagavatóról, a keringőről meg az osztálytáncunkról vitatkoztunk, röhögtünk és hülyültünk egészen késő estig. Aztán ott volt a szombat, amikor Cortezzel moziba mentünk, aztán a házunk előtt még vagy egy órát töltöttünk kettesben... És ehhez jött a vasárnap, amikor Kinga szembesített a saját tökéletességével, ami miatt akaratlanul is felszínre tört az én tökéletlenségem. Nem jövök ki túl jól ezzel a fél 18 éves korral. Túl szélsőséges. Az egyik pillanatban lehetek gyerek, tervezgethetek egy táncot vadul zakatoló szívvel, a következőben pedig mindenki elvárja tőlem, hogy hirtelen nőjek fel, azonnal mondjam meg, hogy mihez

szeretnék kezdeni az életben, mik a céljaim, illetve miért nincsenek céljaim. Teljesen kusza az egész, sosem éreztem még ennyire kettős személyiségnek magam, egyszerre vagyok szimpla gimis, aki az utolsó évét csinálja, biztonságban, tudva, hogy még mindenre van ideje, és egyszerre vagyok majdnem felnőtt, aki fél lábbal már kint áll a nagybetűs életben, és totál tanácstalan, mert fogalma sincs, mi lesz. Ilyen gondolatokkal léptem ki a kapun, és óriásit sóhajtva öleltem át Cortezt, miközben belefúrtam a fejem a vállába. - Minden oké? - kérdezte, amikor végül elszakadtam tőle. - Nem nagyon. Nem találom a helyem. Virág vagy harminc telerajzolt füzetet mutatott, amiben viccen kívül a világ leggyönyörűbb rajzai szerepelnek, Kinga pedig felsorolta latinul a lovak szerveit - mondtam. Nem csodálom, hogy Cortez kétkedve meredt rám. - Ezt most értenem kéne? -Nem tudom. Nem. Vagyis igen. Mármint érted... Kéne egy biztos pont, amibe kapaszkodhatok, mert úgy érzem, mindenki más elindult egy úton, én pedig egy helyben toporgok. Mármint. Tudod. Mindenki tudja, hogy mit akar. Még Virág is. Tudja, hogy miben jó. Egyáltalán nem aggódik. Kingáról nem is beszélve. Én mit tudok felmutatni? - néztem rá kétségbeesetten. -Oké, úgy látom, rád jött a végzős pánik - bólintott megértőén. - Nagyon sok mindent fel tudsz mutatni biztatott. - Mit? Hogy elolvastam a hétvégén A francia hadnagy szeretőjét - nevettem el magam kínosan. - Már el is olvastad? - Igen. - Gyors voltál. - Mert nagyon tetszett. - Neked minden könyv tetszik. -Ezzel nem megyek sokra... - csóváltam a fejem csalódottan. - Dehogynem - ölelt át, én pedig a karom a nyaka köré fontam, és ismét lehunytam a szemem. - Kell egy biztos pont? - kérdezte halkan. -Jól jönne - bólintottam. -Itt vagyok. A többit kitaláljuk - mondta ki, nekem pedig a megkönnyebbüléstől szinte könny szökött a szemembe. A szavai hallatán valamiért elöntött a nyugalom, ami igazán jól jött, mert pillanat alatt megszüntette a pánikomat. És pont erre volt szükségem - Cortezre. Hogy mellettem legyen. A suliboxok résein át kilógó szórólap szerint ma elkezdődött a dominóhét. Átfutottam a sorokat, miszerint ezen a héten péntekig az ebédszünetekben dominóépítés folyik a tesiteremben, mindenkire számítanak a rekordkísérlet érdekében. Ez tetszett, tök jópofa programnak tűnt, úgyhogy azonnal szóltam, hogy részt veszek benne. Na, és pont erről beszéltem. Az egyik pillanatban a jövőmről kéne döntenem, a másik pillanatban pedig mindenki egyértelműnek veszi, hogy dominókat rakosgatok a szünetben. Félig felnőtt, félig gyerek. Nem éppen kellemes állapot. Viszont pozitívum, hogy a végzősök közül jó páran benne voltak a dominózásban. Legalábbis Virág, Jacques, Gábor, Tami, a két a-s fiú és én. Ja, és persze Kinga, aki az egész rekordkísérlet lebonyolításáért felelt. Önként vállalta a hivatásos „leugató” szerepét, úgyhogy az ő feladata leginkább abban merült ki, hogy dirigált, parancsolgatott és terrorizált mindenkit. Andris és Robi is szerettek volna részt venni a dominózásban, de sajna Kinga kizárta őket, miután Robi bekapott egy dominót és fogadásból le akarta nyelni. Viszont örültem, hogy az ilyen iskolai programok vonzzák a „lúzereket”, így sok baráttal találkoztam, többek között a két 9/b-s lánnyal, Bernivel, a barátnőjével, Judittal (ő rajzszakkörös, Virág ismeri), Katával és természetesen Karcsival. Miközben a földön ücsörögtem és a dominókat rendezgettem, velem szemben Tami foglalt helyet. Elmesélte, hogy mostanában leginkább a tizenegyedikesekkel lóg, nagyon jól összebarátkozott velük, és sokkal jobban élvezi a társaságukat, mint Dináékét, akiket már csak órákon kell elviselnie. -És majd most, a keringőpróbákon... - tettem hozzá. -Ne is mondd. Teljesen bezsongott. Cortezre fáj a foga - mondta. - Hogyhogy? - kérdeztem ironikusan, mire mindketten elnevettük magunkat. - Egyébként kivel táncolsz? Tami zavart mosollyal megvonta a vállát, nekem pedig az utosó reményem is elszállt, hogy beszervezzem Gábornak, mert üvöltött róla, hogy jelenleg boldog. Valakivel. - Az egyik tizenegyedikes sráccal. Tomi - mondta halkan. - Ó. Klassz - bólintottam. Látásból ismerem csak Tomit, nem Karcsi osztályába jár, így szerintem még nem is beszéltünk. Viszont sokszor látom a folyosón. Magas, világosbarna hajú, egész helyes fiú. Tamihoz nagyon is illik. Gábort sajnáltam, viszont örültem Tami örömének, mert ő az egyetlen normális a-s lány, és miután

Dave-vel nem jutottak közös nevezőre, igazán jó tudni, hogy megtalálta a helyét. Oké, de mi lesz Gáborral? Egyesével rakosgatva a dominókat rájöttem, hogy ez elég monoton dolog, úgyhogy nyugodtan töprenghetek közben. A gondolataim egymást érték, és szokás szerint totál elkalandoztam. Csak akkor kaptam fel a fejem, amikor Karcsi, aki egy másik csoporttal állított dominósort, úgy döntött, átmászik hozzánk, hogy besegítsen. Teljesen véletlenül megbillentette a legutolsó dominót, és egy másodperc alatt végigdőlt az egész eddigi munkánk. - Szép volt - nézett rá Tami. - Kösz, Karcsi - intett Kata unottan. - Ijjj, kezdhetjük elölről - húzta el a száját Virág. - Bocsánat — hebegte Karcsi elvörösödve, és remegő kézzel hajolt le, hogy „helyrehozza” a hibáját. Ekkor lökte meg véletlenül a másik sort. Ami szintén ledőlt. Erre a másik csapat kezdett vad hőbörgésbe. És megérkezett Kinga. -Te szerencsétlen barom! - kezdte a saját stílusában. Karcsi megremegett a hangjától, és gyöngyözni kezdett a homloka. - Mondd, te direkt rombolni jöttél, vagy egyszerűen csak te vagy a világ legnagyobb lúzere? üvöltött rá egészen közelről. Mivel úgy ítéltem meg, hogy Karcsi pillanatokon belül elájul, kénytelen voltam közbeszólni. -Kinga, hagyd már. Véletlen volt, előfordul. Majd újra felált. Van időnk - mondtam, miközben Karcsi falfehér arccal hálás pillantásokat lövellt felém. Renáta, ha nem tudnád, itt éppen rekordkísérlet folyik. Ha te elintézed egy vállrándítással, az a te bajod, nem fogok meglepődni az érdektelenségeden, de örülnék, ha felfognád: ez egy verseny, úgyhogy nincs könyörület, a barátodat azonnali hatállyal kirúgom a dominóépítők közül, te pedig ülj le és rakosgass! - ordította. - Nem rúghatod ki, ez iskolai program, bárki részt vehet benne - háborodtam fel. -Máday szabad kezet adott nekem, úgyhogy én döntök. Egyébként nem is értem, hogy Károly, aki még a saját lábában is megbotlik, mit keres a dominósorok között - nézett a még mindig tanácstalanul ácsorgó Karcsira. - Mi van? Mire vársz? Nem hallottad? Tűnés innen! Szegény Karcsi lehajtott fejjel indult kifelé a tesiteremből, mi pedig nem tehettünk érte semmit. Illetve. Szerintem nem is akartak, maximum én egyedül. A többiek, mintha mi sem történt volna, tovább pakolgatták a dominókat. Utolsó két órában Mr. O’Realyvel volt duplaangolunk, aminek első órájában dogát írtunk, a másodikban pedig ki is javította. Önerőből biztos, hogy kaptam volna egy hármast, mert sokat tanultam rá, viszont a fordítást elszúrtam. Úgyhogy egy apró segítséggel (tényleg nem volt nagy ügy) végül ötös lett a jegyem. Éljen a hátsó sor a nyelvi előadóban. Otthon a szokásos teendőim (tanulás, lecke, tanulás, házi, magolás) után belekezdtem a könyvtárból kikölcsönzött Vavyan Fable-könyvbe. Még sosem olvastam az írónőtől semmit, úgyhogy éppen ideje volt bepótolni a lemaradást, és bár még csak a Vis Major első húsz oldalát olvastam, igazán szórakoztató. Olvasás után felnéztem a netre, és mikor az msn betöltődött, azonnal ínak a többiek, úgyhogy kapkodtam a fejem a villogó ablakok között. Aztán egyszer csak mindenki írta, hogy „lépnie kell”, és egymás után váltottak offline-ra. Nem csoda. A fogadóóráról körülbelül egy időben értek haza a szülők. És ilyenkor mindig rendesen elő vagyunk véve. Ahogy én is. Anyu, ahogy hazaért felkiáltott az emeletre, úgyhogy már mentem is, hogy meghallgassam, Vladár milyen szépeket mondott rólam. - A tanáraid abszolút meg vannak veled elégedve, semmilyen panasz nem érkezett rád, aminek igazán örülök - mosolygott. Én meg azt hittem, rosszul hallok. Mi? Vladár beteg? Esetleg nem volt bent? De, mert rajzszakkör volt, és Virág nem említette, hogy hiányzik a rajztanár. Akkor ez hogy van? - Vladárnál is voltál? - kérdeztem csodálkozva. - Vladár tanár úr - javított ki. Ó, persze, fő a jólneveltség. - Persze - legyintettem, és kérdőn néztem anyura. Ha a gyerek nem mondhatja, hogy „semmi nem volt a suliban”, akkor a szülő sem mondhatja, hogy „semmi nem volt a suliban”. Az úgy fair. -Csak benéztem a tanár úrhoz, de rögtön átirányított az irodalomtanárodhoz. -Óóó. Szóval levette rólam a kezét - vigyorogtam amolyan „na, most nagyon kiszúrt velem” stílusban. - Nem, csak éppen Virág anyukája volt nála, nekem pedig azt mondta, nincs mit mondania - mesélte anyu. Na, ez már Vladárra vall. - És Kardos? - Kardos tanár úr - helyesbített megint. - Igen, persze - bólintottam. -A tanárod nagyon várt, maximálisan elégedett a munkáddal, a tanulmányi eredményeddel, továbbá felvetette, hogy gondolkodjunk el a magyar szakon, mert ő mindenféleképpen oda kíván küldeni -

magyarázta, engem meg hirtelen fojtogatni kezdett a pólóm. Meg a levegő is olyan száraznak tűnt. De közben pedig mintha vert volna a víz. Ááá, éljen a pályaválasztási pánik- roham. - Nem szeretném, ha ezt más döntené el helyettem - mondtam kiszáradt szájjal. - Nem, a tanár úr csak javasolta. Természetesen te döntőd el. -Én egyelőre csak egy pohár vízről tudok dönteni. De arra nagy szükségem van - motyogtam, és a konyhába lépve megnyitottam a csapot. Miközben az utolsó cseppig kiittam a vizet 3 pohárból, anyu fürkészve figyelt. - Mi a baj a magyar szakkal? Én azt hittem, odaleszel az ötletért. Hiszen az irodalom a mindened. - Nincs bajom a magyar szakkal. De az irodalmon kívül ott van még a fotózás, amit szintén nagyon szeretek. És én ezen még nem gondolkoztam. És még nem akarok dönteni. Még veletek sem beszéltem erről. És még Cortezzel sem - mondtam. Anyu arcára kiült a nemtetszés, aminek azonnal hangot is adott. -Reni, megértem, hogy az életedben most nagyon fontos szerepet tölt be Cortez, és valóban, egy gimis szerelem igazán nagyon bájos a maga módján, de a pályaválasztást nem Cortezzel kell megbeszélned! förmedt rám kicsit hevesen. - Ez több mint egy gimis szerelem! - védtem azonnal a kapcsolatomat. - Nem, Renáta, ez pontosan az, aminek látszik. Egy gimnáziumi szerelem! Nem hinném, hogy el kéne veszítened az eszed, ez nem vall rád! - torkollt le. És abban a pillanatban már állt is a cirkusz. Fogalmam sincs, hogy jutottunk el Vladártól Cortezig, de anyu elég ellentmondást nem tűrő hangnemben beszélt arról, hogy zárjam ki a döntésből Cortezt (???) és egyedül a saját érdekeimet nézzem. -Az egész osztályban téma, hogy mi lesz velünk, Cortezzel is ugyanúgy szeretnék beszélni erről, mint Virággal vagy Kingával - vitatkoztam ezerrel. -Nem akarom, hogy befolyásolja a döntésedet. - Cortez soha nem befolyásolna! - csóváltam a fejem csalódottan, és hirtelen képtelen voltam felfogni, hogy ennyi idő után sem értik meg anyuék, hogy Cortez nem ellenem, hanem mellettem van. - Ó, hogyne. És mi van akkor, ha vidéki egyetemre felvételizel Szeged? Pécs? - fonta össze a karját. - Nem jelentkezem vidéki egyetemre - vágtam rá gondolkodás nélkül. Behúzott a csőbe, pont erre a gyors reakcióra számított tőlem. Jaj. -Értem, tehát ez a lehetőség eleve ki van zárva - ciccegett bosszankodva. - Igen! Mármint nem. Nem tudom - temettem a tenyerembe az arcom. - Cortez miatt nem mennél vidékre - mondta ki könyörtelenül. - Nem csak miatta - feleltem azonnal. -Nem csak miatta - ismételte meg. - Nem örülök, hogy így gondolkozol. -Anyu, van még fél évem eldönteni, hogy hol szeretnék továbbtanulni. -És te máris kizársz két egyetemet, mert nem mész vidékre Cortez nélkül - nézett rám szemrehányóan. -Nem! Nem csak arról van szó, hogy Cortez nélkül nem megyek. Titeket sem szeretnélek itt hagyni, és egyébként sem tudom elképzelni magam tök egyedül egy idegen városban, mindenkitől távol. És azt sem tudom, hogy bölcsész szeretnék-e lenni. Nem tudok semmit - mondtam elkeseredetten. - Ne zárj ki lehetőségeket. -Ti pedig ne zárjátok ki Cortezt - mondtam halkan, és csalódottan indultam a szobámba. Apu akkor lépett be az ajtón, és a fagyos hangulatot megérezve azonnal felvonta a szemöldökét. - Mi történt? - kérdezte. - Megyek csomagolni - mondtam dühösen. -Hová készülsz? - Szegedre vagy Pécsre. - Renáta, elég lesz a szarkazmusból - szólt utánam anyu. - Bocsánat - szóltam vissza már a lépcsőről. - Baj van? - hallottam aput, aki nyilván anyuból próbálta kiszedni, hogy mi történt. - Megtörtént. Fellázadt - válaszolta anyu. - Most? De hát már tizenhét éves múlt. - A java csak most jön - mondta anyu, én pedig becsaptam a szobaajtómat. Lehuppantam a babzsák fotelemre, és azonnal felnyitottam a telefonom. - Áll a bál - szóltam bele köszönés nélkül. - Mi történt? -Kardos bölcsésznek szán, anyu pedig szegedi vagy pécsi bölcsésznek. Én közöltem, hogy nem, mire anyu kitalálta, hogy biztos miattad nem, aztán összevesztünk. Vélemény? - sütöttem le a szemem. - Francba - mondta Cortez.

-Szerintem is. -Nem. Mármint a francba, hogy összevesztetek - javította ki magát. - Mondtad, hogy ez nem így van? -Nem. Kellett volna? -Reni, nem mondhatod a szüleidnek, hogy miattam nem akarsz vidékre menni suliba. - De miért nem? Most te is kezded? - háborodtam fel egy pillanat alatt. - Nem kezdem, de gondolj bele. A továbbtanulásodról van szó, ebből én kimaradok. Ki kell maradnom. - Ó - röhögtem fel kínosan. - Bocs, hogy úgy gondoltam, még jövőre is együtt leszünk. Szólj, ha nem, mert akkor úgy intézem. Megmondom azoknak, akik helyettem döntenek, hogy beszéljenek veled, mert te is velük vagy. - Befejezted? - kérdezte komolyan. - Nem! De mindegy, hagyjuk. Mennem kell — kezdtem elköszönni. - Nem kell menned. Csak le akarod tenni - mondta határozottan. Néha nagyon nem örülök, hogy ennyire ismer. Mivel nem reagáltam, Cortez folytatta. - Jó, reggel megbeszéljük. - Nem hinném. -Aha. Oké, kábé mikorra nyugszol meg? Mert addig inkabb hagylak. -Nyugodt vagyok - füllentettem. - De reggel nulladik órám van. Foci érettségi felkészítő. Hátha Farkas geológusnak szán, és beszáll a „döntsük el közösen, mi lesz Réniből” vitába. Szia - tettem le a telefont. A tenyerembe fogtam a készüléket, és hosszasan bámultam hátha megcsörren. De nem hívott. Cortez az a srác, akinek ha azt mondják, „hagyjál”, akkor tuti, hogy hagy. Ha azt kérik, „ne hívj”, akkor nem hív. Belőle nem igazán lehet hülyét csinálni, így lányos hisztim következtében egyszerűen rám hagyta, hogy nyugodjak le, gondolván, majd úgyis megbeszéljük. Igen, valószínű. Csak bennem meg fortyogott a ki nem adott düh, úgyhogy kínomban felnyitottam a telefont, és tárcsáztam azt az embert, akire az ilyen helyzetekben mindig számíthatok. - Renáta, remélem, jó okod van rá, hogy ilyenkor zavarsz. - Fél hét múlt. - Igen, pontosan. Ilyenkor nézem át a napi híreket a neten - mondta Kinga, mintha ezt nekem egyébként tudnom kéne. - Oké, bocs a zavarásért. Majd máskor beszélünk. -Mindegy, a veszélyeztetett faj úgyis kihal, ha végigolvasom a cikket, ha nem. Mondjad - szólított fel kegyesen, mintha csak szívességet tenne. - Kinga, kivagyok - mondtam lehunyt szemmel. -Hogyhogy ki vagy? Renáta, te Renáta vagy. De az ilyen jellegű játékokat miért nem Virággal játszod? Az ő agyi képessége pont eddig terjed. - Nem. Úgy értem ki vagyok borulva. - Ó. így már más. Te jó ég, mi történt? Várj. Nem sírós a hangod, tehát nem álmaid hercege dobott ki. Nem tűnsz riadtnak, úgyhogy nem a kedvenc könyved esett bele a fürdőkádba. Nem vagy megdöbbent, ergo nem az történt, hogy végre rájöttél, menyeire unalmas vagy. Hm. Tippem sincs, mi lehet a bajod. Eredetileg nem érdekelt, hogy mit akarsz mondani, de így, hogy ezeket a lehetőségeket kilőttem, tulajdonképpen egészen izgatott lettem. Na, nyögd ki - fejezte be. Említettem már, hogy Kingával egy beszélgetés ügy 90/10 arányban az ő monológjából áll? -Oké. De tényleg nem zavarlak? Fogadó volt, gondolom, a te szüleidnek is van mondanivalója... -Van bizony, de nem nekem. Majdnem egy órája hallgatom vigyorogva, ahogyan a húgomat osztják. Örök hála érte, ezzel ki is merült az éves mosolylimitem. -Értem - ráncoltam a szemöldököm. - Szóval. Az a baj, hogy nem tudok semmit. Nem tudom, mi lesz, nem tudom, mit tegyek, hogy döntsék, kinek az érdekeit nézzem, a saját érdekem burkoltan kinek az érdeke, és emiatt most összevesztem anyuval, és bár apu nem tud róla, nyilván vele is, mert ő kötelességből is anyu pártját fogja, plusz Cortez is melléjük állt, ami nagyon- nagyon rosszulesik. Kardossal elvileg holnap fogok összeveszni, mert ma már nincs rá lehetőségem. Mit tegyek? - fejeztem be. -Fel tudom ajánlani, hogy vessz össze velem is - mondta töprengve. - Komolyan beszélek - sóhajtottam szomorúan. - Renáta! Ne legyél már ennyire mulya. Ha legalább egy saját gondolatod van, akkor azért állj is ki! -Megijedtem a magyar szaktól - ismertem be. - Én csak szeretek olvasni, de attól még nem vagyok irodalmár. -Akkor ne legyél az!

- De egyelőre nincs jobb ötlet. - Te jó ég, Renáta! Fejezd be a gyakorikérdéseket, az értelmetlen webkamerázást Virággal, a hosszú esti csevejeket Cortezzel, húzzál fel a továbbtanulási oldalra, és állj neki átböngészni a szakokat! Mire vársz? Ha nem akarod, hogy helyetted döntsenek, akkor jó lenne, ha meg tudnád előzni — kiabálta. És mint mindig, Kingának megint igaza volt. - Értem. Köszönöm - mondtam. - Mit köszönsz? Ez szimpla logika, évfolyammásodikként elvárható lenne, hogy magadtól is eszedbe jusson... - Évfolyamelső. Holtversenyben veled - javítottam ki. - Nagyon tévedsz. Második vagy. Van egy négyesed tesiből. - Korponay átjavította ötösre - vigyorogtam. - Micsodaaa? — háborodott fel. - Miért? - Nyert a büfében vásárolt muffin - vonogattam a vállam. - Te megkented a tanárnőt? -Nem, nem. Csak megkínáltam, és közben elmeséltem, hogy mennyire szeretnék fotót közölni róla a suliújságban... -Hah. Ez aljas volt - mondta Kinga. - Gratulálok, én sem csináltam volna másképp. - Köszönöm. Egy igazi profitól tanultam. -Van még valami, vagy végre békén hagysz? - kérdezte tettetett unalommal a hangjában. - Nem, ez volt minden. Köszönöm. Igazán. -Jaj, hagyjál már, a végén még elsírod magad - tette le a telefont, én pedig mosolyogva hátradőltem, és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Mivel még lógtam egy hívással, benyomtam a gyorstárcsázást, és vártam, hogy felvegye. - Itt a volt barátnőd - mondtam, mire Cortez felröhögött. - Lenyugodtál? - kérdezte. - Aha. Csak kellett egy telefon, ami észhez térít. - Értem. Örülök. És jó tanácsot kaptál? - Azt hiszem, igen - mosolyodtam el. - Kinga nem adott még rossz tippet. -Kingával beszéltél? - kérdezte, és a hangjából úgy ítéltem meg, hogy ezen meglepődött. - Persze. Ki mással? - Mindegy. - Szóval. Bocs, ha durva voltam - kezdtem a bocsánatkérést, amit egyébként maximálisan megérdemelt. - Nem voltál - felelte. - Akkor minden oké? - persze. - De még annyit - tettem hozzá gyorsan hogy nem mennék vidéki egyetemre. És igen, leginkább miattad. Ez az én döntésem, és ha sok mindenben nem is, ebben teljesen biztos vagyok. - Rendben. - Akkor holnap, a suliban - köszöntem el. -Jó nulladik órát. -Köszi. Sulirádió: 5/2 - mivel Jacques és Gábor ebédszünetben dominózott, a két rocker szabadult be a stúdióba. Emiatt Slayer szólt, egészen addig, amíg Máday ki nem rángatta őket a helyiségből. Onnantól kezdve meg csend volt. Dominózás: 5/5* - vicces meg jópofa, remélem, péntekre sokat felállítunk. Olvasókör: 5/4 - Kardos tartotta az előadást, Csehov munkásságáról beszélgettünk. Mondjuk, Zsolti beordította, hogy „Csehov? Az Sirály", mire mindenki felröhögött... Kardos: 5/? - oké, irodalmárnak szán, és jólesik, hogy külön foglalkozik velem. De nem hiányzik valakinek a véleménye? Mondjuk, az enyém? Anyu: 5/1” - juj. Szeptember 27., kedd Elég rémes éjszakám volt, mardosott a lelkiismeret-furdalás, amiért anyuval összeszólalkoztunk az este, úgyhogy szinte végig forgolódtam, és amikor aludtam, az sem volt túl pihentető. Aztán felháborítóan korán megszólalt a telefonom ébresztője (a Muse Invincible című dala van beállítva), és kénytelen voltam

kikászálódni az ágyból. A nyugodt és kiegyensúlyozott éjszakámnak köszönhetően a hajam úgy állt, mint egy őrülté, a szemeim kissé karikásak voltak, és egyébként fogkrémes szájjal indultam el, amit egészen addig nem vettem észre, amíg a portás nem szólt. Volt már jobb reggelem is. És a java csak ezután jött. A teremben Farkas tanárnőn kívül még három ember ült. Ezt nem hiszem el! Az a-s lányok. Miért? Miért pont föciből érettségiznek ők is? nem igaz! -Jó reggelt - köszöntem halkan, és levágtam magam a padomba. - Szervusz, Reni - mosolygott Farkas tanárnő, aztán ellenőrizte a tanári zsebkönyvét, és miután konstatálta, hogy mind megvagyunk (!), bele is kezdett az első tétel diktálásába. Így telt tehát az első föciérettségi-felkészítőm. Farkassal, Diná- val és a két másik a-s lánnyal. Legalább Tami is jött volna. De ő bioszból megy. Furcsa volt első óra előtt kilépni a suliból. Ezt a többiek sem tudták nagyon lereagálni, csak kérdőn néztek rám. - Ren, te haza se mentél tegnap? - kérdezte Ricsi. - Nulladik - mondtam fáradtan. - Úúú, milyen volt? Nekem csütin lesz - lelkesedett Virág. - Dináékkal voltam - húztam el a számat. - Szegény - nézett rám együtt érzőén Dave. Cortez a kocsijával bekanyarodott a suli elé, majd leparkolt, és lazán kiszállt belőle. Mivel mindig együtt jövünk, most volt alkalmam szemügyre venni. Hát, a mi kapcsolatunk már csak ilyen. Hetente négyszer-ötször belezúgok. Cortez odalépett hozzánk, és miután köszöntött (a többiek előtt csak egy gyors puszi, hogy ne legyen kellemetlen senkinek, hogy társaságban ölelkezünk), már rá is tértünk a reggeli sztorizgatásra. És mi más lett volna, mint a tegnapi fogadóóra. - Basszus, Gondosnak elment az esze - dünnyögte Ricsi. - Nem tett le arról, hogy vegyész leszel? - kérdezte Cortez. -Nem, de majd ha érettségin véletlenül berobbantom a sulit, akkor rájön, hogy rossz ötlet volt. - Szívás - biccentett Dave. — A többieknél mi volt? -Ajji rólam Gazdag elég rosszakat mondott - szomorkodott Virág. – Mit is mesélt anyu? Hogy izé. Úú, mit is mondott Gazdag? Ja megvan. Hogy szerinte én inkontinens vagyok a matematikához. - inkompetens - javítottam ki. -Ühüm, az. Az épület zengett valami halálmetáltól, úgyhogy nem lepődtünk meg azon, hogy a teremben ott találtuk Gábort és Zsákot, a rockereket pedig nem. - Sziasztok - köszöntem, aztán kérdőn megálltam Jacques padja mellett. A francia osztálytársunk lehajtotta a fejét az asztalra, és karjával takarta az arcát. - Mi van Jacques-kal? - néztem riadtan Gáborra, aki csak elhúzta a száját, és a kezével jelzett, hogy hagyjam. - Ó. Oké - simítottam meg a karját. Én toleráltam volna Jacques hangulatát, de a fiúk nem hagyták ennyiben. -Zsáki, mi a baj, miért sírsz? - állt meg mellette Zsolti, és vihogva megveregette a hátát. - Hagyd, valami baja van - kértem. - Ne már, Zsák, mondd el, mi a tré - dobta meg Ricsi egy összegyűrt alufólia labdával. Mivel mindenki nógatta, Jacques végül felemelte a fejét. Természetesen Zsolti csak hülyült, Jacques nem sírt, viszont nem tűnt túl vidámnak sem. -Mi történt? - kérdeztem, biztató mosolyt varázsolva az arcomra. Jacques sóhajtva megrázta a fejét, aztán megnyílt nekünk. Az a baj, hogy ha ideges, akkor pokoli rosszul beszél magyarul, alig értettünk valamit, úgyhogy igazán örültünk, amikor átváltott franciára. Akkor viszont annyira hadart, hogy bár mindannyian magas szinten beszéljük a nyelvet, azért elkerekedett szemmel bámultunk, és az agyunk fordítóprogramként kattogott szüntelenül. Jacques gesztikulált, hadonászott, ököllel (!!!) rácsapott az asztalra, és csak mondta, mondta és mondta a magáét. Hamar kiderült, hogy nem csak nálam állt a bál tegnap este a fogadóóra után. Jacques beszámolója alapján soha nem látott cirkusz volt a szülei és közte, akik tegnap szembesültek azzal, hogy a fiuknak esze ágában sincs főiskolára vagy egyetemre menni, merthogy cukrász lesz. Na, ilyenkor nagyon nehéz bárkinek igazat adni. A csalódott, értetlen szülő javára billen a mérleg, aki egyszerűen nem hajlandó ezt elfogadni, vagy a magáért kiálló diák felé, aki már pedig azt fogja csinálni, amit szeretne? Állítólag iszonyat vita volt, Jacques szülei kikérték maguknak, hogy négy év gimi után annyi ragadt Jacques-ra, hogy szeret „sütögetni” a konyhakultúra szakkörön. Jacques meg kikérte magának, hogy „lenézik” a választott szakmáját, pedig ő abban tud kiteljesedni. És ez így ment hosszú- hosszú órákig. A szülők diplomáért üvöltöztek, Jacques tanfolyamot akar végezni... Nem jutottak egyről a kettőre. És ami a

legdurvább, hogy Durand Jacques pártját fogta, ami miatt totál elvágta magát Jacques szüleinél. - Nyugi, Zsák, ha kirúgnak otthonról, csövelhetsz a garázsunkban - ajánlotta fel Zsolti. - Merci - mosolyodon el halványan, és a feszült szituációtól függetlenül ezen mindannyian felnevettünk. - Sajnálom, Jacques - simítottam meg a karját. - Nem akarsz esetleg Pécsett bölcsészkarra járni? érdeklődtem. - Pardon? - nézett rám kérdőn. - Semmi. Csak vicceltem - legyintettem, aztán feltápászkodtam mellőle. Cortez a padján ült, és ahogy a helyemre mentem, találkozott a tekintetünk. Mosolyogva figyelte, ahogy kipakolom a franciacuccom a táskámból, aztán megragadta a karom, és magához húzva átölelt. A sulirádióban hirtelen félbeszakadt a dal, és mivel a mikrofon be volt kapcsolva, hallottuk, ahogy Máday üvöltve kergeti a két rockért. A hangok alapján CD-k borultak le, valaki nekiment egy széknek, majd őrült vihogás következett, közvetlenül utána pedig Máday ordított, hogy „Bernáth és Haraszti, azonnal álljatok meg!”Jacques és Gábor riadtan összenéztek, és kisiettek a folyosóra - Merthogy az ő felelősségük, hogy senki ne garázdálkodhasson a stúdióban. Uppsz. Duplafranciával kezdtük a napot, de mivel elég nyomott volt a hangulat, Durand az egyik órát felajánlotta arra, hogy beszélgessünk. Tegnap néhány szülőt az iskolában, néhány diákot pedig otthon ért enyhe sokk, így volt mit megbeszélni. Durand egyértelműen diákpárti, úgyhogy neki bátran panaszkodhatunk a kétségbeesésünkről, a tervtelenségünkről és a kiiátástalanságunkról, ő tudja, amit kevés felnőtt. Hogy per pillanat az a legnagyobb segítség, ha valakinek jól kipanaszkodhatjuk magunkat. A többi majd úgyis lesz valahogy. A beszélgetős francia után jött egy kevésbé beszélgetős duplamagyar, Kardos kíméletlenül továbbhaladt az anyaggal, egy perc szünetet sem hagyva diktálás közben. Óra végén aztán, amikor elpakoltam a szöveggyűjteményem, szólt, hogy váltana velem pár szót. Óriási. - Tegnap a fogadóórán édesanyáddal beszélgettünk arról, hogy milyen szakot képzelünk neked - mondta lelkesen. -Igen, anyu említette - motyogtam. - Mindenképp átgondolom, de még nem döntöttem el - tettem hozzá gyorsan. -Persze, ez természetes. Én Szegeden végeztem. Életem legszebb időszaka volt — merengett. - Nekem a Szent Johanna életem legszebb időszaka - vágtam rá gondolkodás nélkül. Kardos afféle „ezt még most nem tudhatod” mosollyal bólintott. Tök jó, hogy a felnőttek mindent előre tudnak. Egyszerűen tévedhetetlenek. Biztosan állítják, hogy Cortez nem életem szerelnie, mert ez „csak bájos gimis dolog”, ezer százalékra veszik, hogy lesz szebb időszakom a Szent Johanná-s éveknél, sőt arról is szentül meg vannak győződve, hogy pontosan tudják, mi a jó nekem. Egy pillanatig sem fordul meg a fejükben, hogy mi van akkor, ha kivételesen nem nekik van igazuk. Hogy mi van akkor, ha egyszerűen tévednek. Persze egy kamasz mindig le van intve, amolyan „aha, jó, persze, majd rájössz” stílusban. Ha mi próbálunk valamit az értésükre adni, az kizárt dolog, hogy úgy Van Emiatt jó diákhoz híven csak mosolyogva bólogattam Kardosnak aztán átsiettem a tesiterembe dominózni. Egészen szépen haladt a rekordkísérlet, a dominók sorai kacskaringósan tekeredtek mindenfelé. Sajnos nem szóltunk előre Virágnak, hogy ne rakja ma gát körbe, mert nehezen fog tudni kilépni, így jól beszorult. - Úúú. Most mit csináljak, nehogy meglökjem? - ácsorgott a dominók közé zárva. - Óvatosan lépd át - szólt rá Kinga. - De ésszel, nehogy hozzáérj egyhez is! -Ááá, nem merem. Inkább maradok. - Meddig? - kérdezte Kata, aki velem szemben ült, és türelmesen rakosgatta a dominókat. - Izé. Ameddig le nem döntjük. - Az péntek - forgatta a szemét Kinga. - Akkor majd Ricsi kiszed innen - vonta meg a vállát Virág, és előszedte a mobilját. Miután elküldte az sms-t, Ricsi szerintem egyéni csúccsal, úgy húsz másodpercen belül megérkezett az udvarról. - Segíííts - nézett rá Virág izgatottan. - Emó, azt írtad, baj van! -Izé. Beragadtam. - Lépd át. Ezek dominók, nem taposóaknák! - De úúú. El fognak dőlni - visongott Virág. - Na, jó, ne mozdulj, kihozlak onnan! - ígérte meg, és megindult felé. -Oké, ugye, tudjátok, hogy nem egy háborús filmben szerepeltek. - mondtam mosolyogva, amikor Virág Ricsi

nyaka köré fonta a karját, aki könnyedén felemelte és kihozta a dominók közül. - Köki - vigyorgott Virág boldogan. - Ez húzós volt - jegyezte meg Ricsi, az épen maradt dominósort tanulmányozva. Szerencsére tigrisbukfencre és csatakiáltásokra nem került sor, bár így is elég teátrálisra sikerült a „szabadítsuk ki Virágot a dominók közül” akció. Katával mosolyogva összenéztünk, aztán tovább rakosgattuk a dominókat. Éppen kifogytunk egy újabb dobozból, amikor Gábor odahozott nekünk egy bontatlan csomagot. - Koszi - mosolyogtam rá. -Szívesen. Láttam, hogy már kevés van - vonta meg a vállát, és már vissza is ment Jacques-hoz meg Flórához. Akaratlanul is gombóc képződött a torkomban, és keserű ízt éreztem a számban, amiért még nem tudtam segíteni neki. Gábor kedves, jószívű és nagyon rendes srác, igazán megérdemelné, hogy legyen kivel keringőznie. És nem csak azért, hogy a szüleit boldoggá tegye. - Nagyon elgondolkoztál - nézett rám Kata. -Igen, dominózás közben mindig rádöbbenek, hogy sokkal több gondolatom van, mint időm, hogy foglalkozzak velük. - Engem is kiüt ez a chill-out program. Már két novellát kitaláltam, amióta pakolunk. - Hű. Gratulálok - mondtam elismerően. - Figyelj csak, Kata. - Igen? -Tudom, hogy alapjaiban ellentmond az elveidnek, és komolyan, soha nem kérnélek, ha nem lennél ennyire jó barátnőm. De az a helyzet, hogy csak és kizárólag te vagy az a személy, akitől ezt merem kérni, mert benned megbízom. -Te jó ég, akármit is kérsz, egy ilyen bevezető után hogy mondhatok nemet? — riadt meg, és erős, fekete szemfestéke alatt csillogott a szeme az izgalomtól. - Kérlek, hallgass meg, mielőtt nemet mondasz. - Persze. - Oké. A szalagavatóról van szó - mondtam ki, és láttam, hogy Katának megremeg a szája. Rendben, nem rajong az ötletért, megértem. De folytatnom kellett. - Jó, fehér ruhában kéne lenni, de gondolj bele, hogy például mennyire vicces lesz, ha megyünk ruhát próbálni meg kiválasztani, egy csomót fogunk hülyülni. És nem olyan rémes az. Kislánykorodban biztos te is akartál hercegnő lenni. Most úgy lehetünk hercegnőruhában, hogy senki nem néz hülyének érte... - hadartam. Kata értetlenül meredt rám -Jó, lehet, hogy te nem akartál hercegnő lenni. De menyasszony biztos. Kislánykorodban. Tudod. Kisgyerekek, álmodoznak, játszanak az anyjuk ruhájával... - folytattam. Kata még mindig rezzenéstelen arccal bámult. Kezdtem kifogyni az ötletből. - Na, jól lehet, ez sem volt jellemző rád. De, gondolom, voltál gyerek - néztem rá bizakodva, mire végre elmosolyodott. - Szuper. Szóval, tudod. Egyrészt Virággal és velem is jóban vagy meg Kingát is elviseled. A többieket is kedveled, mert hát péntekenként úgyis mindig velünk vagy, ismered az osztályunkat, nem lenne idegen neked velünk táncolni... Plusz a próbák tuti, hogy jó hangulatban fognak telni, mert eleve ott van az ötös fiúcsapat, na meg a két rocker. Az őrületbe fognak kergetni mindenkit. És biztos, hogy szép leszel a ruhában, mert bár lehet, hogy a ruha fehér, de a sminked simán lehet gót. És a kiegészítők is lehetnek bármilyenek. Feltehetnéd azt a fekete rózsás nyakláncod. Az szép - magyaráztam totál belelkesedve. - Reni — nézett rám Kata, én meg azon kaptam magam, hogy szinte kipirultam az erőfeszítéstől, hogy elhitessem vele: amire kérem, az valóban szuper dolog. - Igen? - Rendben van. - Tényleg? - tátottam el a számat. - Persze. Ha szeretnéd, akkor benne vagyok. -Ó, te jó ég! - kaptam a szám elé a kezem. — De hogy? Mármint, nagyon köszönöm! Komolyan, annyira hálás vagyok! - érzékenyültem el totálisan. - Te köszönöd? - nevette el magát kínosan. - Ha te nem vagy velem ennyire rendes, a mai napig nem lenne egy barátom sem a suliból. Én köszönöm. És az a minimum, hogy ha te megkérsz, akkor keringőzöm a szalagavatón. A sajátom úgyse érdekel annyira, mint a tiétek. Majd azon nem táncolok - vonta meg a vállát. -Ez annyira rendes tőled! - Hirtelen áthajoltam a dominók fölött, és szorosan átöleltem Katát, aki először meglepődött (kissé antiszoc), aztán viszonozta az ölelésem. Csak a csattanás végét hallottuk, úgyhogy mindketten félrekaptuk a fejünket. Hoppá. Ledőlt a sorunk. - Renáta! - ordított rám Kinga. - Ha szeretethiányod van vagy barátnősen szeretnétek viháncolni a góttal,

akkor jó lenne, ha eltűnnétek innen, mert legalább hetven dominó dőlt össze! - szúrt le minket. - Mindjárt visszaállítjuk - sziszegtem kelletlenül, aztán Katával összemosolyogtunk, és újra pakolászni kezdtünk. - Egyébként kivel fogok táncolni? - kérdezte mellékesen. - -Hááát. Ő kedves és aranyos, és csendes, plusz abszolút kezeskedem érte, minden rendben lesz... konferáltam fel a nagy hírt. - Gábor - mondtam ki. - Oké - vonta meg a vállát. - Mennyire fehér egy fehér ruha? - töprengett. -Eléggé - húztam be a nyakam, és ahogy elképzeltem Katát hófehér ruhában, azon tűnődtem, mennyire fog ráolvadni a ruha a bőre színére. Merthogy én még soha nem láttam Katánál sápadtabb embert. Hm. Ebédszünet után boldogan siettem fel a terembe, Virággal együtt. Ő ugyan semmiről nem tudott, de Virág alapjaiban boldog ember, ő attól is örül, ha valakit örülni lát. - Oké. Megvan a tökéletes táncpartnered - álltam meg Gábor előtt. - Kata lesz az. - Kata? - csodálkozott. - Igen. -Koszi - bólintott, amolyan „ha te jó ötletnek tartod, akkor megbízom benned” stílusban. - Hé! A Holló velem mér’ nem akart táncolni? - háborodott fel Robi. - Ööö... Mert. Tudod... - kezdtem, aztán megpróbáltam kicselezni. - Végül te kivel is táncolsz? - váltottam témát brutál feltűnőén. Szerencsére Robi simán bedőlt. - A nagy mellű tizedikes kis mellű barátnőjével - mondta röhögve, mire a fiúk füttyögni meg tapsolni kezdtek. - Te barom! Ha nem nevezed a nevén, most már felpofozlak! - förmedt rá Kinga idegesen. - Zsolti, szólj a nődre, hogy csituljon - vihogta Robi. - íziii van! - szólt Zsolti... Robira. Hm. Kinga aprót biccentett Zsolti felé, ez nála köszönömöt jelent. Jacques lépett be a terembe, ami azt jelentette, hogy vége a szünetnek. Ha a stúdiósok, ez esetben csak stúdiós (Gábornak nem volt kedve) órára érkezik, akkor már vagy két perce becsöngettek. - Hol a tanár? - néztem körbe. - Biztos beteg - legyintett Zsolti. -Várj, egyáltalán milyen óránk van? - töprengtem, és előszedtem az órarendem. - Oké. Infónk van - jelentettem be. Miután tudatosult bennünk, hogy Tölgyessy már rég vár ránk az infóteremben, mindenki rohanni kezdett. A csendes folyosón elég nagy zajt csaptunk, de szerencsére nem jött ki tanár. Kingával utolsóként siettünk le a lépcsőn. - Hogy lehet, hogy te nem tudtad, milyen óránk jön? Jól vagy? - csodálkoztam. - Minek nézel engem? Órarendnek? - csattant fel. - Bocs, csak kérdeztem - vonogattam a vállam. - Kinga, minden rendben? - álltam meg egy pillanatra a terem előtt. - Miért nyaggatsz ezzel? - ráncolta a szemöldökét. - Mert úgy látom, nem vagy százszázalékosan itt. Fejben. -Adok egy jó tanácsot, Renáta. Te törődj a magad dolgával, kreálj álproblémákat, magyarázz félre minden szituációt, hogy meglegyen a napi kételkedésadagod, és ha kifogytál, kezdd újra a morfondírozást. Csak engem hagyj békén - nyitotta ki erőszakosán az ajtót az orrom előtt, és becsörtetett a terembe. Na, ezt jól megkaptam. Az infóteremben Tölgyessy elég jól szórakozott azon, hogy nem tudtuk, milyen óránk van, és természetesen senkinek nem írt be késést. Amúgy egész órán neteztünk, csengetéskor pedig Dave megkért minket, hogy maradjunk kicsit, mert fontos megbeszélnivalónk van. -Kellenek az a-sok. Valaki hívja őket. - Én egyiknek sem tudom a számát - mondta Ricsi. - A felének még a nevét se - tette hozzá, mire elnevettük magunkat. - Én se - legyintett Andris. -Az hogy lehet? Edinával jársz - nézett rá furán Macu. -Ja, de nincs elmentve. - Miért nincs? - Mert nem - mondta. Na, most ezt a fiúk annyira érdekesnek találták, hogy rögtön elterelődött a téma. Amíg Gábor felszaladt az a-sokért (végül senki nem hívta őket, mert nincs meg a számuk, illetve Kinga nem volt hajlandó telefonálni), addig kiderült, hogy Andris nem menti el a barátnője számát a telefonba, mert „nem bírja a kötöttséget”. Az ő készülékébe csak haverok kerülhetnek. Az a-sok értetlenül léptek be az infóterembe, el sem tudták képzelni, hogy mit akarunk tőlük. Nos, valóban

nem nagyon szoktunk összejárni. -Rendben. Akkor most egy igen fontos dologról kell döntenünk - lépett elő fontoskodva Dave, majd felvette a tanári asztalról a kivetítőhöz tartozó irányítót. - A holnapi napon lesz az első keringőpróbánk - nézett körbe. Kicsit prezentációfeelingje volt, ahogyan zakóban fontoskodott a kivetítő előtt. - Tehát. Mutatnám a három lehetséges tánctanárt. Közösen válasszuk ki, és akkor holnapra őt hívom be. - Mi az, meginterjúvoltad őket? - röhögött fel Zsolti. Gondolta, ez vicc. De Dave-ről van szó, így mi inkább nem nevettünk. - Nem, viszont összeollóztam a neten talált referencia videókat ami alatt a csíkon olvasható a szakmai önéletrajz. - Wow. Dave, ez baromi jó ötlet volt - néztem rá elismerően - Köszönöm, Reni, nagyon hízelgő, hogy ennyire tetszik, de csak a munkámat végeztem - felelte diplomatikusan. Az a-s fiúk unottan ácsorogtak az ajtónál, Dináék azonban feltalálták magukat; és felültek az asztalokra, félretolva a billentyűzetet. Az első videón egy idősebb nő szerepelt, erős hangja volt, és folyamatosan azt ordította, hogy „egyéskétésháés”. Aztán, ha valaki rontott, akkor kivörösödött az arca, és még hangosabban kezdett rá, hogy „mondom, egyéskétéshá”. - Kizárt dolog - szögezte le Cortez, mire mindenki egyetértett. Ez nem is kérdés. A keringőpróbákon nem lehet ilyen vasszigor, a rockerek nem bírják a fegyelmet... - Akkor a következő - kattintott Dave. Na, jó. A következő videó a fiúknak igazán tetszett. Egy huszonéves, nagyon fiatal és nagyon csinos lány billegett ide-oda, tanítgatta táncolni a gyerekeket... - Ő lesz a mi emberünk — mondta Macu mosolyogva. -Aztaaa! Nézd már. Mennyire jó nőő - kiáltotta Robi, mire Andris elismerően biccentett. Oké. Soha nem leszünk jóban az a-s lányokkal, de ezúttal félretettünk minden eddigi konfliktust, és úgy néztünk össze mi, heten, mint egy csapat lány, akik nem akarják, hogy a vörös hajú, csini tánctanár ölelgesse a fiúkat „keringőtanítás” címszó alatt. Most az egyszer, egy kivételes húsz másodperc erejéig teljes volt az összhang. - Felejtsétek el! - szólalt meg először Kinga. - Mééér? - hőbörgött Robi. - Nem, szerintem sem ő a nekünk való - álltam azonnal Kinga mellé. Cortez mosolyogva nézett, és lazán hátrakönyökölve megkérdezte. - Mi a gond vele? Annyira látszott rajta, hogy simán szekál, hogy azt hittem, elsűlyedek. De erőt vettem magamon. -Szakmailag nem tűnik elég felkészültnek - érveltem. - Szakmailag, mi? - röhögött fel Ricsi. -Igen, mert izéé. Látod, csámpás - mutatott Virág a kivetítőre. - Valóban? - vonta fel a fél szemöldökét Dave. - Én nem látom. -Dehogynem. Nézd már meg! Olyan, mintha két jobb lába lenne - magyarázta Kinga. - Menj már! Ez mennyire morbid - vihogott Andris. - Én nem akarom a két jobb lábú tanárt - fintorgott Macu. - Ez de gáz! -Két jobb lába van? Muhahahahaha! - röhögött fel Zsolti, és ő ezen el is szórakozott egy csomó ideig. - Bocs, de ő kilőve - jelentette ki Edina összefont karral. -Jó, de ha a harmadik gázosabb, akkor marad a sánta - mondta az a-s Krisztián. Dave átváltott a harmadik videóra. A fiúk szeme elkerekedett, mi pedig Kingával és Virággal vigyorogva összenéztünk. A felvételen egy harmincas éveiben járó férfi (srác?) táncikált feszülős nadrágban és fehér atlétában. -Miért spárgázik egy férfi? - ráncolta a szemöldökét Ricsi, döbbenten nézve a videót. - Őt választjuk - szólaltunk meg egyszerre. Mi, lányok. -Ne szórakozzatok már, ez nem lehet a tanárunk. Most meg hová lett? Kiszökkent a képből - meredt Cortez a felvételre. - Hát, elugrált, de nézd, visszajött - jelentettem be ünnepélyesen, amikor egy balettszökkenéssel máris visszatért a kamera elé. - Vissza is jön? Nem semmi — mondta Cortez nem túl lelkesen, mire a fiúk elröhögték magukat. - Rendben. Szavazzunk! — állította le Dave a felvételt. — Ki szavaz az első, üvöltöző hölgyre? Természetesen

sehol senki, mindenki mélyen hallgatott. - Sejtettem - biccentett. - Akkor ki szavaz a csini, ámbár két jobb lábbal rendelkező fiatal lányra? - nézett körbe. Az a-s fiúk közül hárman felemelték a kezüket, plusz Andris, Robi. Farkas, szemet néztem Cortezzel, aki mosolyogva figyelt, és szórakozottan csattogtatta a rágóját. - Nos. Akkor ki szavaz a bakkecskérei - kérdezte Dave. Mi, heten, lányok feltettük a kezünket. -Ezek szerint mindenki más tartózkodik? - kérdezett körbe Dave. -Ja - biccentett Ricsi. Naná, hogy nem merték megszavazni a vörös tánctanárt, nem akarták a kiabálós nőt, a balettos ember meg, hát... Ő maradt. - Rendben, akkor visszaszólok neki, hogy holnapra várjuk, így történt, hogy lett tánctanárunk. Nagyon kiváncsi vagyok, hogy milyen lesz holnap. Otthon, mivel anyuékkal még mindig azt játsszuk, hogy én fel-lázadtam, ők pedig nem értenek meg, csak felszínesen váltottunk pár szót, amúgy a szobámban tanultam és olvastam. Ügy tűnik, egyelőre egyik fél sem enged. Jó is, ha otthon remek a hangulat. Ráadásul amíg ilyen hűvös a viszony, Cortez tuti, hogy nem jön át. Búú. Justine: 5/5* - webkameráztunk fél órát, mert teljesen véletlenül egyszerre voltunk msn-en. Ritka alkalom, ki is használtuk. Dominó: 5/3 - ha péntekig már nem döntünk, csak építünk, akkor biztos jó lesz. Jacques: 5/1*** - uh, tényleg nagyon durván összeveszhetett a szüleivel, mert suli után nem is haza ment, hanem Flórához, hogy minél később érjen haza és kevesebbet kelljen otthon lennie. Ááá. Nulladik óra: 5/1 - leragad a szemem, már ezer éve keltem. Kata: 5/5 - igazán rendes, hogy a kedvemért elvállalta a keringőt. Cortez: 5/5* - most minden fiú valami nagyon izgi BL-mecs- cset néz, úgyhogy majd később hívom. Ha nem alszom be addig. September 28., szerda Reggel gyorsan berohantam a suliújság termébe, de hiába siettem annyira, így is elkezdték nélkülem a megbeszélést. Ahogy beestem az ajtón, mindenki egy emberként fordult felém, én meg hebegtem valami „elnézést a késésért”-félét, és gondoltam, feltűnés nélkül felülök a padra az a-s Krisztián helyére. -Renáta, még egy késés, és repülsz - szólt rám Kinga szigorúan. -Bocsánat, csak őrült reggelem volt - magyaráztam zavartan. Ami egyébként nem is túlzás. Késve keltem, mert éjjel telihold volt, és alig tudtam aludni. Na, nem azért, mert vérfarkas lennék vagy ilyesmi, hanem mert a bazinagy hold pont besütött az ablakomon, és egyszerűen nem tudtam kizárni. Végül a fejem köré tekertem a legközelebbi céleszközt (egy pulcsit találtam a babzsák fotelemen), és úgy döntöttem, mindegy, ha megfulladok reggelre, legalább nem süt rám a hold. Emiatt reggel úgy ébredtem, mint akit agyonvertek, fáradt fejjel és totális késéssel kezdtem készülődni. Persze nem tudtam, hogy mit vegyek fel, mert a meteorológiai kapcsolatom mostanában megszakadni látszik, ugyanis anyu még mindig be van rágva, amiért állítása szerint Cortez nagyobb hatással van rám, mint szeretné (?), emiatt pedig nem mondja meg, hogy milyen idő lesz. Hát, ez aztán igazán nem fair. Oké, gondoltam, szeptember vége van, hűvösre fordulhat az idő, itt az ősz. így történt, hogy garbós hosszú ujjú pólóban, dzsekiben, sállal a nyakamban és bakancsban rohantam ki a házból. Cortez fehér, rövid ujjú pólóban ácsorgott a kocsija mellett. - Síelni mész? - kérdezte furán. Ő persze úgy néz ki, mintha címlapfotózásra menne. Én meg... Mintha egy téli katalógusba készülnék. - Oké, anyu nem mondta meg, milyen idő lesz - rángattam le magamról a sálam. - És emiatt úgy gondoltad, december van? - Nem tudom - nevettem el magam. Időm nem volt átöltözni, úgyhogy beszálltam a kocsiba és eldöntöttem, ma elájulok a garbótól. A suli elé érve tudtam, hogy rohannom kell a megbeszélésre, de hát nem szaladhattam annyira, mert Ricsinek ma volt az első nulladik órája kémia felkészítőből, és hallani akartam, hogy ment neki. Tulajdonképpen egészen jól, azt mondta, ma megtanulta, hogy a periódusos rendszerben mit jelent a „hö” (H=hidrogén) meg a „cö” (C=szén). Miközben Ricsin röhögtünk, megállapíthattam, hogy egy igazi „vö” (vegyész ). Az épületbe beérve nem hagyhattam figyelmen kívül, hogy nincs sor, és a hűtőpultból egy sajtos roló egyenesen engem nézett. Mivel úgy ítéltem meg, ez a roló konkrétan kiválasztott engem, kénytelen voltam megvenni. Hát, így estem

be végül a szerkesztőség termébe. Téli ruhában, sajtos rolóval, kis késéssel. Kingától kaptam egy leszúrást, aztán tovább vitatkozott a 9/a-s lánnyal, Gabival, amiért az felháborító cikket adott le. -Ebben a nívós, színvonalas magazinban biztos, hogy nincs helye a pletykarovatodnak, kizárt dolog, hogy leközöljük. -Már bocs - kezdte Gabi, mire mindannyian felvont szemöldökkel fordultunk felé. Kingával szemben ilyen hangnemben felszólalni? Kamikaze akció. - Parancsolsz? - fonta össze a karját Kinga. - Máday engedélyezte a rovatom, és a diákokat érdeklik a pletykák - érvelt szenvtelenül. - Én nem engedélyezem, és ebben az újságban az jelenik meg, amire én rábólintok. Vonulj a pletykáiddal a lánymosdóba, ott megtalálod a közönséged is. Tovább - zárta le Kinga a vitát, és rátért a címlapfotóra. Ha hagyták volna. - Állj már meg - szólt rá Gabi. Uh. Én behúzott nyakkal ücsörögtem a pádon, és büszke voltam magamra, amiért van nálam sajtos roló. Oké, nem helyettesíti a popcornt, de egy ilyen műsorhoz ez is megteszi. Kinga elkerekedett szemmel nézett a kilencedikesre, és kiült az arcára a döbbenet. - Mi az, hogy te döntőd el, hogy beleteszed-e a rovatom vagy nem? Suliújságos lettem, publikáld, amin dolgoztam! - háborodott fel. -Na, ide figyelj - lépett felé Kinga határozottan. A teremben mindenki hátrahőkölt, és bár Gabi szemében is cikázott egy kis bizonytalanság, mégsem ijedt meg. Bátorságból kap egy ötöst. - Ha akarlak, kiteszlek most, azonnal. Velem te ne feleselj, és ne próbálj meg meggyőzni arról, hogy egy összecsapott, forrás nélküli, álhírekkel telerakott szennyeikkel mit kezdjek. Tudod, mit csinálok vele? Amit ér - emelt fel Kinga egy kupac papírt az asztalról, összegyűrte és elhajította. Gabi rezzenéstelen arccal figyelte. - Hívom Mádayt - köszörülte meg a torkát, és kirontott a teremből. - Hívd csak - suttogta Kinga maga elé, unottan forgatva a szemét. - Tehát a címlapfotó. Alig két perce beszéltünk arról, hogy melyik kép szerepeljen az októberi szám borítóján, amikor a kilencedikes lány és Máday beért a terembe. -Remélem, fontos ügyben rángattatok ide, mert éppen Bernáthtal és Harasztival volt dolgom, akiknek füstölt a fejük az aulába lépve. Úgyhogy gyorsan mondjátok, mielőtt meglógnak! - szólt türelmetlenül. Hm. Andris és Robi ezek szerint megint le akarták nyelni a füstöt abban reménykedve, hogy ügy kitart az utolsó szívás a cigijükből egész napra. Ezek őrültek. Kinga és Gabi egymás szavába vágva panaszolták, hogy mi a probléma, ami miatt azonnal parázs vita alakult ki a szerkesztőségben. Az ig. helyettes egy ideig bírta őket, végül összecsapta a tenyerét, és közölte, hogy mi a megoldás. Szavazás. Arról, hogy maradjon-e a pletykarovat. Kinga hűvös tekintettel pásztázta végig a társaságot, Gabi pedig önelégült vigyorral, a nyertesek magabiztosságával nézett maga elé. Én Kinga mellett szavaztam, és nemcsak azért, mert a barátom, hanem mert én is ügy ítélem meg, hogy nincs helye légből kapott híreknek egy ilyen magazinban. A többiek viszont máshogy gondolták. így történt, hogy lett egy gossip rovatunk. Amikor Máday kiment a teremből, hogy megkeresse a két rockért, Kinga gúnyosan tapsolni kezdett. Lassan, türelmesen, hangosan. - Mindenkinek gratulálok, bebizonyítottátok, hogy az igénytelenségre nagy igény van. Hajrá, Gabi, írogass csak arról, hogy kivel akar összejönni, kik szakítottak vagy éppen kik jöttek ugyanolyan ruhában, ami a cikked szerint „ultragáz”. Büszke vagyok komolyan. -Mondd csak a magadét, tökmindegy - vágott vissza Gabi pimaszul. - Népszerű lesz a cikkem, simán leveri a te hülye „óvjuk a környezetet” riportod. -Meglátjuk a visszajelzésekből. Ha a statisztika nem mutat ötvenegy százalékos népszerűséget, repülsz a novemberi számból. És, látod, ez a különbség kettőnk között. Hogy én nulla százalékkal is maradnék. Neked ötvenegy alatt nincs itt helyed. Szép napot — intett Kinga úgy általánosságban, mire mindenki mozgolódni kezdett. Megvártam, hogy kiürüljön a terem, és odasétáltam hozzá. - Mi az, Renáta, mit akarsz? Stabil helyed van az újságnál, nem kell puncsolnod. - Nem „puncsolok” - mondtam. Amúgy ezt vajon hogy érti? Na, mindegy. - Csak azt akartam, hogy tudd, én is ellenzem a pletykarovatot. - Ez nem meglepő, mivel feltételezem, van egy kis eszed. - Megnézhetem? - kérdeztem, és lehajolva felvettem az összegyűrt lapokat. - Úgy szemét, ahogy van. A kis kilencedikesek viszont imádni fogják. Kittiről is szó van benne. -Igen, látom. „Bréking”, hogy összejött Bálinttal - mondtam a papírra meredve. - Nos, mára végeztünk - közölte, és a hóna alá csapta a mappáját. Én még szívesen beszélgettem volna, de

úgy tűnt, Kinga befejezte, úgyhogy csendben követtem, és a gondolataimba merülve mentem fel a terembe. Egyébként a nap rövid volt, a tanórák alatt semmi extra nem történt, hacsak az nem számít hírnek, hogy matekon a nyitott ablakon át behallatszott a tizedikesek tesizése (a dominóhét miatt nem használható a tornaterem), úgyhogy Gazdag becsukatta velem az ablakot. Szóval megsültem a téli ruhámban. Ötödik óra után a többi osztály javában tombolt a folyosón meg az udvaron, amikor mi végeztünk. Már ami a tanítást illeti. Éééés, következett az első keringőpróbánk. Bepakoltam a suliboxomba, aztán Virággal együtt izgatottan siettünk az ebédlőbe. Persze majd a tornateremben lesznek a próbák, de ma felrúgtuk volna a nagy nehezen felállított dominósorokat, így Dave átszervezte a próba helyszínét. Mire beértünk a helyiségbe, a fiúk egymásra pakolták és félretolták az asztalokat, hogy legyen hely. Zsolti ujjatlan, fekete, „gyúrós” pólóban feszített, és a telefonjával fotózta a karját, az a-s lányok legnagyobb örömére. Kinga a falnak dőlve ült, és jegyzeteket írt, mellette Macu ácsorgott, és a nagy mellű tizedikes lánnyal beszélgetett. Nos. A fiúk valóban nem túloztak, a tizedikes lány V nyakú pólója vonzotta a tekintetet. Szerencsés alkat. Jó neki. Andris és Robi egymást rugdosták acélbetétes bakancsban (???), a táncpartnereik, Edina és egy tizedikes lány pedig értetlenül meredtek feléjük, és szerintem azon gondolkoztak, hogy mi vár rájuk. Ricsi és Virág beálltak a tánchoz, és úgy döntöttek, ők már egészen jól tudják ezt az egészet. Eredetileg keringőt terveztek előadni nekünk, de mivel ide-oda kapkodták a fejüket, úgy tűnt, ez valami tangó, megspékelve pár teátrális hajlással. Dave telefonált, Jacques Flórával várakozott, Gábor és Kata pedig fél méterre álltak egymástól, és csendben várták, hogy elkezdődjön a próba. Mivel még nem érkezett meg a tanár, odasétáltam a radiátoron ülő Cortezhez, aki valamit... olvasott. (???!!!) - Maradj így, csinálok egy képet - álltam meg előtte, mire mosolyogva felnézett rám. - Csak vicceltem. Meglepődtem, hogy olvasol. - Mi? Olvasok? - kérdezte döbbenten. - Tényleg! Ezek betűk! És sorok! Ne, nem bírom! - szólt tettetett ijedtséggel, és elhajította a magazint, ami szétnyílva zuhant a földre. -Jó, csak fura volt - mondtam zavart mosollyal. - Reni. Tudom, hogy ez neked fura - kezdte Cortez, megfogja kezem. - És lehet, hogy ez most sokkolni fog. De azt hiszem ideje elmondanom. - Igen? - vigyorogtam önfeledten. - Nem csak arról van szó, hogy tudok olvasni. Szoktam is. - Ez tényleg sokkolt, azt hiszem, le kell ülnöm. -Ja, gondoltam, hogy erre nem vagy felkészülve. - Hozzászokom a gondolathoz. Menni fog. Erős vagyok - ígértem meg, miközben lehajoltam és felvettem az imént eldobott magazint. - Szóval ezt olvasod? - néztem meg a címlapját. Empire. Nem ismerem. - Mozimagazin - magyarázta, miközben átlapoztam. Természetesen angol, úgyhogy nem igazán értettem belőle semmit, csak a képeket néztem. -Klassz - adtam vissza, merthogy úgysem tudom elolvasni, mivel nem értem a cikkeket. — És... van benne valami jó? - ácsorogtam Cortez előtt tanácstalanul, aki mosolyogva megfordított, magához húzott, és átölelve a derekam, elém tartotta a magazint, miközben a vállamra támasztotta az állát. Nekidőlve lehajtottam a fejem, és miközben lapozott, mindketten az újságot nézegettük. - Szólj, ha érdekel valami - mondta halkan, mire bólintottam, aztán rögtön megakadt a szemem egy képen, ami valami kosztümös filmjelenetből készülhetett. - Ez mi lesz? - érdeklődtem, mert annyit én is megértettem a cikk végéből hogy „coming soon”. Hű. Angol nyelvvizsgát nekem. -Egy Colin Firth-film, amit te imádni fogsz, én pedig végig alszom. A következő pillanatban belépett az ebédlőbe a tánctanárunk. Magas, vékony, mosolygós, és olyan optimista kisugárzása volt, hogy első látásra szimpinek találtam. -Hát, sziasztok! - köszönt kedvesen, és kicsit zavartan kapkodta a fejét köztünk, mert nem tudta, hogy kire nézzen, annyian voltunk. - Üdvözlöm, Felmayer Dávid vagyok, a szervező. Velem beszélt telefonon - pattant oda Dave fontoskodva, és kezet rázott vele- A tanár azonnal megkért minket, hogy tegeződjünk és szólítsuk csak Krisznek, mi pedig sorban bemutatkoztunk. - Srácok, igyekszem hamar megjegyezni a neveket, de egy darabig még kelleni fog a segítségetek - nevetett körbe. - Érdeklődnék, hogy kinek van bármiféle tapasztalata a táncban.

Kinga, az a-s lányok és Jacques rögtön feltették a kezüket, ők még általánosban járhattak társastáncra, vagyis hát lehet, hogy az a-sok tapasztalatnak gondolják a szeletelést a diszkóban. Állítólag az is tánc. - A pogó számít? - ordította be Andris. Krisz elnevette magát, és kedvesen nézett a két rockerre. - Nem hinném, hogy a keringőnél kamatoztatni tudnátok. Andris és Robi összeröhögtek, hogy pedig ők mennyire szívesen „felrúgnák” a partnerüket, mert az mekkora „metál” lenne. Azt pontosan nem tudom, hogy ők hogy képzelik a szalagavatónkat, de remélem, tudnak majd viselkedni. - Akkor, talán rendeződjünk párokba, és kezdjük el a próbát - bólintott Krisz. Azonnal mozgolódás kezdődött, mindenki kereste a hozzá tartozó embert. - Neked ki a párod, tündérlány? - kérdezte Krisz Virágtól, aki tanácstalanul forgolódott, tekintetével folyamatosan Ricsit keresve, aki éppen akkor ért vissza a mosdóból. - Én vagyok. A tündérsrác - mondta Ricsi, mire mindenki felröhögött. Krisz nézte, ahogyan a raszta, piercinges, fültágítós, adidas pólós „tündérsrác” átvonul a párok között és büszkén megáll Virág mellett. Krisz vigyorogva bólintott, aztán tekintetével csekkolta a párokat. - Elnézést a késésért! - szólalt meg mögöttünk egy hang, mire mindannyian hátranéztünk. Sötét, göndör hajú lány állt az ajtóban, idősebbnek tűnt nálunk, lehetett vagy huszonkét-huszonhárom éves. -Á, épp időben - pattant hozzá Dave azonnal, és puszival köszöntötte. Mi, többiek, értetlenül néztünk hol össze, hol pedig Dave-ékre, akik együtt sétáltak vissza közénk, és megálltak a szabad helyen. - Khm - nézett rá Kinga felvont szemöldökkel. - Esetleg bemutatnál minket? - kérdezte amolyan „illem vagy valami hasonló???" stílusban. - Ó, elnézést. Mindenki, ő itt az unokanővérem, Eszter. Eszter ők itt mindenki. A csapatnak ez a fele fontos mutatott arra az oldalra, ahol a mi osztályunk állt a másik résszel nem kell foglalkozni. Egyébként senki nem tudott arról, hogy Dave külsőst hoz táncolni, de hamar beletörődtünk a szituációba, egyrészt, mert elmondta, hogy a szülei fontosnak tartották, hogy családtaggal táncoljon, másrészt állítása szerint nincs olyan az iskolában, akit megfelelőnek talált volna ahhoz, hogy együtt mutatkozzanak a szalagavatón. Dave-től ez nem annyira furcsa, ő ilyen, így szeretjük. És mivel megvoltunk, kezdődhetett a próba. Krisz elmondta, hogy először az alaplépéseket mutatja meg nekünk, csináljuk utána. Csak az a bökkenő, hogy miután megmutatta az első feladatot, a többiek, ahelyett hogy követték volna, egy emberként fordultak Cortez felé, várva a reakcióját. Elég nagy hatással van az emberekre, konkrétan akkor történik bármi, ha ő rábólint. Krisz azonnal levágta, hogy mi a helyzet, és mosolyogva hozzánk lépett. - Cortez, ugye? - kérdezte. Na, még ez is. Ennyire sok ember közül Cortezt akkor is elsőre megjegyzi mindenki. Cortez csak lazán biccentett. - Megkérhetlek, hogy a pároddal... - Reni - szólt közbe Cortez, mire zavaromban lesütöttem a szemem. - Megkérhetlek, hogy Renivel együtt álljatok kicsit előrébb? Mondjuk, ide - mutatott a legelső táncsorra. Miután beállított minket premier plánba (senkit nem zavar, lámpalázas vagyok), a többiek jól ránk láttak, és ahogy mi kezdtük a próbát, ők is rögtön csinálták. Krisz elégedetten bólintott, aztán újra mutatta a lépéseket. És ti így ment tovább. Újra és újra. Háromnegyed óra elteltével volt az első (és mint utóbb kiderült, egyetlen) szünet, úgyhogy fáradtan zuhantam le a földre, és előszedtem a táskámból a zsömlém, amiben májkrém volt. Bah! Anyu tényleg berágott rám. Virág törökülésben leült mellém, Kata pedig a másik oldalamon foglalt helyet. A többiek is kidőltek, mindenfelé feküdt valaki a földön. -Jövök kicsit hozzátok, jó? - guggolt le mellénk Krisz. -Oki, arrébb csúszok - szenvedte magát félre Virág, hogy helyet szorítson a tanárunknak. - Hogy tetszik az első próba? - érdeklődött. -Igazán tetszik - mosolyogtam rá. -Szóval. Te vagy Reni, Cortez párja - memorizált Krisz, mire büszkén bólintottam. Ez azért így elég jól hangzik... - Tündérlány, aki, ugye, Ricsivel táncol - folytatta a tanár. Virág nagyokat pislogva vigyorgott a beceneve hallatán. Hiába mondtuk volna a nevét, úgy tűnt, Krisz első látásra a szívébe zárta Virágot, innentől kezdve pedig nem érdekelte sem a rendes neve, sem az Emó becenév, neki most már Tündérlány. -Kinga, aki még most, a szünetben is próbál... - nézett az ablaknál álló Kingára, aki valóban a tánclépéseket gyakorolta. -Igen. Az ő párja Zsolti - mutattam Zsolti felé. Ő éppen korpás kekszet evett, és tátott szájjal mutatta Andrisnak és Robinak, hogy pontosan hogy néz ki a keksz, közvetlenül a lenyelés előtt. Pfuj. -Bájos - húzta el a száját nevetve a tanár. - Dave-et már ismerem, aki vele van...

-Matsuda Okitsugu — feleltem. — De mindenki csak Macunak hívja - segítettem ki. - Értem. Akkor a kemény magot már ismerem. - Ühüm - bólogatott Virág vidáman. - A két fiút még keverem. Melyikük Andris, melyikük Robi érdeklődött. -Andris, amelyik éppen büfög, Robi pedig, aki ezen annyira röhög, hogy lefeküdt a földre - magyaráztam. - Köszönöm a segítséget - nevetett fel Krisz. - A francia srác a szőke lány... -Jacques, ő végzős, a mi osztályunkba jár, és Flóra, a barátnője, aki tizedikes. -És már csak a csendes fiú maradt, neki nem is hallottam a nevét. - Gábor - mondtam. - Kivel is táncol? -Velem - szólalt meg Kata rekedtes hangon. Krisz szerintem kicsit frászt kapott a gót lánytól, aki egészen eddig belemerült egy Lovecraft-könyvbe, és semmire nem reagált. - Na, jól van, lányok, megyek egy kicsit bandázni a fiúkkal is, hogy kipuhatoljam, mi a véleményük a táncpróbáról - állt fel Krisz, és átsétált a többiekhez. - Uúú, nekem annyira szimpi ez a tanár — vigyorgott Virág boldogan. - Szerintem is kedves - értettem egyet. Egyébként Krisz a fiúktól azt nem tudta meg, hogy tetszik-e nekik a táncpróba, mert azonnal faggatni kezdték, hogy milyen zenét szeret, mi a kedvenc filmje, milyen csapatnak szurkol, szokta-e nézni a Forma-l-et, ha igen, mit szólt a legutóbbi futamhoz j (?), milyen telefonja van (Dave kulcskérdése) stb. Hát, szegény Krisz inkább a lányokkal találta meg a közös hangot, ugyanis a fiúk nem igazán tudtak mit kezdeni azzal, hogy imádja a balettet, a kedvenc filmje a Dirty Dancing, és a popzenét részesíti előnyben. Viszont a közös témák hiányától függetlenül mindenkivel nagyon jól kijött már az első alkalommal. Ami jó jel, tekintettel arra, hogy az osztályunk nem igazán áll barátságos, befogadó csapat hírében. Krisz viszont jó fej, és jó hangulatban telt a tánc, ez a lényeg. Hozzátartozik a történethez, hogy a második háromnegyed óra kicsit zűrösebben telt. Azt hiszem, 45 perc az, amíg valamivel le lehet kötni az osztályunkat, meg az első alkalom a meglepetésével hatott. A második körben fogyott a türelem, a lelkesedés, az elszántság, és kezdődhetett az őrület. Edina üvöltött, hogy Andris folyton rálép, elmondása szerint szándékosan, Robi a saját táncpartnerét minden ok nélkül elkezdte rángatni, azt üvöltözve az arcába, hogy „táncoljááál már gyorsabban”. Macu megbotlott egy földön hagyott táskában, és a tizedikes lányt magával rántva óriásit zakózott. Ricsi és Virág saját koreográfiát követtek, úgyhogy ők egy idő után kitáncoltak a folyosóig, majd vissza. Cortez unta, ezért bedugta a fülébe a fülhallgatóját, és amíg én a lépésekkel szenvedtem, ő Ramonest hallgatott. Az a-sok pedig egyszerűen csak bénáztak. -Na, akkor még egyszer. Egy és két és... - próbálkozott Krisz, mire a cipőm orrát nézve kezdtem a lépéseket. Aztán felkaptam a fejem, mert óriási röhögésre lettem figyelmes. Gábor faarccal ácsorgott, vele szemben Kata pedig egyszerűen nem bírta abbahagyni a nevetést, rázkódott a válla, és a szemét törölgette, miközben lekönnyezte a fekete szemfestékét. Óra végén kifáradtan szedelődzködtünk, aztán elköszöntünk egymástól, és Cortez hazavitt. Természetesen hiába invitáltam be, azt mondta, dolga van... Lehet. Vagy esetleg nem akart anyuékkal találkozni, akik még mindig úgy tekintenek rá, mint „a gonosz srác, aki elvette az egy szem lányuk eszét”. Óriási. Becsuktam magam mögött az ajtót, és köszöntem, aztán felmentem a szobámba, hogy lepakoljak. Az asztalomon egy könyvesbolti szatyor várt, aminek láttán azonnal izgatottan kezdett verni a szívem, „imádom a békülési szándékot könyv formájában” ritmusban. Csörögve kihámoztam a zacskó tartalmát, és titkon abban bíztam, hogy azt a Shakespeare kötetet kaptam meg, ami olyan szép kiadás, illusztrációkkal, és kicsit drága ahhoz, hogy megvegyem magamnak. Aha. Majdnem. Nemhogy Shakespeare nem volt a csomagban, de regény sem. Egy pályaválasztási kézikönyvvel a kezemben ácsorogtam az asztalom előtt, és hirtelen fojtogatni kezdett az amúgy is fojtogató téli ruhám. Csalódottan lehuppantam a babzsák fotelemre, és felnyitottam a könyve Ennyit a mókás táncpróbáról és a boldog napomról. Táncpróba: 5/5* Vacsora: 5/2 - megköszöntem a könyvet anyuéknak, akik továbbra is hűvösen viselkednek velem. Pótvacsora apuval: 5/1 - én ott voltam a megszokott időben, l két krémtúróval, de nem jött a tettestársam. Tarthatatlan állapot: 5/? - most tényleg irodalmárnak kell lennem, hogy a szüleim újra normálisan viselkedjenek velem? Micsoda korrekt ultimátum. Tami és Tomi: 5/5 - a táncpróbán nagyon helyesek voltak, ' drukkolok nekik.

Szeptember 29., csütörtök Első óra előtt csendben ültem a tanári asztalnál, és mint a kisangyal, úgy vártam Vladárt. Komolyan, még a regényemet sem vettem elő, nehogy probléma legyen belőle. A többiek persze elemükben voltak, Andris és Robi valami retró horrort néztek a tévében, és azon röhögtek, hogy a „dögös csaj” hiába fut az erdőben, úgyis elesik és „kibelezik". Közben persze drukkoltak, úgyhogy egyszerre skandálták, hogy „rohanj, dögös csaj, rohanj máár!”. Virág a telóján facebookozott, a „munkáim” mappájában olvasta a kommenteket, amiket az ismerősei a feltöltött rajzairól írtak. Ricsi és Zsolti Happy Tree Friends-részeket néztek Macu MacBookján, és megállás nélkül vihogtak rajta. Én nem láttam még egy részt sem, de Virág mondta, hogy valami morbid mese, úgyhogy ezután is kihagyom. Cortez és Dave a telefonjukkal szórakoztak a padokon ülve. Innen is látszik, hogy előfordulhat a világbéke, elvégre az iPhone és a BlackBerry is tökéletesen elfér egymás mellett. A sulirádióban Gábor és Jacques Bruno Grenade című dalát adta, azt hallgattam, közben pedig Kingát figyeltem, aki nem tetszik nekem mostanában. Most is csak a helyén ült, és valamit írogatott. Már oda akartam menni hozzá, de Zsolti megelőzött, és megkérdezte, hogy minden oké-e. -Persze. Ezt még délután bele kell szerkesztenem az októberi számba, mert természetesen a cikk írója egy igazi idióta, és képtelen megoldani azt az ötperces feladatot, amire mellesleg egy egész hónapja volt. így ezzel is nekem kell foglalkoznom. Mi lenne, ha egyszer olyanok jelentkeznének az iskolaújsághoz, akik többet látnak ebben, mint egy jól csengő jelzőt a nevük mellett? Agyrém - hőbörgött. - Leüssem? Ki volt az? Mi a neve? - kérdezte Zsolti, mire Kinga halványan elmosolyodott, és már bele is merült a javításba. Megértem. Beúszott, tele van felelősséggel, óriási rajta a nyomás. Szerettem volna felállni és felajánlani neki a segítségem, de mivel már becsengettek, meg sem mertem moccanni a „helyemről". És milyen jól tettem. Vladár becsapta maga mögött az ajtót, aztán visszafordult, mert rögtön utána esett be a terembe Gábor és Jacques. - Üljetek le gyorsan - bólintott, aztán lecsapta elém a mappáját. - Rentai, te is menj a helyedre - nézett le rám szigorúan. -Köszönöm! - kerekedett el a szemem, és hirtelen elöntött a boldogság. Vége a száműzetésemnek, újra ülhetek a saját székemen, a saját asztalomnál Vladár óráján. -Úgy értem, most! - förmedt rám gorombán, mivel annyira leblokkoltam örömömben, hogy továbbra is ott ültem. - Már megyek is - pattantam fel, és rekordsebesen igyekeztem a helyemre. Találkozott a tekintetem Cortezével, aki mosolyogva figyelt. -Visszaülhettem - suttogtam neki boldogan. - Rentai! - kiáltott rám Vladár, mire lehuppantam a székemre. - Elnézést. - Csak mert te már eldöntötted, hogy hová mész továbbtanulni, megtisztelhetnéd a társaidat azzal, hogy csendben maradnál amíg ők is meghozzák ezt a döntést. Az egy dolog, hogy rám nem vagy tekintettel, de a többieket ne hátráltasd. -Én még nem dönt... - kezdtem, mire leintett. - Kardos tanár úr felkeresett, és elmondta, hogy a magyar szakban állapodtatok meg. Nem mintha neheztelnék amiatt, hogy én vagyok a pályaválasztási tanárod, engem megkerülve, a kollégámat uszítod rám, hogy hagyjalak, mert te már döntöttél. Még csak rosszul sem esett. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján pontosan ezt vártam tőled. -Tanár úr, én még nem beszéltem ezt meg senkivel... - védekeztem. - Ó, hogyne. Rentai ne áltassuk egymást. Nem tartozol nekem magyarázattal, pályaválasztási órát tartok azoknak, akik bizonytalanok a jövőjüket illetően. Kérlek, csendben foglald el magad az óráimon. - De tanár úr... - néztem rá kétségbeesetten. - Köszönöm - zárta le. Én pedig tanácstalanul fordultam körbe, végül megcsóváltam a fejem, és hátradőlve hallgattam, hogy mit beszélget a többiekkel. Csengetéskor Vladár felállt az asztaltól, és szólt pár szót Jacques- nak, hogy ne keseredjen el, beszélni fog a szüleivel. Szuper. Tehát Jacques kap segítséget, amiért vitahelyzet alakult ki a továbbtanulásával kapcsolatban. Helyettem meg mindenki eldöntötte, hogy mit akarok csinálni, és abszolút semmi, de semmi beleszólásom sincs. Idegesen bedobáltam a táskámba a tolltartómat, a könyveimet, aztán a táskámat rávágtam az asztalra, és, ami rám egyáltalán nem jellemző, dühösen belöktem a székemet az asztalom alá. - Rentai, még itt vagyok - szólt rám Vladár felháborodottan. -Elnézést kérek! - Összesen hányszor kértem elnézést Vladártól az elmúlt években? Nem számoltam. Minek? Felkaptam a táskám az asztalról, de beleakadt a pántja a padba úgyhogy rángattam egy darabig, végül egy

„ezt nem hiszem eI"- t sziszegve visszadobtam, mert akkor már úgy voltam vele, hogy az sem érdeke, ha ott marad - na, jó, elég lesz ebből! - nézett körbe a még mindig a teremen tartózkodó Vladár. - Mindenki kifelé, a dühöngő Rentai kivételével! A többiek kimentek a teremből, bár voltak, akik nem akartak (Andris és Robi tévézni szerettek volna), Cortez pedig megszorította a kezem, miközben elsétált mellettem. Vladár becsukta az ajtót, és összefont karral nézett rám. -Mi a problémád, Rentai? - Nincs problémám - füllentettem. A világon bárkivel megbeszélem a gondjaimat, Vladár kivételével. Már csak az hiányozna. -Rendben. Akkor mehetsz a szünetre. - Köszönöm. A folyosón a többiek kérdőn néztek rám. - Mi volt? - kérdezte Virág izgatottan. - Semmi. Megkérdezte, mi a problémám. Mondtam, hogy semmi. Erre elengedett. - Oksi - mosolygott Virág. Aki szerint ennyivel le is van rendezve a dolog. Ha azt mondom, nincs bajom, akkor elhiszi. Mindegy, Virág naiv, Cortez viszont egyáltalán nem. A falnak dőlve várt. - Miért nem mondtad el neki? - Mert Vladár lenne az utolsó, akinek elmondanék bármit is - vágtam rá őszintén. - Oké, te tudod - ölelt át, én meg sóhajtva lehunytam a szemem. Beszélnem kellett volna Vladárral? De miért? És miről? És egyáltalán... Ááá. Vladár iszonyatosan utál, szerintem örül, hogy letudott, és nem kell velem foglalkoznia. Az udvarra kiérve a napsütésben kiültünk a padra, és a pályaválasztási óráról beszélgettünk. - Ren, akkor te bölcsész leszel? - kérdezte Ricsi. - Úgy tűnik - morogtam kelletlenül. - Mit csinál egy bölcsész? - kérdezte Macu. - Várj, én tudom! - kért szót Zsolti izgatottan. - Hogy js „Bölcsész leszek, fát nevelek” - jutott eszébe. - Hülye! Az „Kertész leszek, fát nevelek” - forgatta Kinga a szemét. - Nekem mindegy - röhögött fel Zsolti. - Akkor most kertész leszel, Ren? - értetlenkedett Ricsi. - Igen. Az - bólintottam, aztán elnevettük magunkat. Végül is vicces dolog ez a „fogalmam sincs, mit csináljak”. Pfff. Törin Barka tanárnő feleltetett, a rockerek erősen veszélyben érezték magukat, amiért a múlt órán a diktálás alatt a tankönyvben koponyákat és szarvakat rajzoltak híres történelmi személyek képeire. És jól érezték, mindketten feleltek ma. Andris kapott egy kettest, mert le tudta olvasni a számról a választ, Robi azonban félreértette a segítségem, és amikor Barka az első világháborúról kérdezte, hogy ki üzent hadat a monarchiának, én a fejemmel biccentgettem az előttem ülő felé. Robi határozottan bólintott, afféle „értem, kösz” stílusban, és közölte, hogy Jacques”. Én úgy értettem, hogy a franciák... Na, mindegy. Óriási egyest kapott, viszont a pozitívum, hogy egész nap ezen röhögtünk. Ebédszünetben mentem dominózni. Óvatosan leültem Katával szemben, és igyekeztünk tovább pakolni a dominókat, hogy meglegyen a rekordkísérlet, ami miatt Kinga begőzölt. Konkrétan ész nélkül ordított mindenkivel, hogy rakja gyorsabban, emiatt kicsit feszültté vált az amúgy nagyon is nyugis elfoglaltság. - Meg sem kérdeztem, hogy milyen volt a táncpróba Gáborral- Remélem, nem annyira vészes - mondtam halkan, nehogy Kinga megneszelje, hogy beszélgetünk „küldetés” közben. - Nagyon jó volt - válaszolta Kata őszintén. - Nem is mondtad, hogy Gábor ennyire jó fej - tette hozzá. - -Ööö... Az? -Iszonyatosan vicces. Nem hallottad, mekkorát nevettem? " kérdezte. -j ne, de. Csak nem tudtam, hogy rajta - ráncoltam a szemöldököm. - pe, ő mondta, hogy... - kezdte, de ahogy eszébe jutott, ismét nevetni kezdett, és alig bírta abbahagyni. - Befejeznétek a viháncolást? - förmedt ránk Kinga. - Persze - mondtam, mert egyébként én nem is nevettem. Kata viszont nagyon, úgyhogy elnézést kérve feltápászkodott, és kisietett a mosdóba, mert megint lesírta a szemfestékét. Csodálkozva néztem utána, aztán a másik csoportban pakoló Gáborra, aki rezzenéstelen arccal rakosgatta a dominókat. Gábor vicces? Ez érdekes. Mármint azt tudom, hogy nagyon sok stand upot néz meg szereti a vígjátékokat, és hogy állandóan Monty Pythont meg Fry és Laurie-t linkel, de... Én még sosem hallottam vicceseket mondani. Pedig Kata nem egy viháncolós lány, ha ő nevet valamin, az nagyon ritka. Hm-hm.

Utolsó óránk infó volt, Tölgyessy a változatosság kedvéért engedte, hogy elfoglaljuk magunkat, tehát mindenki vad netezésbe kezdett. Virág mangaoldalakat nézett mellettem, én pedig gyorsan csekkoltam az e-mailjeimet. Húha. Jött Arnoldtól, Justine-től, Petitől, Karcsitól (egy linket küldött az őszi/téli tervezett könyv- megjelenésekről), és jött pár hírlevelem. Bookline, színházprogram, nyertem egymillió dollárt (hurrá, kár, hogy csak spam) és értesítés egy díjugratóversenyről. Még valamikor tavaly iratkoztam fel erre a hírlevélre, Kinga egyik versenyén. Megnyitottam a linket, amiben az állt, hogy szombaton, Gödöllőn újabb verseny lesz. De jó, megyek fotózni. Utolsó óra után Ricsi és Virág felpattantak a „járműre”, és elrobogóztak moziba, hogy szokás szerint premieren nézzenek filmet. Mivel a többiek is szétszéledtek, Cortezzel beszálltunk a kocsiba, és mi is elindultunk. - Délután...? - kérdeztem félve, mert előre rettegtem a hosszú és unalmas délutántól, amit magányos, kitaszított bölcsészként tölthetek a szobámban. - Vásárolni viszem a nagymamámat. - Ó. Oké. Értem Mit vesztek? - Fogalmam sincs. - És te mész vele vásárolni? - mosolyodtam el. - Elkísérem, hogy ne cipeljen semmit - felelte komolyan, mire megértően bólintottam. - Felháborítóan rendes vagy, ugye, tudod? - kérdeztem nevetve. - Ez azért elég alap. - Hát, akkor jó vásárlást - hajoltam oda hozzá, hogy adjak égd „úristen, holnapig nem látlak” csókot. - Kösz. Mindig jól sül el. Fél óra után szenvedek. Egy óra után végiggondolom az életem. Másfél óra után meg akarom ölni magam. És olyankor átmegyünk a második üzletbe - mondta, én meg felnevettem. - A vásárlás ilyen. - Vetekszik azzal, amikor rád várok a könyvesboltban... - tűnődött. - Hé, rám nem is kell sokat várni! - védtem magam azonnal. - Persze. Nekem is ugyanúgy elrepül az a három óra - röhögte el magát, aztán újra magához húzott, és hosszasan megcsókolt. (L) (L) L). Otthon a leckék és a tanulnivaló után (többet kéne kapnunk, hogy ne végezzek vele ilyen hamar. Na, ez aztán stréber megnyilvánulás volt) tovább lapozgattam a pályaválasztási könyvet, és elképzeltem magam különböző hivatásokban. Jól szórakoztam, egészen addig, amíg anyu be nem jött a szobámba. - Mit csinálsz? - érdeklődött. Nem láttam nála fehér zászlót, de úgy tűnt, békés szándékkal érkezett. – - Felkészítem magam a dzsessz tanszakra - lestem bele a könyvbe. - Értem. És viccen kívül, találtál valami érdekeset? - ült le a mellettem lévő babzsák fotelre, és egy ideig fészkelődött rajta, mert sem találta a helyét. Amúgy miért lenne vicc a dzsessz ? felvételizhetnék a Megfogtam egy szúnyogot dzsesszesített változatából. Na, jó, ez tényleg csak poén. - mondtam komolyan. Könyvtáros szak, geológia, média-kommunikáció, fotográfia... - lapozgattam összevissza a bejelölt oldalak között. - Ezek jöhetnek szóba? - kérdezte csodálkozva. - Ezek biztosan szóba jöhetnek - javítottam ki. - Magyar szak kilőve? - Nem, nem teljesen. Csak kicsit zavar, hogy mindenki eldöntötte helyettem, engem pedig senki nem kérdezett meg. -Ha esetleg velünk beszélnéd meg ezeket a dolgokat, akkor tudnánk segíteni... Hogy miért éreztem ebben is élt? Mert volt benne. Már megint kiéleződött Cortezre. -Cortez hová megy továbbtanulni? - tért is a lényegre. - Nem tudom, nem beszélt még róla. -Te nem tudod vagy ő nem tudja? - Nem tudom, hogy tudja-e - válaszoltam némi töprengés után. -Tervezed, hogy egy szakra mentek? - kérdezte hirtelen, én pedig csodálkozva néztem magam elé. -Ezen még nem gondolkoztam. Nem valószínű, hogy ő azt választaná, amit én - gondoltam végig. Nem tudom elképzelni Cortezt a felsorolt szakok közül egyiken sem. -És te választanád azt, amit ő? - kérdezett vissza. Ohó. Helyben vagyunk. -Nem, nem választanék szakot miatta. Hányadika van? -Szeptember 29-, miért? - Csak elfelejtettem, hogy ez a nemzetközi „gyűlöljük Cortezt”- nap. Ha tudom, máshogy viselkedem egész

nap... -Reni, nem tetszik, hogy újabban ennyire szemtelen vagy. - Nem vagyok szemtelen, csak úgy érzem, egy kicsi dobozban vagyok, és annyira kiabálok, ahogy csak bírok, mégsem érdekel senkit. Belenéznek a dobozba, integetnek, beszélgetnek fölötte, de senki nem veszi észre, hogy segítség kéne! - fakadtam ki enyhén túldramatizálva a helyzetem. Anyu összeráncolt szemöldökkel meredt rám. - Most azt akarod mondani, hogy klausztrofóbiás vagy? - Nem, nem vagyok! - ráztam a fejem. - Akkor milyen kis dobozról beszélsz? - Semmi - sóhajtottam fáradtan. -Jó, ne menj magyar szakra - adta meg magát. - Mondjuk a könyveken kívül az égvilágon semmi nem érdekel, de persze ha nem akarsz, ne menj. - Attól, hogy szeretem a könyveket, még nem biztos, hogy magyar szakra szeretnék menni. - Hogyne. Menj média szakra, hátha Cortez is odamegy. Merő véletlenségból - állt fel anyu. - Cortez nem megy média szakra. Én sem biztos. De szeretek fotózni, és úgy érzem, jó vagyok benne. - Reni, iskolaújságban jelentek meg a képeid, amit a barátaidról csináltál. Csalódottan néztem anyura, mert ez egy kicsit sértő volt. Egy halom mappa van a notebookomon, amik tele vannak azokkal a képekkel, amiket lelkiismeretesen készítettem. Profi felszerelés nélkül, hobbiból, mert érdekel és mert szeretem csinálni. Ezt jól megkaptam. Miután anyu kiment a szobámból, bekapcsoltam a gépem, és megnyitottam a nyári mappámat. Jó, nem vagyok egy Robert Capa, de azért nem lettek rosszak a képek. Vagyis. Hát, nem tudom. Ez nem ér! Ahelyett, hogy magabiztosabb lennék, még az az egy is összetört bennem, amiről azt hittem, biztosan jó. Bénák a képeim? Váááá! Cortezt nem akartam zavarni, úgyhogy nem hívtam fel, Virág és Ricsi moziban... Maradt Kinga, aki viszont ki volt kapcsolva. Ne máár. Oké. Utolsó lehetőségem, aki ismeri ezt az oldalamat, tuti, hogy felvidít, és ezer százalék, hogy elérhető. - Szia, Reni, mi újság? - érdeklődött Dave. - Szerinted rosszak a fotóim? - Melyik? - kérdezte. Neki nem fura, ha csak úgy, köszönés nélkül felteszek egy kérdést a telefonba, abszolút tudja kezelni. Ahogy legtöbb barátom. Az elmúlt évek folyamán már megszokták. - Az összes. Úgy általánosságban. Szerinted tudok én fotózni? Lenne ebben jövőm? - halmoztam el a kérdéseimmel. - Várj egy pillanatot - szólt Dave, és letette. Kérdőn néztem a telefonomra, ami pillanatokon belül újra csöngött, mire felkaptam. - Miért hívtál vissza? - Hogy ne menjen le a kártyád. Egyébként pedig skype-ról hívlak, befizettem erre a... Dave-vel jó beszélgetni, miután elmondta a saját mondandóját. Ami ez esetben volt vagy négy perc, de én türelmesen meghallgattam azt a szenzációs sztorit, hogy miként tud engem mobilon hívni a skype-ról. De miután ezt elmesélte, rátértünk az én problémámra. - Reni, nézd, nem fogok hazudni - kezdte. - A géped elavult, a telefonod már csak retró oldalakon szerepel, egyébként is műszaki analfabéta vagy, de ettől függetlenül, és főleg, ezekkel a technikai paraméterekkel igenis kiváló képeket készítesz. Mi dolgoztunk együtt... - Tudom - mosolyodtam el. - És azt kell hogy mondjam, jól csinálod. Van hozzá szemed, van érzéked, meglátod, amit más talán nem lát meg. Vagyis nem profi felszereléssel csinálsz profi képeket. Tizenhét éves vagy, szerinted más hogy kezdi? Van egy gépe, aztán lesz egy jobb gépe, később egy felszerelése... Ha ez az, amit szeretnél csinálni, én támogatlak. - Köszönöm. Igazán. - Nincs mit - mondta. - Baj van otthon? - Nem. Kicsit. Na, jó, eléggé. - Költözöl Zsákkal Zsolti garázsába? - Azt azért nem hinném - nevettem el magam. - Koszi, hogy meghallgattál. - Nincs mit. Kérdezhetek valamit? - szólt Dave. - Persze. - Hányadikként hívtál ez ügyben?

Beharaptam a számat, és kínosan lesütöttem a szemem. Jaj - Dave, egyébként is téged kérdeztelek volna erről, mert ebben a te véleményed nekem nagyon fontos... - Persze, tudom. Csak érdekel. Kiket hívtál előttem? - Cortezt nem akartam zavarni, mert dolga van. - Ő a barátod, az teljesen korrekt, hogy őt előbb hívnád, mint engem. - Virág és Ricsi moziban vannak... - Virág a legjobb barátnőd, Ricsit emiatt nem hívtad volna, mert fogalma sincs, miről van szó... kommentálta Dave a mondandómat. - Kinga pedig ki van kapcsolva - ismertem be. - Kinga a titkos legjobb barátod, tovább... - sürgetett. - Ennyi. - Ennyi? Ennyi? - kérdezgette, és a hangja döbbentnek tűnt. - Persze. -A negyedik vagyok? - dobódott fel azonnal. - Nem pontosan értelek, hogy most ez mit jelent. - Tudtam! - mondta ki. - Mit? - kérdeztem totál értetlenül. - Hogy jóban vagyunk! Hah! - közölte büszkén. - Persze hogy jóban vagyunk. Dave, te vagy az egyik legjobb barátom. - Előbb hívtál, mint őt! - mondta. - Mint kit? - Neményit - mondta ki hirtelen, nekem pedig a név hallatán összeszaladt a szemöldököm. - Hogy jön ide Arnold? - Hát, ez az! Sehogy! És igen! Köszönöm. - Dave, jól vagy? - kérdeztem komolyan aggódva. - Tökéletesen. Mindig tudtam, hogy jobb barátok vagyunk. De ez nem verseny - ráztam a fejem, ösztönösen tagadva azt, amire ki akart lyukadni. - Tudom. De akkor is. Engem hívtál, hogy megkérdezz. Kösz, Réni, ez igazán jólesett. Dobok egy tweetet arról, hogy mennyire feldobtad az estémet. - Fogalmam sincs, mit csináltam, de örülök, hogy jókedved lett. is tényleg koszi a beszélgetést - köszöntem el, és gyorsan letettem a telefont. Hogy Dave miért reagált így, azt pontosan nem tudom. Talán, mert ő az a srác, aki szereti tudni, hogy egy képzeletbeli listán hol a helye. Én nem szívesen hallanám, hogy hányadik vagyok, de nem vagyunk egyformák. Ami viszont őszintén ijesztő, hogy ha már listázunk, akkor valóban van egy ki nem mondott sorrend. Amiben viszont tévedett. Az első helyen Cortez áll, egyedül. A második hely megosztott. Virág és Ricsi, akiket egybe veszek, mert ők tulajdonképpen egynek számítanak, ha arról van szó, hogy kire számíthatok. Velük holtversenyben ott van Kinga a második helyen, aki, Dave szavaival élve, valóban a „titkos legjobb barátom”. Nem verjük nagydobra, sosem beszélünk ilyesmiről, de vele legalább annyira szoros a kötelék, mint Virággal. Csak máshogy. És harmadik helyen ott van nekem Dave. Ettől függetlenül persze mindenkit kedvelek, Zsolti, Jacques, Kata, Karcsi... Mindmind nagyon közel állnak hozzám, de ha muszáj lenne sorrendet állítanom, akkor ez lenne a végleges. És hogy hol van Dave legyőzött ellensége”? Hol van Arnold? Néhány e-mail, kósza telefonok és rengeteg közös emlék. A digitális fotó ugyan nem sárgul el, de a régi barátságok igen. Vajon mindenkivel így történik majd? Szétszéledünk érettségi után, és egyszer csak elfelejtjük egymást? Vajon elmúlik minden, ha végzünk? Vagy erősebb a barátságunk, mint az épület, ami összezár minket? Szentimentális hangulatomban felnyúltam az asztalomra egy zsepiért, és a szegemet törölgetve gondolkoztam. A Basket Case emelkedő hangerővel megszólalt, én pedig szipogva vettem fel a telefont. - Mi történt? - kérdezte Cortez minden bevezető nélkül. - Semmi, minden oké - vágtam rá azonnal, mert riadtnak rnj a hangja. - Gondolkoztam. - És ezért sírsz? Mik juthatnak eszedbe? Á, inkább nem akarom tudni. - Csak kicsit kibuktam - ismertem be. - Neked van listád? - Reni, néha komolyan nem tudlak követni. - Bocs. Szóval. Van listád? Mármint ilyen képzeletbeli fontossági sorrend? - Van. De nem képzeletbeli. - Benne vagyok? - mosolyodtam el, még mindig a szememet törölgetve. - Csak a top 50-be fértél bele, kiszorultál a top 25-ből - felelte.

- Hű. Ki szorított ki? - Lássuk csak. Ki fontosabb nálad... - tettetett gondolkozást, aztán elröhögte magát. - Reni. A listám szörnyen eredeti. Vagy te. Utánad meg Ricsi. Rajtatok kívül az égvilágon senki nem érdekel. - Hm. Meggyőző. És a többiek? - Ti húzzátok magatokkal. Hozzátok tartoznak, emiatt hozzám is. De a lényeg fix. - Első helyen állok? - vigyorogtam büszkén. - Ja, de ne bízd el magad, mindig változik... - Oké. Érdekel az én listám? - kérdeztem. - Biztos nagyon meglepő. - Naaa. Lehet, hogy meglepődnél. Benne se vagy. - A top 100-ban sem? - Nem. - Az szívás. Mivel nem is ismersz összesen száz embert - mondta, és végiggondolva a dolgot, egyszerre nevettük el magunkat. - Na, jó, első vagy - ismertem be. Cortez elég jól szórakozott a ma esti hülyeségemen is, úgyhogy nem unatkoztunk. Oké, módosítok kicsit. Akkor szeretem tudni, hogy hányadik vagyok egy listán, ha az első helyre tesznek. Dominóhét: 5/3 - jópofa és klassz, de azért most már lassan elég lesz. Bálint és Kitti: 5/1 - nagyon „édik”, azt hiszik, hogy azt, hogy együtt járnak, mindenkinek meg kell mutatniuk, úgyhogy minden szünetben egymáson csüngenek. Máday meg üldözi őket gőzerővel. Vladár: 5/2 - visszaülhettem a helyemre. Örök hála. Pfff. Stagnáló kapcsolatok: 5/3 - anyu ma nyitott felém, aztán jól kizárt. Apuval vacsora közben tudtam beszélgetni, de kerülte a továbbtanulás témát, csak arról tanakodtunk, hogy vajon mit eszünk... E-mail: 5/4 - mindenkinek válaszoltam. Arnoldnak azt írtam, minden rendben velem. Furcsa lett volna leírni neki, hogy mennyire kilátástalannak érzek mindent. Plusz egy belső hangom azt súgta, nem hiányzik még egy személy, aki magyar szakosnak szán. Arnold kiborulna, ha megtudná, hogy talán a média szak érdekel... Szeptember 30., péntek A nap, amikor mindenki összeveszett mindenkivel, kivéve tizenkét személyt. Mi összetartottunk, mert jelen helyzetben úgy néz ki, hogy az osztályunkat globális támadássorozat éri, emiatt pedig nincs más választásunk, mint kiállni egymásért. Ott kezdődött az egész, hogy Cortez nem ment nulladikra, úgyhogy Mr. O’Realy hiába várta. Egyébként ez az érettségi felkészítő nulladik órában Cortez esetében totál értelmetlen, ugyanis anyanyelvi szinten beszéli az angolt, ezért jogos a döntése, miszerint nem fog hajnalban kelni, hogy tételeket dolgozzon ki a számára „nevetséges” anyagból. Viszont az igazolatlan járt érte, így aztán Cortez összebalhézott Mádayval is, hogy mentsék fel a nulladikról, mert ó tuti, hogy nem fog bejárni. Ez volt első óra előtt. Aztán jött a többi, szépen sorban. Kardos megtalált engem első szünetben, hogy érdeklődjön felőlem, mert mostanában „gondterheitn tűnök". Hebegtem egy ideig, aztán kinyögtem, ami a szívet nyomta. Reméltem, hogy kedvenc tanárom támogat majd a vagyok biztos abban, hogy a magyar szak nekem való, és kicsi bánt, hogy mindenki helyettem akar dönteni dilemmámba. Óriásit tévedtem. Kardos totál kiakadt, mondván, hogy csak segíteni akart, mert fontosnak tartja, hogy miután kikerülök a Szent Johannából, jó helyen tudjon. Aztán elnézést kért, és közölte, hogy mostantól leveszi rólam a kezét, döntsék belátásom szerint, és őszintén sajnálja, hogy befolyásolni próbált, de higgyem el, csupán a jó szándék vezérelte. És ott hagyott a folyosón. Néztem a tanárt, aki mindig olyan kedves volt velem, most pedig csalódást okoztam neki, és a lelkiismeret azonnal mardosni kezdett, keserű ízzel töltve meg a számat. Ezt jól megcsináltam. A makacs, „tudok egyedül is dönteni” hisztimmel annyit értem el, hogy magam ellen fordítottam azt az embert, aki tényleg csak segíteni akart. Ezt jól elszúrtam. A napomnak ezennel lőttek is, totál kiakadtam. És a többiek sem unatkoztak. Jacques szülei továbbra is be vannak rágva Monsieur Durand-ra, ma betelefonáltak az iskolába, hogy a pályaválasztási tanárnak elpanaszolják, fel vannak háborodva, hogy az iskola támogatja a fiuk cukrász jövőjét. Pech, hogy a pályaválasztási tanár Vladár, aki kötelességének érezte megvédeni Jacques-ot, mondván, hogy az ő jövője, nem erőltethetnek rá mást, ha egyszer hallani sem akar róla. Úgyhogy volt ma szülő-tanár vita is. Aztán jött az ofőóra, amikor robbant az ofő kontra osztály cirkusz. Azontúl, hogy szegény Haller irdatlan mennyiségű panaszt hallgatott végig a héten (nem tudta fejben tartani, úgyhogy lejegyezte: három oldal lett), ezen még hamar túl is jutottunk, rutinosan továbbsiklunk a „találtunk egy bakancstalpnyomot a plafonon, most komolyan, hogy került oda???” vagy éppen a „halljam, ki zárta be

Karcsit a fiúvécébe? Nem, ez nem vicces, igazolatlan órát kapott érte!” dolgokon. Viszont a szalagavató osztálytáncánál kitört a balhé. Ugyanis Haller érdeklődve várta, hogy a keringőn túl mivel ül az osztályunk. És jött a kórusban beóbégatott válasz. Hogy semmivel. Merthogy mi nem táncolunk, ezt megszavaztuk, ctfiuin Gyerekek - nézett ránk kedvesen Haller. - Ez nem kötelező, nem is kell mindenkinek részt vennie benne, de elő kell adnotok valamit- Biztos, hogy nem - rázta a fejét Ricsi. - De miért? Nem értelek titeket! Mindenfelől érkezett válasz, úgyhogy az ofő rendesen kapkodta köztünk a fejét. Cortez közölte, hogy nem fog idétlenül ugrálni tizenkilenc évesen valami idióta zenére, csak hogy szórakoztassa a közönséget és az alsóbb éveseket. Ezzel le is passzolta a témát. Kinga azonnal mellé állt, és azzal érvelt, hogy ez nem cirkusz, hogy mint valami bohócok, nevettessük a tömeget olyan elcsépelt előadásokkal, mint pl. kánkán (fiúk lányruhában, jé, de vicces, ha-ha...), vagy előadni egy musicaljelenetet, ami évente minimum egyszer minden iskolában volt már. - Ja. Greased Lightening. Menj már - bólogatott Zsolti. - Én nem hívom meg a szüléimét és a rokonaimat azért, hogy jót derüljenek az esetlenségünkön. Ez a mi szalagavatónk, mi érezzük jól magunkat, ne ők - szólalt fel Dave. - Én annak örülök, hogy keringőzünk. Az oan nagyon szép lesz! - lelkesedett Virág. - Gyerekek, mindenki így gondolja? Reni? Gábor? - hüledezett az ofő. - Nem szeretnék nevetség tárgya lenni például egy hip-hop produkcióval. Én feszélyezve érezném magam a saját szalagavatómon, mások meg jól szórakoznak majd a YouTube-ot nézve. Kihagynám, ha nem baj mondta Gábor. Haller utolsó lehetőségként felém pillantott. - Nekem a keringő a fontos - jelentettem ki. Haller arcára kiült a csalódottság, és ott is hagyott minket kicsengetés előtt tíz perccel. Úgyhogy mehettünk haza... Kicsit kellemetlenül éreztem magam, amiért az imádott ofőnket ennyire ledöbbentettük, de ez megint egy olyan dolog, hogy tizenketten kiálltunk egy döntés mellett, ami amúgy rólunk szól, és a felnőttek egyszerűen nem hallgatják meg az érveinket. Érzelmileg zsarolnak, hogy ez lesz az utolsó közös bulink meg ilyesmi, ám közben ez egyáltalán nem igaz. És amúgy a legtöbbünknek kimerül a feltűnési viszketegsége abban, hogy egy egész suli+rokonok előtt kell keringőznünk. Most attól nekünk miért lenne jó, ha „kiállnánk ugrabugrálni, amit jó esetben mindenki halálra un" rosszabb esetben pedig mindenki jót nevet rajta? Nem hinném hogy lázadás, ha nem akarunk hülyét csinálni magunkból. Mindegy - Egy ilyen nap, sőt ilyen hét után felüdülés volt délután megérkezni Zsoltiék garázsába, ahol egy szót sem ejtettünk a suliról, a továbbtanulásról, szalagavatóról vagy otthoni zűrökről. Ott lógott a levegőben, ott volt mindenkinek a fejében, és tudtuk, ahogy valaki egy kicsit is elbambul, tuti, hogy valami ilyesmin agyai, de mégsem beszéltünk róla. Jelenleg ez volt az egyetlen hely (a világon), ahol nyugiban lehettünk, és senki nem terrorizált minket. Én a kanapén ülve olvastam, Cortez hanyatt feküdt, és az ölembe hajtotta a fejét (V), miközben a BlackBerryjén netezett. Ricsi és Kata zenéltek (Blink 182-egyveleget játszottak akusztikus stílusban, szuper volt), Dave felvette őket (menedzserként mindig feltölti a friss videókat a saját csatornájukra), Virág pedig a kis tévé előtt ült törökülésben, és nagyon várt egy klippremiert az Interaktívban. Jacques a Zsoltitól kapott, feliratos pólóban (Szeretnél befogadni egy kedves francia srácot? Nem beszél, szobatiszta. Hívd ezt a számot...) ücsörgött Gábor mellett, és sudokut fejtettek, ügyet sem vetve a lármára, ami körbevette őket. Andris és Robi a csocsóasztalt rongálták, elmondásuk szerint csak játszottak, de én láttam, hogy mindenféle dolgot bedobáltak a kis lyukon, így a bábuk nemcsak labdát rugdostak, hanem radírt, összegyűrt alufóliát és szőlőt is (?). Kinga némán gondolkozott, Macu a gépébe feledkezve szünet nélkül netezett, Zsolti pedig Karcsival számoltatta, hogy hányszor tud felhúzódzkodni az ajtókeretbe kapaszkodva. Na, jó, azt hiszem, Karcsi nem szórakozott túl jól- ® Kábé így telt az este, mindannyian kieresztettük kicsit a gőzt, vagy ha nem is legalább elfoglaltuk magunkat, hogy addig se agyaljunk a minket terhelő dolgokon. Mivel az egész világ ellenem fordult, természetesen tizenegyre otthon kellett lennem, és újabban nem vagyunk anyuékkal olyan viszonyban, hogy csöröghettem volna egy kis késés miatt, úgyhogy Cortezzel el is indultunk. Igazából szerettem volna Kingával beszélni arról, hogy találkozunk holnap Gödöllőn, a versenyén, de mivel agyérgörcsöt kapott ebédszünetben (nem jött össze a dominórekord, mert elakadt az egyik sor), nem akartam zavarni, hagytam, hogy maga elé meredve töprengjen, hogy pontosan kinek a hibájából hiúsult meg a dominókísérletünk. Miután elbúcsúztam Corteztől („vasárnapig nem találkozunk” csók), bementem a házba. Anyu már aludt, apu pedig tévét nézett. Gondoltam, leülök mellé kicsit, úgyhogy elhelyezkedtem a nappaliban lévő fotelben, és

pár percig a képernyőt néztem, ahol egy sorozat ment (talán a Gyilkos elmék, de nem biztos). Miután valakit kinyírtak és elkezdődött a nyomozás, feladtam a próbálkozást, hogy kicsit beszélgessünk, úgy tűnt, erre ma már nincs esély. A mai nap: 5/1 - kezd minden összeomlani körülöttünk. Kicsit nagy a nyomás. Dominó: 5/1 - na, ez az egy, ami viszont nem dőlt össze. Szegény Kinga. Jövő: 5/4 - sokat gondolkoztam. A könyvtáros szak tűnik a befutónak. It won't be long: 5/5* - ez a kedvenc Beatles dalom. Ráragadt az ujjam az újrajátszás gombra. Megyek aludni: 5/2 - reggel korán kelek, hogy eljussak Gödöllőre. Október I., szombat Azt hiszem, az életben nem döbbentem még le annyira, mint ma Konkrétan sokkot kaptam, és tulajdonképpen még mindig nem tudtam feldolgozni, hogy mi történt. Te jó ég! Oké, akkor szép sorban. Reggel lelkiismeretesen felkeltem, megszántottam a hajam, majd feltettem egy baseballsapkát (fotós vagyok, na), aztán felöltöztem. Farmer, tornacipő, hosszú ujjú póló, rá pedig egy mellény. A tükörképemet látva nem tudtam eldönteni pontosan, hogy úgy nézek ki, mint egy fotós, vagy mint egy hülyegyerek, de mindegy, azért elindultam. Cortez felajánlotta ugyan, hogy elvisz, de nem akartam, hogy ilyen korán átfurikázzon a városon, hogy aztán otthagyjon, mivel őt nem érdekli a verseny, és amúgy is Kingáékkal jövök haza. Úgyhogy néztem a neten egy útvonaltervezőt, és irány a BKV. Még jó, hogy vittem magammal könyvet (mondjuk, mikor nem?), mert annyi idő alatt értem át Gödöllőre, mint a Budapest-Párizs repülőút menetideje. Ahogy odaértem, dobtam egy sms-t anyuéknak, hogy megérkeztem, Corteznek, hogy megérkeztem, és Virágnak is, hogy megérkeztem. Ő az apukájával, Krisztával és Benivel tölti a hétvégét, ezért nem tudott velem jönni, de megígértem, hogy értesítem a fejleményekről. Ahogy a díjugratóversenyeken lenni szokott, rengeteg ember volt, és nagyon koncentráltam, hogy kiszúrjam a tömegben Zsoltit, de úgy tűnt, csúnyán elkerültük egymást. Az istállókhoz tolakodtam, hogy legalább Kingával váltsak pár szót. De őt sem találtam. És a szüleit sem láttam. Vass Angéla, Kinga ősi riválisa azonban szembejött velem. Magabiztos volt, olyan magasan tartotta a fejét, hogy ha esett volna az eső, az orrába hulló esőcseppektől akár meg is fulladhatott volna. Természetesen rajtam úgy nézett át, mintha levegő lennék. Egy pillanatig eltöprengtem, hogy rajtam van-e a Harry Pottertől kölcsönkapott láthatatlan köpenyem, de nem, biztos, hogy nem vettem fel. Úgyhogy csak Vass Angéla nem akart látni. Mindegy, hagytam, hogy elmenjen, aztán benéztem a lovakhoz, hátha Kinga éppen csutakol. Csutakol? Így mondják vajon? Ne felejtsem el majd csekkolni. Amíg ilyen világmegváltó gondolataim voltak, rá kellett döbbennem, hogy Kinga nincs a lovak körül. És amúgy ideje volt távoznom, ugyanis az egyik paci rám prüszkölt, és úgy tudom, a lovakat nem érdemes hergelni... Kerestem egy nyugodt helyet, ahol nem zavarok senkit, és előszedtem a mobilom. Gondoltam, ha Kinga nem is, de valaki felveszi a telefonját. Legnagyobb döbbenetemre maga Kinga szólt bele. - Renáta, remélem, jó okod van rá, hogy most zavarsz. - Tudom, tudom - kezdtem hadarni. - Csak akartam mondani, hogy itt vagyok és csinálom a fotókat. Sok sikert, drukkolok nagyon! - Pontosan miről beszélsz? - kérdezte furán. -Ööö... Hát a versenyről. - Milyen versenyről??? - Kinga, itt állok Gödöllőn! Merre vagy? - Mit keresel Gödöllőn? - förmedt rám a telefonon keresztül. - Jöttem a versenyedre! - vágtam rá dühösen. Most nehogy már az legyen a baja, hogy eljöttem neki szurkolni! - Miért? - Mert szoktam - feleltem sértetten. - Nem hiszem el! Ott vagy Gödöllőn? - Igen, persze! Az a kérdés, hogy te hol vagy??? - Honnan tudsz a versenyről? - Jött hírlevelem. Oké, válaszolnál végre? Hol vagy? - tértem vissza az eredeti témára. - Én nem mentem ma Gödöllőre - mondta ki, mire felszaladt a szemöldököm. - Miért nem?

- Mert kiment a vállam - közölte túlságosan hirtelen. - Mikor ment ki? -Renáta, muszáj neked mindig, mindenbe beleütnöd az orrodat? Elestem tegnap este, és kificamodott a vállam. - Miért nem mondtad? - néztem magam elé hitetlenül. - Azt sem tudtam, hogy mész Gödöllőre! - Jó, ez igaz. De én most mit csináljak? - kérdeztem tanácstalanul. - Vitesd haza magad. - De egyedül jöttem. - Hol van Cortez? - Nem akartam, hogy elhozzon, mivel úgysem maradt volna... - Renáta, te vagy a nagybetűs SZERENCSÉTLENSÉG! - fújtatott Kinga. - A Moszkván várlak egy óra múlva. HÉV, metró, tedd el a telefonod, ne keress szemkontaktust senkivel, olvass az úton - adta ki az utasítást, hogy tizenhét és fél évesen hogy viselkedjek a tömegközlekedésen. - Oké, jövök - tettem le a telefont, és egész úton a könyvembe bújtam szófogadóan. Amikor felértem a mozgólépcsőn a Moszkva téren, Kinga ott várt rám. Vékony dzsekit viselt, a karja a nyakába volt kötve. - Hogy vagy? - érdeklődtem. - Jól - felelte. - És te? Kiutaztad magad? - Igen. Viszont éhen halok - mondtam fájdalmasan korgó gyomorral. - Gondolom, műanyag ételt szándékozol enni - forgatta a szemét. - Igen! Mekizzünk - bólintottam. Kinga salátát kért, én pedig egy sajtburger menüt. Azon emberek közé sorolom magam, akik nem ijednek meg a dokumentumfilmektől, így amikor az eladó megkérdezte, hogy adhat-e mindenből nagyobbat, simán rávágtam, hogy igen. Super size me. Miért ne? Én vittem a tálcát, és leültünk az egyik félreeső asztalhoz. - Láttál valamennyit a versenyből? - kérdezte unottan. - Nem. De Vass Angélával találkoztam. - És? - szaladt fel a szemöldöke. - Semmi. Levegőnek nézett - legyintettem. - Most ezen lepődjek meg? - ciccegett gonosz mosollyal. - Fáj a vállad? - érdeklődtem, figyelmen kívül hagyva a megjegyzését. - Nem különösebben. - Ez annyira szörnyű. Pont a verseny előtt - néztem rá szomorúan. - Van ilyen - felelte. Nem tetszett nekem Kinga. Ő, az örök versenyző, elesik és kimegy a válla? És ilyen lazán kezeli a helyzetet? Nem tombol? Nem gyűlölködik? Csak így, tudomásul veszi - és ennyi? Ki ez? És hol van Kinga??? Sokkal többet láttam emögött, mint amennyit elárult, úgyhogy cselhez folyamodtam. - Pontosan hogy estél el? - Elcsúsztam. - Nem is esett. - Renáta, miért vagy ennyire érteden? A fürdőszobában csúsztam el! -Ó, értem. Kinga afféle „leszállhatnál rólam” stílusban nézett rám, mire rámosolyogtam. Aztán a következő pillanatban felvettem egy krumplit a tálcáról, és totál hirtelen Kinga arcának dobtam. Az elképzelésem a következő volt. Ha eltalálom, Kingát ismerve maximum visszakézből lever nekem egyet, amit meg is érdemelnék. Ha viszont nem találom el... És pontosan ez történt. Kinga a „fájós”, felkötött kezével ösztönös reflexből elkapta a krumplit a levegőben, és kérdőn nézett rám. - Megőrültél? - kérdezte elkerekedett szemekkel. - Tudtam! - fakadtam ki. - Tudtam, hogy nem is fáj a vállad! - Honnan tudhattad volna? - nézett rám lesajnálóan, mire idegesen megráztam a fejem. - Kinga, attól, hogy nem beszélgetünk bizalmasan, látom, hogy valami nincs rendben veled. - Most jön az a rész, hogy „te jól ismersz engem”? - kérdezte gúnyosan. - Vagy kémkedsz utánam, azért vagy ebben a nevetséges szerelésben? - tette hozzá, lealázva a fotós szerkómat. Bu Ez rosszulesett. - Látom, hogy szét vagy esve - engedtem el a fülem mellett a megjegyzését. - Ó, igazán? - nevetett fel erőltetettem

- Igen. De figyelj. Mindenkinek vannak problémái, talán kicsit könnyebb lenne, ha beszélnél róla... ajánlottam fel a segítségem diszkréten, mert azért Kingánál nem lehet tudni, hogy mikor hogyan reagál. -Á, értem. Tehát most fogunk rátérni arra, hogy veled sincs minden rendben... - Ami azt illeti, nincs, de ez most nem fontos. - Tudod, Renáta, te vagy az az ember, akinek ha nincs semmi baja, akkor is kreál magának. - Nem kreálok - védekeztem ösztönösen. - Hogyne. Mi is most a problémád? Hogy mindenki segíteni akar a pályaválasztásban, te pedig azért hisztizel, mert nem hagynak gondolkozni? Eljutott egyszer is az agyadig, hogy azért pátyolgatnak és egyengetnek, mert képtelen vagy az önálló döntéshozatalra? Kizártad a szüléidét, kizártad Kardost, kellemetlen helyzetbe hoztad Cortezt, és most újabb áldozatokat keresel, hogy melléd álljanak és meghallgassák a sirámaidat - üvöltötte le a fejem. A többi asztalnál ülők kérdőn pillantgattak felénk, Kinga azonban ilyesmitől soha nem jön zavarba. Elmondtam, hogy mit csinálj, mire te homlokegyenest az ellenkezőjét teszed. Tovább szenvedsz, és elvárod, hogy mindenki téged sajnáljon, a szegény lányt, akire ráerőszakolják a döntéseket. Tudod, pofátlanul önző vagy. Ez a véleményem. És látod? Most aztán van okod megsértődni. Amennyiben fáj az igazság. - Kinga - suttogtam totál döbbenten. - Mi történt veled? - kérdeztem, mert úgy éreztem, az, hogy így rám támadt, csak kis részben szól nekem. - Hallani akarod? Valóban érdekel? - kérdezte eszelős tekintettel- Persze. - Na, akkor mondok én neked problémát. Otthagytam a díjugratást, még júliusban, egyszer sem edzésen voltam, amikor azt mondtam - jelentette be, mire elkerekedett szemmel meredtem rá. - Befejeztem, volt tíz szép évem, nem látom benne a jövőm, lezártam. - Te jó ég! - kaptam a kezem a szám elé. - Ne szörnyülködj, ha én kibírtam, neked is ki kell. És ha már a pályaválasztásnál tartunk, csak hogy tudd, eszemben sincs állatorvosnak tanulni. Azért találtam ki, hogy mindenki békén hagyjon, hogy egyes-egyedül hozzam meg a döntésemet, mert veled ellentétben, ha én egyedül szeretnék dönteni, akkor azt nem kürtölöm világgá. így mindenkinek tiszta, hogy eltökélt vagyok, eközben pedig volt időm gondolkozni. És igen, mielőtt kérdeznéd, már el is döntöttem. Szociológiára megyek. - Hű - pislogtam nagyokat, miközben az agyam folyamatosan kattogott. És a java csak ezután jött. - Bizony, hű. Tehát ha azt hiszed, hogy gyökeres változás van az életedben, akkor halkan megjegyezném, hogy te nem tudod, mi az a változás, mert még nem kényszerültél meghozni egyetlen olyan döntést sem, ami befolyással van talán az egész életedre. Ja, és mellesleg egy alapítványnál karitatív munkát vállaltam, így szombat délelőttönként egy idősek otthonában önkénteskedem. Most is onnan jöttem - sokkolt tovább. - És mielőtt kérdeznéd, nem, nem mondtam el, mert egyrészt senkire nem tartozik, másrészt pedig azért csinálom, mert ezt akarom csinálni, nem azért, mert elismerést várok. - Zsolti mit szólt hozzá? - motyogtam, és kábé úgy éreztem magam, mint akit pofon vertek. Kinga beleszívott a szívószálba, közben pedig találkozott a tekintetünk, és amit kiolvastam belőle, attól óriási gombóc keletkezett a torkomban. Lesütöttem a szemem, és módosítottam a kérdésemen. - Mióta nem jártok? - Egy ideje - mondta ki, én pedig két kézzel megdörzsöltem az arcom, ügyet sem vetve arra, hogy esetleg elkenem a halovány sminkem. Kit érdekel, amikor ilyeneket tudok meg??? OMG! - De... és miért? Vagy hogy? És egyáltalán ő mit szólt? Vagy ki akart szakítani? Mi történt? Kinga!!! Szólalj már meg! - néztem rá könyörgően. - Nézd, nem terveztem erről beszélni, de mindegy, végül is előbb-utóbb úgyis mindenki megtudja. Nem történt semmi különös. Elég sokat beszélgettünk, és az mindig is egyértelmű volt, hogy teljesen mást akarunk csinálni, úgyhogy maximum ezt a végzős évet töltöttük volna még együtt. Ez volt a terv, csak időközben mindketten rájöttünk, hogy nem működik. Nem veszekedtünk, nincs semmiféle harag, egyszerűen csak elmúlt, ami volt. Ha volt egyáltalán. - De hát szerettétek egymást! - jelentettem ki szomorúan. Per pillanat úgy tűnt, a szakításuk jobban megvisel, mint őket. - Még mindig szeretjük egymást. Figyelj. Zsolti az az ember, aki a legközelebb áll hozzám. Érzéseket vált ki belőlem, őszintén kedvelem, és soha nem engedném, hogy bántsák, mert úgy érzem, ehhez egyedül nekem van jogom. Ő hasonlóképpen van velem. Tényleg szeretem, ahogy ő is engem. De hogy volt-e ez valaha szerelem? Azt nem tudom. Az biztos, hogy mániákusan össze akartunk jönni, mert bennem volt egy „meg akarom kapni”, benne pedig egy „úgysem kaphatom meg” érzés. Erre alapoztuk a kapcsolatunkat. - Ez annyira szomorú - biggyesztettem le a számat, és komolyan, a sírógörcs kerülgetett.

- Pontosan nem értem, hogy te miért borultál ki ennyire, mert mi, Zsoltival mindent meg tudtunk beszélni. Mindkettőnknek nagyon fontos volt ez az elmúlt majdnem egy év. És most, hogy vége... - tárta szét a karját. Ennyi volt. - Hogy tudod ilyen lazán kezelni? És amúgy is... mi lesz a szalagavatóval? Együtt keringőztök. - Miért ne? Barátok maradtunk. Renáta, mi, Zsoltival mindig is inkább barátok voltunk, ez ezután sem változik meg. Természetesen együtt táncolunk, nem tenném meg vele, hogy a keringőre egyedül hagyom, hogy hirtelen összeálljon valakivel, csak mert rám nem számíthat... - magyarázta. - Meg hát te sem tudnál kivel táncolni. - Nem. Én sem - mondta halkan. Néma csöndben ettem tovább a sajtburgerem, ami nemcsak kihűlt, hanem ezen információk tudatában egyszerűen más ízű lett. Szárazabb és keserűbb. Vagy talán a sajtburger nem változott. Csak pár perc alatt minden más. Szótlanul üldögéltünk, mindketten a saját gondolatainkba merültünk. - És szerinted... - kezdtem, de Kinga belém fojtotta a szót. - Vártam már, hogy elkezdd - nézett rám bujkáló mosollyal. - Nem, nem vagy elkésve semmivel, attól, hogy én kiválasztottam a szakom, neked még van időd. Valamint az, hogy mi, Zsoltival szakítottunk, abszolút nem jelenti, hogy Cortezzel ti is szétmentek, az egyiknek semmi köze a másikhoz. Ahogy én látom, gusztustalanul ragaszkodtok egymáshoz, és olyan undorítóan szerelmesek vagytok, hogy konkrétan felfordul az ember gyomra tőletek... - sorolta, aztán hirtelen eszébe jutott még valami, úgyhogy folytatta. - Igen, megvan, ezt még biztosan megkérdezted volna. A válaszom pedig igen. Én már tudom, hogy milyen szakra fogsz végül jelentkezni, de nem mondom el neked, hagyom, hogy szenvedj, kutakodj, keresgélj és tépelődj. Nem fosztanálak meg attól, hogy világfájdalommal az arcodon járkálj és gondterhelten sóhajtozz, hiszen ez a lételemed. - Ó - nevettem el magam hitetlenül. Te jó ég! Kinga mennyire ismer engem? Merthogy kitalálja a gondolataimat. Wow. - Oké. - Na, szedd össze magad, mert úgy nézel ki, mintha mindez veled történt volna meg. A végén még megsajnállak. - Lehet, hogy neked ez nem sokat jelent, meg pillanatokon belül kigúnyolsz majd, amiért ilyeneket mondok, de őszintén mondom, hogy te vagy az az ember, akire a legjobban felnézek - ismertem be, és abszolút nem túloztam. - Renáta, hagyjál már ezekkel az érzelmes kirohanásaiddal. Most mit vársz? Hogy ömlengjek? - Nem, dehogy. Az ijesztő lenne - feleltem vidáman. - Na, látod. Azáltal, hogy Kinga kimondta, amit elég régóta titkolt, valamennyire felszabadult, és az arcvonásai is megenyhültek. Igaz, én ezektől az információktól szörnyű terhet éreztem magamon, de ezt eszemben sem volt elárulni neki. Tovább ettünk és beszélgettünk, miközben az idő telt, de nekünk egyre több mondandónk volt. Olyanok voltunk, mint akiket Kinga annyira elítél. Két lány, akik egymással szemben ülve megbeszélik a problémáikat, néha hevesen vitatkozva, néha pedig hangosan nevetve. A lényeg, hogy együtt voltunk, hogy volt vele valaki, aki meghallgatta, aki megértette és aki (bár utálna ezért a szóért) segítette. Az emberek cserélődtek körülöttünk, de mi nem törődtünk ezzel. - És hogy tudtad otthagyni a díjugratást? A lovak jelentenek neked mindent! - ittam bele a vaníliás shake-embe, amit időközben vettem magamnak. - Úgy beszélsz, mintha lovak neveltek volna fel. Renáta, a lovaglás a hobbim marad, egyszerűen arról van szó, hogy nem kívánom versenyszerűen űzni ezt a sportágat. - Akkor Vass Angéla nyerte a kettőtök versenyét? — kérdeztem fintorogva. - Óóó, csak azt hiszi. Most nyertesnek érzi magát, mert kiszálltam. Aztán, majd egy-másfél év múlva, amikor abbahagyja, rájön, hogy én nyertem. Már így is rengeteg fiatal van a csapatban, akik sokkal lelkesebbek, kitartóbbak és fittebbek nálunk. Én a csúcson szálltam ki. Vass Angéla sok-sok vereség után döbben majd rá, hogy nincs keresnivalója a csapatban - vigyorgott Kinga gúnyosan. Miért nem lepődöm meg azon, hogy ilyen könyörtelenül okos? Hazafelé sétálva a dombon Kinga mondott valamit, ami rá egyáltalán nem jellemző, úgyhogy kicsit ledöbbentem. - Köszönöm, hogy meghallgattál - szólt olyan halkan, hogy egy ideig azt hittem, csak a szél fütyült a fülembe ilyen megtévesztő mondatot. Óvatosan Kingára lestem, aki továbbra is maga elé nézett, le nem véve a szemét az útról. - Én köszönöm, hogy elmondtad. Ezt az egészet...

- Te vagy az egyetlen, aki tudja - felelte. Hűű. Kinga bizalmasa lettem? Éljen-éljen. - Mikor avatjátok be a többieket? - A szakításunkat hamarosan megtudják. A többit viszont még nem tervezem. - Bennem megbízhatsz. Nem mondom el senkinek - ígértem meg. Kinga „aha, persze” pillantással nézett rám, úgyhogy megráztam a fejem. - Komolyan. Sem Corteznek, sem Virágnak nem mondom el. - Rendben - bólintott határozottan. Az utcánkhoz érve megálltunk egy pillanatra. - Jó hétvégét - kezdtem búcsúzkodni. - Mondanám, hogy neked is, de mivel minden hétvégéd ugyanolyan, vedd úgy, hogy az összesre értettem legutóbb, amikor mondtam - közölte, nem hazudtolva meg magát. - Szia - mosolyodtam el, aztán tanácstalanul ácsorogtam előtte. - Most azt várod, hogy megöleljelek? - kérdezte felvont szemöldökkel. - Hát - nevettem el magam. - Tulajdonképpen igen. - Rendben - biccentett. - Várd tovább. Ne mozdulj - legyintett, és elindult hazafelé. Én meg ott álltam a sarkon kissé megalázottan, úgyhogy a hajamba túrva elröhögtem magam, és elsétáltam. Hazaérve gyorsan felmentem a szobámba, és előszedtem a telefonom. - Szia - köszöntem Corteznek. - Milyen volt a verseny? — érdeklődött. - Oké. Nagyon fontos dolgot akarok mondani. - Azt, hogy láttál lovakat? - Neem. Egyébként láttam lovakat, de nem ezt akarom mondani. - Hanem hogy mostantól kezdve ne kérdezz a versenyről, Kingáról és úgy általában semmiről, mert van egy dolog, illetve pár dolog, amit nem mondhatok el, de én tudom, és megőrülök hogy nem avathatlak be, de megígértem, úgyhogy könyörgöm ne faggass - hadartam. - Reni... Megígérem, hogy nem „faggatlak” - mondta őszintén aztán elröhögte magát. - Ennyi? - kérdeztem döbbenten. - Aha. Ha azt akarod, hogy ne kérdezzelek, akkor nem kérdezlek - közölte lazán. - De hogy bírod? Mármint. Tudod, hogy valamiről nem tudsz, én meg igen. Miért nem faggatsz? csodálkoztam. - Mert az előbb kérted, hogy ne. - Ez nálad így megy? - hüledeztem. - Ja. - Hogy bírod? Nem is érdekel, hogy miről nem tudsz? - Nem - nevetett fel jóízűen. Hű. Én tuti, hogy belebolondulnék. - Figyelj. Ha érintett lennék, elmondanád. Így, hogy nem vagyok, nem érdekel. -Wow. Hát. Az klassz. De ha esetleg kérdeznél róla, tudd, hogy nem fogom elmondani... - Nem kérdezlek. - Az sem izgat, hogy miről van szó??? - Reni! Nem! - Hát, jó - feleltem furán. A fiúk nem kíváncsiak? Érdekes. Miután szinte könyörögtem Corteznek, hogy kérdezzen arról a dologról, amiről úgysem beszélek neki, ő pedig közölte, hogy „bolond” vagyok, letettük a telefont. Olvasni akartam, de nem kötött le a könyv, folyamatosan azon töprengtem, amit Kinga mondott. Illetve amivel lesokkolt. Amit éreztem vele kapcsolatban, az elég összetett. Volt benne csodálat, sajnálat, egy kis szomorúság, mérhetetlen tisztelet és elképesztően nagymértékű büszkeség. Kinga az a lány, aki nem viccel. Emelt fővel visel egy szakítást, állja a sarat a húgával szemben, példát mutat főszerkesztőként, folyamatosan küzd a céljaiért, egyedül választ szakot magának, szabadidejében karitatív munkát vállal, értelmes és másoknak segítséget nyújtó blogot vezet, színjátszókörben játszik, kitűnő tanuló és nem mellesleg igazi barát. És ezt nem feltétlenül magamra értem, bár tény és való, hogy nekem is igaz barátom. De leginkább Zsoltinak, és igenis vele táncol a szalagavatón, mert úgy érzi, cserbenhagyná azzal, ha másképp tenne. Kinga for president! Vagy minimum egy béke Nobelt neki. Majd megnézem a neten, hogy kell felterjesztetni. Kinga: 5/5*** - maximálisan megérdemel minden tiszteletet, az 5 pontot plusz a csillagokat is, mert ez a lány komolyan elképesztő. Ha csak feleannyira lennék elszánt és magabiztos, mint ő, már annak örülnék.

Pályaválasztás: 5/? - hogy értette Kinga, hogy ő már tudja, milyen szakra megyek? Honnan tudja, ha én nem tudom?És miért nem mondja el? Metró: 5/2 - egy ember, aki felettem állt, konkrétan letüsszentett. Pfuj. Titok: 5/1 - jaj, nem beszélhetek róla. Hú. Csak Virág ne hívjon. Csak ő ne. Ha vele beszélek, nem fogom bírni. Hare Krisna: 5/3 - oké. Virág hív. És amúgy, mikor állította át a csengőhangját erre? Mindegy. Diplomatikus leszek, nem mondok semmit. Bele se szólok. Ja, nem, akkor megijed. Beleszólok, de nem mesélek semmit. Vagy nem mindent. Aha! Megvan! Megmondom neki, hogy hívja fel Kingát. Hihi. Október 10., hétfő Hú, de rég írtam. Az elmúlt hét kissé sűrű volt, úgyhogy nemj nagyon volt időm naplót írni. A legfontosabbak: Kinga és Zsolti elmondták, hogy hetek óta nem járnak (!), amin eléggé ledöbbent mindenki. Úgyhogy egy ideig úgy tűnt, hogy soha nem fognak leakadni erről a sztoriról. Ráadásul, mivel továbbra is nagyon jó barátok és mindig egy társaságban vannak, komoly fejtörést okozott a diákoknak, hogy kiderítsék, pontosan mi van. Igazából okosan oldották meg: Zsoltival múlt hét hétfőn, este hétkor egyszerre váltották át a közösségin a kapcsolati állapotukat (Kinga szinglire, Zsolti elváltra), úgyhogy pillanatokon belül záporoztak a lájkok, kommentek, szomorú és boldog szmájlik, jóakarók és rosszakarók vegyesen. Ráadásul, amíg pörgött a faluk, ők ügyet sem vetve az egészre, mindketten msn-en voltak, ahol kizárólag az osztálytársaikkal voltak hajlandóak röviden ismertetni a helyzetet. A legtöbben hamar felfogták, talán Virág kezelte a legnehezebben, ő webkamerán zokogott olyan szinten, hogy egy szavát sem lehetett érteni. És ezután minden ment tovább, a maga útján. Haller viszonylag lenyugodott, hogy nem lesz osztálytáncunk, legalábbis leszállt a témáról, mert volt más megbeszélnivalónk. Például, hogy Andris és Robi bagóztak a fiúvécében, de mivel nem tudták rájuk bizonyítani, Máday csak folyamatosan fenyegeti őket. Vagy, hogy a szalagavatón Ricsi és Kata előadnak egy akusztikus blokkot. Meg hogy gyűlnek az igazolatlanok, mert az osztályunk nem igazán szeret korán kelni, és folyton ellógják a nulladikat. Aztán ott voltak még a témazárók, a felelések, a jegyek, amiket kaptunk, a figyelmeztetések, a panaszok (evés óra alatt, mobilozás, ordibálás, ablakon kaját kidobálás, éneklés Barka tanárnőnek...). Szóval szegény ofőnek van gondja velünk. De azért volt egy szép pillanat is, mert például szerdán benézett a keringőpróbánkra, és egészen elérzékenyült. Na, jó, ez csak addig a fél percig tartott, amíg bénáztunk a lépésekkel, utána elszabadult a pokol, mert Andris véletlenül (?) lefejelte Edinát, aki az utóbbi időben nagyon sok időt töltött a rockerekkel, így asszimilálódott, és egész egyszerűen sípcsonton rúgta. Ekkor Robi azt hitte, hogy csoportos pogózás kezdődik, így ráugrott Andrisra, aki elvágódott a földön. Ezután Zsolti poénnak tartotta „kicsi a rakást? játszani, és pankrációsan rájuk vetette magát. Virág sikongatva vihogott, Ricsi füttyögött, a többiek pedig megállás nélkül röhögtek. Igen, ez volt a keringőpróbánk. Na, mindegy. Ami pedig engem illet, újabban bibliámmá vált a továbbtanulási kézikönyv, és szinte naponta találok ki magamnak új szakot, amivel Kingát fárasztom, remélve, hogy az egyiket eltalálom, és megmondja, hogy arra gondolt-e, amikor azt mondta, ő már tudja, hogy hová fogok menni. Sajnos eddig nem találtam el, pedig akartam már biztonságpolitikai szakértő lenni, geofizikus, agrármérnök, valamint a sejtkutatás területén is elképzeltem magam. És egyik sem. Szerencsére az ilyen hullámvölgyekről, amikor igazán lent érzem magam, mindig elvonja a figyelmem valami más. Ma például, hogy Macu és Ricsi besegített Andrisnak és Robinak barikádot építeni a terem bejáratához. A tanári asztalt odatolták, és további három padot meg egy csomó széket pakoltak rá. - Na! - dörzsölte össze a tenyerét Macu, mint aki jól végezte dolgát. - Gazdag nem tud bejönni. - Mint ahogy Jacques és Gábor sem. Mi pedig nem tudunk kimenni. Gratulálok - nézett rájuk Kinga dühösen. - Francba. Tényleg. Zsák és Gábor. Mindegy, meghúzzák majd magukat a stúdióban. Valaki szóljon nekik, hogy maradjanak ott - szólt körbe Ricsi. - Már hívom is - vette elő a telóját Dave, és leadta a drótot, miszerint „elfoglaltuk” a termet, mostantól pedig se ki, se be. Csengetés után kinyílt az ajtó, de nem jött be senki. Ami érthető, tekintettel arra, hogy úgy eltorlaszoltuk az ajtót, hogy be sem lehetett látni a terembe. - Mi van itt? - hallottuk Gazdag tanárnő hangját. - Teremfoglalás - kiáltotta Robi. - Haraszti! Megismerem a hangod, ezért még számolunk kiáltotta Gazdag. Robi riadtan nézett körbe, aztán a kapucnis pulcsiját a szája elé húzta, így „torzítva” el a hangját. - Itt nincs semmiféle Haraszti - mondta.

- így is felismerem a hangod! - folytatta Gazdag idegesen Mindenki bent van? - Mondd, hogy nincs - lökte meg Cortez Robit. - Miért én? - suttogta idegesen. - Mert te már lebuktál - sziszegte Ricsi, közben pedig Virágra figyelt, aki a két kezével eltakarta a száját, nehogy hangosan felröhögjön. - Khm. Nem, egyedül vagyok - vállalta be Robi. - Haraszti, fogalmam sincs, mit művelsz, de azonnal tedd szabaddá a bejáratot! - dühöngött Gazdag. - Nem megy - kiáltotta Robi. - Miért? - Mert megsérültem - improvizált, mire Andrisból kitört a nevetés. - Ki az? Bernáth? Ott van Bernáth is? Azonnal pakoljatok le és engedjetek be a terembe! - Tanárnő, nem lehet - mondta Andris, felfedve magát. - Miért nem? - Tárgyalni akarunk. - Még mit nem! Hívom az igazgatóhelyettest! Ez hallatlan - indult el a folyosón, és ahogy hallottuk, hogy elég messze van, szakadni kezdtünk a nevetéstől. Zsolti ellenőrizte, hogy elég stabil-e a torlasz, és Ricsi is odavitt még egy széket, hogy biztosan bevehetetlen legyen az „erődünk”- Türelmesen és igen jókedvűen várakoztunk, aztán meghallottuk Máday hangját az ajtó másik oldaláról. - Tizenkettő bé, mire véljem ezt? - kérdezte vészjóslóan. - Máday néni, nem mi voltunk! Az a-sok eltorlaszoltak minket, tessék kiszabadítani! Félek! - kiáltotta Zsolti. Nagy Zsolt, minek nézel te engem? A termet belülről torlaszolták el, hogy lehettek volna az a-sok??? - úgy, hogy leleményesek. - Elég legyen ebből! Azonnal pakoljatok mindent vissza a helyére! Ne mondjam még egyszer! - Vannak követeléseink - szólalt meg Ricsi. - Pósa, ne szórakozz velem, mert megjárod! - kontrázott Máday azonnal. - Van egy túszunk is! - kiáltotta Macu. - Tényleg. Köszönj szépen Máday néninek! - ragadta meg Zsolti Karcsi karját, akit egészen addig nem is vettem észre. - Szia, Karcsi - mosolyogtam rá, aki már megint túszul esett nálunk. Sokadszorra. - Szia, Reni - köszönt vissza zavartan, aztán Zsolti oldalba bökte, mire Karcsi megköszörülte a torkát. Üdvözlöm, Máday igazgatóhelyettes asszony! - Te vagy az, Karcsi? - kérdezte Máday a folyosóról. - Igen. Ne tessék aggódni, jól vagyok. Azt mondják, kapok inni és enni is, meg hogy nem bántanak, ha teljesítik a követeléseiket - magyarázta. - Ez őrület! Azonnal fejezzétek be a hülyéskedést, óra van! - ordította Máday. Eközben Dave odaadta Karcsinak a telefonját, aki a kijelzőre meredt, és olvasni kezdte. - Kérnek egy pizzát. - Hogyan??? - hallottam Máday döbbent hangját. Ricsi megrázta a fejét, és kikapta Karcsi kezéből a telefont, hogy átírja. A következő pillanatban mindenki vadul nyomkodni kezdte a saját mobilját, így Karcsinál rövid időn belül egy halom készülék volt, tele kéréssel. - Négy pizza - olvasta fel. - Az egyik teljes kiőrlésű lisztből készüljön - pillantott Zsolti felé, aki büszkén biccentett. - Kérnek még... Egy nap igazolt lógást - olvasta fel Karcsi, hálózati kulcsot az iskola wifi rendszeréhez, hogy ne kelljen mindig feltörni - folytatta. Egyébként ez Dave kérése volt. Természetesen. Kérik az igazolatlan órák eltörlését. - Szeretnének egy kis kecskét kabalaállatnak - mondta Karcsi, aztán összeráncolt szemöldökkel kőrbenézett. - Emó, sötét vagy - csóválta a fejét Ricsi. - Ezt kérted? - Ühüm. Az oan vicces lenne. Ülhetne, mondjuk, ott, a sarokban - ábrándozott Virág. - Ki kér kecskét? - kérdezte kintről Máday. - Virág - skandáltuk egyszerre. - Miért nem lepődöm meg ezen? - dünnyögte Máday. - Na rendben van, tizenkettő bé. Ha három percen belül beengeditek Gazdag tanárnőt, akkor eltekintek a kollektív büntetéstől, sőt ezt az órát sem írom be igazolatlannak, csupán az ötletgazdákat vonom felelősségre. - Nem - szólt Cortez a fejét rázva. - Őket sem. - Jó, nem bánom, de fejezzétek már be, ez nem igaz!

- És pizzát kapunk? - kérdezte Zsolti. - Pizzát? Kapsz te fiam olyan pizzát, hogy megemlegeted! Elég legyen a hülyeségből, szedjétek le a padokat, engedjétek el Karcsit, és üljetek a helyetekre! Mozgás! - Ennyi volt? - kérdezte Macu csalódottan. - Viccelsz? — röhögött Ricsi. - Hat perc van a matekból, és nem kapunk semmit érte... - Télleg - vigyorgott Virág. - Na, pakoljunk vissza - nyúlt fel Cortez, és leemelte az egyik széket. Ez volt az első óránk. A nagy kavarodásban nem is láttam, hogy ki kezdte az egészet, csak azt tudtam, hogy a rockerek voltak. Azonban, amikor mindent visszapakoltunk, Robi vigyorogva körbefordult és meghajolt, majd előszedett a zsebéből egy összehajtott papírt, büszkén a parafa táblához sétált vele, aztán felszúrta. Mindannyian odamentünk, hogy elolvassuk, mi az. „Az egyik első órán zárd ki a tanárt, és ne engedd be!” ez feladat volt? - nevettem el magam hitetlenül, mert totál megfeledkeztem a megállapodásunkról, miszerint a végzős évben lesz tizenkét „balhénk”. - Jaja - bólogatott Robi. - De nem úgy volt, hogy ezek egyéni akciók? - kérdezte Kinga. - Tehetek róla, hogy ahogy elkezdtem építkezni, azonnal besegítettek? - röhögött Robi. Ez jogos. Nem kért segítséget, a többiek maguktól kezdtek el barikádozni. A parafa tábla körül ácsorogtunk (már két papír is volt rajta, jacques-é és Robié), amikor Máday idegesen becsörtetett a terembe. - Mi volt ez az egész? - kérdezte, aztán megakadt a szeme a kitűzött papírokon, odament és elolvasta. - Ezt azonnal fejezzétek be! - ordította dühösen, amikor rájött, hogy mi történt. - Máday néni, ne tessék bedühödni. Ez egy poén volt - vigyorgott Zsolti. - Nagy Zsolt, a jelek szerint igen más elképzelésünk van a humorról! - lóbálta meg idegesen a mutatóujját. Meg ne halljam, hogy továbbra is folytatjátok ezt a nevetséges játékot! - A, már csak tíz embertől kell számítani hasonlóra. Az semmi - mosolygott Macu vidáman. - Az agyamra mentek - fújtatott Máday, és tehetetlenül kiment a teremből. Gazdag tanárnő az ajtóban ácsorgott, és tanácstalanul nézett körbe. - Rendben. Vegyétek elő a füzetet... - és abban a pillanatban megszólalt a csengő. Ennyit a matekóráról. Tény és való, hogy híres az osztályunk és majdnem mindig adunk témát a diákoknak. A mai nap sztorija az eltorlaszolt terem volt, és hogy mindenki pontosan tudja, hogy miről is van szó, Dave igen sok képet töltött fel a Twitterre az eseményről. Hát, ez is csak egy szokásos hétfő reggel. A nap további része viszonylag nyugisán telt, ha leszámítjuk, hogy Kardos továbbra sem nagyon kommunikál velem. Már a múlt héten elnézést kértem, de úgy tűnik, hiába. Még olvasókörön sem szólt hozzám, pedig szerintem tök jó beszédet tartott a Totókból, még Ricsi is figyelt. Hát, legalább már ismer egy szerzőt. Hazaérve megcsináltam a leckéimet, meg tanultam is, aztán fellapoztam a könyvtárból kikölcsönzött Quo Vadis első oldalát nekikezdtem. Teremfoglalás: 5/5* - tulajdonképpen jól sikerült, és büntetlenül megúsztuk. Továbbtanulás: 5/1 - kezd az agyamra menni a dolog. Konkrétan a felvi.hu a kezdőlapom. 9/a-s lányok: 5/1* - hordában járnak, mindenkit kibeszélnek, lealázzák a nyomikat, és úgy tesznek, mintha övék lenne a világ. Kétségtelen, ők az új „Dináék”. Ezek a tizennégy éves kölkök miért nem Justin Bieberrel foglalkoznak inkább? Jó, őt Virág is nagyon szereti, de mindegy. A lényeg, hogy felháborítóan sokat képzelnek magukról. Nulladik óra: 5/5 — haha. Farkas tanárnő továbbképzésen van a héten. Elmarad. Juhú. Quo Vadis-. 5/5 - most mondjam, hogy a kedvencem? Október 11., kedd Reggel, ahogy kiléptem a házból, megcsapott az ősz illata. A nap ragyogóan sütött, mégis hűvös volt a levegő, és érezni lehetett, hogy olyan húsz fok körüli lesz a napi csúcshőmérséklet. Na, jó, ezt nem lehetett érezni, csak onnan tudtam, hogy anyu már reggel a rádióban volt, és öltözködés közben meghallgattam az időjárás-jelentését. Amúgy, ha az embernek barátja van (főleg, ha ilyen), és mindennap korán reggel találkoznak, nem árt óvatosnak lenni. Nem mondanám, hogy egyszer is kialudtam magam azóta, hogy együtt járunk de simán megéri korán kelni azért, hogy reggel frissen és wn borulhassak a nyakába. Ergo, a napi rutin a következő. Ébreszt a telefonom, kinyomom. Rögvest ébreszt újra a szundi üzemmód, amire felkelek. Gyors tejeskávé

(kevés kávé, sok tej, egészséges határt súroló cukoradag, kakaópor a tetejére), aztán fürdés, hajmosás, hajszárítás, fogmosás, fogmosás közben arcot vizslatni, és kibírni, hogy nem nyomkodom meg magam, enyhe smink, pár falat reggeli, újabb fogmosás, fogselyemmel bíbelődés, vicsorogva csekkolni, hogy minden rendben van-e, egy alma elfogyasztása, majd két rágó. És már kész is vagyok. Mondjuk, van, akinek máshogy telik a reggel. A suli elé érve például Virág nagy dilemmában volt. Nem emlékezett, hogy fésülködött-e. - Hogyhogy nem emlékszel? Virág, ne legyél igénytelen - forgatta a szemét Kinga, akinek természetesen makulátlan volt a megjelenése. Mint mindig. A hajáról már nem is beszélve, ami dúsan omlott le a vállán, és annyira félelmetesen egyformára van vágva, hogy kezdem elhinni, a hajszálai annyira félnek tőle, hogy direkt együtt nőnek. Ha csak egy sztrájkba lépne és kicsit kilógna a sorból, Kinga tuti, hogy kitépné. - Megkérdezném Ricsit, hogy bírja, hogy a barátnője ennyire... hm, hogy is mondjam, slampos, de inkább nem, tekintettel arra, hogy egy rasztáról beszélünk, akinek a hajában eltűnt tárgyak és kisállatok is lehetnek.... - Ember, mit érdekel engem, hogy Emó haja hogy áll? A víz lever azoktól, akik hisztiznek, mert szétfújja a szél a sérójukat, akik mindig vigyáznak a ruháikra, tipegnek-topognak és számolgatják a kalóriát kajálás közben... - Hé, most rám gondolsz? - kérdezte tettetett idegességgel Zsolti. - Hülye. Lányokról beszélek. - Amit a legjobban szeretek Emóban, az az, hogy egyáltalán nem erőltetett. Bírom, ha festékes a ruhája, az arca, a keze, a bakancsa. Bírom, hogy elmegyünk kajálni, és bármit megeszik, sőt, szerintem azt se tudja, mi az a szénhidrát. Bírom, hogy mindig hangosan röhög, és nem érdekli, hogy mások mit gondolnak róla. Bírom, hogy fura ruhákat hord, hogy idétlenségeket néz hogy magasról tesz a divatra, hogy minden rohadt „cuki” kép láttán visongani kezd, és állandóan meg kell ígérnem, hogy tényleg. szerzek neki valami kisállatot. Bírom, hogy nem nyafog a robogón, hogy bármilyen filmet megnéz, hogy tudok vele playstationözni, hogy lehet vele röhögni és hogy akármikor csinálhatom ezt, mert nem jajgat érte - mondta, aztán hirtelen odanyúlt Virághoz, és két kézzel összekócolta a haját. Virág tényleg nem kezdett el vinnyogni, csak hangosan nevetve hagyta, hogy Ricsi a fél karjával megragadva magához ölelje, majd folytatta. - Kit érdekel, ha ma elfelejtett fésülködni? Ez legyen a legnagyobb hibája - vonta meg a vállát. - Teszek rá. Nézd meg őket - biccentett Edináék irányába, akik hárman igyekeztek a suli felé, konkrétan a teljes őszi divatkatalógusba öltözve. Belőlük van egymillió. Emóból meg egy. Azt hiszem, mindent összevetve ez volt a legszebb vallomás, amit valaha hallottam. Virág zavartan bámulta a bakancsa orrát (tényleg mindig olajfestékes), a fiúk egyetértően biccentettek, Kinga pedig összefont karral nézte őket. - Tudod, Ricsi - mondta végül - azontúl, hogy ez gyomorforgatóan teátrális szerelmi vallomásnak hatott, értem, hogy mit akarsz mondani. És most, hogy mindkettőtök arcára kiült az őszinte sötétség, minden bizonnyal azért, mert egyikőtök sem tudja, mit jelent a teátrális szó, azt kell hogy mondjam, ti igazán összeilletek. Ha minden igaz, akkor ez Kingától bók volt. Vagy valami olyasmi. Első órán végig a hallottakon gondolkoztam (szegény Monsieur Durand, nem ő tehet arról, hogy elbambultam, tényleg érdekes órát tartott), és az emberi kapcsolatokon tűnődtem. Ricsi és Virág, akik elválaszthatatlanok. Komolyan mondom (lekopogom persze), abszolút nem látok a jövőjükben olyan akadályt, amit ne győznének le együtt. Annyira fix páros, hogy öröm őket nézni, ráadásul totál odavannak egymásért, és semmifajta kétely nincs a kapcsolatukban, merthogy ők, ketten aztán tényleg mindent megbeszélnek. Virág totál művészlélek, el van varázsolva, Ricsi meg óvja őt, és mindenkit le akar fejelni, aki csak megpróbálja bántani a barátnőjét. Aztán ott volt Kinga és Zsolti. Akiket szintén mindig erős párosnak ítéltem meg, úgy tűnt, amennyire nem passzolnak, annyira jól működik köztük a dolog. A veszekedéseikkel meg balhéikkal (amik szörnyen szórakoztatóak voltak számunkra), a kibéküléseikkel, az egymásnak odaszólogatással. Fixnek éreztem őket, amióta csak együtt jártak. És lám, mi lett a vége. Amióta tudom, hogy szakítottak, igyekszem nem áthelyezni a dolgot a saját életembe, de elég nehéz uralni a gondolataimat, és időnként annyira nem sikerül, hogy mire észbe kapok, akaratlanul is Cortezen és magamon gondolkozom. Adott volt három, abszolút össze nem illő pár. Ebből egy stabilabb, mint valaha, egy már szét is ment, és vagyunk mi. Mi a garancia arra, hogy mi, Cortezzel inkább a Ricsi-Virág-féle páros vagyunk, és nem a Zsolti-Kinga? Van erre egyáltalán garancia? Legjobb barátom, a kétely ismét beköltözött az életembe. Akkor üdv újra. Most erre mit mondjak? Ebédszünetben kivonultunk az udvarra, és a kellemes időben elfoglaltuk a padot és a környékét is. Macu vidáman felnézett a MacBookjából.

- Hé! Akarjátok tudni, mik voltatok az előző életetekben? - kérdezte. - Ez egy irtózatosan nagy hülyeség, de tudod mit? Inkább ezt hallgatom, mint Virágot, aki megállás nélkül a felhőkről beszél - Mart bele a hajába Kinga. - Rendben. Adjátok meg a pontos születési adataitokat. Év, hónap, nap, időpont. - Úúú - húzta el a száját Virág. - Én nem emlékszem. - Emó, senki nem emlékszik a születésére - szólt rá Ricsi. - Jó, de akkor honnan kéne tudnom, hánykor volt? - A szüleid csak mondták... - segítette ki Dave. - Nem rémlik. Ajj. Mindegy, majd megkérdezem - legyintett. A többiek sem nagyon tudták, hogy pontosan hány órakor születtek, úgyhogy a legtöbben kiszálltak a játékból. Páran azonban meg tudtuk adni. Én is. Amúgy a születésemről tényleg sokat tudok, mert anyu rengetegszer elmesélte. Főleg azt, hogy pontosan milyen idő volt, de azért olyan apróbb részleteket is megosztott, mint hogy hánykor jöttem a világra. Reggel fél kilenckor. És odakint fújt a szél. - Oké, akkor lássuk Renit - nyomkodta Macu a gépét. - Aha. Megvan. - De izgiii - vigyorgott rám Virág, totál feldobódva. - Azt írja, előző életedben lány voltál. - Éljen - bólintottam. Ezt azért jó tudni. - Franciaországban éltél, a 19. században. - Ó, de jó! - lelkesedtem. Imádom Franciaországot. - Csipkeverőként dolgoztál, egyedül éltél, vénlányként. - Mi? - kérdeztem döbbenten. - Hű. Renátának még a mostaninál is unalmasabb volt az előző élete. Ehhez csak gratulálni tudok - biccentett Kinga gúnyosan. - Oké, ne mondd tovább - szóltam közbe. Na, ezt jól megkaptam. Végre Franciaországban élhettem, erre szingli csipkeverő voltam. Ne már. - Na, te jössz Kinga - ütötte be Macu Kinga számait. - Azt írja, Angliában születtél, az 1800-as évek végén. Kritikusként dolgoztál, és a második világháborúban bombatalálat ért. - Ez nem Kinga! - mondtam értetlenül. - Ez Virginia Woolf. - Kinga volt Virginia Woolf? - nézett furán Kata. - Nem, ez egy hülye oldal! - háborodtam fel. - Ki az a Virgina Woolf? - kérdezte Virág. - Valaki nem bírja elviselni az előző életemét... - hümmögött Kinga, amolyan „én nyertem” stílusban. - Nem arról van szó, hogy nem bírom elviselni. Csak ez egy baromság. - Hallgass, csipkeverő - förmedt rám Kinga gorombán. - Hé! Ne becsüld le a munkámat! Tudod, milyen nehéz csipkét verni? Egyedül éltem, még segítségem sem volt! - panaszoltam, megfeledkezve arról, hogy mennyire nevetségesek vagyunk. A többiek konkrétan fetrengtek a röhögéstől, mi azonban tovább vitatkoztunk. - Mi az, fáj, hogy az egész világ elismeri a munkásságomat, és a mai napig az egyik legmeghatározóbb irodalmi személyiség voltam? - kérdezte vigyorogva. - Nekem is fennmaradt a munkásságom. Biztosan vannak valahol csipkéim! - fortyogtam. - Hogyne - sajnált le Kinga. - Mondj, amit akarsz, én ebben úgysem hiszek. És amúgy pedig kizárt, hogy te voltál Virginia Woolf. Ez csak egy hülye oldal! - zártam le a vitát. - Na, jó, Virginia és Csipke - szólt ránk Dave. - Majd most kiderül, mennyire igaz. Macu, írd az enyémet kezdte diktálni, Macu pedig sebesen gépelt. - Rendben. Dave előző élete. Az amerikai polgárháború idején születtél... - Ez teljesen rendben van - bólintott Dave. - egy házaspár második lányaként — folytatta Macu. - Na, menj a fenébe - hőbörgött Dave. - Mi az? Tényleg ez van ideírva - mutogatott Macu a képernyőre, mi pedig szakadtunk a nevetéstől. Hazaérve ledobtam a táskám az étkezőasztalhoz, aztán benéztem a konyhába, mert anyu „főzött”. - Mi volt a suliban? - érdeklődött. - Kaptam egy ötöst magyarból, és kiderült, hogy csipkeverő voltam az előző életemben — hadartam. Anyu kezében megállt a kés (éppen szelt valamit), de úgy döntött, inkább nem kérdez rá a mondatom második részére, és inkább a jegyemmel foglalkozik.

- Az nagyon jó hír. A fogalmazásodra? - Igen, arra - bólintottam, és ha már a pulton volt reszelt sajt loptam belőle egy kicsit. - Tudtam, hogy jól fog sikerülni - mondta büszkén. - Persze, hiszen irodalmár leszek - vágtam rá gondolkodás nélkül. Anyu egy „ne szemtelenkedj” pillantást lövellt felém, én pedig megvontam a vállam. - Nem gond. A csipkeverésnél csak izgalmasabb lehet - tettem hozzá, aztán közöltem, hogy felmegyek a szobámba tanulni. Éljen a jó kapcsolat. A leckékkel és a magolással hamar megvoltam, úgyhogy olvasni kezdtem. Csakhogy a könyv nem annyira kötött le (az én hibám! Az én hibááám!), mert a gondolataim őrült tempóban csapongtak egyik témáról a másikra. Agyaltam egy sort a továbbtanuláson, a kapcsolatokon, a jövőn, a múlton... Olyan nagy káosz volt a fejemben, hogy nem bírtam rendet tenni, ezért inkább előhalásztam a zsebemből a telefonomat, és benyomtam. - Szerinted mi lesz? - kérdeztem köszönés nélkül. - Szerintem marad a 2-1 a Juventusnak - felelte Cortez. - Mi? - ráncoltam össze a szemöldököm. Milyen 2-1? És milyen Juventus? Aztán leesett. Kedd esti BL-meccs. Bocs, nem akartalak zavarni. - Miért zavarnál? Szóval. Mivel mi lesz? - Nem tudom. Totál kétségbe vagyok esve - ismertem be. - Oké, hidd el, hogy biztosan nem voltál csipkeverő. - Nem, nem arról van szó. Amúgy, gugliztam a témával kapcsolatban, és az nem is annyira könnyű. Úgyhogy ha így is volt, büszke vagyok magamra. - Bolond vagy - nevetett fel Cortez, mire én is elmosolyodtam - Na, komolyan. A továbbtanulás? - Az is. De a jelen helyzetben nagyon úgy tűnik, hogy vadászpilóta leszek. - El fogom venni tőled azt a könyvet - közölte Cortez. - De most komolyan. Te látod a jövőt? - váltottam stílust. - Én nem, de jóban vagyok az orákulummal. Majd bemutatlak neki - mondta, mire megint felnevettem. - Komolyan kérdezem. Megijesztett, ami Kingáékkal történt. - Helyben vagyunk - mondta Cortez. - Nem, mármint... tudod... ők nem illettek össze, és szakítottak. Virág és Ricsi nem illenek össze, de tök jól megvannak. És mi? - kérdeztem félve. - Mi van velünk? - Mi lesz velünk? - javítottam ki a kérdését, és ösztönösen a nyakamban lógó lánc felé nyúltam, elkaptam a gyűrűt, és forgattam az ujjaim között. - Mi lenne? Te vadászpilóta leszel, én pedig majd sírva nézem a híradót. Mint egy Sparks-történet, csak fordított szereposztásban. - Komolyan beszélek - mondtam, megpróbálva visszatartani a nevetésem. - Tudom, hogy komolyan beszélsz - váltott át, és sóhajtott egyet. - Ki tudsz jönni? - Most? - néztem az órámra. Hétköznap, fél tíz. Ööö... - Megpróbálok. - Akkor mindjárt ott vagyok. - De... És a meccs? - kérdeztem vadul dobogó szívvel. - Fontosabb, hogy megöleljem a bolond barátnőmet. És amúgy is. Nyerni fog a Juventus... - 2-1-re - fejeztem be helyette. Virginia Woolf: 5/1 - kizárt dolog! Lehetetlen! Kinga hiába vág fel ezzel. Ez egy hülyeség. Dave: 5/2 - szegény. Sulirádió: 5/5 - Jacques és Gábor ma egész nap Oasist adtak. Jó, egy kicsit hatottam rájuk. Mondjuk, adtam nekik egy CD-t. De akkor is. Don’t Look Back in Anger: 5/5* - „My soul slides away, but don’t look back in anger, I heard you say”. Kilógás: 5/2 - Csak tíz percre, a ház elé... Ha anyuék megneszelik, szerintem mindennap „gyűlöljük Cortezt”-nap lesz nálunk. Megéri ez nekem? Naná. Október 12., szerda Állítólag a szülők annyira nem szeretik, ha a gyerek késő este kimegy a ház elé beszélgetni a barátjával. Legalábbis az enyémek totál kiakadtak emiatt. Miután tegnap este Cortez átugrott hozzám és kemény tíz percet együtt töltöttünk, amikor visszamentem a házba, két igen dühös felnőttel találtam szemben magam.

És ilyenkor nem számít, hogy fél 18 éves vagyok, szinte felnőtt, pályaválasztás előtt, az érettségi évében. Neem. Ilyen esetben megmaradok „taknyos, mit képzel ez magáról?” gyereknek. így jártam. Végighallgattam az „egész nap együtt vagytok, végigtelefonáljátok a délutánt, mi lehetett ennyire egetrengetően fontos?” szidást, a „hétköznap, iskolaidőben igenis vannak szabályok!!!” korholást és az immáron szállóigévé vált „kislányom, ez a fiú egyszerűen elveszi az eszedet!” szemrehányást. Én értem anyuék érveit, féltenek, aggódnak és jó szülőkhöz híven túldramatizálnak mindent, de biztosan tudom, hogy van, amiben nincs igazuk. Illetve, tény és való, hogy „ez a fiú” tényleg elveszi az eszemet, de a lehető legjobb értelemben. Egyébként pedig, a szüleim „Cortez-ellenessége” csakis abból ered, hogy szentül meg vannak győződve arról, hogy Cortez miatt hezitálok a pályaválasztással kapcsolatban. Elvégre egy szavuk sem lehet. Cortez barátnőjeként is mindig igyekeztem megmaradni önmagamnak, ami már csak abból is látszik, hogy sikerült, mert kiváló a tanulmányi eredményem, rendesen készülök az órákra, nem züllöttem el, nem fordultam ki önmagámból, ugyanazok a barátaim, mint eddig, ugyanaz az érdeklődésem, ugyanannyit olvasok (vagy többet is), szóval ugyanúgy csinálok mindent. Annyi változott csupán, hogy a jövőket illetően szeretnék egyedül dönteni. Na, és ezen mindenki kiakadt. Reggel Virág örömmel mesélte, hogy este ő is lecsekkolta a „mi voltam előző életemben” oldalt. Neki az jött ki, hogy delfin. (?) Van egy olyan érzésem, hogy ő rossz oldalon járt, de mindegy, totál boldog volt ettől. - Virág, a delfin az egyik legokosabb állat. Már csak ezért sem lehet igaz - nézett rá Kinga komolyan. - Ezt hogy érted? - pislogott Virág. - Éppen erről beszéltem - bólintott Kinga a szemét forgatva. Az épület előtt beszélgettünk, amikor Máday kicsörtetett az ajtón, és szinte habzó szájjal mered ránk. ilyenkor mindenki felteszi magának azt a bizonyos „vajon mit csináltam?” kérdést. - Nagy Zsolt! - förmedt rá Zsoltira Máday. - Máday néni! De csinosnak tetszik lenni ma! - próbálkozott Zsolti. Talán ez volt a Szent Johanna történelmének legbénább hazugsága. - Na, ide figyelj, Nagy Zsolt! Két perced van, hogy leszedd a dalodat a videomegosztó oldalról, különben hívom a szüléidét - sziszegte dühösen. - De mér’? Az egy óda, magához! - értetlenkedett Zsolti. - Óda? Ódaaa? - kerekedett el Máday szeme. - Jó, hogy mondod. Ez idáig nem tudtam, minek nevezzem a „Máday néni csirkét süt” dalodat. Szedd le! - üvöltötte vörös fejjel. - Hát, jó - bólintott szomorúan, miközben mi próbáltuk visszafojtani a nevetésünket. - Két perced van. Rajta! Bernáth és Haraszti! Mindketten idejöttök! - üvöltötte torkaszakadtából. A két rocker vihogva közeledett. - Csók - „köszönt” Robi. - Na, ide figyeljetek! Az iskola környéke tele van csikkekkel! - Az csúnya dolog - mondta Robi, aki olyan arcot vágott mintha megbotránkoztatnák a hallottak. - Csúnya bizony - biccentett Máday. - És ti, ketten fogjátok felszedni, szünetekben. - Azta ”** (cenzúra) - szaladt ki Andris száján. - Hogy mondod, fiam? - emelkedett Máday szemöldöke kábé az első emeleti ablakig. - Úgy értem, a csudába - helyesbített csettintve. - A gondnoktól kérhettek gumikesztyűt. És hogy biztosan elvégezzétek a feladatot, beosztok mellétek egy felügyelőt. Kinga. Megtennéd? - Hogyne, igazgatóhelyettes asszony - ment bele azonnal Kinga, és gyilkos tekintettel vizslatta a rockereket. Kinga nem viccel, ha szemetelésről van szó. Úgyhogy a rockerek szemetet és csikket szedtek szünetekben, Kinga kedvére játszhatta a diktátort, amúgy pedig mindenki elvolt. A mai öt óra hamar eltelt, fizika után pedig (Gondos röpdolit íratott a galvánelemek működéséből. Megírtam vagy hét dogát. Pff.) mehettünk a táncpróbára. Mielőtt átvonultunk volna a tesiterembe, Virággal a mosdóba mentünk, és amíg ő a hajában igazgatta meg a kis pillangó hajdíszeit, én az arcomat tanulmányoztam. - Most komolyan. Meddig kamaszodok még? Nézd meg, mi jön itt. Mi lesz ez? Egy popcorn? - mutattam felé az arcom bal oldalát, amin kellemes dudor készülődött, mire mindketten felnevettünk. A következő pillanatban kivágódott az ajtó, és Kinga rontott be, kábé úgy, mint egy őrült. Ja, Kinga őrült, tehát csak a szokásos belépőjét láthattuk. - Tűnés! - terelt minket a legutolsó fülke felé. - Mi az? - kérdeztem furán. -Jönnek az a-sok - hadarta, miközben továbbra is a vállamat bökdöste, hogy menjek már.

- És? Nem akarok elbújni előlük - mondtam. - Még nem hallottam őket, mióta tudják, hogy szétmentünk Zsoltival - mondta Kinga halkan. És ezzel természetesen megfogott. - Rendben. Csak ne lökdöss már - ráztam le magamról, és Virág után beléptem az apró fülkébe. Kinga bepréselte magát utánunk, és behúzta az ajtót. Hiába lettünk végzősök, van, ami nem változik. Például, hogy egy apró vécéfülkébe zsúfolódva kihallgatjuk Edináékat. Déjá vu. Virág a falnak támaszkodott, és a lehajtott vécét taposta a bakijával, én a vécé tetején guggoltam, Kinga pedig a tartályt ölelve egyensúlyozott, fél lábával mögöttem állva, a másikat meg a levegőben tartva. - Charlie angyalai sem profibbak - motyogtam kedvtelenül, mire Virág vihogni kezdett. A következő pillanatban nyílt az ajtó, úgyhogy Kinga rácsapta a kezét Virág szájára, aki fájdalmasan nyögött egyet. - Siessetek, kezdődik a próba - hallottam Dina hangját. - Jó. Van valakinél zsepi? - érdeklődött egy hang. - Miért? Nincs bent papír? - Itt nincs. - Nézd meg a többiben - tanácsolta Dina. Mi pedig elkerekedett szemmel néztünk össze. Próbáltam Kingának sugallni egy „most mi lesz?” kérdést a szememmel. Válaszul olyasmit kaptam, hogy „egy hangot se”. Oké. - Itt sincs. Megyek az utolsóba — szólt a hang. Na. Hát ott voltunk mi. Láttuk, ahogy megpróbálja belökni az ajtót, ami természetesen zárva volt. - Hahó. Van bent valaki? - kérdezte. Lélegzetvisszafojtva vártuk, hogy most mi lesz. - Mi van? - kérdezte Dina. - Nem tudom kinyitni. - Vannak bent? - Nem, benéztem alul, de nem láttam lábat — felelte „értelmesen”. Iszonyat közel voltunk a lebukáshoz, úgyhogy kővé dermedtünk.. - Biztos rossz az a vécé, és bezárták. Itt van zsepi - közölte Edina, mi meg megkönnyebbülten néztünk össze. A mellettünk lévő fülke becsukódott, Dina és a másik lány pedig tovább beszélgettek várakozás közben. - Az a dög Tami. Tomi baromi jó választás volt. Én meg hogy nézek ki az idióta Andris mellett? Totál lebőgés lesz a szalagavató - fújtatott Edina. - Miért nem próbálkozol Zsoltinál? Újra szabad a pálya. - Kingára néztem, aki feszülten fülelt. - Szerinted nem próbáltam meg? - kérdezte Edina amolyan „hülyének nézel?” stílusban. - Ahogy meghallottam, hogy szakítottak, ráírtam msn-en. - És? - Hagyjuk - mondta Dina. Mi mindhárman könyörgően néztünk a vécé ajtajára, remélve, hogy mégis megtudunk valamit. Ez azért olyan infó volt, ami nagyon is érdekelt minket. - Bunkó volt? - kérdezte az a-s lány. - Zsolt mikor nem az? - kérdezett vissza Edina. - Megkérdeztem, mit szólna egy párcseréhez a keringőnél. Erre tudod, mit mondott az a seggfej? Hogy Kinga a párja a keringőn, és hogy ha azt hiszem, hogy van bárki ebben az iskolában, aki a nyomába érhet, akkor hülyébb vagyok, mint amilyennek látszom. - De szenya — mondta az a-s lány, én pedig büszke mosollyal néztem Kingára, akinek megenyhültek az arcvonásai, és óvatos vigyorral bólintott. - Teljesen mindegy. Kell a francnak Zsolti - váltott át Edina a sértettek stílusára. - Azért nekem kéne - húzta le a vécét mellettünk a másik a-s lány, és a hangokból ítélve kiment a fülkéből. - Én sem utasítanám el - jegyezte meg a másik. - A, nekem nem - füllentett Edina. - Más terveim vannak. - A partnercsere? - nevetett fel az egyik „cinkosa”. - A partnercsere - közölte Edina sátáni kacajjal. - Cortezzel fogok táncolni. - Ez biztos? - Egy hete keringővideókat nézek a YouTube-on. A jelenlegi felállás szerint biztos, hogy tánc közben úgy jön ki a csere, hogy Cortez mellé kerülök. A három a-s lány ennek tudatában boldogan viháncolt, aztán kimentek a mosdóból. Ahogy hallottuk becsukódni az ajtót, Virág résnyire nyitotta az ajtót, és kilesett. - Oki, tiszta a levegő.

- Na, végre. Totál elzsibbadtam - mondtam a kelleténél kissé ingerültebben, majd mindhárman kimentünk a kis fülkéből. - Azért ez tök jó, hogy Zsolti ilyen szépeket mond rólad - nézett Virág Kingára. - Ezen nem lepődöm meg - nagyzolt Kinga, de azért látszott rajta, hogy totál jólesett neki a dolog. - Renáta, mi van? Megint sokkot kaptál? - förmedt rám hirtelen. - Nem, jól vagyok - hazudtam összeszorult torokkal. - Látom. Mond neked az a kifejezés valamit, hogy „mániákus depresszió”? Szedd már össze magad, és menjünk, mert lekéssük a próbát. A tesiteremben valóban mindenki ott volt már. - Lányok, lányok, elkéstetek - szólt ránk Krisz izgatottan. - Bocsánat. Virág miatt volt - közölte Kinga. - Mi? - kérdezte Virág értetlenül. - Na, gyorsan, keressétek meg a párotokat. Gyerünk, egy-kettő - sürgetett minket. - Nem veszed ki a fülhallgatót? - suttogtam Corteznek, akinek a füléből üvöltött egy Sex Pistols-szám. - Nem - mosolygott rám. - Ööö... Oké. De... - Reni. Keringőzöm veled, mert nagyon szeretnéd. De ha még egyszer meg kell ‘hallgatnom a Once Upon a Decembert, azt hiszem, megölöm magam. -Jó, megértem - bólintottam. Én viszont imádom ezt a számot, és ahogy Krisz elindította Cortez szorosabban a derekam köré fonta a karját, én pedig vadul kalapáló szívvel néztem a szemébe. Azt hiszem, sikerült annyira mély érzelmeket kiváltania belőlem a próbáknak, hogy a jövőben bárhol, bármikor meghallom ezt a dalt, olyan lesz, mint egy időutazás. Az ölelése, a többiek elmosódott lépései körülöttünk Cortez illata... Ááá. Éppen „a világ legszerelmesebb embere” címre pályáztam, amikor vitatkozásra lettem figyelmes. - Mégis mit képzelsz magadról? - kérdezte Edina, mire felkaptam a fejem, kizökkentem a világomból, és odafordultam. - Mostantól itt táncolunk - közölte Kinga. - Mi? De miért? - hüledezett Edina, akinek a jelek szerint nagyon úgy tűnt, hogy elvették a helyét. - Mert — szívta fel magát Kinga. — Magasabb vagyok nálad, Zsoltival sokkal jobban mutatunk itt, mint az előző helyünkön, remekül táncolunk, ami Andrisról nem mondható el, és így a többiek is minket tudnak figyelni, lépést tartva velünk - hadarta. - Köszönöm, Kinga, ez tényleg nagyon jó észrevétel. Helycsere! - tapsolt Krisz. - De én itt akarok maradni! - kiáltotta enyhén hisztérikusan Dina. - Miért? Mondd el, miért ennyire fontos ez neked — tette csípőre a kezét Kinga. Az egész terem Edina felé fordult, és várta a magyarázatot. Dina a szája szélét rágva kapkodta a fejét, és azt hiszem, mérlegelte, hogy az igazi indokot nem igazán ismerheti be. Egy pillanatig elidőzött a tekintete Cortezen, aztán erőt vett magán, és megrázta a fejét. - Nem fontos. Átállunk - jelentette be. - Rendben, fiúk, lányok, akkor mindenki figyeljen. Kinga és Zsolti új helye itt lesz. És akkor folytassuk a próbát. Zsolti és Cortez afféle „szász - szász” biccentéssel néztek össze, így, hogy egymás mellé kerültek, én pedig hálásan meredtem Kingára. - Pszt - szóltam oda neki a forgásnál. - Mi van? - kérdezte. - Örök hála - suttogtam. - Renáta, felejts már el, éppen táncolok - szólt rám dühösen, én pedig visszafojtott mosollyal néztem rá, és komolyan, iszonyatos hálát éreztem. Amúgy pedig Kinga időzítése telitalálat volt, nem sokkal később megkezdtük az első „párcserés” rész gyakorlását. így történt, hogy Kinga Cortezzel, én pedig Zsoltival táncoltam egy rövid blokkot. És bár Andrissal is szívesen táncoltam volna, totálisan megelégedtem a jelenlegi helyzettel. Mert Edina nem fért Cortez közelébe. Éljen Kinga! Ami pedig a többieket illeti. A táncban ez a váltós rész okozott némi problémát, szegény Krisz fogta is a fejét rendesen, ugyanis amikor azt mondta: „és most kilép, és csere”, akkor konkrétan mindenki szétesett. Edina és Tami is Dave-hez került, Virág ellépett ugyan Ricsitől, de miután forgolódott egy darabig, és nem találta az új párját, inkább visszatért Ricsihez , Macu fogalmam sincs, hogyan, de Jacques-hoz állt oda, aminek következtében kitört a röhögés. Gábor partner nélkül maradt, mert hozzá Tami került volna, de ő Dave-nél

erősködött, Eszter, Dave unokanővére Robihoz állt be, akit pillanatokon belül otthagyott, miután a rocker felvont szemöldökkel megkérdezte tőle, hogy „csá, zúzunk?”. Őrült nagy káosz alakult ki, csupán négyen voltunk rendben, Kinga, Cortez, Zsolti és én. -Te jó ég! Álljunk le, álljunk le! - sikongatott Krisz. - Fiúk, lányok, ez valami rémes volt. Újra. Elölről. És a mai dupla táncóránk el is ment azzal, hogy Krisz, mint valami marionettbábukat, ide-oda rángatta a társaságot, de a sikerélménye elmaradt. A párcserés résznél az utolsó próbánál is mindenki elveszetten botorkált, keresve a helyét. Hát, ez érdekes lesz. Otthon a laptopomat az ölembe véve próbáltam megcsinálni a házit a pályaválasztási órára. Bár ebből a tárgyból nincs jegy mert csupán kiegészítő tárgy, a továbbtanulás segítésére, azért nem mertem megkockáztatni, hogy nem készítem el a házit. Vladárnál jobb nem kihúznom a gyufát. Illetve már annyiszor kihúztam, hogy abban a gyufásdobozban maximum két-három szál maradhatott, és azt nagyon be kéne osztanom erre az utolsó évre. A feladat az volt, hogy készítsünk önéletrajzot. Könnyűnek tűnik, plusz a net tele van sablonokkal, amik támpontot adhatnak, hogy körülbelül hogyan is néz ki egy ilyen. Mégsem boldogultam. Kínomban felnéztem msn-re, hátha valaki segít egy kicsit. Azonnal mindenki rám írt, Virág videohívást indított, úgyhogy integetnem kellett Claude Bukowskinak, aztán meg kellett néznem Dave két fényképét, amit az önéletrajzára szánt. Mondtam neki, hogy ez két teljesen ugyanolyan fotó, mire kikérte magának, és közölte, hogy csalódott bennem, amiért nem figyelek a részletekre. Aha, egyébként azt kellett volna azonnal látnom, hogy az első képen jobbra billenti a fejét, a másikon meg kicsit balra. Oké, mivel nem tudtam dönteni, hogy szerintem melyik a jobb, a nyíllal ide-oda váltogattam a két fotó között, ami ennek hatására olyan volt, mintha Dave ingatná a fejét. Jéé! És így született meg a filmművészet. Haha. Elszórakoztattam magam tehát, csak sajna ezzel nem jutottam előbbre. Kinga: 5/5* - zseniális volt. Keringő: 5/5 - minden pillanatát élvezem. Naná, Cortezt órákig ölelgethetem, „tánc” címszó alatt. Ki ne szeretné ezt? Kitti: 5/2 - Kinga húga ma Mádaynál kötött ki, amiért Bálinttal kissé „bensőséges” kapcsolatot ápol, rendszerint a folyosón. Önéletrajz: 5/? - addig jutottam, hogy Rentai Renáta. Ja, és egy fotót is ráillesztettem már. Csodás. Vladár ki fog nyírni. Viszket az arcom: 5/1* — ne már. Annak a terméknek, amit használok, a reklámjában azt hazudták, hogy „soha többet pattanás”. Na, kösz. Nekem meg domb nő a fejemen, írok a fogyasztóvédelmiseknek egy mailt. Október 13., csütörtök Rémesen indult a napom. Tudtam, hogy az az átkozott pattanás durva lesz, de azt nem, hogy ennyire. Amíg a homlokomon jönnek ezek a dolgok, megoldom azzal, hogy van frufrum, de mit csináljak az arcommal? Ragasszak oda egy hajtincset? Nem is rossz ötlet. Na jó, nem, az mégis nagyon fura lenne, úgyhogy kénytelen voltam szétgyilkolni. Aminek következtében lett egy nagy, piros, véraláfutásos folt a fejemen. Ááááá. Miután lekentem, lefertőtlenítettem, és rányomtam a hazug termékből is, úgy döntöttem, így nem maradhatok, szóval alapozót rá. Aha. Csakhogy nekem nincs olyanom, mert „fiatal a bőröm, nem kell rá, blabla”, úgyhogy rohantam anyu kencéiért. Találtam alapozót. Pontosan két teljes árnyalattal sötétebbet, mint az én bőröm, úgyhogy nem kenhettem csak a patimra. Emiatt az egész fejemet le kellett alapoznom. Ősi baki, hogy a nyakam amúgy fehér maradt. Nem volt időm ilyenekkel vacakolni, inkább magamra tekertem egy sálat, és még egyszer visszanéztem a tükörre. Ööö... Inkább nem mondok semmit. Egyedül voltam otthon, anyu korán ment be a Meteorológiai Intézetbe, és apu is elment már dolgozni, így ma reggel a szüleim nem látták elindulni a félvér gyereküket. Cortez ahogy meglátott, kissé félredöntötte a fejét. - Milyen volt a Bahamákon? - kérdezte. - Ne kérdezz semmit - ráztam meg a fejem. - Jó, de tudd, hogy ezt most baromi nehéz megállni - mondta, és beszállt a kocsijába. Én a kocsi jobb oldalát nézve megtorpantam. Ha beszállok az anyósülésre, akkor egész úton látni fogja a bal oldalam, ergo meglátja a csúnya patimat. Na, azt már nem. Megkerültem a kocsit, és beültem hátra, a Cortez mögötti ülésre. Azt hiszem, vagy fél percig nézett rám a visszapillantóban. - Oké. Tisztázzunk valamit. A barátnőm vagy, vagy csak a sofőröd vagyok? - kérdezte, mire elnevettem magam, és továbbra is takartam a kezemmel az arcom bal oldalát.

- Nem maradhatok itt? Nem akarok előre ülni. - Nem tudom, Reni. Kicsit kellemetlenül érzem magam így. Nincs itt a taxiórám sem. - Jó, előremegyek - szálltam ki kelletlenül, és feltűnően dobálva a végtagjaimat, beszálltam az anyósülésre. Cortez szórakozottan nézett, aztán felém hajolva adott egy puszit, ami érdekesen sikerült, mert továbbra is takartam az arcom bal oldalát. - Meddig maradsz így? - Egy-két nap - mondtam töprengve. - Mi van az arcodon? - kérdezte tök kedvesen, én meg kínosan lesütöttem a szemem. - Semmi. Csúnya. A bőröm. Ott. Mindegy. Elmúlik. Csak most csúnya - hebegtem. Ez annyira ciki. Vááá. - Mennyire csúnya? - Hú. Nagyon. Hihetetlenül. De nem tehetek róla. Mert használom azt a krémet, de mégis ilyen lett. Már megnéztem a fogyasztóvédelem honlapját, és írni fogok nekik, hogy a termékük miatt így kellett mutatkoznom, ide csatolom a saját képem, a barátom előtt, ide meg csatolom a te képed, és ez felháborító! hadartam. - Ebből csak annyit értettem, hogy valahová el akarod küldeni a képem - nézett rám összeráncolt szemöldökkel. Aztán óvatosan megfogta a kezem, és elemelte az arcomról, én meg idegesen, majd felrobbanva a dühtől, vártam a reakcióját. - Sssssz - húzta el a száját, mire ösztönösen visszakaptam a kezem. - Bocs, Reni, de ez így nem fog menni. Azonnal szakítsunk, és szállj ki - mondta, aztán totál egyszerre nevettünk fel. - Akkor nem annyira vészes? - kérdeztem félve. - Oké - fordult felém teljesen, és fél lábát felhúzta az ülésre -, ha nem csinálod a fesztivált és nem sminkeled magad Whitney Houstonnak, valószínű, hogy észre sem veszem. - Ez konkrétan a Holdról is látszik - szóltam közbe, mert rendes, hogy vigasztalni akar, de azért mégis. - És akkor mi van? - kérdezte tök őszintén. - Nem tudom. És akkor mi van? - kérdeztem vissza furán. - Na, ez az. Szerintem semmi - mosolygott rám kedvesen, én pedig totál hülyének éreztem magam. Tényleg azt hittem, hogy meglát rajtam egy pattanást, és szakítani fog? Ismer tizennégy éves korom óta, látott rajtam ennél rosszabbat is. És amúgy is. Emberek vagyunk. Az ilyen dolgok előfordulnak. Hülye gondolatok. Időnként elfelejtem, hogy félelmetesen vonzó külseje ellenére ő egy igazán rendes barát. Hűűű. - Kösz - mondtam halkan, mire magához húzott, és így, hogy a kezem nem zavart be, végre rendesen is meg tudott csókolni. Beindította a kocsit, aztán elindultunk. - Mit akarsz hallgatni, sis’? R'n’B? - Jó, talán egy kicsit tényleg sötét nekem az az alapozó. A sulihoz érve kiszálltunk a kocsiból és odasétáltunk a többiekhez. - Cortez, Bantu - biccentett Zsolti felénk. - Nagyon vicces — vigyorogtam rá kelletlenül. - Öcsém, Ren, mi van a fejeddel? - pattant le a robogóról Ricsi, és Virág is kérdőn nézett rám. - Semmi, csak... - legyintettem. - Te jó ég! Renáta - érkezett meg az első számú lealázóm. Kinga, természetesen. - Oké, baleset volt, megyek és lemosom - szóltam idegesen körbe. Virág és Kinga automatikusan jöttek velem, az előbbi, hogy segítsen, az utóbbi, hogy útközben is kiröhöghessen. Viszont pozitívum, hogy Máday titkos fiókjában mindig van egy kis sminklemosó, ami jelen esetben nagyon is jól jött, és a fejemet látva egyetértett abban, hogy rám férne. A mosdóban sikerült levakarnom az arcomról a vakolatot, és ott álltam a tükörrel szemben teljes, természetes valómban. - Oké, éljen a természetes szépség - húztam el a számat kínosan. - Renáta, ne legyél már ennyire amatőr. Használj korrektort. - Nincs nálam. - Milyen lány vagy te? - kérdezte szemrehányóan, aztán matatni kezdett a táskájában. - Tessék, itt az enyém. Az ujjadra vidd fel a higiénia miatt, máskülönben dobhatom ki... - Persze, tudom - mondtam reflexből. Nyilván nem fogom a fejemre kenni az ő korrektorját, hogy utánam használja. Ez azért elég egyértelmű. - Na, akkor szedd össze magad. És amit az előbb mondtál - fordult vissza már az ajtóból - a természetes szépségről... - Igen? - néztem rá.

- Ne légy naiv. Létezik a természetes smink. Természetes szépséggel még nem találkoztam, ne álltasd magad, te sem vagy az - mondta kedvesen, aztán kivonult a mosdóból. - Szerintem szép vagy - nézett rám Virág, és tudom, csak azért mondta, hogy jobb kedvre derítsen, mégis olyan kedves arcot vágott, hogy akaratlanul is jobban éreztem magam tőle. Vidáman átkaroltam, és szorosan magamhoz öleltem. - Te vagy az. Az én szép, fura, különc LB-m. - Aztán az idilli pillanatunkat megszakította a csengő. És csütörtökön első órában az nekem a következőt jelenti: Rohanj! Fuss! Ahogy csak bírsz. Szó szerint beestem a terembe, a nagy rohanásban kissé odébb rúgtam Jacques székét (Jacques-kal együtt), végül sikerült levágnom magam a helyemre. Negyedik éve ismerem az osztálytársaimat, tudom, hogy mikor, mire nem készülnek, tudom, kinek milyen házit adjak oda, és tudom, hogy szinte soha, semmit nem tartanak be. így nyugodt szívvel vettem elő a kissé csonka önéletrajzom, amin alig szerepelt valami, remélve, hogy a többiek is kábé ugyanazokat írták rá, (nint én, ergo nem lógok majd ki a sorból. Aha. Meg ahogy azt elképzeltem. Vladár beszedette a lapokat (Kinga boldogan vállalta), és már ahogy a tanári asztalra felülve átnézte őket, akkor tudtam, hogy ezúttal mindenki becsülettel kitöltötte, és a többiek igenis foglalkoztak vele. Feszülten vártam, hogy mikor húzom ki azt a bizonyos gyufát az utolsók közül, merthogy szinte mindenkinek tök jól sikerült az önéletrajza. - Cortez, gratulálok, ez így, ahogy van, nagyon impozáns. Cortez felállt és kiment érte, amikor pedig visszafelé jött, elkértem tőle. - Tanár úr, belenézhetek, amíg... - kérdeztem. Vladár unottan rám meredt. - Rentai! Azt csinálsz, amit akarsz. És itt a tiéd, viheted - felelte. Aáá, milyen kedves. Szerintem egy kanál vízben megfojtana. Na, mindegy. Azért kimentem a sajátomért, amit egy szóval sem kommentált. Vagyis tényleg magasról tesz rám. Amíg Vladár Gábor önéletrajzát elemezte (szerinte nagyon kevés információt ad meg magáról, ami hiba is lehet), én belenéztem Cortez lapjába. Oké, egy kicsit elidőztem a fényképen, merthogy valami elképesztően jól néz ki rajta, és eljátszadoztam azzal, hogy a két lapon lévő fényképet egymás mellé tettem, megnézve, hogy mutatunk együtt. Aztán gyorsan rájöttem, hogy elmúltam ötéves, és most komoly dolgokról van szó. Tehát, összehasonlítva a két papírt. Hű. Nálam: név, fénykép, tanulmányok (két suli, általános és gimi), egyéb (semmi). Nyelvtudás (francia, nyelvvizsga nélkül), számítógépes tudás (microsoft word alapfokú ismerete). Igen. Ennyi vagyok papíron. Cortezé pedig: a tanulmányoknál amerikai suli, gimi, nyelvtudás francia, angol, spanyol, portugál, nyelvvizsgákkal. Számítógépes tudás: az internet teljes körű használata, word, excel, power point meg egy halom más, amit nem is ismerek... Egyéb: jogosítvány, sportteljesítmény: hobbi szinten foci, capoeira és évekig versenyszerűen gördeszka. Amerikai és egy magyar helyezés. Ez Cortez papíron - Koszi - nyújtottam hátra neki a lapot, és letettem elé, miközben Vladár még mindig Dave CV-jét olvasta fel. A számítógépes tudáson nem tudtunk túllépni, mert annyit írt, hogy a fél osztály bealudt közben. És általánosságban ez volt a jellemző. Mindenkinek volt valami különlegesség az önéletrajzában, a rockerek a nagyon magas szintű számítógépes ismeretet emelték ki, „programozgatást” meg „animációk készítését”, csak így, lazán. És kihagyták a hackerkedést, pedig abban is profik. Virág a rajzai bemutatásával és helyezéseivel töltötte meg a lapot. Kinga annyit tudott írni magáról, hogy konkrétan túlképzettnek számít tizenhét évesen. Macu tud japánul (érthető, japán származású, de akkor is, az elég különleges dolog), Jacques is sok figyelemfelkeltő tényt szedett össze, sőt még Zsolti is meg tudta tölteni a papírját. Szomorúan körbenéztem, és megakadt a tekintetem Ricsin, aki nyugodtan hintázott a székén. - Mi a pálya, Ren? - kérdezte. - Semmirekellő vagyok - mondtam ki őszintén, amit gondoltam. - Te is? - nézett rám vidáman. - Az jó. Leszünk együtt azok? - Persze. Ketten sokkal jobb - bólintottam. - Reni, ne viccelj már - rágózott Cortez a padján ülve. - Te nem vagy semmirekellő. Ricsi tényleg az... mondta, mire Ricsi felröhögött hintázás közben. - Kösz, ember - biccentett. - Alap - legyintett Cortez. - Én is annak érzem magam - mondtam kissé idegesen. - Rendben, én most kimegyek szünetre, mert úgy döntöttem, ma nem veszek részt a napi „Renáta összetört, mert rádöbbent, hogy semmi értelme az életének” beszélgetésben. Ma szabadnapos vagyok. Oldjátok meg közölte Kinga.

- Oké, igaza van - néztem utána, és rájöttem, a többiek hiába vesznek körül, az per pillanat semmin nem változtat. - Jól vagyok. Minden rendben. Menjünk az udvarra - varázsoltam mosolyt az arcomra, és igyekeztem elhitetni a többiekkel, hogy minden oké velem. Önzés lett volna tényleg rájuk rakni a terhemet, úgyhogy valóban úgy tettem, mintha minden nagyszerű lenne. Közben azért belül meghalt egy részem, mert évek óta keményen tanulok, készülök, igyekszem, és a végén egy papíron kevesebb vagyok, mint öt sor. Mit csináltam az elmúlt években? Vagy más kérdés: a többiek mikor csinálták mindazt, amit leírtak? Tényleg nem akartam erről beszélni, mármint azt nem akartam, hogy a többiek ezzel foglalkozzanak, amúgy persze szívesen kiborultam volna, de úgy éreztem, az nem fair. Végzős év, mindenki tele van gonddal és problémával, nem tehetek úgy, mintha az enyém lenne a legnagyobb. Akkor sem, ha úgy érzem. Tulajdonképpen annyira le voltam sújtva, hogy a francia ötösöm sem dobott fel. Egyszerűen beírtam a többi közé. Eggyel több vagy kevesebb, mit számít? Nem lesz róla papírom. Eh. Hazaérve a dzsekimmel együtt levettem az egész nap viselt álarcomat is. - Milyen volt a suli? - érdeklődött anyu. - Nagyszerű. Papíron nem is létezem, nincs jövőm, nincs mögöttem semmilyen produktum, és azt hiszem, konkrétan semmit nem érek. És nektek hogy telt a napotok? - kérdeztem vissza erőltetett vigyorral a fejemen. Anyu és apu kérdőn összenéztek, és azonnal kamaszkezelő kézikönyv után nyúltak, hogy megkeressék, mi a teendő, amikor a gyerek finoman szólva neurotikus hangulatban van. Felmentem a szobámba, becsuktam magam mögött az ajtót, és végigterültem az ágyamon. Pár perccel később kopogtak az ajtómon, mire felemeltem a fejem. - Bejöhetek? - kérdezte anyu. - Persze. Én használtam el a fél tubus alapozód, reggel. Bocsánat. - Semmi baj. Igazából az egy fél évre elegendő mennyiség volt de nem számít - legyintett, aztán leült az ágyam szélére. - Mi a baj? - Nincs baj - füllentettem. - Rendben - sóhajtotta. - Minket kizártál. Kardos tanár urat szintén. Az osztályfőnököd felé nem nyitsz. Kinga és Virág ritkán jelentkezik mostanában. Mi van Cortezzel? - Jól van - vontam meg a vállam. - Legalább vele beszéld meg. Remélem, hogy annak a fiúnak van annyi esze, hogy segít, mert úgy látom, egyedül neki hagynád - mondta csalódottan. - Nem zártam ki senkit - suttogtam szomorúan. - Persze, tudom - forgatta a szemét anyu. - Tudom, hogy úgy érzed, az egész világ ellened van és egyedül Cortez ért meg. Most mindenki más ellenség. - Nem ellenség. Csak úgy érzem, nem is barát - javítottam ki. - Tudom. Majd kinövöd. És akkor rájössz, hogy ez az egész egy nagy butaság volt... - Hogyne, persze. Majd rájövök - bólogattam szófogadóan. A felnőttek mániája a „majd”, „egyszer”, „meglátod” stb.... Mi lenne, ha mondanának valamit a jelennel kapcsolatban is? Vagy létezik, hogy a jelennel nemcsak én vagyok meglőve, hanem ők is, és csak bíznak benne, hogy majd minden megoldódik, és jöhet a jól ismert „megmondtam” szöveg? Anyu egy darabig ücsörgött az ágyamnál, aztán ráunt a hallgatásomra, és magamra hagyott. Én pedig benyomtam egy Radiohead-albumot, és minden erőmmel azon voltam, hogy sajnáljam magam. Ez nem volt túl jó ötlet, mert kis idő múlva mély depresszióba zuhantam, és úgy éreztem, a világon egyedül Thom Yorké ért meg. Kár, hogy nem ismerjük egymást. A mai nap: 5/2 - annyira nem tetszett. Önéletrajz: 5/1* - pfff. Cortez: 5/5* - az előbb hívott, úgyhogy kicsit feldobódtam, de ahogy leraktuk, megint kiakadtam, pótvacsora apuval: 5/3 - késő este lementem egy almáért. Aput ott találtam, nutellát evett, de nem maradtam vele, visszamentem a szobámba. E-mailek: 5/2 - válaszolnom kéne. Majd a hétvégén. Creep: 5/5* - éljen a folyamatos lejátszás gomb. Október 14., péntek

A nap, ami minden bizonnyal megváltoztatta az életemet. A segítség néha onnan jön, ahonnan nem is várnánk. OMG! Na, akkor szép sorban. Reggel apu kérte, hogy ha megyek is Zsoltiékhoz, legyek szíves hamar hazajönni (hamar??? Nyolcra!!!), mert a kollégái jönnek vacsorára, és jó lenne, ha ott lennék. Unalmas program a felnőttekkel. Mindegy, mivel újabban amúgy is deviáns vagyok, belementem, hogy ne tűnjek lázadónak. Cortez, aki elintézte, hogy nincs többé nulladik órája (szerinte eddig se volt ), jött értem, úgyhogy együtt mentünk a suliba. Az első óra előtt minden a szokásos volt, Kinga üvöltött a folyosón a húgával, amiért állítása szerint egy „lotyó”, pár kilencedikes fiú rohangált, Karcsit Zsolti próbálta meg bezárni a suliboxba, ő azonban állta a sarat, és nem hagyta magát, legalábbis a fél lába kilógott a szekrényből. Andris és Robi „köpjünk át az a-sok termébe” játékot játszottak, a folyosón állva Edina a barátnőinek valami olyasmit motyogott, hogy „undorító a barátja, és szégyelli”. Jacques és Gábor Ricsi kérésére Kornt adott a sulirádióban, ezért Máday dörömbölt a stúdió ajtaján, reménytelenül. Dave a szalagavatót szervezte (elcsíptem egy mondatát, valami lufikról beszélt...), Macu a barátnőjével beszélgetett (a nagy mellű tizedikes lány), Cortez és Ricsi a padjukon ülve röhögtek valamin, Virág tévézik én meg a helyemen olvastam a Quo Vadist. Csengetéskor Kardos bejött a terembe, és megkért minket hogy „nyughassunk". Ezt leginkább Zsoltira értette, aki valamilyen különös okból kifolyólag a padját fejelgette, állítása szerint azért, hogy „belenyomódjon az arca”, így hagyva emléket magáról az utókornak. Hm. - Vegyétek elő a szöveggyűjteményt - mondta szigorúan. Mindenki engedelmeskedett, és én is éppen kivettem a táskámból a könyvet, amikor nyílt az ajtó. Vladár lépett be, úgyhogy lejjebb csúsztam a széken, remélve, hogy működik az, ami egyébként soha nem működik. Vagyis, ha nagyon erősen koncentrálunk, akkor nem vesz észre, aki minket keres. - Elkérnék egy diákot az óráról - szólt Kardosnak, mire Virág feltápászkodott és pakolni kezdett. - Nagyon rosszul áll, most ne vidd el - rázta a fejét a magyartanár. - Nem érte jöttem. Rentaiért. - Te jó ég. Úgy képzeltem, a kaszás mond csak ilyet. „Rentaiért jöttem. Whoaaa.” Még a hideg is kirázott. - Őt viheted — legyintett Kardos. Na, ne már! Évek óta a legjobb diákja vagyok, hogy dobhat oda csak úgy Madárnak? Meg fog ölni!!! Segítségkérően pillantottam körbe, de mindenkin csak azt láttam, hogy pokoli irigyek, amiért ellóghatom a magyart. Klassz. Én meg bármit megtettem volna, csak hogy maradhassak. - Rentai, még ma — szólt rám Vladár, mire feltápászkodtam és az ajtó felé botorkáltam. - Ha esetleg nem jönnék vissza. Szerettelek titeket - mondtam, mire az egész osztály felröhögött, és még Kardos is óvatos mosolyra húzta a száját. Vladár azonban feszült arccal nézett le rám. - Ez humor akart lenni? - kérdezte gorombán. „Csak próbálkoztam - motyogtam, és még egyszer, utoljára visszanéztem, aztán kimentem a folyosóra. Szó nélkül követtem Vladárt, aki meg sem állt a tanáriig. - Ide be? - kérdeztem ódzkodva. - Igen. Befelé. Beléptem a helyiségbe, és örömmel fedeztem fel, hogy Mr. O’Realy is ott van. - Good morning, Miss Rentai - köszöntött kedvesen. Hogy is van angolul a segítség? Naa. Ennyi év után ez a minimum. Gyerünk, Reni, tudod te! Aha. Megvan. Vigyorogva az angoltanárra néztem, és tátogva, szó nélkül mondtam, hogy „Help! Help me”. Mr. O’Realy összehúzott szemmel nézte, hogy mit akarok közölni, aztán feltette a fülhallgatóját, és mosolyogva bólintott. Köszönöm. Ennyit erről. Eközben Vladár odabökött egy szék felé (egy kutyával is kedvesebbek), mire leültem. - Na - kezdte, miközben ő is leült az asztala mögé. - Heti egy- egy óra jut a két végzős osztály huszonnégy diákjára, már ami a pályaválasztási tanácsadást illeti, de Rentai, mint mindig, most is kilóg a sorból. Ő nem hajlandó csak úgy együttműködni, deviáns, renitens és makacs, mint az öszvér... - kezdte gúnyosan. - így kénytelen vagyok minden nemtetszésem ellenére vele külön foglalkozni, rászánni negyvenöt percet, hogy a kis lelkivilágát megvizsgálva megkérdezzem, mégis mi a problémája. - Tanár úr, semmi problémám - mondtam kínosan, mert a bevezetője enyhén szólva lesújtó volt. - Ó, hogyne. Lépjünk túl azon, hogy te vagy a sértett kamasz, én meg a gonosz tanár. Halljam - mondta. Nos. Úgy alakult, hogy beszélgetnem kell Vladárral. Lehetne ennél rosszabb? Nem, nem hinném. - Csupán arról van szó - köszörültem meg a torkom -, hogy zavar, hogy mindenki eldöntötte, magyar szakra megyek, engem Pedig meg sem kérdeztek. - És ezért dacból kizártad mint lehetőséget.

- Nem, nem zártam ki. - De te, a kitűnő átlagoddal, úgy, hogy biztosan mindenhová felvennének, mégis inkább... mi is? Ó, igen. Vadászpilóta szeretnél lenni - mondta, mire elnevettem magam. - Nem, dehogy. Az vicc volt - mondtam, nagy nehezen visszatartva a röhögést. - Mint mondtam, nem tartalak humorosnak. - Na, ettől azonnal lehervadt a vigyor az arcomról. - Arról van szó, hogy attól, hogy szeretem a könyveket, nem vagyok irodalmár. Nem tudok kritizálni, nem tudok véleményt mondani, minden könyv tetszik, amit olvasok. Egyszer írtam egy novellát, meg volt egy ajánló rovatom az újságnál, amit mindig Virág csinált meg helyettem. Nem látom magam ezen a pályán fakadtam ki őszintén, nagyon régóta először. - Rendben. Milyen szakokat néztél? - kérdezte. - Földtudományi. - Anyukád által elég járatos vagy ebben a világban. Téged érdekel, vagy szeretnéd meghatni? - kérdezte könyörtelenül. Szívesen rávágtam volna, hogy ez meg milyen kérdés már, de nem tettem. Mert sokkoló felvetés ide-vagy oda, igaza volt. Anyu egyszer sem tanácsolta, hogy legyek meteorológus, gondolom, azért, mert ő is tudja, hogy nem nekem való. - Érdekel, de csak hobbiszinten - ismertem be. - Remek. Egy kilőve. Tovább. - Könyvtáros szak - gondolkoztam. - Az informatikus-könyvtáros - tette hozzá azonnal. - Informatikából érettségizel? - vigyorgott gúnyosan. -Jó, akkor az sem - ráztam meg a fejem dühösen, mert eddig megfeledkeztem arról a tényről, hogy infóból „kegyelemötös” vagyok, amúgy semmilyen programhoz nem értek, a webcímeket tudom beírni, jó esetben a helyére, rosszabb esetben a keresőbe... - Kettőből kettő. - Fotográfia - húztam ki magam. „Tévedtem - nevetett fel jóízűen. - Rentai, neked van humorod - törölgette a szemét. - Ez most nem vicc volt - sziszegtem kínosan. -Ó! Vagy úgy. Mint rajztanárod, akár ajánlást is írok neked. Rentai, te látod magad egy művészeti szakon? kérdezte hitetlenül. Rendben, ebben talán van némi ráció. Talán attól, hogy érdekel a fotózás, még úgy kihullanék egy művészeti szakról, mint a pinty. Vajon hogy hullik ki a pinty a fotográfiáról? Érdekes kérdés. Minden bizonnyal gyorsan. Oké. Ha van valami, amiben meg kell fogadnom Vladár tanácsát (akármennyire fájdalmas is), az az, hogy ő aztán tényleg tudja, mennyire vagyok vizuális, kreatív és tehetségtelen. Mivel a tanár még mindig szórakozottan ecsetelte, hogy pontosan milyen követelmények vannak a fotográfia szakon, egyre kínosabban éreztem magam. Kiderült, hogy az nem csak arról szól, hogy fotózgatok. Még a photoshophoz sem értek, mindig Dave segít... Hagyjuk a fotózást. Pompás. -Jó, akkor viszont ennyi - tártam szét a karom. - Plusz a vadászpilóta - tette hozzá. - Plusz a vadászpilóta - biccentettem. -Rendben. Lássuk. Mondd el, mi az, ami a legjobban érdekel. Bátran. Bármi - nógatott. -Jó - dörzsöltem meg az arcom fáradtan. — A könyvek, vagyis az olvasás. És a francia nyelv. Csak abból vagyok megérdemelten kitűnő. Minden mást magolok, de a francia tényleg érdekel. Minden. Az ország, a kultúra, az irodalom, a művészet... Szeretem - néztem magam elé szomorúan. - Ennyi? -Tudom, nem sok - nevettem kínosan -, de ennyi. - Tehát a francia - ismételte meg, aztán előrenyúlt, megragadta az asztalán lévő könyvet, és fellapozta, miközben én zavartan néztem félre. Ha most megkapom Vladártól, hogy nem tud nekem mit mondani, akkor tényleg végem van. így is kiadtam magam az ellenségnek. Hosszú percekig ücsörögtem feszengve, és a szorongásos tüneteimen filóztam (verejtékezés, szapora légzés, „mindjárt elájulok érzés), amikor végre Vladár megfordította a könyvet, és felém tolta. Mivel rossz oldalra néztem, rám szólt, hogy a másikat, mire engedelmesen elfordítottam a fejem, és olvasni kezdtem. - Mi az a romanisztika-francia szakirány? - kérdeztem csodálkozva. - Ott van előtted - förmedt rám gorombán, egyértelműen arra utalva, hogy nem kívánja elmondani, hanem olvassam el saját magam. Rendben. Háromszor olvastam át egymás után az oldalt, zakatoló szívvel. Már elsőre tudtam, hogy ez az. Egyszerűen éreztem. Azonban eléggé határozatlan személyiség vagyok, így a biztonság kedvéért még kétszer nekifutottam. És igen. Egyszeriben ügy éreztem, hogy majd szétcsattanok a boldogságtól, hogy azonnal

menni akarok erre a szakra, és örömömben az egész világot át tudnám ölelni. Nyelv, kultúra, irodalom, minden, ami francia! Ááááá! - Te jó ég! - suttogtam magam elé szinte sokkolva. - Ez lesz az. - Gratulálok - motyogta Vladár unottan. - Bárcsak tudnám, mit műveltél az elmúlt hetekben... - Nem tudom. Én csak... - hebegtem zavartan. - Rendben van, Rentai. Örülnék, ha most már lenyugodnál és befejeznéd a szenvedést. - Persze - vigyorogtam önfeledten, és annyira boldognak éreztem magam, hogy még Vladárt sem láttam annyira gonosznak, mint az elmúlt években. Ettől függetlenül persze az volt. - Menj vissza az órára - utasított szárazon. - Rendben - álltam fel, és kifelé indultam a tanáriból. Az ajtónál megtorpantam, és egy belső hang, a jólneveltség, valamint a lelkiismeretem azt diktálta, hogy erre illik valamit reagálni - Tanár úr - szóltam halkan. - Mi az? - Köszönöm szépen a segítséget — mondtam a lehető leghatározottabban. Vladár felvont szemöldökkel meredt rám. - Ne nekem köszönd. Én hagytam volna, hogy január végéig hezitálj... - ismerte be kedvesen. - Ööö... Akkor miért...? - húztam el a számat kínosan. Vladár ismét nem hazudtolta meg magát. - Van valaki, aki, velem ellentétben, nagyon aggódik azért, hogy jól válassz - dünnyögte. - Ó - mosolyogtam szélesen. - Úgy tűnik, az őrangyalod még mindig aktív - tette hozzá, mire nevetve a hajamba túrtam, és éreztem, ahogyan a pillangóim egyszerre röppennek fel a gyomromban. Lenyomtam a kilincset, amikor Vladár még egyszer utánam szólt. - Rentai! - Igen? - Mostantól tényleg elvárom, hogy viselkedj az órámon. Ne miattam tedd meg, hanem a társaid miatt. Ketten is nagyon kemény helyzetben vannak, leginkább rájuk kell koncentrálnom, úgyhogy ehhez tartsd magad. - ígérem, hogy nem lesz probléma velem - mondtam őszintén, mert úgy ítéltem meg, ezzel most tényleg tartozom. És nem (csak) Vladárnak. Inkább a többieknek. Főleg így, hogy ketten is bajban vannak. Szegény Jacques és Kinga. Az előbbinél otthon áll a cirkusz, az utóbbinak meg, gondolom, olyan gyökeres fordulatot vett az élete, hogy muszáj támogatni akkor is, ha ő ezt abszolút nem várja/akarja. Jókedvemnek köszönhetően ugrálva közlekedtem a csendes folyosón, ami persze tudom, hogy totál hülyén nézhetett ki, de először is, senki nem látta, mert még óra volt, másodszor, nem érdekelt, mert szörnyen boldognak éreztem magam. Ahogy beléptem, Kardos és az egész osztály felém fordult. - tíúú. Minden oki? - kérdezte Virág a szája szélét rágva. - Igen - mondtam megkönnyebbülten sóhajtva. - Választotta BTK romanisztika, francia szakirány - folytattam félig meghatottan, félig majd kirobbanva a boldogságtól. - Aha. És az mi a francot jelent? - turkált Ricsi a raszta hajában egy tollal. - Hát... - néztem körbe. - Bölcsész leszek - közöltem egyszerűen. A többiek hitetlenül felröhögtek, páran (Gábor, Jacques, Dave Virág) tapsolni kezdtek, Kinga unottan forgatta a szemét, Cortez pedig rágózva figyelt, és csak a szeme sarkában összefutó ráncok jelezték, hogy nagyon is mosolyog. - Én tudtam! - kiáltotta Zsolti. - Bölcsész leszek, fát nevelek... muhaha - röhögött fel, miközben leültem a helyemre. Kardos az orrnyergét dörzsölgette. - Rendben - kezdte, amikor a csengő a szavába vágott. - Jövő órára ne felejtsétek el a házi feladatot, továbbá Nagy „kertész leszek” Zsolt harmincperces felelésre számíthat József Attila életéből és munkásságából. Jó hétvégét - csapta össze a naplót, miközben az osztály őrjöngve kezdte meg a szünetet. Felpattantam a helyemről, és gyorsan a tanár után siettem, akit a folyosón be is értem. - Tanár úr - kezdtem bizonytalan hangon. - Gratulálok a választáshoz - mondta kifejezéstelen arccal. - Köszönöm. És szeretnék elnézést kérni a viselkedésemért. Nagynak éreztem a nyomást, és csak át akartam gondolni. És tudom, butaság, de arra vártam, hogy valamilyen különös csoda folytán a „szak” találjon meg engem, és ne fordítva - magyaráztam. - És „megtalált” a szak? - kérdezte megenyhülve, mire vigyorogva megvontam a vállam. - Háát. Egy kis segítséggel, de igen. - Szívből örülök.

- Én is. És köszönöm a támogatást - néztem a szemébe. - Romanisztika, francia szakirány? - kérdezte, de inkább magától, mint tőlem. Miután bólintottam, halvány mosollyal nézett vissza rám. - A legjobb választás. Abszolút neked való. - Hálásan bámultam a kedvenc tanárom után, aki végigment a folyosón, és ráérősen lesétált a lépcsőn. A következő pillanatban Virág ugrott rám hátulról, azt sikongatva, hogy „ő ugyan nem tudja, mit jelent, de annyira naon örül annak, hogy én is tudom, hová megyek továbbtanulni”. Amíg Virág miatt megroppant a gerincem (na, jó, nem, de tényleg totál rám ugrott), Kinga is kiért a folyosóra. - Előbb tudtam, hogy ezt fogod választani, mint hogy ismerted volna ezt a szakot, úgyhogy elsősorban magamnak gratulálnék. Mert megint mérföldekkel előtted jártam. Néha olyan kínos, ennyire jónak lenni éltette magát, aztán szó nélkül ott hagyott minket. A többiek mind-mind kijöttek hozzám, volt, aki kedvesen gratulált (Jacques totál feldobódott), volt, aki a saját stílusában (Andris és Robi vállon löktek...), én meg szerettem volna kikerülni a középpontból, mert bár nagyon jólesett a sok biztatás, gratuláció és még a hülyeség is, csak egyvalakire tudtam koncentrálni. Gyorsan elnézést kértem, és visszamentem a terembe, ahol Ricsi a táskájában kutakodott, Cortez pedig a padján ülve éppen beleivott a kólájába. - Aha. Megvan - mondta Ricsi elégedetten, miközben kivett egy szendvicset a táskájából. Megszagolta, aztán fintorogva körbenézett. - Ez vajon mikori? - kérdezte, végül megvonta a vállát, és kibontotta a fóliából. Megyek, megkóstoltatom először egy kilencedikessel. Ha túléli, megeszem. Ha nem... így járt - indult kifelé a teremből, én pedig szórakozottan néztem utána. Szegény kilencedikesek. Odasétáltam Cortez padjához, és megálltam előtte, ő pedig a derekam köré fonta a karját. - Képes voltál elküldeni Vladárhoz? - suttogtam halkan. - Én? - kérdezte őrülten szép mosollyal. - Mindegy, csak hallottam valami ilyesmiről... - fúrtam a tekintetem az övébe. - BTK? - kérdezte. - BTK - mondtam teljesen elkomolyodva. - Akkor megvagy. - Igen, nagyon úgy tűnik. Köszönöm - öleltem át szorosan, és lehunyva a szemem, belefúrtam a fejem a vállába. Cortez viszonozta az ölelésem, és ez az idilli pillanatunk egészen addig tartott, amíg Robi be nem rontott a terembe, kezében egy a-s fiú táskájával. Egyenesen az ablakhoz rohant, és „passzolom, kapd el, Zsolti!” kiáltással egyszerűen kihajította. Na, ez már nem volt túl romantikus, Cortezzel először összeráncolt szemöldökkel néztük, aztán az ablakhoz siettünk, hogy kihajolva csekkoljuk, mit történik. A nap egyébként nyugiban telt, ofőórára Haller a szokásos, „rengeteg megbeszélnivalónk van" szöveggel érkezett. A ne együnk órán, ne beszélgessünk órán, ne táncoljunk órán (Zsolti bemutatta a Waka Wakáí, aminek nagy sikere volt; mondjuk, fizikán, de ez részletkérdés), ne készítsük ki a tanárokat idegileg stb. fejmosás után Haller rátért az őszi szünet programjaira. - Tudom, még odébb van, de a jövő hét végéig lehet befizetni a provence-i kirándulást - figyelmeztetett minket az őszi tanulmányi útra, amit Monsiuer Durand szervez. Én is láttam az aulában lévő táblán az események között, és bár az ár iszonyatosan kedvezményesnek tűnt, mégsem szerettem volna részt venni rajta. - Tanár úr, nekem nincs rá keret! - kiáltotta Ricsi. - Kábé annyi zsém van, hogy megtankolom a járművet tette hozzá. - Értem. Más? - nézett körbe fürkésző tekintettel az ofő. - A végzős év elég költséges, nem terhelném egy ilyen úttal a szüléimét - mondtam őszintén. - Dettó - bólintott Macu. Erre Jacques közölte, hogy ő lassan a kilakoltatás szélén áll, a szülei továbbra sem beszélnek vele, úgyhogy nem hinné, hogy jó ötlet lenne most utazásra pénzt kérni. - Őszintén sajnálom, Jacques, hogy problémáid vannak - nézett rá az ofő szomorúan. - Á, semmi gond. Már intézzük a papírokat. Örökbe fogadom Zsákot - kiáltotta Ricsi, és a beszólásán akkorát röhögtünk, hogy zengett tőlünk az épület. Haller mosolyogva mondta, hogy reméli, erre nem kerül sor, de mindenképp díjazza, hogy segíteni próbáljuk Jacques-ot a nehéz helyzetben. - Kinga? - kérdezte az ofő. - Én megyek. - Rendben, ezt örömmel hallom, akkor felírlak. Annak tudatában, hogy Kinga utazik, engem is elkapott a „szeretnék menni” érzés. Jó lenne vele mindent megnézni, és kipipálni a listánkról a látnivalókat, meg egész nap gyalogolni, addig, amíg össze nem esünk...

Párizs és Bécs után Provence-ban is tuti jól szórakoznánk együtt. De most ez nekem tényleg nem fér bele, egyszerűen túl sok pénzbe kerül a szalagavató meg minden... - Gábor? - Nem tudok menni, az őszi szünetben a nagyiéknál vagyok - mondta. - Zsolti? - Én elkérem a pénzt rá, de majd elverem máshol. - Haller összehúzott szemmel meredt Zsoltira, aki ezt látva korrigált. — Ügy értem, én sem megyek. - Virág? - Áááá, tutira nem - rázta meg a fejét. - Andris és Robi Máday igazgatóhelyettes asszony kérésére nem is jelentkezhet... - húzta ki automatikusan a két nevet. - Cortez? - Nem - mondta egyszerűen. Semmi indok, semmi magyarázat. Ő nem. Hát jó. - És akkor. Dave? - Egy pillanat - Dave elnézést kérve elővette a telefonját (!), majd a füléhez emelte. - Apu. Szia. Igen, minden rendben. Nem, éppen óra van. Persze. Igen, én is láttam. 16 giga. Bizony, szerintem is - csevegett a telefonban, mi pedig kérdőn figyeltük meg sem próbálva megtippelni, hogy miről beszélhetnek. Aztán miután Dave és az apukája kivesézte valami kütyü technikai paramétereit, Dave rátért a kirándulásra. - Igen. Provence. Hogy mennyi? Nos - nézett Dave az ofőre, aki felírta a táblára ad összeget, mire Dave elmondta az apukájának. - Apám azt mondja, ez sok. Ennyit nem ad érte. Az ő ajánlata... - kezdte, én pedig rázkódó vállal hallgattam, ahogyan Dave apukája és Haller Dave- en keresztül alkudozik. Ez annyira abszurd volt, hogy mindenki végigröhögte, míg végül Dave apukája beleegyezett az eredeti árba. Természetesen ez egy fix összegű kirándulás, nem lehetett belőle engedni, de azért megpróbálta. - Rendben, tudok menni - tette le Dave a telefont. - Nagyszerű. Akkor felírlak - mosolygott boldogan az ofő. Azért kicsit bántott, hogy én nem iratkozhattam fel, de hát kibírom. Én itthon maradok Cortezzel, Virággal, Ricsivel, Karcsival, Katával, Zsoltival... És hát, Dave-et ismerve, ha követem az eseményeket a Twitteren, akkor olyan lesz, mintha én is ott lennék. Hazaérve senkit nem találtam otthon, úgyhogy egy csomag chipsszel felvonultam a szobámba, és igyekeztem nem összeolajozni a Quo Vadist (nemcsak, mert mindig vigyázok a könyvekre, hanem mert kölcsönzött is), aztán öt után jött Virág, és együtt átmentünk Zsoltiékhoz. Baromi jól éreztem magam, mindenki ott volt (sajna Edina és a két másik a-s is), és amíg a többiek zajongtak/csocsóztak/neteztek/tévéztek, én Cortez mellett ültem a kanapén, és Katával beszélgettem. Ő volt ma a sokadik, akinek elregéltem, mennyire eszméletlenül jó szakot találtunk nekem. - Na, és Cortez, nem félsz őt a bölcsészkarra engedni? - kérdezte Zsolti, miközben lehuppant mellénk. Illetve inkább közénk, úgy, hogy félig rám ült. Kábé nyolcvan kiló izom nehezedett a bal combomra. Vááá. Ez fájt. - Kéne? - kérdezett vissza Cortez furán. - Képzelj el egy előadót - mutatott maga elé Zsolti a két karjával, mi persze vizuálisan magunk elé is képzeltük. - Ott ül Reni a könyveivel középen, és úgy száznegyven Neményi veszi körbe. Muhahaha - röhögött Zsolti jóízűen a saját poénján. Kínosan mosolyogva ingattam a fejem, közben meg Cortez reakcióját lestem, aki szórakozottnak tűnt. - Engem csak az érdekel, hogy az igazi elég messze legyen - felelte, mire Zsolti megértően bólintott, Kata elmosolyodott, én pedig megszorítottam Cortez kezét, miközben rákulcsoltam az ujjaim az övére. - Jól van, ember, de ha úgy van, hogy megint én figyelek Renre, akkor szóljatok időben, mert rágyúrok a franciára - kapcsolódott hozzánk Ricsi is. - Nem jöhetsz velem a bölcsészkarra! - feleltem totál hitetlenül. - Mer? Nem mindegy, hogy vegyész vagy bölcsész? Francot érdekli, hogy milyen „ész” leszek. Valamelyik mondta. - Látod, Ricsi. Ez az, ami te biztosan nem lehetsz. Valamilyen „ész” - szólt oda hozzánk Kinga, aki közben Dave iPadjét fogta az ölében, és a blogját írta, aminek heti témája „a bántalmazott nők, akik nem merik elmondani, mi történik velük otthon, a zárt ajtók mögött”. - Menj már! - szólt rá Ricsi röhögve. - Lehetek „ész”. - Ja. Pen-ész - jutott Zsolti eszébe. Szakadtunk a nevetéstől, mert a „penész” után a fiúk azonnal elkezdték a hülyülést, úgyhogy képtelenebbnél képtelenebb jelzőkkel illették Ricsit, aki folyamatosan nevetett tulajdonképpen saját magán.

Mivel a mi társaságunk már megint irigylésre méltóan jól szórakozott, egy idő után az a-s lányok is odasomfordáltak, és leültek a közelünkben. Belefolyni ugyan nem tudtak a beszélgetésbe, ráadásul Edina totál kiakadt, mert miután én közöltem (háromnegyed nyolckor), hogy mennem kell, Cortez szólt, hogy már ő Sem jön vissza. A házunk elé érve kiszálltunk a kocsiból, aztán elbúcsúztunk, igen, erre kellett a negyedóra , szóval éppen nyolcra értem haza. A kocsifelhajtó láttán tudtam, hogy már megérkeztek a vendégek, ezért mielőtt beléptem a házba, magamra erőltettem az álvigyort, amitől elég ijesztő a fejem, de hát még mindig ez a leghitelesebb „örülök, hogy látlak” alakításom. Odabent igazán jó illat fogadott, ami annyira furcsa volt, hogy hirtelen nem is tudtam! hová tenni a dolgot. Az étkezőhöz érve köszöntem (apu, a kollégája és a felesége is ott ültek), aztán elnézést kérve mondtam hogy megnézem anyut, hátha segíthetek. A konyhában anyu éppen a „bizonyítékokat” próbálta eltüntetni. Egy halom rendelt kajás dobozt. Áhááá! - Mit segítsek? - kérdeztem, miközben gyorsan kezet mostam. - Ööö... Ki tudod vinni a szemetet úgy, hogy ne lássák a dobozokat? - kérdezte. - Megpróbálom. - Egyszerűen nem volt időm főzni. Vörös riasztás van a Balatonon, a széllökések pedig elérhetik az óránkénti... - kezdte, én meg a szeméttel a kezemben viszonylag türelmesen hallgattam. Nekem amúgy mindegy, a lényeg, hogy végre jóllakunk apuval. Éljen. Egyébként fogalmam sincs, anyu hogy gondolta, hogy bárki is elhiszi, a mai vacsorát ő készítette, de nem számít, a lényeg, hogy tényleg finom volt. Az asztalnál ülve csendben vacsoráztam, miközben a felnőttek rátértek a kedvenc témájukra. Vagyis hogy „mi van a gyerekkel?”. Én lapítottam, és a párolt krumplival foglalatoskodtam, miközben anyuék, mintha csak ott sem lennék, simán kiadtak. Elmondták, hogy „brutálisan viselkedem”, hogy „alig bírnak velem”, hogy sajnos engem is elért az elkerülhetetlen „őrülten szerelmes” tiniprobléma és hogy „újabban alig ismernek rám”. A férfi és a nő furán méregetett, szerintem a hallottak alapján inkább egy hobót képzelnének el részegen fetrengeni valami romkocsmában, mintsem egy lányt, aki péntek este nyolckor otthon ül a szüleivel, és néma csendben vacsorázik, feltűnően jó étvággyal. - Reni problémás? - kérdezte a nő hitetlenül. - Nagyon - bólogatott anyu szomorúan. Én ekkor a salátából kaptám be egy falatot, és ártatlan bociszemekkel pislogtam a vendégekre. - Nem úgy néz ki - mondták szinte egyszerre. - A minap este kilógott a ház elé, hogy a barátjával találkozzon! panaszolta anyu, amolyan „ez hallatlan” stílusban. -A mi lányunk a nyáron azt mondta, „majd jövök”. Gondoltuk, pár óra múlva. Öt nappal később jelent meg. Valami fesztiválon volt. Na, az problémás - mesélte idegesen apu kollégája. Anyu és apu kérdőn összenéztek, és szerintem konstatálták, hogy a két eset valóban nem ugyanaz... Szerintem sem. - És mi lesz a továbbtanulással? - érdeklődött a feleség. - Ó, csak ezt ne - temette anyu a tenyerébe az arcát, és apu is feszülten nézett maga elé. - Tulajdonképpen - kezdtem, ügyet sem vetve a szüleim pánikrohamára - volt egy kis bizonytalanság, az elmúlt időben rengeteg szakot átnéztem, hogy mi lenne az ideális számomra, nehezen tudtam elképzelni magam bárhol is, főleg azért, mert nagyon szeretem a gimit, de végül, mivel muszáj dönteni, elhatároztam, hogy a romanisztika szak, francia szakirányt választom, és első helyre mindenképp az ELTE BTK-t írom be. Bölcsész leszek - mondtam. Anyu kezében megállt a villa, apu torkában pedig a húsgolyó. Az előbbi nem probléma, az utóbbi viszont köhögni kezdett, úgyhogy gyorsan vittem neki egy pohár vizet. - Hát, ez nagyon határozottnak hangzik - hüledezett apu kollégája, mire megvontam a vállam. - Sokan segítettek, mire döntést tudtam hozni - ismertem be. - Anyuék, a magyartanárom... egy másik tanárom (gondoltam, nem nevezem nevén Vladárt, ő már csak az én „Voldemortom” ®), az osztálytársaim. De a legtöbbet Cortez segített — néztem anyura, aki maga előtt összefont karral ült, és folyamatosan engem vizslatott. - Cortez, ő a barátod, ugye? - érdeklődött a feleség. - Igen - mondtam ki büszkén. - Hogy vagytok vele? - tette fel a kérdést, természetesen - szüleimnek. Anyu és apu előbb össze-, majd rám néztek, végül válaszoltak. Hogy mit? Naná, hogy azt, hogy Cortez tökéletes barát egy rossz szavuk sem lehet rá. És ez a hirtelen véleményváltozás nem csak arról szólt, hogy végül sikerült szakot választanom Hanem inkább arról, hogy anyuék végre rájöttek, Cortezzel van egy erős közös pontjuk. Méghozzá az, hogy a szüleim és Cortez is csak azt nézi, hogy nekem mi a jó. És ezért muszáj szeretniük

Romanisztika, francia szakirány: 5/5* - végre! Ha a tovább-tanulásra gondolok, nem fulladozom, hanem izgatott leszek. Éljen, éljen! Vadászpilóta: 5/1 - hát, úgy tűnik az nem leszek. Na, nem mintha egy percig is komolyan gondoltam volna, de őszintén jó volt gyerekesen elhinni, ha csak egy picit is, hogy még tényleg bármi lehet belőlem. Ma ennek vége lett, ügy tűnik, a mérleg billent, és most már inkább vagyok felnőtt, mint gyerek. Szomorú dolgok ezek. Provence: 5/2 - bú. Viszont a szalagavató előtt az most tényleg nagyon drága lenne. Vladár: 5/? - hűha. Hogy adhatnék egyesnél több pontot? A közös múltunkra való tekintettel inkább egy kérdőjelet kap, az nem olyan megalázó tőlem, mint, mondjuk, egy négyes. Cortez: 5/5*** - csak egyszerűen imádom. Ez minden. Facebook: 5/4 - Peti jön haza a hétvégére, vasárnap megyünk sütit enni. Azt irta, hívjam Katát is. De jóóóó. Nyomtatás: 5/5 - Virág megígérte, hogy nyomtat nekem ELTE-logókat meg képeket színesben, hogy kitehessem a tükrömre. Vacsora: éééés dobpergés, mert ilyen még nem nagyon volt: 5/5*** Október 17., hétfő' Szombat délelőtt anyunak segítettem a kertben elpakolni meg letakarni a kerti bútorokat (ha anyu mondja, hogy vége a jó időnek, akkor az úgy is van), aztán délutánig tettem-vettem a házban, sőt, az „újra szent a béke, és minden hepi” érzéstől feltöltődve ki is vasaltam mindent. Én már csak ilyen rendes gyerek vagyok. Aztán délután Cortezzel elmentünk filmet venni, úgyhogy legalább egy órát nézelődtünk a Blue-ray-ek között, mire kiválasztottunk kettőt. Oké, ő nem volt annyira oda az általam kiszemelt kosztümös filmért, de hozzátartozik, hogy én sem rajongtam túlzottan a Ponyvaregényért, ráadásul még mindig nem tudom összerakni, hogy melyik rész mi után következhet, mert így, elsőre totál kusza volt az egész. Mindenesetre jól szórakoztunk, végigbeszéltük mindkét filmet, mert ő az enyémet szörnyen unta, úgyhogy popcornnal dobált (haha, éppen ezért nem tudtam megkönnyezni a viktoriánus kor szépségét), én meg egy idő után elvesztettem a fonalat Tarantino filmjénél, ezért Corteztől kérdezgettem, akit ez egy kicsit idegesített. Amúgy ritkán vagyunk nála, valahogy mindig nálam filmezünk, de miután a szobám technikai paramétereit kifogásolta (jó, a tévém valóban, ööö... Régi. Ősrégi. Na, jó, alig működik), úgy döntöttünk, nála nézzük meg a filmeket. Cortez nagyszüleivel amúgy is remekül kijövök, meg Cortez szobájáért is teljesen odavagyok, csak valamiért mégsem szoktam annyi időt ott tölteni. Talán, mert Viki volt az, aki mindig nála lógott, és a szelleme nemcsak kísért, de amikor ott vagyok, akkor rendszerint be is költözik a fejembe, és uralja a gondolataimat. Igyekszem ezen túllépni, csak hát elég nehéz, ha valaki egy olyan lány után következik, mint amilyen Viki volt. És igazából ez az egyetlen téma, amit Cortezzel nem beszélek meg, így késő este Virággal webkameráztunk, és lányosán jól kitárgyaltuk a múltat, összeszedve Vikiről tíz olyan negatívumot, aminek tudatában boldogan aludtam el. Vasárnap délelőtt végre fodrásznál voltam (újra látok a frufrumtól, és kaptam pár szőke melírt, mert az ősz közeledtével megint bebarnulok), délután pedig Petivel és Katával találkoztam. Plázáztunk egyet hármasban, és közben ők megbeszélték, hogy ki milyen szemfestéket használ ami nem folyik szét (?), addig én inkább csak hallgattam de aztán, amikor leültünk sütit enni, már bele tudtam folyni a beszélgetésbe, úgyhogy klasszul telt a délután. Ez volt a hétvége. Reggel a suli előtt kiszedtem a táskámból a matekházit, amit Ricsinek adtam, a nyelvtant, amit Macunak, és a törifüzetemet amit Virágnak, azzal az instrukcióval, hogy nézze át, mert nagy valószínűséggel felelni fog. - Na, szóval - lépett hozzánk Dave, aki akkor ért oda, és azonnal úgy döntött, hogy a középpontba kerül. - A hétvégén volt egy kis időm... - Dave, neked csak az van. Muhaha - röhögött fel Zsolti. - Izomagy, én a helyedben nem nevetnék. Mr. „chucknorrisl7” - húzta gúnyos vigyorra a száját. - Mi van? - Az e-mail jelszavad. - Miért nyomtad fel a mailem??? - háborodott fel Zsolti. - Nos, barátom, azt kell hogy mondjam, nem felnyomtam, csupán kitaláltam. Olvastam egy cikket a jelszóhasználatról, és úgy gondoltam, megnézem, mennyire vagytok felelőtlenek. Hát, azt kell mondjam, nagyon. Kinga, Macu és Cortez kivételével mindenkiét kitaláltam, csupán pár perc alatt! Tudjátok, milyen veszélyes ez? Változtassátok meg, mert ha én tudom, más is tudhatja. - Te megnézted a mailjeimet? - tátottam el a számat, amikor rádöbbentem, hogy miről van szó.

- Nem, Reni, természetesen ismerhetsz annyira, hogy a bejutás után azonnal kiléptem, semmibe nem olvastam bele. De megjegyezném, hogy a „beatles” nem erős jelszó. - Beatles a jelszavad? - nézett rám Cortez döbbenten. - Hát. Igen - ismertem be. - Jó, tudom, hogy könnyű, de nincs a mailemben semmi különös. De azért inkább megváltoztatom " töprengtem. Tényleg. Hogy lehetek ennyire béna, hogy ilyen könnyű jelszót adok meg?? No comment. -Virág - szólt Dave a hullámos haját igazgató, mosolygós Virághoz. - Reméltem, hogy nincs a társaságunkban olyan, akinek a jelszava „password”. Tévedtem. - Ííííí. Aszittem azt senki nem találja ki - biggyesztette le a száját. Dave nem hagyta abba, közölte, hogy ő a jelszavát minden vasárnap megváltoztatja, több mint tíz karakter, kis- és nagybetű, továbbá számok vegyesen. Az új jelszavát memorizálja, de arra az esetre, ha valami véletlen folytán elfelejtené, felírja egy kis cetlire, amit az asztalán lévő, netről rendelt asztali miniszéfbe zár, ahol olyan kincseket rejt, mint a sim kártyája kódjai és a Mac cuccainak a garanciája. - Ezután elzárom a jelszavam... - mesélte. - A széf kulcsát pedig lenyeled - fejezte be Zsolti, mire felröhögtünk. - Nem, nem nyelem le. De biztos helyre teszem - mondta sejtelmesen. - Dave, őszintén - nézett rá Ricsi. - Ki akarja feltörni a kis játék széfedet? Vagy arra nem gondoltál, hogy ha valaki a széf közelébe jut, akkor nem szenved vele, hanem az egészet megfogja és elviszi? - Hová gondolsz? - nézett Dave furán. - Rögzítve van az asztalomhoz. - Te beteg vagy - veregette meg a vállát Zsolti. - Elővigyázatos - helyesbített. Egyébként Dave miniszéfje köbö tizenöt centi hosszú és tíz centi széles. Na, mindegy. Duplamatekkal kezdtünk, és bár az osztály csengetés után Zsolti kezdeményezésére skandálni kezdte, hogy „ne legyen Gazdag, ne legyen Gazdag”, a tanárnő megérkezett. - Kedves, hogy ennyire vártatok - mosolygott körbe Gazdag. - Tanárnőő! - lóbálta a karját Ricsi. - Nem játszhatunk inkább? - Gyere, Pósa, játsszunk a táblánál. Ismered? Az a címe, hongy „leosztályozom a házi feladatot” - nyitotta ki a naplót. - Ismerem, de elég tré játék - tápászkodott fel Ricsi, és a füzetével együtt kiment a táblához. Nyakig felhúzott cipzáras adidas pulcsijában megállt a tanárnő előtt (vagy egy fejjel magasabb® nála), és kérdőn nézett le rá, mert fogalma sem volt, hogy mit kell csinálnia. - Rendben, kezdheted - mutatott Gazdag a táblára, mire Ricsi felvett egy krétát, és írni kezdett. A házim egy ötöst ért amúgy. - Pósa, nem lesz gond azzal az érettségivel - szólt rá biztatóan Gazdag, mire Ricsi fáradtan sóhajtva bólintott. - Tudom. Egyszerűen zseni vagyok - jelentette ki. Körülbelül hat összegyűrt alufólia labda repült felé, ebből egy (Zsoltié) homlokon is találta. - Naaa! Óra van! - kiáltotta Gazdag dühösen. - Bocsesz - kiáltották vissza. A jól nevelt osztályunk. Hihi. Törin Barka Virágot feleltette, akinek olyan sokat súgtam, hogy a tanárnő már rám szólt, hogy kiküld a teremből. Végül maradhattam, Virág meg kapott egy kegyelemkettest, mert két évszámot is eltalált. Wow. Reggel még szemerkélt az eső, de ebédszünetre kicsit kisütött a nap, úgyhogy kiültünk a pádhoz. Éppen Zsolti és Dave vitáján szórakoztunk (megpróbálták meggyőzni a másikat arról, hogy ha szuperhősök lennének, ki győzne egy fightban. Érett, tizennyolc körüli fiúk, nincs ezzel semmi baj), amikor a sulirádióból felcsendült a HIM Join Me In Death című dala. - Úúú, ezt de tökre szeretem - vigyorgott Virág. - Ezzel egyedül vagy, Emó - fintorgott Ricsi. A fiúk kiröhögték a zenét, Vilié Való kinézetét és az egész „lányos” műfajt, miközben én összeráncolt szemöldökkel néztem a csendben Lenore képregényt olvasó Katára. Merthogy Virág nagyon nincs egyedül azzal, hogy szereti ezt a dalt. Van valaki, aki totálisan odavan érte, akinek benne van a top5 számában, és akinek kint van a Facebook-profilján is, hogy igen nagy HIM-fan. Amíg a fiúk tovább vihogtak, én mosolyogva néztem Katát, aki természetesen érzékelte, hogy valaki figyeli, úgyhogy felnézett az olvasásból. - jó ez a szám, nem? - kérdeztem vigyorogva. - Tényleg nem rossz - legyintett zavartan. - Biztos valakinek küldték... Nem sűrűn adnak ilyeneket - csevegtem”, Kata falfehér arca pedig enyhe pírt kapott. Hűha. Azt hiszem, ebbe beletrafáltam.

- Lehet, nem tudom - vonogatta a vállát. - Oké - mondtam. - De ha Gábor Robert Smith-külsővel jelenik meg valamelyik nap, akkor nem ködösíthetsz tovább - nevettem el magam. Kata arca egy pillanat alatt átváltott rákvörösbe, majd gyorsan lehajtotta a fejét, és beletemette a képregénybe. A többieket túlságosan lekötötte az, hogy hangosan röhögjenek, nem is figyeltek ránk. Pedig Kata nagyon nem stimmelt. - Úúú, és akkor most — fülelt Virág. - „Won’t you die tonight for love...” - énekelte, a fiúk pedig megrökönyödve nézték. Kata ismét felnézett a képregényből, aztán a következő résznél már mind a hárman énekeltük, hogy „Baby join me in death”. - Lányok - legyintett Zsolti. - Kikérem magamnak - háborodott fel Kinga azonnal. - Én nem hallgatok ilyen nyálas, hatásvadász számokat. - Nem is rád értettem. High Five? - tette fel a tenyerét Zsolti vigyorogva, Kinga pedig bólintva belecsapott. Azért, ha egy kicsit össze is szorult a szívem, jó tudni, hogy továbbra is kijönnek egymással. Sőt. A szakításuk óta még veszekedni sem hallottam őket. Nagyon úgy tűnik, mindketten megértek arra, hogy a vitatkozós stílust elhagyva igazi barátokká váljanak. Akármilyen szomorú is ez az egész, legalább van jó oldala is a dolognak. Kinga megúszta a cikizést, mert ő tényleg nem szereti az ilyen számokat, mi viszont kaptunk rendesen. Mindegy, úgy csinálunk, mintha nem jelentene semmit, csak egy szám, amit ha lesajnálnak, az sem baj. Titkon egyébként meg wow. Tényleg tök jó az a dal. Duplaangol után kimentünk a nyelvi előadóból, és bandáit pár percet az aulában olvasókör előtt. -Sziasztok - köszönt el Gábor, amikor meglátta, hogy lépked le a lépcsőn, a maga fekete világában. Utána akartam szólni, hogy ne rohanjon ügy el, de mire megfordultam, már nem is volt az épületben. Hű. Egész gyors. Hazaérve tanultam infóra (őrület, hogy ebből a tárgyból kell a legtöbbet készülnöm, amikor a többiek meg ezen az órán lazítanak), meg olvastam kicsit, aztán bekapcsoltam a gépem. A Facebook pörgött, Virág annyi mindent posztolt, hogy semmi mást nem láttam, csak „édi” kiskacsát valami videóban (?), ezer lájkolást, csatlakozott mindenféle eseményhez (olyanhoz is, ami például Ausztráliában lesz, holnap...), plusz magához adott egy halom új embert. Aztán Ricsit láttam a falán, a következő üzenettel: „Emó, fogalmam sincs, kik ezek, de töröld ki őket, mert egyet- kettőt pofán verek. Még egyszer mondom, azokat add magadhoz, akiket tényleg ismersz!!!” Virág már kommentálta is, hogy „úúú, bocsi, nem tudtam”. Ricsi kommentje: „jó, azért szólok. Töröld”. Virág kommentje: „oki. Már törlőm is. Azt a bácsit is?" Ricsi üzenete: „WTF??? Emó, lépjél ki, belépek a tiéddel. Majd én rendet rakok. Bácsi? Az agyam eldobom. Na, lépjél kifele.” Ezután Virág már nem írt, csak azt láttam, hogy rohamosan elkezdtek fogyni az „ismerősei”. Ricsi abszolút „híró”, lekorlátozta Virág profilját, kitörölt egy halom tagot, és beállította a fotóit, hogy csak a barátok láthassák. Többek között azért is örülök annyira, hogy Ricsi Virág barátja, mert benne annyira megbízom, hogy tudom, Virággal mindig, minden rendben. Már éppen ki akartam kapcsolni a gépet (nem szeretem hosszan bámulni a Facebook-falam, mert úgy érzem, percenként esik tőle az IQ-m). amikor bevillant egy msn-ablak. Másolom. Gábor üzenete: Szia! Zavarlak? Reni üzenete: Szia! Dehogy! Gábor üzenete: Csak egy kérdés. Reni üzenete: Igen? Gábor üzenete: Láttam Kata falán, hogy írt annak a barátodnak a falára. A vasalt hajúéra. Reni üzenete: Peti a neve. Gábor üzenete: Ok. Reni üzenete: Hát. Nem tudom, hogy írt-e neki, de ha láttad, akkor biztos. Miért? Gábor üzenete: Ők ketten... Reni üzenete: NEM! Gábor üzenete: Csak úgy megkérdeztem. Reni üzenete: Persze, tudom. Gábor üzenete: Szóval nem járnak? Reni üzenete: Nem. Tavaly, év végén volt rá esély, mert szimpatizáltak egymással, de nem jött össze. Gábor üzenete: Nem akarlak erről faggatni. De amúgy miért? :D

Reni üzenete: Hát. Peti elment vidéki egyetemre, Kata szülei szigorúak, meg amúgy is. Nem tudom. Jóban vannak, de ennyi. Továbbléptek ezen. Figyelj. Mondom, amit tudok. Kata tökre bír téged, nagyon jó fejnek tart, és egy csomószor mondta már, hogy nagyon jól érzi magát veled a táncpróbákon. Gábor üzenete: Igen? Reni üzenete: Igen. Gábor üzenete: Bír? Reni üzenete: Bír bizony. És szereti HIM-et. Gábor üzenete: Az csak véletlen egybeesés volt, nem tudtunk mást játszani. Reni üzenete: Persze, persze. Gábor üzenete: Szóval bír engem. Reni üzenete: Igen, de ez miért olyan hihetetlen? Gábor üzenete: Nem tudom. Csak úgy bír? Most akartam hajvasalót rendelni a neten. Reni üzenete: :D :D :D Gábor üzenete: Akkor ezek szerint nem kell. Reni üzenete: Szerintem vasaló nélkül kedvel. Nagyon tetszik ugye? Gábor üzenete: Amióta nem félek a külsejétől, azóta igen Reni üzenete: :D Gábor üzenete: Koszi a segítséget, Reni. És Jacques azt mondja, adjam át, hogy üdvözöl. Reni üzenete: Miért van nálad Jacques? Gábor üzenete: Ma nálunk alszik. Reni üzenete: Uh. Még mindig haragszanak a szülei? Gábor üzenete: Hát. Nem beszélnek vele. Reni üzenete: És hogy van Jaccques? Gábor üzenete: Most éppen jól. Bánatában csinált egy citromtortát. Baromi jó lett. Ha dühös, sokkal krémesebb lesz az állaga. Reni üzenete: :D Hé! A citromtortájából nekem is jár. Megállapodtunk. Gábor üzenete: Hagyunk egy szeletet. Reni üzenete: Rendben. Akkor sziasztok. És mondd meg Jacques- nak, hogy fel a fejjel. Gábor üzenete: Itt olvassa, amit írsz. És most nekem magyaráz. Most még jobban magyaráz. Most megkért, hogy ne írjam, amit mond. Most már lökdös. Most rám szólt, hogy ne mondjam el, hogy lökdös. Most azzal fenyegetőzik, hogy kinyomja a gépem. Most már franciául hadar, egy szavát sem értem. Gábor kijelentkezett. HIM: 5/5* - oké, ez titok, de megnéztem kétszer a számot, dalszöveggel együtt. Akkor is jó, ha a fiúk szerint „vérciki”. Virág: 5/5 - kipletyiztük magunkat este, amikor együtt kimentünk megsétáltatni Claude Bukowskit. Virág természetesen totál odáig van attól, hogy esetleg Gábor és Kata, merthogy szerinte az „oan nagyon jó lenne”. Igen, egyébként szerintem is. Jelszó: 5/2 - tényleg szörnyen gyenge volt, úgyhogy megváltoztattam. Ez sem túl nehéz, de tettem bele számot és Cortez nevét. Olvasókör: 5/4 - Karcsi próbált előadást tartani Milan Kunderáról, de Zsolti folyamatosan a szemébe világított az órája csatja és a napfény segítségével. pótvacsora apuval: 5/5* - miután a szüleim szerint „kilázadtam” magam, minden visszatért a rendes kerékvágásba. Választottam szakot, semmi bajuk Cortezzel, anyu ehetetlen vacsorát készít, apuval pedig találkozunk késő este a konyhában. Ma találtunk fahéjas csigát. Haha. Elpusztítottuk. Október 18., kedd Laza nap, tök nyugisán telt. Kingát infóról és tesiről elkérték, mert az október 23-i előadáson övé a főszerep, amúgy pedig négyen is hiányoztak ma. Ez egyébként nem gond, előfordul az ilyesmi, csak hát, ha azt vesszük, hogy ki az a négy ember... Zsolti, Ricsi, Cortez és Dave. Hm, hm. Erősen lógásszaga volt az esetnek, főleg úgy, hogy Macu az első órán sokkot kapott, amiért neki „nem szóltak a csoportos rosszullétről”. Ő hányingerre és szörnyű fejfájásra panaszkodott, de Monsieur Durand csak leküldte az orvosiba, ahol megállapították, hogy „minden bizonnyal iskolaundora van”, és nem gyógyítható. Amúgy a fiúk lógásáról tudtam, Cortez már tegnap este szólt, hogy ne lepődjek meg nulladik után, mert nem jönnek be. A magyarázat egyébként, hogy

„szabadnapot vesznek ki”. Ebédszünetre Máday fülébe jutott a hír, miszerint az eredeti balhés négyes teljes csapata hiányzik. Úgyhogy az ig. helyettes idegesen jött be a termünkbe. - Reni, Virág, Kinga és Matsuda! - szólította fel a „hozzátartozókat”. - Hol vannak? - Igazgatóhelyettes asszony, én úgy tudom, hogy Cortez nem érezte túl jól magát reggel - sziszegtem. - Nem érezte jól magát, mi? És mit tett ez ellen? Visszaaludt kérdezte dühösen. - Nem tudom, nem szabad telefonálni az iskolában, ezért majd délután viszem a házit - mondtam, és éreztem, ahogy a gyenge próbálkozásom következtében mindjárt megnyílik alattam a föld Mi történhet akkor? Max lezuhanok a kémialaborba. Ha az is megnyílik, na, akkor van baj. - A többivel mi van? Hol van Pósa? - kérdezte Virágot Máday idegbetegen. - Ööö... Úgy van, hogy Ricsi reggel lázas volt. írt sms-t, hogy elég magas. - Magas, ha? Mennyire? - tette csípőre a kezét Máday. - Ífííj, hát nagyon. Asszem, 43-at mért - töprengett Virág. - Jól van, Pósa ezek szerint lassan felforr. Nagyszerű. Hol van Nagy Zsolt? - kérdezte Kingát. - Miért kéne nekem azt tudnom? - kérdezett vissza Kinga dühösen. - Ó, értem - legyintett Máday, aki természetesen hallotta a pletykát, miszerint szakítottak, most pedig be is igazolódott számára. - Matsuda! Hol van Felmayer? - Igazgatóhelyettes asszony, rosszul vagyok - fetrengett a padján Macu, még mindig szimulálva. - Látom, téged kihagytak. Na, jó! Matsuda, szedd össze magad, és utoljára mondom, nem veszem be a „besárgultam, baj van a májammal” hülyeséget. Semmi bajod, készülj az órára! A többieknek pedig azt üzenem, hogy holnap reggel nagyon keményen ellenőrizni fogom az igazolást! Szegény Macu nem lőheti el a „besárgult” mesét, úgyhogy egy darabig hangoztatta, hogy ez igazságtalanság. Mi, többiek pedig vittük a hírt. Cortezhez hamar átértem, a „betegem” éppen playstationözött, amikor megérkeztem. -Szia - köszöntem, miközben levettem a farmerdzsekim és ledobtam a táskám a fotelre. -Szia - kapcsolta ki, és egy „ma még nem is találkoztunk” csókkal köszöntött. - Hogy telt a napod? - érdeklődtem. - Lazán. Neked? - kérdezett vissza. - Hát, a nem lógós úgy jár, hogy hajnalban kel, nulladikon az a-s lányokat kell elviselnie, aztán duplafrancia, duplamagyar, Máday kirohanása az iskolakerülők miatt, vita Bálinttal, hogy ne bántsa Karcsit, aztán infó és egy lyukas tesi, mert a színjátszósok elfoglalták a tornatermet. - És ezt mind kihagytam... - Máday nagyon megnézi az igazolást, remélem, Dave van olyan profi, mint mondja. - Nem tudom, nekem van sajátom. - Voltál dokinál? - csodálkoztam. - Nem - emelt fel egy lapot az asztaláról. Aha. Persze, Cortez nagymamája überjófej, simán leigazolta, hogy Cortez ma „családi okok miatt nem tudott iskolába menni”. - Á, ez nem ér - olvastam el nevetve. - Családi ok a playstation? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel. - Persze. - Hoztam a házit. És Kardos üdvözletét - vigyorogtam. - Nekem is hiányzik - bólintott, aztán leült a fotelbe, és szórakozottan nézte, ahogy kipakolom a táskámból a jegyzeteimet. Mikor felé nyújtottam az irodalomfüzetem, Cortez megfogta a karom, majd maga felé húzott, és mivel elvesztettem az egyensúlyom, simán az ölébe zuhantam. - Várj, a füzetem - kapkodtam, és kirángattam magam alól az irodalmat. Ajj, összegyűrődtek a lapok. Cortezt annyira nem érdekelte, sőt, semennyire, sokkal inkább velem foglalkozott, és miután megcsókolt, igazából én is elfelejtettem, hogy van egyáltalán irodalomfüzetem. Kicsit hosszúra sikerült csókunkat a telefonom szakította félbe, úgyhogy zakatoló szívvel, tömegverekedésbe keveredett pillangókkal és égővörös fejjel vettem fel a mobilom. - Reni, otthon vagy már? Apád reggel elfelejtette a kulcsát és már úton van. Engedd be. - Rendben, de én még nem vagyok otthon. Hoztam Corteznek: a házit. - Cortez beteg? - Nem egészen, de... ma nem volt suliban. - Ó, óóó. Jó, értem - közölte anyu „na, szép, lógott” stílusban - Haza tudsz menni? - Persze. Mindjárt indulok. - Köszönöm. És most Corteznél vagy?

- Igen. - Miért van olyan csönd? - Mert nem egy koncerten lakik. Hogyhogy csönd? - értetlenkedtem. - A háttérben. Nincs zaj. Miért nem megy a tévé? - Nem tudom. Nincs bekapcsolva - néztem körbe döbbenten. - És a zene? - Milyen zene? - Miért nem szól a zene? Kamaszok vagytok, állandóan dübörög valami borzalom. Miért vagytok csendben? - Nem vagyunk. Én éppen telefonálok. - Jó. Otthon találkozunk. Siess haza. Corteznek meg „jobbulást” - tette le a telefont. - Minden oké? — kérdezte Cortez összeráncolt szemöldökkel. - Hát. Ez elég fura volt, de amúgy igen. Csak haza kell mennem. Apu nem tud bemenni a házba. - Elviszlek - állt fel Cortez. Apu már a ház előtt ácsorgott, amikor megérkeztünk. - Itthon hagytam a kulcsom. - Előfordul - vontam meg a vállam. - Régóta vársz? - Úgy tíz perce. De nem baj, addig megnéztem, hogy minden rendben van-e az ereszekkel - felelte. Hát, az unalomnak tényleg nincsenek határai. - És minden rendben az eresszel? - kérdeztem mosolyogva. - Fogalmam sincs, nem értek hozzá — mondta, aztán ahogy kinyitottam az ajtót, apu be is ment. Azt hiszem, megviselte az a tíz perc, amíg kint ragadt. Elköszöntem Corteztől, aztán úgy döntöttem, hogy vacsoráig olvasok. Lógósok: 5/4 - szabadnap? Ez nem fair. Mindenkinek járna. Ünnepség: 5/2 - belenéztem a próbákba (egy fotósnak muszáj). Hát, kábé olyan lesz, mint mindig. Kinga főszerepben, forradalmi darab, alvó diákok a lelátón. Csonka csapat: 5/1* - a balhés négyesünk nélkül elég fura az osztály. Az sem pótolta őket, hogy a rockerek azt játszották, hogy kinek fér bele az ökle a szájába. Andris majdnem megfulladt. Ezek hülyék. Október 19., szerda Igazolások bemutatása. Hát, igen, pontosan ezzel indult a nap. Még a suli előtt ácsorogtunk, amikor Máday kirontott az épületből, és egy laza „Ti, négyen! Papírokat, azonnal!” kiáltással csörtetett felénk. - Azta. Ez túlpörgött - pislogott Ricsi álmosan. Neki nulladikja is volt, úgyhogy totál szét volt esve. Cortez előrángatta a táskájából a lapot, aztán a többiek is sorban odaadták. - Ó, nagyszülő igazol. Cseles, cseles. Még két ilyen húzásod van, utána repülsz! - nézett Máday dühösen Cortezre. Persze hogy ideges volt, a szülők/nagyszülők igazolásai ellen nem tehet. A többieké. Lám-lám biccentett Máday eszelős vigyorral. — Mindhárman ugyanannál az orvosnál jártatok... - Egy környéken lakunk - nézett rá Dave, amolyan „ez nem olyan nagy ördöngösség” arckifejezéssel. - Dr. F. Mayer - olvasta fel az igazolásokon szereplő nevet nekem meg elkerekedett a szemem. F. Mayer? Ez valami vicc? Felmayer! Dave megőrült??? - Ismerősen cseng - csóválta a fejét Máday dühösen. - Elég híres orvos - közölte Zsolti, és alig bírta visszatartani a röhögését. - Igen, hallottam róla. Ugye, Pósa? - nézett Máday idegesen Ricsire. - Miről van szó? - ért oda Kinga, és miközben kapkodta köztünk a fejét, barna haja ide-oda csapkodott. - Mayer dokiról - nézett rá Ricsi vigyorogva. - Ó, a híres neurológus - bólintott Kinga. - Ismered? - kérdezte Máday összehúzott szemmel. - Hogyne. Nagyon-nagyon híres - mondta Kinga enyhe éllel. - Utána fogok járni. Ha megtudom, hogy valamiben sántikáltok... - rázta meg a mutatóujját előttünk Máday fenyegetően, aztán bement az épületbe. - Na, jó, mi folyik itt? - kérdeztem döbbenten. - Dr. Mayer már adott egy igazolást Ricsinek... - közölte Kinga gúnyosan. - Mikor? Miről? - kérdezősködtem, a többiek meg annyira röhögtek, hogy alig bírtam kivenni a szavukat. A sztori a következő. Gondos kezdett gyanakodni, hogy Ricsi miért ennyire „gyenge” a kémia előkészítőn, amikor egyébként pedig ő volt a legjobb tanítványa. Ricsi bevallhatta volna, hogy tulajdonképpen azt sem tudja, mi az a kémia és hogy évek óta szeretne látni egy neutront, de tippje sincs, hol keresse... De elmondása szerint képtelen volt beismerni, Gondos meg csak várta a magyarázatot, várta... És ekkor Ricsi

közölte, hogy van valami, amit el kell mondania. Nyáron, amikor fesztiválozott és fülön rúgták, kisebb agyrázkódást szenvedett (eddig igaz), aminek következtében... És most jön a legképtelenebb kamuzás a világon. Tehát a rúgás következtében Ricsi agya sérült , és részleges amnéziát kapott, így lehet, hogy a kémia egyszerűen kitörlődött az agyából. Mindezt alátámasztotta papíron dr. F. Mayer, vezető neurológusprofesszor. A többiek konkrétan szakadtak a röhögéstől, én pedig elkerekedett szemmel néztem Ricsire és Dave-re. - Részleges amnézia? Kitörlődött az agyából a kémia? Ki veszi ezt be? - Gondos - bólintott Dave. - Nektek elment az eszetek - nevettem fel hitetlenül. - Csak Ricsinek. De neki papírja van róla - magyarázta Dave. - Te jó ég - ráztam a fejem teljesen elképedve. - De ami a legjobb, hogy Gondos azóta csokiként kezel, és ügy magyaráz előkészítőn, mintha most kezdeném a kémiát. Ami amúgy igaz is - szólt közbe Ricsi. - Hát. Azt hiszem, gratulálok. Megérdemlitek, hogy ne bukjatok le - jelentettem ki elismerően. Most komolyan. Aki ilyet kitalál, az megérdemelné, hogy megússza. Ricsi Virágra támaszkodva bólintott, Dave pedig a bók hallatán büszkén húzta ki magát. A II. kerület titkos dokija tehát F. Mayer, akinek amúgy álhonlapja is van, elérhetőséggel, arra az esetre, ha Máday túlbuzgó és kutakodni kezdene. Óriási No Comment. Erre nem tudok mit mondani. De ha minden jól megy, Ricsi négyévnyi kamuzást tud le ezzel a totális baromsággal. A fiúk tovább magyaráztak arról, hogy eredetileg Ricsi fejére kötést is szántak, de az túlzás lett volna, csakúgy, mint Zsolti ötlete, miszerint mostantól „járjon furán”, mintha nem tudná kontrollálni a mozgását. Azt hiszem, a hülyeség ragályos. Francián és francia kultúrán Monsieur Duranddal provence-i filmet néztünk , ami, mondjuk, engem lekötött, a többiek viszont inkább aludtak vagy psp-ztek a pad alatt, esetleg ettek (Zsolti pirítóst reggelizett és főtt tojást). Matekon Gazdag harminc Percig próbálta fegyelmezni Andrist és Robit, akik utánozták a tanárnőt, és mindent utána ismételtek, amitől Gazdag kis híján idegrohamot kapott. Végül el tudtuk kezdeni az órát, de ránk is csöngettek, úgyhogy a többi házi. Koszi, ez azt jelenti, hogy én megcsinálom, a többiek meg majd leírják. Magyaron és fizikán Csak továbbmentünk az anyaggal, utána pedig jöhetett a keringőpróba. Sajna a kilenc a-nak lyukas órája volt, így a lányok bejöttek® tesiterembe megnézni a keringőnket. Felültek a lelátóra, kényelmesen elhelyezkedtek, aztán afféle „na, mi lesz már, műsort kérünk” stílusban várták, hogy lássák a táncunkat. Enyhén zavaró volt, ahogy viháncoltak, susogtak és kíméletlenül kibeszéltek mindenkit, eltakarva a szájukat. Onnan tudtuk csupán, hogy éppen kiről diskurálnak, hogy annyira ostobák, hogy beszéd közben mindig arra néztek, akiről témáztak. És igen. Legtöbbször rólam. Amúgy is lámpalázas vagyok, de a remek közönségnek köszönhetően, ma eleinte iszonyatosan sokat rontottam, kétszer másfelé léptem, egyszer meg konkrétan Cortez kapott el és védett meg attól, hogy orra bukjak. Annyira nem kedvelem az öt kilencedikes lányt, hogy teljesen kiakadtam rajtuk. A nézésük, amiket mondhatnak, amit gondolnak... a hideg is kiráz tőlük. Arról nem beszélve, hogy brutálisan sznobok, teljesen az „az vagy, amit hordasz és akivel látnak” elv hívei, éppen ezért engem megállás nélkül savaznak, és innen-onnan mindig visszahallom, hogy mennyit témáznak Cortezen. Mindenáron meg akarják fejteni, hogy egy ilyen menő srác hogy járhat éppen velem. Éljenek a jóakarók. Viszont tény, hogy Kingát is teljesen kikészíti a húga és a kis csapata. Ma például, amikor Kinga és Zsolti rontott egyet (természetesen Zsolti hibájából, Kinga nagyon jól keringőzik), akkor Kittiék hangosan röhögtek és tapsoltak a „bénázásukért”. - Lányok, kicsit csendesebben, próbálunk. Okés? - szólt rájuk Krisz. Válaszul fülsüketítő viháncolást kapott, semmi mást. - Megőrülök tőlük - sziszegtem, Cortez pedig mosolyogva belepuszilt a nyakamba, amitől én ösztönösen felhúztam a vállam és elnevettem magam, a lelátón ülő lányok felszaladt szemöldökkel meredtek ránk, Edina meg, azt hiszem, majdnem elájult. pr. F. Mayer - 5/5* Kata és Gábor: 5/4 - aranyosak együtt tánc közben. Mondjuk, előtte és utána semmi kommunikáció, de azért látom én, hogy szünetben mindketten eleget forgolódnak. Mintha keresnének valakit... Vagy egymást. Honfoglaló: 5/5* - végre volt időm játszani. És nyertem. Haha! 9/a-s lányok: 5/1 - vááá. Gonosz miniszörnyetegek. Keringőpróba: 5/3 - eleinte utáltam a mai próbát, de aztán már egyáltalán nem. Ez rólunk szól, a miénk. Ha bénázunk, ha jók vagyunk, ha szeretjük, ha éppen unjuk. Senki nem veheti el tőlünk, Úgyhogy üljenek csak a lelátón. Mit számít az nekünk? Vagy nekik.

Október 21., péntek Azt hittem, hogy problémás volt bármi is az elmúlt időben? Hogy a szakválasztás után minden rendben lesz? Hogy boldogan telik majd az év fennmaradó része? Tényleg elhittem? Hogy én mekkora barom vagyok! Olyan pofont kaptam ma az élettől, hogy alig tértem magamhoz belőle. És ha azt vesszük, hogy reggel négykor jöttem haza, ami miatt jó esetben életem végéig leszek büntetésben, rossz esetben pedig még a következő életemben is... Rendben. Nagy levegő. És akkor kezdjük. Iskolai ünnepség, ami mindig ugyanazt jelenti. Unalom, Kinga a főszerepben, és szörnyűséges, Szent Johanná-s ünneplőruha, amiben brutálisan vastagnak látom a vádlimat. És még esett is. Hisztisen ültem be Cortez kocsijába, és egész úton a blézeremet nyújtogattam, amiben totál feszélyezve éreztem magam. Az ünnepség csodálatos volt, én még soha nem láttam ennyi embert nyitott szemmel aludni. Csupán akkor riadt fel a közönség, amikor Kinga, aki a színpadon buzdított forradalomra, elkiáltotta magát. Ekkor a legtöbben összerezzentek, sőt, még azok is felkapták a fejüket, akik amúgy zenét hallgattak, gondosan a hajuk alá rejtve a fülhallgatókat. Amúgy meg a nap beszólás! Virágé, aki műsor közben megkérdezte, hogy „az ott István király?”. Nos, október 23-án kötve hinném, de szép próbálkozás volt, hangos röhögéssel értékeltük, egészen addig, amíg Máday a vonalzójával fejen nem csapta Zsoltit. A műsor után végeztünk, és szabad volt az egész napunk. A diákok szétszéledtek, páran a suli körül ácsorogtak és a hétvégét tervezték, mások (Karcsi) csak úgy hazamentek, mi pedig elköszöntünk egymástól, mert ma ugrott a délutáni bandázás Zsoltiéknál. A rockerek az a-s lányokkal mentek biliárdozni, Virág az apukájához hétvégére, Ricsi elvitte, és estig ott maradt velük, Kinga szimpátiatüntetésen vett részt az állatkínzás ellen, Zsolti edzőteremben gyúrt, Macu meg moziba vitte a barátnőjét. A keménymag nélkül a többiek sem terveztek közös programot, mindenki úgy döntött, hogy elfoglalja magát. Mi, Cortezzel például könyvesboltba mentünk, aminek mindig nagyon örülök, egyrészt, mert könyveeek!!!, másrészt mert imádom, hogy türelmesen, szó nélkül vár rám, és szórakozottan figyeli, hogy miket mutatok meg neki. Ami egyébként soha nem érdekli, de annyira kedves, amikor úgy tesz, mintha ő is jól érezné magát. A kétemeletes könyvesboltban képes vagyok órákat bolyongani, sőt, ha nem zárna be este, akkor szerintem napokig ellennék, de azért próbálok figyelni arra, hogy ne öljem meg Cortezt. Egy kapcsolatban szerintem ez a legfontosabb. Haha. Cortez leült az egyik zsámolyra, és zenét hallgatott, én meg összevissza rohangáltam, mert úgy éreztem, egyszerre kell beleolvasnom mindenbe, hogy ne veszítsek időt. - Hogy állsz? - kérdezte, amikor elsétáltam előtte, egy Hemingway összessel a kezemben. -Jól, még pár dolgot megnéznék, de sietek. Tényleg. - Nyugodtan - bólintott, én meg észrevettem nála egy továbbtanulási könyvet. - Mit csinálsz? - érdeklődtem. - Semmit - vonta meg a vállát unottan. - A szakokat nézed? - hajoltam le hozzá. „Nem, csak átlapoztam - felelte. Mivel eddig mindig kerülte ezt a témát, úgy döntöttem, hogy megragadom az alkalmat és faggatom egy kicsit. - Láttál valami érdekeset? - Nem. - Semmit? - Tényleg csak belenéztem. - Oké. Ha majd szeretnél beszélni a továbbtanulásról, akkor szólj. Nem akarok tolakodó lenni vagy ilyesmi, és még van egy csomó idő, szóval... - mosolyogtam rá. Cortez viszont nem mosolygott vissza. - Minden rendben? - kérdeztem, és automatikusan összeszorult a mellkasom. Valami nem stimmelt. Valami nem tetszett benne. - Hagyjuk... - nézett rám komolyan. Ha az embernek azt mondják, hogy „hagyjuk”, akkor kizárt dolog, hogy valóban hagyni fogja. A „hagyjuk”-ban van valami baljós, valami rossz, valami megoldhatatlan, valami... Valami baj! - Nem, nem, várj! Mit kéne hagyni? Oké, kezdek kiakadni - ismertem be, mert a hangom is olyan furán hangzott, enyhén hisztérikusan. - Azért hagyjuk, mert nem akarom, hogy kiborulj. - Nem hiszem, hogy ennél jobban ki tudok - vágtam rá, és valóban így éreztem. - Cortez, most komolyan. Valami baj van? - néztem rá riadtan. - Hát. Van egy kis gáz. Rendben. Ő egy nyugodt srác, ritkán ideges, általában mindent nagyon jól kezel, ha ő azt mondja, „van egy kis gáz”, akkor tulajdonképpen világvége van.

- Miről van szó? A suli? A szakválasztás? Nem tudod, hová menj? Nem tudsz dönteni? - tapogatóztam. - Ezt most tényleg itt beszéljük meg? - Aha. Itt és most - bólintottam határozottan, közben pedig éreztem, hogy remegnek a térdeim. - Figyelj. Ne akadj ki azon, amit mondani fogok - kezdte p l nem ígérhettem meg, de némán bólintottam, és feszülten figyeltem rá. - A szüleim eléggé ráálltak a témára, hogy kint tanuljak tovább - mondta emelt hangon, mégis alig hallottam, mert a fülemben dobogó vér olyan fülsüketítően hangosnak hatott, hogy leginkább a szájáról olvastam le, amit mondott. És csak reméltem hogy félreolvastam. De nem. - Mi? - nyögtem ki nagy nehezen, és ez volt az első reakcióm - Mármint? Hol kint? Amerikában? - néztem rá döbbenten. - Ja - biccentett. Abban az esetben, ha a kezünkben tartott Hemingway összes kicsúszik az elernyedt karunkból és hangos puffanással esik a földre, nagy esély van arra, hogy az egész könyvesbolt felénk fordul. Cortez lehajolt és felvette a kötetet, aztán körbenézett „vége a műsornak, csak leesett egy könyv” pillantással, mire a vásárlók folytatták a nézelődést. Én pedig pislogás nélkül álltam, és a hallottakat próbáltam felfogni. - Ezt miért nem mondtad el nekem? - Mert volt elég bajod - mosolyodott el kedvesen, én meg a szavai hallatán konkrétan idegrohamot kaptam. - Volt elég bajom? Nem, nem volt! Hülye szakok között vacilláltam, hetekig ezen ment a téma, pedig olyan egyértelmű volt!! Te pedig miattam mentél Vladárhoz, végighallgattad a szenvedésem, miközben azt várják tőled, hogy jövőre elköltözz egy másik kontinensre??? - meredtem rá idegesen. - Fontos volt, hogy eldöntsd, hová felvételizel! - Cortez, ha rólad van szó, akkor tudod, mennyire érdekel a felvételi? És az egyetem? És bármi? Semennyire! Már most utálok mindent, ami jövő május után történik majd! - Oké. Gyere ide - húzott magához, és átölelt, én meg ahogy a vállába fúrtam az arcom, azonnal elbőgtem magam. - Nem lesz semmi gáz - simogatta meg a hajam, miközben megállás nélkül patakzottak a könnyeim. - Minden rendben? - állt meg mellettünk egy eladó, és ahogy ránéztem a szétbőgött fejemmel, döbbenetet fedeztem fel az ■páti. - Persze. Csak nagyon szereti Hemingwayt. Mindig meghatja - legyintett Cortez, én pedig sírva elnevettem magam. Az eladó furán nézett ránk, aztán amolyan „ez biztos őrült” vállrándítással továbbment, mi pedig a pénztárhoz sétáltunk. A szétmaszatolódott sminkemet egy zsepivel kentem szét még jobban, miközben Cortez fizetett. - Mit csinálsz? - esett le, hogy a kasszás éppen a Hemingway összest teszi be egy zacskóba. - Miért? - kérdezett vissza. - Ne, ne vedd meg nekem - hadakoztam. - Eldönthetem én? Kösz - röhögött ki lazán, aztán a kezembe nyomta a szatyrot, és kifelé indult. - Köszönöm szépen - szipogtam. - Nincs mit - mondta őszintén. - Ne sírj, oké? - ölelte át a vállam, én pedig folyamatosan felfelé pislogtam, hogy ne buggyanjon ki újabb kövér könnycsepp a szemem sarkából. Szótlanul ültem be a kocsiba, Cortez pedig tolerálta, hogy egyszerűen nem tudok megszólalni, így néma csendben indultunk el. A gondolataim ezerfelé cikáztak, és minden másodpercben kitörni készült belőlem az oltári nagy bőgés, de igyekeztem tartani magam. Egy belső hang folyamatosan azt súgta, hogy el fogom őt veszíteni, ami miatt annyira remegett a gyomrom, hogy úgy éreztem, azonnal kidobom a taccsot. Hülye reakciók a szervezettől, hányinger, émelygés, ájulásérzet, szédülés és az örök nyertes, „megszakadt a szívem” szindróma. - Holnap beszélünk - mondta Cortez, amikor leparkoltunk a házunk előtt. - Oké — biccentettem halálsápadt arccal. - Szia - hajolt oda hozzám, és megcsókolt, amitől újra könnybe lábadt a szemem. Gyorsan kiszálltam, és vissza sem nézve besiettem a házba. Ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, kifakadt, amit csak nagy nehezen tudtam visszatartani, és olyan őrületes zokogásban törtem ki, hogy azt hittem, kiszakad a mellkasom. Nekidőltem az ajtónak, lecsúsztam a földig, és a térdemre hajtva a fejem, megállás nélkül sírtam. A szüleim persze frászt kaptak, el nem tudták képzelni, hogy mi történt. Anyunak nagyon sok idejébe és türelmébe telt, mire a fürdőszobában többször megmosta az arcom hideg vízzel és ki tudta venni a zokogásomból, hogy mi a baj. Van, amire a felnőttek sem tudnak mit mondani. Például, ha a gyerek barátjára ráerőltetik a szülei, hogy külföldön tanuljon tovább. Most erre mit reagáljanak? Hogy az még soká van? Vagy hogy ez így lesz a legjobb? Vagy esetleg, hogy majd elfelejtjük egymást, és megmarad szép emléknek? A

felnőttek kábé ennyit látnak a kapcsolatainkból. Szerencsére anyuék felfogták, hogy rémesen kibuktam, ezért nem szóltak semmit, de tudom, hogy őket azért ez annyira nem rázza meg. Nem úgy, mint engem. Cortez elvesztésének még a lehetősége is olyan mélyen megrendített, hogy pár óra leforgása alatt mindent romokban éreztem magam körül. Megszűnt az érdeklődésem a választott szakom iránt, eszembe sem jutott bekapcsolni a gépem, nem akartam beszélni senkivel, nem akartam sem elmesélni, sem tanácsot kérni. Mit mondhatnának erre? Semmit. Erre semmit nem lehet mondani. Nem vacsoráztam, képtelen voltam egy falatot is lenyelni, úgyhogy csak ültem a babzsák fotelemen, és a nyakamban lógó gyűrűt markolásztam, miközben vagy sírtam, vagy a gondolataimat próbáltam követni. Péntek, késő este. A világ tizenhét évesei szórakoznak, facebookoznak, lájkolgatnak, filmet néznek, buliznak, moziban ülnek, együtt vannak valahol, msn-eznek, boldogok. És vagyok én - A szobámban ülve, tenyerembe temetett arccal, kétségbeesve, tele fájdalommal. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Megkíséreltem olvasni, de egy sort sem bírtam felfogni. Aztán úgy döntöttem, hogy inkább elalszom, lekapcsoltam a lámpám, de nem tudtam lehunyni a szemem. Éberen feküdtem, az utcai lámpa fénye bevilágított az ablakomon, miközben hallgattam a monotonul ketyegő órámat. Idegtépő volt. Amikor végre lehunytam a szemem, arra gondolva, hogy most már elalszom, hirtelen keserű érzés töltött el, és olyan mérhetetlen lelkiismeret-furdalás lett úrrá rajtam, hogy azonnal felültem. Csak egy kérdés zakatolt a fejemben, hogy pontosan mi a fenét művelek. Sírdogálok, révetegen bámulok, és minden erőmmel azon vagyok, hogy sajnáljam magam. Persze, oké. De mi van Cortezzel? Mióta nyomasztja a tudat, hogy lehet, hogy elköltözik? Kivel beszélheti ezt meg, ha nem velem? Kinek kéne most a legjobban támogatnia? Minek van barátnője, ha ennyire nem számíthat rá? Ha még ebben a szituációban is én vagyok a szenvedő fél? Vele mi lesz? Neki ki segít? A fenébe! Kipattantam az ágyamból, és dühösen meredtem az íróasztalom feletti tükörre. A sötétben kirajzolódott a körvonalam, és a gyér utcai lámpa fényében láttam a sápadt arcom. Nem, ez most elsősorban nem rólam szól! Milyen egy dög vagyok! Végre elmondja nekem, bizalmasan megosztja, hogy mekkora kérdőjel van az életében, én meg zokogva hazajövök??? Milyen ember vagyok én? Úgy éreztem, hiába hívnám fel, az nem olyan, mintha átölelem, ha érzi, hogy vele vagyok, hogy számíthat és támaszkodhat rám. Hirtelen felindulásból nem is gondolkoztam, csak a markomba fogtam a telefonom, óvatosan kinyitottam az ajtót, és lábujjhegyen leosontam a lépcsőn. A nappaliban totál sötétség és néma csend fogadott, a bejárati ajtóhoz lépve halkan felrángattam a converse-em (be sem kötöttem), leemeltem a farmerdzsekim, és tátott szájjal, feszülten koncentrálva nyitottam ki az ajtót. A kulcscsal csörögtem egy kicsit, ami miatt frászt kaptam, végül kattant a zár, kihúztam a kulcsot, és kisiettem a kapuig. Kijutottam, és hirtelen ott találtam magam a kihalt, esőáztatta utcán, az éjszaka közepén, tök egyedül. Mély levegőt vettem, és rohanni kezdtem. A tornacipőm halk puffogásától visszhangzott a csendes környék, én meg igyekeztem nem gondolni arra, hogy mekkora hülyeség csinálok éppen. Mindegy, az ember néha nem gondolkozik. Cortezék utcájába befordulva egyszer majdnem megállt a szívem, mert egy kirakott kukára azt hittem, egy ember vagy valami élő dolog, de meg sem állva szaladtam tovább. A kertekben felriadó kutyák ugatni kezdtek, így pár pillanat alatt az egész környék zengett, mire végre odaértem. Kifulladva álltam meg a kapujukban, és felnéztem az ablakra. Sötét volt, de néha-néha felvillant egy élesebb fény. Tévé. Hurrá. Cortez ébren van. Felnyitottam a telómat, és küldtem egy sms-t. „Ébren vagy?” Pár másodperc múlva jött is a válasz: „aha, persze”. A sötétben alig láttam a gombokat, félre is nyomtam pár betűt, beletelt egy kis időbe, mire visszaírtam: „És beengedsz?” Cortez rekordgyorsasággal tud sms-t írni (BlackBerry ), úgyhogy alig küldtem el, már írt is: „??? Mi van??” Felnéztem a házra, Cortez pedig abban a másodpercben nézett ki az ablakon, mire intettem egyet. Pár pillanat múlva kinyílt a kerti kapu. - Oké, most azonnal hazaviszlek. Megőrültél? Mit keresel itt? Éjjel fél kettő van. A szüleid megölnek - kezdte azonnal. - És téged is. - Sajnálom - mondtam szomorúan. - Mi? Mit? - Ahogy viselkedtem. Nagyon sajnálom. Ne haragudj - néztem a szemébe olyan maró bűntudattal, amilyet eddig még nem nagyon éreztem. - Jó, most már úgyis mindegy, mindkettőnket kinyírnak. Gyere már be - ragadta meg a karom, és behúzott a kapun. Halkan mentem utána, és suttogva magyaráztam, miközben felmentünk a lépcsőn. A ház csendes volt, a nagyszülei már aludtak, úgyhogy semmiképp nem akartam a váratlan érkezésemmel felverni a házat. Cortez becsukta mögöttünk a szobaajtaját, és kérdőn nézett rám a tévé fényében.

- Azontúl, hogy elment az eszed, mit keresel itt? - kérdezte. - Nem tudom. Látni akartalak - mondtam őszintén. - Nem ért rá reggelig? - Nem - ráztam meg a fejem. - Nem reagáltam jól. És akarom, hogy tudd, bármi lesz, az úgy oké. Az a lényeg, hogy te dönthess. Ha elmennél - mondtam, nagy levegőt véve -, és úgy, hogy ezt te akarod, akkor támogatnálak. Ha ott akarsz tanulni, élni vagy eleve ott látod a jövődet, akkor számíthatsz rám. ígérem, nem sírok többet, ma véletlenül kiborultam, de csak mert elszomorított és megijesztett ez az egész. De sokkal jobban szeretlek annál, mint hogy ne azt nézzem, neked mi a jó - hadartam. Cortez felvont szemöldökkel nézett rám, és a szája szélén óvatos mosoly jelent meg. - Azt mondanád, hogy menjek? - kérdezte, mire a mellkasomban lévő szorító érzést figyelmen kívül hagyva bólintottam. - Én csak azt akarom, hogy boldog legyél. - Hát - túrt bele a hajába -, kösz. Függetlenül attól, hogy nem foglak itt hagyni, nem fogok elköltözni és eszemben sincs Amerikában továbbtanulni, jó tudni, hogy így reagálsz - nevette el magát, mire én is elmosolyodtam. - Mi van, ha muszáj elmenned? - Reni, nekem nincs olyan, hogy muszáj. A szüleim várnak tőlem valamit, amit nem fogok megtenni. Ki kell találnom, hogyan tálalom nekik, és kell valami alternatíva, amivel megbékélnek. Nagyjából. - Nem hagynál itt? - kérdeztem zakatoló szívvel, amikor leesett, amit mondott. - Ha te nem vagy, már a tizediket sem itt járom ki - mondta halkan, mire elkerekedett szemmel néztem rá. - Mi? Miért? - Fogalmad sincs, hány suliba jártam eddig. Amikor ide kerültem, ez is egynek tűnt a sok közül - legyintett. Nem sok biztos Pont volt az életemben. Előtted - húzott magához. - Hű - mondtam elképedve. - És akkor ezt azt jelenti, hogy már tizedikben... Sőőt. Kilencedik végén számolgattam, mert annyira kevés infóm van arról, hogy Cortez vajon mikor vett észre először, vagy mikor kezdett érdeklődni irántam, hogy az elejtett mondataiból próbálom állandóan kirakni a nagyon is hiányos puzzle-unkat. - Miért akarod ezt ennyire tudni? - Mert érdekel - vágtam rá boldogan. - Legyen elég annyi, hogy elég régi sztori vagy... - felelte diplomatikusan.. - Ezzel nem vagyok kisegítve - csóváltam a fejem. - Ez már így is több, mint amennyit el akartam mondani. - Jó, értem - vontam meg a vállam „csalódottan”. A kanapén ülve Cortez vállára hajtottam a fejem, ő pedig keresztben feltette a lábát a dohányzóasztalra, és mindketten a lenémított tévét bámultuk beszélgetés közben. Leginkább a jövőről folyt a szó, arról, hogy mik a terveink. Én rendben vagyok a romanisztikával, ahogy a felvételiről beszéltünk, mindketten úgy látjuk, hogy tuti sikerülni fog, úgyhogy az én ügyem egyszerűbb. Cortezé már nehezebb, először is, ki kell találnunk valamit, hogy ne kelljen külföldön tanulnia, ha valóban nem akar. Márpedig úgy tűnik, nem akar. - Akkor keressünk egy olyan szakot, ami érdekel, és beadod oda a jelentkezést - tanácsoltam. - Szerintem eleget tanultam - vágta rá. - Nem akarsz továbbtanulni? - hüledeztem. - Nem, itt az szóba se jöhet - szögezte le határozottan. - De miért? Vagy? És akkor mi lesz? - Figyelj. Az biztos, hogy nem ülök be egy főiskolára vagy egyetemre. Nem érdekel, és örülök, ha a Szent Johannában végzek - magyarázta. - Kizárt dolognak tartom, hogy hat vagy nyolc félévet szenvedjek nappalin, egy rakás túlbuzgó arccal körülöttem. Amúgy meg, ha a szüleimmel összebalhézok, nem fogok tőlük pénzt kérni a tandíjra, a nagyszüleimtől alapból nem fogadnám el, a félretett pénzemből meg előbb utazom el bárhová, mint hogy befizessem egy suliba. - Akkor? - Tanfolyamokat néztem, ami szóba jöhet... - Aha, ilyesmiket el tudok képzelni - bólintottam őszintén. - Tényleg? - kérdezte mosolyogva. - Persze. Szerintem ez korrekt. Gyűjtögessünk. Én a diplomákat, te meg a nyelvvizsgákat - vontam meg a vállam, mire Cortez elröhögte magát. - Kösz, hogy így állsz hozzá ehhez az egészhez - fordította komolyra a szót.

- Szeretném, ha tudnád, hogy nem vagy egyedül és számíthatsz rám, akármi is lesz - mondtam. Cortez bólintott, és az ujjaimra kulcsolta a kezét. - Én meg szeretném, ha tudnád, hogy nem hagynálak itt. - Oké - suttogtam, fülig érő vigyorral. - És ne sírj többet, gyűlölöm, ha sírni látlak. - Csak azért sírtam, hogy megkapjam a Hemingway-kötetet - jegyeztem meg, aztán mindkettőnkből kitört a nevetés. - Haza kéne menned. - Most már úgyis mindegy. Még maradok egy kicsit - nyomtam meg a Baby G-m számlapját, ami a sötétben vakítóan világított. És vakítóan világítva azt mutatta, hogy éjjel három óra. Uppsz. Ennek ellenére, „minden mindegy” alapon még egy órát maradtam. A következményektől függetlenül azt hiszem, simán mondhatom, hogy életem egyik legmeghatározóbb éjszakája volt. Mert átléptünk egy szintet, ami túlmutat azon, hogy gimisek vagyunk és együtt járunk. Úgy beszélgettünk, mint két felnőtt, komolyan, komoly dolgokról. Jövőről, suliról, továbbtanulásról, együtt latolgattunk, kombináltunk, és teljesen tudat alatt mindent ügy terveztünk, hogy a két, június utáni élet ne ütközzön, mert a nagy határozatlanságban azt az egyet mindketten tudtuk, hogy együtt akarunk maradni. És bár mi döntöttünk, abban is mindketten egyetértettünk, hogy ehhez még Cortez szüleinek is lesz egykét szava. De mivel ezt a beszélgetést ő a téli szünetre tervez' amikor majd elutazik hozzájuk, addig van időnk kiagyalni nem csak b), hanem c), d) és talán e) variációkat is. Mert annak alapján, amit Cortez a szüleiről mondott, ezekre mind szükségünk is lesz. Halkan becsaptam Cortez kocsiajtaját, és a sötétben átlopóztam a kerten, aztán vigyázva, hogy ne csapjak zajt, óvatosan benyitottam a házba. Ahogy becsuktam a bejárati ajtót és lábujjhegyen a lépcső felé indultam, a nappaliban felkattant a lámpa, én meg a hirtelen fényben résnyire összehúzott szemmel lestem a szüleim felé, akik mindketten engem bámultak. A fenébe! -Ööö... - kezdtem improvizálni. - Hogyhogy ébren vagytok? -Renáta, azt hiszem, van egy kis probléma - sziszegte anyu fekete karikákkal a szeme alatt. - Gondolom, velem - találgattam. - Ne humorizálj! - förmedt rám. - Van bármilyen elfogadható magyarázatod arra, hogy kilopózol az éjszaka közepén, eltűnsz órákra, majd reggel négykor settenkedsz haza? - Van - bólintottam. A szüleim nagyon álmosan és nagyon idegesen meredtek rám. — Kamaszkor? — kérdeztem összeszorított fogakkal. - Hát, kislányom, ezt most már nem foghatod arra - fújtatott anyu. Kár, pedig jó lett volna ezt is a „fránya kamaszkor” számlájára írni. -Jó. Tudom, nincs mentség. Csak annyit szeretnék mondani, hogy bocsánat, többet ilyen tényleg nem fordul elő, és hogy Cortez abszolút nem tehet erről, ezt egyedül én csináltam. - Ez nem meglepő. Abban a fiúban van annyi józan ész, hogy ilyet nem talál ki. Kérdőn néztem magam elé. Aha. Most már Cortez az okos, megbízható és felelősségteljes, én meg a kiszámíthatatlan, lázadó... Változik a világ. Nem baj, legalább most nem rá fújnak, hanem rám. -Telefont, laptopot, távirányítót - kezdte anyu. - És szobafogság- Tizenhét múltam - néztem furán. - Az nem jogosít fel arra, hogy felrúgd a szabályokat. Gyerünk, mozgás - dirigált, én meg kínosan nevetve odaadtam a mobilom. Már nem azért, de végzősként ez mennyire ciki? Überciki. Ünnepség: 5/1 - unalom. Hemingway összes: 5/5 Cortez: 5/5’*’ - szeretem. Nagyon szeretem. Vladár: 5/2 - amikor azt mondta, van két nagyon húzós eset az osztályban, akkor nem Jacques-ra és Kingára gondolt. Hanem Jacques-ra és Cortezre. Ha előbb tudom, nem így viselkedem. Álmos vagyok: 5/1 - átvirrasztott éjszaka, mindjárt világosodik, minden technikai eszközt megvontak tőlem, szobafogságban vagyok majdnem nagykorúként (???). Akkor megyek aludni. Október 24., hétfő Egész hétvégén vezekeltem. De komolyan. Anyu nem viccel azzal, hogy nem adja vissza a mobilom és a notebookom, ami óriási szívás, tekintettel arra, hogy szükségem van rájuk. Oké, a mobilom tényleg azért hiányzik, mert Cortezzel nem tudok beszélni, a laptopom viszont a sulihoz kéne, merthogy azon dolgozom ki

a tételeket. Most írhatom kézzel, hogy aztán majd begépeljem. A legjobban a távirányítóm elvesztését viselem, főleg, mivel szinte soha nem tévézek. Persze tuti, hogy azt fogom legelőször visszakapni, mert arra nincs szükségem. No comment. Reggel Cortez felvett a házunk előtt. - Megőrülök - szálltam be a kocsiba. - így jár, aki éjjel rohangál - hajolt oda hozzám, és kaptam egy hatalmas „péntek éjjel, illetve szombat hajnal óta nem láttalak” csókot. - Nem ciki? Szobafogságban vagyok. Az én koromban ez már nem divat - magyaráztam, miközben bekanyarodtunk Ricsiék utcájába. Mivel esett az eső, letették a járművet, és innentől kezdve tavaszig mi szállítjuk őket. - Pacsi - ült be a hátsó ülésre Ricsi. - Ren, miért nem írtál vissza Face-en? - Büntiben vagyok, nincs gépem. - Akkor nézd meg mobilról. - Mobilom sincs. - Az cink. Akkor DVD-zz. -Ööö... Az a helyzet, hogy a távirányítómat is elvették. - Basszus, megszívtad. Mit csináltál, megöltél valakit, hogy ezt érdemied? — kérdezte röhögve. Cortezzel mosolyogva összenéztünk, aztán megvontam a vállam. -Nem, csak... hosszú - legyintettem. Virág kiszaladt a kapun, és a farmerdzsekijét a feje fölé kifeszítve megkerülte a kocsit, hogy beüljön mögém. De mivel nem tudta kinyitni az ajtót, átszaladt Ricsi oldalára, és bekopogott az ablakon. - Emó, szállj már be, mit rohangálsz? - nyitotta ki neki Ricsi az ajtót, és félrecsúszva beengedte. - Úúú, de esik - állapította meg Virág az amúgy elég egyértelmű tényt. - Megvagytok? - nézett Cortez a visszapillantóba. - Ühüm. Mehetünk - vigyorgott Virág, aztán előrehajolva a két első ülés közé nyomult, hogy tudjon velem beszélgetni. - Hívtalak egy csomószor, miért vagy kikapcsolva? - Bünti - sóhajtottam. - Vááá, miért? - Későn értem haza. Vagy korán - húztam be a nyakam vigyorogva. - Dekááár. Meddig nem lesz telód? - Anyut ismerve még egy darabig. Kicsit berágtak. - Vegyél neki virágot anyák napjára, attól mindig meghatódnak - tanácsolta Ricsi. - Oké, de október vége van - mondtam nevetve. - És? - Anyák napja májusban van. - Vegyél neki előre. Mittom’én, Ren, oldd meg valahogy. Hát, jó. Ő könnyen beszél. Miután leparkoltunk, még egy kicsit az autóban kellett maradnunk, mert Virág valamilyen érthetetlen okból kifolyólag szereti nézni, ha az ablaktörlő gyorsra van állítva. Úgyhogy vártunk egy picit, de hamar meguntuk, így végül kiszálltunk. Mivel szakadt az eső, nem ácsorogtunk az épület előtt, hanem bementünk a portán. Az aulában Máday üvöltözött, hogy az esernyőket ne csöpögtessék végig az épületen, hanem kinyitva tegyék félre száradni. Esős hétfő, vizes haj, hideg kéz, felázott farmer és tumultus a lánymosdóban, ugyanis mindenki meg akarta igazgatni a lefolyt sminkjét. Csak a szokásos. Cortez és Ricsi bementek a terembe, mi pedig Virággal a suliboxokhoz léptünk, és kivettük a bedugott szórólapokat. Kettő is volt. Az egyik egy hosszú lista a jövő héten kezdődő őszi szünet programjairól, a másik pedig az előrehozott halloween bulira vonatkozott. Mivel a provence-i kirándulásra október 31-én délelőtt indulnak, a fél suli nem lesz itthon, emiatt pedig most péntekre, a szünet előtti utolsó napra került a Szent Johanná-s halloween buli. - Úúúú! — olvasta el Virág izgatottan. — Ez de tökre jó — csillant fel a szeme. Azt írták, horrorparti, megjelenés kult horrorfilmek karaktereinek öltözve. Hjaj. Ismerek én horrort? Passz. Andris és Robi a tévében Nevem Eark néztek, és azon vihogtak megállás nélkül, Dave a szalagavatót szervezte a MacBookján, Kinga Provence útikönyvet jelölgetett post-ittel, Zsolti Karcsitól gyűjtötte be a kidolgozott tételeket, amiket szegény a szabadidejében dolgoz ki neki. Macu nem volt a teremben, mert a barátnőjével ment le a büfébe, Jacques és Gábor a stúdióban voltak nekik köszönhettük a Billy Talent-reggelt (na, jó, Ricsi adta nekik a zenét), Cortez a padján ülve rágózott, és a dal (Red Flag)} ütemét dobolta, Ricsi pedig a kezemben fogott gumicukor csomagot nézte.

- Passzold ide a zöldeket - mondta. - Mármint az összes zöld gumimacit? - kérdeztem furán. - Ja. - Oké. Akkor enyém az összes piros - mentem bele azonnal az alkuba. Ezután kiborítottuk az egész csomag gumimacit a padra, és szétválogattuk. Virág azonnal lecsapott a sárgákra, ő azokat vitte el. Végül is elvoltunk. A fehérek senkinek nem kellettek, úgyhogy Zsolti odajött hozzánk, és közölte, hogy „eljött a gumimacikaszás”, és elkezdte felszurkálni a tollára a fehér macikat. - Juj, nemáááár! Szegények! - Hagyd őőőket - kapott Virág az asztalhoz, megpróbálva megmenteni egy csapat fehér macit. - Hahahaha! - emelte a magasba sátáni kacajjal Zsolti a tollát, amire felszúrta a macikat. - Ezeknek annyi jelentette be büszkén. - Ajj - szomorkodott Virág. -Ugye, tudod, hogy ezek csak gumicukrok? - nézett Dave furán Virágra. - Hát, igen, de akkor is. Ez olyan szomorú sors — biggyesztette le a száját. Mivel egész nap esett az eső, csak egy szünetben mentünk le az udvarra, akkor pedig az árkádok alatt álltunk meg. Ennek a 9/a osztály annyira nem örült, mert ott bandáztak Kittiék, de Ricsit nem kellett félteni, egy laza „húzás innen, szarosok” beszólással elküldte őket. Ő igazán bensőséges kapcsolatot ápol a gólyákkal. Amúgy meg inkább a teremben maradtunk, és azzal foglalkoztunk egész nap, hogy Virág e-mail jelszavát próbáltuk kitalálni, amit Dave tanácsára megváltoztatott ugyan, de napok óta nem jutott eszébe, hogy mire. Próbáltunk mindenfélét, de egyszerűen nem ment. Végül Dave rácsapott az asztalára, felállt, óvatosan lehajtotta, majd megsimította a MacBookja tetejét, és körbefordulva meghajolt. - Köszönöm. Köszönöm. Tudom, hogy jó vagyok, és ezt ti is tudjátok, ezért elég egy kis taps, hiszen nem meglepő, hogy végül bejutottam Virág fiókjába. Elismerően megtapsoltuk, mert tényleg megérdemelte. - Wííííí, köszi - vigyorgott Virág boldogan. - Csak a munkámat végeztem - szabadkozott Dave, továbbra is állva. - Khm. Mr. Felmayer! - szólt rá Mr. O’Realy. - Yes? - kérdezte Dave zavartalanul. Ja, igen. Amúgy eközben végig angolóra volt, így a tanár jogosan érdeklődött, hogy konkrétan mi történik. A pénteki halloween buli miatt ma persze totál belelkesedtek a diákok, főleg a kilencedikesek, mert nekik ez lesz az első hivatalos Szent Johanna gimis partijuk, amikor is meghívhatnak valakit, vagy meghívhatják őket a felsőbb évesek. Cortezhez például két 9/a-s lány is pofátlanul bemerészkedett a terembe, és megkérdezték, hogy kivel megy. Cortez megrökönyödve nézett Krisztire és Gabira (az utóbbi a pletykarovatos), és lazán széttárta a karját. - A barátnőmmel - közölte, aztán amolyan „a gyengébbek kedvéért” stílusban felém mutatott. Én az asztalomon ülve olvastam, és direkt nem néztem fel, mert annyira abszurdnak éreztem a helyzetet. -Ó. Hát jó. Azért, ha mégis inkább... - nyávogta Kriszti. Cortez lenézett a kezében tartott telefonjára, és szóra sem méltatva őket, hagyta, hogy a két kilencedikes egymás kezét fogva kivonuljon a teremből. - Lehetnék még ennél is láthatatlanabb? - kérdeztem leginkább magamtól, de sajna Kinga mindig kihasználja az ilyen, „hangosan gondolkodtam” szituációt, és rávágja a magáét. - Nem, nem hinném. Éppen elég láthatatlan vagy - mondta - Kösz - nevettem el magam. - Egyébként te kivel jössz? - kérdeztem, komolyra fordítva a szót. - Egyedül. Nem fogok csak azért felszedni valakit, mert éppen szingli vagyok. Büszke vagyok arra, hogy egyedül is megállóm a helyem bármilyen társaságban. Nem kell mellém egy fiú, van elég kiegészítőm mondta. Kinga, az „ősfeminista”. Akkor tehát büszkén jelenik majd meg egyedül a bulin. Mindig is bátor volt és soha nem követte a trendet. - És Zsolti? - kérdeztem halkan. - Nem tudom. Biztos rengetegen hívták. De nem hinném, hogy valakivel jönne, mivel a buli után randija lesz egy lánnyal, akivel az edzőteremben ismerkedett meg. - És nem zavar? - suttogtam elkerekedett szemmel. Merthogy engem totál ledöbbentettek a hallottak. Zsolti meg valami lány? Aki nem Kinga? Akkor ki az? És miért „randiznak”? És ez engem miért akaszt ki ennyire? Kinga nyitotta a száját, hogy rávágja az első reakcióját, de aztán, látva a szomorú arcomat, csak ennyit mondott: - Nem, nem zavar. De remélem, Renáta, hogy hamar túlteszed magad a szakításunkon. Tudom, nehéz és hirtelen jött, de erősnek kell lenned és tovább kell lépned - tette a vállamra a kezét, és olyan gúnyt éreztem a hangjában, hogy szinte mart.

- Jó, értem, nem kéne, hogy megviseljen, csak még mindig olyan fura. - Te jó ég, hol van Zsolti? - sóhajtotta Kinga forgolódva, aztán megakadt a szeme az ajtóban álló fiún, és odakiáltott. - Zsolti! Gyere ide! - Először azt hittem, egy kutyához szóltak, de aztán rájöttem, hogy csak te hívsz - állt meg mellettünk Zsolti vigyorogva, mire Kinga halkan elnevette magát. - Na, jó, itt van Renáta, beszélj vele, nekem elfogyott a tartalék türelmem is - tette egyik kezét Zsolti vállára, a másikat meg az enyémre, aztán erőltetett vigyort villantva felénk, ott is hagyott minket. - Jó, megígérem, hogy nem verem le többet Herripotter sapkáját a fejéről - kezdte Zsolti, mire megráztam a fejem. - Nem, nem erről van szó. De ha már szóba hoztad, ezt megköszönném - mosolyodtam el, remélve, hogy ezentúl békén hagyja Karcsit. - Másról akartam kérdezni. - Igen? - ráncolta a szemöldökét. - Jól vagy? - Remekül. Nem látszik? - feszítette be a karját. - Hű. Ez tényleg. Izmos - veregettem meg elismerően a bicepszét. - De amúgy, jól vagy? - Persze. Mutassam meg a vádlimat is? Cortez nem tudom, mennyire díjazná. - Nem, nem - nevettem fel. - Nem az izomzatod érdekel. Hanem a Kinga-dolog. - Mi van Kingával? - Nem tudom, nekem olyan fura, hogy már nem vagytok együtt. - Egy ideje ez így van - nézett rám csodálkozva. -Tudom. - Hát, Reni - borzolta össze a hajam kedvesen -, hidd, el, hogy minden oké. Jól vagyok. Ő is jól van. Nincs semmi gáz. Van ilyen. Ne félts minket. Én pofátlanul jól nézek ki, ragadnak rám a csajok... . - Gondolom - bólintottam. - És Kinga? - Na, őt aztán nem kell félteni. Okozhat még meglepetést. - Hogy érted? - Ő Kinga - mondta amolyan „kell ezt még magyarázni?” stílusban, mire mosolyogva biccentettem. - Egyébként. Ha nem tudod feldolgozni a szakításunkat, ajánlanék egy remek terapeutát. Szívesen meghallgat. - Ööö... Mi? - nevettem fel. - Dave, gyere, meló van - passzolt le vidáman, Dave pediJ felállt a helyéről, és hozzánk lépett. - Dave, most már dilidokit is játszol? - Csak ülj le ide, dőlj hátra kényelmesen, és mondd, mi a baj - mutatott Dave a székemre. - Szerintem semmi - mondtam, és kérdőn körbenéztem, hátha valaki még megdöbben a szituáción. Nem, ilyesmin már senki nem lepődik meg. - Remek. Akkor ezzel meg is volnánk - hagyott ott Dave, mint aki jól végezte dolgát. Cortez a padján ült és a telefonjával szórakozott, én meg odaálltam elé, mire fél karral átölelt. - Minek öltözzek be pénteken? - kérdeztem. - Majd kitalálom - legyintett. - Helyettem? De hát... - néztem furán. - Reni, nem láttál horrorokat, és utoljára mondom, a Harry Potter sem az. - Jó, de azért ijesztő, nem? - próbálkoztam. - Nem. Bízd rám a halloweent - húzott magához, én pedig mosolyogva megvontam a vállam. Akkor is félelmetes néha a Harry Potter. Olvasókörről hazaérve net és mobil nélkül a kőkorszakban éreztem magam, úgyhogy a házik megcsinálása után egy ideig néztem az ablakon lefolyó esőcseppeket, végül vacsoráig olvastam. Halloween buli: 5/5 - hát, mindenki vadul tervezgetni kezdett, Zsolti például Hannibal Lecternek öltözik. Tuti, hogy félni fogok aznap este. Quo Vadis: 5/5* - imádom. E-mailek: 5/1 - pff, holnap, infón majd csekkolom. Szigor: 5/2 - anyuék továbbra is úgy érzik, hogy „hallatlan, amit tettem”, úgyhogy nemcsak megvonták a kütyüimet, hanem miután bezárják az ajtót este, eldugják a kulcsokat. Az enyémet is. A tűzoltóság nem díjazná ezt a felelőtlen viselkedést. A gyermekvédelmisek sem. Hé, tulajdonképpen fogva tartanak. Segítsééég!

Kata: 5/3 - mivel a sulirádiósok mindig egyedül mennek a bulira, esély sincs arra, hogy Gábor elhívja Katát. Aki remekül megoldotta ezt a helyzetet, merthogy ő Flórával fog jönni, akinek Jacques lenne a párja. Sulirádió: 5/5 - Billy Talent-nap. Klassz volt, egy szám például nekem is tetszett, de, ugye, nincs gépem, tehát nem tudom lecsekkolni. Ááá. Október 25., kedd Rémes éjszakám volt, iszonyatosan kialvatlanul keltem. Nem csoda, mivel hajnali fél négykor arra ébredtem, hogy valaki bökdös. De komolyan. Először azt hittem, csak álmodom, de miután nagyon is valósnak éreztem a bordámba nyilalló fájdalmat, lerugdostam magamról a takarót, és szanaszét álló hajjal, eléggé idegesen ültem fel. Az ágyam mellett a szüleim álltak, és nem vicc, valami célszerszámmal bökdösték az ágyneműmet. Amikor rekedten megkérdeztem, hogy mégis mi történik, megnyugodtak és kimentek. Oké, reggel azt hittem, álmodtam az egészet, de amikor nulladik előtt a hajnali tejeskávémat ittam a konyhában, rákérdeztem. Anyu lazán elmesélte, hogy benéztek „rutinellenőrzés-szerűen” a szobámba, és miután csak egy nagy halom ágyneműt láttak (az alatt voltam én), azt hitték, kitömtem az ágyam és megint kilógtam. Hát, ezért bökdösték éjjel. Óriási. És ami a legviccesebb, hogy nem szólhatok érte semmit, mivel már egyszer kiszöktem, tehát eleve én vagyok a bűnös. Úgyhogy a közeljövőben számíthatok még ilyen éjszakai razziákra. Viszlát, nyugodt éjszaka, viszlát, gondtalan alvás, és viszlát, normális szülők. Így indultam nulladikra. Farkas tanárnő ledarálta a tételeket, konkrétan nyakból lezsibbadt a karom, annyira sokat írtam hirtelen, plusz a gyors tempó miatt csúnya is lett a füzetem. Igen így jár az ősember. Az a-s lányok bezzeg laptoppal maguk előtt pötyögtek végig. Nekem is volt laptopom. Valaha. Pff. Keddenként mindig izgatottan megyek ki a suli elé nulladik után, és úgy várom a többieket. Csupán háromnegyed órával előttük érkezem, de mégis úgy tűnik, mintha ezer éve ott lennék már. A nulladik órának van valami egészen különleges varázsa lassúbb, csendesebb, nyugodtabb. Aztán csengetéskor mindig elkezdődik az őrület. Vagyis a nap. A lépcsőn ácsorogva a többieket hallgattam, közben megérkezett Cortez is, úgyhogy boldogan öleltem át, és mint mindig, most is lehunyt szemmel fúrtam bele az arcom a dzsekijébe, aminek annyira „Cortez-illata volt". - Ti, öten!!! - hallottam a hangot magunk mögül, mire elengedtem Cortezt és megperdültem a tengelyem körül. Máday idegesen állt az ajtóban, és csípőre tett kézzel meredt a társaságunkra. Naná, hogy a balhés ötöshöz jött. - Nem tudom, kinek az eszement ötlete volt, de azonnal szedjétek le Karcsit az online aukciós oldalról! Miféle dolog ez? - kérdezte elképedve. Mivel én nem tudtam, hogy miről van szó, kérdőn néztem körbe, Kinga unottan pásztázta az eget, Virág nem értette, a fiúkból meg kitört a röhögés. - Ez nem vicces! - üvöltötte Máday. Addigra már az érkező diákok is odacsoportosultak körénk. - Ne már, ma estig tart a licit - vihogott Zsolti. - Nagy Zsolt, ne idegesíts! Szedjétek le onnan! Most! - ordított ránk, aztán beviharzott az épületbe. - Mi? Mit csináltatok? - kérdeztem értetlenül. Abban a pillanatban Dave már elém is tartotta a telefonját, hogy csekkoljam a nagy poént. Oké, nem tudom, hogy sikerült feltölteniük egy embert licitre, de valóban, az aukciós oldalon Karcsi fényképe alatt a következő szöveg volt: Eladó gimnazista fiú. Tartozékok: szemüveg, bicikli. Ár megegyezés szerint. - Ne már! - csóváltam a fejem megrökönyödve. - Nyugi, leszedjük. Amúgy - rázta meg a fejét Dave csalódottan - még nem volt érdeklődő. Egyébként a Szent Johanná-sok őrült nagy poénnak tartották a dolgot, és még Karcsi is mosolygott rajta, miután végre lekerült az oldalról. Zsolti azt mondja, csak a „szeretetük jele”, hogy ennyit szívatják, amit annyira nem hiszek, mindenesetre tény, hogy Karcsi még így is különleges helyzetben van a többi diák szerint, mert „vele legalább foglalkoznak" Cortezék, míg mások hiába köszöngetnek nekik és próbálnak jópofizni, rendszerint nem reagálnak rájuk. Ami persze nem azért van, mert bunkók vagy ilyesmi, hanem egyszerűen van egy kialakult társaságunk, ahová Karcsi is tartozik, akik pedig görcsösen keresik a kapcsolatot velünk, azokkal annyira nem tudunk mit kezdeni. Az egyik kilencedikes srác például mindig felajánlja, hogy lemegy nekünk a büfébe, de sose kérnénk ilyesmit. Azért az fura lenne. Duplamagyarra Kardos úgy érkezett, hogy filmet fogunk nézni. A többiek azonnal belelkesedtek, olyanokat ordítoztak, hogy „Paranormal Activity!!!” vagy éppen „Madagaszkááár”. Az előbbit a rockerek szerették volna nézni, az utóbbit természetesen Virág. Egyik sem nyert, a Sorstalanságol néztük. - Aki röhög, telefonál, játszik, hülyül vagy bármivel zavarja az órát, az igazolatlant, szaktanárit és elégtelent kap! - nézett körbe Kardos. - Nincs valakinél popcorn? - kérdezte Ricsi. - Zsoltinál van tic-tac - vigyorgott Virág.

- Már nincs. Az volt a reggelim. - Befejeznétek? - kiáltotta el magát Kardos. Nagyjából elcsendesedtünk, úgyhogy a tanár elindította a filmet, mire a legtöbben lehajtották a fejüket a padra. Az első pár percben érkezett beszólás, a rockerektől például a „de jó nőőő” stílusú, de aztán valahogy abbamaradt a beszélgetés, és néztük a filmet. Olvastam Kertész Imre regényét, de a filmet még nem láttam, így teljesen döbbenten és megrökönyödve néztem végig, és ciki vagy sem, többször is megkönnyeztem. Ahogyan Virág is Illetve ő inkább bőgött. Amúgy a többiekre is nagy hatással volt Kinga összefont karral nézte végig (ő kemény lány, ritkán érzékenyül el), Dave totál kiakadt, és azonnal ment a tweet, hogy mennyire megfogták a látottak. Jacques párszor megkért, hogy fordítsak neki, végül már úgy döntött, a képek magukért beszélnek, és nem is kell feltétlenül értenie, elég, ha látja. A rockerek bepunnyadtak, így ők sem zavarták a mozizást, Cortez már látta korábban (eszméletlen mennyiségű filmet ismer, így utólag tudom, mit csinált az elmúlt évek délutánjain, estéin, esetenként éjszakáin), Ricsi pedig Virágot vigasztalta, és szidta a második világháborút, amiért az kiakasztja a barátnőjét. Ez elég érdekes megközelítése a témának, de hát Ricsi ilyen, elsősorban azt nézi, Virággal mi van. Második csengetésnél úgy ültünk a helyünkön, mint akit fejbe vertek. A film hatott. - Ne felejtsétek, a szünet utáni első órára kérem a beadandó házi dolgozatot a Sorstalanságból - csapta a hóna alá a naplót Kardos. - Tanár úr! - jelentkezett Dave. - Mi az, Felmayer? - Milyen betűtípusban? - A sajátodban - közölte unottan a tanár, majd hozzátette, hogy aki nyomtatott formában próbálja beadni a dolgozatot, automatikusan elégtelent kap. Nos, igen. Oldschool rendszer ez. Dave legalábbis így nevezi. Elég frappáns. A komolyra fordult duplamagyar után infó következett, amikor is igeeeen, végre számítógéphez kerültem. Tölgyessy a jól ismert, foglaljátok el magatokat utasítással hagyta, hogy megrohanjuk a gépeket, és mindenki megtámadta a saját billentyűzetét. Végignéztem a termen, és vidáman konstatáltam a látottakat. Facebook, Facebook, YouTube, Facebook, Twitter, Facebook, Google maps (Kinga nézte), Facebook, YouTube, Facebook és a változatosság kedvéért Facebook. Leültem a gépem elé, és beléptem a mailfiókomba, felkészülve arra, hogy elárasztottak a levelek. Hát, nem - Illetve Justine írt, de ő a Facebookon, erről kaptam értesítést, amúgy semmi. Arnoldtól például ezer éve nem jött levelem. Azon tűnődtem, hogy mit csináljak. írjam meg neki, hogy büntiben vagyok és nincs gépem? De miért írnám meg, amikor ő nem küldött levelet. Az olyan lenne, mintha azt közölném, eddig nem írtál, most jelzem, hogy ha ezután fogsz, később válaszolok majd... Nem, inkább kiléptem. Elvégre ő nem tudja, hogy büntetésből nincs netem, ergo akkor sem írna, ha lenne. Oké, nem vagyok igazságtalan, velem is számtalanszor előfordult már, hogy egyszerűen nem volt időm válaszolni. Bizonyára neki is kemény az utolsó éve, nem támadhatom le, csak mert most ritkán ír. Vagy éppen soha... Na, mindegy. Tesióra után az öltözőben az a-s lányok trécselését hallgattuk, ami felért egy agy elleni támadással. Kinek milyen „pasija” van, kinek milyen „pasi jön be”, Edina „pasija miért ekkora tahó?” stb. Amúgy Andrist elég bájosan kibeszélik egymás között, de az ő dolguk. Én azért ennyire soha nem adnám ki Cortezt, mint ahogy Virág sem Ricsit. Kingáról meg már nem is beszélve, aki amíg együtt járt Zsoltival, soha, semmit nem árult el a kapcsolatukról. Nem csoda, hogy azt sem tudtuk, amikor szakítottak. - Kéne nekem egy igazi „pasi” - sóhajtott Edina. - Egy olyan, aki normálisan beszél velem, és nem úgy dicsér meg, hogy „szép a pofazacskód”. - Az a-s lányok megrökönyödve hallgatták, mi azonban elröhögtük magunkat. Ezzel pedig elárultuk, hogy hallgatjuk a beszélgetésüket. - Már bocs, de mi olyan vicces? - förmedt ránk a szemben lévő pádról. Virág még mindig vihogott, én zavartan öltöztem, és mint mindig, most is a legbátrabb válaszolt. Természetesen Kinga. - Nézd, Dina. Sajnos nullára csökkent az iskolában azon fiúk száma, akivel még nem jártál és esetleg hajlandó is rád nézni. - Komolyan venném, amit mondasz, ha éppen nem lennél egyedül, ami szalagavató előtt kissé ciki... A volt barátoddal keringőzöl, mert nem találtál mást? - röhögött fel gonoszul, a csatlósai pedig követték a példáját, így hamarosan fülsüketítő viháncolás töltötte be a teret. - Nem mintha közöd lenne hozzá, de nem azért keringőzöm Zsoltival, mert nem találtam mást. De úgy hallottam, te bepróbálkoztál nála is. Igazán elkeseredett lehetsz... - Fogalmam sincs, miről beszélsz. Hidegen hagy Zsolti. - Mint ahogy te is őt - bólintott Kinga.

- Nem érdekel, mit beszélsz. - Na, ez fájt. Nem érdekel, mit beszélek? Mindjárt elsírom magam. - Tudjátok mit? - pattant fel Edina, és a többes szám használata miatt odanéztem, mert gondoltam, most jön a teátrális, „mindenkinek megmondom a magamét” hiszti. - Nem érdekel, hogy Zsolt mit gondol. Nem érdekel, hogy Ricsi ennyire ragaszkodik ehhez a csökötthöz... - Hé! - nézett fel Virág, miközben a bakancsát kötötte be. Edina figyelmen kívül hagyta a felháborodását, és folytatta, én pedig mosolyogva figyeltem, mert én következtem. - És az sem érdekel, hogy Cortez mikor szenvedett agykárosodást, amiért ezzel a színtelen, unalmas, átlagos, a nevét sem tudom, kivel jár. - Reni - mondtam segítőkészen. Edina vetett rám egy „szívből gyűlöllek” pillantást. - Azt hiszitek, érdekel? - fújtatott. - Igen, Edina, nagyon úgy tűnik - bólintott Kinga határozottan. - Hát, nem! Jobb, ha tudjátok, dobni fogom Andrist, és azzal fogok járni, akivel még soha, senkinek nem sikerült! - dühöngött. - Borell igazgató úr? - kérdezte Kinga. Annyira ösztönösen röhögtem fel, hogy gyorsan a szám elé kaptam a kezem, Virág azonban nem zavartatta magát, a nevetéstől lefeküdt a padra, és csak fogta a fejét. - Ha tudni akarod, akkor nem. Nagyon nem. - Na, akkor halljuk. Ki az, aki még szóba jöhet? Ki nem alázott még meg? - fonta össze a karját Kinga. - Dave - bökte ki büszkén Edina. - Huh - csúszott ki a számon, mire az a-s lányok odakapták a fejüket. - Mi van, talán problémád van? - kérdezte Edina idegbetegen. - Nem, dehogy. Sok szerencsét kívánok. Rád fér – feleltem őszintén, és ezt nem hántásnak szántam. - Majd meglátjátok. Az a-s lányok kicsörtettek az öltözőből, Tami utolsóként még visszamosolygott ránk, mi pedig megvártuk, hogy becsukódjon az ajtó, aztán kitört belőlünk a röhögés. - Ugye, ezt nem gondolja komolyan? - néztem döbbenten. - Dave? Dave az életben nem járna Edinával — rázta a fejét Virág hitetlenül. - Persze hogy nem. De próbálkozzon csak - forgatta a szemét Kinga. -Amúgy - rágta Virág a szája szélét. - Volt valaki, aki tetszett Dave-nek? Ezer éve ismerjük, de sose beszélt ilyesmiről. Furi. - Hát, a Mac cuccain kívül Dave-et talán Tami érdekelte múlt év végén - töprengtem. - Ááá, nem hinném. Nem is jártak - ráncolta a szemöldökét Virág. - Kérdezzük meg - javasoltam. - Ja, te úgyis tök jóban vagy Dave-vel, kérdezz rá. - bólogatott Virág. - Ne! - kiáltotta Kinga, mire mindketten csodálkozva fordultunk felé. - Mi? Miért ne? - Mert ne - ismételte. - Jó, de miért ne? - ismételtem én is. - Ne akarjátok tudni - mondta szigorúan. - Miért? Barátok vagyunk, simán megkérdezhetjük. - Ha jót akartok, akkor nem feszegetitek Dave-nél ezt a témát - tanácsolta Kinga, afféle „jobban jártok, ha hallgattok rám” stílus-ban. - De miért? Tudsz valamit? - csillant fel Virág szeme. Kinga sóhajtva fújtatott, aztán beletúrt a hajába. - Igen, lehet. - tíúúúúúú! - ugrándozott Virág. Hát, igen, előtte nem szerencsés titkokat vagy „nem mondhatom el” dolgokat említeni. Én türelmesen leültem a padra, Virág pedig rákezdett. „Mondd ' el, légyszi, mondd el, ajj, mondd már el, légysziii, kérlek, mondd el, ígérem, nem adom tovább, könyörgöm, mondd el, nemigaz mondd már el, ijjjj, szeretném tudni....” Ez ilyenkor egy végtelen folyamat, mármint Virág részéről, úgyhogy én hátradőlve hallgattam, és néztem Kinga arcát, várva, hogy elszakadjon nála az a bizonyos cérna. - Jó, hallgass már el, mert megőrülök tőled! - üvöltött bele Virág arcába, aki azonnal leállt, és rámeredt Kingára. - Azért ne kérdezzétek erről Dave-et, mert biztosan tudom, hogy nagyon régóta tetszik neki... Renáta. - Mi? - kérdezte Virág. - Mi??? - kérdeztem én is.

- Mostantól számolva kaptok két percet, hogy felfogjátok, és ne kérjétek, hogy ismételjem meg. Jól hallottátok. Annyira döbbenten néztem rá, hogy már-már úgy éreztem, vicces lehet az arckifejezésem. Hogy micsoda? Dave? Dave-nek én tetszem? Ez egy baromság. Ennek hangot is adtam. - Ez hülyeség. - Ó, már le is telt az idő? - nézett Kinga unottan az órájára. - Ez nem is igaz! - Most mit vársz? Hogy győzködjelek? Fogd fel, fogadd el, és tartsd a szádat, ha jót akarsz magadnak. Minden tekintetben. - Na, jó, de Dave? - ráztam a fejem továbbra is értetlenül. Kinga felkapta a táskáját, és kiment az öltözőből, mi pedig sietve követtük. Az agyam ezerfelé járt, és az sem segített a dolgon, hogy Virág állandóan olyanokat mondott, hogy „úúú, tényleg, mert akkor is Dave volt...” meg „aha, most már értem, miért mondta Dave”... A suli előtti társasághoz lépve feszengve álltam meg Cortez mellett, és miközben megfogtam a kezét, körbenéztem. Dave mosolyogva figyelt, és amikor kialakult a szemkontaktus, megkérdezte, hogy sikerült-e lefutnom az összes kört. - Hát. A végén összeestem, de megérte, mert ötöst kaptam - mondtam keserű mosollyal. Ez így nem fair. Dave annyira jó barátom, talán Arnold óta és Ricsi mellett a legjobb. Nem akarom, hogy szomorú legyen miattam, mert az nekem fáj. Ááá, ez az egész Kinga hibája! Miért mondta el? Ahogy Dave-et néztem, akaratlanul is elszomorodtam, mert tény, hogy soha, de soha egy pillanatig sem néztem rá úgy, mint fiúra, csakis mint barátra. És ez természetesen mindig is így lesz, hiszen nekem egyetlenegy fiú van a világon, és az Cortez. Viszont pokoli rossz érzés ezt így tudni. Elég kínos. Meg szomorú. Meg kellemetlen. Ááááá. És akkor a másik dilemma. Én ezt nem mondhatom el Corteznek. Márpedig Corteznek mindig mindent elmondok. De ha elmondom, kiadom Dave-et. De ha nem adom ki, akkor olyan, mintha sunnyognék. Cortez megállt a kapunk előtt, leállította a kocsit, és kérdőn fordult felém. - Oké, vagy van valami bajod, vagy ennyire beszorult a levegőd a futástól. Ha az utóbbi, akkor elviszlek orvoshoz. - Nem, csak gondolkoztam. De amúgy tényleg szúr. - Gondolkoztál - bólintott. -Aha. -Jó. Ha jutottál valamire, szólj. - Rendben. Köszi - hajoltam oda, és egy „holnap találkozunk” csókkal elköszöntem tőle, majd kinyitottam az ajtót. Aztán visszacsuktam. - Te akarnád tudni, ha az egyik barátnőmről kiderülne, hogy régóta tetszel neki? kérdeztem. Cortez összeráncolta a szemöldökét. - Kinga, ugye? - kérdezte, mire felnevettem, és nem bírtam abbahagyni, miközben folytatta. - Mindig sejtettem. Amikor olyan eszelősen néz. Vagy amikor felhív hajnali ötkor, azt ordítva hogy „ugye megvan a beadandód???”. - Ne hülyülj már, komolyan beszélek - törölgettem a szemem mert ez amúgy iszonyat nagy poén volt. - Oké, akkor komolyan - hagyta abba a hülyülést. - Nem, nem akarom tudni. Ami körülötted változik, az nem érdekel. Ami benned, az igen - mondta, én pedig bólintottam, és újra hozzáhajoltam, hogy megöleljem. Cortez megsimította a hajam, aztán, hm, elmerültünk kicsit abban, hogy... szeretjük egymást. Hazaérve a kőkorszakba, beléptem a barlangunk ajtaján, és net, illetve mobil híján segítettem anyunak vacsorát készíteni (nem bírok beszélni róla, még túl friss az élmény), aztán olvastam. Dave: 5/1* - ??? neee, ne már! Jacques: 5/4 - a szüleivel nem javult a helyzet, viszont egy csomóan örökbe fogadták az őszi szünetre. Alszik majd Corteznél, Ricsinél, Zsoltinál is két napot... megoldották. Karcsi: 5/5 - végül nem vette meg senki. Ez jő hír! Cortez: 5/5* - (L) Szúr az oldalam: 5/2 - ez meddig normális? Sorstalanság. 5/5 - az egyik legjobb film, amit valaha láttam. Csokis keksz: 5/5* - hűű! Most látom, hogy ott van az asztalomon. Éljen, nem halok éhen. Razzia: 5/1 - ha ma éjjel is bökdösnek a szüleim, insomniás leszek. Október 26., szerda

Beindult a halloween őrület. A pénteki buli egyre csak közeledik, így a pár nélküli diákok rákezdtek a „te jó ég, valaki hívjon már meg!!!” pánikra, a kilencedikesek a jelmezen stresszeltek, Gábor és Jacques folyamatosan a zenéket válogatták, Andrist pedig hagyták - Minket ez érdekelt a legjobban, merthogy a rocker ma csapzottan, a tegnapi ruhájában (Metallica pulcsi, bakancs, farmer, valami lánc az oldalán) érkezett. Mélyen a fejébe húzta a kapucniját, és semmire nem reagált, mert a zenelejátszóján folyamatos ismétlésre állította a Kiss I Was Made For Loving You dalát. Edina tehát komolyan beszélt tegnap: megunta a rockert, és ki is dobta. A teremben, ahogy mindannyian Andris köré gyűltünk, végre megtörtént, amire oly régóta várok. Lelkiismeret-furdalás és bűntudat nélkül lehetett Edinát becsmérelni. Ilyenkor, ha egy barát van bajban, ez simán belefér. - Figyuuuu - guggolt le a székére roskadó Andris elé Virág. - Ne legyél már szomorú, nem éri meg. - Ja. Végül is csak Edináról van szó - bólogatott Zsolti. A beszólását óriási röhögés kísérte. - Ember, szedd már össze magad. Tele van a világ „jó nőkkel” - próbálta felvidítani Robi is a barátját, akit még sosem láttunk ilyennek. Andris melankóliáját látva Monsieur Durand megkímélte a feleléstől, sőt Gazdag tanárnő is megszánta, így nem íratott röpdogát. A többiek kitörő lelkesedéssel fogadták a döntést. Macu megállapította, hogy szakíthatnának többen is gyakrabban, de erre Dave rávágta, hogy akkor kezdje ő, ha ennyire vágyik rá. Erre Macu inkább behúzta a nyakát, mi pedig továbbmentünk az anyaggal. Apropó Dave. Okozott egy átforgolódott éjszakát, amikor is végig azon agyaltam, hogyan kéne ezt a szituációt kezelni, mire rádöbbentem, a leghelyesebb az lesz, ha sehogy. Úgy teszek, mintha nem tudnék róla, és ha ezek után nem is lesz már minden ugyanolyan, mint eddig, legalábbis a részemről, azért valami hasonló még működhet. Vagyis nagyon remélem. Persze jobb lenne nem tudni, de ez ellen már nem tehetek. Ebédszünetben éppen a Cake I Will Survive című dala ment, a stúdiósok (Gábor és Jacques) a dalt Andrisnak ajánlották, megjegyzésnek pedig hozzátették, hogy „Edina, te dög", mire az egész suli füttyögött és tapsolt. Edina pedig ki sem jött a termükből, mivel ma közellenségnek számított. A dalt hallgatva beszélgettünk, Andris pedig kapucniban ült közöttünk, amikor egyszer csak felnézett, ledobta a csuklyáját, és kirántotta a füléből a fülhallgatókat. - Na - nézett fel. - Na, mi? - kérdezte Ricsi. - Ez is megvolt. Zúzunk a büfébe? - Mi? Mi az, hogy ez is megvolt? - néztem rá döbbenten. -Á, mindig akartam egy esős délelőttöt, amikor elhagytak és a kedvenc rockballadáimat hallgatom. Mondjuk, kellett volna hozzá borosta és valami pia, mint a filmekben, de így se volt rossz. - Azt akarod mondani, hogy jól vagy? - ráncolta a szemöldökét Kinga. - Én? — nézett fel Andris döbbenten. - Soha jobban. Amúgy meg le’hányom, hogy Edina kidobott - közölte a saját „stílusában”. A fiúkból kitört a röhögés, Virág ujjongva ugrándozott, Kinga elismerően bólintott, én meg csodálkozva néztem. Most komolyan, egész nap azért tette az agyát, mert ez egy jó filmjelenet lenne? Egyébként meg semmi baja? Említettem már, hogy Andris és Robi nem normális? - Hát. Örülünk, hogy jól vagy - mondtam mosolyogva. - Még valami - állt fel, és a nyitott teremajtóhoz lépett. - Edinaaa! - üvöltött át a folyosó másik oldalára, az a-sok termébe. Nem láttuk, de gondoltuk, hogy Edina megjelent az ajtóban, mert Andris röhögve folytatta. - Hallod. Tényleg bekajáltad, hogy kibuktam miattad? Menny- máár’! - kiáltotta vihogva. - Te éretlen barom! - hangzott Edina válasza. - Mondjad csak, úgy van. Mondjad - bólogatott Andris, aztán a kezében lévő palackot egész egyszerűen áthajította a másik terembe. - Talált, süllyedt! - kiáltotta büszkén. - Bunkó! - üvöltötte vissza Edina. - Na - Ez is egy szakítási mód. Valaki, lájk? - kérdezte Dave, és az egész jelenetet nyomta is fel a netre. Hát, igen. A probléma viszont a táncpróbán kezdődött. Krisz teljesen elszörnyedt, amikor a próba előtt mindenki egyszerre kezdett magyarázni arról, hogy változtak a dolgok. - Oké, oké, srácok, egyszerre csak egy. Ki nem akar többet kivel táncolni? - fogta a fejét. Kicsivel több mint egy hónappal a szalagavató előtt párcsere? Minden tanár álma. - Én a görénnyel - mondta... Andris.

- Álljál már le, hogy beszélsz? - szólt rá az egyik a-s lány. Na, erre megint mindenki üvöltözni kezdett. Cortez a lelátó legalsó sorában ült Ricsivel együtt, és nyugodtan beszélgettek, gondolván, ők ellesznek addig, amíg mindenki megöli egymást. - Jó, az biztos, hogy csere lesz, mer ilyen stílusban nem lehettek egy pár - értett egyet Krisz. - Akkor nekem ki lesz? - csillant fel Edina szeme, -Jó kérdés. Gondolkozom. Meg kell bontani egy régi párost - dobta fel az ötletet Krisz. Amit tíz másodperccel később el is vetett, mert mindenki, de mindenki hőbörögni kezdett. Olyan patáliát csaptunk, hogy zengett tőlünk az egész tesiterem, mindenki óbégatott, Zsolti pedig belelkesedett a veszekedéstől, és elkezdett áriázni (?), kihasználva a remek akusztikát. Őrültekháza volt, egészen magas szinten. - Mi ez a lárma? - lépett be Máday a terembe, mire mindenki odakapta a fejét. - Csóközön - intett Zsolti. - Nagy Pavarotti Zsolt! Miért hallom a hangodat a másik épületben? - Mert nagyon tetszik engem szeretni - felelte Zsolti. A mi osztályunk felröhögött, az a-sok viszont annyira beparáznak Máday- tól, hogy nem mertek még mosolyogni sem. Amatőrök. - Mi a probléma? - kérdezte Máday a tánctanárt, aki szintén nem ismeri még az ig. helyettest, így eléggé gyöngyözött a homloka, és feltűnően kapkodta a tekintetét. - Egy párost szét kell szedni, mert nem tudnak együttműködni. - Kik azok? - pásztázta a tömeget Máday. - Edina és Andris. - Jó. Akkor tegyünk pontot a végére. December harmadikán szalagavató. Közben van egy őszi szünet, a hétvégék, tehát alig van idő a próbákra. A következő lesz. Mindenki marad az eredeti partnerénél. Az sem érdekel, ha nem bírnak egymásra nézni. Letáncoljátok azt a négy percet, és nem lesz veletek gond, különben életetek végéig emlékezni fogtok arra a napra, és garantálom hogy nem az lesz az emlék, hogy ki volt a partneretek. Antai- Kelemen, Pósa, vége a szünetnek, felállni. Rendeződjetek párokba! Most! - üvöltötte. A visszhangnak köszönhetően ezt vagy négyszer hallottuk, úgyhogy igazából így hangzott: most, mossst, mosssssst, mosssssssst. Klassz. - Na! Erről van szó. Ami pedig az osztálytáncot illeti. Az a osztály következő próbáját megnézem, ami ugye holnap lesz, és a b osztályét pedig... mikor van a ti próbátok? - kérdezte. - Nekünk nincs - felelte a legbátrabb, Kinga. - Hogy mi? - szaladt fel Máday szemöldöke a plafonig. - Mi nem táncolunk - ismételte Kinga. Vihar előtti csend következett. - Na ide figyeljetek, 12/b! - ordította el magát, ahogyan azt vártuk is. Kaptunk rendesen. Mádayval nehéz vitatkozni, de nem lehetetlen. Miután közölte, hogy ez kötelező, mi rávágtuk, hogy nem fogunk bohóckodni valami nevetséges számmal, mint az a-sok. Hát, nem akartuk megsérteni őket, de komolyan. Valami step-up jelenetet adnak elő, ami azért kínos, mert egy táncos sincs az osztályukban, úgyhogy látványos elemek és színvonalas produkció helyett majd izzadságszagú próbálkozást mutatnak be, plusz, azt hiszem, Krisztián a hátán fog pörögni, ha addigra begyógyul a sebe, merthogy lejött róla a bőr a legutóbbi próbájukon. Máday erre kijelentette, hogy megérti, de akkor is elő kell adnunk valamit. Mi meg mondtuk, hogy nem. Ő meg, hogy de bizony. És ezzel ment el a keringőpróba, nem jutottunk egyről a kettőre, mindenki veszekedett, kiabált, idegeskedett vagy éppen röhögött. Oké, Andris és Robi nem vette annyira komolyan. - Akkor megmondom, mi lesz. Vagy kitaláltok valamit és előadjátok, vagy nincs keringő sem - jelentette ki az igazgató- helyettes. - Hőőőő - hördült fel a teremben lévő összes lány elég mély hangon, talán gyomorból. Igen, ez bizony zsarolás volt. - Az őszi szünet alatt gondolkozhattok, hogy mit adtok elő és hogy ki vesz részt benne. - Jó, akkor majd Kinga kiáll egyedül szavalni - legyintett Zsolti. - Csak nem gondolod, hogy elviszem ezt egyedül??? - háborodott fel Kinga. - Na, akkor ezt megbeszéltük - vigyorgott Máday eszelősen, és kifelé indult a tesiteremből. Kitárta az ajtót, aztán egy pillanatra visszanézett. - Ó, és 12/b! A ti esetetekben kérem az ötletet, jóváhagyásra. - Na, ez jó. Akkor ugrott a tervem - ciccegett Robi. - Ugye, egy pillanatig sem hitted, hogy megvalósul a fantáziádban élő kép, miszerint bikiniben fogunk labdázni? - nézett rá Kinga. - Volt rá egy kis sansz. Ugye? - forgott körbe Robi.

- Nem, nem volt - ráztam meg a fejem nevetve. - Basszus, most ezzel kell táncolnom? - mutatott Andris Edinára, aki idegesen magyarázott Krisznek, hogy csináljon valamit. Ők leragadtak ott, hogy együtt kell keringőzniük. - Ajj már, lejárt a táncóra - biggyesztette le a száját Virág. - Hogy ebből mi lesz decemberben? — kérdeztem a hajamba túrva. - Reni, egy biztos. Nézettek leszünk a YouTube-on - állt meg mellettem Dave, és mosolyogva átölelte a vállam. Én meg visszamosolyogtam, de közben kihúztam magam az öleléséből, sajnos feltűnőbben, mint terveztem. Dave összeráncolt szemöldökkel nézett rám, aztán, mintha mi sem történt volna, gyorsan elköszönt az unokanővérétől. - Ez jó táncpróba volt, viszlát szünet után - kiáltotta Macu Krisznek. - Csoki! - köszönt el Zsolti is. Edina továbbra is a tánctanárunknak magyarázott, a többi a-s lánnyal egyetemben, Andris és Robi kicsit távolabbról „fúúúúj”-oltak nekik, az a-s fiúk szétszéledtek, Virág egymagában keringőzött, Ricsi Cortezzel félreállva várt, a lelátón pedig Kata és Gábor ücsörögtek és beszélgettek. Néztem őket egy darabig, Gábor komolynak tűnt, mint mindig, Kata viszont őrülten jókat nevetett mellette, úgyhogy biztos jól szórakoztak. Amikor észrevettek, mindketten intettek, én pedig vidáman visszaintegettem, aztán odamentem Cortezékhez. - Mehetünk? - kérdeztem. - Ja, csak összeszedem Emót. Az előbb itt pörgött - mondta Ricsi. - Emó, elég lesz már, elszédülsz. Gyere, menjünk. -tíúú. Forog a világ - állt meg Virág, aki tényleg eléggé túlpörgött, a szeme is olyan zavarosnak tűnt, úgyhogy vártunk pár pillanatot, amíg kitisztult előtte a kép. Már amennyire Virágnál tiszta szokott lenni. Cortez telefonjáról rácsörögtem anyura, hogy megkérdezzem, elmehetünk-e mekizni. Mármint én is mehetek-e, merthogy nem tudtam, a büntim pontosan mire terjed ki. Anyu kicsit megenyhült, talán annak köszönhetően, hogy délután négykor és nem hajnal négykor beszéltünk erről. Úgyhogy mehettem. A tizennyolchoz közeledve hálás vagyok, hogy elengedtek. Haha. A mekiben kicsit félreálltunk, hogy megvitassuk, ki mit eszik. - Uuu, úúúú! Mi van a „hepimílhez?” - állt lábujjhegyre Virág, és úgy nézelődött tovább. - Oké, összesen ennyi zsém van - turkált Ricsi a zsebében. - Hagyd - szólt rá Cortez. Ricsi rögtön tiltakozni kezdett, én meg úgy éreztem, ennél a beszélgetésnél nem kell jelen lennem, ezért diszkréten félrevonultam Virággal, hogy segítsek neki választani, milyen játékot kérjen. - Üljetek le, visszük, jó? - szólt rám Cortez, én pedig bólintottam. Persze hogy meghívta Ricsiéket is. Virággal leültünk egy asztalhoz, és a pénteki halloween buliról beszélgettünk, aztán nem sokkal később meg is érkeztek Cortezék, egy halom kajával. - Happy Meal Virágnak - tette le a tálcát Virág elé. - Úüú, koszi - esett neki azonnal a doboznak. - És Afrika egyhavi élelme Reninek - rakta elém a másik tálcát. - Nagyon vicces - nevettem fel „sértődötten”, és kivettem a Big Macem a dobozából. - Miért én eszem a legtöbbet? Ez így kicsit ciki - néztem körbe, konstatálva, hogy előttem van a legtöbb étel. - Mert nálunk otthon is van kaja - harapott bele Ricsi a hamburgerébe. - Jogos - bólintottam. Ez így igaz. Nekem jár a Big Mac, tekintettel arra, hogy minden áldott nap túlélem anyu próbálkozását. - Ricsi, te minek öltözöl pénteken? - kérdeztem. - Michael Myers - felelte. - Ööö... Bővebben? - húztam el a számat, mert tippem sem volt, hogy ez mit jelent. - Ren, ne csináld már - hőkölt hátra Ricsi. - Michael Myers. Halloween. Maszkos gyilkos... Semmi? - kérdezte. - Nem, semmi - ismertem be, hogy tippem sincs, miről beszél. Ricsi kérdőn Cortezre nézett. - Ember, mi van a barátnőddel? - Mozianalfabéta - legyintett Cortez. - Hé, nem is! Egy csomó híres filmet láttam - védtem meg magam, és segítségkérően Virágra néztem, aki csak nevetgélt, ezáltal totál igazat adott a fiúknak. - Ez azt jelenti, hogy látta a Ben Hun, - fordította le Cortez a mondandómat. - Wow, Ren, az nem semmi - „dicsért” meg Ricsi. - Oké, akkor te ez a Myers leszel. És Virág?

- tíú, az enyém nagyon tuti. Chucky leszek. A gyilkos baba. Csíkos póló, kantáros farmer, vörös hajszínező éééés brutál smink. - Aha - mondtam értelmesen. Mivel Ricsi és Cortez röhögveI bólogattak, azon tűnődtem, most vagy nekem volt fura gyerekkorom, hogy ez a film kimaradt, vagy nekik, amiért látták. Érdekes felvetések. - Na, és ti? - kérdezte Ricsi. - Ghostface, Reni pedig Casey - vigyorgott Cortez, mire Ricsi elismerően bólintott. - Én erről nem igazán tudok. És azt sem, hogy mit jelent. - Sikoly - közölte Virág egyértelműen, aztán azonnal magyarázni kezdtek, hogy ez mit jelent, ki, kicsoda a filmben és milyen jelmez kell. Oké. Tehát akkor tömören, én egy áldozat leszek, világosdrapp pulcsiban, amit Virág majd jól „összeművérez” nekem, szőke, rövid paróka és egy hordozható telefon a kezemben. Nekem jó, úgysem volt ötletem. Osztálytánc: 5/? - most komolyan, ilyen hátránnyal kitalálni valamit, lepróbálni és előadni??? No comment. Sikoly: 5/1 - kéne a net, hogy utánanézzek. Kinga: 5/4 - találékony lány, hívott a vonalason. A 21. században olyan ritkán csörög földi vonal, hogy vacsora közben anyuékkal sokáig néztünk egymásra, hogy ez vajon mi lehet. Amúgy Kinga valami olyasmiről hadart, hogy holnap számít rám a tüntetésen. Mi??? Andris és Edina: 5/1 - hű. Hát, oltják egymást rendesen.Mi lesz ebből a szalagavatón? Cortez: 5/5 - annyira rendes, tényleg, szó nélkül meghívta Ricsiéket, totál természetesnek veszi. Október 27., csütörtök Ha a mai napot egy mondattal kéne jellemezni, akkor: „It’s raining men!” Reggel kiléptem a kapun, és felnézve láttam, hogy szürkésfekete felhők borítják az égboltot. Ami annyira nem meglepő, hiszen október vége van, azonban ma ez az infó fontos szerepet kap még. A suli előtt Dave éppen őrülten nagy sztoriban volt, ugyanis letöltött az iPhone-jára valami GPS alkalmazást, és azt mesélte, hogy tegnap este elnavigáltatta magát egészen Rómáig. - Dave, legalább csinálj úgy, mintha nem ez lenne a legjobb szórakozásod - vihogott Zsolti. - Ez igenis érdekes volt. Hallgasd csak - nyomta Zsolti füléhez a mobilt, aki egy „hagyjál már” beszólással arrébb sétált inkább. Dave azonban nem adta fel, őt nem olyan fából faragták, és Macuval együtt kitalálták, hogy most „elmennek” Tokióig. - Jó utat - biccentett Cortez. - Ezzel ellesznek vagy a hatodik óráig. - Kinga egyenesen felénk tart, és olyan fejet vág, mint amikor akar valamit. Én mondom, futás - tanácsolta Zsolti riadtan. - Mi? - fordultam körbe. És már ott is álltam egyedül, Virággal, a többiek felszívódtak. - Hová mentek ilyen gyorsan? - kérdeztem. - Leléptek - vigyorgott Virág. - Renáta, Virág - állt meg Kinga. Tényleg, az arca ilyenkor nagyon feszes, és a tekintete olyan tébolyodott. Tessék. Számítok rátok - nyomott egy-egy köteg szórólapot a kezünkbe. Lenéztem, és gyorsan elolvastam a felhívást. Élőlánc az állatkínzás ellen. Minden szünetben, a Szent Johanna gimi udvarán. - Osszuk szét? - kérdeztem. - Nem, Renáta, tedd el emlékbe! Persze hogy oszd szét. Te jó ég! - Rendben. De biztos az udvarra akarod szervezni? Esni fog néztem baljósan az égre. - Igazad van, akkor megvárom, hogy június legyen, amikor megfelelő az időjárás a spontán demonstrációra. Hiszen az állatkínzók is csak jó időben bántják az állatokat... - Jó, megértettem, nem érdekel téged, hogy esni fog. Elég ennyit mondani, nem kell állandóan gúnyolódni. - Abban meg mi lenne az élvezet? - kérdezte csodálkozva. Az aulában osztogatni kezdtük a szórólapokat. Az emberek nem szívesen vesznek el szórólapot, így mindenki a saját stílusában tukmálta rá a diákokra a papírt. Én a „Szia, tessék, olvasd el, szeretettel várunk az udvaron” mondattal próbálkoztam, Virág az „Úú, megfognád egy pillanatra? Koszi. Ja, nem, már nem kell, a tiéd. Hihi” trükköt vetette be, Kinga pedig magát adta, ő egyszerűen ennyit mondott: „Vedd el! Azt mondtam, VEDD EL!” És igen, az övé volt a leghatásosabb. Akiket rögtön be tudtam szervezni: Karcsi, Flóra, Kata és a két 9/b-s lány, Berni és Judit. Még Jacques és Gábor jöhetett volna szóba, de ők sulirádiósok, a szünetet a stúdióban töltik, úgyhogy ezzel ki is fújt az összes biztos ember. Ezek után a folyosón próbálkoztam, adogattam a lapokat, a legtöbben olvasás nélkül

gyömöszölték a táskájukba, voltak azonban, akik a szemem láttára gyűrték össze, és röhögve kidobták. Igen, Kitti és a 9/a-s lányok. - Legalább a teremben dobjátok ki, ne előttem - szóltam utánuk csalódottan. Kitti és a csapata megálltak, és lekezelően visszanéztek rám. - Nem te mondod meg, hogy mit csináljunk. Majd pont egy ilyen kézfogós dologban fogok részt venni az udvaron. Mi értelme? És amúgy is, hűvös van, a hajam pedig totál tré lesz, ha megázik - közölte. - Tudod, példát vehetnél a nővéredről — jegyeztem meg keserű mosollyal. - Ó, persze. A tökéletes nővéremről. Aki éjjelig szórólapot gyárt, hogy aztán pár nyomi társával egy olyan tüntetést szervezzen, aminek az égvilágon semmi értelme. Most komolyan. Jobb lesz ettől a világ? Hagyjuk már. - Nem, a világ nem lesz jobb. De jobb ember leszel tőle. - Te valami irodalmi gyík vagy, hogy ilyen szépeket mondasz? - nézett rám felvont szemöldökkel. Hogy mi? Irodalmi micsoda? Mi van ezekkel a kölykökkel??? - Oké, Kitti, inkább hagyjuk. Azt hittem, lehet veled értelmesen beszélni - legyintettem. - Velem lehet. Csak nem neked. Komolyan mondom, kezdtem megalázva érezni magam. Nekem támadtak a kilencedikesek. Vááá! - Oké, lányok, ezt most fejezzük be - mondtam bölcsen. Azt hiszem, bölcsen. - Szerintünk is. Inkább szólj a barátodnak, hogy jelölje Face-en, hogy kapcsolatban van. Vagy nem vállal fel? Bocs, ha beletiportunk a lelkivilágodba - hadarta Kriszti gúnyos vigyorral. Említettem már, hogy édik ezek a kilencedikesek? - Én erre csak azt tudom mondani, hogy nézegessétek tovább a Facebookon mások profilját, én mentem élni a saját életemet - azzal hátat fordítva nekik, otthagytam őket. Hogy némelyek nem tudnak túllépni azon, hogy két ember között akkor is működhet harmonikus kapcsolat, ha ezt nem jelzik a neten... OMG. A terembe lépve letettem a tanári asztalra a szórólap kupacot, és felültem a padomra. Cortez felnézett a telefonjából, és rám mosolygott, mire megerőltettem magam, és visszamosolyogtam. Nem akartam elmesélni neki, hogy Kittiék szétaláztak. Az azért ciki lenne. És azt pedig főleg nem akartam, hogy Kinga tudja. Van elég baja a húgával. Abban egészen biztos vagyok. - Szétosztottad? - lépett be a terembe Kinga. - Igen, a legtöbbet - bólintottam. - Rendben. Akkor első szünetben kezdjük. Megfenyegettem pár diákot, úgyhogy biztosan jönnek - mondta, én meg elmosolyodtam. Talán az elmúlt években sokszor éreztem úgy, hogy Kinga gonosz. Hogy bunkó. Hogy kegyetlen. De nem, ez nem így van Kinga a legjobb ember, akivel valaha találkoztam. Őt megismerve jöttem rá, hol kezdődik az igazi gonoszság. Nem nála. Nagyon nem. Feleszméltem a bambulásból, és akkor döbbentem rá, hogy Kinga előttem áll és folyamatosan magyaráz. Azt hiszem, valami bundáról, hogy milyen módon készítik. - Mit bambulsz? Nem érted? Elevenen megnyúzzák az állatokat! - höbörgött tovább. - Aha. Mondtam már, hogy baromira fogsz hiányozni? - kérdeztem elgondolkodva. Na, Kingát ritkán látom megdöbbenni, de most megállt benne a levegő. - Mi van? - kérdezte totál lefagyva. - Ha elballagtunk. Hiányozni fogsz. Komolyan. - Te jó ég, Renáta, már megint mit olvasol, hogy ennyire szentimentális hangulatba kerültél? Hagyjál már a hülyeségeiddel - hebegte, de úgy láttam, kicsit zavarban van, úgyhogy inkább ott hagyott, és Zsoltival kezdett el vitatkozni, aki azzal szekálta, hogy „akar egy nercbundát”. Kinga tombolt, Zsolti röhögött, a rockerek pankrációt néztek a tévében, Virág Ricsi ölében ült és megállás nélkül a sulirádióból szóló The Carbonfools Hideaway című dalát énekelte, Macu és Dave valahol „Oroszországban jártak” a GPS-szel, én pedig odaléptem Cortezhez, és szorosan átöleltem. - Minden oké? - kérdezte. - Persze — sóhajtottam. - Csak... Nem szeretem a kilencedikeseket. - Szétcsapjak köztük? - Nem, dehogy, nem azért. Hanem, mert... Ők most kezdik ezt az egészet. Nem is tudják, milyen szerencsések - néztem körbe szomorúan a teremben, és összeszorult a szívem annak a lehetőségétől, hogy a közös életünk lassan véget ér. Az idilli pillanat kábé eddig tartott, mert két másodperccel később Andris felállt a tanári asztalra, és a földön fekvő Robira ugrott. Annyira tudtam, hogy ők nem nézhetnek csak úgy pankrációt, mert tuti, hogy kipróbálják...

Vladár becsapta maga mögött az ajtót, úgyhogy azonnal a helyemre ültem. - Rentai néma csendben olvas és egy hangot nem ad ki csengetésig! - kezdte el az óráját. - Rendben. - Mondom, egy hangot sem! - szólt rám újra. Aha, szóval ez csel volt. Csak némán bólintottam, előszedtem a Quo Vadist, fellapoztam, és szófogadóan belemerültem a könyvbe. Velem együtt még Gábor, Virág és Kinga volt az, aki fixre tudta a választott szakot, így Vladár a többiekkel foglalkozott. Azt hiszem, még nem is volt ennyire zökkenőmentes órám Vladárral. Hogy is van a Casablanca vége? Megvan. „I think this is a beginning of a beautiful friendship.” Igen. Talán egyszer még „öribarik” is leszünk. Haha. Amúgy ehhez még annyit tennék hozzá, hogy minden bizonnyal überciki, hogy Cortez kedvenc filmjeit még hallásból sem ismerem, a nagymamájával azonban egyezik az ízlésem. Tényleg a Casablancából idézgetek??? Csengetéskor azonnal lesiettünk a lépcsőn (szomorúan néztem a büfénél kígyózó sorra. El fogják vinni az összes minyont! ), és kimentünk. Az udvar közepén megálltunk, majd Kinga nyújtotta a kezét, mire megfogtam. A másik oldalamra Virág állt, hamarosan pedig megérkezett a többi „önkéntes” is, úgyhogy kezdett összeállni az élőlánc. Az udvaron lévő diákok kérdőn néztek ránk, többen nem értették, hogy pontosan mit művelünk kézen fogva, néma csendben, de hát, gondolom, csak rájöttek, hogy ennek az egésznek van valami célja. Máday kijött az ajtón, és összeráncolt szemöldökkel nézett ránk. - Mit műveltek? - kérdezte, gyanúsan méregetve a szerveződést. - Élőlánc az állatkínzás ellen - felelte Kinga határozottan. Máday átgondolta a hallottakat, aztán körbefordulva ordítani kezdett - Miért nincs itt az iskolaújságból egy riporter sem? Miért nem csinál Renáta helyett senki felvételeket? Ébresztő! Máday hatására természetesen a legtöbb suliújságos mozgolódni kezdett, és miután mobillal lefotóztak minket, jó páran jegyzetelgettek arról, hogy mi folyik itt. Egyébként Máday az ilyen ötleteket mindig támogatja, nemcsak a suliújságosokra szólt rá, hanem pár diákra is, hogy „azonnal álljon be a láncba”, sőt volt akinek azt az utasítást adta, hogy időnként kérdezze meg tőlünk, nincs-e szükségünk valamire. Miközben csendben kiálltunk az állatkínzás ellen, én rosszat sejtve figyeltem az eget, ami szürkén sötétlett felettünk. De megúsztuk az első szünetet eső nélkül. Sőt ebédszünetig mindet. Akkor viszont elkapott bennünket a zuhi. Az egész úgy volt, hogy mi az udvar közepén ácsorogtunk, egymás kezét fogva, a tanárok büszkén sétáltak el előttünk, Baranyai totál odavolt, főleg Kinga „save the animals” pulcsija tetszett neki, de eleve szörnyen büszke volt ránk. Legalább húszán álltunk a láncban, Gábor és Jacques pedig kedveskedett nekünk klassz zenékkel, hogy ne unatkozzunk (küldtek nekem egy Beatles dalt V), a többiek pedig a pad körül, a szokásos helyükön töltötték a szünetet. Aztán valami a fejemre hullott, és nagyot csattant a hajamon. Mivel mindkét kezemet fogták, csak elhúztam a számat és felnéztem az égre. A következő esőcsepp már az orromra zuhant. - Esik. - Renáta, ez egy néma tüntetés! - sziszegte Kinga idegesen. Hát jó, akkor csendben maradtam. De a következő pillanatban Virág nézett fel. - tíúú. Asszem, esik az esőőő - nyávogta. Ekkor már mindenki felfelé pislogott, a farmerdzsekiken pedig egyre sűrűbben jelentek meg az esőfoltok. Hamar mozgolódás kezdődött, ami miatt Kinga kénytelen volt kiereszteni a hangját. - Aki megijed egy kis esőtől, az húzzon is innen, semmi keresnivalója az élőláncban! Amatőrök! Ekkor már tényleg esett. Egy páran, nem törődve Kinga gyilkos tekintetével, megbontották a láncot és befutottak az árkádok alá, mi, többiek pedig összébb álltunk, és újra megfogtuk egymás kezét. Az ég totál beborult, az eső szakadt, mi pedig áztunk. Dave és Macu beszaladtak az árkádok alá, ők túlságosan féltették a kütyüiket az esőtől, Zsolti azonban tovább focizott Cortezzel, Ricsi pedig a pádon ült, mintha mi sem történt volna. - Nem zavar, hogy szakad az eső? — kiáltotta Bálint, aki a kilencedikesekkel ácsorgott az árkádok alatt. - Az esőt nem zavarja, hogy itt ülök? Én voltam itt előbb - felelte Ricsi. Folyt az arcomon a víz, a hajam a fejemre tapadt, és a ruhám is kezdett átázni, de mivel úgy tűnt, ez senkit nem tart vissza, én sem kezdtem hisztizni. Cortezre rátapadt a pulcsija, és az arcába hulltak a vizes tincsei, miközben visszarúgta Zsoltinak a labdát. Wow. Ezért a képért simán megérte megázni, mivel szívdöglesztően nézett ki. Totál elbambultam, aztán már csak arra lettem figyelmes, hogy a két rocker kiront az udvarra, és kiszaladnak az esőbe, ami egyébként úgy ömlött, mintha dézsából öntenék. Mindenki feléjük fordult, aztán Andris a bakancsával páros lábbal beleugrott az egyik pocsolyába, mire a víz nagyot fröccsenve beterítette az egész farmerét.

-Támadááás! - kiáltotta Robi, és követve „értelmes” barátját, szintén beleugrott egy tócsába. A stúdiósok kapcsoltak, és azonnal zenét váltottak, Geri Halli- Well It’s Raining Menje csendült fel, ami megadta az alaphangulatot egy óriási megázáshoz. Andris és Robi egymásra rugdosták a vizet, Zsolti véletlenül (?) elrúgta a labdát, és ezúttal kilőtte Karcsit a sorból, aki hátrazuhanva a fűbe huppant, és kérdőn nézett körbe. Cortez a vizes hajába túrva röhögött rajtuk (ázott külseje és nevetése egyben, azt hiszem, egymillió pontot érdemel), Ricsi a raszta tincseit rázta, hogy kijöjjön belőle minden víz, Virág pedig kilépett az élőláncból, és ugrálni kezdett az esőben. Az árkádók alatt álló „sótlan” diákok döbbenten és kissé irigykedve figyelték azokat, akik a szakadó eső ellenére tomboltak az udvaron, Dave pedig az egészet vette mobillal. Virág példáját követve egy csomóan kiszálltak a láncból, és a pocsolyákba ugrálva, a vizet egymásra rugdalva röhögtek, és mivel Karcsit kilőtték, végül hárman maradtunk. Kinga, Kata és én. Mi voltunk az állatkínzás ellen, a többiek mind az esőben tomboltak. - Elég legyen ebből! - rontott ki Máday az udvarra. - Fejezzétek be! Bernáth! Mit keresel a földön? Azonnal állj fel, és mindenki jöjjön be az esőről!!! Andris „sárangyalkát” készített éppen, hanyatt vágta magát, két kezével és lábával pedig vadul kalimpált. Tiszta sár volt, ahogyan egyébként mindenki. Brutálisan megáztunk, Máday dühöngött, a zene üvöltött a hangszórókból, mindenki a másikon nevetett, az eső pedig csak szakadt, rendületlenül. Mindent összevetve iszonyatosan jó hangulatban telt az ebédszünet, mi pedig iszonyatosan megázva érkeztünk az angol nyelvi előadóba. A vizes tornacipők gumitalpai nyikorogtak járás közben, mindenki átvette a Szent Johanná-s egyen-melegítőfelsőjét, de nem sokat számított, mert a hajunk, pólónk, farmerünk és cipőnk is totál átázott. Mr. O’Realy megrökönyödve nézett végig a csapaton, és tanácstalanul töprengett, hogy mit csináljon velünk. Merthogy nem ülhettünk két órát még a suliban csuromvizesen. Végül lediktálta a házit, és kérte, hogy azonnal menjünk haza, mert inkább ezt az órát igazolja, mint hogy hetekig ne lásson minket, amiért az ő óráján kaptunk tüdőgyulladást. A legjobban persze Dave és Macu járt, akik szárazak is voltak és még lóghattak is. Hazaérve lerúgtam magamról a Converse-em, ami tocsogott a víztől, aztán lezuhanyoztam, és bár tudom, hogy figyelni kell a vízfogyasztásra és nem ér pazarolni, ezúttal legalább tíz percig folyattam magamra a forró vizet. És csak reménykedni tudok,hogy megúszom a felfázást. Anyu kicsit meglepődött, amikor hazaérve otthon talált. -Renáta! - nézett rám szúrós szemmel. -Nem, nem... - vágtam a szavába, mielőtt még „lógósnak” bélyegezne -, elengedtek minket angolról és infóról, mert megáztunk ebédszünetben. - Igazán? - vonta fel a szemöldökét. Kicsit kétkedőnek tűnt. - Tényleg - biccentettem, és elmeséltem az egészet, úgy, ahogy volt. Az élőláncot, a megkínzott állatokat, az eleredő esőt és ami utána jött. Mármint a káoszt. Anyu halványan elmosolyodott, aztán mégis szigorú arckifejezést erőltetett magára, és közölte, reméli, nem fáztam meg. - Nem, szerintem nem — erősködtem, aztán eszembe jutott, hogy ha már ilyen jól elcsevegünk, megpróbálhatnám visszaszerezni a cuccaimat. Anyu, holnaptól őszi szünet van, és tudom, hogy büntetésben vagyok, de azért jó lenne, ha tudnám tartani a kapcsolatot a többiekkel. Kinga elutazik, Dave Twitterén követhetném az eseményeket, Virág az apukájával lesz... Anyu sóhajtva nézett rám. - Rendben, visszakapod. - Köszönöm! - csillant fel a szemem azonnal. - De ez nem jelenti azt, hogy nem haragszunk a történtek miatt! - kezdte a lelkiismeret-furdalásos részt. - Tudom. És sajnálom - mondtam őszintén. Anyu a bűnbánó arcomat látva végérvényesen megenyhült, és megkért, hogy segítsek kipakolni a szatyrokból. Pakolás közben (tudnom kéne, hol tartjuk a paprikát? Szerintem rossz helyre tettem) anyu faggatni kezdett. - Cortezzel minden rendben? — érdeklődött. - Hát, nagyjából. Bár most kicsit keveset tudtunk beszélni sulin kívül, mert valamiért nem tudtuk felhívni egymást - emlékeztettem arra, hogy elzártak a külvilágtól. - Ne ironizálj - szólt rám. - Elnézést - fojtottam el a nevetést. - Szóval most minden oké. Csak a szülei még nem tudják, hogy végül nem költözik el' Személyesen akarja elmondani nekik. Majd a téli szünetben.. - Értem. Azért, gondolom, számítanak erre a döntésre. - Nem tudom. Nem biztos - húztam el a számat. - És biztosan maradni akar? - kérdezte anyu.

- Azt mondja. - Megindokolta? - kérdezte, én pedig bólintottam. Anyu felvont szemöldökkel nézett rám, és megkérdezte, amit tudtam, hogy meg fog kérdezni. - Miattad döntött így? Nem válaszoltam rögtön, hanem sokszor, egymás után átgondoltam és módosítottam a válaszom. Nem szerettem volna magamat okolni Cortez döntéséért, így megpróbáltam még pár indokot felsorakoztatni amellett, hogy Cortez valójában miért marad. Csak sajnos nem volt sok. Sőt. - Igen, azt hiszem, leginkább miattam - ismertem be. Anyu nem lepődött meg, inkább amolyan „gondoltam” stílusban biccentett. - Viszont, nem tudom, mennyit számít neki, de én azt mondtam, ha szeretne elmenni, én maximálisan támogatom. - Te azt mondanád, menjen el? - csodálkozott anyu. - Igen - feleltem teljes bizonyossággal. - Azt hittem, „nem tudsz élni nélküle” - mosolygott kedvesen, mintha csak szórakoztatná ez a „tiniszerelem” dolog. - Nem azt nézem, hogy velem mi lesz - mondtam, mire anyunak felszaladt a szemöldöke, és nagyon ügy tűnt, most megdöbbentettem. - Ó - bukott ki belőle, én pedig széttártam a karom. Apu ekkor érkezett haza, és látva, hogy valami komoly dologról lehet szó, megállt előttünk, és kérdőn kapkodta köztünk a fejét. - Mi a baj? Megint szökik? - kérdezte riadtan. Mosolyogva megráztam a fejem, anyu pedig hamuszürke arccal fordult apuhoz. - Rosszabb. Felnőtt a gyerek - mondta halkan. - Mi? Mióta? - döbbent meg apu, afféle „már megint lemaradtam???” nézéssel. Nem hiszem, hogy ez olyan momentum, mint az első lépések, tehát erről nem lehet csak úgy „lecsúszni”, ráadásul nem is értettem, hogy anyu hogy érti ezt. - Mióta? - kérdezett vissza szomorúan. - Amióta nem egy szerelmes kamasz. - Mi? Szakítottatok Cortezzel? - értetlenkedett apu. - Dehogy szakítottak - rázta meg a fejét anyu. - Ellenkezőleg. Azt hiszem, most már komoly a dolog. Hogy ezt honnan vette, miből állapította meg és egyáltalán hogyan, azt nem tudom. Az viszont biztos, hogy anyuék nézéséből és beszélgetéséből egyértelműen arra következtettem, hogy megrémültek attól, ami velem és Cortezzel történik. Talán az riasztotta meg őket, hogy Cortez miattam mond le arról, hogy Amerikába költözzön. Talán az, hogy én lemondanék a kapcsolatunkról, csak hogy neki jó legyen. Vagy talán az, hogy ezt szülők és felnőttek kizárásával csupán ketten meg tudtuk beszélni. Vagy ez mind, egyben. Fent, a szobámban bekapcsoltam a mobilom, vártam egy kicsit, mert az elmúlt napokban jött pár sms-em Virágtól, Ricsitől és Katától is, majd benyomtam a gyorshívást. - Újra a civilizációban? — kérdezte Cortez köszönés nélkül. - Igen. Nagyszerű érzés - nevettem el magam. - Örülök. Otthon minden oké? - Ahogy vesszük. A szüleim most bepánikoltak, mert kitalálták, hogy felnőttem, úgyhogy ezzel vannak elfoglalva. - Aha - mondta furán, és azt hiszem, nem teljesen értette, hogy most éppen mi van, de ezért nem hibáztathatom, sokszor én sem értem, pedig részese vagyok. - Géped is van? - Igen, visszakaptam a laptopom. - Akkor hajrá. Mit fogsz csinálni? - Lássuk csak. Először is, guglizok egy Sikoly-jelmezt holnapra, és megnézem, hogy kéne kinéznem. Aztááán. Egy csomó mindent meg kell néznem a Wikin, utána Kvízpart, mert biztosan megdöntötték a csúcsom irodalom kategóriában. Megnézem, hogy van-e új könyves kérdés a gyakorikérdéseken, közben pedig benyomok egy Beatles-albumot - ismertettem a tervem. - Fura vagy - nevetett fel. - Miért? - nevettem el magam én is. Más nem ezt csinálja többnapi netelvonás után? Akkor mit? 9/a: 5/1 - ha lehet, még ennél is jobban kerülöm majd őket. Megáztunk: 5/1* - de mennyire! Huppsz. YouTube: 5/5 — Dave feltöltötte a mai esős videót a saját csatornájára. Megnéztem, és, hát, borzalmasan jól sikerült, rengeteget nevettem rajta. Kutyasétáltatás: 5/4 - Virággal este kivittem megsétáltatni Claude Bukowskit, közben meg odaadta a „művért” a holnapi jelmezemhez. Ööö... Oké.

Anyuék reakciója: 5/? - nem tudom, miért gondolják, hogy felnőttem, én nem érzem. Elvégre éppen művért kenek a vajszínű pulcsimra. Vagy nem ilyesmire értették? Érdekes. Holnaptól őszi szünet: 5/5*** - annyi tervem van. Cortezt rávettem, hogy egy csomó suliprogramra elkísérjen. Múzeum, színház, könyvtár. De jóóó. Október 28., péntek A szünet előtti utolsó nap mindig dekoncentráltsággal jár. A diákok képtelenek végigülni negyvenöt percet, a tanárok berekednek a sok fegyelmezéstől, a folyosón eszetlenül rohangálnak az alsóbb évesek, sokan pedig az utolsó alkalmat ragadják meg arra, hogy ne egyedül érkezzenek a bulira, így kétségbeesve hívnak el mindenkit, akit csak meglátnak. Ez alsóbb évfolyamos probléma, minket már nem érintett. A suli előtt Zsolti a suliújság novemberi számát fogta a kezében, majd kihajtotta, és büszkén felmutatta. - Celeb lettem! - közölte röhögve. - Mi? Mutasd - vettem el tőle, és gyorsan beleolvastam. A pletykarovatban Kingáról és Zsoltiról volt egy „kettészakított” kép, mellette pedig „Bréking!” felirat volt olvasható. Gabi megírta a szakításukat. Na, ez meg hogy történhetett? Totál kiakadva vártam Kingát, hogy magyarázza meg, miként került bele így az újságba. Szerencsére Kinga hamar megérkezett, fehér, térdig érő vászonkabátját egy övvel kötötte meg, sűrű, barna haja pedig kiengedve omlott a vállára. Csinos volt, mint mindig. - Kinga, ez micsoda??? - kérdeztem, ahogy odaért a társaságunkhoz. - Egy nívós cikk - közölte gúnyosan. - Erre te engedélyt adtál? - döbbentem le. - Nem volt választásom. Mivel közkívánatra lett pletykarovatunk, azt meg is kell tölteni anyaggal. - Na, jó, de ez felháborító! - Mééér’? Nem látod, milyen jól nézek ki a képen? - szólt bele Zsolti, mire Kinga elmosolyodott. - Nézd, Renáta - fordult felém Kinga, és mélyen a szemembe nézett. - Választhattam. Vagy ez kerül bele, vagy egy anyag Cortez Facebook-oldaláról, ahol azt boncolgatják, miért „egyedülálló” az állapota. Mivel emiatt minden bizonnyal végigzokogtad volna az őszi szünetet, úgy döntöttem, írjanak csak rólam - hadarta, én pedig hálásan elmosolyodtam. - Egyébként pedig valóban kiváló a kép rólunk, ráadásul inkább rólam írjanak, mint rólad - tette hozzá, csak hogy hozza a formáját és nehogy azt higgyem, rendes velem. Kinga már csak ilyen. - Na, húztam dedikálni - keresett ki Zsolti egy tollat a táskájából, és besietett az épületbe, hogy aláírja a fényképét a diákok saját példányán. Úgy tűnt, élvezi a 15 perc hírnévvel járó felhajtást. - Tanultatok fizikára? - váltottam témát. - Mer’? - kérdezte Ricsi, a szemöldökpiercingjét piszkálva. - Mert ma írunk belőle. - Szünet előtti utolsó napon??? - háborodott fel Macu. - Gondos nem figyel az ilyesmire. - Ijjjj, akkor puska kell - rágta Virág a szája szélét. – Amúgy az Idén is van fizika??? - csodálkozott el, és igazán szerettem volna belelátni az agyába, hogy vajon mikor mit gondol. - Én nem írok. Agykárosodásom van - legyintett Ricsi. - Nem csak kémiából? - nevettem el magam. - Átterjedt. A doki is megmondta. Ugye, Dave? - Hogyne. Rejtélyes betegség ez. „Fizicus abhorrence.” - Rosszul hangzik - bólogattam nevetve. - Az is - közölték tárgyilagosan. Hát, jó. Ők tudják. Egyébként Gondos kivételével minden tanár tolerálta, hogy ősziszünet-lázban égünk, a legtöbb órán ismételtünk meg tételeket pótoltunk, aztán fizikán megírtuk a dogát. Könnyű dolgom volt, hiszen csak hét embernek kellett lesúgnom az egészet úgy, hogy a tanárnő ne vegye észre. Ja, és a-b csoport. Annyira kifáradtam csengetésre, hogy pár percig csak ültem a helyemen és az ínhüvelygyulladás tünetein gondolkoztam. A többiek meg, mint akik jól végezték dolgukat, mentek az udvarra, büfébe, kilencedikeseket szadizni, a-sokat dobálni... Tehát csak a szokásos. - Mindent leírtál rólam? - kérdeztem Cortezt, amikor letett elém egy kókuszkockát és egy forrócsokit. - Nem, az utolsó kettőt nem. - Miért nem? - néztem rá csodálkozva, miközben megköszöntem az „ebédemet”. - Mert nem akarok fizikából ötöst kapni. A végén még úgy járok, mint Ricsi - adta meg a logikus választ. - Mi van velem? - kiáltotta Ricsi a padján ülve.

- Zseni vagy, az van - felelte Cortez. - Azt tudom - legyintett. - Hogy megy a kémia? - érdeklődtem mosolyogva. - Zsír az egész. Amit nem tudok vegyjelet, annak kitalálok egy új nevet - magyarázta. - Például? - ráncoltam a szemöldököm. - Unq. Az unikum - közölte. - Hát, sok sikert a vegyészpályához - nevettem fel. Ofőórán Haller kért egy kis csendet. - Na. Tehát. Rengeteg megbeszélnivalónk van. - Tanár bá’ - lóbálta a kezét Ricsi. - Tessék, Richárd. - Játszunk? - Nem, nem játszunk. Meg kell beszélnünk mindent. - Ajj már, játsszunk valamit! - nyüszített Virág. - Nem! - De szigorú a tanár bácsi - csóválta a fejét Zsolti. Haller az orrnyergét masszírozva töprengett a hallottakon. Gondolom, azon agyait, hogy ha az elmúlt években nem sikerült „rettegett” képet festenie magáról, akkor most sem fog menni. - Rendben. Akkor, de csak akkor, ha sikerül húsz perc alatt megbeszélnünk mindent, az óra fennmaradó részében játszhatunk. Lelkes taps és füttykoncert következett, Haller pedig elvörösödve kinyitotta a tanári zsebkönyvét. Ledarálta, amit kellett. Igazolatlanok, beírások, késések, valamint, hogy az őszi szünet után elő kell állnunk azzal, hogy mit adunk elő a szalagavatón. Mindenki mindenre vadul bólogatott, de ez inkább csak annak szólt, hogy szerettünk volna túlesni a kötelezőkön, hogy „játsszunk”. Ezután az ofő elővetetett velünk egy lapot, és kérte, hogy írjuk fel a kérdést, majd jól gondoljuk meg, mielőtt válaszolunk. A kérdés így szólt: „Ha most egy dolgot megvehetnél, mi lenne az?” - Tanár úr, kapható dolgot kell írni? - kérdezte Dave. - Igen, olyat, ami megvásárolható - bólintott az ofő. - De nem lehet olyan, ami hamarosan megjelenik? - próbálkozott Dave. - Már fent van a honlapon, hogy előrendelhető. - Persze, írhatod - sóhajtotta Haller. Mivel elég kevés volt hátra az órából, Kinga felállt, hogy összeszedje a lapokat. Az enyém meg még mindig üres volt. Már a középső sorban járt, amikor idegesen dobolva a padomon, végül lefirkantottam a választ, és odaadtam neki. - Hm - csodálkozott, és unottan a plafonra nézett. - Csak vidd ki, oké? - kérleltem, remélve, hogy megkímél a megjegyzéseitől. Haller összerendezte a lapokat, aztán felemelte az elsőt. - Ricsi egy kémiaérettségit venne - olvasta fel, mire mindenkiből kitört a röhögés. - Jól jönne - magyarázta. - Azt meghiszem - biccentett Haller is, és mosolyogva félretette. - A következő. Dave, ezt nem tudom elolvasni, mi ez a sok szám? Dave ekkor szót kért, és megmagyarázta, hogy egy új Mac terméket venne, ami x teljesítményű és mennyi giga, meg milyen... egy szót sem értettem belőle. - Köszönjük, ez tartalmas volt. Macu, ha jól látom, te is ezt írtad - nézett az ofő a lapokba. Macu bólintott, aztán Dave-vel elismerően összenéztek. Ők így kommunikálnak. — Név nélküli papír, a válasz: két repülőjegy - olvasta fel. - Cortez? - Ja - bólintott Cortez, a „név nélküli beadandók egyedüli gazdája”. Azonnal hátrafordultam. - Két repjegy? Azt vennél? - kérdeztem halkan. - Aha. - Hű. Kettőt? - vigyorogtam. - Szeretek kényelmesen utazni, jól jön két hely - felelte, mire lehervadt a mosoly az arcomról, Cortez pedig jóízűen felnevetett. - De béna vagy! - Nem vagyok - ellenkeztem zavartan. - Akkor az egyik az enyém lenne? - Szerinted? Persze.

- Ó. Oké - fordultam vissza boldogan. Közben lemaradtam Gábor válaszáról, és már Jacques-nál tartottunk, aki egy lakókocsit venne, hogy amennyiben a szülei kirúgják, legalább a kertben maradhasson. Ez szomorú téma, de azért nevettünk rajta, mert Jacques válasza vicces volt. Az önirónia olyan szomorúan vicces néha. - Virág egy állatkertet venne - ráncolta a szemöldökét az ofö. - Ühüm - bólogatott Virág. - Lenne egy saját állatkertem, kiszsiráffal meg kiselefánttal meg kistigrissel és sok kiskecskével... - És ha felnőnek, és nem lesznek már kicsik, mit csinálsz velük? - kérdezte Kinga unottan. - Neeem, ezek nem nőnek fel. Mindig kicsik maradnak. - Génmanipulált állatokat akarsz? - háborodott fel Kinga, és dühösen nézett Virágra, aki nem tudta, ez mit jelent, úgyhogy azt tette, amit akkor szokott, ha nem ért valamit. Mosolyogva pislogott. - Menjünk tovább. Andris egy doboz kólát venne. - Ja, szomjas vagyok - bólogatott Andris. - Ha bármit megvehetnél, ártól függetlenül, akkor az egy kóla lenne? - kérdezte az ofő, nem igazán értve a választ. Andris el-gondolkozott a hallottakon. - Na, jó. Kettőt. Robinak is egyet - változtatta meg a döntését, mire mi felröhögtünk, Haller pedig félretette a lapot. - Robi egy házat venne James Hetfield szomszédságában... - olvasta fel Haller. - Aha. De mindenkit meghívnék bulizni! Zsírrr lenne — kiáltotta, mire kapott egy adag tapsot. - Nagyszerű - motyogta az ofő. - Zsolti, tárgyra gondoltam. Embert nem vehetsz, akkor sem, ha ez egy elméleti játék - csóválta a fejét, és félre is tette a lapot. Zsolti a vállát vonogatva vihogott, közben pedig az én lapom következett. - Nocsak — nézett elismerően. - Reni azt írja, mindene megvan, nem venne semmit. A többiek furán néztek rám, én meg széttártam a karom. - Most tényleg, nem tudtam mit írni. - Nem baj, izé. Bármikor bejöhetsz az állatkertembe - ajánlotta fel Virág. - Köszönöm - nevettem el magam hálásan. - Az utolsó pedig Kinga. Aki egy konzervgyárat venne. - Minek neked annyi konzerv, he? - kérdezte Zsolti. - Nem nekem kell. A rászorulóknak. Eladakoznám. Egy pillanat alatt totál káosz lett a teremben, mindenki egyszerre akart reagálni a hallottakra, Kinga konzervekről és Afrikáról magyarázott, Robi azonnal akart enni egy májkrémet (???), Virág azt sorolta, hogy milyen kisállatot tenne még a kis állatkertjébe Macu és Dave pedig összekaptak azon, hogy ki látta előbb az új Mac cuccot a neten. Jacques és Gábor képzeletben berendezték Jacques lakókocsiját, Ricsi Cortezzel röhögött valamin, Zsolti pedig kivette a táskájából az esti Hannibal Lecter-maszkját, felvette, és úgy döntött, megvárja Karcsit a folyosón. Három perccel később velőtrázó sikolytól zengett az épület. Igen, Karcsi meglátta Zsoltit. No comment. Hazaérve elolvastam a Quo Vadisí (végre), aztán készülődés előtt gyorsan csekkoltam a netet. Nem jött mailem, úgyhogy kinyomtam a gépem, majd felöltöztem. A művér rászáradt a pulcsim elejére, aztán, amikor anyu a fejemre tette a szőke, rövid, frufrus, bubifrizurás parókát, már készen is voltam. A parókát egyébként anyu fodrász kollégájától kapta, aki a tévében dolgozik, és az időjárásjelentés előtt csinálja anyu haját évek óta. - Várj, még a telefon - sietett el anyu, és már hozta is a hordozható, vezetékes készüléket, majd a kezembe nyomta. Apu a nappaliban tévézett. Megálltam előtte, és mosolyogva érdeklődtem, hogy festek. - Mint egy szőke parókás lány, aki magára öntötte a ketchupöt telefonálás közben - mondta, mire sóhajtva megráztam a fejem - Nem találtam el? - kérdezte apu, elhúzva a száját. - Nem egészen. A Sikoly első áldozata vagyok, akit kibelezve találnak meg a kertben. - Ó - bólintott. - Majdnem. - Hát, igen. - Előszedtem a telefonom, mert sms-em jött. Cortez csak ennyit írt: Ne ijedj meg. Aztán csöngettek. Kisiettem az ajtóig, és boldogan kitártam, aztán olyat sikoltottam, hogy komolyan helyem lett volna a filmben! Cortez fél kézzel levette a maszkját, és röhögve támaszkodott az ajtófélfának. - Mondom, ne ijedj meg - fogta a fejét. -Jó, de... - hebegtem, és még mindig a fülemben dobolt a vér az adrenalintól.

A szüleim azonnal az ajtóban teremtek, és mosolyogva nézték Cortez jelmezét. Földig érő, fekete, csuklyás köpeny és az az átkozottul ijesztő maszk. - Jó szórakozást - intett apu. - Köszönjük - mondtam, és végre levettem a kezem a mellkasomról, mert a szívem már nem akart kiugrani a helyéről. Haladunk. Beszálltunk a kocsiba, aztán felvettük Michael Myerst meg Chuckyt, és így együtt hajtottunk a sulihoz. Virág jelmeze egyébként zseniális volt, ezt meg tudtam állapítani, bár főleg azzal voltam elfoglalva, hogy mindhármuktól félek. A Szent Johanna környékén mindenféle maszkos rettenet bóklászott, művér az arcokon, gumikések és ijesztő jelmezek. A halloween nem az én ünnepem, az tuti. Még a portás is rám ijesztett, mert a szeme alatt fekete karikák voltak, az arcát hamuszürkére festette, és rongyos, szakadt ruhájában olyan furán, félredőlve állt. Persze mindenki sikongatott meg röhögött, a büfénél pedig két Drakula mögé álltunk be Virággal. - Úúú, ez tiszta vicces - vigyorgott Virág, aztán áthajolva a pulton addig nézelődött, míg végül megtalálta, amit keresett. Piros nyalókát, ami befesti a száját és a nyelvét. Feltankoltunk egy csomó mindennel, kólák, chipsek, a konyhakultúrások sütőtökös Pitéje, forrócsoki és a nap specialitása, kizárólag halloweenre, "véres kocka”. Ami amúgy meggyes süti volt, de a jól hangzó név miatt mindenki azt vette. Átvágtunk az udvaron, és nem örültem, hogy a sötétben mindenkin ilyen rémisztő maskara van, úgyhogy alig vártam, hogy beérjünk a tornaterem épületébe. Egyébként a fa mellett elhaladva láttunk bagózni egy texasi láncfűrészest és egy gyilkos bohócot (Pennywise Stephen King művéből). Andris és Robi tehát füstöltek, Ricsi pedig levette a maszkját és hátrahőkölt. - Basszus, ember. Mi a francnak öltöztél??? - kiáltott oda nekik - Texasi láncfűrészes. Jó, mi? - kérdezte Andris. - Nem te! A másik hülye - legyintett. - Bohóc. Az Azból - vonogatta a vállát Robi. - Ne gyere a közelembe ma este - szólt rá Ricsi, és borzongva visszavette a maszkját. - Nem vagyok egy nagy horrorguru, de Michael Myers biztos nem fél a bohócoktól - nevettem el magam, mire Ricsi hirtelen elkapott, magához húzott és megszorongatott. Oké, Ricsi fél a bohócoktól, de nem nevethetem ki, mert én meg mindentől félek. A tesiterem dupla szárnyú ajtajánál Gábor és Jacques csekkolta a jelmezeket. Minket azonnal átengedtek, az utánunk érkezőket viszont alaposan kikérdezték, hogy minek öltöztek be. Stúdiósok hatalma, ez van. A teremben kellemes félhomály volt, a lelátók melletti lépcsőn gyertyák világítottak, és töklampionok lógtak a mennyezetről. A harmadik sorba felülve csatlakoztunk Zsoltihoz (Hannibal Lecter), Dave-hez (elegánsan, kalapban, alias Hafelmetsző Jack) és Macuhoz (D, a vámpírvadász). - Ghostface, Michael, Chucky és fura telefonos lány - köszöntött egyesével minket Zsolti. - Neeem. Sikoly! - magyarázkodtam. - Ja. Oké - legyintett. - Senki nem ismer fel - néztem szomorúan Cortezre. - Pedig a paradicsomszószból tudniuk kéne - „dicsérte” meg a pulcsim. - Ez művér! - A fenét, az paradicsom - közölte Zsolti is. - Mondom, hogy művér - vitatkoztam. - Add ide, megnyalom - ajánlotta fel. - Oké, legyen paradicsom - alkudtam meg, mielőtt még elkérik a pulcsim és nyalogatni kezdik. Kinga érkezett meg, bár alig látott. Ugyanis hófehérre meszelt arcába belelógott az egyenesre vasalt, középen elválasztott haja. - Aztaaa! Samara - röhögött fel Zsolti. Kinga a fehér ruháját megigazítva leült a székre, és kicsit kifésülte az ujjaival a haját, hogy kilásson. - Megjöttem - jelentette ki, és a külsejéből ítélve ez most valóban nagy teljesítmény volt. Fogalmam sincs, minek ment neki útközben. - Elég ijesztően festesz - dicsértem meg a zseniális jelmezválasztását. - Te is. Ki vagy, valami telefonos diszpécser? - nézett végig rajtam. - Sikoly - motyogtam unottan. - Nem jöttem rá - legyintett. A diákok lassan mind megérkeztek, úgyhogy mentem fotózni a csoportokat. Fejetlen lovas (ötletes, fejtetőn összegombolt kabát), egy halom Freddy Krueger, gyilkos madárijesztő (hát mögött kifeszített léc, ami oldalra

tartja a két kart), csoportfotón vadul mosolygó démonok, maszkos horrorfigurák, Van Helsingek és Drakulák, csontvázak és szellemek. Volt ott minden, alig győztem fotózni. A 9/a-s lányok kissé alulöltöztek, koszos fehér atlétában, falatnyi topban és sortban ücsörögtek, testükön sár- és „zúzódás”- foltok éktelenkedtek. Ők úgy döntöttek, hogy az „áldozat” szerepét öltik magukra, ők képviselték a horrofilmek agy nélküli szereplőit, akik dekoratívak, futnak a gyilkos elől, elesnek és kinyúlnak. Hm. Találó. Kata és Flóra együtt érkeztek, az Addams Family mellett döntöttek, mindketten tetőtől talpig feketében voltak, mosoly nélkül. Viccesen festettek, Katától még megszokott ez a stílus, mert hát ő gót, de a szöszi, csendes Flórát fura volt fekete parókában, darkosként látni. Meg is örökítettem. Gábor és Jacques felmentek az ideiglenesen felállított színpadra, és bemondták a mikrofonba, hogy kezdődik a halloween buli. Én ekkor a lelátón ültem, és az imádott maszkos gyilkosom vállára hajtottam a fejem, miközben a többieket hallgattam. A következő pillanatban elindult a Kaiser Chiefs Everyday I Love You Less And Less című dala, mire az egész terem felhördült, és egy emberként vonultak le a tánctérre. -Juuuuj! - csillant fel Virág szeme. - Imáádom! Menjünk! - ragadta meg a karom, és egy pillanat alatt felrángatott. - Valaki? Akárki? - kérdeztem körbe. A többiek röhögve rázták a fejüket, szemmel láthatóan eszükbe sem jutott táncolni, így Virággal ketten siettünk le a lépcsőn, és ugrálni kezdtünk a számra. Ami egyébként nagy kedvenc a suliban, a kilencedikesek még nem nagyon ismerik, mindenki más azonban igen, mert minden bulin játszák. Virág a karomat fogva ugrándozott, én meg nevetve követtem a példáját, és abszolút nem érdekelt, hogy hülyén nézek-e ki, egyrészt, mert körülöttünk mindenki hasonlóképpen tett, másrészt pedig kilencedik óta ugrándozom Virággal az ilyen bulikon, ebből nem hiszem, hogy ki lehet nőni. - Reni! Szia! - integetett nekem valaki, akit nem ismertem fel, mert Pókember (????) jelmezt viselt. - Karcsi? - tippeltem a hang alapján. - Igen! - bólogatott. - Karcsi, mi ez rajtad? Horror halloween parti van! - mondtam ugrálás közben. - Mi? - kérdezte, mert szerintem nem hallotta a nagy zajban. - Horror buli! Miért vagy Pókember? - üvöltöttem. - Horror? Honnan veszed? - kérdezte. - Hát a suliboxban volt a szórólap! -Ajj - tárta szét a karját. - Akkor nekem mást dobtak be - mondta. - Megint megvicceltek. - Ügy tűnik - simítottam meg a karját, és ahogy körbenéztem, kicsit abszurdnak hatott a sok félelmetes jelmez között egy pókember. Szám végére kellőképpen kifáradtunk, úgyhogy Virággal kézen fogva mentünk fel a lelátóra, ahol a többiek ültek. Cortez a hajára tolta a maszkját, így tudtunk beszélgetni, amiért igazán hálás voltam, mert Zsolti mondandójából semmit nem értettem egész este. - Jaj, jaj! - szólt Dave, és lejjebb csúszott a széken. - Mi az? - kérdezte Ricsi. - Az a-s lányok. Ide tartanak. Edina zaklat, már a neten sem vagyok biztonságban - magyarázta. - Reni, gyere táncolni, tereljük el a figyelmüket. - Ööö... Most ültem le, kicsit később, oké? - mondtam zavartan. - Mi? Ne már! Kérlek! - ragadta meg a karom. - Dave, most nincs nagy kedvem. - Koszi - bólintott csalódottan. - Virág, jössz velem? - Ühüm, csak iszom egy kortyot - emelte fel a kis dobozos őszi-baracklevet, és már le is szaladtak a lépcsőn, sebesen elhaladva Edináék mellett. Akik egyébként mind vámpírnak öltöztek. Vérszívók? Jó választás. Egymás után jöttek a jobbnál jobb számok, amikor nem a többieken röhögtem (Zsolti elkapta a Pókembert, és szétszekálta, pedig ez most nem is ő volt, hanem Bálinték cserélték ki a szórólapját), akkor énekelgettem meg nézelődtem, Cortez mellett ülve. - Na, itt az ideje egy kis friss levegőt szívni - állt fel Robi. - Húzzál is innen a hülye jelmezeddel. Whoaaa — borzongott Ricsi. - Mi bajod van a bohócokkal? - kérdezte Kinga. - Gyerekkori rossz emlék - legyintett Ricsi. - És rocksztárfóbia - tette hozzá Cortez, mire mindenki felröhögött. Ricsi meglökte Cortezt, aztán mindketten elnevették magukat.

- Várjatok, megyek a büfébe! - szóltam Andrisnak és Robinak, gondolván, hogy akkor menjünk együtt egy darabig. A két rocker elkísért a büfébe (hálából vehettem nekik egy pogácsát), aztán ahogy kiléptem az épületből, szinte belerohantam Dave-be. - Bocs - néztem rá zavartan. - Várj csak, ne rohanj - ragadta meg a karom, mire a szám szélét harapdálva megtorpantam. Sejtettem, mi lesz. - Mi van veled? - Semmi, miért? - Ne már! - nézett rám mosolyogva. - Napok óta olyan fura vagy velem. Totál feltűnően kerülsz, és rám se nézel. Megbántottalak? - Dehogy - mondtam őszintén. - Akkor? - Dave, nincs semmi. - Reni, ne hazudj, látom. Csak nem értem. - Oké - bólintottam, és úgy éreztem, ennyivel tartozom Dave- nek. - Kinga elmondta. - Mit mondott el? - kérdezte. - Az egészet. Elmondta. Tudok róla - suttogtam. - Az kizárt dolog - rázta meg a fejét idegesen. - Komolyan. Elmondta. - Elmondta? - El. - Huh. És mit szólsz? - Nem tudok mit szólni. Nekem ez szörnyen kellemetlen. - Ne legyen. Zsolti is tudja - mondta. - Szuper - húztam el a számat kínosan. - Figyelj, Dave, őszinte leszek, mert nagyon jó barátomnak tartalak kezdtem, és éreztem, hogy mély, keserű szomorúság telepszik rám, ami nyomaszt és legyengít. - Tényleg nagyon sokat jelentesz nekem, de ismersz; amióta csak belépett ebbe az épületbe, én Cortezt szeretem. Dave összeráncolt szemöldökkel nézett rám. - És? - És ennyi. Köztünk soha nem lesz több barátságnál, nagyon sajnálom, de muszáj, hogy ezt tudd - hadartam. Dave szóra nyitotta a száját, de úgy éreztem, nem akarom ennél kegyetlenebbül elutasítani, úgyhogy gyorsan folytattam. - Amióta tudom, hogy tetszem neked, totál nyomaszt ez az egész, és ezért viselkedtem furán, mert nem tudtam, hogy reagáljak erre. És őszintén haragszom Kingára, amiért elmondta nekem, sokkal jobb volt nem tudni. Lehetne minden úgy, mint régen? - kérdeztem, félve nézve a szemébe. Dave átgondolta a hallottakat, és bólintott. - Persze. Sajnálom. És... - kezdte - kösz, hogy ilyen korrekt vagy. Nem akartam, hogy rosszul érezd magad. - Én sem, hogy te - ismertem be. - Jól van. Akkor rendben vagyunk? - nézett rám kedvesen. - Szerintem igen! - mosolyodtam el. - Oké. Akkor menjünk vissza - indult el, majd visszafordult. - Ööö... Corteznek mondtad? - Nem. Illetve nem tudja, hogy rólad van szó. - Aha. Jó. Kérhetem, hogy ne is mondd? - Hát. Jó, nem mondom, de nincsenek titkaim előtte, ez így elég kínos. - Ne legyen. Minden rendben lesz. Semmi baj. - Oké - biccentettem kelletlenül, aztán mindketten visszamentünk a terembe. Éppen az All The Small Things üvöltött, rengeteg diák ugrált a tánctéren, mi pedig felültünk a lelátóra. Cortez nyomott a homlokomra egy puszit. Aztán újra a homlokomhoz érintette a száját. - Jól vagy? - kérdezte. - Persze, miért? - kérdeztem vissza, miközben Cortez a nyakamra tette a kezét. - Hát, csak mert kábé 38 fokos lehet a lázad - állt fel, és megragadva a karom, felhúzott. - Nem hinném, tényleg? - Virág odahajolt hozzám, és a tenyerét a homlokomra tapasztotta. - Ijj. Menj haza — bólintott. Jaj, ne. - Várj, Kingától el akarok köszönni, hogy jó utat kívánjak. - Majd felhívod. - Oké, oké, ne rohanjunk ennyire. Sziasztok - fordultam körbe I zavartan.

Cortez a kezemet fogva kivezetett a tömegből, aztán átvágtunk az udvaron. Összevissza kapkodtam a fejem, remélve, hogy meglátom Kingát, merthogy Samaraként ő tuti nem lát engem, de sajnos nem jártam szerencsével. Hazaérve még mindig azon tűnődtem, talán csak kimelegedtem vagy valami ilyesmi, de a lázmérő már nem tévedett. Valóban 38,4-et mértünk. Áááá! Őszi szünet előtt? Ne máááár! Fáradt vagyok: 5/1 - úgy érzem, egy évig tudnék aludni. Cortez: 5/5* - el sem tudtam rendesen köszönni tőle, mert anyuék rögtön Vészhelyzetet játszottak, ahogy hazaértem. Kinga: 5/2 - aj, holnap mindenképp felhívom. Dave: 5/5 - örülök, hogy megbeszéltük. Halloween buli: 5/3 - klassz volt, de a láztól és az ijesztő maszkoktól kellemes rémálmaim lesznek. Már várom. Jelmezverseny: 5/5* - idő előtt eljöttem, de Virág üzent, hogy Kinga nyerte. Láz: 5/1* - nem igazán akar lemenni, anyu meg tízpercenként borogat, amitől fázom. It’s Raining Men-. 5/1*** - na, ja. Pfff. November 7., hétfő Űberlúzer. így nevezik azt, aki az utolsó tanítási napon belázasodik és végig otthon tölti a szünetet. Hát, egyáltalán nem így terveztem. Nem mehettem múzeumba, moziba, színházba, gesztenyét gyűjtögetni a János-hegyre, se könyvtárba... Sehová sem. ® Ehelyett otthon köhögtem, fújtam az orrom, ittam a teát meg mindenféle pezsgőtablettás izét, ami egyáltalán nem volt finom, és vagy aludtam, vagy olvastam, vagy bámultam a tévét. Szerencsém, hogy a világ legeslegrendesebb barátja az enyém, Cortez ugyanis mindennap nálam volt, és próbált felvidítani, ami egyébként sikerült is neki. így már nem is tűnt olyan szörnyűnek az egész, csak köhögéskor, mert akkor kiszakadt a mellkasom. Pozitívum, hogy azután sem hagyott el, hogy smink nélkül, szétfújt orral látott, és hogy képes volt velem egész álló nap Jóbarátokat nézni, amikor nem is szereti. De elhozta nekem az összes évadot, és csupán annyit kért, hogy angolul nézzük (kaptam magyar feliratot), mert ő így ismeri. Naná, hogy belementem, ez a minimum. Úgyhogy végül is együtt töltöttük a szünetet, csak baromira nem úgy, ahogy terveztük. Viszont volt még valaki, aki csúnyán megszívta az esős élőláncunkat. Kinga. Ő Provence-ban lázasodon be és dőlt ki teljesen. Dave tweetjeit olvasva követni tudtuk az állapotát, de összességében Kinga egész utazása tönkrement. Borzalmasan sajnáltam, és teljesen átéreztem a helyzetét, akkor is, ha nem igazán érdekelték az sms-eim. Ma reggel előre rettegtem, hogy meghallgathatjuk a többiek űberszuper szünetét, miközben mi úgy töltöttük, mint a „nyugdíjasok”. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy senki nem bulizta „hülyére az agyát”. - Edzettem meg volt pár randim - vonogatta a vállát Zsolti. - Sorozat-maratont tartottam, megnéztem vagy öt évad Doktor House-1 - közölte Macu. - Jó, én meg Kingának próbáltam köhögésre gyógyszert szerezni Provence-ban, és végig apámmal telefonáltam, hogy mit csináljak - mesélte a remek kirándulásuk részleteit Dave. - Én Benivel néztem Disney csatornát egész szünetben - mosolygott Virág. - És te nézted az öcséddel, vagy ő nézte veled? - röhögött Zsolti. - Ööö... Izé. Is-is. - Én Reninek magyaráztam, hogy nem létezik a Central Park Cafe. Csak díszlet - mondta Cortez. - Úúú, nemáár - döbbent le Virág. - Én meg kilövettem a számat - jelentette be Ricsi, mire mindannyian odanéztünk, és totál ledöbbentünk. - Hűűű! - csodálkoztam. Lett egy új, fekete piercingje a szája alatt. Máday imádni fogja. - Nincs mese, megöregedtünk - vonta le a konzekvenciát Macu, konstatálva, hogy mennyire unalmasan telt valamennyi osztálytársa szünete. - Na, majd a téli szünetnek odacsapunk - erősködött Zsolti, a többiek meg vadul bólogattak, miközben mi, Cortezzel összenéztünk. Nem, mi nem igazán várjuk a téli szünetet... Kinyílt a suli ajtaja, és Máday rontott ki. - Pósa „Szétlőttfejű” Richárd! Azonnal befelé! - Ne már, nem lehet, hogy ezt bentről látta - hüledezett Zsolti. Ricsi vihogva bement a suliba, mi pedig bevártuk Kingát, aki piros kabátban, szoknyában és fekete csizmában érkezett. - Ne kérdezzétek - mondta köszönés nélkül. - Nem fogjuk - biztosítottam, megígérve, hogy nem firtatjuk, hogy telt a provence-i tanulmányi kirándulás.

- Nagyon helyes. És Renáta, közlöm, hogy a „hogy vagy?”, „jobban vagy?”, „Kinga, miért nem válaszolsz?” üzeneteid kissé bosszantóak, miközben az ember hány! - Ó, bocsi - sziszegtem. Aha. Tehát akkor ezért nem reagált. A folyosón az alsóbb évesek rohangáltak, Karcsi a termünk előtt várt minket, a sulirádióból a November Rain szólt, már-már hagyományosan az év első esős novemberi hétfőjének a tiszteletére. A terembe lépve felkapcsoltuk a lámpát (homály volt), és azonnal betöltöttük a teret. Ricsi is hamar megérkezett, ezúttal nemcsak a szemöldöke volt leragasztva ragtapasszal, hanem a szája alatt is. - Ember, lassan úgy nézel ki, mint akit összevertek — szólt rá Cortez. Ricsi röhögve felült a padjára, és azonnal leszedegette a tapaszait, amolyan „amit Máday nem lát...” stílusban. Zajongva, nevetgélve és elég lármásan kezdtük a napot, és csengetéskor azt hittük, a tanárok is osztják a „vége a nyugis szünetnek, tomboljunk a suliban” elvünket. De nagyon tévedtünk. Végzősnek lenni szívás. Gazdag keményen kezdte az órát, egyáltalán nem érdekelte, hogy a hátunk közepére nem kívánjuk a duplamatekot. Megkaptuk a „közeleg a félév”, „közeleg az érettségi”, „közeleg a világvége” fejmosást, és szó nélkül leadta az anyagot, egy pillanatra sem lazítva. Hogy lehet így kezdeni egy hétfőt? És ez még csak a matek volt. Törin Barka összefoglalt, francián Monsieur Durand nyelvvizsgatételeket dolgoztatott ki velünk, merthogy januárban mindannyian megyünk felsőfokúzni, magyaron Kardos beszedte a Sorstalanság házidolgozatokat (négyen elfelejtették megírni), duplaangolon pedig Mr. O’Realy továbbment az anyaggal. Hét kemény óra, semmi kegyelem. Nap végére úgy éreztük magunkat, mintha valaki kiszívta volna az agyunkat és minden energiánkat. Hol vannak a gondtalan, nyugis, „nemérdekelsemmi” napok? Milyen világ az, ahol Andris és Robi sulitáskája nem üres, hanem mindenféle összegyűrt tételek és papírok vannak náluk? Ahol Zsolti átlagot számol? Ááá. Utolsó óra után fáradtan mentünk át az olvasókörre. A könyvtárban Kardos közölte, hogy ma Shakespeare leghíresebb szonettjéről fogunk beszélgetni. - Ki tudja, melyik az? - kérdezte. -A leghíresebb — felelte Zsolti. - Nagy Zsolt, ha nem veszed komolyan, akkor ki lehet fáradni. Tessék, Reni! - A 75. - mondtam halkan. - Bizony. Esetleg felolvasnád a többieknek? Gyere ki, nyugodtan - biztatott, én pedig felálltam az első sorból, és zavartan kimentem az asztalhoz. Összetalálkozott a tekintetem Katáéval aki mosolyogva bólintott, én pedig vettem egy nagy levegőt, és a tanárra néztem. - Tessék, itt a könyv - nyújtotta felém Kardos. - Köszönöm, de... Tudom kívülről. Kardos felvont szemöldökkel biccentett, én pedig megköszörültem a torkom, és kerestem egy biztos pontot, hogy végig azt nézzem, mielőtt belesülnék. Cortez volt az. Természetesen. -„Az vagy nekem, mi testnek a kenyér...” - kezdtem, mire Cortez a tenyerébe fogta a telefonját, és a zsebébe süllyesztette. Tizennégy sor (természetesen, mivel szonett), mégis többnek tűnt, talán mert én mondtam fel vagy mert végig Cortez szemébe néztem. Mikor az utolsó sor is elhangzott, hirtelen csönd lett; üresnek és nagyon nagynak hatott a hangom nélkül a tér. - Köszönöm szépen, Reni - bólintott büszkén Kardos. Zavartan beletúrtam a hajamba, és visszaültem a helyemre. - Hát, ez egész jó volt - ismerte be Zsolti. - Ez a Billy tudott valamit - tette hozzá. - Nagy Zsolt, kérhetem, hogy ne becézd Shakespeare-t? Köszönöm - nézett rá unottan Kardos. - Melyik volt ez? - kérdezte Dave. - A 75. - ismételtem. - Köszi, guglizom - húzogatta a mobilja kijelzőjét. - Örülök, hogy tetszett. Ki tudja megmondani, miről szólt? - kérdezte Kardos. - Egyértelműen a fogyókúráról. Valaki éhes, és kenyeret akar enni - közölte Zsolti. - Hülye, az metafora. Mintha azt mondaná: az vagy nekem, mint Dave-nek az iPad... - szólt rá Dave. - Ohóóóó! - kapkodta a fejét Kardos. — Felmayer tudja, mi az a metafora? - Igen, tudom - felelte büszkén. - Nagyszerű. Tehát akkor neked mit mondott ez a szonett? - kérdezte a tanár. Dave összefoglalta, hogy számára mit jelentett, Ricsi beleszólt, hogy ne vonja bele mindenbe az iPhone-t, mert „Sékszpír" tuti blackberrys lett volna. Ezen Dave felháborodott, úgyhogy a beszélgetés kezdett elmenni kicsit másfelé,

Kardos pedig döbbenten hallgatta őket, és úgy döntött, nem szól bele, mert megtörtént az, ami még soha. Az osztályunk balhés tagjai Shakespeare-en vitatkoztak. Whoa. Olvasókör végén (a vita úgy zárult, hogy Shakespeare biztosan apple-ös lenne) bevártuk Virágot, aki összefestékezve jött meg a rajzszakkörről. - Milyen volt az olvasó? - érdeklődött kedvesen. - Zsír. Emó, tanultam valami romantikus cuccot. Elmondom, jól figyelj - kezdte Ricsi. - Úúú, de jó - vigyorgott Virág boldogan. -„Koldus-szegény királyi gazdagon, szomjan halok.” - Ez télleg’ szép volt - bólogatott Virág. - Ööö... - nevettem el magam. - Ez nem egészen így van. Nem költheted át! - fogtam a fejem. - Ren, Sékszpírt idézek, ez már így is durva. - Igaz. Csak idéznéd pontosan. -„Részeg vagyok és mindig szomjazom.” Ez a vége - szólt közbe Cortez, mire elkerekedett szemmel néztem rá. - Honnan tudod? - esett le az állam teljesen. - Volt idő, amikor esténként ezt olvastam - mondta halkan. - Komolyan? - kaptam a szám elé a kezem, Cortez pedig mélyen a szemembe nézett. - Nem. De jól hangzott, mi? - kérdezte, Ricsiből pedig kitört a röhögés. - Nagyon vicces - ráztam a fejem nevetve. - Most jegyeztem meg, amikor felmondtad - ölelte át a vállam Cortez. - Bocs, Ren, de mi nem vagyunk entellektüelek - mondta Ricsi, aztán levette Virág szemüvegét, magára tette, és elég „okosan” nézett rám, én meg alig bírtam abbahagyni a nevetést. Hazaérve megcsináltam a leckéket, aztán hirtelen ötlettől vezérelve leemeltem a könyvespolcomról a Szonetteket, és olvasni] kezdtem. Csak úgy rám jött, és azon kaptam magam, hogy anyu hív vacsorára. Nem hiába, William még mindig nagy hatással van rám, régi jó barátom ő. Szünet után: 5/5* - jó volt újra suliba menni. Ez de „anti menő” szöveg. Osztálytánc: 5/1* - ööö... Na, most az van, hogy konkrétan senki nem foglalkozott ezzel a témával. Uppsz. Jacques: 5/4 - beszélgettünk ma, amikor bevittem nekik a stúdióba egy üzenetet Mádaytól (ne adjanak le több Kornt, mert megőrül tőle). Hát, otthon még mindig nincs változás, de azt mondja, kitart és cukrásznak tanul tovább, mert itt most róla van szó, és nem a szüleiről. Csodálom a bátorságát. Sose hittem volna, hogy Jacques ennyire karakán. E-mail: 5/5 - Peti irt. November 8., kedd Dave ma egész nap szörnyen izgatott volt, ugyanis az utolsó két órára vártuk a szabót. Mármint nem egy Szabó nevezetű embert (Zsolti egész nap ezen poénkodott), hanem azt a szabót, aki a szalagavatóra készíti el a bevonulóruhánkat. Emiatt a tesi és az infó is elmaradt, a szaktanárok megértették, hogy a szalagavató közeledtével rengeteg tennivalónk van. Persze az osztály nagy része jobban örült volna, ha, mondjuk, a duplamagyar marad el, de természetesen erről szó sem lehetett. A tesi és az infó pótolható és ellógható, a többi tárgy szent és sérthetetlen. Ötödik óra után Dave lázasan járkált a teremben, miközben folyamatosan telefonált és intézkedett. Mikor lerakta a telóját, komolyan fordult felénk. - Rendben. Mindjárt megérkezik. Nagyon szépen kérlek titeket, hogy tisztelettel beszéljetek Stein bácsival, a családom nagyon régi barátja, és nem szeretném, ha bárki goromba lenne vele vagy kinevetné. - Stein bácsi? Muhahaha - röhögött fel Zsolti. - Állj már le! - förmedt rá Kinga dühösen. Dave sóhajtva legyintett, aztán a karórájára nézett, és közölte, hogy gyorsan lesiet a portára és felkíséri hozzánk a szabót, mert nem akarja, hogy eltévedjen. Mi pedig várakoztunk, és azon tűnődtünk, Dave kit szervezett be a ruháink elkészítésére. Elég soká, majdnem a szünet végén nyílt ki újra az ajtó, amikor is Dave karon fogva bekísért egy nagyon idős, apró öregembert, utánuk pedig a segítője érkezett. - Üdv, papa! - ordította Andris. A következő pillanatban Kinga arcon csapta egy spirálfüzettel, mire Andris felordított, és mindenki elröhögte magát. Az idős szabó kedvesen körbenézett a társaságon, és besétált a tanári asztalig. - Csókolom! - köszöntötte Virág mosolyogva. Persze attól, hogy valaki öreg és már kicsi és ráncos, szellemileg még lehet teljesen friss, úgyhogy amikor a szabó megszólalt, érdeklődve hallgattuk. Bemutatkozott (Stein Imre, de nekünk csak Stein bácsi), elmesélte,

hogy legalább negyven éve van egy kis szabósága valahol a Pozsonyi út környékén, meg hogy nagyon örül, hogy felkértük arra, hogy nekünk készítsen ruhát... Annyira aranyos volt, hogy végig mosolyogva hallgattam, és a többiek is visszafogták magukat, és nem szólogattak be többet. - Stein bácsi hozott egy katalógust a munkáiról, nyugodtan nézzétek át - javasolta Dave. Valószínű, hogy ez amolyan lányos dolog, mert a fiúk meg sem mozdultak, Kinga, Virág és én azonban rögtön lecsaptunk a mappára, majd az asztalra lerakva fölé hajoltunk és fellapoztuk. A képek többsége fekete-fehér volt és ősrégi, viszont totál elbűvölt. Színházi kosztümök, régi filmek archív képei, operabál. Woooow! - Ezek lenyűgöző ruhák - mondtam őszinte döbbenettel. - Köszönöm - mosolygott a szabó. - Ez a Vígszínház, jól látom? - kérdezte Kinga, felmutatva egy fényképet. - Igen, akkor készült, amikor jelmeztervező voltam - felelte ügy, mintha ez teljesen „evidens” lenne. - Hű. És nem lehetne, hogy most hagyjuk a szalagavatónkat, és kicsit mesélne nekünk ezekről az időkről? kérdeztem nevetve mire a szabó is elmosolyodott, és azt mondta, sajnos most nincs időnk, mert méretet kell vennie rólunk, de bármikor szívesen lát minket az üzletében. Kingával összenéztünk, és biztosak voltunk abban, hogy mi fogunk elmenni az elkészült ruhákért. Ha lehet, kicsit korábban is, hogy legyen időnk beszélgetni. Stein bácsi megkérte először a fiúkat, hogy egyesével menjenek ki a táblához, hogy a segítőjével méretet tudjon venni róluk. Ez azért volt vicces, mert szinte mindenki túl magas volt az apró bácsinak és szintén alacsony kísérőjének, hogy lemérje őket, úgyhogy Dave és Gábor segített méregetni, a szabó pedig felírta a füzetébe az adatokat. - Stein bá’ akkor most ne gyúrjak a szalagavatóig? - kérdezte Zsolti a karját nézegetve, merthogy félő volt, ha a mostani mérete alapján készül az öltönye, szétpattan a varrás a bicepsznél. - Csak tésztát - felelte a szabó, mi pedig felnevettünk. A fiúk méregetésével el is ment az első óra, és persze végigvihogtuk az egészet, mert Macu magasabbnak hitte magát, Jacques alacsonyabbnak, Robi csalt, mert lábujjhegyre állt mérés közben... Szóval jól elvoltunk. Szünetben Gábor és Jacques elszaladtak stúdiózni, Kinga Stein bácsitól kért elérhetőséget, mert mindenképp szeretne vele interjút csinálni a suliújságnak. - Levelezési címet tudok adni - mondta a szabó. - E-mail? - kérdezte Macu furán. - Az nincs. - Akkor mobilszám? - próbálkozott tovább Macu, mire Stein bácsi közölte, csak „vonalas” elérhetősége van. Generációs különbségbe botlottunk. Macu ezt furcsállta, Kinga viszont megelégedett egy vezetékes számmal, és gondosan felírta magának. Kinyílt az ajtó, és Edináék léptek be, hogy megnézzék, hogy haladunk. - Ki lehet húzni innen. Kösz - kiáltott rá Andris. - Nyugi már, csak benéztünk. Milyen lesz a ruhátok? - Egészen biztos, hogy ez nem tartozik rátok - reccsent rá Kinga idegesen. - Hű, ez aztán nagy titok lehet - forgatta a szemét Edina. - Na, mindegy, megyünk is, mert mindjárt jön a dizájnerünk. - Dizájner? - szaladt fel Kinga szemöldöke. - Persze. Miért, mit hittél, ki csinálja a ruhánkat? Egy sima szabó? - Hülye sznobok, húzás innen - kiáltotta Zsolti. - Ki csinálja a ti ruhátokat? - érdeklődött a másik a-s lány. - Stein bácsi - mutattam a tanári asztal felé, ahol az öreg szabó éppen a teát itta, amit Virág hozott neki a büféből. - Stein? Híres tervező lehet. Biztos volt a divathéten is - vihogtak össze. A szabónk egyáltalán nem tűnt sértettnek vagy bosszúsnak. Mi viszont igen. - Jó, ki lehet menni innen - csattant fel Kinga. - Egyébként közlöm, hogy akármilyen dizájnert kerestetek meg, van, akin egy jó ruha sem segít. De próbálkozni lehet. - Húúú - néztek össze az a-sok vihogva. - Ez aztán sértő volt - gúnyolódtak. - Na, elég lesz ebből. Kifelé — indult el feléjük Dave, és két kézzel terelni kezdte őket a folyosó felé. - Mi bajod van? - nézett rá mosolyogva Edina. - Amilyen igényes vagy, csodálom, hogy belementéi, hogy valami névtelen bácsi varrja a ruhátokat. - Tudod, Dina, ezt benézted. A szabónkat én hoztam. És kösz, valóban igényes vagyok. Majd meglátod a szalagavatón - mondta, és becsukta az ajtót.

Edina kicsit beégett. Dave-nél akart bevágódni? Majdnem sikerült. Majdnem. - Akkor a három lány - nyitotta ki kockás füzetét a szabó, mi pedig izgatottan figyeltük. - Milyen ruhát képzeltetek el? - Nadrágkosztüm - vágta rá Kinga kapásból. - Ne már, nem szoknyában lesztek? - hőbörgött Andris. - Nem - mondtam természetesen. - Azt hittem, az lesz, amit megbeszéltünk. Miniszoknya, lakk-csizmával, bőrtoppal... - nézett ránk csalódottan Robi. - Ezt kivel beszélted meg? - nevettem el magam. - Akkor csak meg akartam. Mindegy, mit szóltok hozzá? - próbálkozott. - Azt, hogy te egy igazi idióta vagy! - förmedt rá Kinga. - Maximum te leszel lakkcsizmában, más nem! - Mi van? Menj már - vihogott Robi. Igen, a rockerekben kissé túltengnek a hormonok. Egy ideje mindent vonzónak találnak, aminek lányneve van... Amíg feminista Kinga az igazságáért harcolt, szembesültünk egy másik problémával is. A stílussal. Zsolti ugyanis sárga (???) öltönyt akart kalappal, mint a Maszkban, Virág színes, mintás darabot álmodott magára, Jacques francia stílusü, csíkos ruhára gondolt, én klasszikus kosztümöt szerettem volna, Dave pedig olyat, ami a 20-as évek Amerikáját idézi, afféle gengszterstílusban. És egy pillanat alatt káosz lett. - Oké, álljunk le - emelte fel a hangját Cortez, mire mindenki elhallgatott. - Most komolyan, mennyire akarunk hülyét csinálni magunkból? - Semennyire - vágta rá Kinga. - Jó. Akkor van valami értelmes ötlet? - kérdezte. Így, hogy elképzeltük magunkat az elhangzott ötletek alapján, mindenki rádöbbent, hogy Corteznek igaza van. Ugrott tehát valamennyi eszement ruha, és megállapodtunk egy klasszikus fekete öltönyben/kosztümben, egyszínű inggel/blúzzal. Ami végül világoskék lett. Stein bácsi mindent gondosan felírt, és megnyugtatott minket, hogy csodálatos ruhákat fog készíteni nekünk, ne aggódjunk egy pillanatig sem, majd megkért hármunkat (Kingát, Virágot és engem), hogy menjünk ki a mosdóba és precízen vegyük le a méreteinket. - Jöhetek segíteni? - kérdezte Robi vigyorogva. - Akarod, hogy eltörjem az állad? - kérdezett vissza Ricsi. A lányvécébe lépve Virággal kezdtük, aki zokniban és fehérneműben ácsorgott az egyik fülkében, és folyamatosan vihogott, miközben Kinga átfogta a derekát a mérőszalaggal, én pedig segítettem leolvasni az adatot. - Rendben - jegyzetelte le Kinga. - Akkor most a mellbőség. - Hát, az nem lesz sok. - Neked legalább mérhető. Szerintem nekem nem - mondtam nevetve. Kinga ügyet sem vetett a hülyülésünkre, csak felírta Virág mellbőségét, mi pedig a notesz fölé hajolva leolvastuk. - Hű. Ez nem rossz szám - mondtam. - Aha. Tiszta modell vagyok - értett egyet Virág. - Renáta, te jössz! - Ilyen rövid a lábam? Ajj - nézegette Virág az adatait, miközben én feszengve levettem a pólóm és a farmerem is. Nem szívesen állok fehérneműben mások előtt, olyan megalázó. Kinga átfogta a csípőm körül a mérőszalagot, előttem összeillesztette, majd hunyorogva nézte a számot. - Na? Mennyi? - kérdeztem. - Átlagos - vonta meg a vállát. - Csodálkoztam volna, ha valamim nem az... — mondtam unottan, mire Virág felröhögött, Kinga pedig amolyan „ez nem volt rossz beszólás” pillantást vetett rám. - Megvan a derék is, jöhet a mellbőség. - Csak mondd, hogy a második szám a nulla - fohászkodtam szórakozottan, széttárt karokkal. - Rendben, ez is megvan. Gratulálok, abszolút semmi érdekes nincs ebben - mondta Kinga „kedvesen”, én meg gyorsan visszavettem a ruháimat. Kinga előre félt attól, hogy mi, Virággal mit össze fogunk bénázni a mérésén, és valóban, legalább háromszor mértük, és háromszor jött ki más eredmény. - Mit műveltek? Olvassatok már le egy nyomorult számot! - kiabált ránk. - Várj már, eszerint a mellbőséged... létezik, hogy... - töprengtem. - Mi? Hogy van mellem? Igen, Renáta, képzeld, lány vagyok mellekkel. - Jó, értem. De akkor ez jó eredmény?

- Mutasd - kapta ki a kezemből. - Igen. Ennyi - bólintott. - Wow - csettintettünk Virággal elismerően. - Rendben. Szeretnénk még a mellbőségemen csodálkozni, vagy mehetünk? - Á, szerintem kicsodálkoztuk magunkat - mondtam nevetve. - Örülök neki. Egyébként, Virág, először meg akartam kérdezni, de végül úgy döntöttem, inkább nem akarom tudni, hogy honnan a bánatból szedtél méhecskés melltartót vagy inkább miért. De inkább hagyjuk - indult kifelé Kinga a folyosóra, mi pedig vihogva követtük, közben meg Virág lesúgta, hogy szerinte tökre „jópofa”, és utálja az unalmas, egyszínű fehérneműt, mert abban semmi „vicces” nincs. Hát, ja. Biztos. Kinga odaadta a lapot a szabónak, és visszakézből lekevert egyet Andrisnak, aki el akarta csórni a listát, hogy megnézze a „méreteinket”. - Akkor mindennel megvagyunk - állt fel Stein bácsi, mi pedig elbúcsúztunk tőle és a segítőjétől, majd kikísértük az ajtóig. - Na, mit szóltok? - fordult vissza hozzánk Dave. - Nekem nagyon szimpatikus, és biztosan szép lesz a ruhánk - mondtam őszintén. - Nem véletlenül választottam őt. Nemcsak minőség, de olcsón is dolgozik, ráadásul nem tömeggyártó, teljesen egyedi lesz a ruhánk. - Igen. Csak a bunkó a-sok meg a dizájnerük... - rázta a fejét Gábor idegesen. - Apropó. A-sok - tette fel a kezét Dave, mintha csak megfeledkezett volna valamiről. Gyorsan a helyére ment, és eszméletlen tempóban esett neki az iPadjének. Két perc múlva előszedte a telefonját, és tárcsázott. - Igen, igen, a Szent Johanna gimi 12/a osztályából beszélek. Igen, tudom, hogy tíz perce váltunk el, de azóta beszélgettünk, és végül megváltozott a döntésünk - kezdte, én pedig a szám elé kaptam a kezem. - Hogy? Igen, tudom, hogy ez már a sokadik variáció, de ígérjük, ez a végleges. Tudom, és elnézést. Akkor mondanám. Futurisztikusabb ruhát szeretnénk. Persze, tudom, hogy a klasszikusnál maradtunk, de rájöttünk, hogy az unalmas. Ugye? Na, szerintünk is. Tehát jó lenne, ha csillogna, sok lenne benne az ezüst és a strassz. Nem, ez nem szokványos, de pont ez a lényeg. Igen, tudtam, hogy tetszeni fog az ötlet. Köszönjük a dicséretet. Igen. Jó, akkor maradjunk ebben. Ó, és még valami. Ezen a számon bármikor el lehet érni minket. Igen, ez a kapcsolattartó szám. Köszönöm. Szép napot! - tette le a telefonját. Döbbenten néztünk Dave-re, aztán mindannyiunkból kitört a röhögés. - Szép volt - biccentett Kinga elismerően. - Jó voltál, Dave, high-five - tette fel a kezét Zsolti, Dave meg belecsapott. - Nem lesz ebből baj? - kérdeztem rosszat sejtve. - Dizájner cuccot akartak. Akkor legyen tényleg az - bólogatott Ricsi. Jogos. Cortez hat körül átjött, addigra mindent megtanultam, úgyhogy leültünk a babzsák fotelekre, és miközben a tévé háttérzajként szólt, beszélgettünk, úgy mindenféléről. - Kinga valami olyasmit mondott, hogy próbálnunk kell a keringőre tanár nélkül is, mert nem akarja, hogy elbénázzuk. Gyanítom, azt tervezi, pénteken Zsoltiékhoz szervez egy próbát... - magyaráztam. - Nem hinném. - Miért? - Mert Dave, Macu és Zsolti valami 3D-s filmre mennek péntek este, úgyhogy senki nem lesz Zsoltiéknál... - És mi? - kérdeztem. A péntek délután és este egyértelműen Zsoltiék garázsában telik, szóval, ha ugrik az a program, akkor passz. - A nagysztileim elutaznak a hétvégére, kiviszem őket az állomásra péntek délután... - mondta. - És akkor egyedül leszel egész hétvégén? - Aha. De megoldom. Ne aggódj, elég sokat voltam már egyedül, tudok kaját rendelni... — mosolygott. - Ó. Értem. És mit fogsz csinálni? - Passz. Majd átjössz, meg ilyenek. Vannak ötleteim - mondta, én pedig bólintva néztem rá, aztán azt hiszem, lefehéredtem, és ma már nem jött vissza többet az egészséges színem. Egy kicsit bepánikoltam. Épphogy. Na, jó, őszintén? Vááááá! Stein bácsi: 5/5* A-sok: 5/1 - azt hiszem, meg fognak lepődni. Gondolatok: 5/1* - Cortezzel, kettesben, náluk? Miért nem kapok levegőt? Pótvacsora apuval: 5/2 - ő gyümölcsjoghurtot evett, én meg szótlanul ültem a konyhapulton. Nem volt kedvem enni, remegett a gyomrom. Jaj.

November 9., szerda Alig aludtam valamit. Egész éjjel járt az agyam, miközben furán görcsölt a gyomrom, és éreztem, hogy szétrobbanok a feszültségtől. Reggel megszárítottam a hajam, aztán megpróbáltam egy halvány sminkkel eltüntetni a karikákat a szemem alól. Felkaptam a kedvenc, bordó pulcsim, ami ma eléggé lesápasztott, de mindegy, végül csak elindultam. A sulihoz érve csendben ácsorogtam a társaságban, és annyira elbambultam, hogy elfelejtettem nevetni azon, amit Ricsi mesélt a kémia faktról. Pedig biztos vicces volt. Cortez kezét szorongatva próbáltam egyenletesen lélegezni. Virág kábé négyszer kérdezte meg, hogy mi van velem, de csak annyit feleltem, hogy szörnyen álmos vagyok. Ami részben igaz is volt. - Renáta, várom a fényképeket. Mondd, érdekel téged egyáltalán, hogy fotós vagy? Mert hidd el, elég sokan lecsapnának rá, csak dobd vissza, és már adom is másnak... - nézett rám Kinga idegesen, amikor megállt mellettünk. - Bocs, este átküldőm mindet. - Mi van, már megint miért vágsz ilyen kétségbeesett fejet? - fürkészett. - Mi? Dehogy. Semmi bajom - erősködtem. - Jó, látom, persze - legyintett, és annyiban is hagyta a dolgot. Francián és francia kultúrán Monsieur Durand-nal nyelvvizsgafelkészítő kérdéseket vettünk át, matekon Gazdag röpdolit íratott velünk (négyes lett, ajjj!), magyaron pedig Kardos kiosztotta a beadandónkat. Öt darab egyes lett, ami negatív rekord az évben, úgyhogy a magyartanár tombolt, üvöltözött, és közölte, ilyen helyesírással jó néhány diák számíthat majd a pótérettségire. Az enyém, mondjuk, ötös lett, de nem vigasztalt, ugyanis Virág óriási karót kapott, és necces, hogy elkaszálják félévkor. Nincs mese, segítenem kell neki, a cél a stabil kettes, mivel a művészeti szakra nem feltétel a jó magyarérettségi. Az érettségi viszont az, akármilyen is. Csengetéskor összepakoltam a cuccom, majd kimentem a folyosóra, hogy kiszedjem a suliboxomból a fizika felszerelésemet. Kinga a saját szekrényénél pakolászott, és azon dühöngött, hogy Zsolti már megint nem adta vissza a könyvét. - Kinga - álltam meg mellette. - Mi az? Nálad van a könyvem? - Nem, nincs. Hol van Virág? - Mi vagyok én, a felügyelője? Mit tudom én? Azt hiszem, az udvarra ment Ricsivel és Cortezzel. Te miért nem vagy velük? - Beszélhetnénk? - kérdeztem halkan. Kinga összeráncolta] a szemöldökét, és mélyen az enyémbe fúrta a tekintetét. - Rendben. De remélem, valami komoly dologról van szó az arckifejezésedet látva minimum olyan hírre számítok, hogy kitört az Etna. - Ez most elég fontos. Segítség kéne. - Az olaszoknak vagy neked? - töprengett. - Nekem - nevettem el magam hitetlenül. A megbeszélésünk helyszíne ezúttal is a lányvécé volt, úgyhogy Kinga előre bement, és „tűnjetek innen a fenébe” köszönéssel kizavarta a kilencedikeseket. Kitti még visszaszólt valamit, de Kinga rávágta az ajtót, aztán egy pillanat alatt elmúlt az idegbaj a szeméből, és viszonylag nyugodtan meredt rám. - Mi van? - tért a tárgyra „kedvesen”. - Oké. Van valami, amit nem nagyon tudok kivel megbeszélni. Illetve anyunak nem akartam mondani, Virággal erről nem szeretnék beszélni, mert csak összezavarnám, Cortezzel meg... Hát, róla van szó - kezdtem zavartan. - Mi van vele? -Jó, de kérlek, ne nevess ki, ne nevezz gyerekesnek és ne kiabálj velem, mert most tényleg tanácstalan vagyok. - Rendben. De beszélj egy kicsit hangosabban, mert nem akarok közelebb menni hozzád, és deprimál ez a bizalmas hangnem. - Oké. Tehát. Cortez nagyszülei elutaznak pénteken. És mondta, hogy menjek át. - Igen? - Ketten leszünk... - Ti állandóan ketten vagytok. Hányingerkeltően sokat tudtok egymáson lógni. Mi ebben a furcsa? - Hogy ketten leszünk! Érted... És azt mondta „vannak ötletei” - Renáta, gondolatolvasónak nézel? Áruld már el, miről beszélsz, mert kezd fogyni a türelmem.

- Jaj Kinga, hát arról! Hogy mi van, ha... tudod. Ha azt gondolja hogy mi... merthogy mi még nem, és... Szóval érted. Arról beszélek... - makogtam összevissza. - Ó - bólintott. - Sokkal könnyebben megértettem volna, ha ezt nem úgy tálalod, mintha ötéves lennél. - Kértem, hogy ne nevezz gyerekesnek. - Most mit csináljak? Az vagy. Na, akkor még egyszer - sóhajtott, és leült a földre, afféle „ez hosszú lesz” stílusban. Követve a példáját, nekidőltem a csempének, és lecsúsztam, majd átkulcsoltam a térdemet a karommal, és égővörös fejjel néztem rá. - Tehát ti még nem... - Nem - vágtam rá. - Jó, az nem baj, nem vagy buta lány, ezt tudjuk. Persze annyira okos sem, mint én, de most nem rólam van szó... - kalandozott el. - Csak azt érzem, hogy ez baromira megrémített. Mármint, tudom, hogy lassan egy éve járunk, tudom, hogy tizenhét múltam és hogy ez már amúgy is ciki, de nem érdekel. Vagyis nem hiszem, hogy ebben a dologban van „elvárás", hogy az ember mikor legyen túl rajta, vagy ilyesmi. - Nem, ez így van. Hagyd a statisztikákat, kit érdekel? - Oké, nincs statisztika. Csak, tudod, én tényleg mindennél jobban szeretem Cortezt, és ez most nem róla vagy ellene szól. Egyszerűen azt érzem, hogy még nem készültem fel erre a dologra. - Mit gondolsz, van előtte valami felkészítőtábor? Renáta, ezt is túlkomplikálod, mint mindent. Ha nem akarod, akkor nem. Ez ilyen egyszerű. - Jó, de nem akarom, hogy úgy tűnjön, mintha nem szeretném Cortezt. - Á-á-á! - tette fel a mutatóujját fenyegetően Kinga. - Na, ezt meg ne halljam. Tudod, a lányok legnagyobb része beleesik ebbe, és emiatt válik szörnyű emlékké az első alkalom. Te ezzel ne akarj semmit bizonyítani. Szereted, de ettől még nem tartozol semmivel. Főleg nem ezzel! - Tudom, és biztos, hogy megérti majd. - Persze hogy megérti! Cortezről van szó. Az egyetlen ember vagy, aki érdekli, szerinted ártana neked? Soha rázta meg a fejét elég meggyőzően. - Igen, én is így gondolom - mosolyodtam el halványan. - Szerinted baj, hogy így reagálok? - Renáta, az ember tudja, hogy mikor jött el az ideje. - Te tudtad? - kérdeztem. - Nem - mondta komolyan. - Óóó - bólintottam. - Akkor még te sem... - Nem, persze hogy nem - mondta megrökönyödve. - Szerettem Zsoltit, de mindig éreztem, hogy nem ő Az. - Értem. Ó, de jó, akkor nem csak én vagyok ciki - vidultam fel. - Szerinted ciki, hogy még nem voltunk senkivel? Szerintem az a ciki, ha valaki tizenévesen kiélt. Ne haragudj, de semmi szégyellnivalót nem látok a jelenlegi helyzetemben, ellentétben azokkal, akik a nyáron megismerkednek valakivel, elhiszik, hogy „örökké szeretni fogja őket”, megtörténik a dolog, aztán két hét múlva vége... - Uh. Ki volt ez? - szörnyülködtem. - Edina — felelte. — De a többi a-s lány sem járt jobban, ha tudni akarod. - Jaj - húztam el a számat. - Örülök, hogy tudtunk erről beszélni - mondtam őszintén. - Örülök, hogy hozzám jöttél ezzel a problémával. - Nem akartam Virágnak mondani... - Ez minden? - Igen - bólintottam, aztán a szám szélét rágva néztem magam elé. - Renáta, miért kell belőled mindent kihúzni? Látom, hogy van még valami. Nyögd már ki! - Jó, jó... - sóhajtottam. - Viki. - Mi van vele? - Én nem vagyok olyan, mint ő. Ő egy csomószor aludt Corteznél, nem vagyok hülye, tudom, hogy voltak együtt... - fejtegettem, és őszintén mardosott a fájdalom. - Ezzel te ne foglalkozz. Feleslegesen stresszeled magad. Cortez dobta érted. - Igen, tudom. De ő volt a vad, punk, menő álombarátnő, aki valószínűleg sosem görcsölt egy ilyen dolgon... - Már megint önértékelési problémáid vannak? Renáta, ébredj már fel! Van egy barátod, aki szeret. Mit vájkálsz a múltban? Főleg máséban? - Jó, csak gondolkoztam. - Ne gondolkozz! Úgy látszik, neked nem szabad.

- Értem - tápászkodtam fel. - Na. Ha bármi van, szólj! Okosan. Kérsz paprikaspray-t? - Mi? Nem fújom le Cortezt! Megőrültél? - Csak felajánlottam. Nálam mindig van. - Minek? - A húgomék miatt. Komolyan, túlfűtöttebbek, mint a Twilight szereplői. Jó ideje tervezem pofán fújni Bálintot - mondta, aztán nevetve kimentünk a mosdóból. Virágék a folyosón felénk sétáltak. - Hol voltatok? Vártunk az udvaron! - ugrándozott Virág. - Csak megbeszéltünk valamit - legyintettem. - Fontos? - Nem, már nem - mosolyogtam, aztán megfogtam Cortez kezét, és együtt mentünk fizikára. Sokkal nyugodtabb voltam. Valamiért úgy van, hogy ha felmerül egy kínos téma, akkor utána olyan, mintha követne minket. Hirtelen mindenhol célzásokat és jelzéseket veszünk észre, ilyen poénokat hallunk, meglátjuk egy újságcikkben, de még a tévében is. Vagy csak ilyenkor odafigyelünk rá, amúgy meg észre sem vesszük. Mindenesetre hazaérve felmentem a gyakorikérdésekre, és elolvastam egy-két kérdést a témával kapcsolatban. Kingának igaza van, ilyen személyes és intim dologban nagy ívben kerülni kell a statisztikákat, de kíváncsiságból átböngésztem pár tapasztalatot és véleményt. Csodálkoztam azon, hogy elég sok ember írt az első alkalomról tizenhét fölött, tehát úgy tűnik, ebben valóban nincs semmi szégyellnivaló. De ha van, az sem érdekel. Kinga: 5/5* - nagyon örülök, hogy tudtam vele beszélni. Gyakorikérdések: 5/1* - te jó ég! Nem az a baj, hogy néhányan nagyon fiatalok, az érettség sokszor nem kor szerint dől el, de azért... legalább tisztában lehetnének azzal, ami velük történik. Keringőpróba: 5/5* - jól sikerült, bár tény, hogy a Once Upon a December lassan mindenkinek az agyára megy. Álmos vagyok: 5/1 - leragad a szemem. November 11., péntek Hosszú nap, gigantikus beégéssel. Na, jó, akkor kezdem az elején. A suliban minden oké volt, a szokásos „péntek van, wááááá” hangulat uralkodott. A legtöbb órán továbbmentünk az anyaggal, és mivel egész nap szakadt az eső és elég hideg volt kint, szünetekben is a teremben maradtunk. Ofőre aztán megérkezett Haller és legnagyobb riadalmunkra Máday is. Aki tudni akarta, hogy mit adunk elő a három hét múlva esedékes szalagavatón. Upppsz. - Tizenkettő bé, ne mondjátok, hogy még mindig nincs műsorotok!!! - üvöltött ránk. - De vaaaan - bólogatott Zsolti. - Halljam! Sajnos nem beszéltük meg előre, hogy mit mondunk ilyen vészhelyzetben, úgyhogy mindenki egyszerre akart improvizálni, így történt, hogy Zsolti benyögte, hogy „maori táncot” adunk elő, amit rögbiseknél látott. Jacques a Kóristák dalát mondta, hogy majd elénekeljük, Virág Hair-jelenetet visongatott, Andris és Robi pedig pogózást. Hát, egyik sem nyert. - Az agyamra mentek! - ordította Máday. - Még egy hetet kaptok, jövő hét pénteken megnézem a próbát, ha addigra sincs semmi értékelhető, ne akarjátok tudni, hogy mi lesz! - Máday néni, én tudni szeretném, mi lesz! - vigyorgott Zsolti. - Hidd el, hogy nem akarod - erősködött az ig. helyettes, aztán kicsörtetett a teremből. - Gyerekeeeek - nézett ránk Haller a fejét csóválva. - Mi a baj a maori tánccal? Figyeljétek, tök egyszerű - állt fel Zsolti, és kiment a táblához, hogy bemutassa. Nos. Igazából le sem tudom írni, hogy pontosan mit láttunk, én a döbbenettől szóhoz sem jutottam, azonban Dave felvette az egészet, úgyhogy a YouTube-on megnézhető. Hatalmas No Comment. Haller a szokásos fegyelmezési problémák és a tanulmányi eredményünk mélyrepülésének elemzése után még kért egy kis figyelmet, de ránk csöngettek, úgyhogy mire az ofő lapozott egyet a tanári zsebkönyvében, addigra már csak négyen maradtunk a teremben. - Átadjak valami üzenetet a többieknek? — kérdeztem kínosan, mert én természetesen a helyemen maradtam. - Köszönöm, de... majd legközelebb megbeszéljük - legyintett. Szegény ofő, nem mindig bír velünk.

Hazaérve megcsináltam a hétfői házimat (kár szépíteni, én tényleg ilyen vagyok ), aztán belekezdtem Virginia Woolf A világítótorony című regényébe. Cortezzel azt beszéltük meg, hogy hétre átmegyek hozzá, ezért háromnegyed hétkor szóltam anyuéknak, hogy „elmentem”, aztán felvettem a kabátom és elindultam. Hideg volt és már régen sötét, sietősen lépkedtem a nyirkos, esőillatú novemberi időben, majd megállva Cortezék háza előtt, vettem egy mély levegőt, és rácsörögtem, hogy itt vagyok. A házba belépve kicsit fura volt a tudat, hogy ketten vagyunk, de próbáltam lenyugtatni magam, hogy általában mindig ketten vagyunk, merthogy a nagyszülei nem sok vizet zavarnak, szinte sosem találkozom velük, ha Corteznél járok. Cortez szobájába felérve leültem a kanapéra, talán kicsit feltűnően a legszélére és eléggé feszülten nézhettem ki, mert Cortez félrehajtotta a fejét és kérdőn figyelt. - Minden oké? - Persze - bólintottam a lehető leghatározottabban. - Kóla vagy gyümölcslé? - Gyümölcslé. - Te tudod - röhögött ki. - Hé, nem mindenki „ámerikai” - szóltam utána. - Fogalmam sincs, ennyi koffeintől hogy tudsz aludni. - Már immúnis vagyok - nevetett, aztán a kezembe nyomott egy dobozos baracklevet. - Oké. Hogy örülj, itt van két baromi unalmas angol film, mindkettő kosztümös, és bár csak kilencvenpercesek, szerintem hosszabbnak fognak tűnni. - Hát, koszi, de... te nem szereted ezeket, nézzünk olyat, amit te akarsz - próbálkoztam. - Nekem mindegy. Már rég letettem arról, hogy megnézessek veled jó filmeket. - Kösz - nevettem el magam. - Melyiket akarod először? - Az értelem és érzelem. Az jó. Cortez betette a filmet, aztán levágta magát mellém, és unottan hátradöntötte a fejét. - Ezek miért nem beszélnek rendesen? - kérdezte, amikor megszólalt a szereplő. - Mert britek. - Borzalmas - túrt a hajába fájdalmasan, aztán tovább cikizte a filmet, a történetet, az akcentust... élmény volt vele nézni. Kábé a film felénél Cortez hozott magának még egy kólát, aztán visszaült mellém. Szorosan mellém. Kicsit félrecsúsztam, gondolván, ez afféle udvarias jelzés, de pechemre nem volt több hely, úgyhogy konkrétan leestem a kanapéról. Egy pillanat alatt felpattantam, Cortez pedig csak meredt rám, szerintem a szavakat kereste, végül egyszerűen kitört belőle a röhögés. - Oké, mi van veled? - Semmi. Miért? - Most azért vagy ilyen távolságtartó, mert túlságosan azonosulsz a szereplőkkel? - Nem, nem is vagyok. - Jó. Totál furán viselkedsz. Napok óta. - Észrevetted? - kérdeztem halkan. - Nem akarom a színészi képességeidet minősíteni, de... ja. Észrevettem. Nem volt nehéz. Szóval? Mi van? - Azt hiszem, beszélnünk kell valamiről. - Jó, de azért leülhetsz. - Nem, most jobb, ha állok. Ideges vagyok. - Cortez összehúzta a szemöldökét, és figyelmesen várt, én pedig zavartan tördeltem az ujjaimat, és azon tűnődtem, hol kezdjem. - Oké. Szóval szeretlek. - Most megleptél - nézett rám, mire megráztam a fejem. - Nem, komolyan, ez nem vicces. Figyelj. Én tényleg nagyon szeretlek, de még nem állok készen. - Mire? - nézett furán. -Tudod... - Reni. Komolyan nem tudom. - Hát erre - tártam szét a karom. - Elutaztak a nagyszüleid, Értelem és érzelem... - Na, most már kíváncsi vagyok, ebből mi lesz. - Tudod... Szóval. Tudom, hogy régóta járunk, tudom, hogy már úgy ideje lenne... de én még nem érzem ezt. - Oké - bólintott. - Most nagyon őszintén kérdezek valamit. MI VAN??? - Cortez, tudod, miről beszélek! - Honnan tudjam? Összevissza magyarázol a filmről, a nagy-szüleimről, arról, hogy mióta járunk. Mi bajod van?

- Aj, nem érted? Nem alszom ma itt! - közöltem határozottan, Cortez arcára pedig kiült a döbbenet. - Úgy volt, hogy itt alszol? Mert engem nem zavar, csak nem tudtam róla... - Nem, nem volt úgy. Legalábbis én nem terveztem. Inkább te - motyogtam lángoló vörös arccal. Cortez pár pillanatig némán töprengett, aztán felnézett rám, és totál kiakadt. - Megőrültél? - fakadt ki, mire elkerekedett a szemem. - Mit gondolsz te rólam??? - Mi? Én semmit, csak... azt mondtad, vannak ötleteid. - Ja, ötlet. Hogy megnézünk pár béna filmet, aztán hazadoblak. Mindjárt itt vannak Ricsiék... - Ricsiék jönnek? - Persze. - Te jó ég! - kaptam a fejemhez. - Tényleg azt hitted, hogy bármit tervezek veled, mielőtt egyáltalán beszélnénk róla? Reni, néha komolyan meglepsz. - Bocs, én csak... nem szoktunk erről beszélni, és megijedtem. - Mitől? Tőlem? Normális vagy? - fogta a fejét, engem meg mardosni kezdett a bűntudat. - Jó, ne haragudj. Hülyén jött ki az egész. - Eléggé - értett egyet, és még mindig elég ideges volt, úgyhogy végül odaültem mellé, és megfogtam a kezét. - Bocs - ismételtem suttogva, mire Cortez a szemembe nézett. - Szerinted nem várok rád? - kérdezte, majd óvatos mosolyra húzta a száját. - Addig várok, ameddig akarod. - Komolyan? - suttogtam, miközben a gyomromban lévő lepkék annyira csapkodtak, hogy féltem, ezt nem élik túl. - Te mennyit vártál rám? - kérdezett vissza. Sóhajtva elmosolyodtam, és úgy éreztem, ez tökéletes válasz volt. Odahajoltam hozzá, és hosszasan megcsókoltam. Eléggé hülyén éreztem magam a történtek miatt, és végig égett a fejem, amiért azt hittem, Cortez majd bepróbálkozik, csak mert ketten vagyunk. Nem, ő tényleg nem olyan. Ricsiék pedig negyedóra múlva megérkeztek, és az egész olyan túlreagált szituációnak tűnt. Mert az is volt. - Jó, akkor ezt sürgősen felejtsétek el - kapta ki Ricsi a filmemet, és átrakott valami akciófilmet, amiben emberek fejbe rugdosták egymást. Úgyhogy azt néztük, Ricsi a fotelben, Virág törökülésben a földön, egy tál popcornnal a kezében, Cortez pedig végigfeküdt a kanapén, és az ölembe hajtotta a fejét. Cortez a zsebébe nyúlt, és előszedte a BlackBerryjét, majd az ölemből felnézve összeráncolta a szemöldökét. - Van valami oka annak, hogy Kinga azt írta sms-ben, hogy észnél legyek, különben kinyír? - kérdezte, mire elhúztam a számat. - Ööö... Talán beszélgettem vele erről-arról... - hebegtem zavartan. - Aha. Jó - bólintott, és elrakta a telefonját. - És mi lenne, ha engem kérdeznél, mielőtt rám küldöd az eszelőst? - Rendben - nevettem el magam. Azért rendes Kinga, hogy gondolt rám. - Ezt nézzétek, most! - kiáltotta Ricsi. A tévé képernyőjén ekkor valaki vagy öt métert repült, mögötte pedig felrobbant egy épület. - Zsír volt, mi? - Nagyon - biccentettem, aztán odasúgtam Corteznek: - Azért majd végignézzük a másik filmet? Erre Cortez a szemét forgatva angolul válaszolt valamit, ráadásul elképesztő brit akcentussal, szörnyen affektálva, amin Virág annyira nevetett, hogy elterült a földön. Ilyen volt a péntek esténk. És ilyennek is kellett lennie. Hazaérve kicsit kellemetlenül éreztem magam, úgyhogy a konyhában csináltam egy kakaót, és sikerült annyit zajonganom, hogy anyu megnézte, mit művelek. - Csak... - magyaráztam - kakaó. - Látom - ásította. - Milyen volt az estéd? - érdeklődött. Átgondoltam a választ, aztán úgy döntöttem, a szülő azért szülő, hogy mindenről tudjon, meghallgasson, tanácsot adhasson, nem ér kizárni őket, főleg nem akkor, amikor hamarosan már nem ilyen szerepet töltenek be az életünkben. Elmondtam, hogy milyen kétségek voltak bennem, hogy mennyit gondolkoztam ezen a dolgon, és le a kalappal anyu előtt, amiért az őszinteségemet feszült figyelemmel díjazta, és, mondjuk, nem egy enyhébb stroke-kal. - Szóval kiderült, hogy Cortez semmi ilyesmit nem akart, csak én reagáltam túl az egészet, úgyhogy jó nagy hülyét csináltam magamból, de legalább tudja, hogy mit gondolok erről a témáról. És ő a világon a legkorrektebb barát, nemhogy nem haragudott, hanem azért haragudott, mert ilyesmit feltételeztem róla. Ami egyébként jogos, nem is tudom, miért gondoltam... - fejeztem be. Anyu a hallottakat emésztette, végül bólintott.

- Örülök, hogy elmondtad, régóta vártam, hogy felhozd a témát, de azt hittem, már elkéstem a tanáccsal ismerte be. - Dehogy! - vágtam rá. - Elmondanám, ha lenne mit. - Köszönöm - mosolygott anyu. - Ami pedig Cortezt illeti, nagyszerű fiú. Nem véletlenül kedveltem mindig is. Fintorogva néztem anyura. Mi? Nem is kedvelte! Sőt, időnként kifejezetten utálta. Hah, a felnőttek memóriája elég szelektív és időnként nem is túl pontos. Konkrétan arra emlékeznek és úgy, amire akarnak, ráadásul állítják, hogy igazuk van, kár megkérdőjelezni, sosem ismerik be. Mielőtt aludni mentem, anyu még keresett nekem egy könyvet, majd a kezembe nyomta, hogy azért ha szükségem van rá, lapozgassam. Értetlenül meredtem a színes képekkel illusztrált felvilágosító könyvre, és a fejemet rázva visszaadtam. Azért nem vagyok hülye. Cortez: 5/5”* - egyszerűen nem tudok más mondani, mint hogy elképesztően szeretem. Ennyi. Beégés: 5/1 - ez azért ciki volt. :S Anyu: 5/5* - szívből örülök, hogy tudtunk beszélni erről a dologról. Mindig azt hittem, hogy tök kínos lesz, de nem- Nem volt az. Film: 5/2 - Az Értelem és érzelem finoman szólva jobban tetszett, mint amit Ricsi nézett. Miért ugrálnak öt-tíz métereket az emberek egy robbantásnál, csak úgy, maguktól? Érdekes. Vár rám: 5/5* - Cortez azt mondta, vár, amennyit akarok. Hűű. (L) November 14., hétfő Mivel pénteken ugrott a Zsoltiék garázsában lógás, szombaton bepótoltuk. Persze a fiúk megneszelték, hogy Cortezéknél üres a ház, ezért bulit terveztek, főleg a rockerek élték bele magukat, de Cortez lehűtötte őket, mondván, az egyetlen hely, amit szét lehet szedni, az Zsoltiéknál van. Zsolti ezen elég jót röhögött, és közölte, hogy ez valóban így van, úgyhogy szombat estére spontán végzős bulit rendeztünk. Szolid, visszafogott összejövetelre gondoltunk, mondjuk, hogy csak mi, tizenketten, plusz Kata, Karcsi, Flóra... De mivel a két lájkmen, Dave és Macu nem bírják megállni, hogy ne kürtöljék világgá, ami éppen velük történik, a közösségiknek köszönhetően este nyolcra aki csak számít a Szent Johannában, és az is, aki nem, megérkezett. Zsolti apukája kicsit meglepődött, először is azon, hogy Zsolti megkérte, menjen el otthonról (?), másrészt meg, ő olyan tizenöt főre számított, de amikor kiállt a kocsijával, már akkor voltunk vagy harmincam Egyébként őrült jó buli volt, minden úgy történt, ahogy lennie kell. Óriási röhögések, Máday hívogatása rejtett számról éjfélkor, közös üvöltés a Fight For Your Right refrénjére, kiömlött üdítők és egy váza mínusz, plusz eltört Robi mutatóujja. És nem, tényleg nem tudom, hogy ki tette rá a fotelt vagy hogy miért volt Robi keze ott. Ez mindenkinek homályos. Mondjuk, ma reggel Máday nem díjazta a hétvégénket, a Jeanne d’Arc-szobor mellől azonnal ránk förmedt, hogy „márpedig sejti, hogy ki hívogatta éjszaka, és ez nem vicces!!!”. Próbáltunk komolyan úgy tenni, mintha semmiről sem tudnánk, de elég nehezen ment. Ami pedig az éjszakai hívogatást illeti, Máday sokkal jobban járt, mint Gondos tanárnő. Az ig. helyettest csak csörgették, a kémiatanárnak viszont bele is szóltak, olyanokat mondtak, hogy: „Halló? Proton vagyok, és neutronnal szeretnék beszélni.” Szegény tanárnő, a harmadik hívásnál már üvöltött, hogy „megkeserülitek még ezt!!!”. Sose fog rájönni, hogy ki volt, a fél osztályt még mindig olyan gyanakodva méregeti, mintha most látná először. Úgyhogy mindegy. Duplamatekkal kezdtünk, és mivel Gazdag tanárnőt nem zaklattuk a hétvégén, méltányolta a kedvességünket, és ő sem zaklatott minket feleléssel, csupán a táblánál oldottunk meg feladatokat. Ebédszünetben az udvarra mentünk, és mivel nem esett, a pad köré tömörültünk, és a hétvégéről beszélgettünk, azon belül is a vasárnap estéről, amikor Zsolti állapota a Facebookon átváltott „egyedülálló”-ról „kapcsolatban”-ra. Igazából a sztori annyi, hogy Zsolti elhívott párszor egy lányt a konditeremből, és hát, most járnak. Kétségbeesetten figyeltem Kingát, hátha le tudok olvasni valamit az arcáról, de abszolút nem láttam semmi érdekeset rajta, teljesen közömbösen kezelte a helyzetet. - És mikor mutatod be nekünk a nődet? - érdeklődött Andris. - Neked, majd ha felnőttél - felette Zsolti kapásból, mire mindenki felröhögött. - És nekem? - próbálkozott Robi. - Neked viszont soha. - Mééér’? - hőbörgött. - Mert nem tudsz normálisan viselkedni. - Dehogynem. Nagy a melle? - Te egy barom vagy! - szólt rá Kinga könnyed stílusban, mintha csak azt közölte volna, beborult az ég...

- De komolyan, ki az vagy mikor ismerjük meg? - kérdezte Macu. - Ááá, nem akarom bemutatni nektek - legyintett Zsolti. - Nem hiszem, hogy bírnátok. Semmi extra, csak egy lány. - Ezt hogy érted? - kérdeztem csodálkozva. - Hát, nem tudom. Nem tartozik közénk, nem is fog. Elvagyok vele, meg minden, de nem hiszem, hogy velünk kéne lógnia... - felelte. Ezen kicsit elszomorodtam, mert ez volt az a szituáció, amitől mindig is féltünk. Hogy ha ők szakítanak Kingával, utána lesz majd más kapcsolatuk, ami viszont már nem lesz ugyanolyan. Külsőst pedig nem hoznak közénk, még Macu sem hozza a tizedikes barátnőjét sehova, külön találkozgat vele, de nem hívja magunkkal. - Sajnálom - néztem Zsolti szemébe őszintén. - Ez van. Amúgy klassz lány. Megnézitek? - Persze! Mutiiii! - ujjongott Virág. Zsolti elővette a telefonját, és körbeadta. A kijelzőn egy szőke, iszonyatosan szép arcú lány mosolygott. Büszkén bólintottam, és továbbadtam a telefont. - Whoaaaaa! Aztaaa! - hörgött Robi a képet nézve. - Na, jó, elég lesz, adjátok vissza - kérte el a telefonját, és inkább eltette. A rockerek vihogtak, Zsolti pedig megkérdezte, mit szólunk a képhez. Mármint mi, a kritikus lányok. - Szép - bólogattam őszintén. - Ühüm. Tök jó a haja is, meg minden - tette hozzá Virág. Mindannyian Kingára néztünk, aki összefont karral állt. - Erről a képről nem sok minden derül ki, de a Facebookon lévő fotóin látszik, hogy nagyon csinos és magas, ami fontos, mert hülyén nézne ki melletted egy alacsony lány - mondta Zsoltinak, aki meghatottan elröhögte magát. - Kösz. - Nincs mit - felelte Kinga. Tehát utánanézett. Mert bár már nem járnak (ki tudja, mióta), azért Kinga természetesen lecsekkolta az utódját. Nem is ő lenne, ha nem tette volna. És mivel burkoltan áldását adta a dologra, abszolút nem volt feszültség a levegőben. Korrekt és nagyon szép, ahogy viselkednek egymással. Nem úgy, mint Andris és Edina, akik komolyan, döbbenetesen utálják egymást. Egy ideje például a folyosón sem kerülik ki a másikat, egyszerűen vállal döntik el, hogy ki a dominánsabb. Rendszerint Edina csapódik félre a falnak, Andris pedig nyugodtan továbbmegy. Szép dolog a szerelem. Hát még, ha vége van. Hazaérve rájöttem, hogy kezd elborítani a tanulnivaló, úgyhogy sajnos Virginia Woolfra nem maradt időm. Magoltam egy adag torit, online nyelvvizsgatesztet csináltam franciából, gyakoroltam matekra, átnéztem az irodalmat... Cortez a babzsák fotelemen ülve a gitáromat hangolta (ez a hangszer magától elhangolódik!), közben pedig furán nézett rám. - Holnap semmi olyan nincs, amire most tanulsz. - Nem holnapra tanulok. - Akkor? - Úgy általában. Mindenre. - Aha. Tehát azt akarod, hogy ha valaki kiugrik eléd egy ház mögül és rád ordít, hogy mondd el Ottlik Géza életrajzát, akkor válaszolni tudj rá - töprengett. - Igen. Mindenképp - bólogattam nevetve. - Értem. Ez így teljesen jogos. - Tudom, hogy erre kevés esély van, de azért büszke lennél, nem? - Figyelj. Ha valaki kiugrik eléd egy ház mögül, akkor leütöm. Viszont amíg ájult, simán elmondhatod neki az életrajzot, én meg nagyon büszke leszek - legyintett lazán. Anyu kopogott be az ajtómon, és szólt, hogy kész a vacsora. - Cortez, maradsz? - kérdezte. - Nem, köszönöm, a nagymamám is főzött. Mennem kell - állt fel. - Mit? - érdeklődtem. - Azt hiszem, héjában sült krumplit meg csirkét. - Ááá. Mázlista - néztem rá fájdalmasan. - Reni, ne szemtelenkedj - szólt rám anyu, aki egyébként még az ajtómban állt. - Bocsánat. Kikísértem Cortezt a kapuig, majd búcsúzásként hosszasan megcsókoltam. - Jó vacsit. Gondolj közben azokra, akik ma is ételmérgezést kapnak - köszöntem el. - Mindenképp - röhögte el magát, majd beszállt a kocsijába, és elhajtott.

Én meg visszamentem a házba, és miközben az étkezőasztalnál ültem, apuval együtt unottan néztük, ahogy anyu valami szürkés szószt önt a furcsa állagú zsemlegombócra. - Ez meg mi? - kérdezte apu megrökönyödve. - Én nem akarom tudni - mondtam rémülten. - Ne csináljátok már, ez vadas! - szidott le minket anyu. - Persze - dünnyögött apu. - Jó étvágyat - ült le anyu az asztalhoz, majd észrevette, hogy apu nevet, ezért ösztönösen felém nézett. Renáta, ne gusztustalanodj az étellel! - szidott le. - Elnézést - fojtottam vissza a nevetést, és befejeztem azt a játékot, hogy a tányérom felett kábé fél méterrel megdöntőm a kanalat, és hagyom, hogy a szósz placcsanjon a tányéromban. Pedig jópofa elfoglaltság volt. Vadas: 5/1* - ezt csak anyu gondolta annak. A gitárom: 5/4 - újra be van hangolva. Ez nagyon fontos, főleg, hogy sosem játszom rajta. Zsolti barátnője: 5/5 - hű. Megnéztem Facebookon, és nagyon csinos lány. Ottlik Géza: 5/5 - igenis előfordulhat, hogy tudnom kell az életrajzát. És akkor tudni fogom. Hihi. Héjában sült krumpli: 5/5* - majd álmodom róla, vagy ilyesmi... November 15., kedd Királylány nap! Na, jó, akkor ezt elmagyarázom úgy, mintha elmúltam volna ötéves. Szóóóóval, a szalagavatóra kell keringőruha. Aha. És erre nagyszerű alkalom volt a mai utolsó két óra, amiről el is engedtek minket. Kicsit meglepő ez az utolsó évi lazaság, de állítólag a szalagavatóig minden tanár ilyen űber jófej, engedik, hogy órákon próbáljunk, elengednek ruhát nézni, bla- bla. Aztán majd, ha vége, mindenki bekeményít és eláraszt a tanulnivalóval. Viszont addig is élveztük a végzős kiváltságot, és mi, 12/b-s lányok hollywoodi mosollyal (összes fog villant) elkéredzkedtünk Tölgyessytől és Korponaytól is. Aztán jött a nehezebb része a dolognak, el kellett kérnünk Katát, akinek Kardossal következett duplaórája. - Engedjem el veletek ruhát próbálni? Az órámról? - hüledezett Kardos. - Hát, igazából igen, mert Kata is keringőzik, és nagyon kell, hogy most velünk jöjjön - bólogattam. - Értem. Tehát ez élethalál kérdés — jegyezte meg cinikusan Kardos. - Ühüm - helyeselt Virág. - Nem tetszik ez nekem. - Tanár úr, nélküle mi sem megyünk - szomorkodtam. - És Kata kitűnő irodalomból. - Igen, de két órát igazolni... - És fehér ruhát fog próbálni - szedtem elő az adu-ászt. - Kata? Fehéret? - döbbent le Kardos. Érthető, Kata még soha, de soha nem volt másban, mint feketében. - Bizony. - Nem bánom, menjen. De... - szólt utánunk, miközben Kata felpattant a helyéről és az osztálytársai utálkozó pillantásai közepette sietősen odajött hozzánk - vigyázzatok egymásra! - Kinga is jön velünk, az aulában vár. - Akkor megnyugodtam. Rendben. - Ez érdekes. A legtöbb felnőtt, ha megtudja, hogy Kinga is velünk van, megkönnyebbül és mindenre legyint. Az sem lenne hatásosabb, ha azt közölnénk, hogy két, vérszomjas pitbull vigyáz majd ránk. Nem, az kevés. De Kinga? Akkor mehetünk. Hihi. A suliból kilépve buszra szálltunk, aztán villamosra, és már meg is érkeztünk a Margit körúton lévő esküvői ruhaszalonba. Kinga választotta az üzletet, a neten lévő katalógus alapján itt volt a legnagyobb és legjobb választék, mi pedig hallgattunk rá. És jól tettűk. Ugyanis kívülről nem is gondoltuk, hogy mekkora üzletbe megyünk. Egy sima kapualjnak néztem, volna, aztán, amikor beléptünk, elképedve láttuk, hogy iszonyatosan nagy területen rengeteg ruha lóg. Kingán kívül, aki, ugye, feminista és házasságellenes, tulajdonképpen minden lány álma egy ilyen üzlet, tele gyönyörű ruhákkal, és bármelyiket fel lehet próbálni. Wow. - Úristen, mennyi ruha - suttogta Virág. - Úristen, de giccses - fintorgott Kinga. - Úristen, de fehér mind - szörnyülködött Kata. - Úristen. De szépek! - mondtam megbabonázva. Négy ijedt lány egy esküvői ruhabolt ajtajában megtorpanva elég indok ahhoz, hogy azonnal megkérdezzék, segíthetnek-e. - Igen. Telefonon beszéltünk, Szatmáry Kinga vagyok - nyújtotta a kezét Kinga.

- Ó, igen. A hölgy a pontokba szedett kérdésekkel — emlékezett az eladó, mi meg összemosolyogtunk Kinga mögött. Ez azért jellemző rá. - Tehát szalagavató. Van valami elképzelés? - kérdezte kedvesen, miközben beljebb invitált minket, afféle „ne álljatok már ilyen szerencsétlenül” pillantással. Elképzelés, az volt. Virág valami „bohémre”, Kata valami „kevésbé fehérre”, Kinga valami „ne gusztustalanul habosra”, én pedig valami „csodaszépre” gondoltam. - Négy lány, négy stílus. Rendben. Azonnal nézem. Öt próbafülkéből négyet el is foglaltunk. Egyébként tök ötletes, a nagy ruhák miatt a próbafülkék is óriási méretűek voltak, hogy kényelmesen lehessen ki-be közlekedni. Sejtettük, hogy az első körben nem lesz meg a megfelelő ruha, azonban amikor kijöttünk felöltözve, elkapott minket a röhögés. - Renáta, úgy nézel ki, mint egy sütemény! - döbbent le Kinga. - Te is! - nevettem fel. - Milyen? - lépett ki Virág a próbafülkéjéből. - Fordítva - küldtem vissza, mert elég volt egy pillantást vetnem rá, hogy lássam, rosszul vette fel. - Elég rosszul érzem magam - botorkált ki Kata közénk. - Te jó ég! - hüledeztem. - Mint egy halott menyasszony. Mondd, hallottál te már barnító- krémről? - nézett rá Kinga elképedve a halottsápadt Katára, aki szó szerint beleolvadt a ruha színébe. - Na, én ezt leveszem - indult vissza Kata. - Szerintem mi is - mondtam. - Kinga, megijeszt, hogy ilyen ruhában látlak. Fodrok? Rémálmaim lesznek. A következő kör jobban sikerült. Virágnak legalábbis, mer ezúttal jól vette fel a ruhát. Amúgy borzalmas volt. Egyre rosszabb. Viszont remekül szórakoztunk, mobillal fotóztuk egymást meg a tükörben magunkat, hogy legalább az emléke megmaradjon ennek a nagyon vicces délutánnak. Egy idő után viszont egyre kevesebbet nevettünk, mert kezdtünk kifáradni a sok öltözésben és a reménykedésben, hogy hátha a következő jó lesz. És kezdett sötétedni. Hű. - Oki, én megvagyok! Ez az! Megvan! - kiabált Virág, mi pedig mindannyian bementünk a fülkéjébe. Vállpántos, fehér ruha volt rajta, csípőből bővült, és az alsó részén apró, színes virágok voltak rávarrva. Tényleg illett hozzá, nagyon szép volt benne. - De jóó! - öleltem át. - Renáta, befejeznéd? Még sehol nem vagy. Nyomás próbálni - szólt rám Kinga ünneprontó stílusban, így nem ugrándozhattam Virággal boldogan, mert mennem kellett felpróbálni az ezredik „ugyanolyan” ruhát. Amúgy Kinga is meglett, rögtön Virág után: letisztult, pánt nélküli (!) ruhát választott, ami tökéletesen illett rá, szörnyen csinos volt benne. Mi maradtunk, Katával, és így, hogy Virág és Kinga már döntött, tudtak nekünk segíteni. Végül mi is kész lettünk, Kata megtalálta az üzlet egyetlen gót stílusú esküvői ruháját, ami pánt nélküli volt, és szörnyen szorosnak tűnt a felső része (azt mondta, kétszer tud benne levegőt venni, reméli, hogy az elég a keringőre). A ruha alja igazán jellemezte Kata stílusát: a rakások között fekete csipkesávok húzódtak, ami csak mozgásnál látszott. Ebben a szerkóban Tim Burton simán lecsapna Katára, és biztosan szerepeltetné. Ami pedig engem illet, én is megtaláltam a ruhámat. Klasszikus, kétpántos, szolid V dekoltázzsal, ami elég visszafogott. Kata szerint illik hozzám, Virág szerint nagyon szép vagyok benne, Kinga szerint pedig pont olyan unalmas, mint én. Ezeket a véleményeket akartam hallani ahhoz, hogy tudjam, valóban ez a nekem való keringőruha. Fáradtan huppantam le a próbafülke székére, karomon kesztyűvel, és a frufrumat fújkáltam, ami a szemembe lógott. - Fotóóó - állt meg fölöttem Virág, mire fáradt mosollyal felnéztem. - Úúú, de jó lett. Csekk! - nyomta a kezembe. Tényleg klassz kép lett, a ruha szétterült körülöttem, és a fentről fényképezés is előnyösen sikerült, pedig ritkán szokott. Kinga elintézte a bérlési papírokat meg hogy mikorra rakják el nekünk, aztán kiléptünk a novemberi sötétségbe. A körúton álló dugótól a kocsik féklámpája hosszú, piros csíknak hatott, mi pedig vártuk a villamost. Mivel szédelegtünk az éhségtől, mielőtt hazamentünk volna, beültünk mekizni, evés közben pedig a fotókat néztük és megállás nélkül nevettünk. - Ez volt a legrémesebb. Mint egy vattacukor - mutattam a képet, amin egy nagy, fodros ruhában állok elég szerencsétlenül és totál kétségbeesett arccal. - Ez tényleg rémes - értett egyet Kinga. - Na, jó, azért te sem panaszkodhatsz! Nézd meg ezt - nyomtam a kezébe a mobilom. A képen Kinga egy uszályos (?), csipkés borzalomban dühöng, és tépi magán az anyagot. - Töröld ki - utasított. - Neee, vicces.

- Látszik, hogy nincs humorod - legyintett, és fintorogva beleharapott a Fish Mac-be. - Úúú, annyira tetszik a ruhám - áradozott Virág. — Az esküvőmön is ilyet vennék fel. Az oan nagyon jó lenne. - Esküvő? Ugyan már - rázta a fejét Kinga. - De, de. És izé. Tuti, hogy szabadtéren lenne, sok virág között meg úúú, egy lantművész zenélne, és mindenki ott lenne, és sokat táncolnánk, mondjuk, egészen reggelig. - Na, Woodstock álmodozik - jegyezte meg Kinga unottan. - Ne máár. Te sose gondolkoztál, hogy milyen lenne az esküvőd? - kérdezte Virág. Kinga értetlenül meredt rá. - Nem. Minek? Ki akar férjhez menni? - Mindenki - felelte Virág. Mi, Katával hátradőltünk, és hallgattuk őket. Amikor ők vitáznak, az mindig nagyon szórakoztató. - Én nem. Nem azért tanulok, jelentkezem egyetemre, csinálok karriert, hogy egyszer „valakiné" legyen belőlem - közölte Kinga gorombán. - Nem muszáj felvenned a nevét - szóltam közbe. - Nem erről van szó - vetette ellen, és ahogy lenni szokott, kijött belőle a feminista. Szónokolt arról, hogy ő nem köt kompromisszumokat, azt csinál, amit akar, senkinek nem akar megfelelni, ezt ne is várják tőle, amúgy pedig ha mindenképp megházasodna, akkor házassági szerződést írna, mert ő nem közösködik... - Romantikusan hangzik - vigyorgott Kata. - Nézd. Ez a 21. század. Rég nem arról szól a világ, hogy szeretjük-e a másikat. Igenis mindenről kell, hogy papírod legyen. Ezen mit nem lehet érteni? - Akkor ez azt jelenti, hogy ha lenne valaki, aki ezt mind elfogadja és téged is, akkor hozzámennél? kérdeztem visszafojtott mosollyal, Kinga pedig dühösen megrázta a fejét. - Nem azt mondtam. De rendben, csodák vannak. Lehet, hogy egyszer igent mondanék, ki tudja? Jelenlegi helyzetemben minimum egy vallásváltás lenne az ára. - Mi? - kérdeztem. - Semmi - legyintett. Összeráncolt szemöldökkel néztem rá, közben meg Virág azt magyarázta, hogy neki mi lenne az esküvői zenéje. - Úúú. A Let The Sunshine In. Csak az a baj, izé, hogy Ricsi nem menne bele. Ő Kornt akarna. Szerintem a 4 yout - töprengett. - Virág, én tényleg megnézném az esküvődet. Hippi stílus és Kom - nevetett Kata. - Klassz lenne. Nektek milyen lenne az esküvőtök? - nézett körbe Virág. - Én már régen elképzeltem az enyémet. - kezdte Kata. - Mindenki feketében, szigorúan. Aztán mindenképp éjjel tartanám, és bár sokáig azt hittem, Criss Angelhez fogok hozzámenni, most már tudom, hogy ez nem fog összejönni, úgyhogy elég, ha ő ad össze a vőlegényemmel. Egyébként pedig Cure vagy The Rasmus szólna magyarázta, én pedig elképzeltem, hogy éjszaka, egy rakás vamp és gót között mennyire félnék egy ilyen szertartáson. - Nekem nem lenne zene - szólalt meg Kinga némi töprengés után. - Csendben vonulnék be, hogy érzékeltessem, milyen drámai lépés ez tőlem. A sorok között visszhangoznának a lépteim... Kopp. Kopp. Kopp. Természetesen megfenyegetném a vőlegényemet vagy túszul ejteném egy rokonát a ceremónia végéig, hogy biztosan igent mondjon. Nem hinném, hogy van megalázóbb szituáció, mint amikor valakit faképnél hagynak az oltárnál. - Na, jó, Virágnak hippi esküvője lesz, Katának horror, Kingának meg totál pszichopata - nevettem el magam. - És neked, Reni? - kérdezte Kata, de mielőtt bármit mondhattam volna, Kinga megelőzött. - Renátának? Lássuk csak. Unalmas ruha, unalmas zene, unalmas helyszín, unott vendégek. És minden bizonnyal végigzokogná az egészet, mert Renáta az az ember, aki imád meghatódni saját magán. - Nem is igaz! Nem sírnék! - háborodtam fel. Aztán végiggondoltam. - Jó, lehet, megkönnyezném kicsit... - Erről beszéltem - ciccegett Kinga. - De egyébként nincs pontos elképzelésem. Csak tudom, hogy kihez mennék hozzá. - Biztos, hogy nem tudjuk kitalálni - fintorgott Kinga. - Hozzámennél Cortezhez? - mosolygott Kata. - Ööö... Hát. Ma? Holnap? Csak mondjátok, mikor — nevettem egy hajtincsemet tekergetve. - Istenem, ez több, mint nyálas - hőbörgött Kinga. - Úúú. Akkor elég hosszú neved lenne - gondolkozott Virág. - Nem-nem. Azért a nevemet nem adnám fel, és nem venném fel az övét. - Ez a beszéd! - csapott Kinga egy óriásit a vállamra, aminek szerintem még holnap is ott lesz a helye. - Csak ragadt rád valami az évek során a koszon kívül - mondta elismerően.

- Ilyen szép bókot sem kaptam még - nevettem fel döbbenten. Igen, négy lány vihog a mekiben, esküvőkön, ruhákon, lehetséges jövőn és extrém ceremóniákról. Szegényebb lennék, ha egy ilyen spontán lányos délután kimaradt volna az életemből. Keringőruha: 5/5* - de jó lesz! Hűűű. Várom! Cortez: 5/5 - este felhívott, közben pedig részletesen elmeséltem neki, hogy mennyire klasszul telt a délután. Talán kicsit unta, úgy hallottam, annyira nem dobta fel a ruhák jellemzése, de örült, hogy én elvagyok. Esküvő: 5/5 - természetesen tizenhét éves vagyok, nagyon távoli jövőről beszélünk, de... de azért szimfonikus Beatles szólna, Virág és Kinga lenne a koszorúslány (az utóbbival kicsit kiszúrnék a ruha miatt, csak hogy dühönghessen), a hajam mindenképp fel lenne tűzve, apu választhatna ételt, és miközben odavezet az oltárhoz, mindketten zokognánk. És hogy ki várna a sor végén? Csak Cortezt látom, de őt nagyon tisztán. Oké, enyhén elkalandoztam. November 16., szerda Reggel mennem kellett a suliújság termébe, egy megbeszélésre. Kinga nem túl kedvesen fogadott, azt mondta, még egy késés, és repülök, úgyhogy miután jól megszidott és lejáratott az egész szerkesztőség előtt, kezdhettük is a konzultációt. Felültem a Krisztián melletti padra, és jegyzeteltem, Kinga pedig beszélt, csak beszélt és beszélt... Már elzsibbadt a karom, annyit írtam, amikor rám nézett. - Eldöntötted már, hogy kit jelölsz ki fotós asszisztensnek? - Mi? Nem. Miért? Kéne? - csodálkoztam. - Nem, Renáta, arra gondoltam, hogy magadat fogod fotózni táncpróbák közben, sőt a szalagavatón is te készíted a felvételeket az iskolaújság számára... - Ó, jó, erre nem gondoltam. - Most lepődjek meg? Na. Jelölj ki magad helyett valakit, most! - utasított. - Most? - döbbentem le, és hirtelen rengeteg „új” barátra tettem szert. A szerkesztőségben lévő összes diák engem szuggerált, és a tekintetével megállás nélkül azt üzente, hogy „engem válassz, engem, engeeeem”. - Nos - köszörültem meg a torkom. - Mivel Dave és Macu is táncol, őket nem kérhetem meg. Kata is kilőve. Karcsit választom - mondtam ki. Felháborodott morajlás hasított végig a termen, én pedig kínosan feszengve néztem Kingára. - A te dolgod. De ha a nyomi elrontja a képeket, te felelsz érte. - Jól csinálja majd. Nem lesz gond - ígértem meg. Arra nem számítottam, mondjuk, hogy az egész ebédszünetem arra megy majd rá, hogy Karcsinak megtanítom annak a két gombnak a használatát, ami a digitális gépemet beüzemeli, majd készít egy fotót. Én sem vagyok egy techzseni, de Karcsi még engem is alulmúl...- Ah. Ötödik óra után (fizikán Gondos a táblára írt, a fiúk pedig apróra gyűrt papírgalacsint dobáltak a hajába. Csengetésre úgy nézett ki a tanárnő haja, mintha egy vörös bokrot hópelyhek borítanának) átmentünk a tesiterembe a keringőpróbára. A mai napon következett az a rész, amikor a fiúk kiemelnek egy lányt (Kingát, ki mást), úgyhogy amíg mi körbeállva egymás kezét fogtuk, középen Kingát dobálták fel. Aztán olyasmi történt, amire senki nem számított. Kábé a hatvanadik emelésnél Edina egész egyszerűen összeesett. - Mi a...? - rohant oda hozzá Krisz, mi, többiek pedig ledöbbenve meredtünk a földön fekvő, eszméletlen lányra. - Hátrébb, menjetek hátrébb, levegő kell neki! - kiáltott ránk Kinga. Én a táskámban lévő szénsavmentes vízért rohantam, miközben a tanárunk halálsápadt arccal dadogott, Kinga pedig megállás nélkül pofozgatta az ájult Edinát. - Tessék - guggoltam oda melléjük remegő térddel. Kinga letekerte a palack kupakját, és rázúdította a hideg vizet Edinára, akinek legalább megremegtek a szempillái. - tíúúristen! - sipítozott Virág, és kezdett pánikhangulat kialakulni. Én abszolút használhatatlan voltam, csakúgy, mint legtöbben, beleértve a tánctanárt is. Kinga állta a sarat, az utolsó két pofonja hatásosnak bizonyult, és Edina végre-valahára kinyitotta a szemét. Tiszta víz volt az arca, a haja tincsekben tapadt a homlokára, és semmi színe nem volt, a szája pedig annyira kiszáradt, hogy repedések látszottak az ajkán. - Valaki! - kiáltotta Kinga. - Vigyük át az orvosiba! - Cortez felemelte Edinát, aki még mindig bódult volt, a szeme pedig zavaros, azt sem tudtuk, lát-e rendesen. Cortez a karjába vette és elindult vele, én pedig Kingával együtt utánarohantam. Az egyetlen köztünk lévő felnőtt, Krisz, még akkor sem eszmélt fel a sokkból, amikor kimentünk a teremből. Sok hasznát vettük, mit ne mondjak.

Cortez bement az orvosi szobába Edinával, mi pedig Kingával a folyosón ácsorogtunk, és feszülten vártuk, hogy mi lesz. - Mi történt? - kérdeztem rémülten, és beletúrtam a hajamba, miközben kezdtem agybajt kapni attól, hogy a frufrum mindig visszahull a szemembe. - Mi történt volna? - fújtatott Kinga. - Edina szeretne beleférni egy számmal kisebb keringőruhába. Legalább egy hete nem evett. - Mi? De miért? - ült ki az arcomra a döbbenet. - Jaj, Renáta, ne legyél ennyire érteden. Fogyókúrázik, méghozzá a lehető legdrasztikusabb módon. - De minek? Edina az egyik legcsinosabb lány a suliban! Hová akar fogyni? - Fogalmam sincs, de nem is érdekel. A hülye emberekkel nem tudok mit kezdeni. Cortez kijött a szobából, mire mindketten odapattantunk elé. - Hogy van? - kérdeztem, totálisan megfeledkezve arról, hogy Edinát kedvelem-e vagy sem. Nem számított. - Jól, az iskolaorvos adott neki valami édességet, úgyhogy magához tért. Leesett a vércukorszintje, azt hiszem. Aztán vagy öt percbe telt, mire leszedtem a nyakamról a karját - tette hozzá. Kínos mosolyra húztam a számat, Kinga pedig közömbösen meredt maga elé. - Léptem - mondta Cortez. - Megyek én is - biccentett Kinga. - Várjatok! - szóltam utánuk. - Nem hagyhatjuk itt! - Renáta, orvossal van. Egyébként pedig, hol vannak a barátai? Gondolom, még mindig a tornateremben. Ne játszd meg magad, gyere! - Tényleg! Hol vannak az a-s lányok? Miért nincsenek itt? Miért pont mi, hárman jöttünk el vele? Komolyan megsajnáltam Dinát. - Én maradok - jelentettem ki halkan. Cortez lazán bólintott, Kinga azonban a fejét fogva meredt rám. - Renáta, mit szeretnél, hogy szentté avassanak? Semmi közöd Edinához, az anorexiájához és eleve, az egész szituációhoz... - Nem baj - legyintettem. - Ostoba vagy - szólt utánam Kinga, én pedig nem reagáltam, csak bekopogtam az ajtón, és halkan benyitottam. Az orvosi szobában lévő ágyon Edina még mindig sápadtan de legalább ébren ücsörgött, miközben a sulidoki valami üdítőt adott neki. - Hogy vagy? - kérdeztem, amikor közelebb léptem hozzá Edina felnézett rám. - Mit érdekel az téged? - Eléggé megijesztettél minket - mondtam, mire Edina dühösen a szemembe nézett. - Pont rád nem vagyok most kíváncsi. Küldd be a többieket. - Oké, mindjárt. Csak még mondani akartam valamit... - Mit? - nézett rám úgy, mintha csak szívességet tenne azzal, hogy meghallgat. - Mi sosem voltunk jóban, szerintem nem is leszünk. Valamién ez így alakult, mindegy. Viszont, mindentől függetlenül, hidd el, sokan örülnének, ha úgy néznének ki, mint te. Szerintem butaság, amit csinálsz. A fogyókúra meg nem evés... - Hát, ez nagyon szép - bólogatott, és igen gúnyosnak ítéltem a stílusát. - Pont a te jó tanácsaidra van szükségem. Észrevetted már, hogy egy tündérmesében élsz? A szürke kisegér, akit kiválaszt a suli legmenőbb fiúja. Mi a francot tettél te ezért? Mit akar tőled Cortez? Mit lát benned? Tudod te, milyen az, amikor remélsz? Amikor meg akarsz felelni? Amikor semmi másra nem vágysz, csak hogy észrevegyen? - Igen, képzeld, nagyon is jól tudom! - förmedtem rá gorombán. - Nem érdemled meg! - ordított rám, és már nem is tűnt sápadtnak. - Nem hiszem, hogy ezt te vagy én döntöm el! - háborodtam fel totálisan. - Idejössz, hogy lesajnálj? - kérdezte hitetlenül. - Mi? - pislogtam döbbenten. - Ugyan már. Jössz, hogy ne fogyókúrázzak, hogy bárki cserélne velem... Annyira aljas vagy! - Én ezt tényleg így gondolom! Őszintén mondtam - védekeztem, de kezdett elég abszurd lenni a szituáció. - Persze, aha. Ti, hárman, a nyertesek. Virág, akinek agya sincs, mégis megkapta Ricsit. Kinga, aki úgy tesz, mintha a világ az övé lenne, nagyképű, felvágós, elviselhetetlen, mégis őt emelik ki a keringőn! És te? Tee? A szent, a mintalány, a kitűnő tanuló, akit úgy szeretnek a tanárok, akit megvédenek a többiek, akihez Cortez ennyire ragaszkodik! Pff. Idejössz, hogy példát mutass, hogy te még ilyenkor is milyen rendes vagy? Utállak! mondta a szemembe hirtelen, mire leesett az állam. Mindig is sejtettem, hogy ez a véleménye, de így kimondva, az arcomba.... Hát, nem tudom, nem volt túl jó érzés. - Értem - suttogtam. - Most megyek, jó? - kérdeztem a könnyeimmel küszködve.

- Menj, és küldd be inkább a barátaimat. - Edina - néztem vissza. - A barátaid nincsenek itt. A sulidoki felvont szemöldökkel figyelte, ahogy kimegyek, Edina pedig az ablak felé fordult, és rám sem bírt nézni. Halkan lépkedtem a folyosón, és elég rosszul éreztem magam. Persze nem számítottam rá, hogy Edinával öribarik leszünk, de komolyan érdekelt, hogy mi van vele. Hát, most már jól van. Ez a lényeg. Amit meg mondott? Azt elteszem, jó mélyre, senkinek nem kell tudnia, ez a kettőnk dolga. Ügy érzem, régóta ki akarta mondani, és ha könnyebb neki, hogy mindenért engem okol, azt is elfogadom. Meg nem értem, azt ne várja el tőlem senki, de elfogadom. - Mi történt? - csörtetett felém Máday idegesen. - Edina egy kicsit „megszédült” a táncpróbán — szépítettem a helyzetet, de persze Máday sokkal dörzsöltebb, azonnal átlátta a helyzetet. - Nincs szalagavató végzős nélkül, aki bele akarja préselni magát egy gyerekméretű ruhába... - dünnyögött. - Az orvosiban van. - Megyek - sóhajtotta. - Veletek, b-sekkel mi van? Esztek rendesen? - állt meg mellettem egy pillanatra, és összehúzott szemmel méregetett. - Persze. - Nagyszerű. Egy gonddal kevesebb. Na, megnézem, mi van Lindsay Lohannel - indult el, én pedig halkan elnevettem magam A kihalt folyosón hallottam az orvosiból kiszűrődő ordítást, ahogy kiosztotta Edinát, amiért állítása szerint ő egy „idióta divatmajom, és az egészségével játszik”. Hát, Máday nem kegyelmez. Ha felbosszantják, akkor odaszól. Nem is túl kedvesen. A tornaterembe visszaérve úgy tűnt, mintha mi sem történt volna, az a-sok még csak felém sem néztek, abszolút nem érdekelte őket, hogy Edina él-e még egyáltalán. Kinga lépett oda hozzám, és gyanakodva méregetett. - Mi történt? - Semmi, már jól van, én meg eljöttem. Máday ment be hozzá. - Azt kérdeztem, mi történt? - ismételte meg, én meg kínosan elnevettem magam. - Nem fontos. - Kitalálom. Megalázott, kifakadt, dühöngött, te pedig sírtál. - Miből gondolod? - Látszik a szemeden, és amúgy is, tudtam, hogy ez lesz. Renáta. Vannak utálóid, mindig is lesznek. Nem szerethet mindenki, akkor sem, ha azt szeretnéd. Akkor is utálni fognak, ha nem adsz rá okot. Akkor is, ha próbálsz közeledni. Hagyd a világmegváltást. Vannak barátaid. Örülj neki. A többivel úgysem tudsz mit kezdeni. - Igen, igazad van. De nem csináltam semmit - szomorkodtam- Az a te bajod. Téged csak úgy utálnak. Nézz meg engem. En legalább adok rá okot - vigyorgott eszelősen. - Ez tény - nevettem fel hangosan. - Vissza kell mennem, mert ha nem próbálunk eleget, le fognak ejteni a kiemelésnél. És akkor meglátják, milyen, ha dühös vagyok. Igazán dühös! Beálltam a helyemre, és mosolyogva Virágra néztem, aki ásítozva ácsorgott a külső körben. - Edina jobban van - mondtam. - Hát, izé. Az nem nagyon érdekel - vonogatta a vállát. Virág csupaszív lány, totál érzékeny és nagyon empatikus, ezért kissé meglepett a válasza. - Tényleg? - kérdeztem. - Ühüm. Tudod, én jól érzem magam a bőrömben. Egyszer vegetáriánus voltam, mert „valaki” azt akarta. Tök rossz volt. És izé. Azóta úgy gondolom, hogy senkiért nem éri meg megváltozni. Ha nem eszik hetekig, akkor tisztára hülye. Sztem - magyarázta. Hű. Hát, ha Virág is így gondolja, akkor tényleg nem éri meg sajnálni Edinát. Mármint. Saját magát sanyargatja, ha neki ez jó, akkor még el is fog ájulni párszor. Igazuk van a többieknek. Ezzel mi nem tudunk mit kezdeni. Egyébként Edina visszaért a táncpróba vége felé, úgy libbent be, mintha csak egy nagy túlélő lenne, vagy valami ilyesmi, és látszott rajta, hogy elvárja, mindenki foglalkozzon vele. Pech, mert azon kívül, hogy Zsolti „Rexinek” hívja vagy „Anorexinek”, senkit nem érdekelt, hogy visszajött. A legtöbben nem értették, hogy mi történt vele, aki meg értette, az lesajnálta emiatt. Cortezzel éppen azon nevettünk, hogy ennyi próba után is mindketten rosszul kezdjük a lépéseket, amikor Edina megállt mellettünk. - Cortez, köszönöm, hogy segítettél eljutnom az orvosiba - mondta halk, „meggyötört” hangon.

- Nincs mit. - Ígérem, nem csinálok többet ilyet. Tényleg butaság volt - folytatta Edina, mire Cortez összeráncolta a szemöldökét. - Oké. De miért nekem ígéred meg? - kérdezte csodálkozva. Edina zavartan vihogni kezdett, palástolva a beégését, aztán hebegett valamit arról, hogy „nem akarta megijeszteni Cortezt". Ez is kissé kínos volt, mert Cortezt nem ijesztette meg. Ő fogta, átvitte a suli épületébe, lerakta, és visszajött. Talán Edina azt várta volna, hogy maradjon ott vele. Lehet. Helyette én maradtam. Ciki És milyen jót beszélgettünk... No comment. Hazaérve megkértem anyut, hogy kérdezze ki a torit, úgyhogy miközben „főzött”, én felmondtam két tételt. Egyébként hibátlanul. Mikor már anyu is azt mondta, hogy „eleget tudok”, nem mentem vissza a szobámba tanulni, hanem felültem a konyhapultra, és elmeséltem, hogy mi volt a suliban. Anyu persze totál kiakadt a „nem eszem, hogy kisebb ruhát hordhassak” sztorin, és azonnal tudni akarta, hogy én nem vagyok-e valamilyen „iás”. Nem, én nem vagyok, sőt, néha kifejezetten örülnék egy-két finomabb vacsinak, de persze ezt nem mondtam, hanem néma csendben töltögettem a neten lévő teszteket, amiket anyu nyitott meg nekem, és felügyelte az eredményt. Szülői aggodalom ezerrel. Sulirádió: 5/3 - Jacques és Gábor Ricsi kérésére ma Limp Bizkit napot tartottak. Máday a Rollin’nál rontott rájuk. Edina: 5/1* - be kell látnom, Kingának igaza van. Vannak, akik akkor is utálni fognak, ha belegebedek. Én csak megpróbáltam emberként viselkedni ma. Sikerült. Az, hogy Edina nem reagált emberként, már nem az én bajom. Meghívó: 5/? - Dave körüzenetet küldött, hogy holnapra számoljuk össze, kinek hány meghívó kell a szalagavatóra. Arnold: 5/1 - Igen, azonnal eszembe jutott, hogy meghívom. Mióta is nem hallottam róla? Ezer éve? Kétezer? Ki tudja már... Nagyiék: 5/2 - vááá! Őket viszont muszáj meghívnom. Anyu mondta. Hurrá. A világítótorony: 5/5* - Lenyűgöző. Most, azonnal indulok Skóciába. Basket Case: 5/5* - Oké, mielőtt indulnék, azért felveszem a telefont, és megkérdezem Cortezt, eljön-e velem.

November 17., csütörtök Reggel kicsit nehezen indult a nap, mert nem találtam a fehér poncsómat, de végül meglett (anyu kölcsönvette ), úgyhogy magamra kaptam, és mielőtt indultam volna, a szokásostól eltérően csekkoltam az e-mailem. Arnold nem írt vissza a meghívásomra, úgyhogy lecsaptam a notebook fedelét, és kisiettem a házból. A sötétkék kocsi ott parkolt, és a világ legvonzóbb fiúja állt nekitámaszkodva. Magas szárú tornacipő, farmer és sportdzseki. - Oké - kezdtem. - Te gimisztárnak öltöztél, én meg dél-amerikainak. - Cortez felnevetett, aztán magához húzott és megcsókolt. Néha a gimisztár és a poncsós lány igazán passzolnak (L). Beszálltunk a kocsiba, és elindultunk Ricsiért, én meg közben megkérdeztem, hogy Cortez hány embert hív meg a szalagavatóra. - Csak a nagyszüleimet - felelte, aztán elmagyarázta, kizárt dolognak tartja, hogy a haverjai tíz órát utazzanak, csak hogy keringőzni lássák. Állítása szerint majd a YouTube-on kiröhögik magukat. - Értem. - Te? - kérdezte, mire megvontam a vállam. -A nagyiékat, mert őket muszáj. - Kanadából? - Nem, sajnos ők csak karácsonyra jönnek. A másik nagyszülők - fintorogtam. - Aztán meghívom Petit, hátha el tud jönni. És Arnoldot - fejeztem be. Cortez bólintott, aztán bekanyarodtunk Ricsiék utcájába. - Csőőő - vágta be magát a hátsó ülésre Ricsi, és középre csúszva benyomult közénk. - Mi a pálya? - A szalagavatóról beszéltünk - mondtam. - Legyünk már túl rajta, a hajam lerohad, annyira elegem van már a témából. És a többieknek sem volt különb a véleményük. Dave minden idejét és energiáját elvette a szervezés, Zsolti állítólag álmában is hallja a Once Upon a Decembert, a rockerek egyre többször és egyre feltűnőbben lázadtak be a sok „cécó” miatt, Jacques szülei nem akarnak eljönni, Gábor szülei meg a másik véglet, annyira büszkék a fiukra, hogy keringőzni fog egy lánnyal, hogy csináltak egy honlapot, amin visszaszámolnak...

Egy laza pályaválasztási óra után (Vladár megpróbálta megmagyarázni Zsoltinak, hogy nem lehet asztronauta, nőjön már fel) következett egy húzós matek meg egy brutál töri, és végre megérkezett Monsieur Durand, aki a titkos lelki társunk. Megkért minket, hogy vegyük elő a tankönyvet, majd amikor látta, hogy komótosan, kedvetlenül pakolászunk, megkérdezte, hogy szeretnénk-e beszélgetni. Naná, hogy szerettünk volna. Durand hihetetlenül jó fej, a legtöbb tanárral ellentétben ő nemcsak látja, amikor ki vagyunk készülve, hanem érdekli is. Úgyhogy simán ráömlesztettük a panaszáradatunkat, miszerint még mindig nincs osztályprodukciónk, a keringőpróbák kezdenek totál kiborítóak lenni, minden tanár rohan a diktálással, nekünk meg csak halmozódnak a tételek, Virág például lemaradt töriből valamikor szeptemberben, és azóta sem tudta behozni... Meg aztán leégtünk. Mármint anyagilag. A ruha, meghívó, belépő, dekoráció, keringőruha-bérlés, fotós és kamerás, szalagavató utáni vacsora (mi buli helyett kajálást tervezünk) összköltsége kissé magasra ugrott, úgyhogy ezen is kiakadtunk, Ricsiék például moziba se mennek ma Virággal, pedig a csütörtök a premiernapjuk. Durand csak hallgatott minket, és megértően bólogatott, amíg mi rázúdítottuk az összes sérelmünket, kezdve a „túlterheltek vagyunkétól egészen az „és még az idő is rossz”-ig. Bár a franciatanár mást nem tudott tenni, mint hogy végighallgatott minket, nekünk már ez is sokat jelentett. Legalább valakinek elmondhattuk. Ebédszünetben az udvaron ültünk, és a szürke ég alatt beszélgettünk, amikor megcsörrent a mobilom. Basket Case, Hair, Cápa körülöttem voltak, úgyhogy csodálkozva vettem ki a zsebemből a telefonom, és bár a Doors csengőhangot azonnal felismertem, azért a kijelzőre pillantva megbizonyosodtam róla, hogy Arnold az. - Ez még él? - kérdezte Ricsi, mire mindenki felröhögött, én pedig „csúnyán” néztem rá, és a fél fülemet befogva felvettem a telefont. Arnold hangja távolinak tűnt, és nem csak azért, mert Párizsból hívott. Annál sokkal távolabbinak éreztem. Nem is tudom, mikor beszéltünk utoljára. Fura volt hallani, és vegyes érzelmek kavarogtak bennem, nemcsak azért, mert akaratlanul is elidegenedtünk egymástól, hanem azért is, amit mondott. Nem jön a szalagavatóra. Pedig itthon lesz akkor. Csakhogy nem fér bele az idejébe. Ugyanis a téli szünetre nem fognak hazautazni, helyette a december első hétvégéjét töltik itt. Igen, a többes szám nem elírás, valóban így mondta. Elhozza bemutatni a barátnőjét a szüleinek, aztán az ünnepeket a barátnője szüleinél töltik majd. És mivel december elején csak négy napot lesznek Budapesten, mindennapra szerveztek programot, úgyhogy a szalagavatóm kilőve. - Sajnálom, de rengeteg felvétel fog készülni, szóval majd ellinkelem a videót - ajánlottam fel. - Megköszönném - mondta Arnold. - Rendben. Akkor koszi, hogy szóltál - kezdtem búcsúzkodni. - Köszönöm, hogy gondoltál rám és meghívtál. - Szerintem ez természetes - nevettem fel, és hallottam, hogy Arnold is megenyhül kicsit. - Esetleg... - kezdte. - Mikor van a főpróba? - December 2., péntek. Délután. A suliban. - Arra mindenképp benézek. - Örülnék neki. Amikor letettem a telefont, a többiek kíváncsian néztek, kivéve Cortezt, aki zenét hallgatott. - Mit mondott a notre-dame-i toronyőr? Muhahaha - röhögött Zsolti. - Hogy eljön a főpróbára — feleltem. - Minek hívtad? Mindenki utálja - hőbörgött Ricsi. - Mert a barátom, és egyébként sem utálja mindenki - szépítettem. - Potteren kívül egyet mondj, aki kedveli - vonta fel a piercinges szemöldökét, mire nyitottam a számat. Karcsin kívül valaki, aki kedveli Arnoldot? Virág behúzta a nyakát, ez jel volt, hogy őt ne mondjam. Ööö... Izé. - Macu! Macu nem utálja! - jutott eszembe a lehető' legjobb válasz. - Dehogynem - vágta rá Macu. - Az ő helyére jöttem. Az elődöm. Mindig attól rettegek, hogy visszajön, nekem meg mennem kell. - Nem jön vissza - mondtam elég meggyőzően. - Ne is jöjjön - bólintott Kinga, aki azonnal veszélyeztetve érezte a főszerkesztőségét, az osztály- és iskolaelső pozícióját, valamint az ügyeletes „legokosabb” helyét. Cortez kivette a füléből a fülhallgatóját, és kérdőn rám nézett. - Miért a próbára jön? Miért nem a szalagavatóra, ha már elhívtad és úgyis itthon lesz? - kérdezte. Hű. Én azt hittem, zenét hallgat. Ezek szerint csak halkan... - Mert nem ér rá harmadikán este - feleltem. A többiek „hűúú”- ztak.

- Még mindig különcködik a seggfej, ő a főpróbára jön - rázta meg a fejét Cortez gúnyos mosollyal, mire mindenki felröhögött. Én pedig kínosan elhúztam a számat, és óvatosan bólintottam. Ha nem is ebben a stílusban, de jogos. Arnold miért a főpróbára jön? Péntek vagy szombat? Tökmindegy, nem? Hazaérve egy csomót agyaltam a mai napon, és kicsit úgy éreztem, Arnold elárult. Tényleg elsőként jutott eszembe, hogy meghívjam, és tulajdonképpen olyan indokkal mondta le, amit végül nem sikerült megértenem. Mert nem is volt indok. Hirtelen ötlettől vezérelve benyomtam a laptopom, és feljelentkeztem skype- ra. Először azt hittem, hogy offline, mert elég soká váltott zöldre a neve, de végül megkönnyebbülten nyomtam rá a hívásra, Justine pedig azonnal felvette. Én hülye, megfeledkeztem a francia levelezőtársamról, akivel először kötelező volt leveleznem, végül pedig annyira jóban lettünk, hogy azóta is tartjuk a kapcsolatot. És nekem igenis ő a bizonyíték arra, hogy ha valakik szeretnének kommunikálni, akkor kommunikálnak. Nem szakad meg a kapcsolat, nem ritkulnak a levelek, nem felejti el az ember a másikat. Csak akarni kell. Egyébként Justine totál odavolt azért, hogy meghívtam egy hétvégére magamhoz, amiben benne van a szalagavató is, közölte, hogy minden további nélkül számíthatok rá, lefoglalja a repjegyét. Hű. Valaki mégis örült annak, hogy meghívtam. Anyuék pedig annak örültek, hogy újra eljön hozzánk. Na. Ez tök jó. Arnold: 5/? - elég fura volt az egész. Justine: 5/5 - csak azt szégyellem, hogy nem rögtön jutott eszembe. De mindegy, a lényeg, hogy eljön. És nem csak a szalagavató miatt. Hanem úgy általában, hozzám. Angol: 5/2 - Mr. O’Realynek felmondtam a megtanult párbeszédet. Igazából amikor végeztem, megkérdezte, milyen nyelven beszéltem az imént. Angolul. Szerettem volna. Akcentus RuLZ. Holnap: 5/1 - váááá! Máday ma már megfenyegetett minket, hogy holnap van az utolsó napunk, hogy elmondjuk, mivel készülünk a szalagavatóra. 9/a: 5/2 - az öt kilencedikes lány ma annyira összeveszett, hogy zengett tőlük a suli. Olyan trágár szavakkal illették egymást, hogy némelyikbe belepirultam. Valami „pasin” kaptak össze, de ha Máday nem lép közbe, szerintem még hajat is tépnek. No comment. Kutyasétáltatás: 5/5 - este Virággal kimentünk megsétáltatni Claude Bukowskit, és Kingáék felé kanyarodtunk, hogy kihívjuk őt is. De nem volt otthon. Fura. Biztos bálnákért tüntetett vagy férfiakat vert. Kingánál sosem lehet tudni. November 18., péntek Hosszú, fárasztó nap, sok-sok vitával és lázadással. Természetesen mára sem sikerült eldöntenünk, hogy mit szeretnénk előadni a szalagavatón, osztálytánc gyanánt, úgyhogy egész nap ezen ment a vita. Egyre rosszabb és kínosabb felvetések láttak napvilágot, a mélypont mégis az volt, amikor Macu bedobta, hogy keringőzzünk akkor is, hiszen az már olyan jól megy. Erre Zsolti leoltotta, hogy ennél hülyébb ötletet még nem hallott, miért nem jó az, amit ő mond, hogy játsszuk el a Star Wars egyik jelenetét. - Utoljára mondom, nem leszek Leia hercegnő bikiniben! - csattant fel Kinga. - Mééér? - óbégatták a rockerek. - Mi lenne, ha énekelnénk valamit? - kérdeztem a padomon ülve, miközben egy fahéjas csigát ettem. - Azért, Taylor Swift — kezdte Macu röhögve —, mert nem tudnánk eldönteni, mi legyen a szám. - Hé, te is megnézted a karaoke produkciómat? — háborodtam fel, mert már ezerszer megmondtam, szedjék le a videomegosztóról. - Naná - mosolygott. Apropó. Ki nevezett be arra? Sajnos nem feszegethettem a kérdést, mert a többiek már témát váltottak, éppen Gábort hurrogták le, aki valami Monty Python-jelenetet vetett fel. És ekkor megérkezett Haller, a nyomában pedig Máday. - Rendben, akkor Kinga, ismertesd, hogy mit adtok elő a szalagavatón - kezdte Máday, ellentmondást nem tűrő hangon. - Igazgatóhelyettes asszony, azt nem tehetem. - Miért nem? - Mert meglepetés produkció a neve, és ha elmondom, akkor már nem meglepetés. - A ti esetetekben szó sem lehet meglepetés produkcióról! Még csak az kéne! - riadt meg, és azt hiszem, elképzelte, ahogyan Zsolti fetrengve röhög, a rockerek acélbetétessel rúgják egymást, Jacques Kóristákal énekel, Virág táncikál, Kinga szaval... Totál káosz. - Halljam! Kínos, feszült csend telepedett az osztályra, az ofő az orrnyergét dörzsölte, Máday arra készült, hogy elüvöltse magát, mi pedig lapítottunk.

- Egy dalt - szólalt meg Cortez hirtelen, mire mindenki odakapta a fejét. - Bővebben? - ráncolta a szemöldökét Máday. - Azt már tényleg nem szeretnénk elmondani. Meglepi lesz - vigyorgott Ricsi. - Nem, nem, nem! - förmedt ránk az ig. helyettes. - Ismerlek titeket. Valami obszcén, trágár, hörgős borzadály lesz, amivel elijesztitek a vendégeket! - Már elnézést - csattant fel Kinga. - Az egy dolog, hogy ebben az osztályban van néhány barom, de csak nem feltételezhető rólam, hogy ilyesmihez adom a nevem és az arcom? - kérdezte idegesen. Máday átgondolta a hallottakat, aztán Gáborra, Jacques- ra és rám nézett. Azokra, akikről valóban nem gondolná, hogy megőrülnek. - Akkor is tudni akarom, mi a dal címe - rázta meg a fejét, mert szerintem úgy döntött, a balhés ötös mindenkit befolyásolni tud, ők még azt is elérnék, hogy Gábor szétverjen egy elektromos gitárt a színpadon. - Az nem jó, ha én tudom, és vállalom a felelősséget? - szólt bele hirtelen az ofő, mire elkerekedett a szemünk. Na, ez így már tetszett Mádaynak. Haller viszont igencsak meglepett minket, ugyanis „falazott” nekünk, és azt mondta, hogy ő már tudja, mi a dalunk. Máday ettől megnyugodott, és kiment a teremből, mi meg ott maradtunk Hallerrel, aki nyakig benne volt. - Gyerekek. Ne hagyjatok cserben - nézett körbe könyörögve, mi pedig kényelmetlenül fészkelődtünk. Ugyanis ezek után tényleg normális produkcióval kell előállnunk, máskülönben Haller- nek lesz baja. Jaj. Azért ennek tudatában mi is máshogy álltunk a dologhoz, és délután, Zsoltiék garázsában mindannyian gondolkoztunk. Na, jó ez így túlzás, inkább úgy mondanám, hogy mindannyian jelen voltunk, néhányan pedig gondolkoztunk. - Limuzin kell? - nézett fel Dave a képernyőből. - Mennymár - húzta el a száját Ricsi, és abbahagyta a basszgitározást, és Kata is abbahagyta az éneklést. - Az a-sok is limuzint bérelnek... - ciccegett Ricsi. Dave félreértette ezt, mert így reagált. - Igaz. Túl kell őket szárnyalni. Megpróbálok szerezni egy repülőt. Virág a telefonját nyomkodta, és a zenemappáját böngészte, időnként berakott egy számot, de mivel a fiúk állandóan rászóltak, hogy „nyomja már tovább, ez nagyon béna”, igazából mindennek csak az elejét hallgattuk meg. Én a kanapén ültem törökülésben, és próbáltam olvasni, de A világítótorony elég nehéz mű ahhoz, hogy ekkora hangzavarban fel tudjam fogni és rendesen figyeljek rá, úgyhogy inkább Cortezzel foglalkoztam, aki lehuppant mellém, én meg a vállára hajtottam a fejem, és a karján lévő bőr karkötőt piszkáltam. Persze nem azért, hogy elszedjem tőle, már így is lenyúltam a kedvencét, még régebben. - Mindenképp olyan dalt kell választanunk, amit mindenki el tud énekelni. Tehát angol nyelvű szám kilőve, nagyrészt Renáta miatt - közölte Kinga. - Kösz - intettem, afféle „ez jólesett” stílusban. - Francia? - kérdezte Gábor. - Azt meg a közönség nem érti - firkált Kinga a jegyzetfüzetébe, ahol elég szép listája volt már arról, hogy mit nem énekelhetünk. Bárcsak arról lett volna listája, hogy mit énekeljünk. Úgy azért egyszerűbb. Végül megállapodtunk abban, hogy magyar számot fogunk előadni, mert az Jacques kivételével mindenkinek egyszerű. Ekkor kezdődött a „na, és akkor mi legyen az?” morfondírozás. Már a pizzánk is megérkezett (imádják a rendeléseinket a pizzériában, péntek esténként minimum tizenkét pizza, üdítők és desszert...), amikor még ott tartottunk, hogy a fiúk csak olyan dalt dobtak be ötletként, amiben minimum egy, de általában két sor káromkodás mindenképp megtalálható. - Szerinted, de most őszintén, a szülők, nagyszülők, tanárok és vendégek, mit szólnának az Alvin és a Mókusok **** Élet című dalához? Már a címe is cenzúrázandó! - akadt ki Kinga, természetesen Zsoltira. -Jól van, íííízi, csak ötletelek - vihogott Zsolti. Persze Andris és Robi azonnal rákezdtek az ominózus dalra, így én is megismertem a számot. Meglettem volna nélküle is. - Emó, nyomd már el Dzsásztinbíbört! - szólt rá Ricsi fáradtan, mert Virág nem bírta abbahagyni, hogy „Baby baby baby ooooh”. Aztán szerencsére továbbnyomta. Mindenki zajongott, meg ettünk, pizzaszeleteket cserélgettünk, próbáltuk rávenni Andrist, hogy ne egye meg azt, ami leesett a földre, de hiába, felvette, lefújta (?) és megette. Andris és Robi azt az elvet vallják, hogy ahhoz, hogy erős legyen az immunrendszerük, időnként koszt kell enniük. Kinga persze kiakadt, és közölte, hogy ennél nagyobb hülyeséget még nem hallott, úgyhogy elvoltak. - Tedd vissza - szólt rá Cortez hirtelen Virágra, mire Virág felcsillanó szemmel kezdte nyomkodni a telefonját.

- Okéés - nyomta be a gombot, mi meg kérdőn néztünk. Ugyanis Justin megint rákezdett. - Ne ezt! - Jaa. Oki - nyomkodott tovább Virág, és ezúttal a Vidéki sanzon csendült fel a telefonjából. - Hm - ráncolta a szemöldökét Kinga a dalt hallgatva. - Na, ez nem rossz - biccentett Dave. - Hogy lehet bontani a dalszöveget? - ült fel Cortez. Dave már guglizta is. - Lehet - bólogatott Dave. - Átküldtem a telódra - tette hozzá mert fél perc alatt kivágott, másolt, mentett, küldött. Dave komolyan veszi a feladatait. - Dejóóó! Ezt fogjuk énekelni? - tapsikolt Virág. - Ja, lehet - hallgatta figyelmesen a számot Ricsi. - Küldjem mindenkinek? - nézett körbe Dave. Cortez összeráncolt szemöldökkel nézte a telefonját, feltette a mutatóujját, majd végigolvasta a dalszöveget, és felnézett. - Ja, szerintem küldheted. - Ilyen lájtos számot fogunk énekelni? - húzta el a száját Robi. - Haller miatt - mondta Ricsi, miután összenéztek Cortezzel. - Ne szívassuk az ofőt. - Van így is elég baja miattunk - helyeselt Zsolti. - És akkor pontosan hogy adjuk elő? - kérdeztem, miközben megnyitottam az üzenetet, mert időközben hozzám is megérkezett a dalszöveg. - Hát, figyeljetek - gondolkozott Macu. - Az a-sok a fejükön fognak pörögni, csinálják majd a „shooooow-t”, ugrabugrálnak meg minden. - Ja, tiszta tré - röhögte el magát Ricsi. - Mi nyomjuk a másik végletet - mondta Cortez. - Mármint? Mi a pörögnek az ellenkezője? - pislogott Virág. - A nem pörög - szólt neki Ricsi, Virág pedig nevetgélni kezdett. - Full egyszerűen előadjuk. Gitár, basszgitár, kézi dob, ének. Ennyi - vonta meg a vállát Cortez. - És hogy, állunk? - kérdezte Dave. - Nem - rázta meg a fejét Kinga. - Bevitetjük a padokat. Felülünk rájuk, és kész. Mint egy óra. - Ez jó - bólintottam mosolyogva. - Jó, akkor befogjuk csicskának az alsóbb éveseket. Majd ők cipelik a padot - lelkesedett Zsolti. - Baromi jók lesztek - szólalt meg Kata, aki „külsősként” hallgatta a terveinket. - Kösz. Na. Osszuk szét a sorokat - bólintott Ricsi. Ez ment a legkönnyebben. Szinte egyértelmű volt, hogy a számban ki mit fog énekelni, úgyhogy mindenki bejelölte a sajátját a telefonjában, aztán amíg a fiúk YouTube-on megnézték a videókat, én lefordítottam Jacques-nak a dalszöveget. Tetszett neki. Nem csodálom. Én is imádom. Fél órán belül tulajdonképpen el is kezdtük gyakorolni, és bár eleinte iszonyú röhögés közepette énekeltünk és rengeteget rontottunk, baromi jól telt az este. Pizzás és gyümölcsleves dobozok, kólás üvegek között, egy pokoli piszkos, de nagyon is hangulatos garázsban zenéltünk késő estig, volt, hogy nevettünk, volt, hogy sikerült komolyan elénekelnünk... Lehet, hogy az a-sok produkciója látványos lesz és túlgyakorolt. Drukkolok nekik, hogy sikerük legyen. Mi kicsit máshogy közelítettünk a dologhoz. És ha két hétig mindennap el kell énekelnünk, hogy legalább a hangok a helyükre kerüljenek, az sem baj, mert magunkért tesszük, az ofőnkért és azért, hogy ilyen közös emlékeink legyenek, ne olyanok, hogy egy idegen dirigál a lépésekről, mi pedig egymásnak esünk, amiért nem áll össze a kép. És hogy végül ki milyen részt kapott? Együtt: Na na na, na na nanana... Macu: Hússzal ezelőtt érkeztem, és azt mondták, hogy ez az a hely. Jacques: Ahol mindent sikerült megnéznem, koszi, de sajnos nem mehetek. Kinga: Mert a főnököm az az Isten, kinek szárnya van, de ereje nincsen. Robi: Vagy egy kicsikét legalább megverne, vagy lassan utánad engedne. Cortez. Mert hirtelen kinyílt a föld alattam, te eltűntél, én meg itt maradtam. Reni: Hát evezz a part felé még párat, ha a világ fordít neked hátat. Együtt: S ha utad egyszer a végéhez ér, ne felejtsd el, hogy honnan jöttél. Na na na, na na na na na... Gábor: Egy földalatti mozgalomból, hol nem jutott ki nekem a jóból. Virág: Kellett, bogy már elinduljak, az úthengerek itt gurulnak Zsolti: Én meg harapok egyet a lángosba, a szekérháton a városba. Dave: De láttatok-e már oly gyönyörű bájt, mit nem okozhat öt gigabájt. Andris: Neked öt gigabájt, nekem öt libamáj, jaj a szívem úgy nagyon fáj.

Ricsi: De én sem próbálhattam kétszer, te megteheted, ha visszanézel. Együtt: S ha utad egyszer a végéhez ér, ne felejtsd el, hogy honnan jöttél... Vidéki sanzon: 5/5*** - Ma sokat nevettem ezen. Egyszer pedig még nagyon sokat fogok sírni rajta. A mai este: 5/5* - (L). Titok: 5/5 - nem mondjuk el senkinek, mert az a-sok ötletet lopnának, az tuti. Bár Virág posztolta a dalt Facebookon, a többiek meg lájkolták, és kommentben mosolyogtak, szerintem más nem jönne rá, hogy miért. © Dallamtapadás: 5/2 - oké, kíváncsian várom, hogy mikor megy majd ki a szám a fejemből. Szerintem soha. December 1., csütörtök Ó, te jó ég, de rég írtam! Az elmúlt majdnem két hét maga volt a roham. De komolyan. Alsóbb évesként mindig csak annyit láttam, hogy a végzősök nyúzottnak tűnnek, de sosem értettem, hogy mitől, amikor „csak táncikálnak”. Aha. Persze. Most, hogy idejét sem tudom, mikor aludtam ki magam utoljára, és olyan sem nagyon volt még, hogy hetekig nem tudok elolvasni egy könyvet, mert este kiesik a kezemből, kicsit átértékeltem magamban mindent. Az egy dolog, hogy órákról elkértek minket keringőzni, hogy Kriszt gyakrabban láttuk, mint a tanárainkat vagy a szüleinket (!), de hogy mindent nekünk kell intézni, éppen ezért azt sem tudtuk, hol áll a fejünk, na, ez megviselt minket. Ugrottak a délutáni lazulások, a mozi, a filmezés, sőt legaktívabb netfüggő osztálytársaink, Dave, Macu, Virág, Robi és Andris is igen sokat voltak offline. Belekerültünk a szalagavató mókuskerékbe, ami semmi mást nem jelentett, mint hogy próba, keringőpróba, sorbanálláspróba, szalagtűzéspróba, beszédpróba, bevonuláspróba, kivetítőpróba... Igazából mindannyian felvettük középső névnek, hogy „próba”, így lettem én például Rentai Próba Renáta vagy Virág Bencze Próba Virág és így tovább. És ez tényleg nem vicc. Álmomban keringőztek, rémálmaimban nem tudtam elénekelni az egyetlen soromat a Vidéki sanzonból, és a közönség gúnyosan huhogott és fütyült... Hajnalonként arra riadtam, hogy el fogok esni a magas sarkú cipőmben, emiatt délutánonként abban közlekedtem otthon. És nem, nem akarom tudni, hogy néztem ki a Hard day’s night pulcsimban és magas sarkúban a szobámban. Részletkérdés. Persze ezzel is voltak gondok, ugyanis Virág próbált járkálni a saját keringőcipőjében, de hólyagosra törte a lábát, úgyhogy napok óta sántikál és ragtapasszal él, az sem biztos, hogy fel tudja venni szombaton. Ajj. Kingával megjártuk a várost, elmentünk a szalagtűzőruhánkért, közben pedig interjút készítettünk a szabónkkal, akinek a kalandos életét és színházbeli tevékenységét majdnem három óráig hallgattuk. Négyoldalas cikk lett belőle, a mai számban jelent meg. A fotóimmal. © Összességében egyetlen nagy rohanás és káosz volt az egész. A szaktanárok engedték, hogy ez az időszak rólunk szóljon, így én például előre rettegek attól, mi vár ránk, ha hirtelen véget ér a temérdek próba, készülődés, és ott találjuk magunkat a tételek között, félév előtt, téli szünettel a nyakunkon. Cortezzel igyekeztem annyi időt tölteni, amennyit csak tudok, de ő elég sokat próbált Ricsiékkel a produkciónkhoz, úgyhogy tisztára romantikus, lopott egy-két órát töltöttünk együtt, amikor leginkább csendben élveztük egymás társaságát, és örültünk annak, hogy együtt vagyunk a Magna Cum Laude és az Anasztázia zenéje nélkül csak úgy, kettesben. Aztán ott volt a gigantikus balhé az a-sokkal, akik megkapták a dizájner cuccukat, és teljesen kikészültek. Oké, Dave egy kicsit tényleg túllőtt a célon, mert konkrétan ezüst lett a fiúk öltönye és a lányok kiskosztümjének szoknyája. Máday persze gyanítja, hogy mi voltunk, de bizonyítani senki nem tudja. Mindenesetre az a-sok bevonulása epic lesz, minden szempontból. A rossz hír, hogy Justine mindent megtett, hogy el tudjon jönni, de végül le kellett mondania az utat, mert valami hurutos köhögős izé ledöntötte a lábáról, és a szülei így nem engedik elutazni. Ami persze totál jogos. Justine tegnap este annyira sírt skype-on, hogy azt hittem, megfullad, úgyhogy S. O. S. kértem anyu segítségét, és végül úgy döntöttünk, meghívjuk a téli szünetre, akkor legalább nem egy hétvégét tölthet nálam, hanem a karácsony és szilveszter közötti hetet. Egyébként pedig, közeledve a szombathoz, kezd igen komoly lámpalázam lenni, előre rettegek az egésztől. És abszolút arra számítok, hogy a keringőruhám bele fog akadni a cipőm sarkába, aminek következtében nemcsak óriásit fogok borulni, hanem leszakad rólam a szoknyarész, és a videomegosztó új sztárja leszek. Emiatt úgy döntöttem, rövid gatyát veszek fel a ruhám alá. Anyu nem támogatja az ötletet, nem értem, miért. © A nagyiék visszajeleztek, hogy eljönnek a szalagavatómra, és megkérdezték anyut, hogy „kell ajándék?”. Ezt így, ebben a stílusban. Kell? Kell hát. Pfff. A Kanadában élő nagyiék viszont nagyon aranyosak, webkameráztunk, és szorítanak nekem, plusz izgatottan várják a videót. Majd szólok Dave-éknek, hogy amint

felkerült az első felvétel a netre, azonnal nyomják át a megadott e-mail címre. Dave-vel amúgy rendeződött minden, mármint mindketten úgy csinálunk, mintha nem történt volna semmi, és azt hiszem, ez így a legjobb. Nem bírtam volna elviselni, ha közöm van ahhoz, hogy szétszakad a társaságunk. Az ominózus beszélgetésünk óta egyszer sem jött szóba a téma, bár hozzáteszem, kettesben sem maradtunk soha, mindig úgy intéztük, hogy valaki legyen velünk, mert el akartuk kerülni a kínos szitut. Kábé ennyi, ami fontos volt az elmúlt két hétben. Ó és még valami. Peti jön szombaton. © Reggel Gábor és Jacques poénos kedvükben voltak, és december elseje tiszteletére betették a Once Upon a Decemben, mire minden végzős (a-sok, b-sek egyaránt) fájdalmasan felhördült, aztán Zsolti elsietett azzal a szándékkal, hogy rájuk rúgja a stúdió ajtaját. A számot a felénél lekeverték, és helyette kaptunk egy kis Smooth Criminak az Alien Ant Farmtól. A Jacko-változatot jobban szeretem, de az Anasztázia után komolyan még Kornt is hallgattam volna, csak a keringőzenénket neeee. Egyébként, nehogy megússzuk, ma is voltak próbáink, ráadásul, mivel holnap tanítás nélküli munkanap van (a szerencsés alsóbb éveseknek), ma egészen pénteki hangulat uralkodott a suliban. Karcsi fotózott, mi próbáltunk a tesiteremben, Kingát állandóan kiemelték, ő fentről ütögette Robi fejét, mert azzal szórakozott, hogy megremegtette a kezét. A színpadon eközben Berni cincogott vékony hangon, Kardos pedig arra buzdította a kilencedikes lányt, hogy eressze már ki a hangját, mert így senki semmit nem fog érteni. Ja, merthogy ő ezt szavalásnak szánta, a végzősök tiszteletére. Jó tudni, hogy az izgatottságtól Berni előbb fog elájulni, mint, mondjuk, én. - Hogy van a lábad? - kérdeztem Virágot, amikor Krisz engedélyezett nekünk tíz perc szünetet. Ekkor mindenki vagy elterült a földön, vagy levágta magát a lelátóra. Zsolti energiaturmixot vagy mit ivott, Ricsi a térdére hajtotta a fejét, és bealudt, Andris és Robi Edinát idegesítették azzal, hogy követték mindenhová, így körbe-körbe üldözték a teremben. A többiek inkább pihentek. Virág óvatosan lehúzta a Converse-ét, és a zokniját legyűrve szemügyre vette a lábát. - Uh. Ez nem javul - húztam el a számat, amikor bepillantást nyertem a ragtapasz alá. - Ajjjj. Hülye cipőő! - dühöngött Virág. - Az — bólintottam szomorúan. Tippem sincs, mi lesz így vele Alig bír menni. - Renáta, hányra kértél időpontot a fodrászhoz? Csak mer legkésőbb háromra ide kell érni szombaton - állt meg előttem Kinga. - Ó, a fenébe!!! - Nehogy azt mondd, hogy... - Elfelejtettem - sziszegtem kínosan. - Hogy felejthetted el, hogy fodrászhoz kell menned? - Kiment a fejemből! - védekeztem. - Akárhányszor tükörbe nézel, eszedbe kéne, hogy jusson! - oltott le azonnal. - Kösz - biccentettem, aztán előszedtem a telefonom, és üzentem anyunak. Aki szintén leszúrt, hogy miért felejtettem el időpontot kérni. És ahogy lenni szokott, két nappal előtte már leshetem, hogy beférjek. Alternatív megoldásként anyu leszervezte, hogy a tévénél lévő fodrász megcsinálja a hajam a szalagavatóra. Csakhogy neki értelemszerűen a tévében kell lennie, úgyhogy szombat reggel mehetek oda. Az élet nehéz. Ez tény. - Gyerünk, gyerünk, mi ez a morc hangulat? - tapsolt Krisz. - Örüljünk, keringőzzünk egyet! - lelkesített minket. Egy rakás unott diák meredt rá nem túl barátságosan. - Tündérlány, mi a baj? - sietett oda Virághoz, aki búbánatosan ücsörgött a lelátón, fél lábán cipővel, a másik lábán cipő nélkül. - Fáááj, és nem múlik. Ajj. Úgy sajnálom magam. - Hát, ez bizony csúnya - értett egyet Krisz, és sziszegett, amikor Virág leszedte a tapaszokat. - Kend be még este, és holnap is... - tanácsolta, szerintem feleslegesen. Két nap alatt ez nem fog elmúlni. Felálltam, aztán a kezemet nyújtva felhúztam Virágot is, aki odabicegett Ricsihez, én meg beálltam Cortez elé. A zene felcsendült, mire össznépi sóhaj hangzott fel a teremben, aztán Cortez bal keze a háta mögött, a jobb kezével az enyémet fogja, kilépés mellőle, szembefordul, átkarolja a derekam, és keringünk. A technikusok közben a fényt állították be, így időnként szembevilágított minket egy piros vagy kék lámpa, miközben mindenki táncolt. El sem tudom képzelni, hogy fog ez holnap, a főpróbán, ruhában kinézni, mert már megszoktuk, hogy farmerben, tornacsukában, mindenféle pólóban (Ramones, adidas, Zsolti pedig Steven Seagal arcképével díszített darabban) keringőzünk. © A táncpróba végén az öltözőben leültem pár percre (mindig totál kimelegszünk), és vártam, hogy fel tudjam venni a pulcsim, kabátom, sálam, sapkám... Igen, tánc közben tél lett. Mármint nem ma, hanem úgy általában, a próbák közepette évszakot váltottunk. ©

Odakint a levegő hideg volt, és érezni lehetett, ahogyan folyamatosan hűl le, látszott a leheletünk, és a késő délutánig húzódó próba miatt már megint sötétben léptünk ki a suliból. - Szerintem én haza sem megyek. Elcsövezek az aulában. Mindjárt jönnünk kell vissza - ásított Ricsi fáradtan. - Erre mondják, hogy az iskola a második otthonunk - dünnyögtem kimerültén. - Vagy az első. Behozom az ágyam. Muhaha — röhögött Zsolti. - És hol lesz a hálószobád? - kérdeztem nevetve. - Máday irodája megfelel. Jó a fekvése, reggel nem süt oda a nap. - Szerintem nem örülne neked. - Á, imád engem - állította Zsolti magabiztosan. Fő az optimizmus. - Bejössz még? - kérdeztem Corteztől, mielőtt kiszálltam a kocsiból. - Hát, az van, hogy hetek óta énekelgetek, keringőzök, táncolgatok, és ha most átjövök hozzád, akkor Oasist és Beatlest kell hallgatnom. Szeretnék egy kicsit megint fiú lenni. - Az mit jelent? - Teljes hangerőn Clash, Playstation, aztán valami zombihorror ahol mindenki megeszi a másikat. - Jól hangzik - biccentettem mosolyogva. Szegény. Neki ez tényleg sok volt az elmúlt időben. - Oké, akkor jó szórakozást - kezdtem búcsúzkodni. - Kösz, meglesz - hajolt oda hozzám, és kaptam egy „bocs, hogy most lelépek” csókot, ami az egyik kedvencem... © Vacsoráig olvastam, aztán még utána is, de éreztem, hogy kezd leragadni a szemem, úgyhogy félretettem a könyvet. Táncpróbák: 5/1 és 5/5 - most már kicsit utálom, de biztos, hogy hiányozni fog. © Fáradt vagyok: 5/1* - búúú. © Edina: 5/4 - álanorexiája lehetett, mert miután nem tudta eléggé sajnáltatni magát, gondolom, újra enni kezdett.Ma például láttam, hogy gombás melegszendvicset eszik. Ami örvendetes, csakhogy az utolsót vette meg a büfében. Emiatt mi, Virággal „unalmas sajtosat” kaptunk csak. Bah. Holnap főpróba: 5/5 - ááááá! Ékszer: 5/5* - anyu kérdezte, hogy milyen ékszert tervezek felvenni a ruhámhoz, mert adna valami szépet, vagy ilyesmi, de... Megköszöntem, és mondtam, hogy már van. Az ezüstláncom a gyűrűvel. Csak és kizárólag az lehet a nyakamban. Anyu azt mondta, megérti, de kikötötte, hogy a bőr karkötőt viszont le kell vennem. Miért? Nem értem. ©

December 2., péntek Húzós nap. Régi tapasztalat, hogy ha Cortez és Arnold egy légtérben van, ott valami lesz. És ez ma sem volt másképp. Nemcsak emiatt, de ez az incidens is közrejátszik abban, hogy most úgy tűnik, soha az életben nem találkozom többé Arnolddal. Ja, és nem feltétlenül miattam. Na, akkor kezdem az elején. Reggel izgatottan ébredtem, és körülbelül úgy álltam ehhez a főpróbához, mintha már minden élesben menne. Gondosan megszárítottam a hajam, nehogy megfázzak a hidegben, aztán összekészítettem a ruhámat, majd apu eldobott a suliig. Ma nem volt tanítás, de elég sok alsóbb éves jött be, hogy segítsen a díszítésben, meg úgy általában, hogy bevágódjon Mádaynál. És nem utolsósorban, szerették volna látni Cortezéket kiöltözve. Megértem, ki nem? A 9/a-sok kerülték csak el nagy ívben a sulit, de ezt egyáltalán nem bántuk, éppen elég stressz, hogy a szalagavatót nem hagynák ki... Az öltözőben felakasztottam a becsomagolt ruhámat, aztán bementem a tesiterembe, ahol őrült káosz uralkodott. Virág a lelátón üldögélt, és a nyüzsgést figyelte, a többiek meg vagy nem érkeztek még meg, vagy a büfében reggeliztek, ügyelve arra, hogy a lehető legkésőbb tegyék tiszteletüket a tornateremben. - Szia - ültem le mellé, és egy csomag sajtos chipset tartottam felé, mire Virág mosolyogva belenyúlt a zacskóba, és ropogtatni kezdett. - Úú, most jövünk, erre várok már mióta! - csillant fel Virág szeme, amikor az ideiglenes színpad mögött felhúzott óriáskivetítőn eltűntek az a-sok fotói. - Dave slideshow-ja? - kérdeztem izgatottan. - Ühümm - bólogatott Virág, és megigazítva a szemüvegét, izgatottan figyelte a vetítést. Én is így tettem, mert bár Dave-nek az utóbbi napokban több- gigányi képet küldtem át, még nem tudtam, hogyan vágta össze. És mivel ez a vetítés a bevonulásunk előtt lesz, mi nem is fogjuk látni. Kíváncsian vártam, hogy végül milyen zenét választott, mert a fiúk természetesen vadulni akartak, és mindenféle halálmetált

terveztek a fényképeink alá, de Dave végül egészen máshogy döntött. Tekintettel arra, hogy ezek a képsorok a közös emlékeinkét elevenítik fel, Dave, tőle abszolút megszokott módon, gondosan ügyelt rá, hogy minden passzoljon. A teremben lévő valamennyi diák, technikus, tanár, szervező és dekoráló a kivetítő felé nézett, ahol megjelent a legelső osztályképünk, ezzel együtt pedig felcsendült a Supergrass Alright című dala. A szám elé kaptam a kezem, és azonnal könnyes lett a szemem, ahogy megláttam az ősrégi felvételeket, amik a zene pörgős ütemére váltakoztak. Az emós Virág a padra hajtott fejjel alszik, Ricsi „normál" hajjal int, Andris és Robi még kockaként az infőteremben ülnek a gépek előtt, és egymás ellen játszanak. Istenem, Jacques de kicsi volt még, megszeppenten ücsörög a helyén a fotón, és kölyökfejjel mosolyog. Gábor a táblát törli le valami béna kockás ingben... Kinga fájdalmasan szoros copffal, mogorván néz, és így, utólag inkább vicces az elszántsága, mint ijesztő, pedig akkor nagyon tartottunk tőle. A dagi Zsolti két kézzel töm magába valami csokit, és az egész fogsora barna tőle. Én Arnolddal ülök az udvari pádon, és olvasunk. Menthetetlenül ciki voltam, seszínű, szőkésbarna hajjal, smink nélkül, zöld garbóban, amire emlékszem, mert nagyon szerettem. Cortez szanaszét álló, gondosan beállított hajjal, menő deszkás cuccban, a társaság középpontjában, aztán Dave, ahogyan a teremben telefonál. Az utolsó kép elsötétült, a zene elhalkult és váltott. A Nirvánától Smells Like Teen Spirit kezdődött, mire a kivetítőn megjelentek az első tizedikes képek. Egymás után ugrottak be őrült, randalírozós képsorok, mindenki változott, mindenki nőtt, de a viselkedés alapján nem lettünk kifejezetten felnőttek. Feltartott középső ujjak kikockázva, Zsolti szájából kiömlő, habzó szénsavas üdítő, Ricsi és Virág első közös képei, Kinga egyre csinosabb, Cortez brutálhelyes, Jacques és Gábor minden fotón közösen, egymást átkarolva állnak, a balhés négyesről egy halom kép, mi, Virággal szintén mindig egy képen, összeölelkezve, folyamatosan vigyorogva... A váltakozó, kapkodó képsorokon osztálykirándulás, Jalapeno, iskolai bulik, kifestett arcok halloweenkor, hippik a nyárköszöntő bulin és az utolsó közös fotó Arnolddal. A Nirvana-szám elhalkult, elhalványodtak a képek, és már át is váltottunk tizenegyedikre. Az OK GO-tól a Here It Goes Again csendült fel, és igen, ez már a tizenegyedik. Mindenki megváltozott az előző fotók óta. Virág vidáman, természetes, hullámos hajjal ölelgeti a piercinges raszta Ricsit, előbbi színes cuccban, az utóbbi adidasban. Cortez a homlokába lógó tincsekkel, ledobva a deszkás imidzset, farmer-póló-tornacipő srác lett, pilóta fazonú szemüveggel és a világ legszebb mosolyával. Én kiszőkültem, Kinga kiengedte a haját, Andris és Robi kemény metálosok lettek, Dave zakóban ©, Zsolti kigyúrva... Az első közös képek Macu- val, Karcsival, aki mindig túszul esett az osztályunkban, feltűnt Carlos, a csontváz, akinek kalandos élete volt nálunk. Ideges arcú tanárok, vihogás az összes fotón, a kezelhetetlen évünk minden pillanata fájdalmasan szúrt a szívembe, és csak az a gondolat ismétlődött bennem, hogy újra ott akarok lenni, akkor. Virág és Ricsi, aztán Kinga és Zsolti, végül pedig megérkezett a téli szünet előtti kép, amikor Cortez megcsókolt az udvaron. Ezután még több csoportkép, fetrengés a padokon, szétdobált füzetek, metál- villák és békejelek mutogatása, és annyi röhögős kép, hogy úgy tűnik, semmi mást nem csináltunk tizenegyedikben, csak szórakoztunk. A zene és a képek is eltűntek, én pedig vadul dobogó szívvel vártam az utolsó évről készült anyagot. Dave nem hazudtolta meg önmagát, a vidám, szívmelengető emlékek után meghúzta azt, amitől tartottam. Amikor a Fastball The Way című dala elindult, a fájdalom belefacsart a szívembe, és döbbenten néztem a képeket. Szinte felnőttünk, mindenki megváltozott, nyoma sem volt a kölyköknek... Táncpróbák fotói, érettségitételek lefényképezve, többen pályaválasztási könyvet bújva, fiúk öltönyben, lányok keringőruhában, végül pedig Zsoltiék garázsában, mindannyian, éneklés közben. Azt hittem, ezzel fogja zárni Dave, mert így is nagyon hatásos lett volna, nekem legalábbis óriási gombóc volt a torkomban, de a zárás még inkább hatással volt rám. Az elsötétült képek után ugyanis a zene folytatódott, és beugráltak feliratok. Egyetemek, főiskolák, tanfolyamok nevei, ahová majd szétszéledünk... - Te jó ég - motyogtam halkan. Mellettem Virág is a szemét törölgette, és megállapítottuk, hogy először megöleljük, utána pedig kinyírjuk Dave-et, amiért szem nem marad majd szárazon holnap. Mire bevonulunk, mindenki bőgni fog. Ez tuti. A sokkoló videó után úgy ültem a lelátón, mint akit fejbe vertek. Életem legszebb emlékei villantak be pár perc alatt és úsztak el, mintha meg sem történtek volna. A teremben lévő összes diák tapsolt és füttyögött, az a-sok pedig kínosan elhúzták a szájukat, mert az ő videójuk egy Lady Gaga-számmal nem igazán ezt a hatást váltotta ki az emberekből. Hát, nekik nincs egy Dave-ük. Nekünk van. © Lassan a fiúk is visszaérkeztek a büféből, aztán Máday vezénylésével vagy hatszor elpróbáltuk a bevonulást, a szalagtűzést, hogy ki hová álljon (Andris és Robi sosem találták meg a helyüket), végül egy ebédszünet után mehettünk átöltözni a keringőre. Az öltözőben Kinga segített felvennem a ruhámat, aztán ketten segítettünk Virágnak, így mindannyian esküvői ruhában álltunk, egymással szemben.

- Oké. Mehetünk - bólintottam totál izgatottan, aztán megszorítottam Virág kezét, és kiléptünk a folyosóra. Dave öltönyben ácsorgott, és az iPhone-ját nyomkodta, majd felnézett ránk, és büszkén elmosolyodott. - Csinik vagytok - mondta kedvesen. Zavartan tekergettem egy hajtincsemet, közben pedig a fejemet kapkodtam, hogy merre lehet Cortez. - Már a teremben van - találta ki Dave a gondolataimat, én pedig motyogtam valami „köszi”-félét, és beléptem a dupla szárnyú ajtón. A lufik, fehér virágok és az óriási transzparens, ami a szalagavatónkat hirdeti, már mind a helyére került, és mindenfelé keringőruhát viselő diákok ácsorogtak. Cortez a terem közepén állt Ricsivel együtt, mindketten öltönyben, nyakkendőben. Elképesztően festettek, ahogy megláttam Cortezt, azonnal a torkomba ugrott a szívem, és vadul dobogni kezdett. Mintha csak megérezte volna, hogy nézem, félrekapta a fejét Ricsiről, az ajtó felé fordult, és találkozott a tekintetünk. A fehér ruhámban megtorpanva elmosolyodtam, és széttártam a karom, afféle „hát, így nézek ki" stílusban, mire Cortez megindult felém. - Gyönyörű vagy - suttogta a nyakamba, amikor megölelt. Totál kirázott a hideg, és azon gondolkoztam, erre mondhatom-e, hogy „te is”. Végül inkább nem mondtam, mert akkor tuti elröhögtük volna ezt a pillanatot, ami egyébként nagyon szépre sikerült. Átkulcsoltam a nyakát, aztán lehunytam a szemem, és hosszan megöleltem, miközben ügy éreztem, annyira boldog vagyok, hogy legszívesebben az egész világot megölelném. Amikor kinyitottam a szemem, a lelátót láttam, aminek-legfelső sorában... Arnold ült. Elmosolyodtam, és óvatosan elengedtem Cortezt. - Egy pillanat, és jövök - mondtam. Oda sem nézve, végig rajtam tartva a szemét bólintott, én pedig kicsit felhúztam a ruhámat, hogy a lépcsőn felfelé el ne taknyoljak. Arnold fürkészve figyelte, ahogyan közeledek felé, majd mikor odaértem, felállt, hogy üdvözöljön. - Szia! - mondtam boldogan, és őszintén örültem, hogy látom. -Szia, Reni - fogta meg két kézzel a vállam, és adott két puszit. Hihetetlenül furcsa volt újra látni Arnoldot a suliban, egyfajta tudathasadásos állapot, vegyítve egy hatalmas „MI VAN???” kérdéssel. Tizedik óta nem láttam az épületben, ezt nagyon nehéz volt lereagálni. - Hogy vagy? Jól utaztál? Hogy megy a suli? A barátnőd is itt van? - kezdtem faggatni, Arnold pedig a tőle megszokott komolysággal válaszolt. - Köszönöm, minden rendben van. Jól utaztam, az iskola remekül megy, Chloé pedig nem jött, mert nem akartam untatni... - felelte. - Chloé? Francia? - érdeklődtem boldogan. Bár semmit nem tudok Arnold kapcsolatáról, valamiért nem osztott meg velem semmilyen részletet, de azért például tökre örültem volna, ha bemutat neki vagy ilyesmi. Mindegy, nem akartam, hogy lássa a csalódottságomat, úgyhogy inkább kíváncsian fürkésztem. - Igen, francia - bólintott. - Tök jó - vigyorogtam, mint a vadalma. - Igen, valóban „tök jó” - ismételte, és kicsit gúnyosnak hangzott, mintha szórakoztatná, hogy így fejeztem ki magam. - Mármint - javítottam zavartan - igazán örülök, hogy boldognak látlak. - Értem én - húzta óvatos mosolyra a száját. -Köszi, hogy eljöttél a próbára. Sajnálom, hogy holnap nem tudsz itt lenni, de most legalább látod a keringőt. Nagyon vicces lesz. És ez a ruhám - mutattam magamra. - Látom - nézett végig rajtam. - Kíváncsi vagyok. - Oké - bólogattam. - Ren! - ordította Ricsi, mire megpördültem a tengelyem körül, és lenéztem a teremre. Már mindenki a helyén állt, és Krisz is úgy nézett felém, mintha csak rám várna. - Gyere már, hallod! - kiáltotta Ricsi. - Jövök - feleltem, és Arnoldra pillantottam. - Kezdődik. - Hallom. Ricsi mindenkinek az értésére adta, kulturált módon, ahogyan megszoktuk tőle. - Ne már - ráncoltam a szemöldököm. - Csak viccelt. - Hogyne - bólintott Arnold hűvösen, aztán leült, én pedig összeráncolt szemöldökkel lesiettem a lépcsőn, és odaszaladtam Cortezhez. - Itt vagyok - jelentettem be, bár azért ezt mindenki látta. - Jó! Na, akkor kezdjük! - kiáltotta Krisz, mi pedig kettes sorokban kimentünk a teremből, és a folyosón várakoztunk.

A teremben elsötétült minden fény, csak a dupla szárnyú ajtót világították meg reflektorral. A sötét folyosón várakozva Cortez kezét fogtam, és ahogy megindult előttünk Kinga és Zsolti, óvatosan szorítottam egyet az ujjain. Cortez mosolyogva biccentett, aztán megindult, magával húzva engem is. Mindenki beállt a helyére, a sötétben csak a lányok fehér ruhája világított, majd felcsendült az Anasztázia zenéje, és megkezdtük a keringőt. Ötször próbáltuk el az egészet, Krisz a körmét rágva izgult, Máday összehúzott szemmel figyelte a produkciót, Haller meghatottan törölgette a szemét, Karcsi fotózott, az alsóbb évesek a lelátón ücsörögve, néma csendben néztek minket, a legfelső sorban pedig Arnold a térdére könyökölve, kissé előredőlve meredt maga elé. - Szünet! - kiáltotta Krisz. - Aj, de jó, meghalok - ült le Virág a földre a hófehér ruhájában, kinyújtotta a lábait, és fáradtan nézte a fehér tornacipőjét. A többiek is pihenőt tartottak, én pedig Arnoldhoz készültem, aki megelőzött, merthogy már lejött a lépcsőn, és nagyon úgy tűnt, indulni készül. - Máris mész? - kérdeztem döbbenten. - Igen. Köszönöm, ennyi elég volt. - Ó. Hát. Oké. Kösz, hogy jöttél - vontam meg a vállam, mire Arnold gúnyosan elnevette magát. — Mi az? — kérdeztem zavartan. - Oké? Kösz? Tök jó? - ismételt engem. — Hová lett a szókincsed, Reni? - Mi? - esett le az állam. - Csak érdeklődtem - legyintett. - Fél év után találkozunk, és ez minden, amit mondani tudsz nekem? - kérdeztem, totálisan ledöbbenve. - Ha azt várod, hogy megdicsérjem a ruhádat vagy a bécsi keringő alaplépéseit, amit, valljuk be, nem olyan nehéz elsajátítani, akkor sajnálom, ezt rossz embertől várod. - Mi van? - hüledeztem. - Ki várja el, hogy megdicsérd? Én azt nem értem, miért bántasz! - hadartam dühösen. - Nem bántottalak, feltettem egy egyszerű kérdést, amire régebben válaszoltál volna, most viszont nem értem a dühös reakciót. Rosszat mondtam, vagy igazat? - Neményi, most állj le! - lépett mellém Cortez, és nem túl barátságosan nézett Arnoldra, aki unottan meredt ránk. - Nagyszerű, már egy párbeszédet sem tudunk folytatni anélkül, hogy valaki bele ne szóljon? - kérdezte Arnold tőlem, figyelmen kívül hagyva Cortezt. - A valakinek neve is van - mondtam dühösen. - Értem - biccentett Arnold. - Örülök, hogy láttalak titeket, egy élmény volt - kezdett búcsúzkodni cinikusan. Apropó - nézett rám. - A táncolás közepette remélem, nem feledkeztél meg a továbbtanulásról. Mert bár elhiszem, hogy a szalagavató roppant fontos, remélem, nem azért nem írtál erről a témáról egyszer sem és kerülted túlontúl feltűnően, mert nincsenek efféle terveid. - Romanisztika szakra, francia szakirányra megyek — motyogtam megalázva. - Ennek igazán örülök - biccentett. - Cortez? Vele tartasz? - vonta fel a szemöldökét, előre sejtve a választ. Cortez mosolyogva megrázta a fejét. - Neményi, még mindig mit szeretnél bizonyítani? Nem fáradtál még el? - Ezt nemnek veszem. Akkor mik a terveid, Cortez? - Ne félts engem. - Eszemben sincs - vágta rá Arnold. - Tizenkilenc évesen lehetnének céljaid. Pontosan meddig szeretnél még a menő gimis szerepében lubickolni? - Fejezd be! - szóltam rá élesen, mire felszaladt Arnold szemöldöke. - Reni, megdöbbent a viselkedésed! Miért ne kérdezhetném meg egy felnőtt embertől, hogy mik a céljai? - Mert nem tartozik rád — válaszoltam idegesen. - Elnézést, csak érdeklődtem - rázta meg a fejét Arnold gúnyosan. - Mit szeretnél, Neményi? Provokálni? Hogy leüsselek? " röhögte el magát Cortez. - Tudod, talán megérdemelnéd. Elég régóta. De sosem adnám meg neked azt az élményt, hogy mártírként távozz innen, sajnáltasd magad és ő csalódjon bennem - mutatott rám. - Annyit nem érsz te nekem. - Arnold összefont karral állt. - Nézd, Reni, tény, hogy ő - intett Cortez felé - az oka annak, hogy nem igazán tartjuk a kapcsolatot. Ragad rád a stílusa, amit nem igazán kultiválok. Sajnálom, hogy képtelenek vagyunk a kommunikációra, vagy azért, mert Cortez jelen van, vagy azért, mert őt hallom a szavaidban, őt olvasom a soraidban... Úgy döntöttem, nem szállók vitába vele.

- Ez az utolsó próbálkozásod? - kérdezte Cortez. - Őt bünteted miattam? Neményi, ennél már nincs lejjebb. - Hagynád, hogy Reni reagáljon? Talán megdöbbent, de vannak saját, igazán értelmes gondolatai... - Rendben - köszörültem meg a torkom. - Arnold - mondtam, mélyen a szemébe nézve. - Szeretném, ha most elmennél, és nem is keresnél többet. - Ha így döntesz, megértem. - Nem - nevettem fel. - Te döntöttél így, és velem mondatod ki. Mert gyáva vagy. - Arnold nyitotta a száját, de megráztam a fejem, és gyorsan folytattam. - Sokat gondolkoztam ezen, talán többet, mint kellett volna. Köztünk nem a távolság a gond, ez csak egy jó indok. Sokkal mélyebb és összetettebb ez a dolog, és nem biztos, hogy meg szeretném érteni, ahogyan te sem. Sajnálom, hogy kizártál az életedből és hogy az én életem azon része, amelyik igazán boldoggá tesz, téged soha nem is érdekelt. Sajnálom, hogy nem osztottad meg velem, hogy van barátnőd, és ide sem hoztad el ma, hogy bemutasd nekem, pedig szívesen megismertem volna. Talán gyerekes, hogy szalagavatón keringőzöm, de közel sem annyira, mint a te viselkedésed. Sajnálom, hogy csalódtál bennem, nem tudom, miért, de biztosan megvan az oka, csak igazából engem már nem érdekel, mert nem szeretnék megfelelni neked. Sokszor hangoztattad, hogy te csak nekem akarsz jót és hogy te vagy az egyetlen barátom, miközben megpróbáltál irányítani és elűzni a környezetemből azokat, akik valóban úgy szeretnek, ahogy vagyok. Igazából még mindig nagyon szép emlék él bennem rólad, rólunk, van egy kis darab közös múltunk, de ahhoz, hogy ez így maradjon meg, az kell hogy ne rontsuk tovább. Már mondtam, hogy bármit elfogadok tőled, csak azt nem, ha Cortezt bántod. Nem tudod megállni, én pedig nem akarom hallani. Ezt a reakciómat azzal magyarázod amivel akarod, minősítheted, lesajnálhatod, ítélheted gyerekesnek, de ha meghallgatod az én indokomat, akkor talán megérted, hogy ez egyszerűbb. Szeretem őt, és ezért nem viselem el, ha rosszat mondanak rá. Ennyi. Az pedig, hogy én mekkorát estem a szemedben? Erre nem tudok mit mondani. Sajnálom. De talán sosem voltam olyan, mint amilyennek láttál. Sok sikert kívánok a Sorbonne-hoz, tiszta szívből kívánom, hogy minden úgy alakuljon, ahogyan szeretnéd, és őszintén örülök Chloénak, nagyszerű lány lehet, ha boldoggá tesz téged - fejeztem be a monológomat, aztán odahajoltam Arnoldhoz, és adtam neki két puszit. Cortez félrehajtott fejjel ácsorgott, és Ricsiék felé nézett, Arnold pedig pislogás nélkül meredt a szemembe, és óvatosan bólintott egyet. - Csak megmaradt a szókincsed. - Meg — bólintottam, és halvány mosollyal megsimítottam Arnold karját, aztán Cortezzel együtt visszamentem a többiekhez, akik a földön körben ültek és beszélgettek. Az ajtó csapódásából ítélve Arnold távozott, én pedig lehuppantam Kinga és Virág közé, a ruhám szétterült körülöttem, és magam elé meredve gondolkoztam. - Nem vágom - rázta a fejét Ricsi értetlenül. - Oké, Cortez nem ütheti le. De én miért nem? - Senki nem üt le senkit - mondtam. Cortezt figyeltem, aki néma csendben ült, és a telefonját nyomkodta. Nem nézett rám büszkén, nem volt hálás, sőt semmifajta „na, nyertem” arckifejezést sem fedeztem fel rajta. Ő nem olyan. Csendben lereagálta és elfogadta a történteket. Nem szólt be Arnoldnak, nem alázta meg, és eszébe sem jutott kárörvendeni. Elegánsan nyerte meg a kettőjük „csatáját”, és úgy viselkedett, ahogyan kevesen tudnak egy ilyen szituációban. Normálisan. Ezért is szeretem ennyire. Meg még egymillió más dolog miatt, természetesen, de többek között ezért is. - Azért egyszer szívesen lecsapnám Neményit - ábrándozott tovább Ricsi. - Hagyd a francba - legyintett Zsolti. - Azt sajnálom, hogy nem mondhattam neki búcsúzóul, hogy „Bon voyage, baromarc” - tette hozzá, és az egész társaság felröhögött, én pedig végignézve a többieken, örültem, hogy lezártam a kapcsolatom Arnolddal. Tarthatatlan volt, és továbbra is úgy gondolom, ahhoz, hogy szép emlék maradjon, most kellett elköszönnünk egymástól. És hogy fáj-e? Nem. Az fájt, ahogyan viselkedett. Már nem emlékszem, hogy mindig ilyen volt-e, csak nem vettem észre, vagy azóta változott ekkorát, amióta Cortezzel járok, de igazából mindegy. Lehunytam a szemem, és összegeztem magamban a dolgokat. - Gyerünk, gyerünk, folytatódik a próba! És láááányok! Fehér keringőruhában ültök a földön??? A szívem! — hüledezett Krisz, mire felpattantunk. Este nyolcra értem haza, olyan fáradtan, hogy majdnem leesett a fejem vacsora közben. És mivel holnap is hosszú nap lesz, úgy döntöttem, csak bedőlök az ágyamba, de akkor Virág írt sms-t, hogy „woow. Láttad, mennyi lájkod van?”, komótosan lemásztam az ágyamról, és a babzsák fotelembe ülve az ölembe vettem a laptopom. Tippem sem volt, hogy Virág mire érti, már azt hittem, hogy a falamra kiposztolt állatvédő felhívást lájkolták annyian, amit Kinga miatt tettem ki, de nem. A Facebookra belépve azt vettem észre, hogy semmi nem történt a profilomon. Úgyhogy átnéztem a többiekére. A „holnap szalagot avatok”, „keringő

RuLZ”, „váááá" és hasonló bejegyzéseken kívül semmi izgit nem láttam, egészen addig, amíg rá nem kattintottam Cortez adatlapjára. Na, és akkor ledöbbentem. Ugyanis volt egy új feltöltött képe, méghozzá rólam! Az a kép volt, amit Virág készített a ruhaszalonban, amikor fentről fényképez, én pedig a fehér ruhámban ülve felnézek a kamerába. Nem voltam betaggelve rajta (nem akarta, hogy bejelölgessenek ismerősnek), és a kép alatt is csak két rövid szó volt: „my girl”. Vadul dobogó szívvel meredtem a saját képemre Cortez oldalán, aztán elkerekedett szemmel néztem a lájkok és kommentek számát. Te jó ég! Én összesen nem találkoztam még ennyi emberrel szerintem, mint ahányan reagáltak a képre. És a legtöbb kommentet nem értettem, mert angolul volt. Vigyorogva elővettem a mobilom, és benyomtam a gyorshívást. - Oké, képzeld, mi történt - kezdtem. - Na, mi? - kérdezett vissza Cortez. - Valahogy feltöltődött az oldaladra egy képem... - Neee - mondta „komolyan”. - De, tényleg. - Fura. - Szerintem is - nevettem el magam. — Hogyhogy feltöltötted? - Már nem bírtam a haverjaimmal, annyit kérték, hogy mutassalak meg... - Hű. És miket írtak? Nem értem. - Csak jókat. Ez alap. - De jó nekem - virultam megállás nélkül vigyorogva. - És akkor ez most ott marad? A profilodon? - Ja - Oké - bólogattam. - Sok lájkot kaptam. - Láttam. - Még sose volt ennyi lájkom - töprengtem, Cortez meg jól kiröhögött. A mappáit átnézve büszkén láttam, hogy összesen egy Profiiképe van, az az alapértelmezett, ezenkívül egy feltöltött kép, amin én vagyok. Semmi más, az összes többin Cortezt taggelték, és vagy valóban rajta van a fotón, vagy valami hülyeségnek jelölték. De ő csak két képet osztott meg. Azt mondja, elég az, minden rajta van, ami „számít”. Egy felismerhető fotó róla és egy rólam. Woow. V Arnold: 5/1 - nem írt, nem üzent, nem hívott. Nem is fog.A mai nappal valamit lerendeztünk, amit már régen kellett volna. Régen volt egy barátom, aki tizedik évvégén elköltözött Párizsba. Azóta nem hallottam róla. Próba: 5/3 - fáradt vagyok. © Cortez: 5/5*” - (L) (L) (L) Holnap szalagavató: 5/5 - juj. Félek. Dave slideshow-ja: 5/5* - egyszerre sírtam és nevettem rajta. Alszom: 5/4 - muszáj, mert karikás lesz a szemem. December 3., szombat Szalagavatóóó! De ez mind semmi! Komolyan azt hittem, hogy ezen a napon az osztályprodukció, a keringő, a szalagtűzés vagy ez az egész lesz a leglényegesebb??? Tényleg elhittem? Akkor még mindig nem ismerem eléggé a Szent Johanna-beli életet. Naná, hogy a nap sztorija, a döbbenet, a leesett állak és a totális elképedés nem a szalagavató miatt volt. Őszintén, még mindig nem értem, próbálom felfogni és feldolgozni, de egész egyszerűen nem megy. Az egész nap egy nagy rohanás volt. Anyuval fodrászhoz, aki jól megtépte a hajam, mire rendesen össze tudta fogni. Annyi lakkot rakott rám, hogy szerintem egy tornádó után is stabilan állna a frizum, miközben körülöttem városok állnának romokban. Na, mindegy, a hajam fix lett, aztán elrohantunk kozmetikushoz, aki dobott rám egy elég erős sminket. Én ezt annyira nem díjaztam, mert sosem kenem ki magam feltűnően, de állítólag szalagavatóra szokás, merthogy messziről is látni kell, vagy mi. Oké. Persze a rúzs miatt tökre óvatosan kellett ennem, úgyhogy általában tátott szájjal dobáltam magamba kis falatokat, és úgy rágtam meg, nehogy elkenődjön a sminkem, mintha valami kérődző állat lennék. Csodás lehettem. A cipőmben instabilan imbolyogtam, a nadrágkosztümöm viszont tökre tetszett, Stein bácsi valóban gyönyörű ruhát készített nekünk. Mondjuk, a napomat nem könnyítette meg, hogy a szüleim izgatottabbak voltak, mint én és azt sem tudták, hol áll a fejük. Rólam kissé megfeledkeztek. A suliba érve azonnal Kingába botlottam. - Te jó ég, Renáta, csónaklakkot kentek a fejedre? - köszöntött kedvesen.

- Igen, egy csónakházban készülődtem - feleltem unottan. Kinga gyönyörű volt, kiengedett haja kétoldalt volt hátrafogva, így nem lógott az arcába. A sminkje meglepett, natúr púder, halvány pirosító, a szem diszkrét, a száján viszont vörös rúzs volt. - Hű, baromi jó lett a sminked - dicsértem meg, őszinte csodálattal. - Tudom - bólintott. Akkor ez nem kérdés. - Hol van Virág? - Üzent, hogy mindjárt jön, csak letisztítja a bakancsát... - magyaráztam. - Ugye, nem gondolja komolyan, hogy abban fog keringőzni? - fakadt ki Kinga idegesen. - Hát. Nem igazán tud másban járni - vettem azonnal a védelmembe. - Hol van Bernáth és Haraszti? - ért oda hozzánk Máday az aulában. - Mi még nem láttuk őket. Miért? - kérdeztem rosszat sejtve. - Mert beszédem van velük! A diákok arra panaszkodtak, hogy megettek pár virágdekorációt! - Ez elképzelhető - forgatta a szemét unottan Kinga, én meg megpróbáltam visszatartani a nevetést. Persze délután négyig, ami csak történhetett, meg is történt. Zsolti leitta a zakóját, vizes zsepivel próbáltuk eltüntetni a foltot, de csak jobban szétkentük. Ezért Ricsi odatűzött neki egy vörös rózsát, amitől elég „keresztapás’’ lett a megjelenése. Aztán Máday kifogásolta Virág fehér Martensét a keringőhöz, de megpróbáltuk meggyőzni az ig. helyettest, hogy ez azért van, mert Virág lába tiszta seb a hülye magas sarkútól. Ricsi nem akarta kiszedni a piercingjeit, Macu órákig állítgatta a „taraját”, Dave-et hívta a kamerás, hogy elakadt a városban, Jacques meg lelkibeteg lett, mert ügy tűnt, a szülei valóban nem jönnek el. Eközben a hozzátartozók már kezdtek szállingózni a suliba, mi meg éppen Gábor cipőjét kerestük, mert az öltözőben letette, de aztán nyoma veszett. Végűi kiderült, hogy az egyik a-s azt hitte, hogy a sajátja, és elvitte. Mire visszaszereztük, az is egy külön történet. Az öltözőben még egyszer ellenőriztem a hajam, de nem, egy hajszálam sem állt félre a sok lakktól, úgyhogy már azon tűnődtem, fejjel nekimegyek a falnak, meglátjuk, kitöröm-e. © Ja, és megpróbáltam nem nevetni az a-sokon, akik ezüst cuccban parádéztak... hihi. Ezután papírforma szerint alakult minden. A tornaterem megtelt, minket pedig kihívtak az ofők az öltözőből, és névsor szerint beálltunk egyesével. Előbb az a-sok indultak meg, bevonuló- zenének valami DJ-t választottak, ami eléggé passzolt a csillogó ezüst ruhájukhoz. Amikor meghallottuk, hogy a mikrofonba bemondják, hogy a tizenkettedik bé következik, felcsendült a Pixiestől a Where Is My Mind. Ez pedig azt jelentette, hogy mi következünk. Haller megtörölte a homlokát, idegesen ránk mosolygott, és elindult. A névsor alapján én Ricsi után, Kinga előtt mentem, és ahogy beléptem a zsúfolt tornaterembe, a vakuk a szemembe villogtak, és a tapsviharban azt sem tudtam, hol vagyok. Csak arra koncentráltam, hogy Ricsi után menjek, így végül megálltam mellette, és a torkomban dobogó szívvel néztem körbe, a nagy hangzavarban alig hallva a zenét. A lelátókon szülők, nagyszülők, barátok, rokonok és Szent Johannások ültek, én pedig vadul kerestem a tekintetemmel anyuékat. Hamar meg is találtam őket, a nagyiék mellett ültek. Anyu a szemét törölgette, a nagyszüleim nem ismertek fel, egymást lökdösve mutogattak az a-sok irányába, és onnan integettek valakinek (?), apu pedig, ha jól láttam, kókuszrudat evett. Büszke voltam rá, helyettem cselekedett. © A tömegben észrevettem Cortez nagyszüleit, mosolyogva integettem nekik majd a terem egyetlen emósát is megleltem, és vigyorogva bólintottam Petinek, aki az ujjaiból szívet formált, és azt mutatta nekem. Az a-sok szalagtűzése alatt végig nézelődtem meg igyekeztem visszatartani a röhögést, mert Zsoltiék hülyültek, és így elég nehéz volt komolynak maradni. Aztán az ofő a színpadon termett, és már szólították is az osztályunkat. - Antai-Kelemen Ádám - mondta a tizedikes lány a mikrofonba, mire mindenki csendben várt. A lány mosolyogva előrehajolt, és hozzátette: - Cortez. Na, ekkor az egész terem felhördült, és olyan tapsvihar keletkezett, hogy azt hittem, kiszakad a dobhártyám. Cortez felment a színpadra, az ofő pedig feltűzte a szalagot, és mosolyogva váltottak pár szót. A terem zengett az ünnepléstől, és nem csitult, mert Virág következett. Virág vigyázzban állva figyelte, hogy az ofő feltűzi a szalagját, aztán ahogy elhaladt a mikrofon előtt, hallottuk, hogy azt mondja „úúú, ez de jóó”. Ekkor mindenki felröhögött, Virág pedig ugrándozva állt vissza a sorba. - Bernáth András - folytatta a tizedikes, Andris pedig ahelyett, hogy a lépcsőn ment volna fel a színpadra, „rocksztárosan” felugrott rá, az ofő meg frászt kapott tőle. Andris, miután megkapta a szalagot, mindkét kezét feltartva ördögvillát mutatott, a közönség meg füttyögött és megállás nélkül nevetett rajta. - Pszt! - néztem előre a sorban. - Dave! Pszt! Daveee! - Mi az? - Szólj Jacques-nak! Nézze az ajtót! - hadartam. - Mi? - rázta a fejét, mert a hangzavarban nem hallotta tisztán, amit mondok.

- Jacques Chatelain! - szólították. - Zsák! — kiáltott rá Dave, mire Jacques megtorpant, és visszafordult. Dave felém bökött, Jacques pedig kérdőn nézett rám - En a dupla szárnyú ajtóra mutattam, ahol ott álltak a szülei. Jacques odafordult és elfehéredett. - Jacques Chatelain! - ismételte a lány a mikrofonba. Jacques azonban lefagyott. A szülei kínosan feszengve intettek neki, hogy „menj már”, Jacques pedig teljesen szétesett, zavartan felbotorkált a színpadra, az ofó pedig rátűzte a szalagot. Dave következett, a szülei felállva tapsoltak, és mutogatták a közönségnek, hogy mindenki álljon fel a fiuk tiszteletére, úgyhogy páran valóban felálltak, a legtöbben azonban furán nézték őket. Dave-nek volt egyébként a legtöbb hozzátartozója, a szülein kívül ugyanis egy kisebb hollywoodi stáb vette őt kamerával, minden szögből megörökítették a szalagtűzését, az apukája pedig végig mobiltelefonált, és instrukciókkal látta el a „csapatot”. Szerintem olyanokat mondhatott, hogy „készüljön a kettes kamera. Rendben. Felvétel...”. © Amíg Dave-et Robi váltotta, én megkérdeztem Jacques-ot, hogy minden oké-e vele. Nagyjából rendben volt, és nagyon hálás volt, hogy szóltam, sokat jelentett neki, hogy a szülei végignézték, amint feltűzik rá a szalagot. - Matsuda Okitsugu - mondta a lány a mikrofonba. - Macu - tette hozzá. Mindannyian mosolyogva tapsoltunk, Macu pedig egy gyors kitűzés után lesietett a színpadról. - Az utánozhatatlan, az eredeti, az igazi, a pótolhatatlan... - olvasta fel összeráncolt szemöldökkel a tizedikes, a színpadon álló Máday meg a fejét kapkodva azt kérdezgette, hogy „ez meg mi???” -, a nagyszerű Szenyor Nagy Zsolt! - fejezte be a lány. Zsolti büszkén felsétált a színpadra, és „királyi” stílusban intett körbe a termen. Az ofő mosolyogva odahajolt hozzá, hogy feltűzze a szalagot. - Áááááááááááááá! - üvöltötte el magát Zsolti, mire Haller visszakapta reszkető kezét, és riadtan kérdezgette, hogy mennyire szúrta meg. - Csak vicceltem. Muhahaha - mondta röhögve Zsolti, és az egész terem felnevetett. - Nagy Zsolt, az agyamra mész! - szólt rá Máday, és a mikrofonnak köszönhetően mindenki jól hallotta az ismert szöveget. Fütty és tapsvihar közepette Zsolti lejött a színpadról, és már szólították is Ricsit. Cortezéhez hasonló üdvrivalgás fogadta, aztán izgatottan néztem a színpadra, a nevemet várva. - Renkai Renáta! - mondta a lány. Renkai? Az meg ki? - Na, kösz - motyogtam, és kelletlenül felsétáltam a színpadra. Persze, ki másnak a nevét mondanák rosszul? Csak az enyémet. Az ofő feltűzte a szalagomat, büszkén rám mosolygott, én pedig megálltam egy pillanatra, hogy a színpad előtt álló fotós készíthessen egy profi képet. A lelátó azon sora, ahol anyuék ültek, úgy nézett ki, mintha sroboszkóp lenne ott, annyi vaku villant rám, hogy azt hittem, epilepsziás rohamot kapok. Lesétáltam a színpadról, és miközben Kingát szólították, elhaladtam a többiek mellett. Cortez elkapta a karom, mire mosolyogva ránéztem. - Mi újság, Renkai? - kérdezte. - Semmi. Mi ez ahhoz képest, hogy Ricsi első alkalommal Reginaként mutatott be neked? - nevettem el magam. - Emlékszel rá? - Sose fogom elfelejteni. - Ez volt a cél - mondta szemtelenül szép mosollyal. - Mi? - Tudtuk a nevedet - mondta vigyorogva. - Akkor miért hívott máshogy??? - tátottam el a számat. - Hogy felidegesítsd magad. - És az miért volt jó? - értetlenkedtem. - Kilencedikesek voltunk... Poénnak tűnt. És azt akartuk, hogy megjegyezz minket. - Megjegyeztelek, hidd el - nevettem el magam, aztán gyorsan visszaálltam a helyemre, mert Kinga lökdösni kezdett, hogy menjek már. Mikor Gábor is leért a sorba és mindannyian „fel lettünk szalagozva", kivonultunk a teremből. Miközben átöltöztünk, a Szent Johanná-s énekkar „szórakoztatta” a közönséget, majd következett a keringő. Ami a rengeteg próbának köszönhetően flottul ment, egy-egy hiba volt csupán, egy a-s fiú rossz felé fordult és kiesett a ritmusból, valamint Virág nem túl nőiesen dobbantgatott a bakancsában, de ezenkívül minden

rendben volt. Mondjuk, én végig Cortez szemébe néztem, és megpróbáltam visszanyelni a könnyeimet, miközben a Once Upon a Decembene betanult koreográfia szerint táncoltunk. A közönség néma csendben figyelte a színes lámpákkal megvilágított előadást, és csupán két helyről lehetett trombitaszerű orrfújást hallani. Gábor szülei voltak, valamint az enyémek. © Kinga kiemelése tökéletesre sikerült, gyönyörű volt, akkor villant a legtöbb vaku, majd véget ért a keringő, és meghajolva ismét kisiettünk. Amíg az a-sok átöltöztek a hip-hop produkciójukra, Ricsi és Kata előadott egy akusztikus dalt. A Korn feat. Amy Lee-féle Freak On a Leash-l, ami hmmm. Csak a diákok között aratott nagy sikert, a szülők és hozzátartozók értetlenül bámulták a produkciót. Ők nem voltak felkészülve erre. Megértem. Az a-sok „step-up” előadása végül olyan unalmasra és erőltetettre sikeredett, ahogyan várni lehetett, látványos ugrások és break elemek helyett csak szenvedtek azon, hogy egyszerre ugráljanak, és a partihangulat is elmaradt, mert ezer ilyet látott már mindenki. Aztán mi következtünk. A kilenc b-sek bevittek tizenkét egyszemélyes padot plusz egy tanári asztalt, mi pedig a folyosón várakozva összetettük a kezünket, és egy „csapjunk oda!” kiáltással indultunk be a terembe. Máday néhány ősz hajszállal gazdagabban figyelte a bevonulásunkat, és látszott rajta, bármelyik pillanatban kész lefújni az egészet. Balhét sejtett. De szegény ofőnket látva, eszünkben sem volt ártani neki. Haller felült a tanári asztal tetejére, a közönségnek háttal, velünk szemben, mi pedig, ahogyan a teremben is ülünk, elfoglaltuk a helyünket, azzal a különbséggel, hogy székek helyett mi is a padokra ültünk fel. Cortez gitárral, Ricsi basszgitárral, Zsolti pedig kézi dobbal, mi, többiek csak úgy, magunkban. A fellépő ruhánk egyszerű volt, farmer, fehér póló, Szent Johanná-s kitűző és Converse. Semmi csicsás dolog, csak a szokásos. A közönség fürkészve várta, hogy mi fog történni, a tanárok a terem szélén, összefont karral néztek minket, Máday pedig az idegösszeroppanás határán állt. Aztán Zsolti számolt, és egyszerre kezdtük el hogy: „na na na, na na na na na”. Ekkor még hangszer nélkül csupán „nanázva” csendült fel a dal, de azonnal mindenki felismerte, és végigsöpört a tapsvihar és füttykoncert az egész termen. Mindannyian mosolyogva néztünk körbe, Máday megkönnyebbülten felsóhajtott, Kardos büszkén biccentett felém, Tölgyessy és Barka tapsolt, Gondos nem értette, mire ez a nagy öröm, Vladár félreállva figyelt minket, aztán Cortez megpengette a gitárját, és elkezdtük a dalt. Elképesztő sikerünk volt, alig engedtek el minket, a közönség velünk együtt énekelt, mindenki kamerázott és fotózott, a rokonok és ismerősök arcai helyett csak felénk tartott telefonokat láttunk. A teremből kiszabadulva még adrenalintól felspannolva röhögtünk a folyosón, de nem tudtuk megmondani, hogy min. Csak nevettünk mindenen, mert hirtelen túlleszünk a szalagavatón, és az elmúlt hetek feszített tempója így szakadt ki belőlünk. Amíg Berni szavalt, mi újra átöltöztünk, és következett a végső keringő. Az a-sok persze fancsali képet vágtak, a sok befektetett energia és próba nem térült meg nekik, lesöpörtük őket a Vidéki sanzonnal, úgyhogy ők annyira nem szórakoztak jól a mai napon, de hát ez van. Mindig is tudtuk, hogy a mi osztályunk ezerszer jobb fej. És azért voltak ennyire szomorúak, mert ezt ők is mindig tudták. Újra a keringőruhában visszamentünk a terembe, majd Cortezzel táncolni kezdtünk, de ekkor már a közönség lejöhetett a tánctérre, így apu pillanatok alatt lekért. Cortez mosolyogva kezet fogott vele, majd átadott apunak, aki folyamatosan felfelé pislogva táncolt, remélve, hogy nem veszem észre a meghatódottságát. Apu vezetett, engem pedig megriasztott, hogy könnyezni látom, úgyhogy én is sírni kezdtem. - Elkened a szép sminked - mondta vörös szemmel. - Nem baj - feleltem, aztán ügyet sem vetve az alapozómra, apu vállára hajtottam a fejem, és szipogva hagytam, hogy megsimogassa a hajam. - Te jó ég, Reni, mi van a hajaddal? Beleragadt a kezem - mondta apu, mire mindketten felnevettünk, miközben továbbra is könnyeztünk. Amúgy anyu bőgve kamerázott minket, tehát mi voltunk a sírós család. Van ez így. Tánc közben láttam, hogy Virág Bénit emeli fel, és közös fényképet készítenek Ricsivel együtt, Gábor bemutatja Katát a szüleinek, akik szorosan ölelgetik a megszeppent gótot. Zsolti a barátnőjét kérte meg, hogy fényképezze le őt Mádayval, aki ezt annyira nem szerette volna, de végül beadta a derekát, és engedte, hogy Zsolti vigyorogva mellé álljon. Andris és Robi a rokonaikkal fotóztatták magukat, mindenfélét mutogattak a kamerába (a fele cenzúrát igényel), Jacques a szüleivel beszélgetett, hozzájuk odament Vladár és Monsieur Durand is, hogy oldják a feszültséget. Mi pedig Cortezzel fotózkodtunk, mert anyu úgy döntött, hogy minden pillanatot megörökít a mai estéből. Tulajdonképpen össznépi fényképezkedésről szólt az utolsó keringő, plusz én táncoltam kicsit Cortez nagypapájával meg a sajátommal is. A nagyszüleim egyébként adtak egy borítékot (már megint lekentek ®), és le is léptek, mert baromira unták az egészet. Így is túlteljesítették magukat, konkrétan megtiszteltek a jelenlétükkel, és ezt meg is kellett köszönnöm. Többször is. No comment.

- Mi is mindjárt megyünk - mondtam a szüleimnek, jelezve, hogy lassan ideje menniük. - Persze, persze. Megyünk - bólogatott anyu. - Akkor felírtam, melyik étteremben lesztek. Ha bármi van... - Anyu! Megleszek! - sziszegtem kínosan. - Rendben. Ne felejtsd a szabályt. Egy koccintás, semmi több! - Tudom - bólogattam. - Jó. Akkor indulunk. Cortez... - Vigyázok rá - nyugtatta meg Cortez, meg sem várva a mondat végét. Anyuék mosolyogva bólogattak, aztán elmentek. Időközben Petivel is sikerült pár szót váltanom, gratulált a szalagavatóhoz, meg hozott egy kis ajándékot (Muse-CD ©), aztán indult valami buliba. Megköszöntem, hogy eljött, mert tényleg sokat jelentett, természetesen vele is készült egy közös kép, aztán kezet fogott Cortezzel, és elsietett. - Okidoki, szedjük össze a többieket, és lépjünk - pattant mellém Virág, akinek a hajába kis pillangók voltak tűzve, és bohém, színes sminkje miatt csak úgy ragyogott. - Jó, de vannak, akik még táncolnak. Például Kinga és... - mutattam a tánctérre, aztán nem tudtam befejezni a mondatot, mert nem jött ki többé hang a torkomon. Virág riadtan rám nézett, Ricsi Zsoltira, én Cortezre, majd Zsoltira, Andris és Robi össze, aztán ránk, Gábor értetlenül meredt a tánctérre, Jacques meg sem tudott szólalni, Macu Zsolti oldalát bökdöste, Máday eltátotta a száját, és a homlokát fogva hüledezett. Mindeközben pedig a beszélgető családok, magukat fotózó a-sok, hangosan viháncoló Kittiék és lábatlankodó alsóbb évesek között két ember egymást átölelve, kizárva a külvilágot úgy táncolt, mintha egyedül lennének. Kinga felemelte a fejét Dave válláról, majd a szemébe nézett... És megcsókolták egymást!!!!!!!! - Úúúúristen! - üvöltötte Virág, aztán azonnal a szája elé kapta a kezét, én pedig elkerekedett szemmel bámultam őket, és egyszertűn nem hittem el, amit látok! Kinga és Dave? Mi van??? OMG!!!!! Az egész osztályunk egymásra, aztán ösztönösen Zsoltira nézett, az a-sok szintén Zsoltit vizslatták, Edina leült, mert „elszédült”, Kinga és Dave pedig befejezte a csókot, és összemosolyogtak, mielőtt beengedték volna a külvilágot. - Mi a franc volt ez? — kérdezte Ricsi lesokkolva, és ő is Zsolti felé fordult, ahogy mindenki más. - Szerintem egy csók - röhögött fel Zsolti, és beleharapott a müzliszeletébe, amit egyébként nem tudom, honnan szedett, én is kértem volna, de ez persze egyáltalán nem fontos most. - Kinga és Dave járnak??? - tátotta a száját Virág. - Ja - bólintott Zsolti mosolyogva. - De... és... - kerestem a szavakat. - Te mit szólsz ehhez? - Én? Hogy „Mazel Tov” - tárta szét a karját Zsolti. - A két legjobb barátom egymásba szeretett. Még szép, hogy örülök neki! - közölte, és egy csepp rosszallást sem lehetett látni az arcán. Ahogyan döbbenetet sem. - Te tudtad? - kérdeztem még mindig úgy, mint akit fejbe vertek. - Ó, én előbb tudtam, mint ők - legyintett. - De izéé. És ha te nem haragszol ezért, akkor végül is örülhetünk neki? - pislogott Virág nagyokat. - Miért haragudnék? Most komolyan - nézett ránk Zsolti, és a szokásos hülyülés helyett valóban úgy tűnt, viccen kívül szeretne valamit mondani. - Mindig is a legjobbat akartam Kingának is és Dave-nek is. Asszem’, ez megvan. És amúgy meg... aki megpróbálja bántani őket, azt szétütöm. - Óriási vagy - mondtam. - Tudom - bólintott magabiztosan. Kinga és Dave odaléptek hozzánk, és zavartan fogták egymás kezét. Ha jól láttam, Kinga annyira szorította Dave-ét, hogy elfehéredtek az ujjai. - Látnotok kéne, milyen arcot vágtok - kezdte Kinga, megpróbálva hozni a formáját. - Oké, azért tartoztok egy kis magyarázattal. Erről még én sem tudtam! - kérte ki magának Macu. - Mindent elmondunk - felelte Dave. - Csak induljunk. - Kingával megyek! - tettem fel a kezem. - Én is! - bólogatott Virág. - Szintén - csatlakozott Kata, aki természetesen jött velünk az étterembe, és nem akart lemaradni a sztoriról sem. Még mindig döbbenten követtem Kingát, majd az öltözőben szó nélkül öltöztünk át (Edináék füleltek), végül a suli előtt megkerültük a limuzint (az a-s fiúk már bent buliztak, üvöltött Lady Gagától a Born This Way...), és beszálltunk az első kocsiba. Dave apukája szervezte a fuvarozásunkat, a cégénél lévő sofőröket küldte értünk, ami szerintem sokkal jobb, mint egy limóbérlés vagy ilyesmi. Ahogy beültünk a kocsiba, és becsaptuk magunk

mögött az ajtót, azonnal lányos sipítozásba kezdtünk, Kinga pedig befogva a fülét ordított, hogy „fejezzük már be”. - Na, jó! - kezdte. - Még mielőtt bármit is mondanátok. Először is szeretném leszögezni, hogy nem vagyok Edina, nem megyek át egy társaság fiú tagjain vagy hasonló. Szerelmes vagyok, azt hiszem, életemben először komolyan, úgyhogy mindenfajta rosszalló megjegyzést kikérek magamnak. Ne higgyétek, hogy sérülékeny vagy esendő vagyok emiatt, Dave-vel a kapcsolatunk stabil, és csak hogy tudjátok, már tart egy ideje! - hadarta, mi pedig a hátsó ülésen nyomorogva (Kata pedig az anyósülésről hátrafordulva) hallgattuk Kingát. - De... Ez döbbenet! És miért nem mondtad el? - kérdeztem. - Vártuk a megfelelő pillanatot, hogy elmondjuk. Csak Zsolti tudta. Illetve igazából ő hozott össze minket. - De... És... Hogy jöttetek rá, hogy szeretitek egymást? - csodálkoztam, miközben próbáltam felfogni a hallottakat. - Nos, mint utólag kiderült, Dave-nek mindig is tetszettem, de eleinte nem mert közeledni, aztán Zsolti miatt nem... Úgyhogy kivárt. Én meg? Nem tudom. Egyszer csak rájöttem, hogy Dave nemcsak nagyon helyes, hanem komoly, elegáns, udvarias, felnőttként viselkedik, tisztelettudó, igényes, megbízható, értelmes, jó értelemben véve sznob is... Ő az az ember, akivel bármiről tudok beszélgetni, bárhová el tudunk menni, jól mutatunk együtt, arról nem beszélve, hogy imponált nekem az, hogy Dave menynyire kitartó volt velem kapcsolatban. - Hűűű - vigyorogtam izgatottan. - Szereted! Te szereted Dave-et! - Igen, Renáta, remélem, ha többet mondogatod, előbb felfogod, mert kezdem unni. - Jól van, na! - vonogattam a vállam. - De várj! Hé! Azt mondtad, Dave-nek én tetszem - jutott hirtelen eszembe, mire Kinga gonoszul felröhögött. - Bocs, de soha nem tetszettél neki. Azért mondtam, mert akkor már jártunk, és ti meg valahogy ráakadtatok erre a témára. Féltem, ha letámadjátok, kiderül. Ezért mondtam, hogy te tetszel neki. - Kösz - akadtam ki teljesen. - Ez azért elég nagy szemétség volt! Majdnem tönkrement a barátságunk Dave-vel emiatt! - Igen, hallottam róla. Most erre mit mondjak? Elsősorban a saját dolgom érdekel, azt helyezem előtérbe. - Azt hiszed, hogy ezt most elintézheted a hűvös stílusoddal? - förmedtem rá dühösen. - Azonnal mondj el mindent! Hogy kezdődött, mióta, Provence-ba már úgy mentetek? Hogy tudtátok titokban tartani? Nem volt fura? - kérdezősködtem, Virág pedig megállás nélkül bólogatott. - Nem akarok pletykálni! - kérte ki magának Kinga. - Pedig most muszáj lesz! Halljuk! - Jó, pár dolgot megemlíthetek - ajánlotta fel, mi pedig visongva tapsolni kezdtünk. Az étteremig kiszedtünk Kingából mindent, amit csak lehetett. Őrület, hogy összejött Dave-vel, de minél többet mondogattam, annál jobban tetszett az egész. És ha belegondolok, hogy Dave soha, senkivel nem járt, mert Kingára várt, akkor ez annyira romantikus!!! © És Kingát sem hallottam még így beszélni senkiről. Nagyon ügy tűnik, hogy tényleg szerelmes. A sztori egyébként a következő. Zsolti tudott arról, hogy Dave odavan Kingáért anélkül, hogy erről beszéltek volna, így miután szakítottak, Zsolti rájött, hogy nekik jobb lenne együtt. Aztán már Kinga is elkezdett érdeklődni Dave iránt, mert állítólag éjszakákat beszélgettek át rejtve az msn-en, csakhogy mindketten bepánikoltak attól, hogy Zsolti mit szólna ehhez. Persze Zsolti végig tudta, egy csomószor direkt nem ment velük, hogy kettesben lehessenek meg ilyesmi. Úgyhogy először Dave beszélt Zsoltival, hogy sajnálja, szörnyű barát, de komolyan beleesett Kingába. Zsolti pedig meghallgatta. Aztán Kinga hívta el Zsoltit beszélgetni, és elmondta neki, ő a világ legrosszabb exbarátnője, mert úgy tűnik, beleszeretett Dave-be. Zsolti neki sem mondott semmit, majd pár napig hagyta, hogy megölje őket a lelkiismeret-furdalás, végül mindkettővel egyszerre találkozott, és közölte, hogy „hülyék, én ezt tök régóta tudom, mire vártok? Muhahaha". Ezután pedig minden rendben volt, és csak a megfelelő pillanatra vártak, hogy elmondják nekünk. És ez a pillanat ma volt. Ja, és igen. Jóval Provence előtt járni kezdtek, oda is direkt ketten mentek. És ez senkinek nem tűnt fel! Mennyire vakok vagyunk! Amúgy pedig óriási respect Dave-nek, mert ha nem írta ki sehová, hogy kapcsolatban van, merre van, kivel, akkor tényleg nagyon szereti Kingát. Márpedig semmi félreérthetőt nem tweetelt egyszer sem. Komoly a dolog. Wow. Őrület. Az étteremhez érve kiszálltunk a kocsiból, és beléptünk az ajtón. Nem kérdeztük meg, merre találjuk a többieket, mert a galériáról lehallatszott, hogy Andris és Robi a Vidéki sanzont óbégatják. - Köszönjük, megvagyunk - mutattam felfelé, és elnéző mosollyal néztem a pincérre, aki a segítségünkre sietett.

Felmentünk a lépcsőn, és boldogan konstatáltuk, hogy az egész felső szint nekünk van kibérelve. A rockerek bagóztak, Zsolti az étlapot böngészte, és egy pincérlányt kérdezgetett arról, hogy mi mennyi szénhidrátot tartalmaz. Cortez és Ricsi valamin röhögtek, Macu kihasználta a wifit, és a MacBookjáról videókat meg képeket töltött fel a netre. Jacques és Flóra egymás mellett ülve mosolyogtak, Gábor helyet foglalt Katának, az ofő pedig a rockereket kérlelte, hogy „legalább addig ne cigizzenek, amíg ő itt van". Az érkezésünkkel teljessé vált a csapat, úgyhogy a pincér felvette az italrendeléseket, Haller pedig úgy döntött, egy közös koccintásig marad velünk, de utána „jobb, ha elmegy”- Őrülten hangosak voltunk, szakadtunk a nevetéstől, sztorizgattunk, nosztalgiáztunk, és jó néhányszor megríkattuk Haliért, aki olyan szeretettel nézett ránk, hogy nekem is többször gombóc keletkezett a torkomban. Két pincér érkezett teli tálcával, és elkezdték lepakolni az italokat. Én egy pohár pezsgőt kértem, csakúgy, mint Kinga (rendkívüli alkalom, engedélyezett magának és nekünk egy kis alkoholt), a többiek pedig mindenfélét. A rockerek söröztek, Virág egy gigantikus méretű, színes koktélt bámult maga előtt, ami nagyobb volt, mint a feje, a többiek pedig sört vagy bort ittak. - Akkor a köszöntő! - állt fel Zsolti, mi pedig vigyorogva figyeltük, és feltartottuk a poharunkat (Virág két kézzel, mert alig bírta el). - Emberek, azt kell hogy mondjam, közeledik a vége - kezdte. - Van még egy félévünk, csapassuk a dolgokat, hogy még tíz év múlva is emlékezzenek ránk a Szent Johannában! - kiáltotta ünnepélyesen. - Úgy legyen! - üvöltötte Ricsi, mi, többiek pedig felröhögtünk és koccintottunk. Haller meghatottan pislogott, aztán Andris és Robi egy húzásra kiitták a sörüket, és leüvöltöttek a galériáról, hogy „hozzanak még szeszt”. - Gyerekeeeek - sütötte le a szemét az ofő. Jacques éppen a poharában lévő bort lötyögtette és szaglászta, mintha csak nagy szakértője lenne a témának, de pechére bele sem tudott inni, mert Andris kikapta a kezéből, azt üvöltve, hogy „ha te nem iszod meg, majd én". - Ezek csúnyán el fognak ázni ma este - vihogott Macu. Kinga és Dave egymás mellett ültek és mindenen mosolyogtak, totál boldognak tűntek, ráadásul ha Kinga nem ordít a rockerekkel, akkor valami nagyon komolyan leköti a figyelmét. Ez az ő napjuk volt, Kingát semmi más nem érdekelte. Wow. A pincér a következő körben Cortez elé kólát rakott le, elém pedig üdítőt, a többiek viszont tovább rendelgették a koktélokat, úgyhogy Haller érzékeny búcsút vett tőlünk, és úgy döntött, elmegy, mielőtt elszabadul a pokol. - Cortez, figyelj rájuk - kérte, mire Cortez amolyan „rendben lesznek” pillantással biccentett. - Rendelünk valamit enni? Éhen halok - húztam el a számat mert tényleg szédelegtem az éhségtől. - Jaja, kajáljunk - értett egyet Ricsi, aztán félrekapta a fejét - Emó, ha ezt mind megiszod, totál koki leszel. Elég lesz már - szólt rá Virágra, aki a színes koktéljából akarta leszürcsölni a „narancssárga sávot”. - Basszus! - nézett fel Zsolti riadtan a telefonjából. - Mi az? - kérdezte Dave rémülten. - Basszus. Ott felejtettem a barátnőmet a suliban! - mondta, aztán olyan röhögésben tört ki, hogy lefeküdt a mellette lévő székre (Macu ölébe), és nem bírt felkelni. - Hogy érted, hogy ott felejtetted? - kérdeztem nevetve. - Mittom’ én. Annyira görcsöltem, hogy Dave-ékkel minden oké legyen, hogy elfelejtettem, hogy van barátnőm - röhögött, aztán lefordult a székről, és beesett az asztal alá. És ekkor kész, mindenkiből kiszakadt az önfeledt nevetés. Én konkrétan lekönnyeztem a maradék sminkemet is. Igazából az estét kulturált vacsorának terveztük, de hogy ebből végül mi lett? Hát minden, csak az nem. A szalagavató terhétől megszabadulva, önfeledten nosztalgiáztunk és beszélgettünk, emiatt viszont néhányunkban tudatosult, hogy befordultunk a finisbe, és ez már a vége. Zsolti ezt felfogva és kicsit a bornak is köszönhetően magába roskadva mély depresszióba zuhant, és Andris és Robi társaságában (akik totál kiütötték magukat) Metallica-balladákat énekelt. Az egész estét erős szélsőségek jellemezték, egyik pillanatban röhögtünk, mert például Andris és Robi dobálózni kezdtek a rántott gombafejekkel, amit egyébként én rendeltem, azzal a lehetetlen gondolattal, hogy majd megeszem, a másik pillanatban pedig a tizedikes osztálykirándulásról beszélgettünk, és mindannyian befordultunk. Aztán Virág csuklani kezdett a koktéljától, és ezen kezdtünk röhögni, majd Jacques is becsípett, és először csak franciául magyarázott, végül pedig felállt, és elénekelte a Marseillaise-t. Zsolti a vállát átölelve csatlakozott, és kipirultan, leizzadva üvöltött torkaszakadtából. Én életemben nem nevettem még annyit, mint ma este, Corteznek dőlve egész végig remegett a vállam, és már fájt a hasam meg az állam, de nem baj, megérte.

Én ugyan csak egy pohár pezsgőt ittam, a többiek viszont „rendkívüli alkalom van, szalagot avattunk” felkiáltással nem fogták vissza magukat, és amikor Macu a MacBookján felment a Youtube-ra, és kívánságműsor-szerűen betett nekünk bármilyen számot, elkezdődött az éneklés. Ekkor volt éjjel kettő. © Ricsi két karját széttárva, torkaszakadtából üvöltötte a Slipknot Wait and Bleed című dalát, a rockerek önfeledten pogóztak rá (ki kellett fizetnünk két poharat, de mindegy, fogyóeszköz), aztán Virág régi énjének emlékére jött pár FOB- meg AFC-dal, majd egymás után minden, ami csak eszünkbe jutott. Green Day, Ramones, majd egy Beatles, de a többiek hamar kikapcsoltatták, mert mindenki mást akart hallgatni. Nirvana, Tankcsapda, Kispál és a Borz, Zsolti zokogva énekelte a Szent Johanna emlékére a Quimby Most múlik pontosanját, eközben Dave a vállát veregetve mondogatta neki, hogy „minden rendben, nyugodj meg”... Reggel ötre értem haza, akkor tett ki a taxi a házunk előtt. - Jó éjt - hajoltam Cortezhez, és adtam egy „hulla fáradt vagyok, muszáj aludnom” csókot. - Neked is - mondta, majd még egyszer magához hüzott, és a taxis legnagyobb örömére le nem állított óránál búcsüzkodtunk... Szalagavató: 5/5 - wow. Kinga és Dave: 5/5*** - figyeltem őket egész este, és azt kell hogy mondjam, eszméletlenül passzolnak. Jó rájuk nézni, annyira összeillenek. Nosztalgia: 5/1 - csak egy napra. Csak egy napot kérek, hogy átélhessem az elmúlt három és fél év bármelyik pillanatát még egyszer. ígérem, jó leszek, és nem kérem többször, csak most az egyszer. Nem kérek többet, csak egy napot. © Mindenki hazaért: 5/5 - jó hír. Józan osztálytársak hazavitték a kiütötteket. Csapatszellem RuLZ. Máday: 5/? - Zsolti tuti nem fog emlékezni rá, hogy milyen mms-eket küldtek át az ig. helyettesnek. Vajon mit szólt, amikor éjjel megnyitotta az üzeneteit, és meglátta a képet Zsoltiról, Andrisról és Robiról? Az előbbinek a szeme sem állt jól, annyira KO volt, az utóbbi kettőnek pedig meggyújtatlan szál cigaretta volt az orrlyukaikba nyomva. Pillanatkép a bulinkról. Élmény lesz a hétfő. Jééé! Szállingózik a hó: 5/5 - „And a song someone sings, once upon a december...’’ Jó éjt. December 5., hétfő Egész vasárnap megpróbáltam kipihenni magam, de nem igazán sikerült. Nem hinném, hogy egy nyugis délután alatt ki lehet pihenni többheti kimerültséget, de azért igyekeztem. Mondjuk, egész nap a gép előtt ültem, és a feltöltött fotókat mentettem le két mappába. Az első volt az „éjfél előtt”, ide a normális keringő képek, osztálytánc, a csoportfotók és hasonló képek kerültek, a koccintásunkig. Aztán csináltam egy „éjfél után” mappát, amibe pedig az őrült, „totál káosz” felvételeket tettem, afféle 18+-ként gondosan eldugva. Ja, és ebben az esetben ez a korhatár nem azt jelenti, hogy tizennyolc éven felüliek láthatják csak, hanem inkább ellenkezőleg, 18 felett tilos megnézni. Gondolok itt szülőkre és tanárokra. Nem hiszem, hogy büszkék lennének Jacques-ra, aki elaludt az asztalon, így a rockerek áldozatául esett, és mindenfélét írogattak a homlokára alkoholos filccel. Vagy éppen Ricsit sem jó úgy látni, hogy Virágot védve inkább hősiesen benyomja ő a hatalmas, színes koktélt sok szívószállal és kis esernyőkkel, ami olyannyira fejbe verte, hogy az asztalra könyökölve elaludt. Aztán kicsúszott a keze a feje alól, és orbitálisan lefejelte az asztalt. Ja, és erre sem ébredt fel. Arról nem beszélve, hogy túl fáradt voltam ahhoz, hogy lezuhanyozzak, úgy, ahogy voltam, bevágódtam az ágyamba, emiatt csak reggel vettem észre, hogy egy rántott gombafejjel aludtam. Valaki jó poénnak tartotta, hogy telerakja a kapucnimat kajával. Bár volt egy napunk akklimatizálódni, mégis hullafáradtan érkeztünk a sulihoz. A vasárnap hajnalban és délelőtt esett hó elolvadt, és csak a sáros latyak maradt az út szélére kotorva, miközben a hótaposó csizmámban és sapkában-sálban ácsorogtam a többiek között, próbálva arra emlékeztetni őket, hogy ma már tanítás van, nincs több próba, nincs több kibúvó... Persze senkit nem érdekelt, mindenki jókedvűen, bár kicsit álmosan sztorizgatott. Amúgy a Szent Johannában vitte a pálmát a szombati hír, Kinga és Dave kapcsolata, az egész suli ezen csámcsogott. - Hogy vagytok? - kérdeztem, amikor elhaladt mellettünk a 9/a-s csoport, és összesúgva vissza-visszapillantgattak felénk. Számítottunk erre - vonta meg a vállát Dave, és önkéntelenül is elmosolyodtam azon, hogy fogja Kinga kezét. - Majd lecsitulnak - tette hozzá Kinga unottan, aztán egy barátságtalan „Mit bámulsz? Igen, te! Na, mi van? Nem tudsz megszólalni? Mi van, hülye vagy?” - beszólással illette az őt bámuló tizedikes lányt.

Jól kezeli a helyzetet. Én annak idején, amikor megtudták, hogy Cortez velem jár, nem bírtam állni a tekinteteket, és lehajtott fejjel közlekedtem. Hát, Kinga nem ilyen. Virággal vettünk a büfében forrócsokit meg vaníliás croissant-t (kell az energia, na), aztán felmentünk a termünkbe, hogy kezdetét vegye a „brutálhétfő”, hét durva órával, lógás nélkül. Általánosságban kemény szigor jellemezte a mai napot, a legtöbb tanár, ahogy azt előre sejtettem, megelégelte az elmúlt hetek lazaságát, és könyörtelenül kínozni kezdett minket, szegény, ártatlan diákokat... © Utolsó óra után a jobb kezemet alig éreztem, és megfigyeltem, hogy görcsöt kaptak az ujjaim, felvették a „tollfogó” pózt, és úgy is maradtak. Délután hazaérve szomorúan konstatáltam, hogy hiányoznak a táncpróbák, akármennyire is untam vagy utáltam néha, tökre jó volt, hogy mindig van egy közös programunk. Mire végeztem az összes tanulnivalómmal, addigra Cortez átjött, és együtt töltöttük a délután fennmaradó részét. Az „együtt” ebben az esetben annyit jelentett, hogy egy helyiségben voltunk, mert amíg én OKJ- tanfolyamokat böngésztem a könyvemben, Cortez a neten nézelődött. Igen. Beindult a „keressük meg Cortez jövőjét” művelet, ugyanis, letudva a szalagavatót, rádöbbentünk, hogy vészesen közeleg a téli szünet, amikor Cortez elutazik. Vááá. Taggelt fotók: 5/5 - nem vicc, harmincnégy képen jelöltek be eddig a Facebookon. Tök jók lettek. Videó: 5/4 - mindenkinek elküldtem a linket a keringőről, aki kérte. Tehát a Kanadában élő nagyiék és Justine is látta. Igazán tetszett nekik. Összhatás: 5/5 - vagy ezerszer végignéztem a videónkat, és meg kell mondanom, azon csodálkozom, hogy van olyan lány a Földön, aki nem szerelmes Cortezbe. Te jó ég, néha megszokásból elfelejtem, hogy mennyire, de mennyire jól néz ki. Mit olvassak?: 5/? - A világítótorony után valami könnyebben emészthetőt gondoltam, úgyhogy keresek valamit. Ezzel elleszek egy ideig. December 6., kedd Mikulás. © Reggel a nulladik miatt természetesen megint hajnalban keltem, aztán, miközben megpróbáltam lelapítgatni a hajszárítótól feltöltődött, mindenfelé szálló hajam, meghallgattam anyut, aki izgatottan várta a havas esőt. A suliig sétálva zenét hallgattam, és a nedves, fekete aszfaltot figyeltem menet közben, mintha annyira érdekes lenne. Az épületben kora reggeli sötétség fogadott, a büféből kávéillatot éreztem, a takarítók felmostak a félhomályban, én pedig felsétáltam a lépcsőn, és beléptem a jól fűtött terembe. A villany égett, az a-s lányok friss, reggeli sminkben ültek a padokban, én meg lehámoztam magamról a kabátom és sálam, majd miután köszöntem Farkas tanárnőnek, leültem a helyemre. A nulladik óra mindig nagyon lassan telik, vagy azért, mert korán van, vagy azért, mert az üres épületben semmi mozgás, és ez úgy hat, mintha valami zombitámadás után a maréknyi túlélő egy teremben húzná meg magát. Mondjuk, azt nem tudom, hogy egy zombitámadás után ki dolgozna ki földrajztételeket, a sztori ezen szálán még dolgoznom kell. Hát, igazán megéri földrajzfaktra járnom azért, hogy az ablakon kibámulva rémtörténetekkel ijesztgessem saját magam, miközben Farkas tanárnő diktál. Duplafranciával kezdtünk, Monsieur Durand pedig nyelvvizsga-felkészítő órát tartott, a szóbelire gyakoroltunk, kőkemény kilencven percen át. Közben az anyu által annyira várt havas eső is megérkezett. Szünetben Jacques és Gábor a sulirádióban a The National Conversation 16 című dalát játszották, aminek szörnyen örültem, mert az egyik kedvencem, és miközben Cortez szokás szerint a telefonját nyomkodta, én előszedtem a táskámból a Pop. csajok, satöbbit, és fellapoztam Nick Hornby regényét. Csak kétszer néztem fel, egyszer, amikor Virág megmutatta a mappájában lévő rajzot, amit már a felvételire készített (wooow), másodszorra meg, amikor csengetéskor Jacques-ék után Borrel igazgató úr mikulásjelmezben lépett be a terembe. - Ho-ho-ho - köszöntött minket vidáman a „télapó”. - Csókolom! - tapsolt Virág lelkesen, mi, többiek meg vigyorogva néztük az igazgatónkat. - Itt a Tré apó - ordította Robi. - Jók voltatok idén? - kérdezte Bőrrel. - Fél panasz nem érkezett ránk - bólogatott Zsolti komolyan - Akkor szaloncukrot kaptok - bólintott a diri, és a zsákjából elkezdett szaloncukrot osztogatni. - Köszönöm - mosolyogtam rá kedvesen, aztán, amikor továbbment, gyorsan átadtam Virágnak a kókuszos szaloncukrot, mert neki az a kedvence, ő meg passzolta nekem a zseléset.

Borrel intett nekünk, aztán kiment a termünkből. Éppen jókor, mert ahogy becsukta maga mögött az ajtót, vad szaloncukor- dobálózás kezdődött: aki még nem ette meg, az hajigálta. Az üres papírok sem vesztek kárba, merthogy Ricsi raszta hajába dobálták, aki így magára vállalta a karácsonyfa szerepét. Utolsó óránk tesi volt, és mivel a fiúk tesitanára, Szerekeres ma hiányzott, Korponayé volt a fiúk csoportja is. Kidobósoztunk, a-sok a b-sek ellen. Mindig izgi, amikor a két osztály egymás ellen játszhat, bár a mai alkalom kissé személyesre sikeredett, a fiúknál alig volt a labda, mert ez bizony a lányok harca volt. Edina amúgy is be volt rágva amiatt, hogy Dave és Kinga együtt járnak, Cortez miatt mindig is pipa volt rám, Virágot sosem kedvelte, ráadásul Ricsivel kölcsönösen és feltűnően utálják egymást, úgyhogy elhatározta, ha máshogy nem tudja kifejezni magát, legalább pofán dob minket a lasztival. - Passzolnátok ide is? - kérdezte Zsolti, amikor már tíz perce csak a lányok dobálták egymást. - Maradj ki ebből. Ez személyes ügy - szólt rá Kinga szigorúan, majd a nekicsapódó labdát megfogta anélkül, hogy lepattant volna a földre, és azzal a lendülettel vissza is dobta, teljes erőből. Az egyik a-s lányt meglepte a gyorsaság, és a reflexe sem működött annyira, ugyanis Kinga dobása csattanva találta el a nyakát, majd a labda leesett. - Kiestél — üvöltötte Kinga teljes extázisban. - Lányok, finomabban! - szólt Korponay. - Na, megállj csak - emelte fel Edina a labdát. - Egy kilőve, három a három ellen - kiáltotta Kinga, és izgatottan rácsapott a vállamra. - Aúú - szisszentem fel. - Mi van? - nézett rám eszelősen. - Semmi - mondtam inkább, aztán elnézést kérő pillantással fordultam Tamihoz, aki, szegény, csak azért, mert a-s és Edináék csapatában van, közellenségünkké vált a kidobósban. Amúgy a fiúk totál ráuntak, hogy mi, lányok harcolunk, úgyhogy ott is hagytak minket, és visszamentek az öltözőbe. Mi viszont kibobósoztunk tovább, életre-halálra. Elég sokáig húztam, végül Edina egy jól irányzott dobása combon talált. - Hah! - ugrált felszabadultan, és összepacsizott a „társaival". - Renáta! Mit művelsz? - ordított az arcomba Kinga. - Sajnálom — mondtam fáradtan. - Jó, tűnés. Virág! Számítok rád! Ne hagyj cserben. Gyerünk, ne állj egy helyben! Mozogj, hogy ne találjanak el. Mire vársz? - üvöltött rá Kinga, szegény Virág pedig sírós arccal nézett utánam. - Reni! Ne menj el! Félek! A lelátón ülve figyeltem a játékot. Virág volt a következő, akit kidobtak, ettől viszont Kinga beőrült, és zsinórban eltalálta Tamit, majd a másik a-s lányt is. Maradt Dina és Kinga. És nem bírtak egymással. Az egyik dobott, a másik elkapta. Aztán visszadobta, de az ellenfele elkapta. Ezt néztük. Tulajdonképpen úgy nézett ki, mintha labdáznának és nem kidobósoznának. - Rendben, kicsöngettek - nézett Korponay az órájára. - Még mit nem! - hőbörgött Kinga. - Addig nem megyünk el, amíg le nem játszottuk! - közölte, aztán felénk kapta a fejét, mert-hogy mi, Virággal már úgy mentünk volna. - Ti is maradtok! - Oké - ültünk vissza. Amikor Kingának ilyen furán lüktet a halántéka, jobb nem vitatkozni vele. A Szent Johanná-s egyenmelegítőben ücsörögtünk a lelátón, miközben Edina és Kinga egyszerűen nem bírták kidobni egymást. Nyílt a tesiterem ajtaja, és Cortez Ricsivel lépett be, felöltözve, indulásra készen. - Jöttök? - kérdezte Ricsi. - Még nem mehetünk - rázta meg a fejét Virág. - Tart a játék - Meddig? - nézett Cortez összeráncolt szemöldökkel a teremben egymásnak „passzolgató” Kingára és Edinára. - Hát. Szerintem holnapig - tűnődtem. - Menjetek nyugodtan - Oké. Este beszélünk - hajolt oda Cortez hozzám, és megcsókolt. Kinga kihasználta ezt, és elkiáltotta magát. - Nézd, Dina, Cortez! Edina oda is fordult, Kinga pedig eldobta a labdát. Pechünkre Edina abban a pillanatban fordult vissza, és elkapta, úgyhogy folytatták a harcot, Cortez és Ricsi pedig leléptek. - Figyu - suttogta Virág. - Kilógok a büfébe. Mit hozzak? - Bármit, ami ehető. Virág feltűnés nélkül mindig eggyel odébb ült, remélve, hogy Kinga nem veszi észre, de természetesen őt nem lehet átverni, ráordított, hogy „mégis hová megy?”, aztán két dobás között bólintott, és ráparancsolt, hogy „siessen”. Ahogy Virág kiment a teremből, még be sem csukódott az ajtó, és Dave lépett be. - Te még itt vagy? - kérdeztem mosolyogva.

- Persze. Várom Kingát - mondta. - Értem - bólintottam vidáman. - Te, figyelj, Reni. Csak azt akarom mondani, hogy nagyon korrekt voltál. - Mikor? - Tudod. Amikor azt hitted, hogy én... szóval tudod. - Jaa. Hát, tulajdonképpen nem tudtam hogy kezelni a helyzetet. - Jól kezelted, hidd el. És bocs, hogy nem mondtam el. - Nem, nem baj, ne hülyéskedj - ráztam meg a fejem. - Örülök, hogy így alakult. És örülök, hogy soha nem tetszettem neked - tettem hozzá, mire Dave jóízűen felnevetett. - Igazán jó barát vagy. - Te is — komolyodtam el. — Nem akartam, hogy probléma legyen köztünk. Elég sokat fájt emiatt a fejem. - Elhiszem. De nem mondhattam el. Akkor még nem. - Megértem - bólintottam. - Nagyon összeilletek, ugye, tudod? - Én is úgy látom - mosolyodott el. Virág visszaért egy halom kajával, felült mellénk, és hárman vártuk, hogy Kinga és Edina dűlőre jusson egymással. Öt előtt (!!!!!) pár perccel dobta az utolsót, amikor is Edina kezéből kiesett a labda, és veszített. Kinga csuromvizesen, a nyakára tapadt hajjal lépett oda hozzánk, és igyekezett egyenletesen venni a levegőt. - Nyertem - mondta. Mit tehettünk volna? Megtapsoltuk, és adtunk neki egy szénsavmentes ásványvizet, aztán a terem közepén hanyatt fekvő, kifulladt Edinát otthagyva kimentünk a folyosóra. Említettem már, hogy Kinga őrült? Mikulás: 5/3 - © Maratoni kidobós: 5/2 - hosszú volt, az biztos. Pop, csajok, satöbbi: 5/5* - nem ér, nem tudom letenni!!! Túl jó ez a könyv. Kinga 5/5 - említettem már, hogy őrült? © Dave 5/5 - no comment. December 8., csütörtök Havazásra ébredtem, méghozzá nagy, sűrű pelyhekben esett, és mivel valamikor éjjel kezdett el, reggelre egy kicsit meg is maradt. A sálamat a nyakamra tekerve léptem ki a házból, és mélyen beszippantottam a friss téli illatot, miközben a csizmám alatt csak úgy ropogott a hó. Cortez a kocsijában ülve várt rám, én pedig vidáman beszálltam. Felszedtük Virágot, aki mini hóembert épített, amitől nem szándékozott megválni, ezért beszállt vele a kocsiba. - Virág, elolvad - néztem hátra. - Ajj. Akkor mit csináljak? - Talán dobd ki az ablakon - tanácsolta Cortez a visszapillantó tükörbe nézve. - Nem nyírom ki! Állj félre, biztonságba helyezem. Cortez döbbenten nézett rám, én pedig mosolyogva megvontam a vállam. Mikor Virág visszaszállt (a járdára tette a tízcentis „hóemberét”), lefagyott ujjait előrenyújtotta, hogy felmelegedjen, Cortez meg felnyomta a fűtést. - Remélem, hazafelé fel tudom venni - vigyorgott Virág. Nagyon a szívéhez nőtt a kis hóembere. - Biztos - bólogatott Cortez „komolyan”, Virág pedig megnyugodva hátradőlt. A suli előtt Ricsi már várt ránk (Gondos és Vladár faktnapot cserélt a hétre, így tegnap volt a rajz, ma meg a kémia), aztán nem sokkal utánunk megérkezett Kinga és Dave kézen fogva (©). - Kittivel mi van? — kérdeztem Kingát, amikor észrevettem, hogy a húga egyedül, lehajtott fejjel jön a suli felé. Piros kabátjának a kapucnija a fejébe volt húzva, és szigorúan a lába elé nézett. - Ó, ne is kérdezd - sóhajtotta Kinga. - Bálinttal van valami, Kitti egész éjjel bőgött, és Rihannától a Te AmóK meg az Unfaith- fuk hallgatta, amitől nekem is sírhatnékom volt, annyira utálom. - Bálint szakított vele? - húztam el a számat, a mondandója azon részére koncentrálva, ami nem róla szólt. - Úgy tűnik. - Nem kérdezted meg? - csodálkozott Virág. - Kétszer bekopogtam a szobájába, de nem reagált. - Mit mondtál neki? - érdeklődtem. - Hogy kapcsolja már ki a zenét.

- Talán ez volt a baj. - Nézd, a húgommal nincs túl jó kapcsolatom, de ezt nem is vele kell lerendeznem - mondta komolyan. - Na, itt is van! — nézett a távolba, aztán elengedte Dave kezét, és megindult. Igen, Bálint felé. Mi mindannyian messziről figyeltük. Hallani nem hallottuk, de a következőt láttuk: Kinga beszél. Még mindig beszél. Felemeli a mutatóujját. Kinga ordít. Továbbra is ordít. A fejét rázva, vadul gesztikulál. A fejéhez kap, aztán a halántékát kopogtatja. Ezután Bálint mellkasába bök, miközben továbbra is beszél. Végül bólint egyet, és otthagyja a totál ledöbbent fiút, aki az elmúlt hat percben csak hallgatott, merthogy esélye sem volt megszólalni. - Na? - kérdezte Virág. - Minden rendben, szerintem megértette - jelentette ki elégedetten, aztán a kérdő tekinteteket látva folytatta. - Csak elmagyaráztam neki, a miheztartás végett, hogy működik ez a dolog. Mégis mit képzelt? Hogy kidobhatja a húgomat? A kapcsolatuknak akkor van vége, amikor Kitti azt mondja. Majd ha ő akar szakítani. Amikor neki kedve van. Csak nem képzeli ez a Bálint, hogy neki bármibe is van beleszólása? Lehet, hogy a húgommal nem felhőtlen a viszonyunk, de Szatmáryk vagyunk, és ez azt jelenti, hogy mi döntünk. Megmondtam neki, hogy az én húgom nem sírhat miatta - magyarázta, én pedig elmosolyodtam. Igen, Kitti egy dög. Egy gonosz kamasz, elviselhetetlen stílussal és pokoli nagy szájjal. De mégis Kinga húga. És ő nem hagyja, hogy bántsák. Vladár tíz percet késett a PVO-ról, ami a többieknek szabadfoglalkozást jelentett (ugrálás, üvöltözés, dobálózás, krétaevés... az utóbbi persze a rockerek zseniális ötlete), én azonban a helyemen ültem, és miközben a zenelejátszómon a Radioheadtől a Karma Police-t hallgattam, belemerültem a regényembe. - Mindenki üljön a helyére - lépett be Madár az ajtón, mire nagyjából helyreállt a rend. - Tanár úr - lóbálta a kezét Ricsi. - Kimehetünk az udvarra megfürdetni a hóban a kilencedikeseket? - Pósa - nézett rá a tanár szigorúan. - Ezzel az észjárással nem csodálkozom rajta, hogy még nem hallottam tőled, hová felvételizel. - Ricsi erre közölte, hogy „ő már így is túl okos”. - Igen, vettem észre - bólogatott Vladár. - Jacques, hadd gratuláljak, a kitartásod és elszántságod még minket, a tanáraidat is lenyűgözött - fordult Jacques-hoz, akinek a szalagavató után rendeződött a kapcsolata a szüleivel. És engedik, hogy cukrásznak tanuljon tovább. Nagy harc volt, de végül a szülei belátták, hogy a fiuk nemcsak céltudatos, de mindenáron véghez is viszi, amit szeretne. A düh és csalódottság pedig átalakult büszkeséggé. Ha jól belegondolok, az egész pályaválasztási cécó legnagyobb meglepetése Jacques, aki kibírta az elmúlt idők stresszét, szó nélkül tűrte, hogy otthon áll a bál, összevissza aludt az osztálytársainál, állta a sarat, amikor egyszerűen nem szóltak hozzá a szülei, mindeközben pedig egyszer sem jutott eszébe feladni. Mert ő úgy döntött, azt csinálja, amit szeretne, amiben jól érzi magát, kitartott emellett, és megérdemelten vált a 12/b „hírójává”, ahogyan Zsoltiék nevezik. Jacques halvány mosollyal bólintott, Vladár pedig adott neki egy nyomtatott papírt a cukrásztanfolyamról és a követelményekről, amik a felvételhez kellenek. - Bernáth és Haraszti! - folytatta Vladár. - Ahhoz, hogy felvegyenek titeket általános rendszergazda szakképzésre, hajtsatok rá a matekra és a fizikára, mert nagy bajok lesznek. - A francba - néztek össze a rockerek. - Virág - lapozott a tanári zsebkönyvében Vladár. - Hogy áll a portfoliód? - Alakuuuul - vigyorgott Virág. - Remek, jól van. Rentai, látom, nincs gond a jegyeiddel, amióta nem tanítalak, kitűnő vagy - nézett a füzetébe. Az egész osztály felröhögött, én meg összeszorított fogakkal bólogattam. Ez így van. - Azért készülj a nyelvvizsgára. - Hogyne - mondtam. Szerencsére Vladár továbblapozott, és kérdőn felnézett. - Zsidák. Komolyan a kommunikáció szakot tervezed? - kérdezte. A termen hangos röhögés söpört végig. - Igen - felelte Gábor, amikor már lecsitultunk annyira, hogy hallani lehessen a hangját. - Ő maga a kommunikáció. Muhaha - ordította Zsolti, - Nagy Zsolt, fejezd be! - szólt rá Vladár szigorúan. - Gábor! Nos, én nem bánom, de nem gondolkoztál esetleg valami máson is? - Nem - felelte egyszerűen. - Fiam, legalább egy összetett mondatot, ha már erről beszélünk - rázta a fejét Vladár, és inkább hagyta Gábort. Voltunk még bőven. - Cortez, továbbra is „passzolsz”? - Rajta vagyok a témán - mondta. - Nagyszerű. Felmayer? - Menedzser szak — Ezt anélkül tudtuk, hogy megosztotta volna velünk.

- Jó. Úgy látom, mindenki rendben van, figyeljetek a jegyekre, húzzatok bele, és a mihaszna Pósa pedig kezdjen el gondolkozni a jövőjén - csukta be a zsebkönyvét. - Rocksztár leszek! - tárta szét a karját Ricsi, beszólására pedig kórusban rávágtuk, hogy „fát nevelek”. Vladár pislogás nélkül meredt ránk. - Kardos tanár úr büszke lehet rátok. - Az is - bólogatott Zsolti. A pályaválasztási óra után Gazdag lapokkal a kezében érkezett. Ez pedig csak egyet jelenthet. Doga. A doga pedig csak egyet jelenthet. Én írom meg. Mivel elsősorban a rockereknek kellett matekból felkötniük a gatyájukat, ma kiváltságosként elsőnek ők kapták meg tőlem a válaszokat. Aztán Cortez, aki adta Ricsinek, én leírtam Virágnak, előreadtam Jacques-nak, majd, amikor Gazdag elfordult, átdobtam a termen egy összegyűrt papírt, Zsolti feltartott kézzel elkapta, és így az ajtó felőli sor is meg tudta írni a dolgozatot. Szünetben egy citromos minyonnal és egy pohár forrón gőzölgő forró csokival vesztegettek meg, amit elfogadtam, mert igazán megérdemeltem. © Matek után lyukasóra volt, ugyanis Barka nem ért be a suliba A budai iskola egyik legnagyobb előnye, hogy a havazásban a legtöbb ember elakad, nem tud kiállni, betemeti a hó a házát stb úgyhogy ilyenkor mindig hiányos a tanári kar, a diákokról nem is beszélve. Régi trükk, hogy ha elég csendben vagyunk, akkor nem kell szólni a szaktanár hiánya miatt, így egész órán magunkban voltunk a teremben. Cortezhez hátrafordulva segítettem neki átnézni a továbbtanulási papírokat, amiket Vladár hagyott ott nekünk. - Mit szólsz ehhez? - kérdeztem. - Ápolónő? - Mi? Ja, nem - ráztam meg a fejem nevetve. Fejjel lefelé volt a lap, rossz helyre mutattam. - Nyelvsuliban tanár... egy tanfolyam és ennyi. Utána taníthatod a beszélt százötven nyelvedből bármelyiket. - Nem hinném. Nem látom magam tanárként - vonta meg a vállát. - Ez igaz. Viszont a tanítványaidat látom, és szó sem lehet róla. - Elképzeltem egy nyelvsulitermet, tele gimis lányokkal, akik sóhajtozva hallgatják Cortezt, és mély dekoltázsukba bele lehet látni, ahogy jelentkeznek, hogy felszólítsa őket. Brrr. Cortez szórakozottan figyelte, hogy milyen rémült fejet vágok, aztán lapozott a könyvben. - Biztos, hogy nem akarsz atomfizikus lenni? - kérdeztem. - Egészen jól átgondoltam - felelte. - Akkor ezt is ikszelem - nevettem el magam. Cortez mosolyogva bólintott, aztán átnézte a következő lapot. - Jó, innen semmi - tettem félre a papírt, és mivel Cortez nem reagált, felnéztem. - Találtál valamit? - Ehhez mit szólsz? - fordította meg a lapot, és elém csúsztatta. Erősen koncentrálva olvastam el a sorokat. Oké. Steward. Vagyis férfi légiutas-kísérő. Oké, oké. Lássuk. Érettségi után a légitársaság tanfolyama, ez több hónap, oké, nyelvtudás, oké és ennyi. - Ez jól hangzik. Mármint - szedtem össze a gondolataimat, amik olyan gyorsan váltakoztak, hogy alig tudtam követni őket. - Végül is a két dolog, amit szeretsz. A nyelvek és az utazás, - Hát, ja. - Guglizunk? - kérdeztem. Cortez előszedte az okostelefonját, én meg felültem a padjára, és a telefon kijelzőjét nézve utánaolvastunk a dolognak. - Hű. Elég sokat utaznál - mondtam kissé riadtan. - Valamit csinálnom kell, amíg te napi nyolc órát ülsz előadáson... - Ez igaz - nevettem el magam. - Érdekel? - néztem rá komolyan. - Aha. El tudom képzelni. - Én is. - Számíthatok rád? - kérdezte. - Mikor? - ráncoltam össze a szemöldököm. - Amikor ezt megtudják a szüleim, és kinyírnak - röhögte el magát, nekem azonban nem volt kedvem nevetni. - Nem mennek majd bele? - A diplomata szüleim, hogy egyetem helyett másokat fogok kiszolgálni? De, imádni fogják az ötletet... - Persze hogy számíthatsz rám. - Kösz - biccentett, aztán összehajtotta a papírt, és eltette. Van egy olyan érzésem, hogy ebből még nagy baj lesz. Persze hazaérve anyuéknak azonnal elmeséltem, hogy Cortez, úgy tűnik, megtalálta, ami érdekli. - Mit szóltak hozzá otthon? - kérdezte anyu aggodalmas arckifejezéssel. - A nagyszülei mindenben támogatják. A szülei még nem tudják.

- Ó, jaj - sóhajtotta anyu. - Szerintem is. Apu, te mit szólsz ehhez? - néztem apura, aki hosszú percek óta némán ült, és nem reagált semmire. - Azon gondolkodom - kezdte hogy akkor mindig lesz Corteznél pár csomag sós mogyoró? Anyuval rámeredtünk apura, aztán csupán összenézve, néma csendben megállapítottuk, hogy ebből a beszélgetésből most kihagyjuk. © Pályaválasztás: 5/3 - alakulunk, legalább már vannak elképzelések. Coitez: 5/5 - ha a szívem mélyén félek is ettől az egésztől, akkor is százszázalékosan támogatni fogom. Utazgat majd, az igaz. De mindig visszajön, nem? Havazás: 5/4 - hú, totál rákezdett, eddig az ablakban álltam, és az utcai lámpa fényével megvilágított hópelyheket bámultam. Mozi: 5/2 - Virág még nem üzent, hogy hazaért, pedig Ricsivel suli után mentek el a plázába. Remélem, nem ragadtak ott a havazás miatt. Arnold szülinapja: 5/3 - nem felejtettem el, és bár megbeszéltük, hogy nem tartjuk a kapcsolatot, küldtem egy üzenetet. Nem reagált rá. Nem is vártam. December 9., péntek Reggelre őrült mennyiségű hó esett, komolyan, legalább tizenöt centi. A Szent Johanna előtt a gondnok havat lapátolt, a diákok pedig természetesen nagyon örültek a frissen hullt hónak. Hógolyók záporában értünk oda a többiekhez, akik szokás szerint a lépcső előtt ácsorogtak. A kopasz faágakat vastag, fehér hótakaró borította, a korai időpont miatt az utakon csupán a kocsik kereke vájt két mélyedést, amúgy érintetlen volt a hó. Az alsóbb évesek vihogva trappoltak a porhóban, mi azonban már kinőttünk az efféle viselkedésből. Gondoltam én. - Ott jön Kardos, dobjuk meg! - jutott Zsolti eszébe ez a nagyszerű ötlet. - Én nem tenném - ráztam meg a fejem. - Ezt figyeld - hajolt le Zsolti, majd a tenyerében összedolgozott egy masszív hógolyót, és nagy lendülettel elhajította. A parkolóból felénk közeledő tanárt összegombolt szövetkabátja alján érte a találat, a fehér hógolyó szétporladt az anyagon. Kardos gyilkos tekintettel nézett először a kabátjára, aztán felénk. Mi elhúztuk a szánkat, és amolyan „hát, mi se tudjuk, honnan jött” arckifejezéssel meredtünk rá, közben Zsolti a mellette álló Karcsira mutogatott. - Ki dobál hógolyót? - rontott ki Máday a porta ajtaján. - Valaki megtámadta Kardos tanár urat - mondta Ricsi „döbbenten”. - Ki volt az? - kerekedett el az ig. helyettes szeme. - Nem tudjuk, csak láttuk, hogy elfutott - felelte Zsolti. - Merre? - indult le Máday a lépcsőn. - Arra — mutatott Zsolti a sarkon túlra azzal a szándékkal, hogy elküldi arra Mádayt sétálni. - Arra? - Igen. Máday néni, nem lesz nehéz megtalálni, mert kalóz szemkendőt viselt, és ha jól láttam, a fél lába fából van - tette hozzá Zsolti, mire Máday megtorpant, és idegesen indult vissza felénk. - Tessék megkeresni! Nem juthatott messzire, hiszen nem lát, és sánta is! - Nagy Zsolt, az agyamra mész! - dühöngött Máday, addigra meg Kardos is odaért hozzánk. - Jól szórakoztok? - kérdezte látszólag kedvesen. Látszólag. - Remekül, köszönjük - bólogatott Ricsi. - Nagyszerű. Első órán találkozunk. Akkor majd én is szórakozom egy kicsit. Rám fér - vigyorgott ijesztően a tanár, majd bement a suliba. A többiek utána, aztán kirángatták a táskájukból a szöveggyűjteményeket, és vadul lapozgatni kezdték. - Ijj, mondjátok már, hol tartunk! - ugrándozott Virág izgatottan - Valahol a könyvben - felelte logikusan Ricsi. - Ez lesz az - bólintott Zsolti. - A világgazdasági válság. - Az a törikönyved - szóltam halkan, és összenéztem Kingával aki amolyan „te jó ég!” pillantást vetett Zsoltira. Dave kicsit késve, de végül megérkezett. - Elnézést a késésért, havat kellett lapátolni - kezdte, majd gyorsan megcsókolta Kingát. - Szerintem nézz bele az irodalomba - tanácsolta Zsolti.

- Minek? - Kardost megdobtuk hógolyóval... - A többes szám kis túlzás - vágta rá Kinga. - De én itt sem voltam - háborodott fel Dave. - Á, az őt nem érdekli - jegyezte meg Cortez. Kardost amúgy tényleg nem érdekelte, ki dobált, Dave ugyanúgy felelt, mint a tényleges dobáló Zsolti, vagy az egészből mit sem sejtő Robi. Szegények. A pénteki napunk amúgy is mindig feszülten telik, mert igazságtalannak érezzük a hét órát, de az ilyen „leesett a hó, tomboljunk” napokon még nehezebben viselik a többiek, hogy a tanárokra figyelve jegyzetelni és tanulni kell. - A taknyosok persze kimehetnek hógolyózni. Ez nem ér! - háborgott Zsolti, Virág pedig egyetértően bólogatott. Monsieur Durand, akivel éppen óránk volt, miközben kitört a lázadás, értetlenül nézett körbe a társaságon, hogy mi bajunk van. Ekkor franciául elpanaszolták neki, hogy a kilencedikesek kint lehetnek az udvaron, mi meg nem mehetünk... Erre a tanár, megjegyzem, jogosan azt mondta, hogy a kilencedikesek tizennégy évesek, mi pedig érettségiző osztály vagyunk, nyelvvizsga előtt, csak nem akarunk kimenni „játszani”? Naná, hogy akartunk. Durand mosolyogva végignézett rajtunk, végül azt mondta, ha a duplaóra első negyvenöt percében megcsináljuk a feladatokat, akkor nem bánja, kimehetünk... És mi dolgoztunk, mint a kisangyalok. Amúgy Durand nem diszkriminál minket a korunk miatt, a gimibe gimisek járnak, kilencedikesek vagy végzősök. Ugyanúgy jár a lyukasóra a hó miatt! Éljen. Kábé ofőórára száradtak meg a radiátoron lévő kesztyűk és pulcsik, Haller pedig becsukta maga mögött az ajtót, és sóhajtva nézett végig rajtunk. - A héten a következők történtek... - kezdte. Nos, igen. Volt mit megbeszélnünk. Rágó ragadt a tanári székre. Senki nem tudott az esetről. Karcsi zokniban rohangált az iskolában, mert eltűnt a cipője. Végül a cipőfűzőkkel összekötve, a Jeanne d’Arc-szobor nyakába akasztva lett meg. Nem, Zsolti nem tudta, miről van szó. Dehogy tudta. A sulirádiósokra számtalan panasz érkezett, amiért durva, esetenként trágár zenéket játszottak. Ricsi állította, hogy semmi köze ahhoz, hogy Gáborék mit játszanak... Megint eltűntek a kréták, a gondnok szerint nálunk extrém fogyás tapasztalható. Andris és Robi közölték, hogy ők semmiről nem tudnak, és nem, nincs otthon nekik már több dobozzal, dehogyis! A jegyek lesújtóak, a szaktanárok órai evésről és feleselésről panaszkodnak, és Haller mindenképp tudni akarta, hogy hol voltunk szerdán, ötödik óra elején, mert Gondos állítja, hogy senki nem ment órára. A fiúk meg állították, hogy ott voltunk időben, a tanárnő nem jött. Ehhez hozzátartozik, hogy Zsolti találta ki, hogy bújjunk el. Persze mi meg nem ellenkeztünk. Szegény Haller gondterhelten magyarázott, amikor ránk csöngettek, és mindenki automatikusan felállt, és kifelé indult. - Jó hétvégét - szólt utánunk legyintve. - A tanár úrnak is! - kiáltották vissza páran, de már a folyosóról. Kivettem a kabátom a suliboxomból, közben pedig kérdőn néztem Andrisra és Robira, akik az a-sok terme előtt álltak, és két kézzel rángatták a kilincset, hogy ne tudjanak kijönni a termükből. Ők, ketten kintről, az a-sok meg bentről cibálták az ajtót, ami végül kiszakadt a helyéről, és a rockerek kezében maradt. Virággal elképedve néztük, ahogy Andris egyszerűen a falnak támasztja az ajtót, mintha ez lenne a megoldás, aztán egyetértettek abban, hogy „futáááás". A két rocker szélsebesen rohant végig a folyosón, az a-sok meg kitódultak a termükből. - Engedjetek! - tört utat magának Gazdag, akivel éppen órájuk volt. - Ki volt ez??? - üvöltötte. Zsolti kilépett a termünkből, és csodálkozva nézett az a-sok ajtó nélküli termére. - Nagy Zsolt! - kiáltott rá Gazdag. - Mondd meg, ki szakította ki az ajtót! - üvöltötte eszelősen. - Hát, csak azt láttam, hogy szemkendőt visel és falába van. Talán még utoléri, hiszen sánta és nem is lát mondta, aztán ráérősen a vállára kapta a táskáját, és elindult a folyosón. © Késő délután szokás szerint Zsoltiék garázsában találkoztunk, és őrült hangerővel hallgattuk a zenét úgy, hogy közben Ricsi és Kata gitároztak és énekeltek, a rockerek csocsóztak, mindenki más pedig beszélgetett. És persze senki nem hallott egy szót sem. De legalább együtt voltunk, mindannyian. A pizzafutár nyolckor hozta a vacsit, úgyhogy akkor leállt a csocsó és az élőzene is, maradt a Papa Roach, bár kissé lehalkítva, mi pedig pizzaszeleteket cserélgetve beszélgettünk, és ezúttal már hallottuk is egymást. - De, Virág, pontosan mi a szak neve, ahová jelentkezel? - kérdezte Dave. - Ajj, mindjárt. Izé. Elfelejtettem. De tök jó, várj, valami kép a neve... - magyarázta, miközben kiszedett egy szelet pizzát, és megpróbálta elszakítani a sajtot, ami összekötötte a szeletét a többivel.

- Képi ábrázolás - mondta Ricsi, mert neki előbb jutott eszébe. - És melyik suli az? - érdeklődött Macu. Virág a szája szélét rágva gondolkozott, aztán megmondta. - Biztos? Mert én azt nem ismerem. Merre van? — haraptam bele a gombás pizzámba, aztán találkozott a tekintetem Kingáéval, aki óvatosan megrázta a fejét. - Mi az? - kérdeztem. - Virág! - nézett fel Dave a telefonjából. - Te Szombathelyre mész továbbtanulni? - kérdezte rémülten. - Mi? - kapkodta a fejét Virág. - Dehogy! - De ott a sulid! - mutatta felé Dave a telefonját, Virág pedig olajos kézzel nyúlt érte. - Inkább ne - sápadt le Dave, de Virág túl izgatott volt, hogy kezet mosson, elvette az iPhone-t, és húzogatni kezdte a kijelzőt. Dave meg haldoklott. - Basszus! - nézett fel Virág riadtan. - Én ezt nem tudtam! - Hogyhogy nem tudtad? Oda fogsz jelentkezni! - csodálkozott Kata. - Hát, de nekem Vladár javasolta ezt a szakot, honnan tudhattam volna, hogy hol van? - Internet. Nem Facebook, nem YouTube, nem cuki kisállatok lájkolása! - förmedt rá Kinga. - Hanem böngésző, iskola neve, honlapja és ennyi! - Wíffúíil Most mi lesz? - nézett Virág a szemembe, és olyan pánik volt a tekintetében, mint... mint az enyémben. - Hallod, Virág is Szombathelyre jön! - bökte oldalba Andris Robit, mire mindkét rocker felröhögött. - Ti is oda felvételiztek? - kérdezte Ricsi. - Naná. Zúzunk rendszergazda szakképzésre. - De én... Én nem akarok elmenni - motyogta Virág. - Reni, csinálj valamit! Erőtlenül néztem rá, totál tanácstalanul, mire Virág szája legörbült, és könnybe lábadt a szeme, én pedig azonnal mellé ültem, és fél karral átkarolva a vállát, reméltem, hogy meg tudom nyugtatni. De engem ki fog megnyugtatni? Váááá! - Úristen! - markolászta Dave a telefonját. - Olajos lett az érintőképernyőm - szipogott. - Dave, ne most - szólt rá Kinga finoman. - Elnézést - húzta be a nyakát Dave, és Macuval együtt némán szörnyülködtek az iPhone-on lévő olajfolton, miközben én Virágot vigasztaltam, aki megállás nélkül zokogott. Felfelé pislogva, próbálva leplezni a könnyeimet, találkozott a tekintetem Cortezével, aki szomorúan nézett minket. Tehát így hullik szét minden álom? Lassan, de biztosan. Pfff. Hazaérve szóltam anyuéknak, hogy már vacsoráztam Zsoltiéknál, aztán komótosan felcsörtettem a szobámba, és becsuktam magam mögött az ajtót. A lehetőség, hogy Virág nem lesz része az életemnek, a mindennapjaimnak, alattomosan kúszott az agyamba, befészkelte magát, és többé nem eresztett. Az asztalom felett lévő tükörre nézve csak dühöt és maró fájdalmat éreztem. A kilencedikben készült Cortez-mangáról lesiklott a tekintetem a közös fényképeinkre, az emlékeinkre, aztán hirtelen eltört a mécses, és keserves zokogás lett úrrá rajtam. Lehuppantam a babzsák fotelembe, az ölembe húztam a laptopom, és a könnyektől homályosan látva bekapcsoltam a gépem. Az msn betöltődött, és láttam, hogy Virág online van, de mielőtt rákattintottam volna, már videohívást indított. Sírva röhögtem el magam, és rányomtam a fogadásra, a következő pillanatban pedig Virág totál szétbőgött feje jelent meg a képernyőmön. Ahogy megláttam, még inkább kiborultam, és annyira sírtam, hogy alig kaptam levegőt, miközben pár utcával arrébb ő is fulladozott. Szaggatottan beszéltünk, alig értettük egymás szavát, időnként pedig kifújtuk az orrunkat. De leginkább csak néztük egymást zokogva, és egyszerűen nem tudtunk mit mondani. Nem is kellett. Ugyanazt éreztük. És valami elképesztően fájt. Gyűlölöm a végzős évet: 5/1*** - ©0© December 12., hétfő Miután végérvényesen tudatosult Virágban, hogy a szak, amire mindent alapozott ebben az évben, Szombathelyen van, teljesen összetört. Úgyhogy szombatra megbeszéltük, hogy ott alszom nála, és végigbeszélgetjük az éjszakát, miközben amerikai gimis filmeket és sorozatokat bámulunk reggelig, jó sok vajas popcornnal és az egészségre káros mennyiségű csokival meg gumicukorral. Vasárnap majdnem délig aludtunk (korán feküdtünk le, mármint korán reggel), aztán hazamentem, és apuval töltöttem a napot, mert ma reggel elutazott egy üzleti továbbképzésre. így viszont egész hétvégén nem találkoztam Cortezzel, és elvonási tüneteim a következőkben nyilvánultak meg: lemerült a mobilegyenlegem, az összes szabad pillanatomban rá gondoltam, szinte fizikai fájdalmaim voltak, annyira hiányzott, és minden percben úgy éreztem, meg kell osztanom vele a gondolataimat, hiszen olyan régen találkoztunk. Hát, ja. És még mondja

valaki, hogy egy év után ellaposodik vagy kihűl egy kapcsolat. Ma reggel például úgy borultam a nyakába, mintha ezer éve nem láttam volna. - Rentai! - szólt rám maga az ördög, amikor az aulából elindultam felfelé a termünkbe. Vagyis elnézést, Vladár kiáltott utánam, mire megfordultam, és afféle „mit csináltam már megint?" léptekkel indultam felé. - Befelé - mutatott a tanáriba. Ó, de jó! Mintha a fogamat húznák, olyan arccal léptem be. - Igen? - kérdeztem halkan, feltűnően vékony hangon. - Virág tegnap este küldött nekem egy e-mailt, amiben azt írta, nem akar a képi ábrázolás szakra menni. Mit tudsz te erről? - Ó - bólintottam, és hirtelen megértettem, mire ez a nagy kedvesség. - Pénteken jött rá, hogy az iskola vidéken van, és emiatt nem szeretne oda jelentkezni - magyaráztam. Vladár összehúzott szemmel vizslatott. - És erre te? - kérdezte. - Mondtam, hogy ez az ő döntése, és ha nem szeretné, akkor nem kell. - Bravó, Rentai, csak gratulálni tudok - tapsolt kettőt cinikusan, én pedig értetlenül néztem rá. - Csak Virágnak akarok jót. Nem is tudta, hogy vidékre jelentkezik. Kérte, hogy segítsek eldönteni, mit csináljon. - És te mint legjobb barátnő - ciccegett, és a gúnyos hangsúlyból úgy ítéltem meg, hogy ezt nem őszintén mondja - megadtad neki a végső lökést, hogy maradjon. - Nyilván nem szeretném, ha Virág messze lenne - vágtam rá kissé hevesen. - Mert ez is rólad szól, ugye? - kérdezte elítélően, én pedig nyitottam a számat, hogy megvédjem magam, miszerint nem, ez egyáltalán nem rólam szól, hanem Virágról, aki lehet, hogy nem nézett utána, hogy hová fog jelentkezni, de, mondjuk, Vladárnak kötelessége lett volna elmondani neki. Csakhogy a tanár nem engedte, hogy megszólaljak, mert dühösen belém fojtva a szót, folytatta. - Van fogalmad arról, hogy Virágnak ez a szak való? Hogy nagy valószínűséggel ide felveszik? Hogy a tanulmányi átlaga miatt maximum olyan szakot választhatna ehelyett, ahonnan ki fog bukni??? Mit szeretnél, hogy a közeledben maradjon, mindenáron? Rentai, azt hittem, több eszed van! Virág befolyásolható, mindenben hallgat rád, azt kellett volna mondanod, hogy ne gondolkozzon ezen, mert ez lesz a megfelelő számára! - kiáltotta dühösen, én pedig lesütöttem a szemem. Ezt hívják más szemszögnek. Igen, valóban. - Én csak... - hebegtem. - Persze, te mindig csak... — rázta meg a fejét idegesen Vladár. - Virág az egyik legjobb diákom, majdnem kész a portfoliója, jól halad a képelemzésekkel, és vizuális kultúrából fog érettségizni! Na, most mondd meg, hogy mit tegyen, ha nem szeretnéd Szombathelyen tudni! Halljam - nézett rám megsemmisítően, én pedig csalódottan lehunytam a szemem. - Sajnálom - szakadt ki belőlem, és folyamatosan a csizmám orrát néztem, mintha csak olyan érdekes lenne. - Sajnálhatod is - bólogatott, és mivel az asztalán kezdett pakolászni, nagyon úgy tűnt, befejezte. A könnyeimmel küszködve mentem ki a tanáriból, becsuktam magam mögött az ajtót, és sóhajtva nekidőltem. A fenébe. Virág vigyorogva rám kiáltott, hogy „merre voltam?”, én pedig, megerőltetve magam, elmosolyodtam, és mintha mi sem történt volna, odasétáltam a lépcső aljához. - Csokis mandarinos torta - nyújtott felém egy szalvétát, amin egy szelet süti volt. - Köszönöm - motyogtam, és összeszorult a szívem. Beszélnem kellett vele. De nem akkor, csengetés előtt két perccel. Hanem az ebédszünet tűnt a legalkalmasabbnak, amikor lesétáltunk az udvarra, és a hideg decemberi levegőbe kilépve, egyenesen a padunkhoz mentünk. - Nem tudok dönteni - mondta gondterhelten, én pedig kérdőn néztem rá. - Szerinted ki a leghelyesebb a Vámpírnaplók- ban? - Nem tudom - nevettem el magam. Igen, Virágnak ilyen problémái szoktak lenni. - Te, figyelj csak - váltottam témát cselesen. - He? - kérdezte, és egyujjas kesztyűjével megpróbálta megvakarni az orrát. - Nem is tűnik olyan rossz ötletnek az a Szombathely... - kezdtem. - Ajj. Ne már. - Virág, csak hallgass meg. Az a szak tényleg nagyon neked való. Büszke lennék rád, ha felvennének. Gondolj bele. Csak olyat tanulnál ezentúl, ami érdekel. Amiben jó vagy. - De Reniii, nem érted, hogy messze van? Nem akarok több ezer kilométerre lenni tőled - sóhajtotta. - Virág, ugye nem tudod, hol van Szombathely? - Hát, izé. Messze. - Kábé 200 kilométer - simítottam meg a karját.

- Jaaa! De... de mi lesz velem? Veled? Velünk? A többiekkel? - Sajnos - suttogtam -, ha itt végzünk, mindenki megy valamerre. Ilyen már nem lesz, hogy mind együtt vagyunk. Ez a gimi miatt volt. - De én nem akarom! - Én sem. De ez ellen nem tudunk mit tenni. - Utálom ezt - nyöszörgött Virág. Aztán hozzátette: - Hétvégeken hazajöhetek? - Virág, nem börtönbe mész! Persze hogy hazajöhetsz! És én is lemegyek hozzád, amikor csak tudok. - Úüü, az de jó lenne! - csillant fel a szeme, én meg elnevettem magam. - És annak is örülök, hogy nem leszel ott egyedül - közöltem némi hatásszünet után, amikor elképzeltem, hogy Virág a két rockerrel egy suliba kerül. Na, és ott volt még a levegőben egy ki nem mondott kérdés. Ricsi. Aki egyelőre nem nyilatkozott arról, mik a tervei a jövőre nézve, de gyanítom, nem engedi el egyedül Virágot... Szünet vége előtt bementünk az első emeleti mosdóba, ahol a 9/a-s lányok igazították meg a sminkjüket. Miközben Virágot vártam, a trécselésüket hallgattam. Kitti éppen büszkén ecsetelte a barátnőinek, hogy Bálint mennyire „pedálozik” és „teper", de ő még átgondolja, hogy kibéküljön-e vele, mert Bálint már annyira „nem nagy szám”. Nem, természetesen Kitti nem tudja, hogy annak, hogy Bálint újra kedves vele és szeretné, ha megint járnának, száz százalékban Kinga az oka. Aki nem mondta el a húgának az ominózus beszélgetésüket. Ami csak nagy jóindulattal nevezhető „beszélgetésnek”, igazából inkább a „Kinga támadása” kifejezés illene az esetre. Kitti egója újra az egekben volt, a barátnői bálványozták, és úgy vonultak ki a lányvécéből, mintha egy amerikai filmbe képzelnék magukat. Virág kijött a fülkéből, és miközben kezet mosott, a tükörből rám mosolygott. - Mennyi kétszáz kilométer? Mint ide... - töprengett. - Szombathely - feleltem nevetve, aztán Virág ugrándozva átölelt, én pedig viszonoztam, és lehunyt szemmel megpróbáltam visszanyelni a könnyeimet. Ki mondta, hogy könnyű a felnőtté válás? A terembe lépve odasétáltam a padján ülő Cortezhez, és megálltam előtte. - Minden oké? - kérdezte. - Hát, Virág elmegy Szombathelyre, te repülni fogsz. Minden szétesik körülöttem - suttogtam halkan, hogy senki ne hallja meg. - Ja. De nézd a jó oldalát - tanácsolta. - Van olyan? - kérdeztem, aztán töprengve elmosolyodtam. - Mondjuk, igaz. Virág jó helyen lesz, veled kapcsolatban pedig csak arra tudok gondolni, hogy festesz majd az uniformisban... - ráncoltam a szemöldököm, Cortez pedig hangosan felnevetett, és magához húzva megcsókolt. Duplaangolon a nyelvi előadóban Zsolti megpróbálta elmagyarázni Mr. O’Realynek, hogy mit jelent a táblára felírt „hatefő” kifejezés, amit egyébként előszeretettel használunk a hét első napján, amikor hét kemény óránk van, nincs lazsálás, és egyik tanárt sem hatja meg a „ne már, még nem pihentem ki a hétvégét” szenvedés. Ez hívjuk „hatefő”nek. Nyelvújítás a netről. így fejlődik a világ. Vagy nem? Olvasókör után Cortez hazadobott, és mivel apu elutazott, anyuval kettesben vacsoráztunk. A tányéromban turkálva a villámmal, igyekeztem a rizst betunkolni a husi alá, hogy úgy tűnjön, megettem, közben pedig elképzeltem aput, ahogyan velünk egy időben egy vödör KFC-csirkével boldogan vacsorázik. Ez nem fair. Miután felmentem a szobámba, tíz perc alatt csekkoltam a netet. Semmi extra, csak a szokásos lájkolások, kommentek, ész nélküli facebookozás, egy-két feltöltött fotó... és már ki is kapcsoltam. Még egyszer átolvastam a francia tanulnivalót, aztán a Pop, csajok satöbbi végét fellapozva lehuppantam a babzsák fotelembe, és elolvastam a könyvet. Szombathely: 5/5 - Virág érdekeit kell nézni. Ez nem rólam szól. Rendben. Örülök neki. Örülnöm kell neki, mert a legjobb barátja vagyok. Vladár: 5/1 - jól beolvasott. © Cortez uniformisban: 5/5* - megnéztem pár steward ruhát a neten. És hát. Wooow. Pop, csajok, satöbbi: 5/5* - Nick Hornby stílusa egyszerűen zseniális. Imádom. Az a-sok ajtaja: 5/5* - ma délutánra várták a szakembert, emiatt ma egész nap nyitott ajtónál tartottak náluk órát. Hihi. Csonka család: 5/? - így, hogy apu nincs itthon, anyu mindenféle fura programot talált ki. Menjünk vásárolni meg díszítsük fel a házat, vegyünk girlandokat, nézzük meg a karácsonyi vásárt a Vörösmarty téren... Hát, jó. Felőlem.

December 14., szerda Egy hét a téli szünetig. Ennek örömére ma már karácsonyi zene szólt a sulirádióból (Gábor és Jacques Trans Siberian Orchestrát játszottak), a büféből fahéjas csiga illata áradt, és Zsolti gyümölcsdiétájának köszönhetően az egész termünket betöltötte a mandarinillat, ugyanis egész nap azt pucolgatta és ette. Mióta lement a szalagavatónk, a szerda a leglazább napunk, az ötödik óra után szabadok vagyunk, a legtöbb Szent Johanná-s pedig csalódottan figyeli, amikor vidáman, gondtalanul és a végzősök lazaságával egyszerűen kimegyünk a suliból. Persze ez a gondtalanság abszolút csak látszólagos, az alsóbb éveseknek fogalmuk sincs arról, hogy milyen problémáink vannak. Félév, érettségi, továbbtanulás, felnőtté válás, döntésképtelenség kontra dönteni kell, nem akarunk elballagni, nem akarjuk, hogy vége legyen, a hátunk közepére nem kívánjuk az egyetemi vagy főiskolai éveket, mert semmi másra nem vágyunk, csak hogy minden olyan lehessen, mint régen. A kilencedikes, tizedikes és tizenegyedikes osztályok irigykedve néznek minket, mi pedig őket irigyeljük. Jó is volt, amikor az volt a legnagyobb gondunk, hogy ki kivel menjen a karácsonyi bulira, hogy lehet-e számot küldeni a sulirádióban (továbbra sem lehet, csak a protekciósoknak), vagy hogy feliratkozzunk-e korizni péntek délutánonként Korponayval. Mivel kora délutánra megint leesett egy adag hó, Virág és Ricsi elmentek Benihez, hogy kivigyék kicsit játszani (masszív gyerek, bírja a gyűrődést), Kinga Dave-hez ment át suli után (állítólag Dave szülei totál odavannak a kapcsolatukért, és mindig szívesen látják Kingát), Zsolti meg edzőterembe sietett. Macu az infóterembe tartott, hogy ott várja meg a tizedikes barátnőjét, akinek volt még egy órája, Jacques és Gábor együtt indultak karácsonyi ajándékokat nézni Flórának és szerintem Katának is ©, a rockerek meg a sarkon bagóztak. Arról nincs infóm, hogy ők mit terveztek délutánra, de őket ismerve biztos valami értelmeset. Mi pedig Cortezzel hozzánk mentünk át, és amíg én törire tanultam, ő netezett. Mellesleg neki is tanulnia kellett volna, hiszen egy osztályba járunk, de Cortez sosem foglalkozott különösen a szabályokkal, úgyhogy nem lepődtem meg azon, hogy ezen nem ma akart változtatni. Egyébként az elmúlt évek ricsajos mindennapjai megtanítottak arra, hogy minden zavaró körülményt ki tudok zárni olvasás és tanulás közben, így Cortez hiába szórakoztatta magát azzal, hogy egyre hangosabbra veszi a zenét, simán megtanultam az anyagot. Reni kontra Rancid 1:0. Hihi. Miután kellően okos lettem, Cortez meg visszajelölt mindenkit a Facebookon, aki azzal akar villogni, hogy az ő ismerőse (?), bekapcsoltuk a tévémet. Szegény, nem új darab, de működőképes, bár nincs hozzászokva ahhoz a parancsolgatáshoz, ahogyan Cortez nyomkodta a távirányítómat. - Várj, ez jó volt, tedd vissza! - kértem, a váltakozó csatornák között felfedezve valami érdekeset. - Kizárt dolog. - De, tedd vissza. Az a Globe Színház volt. Mit mondanak róla? - nyúltam a távirányítóért, de Cortez áttette a másik kezébe, hogy „ne érhessem el”. - Szerinted az elmúlt 400 évben történt valami izgalmas vele? - Például leégett. - Aha. Mikor is? - 1613-ban - vágtam rá az egyértelmű választ. - Na, azóta viszont tényleg csak ott áll - legyintett. - De én azt szeretném nézni, nem a hülye hokit. - Ez fájt - meredt rám amolyan „most megsértettél” stílusban. Való igaz, Cortez New Yorkban nőtt fel, emiatt elég bensőséges kapcsolatot ápol az NHL-lel. Nemegyszer jött már úgy suliba, hogy egész éjjel az élő közvetítést nézte. Engem ebből csak annyi érint, hogy imádom, amikor abban a NY Rangers - vagy milyen mezben van. © - Jó, bocs, nem hülye a hoki. De a Globe Színház... - Tessék - kapcsolt vissza. - Amúgy a tévében nagyobbnak tűnik - tette hozzá, mire felszaladt a szemöldököm. - Voltál Londonban? - néztem rá döbbenten. - Ja - vonta meg a vállát, mintha ez olyan természetes lenne. - Túl sok mindent nem tudok még rólad - mosolyodtam el, Cortez pedig megfogta a karom, és magához húzott. - Mit akarsz tudni? - kérdezte, egészen közel hajolva hozzám. - Hogy milyen a Globe - suttogtam nevetve, de természetesen nem válaszolt, mert közben megcsókolt. A szöveg alapján egyébként érdekes műsor volt. De nem bánom, hogy nem láttam, sokkal érdekesebb elfoglaltságot találtam... ©

Egy hét a szünetig: 5/1* - talán a világon az egyetlen diák vagyok, aki nem várja. Hokicsapatok: 5/3 - Cortez nem adja fel, és feltett szándéka, hogy megérteti velem ezt a sportot. Oké. Egy halom ember lökdösi egymást a jégen, és van egy kis, fekete korong is. Megértettem. London: 5/5 - wow. Cortez egy csomószor szállt át ott, ráadásul egyszer-kétszer másnapra tolódott az indulás, úgyhogy megnézte. De jóó. Én is szeretnék menni. © Apu: 5/2 - már hiányzik. Beszéltünk skype-on egy félórát késő este, de ez a pótvacsora így nem az igazi. Várom. Könyv: elkezdem Hemingwaytől A Kilimandzsáró havát. December 15., csütörtök Reggel Cortez azzal kezdte a napot, amikor beültem a kocsijába, hogy megvan a repjegye. December 21., reggel kilenc óra. Az jövő hét szerda. - De... akkor nem leszel itt az osztálykarácsonyon - mondtam csalódottan, mert azt már megszoktam, hogy a karácsonyi bulin már nem szokott itt lenni, de azért az osztálykarácsony... - így jött ki. - Értem - bólogattam, és megpróbáltam elfogadni a helyzetet. Miután Ricsit felvettük, egyenesen a sulihoz hajtottunk, a lépcső előtt pedig ott gyülekeztek a többiek, az ásítozó Virággal együtt, aki a rajzfakton aludt nyitott szemmel. - Sziasztok - köszöntem, amikor odaértünk. A gondnok éppen akkor szórta fel a lépcsőt, ami éjjel kicsit lefagyott. - Elnézést - szólt oda Kinga. A gondnok mogorván felnézett, Kinga pedig mindenképp tudni akarta, hogy mit szór a gondnok, mert csak engedélyezett, ökológiailag tiszta, természetes anyaggal szabad a jeget leszórni, máskülönben kihat a növényekre a káros anyag. A gondnok motyogott valami „aha, nagyon természetes anyag”-félét, mire Kinga összehúzott szemmel meggyanúsította, hogy „márpedig miatta pusztul a Föld”. Megértem a gondnokot, egy hideg, decemberi csütörtökön nyilván nem volt felkészülve öko-Kingára, úgyhogy végül szórt egy utolsót, és inkább bement az épületbe, hogy igyon egy forró teát. Kinga idegesen meredt ránk, aztán folytatta a kioktatást. - Mint tudjátok, idén is pénzt gyűjtünk a hátrányos helyzetű gyerekek karácsonyára. - Aha, már mondtad - bólogatott Ricsi. - Többször is - tette hozzá Macu. -Ó, elnézést, ha untatlak titeket. De talán nem voltam elég világos, tekintettel arra, hogy az aulában lévő adománygyűjtő dobozba aprópénzen kívül csupán rágópapírokat dobtak be! - üvöltötte el magát, mire összerezzentünk. - Még csak most kezdtük a gyűjtést... - mondtam halkan, megpróbálkozva a lehetetlennel, vagyis lecsitítani Kingát. - A gyűjtés hétfő óta megy, és senki nem veszi komolyan! - háborgott. - Úgyhogy drasztikusabb módszerhez kell folyamodnom. Adjatok pénzt! Most! - Mi van? - röhögött fel Zsolti. - Jól hallottátok! Gyerünk. Mindenki. - Kinga, az adakozás lényege, hogy magunktól, önként adjunk - jegyeztem meg. - De magától senki nem ad! - fakadt ki. - Én legatyásodtam, nincs zsém - tette fel a kezét Ricsi. - Ó, igazán? Akkor, gondolom, nem mentek Virággal ma este moziba sem... - Az más. Premier van - helyesbített. - Igen. A gyerekek, akiknek nincs családjuk, nem kapnak ajándékot, és talán még egy tál étel sem kerül az ünnepi asztalra, ha van egyáltalán asztal... Igen, ők biztosan megértik, hogy ti moziba jártok csütörtökönként. Rendben van, ne adjatok semmit, rátok van bízva. Jó szórakozást - kezdte Kinga a lelki terrort, mire Virág szomorúan Ricsire nézett. - Basszus, Kinga, menj a francba - nyúlt Ricsi a zsebébe némi töprengés után, és Kinga tenyerébe nyomta a mozipénzt. - Köszönöm, a rászorulók nevében is - mosolyodon el halványan, és kisimítgatta az összegyűrt papírpénzt. Cortez szó nélkül adott Kingának x összeget, az ő példáját követve pedig Dave és Macu is adakoztak. A táskámban turkálva kihalásztam a pénztárcám, aztán kiöntöttem a tenyerembe a tartalmát, és megszámoltam, majd Kinga felé tartottam a kezem.

- Mit csináljak ezzel? Dobjam be a parkolóautomatába? - alázott le teljesen, mire kínosan elröhögtem magam. - Ez a büfépénzem. Nincs több nálam. - Nagyszerű - fújtatott, végül pedig elvette az apróm, és a tenyerében lévő érmék közül kiszedegette a szöszöket, amik valahogy odakeveredtek. Miután pillanatok alatt nagyobb összeget tett be, mint hétfő óta összesen, Kinga elégedetten nézett maga elé, aztán megakadt a tekintete Zsoltin. - És te? - Én is adjak? - kérdezett vissza. - Nem, Zsolti, te kivétel vagy! Persze hogy ez rád is vonatkozik! - Jól van nyugi. Kártyát elfogadsz? Muhaha - röhögött fel, Kinga pedig unottan forgatta a szemét. Az aulába lépve megvártam, amíg Kinga bedobja az adományt a gyűjtőládába, ami kongott az ürességtől. © De természetesen Kinga nem hagyta ennyiben. Rászállt a témára, miszerint felháborító, hogy „egy elit magánsuliban, ahol taknyos kilencedikesek drága cuccokban járnak, mindenkinek okostelefonja van, és a legmenőbb technikai kütyükkel villognak, nem képesek minimális összeggel támogatni egy ilyen kezdeményezést”. - Nekem nincs okostelefonom — mondtam, és önkéntelenül is elmosolyodtam a kis, kinyithatós mobilomon, amin lekoptak a gombok, és már csak retro oldalakon található meg. Nem baj, én szeretem, és ragaszkodom is hozzá, hiszen régi kapcsolat a miénk. - Nem ez a lényeg! Hanem hogy gyűjtsünk! - közölte Kinga. - Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miért kell minden évben könyörögni, amikor a diákok kilencven százaléka fél perc alatt elveri ezt az összeget totál baromságokra! Valójában igaza volt Kingának, hiszen én bár minimális összeget tudtam csak adni (a minyon- és forrócsokipénzem), több nem is volt nálam, de igazából nem hiányzott, hogy odaadtam. Ráadásul tudva, hogy milyen célt szolgál az adomány, még jól is éreztem magam tőle. A diákokat viszont hidegen hagyta, hogy ott van egy láda az aulában, simán elmentek mellette, páran pedig rá is ültek, és addig fel sem álltak, amíg Kinga rájuk nem ordított. Utolsó óra (infó) után kisiettem a suli elé, mert anyuval megbeszéltük, hogy értem jön, és elmegyünk vásárolni. Mivel Ricsiéknek ugrott a mozijuk, így a fiúk playstationbajnokságot terveztek délutánra, Virág meg úgy döntött, velünk tart „shoppingolni”. A lépcsőn várakoztunk, amikor Kinga kiért az épületből. - Hová készültök? - kérdezte, gyanakodva méregetve minket. - Csak vásárolni. Anyuval... - válaszoltam. Kinga összeráncolta a szemöldökét, és bólintott. - Nem bánom, én is jövök. Be kell szereznem egy-két dolgot... - közölte, vagyis tulajdonképpen meghívatta magát. Anyu bekanyarodott a suli elé, mi pedig mindhárman megindultunk a kocsi felé. - Mindannyian? - kérdezte derűsen, amikor látta, hogy nem egyedül szállók be. - Akkor lányos délutánt tartunk - dobódott fel totálisan. A plázába érve persze mindenki máshová akart menni, más üzletbe szeretett volna benézni, Kinga meg csak nem hagyta abba a dünnyögést, miszerint „gyűlöli az ünnepek előtti tömeget”. - Ne már! Ez karácsony. Nem érzed? Benne van a levegőben - mutattam magam elé, mélyet szippantva. - Nem. Emberszagot és dohos kabátbűzt érzek. Amúgy mit szagolgatsz? Ez egy pláza. Itt minden műanyag. Még a fenyő is - mutatott a csodaszépen feldíszített „ál-karácsonyfára”. - Ünneprontó vagy - nevettem el magam. - Lányok, táskákra figyelni - szólt ránk anyu, aztán megint megállt, mert egy házaspár feltartotta, akik tudni akarták, idén fehér karácsonyunk lesz-e. Anyuval ezért nehéz plázázni, az emberek sokszor látják a tévében, úgy érzik, ismerik, és közvetlenek vele. Anyu persze tök jól kezeli az egészet, soha nem mérges vagy ideges, és akkor is kedvesen beszél a várható időjárásról, amikor éppen siet. - Hol van Virág? - kapkodtam a fejem. - Az előbb még itt volt - forgolódott Kinga. - Jaj, ne! Elhagytuk? - halásztam elő riadtan a mobilom. - Tizennyolc éves lesz, csak nem kell bemondatni, hogy elveszett. .. - méltatlankodott Kinga, én meg ügyet sem vetve rá, felhívtam Virágot. - Hol vagy? - kérdeztem. - Ajjj! - jött a válasz. - A parfümériában.

- Miért vagy ott? - kérdeztem, miközben megböktem Kingát, és mutattam, hogy „arra” menjünk, mert ott van Virág. - Nem akartam bejönni, de túl nagy volt a tömeg, és izé, belöktek ide. - Ne mozdulj, megyünk. Virág a parfümériában várt minket, a polcok előtt fújkált, és mire odaértünk, már vagy tíz papírcsíkot tartott a kezében, különböző illatokkal lefújva. - Úúúú, találtam egy tök jót - nyújtott felém azonnal egy papírt. Megszagoltam, és fintorogva megráztam a fejem. - Büdös - húztam el a számat. - És ez? - tartott elém egy másikat. - Most tényleg itt fogtok fújkálni? Anyukád biztos vár már... - türelmetlenkedett Kinga. - Á, nem. Még csak most fog elkezdeni a Kékesről beszélni, hogy ott mekkora a hó - legyintettem. - Értem. Az sem zavar titeket, hogy a férfiillatokat szagolgatjátok? - nézett Kinga a polcsor tetejére. - Upssz - vihogta el magát Virág. - Akkor azért volt mind olyan fura. - Mehetünk már? - toporgott Kinga. - Persze - indultam el. - Várjatok - álltam meg mégis, és felnyúlva leemeltem egy üveget, leszedtem a kupakját, és mélyen beleszagoltam. Abban a pillanatban feléledtek a gyomromban lévő lepkék, miközben megremegett a mellkasom. - Mi az? - kérdezte Virág. - Cortez illata - mutattam felé vadul kalimpáló szívvel. - Muti - hajolt oda. - Úúúú, télleg’. - Vennem kéne egyet. Úgyis elutazik a jövő héten, legalább az illata velem maradna - tűnődtem. - Ez már beteges - nézett rám Kinga. - Jó, csak mondtam - vonogattam a vállam elvörösödve. - Ricsi melyiket használhatja? - fürkészte Virág a polcsort. - Ricsi? - kérdezett vissza Kinga. - Tusfürdőt. Jó esetben. Virág hangosan felröhögött, én pedig „ez gonosz volt” mosollyal csóváltam a fejem. - Oké, menjünk - tettem vissza az üveget a helyére, de azért előtte még egyszer beleszagoltam, Kinga pedig unottan meredt rám, aztán megragadta a karom, és a pulthoz rángatott. - Mit csinálsz? - kérdeztem. - Elnézést — szólt az eladónak, aki a tipikus, karácsonyi rohamkor felvett, kissé eszelős mosollyal nézett ránk. - Szeretnék a barátomnak venni valamit, de még nem döntöttem az illatról. Kérhetnék mintát? - kérdezte rezzenéstelen arccal, én pedig annyira meglepődtem a bátorságán, hogy nem is mertem az eladóra nézni, helyette inkább a pulton lévő üvegtálba kirakott, leértékelt szájfények közt turkáltam. - Persze, megnézem, hogy van-e. Melyikből kellene? Kinga határozottan válaszolt, az eladó pedig lehajolt, és pillanatok alatt a kezébe nyomta a miniüvegcsét. - Nagyon szépen köszönöm - bólintott Kinga. - Kellemes ünnepeket — tette hozzá, aztán továbbra is a karomat fogva kifelé indult az üzletből. - Tessék, szagolgasd - nyomta a kezembe a kis parfümmintát, én pedig döbbenten szagoltam meg. Cortez-illata volt. Természetesen. - Köszönöm! De ezt nem lehet csak úgy elkérni - hebegtem döbbenten. - Miért, szerinted mire való? Ez egy illatminta. Éppen eleget vásárolok itt, ha veszek egy parfümöt, hiába adnak hozzá mintákat, akkor már döntöttem. Ez promóció, azért van, hogy reklámozzák a termékeket. Ergo egy potenciális vásárlónak ez jár - magyarázta, és mivel Kinga szabadidejében elég sokat olvasgat, csak úgy, hobbiból a fogyasztóvédelemről, egészen addig sorolta a vevő jogait, amíg meg nem találtuk anyut. Miután bolyongtunk vagy egy órát, a kávézóhoz mentünk, ahol, mondjuk, várni kellett tíz percet, mire felszabadult egy asztal, de végül le tudtunk ülni. Anyu meghívott minket forrócsokira meg sütire, és miközben beszélgettünk, én a körülöttünk lévő emberforgatagot figyeltem. Mindenki szatyrokkal, csomagokkal és csomagolópapír rudakkal rohant, hömpölygött a tömeg üzletről üzletre, a legtöbben telefonáltak, és a pláza térképe előtt is tolongott a nép. Decemberi idegbaj, rohanás és káosz. Van hangulata, az biztos. - Beninek apuékkai közösen adom az ajándékot, Ricsinek egy olajfestményt készítettem, úgyhogy én, asszem’, megvagyok a karácsonyi ajándékokkal - mesélte Virág anyunak, aki lelkesen hallgatta, majd Kingára nézett. - A szüleimmel idén megbeszéltem, hogy nem kérek semmit, mert nincs szükségem semmire, és mivel a húgom sznob, emiatt pedig egy pólója is drágább, mint amennyit én valaha ruhára szánnék, úgy döntöttem,

nem verem nagyobb költségekbe a családomat. Éppen elég Kitti hisztije. Dave pedig, ugye, nem karácsonyozik, tehát ennyi. - Hogy bírsz a húgoddal? - sóhajtotta anyu, mélyen átérezve Kinga szüleinek helyzetét. Nem voltam nehéz kamasz, de azt hiszem, anyuék nem vállalnák be még egyszer, hogy tizennégy éves legyek. Úgy látom rajtuk, elég volt nekik egyszer is. - Nehezen - ismerte be Kinga. - Ahogy tudom, segítem a szüléimet, mert nem vagyunk egyformák, én nem ilyen voltam kilencedikben. Amikor csak lehet, átvállalom tőlük a veszekedést, mert ők nehezebben viselik Kitti utálatos viselkedését. - Ez nagyon szép tőled - bólogatott anyu. - Köszönöm - ivott bele Kinga a forrócsokijába. Ilyenekről beszélgettünk, miközben én a könyvesboltot szuggeráltam, és kicsit irigykedve néztem az embereket, akik felveszik a könyvzsámolyról az újdonságot, belelapoznak, elolvassák a tartalmát. Ah. Aztán megakadt a szemem két ismerős emberen, akik éppen kiléptek a könyvesboltból. - Kata! - kiáltottam. Virág azonnal odakapta a fejét, és vidáman integetni kezdett. Kata és Gábor automatikusan elengedték egymás kezét ©, és zavartan felénk lépkedtek. - Csókolom - köszönt a gót anyunak, és Gábor is kedvesen érdeklődött, hogy lesz-e fehér karácsony, miközben Kinga szerzett két széket (összeveszett a mellettünk lévő asztalnál ülőkkel, mert nem akarták odaadni, de Kinga győzött), úgyhogy leültek hozzánk.- Mit csináltok? - érdeklődtem mosolyogva. - Nézelődünk — felelte Kata elvörösödve. - Láttál valami jó könyvet? - kérdeztem izgatottan. - Csak azt láttam - felelte a hozzám hasonló könyvőrült. Jó, ha az embernek vannak ilyen barátai. - Itt vannak Edináék is - szólt Kata, ekkor már mindannyiunkhoz. - Milyen meglepő - ciccegett Kinga. - Kitalálom. Egy gyorsétteremben ülnek, és fiúkat pontoznak egy ötös skálán, hogy ki mennyire helyes. - Juj, mi is szoktunk hasonlót játszani Renivel - csillant fel Virág szeme, mire mindenki kérdőn nézett ránk. - Nem - nevettem el magam. - Mármint mi azt játsszuk, hogy nézzük az embereket, és kitaláljuk, hogy ki kire hasonlít - javítottam, mert bár ez is egy hülye játék, mégsem annyira szánalmas, mint Dináéké. - Mi? - értetlenkedett Kinga. - Hasonmás. A múltkor láttam Robert De Niro kiónját. - Üúú, én pedig Robert Pattinsont, és láttam már Drew Barry- More-t is és izé. Legutóbb kit láttunk, amin akkorát nevettünk? Hm? Reni, emlékszel? - vigyorgott rám Virág. - Igeen. Ööö... Mindjárt megvan. Az a színész A pankrátotból - jutott végre eszembe. - Mickey Rourke - segített ki Gábor. - Igen. Na, tisztára ugyanúgy nézett ki. - Szörnyen gyerekesek vagytok - rázta a fejét Kinga, és oda sem nézett, amikor Virág közölte, hogy „Igen? Pedig ott van mögötted Vilmos herceg!”. © Parfümminta: 5/5*** - ér befújni vele a párnámat? Vagy ezt közel a tizennyolchoz már nem csináljuk? Titokban sem? Kinga: 5/2 - végül vett Mikulás-sapkákat és csengőket. Egyből kaptunk is belőle, állítólag holnapra kell majd. Hm. Megint mire készül? Gyakori kérdések: 5/4 - válaszoltam pár kérdésre, könyveket ajánlgattam, ilyesmi. Justine: 5/5* - végre irt! December 27-én reggel indul, és a szilvesztert is nálunk tölti. Hurrá. Gábor és Kata: 5/5 - de jóó. És arik együtt, tényleg. Playstation: 5/3 - Hát, az előbb hívtam Cortezt, de olyan hangzavar volt, hogy alig hallottam, ráadásul szerintem annyira nem is figyelt rám, mert „aházott” akkor is, amikor nem mondtam semmit, ebből pedig arra következtettem, hogy még ezerrel játszanak. Úgyhogy én inkább megyek olvasni Hemingwayt. December 16., péntek Hogy mire kellett a Mikulás-sapka és a csengő Kingának? Természetesen ma reggel kiderült. Ugyanis kitalálta, hogy nem elég figyelemfelkeltő az adománygyűjtő doboz az aulában, sokkal jobb lenne valami, ami vonzza a tekintetet. És hogy Kinga elképzelése szerint mi az? Emberek. Azon belül pedig mi, mármint Virág, Kata, Karcsi, a kilenc b-s Berni és Judit meg én. Mi mind abban a megtiszteltetésben részesülhettünk, hogy hülye sapkában, kis csengőt rázva, kettesével járkálhattunk a szünetekben, és gyűjthettünk. Persze, mindent a jó célért, csak hát... Ez elég kínos volt. Zsolti például közölte Karcsival, hogy ha még egyszer megközelíti a kis

csengettyűvel, akkor egész egyszerűen lenyeleti vele. Szegény Karcsi ezután inkább az aulában csilingelt, és paranoid módon kapkodta a fejét attól félve, hogy bármelyik pillanatban megláthatja a bedühödött Zsoltit. Egyébként a nap klaszszul telt, ma még azért néhány tanár megpróbált tanítani, de csak Kardosnak sikerült első órában, amúgy mindenkinél vagy tévéztünk (láttuk A Grincs felét, húsz percet a Télapubó\, és a rockerek legnagyobb örömére az elmaradt tesin majdnem háromnegyed órán át néztük a Tapló télapót), vagy lazultunk. Haller is a szokottnál nyugodtabban jött ofőórára. - Vagy elfáradtatok, vagy nem jutott el hozzám a hír, mindenesetre a héten rekordot döntöttetek, összesen csak hét panasz érkezett! - nézett végig rajtunk, „igazán büszke vagyok rátok” pillantással. - Tanár bácsi, ne tessék aggódni, a feléről nem tetszik tudni - óbégatta Zsolti, miközben rápakolt a rozskiflijére két szelet zsírszegény sajtot. Hogy honnan vannak nála ilyen ételek, és mi lehet még a táskájában? Nem, nem akarom tudni. Haller velünk együtt elnevette magát, és egy kis csendet kért. - Nagyon fontos dolgot kell megbeszélnünk - kezdte. Mikor nem kellett nekünk nagyon fontos dolgot megbeszélnünk? Érdeklődve néztem Haliért, aki ismét egy kis figyelmet kért, aztán minimális figyelmet, végül csak egy perc figyelmet. Ennyit mindenképp megadtak a többiek (hát nem nagylelkűek?), úgyhogy az ofő megkérdezte, hogy idén mit szeretnénk az osztálykarácsonyon. Mivel Cortez nem lesz itt, rögtön leszavaztuk a húzást, és megbeszéltük, hogy inkább mindenki hoz valami kaját, feldíszítjük együtt a fát meg a termet és kábé ennyi. - Tehát idén nem ajándékozunk, így döntöttetek. - Ühüm - bólogatott Virág. - Rendben, tiszteletben tartom a döntéseteket. De akkor ne az legyen, hogy Reni és Jacques hoz ételt, a többiek meg semmit. - Az lenne a legjobb, ha Ren egyáltalán nem hozna kaját. Még a végén meghal valaki - szólt be Ricsi, és az egész osztály felröhögött. - Nagyon vicces - vigyorogtam kínosan. Anyu legenda lett. Nincs mese. - Nos. Mindent megbeszéltünk - bólintott Haller, aztán összepakolta a tanári zsebkönyvét és a naplót, majd kiment a teremből. Mi is készülődni kezdtünk, amikor Cortez a parafa táblához sétálva előszedett a zsebéből egy számunkra jól ismert lapot, és felszúrta a táblára. Hű, az év elején kiosztott balhék egyike. Kinga elsőként pattant oda, és gyorsan elolvasta a „feladatot”. - Miiii? - hüledezett, én pedig feltápászkodtam a helyemről, és rosszat sejtve vártam, hogy felolvassa. Cseréld ki Máday vonalzóját, és tartsd magadnál az eredetit májusig??? Ricsi hangosan röhögött, a rockerek éljenezni kezdtek, Dave elkerekedett szemmel, hitetlenül meredt Cortezre, mi, többiek pedig egyszerűen lefagytunk, amikor Cortez lehajolt a táskájához, és lazán kiemelte belőle A VONALZÓT. Csupa nagybetűvel. Az egész osztály tapsviharban tört ki, többen „meg akarták érinteni”, Macu azt mondogatta, hogy „megfosztottuk Mádayt a hatalmától", Jacques pedig megállás nélkül nevetett. - Megőrültél? Nem lophatunk el az igazgatóhelyettestől semmit! - hőkölt hátra Kinga. - Viccelsz? - kérdezte Cortez mosolyogva. - Nem lenyúltam, hanem kicseréltem. Fogalma sincs róla, hogy nem az eredeti van nála. - És honnan tudjuk, hogy ez az? - húzta össze a szemöldökét Zsolti. - Ami nála van, azt megjelöltem. Téged elég sokszor üt vele, úgyhogy legközelebb csekkold. Belekarcoltam ezt-azt. - Akkor ez az igazi? Máday vonalzója? - fogta meg reszkető kézzel Zsolti. - Ja - biccentett Cortez. - Azta. De hogy csináltad? - vihogott Robi. Cortez csak legyintett, mire mindenki füttyögni és tapsolni kezdett. - Miénk a vonalzó! - kiáltotta diadalmasan Zsolti, a magasba emelve szent ereklyénket. - Hol tartsuk? - gondolkozott Dave. - Méltó hely kell neki... - Zsoltiék garázsában? - kérdeztem halkan. - Tökéletes! - bólintott Dave. - Bekeretezzük. És kitesszük a falra! A folyosón Cortez fél karral átölelte a vállam, és a többiekkel együtt, kisebb csordaként indultunk le a lépcsőn. Az aulában Máday, mit sem sejtve arról, hogy megfosztották a varázserejétől, a kicserélt vonalzójával bökdösött a kifelé igyekvő diákok felé. - Máday néni, csókolom! - kiáltotta Zsolti. -Mit akarsz, Nagy Zsolt? - kérdezte hűvösen az igazgatóhelyettes.

- Megölelhetem? - kérdezte. - Na, tűnés kifelé - suhintotta meg maga előtt a vonalzóját, Zsolti pedig követte a szemével, majd vigyorogva felénk fordult, és feltartotta a hüvelykujját. Odakint aztán röhögve elmondta, hogy egy 12/b karc van a vonalzón. - Ez elképesztő - csettintett Gábor, és csakúgy, mint a többiek, elismerően nézett Cortezre. - Mondd már el, hogy csináltad - erősködött Ricsi. - Bementem hozzá megbeszélni az utazásomat. Ennyi - vigyorgott Cortez. - Wow. Akkor cserélted ki? - kérdeztem ámultam. - Ja - Lesz ennél durvább „feladat”? - kérdezte Robi, aki, ugyebár, már túl volt a sajátján. Mivel ezek titkos akciók, csak sejtelmesen összenéztünk. - Majd meglátjuk - felelte Kinga titokzatosan, mire mindannyian felnevettünk. Délután Zsoltiék garázsában Dave persze már keretbe tette a „zsákmányunkat”, úgyhogy kerestünk a falon egy megfelelő helyet. A legjobban látható részre tettük, oda, ahol jól megközelíthető (tehát nem a dob fölé), és bármikor megállhatunk előtte, hogy megcsodáljuk. Ez volt a garázs legértékesebb tárgya, megkockáztatom, a hangszereknél és a csocsóasztalnál is többet érne egy aukción. Kata döbbenten állt a képkeret előtt, és a fejét csóválva hitetlenkedett. - Őrület, hogy ez A VONALZÓ! - fordult felénk, miután már legalább tíz perce állt csendben a fal előtt. - Pedig az - lépett Zsolti mellé, és celluxszal feltapasztotta a falra a frissen nyomtatott képet Mádayról. A felvételen az igazgatóhelyettes fenyegetően tartja maga elé a vonalzóját. - Mikor adjátok vissza? - Majd májusban - felelte Dave. - Addig a miénk. - Helyes - bólintott Kata, aztán leült Ricsi mellé, és zenélni kezdtek. Virág vidáman énekelgetett (fogalmam sincs, honnan ismeri, amit Ricsiék játszottak), Kinga az adománygyűjtésre eddig összejött összeget diktálta, Dave pedig komoly arccal könyvelt (?). A rockerek egymást rugdalták és össze-összeugrottak néha, Karcsi a fotelben ült, és tételeket dolgozott ki (gondolom, Zsoltinak), Gábor pedig Jacques-kal beszélgetett, bár alig hallották egymást a hangzavarban. Macu a gépe előtt ült, és valamiben nagyon elmerült, Cortez pedig miközben én Hemingwayt olvastam, Ricsin röhögött, aki harmadszorra rontotta el a dalt, mert folyamatosan Cortezre figyelt, aki direkt szívatta. © A VONALZÓ: 5/5*** - te jó ég! No comment. © Apu: 5/2 - (L) vasárnap jön. Adománygyűjtés: 5/? - továbbra sem túl aktívak a Szent Johannás-ok, Kinga be fog keményíteni. A hétvége: 5/2 - szeretném Cortezzel tölteni, merthogy mindjárt elutazik, de akkor anyu egyedül lenne, amit nem akarok. Úgyhogy megígértem neki, hogy feldíszítjük a házat. Csak mi, hárman. Anyu, én és George Michael. Téli szünet: 5/1*** - tartok tőle, eléggé. Jaj. © December 19., hétfő Ha még egyszer meghallom a Last Christmat, talán belehalok. Lehet dalmérgezést kapni? Majd kiguglizom, hogy mik a tünetei. Cortezzel egész hétvégén nem találkoztunk, mert apu vasárnap délután jött haza, és természetesen otthon vártam, nem akartam bunkó lenni, hogy hazaér, én meg nem vagyok sehol... Emiatt ma reggel kissé hosszabban és erősebben öleltem át Cortezt a kapunkban, aztán, amikor beszálltunk a kocsiba, elmeséltem a hétvégét. - És említettem már, hogy meghallgattuk a Last Christmast? - kérdeztem, mire elröhögte magát. - Aha, mondtál valami ilyesmit. Zsolti magányosan ácsorgott a lépcső előtt, és eléggé megörült, amikor odaértünk hozzá. - Csoki - köszöntött minket. - Szia. Egyedül? - furcsállottam. - Macu náthás, nem jön suliba, Dave és Kinga meg még nem értek ide. - Hogy telt a hétvégéd? - érdeklődtem. - Jó volt, randiztam egy lánnyal, aki bitang jól néz ki... - mesélte, inkább a fiúknak. - És a barátnőd? - pislogott Virág. - A kicsodám? - ráncolta a szemöldökét Zsolti. - A lány, a szalagavatóról - segítettem „emlékezni”.

- Ja, az? Nemtom’, azóta sem hívtam fel. Lehet, hogy még a tesiteremben van? - kérdezte riadtan, mire Cortezből és Ricsiből kitört a röhögés. - És ez az új lány, ő milyen? - érdeklődtem, igyekezve elfogadni a helyzetet, hogy Zsolti „csajozós” lett. Wow. - Jobban néz ki, mint az előző - felelte jókedvűen. - Nem úgy értem - nevettem el magam. - Mit lehet tudni róla? Hány éves, hova jár suliba, mit szeret csinálni... Ilyesmik - faggattam kicsit. Zsolti pislogás nélkül meredt rám. - Nekem ezt honnan kéne tudnom? - Azt mondtad, randiztatok - értetlenkedtem. - Ja. És? - Nem kérdezted meg ezeket? - Nem. Minek? - Zsolti, azt legalább tudod, hogy hívják? - nevettem fel. - Jó, hogy tudom - bólogatott, aztán a szája szélét rágva elővette a telefonját, és „lesett" kicsit. Virággal a fejünket csóváltuk, Zsolti pedig közölte, hogy ő „nem az a lelkizős típus”, elvitte moziba, mert ott „legalább csitu van”. Hát ez romantikus. Szegény lány. Kinga és Dave együtt érkeztek, kézen fogva. Konkrétan úgy néztek ki, mintha egy téli katalógusból léptek volna elő. Szép pár, nagyon jól mutatnak együtt. Tök elegánsak vagy ilyesmi. - Hogy telt a hétvégétek? - érdeklődött Virág. - Remekül. Elmentünk színházba meg vacsorázni - felelte Kinga. - Hány évesek vagytok, hetven? - fintorgott Ricsi. - Elnézést, hogy érdekel minket a kultúra és még enni is szoktunk - vágott vissza Kinga. - Úúú, mi is elmegyünk vacsizni? - kérdezte Virág Ricsitől. - Jó, rendelünk egy pizzát - „tudta le” Ricsi a romantikát, mire Virág örömmel bólogatott. Hát, nem vagyunk egyformák. Ez tény. A téli szünet előtti héten a tanárok meg sem kísérlik, hogy bármit is tanítsanak a diákoknak, mivel ez egyenlő a lehetetlennel, így tehát a tanórákon kábé azt csináltunk, amit akartunk, az össz kérés annyi volt, hogy „ne hagyjátok el az iskolát...”. Egyébként kimehettünk az udvarra vagy le a büfébe, és szó nélkül átengedtek a könyvtárba, ahol harmadik-negyedik órában Kardosnak segítettem könyveket szanálni. A Szent Johannában az ünnepek előtt mindig nagy hangsúlyt fektetnek a jótékonykodásra és adakozásra, idén a pénzgyűjtés mellett például a könyvtári könyvek közül válogattuk ki azokat a példányokat, amiket az iskola felajánlott gyermekkórházaknak és árvaházaknak. - Tüskevár?- guggoltam az egyik könyvespolc előtt, miközben azon tűnődtem, vajon mekkorát fog roppanni a térdem, ha húsz perc után végül felállók. Kardos biccentett, úgyhogy kivettem Fekete István művét, és odaadtam Karcsinak, aki a „rendszerező” szerepét vállalta magára. - Hű. De imádom - simította meg Kata egy Böszörményi könyv borítóját, mire elkaptam a fejem, és úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Semmiképp nem akartam elárulni magam, hiszen Gábor tőlem kért tanácsot, hogy mit vegyen Katának karácsonyra, és én pont Böszörményi Gyula köteteket javasoltam, mivel tudom, hogy Kata kedvenc írója. A könyvtárban egyébként önkéntes alapon ment a szelektálás, bárki jöhetett, akinek volt kedve. Így történt, hogy öten is megjelentünk. Na, igen. A Szent Johanna könyvtárát a diákok csak akkor látogatják, amikor nagyon muszáj, plusz Cortezéknek hála az olvasókör idén megtelt, csak sajnos inkább a jó társaság motiválta a diákokat, nem pedig az olvasás szeretete. Ebédszünetben megint szállingózni kezdett a hó, aminek mindenki baromira örült, mert ebből a legtöbben arra következtettek, hogy összejön a fehér karácsony. Kár, hogy nem hallgattak meg, pedig jó lett volna, ugyanis meteorológiai protekcióval biztosan tudom, hogy szerda-csütörtökön enyhülés várható, és nemhogy havazni nem fog, de az eddig leesett hó is elolvad majd. Mindegy, majd meglátják. „Úgysem bírtok magatokkal” elv alapján az utolsó óráról valamennyi osztályt elengedték a szaktanárok, egyedül a 9/b-sek szívták meg, mert szegényeknek Gondossal volt órájuk. A kémiatanárnőt a kémcsöveken kívül semmi nem hatja meg, úgyhogy neki feltett szándékában állt megtartani az órát, a többi diák pedig jókedvűen özönlött ki az épületből. A mi csapatunk a suli előtt ácsorgott és beszélgetett, miközben a fiúk már le akarták csapni Zsoltit, mivel nem hagyta abba a Jingle Bells dúdolását. Mivel elég hangosak és élénkek voltunk, a portás kijött, és megkért minket, hogy boldogítsuk talán anyukánkat (nem teljesen így mondta, de a lényeg végül is ez volt), és miután Ricsi beszólt, Zsolti pedig költött egy dalt, amit el is énekelt neki („portás bácsi ideges, ideges, megnyugszik, ha leverem, leverem”),

ideje volt nagyon gyorsan elhagyni a suli területét. © Egyébként még este, fogmosás közben is elröhögtem magam ezen a „költeményen”. A délután hátralévő részét Ricsivel, Virággal és Cortezzel töltöttem, és elmentünk a Normafához, mert Virág meg akarta nézni a síelőket. Spontán ötlet volt, de tök jól sikerült, ráadásul a szállingózó havazásban vettünk forró teát, és sétálva beszélgettünk, meg nevettünk Virágon, aki kétméterenként felkiáltott, hogy „érintetlen hó!!!”, hanyatt vágta magát, és hóangyalkát csinált. Én meg egy halom fényképet. © Jingle Bells: 5/1 - Jingle bells, jingle bells, jingle all the way....” Ááá. Zsolti ezért még kapni fog. Könyvtári könyvek: 5/5* - örülök, hogy részt vehettem a válogatásban, tudom, hogy jó helyre kerülnek a kötetek, és valakiknek sok boldog pillanatot szereznek majd. Facebook: 5/2 - csak egy pillanatra néztem be este, és visszapörgetve a falat, riadtan láttam, hogy délután mennyien voltak online. Az osztálytársaimon kívül minden más „ismerősöm” (tehát akik valamién bejelöltek) a gépe előtt töltötte az időt. De miért? Esett a hó, nincs tanulnivaló, mindjárt téli szünet, amikor úgyis csak netezni fognak. Miért nem mentek együtt valahová??? Korizni,szánkózni vagy csak sétálni... Én ezt nem értem. Jobb lájkolgatni? Kötve hiszem. Cortez: 5/1 - holnap jön utoljára suliba ebben az évben. Ez a tudat egy kicsit deprimál, és már a gondolattól is rosszul vagyok, de erős leszek, hogy ne lássa rajtam. Vagy mi. Délutáni fényképek: 5/5*** - Cortez a hóesésben, lazán, zsebre dugott kézzel áll, sötét, szinte fekete hajában elolvadnak a hópelyhek, Ricsi Virágot ölelgeti, Virág fetreng a hóban, Cortez és én nevetünk... Egy kép négyünkről, amin Ricsi gyanakodva mered a kamerába (félt, hogy elfut a tag, akit megkértünk, hogy fotózzon le minket), művészi fotó egy hóborította fáról, ugyanez a fa, ahogy Virág átöleli... Tök jól sikerültek. © December 20., kedd Reggel kinyitottam a szemem, és félálomban a telefonomért nyúltam, majd hunyorogva megnyomtam, és a kijelzőre meredtem, hogy megnyissam az sms-t, amire ébredtem. Reméltem, hogy Corteztől jött. Persze nem vártam el, hogy emlékezzen arra, ma egy éve járunk, de azért titkon bíztam abban, hogy ezzel indul a napom. Mi nem tartjuk a „fordulókat” meg ilyesmiket, de azért mégis. Tavaly ilyenkor, december 20-án volt az a nap, amikortól „hivatalosan” kapcsolatban vagyunk. Csalódottan meredtem a kijelzőre, ugyanis Kinga írt, hogy feltétlenül beszélnie kell velem. Visszaírtam, hogy rendben, találkozunk a suli előtt (mint mindennap), aztán kócosán felültem az ágyamban. Nem, nem baj, semmi pánik, Cortez majd azért biztos megemlíti, ha találkozunk. Az évfordulós nap miatt mindenképp „csini” akartam lenni, úgyhogy vagy négyszer átöltöztem, mire elfogadható látványt nyújtott a tükörképem. Vastag pamutharisnya, szoknya, csizma, kötött, térd fölöttig érő pulóver és színes sál, hogy ne legyen annyira konzervatív a szerkóm. Halvány smink, és már indulhattam is. A kapu előtt ott állt a sötétkék kocsi, én pedig hevesen dobogó szívvel szálltam be. - Szia - hajoltam Cortezhez mosolyogva. - Szia - suttogta a szemembe nézve, és megcsókolt, mire a gyomromban lévő lepkéim fele kinyúlt. - Mi újság? - kérdezte lazán, miközben elindultunk. - Ööö... Semmi - ráztam meg a fejem összeráncolt szemöldökkel. Elfelejtette? Nyilván. Szótlanul utaztunk, Cortez bekanyarodott Ricsiék utcájába, én pedig csalódottan rágtam a szám szélét. A suli előtt Kinga már várt rám, és azonnal neki is kezdett. - Itt van egy nyomtatott papír a téli szünetről - nyomott a kezembe egy lapot, én pedig kérdőn néztem rá. - Mi ez? -A programod - közölte szárazon. Elolvastam a sorokat, és „boldogan” konstatáltam, hogy az egész téli szünetben magával akar rángatni mindenféle jótékonysági programra. - Kinga, a téli szünetben nem igazán érek rá. - Ó, elnézést, amiért szándékozom megzavarni a „vérciki zenéket hallgatva sírok Cortez után egész álló nap” programodat. Igazad van, én voltam a hülye... - Nem, nem erről van szó. Jönnek Kanadából a nagyszüleim, és Justine is meglátogat. - Ohó - lépett oda hozzánk Zsolti. - Csini francia lányt várunk? - Te nem! - emeltem fel a mutatóujjam fenyegetően. - Renáta! A délelőttökről van szó, Justine meg fogja érteni, és nem hal bele, ha két-három órára egyedül marad - förmedt rám Kinga. - Nem marad egyedül - szólt bele Zsolti. - Majd én vigyázok rá. Nem hagyhatom, hogy magányosan bolyongjon a nagyvárosban...

- Zsolti, Párizsból jön, nem hiszem, hogy megrémíti bármi is. Egyébként pedig ha én megyek valahová, Justine jön velem - jelentettem ki határozottan. - Nagyszerű. Több ember, több segítség - biccentett Kinga elismerően. - írj fel engem is - legyintett Zsolti. - Önkéntesként szeretnél ételt osztani? - szaladt fel Kinga szemöldöke. - Ja. A lányok bírják az érzékeny srácokat - röhögött Zsolti jóízűen, Kinga pedig unottan nézett rá, aztán a fejét csóválva felírta. Hogy ebből mi lesz? Kinga az egész téli szünetemet betáblázta, minden délelőtt megyünk valahová jótékonykodni. Mindegy, úgysem terveztem semmit Cortez nélkül. Apropó, Cortez. Semmi, de semmi jelét nem adta annak, hogy ez a nap bármit is jelentene neki. Egész nap Ricsivel dumált meg a többiektől búcsúzkodott, én pedig ügyeltem arra, hogy amikor felém pillant, mosolyogjak. Nem ment könnyen, de sikerült. Mondjuk, amikor ebédszünetben a pádon ülve fagyoskodtam és a kezemben lévő pohár forrócsokiba meredtem, szinte elbőgtem magam, ugyanis a sulirádióból felcsendült a Keane Somewhere Only We Know című dala. Az emlékek feltörtek bennem, és kerestem Cortez tekintetét, hátha összenézünk. Cortez éppen Dave-vel beszélgetett arról, hogy hoz neki valami kütyüt, ami Amerikában ma jelent meg, és ha Cortez megveszi neki, akkor megspórolja a futárpénzt vagy mi. A szám szólt a hangszórókból, én pedig lehunyva a szemem, visszagondoltam az egy évvel ezelőtti napra. Hasonlóan jól indult, mint a mai. Pff. A kilencedikesek az aulát díszítették, Máday ordítva követelte, hogy jelentkezzen az a diák/diákok, akik Mikulás-sapkát tettek a Jeanne d’Arc szobor fejére (©), Kinga és Vladár lezárták az adománygyűjtést, és a titkárságra mentek összeszámolni a pénzt, a többi diák pedig lassan elhagyta a suli épületét. Laza nap volt, a szünet előtti utolsó mindig ilyen. Cortez hazavitt, aztán, mikor leállította a motort, jöhetett a búcsúnk. - Nem jössz be egy kicsit? - kérdeztem a könnyeimmel küszködve. - Mennem kell pakolni. - Ó, oké - biccentettem. - Akkor.... - Este még beszélünk - hajolt oda hozzám, hogy megcsókoljon. - Persze. Mikor kiszálltam a kocsiból, nem mentem be rögtön a házba, csak álltam az úton, és a sálamat a szám elé fogva figyeltem, ahogyan elhalad az autó, majd kikanyarodik az utcából. Évforduló. Búcsú. Találkozunk jövőre. Mi ez? Valami vicc? Oké, megértem, hogy ideges meg pakolnia kell, meg hogy egy elég kemény beszélgetés vár rá a szüleivel, de azért hahó! Én lennék az. A barátnője. Nem amolyan „zokogva egymás nyakába borulva köszönünk el" búcsúra gondoltam, de azért ennél kicsit romantikusabbra. Minimálisan. Valamennyire. „Este beszélünk.” Ja, alig várom. Pff. Bementem a házba, és totál érteden fejet vágtam a délután hátralévő részében. A vacsorámat sem bírtam megenni, és nem feltétlenül azért, mert rossz volt. Egyszerűen nem volt étvágyam, úgy éreztem, hogy ez így nem jó. Ennek más forgatókönyv szerint kellett volna alakulnia. Például, hogy Cortez áthív magához, és amíg pakolászik, legalább együtt vagyunk. Aztán, mondjuk, beszélgetünk egy csomót, majd valamikor, későn hazahoz. Ő mosolyog, én sírok, mondom, hogy nagyon fog hiányozni, ő meg, hogy mindennap hívni fog... Cortez elmegy, én összezuhanok, és a legszebb Beatles-számokat hallgatva álomba sírom magam. Na, ez így normális lenne. De elhajt és odaszól, hogy este még beszélünk? Szörnyen romantikus. Este fél tizenkettőkor pedig még mindig nem hívott. Hiába vártam, egyszerűen nem szólalt meg a telefonom. Azon gondolkoztam, hogy mégis mennyi cuccot csomagol be? A házukat? Vagy mi tart ennyi ideig? Amikor már vagy félórája szuggeráltam a kezemben tartott mobilomat és könyörögtem neki, hogy „zenéljen mááár”, rá kellett döbbennem, hogy egy év elmúltával Corteznek úgy tűnik, már nem fontos, hogy elutazik, és ezt normálisan éljük meg. Persze ez évente kétszer megtörténik, de én nem akarom, hogy természetes legyen. Azt akarom, hogy ugyanúgy köszönjünk el, mint, mondjuk, tavaly. A szememet törölgetve félredobtam a telefonom, és abban a pillanatban megszólalt a Basket Case. Azonnal utánakaptam és felvettem. - Ébren vagy még? - kérdezte. - Persze - feleltem halkan, szinte suttogva. - És nem vagy álmos? - Nem. Kizárt, hogy el tudok aludni. Ahhoz túl ideges vagyok - motyogtam, arra célozgatva, hogy amúgy az idegességem oka kizárólag ő. Cortez elnevette magát, mire felszaladt a szemöldököm. - Akkor talán engedj be - mondta, nekem pedig a torkomba ugrott a szívem. Fojtott vigyorral nyitottam ki a szobaajtóm, majd lábujjhegyre állva lesettenkedtem a lépcsőn, és összeszorított fogakkal forgattam el a kulcsot a zárban, olyan halkan, ahogy csak tudtam. Az egész házban

néma csend volt, és miközben Cortez belépett, ledobva a kapucniját a fejéről, magamban imádkoztam, hogy apu ne most induljon pótvacsora-túrára. - Pszt - suttogtam, a szám elé téve a mutatóujjam. - Mit csinálsz itt? - Mondtam, hogy este beszélünk még - felelte hihetetlenül szép mosollyal. - Azt hittem, hívni fogsz... - nevettem el magam halkan. - Szerinted elmennék így? - Nem tudom. Lehet - feleltem sértődötten. - Elég szórakoztató volt, hogy egész nap milyen fejet vágtál - közölte. - Mi? Nem vágtam semmilyen fejet - hadakoztam. - Aha. Láttam - ragadta meg a karom, és magához húzva megcsókolt úgy, hogy beleszédültem. - Nem felejtettem el - suttogta a fülembe, én pedig megkönnyebbülten lehunytam a szemem, és a vállába temettem az arcom. - Hagytad, hogy egész nap haragudjak ezért? - kérdeztem hitetlenül. - Ja - bólintott, mintha ez olyan természetes lenne. - Miért? - néztem a szemébe, de Cortez csak mosolygott. - Még mindig hülyét tudsz csinálni belőlem. - Még mindig hagyod - felelte. Ott a pont. Ez igaz. - Khm... khm... - jött mögülünk egy hang, ami egyértelműen a lebukásunkat jelentette, úgyhogy a lépcső mellett állva mindketten odakaptuk a fejünket. Anyu álmosan meredt ránk, fáradt arcát a kültéri égők ablakon át beszűrődő fénye világította meg. - Kifelé vagy befelé? - ásította. - Ööö... Befelé - dünnyögtem zavartan. - Nem tudtunk elköszönni, Cortez pedig holnap utazik... - kezdtem magyarázkodni. - Nem bánom, de holnap reggel iskolába mész! - Persze - bólogattam vadul. - És apád ne tudjon róla - tette hozzá anyu engedékenyen, azzal megfordult, és ott hagyott minket. Kérdőn néztünk össze, aztán gyorsan, amilyen halkan csak tudtunk, felmentünk a szobámba. Wow. Überjófejség anyutól. © Cortez leült az egyik babzsák fotelemre, én pedig hezitáltam kicsit, végül lehuppantam a másikra. - Mikor kell indulnod a reptérre? - suttogtam, és az olvasólámpám fényében figyeltem Cortez arcát. - Fél hatkor - válaszolta. A Casiómra néztem, ami azt mutatta, hogy fél tizenkettő múlt. - Fáradt leszel. - Előfordul. - Itt maradsz addig? - kérdeztem félénken, mire Cortez óvatosan elmosolyodott. - Persze. Hű. Búcsút akartam? Megkaptam. © És... Volt rá engedélyünk. Éljen az ünnepek előtti engedékenység. © A mai nap: 5/5*** - (L) (L) (L) December 21., szerda Egy szemhunyásnyit sem aludtam egész éjjel, és tegnap reggel hét óta ébren vagyok, ha jól számolom, harminckilenc órája. OMG! Ez már majdnem veszélyes. De megérte. Nagyon is. Cortez egész éjjel nálam volt, ami egyben volt szörnyen izgi (apu, ugye, nem tudott róla) és kimondhatatlanul megnyugtató. Rengeteget beszélgettünk, aztán volt egy holtpontom valamikor fél négy körül, amikor úgy éreztem, nem bírom tovább, és egy kicsit lehunytam a szemem. De aztán megijedtem, hogy ha elalszom, akkor úgy megy el, hogy nem tudok elköszönni tőle, ettől a gondolattól pedig azonnal felébredtem, és megpróbáltam elnyomni az ásítást. Cortez a hajamat simogatta, én pedig hanyatt fekve, az ölébe hajtott fejjel néztem fel rá, és igyekeztem megőrizni a pillanatot, hogy ebből merítsek majd erőt a téli szünetben, amikor nem lesz velem. Ha fel kéne sorolnom életem legmeghatározóbb emlékeit, akkor az egyik ez volt. Hogy Cortez éjjel megjelenik nálam, és az indulásáig ott van velem. Reggel fél hatkor még sötét volt, de ettől még indulnia kellett, hogy hazamenjen, mielőtt kiviszik a reptérre. Fáradtan feltápászkodtam, óvatosan kinyitottam a szobaajtót, és kilestem, hogy tiszta-e a levegő. Egész éjszaka lopakodnunk kellett apu miatt (a konyhába, üdítőért, a fürdőszobába...), úgyhogy már egész jól belejöttünk a settenkedésbe, és szerencsére minden gond nélkül leértünk a bejárati ajtóhoz. -Jó utat - suttogtam két csók között ©, Cortez pedig hátrálva kilépett az ajtón, és mosolyogva bólintott. - Hívlak, ha megérkeztem.

- Vigyázz magadra - néztem rá szomorúan, és minden mindegy alapon még kimentem utána, hogy utoljára megölelhessem. - Te is - mondta alig hallhatóan. - És sok sikert. Remélem, minden rendben lesz - tettem hozzá, egy pillanatig sem felejtve el azt, hogy mi vár rá. Cortez a hajamba túrva még egyszer megcsókolt, aztán már tényleg indulnia kellett. Mély sóhajjal néztem utána. És elment. © Visszamentem a házba, és bár a hajnali fagyos levegőtől kissé felébredtem, a fűtés hamar elnyomott, úgyhogy bágyadtan, félálomban ültem az étkezőasztalnál, és azt számolgattam, hogy hány óra múlva látom újra Cortezt. Gazdag tanárnő büszke lett volna rám, virrasztás után is ment a fejmatek. A suliba gond nélkül beértem, összesen csak egyszer aludtam el útközben, de akkor Ricsi elkapott. - tíúú, tiszta fáradt vagy - fürkészett Virág. Cortez nélkül hárman gyalogoltunk le a budai dombon a reggeli hidegben. - Nem aludtam semmit — feleltem ásítva. - Nem mondod! - lökött oldalba Ricsi röhögve. Aha. Szóval a fiúk is pletykálnak. Jó tudni. Az osztálykarácsony jól sikerült, mondjuk, a felére nem emlékszem, mert időnként egy-egy pislogásom több mint tíz percig tartott. A nagy röhögésekre kaptam fel a fejem, amikor Zsolti Karcsi fejét csapkodta egy virgáccsal, vagy amikor Kinga dühében ráborította Andrisra a teremben lévő karácsonyfát, amiért a rocker felidegesítette. Jacques sütije fogyott a legjobban, a többivel inkább dobálóztak Robiék, Haller pedig kissé megrökönyödve kérdezte, hogy nincs-e kedvünk karácsonyi zenéket hallgatni. Macu MacBookjából Linkin Park, Slipknot, Offspring és Breaking Benjamin szólt felváltva, így igazán „ünnepi” volt a hangulat. Kata, Karcsi és Flóra a mi termünkben „osztálykarácsonyozott”, ők hárman úgy ítélték meg, sokkal közelebb állnak hozzánk, mint a saját társaikhoz, mi pedig szívesen láttuk őket. Aztán egy idő után a hangulat a tetőfokára hágott, amikor Zsolti és Ricsi átmentek az a-sokhoz „körülnézni”, és lenyúlták tőlük a karácsonyfa alakú tortájukat. - Gyerekek, biztos, hogy ezt nekünk adták? - ráncolta a szemöldökét az ofő. - Persze. Sok szeretettel - bólogatott Zsolti, aztán kitört belőle a röhögés. Közben Andris és Robi Virágot szadizták, úgyhogy ők a teremben kergetőztek. Ekkor dőlt el másodszorra a karácsonyfánk. A zene üvöltött, én félálomban meredtem magam elé, Kinga a padján ült, Dave pedig a háta mögé állva átölelte, Virágék futkostak, Kata Gáborral beszélgetett, Jacques az a-sok tortáját tanulmányozta, Ricsi és Zsolti pedig focizni kezdtek Karcsi táskájával. - Hagyjátok már - ásítottam vörös szemekkel, de azt hiszem, meg sem hallották. - Mi folyik itt? — lépett be a termünkbe Máday. - Máday néni, boldog karácsonyt! - üdvözölte Zsolti lelkesen az igazgatóhelyettest, aztán körbenézett, hogy mit adhatna neki. Végül megállapodott a tekintete a tanári asztalon lévő karácsonyfán (?), odalépett, majd két karral átölelve megemelte, és Máday felé igyekezett vele. - Nagy Zsolt, mit művelsz? - kérdezte Máday megrökönyödve, és hátrálni kezdett. - Kifejezem a szeretetemet. Tessék. Ez az öné! - nyújtogatta a fát, ami mögül alig látszott ki. - Nagy Zsolt, hagyjál már békén! - motyogta Máday értetlenül, aztán sarkon fordult és elsietett. Zsolti nem hagyta ennyiben, utánaeredt a fával együtt, amiről minden lépésnél lehullott egy halom dísz. - Máday néni, itt hagyta a fáját! A kutyafáját. Muhahaha - üldözte tovább az igazgatóhelyettest, akinek végül az irodájába került a karácsonyfánk. © A suliboxok réseibe bedugott szórólap szerint a ma esti buli témája „White party", megjelenés szigorúan fehérben. Nagyszerű. Úgy gondoltam, hogy hazaérve legalább másfél órát alszom, mielőtt visszamegyek a suliba, de Virág átjött hozzám, és hiába volt olyan csábító az ágyam, párnákkal és takaróval, ami puha, és... Nem. Virág sokkal fontosabb, mint egy kis pihenés, úgyhogy együtt készültünk az estére, és hogy biztosan ne aludjak el, időnként kinyitottam az ablakom, és öt percre kidugtam a fejem. Hatásos módszer, Bear Grylls is tanulhatna tőlem. Este hatig a létező összes holtponton túlestem, amikor tetőtől talpig fehérbe öltözve (kordszoknya, harisnya, garbó, kardigán és hótaposó csizma) visszaindultunk a suliba. Virág nagyon csini volt, bakancsot és hosszú, kötött ruhát vett fel, tele volt fehér ki-egészítőkkel, karkötők csilingeltek rajta, a hajába pedig fehér virágokat tűzött. Ha nem kezdett volna elolvadni a hó, a suli környékén lévő Szent Johanná-sok simán beleolvadtak volna a környezetbe, ugyanis mindenki fehérben volt, de így inkább az okozott bosszúságot, hogy a sár felcsapott a ruhákra, ezért mindenki koszosán érkezett. Pech. A tesiterem bejáratánál Gábor és Jacques, a két stúdiós ellenőrizte az érkezők megfelelő öltözetét. - Mehettek. Jó szórakozást - mosolygott Gábor.

- Koszi - bólintottam ásítva. - Kata már bent van? - Nem, ő az alternatív bulin van. A Black partyn - felelte. - A min? - ráncoltam a szemöldököm, mert túl fáradt voltam ahhoz, hogy ezt így elsőre megértsem. - Azt mondta, nem vesz fel még egyszer fehéret. Úgyhogy feketében jött. - Ó, és nem mehetett be? - szomorkodtam. - Nem, Máday figyel minket, hogy kiket engedünk be. - És hol van ez a másik buli? - érdeklődtem. - Az aulában. - De most nem láttam ott senkit. - Hát, Kata az egyedüli résztvevője. Talán a mosdóban volt, amikor jöttetek. - Aha. Értem - motyogtam erőtlenül. Amúgy az aulában lévő ellenpartinak végül három résztvevője lett, a gót Katán kívül a rockerek is bojkottálták a fehér bulit (együtteses, fekete, kapucnis pulcsiban érkeztek), így ők ott maradtak a büfénél, és a telefonjukban lévő zenelejátszón hallgattak mindenféle fura, hörgős zenét. A többi diák viszont fehérben volt és a tornateremben szórakozott. A lelátó harmadik során ült a mi csapatunk, én Virág vállára hajtottam a fejem, és álmosan néztem a többieket, akik megállás nélkül röhögtek és hülyültek. Gáborék karácsonyi punk-rock feldolgozásokat játszottak, a diákok pedig a tánctéren ugráltak az ütemre. A lámpák megvilágították a tömeget, a fehér ruhák pedig kékes színre váltottak, aminek a táncolok megörültek, és mindenki feltartott kézzel „húúú”-zott. Ricsi fehér ingben ücsörgött, és azt játszotta, hogy a gyomra és az álla közé beszorítja a félliteres kólát. Ami egyszer kicsúszott, így végigborult rajta. Erre ő hirtelen felpattanva végiglocsolta a társaságunkat. Kinga dermedten meredt először rá, aztán pedig a hófehér pulóverére, ami csupa pecsét lett. Innentől kezdve volt a White party, meg a mi kólafoltos társaságunk. A kilenc/a-s lányok folyamatosan Gáborékhoz járkáltak, és a színpad szélén óbégattak, hogy adjanak már valami „táncolható” zenét, mondjuk, valami DJ-től, de Jacques és Gábor csak a fejüket rázták, aztán benyomták a MCR-féle All I Want For Christmas.. Kittiék fintorogva hisztiztek, Edináék pedig az alattunk lévő sorban ücsörögtek unottan, és a „felhozatalt” nézték, de azt hiszem, már nincs a suliban olyan fiú, akire az a-s lányok rászállhatnának, így ők jogosan várják a ballagást. Nekik élmény lesz a fősuli. Csupa új fiú. © - Mi van veled, Ren? - lökött oldalba Ricsi, amikor elaludtam egy pillanatra. - Hiányzik Cortez - suttogtam szomorúan, arra gondolva, hogy nagyon messze van még a január. Túl messze. Hazaérve semmi másra nem vágytam, csak hogy aludjak. Fogat mostam, és erőtlenül bezuhantam az ágyamba azzal a szándékkal, hogy nem kelek fel legalább két napig. Éjjel egykor azonban felpattant a szemem, és a Basket Case- meghallva ösztönösen felültem, kinyitottam a telefonom, és a fülemhez emeltem. - Szia - köszöntem rekedten. - Felébresztettelek? - kérdezte Cortez. - Á, nem aludtam - füllentettem. - Megérkeztél? - Aha - felelte, de nem tetszett a hangsúlya. - Minden oké? - Ne ijedj meg - kezdte, nekem pedig azonnal felszökött a pulzusom. - De indulok vissza. Áttetettem a repjegyem. Pénteken reggelre ott vagyok. - Mi? - túrtam a hajamba idegesen. - Mi történt? - Semmi fontos. - De... balhé volt? - Ja - felelte, én pedig lehunytam a szemem. A francba. - És biztos, hogy ilyen hamar visszajössz? Nem lehet megbeszélni? Vagy valami...? - próbálkoztam. - Reni, pénteken találkozunk - mondta, ami egyébként nagyszerű hír lett volna, ha nem tudom, milyen áron jön előbb haza. így viszont annyira nem dobott fel a dolog, sokkal jobban örültem volna, ha Cortez nem vész össze a szüleivel, a jelek szerint alaposan. - Oké, értem. Tudok valamit segíteni? - kérdeztem, de éreztem, hogy ez most így elég halvány. Mit tudnék én segíteni? Egy másik kontinensen van egy balhé közepén, tőlem messze, tök egyedül. © - Nem, nem hinném - nevette el magát, és talán már azzal is segítettem egy kicsit, hogy megnevettettem. Csepp a tengerben. De néha számít. - Nagyon ideges vagy? - kérdeztem némi hatásszünet után, mert úgy hallottam a hangján. - Aha - felelte őszintén. - Skype? - jutott eszembe hirtelen. - Nem, inkább aludj. Éjszaka van.

- Nem számít. Nem vagyok fáradt. Sem álmos. Látni szeretnélek - erősködtem. - Pénteken, oké? Most viszont aludj. - De te megleszel? - kérdeztem suttogva, és éreztem, hogy az idegességtől megremeg a gyomrom. - Meg. Persze. - Nagyon sajnálom. - Tudom. És kösz. - Hé! - csillant fel a szemem. - Kimenjek eléd a reptérre? - Nem kell. - De, de... várj. Kimegyek. Táblával - mondtam, remélve, hogy ezzel a lehetetlen ötlettel elterelem a figyelmét. Sikerült, ugyanis Cortez hitetlenül felnevetett. - Inkább ne. - Miért? Figyelj, csak megemlítem a többieknek, és kimegyünk eléd, amikor pedig kijössz az ajtón, üdvrivalgásban törünk ki, fotózunk meg tapsolunk... - ecseteltem a tervem. - Nem lenne kínos... - mondta, aztán sóhajtva hozzátette. - Miért nem alszol még? - Mert... - tűnődtem. - Nem akarok aludni, amikor valami bajod van. Mert akkor nekem is van. És ha mindkettőnknek baja van, akkor inkább beszéljünk. - így gondolod? - Persze - vágtam rá gondolkodás nélkül. - Bekapcsoltam a gépem... - célozgattam, miközben a babzsák fotelembe ülve az ölembe húztam a notebookom. - Jó, de max félóra. - Persze, persze - nevettem fel, és beléptem a skype-ra. Cortez: 5/1* - uh. Fogalmam sincs, mi történt, de az tuti, hogy most szüksége van rám. White party: 5/5 - jópofa volt. © Black party: 5/4 - a háromfős ellenbuli az aulában kissé furára sikerült, de hát vannak, akik nem vesznek fel fehéret... Téli szünet: 5/? - na, ilyen még nem volt. Ez érdekesen indul. Ajándék: 5/1* - Cortez itthon karácsonyozik??? Te jó ég, apuval holnap el kell vitetnem magam ajándékot venni. Azt hittem, van még időm... Hát, így nincs. Nemalvás: 5/2 - nem kifejezetten érdekel. Majd kialszom magam, ha Cortez rendben van. Addig nem számít. Skype: 5/5* - Cortez hív. Mennem kell. December 23., péntek Kicsit zsúfolt lett minden. Tegnap a nagyiék megérkeztek Kanadából, jövő héten várom Justine-t, de ami a legfontosabb, ma reggel megjött Cortez. Jó, persze nem mentünk ki a reptérre transzparensekkel, azt csak azért mondtam, hogy felvidítsam (élete végéig égne egy ilyentől, szóval megkíméltem), viszont korán reggel már átsiettem hozzá, és amíg a nagypapája kiment érte a reptérre, én ott maradtam náluk a nagymamájával. Azért nem tartottam vele, mert biztos voltam benne, hogy útközben beszélniük kell erről-arról, aminél nekem nem feltétlenül kell jelen lennem. Úgyhogy maradtam a nagymamájával, és kissé feszülten várakoztunk, én meg ötödszörre nyomtam ki a telefonomat, Kinga ugyanis folyamatosan hívogatott. - Bocsánat, de fel kell vennem - szabadkoztam, amikor már szinte megállás nélkül rezgett a mobilom. Úgy tűnt, Kinga ráragadt az újrahívás gombra. - Kinga, most nem igazán... - vettem fel a telefont, de szokás szerint félbeszakított. - Renáta! Itt állok a Madarász utcai gyermekkórháznál, egy rénszarvasjelmez felében! Hol vagy? Te vagy a hátsó fele a jelmeznek! - Mi van? — döbbentem le. - Rajta van a listán, amit adtam neked! Hol vagy? Az úton? Eltévedtél? - Kinga, bocsánat, de Corteznél vagyok. Mindjárt hazaér - dörzsöltem meg a homlokom idegesen. - Mi? Miért jönne haza? Most ment el. - Összeveszett a szüleivel. - Nézd, én mindent megértek, csak nem érdekel. Egy órád van, hogy ideérj! - közölte dühösen. - Kinga én most nem tudok menni - hőbörögtem. - Nem bírok egyedül a szarvasjelmezzel! Magam után húznám a hátsó felét. A gyerekek megrémülnek, azt hiszik, hogy béna a rénszarvas! Nem mehetek így be! - Elhiszem, és nagyon sajnálom, de...

- Renáta, megígérted! - üvöltötte el magát. - A francba - sziszegtem. - Jó, de másfél óra, lehetetlen odaérnem egy óra alatt - magyaráztam a sírógörcs határán, és meg sem várva a választ, letettem a telefont. Cortez nagymamája érdeklődve nézett, mire hadarva elmeséltem, hogy önkénteskedem Kingával a téli szünetben, ma pedig gyerekek várnak minket a kórházban. Oké, nincs olyan felnőtt, aki ettől a bejelentéstől nem döbben le meghatottan, így Cortez nagymamája azonnal elküldött, mondván, hogy „menjek csak, ez tényleg nagyon fontos”. Ahogy sietősen lépkedtem, egy autó lassított le mellettem, majd miután dudált, teljesen megállt. Megperdültem a tengelyem körül, és zakatoló szívvel néztem Cortezre, aki kipattant az anyósülésről, és hozzám sietett. Azonnal a nyakába borultam, és mélyen beszíwa az illatát; el sem hittem, hogy látom. - Ne haragudj, meg akartalak várni, de Kinga hívott, hogy én vagyok a szarvas másik fele, és most mennem kell - hadartam könnyes szemmel. - Mi van? - nézett a szemembe Cortez, aztán értetlenül elröhögte magát. - Jótékonykodás. - Hová kell menned? - kérdezte. - Valahová Pestre, csak elfelejtettem melyik metrómegálló - legyintettem. - Gyere már, elviszlek, hová akarsz metrózni? - ölelte át a vállam, én meg hiába hadakoztam, Cortez ragaszkodott hozzá. Összességében, azt hiszem, mi mind őrültek vagyunk. Én alig aludtam az elmúlt napokban, Cortez összevissza repkedett Európa és Amerika között, de a legpszichopatább mégis Kinga, aki a gyerekkórház előtt, szarvasjelmezben várt minket. Útközben Cortez nagyjából elmesélte, hogy mi történt a szüleivel. Nem túl bonyolult. Elmondta, mik a tervei, a szülei kiborultak, először Cortezt, majd engem (!!!) okoltak Cortez döntéséért, ekkor Cortez is megemelte a hangját, hogy engem sürgősen felejtsenek el, kitört a cirkusz, a szülei berágtak, Cortez pedig online áttetette a repjegyét, és szó nélkül lelépett. Miután ezt megtudtam, kábé úgy is éreztem magam, mint egy szarvas hátsó fele, úgyhogy passzolt a jelmezem a lelkiállapotomhoz. Kingával egy órát töltöttünk a gyermekosztályon szarvasként, velünk volt még egy Mikulás és két angyalka, akik szintén önkéntesként vettek részt a kórházban lévő gyerekek felvidításában, akik kénytelenek ott ünnepelni idén. Bármilyen problémája is van az embernek, átértékelődik minden, amikor a kórterembe lépve szembesül azzal, mi is a valódi gond egy ember életében. © És büszke vagyok arra, hogy ott lehettem. Visszafelé Cortez vezetett, én az anyósülésen ültem, a szarvas meg hátul, középre csúszva, és feszülten hallgatta a beszélgetésünket. Kinga abszolút nem zavartatta magát. - Most akkor steward leszel? - vette fel a fonalat azonnal. - Ja, egy légitársasághoz fogok jelentkezni - bólintott Cortez, amolyan „na, most már csak azért is” stílusban. - Akkor azért repkedtél a héten kétszer, hogy szokd? - kérdezte Kinga gúnyosan. - Igen, Kinga, edzem magam a turbulenciára - vágta rá Cortez, és a körülményektől függetlenül, mindhárman elnevettük magunkat. - Beszéltetek azóta? - érdeklődtem, visszatérve az eredeti témához, vagyis a Cortez vs. szülei balhéhoz. - Nem. Gondolom, a nagyiék hívták őket, hogy megérkeztem. Én nem. - Nem is beszélsz velük? - tátottam el a számat. - Nem - felelte egyértelműen. Kérdőn Kingára néztem, hátha ő tud valami bölcset tanácsolni vagy ilyesmi, de csak annyit mondott, hogy „őt tegyük ki Dave-nél, mert Dave anyukája maceszgombócot készít, Kinga pedig mindenképp látni akarja, hogyan kell csinálni”. Megértem, Cortez helyzetére még Kinga sem reagált, tőle szokatlan módon megtartotta a véleményét. Bölcs lány, most is bebizonyította, hogy nagyon helyén van az esze. Az őrült délelőtt után Cortez kirakott a házunknál, és ő is hazaindult, merthogy még nem is volt otthon, mióta megérkezett. - Beszélek a nagyszüleimmei, aztán hívlak - hajolt oda hozzám, és nyomott egy gyors csókot. - Oké. Sok sikert. És nagyon köszönöm, hogy elvittél. Becsaptam a kocsiajtót, és kis tudathasadással néztem utána. Még csak most volt, hogy elment. Azóta már vissza is jött. Én meg voltam szarvas. Azt hiszem, aludnom kéne egyet. Másoknak tényleg pihenéssel és feltöltődéssel telik a téli szünet? Jó nekik. Becsuktam magam mögött a bejárati ajtót, és miközben levettem a csizmám, fintorogva szagoltam bele a levegőbe. - Anyád halászlét főz - közölte apu, aki meg sem várta, hogy érdeklődjek, azonnal ismertette a helyzetet. - Hű - húztam el a számat.

- Reni, megjöttél? - kiáltotta anyu. - Kóstolni kell. Futás. Neked még nem késő. Fedezlek - suttogta apu izgatottan, aztán egy „csak a szél volt” füllentéssel elterelte anyu figyelmét, amíg felsiettem a szobámba. Persze előbb-utóbb le kellett merészkednem, de addigra már „elkészült" a „halászlé”, így nem kellett megkóstolnom. Éljen. - Mi van Cortezzel? - érdeklődött anyu, amikor felültem a konyhapultra. - Totál káosz. Nem is beszél a szüleivel - kezdtem, és nagyjából elmeséltem, amit tudok. Anyuék összeráncolt szemöldökkel hallgattak, és tényleg látszott rajtuk, hogy sajnálják Cortezt. - Mi az, hogy téged hibáztatnak a szülei? - akadt fenn apu ezen a nem elhanyagolható tényen. - Nem tudom. - Ez nekem is fura, mert Cortezt ismerve akkor sem menne amerikai egyetemre, ha nem lenne velem... Egész életében magára volt utalva, összevissza utazott egyedül, hol itt lakott, hol ott... Nem csodálom, hogy elege van, ő akkor is azt fogja csinálni, amit akar, ha a szülei soha többet nem állnak szóba vele. - Azért idővel biztosan megbékélnek - töprengett anyu. - Nem tudom, nem ismerem őket. Engem csak az érdekel, hogy Cortez jól legyen. Sajnálom, hogy ünnepek előtt történt ez az egész, nem is találkozott a barátaival, ugrott a szilvesztere... - sóhajtottam. - Talán az lenne a legjobb, ha meghívnánk a nagyszüleivel együtt karácsonyra - vetette fel anyu, mire apu bólintott, én meg döbbenten néztem rájuk. Hű. Igazán átérezhetik a problémáját, ha ilyen felajánlást tesznek. Ez azért nem semmi. - Tényleg? - csillant fel a szemem. - Persze! Ez természetes. Ha már végre itt tölti az ünnepeket, akkor, mondjuk, 26-án átjöhetnének mosolygott anyu. - Köszönöm - pislogtam meghatottan. - Egyébként is, rengeteg halászlé készült... - tette hozzá, mi pedig összenéztünk apuval. Hát, akkor boldog ételmérgezést mindenkinek! © Cortez délután átjött, és látszott rajta, hogy kissé megnyugodott. Felmentünk a szobámba, és már alig vártam, hogy elmesélje, mi történt az elmúlt órákban. - Uh - túrtam idegesen a hajamba. - A nagyszüleid is összevesztek a szüléiddé!? - Aha. Nem akartam belekeverni őket, de ragaszkodtak hozzá, hogy beleszólhassanak. - Gondolom, rémes volt. - Hát, őket féltem, nem akarom, hogy ezen stresszeljenek. - Tudom - bólogattam. - És most éppen hogy áll a dolog? - Mindenki letette mindenkinek a telefont. Merry X-mas! - vigyorodott el, én pedig megszorítottam a kezét, azt sugallva, hogy „nyugi, minden rendben lesz”. Persze közel sem vagyok ennyire erős, de nem akartam, hogy Cortez lássa rajtam a pánikot. - Mindegy - legyintett. - Ha ez jelent valamit, anyuék tökre büszkék rád, meg sajnálják a történteket. - Jelent, hidd el. - És szerintem anyu már felhívta a nagymamádat, hogy gyertek át 26-án - tettem hozzá halkan. - Klassz - nézett rám. - Halászlé? - kérdezte félve. - Aha, de ne aggódj. Az „ámerikai” kap alternatív kaját, nehogy baja essen - mondtam, mire Cortez elmosolyodott és magához húzva megcsókolt, aztán előszedte a zsebében rezgő mobilját. Hallottam, ahogyan Ricsi beleüvölt a telefonba, hogy „ember, most éppen hol a fenében vagy? Megkaptam az üzeneted, de azt hittem, szívatsz”, Cortez pedig megpróbálta elmagyarázni neki, hogy „nem kamuzott”, tényleg visszajött. - Oké, Ricsi összeszedi Virágot, aztán átjönnek. - Ide? - kérdeztem vigyorogva - Aha, persze - bólintott Cortez. De jóó. Nem, ha valaki előre elmondja, hogy ilyen téli szünetem lesz, akkor sem hiszem el. Cortez velem van, áll a bál a szüleivel, Virág és Ricsi átjönnek, a kanadai nagyszüleim az időeltolódás miatt kiütődtek, Justine a jövő héten érkezik, Kinga beőrült, mindenki más a Facebookon lóg, csoportos álmatlanságban szenvedünk, január első hetében mindannyian nyelvvizsgázunk (felsőfokú francia szóbeli), nyakunkon a félév, és anyu ötliteres halászlévé is ránk vár. Mit is mondhatnék erre? Hatalmas No Comment. Cortez: 5/5 - el sem hiszem, hogy itthon van!!!

Gyermekkórház: 5/4 - kicsit megviselt, de nagyon örülök, hogy ott lehettem és ha csak egy kicsit is, de segíthettem. Nagyiék: 5/? - megértem, hogy nehéz az átállás, de ha így folytatják, akkor végig fogják aludni az ittlétüket... © Karácsony: 5/5* - még sosem töltöttem Cortezzel az ünnepeket. És 26-án nálunk lesznek. Whoa. © Halászlé: 5/2 - jaj nekünk. Cortez szülei: 5/1 - © December 31., szombat Szilveszter. © Tizedik óta nem volt Cortezzel közös szilveszterünk. De úgy általában, hihetetlen volt az egész szünet. Onnantól kezdve, hogy visszajött, minden megváltozott. Először is, Ricsi és Virág késő estig nálam bandázott, és négyesben megbeszéltük, hogy totál kilátástalan a jövőnk, merthogy Cortez magára haragította a szüleit, Ricsi passzolt, Virág Szombathelyre készül, én meg romanisztikára. Úgyhogy, miután ezt így megállapítottuk, egyszerűen kitört belőlünk a röhögés, és úgy döntöttünk, hagyjuk, hogy a világ véresen komolyan vegye ezt a témát, mi azonban inkább legyintünk már az egészre, mert felesleges szétgörcsölni magunkat, valahogy úgyis lesz, mert olyan nincs, hogy nem történik semmi. Ezután sikerült egyhuzamban nyolc teljes órát aludnom, ami után újra embernek éreztem magam: friss gondolatokkal és megújult erővel vetettem bele magam a karácsonyi készülődésbe. Segítettem anyunak főzni (a vendégek miatt rátört a süssünk és főzzünk, letöltött egy halom fura receptet a netről), elég sokat voltam a nagyiékkal (a másik nagyszüleim inkább elutaztak az ünnepekre, minthogy velünk legyenek. Bájosak.), délelőttönként Kingával járkáltam, és persze a legtöbb időt Cortezzel töltöttem, mert alig tudtam betelni a ténnyel, hogy itthon van. A karácsony jól sikerült, boldog volt a hangulat, és senki nem figyelt arra, hogy a levegőben baljósan ott lóg a „Cortez itt van” dolognak a miértje. A szüleivel teljesen megszakadt a kapcsolata, és bár Cortez nem egy közvetlen srác, sőt a problémáit soha, senkivel nem osztja meg, de így, hogy Ricsi, Virág és Kinga tudott a dologról, hamar ott tartottunk, hogy Dave és Zsolti is megneszelték, aztán már Macu is, Virág kikotyogta a rockereknek, akik felhívták Gábort, így tudta meg Jacques is. Mindenki tök normálisan állt a dologhoz, meg tényleg, ki-ki a saját stílusában, de felajánlotta a segítségét, amire persze Corteznek nem volt szüksége, de a szándék a fontos. Igazából engem is meglepett, hogy egyetlen ember volt, akivel erről a témáról hajlandó volt szót váltani, és nem a balhés ötös tagja. Hanem Jacques. Aki konkrétan ráakadt Cortezre, és mindenáron „beszélgetni” szeretett volna vele meg megtudni, hogy „mit gondol”. Cortez egy ideig megpróbálta megmagyarázni neki, hogy ők nem „barátnők”, és nem fog az érzéseiről beszélni, de Jacques elég kitartó volt, ezért Cortez megszánta, és elmesélte neki, hogy mi a „szitu”. Jacques pontosan tudta, hogy ez milyen, mindannyiunk közül egyedül ő érezte át Cortez problémáját százszázalékosan, úgyhogy végül jól sült el a dolog, mert egy csomót beszélgettek. A kitagadott és az exkitagadott. © Karácsonykor tök sokan voltunk nálunk, jó volt, hogy Cortezzel végre közösen tölthettem az ünnepeket, mert a kapcsolatunkból talán ez az egy dolog hiányozott mindig is. Semmi extra, csak valahogy vágytam rá, hogy amíg kint fagyok repkednek, sötét van, és a lámpák fényében csillog a vizes, fagyott aszfalt, addig mi a melegben béna karácsonyi filmeket nézzünk és mindenfélét összekajáljunk, ami karácsonykor egyszerűen kötelező. Cortez nem kérte, de én szándékosan kilőttem minden olyan filmet, ami New Yorkban játszódik, és mivel nem vagyok nagy mozis, féltem, hogy az amerikai filmekben a jelenetek váltásával akár városokat is ugorhatnak, így végül spanyol, francia és kanadai karácsonyi filmeket bámultunk, amik annyira rosszak voltak, hogy könnyezve röhögtem végig, miközben Cortez szétoltott, hogy soha többet nem engedi, hogy én válasszak filmeket. © Justine megérkezéséig Ricsi, Virág és Cortez amúgy is mindig nálunk lógott, de a francia barátnőm jelenléte felcsigázta Zsolti érdeklődését, így ő is csatlakozott hozzánk. Kingával a délelőttöket töltöttem, tehát vele és Dave-vel is napi kapcsolatban álltam, velük meg jött Macu is. Cortezre, ugye, rászállt Jacques, így Gábor, Kata és Flóra is sokat voltak velünk. Tulajdonképpen azt kell hogy mondjam, még soha nem töltöttük ennyien együtt a téli szünetet, mindig szétszéledtünk, ahogy Cortez elutazott. És most itthon volt, a társaság pedig összejött, jobban, mint eddig bármikor. Cortez a központi figura, ez soha nem is volt kérdés, most azonban totálisan bebizonyosodott. Justine szuperjól érezte magát velünk, abszolút beilleszkedett, és amikor nem Zsolti közeledését hárította finoman, akkor mindenkivel kedvesen és vidáman beszélgetett, ami ránk is fért, ugyanis ez volt a nyelwizsga-felkészítőnk, tekintettel arra, hogy annyira zsúfolt lett a szünet, hogy senki nem merült el mélyebben a témában... Én kétszer aludtam el a tesztkönyvvel a kezemben, de mentségemre legyen mondva, ameddig jutottam, az kitűnő volt.

Ami még nagyon fontos, legalábbis nekem az, hogy Justine azonnal megkedvelte Cortezt, akit ugyebár még nem ismert, csak hallásból. Két helyről hallott róla, tőlem és Arnoldtól (egy suliba járnak Párizsban), és soha nem tudta eldönteni, hogy melyikünknek adjon igazat, mert állítólag egészen ellentétes véleményeket kapott, ezért már nagyon kíváncsi volt. A találkozásuk pontot tett az i-re, Cortez abszolút lazán, totál természetesen viselkedett vele, csak olyan volt, amilyen lenni szokott, Justine pedig levonta a konzekvenciát. Nem lepődtem meg, mivel általában kétfajta ember van. Az egyik, aki azonnal megkedveli Cortezt és szeretne vele jóban lenni. A másik meg, aki azonnal utálja, mert tudja, nem lehetnek jóban. Az előbbiből van a több, és Justine is azonnal növelte a statisztikát. Én a karácsonynak örültem nagyon, mert hát mégiscsak ünnep olyankor jó, ha az ember barátja a közelben van, tudnak találkozni meg ilyesmi, a többieket viszont a „Cortez itthon lesz szilveszterkor, váááá” lelkesedés ragadta el, és brutál szilveszteri bulira készültek. A helyszín Zsoltiék háza (hol máshol), úgyhogy az egész Szent Johannát értesítették, rengeteg emberre számítottunk, olyanokra is, akiket hívtunk és olyanokra is, akiket nem. A buli a Facebook eseményoldalán a következő szöveggel volt meghirdetve: „Szilveszteri OMG Zsoltiéknál. Este nyolctól kidöglésig. Pacsi.” Ezt Ricsi írta, mi pedig fanyalogva figyeltük a visszajelzéseket és kommenteket. Úgy tűnt, leszünk páran. Ehh. Szerencsére nem sokan vették komolyan Zsolti felhívását, hogy „medencés buli lesz, megjelenés fürdőruhában”, mert ez csak poén volt, tekintettel arra, hogy december van, és medencéjük sincs. Sajnos azonban Andris és Robi tül sok filmet néznek, így ők, kissé elrugaszkodva a valóságtól, nekünk már pálmafás fürdősortban nyitottak ajtót. - Ti elmebetegek vagytok - közölte Kinga, és ezt köszönésnek is szánta, mert félrelökve a két rockért, a csomagokkal a konyhába indult, hogy kipakolja az üdítőket. Említettem már, hogy Zsoltiéknál az „érezzétek otthon magatokat” szó szerint értendő? Mindenki zavartalanul azt csinál, amit akar. Ajtót nyitnak, bemásznak a hűtőbe, meg úgy általában... otthon érzik magukat. Érdekes. Az érkezésünk nagy feltűnést keltett, mindenki totál odavolt azért, hogy Cortezt látja. Mivel mindenki rajta lógott, én Virág kérésére vele együtt nyaggattam DJ Macut, hogy váltson zenét. A fél szememet azért Justine-en tartottam, de miután Jacques-ék társaságában láttam, megnyugodtam. © Amúgy már fél kilenckor őrültek háza volt, addigra olyanok is megérkeztek, akiket valóban senki nem hívott. Kittiék csillámló sminkben, mindenféle trendi ruhákban parádéztak, és szerintem azt hitték, hogy egy videoklipben szerepelnek, én legalábbis nem tudtam mással magyarázni a „koktélruhás tizenöt éveseket egy házibuliban’’. Az a-s lányok szintén hozták a formájukat, magas sarkúban tipegtek a konyha és nappali között, úgy tartva a kólával töltött poharat, mintha, nem is tudom, James Bondra várnának. Hát, Mr. Bond nem volt sehol, helyette viszont egy halom diák változtatta „dühöngővé” a házat. Kinga felügyelte a fogyasztást, semmi más alkohol nem volt, csak némi pezsgő, amit éjfélre tartogatott, ugyanis azontúl, hogy Kinga absztinens, mélyen együtt érez az Országos Mentőszolgálattal, és felháborodva magyarázta, hogy azok az emberek egész éjjel részeg idiótákat mentenek. - Emberek, ez csak az év utolsó napja, holnap új kezdődik, ünnepeljük már meg kulturáltan, nem világvége van! Te jő ég! - üvöltötte a fejét rázva, amikor a hatodik ember követelt tőle valami „piát". - Piát akarsz? Tessék - nyomott a tizenegyedikes fiú kezébe egy alkoholmentes sört, aki persze nem nézte a címkét, csak mohón inni kezdte, és úgy negyedóra múlva „be is rúgott”. Na, ő kibulizta magát. Persze Kinga mindenkivel közölte, hogy „ha nem tetszik valami, el lehet innen menni”, de mondanom sem kell, senki nem mozdult, Cortez, Ricsi, Zsolti és Dave buliját eszükbe sem jutott elhagyni, ugyanis a legtöbb Szent Johanná-s ezt presztízskérdésként élte meg, és semmi másra nem vágyott, mint hogy közös képeket posztolhasson a közösségiken, és elmesélhesse azoknak, akik lemaradtak, hogy ő bizony itt volt... Olyanok is „állati a buli, OMG őrület van!!!” posztokat nyomtak telefonról a Facebookra, akik egyébként a kanapé szélén ültek csendben, és egy szót sem szóltak egész idő alatt. © A zene üvöltött, Andris a fotelen ugrált (majd leesett), többen táncoltak, mások itt-ott megállva, kis csoportokat alkotva röhögtek és beszélgettek, Ricsi nyakában egy „műanyag pohárlánc” lógott, amit összefűzött valamivel, Dave a tűzijátékra készült, Kinga befogta maga mellé Karcsit, és a konyhában töltögetett üdítőt, amit ott kellett meginni, mondván, a nappaliban tuti, hogy kiborítják. Virág Robival vihogott, Macu a zenét szolgáltatta, Cortez pedig kezdte igazán unni, hogy „közös szilveszteri buli”-képeket akarnak vele csinálni, úgyhogy lerázta a tagokat, és inkább Ricsi társaságában láttam a továbbiakban. Összességében végigröhögtem az estét, mert minden pillanatban történt valami olyan, amire a legtöbben odakapták a fejüket. Edinát valaki leöntötte, a blúza miatt hisztizett, Andris és Robi fogadásból ketchupöt ettek (üresen), erről több felvétel is készült, mind felkerült a Facebookra. Zsolti valami idegesítő dudával ólálkodott, és azt játszotta, hogy a gyanútlan emberek mögé állva egyszer csak megfújja, amitől kellően frászt

kaptak. Cortezzel szemkontaktust tartottunk; mivel rendszerint másokkal beszélgettünk, szinte egész este nem kerültünk egy társaságba, de a tekintetünkkel folyamatosan a másikat kerestük, amitől mindig hatalmasakat dobbant a szívem. Közben pedig Jacques-ékkal beszélgettem, meghallgattam Katát, ahogyan Marilyn Mansont énekel (Gáborral összeráncolt szemöldökkel néztünk össze, aztán felröhögtünk), ugráltam Virággal egy sort valami Adam Lambert- dalra, időnként pedig kimentem a konyhába, hogy besegítsek Kingának. Fél tizenkettő után aztán mindenki bezsongott, és izgatottan várta az újévet. - Rendben, emberek! - mondta Dave. - A tűzijáték a kertben lesz, lehet menni kifelé! - kiáltotta egy széken állva. - Oké — üvöltötték páran. Csakhogy a bejárati ajtónál lévő kabátokért indulva valaki elkezdte, hogy odakint már megy a tűzijáték, úgyhogy kitódultak az utcára. - Mondom, a kertben! - üvöltött utánuk Dave. - Mindegy, menjünk - veregette meg a vállát Zsolti, a maradék társaság felöltözött, és kiment a hátsó ajtón a kertbe. A környéken fel-fel lőttek már tűzijátékokat, a robbanások után a sötét eget megvilágították a színes fények, én Corteznek dőlve, a sapkám aló, bámulva néztem felfelé. A Szent Johannások az utcán üvöltöztek és számoltak vissza (negyedórával éjfél előtt), mi pedig a kertben ácsorogtunk. Virág, Ricsi, Kinga, Zsolti, Dave, Macu, Justine, a rockerek, Gábor, Jacques, Kata, Flóra és Cortez. Mindenki, aki számit az életemben. © Illetve. Szegény Karcsi. Ő szerintem véletlenül a többi diákkal kitódult az utcára. - Rendben, amiért ez a sok agyhalott rossz helyre ment, nem jár pezsgő - emelte fel Kinga a két üveget, mire Zsolti elvette tőle az egyiket, hogy kibontsa, a másikat pedig Ricsi ragadta meg. Behúztam a nyakam, félve a durranástól (logikus, az egész környék petárdát és tűzijátékot robbantgat, de én a dugótól félek), aztán amikor Zsolti fellőtte a saját erkélyére a pezsgősdugót, Ricsi pedig óvatosan kibontotta a másikat, Kinga elkezdte széttölteni. - Köszi - bólintottam, megnézve a poharam. Nem fogok alkoholmérgezést kapni, azt hiszem, milliliterben lehetett volna mérni a kiosztott adagot, de mindegy. - Emberek - nézett körbe Ricsi. - Ez az uccsó’ közös szilveszterünk. Mindjárt nyomjuk az utolsó évet töprengett, mire Virág színes papírcsákóval a fején (aminek a gumija az álla alatt vágta a bőrét) elszomorodott, és riadtan kereste a tekintetem. - így igaz - bólintott Kinga határozottan. - Húsz perc. - Nemááár’ - forgatta a fejét Zsolti. - Én nem akarom! - Senki sem akarja - mosolyogtam rá szomorúan, folyamatosan Cortez kezét szorítva, aki mögöttem állt és magához ölelt. - Legalább mind itt vagyunk - mondta Gábor halkan Kata mellett állva, mire mindannyian körbenéztünk egymáson. - Igen. Mind itt vagyunk - bólintott Dave Cortezre mosolyogva, engem pedig a rekordhideg ellenére elöntött a forróság, és éreztem, hogy egyszerre vagyok szörnyen boldog és kimondhatatlanul szomorú. Végzős érzés, szeptember óta ingadozom a szélsőségek között. © - Én ezt nem bírom idegekkel - fakadt ki Zsolti, aztán megfogta a kezében lévő pezsgősüveget, és húzott belőle egy hatalmasat. - Megőrültél? - nyílt tágra Kinga szeme. - Azonnal add ide! Zsolti nem hagyta magát, és sem Kingának, sem a rockereknek nem adta oda a teli üveget. A környék egyre hangosabb lett, a kertekből fellőtték a tűzijátékokat, az ég színesen világított, Virág tátott szájjal, csillogó szemmel figyelte, mellette Ricsi pedig mosolyogva nézte a barátnőjét. Kinga Dave biztonságáért aggódott, és folyamatosan rikácsolt, hogy „óvatosan a tűzijátékkal’’ Kata, Flóra, Jacques és Gábor négyes csoportban bámulták az eget, Macu folyamatosan Twitteren számolt vissza, Andris és Robi egymás vállát átölelve ugrált (?), Justine a pezsgőjét iszogatta, én pedig Cortez felé fordultam, és a szemébe néztem, amiben visszatükröződtek a fények. - Tíz! - ordította Andris. - Tizenegy! - kiáltotta Robi. - Hülye! - üvöltött rá Kinga. - Nyolc! - Hét - kezdték egyszerre a többiek. - Hat! — hallottam ki Virág hangját. - Öt! - nézett fel Macu a telefonjából. - Quatre! - kiáltotta Jacques és Justine, majd összenézve elnevették magukat.

- Három! - húzta meg Zsolti a pezsgősüveget. - Kettőőőőőőő! — sikoltotta Virág boldogan. - Egy - néztem Cortezre visszafojtott lélegzettel, és közelebb hajoltam hozzá. - Boldog új évet - suttogta, majd beletúrva a hajamba magához húzott és megcsókolt. A következő pillanatban az egész eget beterítette a tűzijáték, piros, sárga, fehér, lila, a szivárvány összes színe felrobbant fölöttünk, tapsvihar, ujjongás és füttyögés hangzott mindenfelől, én pedig mosolyogva Cortez mellkasának döntöttem a homlokom. - Boldog új évet - suttogtam és éreztem, ahogyan szinte kicsattanok az örömtől. - Reniiii! Buéééék! - rángatta a karom Virág, mire odafordultam, és könnyes szemmel öleltem át. A következő tíz perc azzal telt, hogy mindenki átölelve köszöntötte a másikat, telefonált a szüleinek, üzent az ismerősöknek vagy éppen egymásnak (Dave és Macu). Én letettem a mobilom (anyuékat hívtam, természetesen), aztán Cortezre néztem, akinek folyamatosan jöttek az üzenetei. - Minden rendben? - kérdeztem. - Ja, csak sms-ek - dugta zsebre a telefonját. - A szüleid...? - suttogtam félve. - A haverjaim - vágta rá. Szomorúan megöleltem Cortezt, és azon gondolkoztam, hogy dobhatnám fel. — Hé. Reggel hatkor eléneklem neked az Auld Láng Syne-t - ajánlottam fel vigyorogva, hogy amikor neki éjfél lenne, ott, ahol most lennie kéne, akkor megpróbáljak egy kis „feelinget” varázsolni neki. - Kösz. De ha még ki sem tudod mondani, akkor vajon hogy énekled el? - Ez elég gonosz volt - bólogattam „sértetten". Cortez magához húzott, én pedig lábujjhegyre állva a válla fölött az égre meredtem, és a tűzijátékot néztem. Fél egyre konkrétan odafagytunk a kertbe, úgyhogy ideje volt visszamenni a házba. A többi diák is megérkezett az utcáról, tele volt a hajuk konfettivel, és színes szalagok lógtak a nyakukban. Macu visszaállt DJ-zni, és a Foo Fighters The Pretenderére kezdetét vette a hivatalos őrület. Mindenki üvöltött, ordított, röhögött, táncolt, énekelt... Totál káosz volt. Virággal éppen az ajtó mellett álltunk (ott nem löktek minket félre), amikor megérkezett Zsolti. - Viráááág! - mondta. - Én úgy szeretlek. - Te jó ég - kaptam ki a kezéből a pezsgős üveget. Egy fél korty nem maradt benne. - Üúú, én is tökre szeretlek! - ölelte át Virág. - De izé. Megfojtasz. Jaj. Naaa - kapálózott, mire nagy nehezen lerángattam róla Zsoltit. - Reniii! - ismert fel, és szemmel láthatólag igazán megörült nekem. - De szeretlek. - Én is nagyon - veregettem meg a vállát, de tőlem is ölelést várt, úgyhogy összenyomott rendesen. Zsolti kicsit depressziós lett a tudattól, hogy befordultunk a finisbe, naptár szerint idén valóban elválunk egymástól, úgyhogy benyomta az egész üveg pezsgőt, és mindenkit szeretett volna megölelni. - Dave! Pszt! Gyere nyújtogattam a karom, alig kapva levegőt. - Nézd csak itt van Zsolti - toltam el magamtól. Zsolti, ahogy meglátta Dave- et, közölte, hogy „nagyon szereti”, és ölelgetni kezdte. - Mi van Zsoltival? - állt meg mellettem Cortez, és kérdőn nézte az ölelkező fiúkat. - Mindenkit nagyon szeret. - Benyomott? - Totálisan - bólintottam. Egyébként Zsolti végigölelte az összes embert a házban, aztán valamikor kettő körül elsétáltam mellette és lenéztem rá. A földön ült, a falnak támaszkodva, és a telefonjába magyarázott. - Máday néni! Ügy szeretem önt. Muhahaha - röhögött fel, és láttam a szemén, hogy totál KO. - Na, jó, add ezt ide - kaptam ki a telefonját a kezéből, és remélve, hogy nem küldte el a hívást, a fülemhez emeltem. - Halló? - kérdeztem. - Ki az? Ki szórakozik? - ordította Máday. - Elnézést, téves - nyomtam ki riadtan, és kínosan sziszegve inkább kikapcsoltam a telefont. A kezemet nyújtva felsegítettem Zsoltit, és bebotorkáltam vele a nappaliba. - Jól van, valaki vigyen már haza! - ordította. - Itt laksz - kiáltották vissza páran. - Igen? - fordult körbe. - Nem rémlik. - Odakísértem a fotelhez, amire lehuppant, és arról kezdett magyarázni, hogy mindenki hagyja abba a forgást. - Zsolti, nem forog senki. Csak szédülsz - hajolt le Kinga hozzá. - Hozzak neki valamit? - kérdeztem.

- Nem, kialussza - legyintett Kinga, és mire ezt megbeszéltük, Zsoltinak hátraesett a feje, és tátott szájjal elaludt. - Azért figyeljünk rá - mondtam a biztonság kedvéért. - Á, nem lesz vele gond, szerintem délutánig nem fog felkelni - Ellenben Andris és Robi félmeztelenül, fürdősortban rohangálnak az utcán. Megyek, összeszedem őket - tápászkodott fel Kinga. Így telt tehát a szilveszter, reggel ötre értem haza, bár akkor még javában tartott a buli, én azonban szerettem volna kialudni magam, hogy holnap francia nyelvvizsgateszteket töltsék ki, viszonylag friss fejjel. Cortez hazakísért minket Justine-nel, és a farkasordítóan hideg hajnalon csendben sétáltunk a kihalt utcában. Néhol még fellőttek egy-egy gyér tűzijátékot, fáradtan néztem az égbolton felrobbanó halvány fényt, tudva, hogy lassan minden buli véget ér. Megálltunk a kapunk előtt, és miután Justine elköszönt és bement a házba, én szembefordultam Cortezzel, miközben a kifújt levegő fehér ködként szállt fel és oszlott szét a sötétben. - Jól vagy? - kérdeztem. - Aha. - Egész jól sikerült, nem? - erőltettem mosolyt az arcomra. - Ja, nem volt rossz - bólintott szórakozottan. - Tudom, hogy rosszul jött ki az egész, de azért örülök, hogy itt voltál - ismertem be. - Tudom - mosolyodott el. - Volt egy kis déjá vu érzésem... - mondtam, a két évvel ezelőtti szilveszterre gondolva. - Azért ez most jobb volt. - Annak is megvolt a maga hangulata. Amúgy... Ha akkor el tudsz érni telefonon... és beszélünk... szerinted mi történt volna? - kérdeztem zavartan. - Semmi. - Gondolod? - Biztos vagyok benne. Túl sok volt a zavaró tényező. Sehogy nem jött volna össze. - Igen, talán igazad van. - De azért... az jelentett neked valamit akkor? Egy kicsit? Minimálisan? - kérdeztem halkan, szinte alig hallhatóan. Cortez mosolyogva megrázta a fejét, és a kezemet megfogva magához húzott. - Miért érdekel ennyire minden régi sztori? - Csak úgy - vigyorogtam. - Tudod, hogy jelentett. Akkor is tudtad. - Inkább reméltem - javítottam ki. Elbúcsúztam Corteztől, aztán bementem a kapun. - Hé! - szólt utánam, mire megperdültem a tengelyem körül, és kérdőn néztem rá. - Hatkor jössz nekem egy Auld Lang Syne-nal - emlékeztetett. - Ó, oké, persze - bólintottam. - Ezt így kell kiejteni? - ráncoltam a szemöldököm, mert Cortez szájából egészen máshogy hangzott, mint ahogy én mondtam. Uppsz. © Szilveszter: 5/5*** - Virág az előbb üzent, hogy ő is hazaért, megy aludni. © Téli szünet: 5/1 és 5/5 - változó érzések vannak bennem. Egyfelől csodálatosan jó volt, másfelől viszont... nem tudom, mi lesz Cortezzel. Ez így nagyon nem stimmel. Tatárbifsztek: 5/4 - ér reggel fél hatkor nyers darált húst enni megszáradt pirítóssal? Sajnos túl éhes voltam ahhoz, hogy ezt rendesen átgondoljam. Most már mindegy. Holnapután suli: 5/2 - váááá! Lezárások félévre és nyelvvizsga. Csak ezt éljem túl. Meg a többiek is. Zsolti: 5/5 - © mi is nagyon szeretjük. Mindjárt reggel hat óra: 5/5 - na jó, dalolok egyet New York-i idő szerint, aztán alszom. © Január 6., péntek Te jó ég! Az egész hét úgy pörgött, hogy konkrétan semmi, de semmi időm nem volt. Szerintem még nem volt ilyen stresszes a félév előtti időszak, úgyhogy mindenkinek szakadtak az idegei, és ezt csak tetézte, hogy hétfőtől csütörtökig az egész osztály nyelwizsgázni ment. Én szerdán kerültem sorra, aminek következtében a várakozás felőrölte az idegrendszeremet, viszont annyi pozitívum volt, hogy szerdára a többiek, akik már voltak, nagyon sokat meséltek arról, hogy milyen lesz. Persze totál rágörcsöltem a dologra, de hála a Szent Johanná-s nyelvoktatásnak, Monsieur Durand-nak és az elképesztően sok emelt francia- órának, nem volt gond. Úgy álltam hozzá, hogy ezt muszáj megcsinálnom, ráadásul a szóbeli része számomra sokkal kedvezőbb, mint az írásbeli, így azon nem lepődtem meg, hogy jól sikerült, egyszerűen csak borzalmasan nagy vizsga drukkvolt bennem, és szerettem volna már túl lenni rajta.

Eközben a tanárok elkezdtek lezárni minket, brutális tézéket írtunk a hét első felében, a nyelvvizsga miatt hiányzókat másnap, más óráról kérték el, hogy pótolják, szóval nagyon kemény hajrá kezdődött. Felelések, a két jegy között állók felkerekítése bármilyen áron, a választott szakhoz követelményként megjelölt tantárgyakból javítás egész tanórán át, de hiába, még így is az osztály több mint felét nem zárták le. Kinga, Gábor, Jacques és én voltunk azok, akik egész évben (vagy inkább az elmúlt három és fél évben) ugyanolyan szinten teljesítettünk, így nekünk kész volt a félévink, a szaktanárok lezártak minket, hogy velünk már ne legyen gond, és inkább a többiekre koncentráltak. Virágot Gazdag megpróbálta felkerekíteni hármasra, de a 2,1-es átlagával ez még egy matektanáron is kifog, ezért ő minden áldott órán felelt, és addig nem írta be a tanárnő a jegyet, amíg ötöst nem kapott. © Továbbra is várunk rá, folytatja a maratoni beszámolót a jövő héten. Macu, Andris és Robi vért izzadtak Barkánál, összefogással eltereltük Gondos tanárnő figyelmét, amíg a javítók puskáztak, Cortez pedig duplairodalmon állta a tanár kérdéseit, hogy le tudja zárni hármasra. Ami nem fair, hogy két súgás után Kardos egyszerűen kiküldött a teremből, úgyhogy a folyosón várakozva izgultam szét magam. Meglett a hármasa, én pedig büszkén borultam a nyakába. Azért csak elértünk valamit tizenkettedikre. Wow. A tizenkettedik évfolyamból két totál kitűnő félévi van kilátásban, Kinga is és én is színötössel zártunk, és bár az a-sok közül néhányan még mennek javítani, arra már nincs esély, hogy valaki velünk együtt kitűnő legyen. A mieinkről meg nem is beszélve... © Péntek délután szokás szerint Zsoltiék garázsában bandáztunk, de a mai alkalom kissé rendhagyóra sikeredett, ugyanis semmi őrület nem volt, halkan szólt a zene, a hangszerek érintetlenül hevertek a helyükön, mindenki valami füzetbe vagy könyvbe meredt és vadul memorizált. Nem, semmi olyanról nincs szó, hogy stréberré vált volna az osztályunk vagy ilyesmi, egyszerűen csak az történt, hogy mához egy hétre kiosztják a félévit, ami beleszámít a felvételibe, tehát mindenki mérlegelte, hogy a javítás most többről szól. Eddig a tanárok heppje volt, hogy félév és évvége előtt húzzunk bele, blabla, most azonban mindenki belátta, hogy ez már nem játék. Egy elbukott felvételi lehet az ára, ha nem szedik össze magukat. így például Andris és Robi belemerült a totálisan új, érintetlen, még friss illatú matekkönyvbe (úgy tűnt, még nem használták idén ©), Virág magolt irodalomra, a fiúk többsége a törivel bajlódott, azok pedig, akik jövő héten részt vesznek a tanulmányi versenyhéten (mint például én is), laptoppal az ölükben wikipédiáztak és kvízeitek. Engem idén három versenyre is beneveztek, irodalomra, műveltségire és franciára. Ebből Kinga jön velem a műveltségire és franciára, plusz megy versmondásra. Virág szokás szerint a rajzot próbálja meg, Andris, Robi, Dave és Macu pedig infóra mennek. Mindenki más passzolt, hajráznak a félévire. Cortez mellettem ülve, zenét hallgatva figyelte, ahogyan kvízpartozok általános kategóriában, és időnként besegített, amikor, mondjuk, zenei, film- vagy sportkérdés következett. Igyekeztem mindent memorizálni, de úgy érzem, lassan szétrobban a fejem, annyi minden van benne. Ismét véget ért egy kör, egy választ rontottam, azonban az időmmel nem voltam megelégedve, úgyhogy ösztönösen rányomtam az újraindításra, közben pedig felnéztem a notebookomból. Furcsa volt látni a csendes társaságot, ez afféle előszele is lehet az érettségi előtti időszaknak. Rekordideje nem látogattunk olyan oldalakat a neten, ahol egyébként félóránként jártunk, senki nem frissítgette unottan a Facebook-falát, Virág lemaradt valami sorozatrészről, amit máskor mindig premieren néz, Andris és Robi arról panaszkodtak, hogy mindenki megelőzte őket a CS-en, „milyen világ ez???’’, Dave egyedül a Twitterén írogatott, de már ő sem a régi, nem használja ki a 140 karaktert, ami állítólag igen nagy dolog tőle. Nincs mese, kezdünk felnőni... © Hazaérve felvittem a szobámba a notebookom, majd vacsora után még visszamentem a Kvízpartra, hogy javítsak a teljesítményemen. Azt hiszem, rajtam kívül még Kinga lehetett online, úgy gondolom, ő is mániákusan készült a versenyhétre. Nem véletlenül. Egyikünk sem mondta ki, de tudat alatt bennünk volt. hogy az utolsó tanulmányi hetet nyerni akarjuk. Mindketten. És két kategóriában is indulunk közösen. Hogy mi lesz ebből? Azt hiszem, stresszes hétnek nézünk elébe. Ofőóra: 5/2 - Haller negyvenöt percig sorolta, hogy kinek miből kell S. O. S javítania, különben nagy bajok lesznek. Fárasztó hét: 5/1 - túl egy nyelvvizsgán, egy halom dolgozaton, éjszakába nyúló tanuláson és iszonyatos mennyiségű súgáson, jó lenne kicsit pihenni. De nyakunkon az utolsó hét... Cortez: 5/4 - igyekeztünk a héten sok időt együtt tölteni, de ez most nem igazán jött össze. Emiatt persze maradt a telefon, nekem szokás szerint lemerült az egyenlegem, ezért pár napja csak ő tud hívni. Cortez szülei: 5/1* — semmi hír róluk, azóta sem beszéltek. Pff. Alsóbb évesek: 5/2 - pofátlanul semmi gondjuk nincs. De jó volt nem végzősnek lenni! Mikor is volt a Párizsi Kommün?: 5/? - áááá. Nem jut eszembe. Ostoba vagyok, sose fogom megnyerni

a műveltségit. Hüpp-hüpp. Várjunk csak... 1871. Igen. Akkor. Háhá. Mégis okos vagyok. © Anyu: 5/4 - az előbb bejött a szobámba, szó nélkül kivette a kezemből a notebookomat, és elvitte. Azt hiszem, ezt úgy értette, hogy elég lesz mára a tanulásból. Akkor pihenésképpen elkezdem olvasni Lauren Olivértől a Mielőtt elmegyeket. © Január 9., hétfő' Elkezdődött a félév előtti utolsó hét a Szent Johannában, ezzel együtt pedig a tanulmányi versenyek hete. Reggel anyuék sok sikert kívántak, aztán a sötétzöld sálamat a nyakam köré tekerve kiléptem a házból, és izgatottan szálltam be Cortez kocsijába. - Oké - nézett rám, felém hajolva kinyitotta a kesztyűtartót, és kivett belőle egy zacskót. - Hoztam neked mindent, amit összevissza szoktál kajálni - kezdte, én meg nevetve belelestem a túlélőcsomagomba. - Köszönöm szépen - vigyorogtam boldogan. - De közlöm, hogy ettől az édességmennyiségtől meg is halhatsz - tette hozzá. - Ugyan - néztem rá büszkén. - Kell az energia. - Felőlem. Max majd kirohansz az irodalomról, futsz egy kört, és visszamész... - Az lehet - nevettem el magam, és ha már úgyis a kezem ügyébe került, kibontottam egy Snickerst, reggeli gyanánt. Felvettük Virágot és Ricsit, aztán a sulihoz hajtottunk. Pokoli hideg volt, a lépcső előtt ácsorgó társaság dideregve fordult felénk, illetve Zsolti továbbra is maga elé bámult, és közölte, hogy „lefagyott a nyaka, nem tudja mozgatni a fejét, ezért nem néz ránk”. A fekete kocsi megállt előttünk, Kinga és Dave kiszállt belőle, mindketten gőzölgő, műanyag poharat tartva a kezükben, plusz Dave egy napilapot (?) gyűrt a hóna alá elegánsan. - Megjöttek a brókerek - vihogta Macu. - Halljátok, ez nem a Wall Street! - Jó reggelt! - köszönt Kinga felszegett állal. - tíúú, van benne képregény? - kunyizta el Virág rögtön Dave újságját, és Ricsivel együtt fellapozták. Őket nem igazán zavarják a hírek, rögtön a háromkockás képregény mellékletet keresték meg, és „már el is olvasták” az újságot. A teremben felültem a padomra, és a szöveggyűjteményemet lapozgattam, miközben a sulirádióból a Queens of the Stone Age No One Knows című dala adta meg a hétfő reggeli, kissé letargikus hangulatot. Amíg a többiek óráról órára lázasan próbálták feltornászni az eredményüket, én kezdtem kissé feszültté válni az irodalomverseny miatt. Hatodik-hetedik órában végig a könyvtárban voltam, és idegesen kapkodva néztem át irodalmi gyűjteményeket, de már mindegy volt. Ha olyan könyvet kapok elemzésre, amit nem olvastam, akkor semmit nem ér, ha tudom, ki írta és mikor... Utolsó csengetéskor ittam egy pohár vizet (izgalmamban kissé több csokit ettem, mint kellett volna, úgyhogy már hányingerem is volt), majd elköszöntem a többiektől az aulában, és mentem a versenyre. Kata, Karcsi, Flóra és Berni már ott voltak, plusz három tizenegyedikes lány is. Kemény mezőny. Találkozott a tekintetem Kardoséval, aki óvatosan biccentett, én pedig az izgalomtól az ujjaimat morzsoltam, és vártam, hogy letegyék elém a lezárt borítékot. Figyelve, hogy egyenletesen vegyem a levegőt, az órámra néztem, és abban a pillanatban a felügyelő tanárok osztani kezdték a lapokat. Mielőtt megfordítottam a lapot, lehunytam a szemem, és vettem egy mély lélegzetet. Aztán remegő ujjakkal felfordítottam a papírt, és elolvastam a két szót. „Elveszett nemzedék.” Ennyi. Karcsi a szemüvege mögé benyúlva megdörzsölte a szemét, Flóra sóhajtva megrázta a fejét, a többi diák lázasan gondolkozott azon, hogy ez mit jelenthet, Kata pedig óvatosan hátrafordult felém, és mosolyogva feltartotta a hüvelykujját. - Ügyesen - tátogta. - Oké. Köszönöm - tettem a szívemre a kezem hálásan. - Nem beszél! - kiáltotta el magát Kardos, mire mindenki összerezzent, és a lapjába meredve meg sem mert nyikkanni. Vártam egy pillanatig, hogy az izgalomtól rám törő és hullámokban dübörgő adrenalin csituljon, aztán a kezembe vettem a toliam. Fitzgerald, Hemingway, Pierce és Eliot. Az elveszett nemzedék. Ügy tippeltem, tudnék írni róla ezt-azt... © A többi versenyző ciccegve figyelte, ahogyan kérek még egy lapot és a padomra dőlve azt is teleírom. Kardos, miközben járkált körülöttünk, büszkén lenézett rám, én pedig lázasan írtam tovább. Sok mondanivalóm volt. A versenyről utolsóként távoztam, és kétszer újraolvastam az írásomat, mielőtt leadtam. Egy-két helyen belejavítottam, mert túl gyorsan akartam mindent leírni, amit tudok, az értelmetlen mondatokat korrigáltam, ezért minden időt felhasználtam, végül be kellett adnom, nem vártak tovább. Lezártam a borítékom, és

fájdalmasan néztem a mutatóujjamra, amibe olyan élesen nyomtam bele a tollam oldalát, hogy komoly mélyedés keletkezett. - Hogy sikerült? - érdeklődött Kardos. - Ügy érzem, elég jól - mondtam megkönnyebbülten. - Meglátjuk - bólintott, és annyira óvatos mosolyra húzta a száját, hogy szinte alig látszott. Fáradtan feltápászkodtam, és elköszöntem a tanároktól, majd az aulába lépve boldogan konstatáltam, hogy a többiek rám várnak. - Na! - pillantott meg Ricsi. - Hogy sikerült? - fonta össze a karját Kinga. - Nagyon jól - válaszoltam őszintén. Virág ugrándozva tapsikolt, Cortez pedig mosolyogva átölelte a vállam, és magához húzva nyomott egy puszit a homlokomra. Tulajdonképpen örültem, de azért úgy éreztem, az irodalom mindig is kicsit a „mázlifaktorba” esett, ugyanis kikaphattam volna valami olyat, amit nem ismerek vagy esetleg nem olvastam... Viszont majdnem teljesen biztos vagyok abban, hogy ezt meg-nyertem. Karcsi nem tudott mit írni, Flóra is passzolt, a tizenegyedikesek írogattak, de ők inkább egy-egy művet elemeztek, az alsóbb évfolyamosok pedig csak Hemingwayről írtak. Ellenben én magáról a témáról is nagyon sokat tudtam írni (szabadidőmben ilyeneket olvasok a wikin, ez van...), művekről, az írókról... Huh. Meglesz ez. Viszont versenyhelyzet nélkül, éppen ezért a mai napot afféle lájtos bemelegítésnek vettem, és hazaérve nekiálltam a franciának. Mert az már éles. Ott olyanokkal leszek együtt, mint Kinga... Hű. Izgulok: 5/1* - © Cortez: 5/5* - túlélőcsomagja a legjobb helyre került, ugyanis apuval este pótvacsoráztunk egy nagyot, és miközben édességeket ettünk, én franciául magyaráztam neki, ő pedig nem értette, de bólogatott. © Mielőtt elmegyek: 5/5 - miután bestresszeltem a franciától, inkább úgy döntöttem, olvasok. Tetszik és kikapcsol, ami most nagyon fontos, ugyanis összekeveredett a fejemben a Kvízpart, az írók életrajza és mindez franciául. Totális őrület. Éljen. © Január 10., kedd Tanulmányi versenyhét, második nap. Reggel kivettem a párnám alól a francia szótáramat (hipnopédia, végső elkeseredettségben), és fogmosás közben fél kézzel fájdalmasan masszíroztam a nyakam, amit a szótár miatt kellően elaludtam. Feldobtam egy laza sminket, aztán felvettem a farmerem és a pulcsim, majd a franciaverseny tiszteletére a nyakamba tekertem a Szent Johanná-s sálam. A házból kilépve éreztem, hogy izgatottabb vagyok, mint tegnap, úgyhogy gyomorgörccsel ültem be a kocsiba. Cortez mosolyogva figyelt, aztán megnyugtatásképpen megsimította az arcom, és totál nyugodtan kijelentette, hogy minden rendben lesz. Kinga és Dave a lépcső előtt állt, és ahogy odaérkeztünk, Kinga összehúzott szemmel meredt rám. - Felkészültél? - kérdezte, elég megsemmisítő tekintettel. - Azt hiszem - bólogattam. - Te? - Természetesen - felelte. Kábé ugyanannyit készültünk a franciaversenyre, mindketten túl vagyunk a nyelvvizsgán, mégis Kinga az, aki félig telinek látja azt a bizonyos poharat, én meg szokás szerint félig üresnek. Duplafranciával kezdtük a napot, Monsieur Durand természetesen csak a versenyzőkkel foglalkozott, így Kingával előreültünk az első két padba, és gyakoroltunk, közben pedig a többiek puskát gyártottak irodalomra. Tulajdonképpen az egész napomra rányomta a bélyegét a délutáni verseny, semmi mást nem csináltam, csak szótáraztam, nyelvkönyvet bújtam és gyorsolvastam, kiélezve a figyelmem egy-egy kifejezésre vagy szóra. így kábé tizenöt másodperc alatt jutottam túl egy oldalon. - Ren hivatalosan is megőrült - jegyezte meg Ricsi, miközben az udvaron ácsorogtunk. - Most komolyan. Kitűnő lettél, tutira megvan a nyelvvizsgád, francia szakra jelentkezel. Mi a francért izgat a Szent Johanná-s verseny? - Mert... - szakítottam el a tekintetem egy pillanatra a sorról -, mert szeretném megnyerni - mondtam egyszerűen. Ricsi kérdőn nézett, totál érteden arckifejezéssel, Cortez pedig rágózva megrázta a fejét, és intett neki, hogy hagyjon. Én meg úgy éreztem, befejeztük a beszélgetést, és kissé pszichopata módon olvastam tovább. Miután Kardos kiosztott négy egyest puskázásért (nem is tudom, hogy gondolták, hogy nála próbálkoznak), két laza óra, infó és tesi következett, amiből már le voltunk zárva, úgyhogy a versenyzők készültek, mindenki

más pedig tolerálta a hajránkat, és csendben elfoglalták magukat. Csengetéskor „féééélek" arckifejezéssel néztem Cortezre, aztán Kinga megállt mellettem, hogy indulnunk kell. A nyelvi előadóba érve úgy éreztem, hogy az izgalomtól leesett a vércukorszintem, merthogy kis, fekete pontokat láttam mindenfelé, ezért gyorsan ittam egy kis dobozos őszibaracklevet, meg a biztonság kedvéért egy kókuszgolyót is benyomtam. - Mit művelsz? - kérdezte Kinga, félresöpörve a kókuszreszeléket, amit véletlenül a padra szórtam. - Izgulok - mondtam, a lehető legjobban artikulálva, de ez nem is olyan könnyű feladat, amikor az ember szájában egy kókuszgolyó van. - Úgy érzed, megnyerheted? - kérdezte fitymálóan. - Nem tudom — vonogattam a vállam. - Szeretném... - Mint ahogy itt mindenki - mutatott körbe. És valóban, a suli legjobb franciásai sorakoztak fel, úgyhogy mérlegelve a helyzetet, az esélytelenek nyugalmával álltam neki a feladatnak. A szövegértés nagyon könnyen ment, a nyelvtani résszel viszont bajlódtam kicsit, egy csomót gondolkoztam, végül már nem érdekelt, és írtam, amit gondoltam. A felügyelőtanárokon kívül Máday is a padsorok között járőrözött, és minden gyanús mozdulatra figyelt. Az egyik lány például ki akarta fújni az orrát, de amikor a zsebéhez nyúlt, minden tanár odakapta a fejét, amitől megijedt, és inkább letett a tervéről. Emiatt viszont egész verseny alatt szipogott, ami az agyunkra ment. Máday az órájára nézve szólt, hogy még egy perc, mire mindenki idegbajosan firkálni kezdett, mellettem Kinga kilyukasztotta a tollával a lapot, olyan agresszíven nyomta rá, én pedig zavartan néztem körbe. Merthogy kész voltam. - Reni. Elvehetem? - állt meg mellettem Máday. - Igen, köszönöm - zártam le a borítékot. Kinga a szemét forgatva nézett rá, aztán dühösen tovább írt. Bár én már beadtam, megvártam Kingát, hogy együtt menjünk ki. Az osztályunk a suli előtt ácsorgott a hidegben (a portás kizavarta őket az aulából, mert „randalíroztak”). Kiléptünk az ajtón, és miközben az arcunkba csapott a fagyos januári szél, mindenki kérdőn nézett ránk. - Hogy ment? - kérdezte Virág izgatottan. - Nekem jól - bólintott Kinga szigorúan. - És neked? - kérdezte Zsolti. - Nem tudom. Hamar beadtam, át se néztem. A kockák még nem végeztek? - forgolódtam, Dave-et, Macut, Andrist és Robit keresve. - Nem, de mindjárt jönnek - húzta fel Virág a szőrös kapucniját a fejére, és dideregve ácsorgott. Cortez átölelt, és azt suttogta a fülembe, hogy „a lényeg, hogy túl vagyok rajta”. Hát, ja. így is fel lehet fogni. Az infóversenyről óriási röhögés közepette érkeztek meg a fiúk, és ha tudom, hogy van verseny, ami ilyen jó hangulatban telik, akkor oda jelentkezem inkább. Állítólag Dave remekelt, Andris és Robi pedig eltörték a billentyűzetet, ezért őket kizárták a versenyből. Hogy pontosan hogy és mi történt, azt nem tudtuk meg, viszont sírtak a röhögéstől, alig értettük a szavukat. Otthon egy bögre kakaóval letelepedtem a gépem elé, és általános kvízeket töltöttem ki, remélve, hogy a holnapi műveltségi jobban fog sikerülni, mint a mai francia. Anyuék látták, hogy mennyire bánt a dolog, próbáltak feldobni, de nem jártak sok sikerrel. - Remélem, hogy Kinga nyeri - vontam meg a vállam abban bízva, hogy ha már én kicsit leszerepeltem, legalább Kinga lesz a franciaverseny nyertese, mert igazán megérdemelné. - Bízunk benne - mosolyodott el anyu. - Mindegy, ez most nem is fontos, még van egy műveltségi. - Apu kezébe nyomtam az Idegen szavak gyűjteményéi. - Kérdezgetnél ebből? - Persze. Random? - nézett rám. - Azt jelenti, véletlenszerű - bólintottam. - Nem, úgy értem, random kérdezgessek? Vagy sorban? - nevette el magát. - Ó, énem. Azt hiszem, kicsit az agyamra ment a versenyhét - ismertem be. - Legalább vacsora közben tarthatnál szünetet... - csóválta a fejét anyu rosszallóan. - Mondj egy betűt - kért meg apu. - C - feleltem teljesen ösztönösen. © - Céééé. Rendben - nyitotta ki a szótárt. - Clavicula? - Kulcscsont - vágtam rá. Anyu és apu összenéztek, amolyan „te jó ég, okos a gyerek” riadalommal a tekintetükben. Ezt spéciéi véletlenül tudom. Ugyanis Dave a múltkor ilyen igazolást irt egy kilencedikesnek, és Máday mindenképp

tudni akana, hogy mitől „repedt meg a kulcscsontja”. A kilencedikes nem tudta. Megértem. Dave se, hogy mit ír, csak lekapott egy leieletet a netről. Én azért kigugliztam. Hát, innen tudom, mi a clavicula. © Franciaverseny: 5/2 - búú. © Kvízpart: 5/5* - igen! Megdöntöttem a csúcsom! Virág: 5/5 - az előbb hívott, hogy menjek msn-re kicsit, és szakadjak le a kívzről. © Msn: 5/3 - de rég voltam. Te jó ég. És ahogy beléptem, öt ablak villogni kezdett, Virág pedig videohívást indított. A régi szép idők. © Január 11., szerda Műveltségi verseny. Vááá. Egész éjjel rémálmaim voltak. Egy óriási, de tényleg hatalmas monitor előtt álltam, amin kérdések villantak fel, de négy válaszlehetőség helyett nyolc lett, és ha nem vágtam rá a megoldást, akkor tizenhat és így tovább, mígnem már egészen kis betűkkel, milliónyi szó villogott a kijelzőn, egy hatalmas, piros óra pedig visszaszámolt. Amikor letelt az időm, felébredtem, és az izzadságtól a homlokomra tapadt hajamat félresöpörve a telefonomra néztem. Reggel fél hat. És magamtól keltem. Óriási. Természetesen nem tudtam visszaaludni, úgyhogy lebotorkáltam a konyhába. Anyu az étkezőasztalnál ült a laptojával, és ahogy meglátott, azonnal visszaküldött a szobámba aludni. - Nem megy - ráztam meg a fejem. - Mit csinálsz? - sétáltam mellé ásítva. - Hótérképet szerkesztek - mutatta. - Klassz. Esik? - néztem ki az ablakon. - Félóra múlva már fog. Amíg anyu a havazást várta, én rendeztem a gondolataimat, és figyeltem, ahogyan a laptop gyéren világít a sötétben. Szeretem a téli hajnalokat, olyan nyugodtak, az ablakon át látható, hogy kint szörnyen hideg van, nyikorognak a vezetékek, jégcsapok csüngenek a fákról és oszlopokról, és alig van forgalom vagy mozgás az utakon. Aztán kivilágosodik, és megindul az élet. De addig olyan nagyon szép! Ilyen és ehhez hasonló magasröptű gondolataim voltak, aztán eszembe jutott a műveltségi verseny, ezért készülődés közben azt játszottam, hogy minden eszembe jutó szónak megpróbálom megtalálni a szinonimáját. Elvoltam. Cortez szokás szerint értem jött, aztán felvettük Virágot, és a sulihoz hajtottunk. Mivel ma van a kémiaverseny is, Ricsi elkerülte az iskolát, üzent egyet Gondosnak tegnap este, hogy „ma sajnos neurológushoz kell mennie”. A tanárnő megértette, amúgy is aggódik Ricsi elméjének épségéért (lassan már mi is), úgyhogy ezt megint megúszta. Érettségiznie viszont kell. Na, azt hogy oldja meg? Ez még a jövő zenéje, mindenesetre izgalmas lesz, az biztos. © A szerda amúgy is a laza napunk, csak öt óránk volt, ebből én a legtöbb időt Kingával együtt az infóteremben töltöttem, és készültünk a versenyre. A többiek pedig utolsó lehetőségként matekból és fizikából javítottak, úgyhogy délutánig mindenkit lezártak.A műveltségi verseny kezdetekor hosszú sor kígyózott az infóterem előtt, mindenki izgatottan ácsorgott, és arra várt, hogy be jussunk. Pontosan egészkor nyílt ki az ajtó, és Tölgyessyt szinte félrelökve rohantak be a versenyzők, hogy lestoppolják a jó helyeket. Az infóteremben U alakban vannak a padok, a tanárok tehát minden monitorra rálátnak, így én nem igazán értettem, hogy mire ez a nagy sietség, tök mindegy, ki hol ül. De lehet, hogy ezt csak a rutin mondatta velünk, mindenesetre Kingával utolsóként léptünk be a terembe, és elfoglaltuk a két terem közepén lévő, egymás melletti gépet. - Sok sikert - néztem rá. - Köszönöm. Neked is - biccentett, majd az ujjait az egérre tette, készen állva arra, hogy amint bevillan az első kérdés, már nyomja is a választ. - Rendben. Akkor figyelem - szólt Máday. - És kezdhetitek! Abban a pillanatban Tölgyessy a tanári gépről elindította a programot, a számítógépeken pedig megjelent a műveltségi verseny első kérdése. Nehézségi fokozat szerint az első tíz kérdés abszolút alap volt, a kilencedikesek röhögve nyomkodták, „ez könnyűűű" stílusban. Majd elcsitultak, tíztől húszig ugyanis bedurvult. Húsz felett pedig izzasztóvá vált a helyzet. A teremben egy pisszenés sem volt, csupán az egérkattintás hallatszott, semmi más. Mellettem Kinga már öt kérdéssel előttem járt, szörnyen gyors volt, azonban a harminchetesnél megakadt, és a homlokát dörzsölgetve latolgatta a négy lehetséges választ. Én ugyan még nem tartottam ott, de egy pillanat alatt elolvastam a kérdését. Individualizálás. Oké, nem tudom, de nem az egyes, nem a hármas, mert azokat tudom, mit jelentenek. És a négyest is hallottam már, de biztosan nem ehhez kapcsolható. Kinga az egeret a négyesre irányította, mire megrúgtam a székét.

Amolyan „mit rugdosol???” arckifejezéssel meredt rám, elég gyilkos tekintettel, mire óvatosan megráztam a fejem. - Mi van? - suttogta. - Lányok, fejezzétek be! - szólt ránk Baranyai tanárnő, aki felügyelte a rendet. Kinga visszafordította a fejét, aztán lopva a billentyűzetemre nézett, amin folyamatosan a kettes számra mutogattam. Kinga elolvasta a kettes választ (egyénítés), majd felvont szemöldökkel, kissé meglepve rányomott. Én mosolyogva bólintottam, aztán tovább csináltam a saját kvízem. Sajnos túl sokat töprengtem; nem elég, hogy biztosan rontottam párat, be kellett fejeznem hét kérdéssel a vége előtt, ugyanis lejárt az idő. Csalódottan álltam fel a gépem elől, majd az ajtón kilépve egyenesen Kingával találtam szemben magam, aki nem ment el, hanem ott várt rám, a terem előtt. - Miért segítettél? - kérdezte dühösen. - Mert elakadtál. - Ez egyéni verseny, nem csapat. Ha nyerek, egyedül nyerek, nem áll szándékomban hálálkodni neked vagy megosztani a sikeremet! - akadt ki teljesen. - Kinga, állj már le - sóhajtottam fáradtan. - Ha nyersz, örülni fogok. - Miért örülnél? - értetlenkedett. - Mert a barátom vagy, és boldoggá tesz a sikered. - Neked ezt jelenti a barátság? - Ezt is - mosolyodtam el. - Ijesztő, mi? - Igen. Eléggé - tűnődött. - Akkor szerinted én nem vagyok jó barát? - következtetett. - Miért? Mert nem segítettél? Ugyan. Egy csomót rontottam amúgy is... - legyintettem. - Kinga, jobb barát vagy, mint gondolnád és mint szeretnéd. Talán már kínos is neked, hogy mennyire jó barátom vagy. - Igen, valóban zavarba hoz - értett egyet. - Nem kell erről beszélnünk - mosolyodtam el. - Individualizálás, mi? - lépkedett mellettem, folyamatosan agyalva. - Honnan tudtad? - Nem tudtam - feleltem. - De a másik háromról tudtam, hogy biztosan nem az. - Mennyit rontottál? - Elég sokat. És az idő is kevés volt. - Sajnálom - szakadt ki belőle, én pedig megtorpantam és felvont szemöldökkel néztem rá. Hű. Hiába, most már bármit tehet, kiderült, hogy van szíve, vannak érzelmei, és akaratán kívül is az egyik legjobb barátom. Neki ez éppen elég nagy büntetés, úgyhogy nem szekáltam tovább, csak csendben kiléptem vele a suliból, és elmeséltük a többieknek, hogy mi történt a műveltségin. Azt nem mondtuk el, hogy segítettem Kingának. Neki nem bírta az egója, nekem pedig nem volt fontos, hogy tudják. Ez köztünk marad. Mivel számomra véget ért a versenyhét, Corteznek meg el sem kezdődött ©, a délutánt együtt töltöttük. Miután átjött, hozott egy halom DVD-t, hogy kiválasszuk, mit nézünk. Tulajdonképpen annyit szenvedtünk azon, hogy melyiket tegyük be, hogy végül egyiket sem néztük meg, viszont rengeteget nevettünk és vitatkoztunk, mert nem jutottunk dűlőre. És pont ettől volt annyira jó a délután. Mert mi ilyenek vagyunk. © Műveltségi: 5/3 - hát, túl vagyok rajta. A háromban sem leszek benne. Van ez így. © Virág: 5/5 - holnap rajz. Drukkolok ezerrel. Félév: 5/? - még nem számoltam osztályátlagot, de gyanítom, hogy az elmúlt évekhez képest kiemelkedően jó lett, végzős osztályhoz képest pedig „te jó ég!” kategória. Uppsz. Cortez: 5/5*** - (L) (L) (L) Mielőtt elmegyek. 5/5 - se net, se tévé, se tanulás... Csak egy jó könyv, olvasólámpa és gyümölcsjoghurt. Pihi. Január 13., péntek A világ összes szkeptikusának üzenem, hogy olvassák el a mai napomat, és utána mondják, hogy a péntek 13. csak egy nap. Nem. Nem csak egy nap. Életem egyik legrémesebb napja, ha nem mind közül a legrémesebb. Pedig jól indult. Gondtalanul, csupán a félévire várva ébredtem, normálisan elkészültem, ahogy szoktam, Cortez pedig ott állt a kapunk előtt. Beszálltam a kocsiba, és egy „tegnap kora este óta nem találkoztunk" csókot követően elmentünk felszedni Ricsit meg Virágot. Négyen szálltunk ki a kocsiból, és a suli elé sétálva csatlakoztunk a többiekhez, akik szokás szerint a lépcső előtt ácsorogtak és röhögtek. Zsolti éppen Karcsitól szedett be egy halom tételt, Macu az iPhone-ján netezett, Dave és Kinga velünk egy időben érkeztek, a rockerek pedig a sarkon bagóztak. A gondnok az éjjel leesett havat lapátolta, a diákok pedig csoportokban

sétáltak befelé a Szent Johannába, beletrappolva a félrelapátolt hókupacba. A gondnok bájos stílusban odaszólt nekik, de jó kamaszokhoz híven csak röhögtek, és szó nélkül bementek az épületbe. Az aulában Máday az „ál-vonalzójával” Kittiék csoportját állította meg, és mutatta az utat az irodája felé, ahol várta őket a sminklemosó meg a vattakorong. Így jár, aki a péntek esti bulisminket már reggel felkeni a fejére. Az igazgatóhelyettes a lányokat kísérve visszafordult, és összehúzott szemmel nézett a társaságunkra. - Tizenkettő bé! — kiáltotta. - Argh! - legyintett, és ebben a morgásban, azt hiszem, minden benne volt, amit mondani akart nekünk. Hogy Cortez engedje el a kezem, nem veszek el az épületben, ne féljen annyira. Hogy Ricsi szedjen ki minden „szöget” a fejéből, mert úgy néz ki, mint egy fakír. Zsolti ne egyen állva és eressze el Karcsit, mert „nem kap levegőt”. Dave ne telefonáljon, Macu pedig, ha még egyszer felnyomja a suli wifijét, annak következményei lesznek. Kingára többen panaszkodtak, hogy fenyegeti a suliújságosokat, Virág pedig ne visítson, mindenki elhiszi, hogy mennyire aranyos az a kismajom, aminek a képét a neten találta... Andris és Robi figyeljen magára, mert Máday is figyel rájuk, valamint azonnal szóljunk a sulirádiósoknak, mert elege van a hörgös zenékből, ez iskola, nem pedig állatkert... Igen, ezt mondta volna, ha van hozzá ereje. De nem volt, elfáradt a héten. © A termünkbe érve mindenki leült a helyére vagy fel a padjára, csengetéskor Jacques és Gábor is csatlakozott hozzánk, és együtt vártuk az ofőt, aki meghozta az ellenőrzőket. - Nos - köhintett, és büszkén végignézett rajtunk. - Az osztályátlag. .. - kezdte. - Zsolti, kérlek ne dobolj. Zsolti közölte, hogy „a hatás kedvéért dübörög, mert így feszültebb a szitu”, az ofő meg sóhajtva bólintott, és végül dobpergés közepette mondta ki a bűvös számot. - 3,7!!!! - Ez elég tré! Vércikik vagyunk - hintázott Ricsi a székén, miközben őrült tapsvihar és füttykoncert töltötte be a teret. - Nem semmi - bólogatott Andris is furán. - Igen, valóban impozáns - vigyorgott az ofő. - Akkor ki is osztanám az ellenőrzőket. Cortez. Cortez felállt és unottan kiment érte, majd visszasétálva a kezembe nyomta, én pedig mosolyogva bólintottam. Hű, mennyi kettes. © Szokás szerint elkezdődött a csereberélés, mindenki mást röhögött ki, voltak, akik magukat is, úgyhogy jó hangulatban telt a félévi kiosztása. Négyen nem kaptunk csupán. Dave, Kinga, Virág és én. - Rendben, akkor hallgassuk meg az eredményhirdetést - kapcsolta be az ofő a tévét. - Ne már, az olyan unalmas - hőbörgött Zsolti. - Négy osztálytársad is helyezést ért el, ezt tartsd tiszteletben... - szólt rá Haller. - Reni és Kinga úgyis okos, Virág jól rajzol, Dave meg, gondolom, tévedés, az övé elkeveredett. Muhaha röhögött fel Zsolti, Dave pedig „ezt még visszakapod” pillantással meredt rá. Borrel igazgató feje jelent meg a képernyőn, mire nagyjából elcsendesedtünk, és kezdődött az eredményhirdetés. - Az irodalom kategóriában pedig első helyezést ért el... Rentai Renáta. Tizenkettő bé. - Tapsvihar, és egy halom felém repülő alufólia labdát is kaptam a többiektől. Büszkén vigyorogtam, és a tegnapi versmondás eredményét vártam. Harmadik lett Flóra, második egy tizenegyedikes fiú, első pedig Kinga. Wow. - Nem meglepő, tovább - legyintett Kinga a győztesek nyugodt pillantásával. Virág alapból nyerte a rajzot, azonnal felpattant, és „nyertem, vnúT kiáltással Ricsi nyakába ugrott. Ricsi bólogatva figyelte az ugrálását, a tekintete pattogott Virággal együtt, aztán egy laza „jól van, Emó, de ne visíts” mondattal lerendezte. A sakk és angolra tőlünk nem ment senki, úgyhogy azt az eredményhirdetést untuk, emiatt Andris és Robi köpőcsővel lövöldözték a tévét. Az igazgató homlokán pár nyálas papírfecni jelent meg (természetesen csak a képernyőnkön), az ofő pedig a fejét rázva sóhajtott. - Gyerekeeeeek. Nyugalom. - Az informatikaverseny helyezései - folytatta Bőrrel, mire Dave büszkén felállt, és a kezével mutogatva éltette magát, hogy igenis törjünk ki üdvrivalgásban. - Első helyezett pedig Felmayer Dávid, tizenkettő bé. - Hell, yeahhhhü! - ordították a rockerek, és kicsit túllelkesedtek, mert elkezdték felborogatni a székeket. Haller megrökönyödve figyelte a zúzást, Dave elegánsan kezet fogott mindenkivel, aztán a tévére meredt, mert következett a műveltségi. Nem voltam a háromban, a harmadik egy a-s fiú lett, a második egy tizedikes lány (szép teljesítmény), az első pedig... Kinga. Aki duplázott. - Na. Erről van szó - ült le büszkén a helyére, mert eddig idegesen ácsorgott. - Végül pedig a franciaverseny eredménye - mondta Bőrrel.

Én hátrafordultam Cortezhez, és beszélgettem vele, Ricsi hintázott, Virág visongott, a rockerek lármáztak, Dave az apukájával beszélt telefonon, és elújságolta, hogy nyert, szóval mindannyian elvoltunk. - Micsoda????? - üvöltötte el magát Kinga. - Réni - szólt hozzám Jacques. - Igen? - fordultam vissza, elszakadva Corteztől. Jacques franciául magyarázva a tévére mutogatott, Kinga a mappáját csapkodta az asztalához, a többiek meg tapsoltak. És rám néztek. - Gratulálok, Reni - mosolygott az ofő. - Hányadik lettem a francián? - forgolódtam értetlenül. - Első!!! - sipákolt Virág. - Mi? - hüledeztem. - Az hogy? Vagy... Nem értem. És Kinga, te? - néztem rá. Kinga rám sem nézve dühöngött, Jacques pedig elmondta, hogy Kinga nem volt a háromban. Második lett egy tizenegyedikes fiú, harmadik pedig egy másik tizenegyedikes fiú. Én meg nyertem. Nyertem! Te jó ég!!! - Nem sikerült, mi? - kérdezte Cortez mosolyogva. - Nem, nem. Tényleg úgy éreztem - esküdöztem, mert nem akartam az az idegesítő diák lenni, aki azt mondogatja, hogy úgysem, közben meg tudja, hogy simán ment minden. Nem, én tényleg azt hittem, hogy elbuktam. Ahogyan a műveltségit is. Csak hát úgy tűnik, azt tényleg buktam, a franciát meg nem. Woow. Az eredményhirdetés után a többiek készülődni kezdtek, mi pedig sietve leszaladtunk az igazgatóiba, hogy minél előbb megkapjuk a dicsérettel ellátott ellenőrzőnket. Gyorsak voltunk, mi, négyen voltunk az elsők. - Kinga, mehetek előtted? - kérdeztem félénken, mert úgyis megóvja az eredményt, és az sok idő... - Nem - felelte egyszerűen. - Kösz - bólintottam kínosan, és Virággal meg Dave-vel várakoztam, amíg Kinga bement. Fura, alig egy perc, és már ki is jött. - Mi történt? - ráncoltam a szemöldököm gyanakodva, miközben Dave ment be az irodába. - Megkaptam az ellenőrzőm - mondta, afféle „ez nem elég egyértelmű?” stílusban. - Nem óvtál? - Renáta, elrontottam a franciát, tudtam, hogy nem nyertem meg. - Ó. Sajnálom. Miért nem mondtad? - Miért mondtam volna? Az eredményhirdetésen kiderült. Az viszont meglepett, hogy te nyerted - fürkészett. - Engem is - ismertem be. - Gratulálok, ez szép volt - biccentett sportszerűen, bár láttam rajta, hogy ez azért kicsit fáj neki. De tartotta magát. - Egyébként dupláztam - tette hozzá magabiztosan, és ahogy Dave kilépett az igazgatóiból, egymás kezét fogva elindultak a folyosón. - Én is dupláztam... - suttogtam, de senki nem hallotta. Mögöttem már megérkeztek a további nyertesek, Virág pedig boldogan jött ki az irodából. - Vííí, ezt nézd, Reni! Igazgatói dicséret meg szaktanári Vladár- tóóóól - ujjongott. - Nagyon ügyes vagy - öleltem át gyorsan, aztán bementem én is. - Rentai Renáta - nézett rám kedvesen Borrel. - Gratulálok. - Köszönöm, igazgató úr - vigyorogtam, az ellenőrzőmre várva. - Kitűnő tanulmányi eredmény, magas nyelwizsgapontszám és győzelem a francia tanulmányi versenyen... sorolta, én pedig megpróbálva feldolgozni a hallottakat, folyamatosan virultam. - Parancsolj - nyújtotta az ellenőrzőmet, amit egy nagy alakú, vaskos fehér borítékkal fogott össze. - A szüleidnek - tette hozzá. - Rendben, köszönöm - mondtam boldogan, aztán kifelé menet az egészet begyűrtem a táskámba, és kisiettem az épületből. És ekkor kezdődött a rémálom. A kabátomat összegombolva kiléptem a kapun, és lesétáltam a lépcsőn, ahol a többiek gyülekeztek. - Ren, elkérném az ellenőrződ, de olyan rohadt unalmas az a sok ötös... Már meg se nézem - röhögött ki Ricsi. - Sajnálom - nevettem fel, miközben Cortez hátulról átölelt és belepuszilt a nyakamba. Az egész osztályunk ott ácsorgott, közben csatlakozott hozzánk Kata és Karcsi is, és a péntek estét tervezgettük. - Oké, akkor találkozunk Zsoltiéknál hét körül - intett Macu, és szép lassan mindenki szétszéledt. Végül csak négyen maradtunk, Ricsi, Virág, Cortez és én, miközben a suliból az utolsó diákok siettek ki, és eltűntek a környékről. - Juj, de akkor hol együnk? - töprengett Virág gondterhelten, én pedig mosolyogva megvontam a vállam, aztán Cortez egyszer csak elengedte a kezem.

- A francba - mondta, én pedig, követve a tekintetét, a sarok felé néztem. Ahol egy autó parkolt, mellette egy férfi és egy nő állt, mindketten felénk fordultak.. - Mi az? - kérdezte Ricsi, én pedig annyira beleharaptam a számba, hogy éreztem a fémes ízt, ahogyan egy kicsit megeredt a vérem. Tudtam, hogy kik azok, mondania sem kellett. Cortez szülei álltak a sulinál, és rá vártak. - Oké, kísérjétek haza Renit - szólt oda Ricsinek, aki nem kérdezett többet, csak idegesen bólintott. - Nem, várj. Szeretnék veled menni - motyogtam riadtan, mire Cortez visszafordult hozzám, és megrázta a fejét. - Komolyan. Eszedbe ne jusson - mondta, és mivel még soha nem láttam ilyennek, ösztönösen bólintottam, és remegő gyomorral néztem, ahogyan Cortez odasétál hozzájuk. Csupán pár szót váltottak, végül Cortez elővette a kocsikulcsát, és a saját autója felé indult, a szülei pedig néhány pillanatig még felénk néztek (nem volt túl kellemes), aztán beszálltak, és elhajtottak. - Kik voltak ezek? - kérdezte Virág. - Cortez szülei - suttogtam erőtlenül. - Juj. Még sosem láttam őket. Miért jöttek? - nézett ránk rosszat sejtve. Találkozott a tekintetem Ricsiével, aki idegesen rágózott. - Cortezért - felelte Ricsi helyettem, én pedig lesütöttem a szemem, és úgy éreztem, mindjárt elbőgöm magam. Szótlanul sétáltam fel a dombon csakúgy, mint Ricsi és Virág. Csak lépkedtünk a lefagyott járdán, mindhárman a gondolatainkba merültünk, és úgy éreztük, egyszerűen nincs mit mondanunk. Semmit nem tudtunk, semmit nem értettünk, tippünk sem volt, hogy mi történhet éppen és mi lesz a vége. A házunk előtt megállva Virág szorosan átölelt, Ricsi meg afféle „minden oké?” stílusban bevert a vállamba, mire halványan elmosolyodtam. - Nem akarod, hogy bejöjjünk? - kérdezte Virág szomorúan. - Nem, nem. Koszi, de menjetek nyugodtan. Megmondanátok a többieknek, hogy nem biztos, hogy ma megyünk Zsoltiékhoz? - kattogott az agyam. - Persze - biccentett Ricsi. - Itthon maradsz? - Aha. Várom, hogy hívjon - markoltam meg a telefonomat a zsebemben. - Jól van - bólintott Ricsi. - Csörögj rám, ha tudsz valamit. - Oké. Persze - köszöntem el tőlük, és bementem a házba. Egyedül voltam otthon, járkáltam vagy félórát, egyszerűen nem tudtam leülni, végül felmentem a szobámba, és lehuppantam a babzsák fotelemre. Idegtépő volt hallgatni az órám monoton ketyegését, miközben a telefonomat szuggeráltam, hogy kezdjen már zenélni. Felnyúltam az asztalomra a töltőmért, mert persze a mobilom pont most akart lemerülni, és ahogy levettem, vele együtt lerántottam a sulitáskám is. Minden kiszóródott belőle, én meg „ilyen nincs!” nézéssel pillantgattam a körülöttem széthullott cuccokra. Bedugtam a telefonom tölteni, aztán elkezdtem felszedegetni a tollaimat, az ellenőrzőmet meg a borítékot, amit Borrel adott. A kezembe fogva a vaskos iratot, elgondolkoztam. A nagy rohanásban fel sem tűnt, hogy nem láttam másnál ilyet. Mindenki csak az ellenőrzőjét kapta meg, én meg... És mi az, hogy a szüleimnek? Összeráncolt szemöldökkel kibontottam a borítékot, mert úgy éreztem, ha velem küldik el, ráadásul az én sulimból, akkor nyilván van valami közöm hozzá, így annyira nem bunkó dolog kibontani. Egy halom papír volt benne, nem is értettem, hogy mi az, tiszta ideg voltam Cortez miatt, úgyhogy összerendeztem a lapokat, és már vissza is akartam rakni, amikor megakadt a szemem egy kifejezésen. Megremegett a kezem, és lerogytam a babzsák fotelembe, miközben egyetlen szó zakatolt a fejemben, megállás nélkül. Ösztöndíjprogram. Hevesen dobogó szívvel, erősen koncentrálva vetettem bele magam az olvasásba, és folyamatosan a szemembe lógó hajamat túrtam hátra, miközben faltam a sorokat, és egyszerűen nem értettem, mi történik. A levél alapján a Szent Johanna kiválasztott a programra, engem ajánlanak arra, hogy jövőre Párizsban tanuljak tovább egyetemen. A könnyeimet nyelve összehajtottam a levelet, visszatettem a borítékba, és ellenőriztem, hogy érintetlennek tűnik-e, aztán összerezzentem, mert a nagy csendben egyszer csak megszólalt a Basket Case. A mai nap: 5/1*** - semmi mást nem tudok, csak hogy fel kell vennem a telefonomat, mert Cortez hív.

Hamarosan: A Szent Johanna gimi 8. Kiadta a Ciceró Könyvstúdió Kft., a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja 1054 Budapest, Kálmán Imre u. 21. / Telefon és fax: 329-0879 e-mail: [email protected] / www.cicerokonyvstudio.hu Felelős kiadó: Földes Tamás / Felelős szerkesztő: Till Katalin Műszaki vezető: Vaisz György / Korrektor: Aranyossyné Bondi Judit A Ciceró Könyvstúdió könyveinek kizárólagos terjesztője a Talentum Kft. 2046 Törökbálint, DEPÓ II. / Tel.: 06/23-332-105 Fax: 06/23-232-336 Tördelés: (VaGy) Nyomdai előállítás: Borsodi Nyomda Kft., Miskolc, 2012 Felelős vezető: Ducsai György

1. KEZDET Új magyar ifjúsági könyvsorozat nyolc kötetben a nagyon tehetséges fiatal szerző tollából! Ha elkezded, biztosan nem tudod majd letenni! Tuti, hogy függővé válsz! Egy sorozat a való életről. Egy sorozat, amely itt és most játszódik. Egy gimi, ahová mindenki szívesen járna. Srácok, akik olyanok, mint te és mégis mások. A történet rólad is szól! 2.EGYÜTT Kilencedik második félévében az iskolai élet ezerrel pezseg: farsangi bál, Valentin-hét, Valentin-napi bál, tavaszköszöntő buli, osztálykirándulás és még sok minden más... Az osztályközösség eközben egyre jobban összekovácsolódik. Reni érdeklődése Cortez iránt szerelemmé változik; vágyakozás, reménykedés, féltékenység, csalódás, aztán ismét reménykedés között őrlődik, mert a fiú viselkedése egyáltalán nem egyértelmű...

3.EGYEDÜL Reni alig várja a nyári szünet után, hogy viszontláthassa osztály-társait, és persze főleg Cortezt...

Tizedik első félévében azonban egyre több problémával kell megküzdenie: Arnold külön utakon jár, Virág szerelmes lesz (és ez-úttal nem egy tinibálványba), Kinga újabb és újabb mániákkal áll elő, na és Cortez... Mindeközben továbbra is pörög az élet a Szent Johannában: új kihívások, új események és új balhék követik egymást... 4.BARÁTOK Reni és Virág ismét nagyon jó barátok a konfliktus után. Virág nemcsak Doriánnal szakított, hanem emós külsejével is: mostantól vidám cuccokban jár, és még a szemüvegét is hajlandó hordani. Reni igyekszik kihasználni minden percet, amit Arnolddal tölthet, ám Cortez ezt egyáltalán nem nézi jó szemmel, ezért a két fiú között egyre nő a feszültség... Mindezek mellett fontos szerepet kap még a második félévben egy mangakiállítás, Ricsi új robogója, Cortez nagymamája, egy éjszaka a Balaton-parton és az iskolai könyvtár... Az osztály továbbra is a „legbalhésabb” társaság, és a tanulásban sem jeleskednek. A sok panasz miatt még a nyár eleji párizsi csereutazás is veszélybe kerül.

5.REMÉNY tíj tanév, új osztálytárs, új konfliktusok, új és régi barátságok, új és régi szerelmek... A tizenegy b-ben továbbra is „zajlik az élet”, miközben többek között az is kiderül, hogy mi történt a párizsi csereutazáson, hogy kicsoda Jerome és Benőit, és vajon ki lopja Dave személyiségét, hogy miért vezélyes a gomba, hogy Zsák kibe lesz szerelmes, és Cortez miért törli az összes ismerősét a Facebookon... Na és persze, hogy Reni kitől kapta a nyakláncot meg a gyűrűt... Reninek is újabb kihívásokkal kell szembenéznie, de úgy tűnik, egyre jobban felnő hozzájuk... 6.KETTEN December 20-a Reni életének legboldogabb napja, és ettől kezdve minden megváltozik. De vajon csak jó értelemben? Vajon meddig tart a váratlanul jött boldogság? És Reninek sikerül-e nemcsak megszerezni, de meg is tartani Cortezt? Mi mindennel kell meg-küzdenie a saját félelmein, gátlásain kívúl? Hisz Cortez a suli leg-menőbb sráca, mindenki rajong érte, Reni viszont, legalábbis saját megítélése és persze Kinga szerint a „nyomik” táborát erősíti... A tizenegyedik osztály 2. féléve is tele van izgalmakkal, akárcsak a korábbiak. Dave például élete eddigi legnagyobb próbatételén megy keresztül, Kinga még önmagát is felülmúlja egy diszkóban, Corteznek pszichológushoz kell járnia, Viki kiborítja a „bilit”, Reninek pedig váratlan vendég érkezik a születésnapjára...

FAN CLUBHOZ! http:www.cicerokonyvstudio.hu/szentjohanna_gimi A sorozat minden rajongójának itt a helye! Egy egyszerű regisztráció után sok információval leszel gazdagabb, fórumozhatsz a többi rajongóval, részt vehetsz a játékokban, a kreatív feladatokban, és sok ajándékot nyerhetsz! KERESD FEL A SOROZATOT A FACEBOOKON ÉS A TWITTEREN IS!