Havas Péter
Lehet-e Cameron a „toryk Blair-je”?
A brit politikában 2007-ben számos alapvetı változás történt, melyek közül a legfontosabb talán a miniszterelnök-váltás volt: az egy évtizede kormányzó Tony Blair helyét (a korábbi pénzügyminiszter) Gordon Brown vette át. Nem kevésbé lényeges, hogy a konzervatívok élén megerısítette helyét David Cameron, akinek vezetésével a toryknak esélyük nyílhat megtörni a Munkáspárt immár 1997 óta töretlen kormányzati pozícióját. Elemzésünkben arra teszünk kísérletet, hogy bemutassuk a brit Konzervatív Párt történetének egyik legfiatalabb vezérét. Ennek során elsısorban arra helyezzük a hangsúlyt, hogy Cameron - aki ’97 óta a toryk negyedik vezére - milyen irányban próbálkozik az egy évtizede ellenzékben lévı párt megújításával. Mielıtt azonban érdemben válaszolni kívánunk e kérdésekre, elkerülhetetlen, hogy röviden ne szóljunk magáról a Konzervatív Pártról, különös tekintettel annak Blair alatti korszakára. Ezt követıen megnézzük hol „helyezkedik”el Cameron azon, hektikusan változó politikai életben, amely 2007 júniusa (tehát Blair távozása és Brown megválasztása) óta a szigetországi
közéletet
meghatározza.
Végül
kitérünk
David
Cameron
pártvezér
személységére és politikai céljaira, valamint értékeljük a nevével fémjelzett újkonzervatív irányzatot.
A brit konzervativizmus öröksége A brit Konzervatív Párt a 20. század Nagy-Britanniájának meghatározó erejeként általában egyedül, ritkábban koalícióban kormányzott. A liberálisok, majd a munkáspártiak a száz évbıl csupán húsz esztendın keresztül álltak az ország élén. (Az Alsóházban a tory párt 65 éven keresztül a legerısebb párt volt). Tulajdonképpen ez a párt formálta az alkotmányos gyakorlatot, amelyhez más brit kormányok is igazodtak, emellett a toryk nevezték ki hosszabb idıre az állami tisztviselıi kar és a fegyveres erık vezetıinek túlnyomó többségét. Tony Blair találóan és tárgyilagosan írja valahol: a XX. század a konzervatívok évszázada volt. Ezen történelmi eredmények és a konzervatívokat övezı tekintély ellenére fıleg jelentısebb arányú -1-
vereségeik (1906, 1945, 1966 és 1997) után a toryk mindig tartottak a jövıtıl, s féltek attól, hogy a vereség nem egyszeri, hanem tartós visszaesést eredményez. Mindez nem volt teljesen indokolatlan, ezeket az évtizedeket ugyanis végigkísérte egy a torykat sújtó, meghatározó feszültség: egyik oldalról a párt önazonossága, mint a „kormányzás természetes pártja” követelménye, valamint az állandó megújulási kényszer között. A konzervatívok többnyire pragmatikus módon politizáltak, alkalmazkodtak a modern politikához és tömegkommunikációhoz, nem különben a mindenkori választási kampányokhoz. Gyakran halljuk, hogy a toryk számára az ideológia másodlagos jelentıségő. Ennek valamelyest ellentmond, hogy a párt egységének megbomlása nem is egyszer ideológiai kérdések mentén következett be. Így történt ez a XX. század elején, mikor kettészakadt frakciójuk azon vita mentén, hogy az ország piacának védelmében lehet-e védıvámot alkalmazni, hiszen ez ellentmondott a szabadkereskedelem konzervatív elvének. Az 1970-80-as években a brit konzervatívok táborát a neoliberális politika értelmezése és gyakorlása osztotta meg. Az ún. „szárazak” (dries), Hayek és Friedman neoliberális iskolájára esküdtek fel, a közkiadások radikális csökkentése mellett hadakoztak, és elutasították a személyes és a vállalkozói szabadság szembeállítását. Elkötelezettjei voltak a piacnak, az egyenlıtlenséget kívánatosnak és elkerülhetetlennek tartották, bírálták a jóléti rendszerek pazarló mőködését. Gondolkodásuk tengelyében gazdaságpolitikai értelemben a monetarizmus állt. E csoport elnevezése azt szolgálta, hogy elhatárolódjon a „nedvesektıl” (wets), az ún „Egy-nemzet torizmustól”. Hívei a XIX. század közepének konzervatív vezére, Disraeli követıinek tartották magukat, akinek nevéhez több szociális törvény és azon híres kijelentés főzıdik, miszerint „a Konzervatív Párt vagy nemzeti párt, vagy semmi”. Az „Egy nemzet toryzmus” a pártban azokat képviselte, akik szerint a konzervatívoknak a nemzet majd’ minden rétege számára kell programot alkotniuk. Elıretekintve, ahogy látni is fogjuk az alábbiakban, David Cameron jelenlegi elképzelései az „egy nemzet” felfogásához állnak közelebb. Napjainkban éles határ húzódik meg a tory-pártban Britannia és Európa viszonya kérdésében, amely konkrétan az euro-zónához történı csatlakozás ügyében merül fel. A viták, összecsapások
az
elmúlt
évtizedekben
helyenként
rendkívüli
hevesek
voltak,
a
megosztottságnak meghatározó jellege volt a Konzervatív Párton belül. A viták idınként a pártszakadás szélére sodorták a torykat, alapvetıen gátolva ezzel a párt megújulását. A
-2-
konzervatívok gyakran támaszkodtak a közvélemény euro-szkepszisére és a választási kampányok elsı számú témájává emelték az Európa-politikát, amellyel a munkáspárti kormányokat kívánták defenzívába szorítani.
Korszerősítés és megújulási kényszer A többpárti demokráciákban, így Nagy-Britanniában is, a pártok eredményességének kiemelt mutatója a választásokon történı szereplésük, az általuk elnyert szavazatok aránya. Az utóbbi viszont egyenesen függ a pártok választási stratégiájától és politikai programjuk minıségétıl. Törvényszerőnek mondható, hogy a két nagy párt paradigma-váltásai szinte minden esetben hosszabb ellenzéki periódus után következtek be, melyek sikere beigazolódni látszik a választási eredmények tükrében (1979: a Konzervatív Párt - neoliberális fordulat utáni – gyızelme, a konszenzus-politikával való teljes szakítás; 1997: az új Munkáspárt hatalomba jutása a „harmadik út” programjának köszönhetıen, a „régi” etatista Labourpolitika felváltása piacpárti elemekkel).
A konzervatívok 1979-tıl négy választáson bizonyultak jobbnak, és tizennyolc évig egyfolytában kormányoztak, de ezen belül a legfontosabb gyızelmük, az igazi áttörés, a tényleges stratégia-váltás, a thatcheri neoliberális fordulat 1983-ban kezdıdött. Igaz, mai napig tartja magát az a tévhit, hogy ez a választási gyızelem nem is annyira a gyökeresen módosuló ideológia, hanem a sikeres falklandi háború pozitív hozadéka volt. A Munkáspárton belül ezzel egyidıben kerekedett felül a baloldal, amely nem volt hajlandó szakítani az elavult etatista baloldaliság stratégiával. 1983 után kezdıdött és 1994-ig tartott a labour hosszú útkeresése: ennek eredményeként az évtized végére kialakult egy új munkáspárti stratégia, amely 1992-ben (’79 után elıször) esélyt adott a labournak a választási gyızelemhez, de az sokak meglepetésére, mégis veszített, mert a közvélemény még nem tartotta elég meggyızınek a Munkáspárt átalakulását. Ekkor vált világossá, hogy a labourt nem reformálgatni kell, hanem egy alapjaiban új pártra van szükség. Ezt a meghatározó lépést a Munkáspárt már Blair vezetésével tette meg.
-3-
Tony Blair a Munkáspártban az elsık között ismerte fel, hogy egy releváns párt sikerének kizárólag a hatalom (legalább részleges) megszerzése, illetve a választások megnyerése lehet a fokmérıje, s hogy az elvek ugyan fontosak, de hatalom nélkül nem sokat érnek. A Munkáspárt a ’90-es évek elején már másfél évtizede volt ellenzékben, és egyre szélesebb értelmiségi köröket kezdett uralni azon kétely, hogy a szolidaritás hagyományát középpontba állító Labour egyáltalán képes lesz-e valaha is választásokat nyerni a teljesen atomizálódott és individualizálódott brit társadalmi környezetben. Egyre több jel mutatott arra, hogy Nagy-Britannia egy hosszútávra berendezkedı hegemón pártrendszer elé néz. Blair számára világos volt, hogy a választásokat a szigetországban csakis egy kiszélesített bázissal, győjtıpárti stratégiával lehet megnyerni, amihez azonban olyan politikára volt szükség, melyet a párt hagyományos bázisa és a széles középrétegek egyaránt támogatni tudnak. Ezt az igényt kellett kielégítenie a „harmadik út” politikájának, a társadalom és a piaci erık partneri viszonyának; vagyis a Labour tudatosan leszámolt régi beidegzıdéseivel, amely a gazdaság prosperitását szembeállította a jóléti törekvésekkel. A brit baloldal vezetıje tudomásul vette a társadalmi realitásokat, és felismerte, a kormányzás feltétele egy valóban új Munkáspárt létrehozása. Mind a thatcheri fordulat, mind az 1997 utáni „blairi forradalom” történelmi jelentıségőek voltak, a baloldali politika újragondolásához vezettek Nagy-Britanniában, és hatással voltak a kontinentális szociáldemokrácia egészére.
A toryk és Tony Blair Új Munkáspártja Mi is történt a tory-pártban 1997 óta, hogyan jutott el David Cameronig, aki ezen idıintervallumban már a negyedik pártvezér? Az új baloldali ideológia és politikai stratégia 1997-ben nagyarányú munkáspárti gyızelemhez, egyúttal a konzervatívok történetének egyik legsúlyosabb vereségéhez vezetett, majd 2001-ben ez az eredmény minimális különbséggel ismétlıdött meg. A toryk ’97-ben 1906 óta nem rendelkeztek ilyen kevés képviselıvel (165), miközben a labornak csak az abszolút többsége 179 képviselıt tett ki. A konzervatív törzsszavazók körébıl 10 % szavazott át a Munkáspártra, ami brit rekordnak számított. A konzervatívok a szavazatoknak csupán 30,7%-át szerezték meg. Jelentısen változott a szavazatok eloszlásának -4-
földrajzi trendje, a labour elıretört a legfejlettebb dél- és közép-angliai térségben: 1997-ben a Munkáspártra szavazók egyharmada addig sosem szavazott a „piros rózsásokra”.
Ezzel
párhuzamosan a brit viszonylatban legelmaradottabb társadalmi és gazdasági viszonyokkal rendelkezı Skóciában a konzervatívok egy mandátumhoz sem jutottak. A munkáspártiak törekvése, hogy elfoglalják a társadalmi és ideológiai közepet sikeres volt, az utóbbiak közül többen szavaztak a Munkáspártra, mint a torykra. Helyénvaló azonban megjegyezni, hogy ez a trend késıbb visszafogta a hagyományos labour bázis szavazási hajlandóságát, ami fı oka lehetett a választási részvétel csökkenésének. Továbbá köztudott, hogy a „társadalmi koalíció” megvalósítása, vagyis az a törekvés, hogy a Blair-kormány a közszolgálati reformok során olyan formákat valósítson meg, amely kielégíti mind a hagyományos labour szavazókat, mind a középrétegek igényét, feszültséget okozott a Munkáspárton belül. Miközben az Új Munkáspárt történetében elıször nyert három választást egymás után, és a „kormányzás természetes pártja” lett, elismert kormányzati és gazdaság-politikai kompetenciával, addig a konzervatívok tíz éve próbálkoznak megtalálni a megváltozott körülmények közötti stratégiai helyüket. A toryk eddig érdemben nem tudtak válaszolni a blairi kihívásokra: a Konzervatív Párt választási kiáltványai csupán kullogtak a labouristák programjai mögött. Egészségi és oktatási programjaik színtelenek voltak a munkáspártiakéhoz viszonyítva, fékezni kívánták a labour Európa-politikáját, amely élesen szemben állt a toryk euroszkepszisével, határozottan támadták az új kormány törekvését a skót és a walesi devolúció témájában. Csupán egy, valóban érdemi változás történt a konzervatívoknál: 1998-ban elfogadták a párt egységes alkotmányát. Ez a dokumentum az „egy párt” elve alapján teljesen átalakította, demokratizálta a toryk hagyományos belsı szervezeti struktúráját. Régebben a parlamenti frakció volt „a párt”, amely független volt a „tömegpárttól”, a helyi szervektıl”. Az új struktúrában a parlamenti párt és a tömegpárt egy egységet alkot (ezt megelızıen a párt vezérét csak a frakció választotta), és az alapszervezetek is részt vesznek a vezér választásában. Az Új Munkáspárt kormányzásának egészében sikeres trendjét a 2005-ös választások törték meg. Értelmezésünk szerint ez a változás alapvetıen módosította a brit politika erıterét, a toryk számára is új helyzetet teremtett. Nem vitás, hogy a kormány iraki politikájának és a párt két vezetı egyénisége, Blair és Brown versengésének a közvélemény által történt fogadtatása következtében a labour ugyan gyızött, de eredményei siralmasak voltak 1997-hez
-5-
és 2001-hez képest. A labour-tory erıviszonyok szemszögébıl azonban a Munkáspárt veszteségei akkor még nem hoztak változásokat, hiszen a konzervatívok is támogatták az Irak ellen folytatott háborút. A nyertes a Liberális Demokrata párt volt, amely e háború ellen volt és megduplázta képviselıinek számát, de a választási rendszer eleve lehetetlenné tette, hogy tényleges pozíciókhoz jusson. 2005-ben a lakosság többsége számára a stabil gazdaság és az egészségügy volt a perdöntı. A közvélemény-kutatások azonban azt is jelezték, hogy a bevándorlás és
a
bőnözés erısen foglalkoztatja az állampolgárokat, jobban mint az iraki válság és az európai problémák. Ugyanezen felmérések akkor még azt jelezték, hogy a közvélemény nem lát garanciát abban, hogy a toryk jobban tudnák kormányozni az országot. Kutatási interjúk valamennyi kormányzási szakágban a Munkáspárt kormányának képességeit preferálták, kivétel az adózás volt, amelynek kezelésében nem láttak különbségeket a két párt között. A bőnözés és a bevándorlás kérdéseiben azonban jobban bíztak a konzervatívokban. A terrorizmus, és az ellene folytatott harc témájában a munkáspárti fölény szerényebb volt. David Cameront 2005 decemberében választották pártvezérré egy olyan helyzetben, mikor a Munkáspárt és kormánya fokozatosan vesztette el népszerőségét és tekintélyét. A közvélemény hangulata megváltozott, a konzervatívok támogatottsága megnıtt, idınként 1014 ponttal elızték meg a labourt. A 2006 és 2007 tavaszán tartott helyi választásokon a konzervatívok kitőnıen szerepeltek, a munkáspártiak viszont sok tanácsosi helyet veszítettek el.
Változások a brit politikában 2005 után Mi változott meg két év alatt? Több tényezı együttes hatására kell utalnunk, amelyek gyengítették a labourt: az iraki háború kitolódása, a Blair-Brown versengésbıl eredı párton belüli megosztottság. A helyi választási kampányokban Brown csapata esetenként inkább Blair ellen, mint Brown és a munkáspárti tanácsnok-jelöltek mellett szólalt fel, nyilvánvalóan ez inkább ártott a párt imázsának. Blair távozásának többszöri halasztgatása is felerısítette a közvélemény ellenszenvét. Amikor végül bejelentette távozásának idıpontját, de több hónapig még vezette a kormányt, jelentısen csökkent a kormány munkájának hatékonysága, ami tovább növelte a -6-
labour iránti bizalmatlanságot. Tetejében a Munkáspárt egyes miniszterei ebben az idıben több korrupciós ügybe keveredtek, valamint megsértették a választási törvényt. A belügyminisztérium súlyos hibákat követett el, amelyek veszélyt jelentettek (vagy jelenthettek volna) a lakosság biztonságára, a bőnözés növekedett. A konzervatívok, akiknek politikai krédója a rend, a bevándorlás korlátozása, az erıszak elleni offenzíva volt, érthetıen olyan kérdéseket helyeztek kommunikációjuk tengelyébe, amelyek találkoztak a közvélemény igényével. Így tehát nem volt meglepı, hogy 2007 tavaszán, amikor megkezdıdött a Munkáspárt vezér- és vezérhelyettes-választó kampánya, a konzervatívok a felmérések szerint jelentısen megelızték a munkáspártiakat. A közel kéthónapos Brown-kampánynak a vezérválasztás aspektusából nem volt érdemi jelentısége, hiszen Brown gyakorlatilag egyedül indult (a helyettes-választásnak viszont volt tétje. A Munkáspárt számára ez a kampány inkább a párt pozícióinak javítása szemszögébıl volt jelentıs. Tény, hogy Brown kiemelkedı formában kampányolt és fellépései rendre kitőnıen sikerültek. A kutatások jelezték, hogy a vezér-jelölt ledolgozta a labour hátrányát, mire Brownt megválasztották, majd megkapta kormányalakítási megbízatását, pártja fölényesen vezetett a toryk elıtt. Külön figyelmet érdemel mindaz, ami a Brown-kormány megalakulása után történt, és amit a közvélemény reakciója, hangulata szokatlanul gyorsan és rendkívül érzékenyen váltakozva követett. Kétségtelen, ritkán fordult elı (ha egyáltalán elıfordult) hogy egy új kormányt, még ha elıdjét azonos párt is vezette, szinte a megalakulása utáni naptól annyi kihívás éri, mint a Gordon Brown munkáspárti kormányát. Hozzátehetjük, ebbıl a szempontból majdnem mindegy, hogy ezek tıle függetlenek voltak-e, fatális véletlenként estek erre az idıre, vagy kormányzati hibából, rossz helyzetmegítélésbıl fakadtak. Tény, hogy ezekre Brown-ék nem voltak felkészülve, hiszen adminisztrációjuk egy jelentıs része új volt; de nem csak a „tőzoltás” okozott gondot, hanem az is, hogy elhúzódott az új kormány programjának bemutatása. Bár az új miniszterelnök több beszédében elvileg körvonalazta elképzeléseit, de koherens programja nem volt, és például egyértelmően csak nemrég, évvégi cikkében szögezte le, ami egyébként várható is volt, miszerint a blairi reformok útján kíván haladni. Mindez nehezítette Cameron helyzetét is, mert ugyan rövid távon reagálva a kormány hibáira és tehetetlenségére, a jelzett idıszakban esetenként magához is tudta venni a
-7-
kezdeményezést, és pontokat szerzett a közvéleményben, de a mai napig sincs átfogó programja. Felsoroljuk ezen precedenseket a körülmények érzékeltetése érdekében: júniusban volt a két terrortámadás, júliusban két példátlanul romboló árvíz, majd a visszatérı baromfiinfluenza. A kormány a közvélemény zavarát, ha nehezen is, kezelni tudta, sıt azzal párhuzamosan, hogy a közvélemény-kutatások kezdtek erısödı labour fölényt jelezni, konkrétan is felvetıdött a parlament esetleges feloszlatásának és a rendkívüli választások kiírásának gondolata. Tény, hogy Brown ennek lehetıségeirıl többször is határozatlanul nyilatkozott, a pártban bizonytalanság uralkodott e kérdésben. A szeptemberi párt-konferencia hangulatát nagyrészt ez a téma kötötte le: az új választások miniszterelnöki bejelentésének várható mozzanata a levegıben lógott. Hasonló esetrıl a brit politika-történetben nem tudunk: a pártnak 66 fıs többsége volt a parlamentben, és egy új kormány „mézesheteiben” nem szokás feloszlatni a parlamentet. Brownékat a közvélemény-kutatások számukra kedvezı alakulása, és az új miniszterelnök iránti, akkor még szilárd bizalom ösztönözte, hogy megerısítsék pozíciójukat a konzervatívokkal szemben, de nyilvánvalóan közrejátszott az is, hogy Brown a Blair-ral folyó versenyt szerette volna végleg lezárni. (Ebben szerepet játszott a sajtó is, amely Blair-rel szemben mindig is Brown-barát volt.) A józanabbul gondolkodók azonban felhívták a figyelmet egy ilyen lépés veszélyére. Egyrészt figyelmeztettek arra, hogy bár országos szinten valóban jelentıs a Munkáspárt támogatottsága, felmérések azt is jelzik, hogy 89 úgynevezett marginális választókerületben (tehát, ahol a két párt között jelentéktelen a szavazatok közötti különbség) a konzervatívok jobban állnak, és ez számottevı módon befolyásolhatja a választások végeredményét. Köztudott, hogy Britanniában a választókerületek többségét a biztos tory, és a szilárd labour kerületek teszik ki. Igazából nem ezekben, hanem a marginális körzetekben dıl el a választás. Általában
száz
marginális
választókerülettel
számolnak
(az
összesen
hatszáznegyvennyolcból), ha tehát ebbıl közel kilencvenben a toryk gyıznének, ez gyökeresen új helyzetet teremthetett volna. Ezen túl azonban felvetıdött, hogy miképpen is kell értelmezni a közvélemény-kutatások eredményeit, jelesül azokat a állásfoglalásokat amelyek a következı kérdésre válaszolnak: „Ön hogyan szavazna, ha a választások másnap lennének?”. Kérdés ugyanis, hogy a parlament tevékenységének adott szakaszában, vagyis a ciklus közepén, az elıbbi kérdésre adott válaszok konvertálhatóak-e azokra a válaszokra,
-8-
döntésekre, amelyek a szavazás során válnak aktuálissá. A közvélemény-kutatásokon adott válaszokat ugyanis gyakorlatilag inkább lehetett egy kiválasztott minta olyan „promt” villámválaszainak
tekinteni, amelyek egy-egy konkrét esemény, történés hangulati
hatására
születtek, és kevésbé elıre tervezett, átgondolt „válaszoknak. Jogos volt a felvetés, vajon lehet-e egy olyan változó helyzetben, mint 2007 nyara-ısze „biztosra” venni a választásokat.? Ilyen körülmények között érthetı volt, hogy a felmérések eredményei sokat változtak. A közvélemény akkor többnyire pozitíven ítélte meg a labourt, fıleg az év elsı feléhez képest, de ezt hiba lett volna azonosítani egy valószínő gyızelem lehetıségével. (Ahhoz Brown-nak már fel kellett volna mutatni kormányzásának eredményeit, de ennek még híján volt.) Brown végül is visszalépett a 2007-ben tartandó választásoktól. Ha ez a gondolat fel sem vetıdik – a Munkáspárt vélhetıen jobban járt volna, mert a közvélemény a sok bizonytalanságot követı visszalépés inkább negatív képet alkotott a balközép pártról. A munkáspárti fórum utáni héten tartott konzervatív konferencián Cameron érthetıen kihasználta a visszavonulás adta teret. Nagyhatású beszédében a választások mellett érvelt, rendkívül kritikusan értékelve ellenfele gyengeségeit, amelynek köszönhetıen szinte órák alatt gyökeresen megfordította a közvélemény hangulatát: decemberig a toryk tíz-tizenöt pontos elınyt értek el, de e mögött már nem csak a szeptemberi említett események álltak. Október-november történései a munkáspárti kormányzat számára olyan újabb kihívásokat produkáltak, melyek még nehezebbé tették a Brown-kormány helyzetét. Kétségtelen, hogy a kormány számára a legnagyobb csapást az amerikai jelzáloghitelválság hatására bekövetkezett Northern Rock-i bankcsıd jelentette. Egy ilyen válság, amely milliók megtakarítását veszélyeztette önmagában is hatványozott politikai jelentıséggel bírt. A központi bank gyors segítsége, ugyan rövidtávon kielégítette a befektetık tízezreit, de az eset megingatta milliók bankrendszerbe vetett bizalmát. Sokáig a munkáspárti kormány fı aduja a szilárd gazdaság volt, különösen (Blair pénzügyminisztereként) Brown-nak, ez azonban most inkább támadási felületet kínált fel a toryk számára, akik ennek bázisán az elmúlt tíz év egészét célba vették. Az idı múlásával nyilvánvalóvá vált, hogy a brit gazdaság egészséges és szilárd, azonban a negatív globális hatásoktól való megóvása csak szigorú fiskális politikával lehetséges. Alig telt el egy pár hét a jegybank által irányított viszonylagos konszolidációtól, Brownék sikertelensége folytatódott: eltőnt egy (több mint húsz millió család segélyeit
-9-
kezelı) adatbázis, melyet ugyan sikerült pótolni, de az eset kapcsán újabb jogos kritikák érték a kormányzatot és annak egykori pénzügyminiszterét. Ennél talán még nagyobb botrányt okozott, mikor kiderült, hogy a Munkáspártban megsértették a párt-és kampányfinanszírozási törvényt; az ügyben Brown kénytelen volt széleskörő vizsgálatot indítani, amely még mindig tart. Ezek az esetek szinte hónapokon keresztül támadásoknak tették ki Brownt. A szokásos szerdai miniszterelnöki „kérdések és válaszok” alkalmából elsısorban Cameron tőnt ki rendkívül kemény kritikájával, melynek számottevı részét Brown nem is tudta kivédeni. Mindennek következtében az utóbbi tekintélye, s vele a Munkáspárt támogatottsága számottevıen visszaesett, a konzervatívok elınye velük szemben idınként tizenöt pont volt; ezen tendencia csak 2007 december végére kezdett megváltozni.
Cameron, a toryk 26. vezére David
Cameron
1966-ban
született
Londonban.
Filozófiát,
politológiát
és
közgazdaságtant tanult Oxfordban. Több konzervatív miniszter és egyéb vezetı politikus tanácsadójaként, majd hét évig egy komunikációs profilú cég igazgatójakét tevékenykedett, valamint egy ízben a konzervatív árnyék-kormány oktatási tárcájának felelıse volt. Elıször 1997-ben indult elıször képviselı-jelöltként a parlamenti választásokon, azonban az Alsóházba csak 2001-ben sikerült bejutnia, a közép-angliai Witney választókerületének képviselıjeként. Az alig 40 éves, fiatalos, jó megjelenéső Cameron politikai aktivitásával és kiváló debattıri kepeségekkel, kezdeményezı készségével hamar tekintélyt vívott ki magának a pártban és a közvéleményben egyaránt. David Cameron modern, mérsékelt, a szociális kérdések iránt érzékeny konzervatívnak tartja önmagát, aki társadalompolitikai kérdésekben elıdeihez képest - liberálisabb. Nem véletlen, hogy megválasztása után nemsokára a Konzervatív Párt 10 év után elıször megelızte a labourt a felméréseken. A parlamenti vitákban feltőnt kemény, de kiegyensúlyozott felszólalásokkal. Egyre gyakrabban hallani és olvasni azonban, hogy szinte „ölébe hullnak” a Brown-kormány hibái, s miközben sokszor mesteri módon ostorozza ezeket, kevésbé átláthatóak hosszabb távú politikai elképzelései. Több kérdésben is kifejti álláspontját, de egyes témákban, lásd az európai problémákat, mindössze általánosan. - 10 -
Valószínőleg a Konzervatív Párton belüli állandó egyeztetési kényszer is beszőkíti Cameron programalkotási lehetıségeit. Igaz 2007 szeptemberi konferencia-beszéde ebben a vonatkozásban pozitívnak értékelhetı, ez azonban nem menti fel annak felelıssége alól, hogy összefogott és világos módon kifejtse pártja ideológiailag koherens és szakpolitikailag megalapozott programját. Úgy gondoljuk, hogy Cameron fı gondja (így volt ez 1994-ben is Blair megválasztása után is), hogy hogyan lehet megújítani a pártot, de megmaradni az alapértékek mellett. Cameron is tudja, ami a maga idejében Blair számára is világos volt, hogy a régi módon nem megy, új alapokra kell helyezni a pártot, de nem ignorálhatja pártja hagyományos értékeit sem. Igaz, ennek hogyanja még korántsem világos, de Cameron elıadásai, beszédei alapján kirajzolódnak azon programpontok, melyek kiemelt helyet kaphatnak a cameroni vízióban. Cameron elképzelése az lehet, hogy a megújulásához a hagyományos konzervatív, jobboldali értékek mentén, a tory párt jobbról a jobbközép felé fordul, és olyan politikát gyakorol, amely ebben az irányban szélesítheti ki bázisát. Persze Cameronnak, mint annak idején Blairnak is számolnia kell azzal, hogy hagyományos értékeket vállaló „kemény” toryk és a konzervatívok „új” szimpatizánsainak „közös nevezıje” most még elég törékeny és csak akkor erısödhet meg, ha azt a gyakorlati politika konszolidálja. Érdemes felhívni a figyelmet azokra a cameroni eszmefuttatásokra, amelyek alapján a konzervatívok kitörése kizárólag a közép felé képzelhetı el. Cameron szerint a Konzervatív Párt sokáig úgy jelent meg a publikum elıtt, mint privilegizált rétegek (a középosztályi fehér férfiak) és az ország legfejlettebb déli részeinek képviselıi. A tory pártvezér a párt-átalakítás alapvetı feltételének tartja, hogy a célközönség dimenzióban történjenek változások. Ennek egyik fontos eszköze, hogy változzon a biztos tory választókerületekbıl induló képviselıjelöltek szociológiai összetétele, hogy ne csak a hagyományos konzervatív „típusú” politikusok képviseljék a konzervatívokat a Westminsterben, hanem egyszerőbb emberek, akik a pártelitbe integrálódva fokozatosan átalakíthatnák a pártról alkotott képet. Cameron több alkalomból is érvelt azzal, hogy a konzervatívok képezik az igazi progressziót a szigetországban. A „progresszív konzervatívok” szóhasználat régebben nem volt divatban a konzervatívoknál, valószínőleg azért, mert bizonyos értelemben keresztezhette a hagyományos konzervatív ideológiát, amely a szigorú megfontoltságra, a fokozatosságra, a
- 11 -
„körülbástyázott” biztonságra” épült, és nem volt híve a fordulatoknak, inkább a lassú fejlıdésnek. Cameron beszédeiben többet szerepel az innováció, a reform fogalma, mint a hagyományokhoz történı igazodás. Ez a pártban nem mindenkinek tetszik, de a Konzervatív Pártot a jövı felé orientálja. Cameron szembeállítja az Új Munkáspárt felfogását a progresszióról, az utóbbi konzervatív értelmezésével. Szerinte a munkáspártiak gyakorlatában az állam a progresszió fı ereje, míg a tory gondolkozásban ezt a funkciót a társadalomnak kell vállalnia. Számára nem az a fı kérdés, hogy a kormány mit tesz, hanem, hogy kialakulnak-e a társadalom önkéntes szervezetei, jótékonysági, civil szférája. A jelenlegi gyakorlatban, miután a források a kormány rendelkezésére állnak, megvan annak veszélye, hogy visszatérnek az állam ellenırzése alá. Az újkonzervatívok víziójában jelentıs szerepet kap a civil társadalom, az „önkéntes szektor”, amelynek össze kell kötni a társadalmat a központi, hatalmi szintekkel. Cameron gyakran hangsúlyozza, hogy a gazdaságpolitika célja a szegénység visszaszorítása és a jólét megteremtése. Azonban e cél oltárán nem áldozza fel az alapvetı tory gazdaságfilozófiát, amelyben a piac szerepe elsırendő, ehelyett egy felújított doktrínát fogalmaz meg, amely szerint segítséget kell nyújtani az embereknek ahhoz, hogy felfelé törhessenek, hogy képesek legyenek törekvéseik megvalósítására. Mindeközben erıs hangsúlyt kap a „közös, megosztott felelısség” (ami nem új a konzervatív szóhasználatban); akár új színként is értelmezhetı a tory ideológiában annak elismerése, hogy a piac hatását ellensúlyozandó be lehet avatkozni a szociális viszonyokba. Cameron nemrég bemutatta pártja jóléti reform-programját, amely alapján törvényelıkészítı Zöld Könyvet kíván a parlament elé terjeszteni. Ebben kitüntetett helyen szerepel a jólét és a munka kölcsönhatása, ami összhangban van az Új Munkáspárt világképével. A labour jelszava e téren a „Jólétet munkával”volt, most Cameronék a „Munkával a jólétért” jelszót helyezik elıtérbe. Cameron megemlítette, hogy a szigetországban ötmillió ember van betegszabadságon, amit ı nem tart normálisnak.. Szerinte az lenne ideális, ha mindenki dolgozna, aki tud, aki viszont erre képtelen, annak a társadalom kell, hogy segítsen. Cameron gyakran tesz említést a „progresszív társadalomról”, mint olyanról, amelynek fel kell vállalnia a nem profitorientált célokat. Bár ennek kifejtése még eléggé ködös, de nem nehéz felismerni egy olyan látásmódot, amely eddig kevéssé jellemezte a konzervatívokat. A toryk fiatal vezére nem egyszer kifejtette aggályait a társadalom egyes
- 12 -
csoportjainak szociális állapotáról. Ez szokatlan egy olyan politikustól, akinek a pártja azon társadalmi doktrínát (és gazdaságpolitikát) vallja, amely a társadalmi egyenlıtlenségeket természetesnek tartva nagyban hozzájárult a brit társadalom vagyoni és ideológiai megosztásához. Cameron hangsúlyozza, hogy a toryk egykor cinikusan és közömbösen szemlélték a társadalom szociális bajait, és ennek véget kell vetni. Ebben Cameron a „progresszív társadalom” eszméjére kíván támaszkodni. Láthatjuk tehát, hogy egy megújított tory-párt ösvényeit keresve Cameron olyan vizekre evez, melyek gyökeresen újszerőeknek tekinthetık. Ugyanezt lehet megállapítani arról a nyitásról is, amelyet Cameron az egészségügy, és fıleg az NHS (az Országos Egészségügyi Szolgálat) irányában valósított meg. Jól tudjuk, hogy a konzervatívok (az amerikai republikánusokhoz hasonlóan) mindig elıítéletesen viszonyultak az NHS-hez és csak azért nem számolták fel a Thatcher-korszakban, mert a közvélemény nyomása miatt nem állt módjukban a nemzeti vívmány megszüntetése. A Munkáspárt ellenben fennállása, azaz a második világháború vége óta határozottan védelmezte, és a társadalmi igazságosság egyik garanciájának tekintette azt. Korántsem túlzás annak kijelentése, hogy széles társadalmi rétegek mintegy az NHS védelmében szavaztak a Munkáspártra. 2008 januárjában emlékeztek meg az NHS létrehozásának hatvanadik évfordulójáról, mely alkalomból Cameron mondott beszédet „A Konzervatív Párt – az NHS pártja” címmel. Ebben, miként más alkalmakkor is, méltatta a (szerinte nem szocialista, hanem nemzeti) vívmánynak számító NHS több mint fél évszázados eredményeit, és hangsúlyozta, a konzervatívok nem szétverni akarják azt, hanem fejlesztését tervezik. Ennek ellenére sem valószínő, hogy ezek után a toryk és a labouristák NHS-képe azonossá válik; egyrészt még nem hozták nyilvánosságra Cameron részletes elképzeléseit, másrészt 1997 elıtt már kezdetét vette egy (nem sokal késıbb meghiúsult) konzervatív próbálkozás az állami egészségügyi rendszer belülrıl történı átalakítására. Akkor az NHS keretei között létrehozták a „kétszintő ellátást”: gyakorlatilag egy szolidaritási elven mőködı ingyeneset, és egy kvázi fizetıset. Ez a formula tulajdonképpen az NHS eredeti, jövedelemegyensúlyozó funkcióját bontotta le, és tovább gyengítette a társadalom koherenciáját ezért a baloldal egyik fı fóbiája lett. A labour korabeli álláspontja szerint fennállt a veszélye annak, hogy az utóbbira támaszkodva akarják privatizálni az egészségügyet. Nem véletlen, hogy a munkáspárti kormány elsı lépése e módosított rendszer megszüntetése volt. Késıbb, mikor -
- 13 -
nagy viták közepette – ismét napirendre került az egészségügy reformja Blair számára világossá vált, hogy a grandiózus közszolgálati alrendszer fejlesztését (még jelentıs állami forrásbevonással párhuzamosan is) kizárólag a magántıke bevonásával képesek elısegíteni. Valószínősíthetı, hogy a tervezet – megvalósulása esetén – számottevıen javította volna az ellátás színvonalát, de az fıleg a szakszervezetek és a labour baloldalának (a privatizációtól és a kétszintő ellátástól való félelme miatti) ellenállása következtében meghiúsult. Cameron
felismerte,
hogy
az
NHS
szolgáltatásaival
kapcsolatban
jelentıs
elégedetlenség tapasztalható a lakosság körében, ezért a problémák megoldására saját platformra van szükség, amely meghaladja a munkáspárti elképzeléseket, de nagyjából megırzi a szolgálat eredeti kereteit. Mindehhez hozzátehetjük, nyilvánosságra került, hogy Cameron az NHS-hez tartozó intézményben kezelteti egyik gyermekét, ami nem szokásos ezekben a körökben, így érthetı rokonszenvet váltott ki a közvélemény egészében. Hasonló, de valamelyest más helyzet tapasztalható az oktatási szférában is. Itt az újkonzervatívok egyértelmőbben ragaszkodnak a hagyományos tory elvekhez: aminek következtében az iskolaügy az a terület, ahol a törésvonalak még napjainkban is érezhetıen megosztják a brit társadalmat. A középrétegek, amelyek mára mindkét nagy párt célpontjaivá váltak, állami oktatási intézményekben szeretnék iskoláztatni gyermekeiket (a magániskola csak nagyon vékony rétegek privilégiuma), de olyanokban, melyekben a tehetséggondozás figyelembe veszi a jobb elıképzettséget. A dilemma, amely nálunk sem ismeretlen (bár gyengébb politikai töltető) a következı: a közoktatás, benne a középiskola extenzív fejlesztése váljon kormányzati prioritássá, vagy az olyan iskola-forma, melyben nagyobb lehetıség van a tehetség megkülönböztetett gondozására (ún. „akadémia”). Amikor két éve a Blair-kabinet elıkészítette az oktatás reformját, ugyanez vetıdött fel, és úgy tőnt, a labournak sikerült egy optimális arányt találnia, amely elfogadhatóan tükrözi a különbözı rétegek eltérı érdekeit. A vita akkor robbant ki ismét, mikor kiderült, az új rendszerben túlságosan nagy szerepet kap az akadémiák szelekciós jogosítványa, ami a tehetısebb szülık gyerekei esélyeinek kedvez. Sikerült ugyan konszenzushoz jutni, de a probléma napjainkban is aktuális. Egyébként érdemes megjegyezni, hogy akkor a konzervatívok egészében pozitívan
- 14 -
nyilatkoztak Blairék oktatási törvényérıl, azonban a Munkáspártban sokan elégedetlenek maradtak. Cameron sem úszta meg a vitát e kérdéskörben, ami teljesen érthetı is: itt ugyanis szőkebb a mozgásköre, és nehezebb retorikai megoldásokkal pótolni (vagy elfedni) a szakpolitikai konkrétumokat. Amióta a Brown-kormány mőködik, a munkáspártiak körébıl gyakrabban hangzanak el kritikai megjegyzések az említett arányokról. A Munkáspárt társadalompolitikáját ugyanis elsısorban a középiskolák fejlesztése szolgálná (mert a szegényebb társadalmi csoportok és az elmaradottabb térségek számára volna kedvezıbb). Cameron ezen álláspontra tıle szokatlan keménységgel reagált. A toryk vezére (pártja ideológiájából következıen) szükségtelennek tartja a középiskolai hálózat masszív fejlesztését, és a meglévı forrásokat inkább az akadémiákra fordítaná, valamint a súlyos hiátusokkal rendelkezı alapképzésre (vagyis az általános iskolai oktatásra). Ezirányú fellépése azonban még tory körökben is kedvezıtlen visszhangot váltott ki. (Ami nem véletlen, hiszen sokan tanultak középiskolákban, és ezekrıl kedvezı emlékeik vannak.) A jelek szerint Cameron eltökélt, hogy pártját a közép felé terelje. Egy hónapja merész kezdeményezésre szánta el magát., amikor felhasználva a liberális demokraták vezércseréjét, azt javasolta a liberálisoknak, hogy egyesítsék erıiket, hozzanak létre „progresszív szövetséget” Gordon Brown ellen. Az együttmőködés fı pontjaként Cameron szerint az államhatalom decentralizációja vetıdhet fel. A két párt között ezen a területen látszanak leginkább az együttmőködés lehetıségei, de sok közös pont van a környezetvédelem területén is, így abban, hogy a labour kormánya határozott klíma-védelmi törvényt fogadtasson el. Persze jól tudjuk, könnyő zöldnek látszani ellenzékben, hiszen még emlékezhetünk a konzervatív kormány ökológiai érzéketlenségére. Nagy kérdés, milyenek egy ilyen szövetség reális lehetıségei, hiszen hasonlóra e két párt között már régen nem volt példa. A javaslatot egyelıre egyik oldalról sem támogatják. A Liberális Demokraták tudják, hogy a középre húzó Cameron számára a liberálisokkal történı együttmőködés fontos eszköz a progresszív-szabadelvő szavazók megnyerésében. A konzervatívok berkeiben sincs teljes összhang e kérdésben, azonban a Konzervatív Pártban tudják, hogy újabb szavazók szerzéséhez elsısorban a liberális választókerületekben volna keresnivalójuk, de a fenti együttmőködés nélkül ezek közül mindössze tíz ilyen kerületet hódíthatnak el. A toryk részérıl elvi fenntartások is elıjönnek, így olyan kifogások is,
- 15 -
miszerint a Liberális Demokraták ideológiailag és számos szakpolitika terén még a Munkáspártnál is balra helyezkednek el. Mivel eszmefuttatásunk folyamán már eddig is többször kerestük a közös vonásokat Blair és Cameron helyzetében, azt kell megjegyeznünk, hogy bizony kevés új van a nap alatt. Az 1997-es választások elıtt Blair és az akkori liberális vezér, Ashdown között sor került tárgyalásokra egy olyan együttmőködés érdekében, amely évtizedekre kiszorította volna a torykat a brit politikából. Mint mindig, a Liberális Demokraták minden kooperáció feltételeként a választási rendszer reformját követelték. Akkor abban egyeztek meg, hogy a napirenden lévı devolúció során megalakuló skót parlamentet és a walesi országos győlést egy vegyes választási rendszerben fogják választani, amelyben helyet kap az arányos rendszer is.Mára bebizonyosodott, hogy ezen megállapodás a labour pozíciói szempontjából káros volt a baloldal számára, melynek következtében az többször is koalícióra kényszerült a mindkét régióban. Sıt, 2007-ben, mivel a Munkáspárt még fellegvárában, Skóciában is vesztett, a megalakult kisebbségi koalíciós kormány élére a Skót Nemzeti Párt vezére került. Az 1997-es választások után ismét tárgyalt a két párt, és akkor az együttmőködés tétje az egész választási rendszer reformja volt, amit a labour képviselıi (fenti tapasztalataik, és azon tény fényében, hogy az utóbbi két választáson a többségi rendszer egyértelmően a Munkáspártnak kedvezett) azonnal lesöpörtek az asztalról. Blair ezután is próbált közeledni a liberálisokhoz, de a párt, benne több vezetıje errıl hallani sem akart. A kölcsönös averzió a két párt között nem csökkent, viszont a tory-liberális viszony sem javult ezzel fordított arányban, mert a választási rendszer (azóta fel sem merült) reformját a konzervatívok továbbra is legalább annyira ellenzik, mint a labouristák.
Konklúzió Válaszolva dolgozatunk címére, a „két eset” közös vonásai ellenére, nem tartjuk valószínőnek, hogy Cameron eljátszhatja pártján belül azon szerepet, melyet Blair a labourban betöltött. Azt nem kívánjuk vitatni, hogy a két vezér helyzetében jócskán találkozunk hasonlóságokkal. Kívülrıl a kép hasonlít: két ambiciózus, fiatal pártvezért látunk, akiknek az - 16 -
a feladatuk, hogy életet leheljenek két nagy múltú párt lelkébe. Ehhez újra kell gondolni a párt értékeit, szövetségi politikáját, szakítani kell a régi beidegzıdésekkel. Mindez valóban számtalan hasonló helyzetet hoz létre, de ezek inkább felszínes hasonlóságok, mint érdemi azonosságok Cameron és a konzervatívok lehetıségei 2007-ben jelentısen eltérnek azoktól, amelyek közepedte Tony Blair és csapata megkezdte az Új Munkáspárt építését. A labour addig egy olyan párt volt, amely sohasem tudott több cikluson keresztül kormányozni, lényegesen többet volt ellenzékben (legutóbb 18 évig) mint kormányon, történetében az ellenzéki pozíció volt a „természetes”, meghatározó állami és gazdasági kérdésekben a közvélemény elıtt gyenge kompetenciával bírt. Még a ’97-es választások elıtt is a lakosság többsége jobban bízott a toryk gazdaság-menedzselı képességében, mint a Munkáspártéban. Blair ’94-ben lett pártvezér, és még abban az évben offenzívát indított a híres 4. cikkely ellen, majd ’95-ben a rendkívüli konferencia el is törölte azt, és elfogadta az új pártalkotmányt, amely tartalmazta a párt új politikájának érdemi elemeit. Ezt követıen egy év múlva a labour legfelsı fóruma elfogadta a választási kiáltvány téziseit; ekkorra már az Új Munkáspártnak megvolt a csapata, amelyben több egykori baloldali munkáspárti is helyet kapott. Igaz, a megújulásnak voltak ellenzıi, de Blair személye egységet teremtett. Cameron helyzete ennél jóval bonyolultabbnak mondható. Kétségtelen, hogy megjelenése
a
„nagypolitikában”,
hála
sok
szimpatikus
vonásának,
vezetıi-
és
kommunikációs adottságainak, valamint retorikai képességének új szint vitt a konzervatívok általános mentalitásába. Azonban egy olyan pártot kell megújítania, választhatóvá tennie, amely korábban még sohasem volt több mint egy évtizedig ellenzékben, és ahogy már említettük sokáig, a kormányzás egyedüli természetes pártja volt. Az ellenfél viszont az a párt, amely éppen megújulása következtében három választási gyızelemmel és hosszú kormányzati tapasztalattal a tarsolyában mára a kormányzás pártjává vált. Emelett ma még inkább, mint fél éve a Blair-korszak teljesítményét eredményesnek ítéli a közvélemény. Ezzel szemben jelenleg azt látjuk, hogy nincs még kész sem Cameron programja, sem politikai csapata. Útkeresését emellett még az is nehezíti, hogy olyan politikai és szociális mezıbe kell „benyomulnia”, amely távol áll a hagyományos toryzmustól, vagyis a törzsszavazók választási mobilizálhatóságát is megnehezíti.
- 17 -
Azonban mindenképpen Cameron képességei mellett szól bátor kezdeményezıkészsége, gondoljunk csak az NHS-hez való újradefiniált viszonyára, a jóléti refom-terv felvázolására és a Liberális Demokratákhoz intézett együttmőködési javaslatára. Feltőnı azonban, hogy a győjtıpárti jellegbıl adódóan Cameron orientációs gyakorlata ingadozó a hagyományos tory választói csoportok és a párt „új”, modernizációközpontú hívei között. Vagyis a párt stratégiai zavarát az okozza, hogy egyszerre szeretne minden „szárnynak” kedvezni. Az egyik nap kiáll a hagyományos konzervatív örökösödési adó-csökkentés és az euroszkeptikusok mellett, majd az NHS kapcsán az underclass réteghez közeledik. Skóciába utazik, hogy erısítse pártja skót identitását, majd elıhúzza a hagyományos brit konzervatív mumust: Skóciának az Unióból történı kiválásának veszélyére utal. Nem egyszer hangzik el a szakértık és a választók körében egyaránt, hogy ezen gyakorlat azt támasztja alá, hogy Cameron még nem tudja pontosan, mit is akar valójában. Ma még nehéz körvonalazni a brit politika 2008-as alakulását. Valószínősíthetı a Brown-kormány botrányainak folytatódása, ami nyilvánvalóan kedvezı lesz Cameron számára. Ez azonban csak rövid idıre oldhatja meg a toryk gondjait: a jobbközép pártnak világos és koherens újkonzervatív programra van szüksége. A választásokig minimum másfél év van hátra, és Cameron vezetésével addig – mind ideológiailag, mind szervezetileg – rendeznie kell pártja sorait. Habár ez egyáltalán nem lehetetlen, mégsem kell törvényszerőnek feltételeznünk, hogy Cameron politikája automatikusan megismétli majd a Blair-jelenség sikerét; az pedig szintén nem bizonyos, hogy a brit konzervativizmus megújulásának a cameroni az egyetlen járható útja.
- 18 -
