LAURA, A BANYA CSÓKJA ÉS A KOSSUTH SZOBOR MEGGALLÉROZÁSA

Mary Silver

Játszd újra, Abigél!

LAURA, A BANYA CSÓKJA ÉS A KOSSUTH SZOBOR MEGGALLÉROZÁSA

Nem tudom, megesett-e már Önökkel, hogy meg voltak győződve arról, minden összeesküdött Önök ellen. Pocsék, lélekölő érzés, amikor az ember lánya akaratán kívül keveredik bele olyan dolgokba, amiről fogalma sincs, mégis, végig sejti, hogy valami nincsen rendben körülötte. Amikor a dolgok külön, végeláthatatlan láncolatot alkotnak, és pont, mikor az ember egy lépéssel közelebb kerülne ahhoz, hogy megfejtse a titkot, valami mindig történik, ami visszataszítja arra a pontra, ahonnan elindult. Egy ideig még elhisszük, hogy mindez a véletlen műve, ám mikor a véletlenszerűségek száma már meghaladja az egészséges határértéket, az ember lassan elfogadja, hogy talán mégis minden úgy van, ahogyan azt mások, akik nálunk jobban ismerik a kort és a helyet, mondják. De ne szaladjunk ennyire előre. Az egész egy decemberi napon kezdődött. Egészen pontosan emlékszem a dátumra, 1943. december 5-ét írtunk. Tudom, hiszen Horn Mici úgy készült a másnapi, a kormányzó neve napján tartandó istentiszteletre, mintha legalábbis egy világraszóló esemény lenne. Egész nap izgatottan járkált fel-alá, én pedig nem győztem nyugtatni őt. Tudvalevő ugyanis, hogy ez a különös nap azért nevezetes történetünk szempontjából, mert ma éjjel az árkodi ellenálló betör majd a templomba, és összecseréli az énekmutató táblákat, hogy az aznapra kirendelt dalok helyett, a gyülekezet majd háborúellenes, békére buzdító, és egyéb hasonlatos lélekemelő nótákat zengjen majd az árkodi havas város vasárnapi némaságába. Pacifisták mindörökké! - Kőnig úgyis mindent megold – szóltam unottan, mikor a szemem már kezdett belefáradni abba, hogy azt nézzem, Mici miként köröz a nappaliban. – Ma éjjel betöri az ablakot, bemászik a templomba, és kicseréli a számokat. Tudja, hogy így lesz, hiszen a könyvben is ez volt –legyintettem könnyedén, és láttam, ahogyan az asszony hirtelen rám pillant, majd zavartan elmosolyodik, és bólint egyet. - Nincs dolga, gyermekem? - Mire gondol? – kérdeztem csendesen. - Fel kéne keresnie valakit, nem így van? - Kalmár nem ér rá.

117

Mary Silver


- Nem rágondoltam – válaszolta egy halvány mosoly kíséretében, és továbbra is jelentőségteljesen nézett rám. – Szenttamássy Áron húgára. Azt hittem, be akarja mutatni Péternek. - Hát persze, de még nem ma. - Miért nem? Tényleg, miért is nem? Hiszen azért jöttem ide egy másik világból, hogy Kalmárnak megtaláljam élete szerelmét, és mikor úgy néz ki, megvan a megfelelő leányzó, akkor valamiért mégsem akaródzik cselekedni. - Holnap ott lesz az istentiszteleten, nem igaz? Ráérek akkor megmutatni Péternek, hogy kiről lenne szó. Mici egy pillanatig furcsállón nézett rám, majd úgy döntött, inkább visszanyeli azt a szót, ami kikívánkozott belőle, pedig így, az események ismeretében, talán jobb lett volna, ha akkor és ott, megosztja velem a gondolatait. Mivel úgy láttam, hogy otthon csak láb alatt vagyok, és ha nem szabadulok ki a négy fal közül, a szemeim menthetetlenül elkezdenek golyózni a fénysebességgel cirkáló Horn Micinek köszönhetően, - ráadásul senki nem volt hajlandó velem társalogni- fogtam magam, és elmentem otthonról. Nem is tudom, hogy a kinti hideg időjárás, vagy a leesett hó mennyisége lepett-e meg jobban, mikor kiléptem a házból. Tekintve, hogy a XXI. században még karácsony előtt is plusz hőmérsékletek rohangálnak, szinte orrba vágott a tüdőmbe áramló jeges levegő. Arról nem is beszélve, hogy egy kezemen meg tudom számolni, a tavalyi évben összesen hányszor láttam hóesést, itt meg, mintha egy elvarázsolt világban lettem volna, alighogy átforgattuk a naptárat decemberre, máris megérkezett az első hó. Komolyan, egyre inkább olyan érzésem volt, mintha Narniába csöppentem volna. Előbb a szekrény, aztán ez… Meg kell hagyni, Szabó Magdának van humorérzéke! Élveztem, ahogyan a csendes parkban a lábam alatt hangosan ropog a frissen lehullott hó. Mellettem több kisgyerek is elszaladt, szánkót húzva maga után, és én nagyon távolról, a vasúti töltés túloldaláról hallottam a vidám kacajokat, amint a gyerkőcök leszánkáztak a dombról. - Andrea! – kiáltott utánam egy ismerős hang, és hallottam, ahogy a léptek mögöttem felgyorsulnak. Talán mondanom sem kell, hogy Kalmár volt az. Egy kissé meg is lepődtem, hiszen, mióta idejöttem, egyszer sem szólított a keresztnevemen; folyton kisasszonynak, vagy hölgyemnek hívott. Az ő szájából azonban ezek a szavak teljesen másként hangoztak, mint

118

Mary Silver


Áronéból, akinek a túlzott udvariassága és figyelmessége szinte már az őrületbe kergetett. Nagyon kedveltem a srácot, de kellett két- három nap tőle távol, mire kipihentem őt. Kalmár viszont más volt. Ő az elmúlt két hétben alig látogatott meg. Ki tudja, lehet, hogy amiatt a csók miatt, vagy talán Kőnig különös viselkedése volt az oka, engem viszont zavart, hogy nem volt a közelemben. Senki nem vitázott vele, és nem szúrt le semmiért. Most viszont itt volt, alig pár lépésre tőlem, és fene tudja, miért, elmosolyodtam, ahogyan megpillantottam magas karcsú alakját a sűrű hóesésben. - Azt hittem, otthon van a jó meleg lakásban – szólalt meg, miután üdvözöltük egymást. - Unatkoztam – válaszoltam komoran. - Nocsak, a hadnagy úr? - Néha már egy kicsit sok belőle. Kalmár nem válaszolt, csak sokat sejtetőn elmosolyodott, és a karját nyújtotta felém, nehogy véletlenül megcsússzam a jeges járdán. - Haragszik rám? – kérdeztem néhány pillanatnyi csend után, ő pedig kérdőn nézett vissza rám. – Csak azért, mert két hete nem is járt nálunk. - Voltam többször is, de nem tartózkodott otthon. Csudába! Ezek szerint megint a Sors babrált ki velem, akinek furcsa fintorának köszönhetően, Kalmár folyton akkor érkezett, mikor én éppen Áronnal töltöttem a délutánt, hogy kiverjem a fejemből Kalmárt. Mit tesz Isten, a recept eddig egészen jól bevált! - Nem szokásom haragudni hölgyekre – folytatta. – Magára pedig úgysem tudnék. Egy pillanatra megtorpantam, ő pedig felém fordult, és felhúzta szemöldökét egészen a homloka közepéig, hogy ugyan, mi bajom van már, miért állok meg a járda kellős közepén. - Miért? – kérdeztem csendesen. - Mit miért? - Az előbb azt mondta, nem tudna rám, haragudni. Miért? - Azért jött ide, hogy megmentse az életem. Arra pedig, akit ilyen nemes célok vezérlenek, nem tudok haragudni. - Nem hiszek magának. - Azt akarja, hogy dühös legyek? - Tudja, mire gondolok! - Tudom. - Akkor? – pillantottam rá várakozón, és úgy éreztem, a szívem majd’ kiugrik a helyéről. Iszonyatos szerencse, hogy a kabátom zsebébe dugtam a kezemet, mert az így legalább elrejtette, hogy mennyire remegnek az elfojtott izgalomtól. 119

Mary Silver


- Tudja, hogy kedvelem magát. - Kedvel, mint barátot, vagy valahogy máshogy… kedvel? - Nagyon. - Ez nem válasz a kérdésemre. - Dehogynem! – vigyorgott jókedvűen, és tovább indult, én pedig utána. - Barátként kedvel, ugye? - Olyan nagy baj lenne, ha másként is kedvelném? – kérdezte anélkül, hogy egy pillanatra is megállt volna, de szeme sarkából gondosan ügyelt arra, hogy mindvégig mellette legyek, ha netalántán a lábam ismét rakoncátlankodna, és ki akarna bicsaklani a bokám a jeges úton, ő azonnal utánam kaphasson. - Tudja, hogy igen. - Miért? - Mert én visszamegyek a saját időmbe, maga pedig itt marad. - Ennyi? - Egy olyan nőt kell találnom magának, aki szereti, és akit viszont szerethet. - Mi van akkor, ha nekem – torpant meg hirtelen, és felém fordult – nem kell semmiféle nő? - Jobb szeretne inkább férfit? – mosolyodtam el cinkosan, de láthatólag, ő nem díjazta annyira a humorérzékem eme új válfajának hirtelen megnyilvánulását. - Ne viccelődjön ezzel, kisasszony, kérem! Nekem vagy maga kell, vagy senki más. Hirtelen se köpni, se nyelni nem tudtam a meglepetéstől. Kalmár egyértelműen kinyilvánította, hogy szabadidejében is szívesen űzné ezt a veszekedés dolgot velem… Azt hiszem, nem a legjobban reagáltam, mert egészen biztos vagyok benne, hogy teljesen belesápadtam abba, amit hallottam. És, ha a kezeim eddig remegtek, akkor most szinte szambát jártak a zsebemben. Reménykedőn pillantottam fel Kalmárra, hogy talán az egészet csak viccből mondta, és nem gondolta úgy, ahogy, de a kék szemek még sosem csillogtak ennyire komolyan és őszintén. - Nem, nem, nem, nem, nem. Ezt nem teheti velem. Nem – tiltakoztam hevesen, kétségbeeséstől remegő hangon. - Tudja, hogy mit gondolok erről a… kettőnkről. - Most már mindenképp. - Kérem, mondja, hogy csak ugrat! - Nem fogok hazudni, ne is kérje! - De miért? Mióta?

120

Mary Silver


- Nem tudom – vonta meg a vállát szomorúan mosolyogva. – Sokat gondolkodtam ezen, higgye el! Nem mindennap bújik ki az ember szekrényéből egy fiatal nő, azt állítva, hogy egy másik világból jött. - De… pár hónapja még Zsuzsannába volt halálosan szerelmes… - Azért a „halálosan” egy kicsit erős kifejezés. - Ki akarta űzni belőlem az ördögöt, mikor el akartam választani magukat egymástól! - Nézze, tudom, hogy egy kicsit megrémítette a dolog… Nem kellett volna elmondanom. Nem is tudom, mi ütött belém, de… - Hogy megrémített? – nevettem fel hisztérikusan. – Tiszta para lettem, remeg kezem - lábam. Ez… így nem jó. Nem szerethet engem. Nem lehet. - Miért nem? - Mert… mert nem, és kész – zártam rövidre a témát. - Nem kedvel? – kérdezte csendesen, velem pedig már másodszorra történt meg az a csúfság aznap délután, hogy elállt a szavam. Hosszú pillanatoknak kellett eltelnie, mire végre összeszedtem magam. - Dehogynem kedvelem! - Csak nem szeret. Megértem – folytatta, mielőtt még bármit is mondhattam volna. – Egy hadnagy mégis hadnagy. Főleg, ha nemesi címmel is rendelkezik. - Nem erről van szó! - Akkor miről? - Jobb, ha megyek! – vágtam rá rögtön. Tudom, szégyen a futás, de rendkívül hasznos, az én esetemben mindenképp. Csakhogy nem voltam elég gyors azzal a bizony sarkon fordulással, mert Kalmár azzal a lendülettel a karom után kapott, és visszatartott a viharos távozástól. - Nem fogom elengedni addig, amíg nem mondja meg, miért! Tudnom kell! - Nem kell! Nagyon nagyot téved, ha azt hiszi, köze van hozzá. Nem szeretem, legyen elég ennyi. - Nem elég! Úgy viselkedik, mint elkényeztetett hercegkisasszony. Ereszkedjen le végre az elefántcsont tornyából, és nézzen körül! Azóta kedvelem, hogy kibújt a szekrényemből és az első sértést a fejemhez vágta. - Akkor megfojtott volna egy kanál vízben! - Az akkor volt… - Jobb, ha nem folytatja tovább, a saját érdekében! - Nem várom el, hogy viszonozza az érzéseimet, de azt hiszem, tartozik nekem annyival, hogy elmondja, miért nem. Nem bánt meg azzal, hogy azt a bájgúnárt szereti, csak arra kérem, ne 121

Mary Silver


hazudjon nekem! Azt nem tudnám elviselni. Egy szánalomból elmondott hazugság, rosszabb, mint a legrémesebb igazság. - Áron és én – kezdtem kissé vontatottan néhány pillanatnyi megfontolt hallgatás után -, az utóbbi hetekben elég sok időt töltöttünk együtt. - Értem – válaszolta csendesen, és már hiába nem tartotta kezében a karomat, én mégis úgy álltam vele szemben, mintha leszegeztek volna. – Azt hiszem, jobb így mindenkinek. Köszönöm, hogy őszinte volt velem! Többet nem szólt, csak halványan elmosolyodott, és mire kettőt pislantottam, már csak a hátát láttam. Távoztában még csak vissza sem nézett rám. A sűrű hóesésben pedig pár pillanat múlva már el is tűnt, akár egy jelenés, ami csak felbukkant, hogy összezavarja az ember életétét, majd, mikor már ezt megtette, mint ki jól végezte dolgát, egyszerűen odébb áll. Teljesen zavartan értem haza, olyan kótyagos voltam, mintha legalább egy liter vodkát benyakaltam volna. Jó, tudom, az már erős alkoholmérgezés, de komolyan, most még az is jobb lenne, mint ez a tudat, ami úgy marja a lelkemet, hogy úgy érzem, menten kicsinál. Tudtam, ha nem beszélek erről, valakinek, felrobbanok. Csakhogy kivel beszélhettem volna meg a történteket, mikor Horn Mici egész nap úgy viselkedett, mint egy izgága sajtkukac. Láthatóan egyáltalán nem érdekelték az én szívzűrjeim, hiszen sokkal komolyabb dolgok foglalták most le: Kőnig útját kellett egyengetnie, hogy minden rendben legyen aznap este. Az ellenállás tagjai mind tudják, ha egyikük elbukik, akkor azzal magukkal rántják a többieket is. Nagy hát a tét, és ilyen körülmények között azt hiszem, nem illendő zavarni őt. Fogtam magam, és felmentem a szobámba, hogy végiggondoljak mindent, ami délután elhangzott. De bármennyiszer is megtettem, egy cseppet sem nyugodtam meg. Felkavart a dolog. Ez szörnyű! Borzasztó! Nem akartam megbántani Kalmárt, mégis sikerült. És már magam sem tudtam, hogy amit mondtam neki, az valóban igaz-e, vagy csak arra volt jó, hogy lerázzam őt, és elmeneküljek a valódi válaszok elől. Nem tudtam már semmit, még azt sem, amiben eddig biztos voltam. - Nem jött le vacsorázni – hallottam meg Horn Mici hangját az ajtóból. - Nem vagyok éhes – válaszoltam csendesen, és összekuporodtam az ágyon, mint kislány koromban, amikor éjjelenként féltem, és el akartam bújni a világ elől: a saját kisvilágomba menekülni. - Mi történt? – kérdezte Mici, ahogyan leült az ágyam szélére, és megsimogatta a hátamat, ahogyan anyu tette otthon, ha látta, hogy bánt valami. - Ma találkoztam Kalmárral. - És? 122

Mary Silver


- Azt mondta, szeret engem. Hogy szerelmes belém… - És most bontsak pezsgőt, vagy süllyedjek mély depresszióba? - Talán az utolsó helyénvalóbb lenne – válaszoltam halkan, és a hátamra fordultam. – Nem akarom, hogy szeressen. - Miért nem? - Mert nem lehet. Két külön világban nőttünk fel, és ha itt végeztem, én visszatérek a sajátomba, ő pedig itt marad. Ott vagyunk, ahol a part szakad. - Miért érzem úgy, hogy nem ez az igazi indok? - Áron… - Istenem, az a fiú! – kacagott fel Mici jókedvűen. – Kedvesem, annyira nem illik magához, hogy arra nincsenek szavak. Túl modoros, nagyon udvarias és, bár meg kell hagyni, valóban szépek a szemei, nem hiszem, hogy két zöld szempár ekkora hatással lenne magára, gyermekem. Tudja, ki az Önhöz való férfi? Kalmár Péter! Az első pillanattól fogva egy hullámhosszon

vannak,

tökéletes

kiegészítik

egymást.

Mindketten

éles

eszű,

temperamentumos emberek, akik bár képesek lennének megfojtani a másikat egy kanál vízben, mégsem rántaná vissza ez a kapcsolatukat, sokkal inkább hajtaná előre. Ezt úgy hívják, szenvedély. - Most, hogy kianalizált mindkettőnket, hadd világosítsam fel, hogy téved – jegyeztem meg pimaszul. – Nála ez csak egy múló állapot, amit kihever, ha találkozik egy másik nővel. Minél hamarabb össze kell őt ismertetnem Áron húgával, és… - Kedvesem, beleér a keze a bilibe! Mégis, meddig akarja áltatni magát? – és úgy nézett le rám, mint aki már nagyon régóta tud mindent. - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem számítottam erre a fejleményre. Drága jó nagyanyám szokta mindig mondani, hogy az ilyen viharos kapcsolatoknak csak két befejezése lehet: vagy őrült szerelembe esnek egymással a delikvensek, vagy megölik egymást, még mielőtt rájönnének, hogy éreznek valójában. - Nem szeretem őt. - Hát persze, hogy nem! Azért jött ide egy másik világból, hogy megmentse az életét, mert ki nem állhatja. - Ne gúnyolódjon, kérem! Nem szerethetem őt, mert nem vagyok rá képes. Nem tudom, hogy kell. - Hogyan? – kérdezte meglepetten, és bal szemöldöke egészen a homloka közepéig szaladt. Hitte is, meg nem is, amit mondtam. – Még nem volt szerelmes? - Mostanában nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. - Még mindig nem értem. 123

Mary Silver


- Hol is kezdjem? Volt egyszer egy nagyon naiv, ám rendkívül szeretetéhes lány, aki a szülei válása után próbált megbirkózni azzal a tudattal, hogy az anyján kívül nem maradt senkije. A nehéz anyagi körülmények miatti, hosszú ideig tartó nélkülözés néha más színben láttatja a világot egy gyerekkel, mint az az ő korában ildomos lenne – mondtam, majd miután megláttam a kérdő pillantását, folytattam. – A tinédzserek az én időmben már randevúznak tizenhárom évesen. Engem viszont lefoglaltak a saját problémáim. A szüleim válása után próbáltam minél nagyobb lelki támaszt nyújtani édesanyámnak. Az első barátommal, Balázzsal, tizenhat éves koromban ismerkedtem meg, az unokatestvérem mutatott be bennünket egymásnak. Úgy alakult, hogy végül egy egyetemre mentünk. Óriási szerelem volt, és én komolyan azt hittem, hogy vele fogom leélni az életemet. Aztán, mint pusztába a villám, úgy csapott be az életembe a felismerés: alig fél évvel később rajta kaptam egy másik lánnyal…A szívem szakadt meg. Közel két évembe került, míg kihevertem és újra találkozgatni kezdtem valakivel, de a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan szerettem volna, és Balázs újból feltűnt a színen. Hosszas egyezkedés után úgy döntöttünk, újból megpróbáljuk együtt– folytattam egy mély sóhajtás után. – Hiba volt. Oltári nagy hiba, mert nem hagyott fel a kisded játékaival. Mikor megtudtam, hogy mellettem még három másik barátnője is van, szakítani akartam vele, de ő esküdözött, hogy a többiekkel már vége...Hittem neki, és mikor két hónappal később megkérte a kezem, igent mondtam. Bolond voltam, de még idejében eszméltem. - Mi történt? - Az esküvő előtt egy hónappal meg szerettem volna őt lepni, és én bolond azt hittem, ha bejelentés nélkül beállítok hozzá a kedvenc sütijével, örülni fog. Ebből is látszik, mennyire naiv voltam. A meglepetés ugyan sikerült, de ő lepett meg engem, mikor egy idegen nővel találtam az ágyban. Azonnal felbontottam az eljegyzést, és azóta nem bízom egyetlen férfiban sem. - Péter soha nem bántaná magát – szólt Mici egy pillanatnyi hallgatás után. - Tudom – válaszoltam csendesen, halványan elmosolyodva. – De én sem tudnám őt szeretni úgy, ahogyan megérdemli. - Elmondta már neki? - Nem – kaptam fel a fejemet ijedten. – És meg kell ígérnie, hogy maga sem fogja. - Megígérem – válaszolta aprót bólintva, és bátorítón megsimogatta a kezemet. Soha, sem ezelőtt, sem eztán nem éreztem ilyen közel magamhoz Horn Micit, mint akkor este. Volt egy közös titkunk, ami összekötött bennünket, és egy rövid időre szövetségesekké váltunk.

124

Mary Silver


Másnap, december 6-án, a Miklós-napi istentiszteleten nem maradt el a botrány, de azért ne siessünk ennyire előre! Az ágyból való kikelés minden reggel felért egy kínzással, de ezen a napon, a tegnapi események tükrében valóban szörnyen éreztem magam. Az, hogy pár órán belül újra szembe kell néznem Kalmár Péterrel, olyan rémülettel töltött el, mintha a Pokol sokadik bugyrába készülnék alászállni egy mázsás kővel a lábamon, csakhogy minél gyorsabban szembesüljek a végzetemmel. Meg voltam arról győződve, hogy megbántottam őt, ahogyan abban is biztos voltam, hogyha nem beszéljük meg sürgősen kettőnk dolgát, akkor annak fájdalmas következményei lehetnek mind az én, mind pedig az ő jövőjére nézve. És ugye, nem kérdés, hogy kettőnk közül kinek az élete van nagyobb veszélyben. Alig léptünk be a templom ajtaján, és ültünk be Micivel a megszokott padunkba, én tekintetemmel máris a karzatot pásztáztam, hátha meglátom ott Kalmárt. Úgy is volt. Ott ült Zsuzsanna mellett, mint minden vasárnap, ám arca most sápadt volt, komolyan betegnek látszott. Egy pillanatra rám nézett, tekintetünk egy villanásnyi időre összekapcsolódott, de csak addig, míg gyorsan el nem fordult tőlem, és nagyobb figyelmet nem szentelt az énekeskönyvének. Csalódottan fordultam a szószék felé, ahol a nagytiszteletű úr már az istentiszteletre készülődött, mély imádságba merülve. Feszülten figyeltem, ahogyan a kispapok odalépnek az énekmutató táblákhoz, és felfedik azok titkát. Egy pillanatra oldalra néztem a mellettem ülő Micire, aki rezzenéstelen arccal figyelte az eseményeket. A következő pillanatban pedig kitört a káosz. A kántor a Drága Adventet kezdte játszani, ám a matulások egy teljesen másik éneket kezdtek el bőgni teli torokból. Mindennek tetejében pedig az énekmutató táblán még nemzeti gyászdal is szerepelt, csakhogy semmi se menjen zökkenőmentesen. Körülöttünk mindenki vadul kezdte el lapozni a zsoltáros könyvét, míg odafentről továbbra is bőgött a nem odaillő dal, egészen addig, míg Hajdú le nem intette a túlbuzgó matulásokat. Láttam, hogy Áron és az apja felpattannak a szomszédos padokból, és magukhoz intik a katonákat, míg a nagytiszteletű úr éppen azon volt, hogy valamilyen módon kimossa magát és a templomot ebből az oltári nagy botrányból. Akaratlanul is felnéztem a karzatra, láttam, hogy Kalmár és Zsuzsanna is feláll a helyéről, hogy kivezessék az osztályt a templomból. Péter tekintetében azonban valami különös fény játszott, amit eddig még sosem láttam. Az egész nem tartott tovább a pillanat tört részénél, valamiért mégis megragadta a figyelmem. Délután, még mindig a reggeli események hatása alatt voltunk mindketten. Jómagam nem győztem dicsérni a távollévő Kőniget, hogy micsoda briliáns terv volt az éj leple alatt betörni a templomba, és végrehajtani ezt a bátor tettet. Tutira nem volt egyszerű bekommandóznia a 125

Mary Silver


magas templomablakon át… Nincs is mit szégyellnie a korán, hiszen megcsinálta. Mintha nem is ötvenkét éves lett volna. Horn Mici némán tűrte az áradozásomat, és csak néha eresztett el egy Nahát-ot, vagy hümmögött nagyokat rejtélyesen. Nem értettem, miért nem osztozik a lelkesedésemben, hiszen minden a terv szerint ment. Komolyan mondom, már lassan ódákat zengtem Kőnigről, mikor odakintről kopogás hallatszott. Róza néni nyitott ajtót, és mikor meghallottam Kalmár hangját, azonnal kivágódtam az előszobába. Ő egy kissé döbbenten nézett rám, de nem igazán hagytam szóhoz jutni. Karon ragadtam, és berángattam a nappaliba, majd behúztam kettőnk mögött a nagy szárnyas ajtót. Az pedig, hogy Horn Mici, Róza néni, vagy éppen Péter vágott-e bambább képet, nem érdekelt. Megfelelőnek tartottam az időpontot, hogy megbeszéljük kettőnk dolgát, és fittyet hánytam mindféle etikettre meg hasonló felesleges dolgokra. Vagyis, mindenre, ami ezt a világot mozgatta. Mélyet sóhajtva fordultam Kalmár felé, aki még mindig sápadt volt, és kezében egy zsebkendőt szorongatott. - Beszélnünk kell – szólaltam meg csendesen. - Sejtettem, hogy valami hasonlóról lehet szó – válaszolta ő náthás hangon, és leült az egyik fotelba, szorosan összehúzva magán a kabátját. Rázta a hideg. - Beteg? - Megfáztam. Gondolom, nem tett jót az egészségemnek az a kis légyott a parkban kettőnk között. Közelebb léptem hozzá, és a homlokához nyomtam a kezemet. Éreztem, ahogy megremeg, és láttam, hogy egy pillanatra lehunyja a szemét. - Tüzel a homloka. - Csodálkozik? – mosolyodott el fáradtan. – Már attól is forróság önt el, hogy Önre nézek, hátha még hozzám is ér. - Pont erről szeretnék beszélni Önnel. - Nézze, nem igazán érzem jól magam. Nem beszélhetnénk ezt meg egy kicsit később? - Nem, mert ha most nem tesszük, akkor hibát követünk el. Nem hiszem, hogy lesz még egy ilyen alkalmunk. - Jól van – bólintott Kalmár. – De mielőtt bármit is mondana, szeretném, ha tudná, hogy minden, ami tegnap elhagyta a számat, őszinte volt. Soha nem hazudnék magának. - Tudom – válaszoltam halványan mosolyogva, és leültem vele szembe. – Éppen ezért, szeretném, ha átbeszélnénk ezt a dolgot kettőnk között.

126

Mary Silver


- Nincs ezen mit átbeszélni. Én szeretem magát, Ön viszont nem viszonozza az érzéseimet. Tudom, hogy hihetetlen, Andrea, de felnőtt, intelligens ember vagyok, aki képes felfogni a szavak jelentését. Értem, mit jelent a nem szó. Esetünkben ugyebár elutasítást, és bármennyire is elcsodálkozik rajta minden alkalommal, de úriember vagyok, és tiszteletben tartom az érzéseit. Viszont tudnia kell, hogy nagyon türelmes is vagyok, és nem utolsó sorban hűséges. Az, amit Ön iránt érzek, egy merőben új, és eddig sosem tapasztalt érzés. Még sosem éreztem így senki iránt sem. Még Zsuzsanna iránt sem, ha jelent ez valamit. Nem tudom pontosan megfogalmazni, mi ez, csak annyit tudok, hogy felforgatta az egész eddigi életemet, amit egy cseppet sem bánok, tekintve, hogy igen sekélyes volt addig a pillanatig, míg ki nem rontott a szekrényemből azon az esős, augusztus végi délutánon. - Péter… - Még nem fejeztem be – emelte fel a kezét, hogy csendre intsen, és pedig vettem egy mély lélegzetet, hogy visszafogjam magam, nehogy ismét megbántsam őt néhány keresetlen szóval. – Meg tudnám nevezni az összes lépcsőfokot, ami a gyűlölettől egészen idáig vezetett, de nem fogom, tekintve, hogy időnk véges. Ezért csak annyit mondanék, minden udvariasság nélkül, hogy megőrülök magáért, és remélem, ezt az egész kellemetlen incidenst és az imént elhangzott szavakat annak tudja majd be, hogy ritka pocsékul érzem magam, és három lázcsillapítót is lenyomtam a torkomon, hogy ne rázzon hideg, hasztalan. Maga jön, hallgatom! Annyira groteszknek tűnt ez az egész helyzet, hogy akaratlanul is elmosolyodtam. Kalmár Péter az imént vallott nekem szerelmet, és nem a virágzó rügyekkel és más nyálas hasonlatokkal tette ezt, mint Áron, hanem bizony nyers, ám nekem annál inkább kedvemre való szavakkal. Hirtelen azt kívántam, bár ne lennék ennyire kötelességtudó, és bár tehetnék a szabályokra és a Szabó Magdának tett ígéretemre magasról, de erre sajnos nem volt lehetőségem. - Emlékszik, miért jöttem ide? - Említette egy párszor. - Nos, azt hiszem, eljött az idő. - Miféle idő? - Hogy megismertessem az igazival. - Én már ismerem az igazit. Istenem, mennyire jól áll neki, ha be van gyógyszerezve! - Áron… - Hát témánál vagyunk – szakított félbe és lejjebb csúszott a fotelben. 127

Mary Silver


- Szóval, Áron megígérte, hogy bemutatja nekünk a húgát, emlékszik? – Kalmár bólintott. – Holnap délután négykor. - És nekem is itt kell lennem? - Most, ugye csak viccel? - Már megmondtam, nekem nem kell senki, csak magára van szükségem. - Miért nehezíti meg ennyire? - Hogy ne csak én szenvedjek, hanem maga is. - Kedves, és előre látó. - Kérem, ne akarjon engem összehozni senkivel! Jó nekem így… - Egy csudát jó! – ellenkeztem hevesen. – Valahol a fronton egy golyóra a maga neve van írva, ezt pedig egyedül úgy kerülhetjük el, ha találunk egy nőt, aki szereti magát, és akit Ön is viszont szeret. - Említettem, hogy hűséges típus vagyok? Mint egy bernáthegyi. - Én meg szívós, mint egy pitbull. Péter - léptem oda hozzá, és megfogta m a kezét -, ha valóban fontos vagyok magának… Ha úgy szeret, mint ahogyan állítja, kérem, találkozzék vele! Ez az egyetlen esélyem, hogy hazajussak. Csak egy találkozó lenne az egész, és ha csak egy kicsit is szimpatikus, ne utasítsa el őt. Kalmár rám nézett az égszínkék szemeivel, és halványan elmosolyodott. - Még soha nem szólított a keresztnevemen. A maga szájából mennyivel szebben hangzik… - Figyel rám? - Hogyne! Néha a gyógyszerek ugyan elkábítanak, de minden józan pillanatomat és figyelmemet Önnek szentelem. - Szóval? Beleegyezik egy találkozóba? - Igen. De csakis azért, mert Ön kéri. - Remek – mosolyodtam el boldogan. – Holnap négy óra? - Ki van zárva – rázta meg a fejét, majd kérdő tekintetemre folytatta. – Ahogy jelen állapotomat elnézem, már az is siker lesz, ha holnap négykor kikászálódom az ágyból. - Holnapután? - Itt leszek – ígérte meg, én pedig csak akkor vettem észre, hogy még mindig kezében tartja a kezemet. Gyorsan kihúztam a tenyeréből az enyémet, nehogy félreértse, és felálltam mellőle, majd zavartan rámosolyogtam. - Köszönöm, hogy eljött.

128

Mary Silver


- Igazán nincs mit – válaszolta, miközben felállt a fotelból. – De az igazat megvallva, Micikéhez jöttem. Kőnig küldött egy üzenettel a tegnap estéről. Meg van fázva, ezért nem tudott eljönni. - Remélem, nem egymástól kapták el – válaszoltam rosszmájúan, miután magamhoz tértem a döbbenetből, hogy Kalmár nem hozzám jött.

Áron lelkesedése határtalan volt irányomban, csakhogy az én lelkesedésem kezdett kissé alábbhagyni. Hogy ennek volt-e bármilyen köze is Kalmár minapi vallomásához, azt nem tudom, viszont a szép szemű hadnagy közeledése már kezdett idegesíteni. Történt ugyanis, hogy másnap délután a nappaliban üldögéltünk kettesben, és ő éppen a húgáról zengett ódákat. Szerinte csodás, mi több, zseniális lesz, ha sikerül őt összehozni Péterrel, hiszen két hasonló egyéniségről van szó. Nos, én erről nem voltam meggyőződve. Kizártnak tartottam, még így látatlanban is, hogy bármi közös is lenne egy apácák közt nevelkedett lány, és egy, ez idáig szabadjára engedett, agglegény életet élő férfiben. Hogy mekkorát tévedtem, azt csak másnap tudtam meg, de, mint már oly sokszor mondottam volt, ne szaladjunk ennyire előre. Áron tehát lelkendezett, én pedig mindenre rábólintottam. Megkérdeztem, hogy vajon a húga készen áll-e arra, hogy megismerkedjék Kalmárral, mire az a válasz érkezett, hogy mióta meglátta Pétert a templomban vasárnap, azóta csak róla beszél. Ez pedig nekem nem tetszett. Egyáltalán nem tetszett. - Örülök, hogy a holnapi délutánt is együtt tölthetjük majd. Még, ha mindezt társaságban is tesszük – mosolygott rám az ifjabbik Szenttamássy kedvesen, és finoman megérintette a kezem, és azonban elhúztam azt. Láttam, hogy pillanatra megdöbbenti a dolog, de aztán, mintha mi sem történt, folytatta a mondandóját. – A húgom alig várja a holnapot. Annyit meséltem már neki az unokatestvéréről, hogy legszívesebben már ma eljött volna, hogy megismerje. - Azt elhiszem – válaszoltam egy mosolyt erőltetve az arcomra. - Andrea, tudnia kell, hogy én nagyon megtisztelve érzem magam, hogy a társaságba fogadott. Rendkívül különleges nőnek tartom, és minden erőmmel azon leszek, hogy ezt kifejezésre is juttassam. Nem szóltam, csak halványan elmosolyodtam, és némán figyeltem, ahogyan egész közel ül hozzám. - Még sosem láttam ilyen szépen csillogni a szemeit. Atyám, de béna! Még a vak is látja, hogy meg akar csókolni. Nem kell ehhez semmi felvezetés. Példát vehetne Kalmárról. Ő nem kérdezett, hanem cselekedett. 129

Mary Silver


Láthatóan Áron is azon volt, hogy cselekedjék, mert ajkai vészesen közelítettek az enyémhez. Úgy döntöttem, kap még egy esélyt tőlem. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy megcsókoljon. Reméltem, hogy az eddig velem elkövetett két béna csók után végre látható lesz valami fejlődés, de csalódtam. Még a legkisebb előrelépés sem történt az ügyben. Úgy éreztem, ideje kezembe vennem az irányítást, elég a nyegle csókokból: fogtam, és megcsókoltam Áront úgy Isten igazából, XXI. századi módon. Áron először meglepődött, majd a következő mozdulata ijedt hátrálás volt. - Mi volt ez? Na, ezzel most meglepett! Csak most esett le, hogy a francia csók még nem volt divatban ebben a korban. Mi mással lehet magyarázni Áron különös viselkedését és az eddigi langy csókjait. Csakhogy, ellenpéldának ott volt Kalmár. Halványan derengett, hogy ő semmi ellenállást nem tanúsított az ügyben, éppen ellenkezőleg. Ha újszerűnek is hatott számára a dolog, ügyesen leplezte, és gyorsan elsajátította. Hát igen, Áron nem Kalmár, ez már biztos. És ha ez eddig nem lett volna számomra teljesen világos, most azzá vált volna, hiszen a jó hadnagy olyan döbbenten pislogott rám, mintha legalábbis valami istentelen dolgot követtem volna el. Aztán, arckifejezése megváltozott, és az iménti meglepett vonások helyét átvette az idült vigyor. - Ez fantasztikus volt! – lelkendezett. – Amit az imént csináltunk, az… - Hé, hé, nyugi! – csillapítottam, mert egyáltalán nem tetszett ez a hirtelen változás. – Ez csak egy csók volt. - Lehetne még egyszer? – kérdezte reménykedve, és közelebb lépett hozzám, én pedig hátrálni kényszerültem. - Nem lehetne. Felejtsük el! - Nem megy… - Megáll, és ott marad! – emeltem fel kezemet ismét, mikor ő újra közeledni próbált. Úgy engedelmeskedett, akár egy pincsi kutya. Ha tovább idomítom, talán még pitizni is fog. – Menjen haza, kérem! - Jaj, kisasszony, ne kérjen ilyet tőlem! Főleg most, hogy… - Pedig jobb lenne, ha egy kicsit lehiggadna, Casanova! Holnap találkozunk. - Kisasszony, kérem… - Minden jót! – köszöntem el tőle, és finoman kifelé tereltem az ajtón. Elég volt belőle, még sok is. Így is erőt kell gyűjtenem, hogy elviseljem őt holnap. - Csak még annyit, kisasszony – fordult vissza felém, boldogan mosolyogva -, nagyon megtisztelve érzem magam, hogy… 130

Mary Silver


Nem hagytam, hogy befejezze, és illik, nem illik, az orrára csaptam az ajtót. Még fél füllel hallottam, hogy a mondat végére ér, de hogy őszinte legyek, a legkevésbé sem érdekelt annak értelme. Rá kell pihennem a holnapi napra. Amint Mici hazaért délután, felvázoltam előtte a másnapi tervet, de ki tudja, miért, valahogy nem lelkesedett a dologért. Hogy őszinte legyek, én sem, de a kötelesség az kötelesség. - Biztos benne, gyermekem? – kérdezte még vacsoránál is kissé tartózkodón, miközben megvajazta a kenyerét. - Hát persze. Ezért jöttem ide, nem igaz? - Nem gondolja, hogy Péter esetleg nem fog belemenni a dologba? - Mire gondol? - Arra, hogy az a szerencsétlen fiú magába szerelmes. Hogy várhatja el, hogy beleszeressen valakibe, akit még soha nem látott azelőtt. - Meg fog vele próbálkozni, legalábbis ezt ígérte. - Mindezt azért teszi, mert… - Tudom, hogy miért teszi – szakítottam félbe ingerülten. – Nem kell folyton emlékeztetnie rá. - És mondja csak, arra már gondolt, hogy mi lesz, ha összeereszti őket Áronnal holnap? - Felnőtt emberek, tudnak uralkodni magukon. - Kalmár Péter és az ő fanyar humora, vegyítve egy humorérzékkel hadilábon álló katonatiszttel… Puskaport szagolok a levegőben. - Ne fesse az ördögöt a falra, kérem! Így is épp elég stresszes vagyok a holnap miatt. Megjegyzendő, nem ok nélkül. Már akkor is éreztem, hogy valami nem lesz rendben. Rettegtem, hogy Horn Micinek végül mégis igaza lesz, de azzal nyugtattam magam, hogy ha más nem is, majd én elsimítom a feszültségeket. Tévedtem. Tudják, milyen érzés annak feszültséget elsimítani, aki maga a két férfi közötti feszültség forrása? Nem? Hát akkor majd most meglátják! Másnap, négy óra előtt befutott Kalmár. Valamivel jobban nézett ki, mint két nappal ezelőtt, de még mindig látszott rajta, hogy nem teljesen egészséges. - Hogy van? – kérdeztem udvariasan, ő pedig rám villantotta kék szemeit. - Maga szerint hogy vagyok? Fáj a fejem, kapar a torkom és csak valami isteni csodának köszönhető, hogy nyitva tudom tartani a szemeimet. - Lehet, hogy feküdnie kéne – haraptam bele alsó ajkamba zavartan, és láttam, hogy Péter megforgatja a szemeit. – Tényleg, már bánom, hogy idehívtam. Ki kéne feküdnie a náthát.

131

Mary Silver


- Ha ápol, akkor nagyon szívesen – válaszolta, és az italos asztalhoz lépett, hogy töltsön magának valamit. - Teát kéne innia, nem pedig konyakot. - Mellettem kéne lennie, nem pedig a hadnagy mellett – vágott vissza elmésen Péter, és kiélvezte a pillanatot, amivel meglepett arckifejezésem feldobta a délutánt. – Apropó, hol van ő? - Áron? - Van más is? - Még nem érkezetek meg – válaszoltam nyugodtan, figyelmen kívül hagyva az iménti rosszmájú megjegyzését. – Nem várom el, hogy kedvelje őt… - Hát, ez igazán kedves Öntől. -… de legalább valami minimális udvariasságot mutasson felé, rendben? - Nem én voltam az, aki nem köszönt az utcán – motyogta nem létező bajsza alatt, akár egy durcás kisgyerek. - Nem köszönt az utcán? - Egy bunkó. - Kedves, hogy nem szépíti. - A bunkó már szépítés. - Kérem, Péter – néztem rá könyörgőn, és elengedtem a füleim mellett az iménti pocskondiázó szavakat, mindkettőnk érdekében, hiszen nem hiányzik egy veszekedés éppen most - , csak egy kis érdeklődést mutasson a lány iránt. - Ajaj – sóhajtott fel, miközben mélyen a szemembe nézett. – Ma délután akkor sok könny fog folyni. A konyakról nem is beszélve. - Miért viselkedik ilyen kiállhatatlanul? – elégeltem meg a helyzetet, de amint kimondtam, már vissza is szívtam volna. Láttam, ahogy a kék szemek dühösen rám villannak, Kalmár pedig letette a poharát az asztalra, összefonta karjait, és úgy nézett rám, akár egy kőszobor. - Árulja el nekem, kisasszony, mégis, hogy viselkedjem, amikor a nő, akit szeretek idehív, hogy találkozzam egy vadidegen emberrel, miközben ő az orrom előtt fog enyelegni a drága hadnagyával. - Nem fogok enyelegni senkivel – léptem hozzá közelebb, és már ő is felpattant a helyéről. Ott álltunk egymástól, alig pár centire, farkasszemet nézve. Biztos voltam benne, hogy látszik, mennyire mérges vagyok, mert Kalmár gúnyos mosolyra húzta a száját, de egy lépést sem hátrált. - Tudja, hogy különösen szép, amikor dühös? 132

Mary Silver


- Istenem, maradjon már végre csendbe! - Csak akkor, ha maga is. - Én nem mondtam semmi helyteleníthetőt. - Ez esetben kénytelen leszek elhallgattatni a saját módszeremmel – suttogta, és észre sem vettem, hogy mennyire közel kerültem hozzá. Éreztem, ha azonnal történik valami, elkövetem életem legnagyobb hibáját, és soha az életben nem jutok haza! Azonban képtelen voltam elszakadni a kék szemektől, amik teljesen rabul ejtettek, és nem eresztettek. Vagy én nem akartam szabadulni? Éreztem, ahogyan Kalmár finoman közelebb húz magához és… Odakintről élesen megszólalt az ajtócsengő. - Hála Istennek! – sóhajtottam fel megkönnyebbülve, és egy mozdulattal kifordultam Péter karjaiból, lángoló arccal az ajtóhoz lépve. Csak nyugi! Nyugi! Vettem egy mély lélegzetet, és szinte feltéptem a bejárati ajtót, aminek másik oldaláról Áron mosolygott vissza rám kedvesen, mellette pedig egy fiatal, fekete hajú lány pillantott rám bátortalanul. Bevezettem őket a nappaliba, Áron pedig bemutatta nekünk a húgát, Laurát. Nem tetszett, nagyon nem tetszett… vagyis, ez így nem igaz, mert nagyon szép nő volt, a sötét hajával, és a porcelán fehér bőrével, a smaragdzöld, mandulavágású szemekről nem is beszélve. Ha valahogy érzékeltetnem kéne a külsejét, akkor azt mondanám, a suliban ő ahhoz a brancshoz tartozna, ahova csak születni lehet: a menő csajokhoz, akik után bomlanak a srácok, és már attól is odáig vannak, ha rájuk villantanak egy mosolyt. Mivel azonban nem a XXI. században voltunk, és még csak iskolában sem, így legyőztem minden előítéletemet és kedvesen rámosolyogtam. De ő rám sem bagózott. Végig Kalmár nézte. Te akartad, hogy így legyen! Te akartad… - Hozok egy kis süteményt – ajánlottam fel udvariasan, és amilyen gyorsan csak lehetett, lepucoltam a konyhába. Az ajtónak támaszodva próbáltam némi lélegzetvételhez jutni, mert az imént odafent történtek nem kicsit viseltek meg. Ez a lány szép, hogy a fene vigye el! Sokkal egyszerűbb lenne, ha egy bányarémmel kéne összehoznom Kalmárt. Bele fog szeretni… De hiszen ezt akartam. Ezért jöttem, ez a feladatom. A francba is!

133

Mary Silver


Felkaptam a süteményes tálcát, amit Róza néni odakészített, és azzal a szilárd elhatározással vágtam neki a lépcsőnek, hogy én leszek a legbűbájosabb vendéglátó, akit valaha is hátán hordott a Föld. Mikor beléptem a nappaliba, láttam, hogy Áron a testvére mellett ül a fotelben, Kalmár pedig egyedül gubbaszt, kissé duzzogva a kanapén. És Laura, hogy a csuda vinné el, olyan szégyentelenül bámulta őt, hogy ezért már a Matulából is kicsapnák, nemhogy egy zárdából. - Remélem, nem kezdték el nélkülem? – kérdeztem, ahogyan teljes lelki nyugalommal letettem az asztalra a süteményt. - Hogy tehettük volna? – kezdte Áron mosolyogva. – Az olyan lenne, mint a napfelkelte nap nélkül. Mint a hűsítő szellő szél nélkül, vagy mint a… - Jól, van elég lesz, hadnagy úr – szakítottam félbe zavartan vigyorogva, és éreztem, hogy egy erős kar megfogja a kezem, és lehúz maga mellé. - Bizony, hogy elég lesz, hadnagy úr – válaszolta Kalmár némi gúnnyal a hangjában, és még Áron sem volt annyira naiv, hogy ne hallja meg, mik is a szavak mögöttes jelentései. Dühösen Péterre villantottam a tekintetemet, de őt ez a legkevésbé sem rázta meg, továbbra is mérgesen leste a vele szemben ülő Áront. - Meséljen magáról egy kicsit, Laura! – szólaltam meg végül, hogy elhárítsak egy katasztrófát a szobában tartózkodó két hímegyed között. - Az Irgalmasok rendjében nevelkedtem – kezdte csilingelő hangján a lány, és miközben épp arról beszélt, hogy hány nyelvet is bír, mik érdeklik valójában és merre járt már a világban, én aggódva pillantottam Kalmárra, aki úgy tűnt, érdeklődéssel adózik Laura minden szavának. Ki nem állhattam ezt a nőt. Túl kedves volt, túl művelt és túlságosan is rajongott Péterért. - Rómában az oroszlánoknál – hallottam meg Kalmár vidám hangját magam mellől, és rá kellett jönnöm, lövésem sincs arról, merre is halad a társalgás. - Igen, ott én is jártam már – válaszolta Laura, és kissé lehajtotta a fejét, úgy nézett fel Kalmárra. Láttam, ahogyan Péter elmosolyodik, és legszívesebben bokán rúgtam volna, hogy térjen magához végre, társaságban van. Hát hol van az a nagy szerelem, amiről még ma délután is áradozott? Fene a csapongó szívedet, Kalmár Péter! Téged meg, drága kedves, méztől csöpögő Laura, már most ki nem állhatlak! Tuti, hogy kis ártatlan virágszálnak tetetted magad, aztán meg te sem vagy jobb, mint azok a nők, akikkel eddig Kalmár összefeküdt. - Banya.

134

Mary Silver


Hogy ez a szó hangosan kijött a számon, az engem is legalább annyira meglepett, mint a körülöttem ülőket. Három döbbent szempárral találtam szembe magam, én pedig zavartan pislogtam hol az egyikükre, hol pedig a másikra. Gyorsan ki kell vágnom magam, mielőtt a helyzet még kínosabb lesz. - Ezt a süteményt – emeltem fel az egyik kókuszos édességet a tányéromon -, nálunk úgy hívják, A banya csókja. Isteni! Kalmár idegesen megköszörülte a torkát mellettem, de úgy tűnt, Laurát teljesen kielégítette a magyarázatom, és rögtön szedett magának három szeletet is a sütiből, csakhogy a kedvemben járjon. Szörnyen éreztem magam, és jobban láttam, ha a délután további részében meg sem szólalok. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy a tea gyorsan elfogyott, így szabadultam a kínos társalgásból azzal az indokkal, hogy főzök még egy keveset. Ha lehet ezt mondani, életem legszörnyűbb délutánján estem túl. Áron és Kalmár között minden rendben ment, ellenben szegény Laura első pillanattól kezdve kivívta az utálatomat már csak a puszta létezésével is. Szörnyű ember vagyok! Ezért tutira a Pokolra jutok. - Kisasszony - hallottam meg Áron hangját a hátam mögül. Hát most nagyon nem volt szükségem társaságra, és főleg nem az övére. – Még a tegnap történtek miatt elnézést sem kértem. - Nem számít – válaszoltam szórakozottan, ahogy azon voltam, hogy megtöltsem a kannát vízzel. - Dehogynem. Nagyon modortalanul viselkedtem. - Elfelejtve. - Köszönöm – mosolyodott el kedvesen, és némán figyelte, mint teszem fel teavizet forrni. – A húgomnak nagyon tetszik az unokabátyja. Istenem, csak ezt ne mondta volna! - Hálás lennék, ha közben járna az érdekében. - Hát persze, hogyne – bólintottam beleegyezőn, de folyton csak az járt a fejemben, hogy Laura és Péter most kettesben vannak odafent. Kalmár pedig egész idő alatt úgy nézte a lányt, mintha még sosem látott volna nőt azelőtt. – Csókoljon meg! – fordultam Áronhoz hirtelen. - Parancsol? - Csókoljon meg, az Isten szerelmére! Akár mondanom sem kellett volna. Áron máris hozzám lépett, magához húzott és megcsókolt. Annyira fel voltam dúlva, hogy az sem érdekelt, még mindig mennyire rosszul csókol. Ki 135

Mary Silver


akartam verni a fejemből azt a kékszemű pasit, aki épp odafent tesped a kanapén, egy kedves lány társaságában. - Elnézést! – hallottam meg ismerős hangot a konyha ajtajából, és szinte rögtön ellöktem magamtól Áront. Kalmár állt ott, rezzenéstelen arccal figyelve a jelenetet. – Hadnagy úr, a húga fáradt és szeretne már hazamenni. - Igen, azonnal – válaszolta zavartan Áron, és senkire sem nézve, máris a kijárat felé indult. Péter és én pár pillanatig még ott álltunk egymással szemben, aztán ő is hátat fordított nekem. - Péter… - Ne most! Majd, ha kettesben leszünk – válaszolta, és szó nélkül elindult az ajtó felé, én pedig követtem. Magamban már azért szurkoltam, hogy Lauráék végre elhúzzák a csíkot. Annyira beszélni akartam Kalmárral, hogy majd’ beleőrültem. - Péter – szólítottam meg ismét, mikor már ketten maradtunk, és ő felém fordult azokkal a gyönyörű kék szemeivel, és kérdőn pillantott le rám. – Ez nem az volt, amire gondol. - Nem szükséges magyarázkodnia. - Csak elnézést kért. - És mondja, ha én elnézést kérek, engem is megcsókolt volna? - Nem erről van szó. - Frászt nem! Maga nincs tekintettel senki érzéseire, csak is azt figyeli, hogy Önnek jó legyen. Pontosan tudta, mit érzek Ön iránt, mégis azzal a nyápic Áronnal… enyelgett. - Maga meg odafent a kis Laurával. - Micsoda? – kérdezett vissza meglepetten, és szemeiben furcsa fény csillant. – Maga mondta, hogy legyek hozzá kedves. Az voltam, most mégis bántja? - Nem – válaszoltam zavartan, és gondosan kerültem, hogy még csak véletlenül se kelljen a szemébe néznem. - Akkor tényleg nem értem, mi baja. Persze, nyilván kettőnk helyzete annyira más, hogy magának szabad odalent csókolóznia Áronkával, nekem még csak rá sem szabad néznem Laurára. - Nem erről van szó. - Akkor avasson be, kérem, mert nem értem! - Jól érezte magát Laurával? – kérdeztem gyorsan témát váltva, tekintve, hogy nem kívántam semmi féle vitába bocsátkozni már itt az elején, mert éreztem, hogy nagyon vékony jégen járok. Még a végén rákérdez, hogy mi bajom Laurával, és akkor mit mondok? Jobb az ilyeneket elkerülni. Nem szabad több magas labdát adnom neki, mert még a végén lecsapja. - Kedves lány – válaszolta csendesen. 136

Mary Silver


- Ennyi? Kedves lány? - Nem ismerem. Pár szót váltottunk még csak, de állom a szavamat: szimpatikus volt, így nem utasítom el, ahogyan kérte. Fene Kalmár jó memóriáját, és az adott szavát is! Meg fogja szeretni őt… Ajjj, ez szörnyű érzés. És tudják, mi még rémes? Az, hogy miközben Áront csókoltam, Kalmár járt a fejemben. Így múlik el a világ dicsősége!

Ha meg voltam győződve arról, hogy életem legszörnyűbb napján vagyok túl azzal a bizonyos délutánnal, akkor nagyot tévedtem. A java még hátra volt. A következőkben egy olyan titokról lebbentem fel a fátylat, aminek megoldása mind végig ott volt a szemem előtt, csak túlságosan vak voltam ahhoz, hogy észrevegyem, mi is a teljes igazság, amit eddig olyan gondosan sikerült elrejteni előlem. Az egész zavaros történet három nappal azután kezdődött, hogy túlestünk a kellemetlen uzsonnán, én pedig megpróbáltam kimagyarázni Kalmár előtt azt a szerencsétlenül elcsattanó csókot, sikertelenül. Aznap este, már vacsora után jártunk, és én még mindig odalent sündörögtem a nappaliban, mikor megcsörrent a telefon az előszobában. Horn Mici vette fel a készüléket, és mivel ott álltam mellette, láttam, hogyan válik vidám arckifejezése egyik pillanatról a másikra hamuszürkévé, végül pedig halálsápadttá. - Mikor történt? ...Értem, és hol van most?... Köszönöm, hogy hívott – azzal letette a kagylót, én pedig aggódva néztem rá. Valami legbelül azt súgta, komoly baj van. Az ember nem sápad le ilyen gyorsan ok nélkül. - Ki volt az? – kérdeztem remegő hangon, félve a választól. - Zsuzsanna – vágta rá gyorsan az asszony. – Kalmár Péter a rendőrségen van. - Hogyan? – csattantam fel döbbenten, és a fejemben már kergették egymást sötétebbnél sötétebb képek, hogy mit követett el Péter. Hacsak nem nyírta ki Áront, akkor mi a csudát keresne a rendőrségen. Azon kaptam magam, hogy egy pillanat alatt belebújtam a kabátomba és a csizmámba, még hallottam, hogy Horn Mici utánam kiált, hogy hová megyek, de én már nem válaszoltam. Rohantam végig a jeges úton, és magamban azért rimánkodtam, hogyha lehet, ne most dobjak egy hátast! Oda kell érnem, hogy lássam, Péter valóban jól van-e. Ha bármi hülyeséget csinált, arról csak én tehetek… Bevágódtam a rendőrség ajtaján, ahol a rengeteg ember között kissé elveszettem álltam, tekintetemmel egy magas, szőke fickó után kutatva. Aztán megláttam őt. Ő is észrevett, 137

Mary Silver


tekintetünk összekapcsolódott, és már csak azon kaptam magam, hogy a lábaim anélkül visznek felé, hogy akarnám. Fél pillanat sem telt bele, és máris a karjaiba vetettem magam. Ő erősen átölelt, és magához szorított, hosszú ujjaival pedig finoman a hajamat simogatta, miközben én az arcomat a kabátjába fúrtam. Soha nem éreztem magam még olyan biztonságban, mint akkor, ott, a felbolydult rendőrörs kellős közepén, több tucat veszedelmes bűnözővel magam körül… Szerettem volna, hogy ez a pillanat örökké tart, és Péter szorításából arra következtettem, hogy ő is hasonlóképp érez, mint én. - Mi az ördögöt keres itt? – kérdeztem, ahogyan felemeltem a fejemet, és azon vettem észre magam, hogy ok nélkül suttogok. - Rosszkor voltam rossz helyen – válaszolta halványan mosolyogva, és kisimított egy tincset a szememből. Egyáltalán nem volt ellenemre, hogy karjai még mindig a derekam körül pihentek. - Jól van? - Hát aggódott értem? Ez igazán kedves. De honnan tudta meg, hogy itt vagyok? Még mielőtt válaszolhattam volna, Áron hangja ütötte meg a fülemet, aki most igazán rosszkor érkezett. - Már tudom – válaszolta Péter, és elengedte a derekam, majd egy lépéssel távolabb lépett. - Hát itt van, kedvesem – termett ott mellettünk Áron, és finoman megérintette a karomat. – Micikénél jártam, és ő mondta, hogy itt van. Minden rendben, tanár úr? - Köszönöm kérdését, igen – válaszolta Péter ridegen, és egy hűvös pillantással jutalmazta Áron szívélyes érdeklődését. Zavartan tekintettem körbe, és láttam meg, hogy Kalmár sincsen egyedül: Kőnig sürög-forog körülötte, és intézi az ügyeit. Néha ránk pillantott, de különösebb figyelmet nem szentelt nekünk. - Hazakísérem, Andrea – ajánlotta fel Áron udvariasan, és bár nem sok kedvem volt menni, mégsem volt más választásom, tekintve, hogy Szenttamássy karon ragadott, és finoman a kijárat felé húzott. – Nem ifjú hölgyeknek való hely ez – mondta, mikor már odakint voltunk, és a hideg, téli levegő józanítólag hatott rám, kiűzve minden Kalmárral kapcsolatos gondolatot a fejemből. Legalábbis egy időre. - Mi történhetett? – kérdeztem, mikor már a parkon vágtunk át, ahol a Kossuth szobornál meglepően sok csendőr járőrözött. - A hazátlan bitang meggallérozta a szobrot ma este. Ez vezetett ahhoz a kínos félreértéshez az unokatestvérével. Ezen a környéken találták őt, így bevitték az őrsre kihallgatásra, de tekintve, hogy igazolta magát és ugyebár, a Matula tanáraként feddhetetlen, így még ma este kiengedik. 138

Mary Silver


- Érdekes. - Mostanság egyre gyakoribbak a háború elleni propaganda támadások. A szobrok meggallérozása szinte mindennapos esemény – folytatta Áron, ahogyan elhaladtunk a hatalmas szobor előtt, ami komoran tekintett le ránk, hideg, kőszemével érzelemmentesen szemlélve ezt az őrült világot. Milyen nagy ez a szobor, Kőnig meg… - Aztán ott volt az a botrányos istentisztelet a kormányzó neve napján, és ugye, mikor betörtek a Matulába. Onnan ugyan nem vitt el semmit a tettes, de mégis… Andrea! - Bocsásson meg, Áron, de el kell mennem! – kiáltottam vissza neki, ahogyan hátráltam visszafelé a parkban. - Várjon, kisasszony, nem mehet egyedül sehová! Sötét van, késő, és… Andrea. Nem érdekelt semmi, még az sem, hogy fiatal lányoknak nem illik ilyen kései időpontban az utcákon járni. A XXI. századból jövök, meg tudom magam védeni, az Isten szerelmére! Eszemben sem volt megállni és engedelmeskedni senkinek, főleg most, hogy mindent megértettem, végre minden világossá vált. Vak voltam, hogy eddig nem vettem észre, ami majd’ kiszúrta a szemem. Éppen visszaértem az őrsre, amikor láttam, hogy Péter Kőnig kíséretében éppen kilép az ajtón. Péter rám nézett, de nem mozdult, ellenben Kőnig, a drága jó Kőnig közölte, hogy amíg Kalmár engem hazakísér, addig ő kimenti őt valahogy az igazgató úrnál. Kalmár némán bólintott, és hagyta, hogy belékaroljak. Az izgalomtól, és a pár perccel ezelőtt hirtelen jött felismeréstől még a levegővétel is nehéznek bizonyult, nemhogy bármiféle kommunikáció, de sokáig már nem húzhattam. Ahhoz túlságosan is felvillanyozott az a felfedezés, amit pár perccel ezelőtt tettem.

Megvártam, amíg biztos távolba értünk a

csendőrségtől, és mikor már senki más nem volt az utcán rajtunk kívül, nekiszegeztem a kérdést. - Maga volt az, igaz? - Kicsoda? – kérdezett vissza meglepetten, és óvatosan kikerültünk egy, az utcai lámpák fényében megcsillanó jéggé fagyott pocsolyát. - Maga gallérozta meg Kossuth szobrát. - Beteg tán, kisasszony? Papírom is van róla, hogy semmi közöm az egész ügyhöz. Úgy tesz, mintha nem tudná, hogy az árkodi ellenálló maga Kőnig. Hiszen a könyvében is ez volt. - Nem, a könyvben az volt, hogy Kőnig a helyi ellenállás vezetője. - Mire akar kilyukadni? - Arra, hogy szerintem maga az, aki vásárra viszi a bőrét nap, mint nap. - Én? – kacagott fel Kalmár jóízűen. – Andrea, ezt nem gondolhatja komolyan. 139

Mary Silver


- Szeretné, hogy érveljek? - Megkérném rá. - Áronnal éppen hazafelé tartottunk… - Áron – húzta el a száját gúnyosan, de én ezt figyelmen kívül hagytam, és rendíthetetlenül folytattam. -… amikor elmondta, hogy mi történt ma este. Szerencsétlenségére éppen a szobor előtt haladtunk el, és maradjunk annyiban, elég illusztris darab. - Kétségtelen. - Hogy tudna megmászni egy Kőnig korabeli férfi egy ekkora szobrot? - Nem tudom, biztosan jó az egyensúlyérzéke. - Meg a szeme is. Éles, akár egy harminc éves férfié. - A feltételezése abszurd. - Akkor miért magát találták ott, és miért nem Kőniget? - Arra jártam. Pech. - Folytatnám – mosolyodtam el, és bár az idő igen csípős volt, mégsem fáztam. Péter közelsége jótékonyan hatott rám. – Ha elfogadom az érvelését, akkor is van még egy-két dolog, ami tisztázatlan marad. A Miklós napi istentisztelet. A templom ablaka elég magasan van, és legyen Kőnig bármilyen jó kondícióban és másszon is meg bármennyi szobrot per nap, akkor is képtelenség az ő korában, hogy betöri az ablakot, bemászik rajta, utána lekommandózik, kicseréli az énekmutató táblákat, majd mindezt megismétli visszafelé is, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy az egész akcióra nincs több ideje pár percnél. És, ha ezt is Kőnigre akarja fogni, emlékeztetném, hogy aznap, mikor eljött hozzánk, csúnyán meg volt fázva. Igaz, hogy arra fogta, hogy sokat álldogáltunk a hidegben előző nap, de én is töltöttem kinn annyi időt, mégsem volt semmi bajom. Ha engem kérdez – mosolyogtam elégedetten -, maga volt az, aki akkor éjjel betört a templomba. - Tovább! - Aznap valóban nem hozzám jött, hanem Horn Micihez. De nem azért, hogy átadja Kőnig üzenetét, hanem azért, hogy beszámoljon neki az eseményekről. - Más? - Van. - Remegve várom. - Az iratok, amiket kicseréltek, mikor betörtek a Matulába. Az is maga volt. - Ezt pedig onnan tudja, hogy…?

140

Mary Silver


- Emlékszik, megvágta a kezét, és azt mondta, hogy a reggelinél történt, mikor fel akarta vágni a zsemlét? Nem kés vágta meg az ujját, hanem az akvárium darabajai, amit levert a sötétben. Kőnig pedig nem azért akadt ki, mert mi ketten csókolóztunk, hanem azért, mert félt, hogy az akváriummal elárulja magát. Legalábbis, ezt szűrtem le a beszélgetésükből. - Hallgatózott? - Informálódtam – javítottam ki őt diadalittas mosollyal az arcomon, és vártam, hogyan reagál. - Látja, ezért szeretem magát – fordult felém komoly arccal. – Mindenre van egy jó válasza. Alátámasztja érvekkel, és nem hagyja magát eltántorítani semmivel a vélt igazától. - Csak vélt? - Ismeri az ellenállás minden tagját. Mindennap ott sátoroznak a nappalijukban, engem kivéve. Miért lennék én olyan fontos, hogy mindenki titokban akarja tartani a kilétemet? - Nem tudom, de erre is rá fogok jönni. - Hát, azt hiszem, ideje felfednem Ön előtt egy titkot. Jöjjön csak! – intett közelebb magához, hogy a fülembe súgja: - Kőnig az ellenállás vezetője. Nem én. - Ez senki sem vitatta. Én csupán azt állítottam, hogy Ön végzi a veszélyes munkákat. - Miért tenném? - Mert elege van. - Honvédelmi ismeretet tanítok az iskolában, és én vagyok az Árkodi Légvédelem vezetője is. Ezekkel pedig nem fér össze az ellenállás. - Talán éppen ezért kell titokban tartani a kilétét. Egy rövid pillanatra néma csend ereszkedett közénk, és csak akkor vetten észre, hogy már percek óta Horn Mici házának lépcsőjén állunk. Kalmár kutatón vizsgálgatta az arcom, én pedig mélyen belenéztem a szemébe. Ő elmosolyodott, és magához szorított, én pedig hirtelen azt hittem, le fog lökni a lépcsőn. De nem… csak egy óvatos csókot lehelt a homlokomra, majd elmosolyodott. - Jó éjt, Andrea! Majd fogta magát, sarkon fordult és elindult a Matula felé. Tudtam, hogy igazam van, és ha attól fél, hogy elárulom, nem ismer engem. Miért tenném? Minden esetre, ez volt az a dolog, ami most a legkevésbé izgatott. Szinte félálomban, mentem be a házba, és mire a fejem párnát ért, már aludtam is. Álmomban pedig most kivételesen nem otthon jártam. Két erős kar ölelt magához oltalmazón, és egy égszínkék szempár mosolygott le rám, miközben puha ujjak simogatták az arcom.

141

LAURA, A BANYA CSÓKJA ÉS A KOSSUTH SZOBOR MEGGALLÉROZÁSA

Recommend Documents