LAKNER ZOLTÁN EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM

LAKNER ZOLTÁN

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM

PÁZMÁNY PÉTER KATOLIKUS EGYETEM VITÉZ JÁNOS KAR

PÁZMÁNY SZOCIÁLIS TUDOMÁNYOK SOROZAT Sorozatszerkesztô: LAKNER ZOLTÁN PhD

SZOCIÁLETIKA ÉS KERESZTÉNY TÁRSADALMI TANÍTÁS 1.

LAKNER ZOLTÁN

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM A TANÍTÁS FORRADALMA

SZENT ISTVÁN TÁRSULAT AZ APOSTOLI SZENTSZÉK KÖNYVKIADÓJA BUDAPEST 2012

A kiadvány megjelenését a „Szociális képzések fejlesztése, szakemberek képzése, továbbképzése és készségfejlesztése, valamint a helyi fejlesztési kapacitások megerôsítése” címû TÁMOP-5.4.4-09/2-C-2009-0009 támogatta.

A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg.

Lektorálta: DR. BERAN FERENC

© Lakner Zoltán, 2012 ISBN 978 963 277 360 5 Szent István Társulat 1053 Budapest, Veres Pálné utca 24. www.szit.katolikus.hu Felelôs kiadó: Dr. Rózsa Huba alelnök Felelôs kiadóvezetô: Farkas Olivér igazgató Készült a százhalombattai EFO Nyomdában Felelôs vezetô: Fonyódi Ottó

TARTALOM

I. TANÍTÁS MINT SZARVAS HÛS PATAKRA (BEVEZETÉS)

11

AZ ÚT

15

HELYZET ÉS KÉSZTETÉS

19 35 43

Forrás és felhatalmazás Feladatok és kérdések TERMÉSZETJOG ÉS MODERNITÁS

45

A KATOLIKUS TÁRSADALMI TANÍTÁS ALAPELVEI

51 51 59 61 63 67 73 78

A személyiség elve Személy és társadalom Feladatok és kérdések A szolidaritás elve Szubszidiaritás A közjó Feladatok és kérdések A POLITIKAI KÖZÖSSÉG

Az állam Hatalom Az ellenállás joga Bûn és bocsánat Feladatok és kérdések Az igazságosság A SZEGÉNYSÉG KERESZTÉNY ÉRTELMEZÉSE

– Esélyek és fenntarthatóság Feladatok és kérdések

79 83 87 89 93 97 99 107 107 111

5

II. DOKUMENTUMOK

XIII. LEÓ PÁPA – RERUM NOVARUM (1891) XXIII. JÁNOS PÁPA – PACEM IN TERRIS (1963) GAUDIUM ET SPES – II. VATIKÁNI ZSINAT (1965) XVI. BENEDEK PÁPA – DEUS CARITAS EST (2005)

Feladatok és kérdések

IRODALOM

115 139 177 185 198

199

Ezt a munkát a tanító ember felelôsségével igyekeztem elvégezni. Írásomban segítségemre voltak az Egyház által kiadott összegzô jellegû tematizált dokumentumok, mint Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma és A Katolikus Egyház Katekizmusa. Külön is köszönettel tartozom Tomka Miklósnak, aki hátrahagyott írásaival segített, valamint Beran Ferencnek és Lenhardt Vilmosnak, akiknek szaktudományi alapossággal megírt könyve inspirálta a gondolatok rendezését. A II. fejezetben, a dokumentumok között idézett enciklikákat válogatva és szerkesztett változatban közlöm azzal a céllal, hogy hitelesítsék és alátámasszák a mondanivalót és üzenetet.

LAKNER ZOLTÁN

I.

TANÍTÁS „Ne félj, hanem beszélj, és ne hallgass. Én veled vagyok.” (ApCsel 18,9)

MINT SZARVAS HÛS PATAKRA (BEVEZETÉS)

„Az Egyház társadalmi tanításának elôadása és terjesztése evangéliumi küldetés…”1

Mint szarvas a hûs patakra úgy vágyakozik az ember az igazságra. Az igazság megismerése azonban munkás dolog; nincs magától, még akkor sem, ha tudjuk, hogy az igazságot nem kell megalkotni, mert az van. Létezik. Egyszerûen csak fel és meg kell ismerni. Isten úgy rendelte számunkra a világot, s benne az emberi közösséget, hogy ismerte annak minden rezdülését, csakúgy, mint az egyes emberben lejátszódó összes gondolatot, érzést, szándékot, akaratot és törekvést. Azt is, ami rejtve van, s azt is, ami nyilvánvaló. A társadalmak életében is vannak világos történések, egyértelmû és átlátható viszonyok. De föl tudjuk-e ismerni az emberi lét harmonikus mûködéséhez rendelhetô valamennyi mozgatórugót, az emberi viszonyok társadalmi hajtóerôit? Meg tudjuk-e mondani, hogy mit kell tenni, ha a fölismert igazság kimondására nincs lehetôség, nincs hozzá elegendô bátorság, vagy egyszerûen csak bizonytalanok vagyunk? A társadalomtudományok, a filozófia és a szociológia szédületesnek mondható fejlôdése ellenére egyáltalán hihetünk-e a társadalmi megismerés valódi és maradéktalan lehetôségében, hiszen olyan változó, bonyolult emberi, hatalmi és érdekviszonyok szövik át az életvilágot, amelyben kevés a megbízható támpont.

1

Sollicitudo rei socialis, 41.

11

A társadalmilag helytelennek tartott mûködési mód valóban az? Nem szolgál valamilyen távlatosabb, nemesebb, vagy magasabb célt? Carneggie gyalázatosan alacsony bérekkel fizette ki alkalmazottait, de extraprofitjából megkülönböztetett figyelemmel támogatta a szegényeket, és létrehozta a világ egyik legrangosabb zenei központját New Yorkban, melyet késôbb róla neveztek el. Nos akkor mi is az igazság, illetve mi az igazságos? A népért a „nép nevében” hatalmaskodó baloldali diktatúrák 20. évszázadában nem vált a kizsákmányoltak igazsága a tömeggyilkosságok és a tömeges társadalmi erôszak máglyáin rettentô hamuvá? A multinacionális nagytôke arctalan és személytelen maradhat, miközben az emberiség nagy része féktelen egyenlôtlenségekben vergôdve nem találja az esélytelenül leélt életek felelôseit? Ugyanaz-e a kicsik igazsága mint a nagyok által leigazolt, vagy inkább konstruált valóság? Nincs az ember kezében mindenkinek méltóságot ígérô eszköz és tudás az igazságos viszonyok megteremtéséhez? Ahogy az egyes embernek igazodási felületet kínál a kinyilatkoztatás, úgy az emberi közösség számára is kell találni iránymutatást a társadalmilag helyesrôl és igazságosról. Csakhogy ez eddig nem állt rendelkezésre. Csak tudtuk, hogy van. De ahhoz, hogy megértsük, és tudjunk is vele élni, föl kellett tárni és rendszert kellett alkotni belôle. Ebbôl lett a keresztény társadalmi tanítás, egy társadalom erény-etikai keretrendszer, amelynek ismeretében már lehet dolgozni az igazságos viszonyok kialakításán. A tudás Istentôl van, tehát objektív, így nem képez vitaalapot. Mégis hány féle értelmezését látjuk ugyanazon kinyilatkoztatásnak? Társadalom-erkölcsrôl szólunk, amely a normativitás ereje által teremtheti meg a közösségben élô ember számára az emberi méltóság feltételeit. Ez méltányosnak és igazságosnak tudható, nézôpontok szerint mégiscsak vitatható. Ebbôl látszik, hogy nincs vége. 12

A munkának egészen addig nincsen vége, amíg el nem jutunk létünk értelméhez, az üdvözüléshez. Hogy ez egyenként lesz kinekkinek az osztályrésze, vagy egyszerre az egész rászolgáló emberi közösségé, most még nem nyilatkozhatunk errôl. Viszont most, hogy már ismerjük a társadalmi tudás legfontosabb ismérveit, miénk a felelôsség. Lehet erény etikával vezérelt társadalomban élni, de el is lehet mindezt utasítani. A tudás felelôsség! Azzal, hogy az Egyház évszázados vajúdás után kilépett a világ elé a társadalmi kérdésekrôl kialakított etikai rendszerbe foglalt álláspontjával, megnyitotta az utat a tanítás forradalma elôtt. A társadalmi problémák kezelésének és megoldásának olyan megkerülhetetlen eszközeit kínálja fel, amelyek képesek a nagykorúságára ébredô emberi személynek és közösségeinek egyaránt békét, megértést és harmóniát teremteni anélkül, hogy az emberiség újabb utópiák vagy „világmegváltó” társadalomtanok csapdájába esnék. Ez a tanítás az Örömhír része: a remény és a megmaradás tudását adja a kézbe. Ettôl forradalmi, és ettôl „életveszélyes”. Hiszen aki már tudja az igazságot, és nem aszerint cselekszik, annak lelke rajta…!

Esztergom, 2012. május hava

13

AZ ÚT „A Megváltó szeretetében megalapozott Egyház pedig ahhoz nyújt segítô kezet, hogy az igazság és a szeretet a nemzeten belül és a nemzetek között jobban érvényesüljön.”2

A keresztény társadalmi tanítás kimunkálását a társadalomban tapasztalt rendszerszerû igazságtalanságok észlelése és az Egyház azon „felfedezése” indította el, hogy nem lehet kívül maradni az emberi méltóságot sértô viszonyok felszámolásából anélkül, hogy társadalmi intézményként ne válna felelôssé, sôt bûnrészessé is értük. Aki látja, ismeri a társadalmi bûn struktúráit, tudja, hogy az emberi cselekvés szabadságát és moralitását rombolják az elviselhetetlenül és tömegesen egyenlôtlen élethelyzetek, aki fölismeri, mennyire méltatlanok a földi viszonyok ahhoz a teremtett lényhez, amely az Isten képmásaként vergôdik kilátástalan életével védtelenül és esélytelenségben a világban, annak meg kell keresnie a válaszokat és lehetôségeket a teremtés rendjének helyreállítására. Ez és az ehhez vezetô út teszi hitelessé az Egyházat a világban azok elôtt is, akik más utakon járnak, vagy másfajta felelôsséget viselnek. A 19. század elejének szabadversenyes, liberális kapitalizmusa úgy hagyta magára a polgári szabadság formális lehetôségeivel élni képtelen, proletarizálódó és a gazdasági struktúráknak kiszolgáltatott emberek millióit, hogy sem az állam, sem más társadalmi intézmény nem volt képes védelmet nyújtani a piaci farkastörvényekkel

2

Gaudium et spes, 76.

15

szemben. Ez a kilátástalan szegénység lett az európai ember alapvetô létélménye. A tôke és a munka harcaként leírt hosszú idôszakban az Egyház sokáig csendes maradt. Hallgatását számos ok mellett az a több évszázada tartó támadássorozat magyarázza, amely csupán a sorok rendezésére, lelki egységének és önbizalmának helyreállítására szorította, s egyúttal távol tartotta a hitéleten kívüli társadalmi szerep- és felelôsségvállalástól. Az átfogó társadalomra vonatkozó tanítás megalkotásához még idôre volr szüksége. Az egyház tagjai közül azonban egyre többen érzékelték a tömeges nyomorúság elviselhetetlensége miatti szolidáris felelôsséget, és ösztönösen, az elôzô évszázadokban megszokott, viszonylag szûk körû jótékonykodáson és szegénygondozási gyakorlaton túllépve igyekeztek szervezetté, célzottá tenni és kiszélesíteni az embersegítô, tevékenységet. A 19. század közepére tehetô a szociális katolicizmus megszületésének és kibontakozásának idôszaka, amelynek során elôbb Franciaországban szervezôdtek mozgalommá a gyakorlati karitászmunkát végzô Szent Vince egyesületek, majd Németországban Adolf Kolping nevével fémjelezve jönnek létre a munkásokat összefogó és segélyezô keresztény társaságok, a szegénygondozásra összpontosító Karitászkörök, amelyek tevékenysége során alakulnak ki a szociális kereszténység gyakorlatias, „szegénységközeli” mozgalmai. Ezek az alulról szervezôdô, többnyire plébániai kezdeményezések „ösztönösen” helyezték el az Egyházat a társadalom térképén a tôke önkényével és méltánytalanságával szemben a munka oldalán. A személy méltóságát és felelôsségét hirdetô egyház ma is az ember autonómiáját hangsúlyozza a társadalommal szemben. A személy méltósága azonban gyakran veszélybe kerül a társadalom mûködési zavarainak, belsô viszonyainak rendezetlensége miatt. 16

Az a társadalmi mûködés ugyanis, amely a saját maga által kialakított belsô strukturális viszonyai miatt nem képes minden egyes ember jólétének, boldogulásának és üdvösségének utat nyitó, minderre esélyt adó életfeltételeket biztosítani, nem teremti, vagy nem védi meg az emberi kibontakozás szabadságát, gátat szab az emberi erôfeszítéseknek, az szembe megy a Teremtô akaratával, tehát nem keresztény. Ez a feladatot adó felismerés vezérli az Egyházat, amikor etikai elveket fogalmaz meg a társadalmi mûködés átalakítására, megreformálására. A rendszeralkotó, több tudományterületet átkaroló munka eredményeként alakult ki a modern „katolikus társadalomtudomány”.3

3

Quadragesimo anno, 20.

17

HELYZET ÉS KÉSZTETÉS

Az ipari forradalom kiteljesedésével a 19. században kielôzôdött a viszony az igazságtalan, rendezetlen és egyre nagyobb egyenlôtlenségekbe sodródó társadalmak munkástömegei és a szinte korlátlan szabadságot élvezô, társadalmi kötelezettségeket nem vállaló és alkalmazottaival méltányosságot egyáltalán nem gyakorló liberális piaci szereplôk, a tôke tulajdonosok között. Ennek alapvetô oka, hogy az ipari tulajdonosok és vállalkozók a lehetô legnagyobb haszon érdekében magát a munkaerejét és szaktudását áruba bocsátó munkásokat is áruként kezelték, aminek következtében – minimalizálták a humán ráfordításokat, – egyáltalán nem voltak tekintettel a sokszor elviselhetetlen munkakörülményekre, – nem biztosítottak megfelelô munkaeszközöket és munkavédelmet, – nem teremtették meg az egészséges és higiénikus munkafeltételeket, – nem voltak tekintettel a munkások családi helyzetére, állapotára és kötelezettségeire, a nôk speciális szükségleteire, – széles körben alkalmazták a gyerekmunkát, anélkül, hogy figyelembe vették volna a terhelhetôséget és az életkori sajátosságokat, 19

– önkényesen és elviselhetetlenül hosszan állapították meg a munkaidôt és korlátozták a pihenôidôt, – visszaélve helyzeti elônyükkel és erôfölényükkel – különösen az alsóbb társadalmi rétegekbôl érkezôk és a nôk esetében – méltánytalanul alacsonyan tartották a béreket, így azok alig fedezték a minimális megélhetés költségeit, – a piaci és konjunkturális ingadozásokhoz igazították a munkabéreket, így nem alakult ki kiszámíthatóságot nyújtó bérstabilitás. Mivel az ipari foglalkoztatás vált a megélhetés biztosításának legelterjedtebb formájává, az ágazatban kialakult viszonyok döntôen befolyásolták az emberek életkörülményeit, életminôségét. A helyzetet súlyosbította, hogy a munka-és lakosságkoncentrációt eredményezô urbanizációs folyamatok nem tartottak lépést a városokba özönlô proletarizálódó munkások lakhatási igényeivel. A nyomorúságos lakáskörülmények, a közellátási, közszolgáltatási és higiénés feltételek hiánya tovább fokozta az elégedetlenséget. A helyzet Európa szerte egyre rosszabb és rosszabb lett, a társadalmi elégedetlenség fokozódott. A szabályozatlan viszonyok megoldásra vártak, de sem az állam, sem az Egyház nem érzett még elegendô fölhatalmazást és kompetenciát arra, hogy aktívan föllépjen, beavatkozzon. A liberális passzivitásra szûkített állami szerepvállalás pusztán elképzelés és felelôsség nélküli, rendészeti feladatokra korlátozódott. Ugyanakkor a keresztények – a tömeges társadalmi problémák rendszerszerû kezelésére nem alkalmas módon – a szegénygondozás hagyományos eszköztáránál maradva reagáltak. A kialakult tarthatatlan viszonyok azonban aktivizálták az érdekvédelmet. Az egyre szervezettebben föllépô munka oldalán számos politikai érdek- és értékközösség jelent meg, a változó aktivitású és ideológiai álláspontot képviselô szakszervezetektôl egészen a radikális osztályharcot hirdetô marxista szocialistákig. Utóbbiak kétségtelenül nagy hatást gyakoroltak az érdekvédô munkásmozgalomra, sôt szellemi és politikai befolyásuk folyamatosan növekedett a tár20

sadalom legváltozatosabb köreiben is. Nemzetközi hálózatokba szervezôdve egész Európában, sôt a tengeren túl is megerôsödtek, így hatásuk a közélet szinte minden területén jelentôssé vált. Párbeszédre azonban a maguknak tulajdonított társadalom megváltó elhivatottságuk, kérlelhetetlen radikalizmusuk, a társadalmat elnyomókra és kizsákmányolókra felosztó szemléletük miatt a kezdetektôl alkalmatlanok voltak. Ellenfeleikkel társadalomkritikai szemléletüket és – az igazságos osztályharcra való hivatkozással – a teljes megsemmisítés célkitûzését állították szembe. Aktivitásukat és törekvéseik céltudatosságát az elveikbe vetett vakbuzgalmon túlmenôen a megoldatlan társadalmi problémák, az elviselhetetlenül rossz élethelyzetek tömegessége, a munkások anyagi és szellemi kiszolgáltatottsága, védtelensége táplálta. A tôke és a munka évszázados küzdelmében a lábhoz tett fegyverrel, passzívan vergôdô, politikai felhatalmazás szûkében lévô liberális államok csak nagyon késôn keresték és találták meg a lehetôséget arra, hogy a társadalom békéje érdekében beavatkozzanak. Elôször a modernkori Németország elsô kancellárja, Bismarck határozta el magát – éppen az újonnan létrejövô német állam fennmaradásának védelme érdekében –, hogy úgy nevezett „szociális olajcseppeket” csöpögtet a társadalom gépezetébe. Ez azt jelentette, hogy a 19. században megszokott „passzív állam” pozíciójától eltérôen igen aktívan fordult a társadalmi, szociális problémák felé. A társadalmi béke megteremtése érdekében a piac és a munka világának szabályozását kezdeményezte oly módon, hogy a „munka oldalán” beavatkozott a gazdasági folyamatokba, azaz szabályozta, és így kiszámíthatóvá és átláthatóvá tette a munkaadók (a tôke) és a munkavállalók (a munka) közötti viszonyt. Törvényben rögzítette – és ezáltal kötelezôvé tette – a munkaügyi kapcsolatok munkaszerzôdésbe foglalását, szabályozta a munka- és a pihenôidôt, a nôi foglalkoztatást, és korlátozta, illetve megtiltotta a gyermekmunkát. A legfontosabb intézkedése azonban a társadalombiztosítás létrehozását célzó törvénykezés volt, amellyel új fejezetet nyitott a mun21

kavállalók szociális biztonságának megteremtésével. A „szociális olajcseppek” politikája sikeresen szolgálta azt a célt, hogy elkerülhetôek legyenek a zavargások és a már-már állandósuló, a társadalmi mûködés leállásával fenyegetô végletekig kiélezett munkaügyi konfliktusok. A szabályozási folyamat megindításával Bismarck jelentôs lépést tett a modern polgári jogállam viszonyainak megteremtése felé. Intézkedéseivel egyúttal világossá tette, hogy a tôke és a munka harcát nem a marxista forradalom tematikája, hanem a szociálpolitikai reformok vezették – ha nem is nyugvópontra, de – a társadalmi párbeszéd útjára. A munkások helyzetének stabilizálása tehát jó irányt vett, ugyanakkor a tôke és a munka harcának elvi tisztázására, az erkölcsileg vállalható munkaadói és munkavállalói magatartásra, az állam felelôsségére vonatkozó álláspont tiszta megfogalmazására csak az Egyház vállalkozott. A hivatalosnak tekinthetô egyházi megnyilatkozásokat azonban igen komoly felkészülés elôzte meg. Kezdetben viszont a társadalmi problémákkal kapcsolatos hozzáállás kimerült a liberalizmustól és a szocialista törekvésektôl való távolságtartó, sôt antimodernizmussá merevedô kritikai álláspont megfogalmazásában a munkáskérdés társadalmi fontosságának felismerése nélkül. Erre csak a század második felének tarthatatlan viszonyai hívták fel a figyelmet. Az elsô, elméleti konstrukciót is kidolgozó személyiség KETTELER4 mainzi püspök volt, aki már a század közepén fölismerte, hogy nem az alkalmi szeretetszolgálati tevékenység (karitász), hanem rendszerszerû beavatkozás szükséges a munkások helyzetének megváltoztatásához. Határozottan érvelt az állami beavatkozás mellett egy szociális reform érdekében, hiszen látta, hogy pusztán erkölcsi intelmekkel nem lehet visszaszorítani a nagytôke méltány4

22

KETTELER, Emanuel (1811–1877).

talanságait, erôfölényét és túlkapásait. Tehát Ketteler az állami beavatkozástól várta a megoldást, ugyanakkor a természetjogra hivatkozva szót emelt a munkásokat megilletô érdekvédelem mellett. Tulajdonképpen ráébredt arra a máig érvényes igazságra, hogy a kor égetô szociális kérdéseinek problematikájára az érdekvédelem, az állami beavatkozás és az egyház etikai tanításának háromszögében lehet megoldást találni. A püspök a munkások helyzetének tanulmányozására alapozva az 1860-as évektôl egy ideális társadalomról gondolkodott, amelyben a keresztény erkölcs szabályozza a társadalom mûködését. A munka világának (hivatás) szervezetei együttmûködésük által korlátozzák a gazdasági életben a profitéhséget és nem engedik érvényesülni a haszonhajhászás farkastörvényeit. Ketteler fölismerte, hogy a tömeges szociális kizáródás és esélytelenség, a nyomor viszonyainak fölszámolása keresztény szellemiségû társadalmi megoldást kíván. A társadalom szélsô pólusainak gazdasági ágazatok szerint szervezett együttmûködésében, a hivatásrendekben kereste azt a harmóniát, amelyben az új állam és társadalom fel tudott épülni. Az elképzelés szerint a munkaadók, a tôke képviselôi és a munkások, tehát a gazdaság felügyelete, irányítása és az érdekképviselet egy szervezeten belül valósult volna meg az állam szakszerû közremûködésével. A hivatásrendi társadalom eszméje olyan harmadik utat keresett, amely a korlátozások nélküli kapitalizmus és az osztályellentéteket kiélezô szocializmus között találja meg az egyensúlyt és békét eredményezô keresztény szellemû megoldást. A hivatásrendi testületekre építô tervezetet fejlesztette tovább VOGELSANG5, akinek elméletében már a parlament által is megerô-

5

Karl VON VOGELSANG (1818–1890).

23

sített kötelezô feladatokat ellátó rendi kamarák is szerepeltek. Ez valójában – Ketteler gondolatait továbbfejlesztve – egy korporációs elmélet volt, amely elvetve az osztályharcos hatalomátvétel gondolatát a munkaadók és a munkavállalók közötti érdekegyeztetéssel, az osztályellentétek tompításával és megszüntetését remélte elérni azt a célt, hogy a proletársorstól megszabadítsák a munkásokat. A megélhetést biztosító családi bér fogalmának bevezetésével, az életkörülmények javításával a testületen (korporációkon) belül oldják meg a problémákat, s ezzel tehermentesítik az államot ettôl a feladattól. A tôke és a munka kiélezett küzdelmében a hivatásrendekben való gondolkodás valójában egy olyan szociálromantikus elképzelés volt, amely ráébresztette az Egyházat a társadalmi felelôsségvállalás megkerülhetetlenségére. A katolikus munkásegyletek és a keresztény szakszervezetek megjelenésével vált világossá, hogy a hitéleti és evangelizációs munka hagyományos eszközei még a szegénygondozás megújuló kereteivel, a munkások iránt kifejtett aktív szolidaritás megnyilvánulásaival kiegészülve sem helyezik az egyházat az ôt megilletô társadalomtanító pozícióba. A konkrét társadalmi problémák tüneti kezelését fel kell váltani a strukturális változások elômozdítását segítô etikai alapú keresztény törekvésekkel. A legmagasabb szintû egyházi megnyilatkozás elôkészítésében kitüntetett szerepet vállalt a MERMILLOT6 genfi püspök által 1884ben alapított úgynevezett Fribourgi Unió7, amely egy nemzetközi 6

Gaspar MERMILLOT (1824–1892). Teljes nevén Fribourgi Szociális és Gazdasági Tanulmányok Katolikus Egyesülete. 7

24

szervezettségû katolikus társadalomtudományi egyesület volt. Ez volt az elsô nemzetközi jogi-gazdasági-teológiai szakértôi szervezet, francia, olasz, osztrák német és magyar vezetô értelmiségiek és arisztokraták részvételével, amely kidolgozta azokat a konkrét reformjavaslatokat, amelyek alapján XIII. LEÓ PÁPA8 Rerum novarum (1891. május 15.) kezdetû enciklikájában fölvázolta a társadalom megújulását célzó egyházi álláspontot. Magyar részrôl ESTERHÁZY M. Móric gróf vett részt az alapításban. Az egyesület tudatos kutató és elemezô munkával vizsgálta az akkori Európa. szociális viszonyait, a társadalom helyzetét. Az egyesület legfontosabb célkitûzése a társadalmi problémák katolikus szellemû megoldásának kimunkálása, javaslatok megfogalmazása, abból a tanulságból kiindulva, hogy a rideg és méltányosságot nem ismerô gazdaságban és a társadalomban – eluralkodott a korlátlan szerzés, – az erôsebb jogának érvényesülése, és – a munka a termelés céljainak puszta eszközévé, – a magántulajdon pedig öncéllá vált. Az egyesület munkaprogramjában kitért – az ember és a munka kapcsolatának, jelentôségének föltárására, – a közerkölcs, a munkabér és az ipari termelés adott korban rendszer idegennek számító szabályozásának kérdéseire nemzetközi együttmûködés keretében, – az államhatalom szerepének újragondolására, és – a magántulajdonnal és annak használatával kapcsolatos álláspont tisztázására.

8 XIII. LEÓ pápa (gróf Gioacchino Pecci; Carpineto Romano, 1810. március 2. – Róma, 1903. július 20.) Szent Péter 256. utódaként 1878–1903 között római pápa.

25

A munka tudományos alapossággal zajlott, melynek eredményét emlékirat formájában terjesztették XIII. Leó pápa elé, akit felkértek arra, hogy az egyház nevében fogalmazzon meg állásfoglalást a szociális kérdésekkel kapcsolatban. XIII. Leó ígéretet is tett erre, és a kor több jelentôs társadalomtudósának bevonásával hozzá is fogott dokumentum kidolgozásához. A pápa természetes fogékonysággal és felelôsségérzettel fordult a kérdések megvizsgálásához, hiszen maga is, még perugiai püspökként Kultúra és egyház címmel körlevelet fogalmazott meg a témában 1877-ben, melyben már kifejtette álláspontját – a tisztességtelen nyereségrôl, a pénzvilág bûnösnek nevezett uzsorájáról, és – a gyáripar túlkapásairól, mely alatt a túlságosan hosszú munkaidôt, a nôi és a gyermekmunka elfogadhatatlanságát és a vasárnapok és ünnepnapok védelmének elmaradását értette. XIII. Leó, aki már pápasága elôtt részt vett az egyház társadalomról alkotott felfogásának, a szociális kérdések keresztény szellemû megvilágításának munkálataiban, a már említett, korszaknyitó jelentôségû enciklikájával indította el azt a máig tartó folyamatot, amelyben az egyház a kinyilatkoztatás alapján tudományos módszerességgel, a világgal folytatott párbeszédben fejleszti ki a társadalomra vonatkozó tanítását társadalometikai megközelítésben. A társadalmi tanítás kifejtése, kiteljesítése a Rerum novarum megjelenése óta valamennyi pápa legfôbb törekvései között tartható számon. A világegyház és a nemzeti egyházak sorra jelentetik meg dokumentumaikat társadalmi kérdésekben, illetve az egész emberiséget érintô nagy kihívások, például a béke, a nemzetközi kapcsolatok vagy a környezetvédelem területén.

26

A tanítás továbbfejlesztésében mértékadó szerepet vállalt JOHANNES MESSNER9, aki az emberi személy jelentôségére és méltóságára alapozó perszonalista szociáletika egyik 20. századi gondolkodója. Felismerése szerint a személyes ember vágyait, törekvéseit hét olyan egzisztenciális célban lehet megjelölni, amelyek teljesülése esetén képes lehet önmaga kibontakoztatására, végsô soron a teremtô szándékának kiteljesítésére: – az önfenntartás célja, amely az emberi jogok tiszteletben tartásán keresztül érvényesülhet, – az önmegvalósítás célja, az ember lelki és szellemi képességeinek kibontakoztatásának teljes lehetôsége által, – a tapasztalatszerzés és az ismeretbôvítés célja az értékek felismerésével és elsajátításával, – a szeretet kiteljesedése iránti vágy az emberi kapcsolatokban, a barátságban és a házasságban, – a jólétbôl való részesedés célja az anyagi javakhoz való hozzáférés és a lelki értékek által, – a közjó célja a tudás, a kultúra, a tulajdon, a rend és a béke fenntartása, részesedése által, és – a világ megismerésének célja az ember szerepének, helyzetének fölismerése, a teremtett világ tisztelete által.

9 Johannes MESSNER, Das Naturrecht, Handbuch der Gesellschaftsethik, Statsethik und Wirtschaftsethik, Tyrolia, Wien, 1950.

27

Messner elméletét fölhasználva arra mutathatunk rá, hogy az ember létének értelme a teremtôtôl kapott felelôsséggel telített szabadság. Ez az az egzisztenciális (lényegi) alap, amely a személyes törekvéseknek (céloknak) és a közösség érdekeinek, valamint a természet értékeinek összeegyeztetése által képezôdik a társadalomban és hozza létre azt a közös nevezôt, amely az Istenhez, mint teremtô atyához vezeti vissza az embert, s helyezi el egyben a másik emberrel alkotott közösségben.10 Ezek a gondolatok, bár meglehetôsen gyakorlatias következtetésekre alkalmasak, már közel vezetnek egy társadalomelméleti tanrendszer megalapozásához. Az Egyház társadalmi tanítása azonban nem alkot társadalomtant, nem fogalmaz meg társadalomfilozófiai alapvetéseket, nem alkot ideológiai konstrukciót, hanem az emberi személy és a közösség, a személy és az állam kapcsolatát helyezi a keresztény erkölcsiség társadalmi dimenziójába.

A katolikus társadalmi tanítás ugyanakkor, mint társadalometika természetes része a keresztény világnézetnek azáltal, hogy az embernek, mint személynek, és a közösségnek, mint emberi társulásnak ad saját mûködéséhez, az Istentôl rendelt küldetéséhez és felelôsségének kiteljesítéséhez útmutatást, viszonyítási alapot egy koherens és összefüggô rendszerben.

10 Messner az emberi érdekérvényesítés határát a közösség java sérülésének határáig jelölte meg. (MESSNER, Das Naturrecht…, 36. o. Wien, 1950.)

28

Tartalmát a társadalmi együttélés konfliktusai, megoldatlan vagy problematikus viszonyai, a társadalmi cselekvés dilemmái tematizálják. A társadalomban helyes cselekvés megítélésében az emberi méltóság képezi azt az egzisztenciális bázist, amely köré a tanítás fölépül, s amelyen keresztül a társadalom strukturális viszonyait és mûködését elemzi és értékeli.

Ebben a megközelítésben az ember, mint önmagáért és a közösségért, a teremtett világért felelôs személy jelenik meg, akinek közösségi magatartása, a társadalomhoz való viszonya azonos súllyal kerül a mérlegre személyes döntéseivel.

Azonban a hatalmi pozícióban, tehát a társadalom mûködését közvetlenül befolyásolni képes helyzetben lévôk felelôssége nyilvánvalóan nagyobb, mint azoké, akiknek erre nincs módjuk közvetlenül hatni. Ahogy a gazdag embernek nehezebb bejutni a mennyek országába, úgy a társadalom vezetô helyeit betöltôk felelôssége is nagyobb a társadalomszervezet alacsonyabb helyén lévôkéhez képest. A társadalomban hatalmat, vezetô szerepet betöltôk személyes felelôssége mellett természetesen a közösség és az állam mûködése, polgáraihoz való viszonya is erkölcsi megvilágításban értékelhetô.

29

A társadalmilag helyes cselekvés megítélésében segít a Tanítás, amikor az Egyház az Evangélium fényében fejti ki álláspontját olyan égetô kérdésekben, mint – a magántulajdon, – a tôke és a munka, – a gazdasági szereplôk mûködése, – a szociálpolitika és a megélhetési viszonyok, – a nemzetek közötti kapcsolatok és a béke, – a környezetvédelem és a fenntartható fejlôdés, – a férfiak és nôk kapcsolatának, a család jelentôségének kérdéseiben. Ezáltal újítja meg jelenlétét a történelmi idôben és teljesíti ki küldetését a személyes emberi lét és az emberiség életében.

Az egyház társadalmi tanítása ugyanakkor nem tartalmaz újításokat, hanem fölfedezi, kifejti, és a hit és az erkölcs szemlélet- és értékkészletén átszûrve terjeszti a világ elé igazságait, melyek a teremtés mûve és a természetjog alapján valójában „benne vannak” a társadalmi mûködésben. Ebbôl következik, hogy nem új ismeretek kimunkálásáról van szó, hanem a létezô, de nem tudott, vagy nem tudatosodott dolgok föltárásáról, rendszerezésérôl, tanítássá formázásáról, mint ahogy a fizikus sem megalkotja, hanem fölfedezi a természet törvényeit, és hasznosítására javaslatokat tesz. Az Egyház ezt a munkát az Isten igazságának megismerése, az ember méltóságának és a teremtett világnak a védelme, valamint a társadalom igazságos mûködésének elômozdítása érdekében végzi. A társadalmi tanítás tematikája rendkívül érzékeny a modern kor emberének problémáira. Ezt példázza a Rerum novarum átütô sikere és hasznossága is azáltal, hogy XIII Leó enciklikájával az Egyház felismeri, hogy „a munkáskérdés kor égetô (vitatott) 30

kérdése”11. A tanítás tehát az emberi létet egzisztenciálisan, alapjaiban érintô kérdésekben fogalmaz meg olyan gyakorlatias válaszokat, amelyek alkalmasak lehetnek egy világméretû párbeszéd elindításához mindazokkal a hatalmakkal, nemzeti és nemzetközi befolyással, döntési lehetôségekkel rendelkezô szervezetekkel, államokkal és szupranacionális képzôdményekkel, amelyek magatartása, intézkedései, rendkívüli hatással lehetnek a világban zajló folyamatokra. Az Egyház tekintélyének világméretû helyreállítását, sôt megerôsítését szolgálná, ha a nagy világvallásokkal együttmûködve kezdeményezne vitát, illetve egyeztetéseket a legégetôbb kérdések megtárgyalására, majd fogalmazna meg mindenki számára megfontolható javaslatokat a kormányok és világszervezetek számára. A tartalom hitelessége, korszerûsége, az érthetô és világos megfogalmazások, az etikai elkötelezettség, a tiszta fogalomrendszer a tanítás forradalmát alapozza meg azáltal, hogy a személyes ember sorsát, társadalmi összefüggésekben tárgyalja, tehát tudatosan kiterjeszti az emberi lét közösségi értelmezésére.

A keresztény társadalometika anélkül válhatna az emberiség közös nyelvévé, hogy vallási vagy politikai feszültségekkel terhelné a párbeszédet. Hivatkozásai ugyanis az erôteljes, hitbôl fakadó vallási megalapozottsága mellett is egyetemesek, s döntô részben elfogadhatók a legkülönbözôbb felfogású emberek és közösségeik számára.

11

Rerum novarum, 44.

31

Figyelmet érdemel a tanítás egyes elemeit tematikus rendben összefoglaló pápai enciklikák címzettjeinek változása. Az elsô szociális, tehát kifejezetten társadalmi tanítást megfogalmazó enciklikának, a Rerum novarumnak a címzettjei „a világ püspökei” voltak, akik feladatkörüknél és egyházi felhatalmazásuknál fogva voltak hivatottak gondozni, képviselni és továbbadni, terjeszteni a benne foglalt egyházi álláspontot. A körlevél üzeneteit Róma a legszélesebb társadalmi nyilvánosságnak szánta, a címzéssel mégis mintegy katolikus belügyként kezeli a tanítás terjesztésének feladatát. A Rerum novarum megjelenésének évfordulójára XI. PIUS által kiadott Quadragesimo anno (Negyvenedik év) kezdetû enciklika címzésében már „valamennyi katolikus hívôhöz” szól. A megszólítás kiterjesztése azt jelenti, hogy az Egyház a szociális (társadalmi) párbeszédet a püspökök kompetenciáinak megtartásával ugyan, de már a közös hitet valló katolikusok közösségének teljességére bízza. A világ autonómiájának elismerése és az egész emberiséggel folytatandó párbeszéd fontosságának hangsúlyozása fejezôdik ki a XXIII. JÁNOS által kiadott Pacem in terris körlevél megszólításában. Ô az elsô, aki már „minden jóakaratú emberhez” címzi az Egyház üzenetét. Ettôl kezdve a párbeszéd egyenlô felek kollegialitásán, partneri viszonyán alapul. Ezzel a viszonyulással az Egyház jelzi nyitottságát a világ valamennyi polgárát érintô problémák megtárgyalására, a világtársadalommal való demokratikus és bizalomra épülô kommunikációban. Ugyanakkor a vádak és félreértések elkerülése – és természetesen saját szerepének tisztázása – érdekében nagy határozottan azt is világossá teszi, hogy a kibontakozó katolikus társadalomtudomány és katolikus szociális (társadalmi) tanítás „nem akar az Egyház számára hatalmat szerezni az állam fölött; a hithez tar32

tozó belátásokat és magatartásmódokat sem akarja azokra rákényszeríteni, akik nem osztoznak ebben a hitben. Egyszerûen hozzá akar járulni az ész tisztulásához, és segíteni akar abban, hogy itt és most fölismerhesse, mi a helyes, s azt végre is tudja hajtani. Az Egyház szociális tanítása az ésszel és a természetjoggal érvel, azaz olyan dolgokkal, melyek minden emberhez lényege szerint hozzátartoznak. Az Egyház tudja, hogy nem feladata ezt a tanítást politikailag megvalósítani: szolgálni és segíteni akarja a lelkiismeret formálását a politikában, hogy növekedjék az igazságosság igazi követelményei iránti világos látás.”12

12

Deus caritas est, 28.

33

Forrás és felhatalmazás Az Egyháznak „…mindig és mindenütt legyen meg az a joga, hogy igazi szabadságban hirdesse a hitet, elôadhassa szociális tanítását, akadálytalanul teljesíthesse hivatását az emberek között, s erkölcsi szempontból ítéletet mondhasson a politikai rendre vonatkozó dolgokról is, amennyiben így követelik az emberi személy alapvetô jogai vagy a lelkek üdvössége.”13

A teremtett ember kettôs természetû lény. Egyrészt, önálló, döntési felelôsséggel és szabadsággal megáldott, méltósággal rendelkezô személy, másrészt – és egyenrangúan – a közösségben személyiségét kiteljesíteni és részvételével a közösséget élôvé tenni és alakítani képes szereplôje a világnak. Felhatalmazása egyedülálló a természetben: folytatni a teremtô munkát, megôrizni az Úrtól kapott méltóságot azáltal, hogy élhetô környezetet és életfeltételeket teremt társadalmában, és az üdvösség felé segít mindenkit, aki él. Felhatalmazásának kizárólag társadalmi keretek között képes megfelelni. Születésétôl a haláláig a közösségben kialakult viszonyok határozzák meg lehetôségeit, melyekre hatással lehet maga is. Minden egyes ember egyediségébôl és különféleségébôl, tehetségébôl, képességeibôl és akarati tulajdonságainak változatosságából következik, hogy az ember által alkotott közösségek is strukturáltak, vál13


35

tozatosak. Így az életfeltételek, a tudás, az anyagi javak és a hatalom eloszlása is egyenlôtlenségi rendszert képez, amelynek arányai, tartóssága, vagy éppen felcserélhetôsége az igazságosság mércéje által igazolható, vagy éppen elfogadhatatlan. A viszonyítási pont az emberi méltóság, a közösség békéje, és a teremtett világ, a természeti környezet megôrzése, minden generáció számára biztosítandó mûködôképessége. Az Isten képmására teremtett ember közösségeinek és a bennük kialakult viszonyoknak is méltónak kell lenni a Teremtôhöz. Az emberi közösség saját védelme, képviselete szervezettségének biztosítása, közösségi identitásának és megmaradásának érdekében létrehozta legmagasabb szintû társadalmi képzôdményét az államot, amely hatalmánál fogva képes uralkodni tagjain, sôt hatalmát ki tudja terjeszteni önmaga határain túlra is, létezése mégis éppolyan véges, mint saját tagjainak földi élete. Az állam ezért nem abszolút és funkciói, megbízatása, hatalma is csak a tagjainak és a közösség egészének való megfelelés erejéig igazolt, mûködése ellenôrzést igényel. A társadalmak, s maga az állam is létrehozhat olyan belsô szabályrendszert, amely képes megvédeni a felhatalmazásán túlterjeszkedô, esetleg a hatalmával visszaélô kormányzatot. A polgárok társadalmi részvételükkel szerzik meg azt a felhatalmazást és jogot, amely az állam, a kormányzat, a közösség támogatásától kezdve, az azzal való szembeszegülés felelôs szabadságáig terjed. Jogaik etikai alapon legitimálódnak. Ahogy a teremtett ember értelme és lelkiismerete által megkapta a felelôsségteljes életre való képességet, úgy az emberi közösség számára is létezik egy olyan ellenpont – akár a mindenkori kormánnyal és az állammal szemben is –, amely minden egyes személy és a közösség egésze számára is képes mûködtetni a társadalmi lelkiismeret intézményét. Ez nem más, mint a tanítói feladatokkal fölruházott Egyház, amelynek szakrális küldetése az Evangélium 36

és az üdvösség hirdetése. Mivel azonban az ember a jó és a rossz döntések szabadságának viszonyai között él, s az emberek és a közösségeik által létrehozott és mûködtetett intézmények – beleértve magát a társadalmi kontroll különféle alakzatait is –, magukon viselik saját tökéletlenségük ódiumát, képesek a tévedésre, vagy a diszfunkcionális mûködésre. Így jöhetnek létre a közösség mûködés zavarai is, melyekre az Egyháznak mindenkor érvényes válaszokat kell megfogalmaznia, még akkor is, ha olykor maga a közösség vagy az állam ellenségesen is viseltetik vele szemben. Mindebbôl következik, hogy a hívô embernek, s különösen az Egyháznak is joga van arra, hogy kifejtse álláspontját a közösség, akár a politikai közösség, a közélet ügyeiben is.

Ez az illetékesség teljességgel összefér a világi jogrenddel, az egyéni és a kollektív szabadságjogokkal, hiszen maga az Egyház is a társadalomban él. Az erkölcsbôl építkezô jog képes biztosítani azt a feltétel- és keretrendszert, amely társadalmi renddé formálódva megteremti a tájékozódás és a kibontakozás lehetôségét a szervezett közösségekben élô embernek. Ehhez viszonyul az Egyház, mivel „a dolgok rendjének kell szolgálnia a személyek rendjét, és nem fordítva”.14 Az evangélium és Isten személyes jelenléte által az Egyház is jelen van a történelemben, így magában a társadalomban is. Joggal foglalkoztatja tehát a társadalom rendje, a közjó, az igazságos vagy az ideális társadalom kérdése. Ebbôl ered felhatalmazása is a részvé-

14


37

telre és a véleményalkotásra, azaz arra, hogy a társadalomról, a társadalmi rendrôl kialakított, tanítássá szervezôdött keresztény álláspontot képviselje, mely természetesen „nem választható el az emberrôl szóló keresztény tanítástól.”15 Az Egyházban összegyûlô keresztények is tagjai a profán társadalomszervezetnek, melynek viszonyai mindenkit érintenek akár egzisztenciális, akár szellemi, lelki értelemben. A kereszténység ezért nem magánügy, hanem társadalmi részvételt kívánó jog is, hiszen „az egyház a világi társadalom tagjaiból áll” .16

Ez a magyarázata annak is, hogy az egyház kifejezetten ösztönzi a közéletben való keresztény részvételt: „Minden egyes embernek joga és kötelessége, hogy részt vegyen a politikában…”17. A közélet, a politika hatással van az életlehetôségekre, alakítja az életminôséget, amely pedig szorosan összefügg a társadalom tagjainak méltóságával. Ebbôl következik, hogy „az egyházat az emberek mindennapi szükségletei is foglalkoztatják”18, s ez magyarázza társadalmi felelôsségvállalását is. Ma az egész világon szinte mozgalomszerûen terjed változó jelenléttel, súllyal a gazdasági szervezetek társadalmi felelôsségvállalása (companies social responsibility – CSR-). Ez korunkban a piaci szereplôk egyik legnemesebb közösségi szerepvállalása, amely ugyanakkor szórványos, esetleges és változó intenzitású, súlyú, idôtartamú és kiterjedésû. Egyfajta vállalkozói altruizmust képvisel, de tiszteletre méltó jellege ellenére 15

Mater et magistra, 222. Gaudium et spes, 40. 17 A Hittani Kongregáció: Libertatis consciencia, 42. (1986) 18 Mater et magistra, 3. 16

38

konjunktúrafüggô. Ezt a szerepet az Egyház elismeri, értékeli és támogatja, de ô maga a kezdetektôl marketing elemek nélkül hivatásszerûen, tudatosan és szervezetten végzi, sôt hitéleti tevékenysége mellett elsôdleges felhatalmazást is kapott erre a munkára. Hogy is lehetne elvitatni tôle a társadalmi részvétel jogát? Másként nem megy. Ebbôl következik, hogy az Egyház társadalmi tanítása értelmezhetô etikai rendszerré szervezett társadalmi felelôsségvállalásnak is. A világ dolgaiban való illetékességet leginkább a tanítás eredete képes hitelesíteni. Ezért az egyház következetesen ragaszkodik a leghitelesebbekhez, a kinyilatkoztatás forrásaihoz. Ezek – a Szentírás, – a Tanító Hivatal megnyilatkozásai, a pápai körlevelek, enciklikák, – az egyháztanítók munkái, és – a szenthagyomány. Az Egyház társadalmi kérdésekben kifejtett álláspontját, a szociális tanítást elsôsorban a tévedhetetlennek nem minôsülô, de minden esetben a Szentírásra alapozó enciklikákban összegzi és teszi közzé. Ezek a körlevelek – bár hiteles és autentikus egyházi forrásnak számítanak – nem tartoznak a hittételek körébe, tehát a tisztelet megadása mellett megfelelô és komoly érveléssel vitába is lehet szállni velük. Az Egyház közéleti illetékességét, társadalmi és politikai kérdésekben megfogalmazott álláspontjának kifejtésére való jogát a vele ellenséges politikai körök – általában ideológiai megfontolások és történelmi hivatkozások alapján kétségbe vonják. Érvelésük egyrészt arra irányul, hogy az Egyháztól, mint szakrális közösségtôl teljességgel idegen a társadalom életében való aktív részvétel, hiszen a hit és a vallás kizárólag személyes ügy, ezért nem tolerálható 39

a magánszférán való túlterjeszkedés. Az Egyház közéleti megnyilatkozásainak, részvételének elutasítása mögött történelmi hivatkozásokat is találunk. Visszautalnak arra a valóban problematikus, évszázadokon átnyúló idôszakra, amikor az egyház a társadalom vezetô szereplôjeként, az állammal sokszor összefonódva játszott meglehetôsen vitatható szerepet. Az Egyház közéletbôl való kirekesztésének szándékát mégsem lehet elvi vagy történelmi érvekkel alátámasztani. Az emberi méltóság védelmében jelölhetô meg legpontosabban az a társadalmi szerepkör, amelynek elvitatása semmilyen jogi, erkölcsi vagy politikai álláspont alapján nem lehetséges. A 21. század világának is el kell ismernie minden polgári közösség megszólalási, véleményalkotási jogát, s az Egyház tagjai – maguk a hívek is – társadalmi tagságukból levezetett jogaik alapján felhatalmazottak a közösséget érintô kérdésekben a megszólalásra és képviseletre. Az Egyház vallási és hitéleti értékközösség, de egyidejûleg a világban élô, azzal jogilag azonos módon mûködô polgári társulás is, amelytôl demokratikus és igazságos feltételek mellett nem zárható el a teljes körû társadalmi részvétel lehetôsége. Az Egyház olykor kifogásolható történelmi szerepére történô viszszautalás sem lehet gátja társadalmi szereplôként való elismerésének. Az Egyházat vád alá helyezô érvelés legtöbbször ugyanis olyan anakronisztikus érveket hangoztat, amely a vádló kor szemléletét és érvkészletét hordozza egy olyan történelmi idôszakra vonatkoztatva, amelyben a mai világ szemlélete, viszonyai és ítéletei egyáltalában nem érvényesek. Ugyanakkor

40

a történelmi diskurzusok szereplô közül egyedül az Egyház vállalta föl tévedéseinek és bûneinek a beismerését, az áldozatok rehabilitását és a világgal folytatott párbeszédet, annak autonómiájának elismerése mellett.19

Az Egyház természetes módon keresi helyét újra és újra a társadalomban. A történelemi idôben számos példáját láthattuk, érzékelhettük annak, ahogyan maga az egyház, vagy annak elkötelezett képviselôi hogyan példázzák erkölcsi elkötelezettségüket a gyakran diktatórikus mûködést mutató hatalommal, az állammal szemben. A közelmúlt jobb és különösen baloldali diktatúráival szemben éppen az egyház tanúsította leginkább állhatatosságát személyes áldozatok vállalásával, a közösség melletti kiállásával, a hit megvallásával, kitartással és az üldözésekkel, megaláztatásokkal szembeni hosszútûréssel. A hatalmával visszaélô állammal szemben így tölthette be a szakrális ellenpont szerepét, amely az igazságot és egyensúlyt keresô ember belsô és gyakran utolsó menedékévé is avatta az egyházat. Tehát nem csak Morus Tamás, Nepomuki Szent János, Becket Tamás vagy éppen Mindszenty bíboros, Maximilian Kolbe és a számtalan meghurcolt és vértanúvá vált keresztény áldozat példája hitelesíti az Egyház illetékességét közéleti kérdésekben, hanem az a szociológia által értelmezhetô szerepkör is, amelyet a mindennapok embere keres és talál az Egyház formális és lelki közösségében. Az Egyház a személynek és a közösségnek egyaránt otthont adó olyan társadalmi intézmény, amely teljességgel és minden idôben képes az emberi kiteljesedés bázisaként az Istenre tekintô csendes

19 II. JÁNOS PÁL pápa: Tertio millenio adveniente (A harmadik évezred közeledtével) 33.

41

visszavonulás egzisztenciális biztonságát megadni, s egyúttal morális vonatkozási csoportként mûködni. Az egyházat és a hitéletet a magánszférába szorítani kívánó liberális állásponttal szembe állítható az az egyébként liberális alapvetés is, hogy mindenkinek joga van autonóm közösségekbe szervezôdni. Az Egyház, mint a társadalom tagjaiból álló kollektív képzôdmény természetes módon hat a környezetére, és fogalmazhatja meg álláspontját a szélesebb társadalmi környezetre és annak mûködésére vonatkozóan. Tehát a puszta léte által nyer felhatalmazást a politikai közösség életében való részvételre, és válhat a közösségi védelem alapintézményévé.

A keresztény társadalmi tanítás végsô soron társadalmi helyzetelemzésre alapozva a kinyilatkoztatásból és a szociálfilozófia körébôl vezeti le azokat az elveket és normatív igazságtartalmakat, amelyek által a politika, a gazdaság, és a társadalom számára ad eligazítást és útmutatást a helyes személyes emberi és társadalmi cselekvésre.

42

FELADATOK, KÉRDÉSEK 1. Milyen társadalmi folyamatok késztették az Egyházat a liberális kapitalizmus idôszakában arra, hogy megfogalmazza és közzé tegye szociális tanítását? 2. Foglalja össze és alkosson érvrendszert! Mi indokolja az Egyház társadalmi, közpolitikai kérdésekben történô aktivitását, a közösség életét érintô kérdésekben? 3. Milyen részterületekre terjed ki a társadalmilag helyes cselekvés megítélésében az Egyház társadalmi tanítása? 4. Gondolja végig, honnan meríti forrásait a társadalmi tanítás, majd gyûjtse össze azokat a szerzôket, írásokat és dokumentumokat, amelyek az Egyház kétezer éves története során a közösség, a közélet, a közpolitika tárgyában születtek! 5. Ismertesse Aquinói Szent Tamásnak a természetjogra és az igazságosságra vonatkozó érvrendszerét!

43

TERMÉSZETJOG ÉS MODERNITÁS

A keresztény társadalmi tanítás kiindulópontja a természetjogtan. A természeti törvény Istennek olyan törvénye, melyben az emberrel kapcsolatos szándéka indirekt módon az ember természetén keresztül (természeti kinyilatkoztatás) mutatkozik meg. Ezért feltárhatók azok a természetes alapelvek, amelyek minden emberre érvényesek, és amelyek mintájára a társadalmak is megalkothatják azokat a társadalmi mûködési módokat szabályozó törvényeket, amelyek általános érvényû értékeikkel visszaigazolhatják a teremtés rendjét. A természetjog az emberre, mint isten-képmásra, azaz olyan személyre tekint, akinek természetes és örökké érvényes jogai vannak. Valójában természetes erkölcsi törvényekrôl beszélhetünk, amely a lelkiismereten keresztül ró ránk kötelezettségeket. A természetjogi alapnormák ennélfogva változatlanok és általános érvényûek is egyben, mert az emberi természet állandóságán (lex aeterna) nyugszanak, így nem helyezhetôk hatályon kívül, és nem is módosíthatók.

45

A normák tartalmilag nem egzaktul megfogalmazott követelmények, mégis világosan és egyszerûen értelmezhetôk: – az élethez, – a szabadsághoz, – a személyi biztonsághoz, – a teremtett lényhez méltó élethez, életminôséghez való jogokat és a hozzájuk kapcsolható követelmények együttesét, az ember tiszteletét jelentik. Ezek az emberi közösség olyan kollektív jogkövetelményei, amelyek mindegyike személyes, individuális jog is egyben, és amelyeket vita nélkül a szabadság részeként kell garantálnia a társadalomnak, illetve a képviseletére rendelt államnak. Ez az a közös kritérium, amiben a természetjog és a modernitás összetalálkozik. Elismerésük, érvényességük normatív joggá formálódásuk a történelmi idôben értelmezôdik, s csaknem kétezer év küzdelmeiben realizálódik, mégis meglehetôsen korlátozottan. Ebbôl következik az az ellenmondás, hogy a természetjog – bár az emberi természetbôl kerül levezetésre, mégsem magától értetôdô. Elismeréséért folytonosan küzdeni szükséges. A modern polgári államok szabadság- és jogrendje valójában egyfajta visszatérés a természetjog ôsforrásához, a teremtett ember Istentôl kapott méltóságához. Ez a fejlôdésnek hitt visszafordulás képezheti a modernitás bázisát, amennyiben a személyes és közszabadságot tekinti legitimációs bázisnak. A modern emberjogi eszme a polgári világban a civilizáció normatív követelményévé válik azáltal, hogy az évszázad közepén, 1948-ban az Egyesült Nemzetek Szervezetének Közgyûlése kibocsájtja az EMBERI JOGOK EGYETEMES NYILATKOZATÁT. 46

Az Egyház a Pacem in Terris kezdetû enciklikájában (1963) elfogadóan reagál a nyilatkozatra, és a keresztények, sôt az egész világ elôtt legitimálja annak tartalmát. Mivel a világszervezet elismeri „minden ember számára az emberi személy méltóságát, és biztosítja minden ember számára az igazság szabad keresését, a becsületesség normáinak követését, az igazságosság érvényesítését, az emberhez méltó élet élését…”20 az egyház üdvözli a dokumentumot. Így, visszautalva a teremtésben megvalósult isteni rendelésre, az emberi méltóság talaján találkozik össze modernitás és kereszténység, azaz világossá válnak a modernitás keresztény gyökerei. A jogállamiság érvényességi kritériumai ettôl kezdve terjednek ki a SZOCIÁLIS JOGOKRA is, amellyel egy több évszázados küzdelem, egy valóságos jogforradalom újabb állomásához érkezett el az emberi közösség. „Amikor az ember jogairól akarunk szólni, mindjárt kezdetkor ki kell jelenteni, hogy az embernek joga van az élethez, joga van testi épségéhez, joga van mindazokra az eszközökre, melyek szükségesek a tisztességes élet éléséhez: ilyenek elsôsorban a táplálék, a ruházat, a lakás, a pihenés, a gyógykezelés, végül az államtól nyújtandó szükséges szolgáltatások, amelyekkel az egyénekrôl gondoskodik. Ebbôl következôen az a joga is megvan az embernek, hogy gondoskodás történjék róla, ha egészsége megrendül, ha megrokkan, ha megözvegyül, ha megöregszik, ha kénytelen munka nélkül lenni, ha saját hibáján kívül nem tudja megszerezni a megélhetéshez szükséges dolgokat.”21

20 21

Pacem in Terris, 144. Pacem in Terris, 11.

47

Az enciklika a természetes erkölcsi törvényekbôl kiindulva kánonszerûen és értelmezô módon számbaveszi a méltóságra született ember jogait: mindenekelôtt az élethez az egészséghez és a tisztes megélhetéshez való jogot, valamint – a jó hírnévhez, becsülethez, – a vélemény szabadságához, – a kultúrához, az oktatáshoz és – a munkához való jogokat, – a hithez, a vallás szabad gyakorlásához, – a családhoz és a házassághoz fûzôdô jogokat, – a férfi és nô egyenlô jogait, – a szülôi nevelés jogát, – gazdasági, politikai és társadalmi jogokat, valamint rámutat a jogok és kötelezettségek összefüggéseire is. Ezzel „Az igazságon, igazságosságon, szereteten és szabadságon felépítendô békérôl a nemzetek között” alcímet viselô állásfoglalással az Egyház megerôsíti a modern világ polgári jogállamai elôtt társadalmi kérdésekben már korábban is igazolt kompetenciáit és legitimitását. Szent Pál az emberi természet szerinti cselekvést a „szív törvényének” nevezi (Róm 2,15), tehát azt mondja, hogy a nem hívô ember is felelôs tetteiért, hiszen a teremtô mindenki szívébe írta az alapvetô erkölcsi követelményeket. Ezek a lelkiismeret által fölismerhetôk, s a társadalomban normákká alakulhatnak. A természetjog tehát az egész emberi közösség életére érvényes, függetlenül annak el-, illetve felismerésétôl. Mivel az emberi lét természetéhez tartozik, hogy rá van utalva a másik emberre, sôt életét csak közösségi (társadalmi) keretek között képes fenntartani, a természetjog ebbôl következôen nem csak személyes, hanem közösségi, társadalmi tartalmakat is hordoz. 48

„A természeti törvénynek a társadalom rendjére vonatkozó normáit a természetjog öleli föl. A társadalom berendezkedése végsô soron tehát a természetjogon, a természeti törvényen keresztül Istenben leli alapját. Arisztotelész nyomán AQUINÓI SZENT TAMÁS22 is azt tanítja, hogy az ember „zoon politikon”, azaz természeténél fogva társas, közösségben élô lény, mivel céljai eléréséhez kiegészítésre szorul. Az ember tehát természetébôl következô kiegészítés igény miatt szervezôdik társadalomba.”23 A társadalom tehát eszköz az ember számára céljai elérésében. A természeti alaprendnek megfelelôen a társadalom egy organikus egész, amelyben minden dolog a helyén van. E társadalmi szervezôdés célja a közjó (bonum communae) elérése, ami két értéket foglal magában: egy eszközértéket (a társadalom szervezettsége) és egy célértéket (a közösségi tagok személyi kiteljesedése). Ebben nyer értelmet a KÖZJÓ fogalma, amely minden egyes ember személyes, és a társadalom közös joga is egyszerre. A kérdés jól megvilágítható, ha a munkára, mint a létezés, a teremtés fenntartásának eszközére tekintünk. Az ember Isten akaratából teremtett lény, ugyanakkor a munka által magunk is részeseivé, kiegészítôivé válunk a teremtés folyamatának. A „Töltsétek be a földet, és vonjátok uralmatok alá” (Ter 1,28) parancsa csak az aktív és tevékeny emberi természet által teljesíthetô. Ebbôl következik, hogy a Munkához Való Jog, mint a 19. században megfogalmazott társadalmi követelmény is a természetjogból levezethetô alapjog.

22

AQUINÓI SZENT TAMÁS (1225–1274). MOLNÁR, I. A keresztény társadalmi tanítás alapkérdései. In: A „Lippay János” tudományos ülésszak elôadásai és poszterei. Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem. Bp., 1992. 812. 23

49

A munka, az erôfeszítés eredménye pedig azt illeti, aki azt elvégezte. A Föld tehát az Isten által az emberé, az emberi munka gyümölcse pedig úgyszintén az emberé, tehát birtokolhatja is azt. Ezért mondhatjuk, hogy a munkával szerzett, teljesítménnyel kiérdemelt, illetve az elôdöktôl ránk hagyományozott tulajdon elvitathatatlan jog, azaz a MAGÁNTULAJDON a természetjog által védett intézmény. Természetesen a magántulajdon emberi szerzemény, ezért a közjó érdekében korlátozható, s mértéke az igazságosság fényében megítélhetô.

50

A KATOLIKUS TÁRSADALMI TANÍTÁS ALAPELVEI

A személyiség elve „Az emberi személy méltósága az Isten képmására és hasonlatosságára történt teremtésben gyökerezik…”24

Az Istenhez hasonló ember fogalma zavarba ejtô lehet számunkra. Hogy is vehetnénk a bátorságot arra, hogy a Teremtôhöz mérjük magunkat. Pedig az Úr szavai világosak, tettei igazolják a gondolatot. Elég, ha megértjük azt a biológiai rendszerismeretünk alapján is egyszerû evidenciát, hogy az élôvilág legmagasabb szintû lénye maga az értelmes ember, aki – és csakis ô – képes az egész földi univerzum megismerésére, megértésére és célszerû használatára. Az Evangélium üzenete alapján tudjuk, hogy az Isten által teremtett világ „középpontjában és csúcsán”25 az ember áll. „Emiatt az ember képes arra, hogy megismerje önmagát, uralma legyen önmaga felett, szabadon átadja magát és közösségre lépjen más személyekkel, és arra nyert meghívást – a kegyelem révén –, hogy szövetségre lépjen saját Teremtôjével, és megadja neki a hit és a szeretet válaszát, amit senki más nem képes megadni helyette.”26 24

A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1700. Gaudium et spes, 12. 26 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 375. 25

51

A teremtésben az ember nem csak a létezés és a megismerés biológiai és intellektuális képességét, hanem azt a csak Istentôl származható tudást és felhatalmazást is kapta, hogy a maga tehetségébôl és felelôsségével folytassa a teremtés mûvét. Azzal, hogy szabadon élhet és gondolkodhat, hogy – felelôsséget viselve – maga is alakíthatja a rábízott, ôt körülvevô világot, hogy értéket alkothat, döntéseket hozhat a kezébe adott élet alakításáról, önmagáról és a környezetérôl, válik isten-képmássá. Helyébe viszont sohasem léphet, sôt felhatalmazása sem korlátlan. Mûködésének kereteit a Tízparancsolat jelöli ki, melyet ugyan áthághat, de a teremtett világban egyedüliként azért felelôsséggel is tartozik. Az élôvilágban történések vannak, de tudatosság és felelôsség csak az embert illeti, minthogy az üdvösség és – a végleges elbukással – a büntetés „jussa” is csak neki juthat.

Az ember tehát az univerzum, az élôvilág kivételezett lénye: nyitva áll elôtte a legnagyobb jó és a legkeservesebb bukás kapuja is: ô dönt. Ugyanakkor az ember alapvetôen jó, s ez „természetes hajlamai”-ban (inclinationes naturales) tettenérhetô. Ha felismerjük és értelemmel felfogjuk, hogy ez valójában örök törvény (lex aeterna)27, s döntéseinket, életvitelünket, gondolkodásunkat, egyéni és társas magatartásunkat is eszerint alakítjuk, teljesedhet ki – személyesen bennünk – a teremtés. Ezt az emberi tudatosságot és értelmet nevezhetjük „természeti törvénynek” (lex naturális). Törvénynek, amely mindenkire érvényes, s amely mindenkiben jelen van. Ez az, amely „nem más, mint az értelem fénye, amelyet Isten helyezett belénk; általa ismerjük fel,

27

52

AQUINÓI SZENT TAMÁS: S Th. I–II. 93,1.

hogy mit kell tennünk és mit kell elkerülnünk”28. Az ember tehát nem marad tanács nélkül, megvan a lehetôsége a természet szerinti cselekvésre, amit Szent Pál a „szív törvényének” nevez (Róm 2,15). A társadalomra irányuló etikai gondolkodás kiindulópontja az emberrôl és annak hivatásáról, rendeltetésérôl alkotott fogalom. Mindazonáltal az ember nem általános lény, hanem konkrét személy. Megismételhetetlen, egyszeri és nem utánozható. Teste és szelleme, a lelke is egyedi, csakis a sajátja. Az ember szüli, de léte és az üdvösség megszerzésének kizárólagos képessége az Istentôl van, s ez önmagában igazolja értékét, amely ezért abszolút és végleges.

Ebbôl tudjuk levezetni a modern, polgári társadalmakban már elfogadott emberi (személyiségi) jogokat, melyeket a legvilágosabb az Egyház a Pacem in terris (1963) kezdetû enciklikájában rögzített: „…minden ember rendelkezik személyes tulajdonságaival, azaz értelemmel, szabad akarattal van természete felruházva, mégpedig úgy, hogy jogokkal és kötelességekkel bír, amelyeket maga a természet szabályoz, és egyszersmind abból következnek. Ezért ezek, mint általánosak és sérthetetlenek, semmiféle módon ki nem sajátíthatók.”29

28 29

AQUINÓI SZENT TAMÁS: Dec. praec.1. Pacem in Terris, 8.

53

Mint teremtménynek, istenképmásnak, joga van – az emberhez méltó élethez, – személyisége kibontakoztatásához, s az ehhez rendelhetô legelemibb feltételekhez, azaz – megfelelô élelemhez, lakhatáshoz, – a társadalmi életben való megjelenéshez elengedhetetlenül szükséges tudáshoz (oktatáshoz) és információhoz csakúgy, mint – az adott kor nyújtotta alapvetô szolgáltatásokhoz, például az egészségügyi ellátáshoz és – a közéletben való részvételhez, a személyiségi jogok teljességéhez. Mindez persze csak az életben hagyottak joga lehet. Mivel nem rendelkezhetünk szabadon azzal, ami nem belôlünk következik, hanem kizárólag az Istentôl van, akitôl az élet ered, és aki egyedül rendelkezhet saját adományával, meg kell hagynunk az életét azoknak, akik a ránk bízott hatalomtól és felelôsségtôl fogva ránk vannak utalva, akárcsak a föld, s az egész élôvilág.

Ôk már emberek a fogantatástól fogva. Következésképpen a megszületéshez, az élethez való jog a legelsô és legelvitathatatlanabb emberi jog. Ezért nincs értelmes és biológiailag vagy erkölcsileg magyarázható oka a létrejött élet megszakításának. A magzatelhajtás nem jog, hanem a védekezésre képtelen ember elleni támadás.

54

Nem magyarázhatja sem szociális helyzet, sem – bármily nehéz is elfogadni és megérteni – erôszak, vagy áldozattá válás. A magzat ugyanis nem a saját testünk, hanem egy új élet, egy „harmadik” ember, akinek minden emberi gyarlóság és gyötrelem ellenére joga van az élethez. Elpusztítása esetén nem a saját testünkrôl döntünk, hanem Róla, akinek jövôje, kibontakozó élete még ismeretlen. Aki él, ha hibázik is, képes arra, hogy javítson. Mindenkinek meg kell adni azt a lehetôséget, hogy küldetését kiteljesítse. Ebbôl következik az is, hogy az ember – nem fosztható meg szabadságától, csak az erkölcs által igazolt törvény által, – nem kényszeríthetô törvényszegésre, vagy olyan cselekedetre, amely ellentétes az erkölccsel és az Isteni kinyilatkoztatással, a Tízparancsolattal, – nem áldozható fel, és nem is tulajdonolható, – léte fölött az állami hatalom nem rendelkezhet, tehát az ember a „közösség elôtt jár”. ARNO ANZENBACHER30, az ezredforduló talán legjelentôsebb társadalom etikusának gondolatait továbbfejlesztve bemutathatjuk azt a világnézetileg elkötelezett keresztény emberképnek a vonatkozási rendszerét, amelyben ráismerhetünk a teremtés többarcú emberének jellemzôire. Végsô soron a személyiségelv lényege az, hogy az embernek, mint testi-lelki-szellemi egységnek méltósága van.

30

Arno ANZENBACHER (1940–)

55

Méltósága az istenképiségében (imago dei), azaz felelôsségvállalással egybekapcsolódó szabadságában és erkölcsi természetében realizálódva az összetett emberi személyiség központját alkotja. Az ember méltósága a teremtésben születik, de Krisztus földi jelenlétével és megváltó akaratával és tettével teljesedik ki: „Emberré lett, hogy istenivé tegyen minket.”31 A szabadság a teremtett világban csak az embernek adott képesség a tudatos döntések meghozatalára. A jó és helyes cselekvés közti választás szabadságával fölruházott ember folytonos erkölcsi dilemmák elôtt áll. Dönthet jól, de dönthet akár a bûn, a tudatosan helytelen mellett is. Ez a szabadság, ez az állandó mérlegelési helyzet, sôt döntési kényszer teszi ôt erkölcsi lénnyé. A döntések az igazságot és az értelmet keresik, az emberi létezés értelmét, ami által szellemi, transzcendens lénnyé lett már a teremtésben, hiszen erkölcsi döntéseivel az Isten közelségét, elérhetôségét vagy távolságát mérlegeli. Egyediségével (szubjektum) az ember önmagának is felelôs. Lehetôsége van önmaga „fölfedezésére”, kibontakoztatására, fejlesztésére, saját akaratának megfogalmazására és érvényesítésére is, tehát individuum, aki egyedül képes a teremtett világban az Istennel kommunikálni.

31 ATHANASZIOSZ: De incarnatione 54.3. Alexandriai püspök (Kr. u. 298–373) egyháztanító.

56

Biológiai és szellemi természetének egysége az Istentôl kapott olyan adomány, amelyben a testi viselkedés lényegi és meghatározó. Az anyagi természetû test képes az önálló életre, de a teremtésben kapott szellem által, önfelismerésében, mint képmás nyeri el méltóságát, és ezzel kapta meg a teljességre törekvés képességét is.32

Az ember a közösségben és csakis a közösségben tud élni. Ráutaltsága a másik emberre biológiai és társadalmi meghatározottság. Az ember független autonóm személyiséggel és egyidejûleg társadalmi tagsággal rendelkezô és erre a teremtésben kötelezett személy, tehát társas lény (ens individuale et sociale).

32 „Emiatt az ember képes arra, hogy megismerje önmagát, uralma legyen önmaga felett, …szövetségre lépjen saját Teremtôjével, …” A Katolikus Egyház Katekizmusa 375.

57

Az ember Isten mûvében az egyetlen, aki társfelelôs lehet az egész teremtésért azáltal, hogy megkapta a megismerés és a tudás azon lehetôségét, amellyel hatni tud az élô és élettelen természetre (ökológiai felelôsség), önmaga életére és életlehetôségeire, környezetére, társas viszonyaira, a társadalmi struktúrára és annak mûködésé-re, a társadalmak belsô viszonyaira (társadalmi felelôsség), a strukturális veszélyekre és bûnökre. Ez a felelôsség különbözteti meg ôt leginkább az élôvilágban. A személynek ez a komplexitása, ez az összetett keresztény személyfogalom alapozza meg a modern világban az általános emberi jogok eszméjét, amelyben fölsejlik a felnôtté növekedô emberiség szép új világának ethosza, a méltóságban élô ember tisztelete és védelme. Az emberi jogok – bár önálló és feltétlen értékek – a személyes és társadalmi felelôsségbôl következô kötelezettségekkel együtt nyerik el értelmüket.

58

Személy és társadalom „Az emberi méltóságot csak közösségben lehet megvalósítani és megôrizni.” (GIM 14)33

„[…] az összes társadalmi intézményrendszer alapja, létoka és végcélja szükségszerû módon az egyén, az egyes ember, aki lényegénél fogva társas lény, és olyan létrendbe tartozik, hogy felülemelkedik a természeten, s uralma alatt tartja azt.”34 Ebbôl következik, hogy az ember az egyetlen erkölcsi felelôsséggel tartozó lény a természetben. Különleges egyediségét a világ birtokbavételére kapott felhatalmazása (dominium terrae – Ter 1,28), valamint az ehhez rendelt okossága35 – azaz a világ megértésének egyedüli képessége – adja. Nem lehet másként, hiszen egyedül az ember Isten képmása. Az embernek adott szabadság a megismerés és megértés képességével kiegészülve már eleve az ember társas lény mivoltára utaló adomány. Társas lény mivoltunk személyiségünk természetébôl fakad. Önmagunk felismerése is csak a másik ember közelségében, a közösség viszonyrendszerében lehetséges. Az ember társas volta még33

Az Amerikai Püspöki Kar Gazdasági igazságosságot mindenki számára címû körlevele (1986). 34 Mater et magistra, 218–219. 35 „értelme révén túlszárnyalja a világot” (GS 15.)

59

sem az oly nyilvánvaló egymásrautaltságon, hanem a metafizikailag érvényes emberi lényegen alapszik. Csak a társ, csak a közösség képes a mi észlelésünkre is már önmagában azzal, hogy interakciójában emberként kódol minket. A teremtett lény, mint istenképmás a Szentháromságot tekintheti teremtô elôképének, mellyel viszonya arra az Atyára emlékeztet, aki közösségbe küldi nevelkedni a fiait. A közösség nevel, s olyan normatív rendszerrel veszi körül tagjait, amelyben a közjó iránti elkötelezettség és felelôsség lesz a társadalmi tagság elôfeltétele36, melyet természetesen ô maga is alakíthat. Ez az elkötelezôdés aktív részvételben teljesedhet ki, melynek iránya nem a közösség élete általában, hanem egy konkrét, a másik ember és az egész közösség biztonságának, érdekének, jólétének szolgálata, azaz a szolidaritás. Így kapcsolódik össze személy és közösség abban a kommunikációs és együttmûködést igénylô térben, amelyben élünk. Így lesz Arisztotelész zoon politikonja, – azaz az államban és csakis az államban erényesen (helyesen) élô polgára – a teremtésben kapott természetes hajlama(i) (inclinationes naturales37) szerint társadalmilag aktív (szolidáris) és felelôsséggel felruházott, tagja a közösségnek, tehát „ízig-vérig társas lény” 38.

36 Természetesen a társadalmi tagság nem a személy egyoldalú elkötelezôdése által jön létre, hanem azáltal, hogy a társadalom (közösség) minden tagjára kiterjedô és azonos jogok és kötelezettségek vonatkoznak rá. 37 Aquinói Szent Tamás természetjogi fogalma. 38 Gaudium et spes, 12.

60

FELADATOK, KÉRDÉSEK 1. Értelmezze az emberi személy teremtésben kapott „többarcúságát”, összetettségét! 2. Hogyan kapcsolódik össze a modern világ jogrendje az ember méltóságával, a természetben jelen lévô egyediségével, függetlenségével és megismételhetetlenségével? 3. Gondolkodjunk el arról, hogy a társadalmi, közösségi szerepkörben értelmezôdô emberi szabadság és felelôsség milyen területekre terjed, terjedhet ki!

61

A szolidaritás elve A TÁRSADALMI SZERETET

Az Aktív és cselekvô ember részt vesz a másik ember, a közösség életében, s hozzá jóindulattal fordul. A keresztény koncepció lényege, a másik ember és a közösség ügyei felé fordulás a szeretetben. Az ezzel a célzatossággal felépülô világ képes megteremteni magának a keresztény emberi együttélés kereteit oly módon, hogy az a szeretet civilizációjává39 tudjon növekedni. Lényege a másik ember el- és befogadása, cselekvô szolgálata. Ennek kialakult gyakorlataiként jöttek létre a szeretetszolgálatok, az egyházi segítô szervezetek és rendek, a hivatásosak, civilek és más önkéntesek mozgalmai, melyek ma már a világot átölelô hálózatokat hoztak létre. Ugyancsak a személy-elv és a szolidaritás elv igazolhatja az alapvetô emberi jogokat is, hiszen azok nyújtják az embernek a méltóság garanciáit. Az embert megilletô sajátos jogok között is az elsô a méltóságának elismerése. Ez alapvetôen a jogok és szolgáltatások egyenlô hozzáférésében mérhetô. Történelmi tapasztalatunk ugyanakkor, hogy a jogrend nyelvén nehezen leírható emberhez méltó életfeltételek

39

Centesimus annus, 10.

63

és körülmények eloszlása túlzó és olykor megalázó egyenlôtlenségekkel terheli meg az egyes emberek, embercsoportok, s végsô soron a társadalmak életét. Ezért áll ki az Egyház rendkívüli intenzitással és szervezettséggel a nehéz élethelyzetûek védelmében, s hozza létre és mûködteti saját rendszereiben már a kezdetektôl a jótékonyság és szeretetszolgálat intézményeit. Társadalomszerkezeti követelményeket nem fogalmaz meg, de az igazságosság talaján tanítja, hogy noha „…az emberek között léteznek jogos különbségek, a személyek egyenlô méltósága megköveteli, hogy emberibb és méltányos életfeltételekhez jussanak. Ugyanis az egy emberi család tagjai vagy népei közötti kirívóan nagy gazdasági és társadalmi egyenlôtlenségek botrányt okoznak, és ellenkeznek a társadalmi igazságossággal, az emberi személy méltóságának egyenlôségével, s a társadalmi és nemzetközi békével. A magán- és közintézmények tehát legyenek rajta, hogy az ember méltóságát és célját szolgálják, mégpedig úgy, hogy kitartóan küzdjenek mindenféle – akár társadalmi, akár politikai – szolgaság ellen, s megóvják az alapvetô emberi jogokat minden politikai rendszerben.”40 A szolidaritás elvet tehát, mint társadalmi jog-, sôt jogpolitikai elvet értékeljük, amely egyben tényleges és gyakorlatias erkölcsi erényként is keresztény emberi kötelezettség, és a társadalmi együttélés normája. Nem érzelem vagy egyszerû együttérzés, hanem „…szilárd és tartós elhatározás a közjóért való fáradozásra, azaz a munkálkodásra külön-külön és együttesen mindenki javáért, mert mindannyian felelôsek vagyunk egymásért”.41

40 41

64

Gaudium et spes, 29. Sollicitudo rei socialis, 38.

A szolidaritás elve így nem alapozható csupán egyes elkötelezett emberek belátására, hanem rá, mint társadalmi együttmûködési kötelezettségre kell tekintenünk. A szolidaritásnak, mint társadalometikai elvnek az érvényesülését a politikai közösségnek, az államnak kell érvényre juttatnia azáltal, hogy beépíti jog-és szabályrendszerébe, a szolgáltatások mûködési rendjébe. Ezáltal válik a szolidaritás normatív társadalomelvként a társadalmi lét alaptörvényévé.

Ebbôl következôen nem emberbaráti gesztusok szokásrendjében, karitatív gyakorlatok által, hanem minden egyes ember, és különösen az állam, a társadalom jogkötelezettségeként jelenik meg, a társadalmat szolidáris kockázatközösségként értelmezve. Ebbôl az elvbôl lehet levezetni a szociális állam mûködését, a méltányosság elvének normatív besorolását a szociális jogok rendszerébe, és azt a társadalombiztosítást, amely mindenki számára hozzáférhetôvé teszi az egészség és a munkaképesség megôrzését és helyreállítását, a biztosítási kockázatok bekövetkeztekor biztosított (idôskori, stb.) védelmet. Végsô soron a szolidaritás elvben a társadalmi vagy politikai szeretet a közömbösség, az önzés, az egoizmus és az individualizmus ellentéteként tölti be társadalmi funkcióját.

65

Szubszidiaritás „Egyedül nem végezheted… Hallgass tehát szavamra és tanácsomra… Tedd meg ôket ezrek, százak, ötvenek és tízek elöljáróivá!… Szolgáltassanak ôk igazságot a népnek minden idôben… Így könnyebb lesz neked, mert megosztod másokkal a terhet” (Kiv 18,18–22).

Ahogyan az emberi személy méltósága, úgy az emberi közösségek méltósága és jogai is védelmet érdemelnek, s ahogyan a személyes szabadság elidegeníthetetlen joga az embernek, úgy a közösségek szabadsága is feltétlen érték, melyeket csak a nagyobb, vagy az egész közösség jogai érdekében lehet korlátozni. A szabadságok és felelôsségek optimális rendjét valósíthatja meg az a társadalom, amely a szubszidiaritás elvét alkalmazva társnak, alkotó és felelôs tényezônek tekinti tagjait és közösségeit. Tehát társul veszi ôket a közösségi élet szervezésében, mûködtetésben és a hatalomgyakorlásban. A társadalmiság új és hatékony rendjét a szubszidiaritás elvének elfogadásával és operatív, gyakorlatias alkalmazásával érhetik el a nemzetek. Ahogy a személyek közötti kapcsolatok harmóniát teremtô rendezô elve lehet a felelôsségek, feladatok, elvárások és terhek kiegyensúlyozott elosztása, a „kicsik és a nagyok” közötti kompetencia különbségek ésszerû tudomásulvételén alapuló együttmûködés, úgy az egyes társadalomszervezeti és igazgatási szintek között a hatáskörök, az illetékesség és a kompetenciák minden részvevôre vonatkozó arányos eloszlása is hozzájárul67

hat az igazságosság és társadalmi harmónia megteremtéséhez. A szubszidiaritás elvének tudatos és társadalmilag elfogadott, a jogrendszerben is megjelenô alkalmazásával olyan egymásra épülô, kölcsönös szolgáltatásokra képes hatékony igazgatási rendszer jöhet létre, amely a társadalmat egymást kiegészítô és összetartó rendszerré szervezi, melyben minden szint megôrzi autonómiáját, fejlôdési lehetôségeit és a hatalommegosztásban betöltött szerepét. Egyúttal biztosíthatja azt a közösségi pluralitást, amely az legitimálja és megerôsítheti a közjó kibontakoztatására törekvô közhatalmat. A szubszidiaritás elve tiszteletben tartja a családot, a társadalmi csoportokat, szervezôdéseket és társulásokat, a szakmai, gazdasági, kulturális, érdekvédelmi vagy a politikai csoportképzôdéseket. Ez „az állampolgárok teremtô szubjektivitásának”42 a tisztelete. Valójában a decentralizáció, a feladat, és felelôsség megosztás olyan társadalmi elve, amely a lehetô legnagyobb szabadságot, és a lehetô legnagyobb felelôsséget rója, illetve biztosítja a társadalomszervezet autonómnak tekintett közösségeinek. Ezen közösségek függetlensége azonban csak a többiekhez fûzôdô egymást kiegészítô és egymásra épülô kapcsolatok értelmes rendjében értelmezhetô. Az egyes szervezeti egységek és szintek nem elkülönülnek egymástól, hanem a társadalom egésze érdekeit figyelembe venni képes módon szervesen egymásba kapcsolódnak. Az elv érvényesülésének feltétele a legitimitás, a jogi rendezettség és az egységek közötti nyílt és biztonságos kommunikáció, s az egyes tagok személyes informáltsága.

42

68

II. JÁNOS PÁL pápa: Sollicitudo rei socialis, 15.

Feltételezi az öntevékenységet és az önálló döntéshozatali képességet, az egyéni és csoportszabadságot, s egyben az összetartozást és a közösségiséget. Lényeges jellemzôje az elvárható és teljesíthetô felelôsség viselésének képessége. Ez azt jelenti, hogy minden egyes társadalomszervezeti szintet, illetve egységet – például helyi, települési vagy regionális önkormányzatot, civil szervezetet, egyházi közösséget csak olyan súlyú feladatok ellátásával szabad terhelni, amelynek viselésére azok kellô felhatalmazással, tudással, forrásokkal és más eszközökkel – pl. infrastruktúrával, szervezettséggel, stb. – rendelkeznek. A kérdést, illetve a fogalmat Arisztotelész okfejtései nyomán Aquinó Szent Tamás fejtette ki elôször, aki a központi hatalom túlzó egységesítési gyakorlata és a közösségek sokféle sajátosságainak elnyomása ellen szólal fel: „a hangok szimfóniája és harmóniája eltûnik, ha mindenki ugyanazt a szólamot énekli”.43 A XI. Pius pápa által kiadott Quadragesimo anno kezdetû enciklika a társadalomtudósok felismeréseit jóval megelôzve 1931-ben megfogalmazta a modern kor társadalomszervezeti követelményeként a szubszidiaritás modern fogalmát. Az állami túlhatalom és diktatúra elleni felszólalásként használta Róma az elv kifejtését: „amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szervezôdött közösség képes végrehajtani és ellátni, azt egy nagyobb és magasabb szinten szervezôdött társulásra áthárítani jogszerûtlen, súlyos bûn, és a társadalom rendjének felforgatása. A társadalomnak ugyanis, lényegénél és a benne rejlô képességeinél fogva segíteni (szubszidiálni) kell, ellenben soha nem szabad bomlasztania vagy bekebeleznie azokat.”44

43 44

ATh: In Pol. II, 5. Quadragesimo anno, 79.

69

Az elv érvényesítésének alapja, hogy „a magasabb szintû szervezôdéseknek – régió, állam –, az alacsonyabb szintû szervezôdések irányában segítô (subsidium), vagyis támogató, elômozdító, fejlesztô magatartást kell tanúsítaniuk.”45 Segítség felülrôl lefelé, tehermegosztás, illetve átvállalás alulról fölfelé. Ebben a viszonyban az állam elismeri, hogy, amit az egyes személy vagy család meg tud tenni a saját környezetében, lakóhelyén, vagy egy lokális közösség a saját településén, egy régió a saját hazájában, azt maga intézhesse, szolgáltathassa, gyakorolja. Ez jelenti a szubszidiaritásban a kompetencia elvonás tilalmát. Az ezzel ellentétes, hatalmaskodó vagy atyáskodó, paternalista állami magatartás, a burjánzó bürokrácia, az állam túlzó jelenléte a polgári kezdeményezések és az állampolgári szabadság korlátjává válnak, így ellentétesek a szubszidiaritás elvével, az Egyház tanításával. Segíteni vagy beavatkozni is csak azokban az esetekben szabad, amelyek már meghaladják az adott szervezeti szint lehetôségeit. Akkor viszont elmulaszthatatlan kötelesség. Ez a segítségnyújtás parancsa. Ugyanakkor terhelni is csak az arra való nyilvánvaló alkalmasság szintjéig szabad, hiszen az nem csak a feladatok teljesíthetetlenségével, megoldatlanságával járna, hanem súlyos önbizalomvesztéssel, az állam és a társadalom viszonyának aszimmetrikus irányba, a hatalomgyakorlás állami monopóliuma, a központosítás irányába hatna. Számos példával szolgál erre a mindennapi közösségi élet. Szociális szakemberek számára talán a legjobb minta a szociális ellátások között az ún. „otthon közeli” ellátások köre, a házi szociális gondozás, a szociális étkeztetés, az idôsek és fogyatékosok nappali

45

70

Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma, 186.

ellátásai vagy az eseti segélyezés, stb. amely kizárólag a helyi ellátási felelôsség körében mûködtethetô, hiszen a települések önkormányzatai vannak a „legközelebb” az állampolgárokhoz, ôk ismerik, vagy ôk képesek feltárni közvetlen körülményeiket. Viszont a tartós elhelyezést biztosító bentlakásos intézmények fenntartására csak a regionális, vagy a nemzeti szint képes, hiszen a feladatellátás kiterjedtsége és finanszírozási szükségletei meghaladják a települések képességeit. Az államtól, mint a közösségek közösségétôl elsôsorban a jogi szabályozás felelôssége várható. A családi szocializáció folyamata, vagy az iskolarendszer és a nevelési háló produkálja azt a természetes szubszidiális rendszert, amelyben teljesen világos, hogy csak a gyermekek életkori sajátosságaihoz igazodó terhelésektôl és elvárásoktól várható eredmény. A túlterhelt gyermek nem csak, hogy nem tud megfelelôen teljesíteni, hanem akár súlyos károsodásokat is elszenvedhet. A szociális szakmában a szubszidiaritás elve azt jelenti, hogy a szociális segítés célja nem a segítségre szoruló ember problémájának a „külsô” megoldása, hanem az a képessé tevés, amelynek eredményeképpen maga a támogatott személy lesz alkalmas arra, hogy személyesen részt tudjon venni a maga sorsának irányításában, problémái megoldásában. Erre utal az az egyházi tanítás, amely szerint „…amit az egyén saját kezdeményezésébôl és saját erôvel teljesíteni tud, nem szabad tôle elvenni…”46 A szociális beavatkozás célja tehát ennek az autonómiának a megszerzése, illetve visszaadása, azaz a „segély az önsegélyre”.

46

Quadragesimo anno, 79.

71

Nemzeti vagy szélesebb, például európai szinten a szubszidiaritás elvének alkalmazása jelenthet egy olyan hatalommegosztási stratégiát is, amelyben a feladatok elosztása által társfelelôsségek rendszerére épülô plurális társadalomszervezet jön létre. Szövetségi rendszerû államalakulatokban, mint pl. az Európai Unióban a szubszidiaritás társadalomszervezeti alapelvvé is válhat. Ezt példázza az Unió maastrichti alapszerzôdése és a kialakult regionális fejlesztéspolitika gyakorlata, amely a szubszidiaritást a népek és régiók közötti szolidaritásként értelmezve többletforrások juttatásával segíti az elmaradott, vagy leszakadt térségek fejlesztését, illetve felzárkóztatását.

72

A közjó „Isten a földet minden kincsével együtt az ember és minden nép használatára rendelte, ezért a teremtett javaknak ugyanazon ésszerû elv szerint, mégpedig a szeretettôl kísért igazságosságtól irányítva kell eljutniuk mindenkihez.”47

Ez a javak egyetemes rendeltetésének elve, azaz olyan isteni rendelés alapján született elemi jog, amely a közösségi élet alapja. Az igazságosság és a jog alapozza meg tehát a közjó fogalmát. A teremtett világ javaihoz való hozzáférés, kiegészülve a közösség által létrehozott javak arányos elosztásával, maga a közjó, amelynek elômozdítására és szolgálatára minden egyes ember, de elsôdlegesen az állam hivatott. Az állam, „mint politikai közösség a közjó végett létezik, belôle meríti igazolását és értelmét, benne gyökerezik, veleszületett és saját joga.”48 Politikai tekintélyét is a közjó iránt elkötelezett, hiteles mûködésével képes megteremteni. Ez igazolhatja magának a politikának, mint közcselekvésnek a célját és értelmét is, mely az Egyház a társadalmi tanításában nem más, mint „okos fáradozás a közjó érdekében”49.

47

Gaudium et spes, 69. Gaudium et spes, 74. 49 Laborem exercens, 20,5. 48

73

A köz javát (bonum communae) szolgálni ugyanakkor minden egyes ember számára személyes is erkölcsi követelmény, hiszen a „szeresd felebarátodat” parancsa nem más, mint a másik embernek, a közösség tagjaként élô felebarátnak és magának a közösségnek a szolgálata, javának elômozdítása aktív, cselekvô támogatással, és részvétellel. Ez egyben a politikának, a közösség érdekében végzett munkának is az általános és megalapozó célja és értelme. A keresztény társadalmi tanítás a közjó megvalósításában három rendezô erôt különböztet meg: – az igazságosságot, – a szociális szeretetet és – a hatalmat. E rendezô erôkön kívül a társadalom mûködését még három rendezô elv is biztosítja: – a szolidaritás, – szubszidiaritás, és – az autoritás (tekintély). A köz érdekében fellépô állam a jó és igazságos kormányzást azáltal tudja megvalósítani, ha „véglegesíti”, azaz intézményesíti, a társadalmi mûködés részévé teszi a közszolgálatot. A szolgálat pedig az egyes embert és a közösséget együttesen is segíti, miközben tiszteletben tartja és védi függetlenségét. Célokat, értékeket jelöl ki számára, melyeket önmagára is érvényesnek ismer el. Az értékeket az egész állami mûködés alapjaként érvényesíti, ennek megfelelôen alakítja társadalmi szabályrendszerét, a jog- és az igazságszolgálta74

tást. A közösség javát, fejlôdését, védelmét, a rászorulók felzárkózását, a közös, mindenki számára hozzáférhetô jólét elômozdítását konkrét cselekvések, programok, intézmények és intézkedések együttesében gyakorolja. A „közjó magában foglalja azokat a társadalmi életfeltételeket, amelyek között az emberek, a családok, a társulások teljesebben és könnyebben elérhetik céljukat.”50 A közjó tehát a hétköznapi életet szolgáló konkrét elkötelezettségként, a gyakorlatban nyeri el értelmét azáltal, hogy az államhatalom a polgárok bevonásával szilárd, kiszámítható és igazságos jogrendet alkot, a közszolgáltatásokat emberivé és elérhetôvé teszi, biztosítja azok szakszerûségét, védi az emberi és közösségi jogokat, a szociális biztonságot, a környezetvédelmet, a lelkiismereti és vallásszabadságot, a kultúrát, a munkát, a lakhatást és az oktatást: jót cselekszik. Ezáltal bontakozhat ki az állam mûködését igazoló erkölcsi jó – a közjó társadalmi dimenziója.

A közjó elérése iránti felelôsség és elkötelezettség azonban nem csupán szûkebb közösségekben, nemzeti dimenziókban, hanem az emberiség egésze érdekének figyelembevétele által teljesedik ki. Elsôsorban nemzetek közötti egyenrangúságban és párbeszédben, a béke iránti elkötelezettségben, a globális környezetvédelem szempontjainak érvényesítésében, a teremtett világ védelmében, megôrzésében és a fenntartható fejlôdés feltételeinek megteremtésében, következetes érvényesítésében kap gyakorlatias arculatot.

50


75

A közfelelôsség tehát a személyes részvétel biztosításától az egyetemes emberi lét iránti elkötelezettségig terjed, beleértve az emberek és a népek jólétének gyarapítására tett lépéseket. Az EGYHÁZ a bibliai üzenetre építve az anyagi, szellemi és a lelki értékeket együttesen tekinti a KÖZJÓ részének.51 A közjó szolgálata valójában annak felismerése és gyakorlati alkalmazása, hogy a létezés és minden jó az Úrtól van, az Istentôl, akitôl „minden jó adomány és minden ajándék jön” (Jak 1,17), és amibôl következik, hogy a jót tovább kell adni, szét kell osztani, hozzáférhetôvé kell tenni. Társadalompolitikai nézôpontból a „közjón azoknak a politikai, gazdasági és szociális feltételeknek az összessége értendô, amelyek lehetôvé teszik az ember személyes kibontakozását”.52 Ugyanis a katolikus szociális tanok számára folytonosan elsôséget élvez az a gazdasági, politikai és elvi-etikai alapvetés, hogy a társadalmi folyamatokban minden egyes ember alanyi – lényegi és személyes – pozícióval rendelkezzék, azaz soha senki ne tárgyiasíthassa, senki se fokozhassa le ôket dologgá. Ebben a szemléletben kapcsolódik össze a személyiség és a közjó elve. A legfôbb közös jó azonban az Isten országának, az üdvösségnek az elérése, és az a hozzá vezetô út, amelyet az ember személyes erôfeszítéssel és elszánással tesz meg. Az Egyház hivatása pedig az úton lévô ember, a teljesség felé törekvô emberiség támogatása az Örömhír terjesztésével, a hit védelmével.

51 52

76

Sollicitudo rei socialis 44. Werhahn 1992.

Ez a KÖZJÓ távlata az emberi kiteljesedés Isten tervébe illô programja. Alapvetô feltétele azonban, hogy „a közjó legfôbb parancsának azt kell tartani, hogy az erkölcsi rendet mindenütt elismerjék és annak parancsait sértetlenül megôrizzék.”53 Ez a közjó transzcendens és emberi dimenziója kettôs szereposztásban: a szabadságát, méltóságát és boldogulását keresô személy és az életlehetôségeit biztosító állam kettôse, melyhez az Egyház rendeli az etikai keretrendszert.

53


77

FELADATOK, KÉRDÉSEK 1. Értelmezze az állam, a közösség, a lokalitás és a személy viszonyát, szerepét és kompetenciáit a szubszidiaritás fogalomkörében! 2. Keressen a hazai és az európai országokban gyakorlati példákat a szubszidiaritás elvének alkalmazására! 3. Olvasson utána és mutasson rá Aquinói Szent Tamás munkásságában a közjó értelmezésére! 4. Keressen szellemtörténeti mintákat a jó kormányzás és a jó élet fogalmi körében!

78

A POLITIKAI KÖZÖSSÉG „Az összes Krisztus-hívô érezze át, hogy külön hivatása van a politikai közösségben”54

Az emberi együttélés lényege, hogy „semmi se olyan fontos, mint az igazságosságra, a jóindulatra a közjó szolgálatára való belsô beállítódás kötelessége, valamint a szilárd alapmeggyôzôdés kialakítása a politikai közösség valódi természetérôl és céljáról, a közhatalom helyes alkalmazásáról és korlátairól”.55 Tehát a politikai közösségben a hatalomnak és a tagoknak egyenlô mértékben és részvétellel kell a jogokat biztosítani és a kötelezettségeket teljesíteni, melynek elôfeltétele a részvétel biztosítása és a részvétel gyakorlása. Az Egyház „nem akar politikai hatalmat gyakorolni, s nem akarja a katolikusoknak a politikához kapcsolódó kérdésekrôl alkotott szabad véleménynyilvánítását korlátozni”.56 Szerepe ebben a politikai életben való részvételre való buzdításon túlmenôen a hívôk lelkiismeretének a nevelése, hogy cselekedeteikben mindig a személy és a közjó elômozdítását szolgálják.

54

Gaudium et spes, 75. Gaudium et spes, 73. 56 Hittani Kongregáció (2002.) 55

79

„Mindenkiben fel kell szítani a kedvet, hogy kivegye a részét a kezdeményezésekbôl!”57 A felhívás mozgósító imperatívusza támasztja alá az egyház tagjainak politikai felelôsségét oly módon, hogy az a társadalmi részvétellel egyszerûen nem is kielégíthetô követelmény. A katolikus, keresztény ember küldetése ennél sokkal konkrétabb és távlatosabb. A közösség iránti felelôsség aktív és kezdeményezô magatartást igényel. Másként nem is teljesíthetô az egyháznak azon küldetése, hogy „…megvigye az embereknek Krisztus üzenetét és kegyelmét […és], hogy áthassa és tökéletesítse az evilági dolgok rendjét az Evangélium szellemével.”58 A politikai közösség jogához hasonlóan az egyház is jogot formál ugyanazon társadalom viszonyainak, belsô rendjének alakítására, sôt az egyház magára nézve kötelezônek is tartja a társadalmi viszonyok értelmezését, és a „beleszólás”, a tanítás eszközével annak alakítását is.

A hívôk közösségi részvétele, személyes aktivitása is ebbôl a küldetésbôl következik. „Ne feledjék tehát az állampolgárok, hogy a közjó érdekében joguk és egyben kötelességük a szavazás szabad lehetôségével élni.”59 S bár a politikai választásokon való részvétel a társadalmi tagság elsôdleges alapja, mégsem merülhet ki benne a keresztények közösségi aktivitása. A felelôsség kiteljesítése állandó, konkrét és szervezett szerepvállalást igényel. Ezzel a felelôsséggel természetesen az emberek profán, világi közösségei, s maga az állam is rendelkezik.

57

Gaudium et spes, 31. II. Vatikáni Zsinat, AA 5. 59 Gaudium et spes, 75. 58

80

Ugyanakkor „a politikai közösség és az Egyház a maguk területén függetlenek egymástól és autonómiájuk van. Mind a kettô ugyanazoknak az embereknek a személyes és társadalmi hivatását szolgálja.”60 Az egyháznak és tagjainak tehát „dolga van” a közösség életével lokális és nemzeti szinten egyaránt. „A keresztény közösségekre tartozik, hogy országuk helyzetét a valóságnak megfelelôen elemezzék, az evangélium változtathatatlan szavainak fényénél megvilágítsák, és az Egyház társadalmi tanításából merítve határozzák meg a döntés szempontjait, a cselekvés irányait.”61 Globalizálódó, kitágult világunkban teljesedik ki a világegyház küldetése azáltal, hogy a társadalomról szóló tanítás az egész emberi közösségre, a nemzetközi kapcsolatokra vonatkozóan is kialakít álláspontot, megállapít magatartásformákat, sôt igen konkrét módon nyilatkozik meg egyes nemzetközi eseményekrôl, történésekrôl és folyamatokról. A hivatalos megnyilatkozások már évtizedek óta „minden jóakaratú emberhez” szólnak, s aggodalommal teljes szeretettel szólnak a világ égetô problémáiról, konfliktusairól.

60 61

Gaudium et spes, 76. VI. PÁL pápa: Octagesima adveniens, 50.

81

Az állam „Általam uralkodnak a királyok (…) Általam uralkodnak a fejedelmek.” (Péld 8, 15–16)

Az állam, mint politikai közösség a teremtett ember által létrehozott társadalmi képzôdmény, így az emberi kettôs – személyes és közösségi – természetbôl fakad. Az állam létének értelme az embernek és közösségének védelme, képviselete és szolgálata a közjó elômozdítása által. Az államot tehát nem az Isten hozza létre, hanem az emberek közössége. Az államra mégis, mint a teremtett világ Isten tervébe illô magas szintû és erôs felhatalmazással rendelkezô társadalmi szervezetére tekinthetünk, melynek tekintélyét a funkciója biztosítja, szemben az emberi személlyel, amely önmagáért való érték, ha úgy tetszik a teremtés elsôdleges célja. Ebbôl következik, hogy az emberi személy, mint aki közvetlenül a Teremtôtôl kapta a létét megelôzi az államot. Az állam azonban a legmagasabb szintû társadalmi képzôdményként ugyancsak az isteni elrendeléstôl nyeri elsôdleges legitimitását. Az emberi társadalomban élô személy nem tehet más, mint tudomásul veszi, hogy a társadalom „rajta kívül” is képes létezni és mûködni, de ô maga csak társadalomban és az állam nyújtotta keretek között tudja a teremtésben kapott képességeit kibontakoztatni, sôt védelmet, biztonságot is csak a közösségben, az államban talál. Ezért kell tisztelnie és elfogadnia az emberi méltóságot tiszteletben tartó hatalommal rendelkezô államot.

83

Az állam illetékességét társadalmi és gazdasági kérdésekben egyaránt el kell ismerni. Liberális megközelítésben ez eljuttathatja a társadalmakat a „szolgasághoz vezetô útra”62 is, amit a történelmi tapasztalat gyakorta visszaigazol. Az állam hatalmánál, erejénél fogva képes polgárait alattvalóként és jogfosztottként is kezelni, viszont megfelelô, jogilag is szabályozott etikai kontroll mellett a közjót szolgáló „eredeti” feladatának megfelelô mûködési pályára is állítható. Az államnak például felhatalmazást kell kapnia arra, hogy a gazdaságot szabályozó eszközökkel és törvényekkel beavatkozhasson a szabad piac mûködésébe, ha az nem teljesítve feladatát kizárja a javakból való részesedésbôl a gazdasági teljesítmény szempontjából sérülteket vagy gyöngéket. A közjó érdekében ugyanis az államnak a piaci szereplôket is méltányosságra és szociális felelôsségvállalásra kell késztetnie, ha másként nem megy, akkor kényszerítenie. A gazdasággal szemben az állam természetesen nem támaszthat tetszôleges elvárásokat. A gazdasági törvényeket „az erkölcsi renden belül” kell alkalmazni. Erre utal az Egyház, amikor kijelenti, hogy a gazdálkodás eredeti rendeltetése és értelme „az ember szolgálata, mégpedig az egész emberé, figyelembe véve anyagi szükségleteinek rendjét, illetve értelmi, erkölcsi, lelki és vallási életének igényeit…”63 A keresztény felfogásban az állam a jog védelmezôje, viszont elvárható tôle, hogy egyenlô mércével mérve ugyan, de hatalmát fokozottan érvényesítse az elesettek érdekében. „Nem szabad szem elôl téveszteni azt az alapvetô igazságot, hogy az államnak egyetlen értelme van, mely egyféleképpen igaz a gazdagokra és a szegényekre. A szegények ugyanis természettôl fogva ugyanazon a jogalapon polgárai az államnak, mint a gazdagok, azaz valósá-

62 63

84

Friedrich HAYEK (1889–1992). Gaudium et spes, 64.

gos és eleven részei annak, amibôl az államtest a családok közvetítésével összeáll.”64 Az állam Aquinói Szent Tamásnál „tökéletes társaság”, amely ezen minôségét a közjó elômozdításának elsôdleges feladatából és felelôsségébôl nyeri. Ezáltal válik tiszteletre méltóvá. Szent Tamás az államot a köz társaságának tekinti, hiszen benne „az emberek egy közös társulás létrehozásával kerülnek kölcsönös kapcsolatba egymással”.65 Ez a kapcsolat azonban feltételezi az embert szolgáló, hatalommal rendelkezô állammal szembeni tiszteletet alapján a polgárok engedelmességét. Maga Jézus is erre hívja fel a figyelmet, amikor a farizeusok sanda kérdésére világos választ adva felel: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené” (Mt 10,17). Az államnak nevezett társulás tehát ab ovo azon közös érdek alapján jön létre, hogy a személy és a közösség biztonsága olyan kölcsönös elismerést feltételez, amelyben az államot hatalmi, közhatalmi pozíció illeti meg. ARISZTOTELÉSZ Politikájában már a közösség iránti viszont felelôsségben jelöli ki az ember helyét és szerepét, mikor hangoztatja, hogy az embernek, a zoon politikonnak az államban és csakis az államban kell helyesen, azaz erkölcsösen élnie. Ez az etikai követelmény szentelôdik meg a közösségben élô és a köz javára tevékenykedô keresztény emberi tevékenységben, amikor Krisztust követve törekszik az Isten országát már a földi létben is szolgálni. Az ember a szabadságot is az Istentôl kapta, ezért elsôdleges felelôsséggel is neki tartozik. Azonban az embernek az államot is tisz64 65

Rerum novarum, 27. AQUINÓI SZENT TAMÁS: Contra impugnantes Dei cultum et religionem, c. 2.

85

telnie kell egészen addig, amíg az állam mûködése nem kerül szembe az isteni paranccsal. Akkor azonban már „inkább az Istennek kell engedelmeskedni.” (ApCsel 5,29) A fôpap tiltásának ellenszegülve Szent Péter is erre hivatkozik, amikor az meg akarta tiltani az apostoloknak az evangélium hirdetését. Az állammal való szembeszegülésnek számos példájával találkozunk az Egyház történetében. Gondoljunk csak Nepomuki Szent Jánosra, akit a császár a gyónási titok elárulására akar kötelezni (személyes féltékenységtôl vezettetve), s az ellenálló Jánost ezért megöleti. Morus Tamás is az állam túlhatalmával, bûnre kényszerítésével szembeni ellenállás által lesz vértanú és válik példaképpé. A személyes példákon túlmenôen az állammal szemben az Egyház (mint szakrális köztestület) töltheti be azt a társadalmi ellenpontot, amely a teremtett világ emberi közösségeiben kiegyensúlyozottságot és szellemi, lelki biztonságot képvisel. Az államformák vonatkozásában az Egyház nem foglal állást, hiszen nem a formális keretek és még csak nem is az alkotmányok a garanciái a tisztességes, embert és közösséget szolgáló mûködésnek, hanem az állam tényleges magatartása. Éppen a 20. század története hagyta ránk azt a sok keserû tapasztalatot, amelyben demokratikusnak vagy népinek nevezett közjogi keretek között is emberellenesen mûködô államok kényszerítették rá erôszakos, sokszor ellentmondást nem tûrô hatalmukat az alattvalónak tekintett emberekre. Mindazonáltal a polgári társadalmak demokratikus jogállamai közelíthetnek leginkább az egymásra utalt emberek közösségeként 66 mûködô jó állam fogalmához, amelyek tiszteletben tartják az emberi méltóságot, és nem gátolják az evangélium terjedését.

66

86

AQUINÓI SZENT TAMÁS: S. Th., q. 58 a. 5.

Hatalom

A hatalom legitimitását az erkölcsi törvények iránti tisztelete alapozza meg. Így válhat a hatalmat gyakorló állam olyan tekintélyes társadalmi intézménnyé, amelynek legitimitása, sôt egész méltósága is azon alapszik, hogy az erkölcsi rend keretei között mûködik. Így válhat a hatalom a jog védelmezôjévé. A hatalom az szükséges erô és szervezettség, amellyel a felhatalmazással (megbízatással) rendelkezô közhatalom él a közösség érdekeinek védelmében.

Normája az erkölcsi értékrendre alapozott jog, mértéke pedig a jog érvényesítéséhez elégséges erô. Mivel „az államnak törvényes kötelessége a közjó elômozdítása”67 hatalma is csak ezen feladat teljesítésének mértékéig tekinthetô legitimnek. Minden ezen túlterjeszkedô hatalom fölveti a hatalommal való visszaélés vádját. Ugyanis sokszor megtapasztaljuk, hogy „a hatalmat lehet jóra, és lehet rosszra is használni”.68 67

Rerum novarum 26. AQUINÓI SZENT TAMÁS: S. Th., „quia se habet ad bonum et malum.” 12 I–IIae 2. qu 4.a. 68

87

Az ember mindig kitett annak a kísértésnek, hogy felhatalmazás nélkül szerezzen magának hatalmi pozíciót, melyet legtöbbször a közösség iránti elkötelezettséggel, „a nép üdvözítésének” szándékával tesz. Ugyanakkor a keresztény ember jól tudja, hogy a hatalom egyedül az Istent illeti meg, aki persze a földi uralkodás lehetôségét a teremtéssel és az emberi közösségek megalkotásának szabadságával – legalábbis részben – eleve „meg-, illetve szétosztotta”. Csakhogy ezt azzal a kettôs felelôsséggel együtt ruházta ránk, hogy meg kell felelnünk elôbb az Úr törvényeinek, majd az ezekbôl levezethetô ember alkotta rendnek és jognak. Ha a hatalom eltér, vagy túlterjeszkedik ezen a felhatalmazáson, mûködése megkérdôjelezhetô. A politikai hatalom korlátja tehát az isteni tervtôl való eltérés, azaz a szabadság, a közjó és az igazságosság szolgálatának figyelmen kívül hagyása.

Erre emlékeztet az apostoli felhívás: „semmi se olyan fontos, mint az igazságosságra, a jóindulatra, a közjó szolgálatára való beállítódás kötelessége, valamint a szilárd alapmeggyôzôdés kialakítása a politikai közösség valódi természetérôl és céljáról, a közhatalom helyes használatáról és korlátairól”.69

69

88


Az ellenállás joga

Bár óvakodnunk kell a hatalom mûködésének szubjektív megítélésétôl, mégis joggal érezhetünk felhatalmazást a megbízatásával visszaélô hatalommal szembeni fellépésre, illetve ellenállásra. Ugyanis a hatalmat csak a jog és a közjó képviselete igazolja, s az ennek a feladatnak való megfelelés biztosíthatja a hatalomgyakorló vezetô szerepét. A „közjó nem csupán a vezetés legfôbb törvénye, hanem a vezetôi szerep egyetlen létesítô oka és elvi alapja is”.70 A hatalom olyan viszonossági rendben nyerheti el valódi értelmét, melyben a norma a vezetôk és a vezetettek kölcsönös tisztelete. A nép elismeri a hatalmat, és a hatalom szolgálja a népet. Ez az igazságosság mércéjével kiegészülve alapozza meg a hatalom tekintélyét, s egyben a hatalomnak való engedelmesség követelményét is. Tehát a hatalom igazságos és felelôs gyakorlásához elengedhetetlenül szükséges a vezetôi tekintély. Ezt igazolja XXIII. János, amikor az állam hatalmának és tekintélyének isteni eredetérôl és a rájuk bízott felelôsségrôl nyilatkozik: „…a tekintély leginkább szellemi erôn alapszik, azért az állam vezetôinek tudatosan kell cselekedniük, azaz kötelezettségüket, mely rájuk nehezedik, a közjó javára kell teljesíteniük.”71

70 71

Rerum novarum, 28. Pacem in Terris, 48.

89

Ugyanakkor a hatalommal szembeni engedetlenség is ugyanebbôl a követelménybôl nyerheti igazolását. Errôl a rendkívül élességû kérdésrôl már Aquinói Szent Tamás is megfogalmazta a saját korában is különösen bátornak nevezhetô gondolatait: „akkor tartozunk engedelmeskedni, ha ezt az igazságosság rendje megköveteli”.72 A történelmi idôben élô modern Egyház errôl hivatalos dokumentumban rögzíti álláspontját: „Minthogy az uralkodás joga a szellemi dolgok rendjébôl következik és Istenbôl ered, ha az állam vezetôi ez ellen a rend ellen és így Isten akarata ellen törvényt hoznak vagy valamit parancsolnak, akkor sem a hozott törvények, sem az adott parancsok nem kötelezik a polgárok lelkét;”, mert inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek; sôt akkor valójában a hatalom vétkezik és rút jogtalanságokat követ el.”73, 74 Súlyos és nehéz mondatok. Jelentôségük abban áll, hogy reményt adhat a rosszul kormányzó, megbízatásának megfelelni képtelen, a nép, a közjó iránti felelôsséget figyelmen kívül hagyó vagy zsarnoki hatalommal szemben. Szellemi muníció és gyakorlati felhatalmazás az ellenállásra, a bûn társadalmi struktúráiban elveszô emberi és közösségi méltóság helyreállítására. Különös figyelmet érdemel XII. Pius 1944. (!) évi karácsonyi beszéde, melyben a demokráciában élô ember jogai között említi a polgárok feje fölött hozott törvényekkel, való szembeszegülés jogát: a (polgár) „Nem köteles engedelmeskedni olyan törvényeknek, amelyeket megkérdezése nélkül hoztak.”75

72

AQUINÓI SZENT TAMÁS: S. Th. II–II, q. 104, a. Pacem in Terris, 51. 74 Az enciklika visszautal a Szentírásra: ApCsel 5,29. 75 XII. Pius pápa a demokráciáról. Bp., 1946. 11. o. 73

90

A hatalommal, az állammal szemben szakrális és társadalmi ellenpontot alkotni képes Egyház éberségre és józanságra is tanít egyben, hiszen tartani lehet attól, hogy óvatlan vagy sanda fejekben zavart, sôt hamis hivatkozási alapot is jelenthet. Erre az ugyancsak komoly veszélyre figyelemmel a társadalmi tanítás megnevezi az ellenálláshoz való jog gyakorlásának kritériumait: „A fegyveres ellenállás az államhatalom elnyomásával szemben csak akkor igazolható, ha egyidejûleg teljesülnek a következô feltételek: 1. hogy biztos tudomás szerint az emberi alapjogok súlyosan és tartósan sérülnek; 2. hogy az orvoslás minden más eszköze kimerült; 3. hogy ezáltal nem áll elô még súlyosabb rendezetlenség; 4. hogy megalapozott kilátás van a sikerre, és 5. hogy ésszerûen jobb megoldás nem látható elôre.”76 A fegyveres harc a legkivételesebb eszköznek tekinthetô arra, hogy általa „nyilvánvalóan és huzamos idôn át fennálló erôszakos uralmat, amely az elemi személyi jogokat sérti és az országban súlyosan károsítja a közjót” fel lehessen számolni.77 A tanítás áttételesen arra is rámutat, hogy az Egyház és az állam, a hatalom és a nép viszonyában is elsôdleges szempont az isteni akaratnak való megfelelés, amit a polgárok igazságos és ésszerû kormányzása tud visszaigazolni.

76 77

A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2243. VI. PÁL pápa: Populorum progressio, 31.

91

A történelem számos példával szolgál a feladatának megfelelni képtelen, vagy attól megfosztott, erejét vesztett hatalom vergôdésérôl, mûködésképtelenségérôl. Ezt elôidézheti a hatalmi struktúrák szétesése vagy a hatalommal szembeni túlzott kritikai fellépés. A hatalom gyöngesége vagy hiánya viszont olyan kiszámíthatatlan és ezáltal félelmet keltô helyzet kialakulásához vezethet, amelyben már nem csak a közjó védelme válik lehetetlenné, hanem az egyes emberek és csoportjaik meggondolatlan, vagy éppenséggel gonosz szándékai miatt válnak védtelenné és kiszolgáltatottá az emberek, vagy válik lehetetlenné például a közszolgáltatások fenntartása és mûködtetése, s uralkodik el az anarchia. Ebbôl következik, hogy a hatalom nem a „szükséges rossz”, hanem a szükséges erô a közösség védelmére és szolgálatára.

92

Bûn és bocsánat

Ki kell térnünk az egyház és az állam, az egyház és a társadalom, az egyház és a hatalom történelmi kapcsolatainak sokszor ellentmondásos és kudarcos tapasztalataira is. A keresztényekkel, az egyházzal szemben ellenséges véleményformálók különös dühvel idézik azokat a történelmi tévedéseket és bûnöket, amelyeket a világban élô egyház, vagy az egyházhoz kötôdô egyes személyek elkövettek. S bár politikai, és társadalmi kérdésekben az egyház egyáltalán nem tartja fenn magának a tévedhetetlenség jogát, sokszor éri az a vád és bélyeg, hogy hatalmi szempontoktól vezérelve avatkozott bele közéleti kérdésekbe. Be kell látni, és el kell ismerni a világ elôtt azokat a nyilvánvaló bûnöket és tévedéseket, amelyek valóban megtörténtek, még akkor is, ha azok többnyire nem puszta erôfölény, tekintély és pozíciószerzés céljait szolgálták, hanem az adott korszellem és tudáskészlet alapján rosszul felfogott küldetéstudatból táplálkoztak. Szép példája ennek II. János Pál pápa magyarországi látogatása, amikor a meghurcolt és mártíromságra jutott református gályarabok emlékhelye elôtt leborulva kérte egyháza nevében a bocsánatot. A 20. század végére az egyház már áttekintette és át is értékelte a történelemben elkövetett hibáit, és megkövette mindazokat, akikkel szemben igazságtalanul járt el.78 Ezzel 78 II. JÁNOS PÁL pápa: Tertio millenio adveniente (A harmadik évezred közeledtével), 33.

93

le is tette a bûneit, melyek azok ellenséges fölemlegetése ellenére nyilvánvalóan érvényüket vesztették. A bûn keresztény antropológiai fogalom. Csak az értelemmel és a tudással felruházott ember élheti át Isten parancsának ellenszegülésével a rossz döntéseket és következményeit. Az emberi élet maga a világosság és a sötétség egymást feltételezô erôterében zajlik, ahol a jó és a rossz drámai és folytonos küzdelmében az ember vagy elbukik, vagy kinyílik elôtte az üdvösség kapuja. A küzdelemben mindenki személyesen vesz részt, nincs lehetôség konfliktuson kívül maradni. A jó felismerése és elfogadása, az isteni üzenetnek megfelelô élet, a szabadság felelôsségével meghozott döntések is a sötétség erôinek árnyékéban és fenyegetésében születnek. A megbánás és a megbocsátás is csak az ember lehetôsége. Személyes döntéssel elfordulás a rossztól, s az Isten megbocsát: ez az a várt következmény, amely értelmet és reményt adhat az embernek. A keresztény ember a teremtésben, majd a bûnbeesés után a megváltás által a bûntelenek esélyével lép be az életbe, de felelôssége az egekig ér. Az evangélium, a krisztusi példa és tanítás megkönnyíti és meg is nehezíti az emberi döntéseket. A kinyilatkoztatás ismeretében nincs semmi mentség, csak a megbánás és a jóvátétel által. „Ha nem jöttem és nem tanítottam volna ôket, nem volna bûnük. De így nincs mentségük bûneikre” (Jn 15,22). Ez a Szentírás talán legsúlyosabb üzenete. Az ember társadalmi lényként, a közösség életének megszervezése és mûködtetése során létrehozhat és intézményesíthet is olyan viszonyokat, amelyek hatása túlzott, vagy elviselhetetlen terhet róhat sokak számára, s nem állják ki az igazságosság próbáját. 94

A társadalom saját története során felhalmozhatja a rossz, az embertelenség, az igazságtalanság olyan rögzült viszonyait, amelyekben felhalmozódnak és koncentrálódnak a társadalom mûködési zavarai anélkül, hogy személyes bûnt és tudatos emberi, hatalmi gonoszságot találnánk mögötte. Viszont a sok szenvedésben, esélytelenségben, méltatlan életkörülményekben, a személyes és a kollektív szabadságot korlátozó viszonyokban, tehát magában a társadalmi állapotban is felismerhetô a bûn. Az ilyen állapot fönntartása természetes módon veti föl a személyes felelôsség kérdését is. Tehát ha egy társadalmi mûködési mód tart méltatlan helyzetben embereket, fosztja meg ôket szabadságuktól és emberi méltóságuktól – akár gazdasági, politikai, kulturális, vagy szociális helyzetük vonatkozásában –, létrejönnek a bûn olyan társadalmi struktúrái, amelyek éppoly személyes következményekkel járnak, mint az egyénileg elkövetett bûnök. Azonban erre is van bocsánat. Mindenképpen meg kell azonban elôzze az igazságosság helyreállítása, a méltatlan körülmények, viszonyok és élethelyzetek felszámolása, de legalább is az erre irányuló ôszinte törekvés. A társadalmi bûn és a közjó közös viszonyítási szava az igazságosság. Az nem tûr ideológiai kizárólagosságot, csak a hatalomnak (a politikai részvétel jogának), a tudásnak (információnak) és a tôkének (anyagi javaknak és szolgáltatásoknak), valamint az életesélyeknek olyan elosztását megvalósító rendszert, amelynek része a közösség életének esélyt adó szabályozás, valamint a személyes felelôsség, a részvétel és az aktivitás.

95

Az „aki nem dolgozik, ne is egyék” zavarba ejtô keménysége világossá teszi, hogy a társadalmi igazságosság követelménye nem csupán a közösségnek, az államnak szab feladatokat, hanem személyes erôfeszítéseket és munkát követel mindenkitôl, akitôl elvárható. Mivel azonban a strukturális bûn79 akadályozza a fejlôdést és a békét, korlátozza az emberi méltóságot és szabadságot, az igazi szabadság feltételeinek megteremtése keresztény kötelesség80. Ennek elôfeltétele, hogy az Egyház, a keresztény ember ismerje fel a körülöttük és a világban kialakult viszonyokat és aktívan vegyen részt a közösség életében. A társadalmi részvétel és felelôsség megalapozottsága érdekében dolgozta ki társadalomerkölcsi alapvetéseit és irányelveit az Egyház, amelybôl mára mintegy új diszciplínaként született meg a Katolikus Társadalmi Tanítás.

Ez bár továbbra sem képezi a hittételek részét, kijelöli az egyháznak és tagjainak a társadalmi cselekvésre vonatkozó, – világnézetileg megalapozott és az Evangéliumból levezetett – fogalom- és értékkészletét, szemléletét és eszközrendszerét.

79

Sollicitudo rei socialis, 36. „Libertatis consciencia”. A Hittani Kongregáció instrukciója a keresztény szabadságról és felszabadításról (1986). 80

96

FELADATOK, KÉRDÉSEK 1. Értelmezze az Egyház, mint „szakrális köztestület” szerepét az állammal, a politikai hatalommal való viszonyában! 2. Gondolkodjunk el a személyes emberi, a társadalmi, és a strukturális bûn fogalmán! Lehetséges ez? 3. Fölvethetô-e a személyes felelôsség olyan kérdésekben, ahol az állam nevében, kollektív döntések résztvevôjeként járunk el? 4. Értelmezze, az ellenállás jogát és felelôsségét az erôszakról alkotott erkölcsi álláspont tükrében! 5. Gondoljuk át a törvénynek való engedelmesség és az ellenállás kérdéseit a veszélyek, lehetôségek kötelességek, az állampolgári tisztelet és hûség fogalomkörében!

97

Az igazságosság

Jézus „az út, az igazságosság és az élet” (Jn 16,6). Ha a kereszténység Krisztus követésére épülô hit és magatartás, akkor el kell tudjuk fogadni, amit az Úr a saját szavaival mondott. Az igazság keresésének és követésének vállalása értelmezhetô személyes feladatvállalásként, egyéni elszánásként és elkötelezôdésként, de semmiképp sem kerülhetô meg az igazság kollektív, az emberi közösség viszonyaiban keresendô értelmezése sem. A „vallásosság az emberi személy legsajátabb megnyilatkozásának bizonyul, mert értelmes természetének csúcspontja. Ez az ember igazság utáni mélységes vágyakozásából ered és az Isten utáni szabad és személyes keresés alapozza meg.”81 Az Istennel való kapcsolatra és a hit megtapasztalására irányuló igazságkeresés az ember talán legszemélyesebb, ha úgy tetszik intimitást igénylô belsô programja. Mindazonáltal folyamatosan megtapasztaljuk azt is, hogy az isteni igazság megkeresése és átélése is meg tud erôsödni a közösségben.

81

II. JÁNOS PÁL pápa: Discorso all’ Udienza generale, 1983. október 19.

99

A személyesen megismert igazság azonban lehetôséget nyújt arra is, hogy az Isten felismerése, az Úrral történô kommunikáció átvezessen minket a társadalmi mûködés igazságainak felismerésére is. Ebbôl következik, hogy miként az Egyház hivatása szerint segítséget nyújt az emberi személynek az igazság megismeréséhez, ugyanúgy kínálja föl az emberi közösségeknek is a társadalmi igazság megismerésének a lehetôségét.

Az igazságosság tehát az Istentôl indul ki és a közösségben kap megerôsítést. A közösség életének realitásában az igazságosság olyan társadalmi erény, amely az igazság szerinti élet megvalósítására irányul. Társadalometikai szempontból az igazság olyan, az emberi természetnek megfelelô értékrendet jelent, amely segíti a személy kibontakozását és a közjót. Az igazságosság úgy valósul meg, hogy az életesélyek és a társadalmi részvétel biztosításához jogokat rendel. Így a közösségért felelôs vezetôk, a hatalom, az állam mûködésében kap alapvetô értelmet.

A keresztény felfogás szerint olyan erkölcsi magatartásban érvényesül, melynek révén valaki, aki kitartó, állhatatos akaratú, mindenkinek biztosítja a maga jogát.82

82

100

AQUINÓI SZENT TAMÁS: S. Th., II–II. 58,1.

Az igazságosság tehát alapvetôen feltételezi a jogot. Mértéke a jogok érvényesülésével, a hozzáférés és a kizáródás skáláján mutatkozik meg. A jogok és javak eloszlását és az elosztási mechanizmusokat, a közös jóból való részesedés arányait és szabályait tekinthetjük ma az igazságosság társadalmi értelmezési keretének. Az emberhez méltó társadalom csak az igazságosság, tehát a jogok és a javak arányos eloszlásával képes megszületni és stabilizálódni. Az alapvetô személyes, kulturális, egyéni és kollektív vagy önrendelkezési igazság (mint értékrend), és a szociális jogok érvényesülése szervezheti a társadalmat olyan biztonságos rendbe, amelyet az Egyház is hitelesíteni tud az Evangélium tanítása által. Ez a hitelesítés sokszor a gyengék, a védelemre szorulók, a méltatlan élethelyzetben élôk, a szabadságukban és jogaikban korlátozott emberek, a jogaikban sérülô közösségek melletti nyílt kiállásban ölt testet. Az igazságosság a keresztény ember számára jelentheti azt a reményt is, amely az üdvösségre való képességben és alkalmasságban, az üdvösség elérésének egyenlô esélyében realizálódhat. Az ember által alakított földi viszonyok keserves tapasztalatai ellenére tudjuk, hogy az „igazság pillanata” mindenképpen el fog jönni. Ez a keresztények Istenbe vetett ôsbizalma. A társadalmaknak igazságot azonban az emberi közösség csak korlátozottan képes szolgáltatni. Végsô soron erre csak a Történelem Ura képes. Az igazságosság alapformáiként Arisztotelész három tartalmilag eltérô jelentést fogalmaz meg. Az ô felosztását fejleszti tovább Aquinói Szent Tamás, aki a keresztény társadalomelmélet alapjait rakta le az igazságosság fogalmának újszerû értelmezésével: „megadjuk az Istennek és a felebarátnak azt, ami jár neki”. Felfogásá101

ban az igazságosság sarkalatos erkölcsi erény, mely annak gyakorlása által jön létre.83

Kommutatív (csere) igazságosság (iustitia commutativa) Ez annak a követelményét jelenti – s erre valójában csak a polgári jogállam keretei között képesek eljutni a társadalmak –, hogy az adott szolgálatért, munkáért, teljesítményért arányos ellenszolgáltatás, arányos bér (munkabér) legyen a válasz. Erre a követelményre mutat rá már a Rerum Novarumban az Egyház, amikor megfogalmazza azt az erkölcs, és a munka világa gyakorlatában jól értelmezhetô követelményt, hogy a munkás és a munkáltató közötti megállapodásban kialkudott bér „nem lehet kevesebb, mint amennyi a munkás szükségletei kielégítéséhez elégséges.”84 A kommutatív igazságosság pontosabb megjelöléssel egyfajta „csere igazságosság”, amely a másik szereplôt, a munkavállalót is kötelességei teljesítésére inti. Az igazságos munkabér feltétele ennek megfelelôen a kötelességteljesítés a munkahelyen. Az Egyház arra szólít fel, hogy a tôke és a munka kössön méltányos szerzôdést. A munkavállaló dolgozzon legjobb tehetsége szerint, ne okozzon kárt, és tartózkodjon az erôszaktól, a munkaadó pedig fizessen méltányos munkabért és adja meg a munkás emberi méltóságát.85

83

AQUINÓI SZENT TAMÁS: S. Th., q. Rerum novarum, 131. 85 Rerum novarum, 16, 17. 84

102

Tehát nem csak, hogy „méltó a munkás az ô bérére” (Lk 10,7), hanem „a munkát úgy kell megfizetni, hogy az ember anyagi, társadalmi, kulturális és lelki szempontból egyaránt méltó életet biztosíthasson övéinek, figyelembe véve kinek-kinek a munkakörét és teljesítményét, valamint a vállalat teljesítményét és a közjót”.86 Ezzel, az igazságosságot a munka világának kontextusában értelmezô megfogalmazásával az Egyház olyan korszerû és gyakorlatias választ ad az emberhez méltó élet feltételeit a gazdaságban keresô embernek, amelyet ugyancsak gyakorlatiasan és következetesen képesek a piac szereplôi is értelmezni, osztozva ezzel a munkavállalóik és a társadalom iránti erkölcsi felelôsségben.87

Elosztó igazságosság (iustitia distributiva) A javak, jogok és esélyek egyenlôtlen eloszlásának tapasztalata alapozza meg azt az elsôsorban a hatalommal rendelkezôknek, illetve az államnak címzett igényt, hogy a társadalom tagjai, tehát minden egyes ember számára biztosítani szükséges a közjóból való igazságos részesedést. A kinek-kinek érdemei, szükségletei, teljesítménye szerinti elosztás évszázados és meddô vitájában az Egyház társadalmi tanítása azáltal tesz rendet, hogy az elosztási arányosság mértékéül az emberi méltóságot, illetve a teremtett emberhez méltó életkörülményeket, illetve a méltatlan helyzetek elkerülését nevezi meg teljesítendô feladatként, melynek középpontjában a szegények védelme áll. Az igazságosságra való törekvés

86

Gaudium et spes, 67. Ennek az erkölcsi felelôsségnek felel meg részben az az utóbbi években világszerte terjedô társadalmi felelôsségvállalásnak nevezett gyakorlat, melyben a vállalatok a helyi közösség javára, vagy a szélesebb értelemben vett közjó elômozdítása érdekében tesznek vállalásokat, hoznak anyagi áldozatot. A „divat” ma már hozzátartozik a jól mûködô, tekintélyes vállalatok marketing munkájához is, amellyel a cég biztos lábakon állását is demonstrálják. 87

103

gyakorlata az állami redisztribúció (újraelosztás) eszköztárában a jövedelemkiegyenlítô és progresszív adózással, a szociális és kulturális felzárkózást segítô területileg is célzott programokkal teljesedhet ki. Az állam rendelkezhet azzal a képességgel, amellyel akár társadalomszerkezeti mélységekig képes hatni a felelôsségére bízott országra oly módon, hogy legalább a mélyszegénységben élôk számát csökkentse, javítson helyzetükön, s ne kényszerüljenek embereknek nyomorban élni. Az Egyház szerepe elsôsorban az üzenet megfogalmazása és a figyelem fölkeltése lehet. Ugyanakkor az alamizsnálkodáson túlmenôen, intézményesített és aktív szerepet vállal az elesettek, a rászorulók felkarolásával. Az egyház tudatában van annak, hogy társadalmi üzenete inkább a tettek tanúsága által válik hitelessé „…ez a meggyôzôdés vezeti akkor, amikor a szegények mellé áll…”88

Törvényes vagy legális igazságosság (iustitia legalis) Az igazságosságnak ez az alapformája a közjó iránti elkötelezettségre, a közjó megteremtésére irányul elsôsorban az igazságos törvényhozással és a polgárokat szolgáló igazgatási rendszerrel. Nevezhetjük a jó kormányzás alapfeltételének is, de hozzá kell tennünk, hogy az állam elkötelezett mûködése mellett a társadalomszervezet helyi szintjei – például az önkormányzatok – is kifejezett címzettjei. Értelmet kap a munka világának belsô szabályozásában, sôt a családi viszonyokban is.

88

104

Centesimus annus, 57.

A közjót szolgáló köztestületek felelôssége a TÁRSADALMI IGAZSÁGOSSÁG képviselete is, amely a 21. században akár a törvényi igazságosság szinonimájaként is fölfogható, mint olyan kormányzati mûködési gyakorlat, amely a szociális jog útját egyengeti89. A szociális igazságosságot „az állami és társadalmi intézmények” képesek érvényre juttatni”90 azáltal, hogy az egyenlôtlen és hátrányos helyzetû személyek és csoportok érdekeinek figyelembe vételével alakítják és mûködtetik a jogrendet és a közszolgáltatásokat, s teszik hozzáférhetôvé a szociális intézményeket, teremtik meg a tudás megszerzésének, az egészségmegôrzésnek és helyreállításnak, valamint a munkához jutásnak intézményes feltételeit.

89 90

Joseph HÖFFNER (1906–1987). Quadragesimo anno, 137.

105

A SZEGÉNYSÉG KERESZTÉNY ÉRTELMEZÉSE – Esélyek és fenntarthatóság –

„A gazdagok feleslege a szegények tulajdona.” Szent Ágoston

A nagy egyháztanító intése nem a társadalmi struktúra megváltoztatásának szükségességében jelöli meg a szegények felé fordulás kötelezettségét. Vitát nem tûrô kijelentése a társadalom mûködési rendjére utal. Arra, ahogyan a közösségben élô embernek viszonyulnia kell saját javaihoz és az anyagi tülekedésben lemaradt emberek jogához, a tulajdon szerepének értelmezéséhez. Valójában arról beszél, hogy a fölösleg megtartása már nem tartozik a tulajdonosi jogok közé, így azt a közösség rendelkezésére kell bocsátani abból a célból, hogy az a szegények javát (szükséglet kielégítését) szolgálja. Nem definiálja a szegénység fogalmát, és a jólétnek, a gazdagságnak, a tulajdonnak sem szab mértéket. Viszont mintegy alapjogként kezeli a tulajdonmegosztást, melynek határértékét nem, de erkölcsi kötelezettségét megfogalmazza. A szegénység pontos megfogalmazása a szakértôk, társadalomtudósok és szociálpolitikusok számára is igen nehéz feladatnak bizonyul. Egzakt és tartósan érvényes módszer vagy meghatározás nem is született ezen a területen. A relatív és abszolút szegénység, a depriváció, a hátrányos helyzet, a szegénység kiterjedését és mélységét mérô különbözô kísérletek természetesen sokat jelentenek a segítô szakmákban dolgozóknak, a kutatóknak, szociális tervezést végzô politika csinálóknak. Jóllehet a szegénység visszaszorítását célzó társadalmi beavatkozások eszközrendszere, tudo107

mányos módszerességet igényel, hatékonyságuk – különösen a tartós eredményesség – azonban a legjobb indulattal is megkérdôjelezhetô. Mintha a „szegények mindig lesznek veletek” (Jn 12,8) krisztusi kijelentést értelmezné félre a világ. Jézus szavai valójában arra figyelmeztetnek, hogy a szegényeket segítô aktív szolidaritás állandóan feladatot ad a keresztény embernek. A világ is dolgozik. A kutatók rámutatnak azokra a szegénységi kockázatokra, amelyek egyéni és közösségi erôfeszítések együttesében mérsékelhetôk. Szegénységellenes akciók, mozgalmak, egyéni, közösségi és állami segítô rendszerek küzdenek az emberi életet sokszor a kilátástalanság mélységeiben tartó élethelyzetek, az életminôség javítása érdekében. A társadalomszerkezeti okokból konzerválódó, így a mobilitási pályákat lezáró szegénység, – különösen a tartós és mélyszegénység – kegyetlenül nehéz élethelyzeteiben föl kell ismernünk a közösség mûködési rendjének hibáit, melyekben a társadalmi rossz kifejezôdik. Ez egyben fölveti a közösséget képviselô állam mellett a társadalmi élet minden szereplôjének a felelôsségét is. A párbeszéd kereteinek kialakításával, az egyéni és közösségi erôfeszítésektôl, az intézményesített és széleskörû együttmûködéstôl, a társadalom szabályrendszerének átalakításától remélhetô azon strukturális jellemzôk megváltoztatása, amely az állam hatékony szerepvállalása mellett esélyt adhat a változásra. Az egyház üdvösség felé segítô alapfeladata, az evangélium hirdetése mellett a kezdetektôl, a szegények oldalán állva teszi a dolgát a karitász, az önzetlen szeretetszolgálat területén. Intézményeket tart fenn, szolgálatokat mûködtet, mozgósít és figyelmeztet a szegénység, a strukturális rossz elleni együttes fellépés szükségességére. A szociális szeretet módszerességre és szakszerûségre intô szellemében küzd az elfogadhatatlan állapotok ellen. Szegénységfogalma azonban eltér a szociális szakmában és a tudományban megszokott 108

szóhasználattól. Nem úgynevezett „kemény adatokkal”, a szociológia fogalom-és eszközrendszerével dolgozik. Az Isten felé fordul, és tôle a teremtésben kapott méltóságra építi fel gondolkodását. Az emberi méltóság, illetve annak veszélyeztetettsége, korlátozottsága vagy a hiánya mozgósítja a keresztényeket cselekvésre. A katolikus társadalmi tanítás ebbôl következôen nem is fogalmazhat másként: szegények azok, akik el vannak zárva attól, hogy szabadságban, méltóságban és biztonságban élvezzék a föld javait.

Ezek hiánya vagy korlátozott mértéke kell, hogy beavatkozásra, cselekvésre késztessen mindenkit, aki hisz a Teremtô akaratában. A szabadság, a biztonság és különösen az ember méltóság iránti igény természetesen a nem hívôk számára is fontos igazodási pont. A keresztény fogalomhasználat azonban az Istennel közösségben élô emberre gondol, aki az ôt létesítô akaratból kiindulva tervezi fölépíteni a szeretet civilizációját91, amelynek középpontjában a teremtett lényhez méltó életet élô ember áll. Ennek érdekében kell létrehozni a szabadságot, a biztonságot és a méltóságot garantáló társadalmi jó struktúráit, megalkotni és védelmezni azt, azaz olyan társadalmi mûködési módot kialakítani, amelyben minden ember képes kibontakoztatni belsô adottságait. Ez a közjót szolgáló állam legfôbb feladata, s egyben mindenki személyes felelôssége is, különösképpen azáltal, hogy aktív és szolidáris résztvevôje a közösség életének.

91

A Katolikus Egyház társadalmi tanításának kompendiuma, 575.

109

Mindazonáltal a keresztény szegénységértelmezés folytonosan hangsúlyozza a tulajdonról és annak mértékérôl és használatáról szóló üzenetet, amely a szegények felé fordulásban és a tulajdon részleges megosztásában jelöli meg azt a szükséges és gyakorolható cselekvés útját, melyet keresztény magatartásnak nevezhetünk, s melyre ARANYSZÁJÚ SZENT JÁNOS olyan világosan rámutatott: „Amit sáfárkodásra kaptál, ne tartsd meg sajátod gyanánt! Az éhezôé az a kenyér, amit visszatartasz, és a mezítelené a ruha, amelyet szekrényedben ôrzöl. A szûkölködôé a pénz, amit elástál. Azért jogtalanságot követsz el mindenkivel szemben, akinek segíthetnél, de nem segítesz.” Tehát a szegénységfogalom alapvetôen feladatkijelölô jelleggel, a másik ember felé fordulás kötelezettségének kimondásában nyeri el értelmét. Ez a magyarázata annak, hogy az Egyház hitéleti tevékenysége elválaszthatatlan az emberi méltóság védelmétôl és a szeretetszolgálattól.

Ugyancsak erre a szubsztanciális (lényegi) bázisra épít a rendszeralkotó katolikus társadalomtudomány, (sôt maga az Egyházi Törvénykönyv92 is), amely a „szociális rend” kialakításában jelöli meg a társadalmilag igazságos és biztonságos élet kereteit. A szegényeknek, hátrányos helyzetûeknek méltányos életfeltételeket garantáló szociális rend a javakhoz és szolgáltatásokhoz való hozzáférést biztosító szociális törvénykezéssel alapozható meg. Ezáltal biztosítható az ember méltóságához kapcsolódó életesélyek egymáshoz közelítése, fenntarthatósága és stabilitása a közösségben.

92

110

Lásd: Egyházi Törvénykönyv. 747 k. 2§.

FELADATOK, KÉRDÉSEK 1. Értelmezze a keresztények közéleti felelôsségét, az igazságosság, a társadalmi részvétel, az emberi és demokratikus jogok viszonylatában! 2. Tekintse át a Szentírás üzeneteit: hogyan viszonyuljunk emberi kapcsolatainkban a munkához, a védelmet, támogatás igénylô, elesett és szegény emberekhez? 3. Hasonlítsa össze a köznapi, a szociológia, szociálpolitika által használt szegénység fogalmakat a katolikus gondolkodással, érveléssel!

111

II.

DOKUMENTUMOK

XIII. Leó pápa

RERUM NOVARUM Róma, 1891

I. BEVEZETÉS

A munkásság tarthatatlan helyzete 1. Ha egyszer már lángra kapott az újítás vágya, amely egyébként régóta zavarja az államok békéjét, úgy ez szükségképpen vonta maga után, hogy a változtatás szelleme a politikai gondolkodás területérôl a vele rokon gazdaságba is behatoljon. Ez már meg is történt, hiszen az ipar technikai színvonalának emelkedése, új termelési módszerek kialakítása, a tulajdonosok és munkások kölcsönös viszonyának megváltozása, a gazdagság felhalmozódása a kisebbség kezében és a többség elszegényedése, a munkások fokozódó öntudata egyfelôl s szorosabb szövetkezése másfelôl, végül pedig az erkölcsi hanyatlás – a harc kirobbanását eredményezte. […] Ezért, Tisztelendô Testvérek, ahogy eddig hozzátok intézett körleveleinkben a téveszmék megcáfolása céljából elmondtuk a szükségeseket az államhatalomról, az emberi szabadságról, az államok alkotmányának keresztény jellegérôl és más hasonló kérdésekrôl, éppúgy véleményünk szerint az Egyház ügyét 115

és a közjót szem elôtt tartva, hasonló okokból ugyanezt kell tennünk most is a munkások helyzetével kapcsolatban. […] 2. […] világosan látjuk, s ebben mindenki egyetért, hogy a legszegényebb sorsú embereken sürgôsen és alkalmas módon segíteni kell, mert az emberiség nagy része méltánytalanul szomorú és nyomorult viszonyok között tengôdik. […] korunk a munkásokat magára hagyta és védtelenül kiszolgáltatta a munkaadók embertelenségének és korlátlan nyereségvágyának. Növelte a gondot a telhetetlen uzsora, amelyet az Egyház ugyan sokszor elítélt, de fösvény és nyereségvágyó emberek – bár más formában – változatlanul ûznek tovább. Ehhez járult még, hogy a termelés és szinte a teljes kereskedelem egy kisebbségnek jutott a hatalmába, úgyhogy néhány dúsgazdag ember a szegények hatalmas tömegeire rakhatta a szolgaság jármát.

II. A SZOCIALISTÁK MEGOLDÁSI JAVASLATA

1. A magántulajdon megszüntetése 3. A baj orvoslására a szocialisták, a szegények irigységét a gazdagok ellen szítva, a magántulajdon eltörlését tartják szükségesnek, és az egyesek javait minden ember közös tulajdonává kívánják tenni, ennek keresztülvitelét pedig vagy a helyi hatóságok vezetésére, vagy a kormányra bízzák. Azt hiszik ugyanis, segítenek a jelenlegi bajokon, ha a magántulajdont ily módon köztulajdonná átalakítva egyenlôen osztják fel a polgárok közt a vagyont és a belôle származó elônyöket. Tervük azonban a szociális kérdés megoldására anynyira alkalmatlan, hogy maguknak a munkásoknak is kárára volna, ezen kívül pedig felettébb igazságtalan is, mivel erôszakot alkalmaz a jogos birtokosok ellen, megzavarja az államrendet, alapjaiban felforgatja a társadalmat. 116

2. A szocialista javaslat elvetése 4. Hiszen – s ezt könnyû belátni – a munkának, […] magától értetôdô célja és értelme, ami a munkásnak legközvetlenebbül szeme elôtt lebeg, az, hogy magának anyagi javakat szerezzen, és ezeket magánjogon, saját tulajdonaként birtokolja. Amikor ugyanis erejét és szorgalmát másvalakinek a rendelkezésére bocsátja, ezt azzal a céllal teszi, hogy a létfenntartásához szükséges eszközöket megszerezze, s a végzett munkáért teljes jogot nyer nemcsak arra, hogy bérét követelje, hanem arra is, hogy azt tetszése szerint befektesse. Ha tehát kiadásainak megszorításával valamit megtakarít s takarékosságának gyümölcsét ingatlanba fekteti, hogy annak értéket biztosítsa és megôrizze, úgy az ilyen birtok nem egyéb, mint a munkabér más formában, és éppen ezért az így szerzett vagyonnal éppen úgy ô rendelkezik, mint a munkájával megkeresett bérrel. Mármost könnyen belátható, hogy az ingó és ingatlan javak birtoklásának joga teljes egészében ezen az elven alapul. A szocialisták tehát, amikor az egyének javait köztulajdonná akarják tenni, valójában valamennyi bérmunkás helyzetét is rosszabbra fordítják, mert megszüntetik a munkabér befektetésének szabadságát, s ezáltal megfosztják a munkásokat családi vagyonuk növelésének, és a haszonszerzésnek a reményétôl és lehetôségétôl. Ellenkezik a magántulajdon természet adta jogával 5. Sôt mi több, olyan orvoslást ajánlanak, ami nyilvánvalóan ellentmond a jogszerûségnek, minthogy az embernek természet adta joga, hogy magántulajdonban, sajátjaként birtokoljon dolgokat. Igen nagy a különbség ezen a téren is az ember és a többi lelkes lény között. Az állatok ugyanis még önmaguknak sem urai, […] Egészen más az ember természete. […] Ami az emberben messze kiemelkedik, ami az embert emberré teszi és az állatoktól lényege szerint megkülönbözteti, az ész, vagyis az értelem. S mivel kizárólag az ember ésszel bíró lelkes lény, ezért szükségszerû, hogy neki a javak nem csak használatára vannak rendelve, mint az ösz117

szes többi lelkes lénynek, hanem tartós és örökös jogú birtokul, és nem csupán olyan javak, amelyek használat közben felemésztôdnek, hanem olyanok is, amelyek használat mellett is megmaradnak. 6. Még világosabban kiderül mindez, ha az emberi természetet magasabb szempontból vizsgáljuk. […] az emberben meg kell legyen a képesség nem csupán a föld gyümölcseinek, hanem magának a földnek a birtoklására is, hiszen látnivaló, hogy éppen a földbôl származik mindaz, ami jövôbeli szükségleteit fedezi. Az ember szükségletei állandóan újratermelôdnek, s ma kielégíttetve, holnap új igényekkel lépnek fel. Ezért volt szükségszerû, hogy a természet az embernek valami tartós és mindenkor megmaradó dolgot adjon, amitôl e folytonos szükségletek kielégítése várható, ezt a folytonosságot pedig semmi más nem biztosíthatja, mint éppen a föld a maga bôségével. Arra sincs ok, hogy ezt a gondoskodást az államra hárítsuk át. Az ember ugyanis régebbi, mint az állam, ezért természeténél fogva elôbb kellett legyen joga életének fenntartására, mint hogy bármely államalakulat létrejött volna. 7. A magántulajdon létjogosultságának az sem mond ellent, hogy Isten a földet az egész emberi nemnek adta, hogy használja és gyümölcseit élvezze. Azt mondjuk ugyanis, hogy Isten az egész emberi nemnek közösen adta a földet, nem mintha azt akarta volna, hogy annak birtoka egyformán mindenkié legyén, hanem mert ô maga közvetlenül senkinek sem jelölte ki a részét, hanem az emberek szorgalmára és a népek intézményeire bízta a birtok felosztását. Egyébként pedig a föld, még ha magánemberek között osztják is fel, ezáltal nem szûnik meg a köz javát szolgálni, mert nincs ember, aki ne a föld termékeibôl élne. Akiknek nincs birtokuk, azoknak ezt munkaerejük helyettesíti, s így méltán mondhatjuk, hogy az élet fenntartásának alapja kizárólag az a munka, amellyel vala118

ki a földjét mûveli, vagy mesterségét ûzi, és ennek bére végeredményben nem máshonnan, mint épp a föld sokféle termékébôl származik, majd azokra cserélôdik be. Ebbôl ismét az következik, hogy a magántulajdon teljes összhangban van a természet rendjével. […] Mivel pedig az ember a természet javainak megszerzésekor szellemi képességet és testi erejét fekteti az anyagba, és ilyen módon ezt az általa megmunkált anyagi természetû darabot önmagához hasonlítja, és a munkában mintegy tulajdon személyiségének bélyegét nyomja rá, teljes mértékben helyes és szükségszerû, hogy ezt a darabot most már sajátjaként bírhassa, és ezt a jogát senki meg ne sérthesse. 8. […] Márpedig hogyan tûrné a jogszerûség, hogy valaki birtokba vegye és élvezze azt, amiért más fáradozott? Ahogyan az okozat követi a létrehozó okot, úgy a munka hozama is éppen azt kell megillesse, aki a munkát végezte. Ezért az egész emberiség – egy törpe kisebbség ellenkezô véleményével mit sem törôdve s a természetet nyitott szemmel szemlélve – magában a természetjogban találja meg a földi javak elosztásának alapját, így a magántulajdont, mint az ember természetének és a békés, nyugodt együttélésnek leginkább megfelelô jogot minden idôben szentesítette a gyakorlat. Ezt a jogot megerôsítik és akár erôszak alkalmazásával is megvédik a polgári törvények, amelyek, ha igazságosak, a természetjogból merítik erejüket, sôt szentesíti ezt az isteni törvényhozó, aki a más tulajdonának még a megkívánását is tiltja: „Ne kívánd embertársad feleségét, házát, földjét, szolgálóját, ökrét, szamarát, egyáltalán …semmit sem, ami embertársadé!” (MTörv 5,21). 11. Azt akarni tehát, hogy az államhatalom a család bensô viszonyaiba is behatoljon, súlyos és ártalmas tévedés. Igaz ugyan, hogy rendjén való, ha a végsô nyomorban, amikor a család igen nehéz helyzetben van, abból kiutat nem talál, és helyzetet semmilyen módon nem képes maga megoldani, az állami segítség lép közbe, 119

hiszen minden egyes család része az államnak. Éppen így, ha valahol a ház falai között a jogok kölcsönös érvényesítésében súlyos zavar támad, ott az állam igenis védje meg kinek-kinek a jogát, mert ez nem a polgárok jogainak csorbítása, hanem inkább azok jogszerû és köteles gondoskodással történô védelme és megerôsítése. Itt azonban szükségképp meg kell állnia a közhatalomnak, e határok áthágását a természet tiltja. […] Amikor tehát a szocialisták a szülôk gondviselését mellôzve az állam gondviselését sürgetik, a természetjog ellen vétenek azzal, hogy megbontják a családi szervezetet. Szétzilálja a társadalmat 12. Ez azonban nem csak jogszerûtlenség volna, hanem ezenfelül nyilvánvalóan megzavarná és fölforgatna minden rendet, s nehéz és gyûlöletes szolgaságot hozna a polgárokra. Tág út nyílnék a kölcsönös irigységre, rágalmazásra és meghasonlásra, megszûnnék az egyesek tehetségét és szorgalmát sarkalló ösztönzés, és ezzel együtt a gazdagság forrásai is szükségképp kiapadnának, tehát az így elképzelt egyenlôség a valóságban nem lenne egyéb, mint az emberek egyenlô nyomora és különbség nélkül való szánalmas helyzete. A mondottakból kitûnik, hogy a szocializmusnak a magánvagyonok köztulajdonba vételérôl szóló alaptétele teljes egészében elvetendô, mivel azoknak is árt, akiken segíteni kellene, mivel az egyének természetes jogaival ellenkezik, és mivel az állam rendjét össze, a köznyugalmat pedig megzavarja. Jegyezzük meg tehát, hogy amikor a nép helyzetének javításáról van szó, a magántulajdon sértetlen fönnmaradását kell alapul vennünk. […]

120

III. A KERESZTÉNY MEGOLDÁS

1. Az Egyház tanító és cselekvô részvétele 13. Bízvást és teljes joggal bocsátkozunk éppen Mi e kérdés tárgyalásába, mivel olyan problémáról van szó, melybôl a vallás és az Egyház segítsége nélkül nincs alkalmas kiút. […] kimondjuk, hogy minden emberi kísérlet hiábavaló lesz, ha az Egyházat mellôzik. Az Egyház ugyanis az, amely az evangéliumból merített tanításának jóvoltából a harcot megszüntetheti, vagy legalább élességét tompíthatja; az Egyház az, amely nem csak az egyes emberek elméjét törekszik kimûvelni, hanem törvényei által igyekszik szabályozni életüket és értékrendjüket is; az Egyház az, amely sok hasznos intézménnyel javítja a szegények helyzetét; az Egyház az, amely minden osztály gondolkodását és erejét arra óhajtja és kívánja irányítani, hogy a munkások helyzete a lehetô legalkalmasabb módon javuljon, s ennek elérésére az állami törvények és tekintély igénybevételét is – a maga rendje és módja szerint – szükségesnek tartja. Az ember álljon a középpontban 14. Elsôsorban szögezzük le, hogy el kell fogadnunk azt az emberi adottságot, amely szerint az utolsók az elsôkkel nem válhatnak egyformákká. Bár a szocialisták emellett kardoskodnak, hiábavaló minden tusakodás a természet ellen. Az emberek ugyanis természettôl fogva sokban és jelentôsen különböznek egymástól; nem egyenlôk intellektuális képességeik, szorgalmuk, egészségük, erôik, és e tényezôk szükségszerû különbségeibôl spontán módon adódik az élethelyzetek különfélesége is. Ez mind az egyéneknek, mind pedig a társadalomnak elônyére válik; a közösségi életben ugyanis a különféle funkciók ellátásához különféle tehetségekre és foglalkozásokra van szükség, amikre az embereket többnyire családi viszonyaik különfélesége vezérli. 121

Ami a testi munkát illeti, attól az ember még a paradicsomi állapotban sem mentesült volna, […] Akik […] a nyomorgó népnek minden szenvedés és baj nélkül való, szakadatlan örömmel és boldogsággal teljes életet ígérnek, bûnös játékot ûznek a néppel és becsapják, ami egyszer az eddigieknél is nagyobb zavarokban fog kirobbanni. A leghelyesebb az emberi dolgokat úgy tekinteni, ahogy ténylegesen vannak, s a problémákra a megfelelô orvoslást másutt, ebbôl kiindulva keresni. Az osztályharc nem szükségszerû 15. Alapvetô hibát követnek el a társadalmi kérdés tárgyalásában azok is, akik a két társadalmi osztályt eleve egymás ellenségének tartják, mintha a természet a gazdagokat és a szegényeket arra teremtette volna, hogy állandó harcban egymást irtsák. Ez annyira ellenkezik a józan ésszel és az igazsággal, hogy pontosan az ellenkezôje igaz. Ahogy ugyanis a testben a különféle tagok úgy illeszkednek egymáshoz, hogy ebbôl az egésznek az az összhangja keletkezik, amit joggal mondunk harmóniának, éppen úgy intézkedett a természet a társadalomról is, hogy a két osztály egyetértô kölcsönviszonyban álljon egymással, s megfelelô egyensúlyt tartva egészítse ki egymást. Hiszen teljes mértékben egymásra vannak utalva: sem a tôke munka nélkül, sem a munka tôke nélkül nem lehet meg. Az egyetértés a dolgokban szépséget, azaz rendet hoz létre, míg ezzel szemben az örökös harcból szükségszerûen kezelhetetlen zûrzavar keletkezik. Mármost a keresztény intézmények e küzdelem megszüntetésére, sôt radikális megelôzésére csodálatos és sokféle erôvel rendelkeznek. Az osztályharc megszüntetésének módja 16. Elôször is a vallás parancsai, amelyeknek magyarázója és ôre az Egyház, felettébb alkalmasak a szegények és a gazdagok megbékítésére és viszonyuk szabályozására, mivel mindkét osztályt figyelmeztetik kölcsönös kötelességeikre, különösen azokra, amelyek az igazságosság követelményei. 122

A munkásokra, a szegényekre az alábbi kötelességek vonatkoznak: a munkát, amelyet szabadon és méltányos szerzôdéssel vállaltak, végezzék tökéletesen és hûen; semmiféle kárt ne okozzanak a tulajdonos vagyonában, és személyét ne sértsék; saját érdekük védelmezése esetén tartózkodjanak az erôszaktól s ne vetemedjenek soha lázadásra, ne szövetkezzenek rosszindulatú emberekkel, akik irreális reményeket fölkeltve és beválthatatlan ígéreteket téve szedik rá ôket, aminek az eredménye általában értelmetlen bûnhôdés, azaz a jólét összeomlása. 17. A munkaadók legfôbb kötelességei közé tartozik, hogy munkásaikat ne tekintsék rabszolgának; tisztelni tartoznak személyiségük méltóságát, hisz még inkább megnemesíti ezt az, amit „keresztény jellegnek” nevezünk. Értsék meg, hogy a kenyérkeresô munka a keresztény bölcselet fényében nem lealázó, hanem felemelô, mert az emberi élet fenntartásának tisztességes eszköze; ellenben rút és embertelen dolog az embereket a haszonszerzés puszta eszközeiként használni fel s ôket többre nem becsülni, mint amennyit nyers munkaerejük ér. Ugyancsak kötelességük, hogy figyelembe vegyék a munkások vallási igényeit és lelkük javat. Elegendô idôt kell tehát biztosítani számukra, hogy vallásukat gyakorolják. Nem szabad ôket a romlás és a bûnözés veszélyének és csábításának kitenni, családjuk gondozásáról és a takarékosságról leszoktatni, több terhet rajuk rakni, mint amennyit elbírnak, vagy olyasmit követelni tôlük, ami koruknak és nemüknek nem felel meg. De mindenek felett az a kötelességük, hogy mindenkinek megadják a járandóságát. A munkabér összegének méltányos meghatározásánál több tényezôt kell számításba venni. A tehetôsek és a munkaadók azonban soha ne feledjék azt az általános igazságot, hogy sem isteni, sem emberi törvény nem engedi meg, hogy a szegényeket haszonlesésbôl elnyomják, s más ember kiszolgáltatottságából húzzanak hasznot. A munkások jogos bérének elvonása olyan nagy bûn, mely az ég bosszuló haragját idézi magára: „A bér, amelyet a munkásoktól elvontatok, felkiált, és az aratók 123

szava felhatolt a Seregek Urának fülébe” (Jak 5,4). Végül pedig kínosan ügyeljenek a gazdagok, hogy a szegények csekély vagyonában erôszakkal, ravaszsággal vagy kamatcsalással kárt ne tegyenek, már csak azért sem, mert a szegények nem elég erôsek a védekezésre a jogsértések és a visszaélések ellen, és így az ô vagyonuk minél kisebb, annál szentebb. […] 18. De az Egyház az Úr Jézus tanítása és útmutatása nyomán még tovább megy, és még tökéletesebb parancsokkal törekszik arra, hogy a két osztályt kölcsönös barátságban és szeretetben egyesítse. A földi dolgok valóságos értékét nem érthetjük meg és nem mérhetjük fel, ha lelkünk nem tekint a másik, az örökkévaló életre. […] Az örök boldogság szempontjából egyáltalán nem fontos, hogy bôvelkedsz-e az úgynevezett földi javakban, avagy szûkölködsz, hanem csakis az, hogy e javakkal miképpen élsz. […] 19. […] Magántulajdon birtoklása – mint föntebb láttuk – az ember természetes joga, s ezt a jogát különösen a társadalmi életben nem csak szabad gyakorolnia, hanem ennek gyakorlása elháríthatatlan szükségszerûség is. „Magántulajdont birtokolni szabad, sôt az emberi élethez szükségszerû is” (STh II–II, 66, 2). Ha azonban azt kérdezzük, hogy a javak felhasználása milyen legyen, az Egyház habozás nélkül így felel: „az embernek nem szabad rajta kívül álló dolgokat sajátjának tekintenie, hanem közösnek, azaz szükség esetén könnyen ossza meg másokkal. Ezért mondja az apostol: az evilági gazdagoknak parancsold meg…, hogy legyenek szívesen adakozók, osszák meg javaikat.” (STh II–II, 66, 2.) Természetesen senki sem tartozik másnak abból adni, ami saját vagy övéi szükségleteit elégíti ki, sôt még abból sem, amire tisztességes és társadalmi állásához illô megélhetéséhez formál igényt, „mert senki sem köteles nem megfelelô módon élni” (STh II–II, 32, 6). Ha azonban szükségleteinkrôl, illetve a társadalmi helyzetünknek megfelelô életszínvonalról már gondoskodtunk, kötelességünk, 124

hogy a feleslegbôl a szûkölködôknek adjunk: „Amiben bôvelkedtek, abból adjatok alamizsnát” (Lk 11,41). Nem formális jogi kötelesség ez – kivéve a végsô szükség esetét –, hanem a keresztény szereteté, amely persze törvényes követelésre jogot nem ad. De az emberi törvényeken és bíróságokon felül áll az Úr Krisztus törvénye és bírói hatalma, aki az alamizsnálkodást sokszor és sokféleképpen ajánlja: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni” (ApCsel 20,35). A szegényeknek adott vagy tôlük megtagadott jótéteményt úgy veszi, mintha neki adták vagy tôle tagadták volna meg: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40). Mindennek rövid foglalata az, hogy aki Istentôl adományul akár külsô, anyagi, akár belsô, lelki javak nagyobb bôségét kapta, azért kapta, hogy azokat a maga tökéletesítésére, és egyúttal mint az isteni gondviselés szolgálója, mások hasznára fordítsa. […] 20. Azokat pedig, akik földi javakban szûkölködnek, az Egyház arra tanítja, hogy Isten szemében a szegénység nem gyalázat, s nincs mit szégyenkezni azon, ha munkával kell keresniük kenyerüket. Földi életmódjával maga az Úr Jézus Krisztus erôsítette meg ezt, aki az emberek üdvéért, „noha gazdag volt, … szegénnyé lett” (2Kor 8,9), s noha Isten Fia és maga Isten volt, mégis az ács fiának akart látszani, nem vonakodott életének legnagyobb részét ácsmesterségben tölteni: „Nem az ács ez, Mária fia?” (Mk 6,3). Aki e példa isteni voltát átlátja, könnyen belátja, hogy a valódi emberi méltóságot és elôkelôséget az erkölcs, azaz az erényesség adja meg; […] Sôt a szûkölködôk iránt nagyobb hajlandóságot mutat az isteni jóakarat. Krisztus ugyanis boldogoknak mondja a szegényeket (vö. Mt 5,3), s szüntelen szeretettel hívja magához vigasztalásra a fáradozókat és szomorkodókat (vö. Mt 11,28), a betegeket és igazságtalanul üldözötteket különleges szeretettel öleli magához. Mindezek ismeretében könnyen alábbhagy a gazdagok kevélysége, a szegények megtiport öntudata pedig megerôsödik, s egyik bôkezûségre, másik mérsékletre hajlik. […] 125

[…] Íme a kötelességek és jogok rendszere, ahogy a keresztény bölcselet vallja. Hát nem világos, hogy rövid úton megszûnne minden viszálykodás, mihelyt ez érvényesülne az emberi társadalomban? Az Egyház tevékeny közremûködése 22. Az Egyház azonban nem tartja elégségesnek, hogy rámutat a gyógyulás útjára, hanem saját kezûleg nyújtja az orvosságot. […] Éppen ebben a tekintetben, ami az elsô és legfontosabb, mivel az egész probléma ezen alapul, az Egyház teheti a lehetô legtöbbet. Azokat az eszközöket ugyanis, amelyeket használ, hogy a lélekre és a gondolkodásra hasson, pontosan erre a célra kapta Jézus Krisztustól, s így ezek olyan erôvel bírnak, amelyet Isten rejtett beléjük. […][…] Ezért, ha az emberi társadalmat meg kell gyógyítani, úgy egyedül a keresztény élet és intézmények felújítása fogja meggyógyítani. […] 23. Ne higgyük, hogy az Egyházat annyira lefoglalja a lelki élet ápolásának gondja, hogy emiatt elhanyagolná azt, ami a földi élethez tartozik […][…] A keresztény erkölcs ugyanis, ha hiánytalanul érvényesülne, spontán módon megteremtené, legalább részlegesen, a jólétet külsô dolgokban is, mivel az megnyeri minden javak kútfejének, Istennek tetszését, korlátok közé szorítja az élet kettôs veszedelmét, a telhetetlen birtoklási vágyat és az élvezetek hajszolását, amik az embert igen gyakran még nagy bôségben is boldogtalanná teszik. „Minden baj gyökere ugyanis a pénz utáni sóvárgás” (1Tim 6,10). […] Az Egyház ezenkívül a szegények jólétérôl olyan intézmények felállítása és támogatása révén is gondoskodik, amelyeket alkalmasnak ítél sorsuk enyhítésére, […] Az Egyház, mint a gazdagok és szegények közös anyja, mindenütt igen nagyra növelte a segítôkészséget, s különféle vallási közösségeket alapított és sok más hasznos intézményt létesített, úgy hogy szinte nem volt olyan nyo126

morúság, amelyet ezek segítségével ne enyhített volna. Manapság ugyan, sokan, mint régente a pogányok, bírálják az Egyházat e kiemelkedô karitatív tevékenysége miatt is, és állami törvények által szervezett jótékonyságot akarnak helyébe állítani. Nincs és soha nem is lesz azonban emberi erô, mely pótolhatná az önfeláldozó keresztény felebaráti szeretet. Egyedül az Egyházban van meg ez az erô […].

2. Az államra háruló feladatok A közjó szolgálata 26. […] Az állam irányítóinak mindenekelôtt általában és egységesen a törvények és intézmények olyan teljes rendszerén kell munkálkodniuk, amelynek eredményeképpen már magából az állam rendszerébôl és irányításából mintegy automatikusan adódik a közösség és az egyének jóléte. A kormányzati bölcsességnek ugyanis ez a feladata, az államvezetôknek ez a sajátlagos kötelessége. A társadalom jólétét pedig elsôsorban a következôk teremtik meg: a helyes erkölcsi értékrend, a családi élet megfelelô rendezettsége, a vallás és a jogrend védelme, a közterhek mérsékelt kirovása és igazságos elosztása, az ipar és a kereskedelem felvirágoztatása, a földmûvelés fejlesztése, s általában mindazok az intézmények, amelyek mûködésének javulásával az állampolgárok jólétének és boldogságának emelkedése párhuzamosan jár együtt. Az államvezetés tehát mindezen tényezôk következtében lesz képes az összes társadalmi osztály és csoport érdekében mûködni, következésképpen a munkások helyzetét is maximális mértékben javítani, – mégpedig teljesen jogszerûen és az illetéktelen beavatkozás minden gyanúja nélkül teheti ezt, hiszen az államnak törvényes kötelessége a közjó elômozdítása[…] 127

A munkáskérdés kiemelt kezelése 27. Nem szabad szem elôl téveszteni azt az alapvetô igazságot, hogy az államnak egyetlen értelme van, mely egyféleképpen igaz a gazdagokra és a szegényekre. A szegények ugyanis természettôl fogva ugyanazon a jogalapon polgárai az államnak, mint a gazdagok, azaz valóságos és eleven részei annak, amibôl az államtest a családok közvetítésével összeáll, azt nem is említve, hogy minden közösségben ôk alkotják a nagy többséget. Mivel pedig teljes képtelenség a polgárok egy részérôl gondoskodni, más részét pedig elhanyagolni, világosan következik, hogy az államnak kötelessége megfelelôképpen és intézményesen gondoskodni a munkásosztály jólétérôl és érdekeinek megfelelô védelmérôl; […] Tehát a nép érdekében helyesen munkálkodó vezetôk sok és súlyos feladatai között elsôrendûen kiemelkedik az a kötelesség, hogy a polgárok minden egyes osztályát az úgynevezett osztó igazságosság sérelme nélkül, egyenlôképpen védelmezzék. Noha valamennyi polgár kivétel nélkül szükségképpen hozzátesz valamit a közjó egészéhez, és ebben minden egyénre spontán módon jut valamekkora rész, nem képes mindenki ugyanazt és egyenlô mértékben nyújtani. A legkülönbözôbb államformákban is mindig meglesznek a polgárok között azok a különbségek, amelyek nélkül emberi társadalom nem létezik és el sem gondolható. Szükség van olyanokra, akik a közügyeket intézik, törvényt hoznak, igazságot szolgáltatnak, a közigazgatást, a hadügyet szervezik. Teljesen világos, hogy ezeknek fontosabb a szerepük, és a nép között bizonyos elsôség illeti meg ôket, mert a szó szoros értelmében és kiemelt módon szolgálják a közjót. […] Igaz, a szociális jólétnek olyannak kell lennie, hogy a benne részesülôk jobbakká váljanak, és ezért azt elsôsorban erkölcsi mércével kell mérnünk. Csakhogy a jól szervezett államoknak semmivel sem kevésbé kötelességük anyagi, külsô javakat is biztosítani, „amelyek használata az erkölcsi értékrend megvalósításához szükséges” (Szt. Tamás: De reg. princ. I,15). […] a munkásoknak olyan nagy a 128

szerepük és jelentôségük, hogy valójában kizárólag az ô munkájukból származik az állam gazdagsága. A méltányosság tehát a munkások állami védelmét sürgeti, azt, hogy a munka közösségre háramló hasznából úgy részesüljenek, hogy szükségleteiket lakás, ruházat, táplálkozás és egészségügyi ellátás tekintetében fedezni tudják, s helyzetük ne legyen annyira nyomasztó. Ebbôl az következik, hogy az államnak támogatnia kell mindazt, ami a munkások helyzetén bármiképpen is lendít[…] Az állam kiegyenlítô szerepe 28. Jóllehet, mint említettük, az állam nem nyelheti el a polgárt, sem a családot; mindkettôt méltányos cselekvési szabadság illeti meg addig a határig, amíg a közérdek vagy az egyének joga sérelmet nem szenved; az államnak mindazonáltal nem kevésbé kell védelmeznie a közösséget és annak tagjait. A közösséget, mert annak védelme a legfelsô hatalomnak természetszerû feladata olyannyira, hogy a közjó védelme nem csupán a vezetés legfôbb törvénye, hanem a vezetôi szerep egyetlen létesítô oka és elvi alapja is. […] 29. Márpedig a közösség és az egyének jóléte megköveteli, hogy béke és rend legyen, az emberek közösségi élete Isten parancsaihoz és törvényeihez igazodjék, hogy a vallást megtartsák és gyakorolják, hogy az egyéni és közösségi erkölcs sértetlen maradjon s virágozzék, az igazságosság érvényesüljön, senki mást büntetlenül ne bánthasson, hogy életerôs polgárok nevelôdjenek, olyanok, akik alkalmasak az állam fenntartására és szükség esetén megvédésére. Ha tehát fennáll a veszély, hogy a munkások lázadoznak és közös megegyezéssel felfüggesztik a munkát, ha körükben a természetes családi kapcsolatok meglazulnak, ha vallásosságuk a vallásgyakorlatra szükséges idô és alkalom híján kárt szenved, ha a jó erkölcsöket a mûhelyekben a különnemûek együttes foglalkoztatása vagy más bûnre csábító körülmények veszélyeztetik, ha a munkaadók a munkásokat mértéktelenül nagy terhekkel és olyan kikötésekkel 129

sanyargatják, melyek az emberi személyiség méltóságával ellenkeznek, ha egészségüket az erôltetett, nemüknek és koruknak nem megfelelô munka veszélyezteti: mindezekben az esetekben – bizonyos határokon belül – igenis latba kell vetni a törvény erejét és tekintélyét. […] Noha az államnak minden ember jogát, legyen az bárki, szentül meg kell védenie, és a jogsértések elhárításával, sôt esetleges megtorlásával arról is gondoskodnia kell, hogy mindenki megtartsa a magáét, az egyének jogainak védelmében mégis elsôsorban az alsóbb osztályokra és a szegénysorsúakra kell tekintettel lennie. A gazdagok amúgy is körül vannak véve saját védôbástyáikkal, s így kevésbé szorulnak rá az állami védelemre, míg a szegények tömegei, akik semmilyen saját eszközzel nem rendelkeznek érdekeik megvédésére, kizárólag az államra támaszkodhatnak. Ezért az állam a nincstelenek tömegéhez tartozó bérmunkásokat különleges védelemmel és gondoskodással köteles körülvenni. A társadalom alapértékeinek védelme 30. Részletesen szemügyre kell azonban vennünk itt néhány nagyfontosságú kérdést. Kiindulópontunk az, hogy a magántulajdont az államnak a törvények hatékony védelmével kell biztosítania. […] 31. A túlságosan hosszú vagy fárasztó munka és a csekélynek tartott munkabér nem ritkán okot szolgáltat a munkásoknak, hogy a munkát közmegegyezéssel beszüntessék és saját elhatározásukból felfüggesszék. Ezt a gyakori és súlyos problémát intézményesen kell orvosolni, mivel a munkabeszüntetésnek ez a módja nem csak a munkaadókat és a munkásokat károsítja meg, hanem a kereskedelemnek és a közjó egészének is árt, és minthogy rendszerint erôszakos cselekményekkel és zavargásokkal jár együtt, gyakran a közbiztonságot és a nyugalmat is veszélyezteti. Hatékonyabb és egészségesebb dolog az ilyen jellegû bajokat törvényes intézkedés130

sel megelôzni, vagyis a konfliktus kirobbanását megakadályozni, azoknak az okoknak idejekorán történô megszüntetésével, amelyekrôl látható, hogy viszálykodásra fognak vezetni a tulajdonosok és a munkások között. […] 33. A testi, anyagi javak védelmét illetôen az állam elsô feladata, hogy a szegény munkásokat kimentse azoknak a telhetetlen embereknek a zsarnokságából, akik haszonéhségükben az embert élettelen tárgyként kezelik és mértéket nem ismerve kizsákmányolják. Sem az igazságosság, sem az emberiesség nem engedi meg olyan mértékû munka megkövetelését, amely a lelket és a gondolkodást eltompítja, a testet megnyomorítja. […] A napi munkánál tehát gondoskodni kell arról, hogy ez ne terjedjen ki több órára, mint amennyit az erôk elviselnek. Hogy mennyi pihenôidôt kell közbeiktatni, azt a munkák természetének különbségei, a helyi és idôviszonyok, a munkások egészségi állapota alapján kell megítélni. […] …azt az erôkifejtést, amit meglett, egészséges férfi képes nyújtani, nôtôl vagy gyermektôl nem szabad követelni. Sôt, éppen a gyermekeknél nagyon kell vigyázni, hogy addig ne állítsák ôket munkába, amíg testük, szellemi és lelki képességeik eléggé ki nem fejlôdtek. […] Általánosságban pedig meg kell állapítani, hogy a munkásoknak annyi szabadidôt kell biztosítani, amennyi a munkában elhasznált erô visszanyeréséhez szükséges, […] Ezt a kikötést tehát minden munkaszerzôdésbe, amelyet a munkaadók és a munkások egymással kötnek, bele kell venni, vagy hallgatólagosan bele kell érteni. […] […] A társadalmi fejlôdés ugyanis két osztályra osztotta a polgárokat, s e két osztályt óriási távolság választja el egymástól. Egyik oldalon a hatalmasok és nagyon gazdagok csoportja, amely az ipar és a kereskedelem egészét egyedül tartja kezében, a termelôeszközöket saját hasznára és céljaira fordítja, az állam vezetésében pedig 131

jelentôs hatalmat képvisel. A másik oldalon a gyengék védtelen tömegei, elkeseredett lélekkel, zendülésre mindig készen. Ha most már a népben remény támad arra, hogy szorgalmával ô is szerezhet magántulajdont e földön, akkor a két osztály lassan közeledni fog egymáshoz, és megszûnik a kiáltó különbség a gazdagság és a nyomorúság között. Másik következmény a föld terméshozamának növekedése. […] Ebbôl származik azután a harmadik nagy elôny. Ahol az ember született, világra jött, ahhoz a földhöz ragaszkodik, és hazáját idegen országért soha nem cserélné el, ha a haza legalább a megélhetéséhez szükséges feltételeket biztosítani tudná. Ezt a három elônyt persze csak úgy lehet elérni, ha a magántulajdont embertelen közadókkal és közterhekkel tönkre nem teszik. A magántulajdon jogát nem emberi törvény, hanem a természet adja, s azt mint ilyent az államhatalom el nem törölheti, hanem csak alkalmazását szabályozhatja és összhangba hozhatja a közjó követelményeivel. Az állam tehát jogszerûtlenül és embertelenül járna el, ha közadók címén a magánjavakból a méltányosnál többet vonna el.

3. A Munkaadók és munkavállalók feladatai 36. Végül maguk a munkaadók és a munkások is sokat tehetnek ebben az ügyben olyan intézmények felállítása révén, amelyek egyrészt megfelelô módon támogatják a rászorulókat, s másrészt közelebb hozzák egymáshoz a két osztályt. Ide kell számítani a kölcsönös segélyezésre alakult egyesületeket és egyéb csoportosulásokat, amelyek magánkezdeményezésre alakultak a munkásnak, özvegyen maradt házastársának és árván maradt gyermekeinek segélyezésére, tehát véletlen szerencsétlenség, betegség vagy halál esetére, és végül a fiúk és leányok, ifjak és idôsek védelmére alapított intézményeket. Elsô helyen állanak azonban ezek között a munkások szövetkezései […] 132

Korunk igényesebb lett, a szokások megváltoztak, a mindennapi életszükségletek megnövekedtek: ma tehát a munkások szervezeteit a modern kor igényeihez kell alakítani. Dicséretes dolog, hogy mindenfelé alakulnak ilyen szövetkezések, részint tisztán a munkások körébôl, részint, különbözô osztályok tagjaiból, és kívánatos lenne, hogy számuk és befolyásuk növekedjék. Bár már többször szólottunk róluk, most mégis újra kifejtjük idôszerûségüket, a társulás természetjogi alapját, valamint azt, hogy milyen szervezeti rendben és milyen feladatkörrel volna helyes mûködniük. A szervezôdés természetjogi gyökerei 37. Saját erôi elégtelenségének megtapasztalása arra inti és ösztönzi az embert, hogy mások segítô erejével társuljon. A Szentírásban olvassuk: „Jobban járnak, akik ketten vannak, mint a magányos, mert fáradozásuk meghozza jutalmát. Ha elestek, az egyik a másikat fölsegítheti. De jaj a magányosnak: ha elesik, nincs senki, aki fölsegítené.” ( Préd 4,9–10). És: „Erôs vár a testvér, aki segít testvérén” (Péld 18,19). Ez a természetes hajlandóság vezeti az embert egyrészt az államalkotásra, másrészt arra, hogy polgártársaival másfajta társulásokat alakítson, melyek kisebbek és nem teljes körûek ugyan, mégis éppen úgy társulások. Az utóbbiak és a nagy társulás, az állam között igen sok különbség van közvetlen létesítô okaik eltérô volta miatt. Az állami társulás célja úgy van kitûzve, hogy mindenkire kiterjed, mert ez a cél a közjó, amelyben minden egyes polgárnak joga van arányosan részesedni. Ezért nevezik az államot köztársaságnak, hiszen benne „az emberek egy közös társulás létrehozásával kerülnek kölcsönös kapcsolatba egymással” (Szt. Tamás: Contra impugnantes Dei cultum et religionem, c. 2.). Viszont az államon belül keletkezô társaságok magán-társaságok, és az is a nevük, mert közvetlen céljuk az egyén java, és ez a cél csak a társult egyénekre terjed ki. „Magántársaság az, ami valamely magánügylet lebonyolítására létesül, ahogy például ketten vagy hárman társulnak, hogy közösen kereskedjenek” (Uo.). 133

38. Noha a magántársulások az államon belül élnek, annak mintegy részei valamennyien, az államnak még sincsen természetébôl adódó egyetemleges joga arra, hogy társulások létét megakadályozza. A természetjog ugyanis megengedi az embernek magántársulások létesítését, az állam pedig a természetjog védelmére, és nem megsemmisítésére létesült: az állam, ha megtiltja, hogy polgárai egyesületeket alakítsanak, tulajdon létével teljesen ellentétes módon jár el, mert az állam is és a magántársaságok is ugyanabból a jogelvbôl jönnek létre, abból tudniillik, hogy az emberek természettôl fogva társas lények. […] Nagy óvatosságra van azonban szükség, hogy az állam a polgárok jogait ne sértse, s a közérdek védelme ürügyén ne kövessen el a józan ésszel elfogadhatatlan dolgot. Mert a törvényeknek csak addig tartozunk engedelmeskedni, ameddig a józan ésszel, azaz Isten örök törvényével összeegyeztethetôk. „Az emberi törvényben annyira van meg a törvény ésszerûsége, amennyire az ésszerûség helyes szabályait követi, és ennyiben nyilvánvaló róla, hogy az örök törvénybôl ered. Viszont amennyiben eltér az ésszerûségtôl, nem megfelelô törvénynek mondjuk, és így nincs meg benne a törvény ésszerûsége, hanem inkább valamiféle erôszak ésszerûsége van benne” (STh I–II, 93, 3.). Vallásos egyesületek, keresztény munkásszervezetek 39. Gondolunk itt azokra a társulásokra, testületekre és vallási közösségekre, amelyeket a hivatalos Egyház vagy a keresztények kegyes buzgalma alapított, mégpedig a történelem jelenkorig menô tanúsága szerint az emberiség igen nagy javára. Ezek a társulások pusztán a józan megítélés szerint nyilvánvalóan tisztességes céllal és a természetjog alapján létesültek. Vallási jellegüket tekintve pedig kizárólag az Egyháznak tartoznak engedelmeskedni. Az állam vezetése tehát jogszerûen nem igényelhet rájuk befolyást, s nem ragadhatja magához irányításukat, inkább az a kötelessége, hogy eze134

ket tiszteletben tartsa, védelmezze és szükség esetén a jogsértésektôl megóvja. […] 40. Manapság igen sok a különféle egyesület, különösen a munkás szakszervezet; sokkal több, mint régebben volt. […] …a keresztény munkásoknak két lehetôség között kell választaniuk: vagy belépnek olyan társulásokba, amelyek – félô – veszélyeztetik vallásos meggyôzôdésüket, vagy pedig saját társulásokat alapítanak önnön soraikból, s az erôket azzal a céllal egyesítik, hogy bátorságosan védhessék meg magukat amazok jogtalan és tûrhetetlen elnyomása ellen. […] A munkásszervezetek haszna és szerepe a hit megôrzésében 41. Kivált azt a sok keresztény embert illeti dicséret, akik, helyesen látva meg, mit követel tôlük a kor, azt tanulmányozzák, azt keresik, miképpen tudnák tisztességes úton a szegényeket jobb sorsra juttatni. Magukra vállalják a szegények védelmét, s családi és egyéni jólétük emelésén fáradoznak; az egyenlôség és a méltányosság alapján igyekeznek szabályozni a munkások és a tulajdonosok kapcsolatát, mind a két félben táplálni és erôsíteni iparkodnak a kötelességérzetet s az evangélium parancsolatainak megtartását; márpedig ezek a parancsolatok, azzal, hogy az embert visszatartják a zabolátlanságtól, tiltják a mérték áthágását, az emberek és viszonyok legnagyobb különbözôsége mellett is biztosítják a társadalom összhangját. […] Mások a különféle szakmák dolgozóit megfelelô szervezetekbe tömörítik, tanáccsal és gyakorlatban is segítik ôket, gondoskodnak arról, hogy ne legyenek tisztességes és jövedelmezô munka nélkül. A püspökök buzdítják és támogatásukban részesítik mindezt, a világi és szerzetes papok az ô tekintélyük és irányításuk mellett önzetlenül dolgoznak a munkásegyesületekben a lélek és a gondolkodás kimûvelésén. Akadnak végül olyan katolikusok, akik bár nagy vagyonuk van, mégis a bérmunkások önkéntes társai lesznek, ha135

talmas pénzáldozatokkal munkásegyesületeket alapítanak és tartanak fenn, és segítségükkel a munkásoknak nem csak arra nyílik lehetôségük, hogy pillanatnyi elônyökhöz jussanak, hanem szilárd alapot nyernek jövôjük tisztes nyugalmának munka általi biztosítására is. Hogy ez a sokirányú és buzgó munkálkodás mennyit használ a közjónak, sokkal jobban ismert tény, hogysem hangsúlyoznunk kellene. […] Az állam tartsa kötelességének az ilyen szervezetek támogatását, mert polgárai teljes joggal egyesülnek bennük, de ne avatkozzék belsô rendjükbe és szervezeti életükbe, mert életerejüket ez a saját belsô rend tartja fenn, amely külsô beavatkozásra igen könnyen sérül. 42. […] ha van a polgároknak egyesülési szabadságuk – márpedig van – , akkor megilleti ôket az a jog is, hogy egyesületeiknek olyan szervezeti rendet és alapszabályokat adjanak, amelyeket céljaik megvalósítására alkalmasnak ítélnek. […] Ami a dolog lényegét illeti, örök alaptörvényként kell szentesíteni az elvet: a munkások testületeit úgy kell szervezni és vezetni, hogy a lehetô legalkalmasabb és leginkább a célra irányuló eszközöket biztosítsák; a cél pedig az, hogy az egyének a szövetkezésbôl testi, lelki, családi javaik lehetô legnagyobb növekedését nyerjék. […] A közösen megvalósítandó társadalmi feladatok 43. Ha a társadalmi törvényeket a hit szilárd alapjára építjük, akkor nyitva áll az út a társadalmon belüli viszonyok helyes elrendezése, a békés együttélés és a virágzó jólét biztosítása felé. […] Arra is nagyon kell vigyázni, hogy a munkás soha ne legyen munka nélkül, és munkája után annyi bért kapjon, hogy ne csupán a munka közben elôforduló balesetek idejére, hanem betegség, öregség és bármilyen szerencsétlenség esetére is biztosítva legyen a megélhetése. Ezek a törvények, ha jóakarattal és valóban elfogadják ôket, megfelelôen gondoskodnak a szegények érdekeirôl, sôt a ka136

tolikusok szövetkezései nem csekély befolyással lesznek az állam jólétére is. […] A katolikus munkásegyesületek társadalmi haszna 44. A munkáskérdés korunk vitatott (égetô) kérdése. Az állampolgárok egyik csoportjának sem közömbös, hogy ezt a kérdést okosan oldják-e meg vagy sem. A helyes megoldás kulcsa a keresztény munkások kezében van, ha szövetséget alkotnak, ha bölcs vezetôk irányítják ôket, […]

137

XXIII. János pápa

PACEM IN TERRIS Róma, 1963

I. BEVEZETÉS

A világ rendje 1. A BÉKÉT A FÖLDÖN, melyet az összes emberek a világon minden idôben óhajtottak, nem lehet másképp megteremteni és megszilárdítani, mint csak az Istentôl alapított rend szent megtartásával. […]

Az emberek közötti rend 8. Legelôször is arról a rendrôl kell beszélnünk, mely az emberek közt kell, hogy meglegyen. 9. Bármilyen emberi közösségnél, amelyet jól megszervezettnek és megfelelônek akarunk, az elsô alapelv az, hogy minden ember rendelkezik a személyiség tulajdonságával; azaz értelemmel és szabad akarattal van természete felruházva, mégpedig úgy, hogy 139

oly jogokkal és kötelességekkel bír, melyeket maga a természet szabályoz és egyszersmind abból is következnek. Ezért ezek, mivel általánosak és sérthetetlenek, semmiféle módon ki nem sajátíthatók. […]

II. AZ EMBEREK KÖZÖTTI REND

Jogok 11. Amikor az ember jogairól akarunk szólni, mindjárt kezdetkor ki kell jelenteni, hogy az embernek joga van az élethez, joga van testi épségéhez, joga van mindazokra az eszközökre, melyek szükségesek a tisztességes élet éléséhez: ilyenek elsôsorban a táplálék, a ruházat, a lakás, a pihenés, a gyógykezelés, végül az államtól nyújtandó szükséges szolgáltatások, amelyekkel az egyénekrôl gondoskodik. Ebbôl következôen az a joga is megvan az embernek, hogy gondoskodás történjék róla, ha egészsége megrendül, ha megrokkan, ha megözvegyül, ha megöregszik, ha kénytelen munka nélkül lenni, ha saját hibáján kívül nem tudja megszerezni a megélhetéshez szükséges dolgokat. 12. Az ember a természetjog alapján követelheti, hogy meglegyen a megbecsülése; hogy jó véleménnyel legyenek felôle; hogy szabadon kutathassa az igazat, s az erkölcsi rend és a közjó határain belül véleményét kinyilváníthassa, közölhesse másokkal és bármilyen mesterséget ûzhessen; és végül, hogy a nyilvános eseményekrôl értesülést szerezhessen. 13. Szintén a természetjoghoz tartozik, hogy az ember a kultúra birtokosa lehessen, ezért szükséges, hogy általános és alapfokú oktatásban, technikai tudományos képzésben saját maga és állama javára részesülve részt kapjon a tudományos haladás eredményeinek használatából. Ennek elérése céljából iparkodni és törekedni 140

kell, hogy az emberek képességeiknek megfelelôen magasabb tanulmányokat is folytathassanak; mégpedig úgy, hogy aztán, amenynyire lehetséges, a társadalomban oly állásokba és hivatalokba jussanak, amelyek mind képességeiknek, mind megszerzett ismereteiknek megfelelnek.

A hithez, a valláshoz való jog 14. Az emberek jogaihoz hozzátartozik, hogy Istent is, mint lelkiismeretük helyes normáját, tisztelhessék és a vallást egyénileg és nyilvánosan megvallhassák. […] Ugyanerrôl ír halhatatlan emlékû elôdünk, XIII. Leó: „Mert ez az igazi, Isten fiaihoz méltó szabadság, amely az emberi személy méltóságát a legbecsületesebben megvédi, minden erôszaknál és jogtalanságnál nagyobb: az egyház elôtt ez mindenkor kívánatos és fölötte drága. Ilyen szabadságot követeltek maguknak mindig az apostolok, ezt szentesítették a hitvédôk írásaikban és ezt szentelte meg nagyszámú vértanú vérével.” (Libertas praestantissimum enciklika, Acta Leonis XIII. VIII. (1888), 237–238. o.)

Az életállapot megválasztásának joga 15. Ezenfelül az ember jogainak teljességéhez tartozik, hogy megválassza azt az életállapotot, amelyet jónak tart: vagy családot alapít, amelyben a férfi és nô egyenlô jogoknak és kötelességeknek örvend, vagy papi, szerzetesi életmódot választ. 16. Ami a családot illeti, ez a házasságban bírja gyökerét, amelyet szabadon köt meg, amely monogám, felbonthatatlan; ezt mintegy az emberi társadalom elsô és természetes csírájának kell tartanunk. Ebbôl következik, hogy mind gazdasági és társadalmi 141

vonatkozásokban, mind a tudomány és erkölcs területén szorgosan kell róla gondoskodni; tudniillik mindezek arra szolgálnak, hogy a család megerôsödjék és célja eléréséhez segítséget nyújtsanak. 17. A gyermekek gondozásának és nevelésének joga a szülôk legsajátosabb joga.

Gazdasági jogok 18. Ha figyelmünket a gazdasági vonatkozású területre fordítjuk, világos, hogy itt a természetjog alapján nemcsak az illeti meg az embert, hogy munkalehetôsége legyen, hanem hogy munkáját szabadon vállalja. 19. De ilyen jogokkal együtt jár az a jog is, amely megköveteli, hogy az ember oly feltételek mellett végezhesse munkáját, amelyek sem testi erôit, sem erkölcsi épségét nem csorbítják, sem az ifjúság jogos fejlôdésének nem ártanak. Ami pedig a nôket illeti, oly körülmények közt kell számukra munkalehetôséget nyújtani, melyek mind a feleség, mind az anya mivolt követelményeivel és kötelességeivel összeférnek. 20. Az emberi személy méltóságából születik az a jog, hogy gazdasági ügyleteket bonyolíthasson a számadás kötelezettségének megfelelôen. Ezért nem lehet elhallgatni, hogy a munkásnak az igazságosságnak megfelelô bér jár; amely ezért legyen a vállalat képességeihez mérten akkora, hogy a munkásnak és családjának olyan életet tegyen lehetôvé, mely az ember méltóságának megfelel. Errôl mondja boldog emlékû elôdünk, XII. Pius: „A természetbe helyezett munkakötelezettségnek a természetjog felel meg; ennek erejével az ember követelheti, hogy munkájával megszerezze mindazt a maga és gyermekei számára, ami az életfenntartáshoz szükséges: a természet ily mélyrehatóan parancsolja az ember 142

fennmaradását.” (Nuntius Radiophonicus, 1941. Pünkösd, Acta Apostolicae Sedis XXXIII. (1941), 201. o.) 21. Az emberi természetbôl levezethetô a jog, hogy magánvagyona is lehessen, vagy ilyet szerezhessen alkalmas eszközökkel; ez a jog pedig, amint másutt kijelentettük, segíti, hogy hathatósan megvédje az emberi személy méltóságát és bármilyen feladatának szabad végzését minden munkaterületen; amely végül a házi együttélés kötelékét és nyugalmát megerôsíti, ami nincs hatás nélkül az állam békéjének és jólétének növekedésére. 22. Különben is alkalmasint észre kell vennünk azt is, hogy a magánbirtoklási jogban benne rejlik a társadalmi kötelezettség.

A gyülekezési és társulási jog 23. Abból kiindulva, hogy az emberek természetüknél fogva társadalmi lények, az következik, hogy joggal gyûlhetnek egybe, valamint másokkal társaságot (egyesületet) alakíthatnak; hogy a megalakult társaságok azt a formát veszik fel, melyet legalkalmasabbnak ítélnek céljaik elérésére; hogy ugyanezekben a társaságokban önként és saját felelôsségükre mûködnek, hogy azok az óhajtott eredményt elérjék. 24. De amint ezt Mater et Magistra körlevelünkben erôsen kihangsúlyoztuk, mindenképpen szükséges, hogy sok testület vagy közbülsô társaság alakuljon meg minden olyan célra, amelyre az egyes ember nem tud eredményesen törekedni. Ezek a testületek és társaságok ugyanis igen szükséges eszközök az emberi személy méltóságának és szabadságának megvédésére a nélkülözhetetlen felelôsség keretein belül.

143

25. Minden embernek megvan a joga, hogy állama keretein belül lakhelyét megtartsa, vagy megváltoztassa; sôt még azt is meg kell engedni feltétel nélkül, amennyiben jogos okok szólnak mellette, hogy más államba kivándoroljon és ott telepedjék le. Azáltal ugyanis, hogy valaki egy meghatározott állam polgára, semmiképpen sem szûnik meg az emberiség családjának tagja lenni, sem az általános közösség és minden ember egyesülésének a polgára lenni.

Politikai jogok 26. Az emberi személy méltóságával együtt jár az a jog, hogy az államügyekben tevékenyen részt vegyen és azt a polgárok közjavára fordítsa. Mert amint boldog emlékû elôdünk, XII. Pius mondja, lehetetlen, hogy az embert mint ilyet a társadalmi élet tárgyának vagy tehetetlen elemének kellene tartani, sôt sokkal inkább mint annak alanyát, alapját és célját kell értékelni. 27. Az emberi személyiséghez hozzátartozik, hogy törvényes jogait meg is védje: és ezt hathatósan, egyenlôen, a valódi igazságosság normáinak megfelelôen; amint boldog emlékû elôdünk, XII. Pius figyelmeztet e szavakkal: „A jogszolgáltatási rendbôl, melyet Isten akart, következik az embernek az az elidegeníthetetlen és örök joga, amely mindenkinek biztosítja a jogszolgáltatás biztonságát és biztos, meghatározott jogi területet jelöl ki számára, amely minden önkényes támadással szemben biztonságot nyújt.” (Nuntius Radiophonicus, 1942. karácsony vigiliáján, Acta Apostolicae Sedis XXXV. (1943), 14. o.)

Jogok és kötelezettségek 28. Az eddig említett jogokkal, melyek a természetbôl erednek és minden embert megilletnek, járnak az ugyanolyan kötelezettségek; 144

e törvények és kötelezettségek vagy a természetjogból származnak, vagy az parancsolja ôket, és onnét veszik eredetüket, fennmaradásukat és kötelezô erejüket. 29. Tehát, hogy néhány példát hozzunk, ilyen az ember joga az élethez, amellyel összefügg életfenntartásának kötelezettsége; jog a méltó életmódhoz, amelyhez hozzátartozik a becsületes élet kötelezettsége; jog az igazság szabad kutatásához, amelyhez hozzájárul az igazság mélyebb és messzire kiterjedô keresésének állandó kötelezettsége. 30. Miután ezt láttuk, ebbôl az is következik, hogy az emberi társadalomban az egyik ember bizonyos természetes jogának a többi embernél kötelezettség felel meg: tudniillik az a kötelezettség, hogy ezt a jogot elismerjük és tiszteletben tartsuk. Mert az ember minden egyes jogának az erejét és tekintélyét a természettörvényben bírja, amely azt neki adja és a megfelelô kötelezettséget hozzáfûzi. Azokat tehát, akik még a maguk jogait követelik, de saját kötelezettségeikrôl vagy teljesen megfeledkeznek, vagy annak nem teljesen tesznek eleget, azokkal kell összehasonlítani, akik egyik kezükkel építenek, a másikkal rombolnak. 31. Mivel az emberek természetüknél fogva társas lények, másokkal kell együtt élniük és mások javát kell keresniük. Ezért a helyesen felépített emberi együttélés követeli, hogy ugyanazoknak a jogoknak ugyanazok a kötelezettségek feleljenek meg minden esetben. Ebbôl következik az is, hogy mindenki nagylelkûen mûködjék közre a polgárok oly társadalmának a kialakításán, ahol a jogokat és a kötelezettségeket lelkiismeretesebben és gyümölcsözôbben teljesítik. 32. Hogy erre példát nyújtsunk, nem elég, hogy az embernek megadjuk a jogot, hogy az élethez szükséges dolgokhoz hozzájusson, 145

hanem erônkhöz mérten dolgoznunk is kell, hogy az élethez szükséges javak elegendôen álljanak rendelkezésre. 33. Ehhez hozzájárul még az, hogy az emberi társadalomnak nemcsak rendezettnek kell lennie, hanem sok hasznos gyümölcsöt kell a maga számára hoznia. Ez követeli, hogy kölcsönösen elismerjék és gyakorolják a jogokat és kötelezettségeket, és azt, hogy mindannyian közösen vegyenek részt a legtöbb vállalkozásban, melyet ennek a kornak a civilizációja megenged, tanácsol vagy sürget. 34. […]… ha valamely emberi közösség erôszakkal van megszervezve, állítható, hogy abban semmi emberi elem nincs, mivel az emberek szabadságukban gátolva vannak; […] 35. Ezért a polgárok helyesen megszervezett közösségét akkor kell gyümölcsözônek, az emberi méltóság számára alkalmasnak tartani, ha az igazság fûzi egybe; így figyelmeztet ugyanis Pál Apostol: „Hagyjátok el tehát a hazudozást, beszéljen mindenki ôszintén embertársával, hiszen tagjai vagyunk egymásnak” (Ef 4,25). Ez valóban megvalósul, ha mindenki meglévô jogait és másokkal szemben fennálló kötelességeit helyesen gyakorolja. Ezenfelül ilyenné válik az emberi közösség, aminônek most lefestettük, ha a polgárok az igazság vezetésével mind a mások jogát tiszteletben tartják, mind saját kötelezettségeiket teljesítik; ha a szeretet oly vágya vezeti ôket, hogy mások szükségleteit a magukénak érzik, saját javaikban másokat részeltetnek, és arra törekszenek, hogy egymás közt az egész földön a lélek legnemesebb érzületével érintkezzenek. De még ez sem elég; az emberi társadalom ugyanis szabadság által keletkezett a polgárok méltóságának megfelelôen, akik mivel természetüknél fogva értelemmel rendelkeznek, ezért cselekvéseik veszélyt is rejtenek magukban. 36. Tisztelendô Testvérek és kedves fiaink, az emberi társadalom mindenekelôtt úgy tekintendô, mint ami fôleg a lélekhez tartozik: 146

ami által az emberek az igazság fényével megvilágosítva a dolgok ismeretét egymás közt terjesztik; jogaiknak érvényt szerezhetnek és kötelezettségeket teljesíthetnek; lelki javak után törekedhetnek; bármilyen tisztességes dologra vonatkozólag egymás közt jogos kívánságot táplálhatnak; állandó kívánságként él bennük, hogy legjobb javaikat másokhoz eljuttassák; mások lelki javaira úgy tekinthetnek, hogy azt a maguk számára megszerezzék. […] A rend pedig, mely az emberi közösségben fejti ki hatását, teljesen benne gyökerezik a természetben; amennyiben az igazságra támaszkodik, az igazságosság szabályai szerint kell mûködnie, hogy azt a kölcsönös szeretet lelkesítse és vigye végbe, hogy végül az emberek jogegyenlôsége a mindennapokban is maradéktalanul megvalósuljon. 37. De az ilyennemû rend „amelynek elvei, mivel mindenkihez hozzátartoznak, függetlenek és változtathatatlanok ” az igazi Istentôl, mégpedig a személyes, az emberi természetet felülmúló Istentôl veszi mindenben az eredetét. 38. Isten ugyanis, mivel ô mindeneknek az elsô igazsága és legfôbb java, valamint igazában ô az ôsforrás, ahonnét az emberi közösség valóban életet meríthet, az a közösség, amely kétségtelenül helyesen van megalkotva s gyümölcsözô, és alkalmas az ember méltóságához. […]

Korunk jelei 39. Korunkat három vonás jellemzi. 40. Mindenekelôtt a munkásosztályt látjuk, hogy gazdasági és társadalmi téren fokozatosan tört elôre. Kezdetben ugyanis jogaikat akarták érvényesíteni fôképp a gazdasági és társadalmi rendben, 147

azután jogaikat fokozatosan érvényesítették a politika területén, míg végül a mûveltebb emberiség javainak elérésére fordították figyelmüket. Ezért a jelenben a munkások, akik mindenütt ott vannak, hevesen követelik a jogot, hogy ne tekintsék ôket értelem és szabad akarat nélküli lényeknek, akiket mások tetszésük szerint felhasználnak, hanem az emberi közösség minden részében ember számba vegyük ôket: azaz a gazdasági és társadalmi életben, a politikában és a tudományos élet minden területén is. 41. Azután ott vannak az államban a nôk, nincs senki sem, aki ezt ne tudná; ez talán hamarabb jelentkezett azoknál a népeknél, melyek a keresztény hitet vallják, késôbben ugyan, de mindenütt, azoknál a népeknél is, melyek más kultúrának és életmódnak az örökösei. A nôk ugyanis, mivel napjainkban mindinkább tudatában vannak emberi méltóságuknak, nem tûrik el, hogy élettelen tárgynak, vagy eszköznek tartsák ôket, sôt mindinkább követelik, hogy az emberi személyhez méltó jogok és kötelezettségek ôket is megillessék mind az otthon falai közt, mind az államban. 42. Végül napjainkban megfigyelhetjük, hogy az emberek együttélése teljesen új társadalmi és állami átalakuláson ment keresztül. Ugyanis mivel minden nép megszerezte magának a szabadságot, vagy meg akarja szerezni, azért már rövidesen nem lesznek népek, amelyek mások felett uralkodnak, sem amelyek mások hatalma alatt lesznek. 43. Az emberek, bármilyen nemzethez is tartozzanak, vagy már szabad államok polgárai, vagy azon vannak, hogy azok legyenek; semmiféle törzsi közösség nem akar már alattvalója lenni idegen hatalomnak. A mi idônkben ugyanis elévültek azok a felfogások, amelyek annyi századon keresztül tartották magukat, amelyek szerint akár a gazdasági és társadalmi állapotok miatt, akár nemük miatt, akár saját államukban elfoglalt helyük miatt vannak náluk 148

alacsonyabb rendû osztályok, ezért elsôbbséget követelnek azok felett. 44. Ellenkezôleg a legszélesebb rétegekben elterjedt és megerôsödött az a nézet, hogy az emberek egymás közt természetük méltóságánál fogva egyenlôk. Emiatt legalább a józan ész és az elmélet síkján semmi sem bizonyítja, hogy különbséget tegyünk az emberek közt faj szempontjából; […]. Ha az emberben jogainak tudata megszületik, szükséges, hogy megszülessék benne kötelességeinek a tudata is: úgyhogy akinek valamilyen joga van, hasonlóképpen legyen meg benne kötelezettsége is jogainak ellenértékeként, mint méltóságának a jele; a többiekben pedig legyen meg a kötelesség, hogy ezeket a jogokat elismerjék és tiszteletben tartsák. 45. Mivel az emberi társadalom viszonyrendszere a jogon és a kötelezettségen épül fel, és az emberek ezt azonnal a lélekhez és értelemhez tartozónak fogják fel, mert tudják, hogy mi az igazság, mi az igazságosság, mi a szeretet, mi a szabadság, ugyancsak megértik és tudatában vannak, hogy ôk ilyen közösség tagjai. De ez nem elég; mert ilyennemû okoktól indíttatva az emberek az igaz Isten jobb ismeretére jutnak, aki felette van az emberi természetnek és személyiséggel rendelkezik. […]

III. AZ EGYÉNEK ÉS A KÖZHATALOM VISZONYA

A hatalom és a tekintély szükségszerûsége és isteni eredete 46. Az emberi társadalom sem helyesen megszervezett, sem javakban termékeny nem lehet, hacsak azok, akik az élen állnak, nincsenek felruházva törvényes tekintéllyel, meg nem tartják az alapelveket és amennyire csak tudják, a közösség javára nem fordítják munkájukat és gondjukat. Ezek valóban Istentôl kapják minden tekintélyüket, amint ezt Szent Pál tanítja e szavakkal: „Nincs ha149

talom, csak Istentôl” (Róm 13,1–6). Az apostolnak ezt a mondatát Aranyszájú Szent János így fejtegeti: „Mit mondasz? Vajon minden fejedelem Istentôl rendelt? Nem ezt mondom, ugyanis nem az egyes fejedelmekrôl van szó most, hanem magáról a dologról. Hogy fejedelemségek vannak, és hogy egyesek parancsolnak, mások alá vannak vetve és hogy nem a véletlen és az esetlegesség kormányoz mindent, ezt az isteni bölcsességnek tulajdonítom.” (In Epist. ad Rom. c. 13, vv. 1–2 homil. XXIII, Patrologia Graeca 60. 6155. o.) Mert mivel az Isten az embereket természetüknél fogva társas lényeknek teremtette, semmiféle társaság nem állhat fenn, hacsak nem áll valaki az élén és az egyeseket hathatósan s egyenlôen nem nógatja a közös célra, következik ebbôl, hogy az emberek polgári társadalmának szüksége van kormányzó tekintélyre: melynek nem különben, mint a társaságnak, természeténél fogva ezért maga az Isten a szerzôje. (XIII. Leó: Immortale Dei enciklikája, Acta Leonis XIII, V. (1885), 120. o.) 47. Nem gondolható el semmilyen uralom tekintély nélkül; sôt mivel a parancsolási képességbôl a józan észre lehet következtetni, jogosan az következik, hogy kötelezô erejét magából az erkölcsi rendbôl veszi, amely viszont Istent bírja mint elvét és célját. Amiért is boldog emlékû elôdünk, XII. Pius ezt a figyelmeztetést teszi: Az élôknek abszolút rendje és magának az embernek a célja (az emberrôl állítjuk, hogy szabad, kötelezettségei vannak, sérthetetlen jogokkal van felruházva, és az emberi társadalomnak van eredete és célja) az államot is, mint valami szükséges közösséget, tekintéllyel ruházza fel, amelyet ha megszüntetnek, sem nem létezhet, sem nem élhet. A dolgoknak ez a rendje, mivel a józan ész és még inkább a keresztény hit szerint nem lehet, hogy ne a személyiséggel felruházott Istentôl, mindnyájunk teremtôjétôl származzék, ezért a hatalom birtokosai abból nyerik méltóságukat, hogy magának Istennek a tekintélyébôl részesülnek valamiképp. 150

48. Amiért is ez az uralom, mely kizárólag vagy fôképp akár a fenyegetésekre s a büntetésektôl való félelemre, akár a jutalmak ígérésére alapul, semmiféle módon nem tud a közjó keresésére hathatósan buzdítani; amely ha mégis így történik, az emberi méltósággal, amely tudatában van és részese a szabadságnak és az értelemnek, semmi esetre sem egyeztethetô össze. Mivel ugyanis a tekintély leginkább szellemi erôn alapszik, azért az állam vezetôinek tudatosan kell cselekedniük, azaz kötelezettségüket, mely rájuk nehezedik, a közjó javára kell teljesíteniük. De mivel a természetes méltóságban minden ember egyforma, ezért senki sem kényszeríthet mást oly cselekvésre, mely lelkének legbensôbb érzelmeivel ellenkezik: ezt csak Isten teheti meg, mint aki egyedül kutatja és ítéli meg a szív titkos terveit. […] 50. Ahol az elvet megtartják, a polgárok méltóságát is biztosítják: akik ugyanis a hatóságoknak engedelmeskednek, semmi esetre sem engedelmeskednek nekik, mint embereknek, hanem valóban az Istent, minden dolgok gondoskodó Teremtôjét tisztelik, aki elrendelte, hogy az emberek kölcsönös viszonyát a tôle megállapított rend szerint szabályozzák; […] 51. Minthogy az uralkodás joga a szellemi dolgok rendjébôl következik és Istenbôl ered, ha véletlenül az állam vezetôi ez ellen a rend ellen és így Isten akarata ellen törvényt hoznak vagy valamit parancsolnak, akkor sem a hozott törvények, sem az adott parancsok nem kötelezik a polgárok lelkét; mert inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek (ApCsel 5,29), sôt akkor valójában a hatalom vétkezik és rút jogtalanságokat követ el; Aquinói Szent Tamás ezt tanítja: „A másodikra azt kell válaszolni, hogy az emberi törvény csak annyiban törvény, amenynyiben a józan észt követi; és e szerint nyilvánvaló, hogy az örök törvénybôl származik. Amennyiben pedig eltér az észtôl, akkor gonosz törvény és így nem számít törvénynek, hanem inkább ennek a megsértése” (Summa Theologiae la-IIae, q. 93.) 151

52. Abból pedig, hogy a tekintély Istentôl származik, egyáltalán nem következik az, hogy az embereknek nem lenne meg a joga megválasztani, hogy kik álljanak az állam élén, és milyen legyen az állam formája, és meghatározni a gyakorlandó hatalom szabályait és határait. Ebbôl következik, hogy az elôadott tanítás bármilyen igazi demokratikus állam kormányzási formájával összeegyeztethetô.

A közjó megvalósítása 53. Abból pedig, hogy az egyes emberek és a közbülsô csoportok és közösségek tevékenységüket a közjóra tartoznak irányítani, az következik, hogy saját érdekeiket mások szükségleteihez szabják, és vagyonukat valamint hivatalukat úgy használják, amint azt az állam vezetôi elôírják, megtartva az igazságosság szabályait, az elôírások módozatait és korlátait. Akik ugyanis az államban a hatalmat viselik, szükséges, hogy úgy éljenek vele, hogy ne csak szabályszerû és tökéletes legyen a gyakorlása, hanem teljesen az állam javát tekintse vagy arra vezethessen. 54. Mivel pedig a közjó minden tekintetben az állam vezetôitôl függ, ebbôl egyenesen az következik, hogy ezek a jót úgy keressék, hogy annak természetét megôrizzék, egyszersmind rendelkezéseiket a dolgok jelen állapotával összeegyeztessék.

A közjó lényege 55. Továbbá a közjóban benne kell lennie mindannak, ami az egyes nemzeteket egyenként megilleti; de ezek legkevésbé sem határozzák meg a közjót minden részében. A közjó azzal, hogy teljesen összefügg az emberi természettel, ezért teljesen és sértetlenül csak 152

akkor állhat fenn, tekintve a közjó belsô természetét és gyakorlását, ha mindenkor tekintetbe veszi az emberi személyt. 56. Másrészt ez a jó természeténél fogva szükségessé teszi, hogy az állam minden polgára részesüljön belôle, bár különbözô mértékben, tekintetbe véve a polgároknak hivatali beosztását, érdemeit és állapotát. Ez oknál fogva az állam minden vezetôjének arra kell törekednie, hogy sem polgárokat, sem polgári osztályokat ne kedvezményezzen; ez az elv mindenkinek az érdekét szolgálja; amiként ezt halhatatlan emlékû elôdünk, XIII. Leó e szavakkal támasztja alá: „Semmi módon nem szabad megengedni, hogy az állami hatóság egyeseknek vagy keveseknek az érdekét szolgálja, mert mindenki közjava szolgálatára alapították.” De az igazságosság és méltányosság néha követelhetik, hogy akik az állam ügyeit intézik, több gondot fordítsanak az elesettebb polgárokra, mert ezek saját jogaikat érvényesíteni és törvényes igényeiket kielégíteni kevésbé képesek. 57. De ezen a helyen, úgy véljük, Fiainkat figyelmeztetni kell, hogy a közjó az egész emberhez tartozik, azaz mind testi, mind lelki szükségleteihez. Ebbôl következik, hogy az állam vezetôi ezt a jót alkalmas úton és fokozatosan törekedjenek elérni: úgy tudniillik, hogy tartsák meg a dolgok helyes sorrendjét, és a testi javakkal egyidejûleg polgáraik lelkével is törôdjenek. […] 59. Így tehát az emberek, akik testbôl és halhatatlan lélekbôl vannak összetéve, a halandó élet alatt sem szükségleteiket kielégíteni, sem a tökéletes boldogságot megszerezni nem tudják. Ezért a közjót oly úton és eszközökkel kell megvalósítani, amelyek az emberek örök üdvének nemcsak hogy nem ártanak, hanem azt elô is segíti.

153

A közhatalom felelôssége és az egyének jogai, kötelességei 60. Mivel a mi korunkban a közjót leginkább az emberi személyiség jogainak és kötelezettségeinek megôrzésében válik, ezért szükséges, hogy az állam képviselôi arra törekedjenek, hogy egyrészt a jogokat elismerjék, tiszteletben tartsák, egymással egyeztessék, megvédjék, fejlesszék, másrészt kötelességeinek mindenki könynyebben tehessen eleget. Mert az emberek sérthetetlen jogait védeni és óvni, hogy mindenki könnyebben teljesíthesse kötelességét, minden hivatalos hatalomnak fôfeladata. 61. Ezért ha valamilyen hatóság az ember jogait vagy el nem ismeri, vagy megsérti, nemcsak kötelességét nem teljesíti, hanem kiadott rendelkezései minden kötelezô erôt nélkülöznek. 62. Ezenkívül akik az állam kormányzatát viszik, fôfeladatuknak tartsák, hogy azokat a jogokat, amelyekkel az emberek egymással közösséggé egyesülnek, alkalmasan és megfelelôen úgy állapítsák meg és szabályozzák, hogyha a polgárok jogaikat érvényesíteni akarják, ez másokat jogaikban ne háborítson; hogyha valaki védi a jogát, az ne zavarjon másokat kötelességei teljesítésében; végül is kötelessége a jogokat csorbítatlanul megôrizni, ha pedig megsértették, vissza kell állítania sértetlenségébe. 63. Hozzájárul ehhez még az, hogy az állam vezetôi fordítsanak arra ténylegesen gondot, hogy olyan körülmények legyenek, amelyekben az egyes polgárok jogaikat megvédhessék, mégpedig könnyen tehessék ezt, vagy kötelességeiket teljesíthessék; mivel a mindennapi élet minket arra tanított, hogyha gazdasági vonalon, állami ügyekben, tudományos kérdésekben a hatóságok nem járnak el megfelelôen, fôképp napjainkban, az egyenlôtlenség a polgárok közt mindinkább megmarad, és ezért megtörténhetik, hogy az emberek jogai és kötelezettségei elvesztik hatályosságukat. 154

64. Ezért szükséges, hogy az állam vezetôi figyelmet és gondot fordítsanak arra, hogy a polgárok amint a gazdasági vonatkozású dolgokban elôrehaladnak, ugyanúgy haladjanak elôre a társadalmi vonatkozásúakban is, és amint fejlôdnek a termelô szervezetek, úgy fejlôdjenek a szolgáltatások is; ilyenek: utak építése, szállító eszközök, üzletek, ivóvíz-ellátás, lakások, az egészség biztosítására szolgáló intézkedések, a vallásos hit megvallásának lehetôvé tétele, végül a pihenés megkönnyítése. Szükséges, hogy az állam vezetôi arra is törekedjenek, hogy a polgárok pénzbeli megsegítésérôl gondoskodjanak, hogyha valami szerencsétlenség éri ôket, vagy a családi megélhetés nehezebbé válik; az élet tisztességes fenntartásához szükséges javak akkor se hiányozzanak. Nem kevésbé törekedjenek az állam vezetôi arra és valósítsák meg, hogy a munka végzésére alkalmas munkások képességeiknek megfelelô munkalehetôséghez jussanak; hogy mindenkit az igazságosság és méltányosság törvényei szerint fizessenek; hogy a javak termelésére alakított társaságokban a munkában részt vevô munkások az általuk termelt munka szerzôinek tarthassák magukat; hogy nehézség nélkül lehessen alapítani közbülsô társaságokat, amelyek révén a polgárok megélhetése jobb s könnyebb lehet; végül pedig mindenki megfelelô módon és fokon vehessen részt a tudomány eredményeinek használatában. 65. De mindenki közérdeke azt is követeli, hogy az állam vezetôi a polgári jogoknak mind megalkotásában s védésében, mind fejlesztésében az arányosságot tartsák szem elôtt, nehogy bizonyos embereknek vagy közösségeknek több jusson és az államban több hasznot juttassanak nekik; és ne legyenek a polgárok lehetetlenül megakadályozva jogaiknak megvédésében, amikor abban eljárnak. Mert elv, hogy a hatóságok gondoskodásának a gazdasági vonatkozású ügyekben, még ha nagy területet érint és a közösség legbensôbb ügyeire vonatkozik is, mindig olyannak kell lennie, hogy a magánember cselekvési szabadságát nemcsak ne akadályozza, 155

hanem inkább növelje, legfôképp pedig az emberi személyek jogait sértetlenül megôrizze.[…]

A közhatalom szerkezete és mûködése 67. Általában véve nem lehet meghatározni, hogy melyik a legjobb államforma, hogy az állam vezetôi milyen alkalmas módon tudják hivatalukat betölteni, milyen törvényeket kell hozni, hogyan kell az államot igazgatni, milyen legyen a bíráskodás. 68. Valóban annak megállapítása, hogy milyen legyen az államforma, mily alapon gyakorolják hivatalukat, ez csak a nép jelenlegi állapotától és leginkább körülményeitôl függ: ezek ugyanis térben és idôben változnak. Úgy véljük, hogy legjobban az felel meg az ember természetének, ha a polgárok együttélése úgy alakul ki, ha ott a hatalmi ágak három rendje van meg, amely a három legfôbb állami feladatnak alkalmasan megfelel; minthogy az ilyen államban nemcsak a hatóságok feladata, hanem a polgárok és hivatalos hatóságok kölcsönös viszonya is jogszerûen le van fektetve. Ez valóban a polgárok biztos elsôbbségét jelenti, egyrészt megvédhetik jogaikat, másrészt teljesíthetik kötelezettségeiket. 69. […] …a törvényhozóknak nem szabad elhanyagolniuk sem az erkölcsi normákat, sem államuk alkotmányát, sem a közjó követelményeit tevékenységük során. Ezután amint az állam tisztviselôinek, akik a törvények teljes ismeretében az adott helyzet körülményeit szorgosan mérlegelik, mindent a jog alapján kell tenniük, úgy a bíráknak az embert megbecsülve, de semmi részrehajlást nem mutatva, mindenkinek meg kell adniuk a maga jogát. A dolgok rendje továbbá követeli, hogy nemcsak az egyes polgároknak, hanem a közbülsô testületeknek, ha jogaik gyakorlásáról és kötelességeik teljesítésérôl van szó, alkalmas törvényekkel segítséget 156

kell nyújtani; akár a polgárok egymás közti tevékenységére, akár hivatalos személyiségekére vonatkozik is ez. 70. Nem lehet kétség abban, hogy az állam jogszolgáltatási rendjének meg kell egyeznie az igazságos és helyes szabályokkal, valamint az állam alkotmányának fejlôdésével, hogy a közjót a lehetô legnagyobb mértékben szolgálja. […]

Állampolgári részvétel a közéletben 73. Hogy az emberek az állami életben részt vehetnek, ez valóban méltóságuk sajátsága, ha mindjárt csak államuk alkotmányának megfelelô módon vehetnek is részt ebben, melynek tagjai. […]

Az idôk jelei […] …nem lehet jóváhagyni azoknak az álláspontját, akik szerint akár egyes emberek, akár egyes csoportok akarata az elsô és egyedüli forrás, melybôl akár a polgárok jogai és kötelezettségei fakadnak, akár az állam alkotmánya kötelezô erejét nyeri, akár az állam feletti végsô uralmi elv fakad. 79. […] a mi korunkban az emberek mind jobban tudatában vannak emberi méltóságuknak, és ezért részt kívánnak venni az állam vezetésében, valamint követelik, hogy saját sérthetetlen jogaikat az állam alkotmányában biztosítsák. De ez még nem minden; mert az emberek ezenfelül még azt is követelik, hogy az állami hatóságokat az alkotmány szerint szervezzék meg, és azok hivatalukat ennek határain belül gyakorolják.

157

IV. AZ ÁLLAMKÖZI KAPCSOLATOK

80. Amit az államról Elôdeink gyakran tanítottak, azt most tekintélyünkkel mag kívánjuk erôsíteni: tudniillik a nemzetek közti kölcsönös jogok és kötelezettségek fennállását; ezért ezeknek a viszonyoknak a rendezése az igazság, az igazságosság, a lelkek jóindulatú kapcsolatának és szabadságának normája szerint történjék. Amint a természeti törvény az egyes polgárok életét szabályozza, ugyanazzal kell szabályozni az államok kölcsönös viszonyait is. […] 82. […] nem képzelhetô el, hogy emberek, mert az állam élén állnak, kényszerülnének levetni emberségüket. Ellenkezôleg, éppen emiatt oly méltóságra jutottak, hogy tekintve kiváló lelki adottságaikat és felkészültségüket, az állam ügyeit a legkiválóbb módon intézhetik. 83. Sôt magából az erkölcsi rendbôl következik, hogy az emberek polgári közösségének szükséges a tekintély, mely kormányozza; sôt a tekintély ezt a rendet nem bonthatja meg anélkül, hogy az azonnal össze ne omoljon, mivel megfosztotta ekkor az alaptól. Hisz ez magának Istennek is a figyelmeztetése: „Halljátok hát, királyok, és szívleljétek meg, tanuljatok, akik a föld határait kormányozzátok. Figyeljetek fel, akik a sokaságon uralkodtok, és büszkék vagytok a népek nagy számára. A Mindenható adta nektek a hatalmat és a Magasságbeli az uralmat, s majd számon kéri tetteiteket és kivizsgálja szándékaitokat” (Bölcs 6, 2–4). 84. Végül azt is figyelembe kell venni, ami az államok közti elvek rendezéséhez tartozik, hogy a tekintélyt úgy kell használni, hogy a közjót elômozdítsa, mivel elsôsorban erre van hivatva. 85. A közjó legfôbb parancsának azt kell tartani, hogy az erkölcsi rendet mindenütt elismerjék és annak parancsait sértetlenül 158

megôrizzék: Az államok jól megalapozott rendje a becsületesség normájára, mint mozdulatlan és változhatatlan sziklára kell, hogy támaszkodjék, amelyet a világ […]

Igazságban 86. Elsô elvül meg kell állapítani, hogy az államok kölcsönös viszonyát az igazságnak kell szabályoznia. Az igazság azonban azt követeli, hogy ebben a dologban a fajok különbözôségének az elvét számításon kívül kell hagyni; ezért szent és erôs meggyôzôdésnek kell lennie, hogy minden állam egymás közt egyforma a természet méltóságánál fogva. Mindegyik jogához tartozik tehát, hogy létezzék, hogy fejlôdjék, hogy az ehhez szükséges kellékekkel rendelkezzék. […] 87. Azt tapasztaltuk, hogy az emberek gyakran különböznek egymástól, mégpedig nagyon, tudásban, erényben, tehetségben és a külsô javak gazdagságában. Ebbôl azonban sohasem támadhat jogos ok, amiért egyesek a többit felülmúlják, mások elé helyezzék magukat; sôt inkább súlyosabban hárul mindegyikükre a kötelezettség, hogy másokat kölcsönös munkával a tökéletességre segítsenek. 88. Hasonlóképpen megtörténhet, hogy az egyik nép a másikat felülmúlja a tudomány elôrehaladásában, a civilizációban és a gazdasági fejlôdésben. Csak e kiválóság miatt nem szabad mások felett jogtalanul uralkodni, sôt ez ösztönözze, hogy nagyobb munkát végezhessenek a népek közös elôrehaladásának érdekében. 89. Valójában az emberek természetüknél fogva nem lehetnek másoknál kiválóbbak, mert mindenki egyforma természetes méltósággal rendelkezik. Ebbôl következik, hogy sem a polgárok, sem a közösségek egymás közt nem különböznek, ha méltóságukat a természettôl eredônek szemléljük; az egyes álla159

mok ugyanis oly testhez hasonlítanak, melynek tagjai emberek. Különben, amint a gyakorlatból tudjuk, amik valami módon a nép nevének méltóságához tartoznak, abban nagyon is jogosan érzékenyek. […]

Az igazságosság 91. Ezenkívül az államok kölcsönös kapcsolatai az igazságosság szabályai szerint intézendôk; ez kötelességgé teszi, hogy a kölcsönös jogokat a felek elismerjék, […] 92. Mivel az államoknak joguk van, hogy éljenek, elôrehaladjanak s a fejlôdésükhöz szükséges eszközök bôségét megszerezzék, és ebben a bôségben vezetô helyre kerüljenek, jó hírnevüket s a szükséges becsületet megvédjék, ebbôl következik, hogy az államoknak egyidejû kötelessége minden ilyen jogot hathatósan megvédeni és azokat a cselekedeteket mellôzni, amelyek ezt megsérthetnék. Amiként ugyanis az emberek egyéni ügyleteikben nem juthatnak elônyhöz úgy, hogy másoknak kárt okozzanak; azonos módon az államok sem tehetik meg bûn nélkül, hogy úgy növeljék sajátjukat, hogy ezzel más nemzeteket igazságtalanság érjen vagy másokat jogtalanul elnyomjanak. Erre vonatkozólag találó Szent Agoston kijelentése: „Ha elhagyjuk az igazságosságot, mi mások az országok, mint nagy rablószövetkezetek?” 93. Természetesen megtörténhet, amint valóban meg is történik, hogy a javak és az érdekek, amelyekre az államok törekszenek, szemben állnak egymással; mégis az ebbôl keletkezett nézeteltéréseket nem a fegyverek erejével, nem csellel vagy ravaszsággal kell elintézni, hanem amint ez emberhez illik, egymás elveinek és lelkületének kölcsönös megbecsülésével, a dolgok komoly és igazságon alapuló mérlegelésével, az ellenkezô felfogások méltányos tekintetbevételével kell megoldani. 160

A kisebbségekkel való bánásmód 94. Ide tartozik különös módon az államoknak az a törekvése, mely a XIX. századtól kezdve elterjedt és elhatalmasodott mindenfelé, hogy az ugyanazon fajból származó emberek önjogúak akarnak lenni és egy nemzetté akarnak egyesülni. Mivel ez sok okból kifolyólag nem mindig lehetséges, ebbôl származik az, hogy gyakran népi kisebbségek más fajú nemzetek határai közt élnek, és ebbôl nagyfontosságú kérdések támadnak. 95. Ebben a kérdésben nyíltan meg kell mondani, hogy amit e népek ellen tesznek faji életüknek vagy gyarapodásuknak megakadályozására, súlyosan sérti az igazságosságot; és ez még inkább vonatkozik arra, hogyha gonosz módon ennek a nemzetnek a kiirtására törekednek. 96. Az igazságosság parancsának nagyon is megfelel, ha az állam vezetôi a kisebbségi faj polgárainak hathatós segítséget nyújtanak az emberi feltételek kialakításához; ez vonatkozik nyelvükre, kultúrájukra és gazdasági helyzetükre is. […] 98. Mivel az államok kölcsönös kapcsolatait az igazság és igazságosság szabályai szerint kell kezelni, annak az erôk és lelkek tevékeny kapcsolatából kell gyarapodniuk. […] Mindig szem elôtt kell tartanunk, hogy az államhatalom természeténél fogva nem arra szolgál, hogy az embereket minden nemzet saját határai közt féken tartsa, hanem hogy elsôsorban megvédje az állami közjót, ami biztos, hogy nem választható el az egész emberi család javától. 99. Így elérhetô, hogy az államok saját érdekeiket keresve nemcsak hogy másoknak nem ártanak, hanem egymás közt terveiket és erôiket egyesítik ott, ahol az egyes államok törekvései az óhajtott eredmény elérésére nem elegendôk: de itt nagyon kell attól óvakodni, 161

nehogy ami egyes államoknak hasznot hoz, az másoknak inkább kárt, mint hasznot hozzon. 100. Ugyancsak az általános közjó követeli, hogy az egyes nemzetek polgárai és közbülsô társaságai között mindennemû ügylet megengedtessék. Mivel ugyanis a föld kerekségének sok részén vannak emberi kapcsolatok többé-kevésbé egyenlôtlen népek közt, gondoskodni kell, hogy az egyik nép emberei ne akadályoztassanak abban, hogy a másik nép embereivel üzleteket bonyolíthassanak le; […] Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy valamilyen faj polgárainak saját és különleges adottságaik mellett, amelyek révén más emberektôl különböznek, vannak azokkal közös vonásaik is, és ezek igen jelentôsek, mert ezek révén tudnak mindinkább fejlôdni és magukat tökéletesíteni, fôképp azokban a dolgokban, amelyek a lélek javát szolgálják. Joguk és kötelességük tehát együtt élni a többivel közösségben. 101. Mindenki elôtt jól tudott dolog, hogy a föld egyes helyein különbség van a mûvelendô földek nagysága és lakosainak száma közt; másutt a talaj gazdagsága és a föld mûvelésére szolgáló eszközök közt; és ezért szükséges, hogy a népektôl segítô munkát kérjenek, amelyet követ aztán akár a javaknak, akár a vagyonnak, akár maguknak az embereknek könnyebb cseréje. […]

A politikai menekültek problémája 103. Istentôl indíttatva atyai szeretettel szeretünk minden embert, így keserû szomorúsággal nézzük azok helyzetét, akiket a politikai események elûztek hazájukból; ezeknek a menekülteknek a sokaságát, mely korunkban valóban megszámlálhatatlan, sok és hihetetlen szenvedés kíséri mindenkor.

162

104. Ez valójában azt mutatja, hogy némely nemzet vezetôi igen szûken írták körül a jogos szabadság határait, amelyben az egyes polgároknak élniük szabad; sôt az ilyen államokban néha magának a szabadságnak a joga vagy kétséges vagy teljesen hiányzik. Ha ez megtörténik, akkor a helyes állami rend hiányzik; mert az állam joga természeténél fogva a közösség javának védelmére való, amelynek legfôbb kötelessége elismerni a szabadság becsületes határait és azt megingathatatlanul megôrizni. 105. Nem lesz alap nélkül, ha ezen a helyen arra figyelmeztetjük az embereket, hogy az ilyen menekültek személyi méltósággal rendelkeznek, és személyi jogaikat el kell ismerni. Ezeket a jogokat a menekültek nem veszthetik el azért, mert otthagyták nemzetük államát. 106. Az emberi személy jogai közé még azt is oda kell sorolni, hogy szabad neki megválasztani azt a nemzetet, ahol reméli, hogy saját magáról és szükségleteirôl alkalmasabban tud gondoskodni. Ezért az állam vezetôinek kötelességük, hogy a máshonnan jötteket befogadják, és fogadják szívesen azokat, akik esetleg új polgárai akarnak lenni az államnak. […]

A fegyverkezés 109. […] …súlyosan fájlaljuk, hogy azokban az államokban, ahol gazdaságilag elôbbre vannak, roppant nagy fegyverkezés folyt és folyik, erre fordítják a szellemi és anyagi erôforrásaik nagy részét. Ennek köszönhetô, hogy míg e nemzetek polgárainak nem könnyû terheket kell viselniük, más államok segítségre szorulnak, hogy gazdasági s társadalmi vonalon elôre jussanak. 110. Ennek a katonai felkészülésnek valószínû okát abban szokták keresni, hogy a béke, amint mondják, nem lehet biztos a jelen kö163

rülmények közt, hacsak nem nyugszik az egyforma felfegyverzettségen. Ha tehát valahol a fegyverkezés növekszik, ennek folyománya, hogy más helyeken is törekednek vetélkedve fegyverkezni. Így ha valamelyik nemzet atomfegyverekkel van felfegyverezve, ez más nemzeteknek alapot nyújt arra, hogy hasonló pusztító erôvel ellátott fegyvereket törekedjenek maguknak készíteni. 111. Ebbôl az következik, hogy a népek állandó félelemben élnek, mintha felettük vihar lebegne, amely bármikor szörnyû hevességgel kitörhet. Nem ok nélkül, mert a fegyverek megvannak. Alig hihetô el, hogy vannak emberek, akik magukra mernék vállalni a felelôsséget, mely a háború nyomán fellépô bajokat és hatalmas kiterjedésû rommezôket jelentené, mégsem szabad letagadni azt, hogy a háború jelentkezhetik nem sejtett és bizonytalan ténybôl is. Azonkívül, jóllehet a mai hatalmas katonai erô az embereket a háborútól elriasztja, mégis félni kell, hogy a háborús okok miatt folytatott atomkísérletek, melyeket különbözô államok végeznek, ha nem szûnnek meg, súlyos bajba juttathatják a földi életet. 112. Ezért az igazságosság, a józan ész, az emberi méltóság megbecsülése állandóan követelik, hogy megszûnjék a fegyverkezési verseny; hogy a fegyvereket, amelyekkel a különbözô államok rendelkeznek, ezután egyidejûleg csökkentsék; hogy az atomfegyverkezést megtiltsák; hogy mind a világ országai a megfelelô lefegyverzést végrehajtsák megegyezéssel, ahol kölcsönös és hatásos biztosítékot adnak. Minden erôvel meg kell akadályozni – figyelmeztetett boldog emlékû elôdünk, XII. Pius –, hogy minden nemzet általános háborúja, amely oly sok gazdasági és társadalmi bajjal, annyi gaztettel s az erkölcsök felforgatásával jár, harmadszor is rázúduljon az emberiségre. 113. Mindenkinek kell, hogy meggyôzôdése legyen, hogy nem lehet a fegyverkezési versenyt abbahagyni, sem a fegyvereket csökkenteni, sem – és ez a lényeges – a fegyvereket addig eltávolítani, 164

míg a teljes lefegyverzés meg nem történik és át nem járja a lelkeket; tudniillik míg mindenki egyetértôen és ôszintén közre nem mûködik, hogy a lelkekbôl a háború félelme és aggodalma távozzék. Ehhez pedig az szükséges, hogy legfôbb törvény legyen, amely a ma békéjét megadja és minden egyebet maga alá rendel, hogy megállapítsa, hogy nem az egyenlô felfegyverkezésben, hanem csakis a kölcsönös bizalomban lehet a népek közt a békét megszilárdítani. Mi bízunk abban, hogy ez lehetséges, és amikor errôl tárgyalunk, ezt nem csupán a józan ész szabályai parancsolják, hanem a legnagyobb mértékben a javak kívánatos bôségében való részesedés reménye is. 114. Elsôsorban a józan ész parancsolja. Valóban, amint mindenki tudja, vagy legalábbis tudnia kellene, az államok kölcsönös szükségleteit, nemkülönben az egyes emberek viszonyait nem a fegyverek erejével, hanem a józan ész szabályai szerint, azaz az igazság, igazságosság és az emberi kapcsolatok gyarapításával kell szabályozni. […] 116. Végül ez jólétet teremt, melynek elônyeit mindenki élvezi: tudniillik az egyes emberek, a családi közösségek, a népek, végül az egész emberiség. Ezért halljuk még mindig csengeni fülünkben elôdünknek, XII. Piusnak figyelmeztetô szavait: „Békével nem megy tönkre semmi sem; háborúval minden megsemmisülhet.” 117. Mivel ezek így állnak, mi, akik a földön Jézus Krisztusnak, a világ és a béke szerzôjének a személyét viseljük, az egész emberiség leghôbben óhajtott vágyának tolmácsai vagyunk és atyai szeretettel viseltetünk minden ember iránt, kötelességünknek tartjuk, hogy az emberekhez könyörögjünk és esdekeljünk, elsôsorban azokhoz, akik az államokat kormányozzák, hogy semmi gondot, semmi fáradságot ne sajnáljanak, míg az emberi tevékenységek folyása meg nem egyezik az emberi ésszel és méltósággal. 165

118. Az államférfiak tanácskozásain azok, akik bölcsességben és tekintélyben kiválnak, kutassák azt, hogy mily módon lehetne az egész földkerekségen az államok kölcsönös kapcsolatait emberségesebb egyensúlyba hozni; egyensúlyt mondunk, amely kölcsönös bizalmon, ôszinte szerzôdéseken, sértetlenül megtartott megegyezéseken nyugszik. Ezt a kérdést pedig minden oldalról úgy mérlegeljék, hogy lehetôség nyíljék baráti, erôs és igen hasznos szerzôdéseket kötni. […]

A szabadság 120. Ehhez hozzátartozik még az, hogy az államok kölcsönös viszonyait a szabadság szabályai szerint kell rendezni. Ennek a kijelentésnek az ereje abban van, hogy egy népnek sem szabad olyat tennie, amivel mást jogtalanul elnyom vagy azok tevékenységeibe jogtalanul beavatkozik. […] 121. Minthogy minden embert egybekapcsol az eredet, a keresztény Megváltás és a végsô cél közös sorsa, és egy keresztény család megalkotására hivatottak, ezért Mater et Magistra körlevelünkben a gazdagabb államokat buzdítottuk, hogy különbözô módon nyújtsanak segítséget azoknak az államoknak, amelyek gazdasági fejlôdése folyamatban van. 122. És most nem kis vigasztalással valljuk be, hogy ezt a figyelmeztetést szívesen fogadták; és bízunk abban, hogy ugyanazt a továbbiakban még tágabb szívvel fogadják; hogy tudniillik a szegényebb államok minél elôbb úgy fognak gazdasági vonatkozású dolgokban elôrehaladni, hogy polgáraik emberi méltóságnak jobban megfelelô életet élhetnek. 123. De azonnal azt kell ismét és ismét hangoztatni, hogy úgy kell ezeknek a népeknek segítségére sietni, hogy sértetlenül meg 166

tudják ôrizni szabadságukat, és a gazdasági és társadalmi ügyek e fejlôdésében érezzék, hogy nekik kell vállalni a nagyobb szerepet vagy e dolgok végrehajtásában rájuk esik a nagyobb rész. 124. Errôl a dologról boldog emlékû elôdünk, XII. Pius bölcsen tanította: „A dolgok új rendje a becsületesség szabályaira támaszkodva teljesen megtiltja, hogy bármilyen népnek a szabadságát, becsületét és épségét megsértsék, bármilyen is nagyságuk vagy védekezési képességük. […] 125. A virágzóbb államok tehát, míg a szûkölködôbbeknek sokféle módon segítségére sietnek, szükséges, hogy különösen tiszteljék minden nemzetnek sajátos arculatát és állami intézményeit, melyeket az ôseiktôl vettek át; ugyancsak óvakodniuk kell bármilyen uralkodási szándéktól. Hogyha ez így történik, nem kis haszon származik belôle a közösségbe tömörülô államok számára, amelyeknek egyesei saját jogaiknak és kötelezettségeiknek tudatában, hasonló módon minden nép javára közremûködnek. Az idôk jelei 126. A mi idônkben mind jobban meggyôzôdésévé válik az embereknek, hogy az ellentéteket, melyek esetleg az egyes népek közt keletkeznek, ne fegyverrel, hanem megegyezésekkel és tárgyalásokkal döntsék el. 127. Azt hisszük, ennek a meggyôzôdésnek a szülô oka az, hogy a jelenlegi háborús eszközök borzalmas megsemmisítô hatással rendelkeznek, és félnek az emberek a bajoktól s a borzalmas romoktól, amelyeket e fegyverek okoznak. Ezért a mi korunkban, amely az atomerôvel dicsekszik, távol áll az a meggyôzôdés, hogy a háború alkalmas a megsértett jogot jóvá tenni. […] 129. […] lehetne remélni, hogy a népek kölcsönös szükségleteikrôl, ügyleteikrôl való tárgyalásaik révén jobban megismerik az em167

beri természet kötelékeit, amelyekkel egymáshoz vannak fûzve; jobban megértik, hogy a közös természet fôbb kötelezettségeiben az áll, hogy az egyes emberek és népek magatartása a szeretetnek engedelmeskedik, nem a félelemnek; mert elsôsorban a szeretet feladata, hogy az egyes embereket az ôszinte, a dolgok s a lelkek sokformájú kapcsolatára vezesse, ahonnét annyi jó áradhat rájuk.

V. AZ EMBERI KAPCSOLATOK ÉS A POLITIKAI KÖZÖSSÉG

130. A tudományoknak és a technikának újabb gyarapodása az emberi erkölcsöket is érinti, ezért az embereket, bárhol is vannak, arra indítják, hogy a kölcsönös munka révén mind jobban kapcsolatba kerüljenek egymással. Ma ugyanis a dolgok, tudományok és az emberek kapcsolata nagyon is megnôtt. Ennek okából túlságosan megnôttek a polgárok, családok, közbülsô társaságok kölcsönös kapcsolatai is, akik különbözô nemzetekhez tartoznak; gyakran tartanak a különbözô államok vezetôi egymás közt tanácskozásokat. Ugyanezen idô alatt az államok gazdasági ügyei mindinkább más államok gazdasági ügyeivel kerülnek kapcsolatba; a nemzetek gazdasági ténykedései egymás közt fokozatosan annyira összefonódnak, hogy az egyesek kapcsolataiból mintegy az egész föld gazdasági rendje alakul ki; végül bármilyen állam társadalmi elôrehaladási rendje, biztonsága és nyugalma szükségszerûen összefügg a többivel. 131. Ezeket tudva, nyilvánvaló, hogy az egyes államok, elkülönülve a többitôl, saját érdekeikrôl megfelelôen gondoskodni, magukat, amint ez szükséges, fejleszteni egyáltalán nem tudják. Bármily államnak ugyanis a jóléte és fejlôdése már a többi jólétének és fejlôdésének részben a következménye, részben az oka. 132. Az emberi kapcsolatok egységét nem törli el semmiféle kor, mint az emberekrôl is ugyanez nyilvánvaló, mert a természeti méltóságban egyformán részesülnek. Ez okból fog sürgetni mindig 168

a szükségesség, mely magából az emberi természetbôl fakad, hogy alkalmas módon törekedjék a közjóra, tudniillik arra, ami az egész emberiség hasznára válik. […] 134. Napjainkban azonban az államok kölcsönös magatartásában nagy változások történtek. Egyrészrôl a minden népre vonatkozó közjó részérôl merülnek fel súlyos, nehéz és mielôbb megoldandó kérdések, amelyek leginkább az egész föld biztonságának és békéjének megóvására vonatkoznak; másrészrôl egyes nemzetek vezetôi, akik egymás közt egyenlô joggal bírnak, jóllehet megsokszorozzák tárgyalásaikat és törekvéseiket, hogy alkalmasabb jogszabályokat találjanak, de nem nagy eredménnyel; […]. 135. Tehát az emberi közösség mai körülményei közt sem az államok alkotmánya és alakja, sem ereje, hogy a föld minden népe fölött nyilvános tekintéllyel rendelkezzék, hogy a népek közjavát elômozdítsák, erre nem alkalmasak.

A közjó és a közhatalom 136. Márpedig ha alaposan megvizsgáljuk akár a közjó belsô elvét, akár az állami tekintély természetét s mûködését, nincs senki sem, aki be ne látná e két dolog közt az összhang szükségességét. Ugyanis az erkölcsi rend, amint kívánja az állami tekintélyt a polgári társadalomban a közjó elômozdítására, hasonlóan követeli, hogy ugyanaz a tekintély azt valóban végre is tudja hajtani. Ebbôl következik, hogy a polgári intézmények – amelyekben az állami tekintély testet ölt, mûködik és céljára törekszik – oly alakkal és oly hatékonysággal legyen ellátva, hogy a közjóra tudjanak vezetni oly utakon és elvekkel, amelyek a dolgok különbözô pillanatainak alkalmasan megfelelnek.

169

137. De mivel ma minden nemzet közjava oly kérdéseket tesz fel, amelyek minden népet érintenek; mivel ily kérdésekre csak oly nyilvános tekintély adhat feleletet, amelynek mind hatalma és alakja, mind eszközei hasonlóan kiterjedtek és amelynek hatásköre oly messzire terjed, mint a föld kereksége; ebbôl következik, hogy maga az erkölcsi rend kényszerít arra, hogy szükség van ilyen nyilvános általános tekintélyre. 138. Azonban ezt az általános tekintélyt, melynek a földön mindenütt legyen hatóereje és alkalmas eszközökkel vezessen az általános közjóra, minden népnek az egyetértésével kell létrehozni, nem pedig erôszakkal föléjük helyezni. Ez abból következik, hogy az ilyen tekintélynek mûködésében hathatósnak, mindenkivel szemben pártatlannak, részrehajlástól mentesnek kell lennie és minden nemzet közjavára kell törekednie. Mert ha ezt az általános tekintélyt a hatalmasabb nemzetek erôvel kényszerítenék a többire, valóban félni kellene, hogy ez vagy csak a kevesek érdekét szolgálná, vagy csak néhány nemzettôl függne; ezért aztán magának a tevékenységnek az ereje és hatásossága veszélybe kerülne. […] 139. Amint az egyes államok közjaváról, úgy az összes állam általános érdekeirôl csak akkor lehet ítéletet mondani, ha tekintetbe vesszük az emberi személyiséget; ezért a nyilvános és általános tekintélynek a legfôbb kötelessége, hogy az emberi személy jogait elismerje, köteles tiszteletben tartsa, sértetlenül megôrizze, valóban gyarapítsa; amit megtehet vagy saját maga, ha a dolog úgy alakul, vagy az egész föld kerekségére hozott megállapodásokkal, amelyek segítségével az egyes államok vezetôi kényelmesebben tudják saját hivatalukat ellátni. […] 141. Természetesen ennek az általános tekintélynek […] arra kell törekednie, hogy az egész földön oly ügyrendet állapítsanak meg, amelyben nemcsak minden állam nyilvános tekintélye, hanem az egyes emberek és közbülsô társaságok is biztosabban járhatnak el 170

hivatásuk teljesítésében, végezhetik el kötelességeiket, védhetik meg jogaikat.

Az idôk jelei 142. Amint mindenki tudja, 1945. június 26-án megalakult az Egyesült Nemzetek Szervezete – rövidítve ENSZ –, amelyhez azután további szervezeteket csatoltak, amelyeket különbözô nemzetek tagjaiból alakítottak, amelyeket fontos jelentôségû megbízatásokkal láttak el s illetôségük a föld minden országára kiterjed gazdasági és társadalmi, kulturális, nevelési és közegészségi ügyekre vonatkozólag. Továbbá az Egyesült Nemzetek Szövetségének fô feladata, hogy megóvja és megerôsítse a békét, és hogy az államok között az egyenlôség elvére helyezkedve a barátsági kapcsolatokat segítse és melengesse a kölcsönös megbecsülés és egyetértés sokféle formájában az emberi tevékenység minden területén. 143. Ennek a szervezetnek a gondozásában jelent meg a kiváló tartalmú Emberi jogok általános nyilatkozata, melyet az Egyesült Nemzetek Szervezete 1948. december 10-én hagyott jóvá. Ennek a nyilatkozatnak a bevezetôjében az áll, hogy a népeknek és minden nemzetnek arra kell legfôképp törekedniük, hogy a nyilatkozatban foglalt minden jogot és a szabadság formáit valóban elismerjék és sértetlenül megtartsák. 144. Azonban meg kell említenünk, hogy ennek a nyilatkozatnak néhány fejezete kevésbé bizonyítottnak látszik egyesek elôtt; és nem méltatlanul. Mégis úgy véljük, hogy a nyilatkozatot mint lépcsôt és bejáratot kell tartanunk a világ minden népének jogrendje s politikai rendje megalkotásához. Ugyanis ezzel egyenesen ünnepélyesen elismerik minden ember számára az emberi személy méltóságát, és biztosítják minden ember számára az igazság szabad keresését, a becsületesség normáinak követését, az igaz171

ságosság érvényesítését, az emberhez méltó élet élését, s más ezekkel kapcsolatos dolgokat. 145. Hôn kívánjuk tehát, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete felépítésével és ténykedéséveI mindinkább képes legyen alkalmazkodni nagyszabású és fennkölt feladatához. […] …ma az emberek saját nemzetük életében napról napra jobban részt vesznek, tevékenyebb igyekezettel foglalkoznak minden nép ügyével, és mindinkább tudatában vannak annak, hogy ôk is tagjai az emberiség családjának.

VI. LELKIPÁSZTORI MEGFONTOLÁSOK

146. E helyen fiainkat ismételten buzdítjuk, hogy buzgón vegyenek részt az állam ügyeiben és serénykedjenek közös munkájukkal az egész emberi nemért, és mindenki saját országának a jólétén fáradozzék. […] 147. Mégis mindazonáltal a civilizációhoz nem elegendô, hogy azt a helyes és keresztény elvekhez alkalmazva Fiaink a mennyei hit világosságával élvezzék és a jó érdekében hevüljenek; ehhez még az is szükséges, hogy érdeklôdjenek a civilizáció intézményei után s hathatósan vegyenek részt annak belsô munkájában. 148. Valóban, mivel a jelen emberi és civilizációs életet a tudományos és technikai találmányok jellemzik, senki sem vehet részt valójában a közügyekben, hacsak nem jártas a tudományban, nem felkészült mûszakilag, és végül, ha szakmájában nem képezett. […]

172

A hit és a cselekvés egysége 151. Azt is állítjuk nyíltan, hogy azokban az államokban ugyanis, ahol a keresztény tant régóta tartják, jelenleg állami intézmények virágzanak, a tudomány elôrehalad és bôven rendelkeznek eszközökkel, melyek alkalmasak, hogy bármilyen tervet megvalósítsanak, de mintha gyakran a keresztény kezdeményezés és ihletés hiányoznék ezekbôl. […] 153. […] A szükségesség tehát arra kényszerít, hogy az ifjúság nevelése teljes legyen, legyen folyamatos, oly módszerekkel átadott, hogy a vallásos dolgok ismerete és a lélek képzése hasonló lépésekben történjék, mint a tudomány megszerzése és a mindennapi technikai ismeretek elsajátítása. Ezenfelül szükséges az ifjúság oly módú tanítása, hogy alkalmasan tudják betölteni hivatásukat. […] 157. Mindaz, amit eddig tárgyaltunk, egyrészt magából a dolgok természetébôl, másrészt igen gyakran a természetjog rendjébôl következik. Ezért, hogy ezek megvalósuljanak, a katolikus ember gyakran társul elvégzésükre vagy oly keresztényekkel, akik nem tartoznak az Apostoli Szentszékhez, vagy oly emberekkel, akik teljesen járatlanok a keresztény hitben, de értelmesek. Ebben az esetben a katolikusok legyenek tudatában mindig, hogy kicsodák, és ne csináljanak semmi olyat, amibôl vagy a vallás, vagy az erkölcs épsége kárt szenvedne. Hasonlóképpen viselkedjenek úgy, hogy mások véleményét méltányos jósággal mérlegeljék, és mindent ne használjanak fel a maguk hasznára, és legyenek készek bizalommal s minden erôvel azon dolgozni, ami természeténél fogva jó vagy jóra vezethet. 158. Továbbá jogos, ha a tévedést mindig megkülönböztetjük attól, aki a tévedést elkövette, mivel emberekrôl van szó, akik vagy tévedtek, vagy nem értették meg teljesen a dolgot, ami a vallásra vagy az élet helyes tennivalóira vonatkozik. Mert a tévedést 173

elkövetô ember nem szûnik meg ember lenni, sohasem veszíti el személyi méltóságát, amit ugyanis mindig észben kell tartani. Ezenkívül az ember természetében sohasem szûnik meg a képesség, hogy a tévedéseknek ellenálljon és keresse az igazságra vezetô utat. Ebben a dologban a gondviselô Isten kegyelme sohasem hagyja cserben az embert. Ezért megtörténhet, hogy aki ma a hit világosságát nélkülözi, vagy hamis tanokat vall, késôbb Isten kegyelmétôl felvilágosítva az igazság birtokába jut. […] 159. Ezért meg kell állapítani, hogy a bölcselôk hamis tanait a világ és az ember természetérôl, eredetérôl és céljáról teljesen meg kell különböztetni azoktól, amelyek vagy a gazdasági és társadalmi vagy a kulturális vagy a politikai életre vonatkoznak, még ha ezek ugyanazokból a tanokból is vennék eredetüket és ösztönzésüket; mert a tudományos fogalom, miután véglegesen meghatározták, már nem változik, […]. 160. Ez okból megtörténhet, hogy azelôtt semmi hasznot hajtót nem láttak a tárgyalások alkalmával valamely dologban, most pedig gyümölcsözônek tartják vagy a jövôben annak fog bizonyulni. […] Ezért ha katolikus emberek ügyeirôl van szó, a döntés legelsôsorban azoknak a férfiaknak a hatáskörébe tartozik, akik az államban és ezen belül egyes munkakörök élén vannak; csak azután megtartsák a természetjog alapelvein kívül az Egyháztól a társadalmi kérdésekben megállapított tanokat, azokat fogadják el és az egyházi hatóságok elôírásaihoz alkalmazkodjanak. Szükséges, hogy mindenki tudatában legyen annak, hogy az Egyháznak joga és kötelessége, nemcsak a hit és erkölcsi tanokat védelmezni, hanem a saját tekintélyével fiainál is közbelépni, akik világi ügyek élén vannak, amikor dönteni kell, hogy ugyanazt a tant miképp kell a gyakorlatban alkalmazni. […]

174

162. […] …világosan következik, hogy mindennek természeti szükségszerûségbôl fokozatosan kell növekednie, és ezért az emberi intézményekben semmi sem oldható meg jobban, mint ha óvatosan belülrôl történik a fejlôdés. […]

Súlyos kötelesség 163. Úgy véljük, hogy a nagylelkû férfiak legsúlyosabb kötelességeihez azt kell leginkább hozzátenni, hogy az igazság, igazságosság, szeretet, szabadság alapján állva az államvezetôknek helyre kell állítaniok az emberi társadalomban a kapcsolatok új rendjét: azaz a polgárokét egymás közt; azután a polgárok és államaik közt; majd az államokét egymás közt; végül az egyes emberek, családok, közbülsô társaságok, egyes államok és az egész emberi közösség közt. […] 166. […]…minden jó szándékú embert hevít: megszilárdítani ugyanis a békét ezekkel a földön. 167. Mert azt, akinek helytartói hatalmával mûködünk – jóllehet méltatlanul –, isteni elôrelátásból jövendölve a hírnök a Béke fejedelmének nevezte. (Iz 9,6) Részünkrôl állítjuk, hogy gondolatainkat, gondoskodásunkat, erôinket ennek a mindenre kiterjedô közjónak az elômozdítására szenteltük. Mégis a béke üres szó, hacsak nincs meg benne a dolgok ama elrendezése, amelyet e körlevelünkkel minden reményünktôl indíttatva felvázoltunk: állítjuk, hogy a tervezet az igazságon alapszik, az igazságosság parancsai szerint van felépítve, szeretettel táplálva és telítve, végül a szabadság jelszava alatt megalkotva. […].

175

GAUDIUM ET SPES II. Vatikáni Zsinat, 1965

II. RÉSZ: A POLITIKAI KÖZÖSSÉG ÉLETE

A mai közélet 73. Korunkban mélyreható átalakulások figyelhetôk meg a népek társadalmi szerkezetében és intézményeiben is, melyek kulturális, gazdasági és társadalmi fejlôdésük következményei; e változások viszont nagymértékben hatnak a politikai közösség életére is, fôként ami a polgári szabadságjogok gyakorlásában és a közjó megvalósításában mindenki jogait és kötelességeit, valamint a polgárok egymással és a közhatalommal való kapcsolatát illeti. A világ különféle részein az emberi méltóság elevenebb tudata olyan politikai és jogi rendszer létrehozására késztet, mely jobban óvja a személy közéleti jogait, így például a gyülekezés, a társulás, a véleménynyilvánítás, valamint a magán- és a nyilvános vallásgyakorlás jogát. A személy jogainak oltalma ugyanis szükségszerû föltétele annak, hogy az állampolgárok, akár egyénenként, akár 177

csoportot képezve, tevékenyen részt vehessenek az állam életében és igazgatásában. A kulturális, gazdasági és társadalmi fejlôdéssel együtt sokakban erôsödik az óhaj, hogy nagyobb részt vállalhassanak a politikai élet alakításában. Sokak lelkiismerete egyre jobban sürgeti, hogy megvédjék a nemzeti kisebbségek jogait, nem feledve kötelezettségeiket az állam iránt. Ezen felül növekszik a másként gondolkodók vagy más vallású emberek iránti tisztelet. Egyidejûleg szélesebb körû mozgalom bontakozik ki annak érdekében, hogy ne csak a kiváltságosok, hanem valóban minden állampolgár élvezhesse személyi jogait. Elutasítják mindazokat a bizonyos területeken uralkodó politikai formákat, melyek korlátozzák az állampolgári vagy a vallásszabadságot, növelik a politikai szenvedélyek és bûntények áldozatainak számát, s a közjó elômozdítása helyett jogtalan elônyöket biztosítanak valamely pártnak vagy a vezetôinek. A valóban emberies politikai élet kialakítására semmi sem alkalmasabb, mint az igazságosság, a jóindulat és a közjó szolgálata iránti belsô érzék fejlesztése, valamint a politikai közösség igazi természetére, s a közhatalom céljára, helyes gyakorlására és korlátaira vonatkozó alapvetô meggyôzôdés erôsítése.

A politikai közösség természete és célja 74. Az egyes emberek, családok és különféle csoportok, melyek az állampolgárok közösségét alkotják, jól tudják, hogy nem képesek egymaguk megteremteni a teljes értelemben vett emberi életet. Szükségét érzik egy tágabb közösségnek, melyen belül valamenynyien szüntelenül egyesíthetik képességeiket a közjó egyre eredményesebb szolgálatára. Ezért különbözô formájú politikai közös178

ségeket alkotnak. A politikai közösség tehát e közjó érdekében létezik, ebben rejlik teljes igazolása és értelme, és belôle meríti eredeti és sajátos jogát. A közjó pedig magában foglalja a társadalmi élet azon föltételeinek összességét, melyek között az emberek, a családok és közösségek a maguk tökéletességét könnyebben és teljesebben érhetik el. Sok és sokféle ember gyûlik össze a politikai közösségbe, akik teljes joggal vallhatnak eltérô nézeteket. Tekintélyre van tehát szükség, hogy a politikai közösség szét ne hulljon amiatt, hogy mindenki a maga elgondolása szerint jár el; e tekintély a polgárok erôit a közjóra irányítja, nem gépiesen, nem is zsarnoki módon, hanem mint elsôsorban a szabadságra és a vállalt kötelezettségek és feladatok tudatára támaszkodó erkölcsi erô. Nyilvánvaló tehát, hogy a politikai közösség és a közhatalom az ember természetében gyökerezik, s ezért hozzátartozik ahhoz a rendhez, melyet Isten határozott meg; a politikai rendszer megválasztása és a vezetôk kijelölése viszont a polgárok szabad akaratára van hagyva. További következmény, hogy a politikai tekintélyt akár a közösség egészében, akár az államot képviselô intézményekben mindig az erkölcsi rend határain belül kell gyakorolni a közjó – mégpedig a dinamikusan fölfogott közjó – érdekében a törvényesen meghatározott, vagy meghatározandó jogrend szabályai szerint. Ebben az esetben az állampolgárnak lelkiismeretbôl fakadóan kötelesek engedelmeskedni. Mindebbôl pedig nyilvánvaló azok felelôssége, méltósága és fontossága, akik az állam élén állnak. Ahol pedig a közhatalom túllépve illetékességének körén elnyomja a polgárokat, ôk ne vonakodjanak megtenni mindazt, amit a közjó tárgyilag megkövetel tôlük; de saját jogaikat és polgártársaik jogait megvédhetik az ilyen tekintély visszaéléseivel szemben, tisztelet179

ben tartva azokat a határokat, melyet a természettörvény és az evangéliumi erkölcs megszab. A konkrét módok, ahogy egy politikai közösség a maga szervezetét és hatalom gyakorlását kialakítja, különbözô lehet az egyes népek sajátosságai és eltérô történeti fejlôdésük szerint; de mindig a mûvelt, békeszeretô és mindenki iránt jóindulatú ember kialakítása legyen a célja az egész emberi család javára.

Mindenki együttmûködése a közéletben 75. Teljes összhangban van az emberi természettel, hogy olyan politikai-jogi struktúrákat találjanak, melyek minden állampolgárnak egyre jobban és minden megkülönböztetés nélkül hathatósan biztosítják a szabad és cselekvô részvételt a politikai közösség alapjainak megalkotásában, az állam irányításában, a különféle intézmények munkaterületének és céljainak meghatározásában és a vezetôk megválasztásában. Ne feledjék tehát az állampolgárok, hogy a közjó érdekében joguk és egyben kötelességük a szavazás szabad lehetôségével élni. Az Egyház pedig elismerésre és tiszteletre méltónak tartja azok munkáját, akik embertársaik szolgálatában az állam javának Szentelik magukat és vállalják e tisztség terheit. Annak érdekében, hogy a polgárok kötelességtudattal teljes együttmûködése az állam mindennapi életében elérje kívánt célját, szükség van tételes jogrendre, mely biztosítja a közhatalom feladatköreinek és szerveinek megfelelô megosztását, s egyúttal a hatékony és független jogvédelmet. El kell ismerni, tiszteletben kell tartani és tovább kell fejleszteni valamennyi személy, család és csoport jogait és jogaik gyakorlását, a minden állampolgárt terhelô kötelességekkel együtt. E kötelességek közül meg kell említeni, hogy mindenki tartozik az államnak azokkal az anyagi és személyes szolgálatokkal, melyeket a közjó megkíván. A vezetôk óvakod180

janak attól, hogy a családi, társadalmi vagy kulturális csoportokat, a köztes testületeket vagy intézményeket akadályozzák, vagy törvényes és hatékony cselekvési lehetôségüktôl megfosszák, hanem inkább igyekezzenek ezeket készségesen és szabályozottan támogatni. A polgárok pedig – egyénenként, de csoportot képezve is – óvakodjanak attól, hogy túl nagy hatalmat juttassanak a közhatalomnak, vagy túlzott elônyöket és kedvezményeket követeljenek tôle, azaz a személyek, családok és társadalmi csoportok közteherviselésének csökkentését. Korunk egyre bonyolultabb körülményei többször arra kényszerítik a közhatalmat, hogy beavatkozzék társadalmi, gazdasági és kulturális ügyekbe olyan kedvezôbb feltételek teremtése végett, melyek a korábbiaknál hatékonyabban segítik az állampolgárokat és csoportjaikat a teljes értelemben vett emberi célok szabad elérésében. Az országok sajátosságai és a népek fejlettségi foka szerint különféleképpen értelmezhetôk a szocializáció a személy autonómiája és fejlôdése közötti kapcsolatok. Ha pedig valahol a közjó érdekében korlátozzák is egy idôre a jogok gyakorlását, amint a körülmények megváltoznak, állítsák vissza a szabadságot. De embertelen, ha a politikai tekintély olyan totalitárius vagy diktatórikus formákat ölt, melyek sértik a személyek és a társadalmi csoportok jogait. Az állampolgárok ápolják magukban áldozatosan és hûségesen a hazaszeretetet, de minden szûkkeblûség nélkül, vagyis úgy, hogy mindig legyenek tekintettel az egész – sokféle kötelékkel öszszekapcsolt fajokból, népekbôl és nemzetekbôl álló – emberi család javára. Az összes Krisztus-hívô érezze át, hogy külön hivatása van a politikai közösségben: példájukkal mindannyian mutassák meg, hogy él bennük a kötelesség tudata, s hogy odaadóan szolgálják a közjót, s így tettekkel mutassák meg, hogyan lehet összhangba 181

hozni a tekintélyt a szabadsággal, a személyes kezdeményezést az egész társadalmi testület szoros együvé tartozásával, a kellô egységet a termékeny sokféleséggel. […] A politikai pártoknak pedig kötelességük azt szorgalmazni, amit megítélésük szerint a közjó megkövetel, de sohasem szabad a közjó elébe helyezni a maguk hasznát. Nagy gondot kell fordítani a nép, és fôleg az ifjúság állampolgári és politikai nevelésére, hogy az állampolgárok valamennyien kivehessék részüket a politikai közösség életébôl. Akik alkalmasak vagy kiképezhetôk a politika nehéz, ugyanakkor nagyon nemes mûvészetére, készüljenek föl rá, és megfeledkezvén a saját érdekeikrôl és anyagi elônyeikrôl, gyakorolják azt. Az igazságtalanság és elnyomás, egy ember vagy politikai párt önkényuralma és intoleranciája ellen erkölcsileg feddhetetlenül és okosan lépjenek föl; […]

A politikai közösség és az Egyház 76. Nagyon fontos, különösen a pluralista társadalomban, hogy helyesen lássák a politikai közösség és az Egyház viszonyát, s hogy világosan tegyenek különbséget aközött, amit a Krisztus-hívôk egyénenként vagy közösségben mint keresztény lelkiismeretû állampolgárok a maguk nevében cselekszenek, és aközött, amit lelkipásztoraikkal együtt az Egyház nevében cselekszenek. Az Egyház, mely feladatánál és illetékességénél fogva semmiképpen sem keveredik össze a politikai közösséggel, s nem is kötôdik semmiféle politikai rendszerhez, egyszerre jele és oltalma az emberi személy transzcendenciájának. A politikai közösség és az Egyház a maguk területén függetlenek egymástól és autonómiájuk van. Mind a kettô ugyanazoknak az embereknek a személyes és társadalmi hivatását szolgálja, bár 182

más-más címen. Annál gyümölcsözôbb lesz szolgálatuk mindenki javára, minél egészségesebben együttmûködnek a helyek és korok körülményei szerint. Az ember ugyanis nincs beszorítva csupán a mulandó rendbe, hanem az emberi történelemben élve érintetlenül megtartja örök hivatását. A Megváltó szeretetében megalapozott Egyház pedig ahhoz nyújt segítô kezet, hogy az igazság és a szeretet a nemzeten belül és a nemzetek között jobban érvényesüljön. Azzal, hogy hirdeti az evangéliumi igazságot, s tanításával, valamint a Krisztus-hívôk tanúságtételével megvilágítja az emberi tevékenység minden ágát, egyúttal tiszteletben tartja és szorgalmazza az állampolgárok politikai szabadságát és felelôsségét is. […] (Az Egyháznak)…mindig és mindenütt legyen meg az a joga, hogy igazi szabadságban hirdesse a hitet, elôadhassa szociális tanítását, akadálytalanul teljesíthesse hivatását az emberek között, s erkölcsi szempontból ítéletet mondhasson a politikai rendre vonatkozó dolgokról is, amennyiben így követelik az emberi személy alapvetô jogai vagy a lelkek üdvössége; … […] Az Egyház, melynek az a feladata, hogy támogasson és fölemeljen mindent, ami igaz, jó és szép csak található az emberi közösségben, hûségesen ragaszkodva az evangéliumhoz és küldetését teljesítve a világban megszilárdítja az emberek közötti békét Isten dicsôségére.

183

XVI. Benedek pápa

DEUS CARITAS EST Róma, 2005

II. RÉSZ: AZ EGYHÁZNAK MINT „A SZERETET KÖZÖSSÉGÉNEK” SZERETETSZOLGÁLATA

A szeretetszolgálat mint az Egyház feladata 20. Az istenszeretetben gyökerezô felebaráti szeretet elsôdlegesen minden egyes hívô feladata, ugyanakkor az egész egyházi közösség feladata is minden szinten: a helyi közösségektôl kezdve a részegyházakon (egyházmegyéken) át az egész világegyházig. Az Egyháznak mint közösségnek is gyakorolnia kell a szeretetet. Ez viszont megköveteli, hogy a szeretetnek meglegyenek a szervezetei ahhoz, hogy a közösségi szolgálatot rendezetten tudja végezni […][…]

185

…a hívôk közösségében nem lehet olyan szegénység, hogy valakitôl megtagadják az emberhez méltó élet szükséges javait. […] Az Egyház éppúgy nem hanyagolhatja el a szeretetszolgálatot, mint a szentségeket és az Igét. 25. […] a) Az Egyház lényege hármas feladatban mutatkozik meg: Isten Igéjének hirdetése (kerygma-martyria), a szentségek ünneplése (leiturgia), a szeretet szolgálata (diakónia). E három feladat kölcsönösen föltételezi egymást, és nem szakíthatók el egymástól. A szeretetszolgálat az Egyház számára nem valamiféle jótékonyság, amit másokra is rá lehetne bízni, hanem a lényegéhez tartozik […] b) Az Egyház Isten családja a világban. Ebben a családban nem lehet szükséget szenvedô. Ugyanakkor a caritas-agape felülmúlja az Egyház határait: az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd a mérce, mely a szeretet egyetemességét mutatja; a szeretetét, mely a rászoruló felé fordul, akivel az ember „véletlenül” (vö. Lk 10,31) találkozik, bárki legyen az. A szeretet parancsának ezen egyetemességét tiszteletben tartva van sajátosan egyházi feladat is – az a feladat, hogy az Egyházban, mint egy családban, egyetlen gyermek sem szenvedhet ínséget. […]

186

Igazságosság és szeretet 26. Az egyházi szeretet-tevékenységgel szemben a 19. század óta feltûnt egy kifogás, melyet fôként a marxista gondolkodás nagyon nyomatékosan kibontakoztatott, és így szól: A szegényeknek nem szeretetszolgálatra, hanem igazságosságra van szükségük. A szeretet cselekedetei – az alamizsnák – valójában módszerek, amelyekkel a gazdagok megakadályozták az igazságosság érvényesítését, megnyugtatták a lelkiismeretüket, biztosították a saját helyzetüket, és a szegényektôl elcsalták a jogaikat. Ahelyett, hogy a szeretet egyes cselekedeteivel a fennálló viszonyok fenntartásában mûködnének együtt, az igazságosság rendjét kellene megteremteni, melyben mindenki megkapná a maga részét a világ javaiból, ezért többé nem szorulnának rá a szeretet cselekedeteire. Meg kell engedni, hogy ebben az érvben van valami igazság, de sok hamisság is van benne. Igaz, hogy az állam alapelvének az igazságosság megvalósításának kell lennie, s hogy az a célja egy igazságos társadalmi rendnek, hogy a szubszidiaritás elvének tiszteletben tartásával mindenki megkapja a maga részét a társadalom javaiból. Ezt a keresztény államtan és szociális tanítás is mindig hangsúlyozta. A társadalom igazságos rendjének kérdése – történetileg nézve – az ipari társadalom 19. századi kialakulásával új helyzetbe került. A modern ipar kialakulása föloldotta a régi társadalmi struktúrákat, s a bérmunkások tömegével radikális változást okozott a társadalom fölépítésében, melyben a tôke és a munka kapcsolata olyan meghatározó kérdéssé vált, amely ebben a formában korábban soha nem létezett. A termelô struktúrák és a tôke lett az az új hatalom, mely kevesek kezébe kerülve a dolgozó tömegek iránti jogtalansághoz vezetett, mely ellen föl kellett lázadni. 27. Meg kell hagynunk, hogy az Egyház képviselôi lassan vették észre, hogy a társadalom igazságos struktúrájára vonatkozó kér187

dés új módon vetôdik föl. […] A pápai Tanítóhivatal 1891-ben a XIII. Leó pápa által kiadott Rerum novarum enciklikával lépett a színre. Ezt követte 1931-ben XI. Pius Quadragesimo anno enciklikája. Boldog XXIII. János pápa 1961-ben adta ki Mater et magistra enciklikáját. VI. Pál 1967-ben a Populorum progressio enciklikában, majd 1971-ben Octogesimo adveniens apostoli írásában foglalkozott a szociális problémával, mely akkor különösen LatinAmerikában élezôdött ki. Nagy Elôdöm, II. János Pál pápa a szociális enciklikák trilógiáját hagyta ránk: Laborem exercens (1981), Sollicitudo rei socialis (1987), s végül a Centesimus annus (1991). Így a mindig új helyzetekkel és problémákkal szembesülve egy katolikus szociális tanítás bontakozott ki, melyet összefoglalóan az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa 2004-ben Az Egyház szociális tanításának kompendiuma címû kötetben tett közzé. […] […]…az Egyház szociális tanítása alapvetô útmutatássá lett, mely az Egyház határain messze túl is mutatja az irányt. A kibontakozó fejlôdés láttán ezen iránymutatásról dialogizálnia kell mindazokkal, akik az emberért és a világért komolyan aggódnak. 28. Annak érdekében, hogy az igazságosságért folytatandó küzdelem és a szeretet szolgálata közötti kapcsolatot pontosabban leírhassuk, két alapvetô igazságot kell figyelembe vennünk: a) A társadalom és az állam igazságos rendje a politika központi feladata. Az olyan állam, melyet nem az igazságosság határoz meg, csak egy nagy rablóbanda lenne, miként egyszer Ágoston mondta: „Ha tehát kiiktatják az igazságosságot, mi egyebek az országok, mint nagy rablóbandák?” A kereszténység lényegéhez tartozik a különbségtétel a császár és az Isten dolgai között (vö. Mt 22,21), azaz a különbségtétel az állam és az Egyház között, vagy amint a II. Vatikáni Zsinat mondja: a világi terület autonómiája. Az állam nem írhatja elô a vallást, 188

hanem a különbözô vallások követôi számára biztosítania kell a vallás szabadságát és békéjét; az Egyház mint a keresztény hit szociális kifejezôdése, a maga részérôl független, és a hitbôl éli a maga közösségi formáját, melyet az államnak tiszteletben kell tartania. E két szféra különbözô, de kapcsolatban vannak egymással. Minden politikának célja, ezért belsô mértéke is az igazságosság. A politika több, mint a közrend létrehozásának technikája: eredete és célja éppen az igazságosság, és az etikai természetû. Ezért az állam gyakorlatilag és elkerülhetetlenül mindig ezen kérdés elôtt áll: hogyan kell itt és most megvalósítani az igazságosságot? Ám ez a kérdés föltételez egy másik, alapvetôbb kérdést: mi az igazságosság? Ez a gyakorlati ész kérdése; de hogy az ész helyesen tudjon mûködni, mindig újra meg kell tisztítani, mert az érdek és a hatalom – melyek megvakítják az észt – eluralkodása miatti etikai vakság végleg soha ki nem zárható veszedelem. Ezen a ponton érintkezik a politika és a hit. […] Isten […] (L)lehetôvé teszi az ész számára, hogy jobban mûködjön és sajátos tárgyait jobban lássa. S éppen itt kell becsatlakoznia a katolikus szociális tanításnak: nem akar az Egyház számára hatalmat szerezni az állam fölött; a hithez tartozó belátásokat és magatartásmódokat sem akarja azokra rákényszeríteni, akik nem osztoznak ebben a hitben. Egyszerûen hozzá akar járulni az ész tisztulásához, és segíteni akar abban, hogy itt és most fölismerhesse, mi a helyes, s azt végre is tudja hajtani. Az Egyház szociális tanítása az ésszel és a természetjoggal érvel, azaz olyan dolgokkal, melyek minden emberhez lényege szerint hozzátartoznak. Az Egyház tudja, hogy nem feladata ezt a tanítást politikailag megvalósítani: szolgálni és segíteni akarja a lelkiismeret formálását a politikában, hogy növekedjék az igazságosság igazi követelményei iránti világos látás; e követelményeknek megfelelôen cselekedjenek, fôként akkor, ha széles körben elterjedt érdekek 189

állnak az igazságossággal szemben. Ez azonban a következôt jelenti: egy igazságos társadalmi és állami rend fölépítése, mely által mindenki megkapja azt, ami ôt megilleti, olyan alapvetô feladat, melyet minden nemzedéknek újra vállalnia kell. Ez politikai feladat, ezért nem lehet közvetlenül az Egyház feladata. Ugyanakkor azonban emberi feladat, ezért az Egyháznak kötelessége az értelem megtisztítása és az etikai képzés által a maga módján hozzájárulni ahhoz, hogy az igazságosság követelményei egyértelmûen és politikailag megvalósíthatók legyenek. Az Egyház nem képes magához ragadni a politikai harcot a lehetô legigazságosabb társadalom megvalósítása érdekében, és ezt meg sem teheti. Az Egyház nem képes az állam helyére állni, és nem is szabad megtennie. De nem képes és nem is szabad kimaradnia az igazságosságért való küzdelembôl. Az érvelés útján kell belépnie az értelem küzdelmébe, és föl kell ébresztenie a lelki erôket, melyek nélkül az igazságosság, mely mindig lemondásokat is követel, nem valósítható meg és nem is védhetô meg. Az igazságos társadalom nem lehet az Egyház mûve, hanem azt a politikának kell megteremtenie. De az igazságosságért való fáradozás – tudniillik, hogy próbálja megnyitni az értelmet és az akaratot a jó követelményei iránt – a legmélyebben az Egyházra tartozik. b) A szeretetre – a karitászra – mindig szükség lesz, még a legigazságosabb társadalomban is. Nincs olyan igazságos államrend, mely fölöslegessé tehetné a szeretet szolgálatát. Aki a szeretetet meg akarja szüntetni, arra törekszik, hogy az embert mint embert szüntesse meg. Vigasztalásra és segítségre szoruló szenvedés mindig lesz. Magányosság mindig lesz. Olyan anyagi szükséghelyzetek is mindig adódnak, melyekben a megélt felebaráti szeretet segítségére van szükség. A totális gondoskodó állam, mely mindent magához von, végezetül olyan bürokratikus intézménnyé válik, mely a lényegeset nem képes nyújtani, amire a szenvedô embernek – minden embernek – szüksége van: a szeretetteljes, szemé190

lyes odafordulást. Nem mindent szabályozó és uraló államra van szükségünk, hanem olyan államra, mely a szubszidiaritás elvének megfelelôen nagylelkûen elismeri és támogatja a különbözô társadalmi erôkbôl született kezdeményezéseket, melyek összekapcsolják a spontaneitást a segítségre szoruló emberekhez való közelséggel. […] Az a fölfogás, mely szerint az igazságos struktúrák fölöslegessé tennék a szeretet gyakorlását, valójában materialista emberképet rejt: azt a babonát, hogy az ember „csak kenyérbôl” él (Mt 4,4; vö. MTörv 8,3) – ez olyan meggyôzôdés, mely lealacsonyítja az embert, és éppen sajátosan emberi mivoltát tagadja. 29. Ezek után közelebbrôl meghatározhatjuk a kapcsolatot az állam és a társadalom igazságos rendjéért folytatott küzdelem, és a szeretetnek az Egyház életében közösségileg rendezett tevékenysége között. Megmutatkozott, hogy az igazságos struktúrák fölépítése nem közvetlenül az Egyház feladata, hanem a politika rendjéhez – az önálló felelôsséggel rendelkezô ész területéhez – tartozik. Az Egyháznak közvetett feladata van, amennyiben rá tartozik az ész megtisztításához és az erkölcsi erôk fölébresztéséhez való hozzájárulás, melyek nélkül igazságos struktúrákat sem fölépíteni, sem tartósan mûködésben tartani nem lehet. Ezzel szemben a társadalom igazságos rendjéért végzett tevékenység igazában a hívô laikusok közvetlen feladata. Mint állampolgárok arra hivatottak, hogy személyesen vegyenek részt a közéletben. Nem mondhatnak le arról, hogy bekapcsolódjanak „a sokrétû és szerteágazó gazdasági, társadalmi, törvényhozói, adminisztratív és kulturális munkába, melynek célja a közjó elômozdítása szerves és intézményes módon”. A hívô laikusok feladata tehát a társadalmi élet igazságos formálása azáltal, hogy tiszteletben tartják ennek törvényes önállóságát, s kinek-kinek illetékessége és felelôssége szerint együttmûködnek a többi állampolgárral. Jóllehet az egyházi szeretet-tevékenység sajátos megnyilvánulásait 191

nem lehet az állami tevékenységgel egyenrangúnak tekinteni, mégis vitathatatlan, hogy a hívô laikusok egész életét a szeretetnek kell éltetnie, és politikai tevékenységüket is „a szociális szeretet” értelmében át kell hatnia. Ezzel szemben az Egyház karitatív szervezeteinek opus propriuma, eredetien saját feladata van, melyben nem együttmûködik, hanem közvetlenül felelôsen cselekvô alany, és azt teszi, ami a lényegének megfelel. A szeretet gyakorlása – mint a hívôk közösségileg rendezett tevékenysége – alól az Egyház soha nem menthetô föl, másrészt soha nem adódhat olyan helyzet, melyben ne volna szükség minden egyes keresztény felebaráti szeretetére, mert az igazságosságon túl az embernek mindig szüksége van és szüksége lesz szeretetre.

192

A szeretetszolgálat sokféle struktúrája a mai társadalmi környezetben […]…a tény, hogy most az emberek nyomorúságát sokkal közvetlenebbül tapasztaljuk, felszólítás, hogy vegyünk részt helyzeteikben és nehézségeikben. Naponta tudatosítjuk, hányféle anyagi és szellemi nyomorúság alapján mily sok szenvedés van a világban a tudományos és technikai haladás ellenére. Ennek következtében a mi korunkban új készségre van szükség az ínséget szenvedô felebarátok megsegítésére. Ezt már a II. Vatikáni Zsinat nagyon világosan hangsúlyozta: „Ma, amikor a kommunikáció eszközei oly tökéletesek, hogy szinte nincs távolság az emberek között (…), a karitatív tevékenység igazán elérhet és el is kell érnie minden embert és mindennemû szükséget.” […]…a felebarátról való gondoskodás átlépi a nemzeti közösségek határait, és arra törekszik, hogy horizontját az egész világra kitágítsa. Joggal hangsúlyozta a II. Vatikáni Zsinat: „Korunk jellegzetességei közül különösen említésre méltó a népek növekvô és többé már el nem fojtható szolidaritás-érzése”. Az állami szervek és a humanitárius egyesületek támogatják az ilyen kezdeményezéseket, melyek közül az egyesek segélyekkel vagy adósságenyhítéssel, mások tekintélyes összegekkel állnak rendelkezésre. Ily módon az emberi közösségek által kifejezett szolidaritás tekintélyes mértékben meghaladja az egyes személyekét. […] Korunk fontos jelensége az önkéntesség különbözô formáinak megjelenése és elterjedése, mert az önkéntesek nagyon sokféle szolgálatot vállalnak. Mindazoknak, akik ezen tevékenységek különféle formáiban részt vesznek, elismerésemet és köszönetemet fejezem ki. Ez a széles körben elterjedt tevékenység a fiatalok számára az élet iskolája, mely szolidaritásra és arra a készségre nevel, hogy ne csak valamit, hanem önmagukat nyújtsák. Ezáltal a halál antikultúrájával, mely például a kábítószerekben mutatkozik 193

meg, a szeretet száll szembe, mely nem önmagát keresi, hanem éppen abban a készségben, hogy másokért elveszíti önmagát (vö. Lk 17,33), az élet kultúrájának bizonyul. […]

194

Az egyházi szeretet-tevékenység sajátos arculata 31. […]…Melyek tehát azok az alkotóelemek, melyek a keresztény és egyházi szeretet-tevékenység lényegét alkotják? a) Az Egyház karitatív szervezeteinek – az egyházmegyei, nemzeti és nemzetközi Karitásztól kezdve – meg kell tenniük minden lehetségest azért, hogy ehhez a szükséges eszközök, s mindenekelôtt az ilyen feladatokat vállaló emberek rendelkezésre álljanak. Ami pedig a szenvedô emberek szolgálatát illeti, mindenekelôtt a szakmai illetékességre van szükség: a segítôket úgy kell kiképezni, hogy a jót jól tudják tenni, és utána viselni tudják a folyamatos támogatás gondját. A szakmai illetékesség az elsô alapvetô követelmény, de egyedül nem elegendô. […] Mindazoknak, akik az Egyház karitatív szervezeteiben dolgoznak, nem csupán hozzáértôen kell végezniük az éppen szükséges teendôket, hanem a szívükkel kell úgy odafordulniuk a másikhoz, hogy az megérezhesse emberi jóságukat. Ezért ezeknek a segítôknek a szakmai képzés mellett elsôsorban a szív képzésére van szükségük […] b) A keresztény szeretet-tevékenységnek pártoktól és ideológiáktól függetlennek kell lennie. […] […] A keresztény ember programja – az irgalmas szamaritánus programja, Jézus programja – a „látó szív”. Ez a szív látja, hol van szükség szeretetre, és ennek megfelelôen cselekszik. […] c) […] Aki az Egyház nevében karitatív tevékenységet folytat, soha nem próbálja az Egyház hitét rákényszeríteni a másikra. Mert tudja, hogy a szeretet a maga tisztaságában és önzetlenségében a legjobb tanúság Isten mellett, akiben mi hiszünk, és aki szeretetre késztet minket. […] Ezért Isten és az ember legjobb védelme éppen a szeretet. Az Egyház karitatív szervezeteinek feladata, hogy ennek tudatát erôsítse képviselôiben annak érdekében, hogy tetteikkel, szavaikkal, hallgatásaikkal és példájukkal Krisztus hiteles tanúi legyenek. 195

Az Egyház karitatív tevékenységének hordozói 32. […] Az eddigi megfontolásokból már világossá vált, hogy a karitatív szolgálatot végzô különféle katolikus szervezetek tulajdonképpeni alanya maga az Egyház, mégpedig minden szinten, a plébániáktól kezdve a részegyházakon át az egyetemes Egyházig. Ezért volt nagyon hasznos, hogy tisztelt elôdöm, VI. Pál létrehozta a Cor Unum Pápai Tanácsot, a Szentszék azon szervét, mely az Egyház által támogatott karitatív szervezetek összehangolásáért és legfelsô irányításáért felelôs. […] 33. […] Nem követhetnek világmegváltó ideológiákat, hanem a hitet kell követniük, mely a szeretetben tevékeny (vö. Gal 5,6). […] Jelmondatukat a második korintusi levélbôl kell venniük: „Krisztus szeretete sürget minket” (5,14 […]. Minden katolikus karitatív szervezet munkatársa az Egyházzal és a püspökkel együtt azért dolgozik, hogy Isten szeretete szétáradjon a világban. Az Egyház szeretet-tevékenységében való részvételével Isten és Krisztus tanúja akar lenni, s éppen ezért önzetlenül teszi a jót az embereknek. 34. Az Egyház katolikus dimenziója iránti belsô nyitottság a munkatársban önkéntelenül ébren tartja a készséget, hogy más szervezetekkel a legkülönbözôbb szolgálatokban együttmûködjön; ennek azonban annak a szolgálatnak a sajátosságait figyelembe véve kell történnie, melyet Krisztus a tanítványaitól elvár. Szent Pál a szeretethimnuszában tanítja (1Kor 13), hogy a szeretet mindig több a puszta cselekvésnél: „Szétoszthatom mindenemet a nélkülözôk közt, odaadhatom a testemet is égô áldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem” (13,3). E himnusznak Magna Chartának kell lennie mindenfajta egyházi szolgálat számára: benne össze van foglalva minden gondolat, melyet jelen írásomban a szeretetrôl kifejtettem. A gyakorlati cselekvés túlságosan kevés, ha nem válik benne érezhetôvé az ember iránti szeretet, mely a Krisztussal való találkozásból táplálkozik. […] 196

36. […]… Aki imádkozik, nem tékozolja a maga idejét akkor sem, ha a helyzet minden jel szerint nagyon sürgetô és csak cselekvésre késztet. […] Boldog Kalkuttai Teréz nagyon jó példa arra, hogy az imádságban Istennek szentelt idô nemcsak nem károsítja a felebaráti szeretet gyakorlását, hanem valójában ennek kimeríthetetlen forrása. 1996 nagyböjtjén Boldog Teréz ezt írta laikus munkatársainak: „Mindennapi életünkben szükségünk van az Istennel való bensôséges kapcsolatra. És hogyan ôrizhetjük meg ezt? Az imádság által.” 39. […] A szeretet azért lehetséges, és mi azért tudjuk gyakorolni, mert Isten képmására vagyunk teremtve. Megvalósítani a szeretetet és ezáltal Isten világosságát a világba hozni – erre szeretnék ezzel az enciklikával meghívni mindenkit.

197

FELADATOK, KÉRDÉSEK 1. Állítsa tematikus sorrendbe az egyház társadalmi tanításának dokumentumait a munka, a tôke, a szabadság, a politikai részvétel, a természet és a béke, valamint a gazdasági szereplôk és a nemzetek közötti kapcsolatok tematikája szerint! 2. Készítsen elemzô, értékelô esszét, melyben kifejti álláspontját az Egyház társadalmi tanítása jelentôségérôl a modern, szekularizált világ bonyolult viszonyrendszerében. Térjen ki a fenntartható fejlôdés és a közösség jólétének kérdéseire! 3. Gyûjtse össze és elemezze azokat a deklarált jogokat, amelyek szoros összefüggésben vezethetôk le a társadalmi tanításból, a természetjog elveibôl, az ember méltóságáról kialakított egyházi álláspontból!

198

IRODALOM

A Katolikus Egyház Katekizmusa, Szent István Társulat, Budapest 2002. A Katolikus Egyház Katekizmusának kompendiuma, Szent István Társulat, Budapest 2006. Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma. Az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa. Budapest, Szent István Társulat 2007. ANZENBACHER, Arno: Keresztény társadalometika. Szent István Társulat, Budapest 2001. AQUINÓI SZENT TAMÁS: Summa Theologiae. A teológia foglalata. Telosz Kiadó, Budapest 1994. BERAN Ferenc–LENHARDT Vilmos: Az Egyház társadalmi tanítása. Budapest 2003. BÉKÉS, Gellért: Krisztusi hit, társadalmi felelôsség. In: Katolikus Szemle, Róma, 1980. GOJÁK J.–TOMKA M. (Szerk.) Az Egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok. Szent István Társulat é.n. Budapest 1993. HÖFFNER, Joseph: Keresztény társadalmi tanítás. Budapest 2002. KECSKÉS, Pál: A keresztény társadalomelmélet irányelvei. Szent István Társulat, Budapest 1944. KOVÁCS–SZABÓ (Szerk.): Az emberi jogok dokumentumokban. Budapest 1976. 376. o. 199

MAGAGNOTTI, Paolo: A kisegítés (szubszidiaritás) elve az egyház társadalmi tanításában. Pécs 1993. MESSNER, Johannes: Das Naturrecht, Handbuch der Gesellschaftsethik. Statsethik und Wirtschaftsethik. Tyrolia, Wien 1950. MESSNER, Johannes: Das Naturrecht. Tyrolia, Wien 1950. OCKENFELS, Wolfgang: Kis katolikus társadalomtan. OLI, Budapest 1992. MUZSLAY István: Gazdaság, erkölcs. Márton Áron kiadó, Budapest 1995. MUZSLAY István: Az Egyház szociális tanítása. In: Studia Theologica Budapestiensa 17. Márton Áron kiadó, Budapest 1997. TOMKA Miklós: Egyház a társadalomban. Pázmány Társadalomtudomány, Budapest–Piliscsaba 2007. TOMKA Miklós: Az Egyház társadalmi tanítása. In: Az Egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok. (Szerk.: Tomka Miklós és Goják János.) Szent István Társulat, Budapest 1992.

200

LAKNER ZOLTÁN EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM

Recommend Documents