Közönséges homoktövis Hippophaë rhamnoides L. Szinonim nevei: – Magyar társnevei: ezüsttövis, ezüstlevelű homoktövis, benge, hipófa, fűzőtövis, lóvakaró, homokfa
A fajt Linné írta le a „Species Plantarum” 1023. oldalán, 1753-ban. A Hippophaë név Dioszkoridész Kr. u. I. századi görög orvostól, természettudóstól ered, aki az ókor kiemelkedő botanikusa volt. Ám a hippophaesz névvel ő egy másik tövises törpecserjét (talán az Euphorbia spinosa L. fajt) jelölte. 1753-ban Linné a Dioszkoridésztől származó név latinosított alakjával írta le a homoktövis nemzetséget. Érdekesség, hogy a nemzetségnévnek semmi köze a görög hipposz = ló kifejezéshez. A XVI. században a homoktövist több forrásban Rhamnus (benge) nemzetségnéven említik. A rhamnoides = bengeszerű nevet először a jeles francia növényszisztematikus, Joseph Pitton de Tournefort használta 1703-ban. A magyar homoktövis név a német Sanddorn tükörfordítása. Tudományos nemzetségnevét Diószegi Sámuel hipófára torzította, amely szó a lóvakaró egykori használatára utal, míg az ezüst előtag jellemző szőrözöttségére vonatkozik.
innen terjedhetett Európa felé. A nemzetség fajai a legnagyobb területet ma is Belső-Ázsiában foglalják el. Morfológiai jellemzés A közönséges homoktövis általában 2–4(–6) méter magas tövises ágú kétlaki cserje, de esetenként kisebb, 6–8 m magas fává is megnőhet. Gyökérsarjakkal jól terjeszkedik, kezdetben laza, majd besűrűsödő sarjtelepet alkot. Gyökérzete vízszintesen meszsze terjedő, ugyanakkor a főgyökér
mélyre hatol, ennek a vízfelvételben nagy szerepe van. Ahogy az Elaeagnaceae családra általában jellemző, gyökerein nitrogénkötő „sugárgomba” (valójában baktérium: Frankia elaeagni) fürtös gümőket alkot. (Ennek nitrogénmegkötése hektáronként és évente 180 kg is lehet.) A szabad állású egyedek gömbölyded koronájúak. Törzse görbe, gyakran csavarodott. Ágrendszere berzedt, a nagyobb egyedek koronájának alsó részében és a sarjcsoportok belsejében gyakoriak Terméses állapotban jól elkülöníthetők a kétlaki faj egyedei
Rendszertani helyzet A nemzetség kutatói egybehangzóan arra a következtetésre jutottak, hogy a Hippophaë nemzetség evolúciós központja a Himalájában van: itt található meg 3 bennszülött (endemikus) faj (H. tibetiana Schlecht., H. salicifolia D. Don, H. gyantensis [Rousi] Lian) és a közönséges homoktövis 4 alfaja (H. rhamnoides L. subsp. turkestanica Rousi, H. r. L. subsp. mongolica Rousi, H. r. L. subsp. sinensis Rousi, H. r. L. subsp. yunnanensis Rousi). Utóbbi faj 236
MAGYARORSZÁG RITKA FA- ÉS CSERJEFAJAINAK ATLASZA
Kérge hálózatosan repedezett
az elszáradt ágak. A hímivarú egyedek a korona külső részén gyakrabban elágaznak, mint a nőivarúak. Kérge sötétszürke, hálózatosan repedezett, ágai vörösesbarnák. Rövidhajtásai elfásodnak, s 2–4 cm hosszú töviseket alkotnak. A töviseket, hajtásokat, rügyeket és leveleket pikkelyszőrökből és csillagszőrökből álló ezüstszürke vagy bronzvörös bevonat fedi. Ezek a szőrképletek elhalt sejtekből állnak, levegővel teltek, szerepük a párologtatás csökkentése a fényvisszaverésük által. A szürkésbarna színű vessző fokozatosan elvékonyodó tövisben végződik, oldalán rendszertelenül elhelyezkedő eltövisesedett törpehajtások is vannak. Valódi csúcsrügye nincs. Rügyei a porzós és a termős egyedeken különböznek. A nagy, ananásszerű, tojásdad alakú, kb. 6 mm hosszú, a vesszőnél szélesebb, feltűnő rügyek rejtik a porzós virágokat, míg az apróbb, gömbölyded, 2–2,5 mm átmérőjű, a vesszőnél nem szélesebb, kevésbé jelentős rügyek a termős virágokat. A legfeljebb 6 rügypikkelyt bronzvörös pikkelyszőrök fedik, a rügypikkelyek szélei duzzadtak, egymástól elválók. A hajtás a pikkelyszőröktől ezüstös, majd sárgásszürke. Levelei szórt állásúak, szálas lándzsásak vagy szálasak, 5–8 cm hosszúak, 4–8(–10) mm szélesek. A levélváll ék alakú, a levélszél ép, visszahajló, a levélcsúcs tompa. A levéllemez fiatalon mindkét olda-
KÖZÖNSÉGES HOMOKTÖVIS
A névadó tövises vesszők
Lombfakadáskor is dekoratív
lon csillag- és pikkelyszőröktől fénylő ezüstös, felül később kopaszodó, sötétzöld, fonáka fehéres, számos rozsdabarna pikkellyel. A levélnyél 1–3 mm hosszú, fehéren nemezes, pálhái nincsenek. Őszi lombszíne zöld vagy barnászöld. Kétlaki faj, de a fiatal, különösen a jó termőhelyeken álló egyedeken kétivarú virágok is megfigyelhetők. Generatív szervei az előző évi vesszőkön jelennek meg. Virágai nagyon aprók, fellevelek hónaljában keletkeznek, a párta hiányzik. A porzós virágok az előző évi hajtások oldalán rövid, tömött, 4–20 tagú füzért képeznek, ülők. A csésze 2 tagú, gömbös, 3 mm hosszú, a porzószám 4, a porzószálak nagyon rövidek, négysarkú diszkuszszerű virágtengelyhez ízesülnek. A portokok kinyílása után a pollen az öblös csészékbe hull, ahonnan a szél fújja ki őket. A nem feltűnő,
Hajtásrendszerét több típusú szőr is fedi
zöldessárga, rövid kocsányú termős virágok 5–12 tagú füzérszerű virágzatot alkotnak, a törpehajtások külső felleveleinek hónaljában ülnek, a csésze sekélyen 2 karéjú, amelyből csak a nyúlánk, görbült, sárgászöld bibe emelkedik ki. A magház alsó állású. A magházat szorosan fedő csészecső a termésérés során megmarad, és egy húsos, lédús burkot képez. Termései 1–3-asával találhatók, rövid kocsányúak, széles elliptikusak, 6–8 mm hosszúak, citrom-, narancs- vagy pirosassárga színűek, szórványosan pikkelyszőrökkel tarkítottak, fényes felületűek. A terméshús bő levű, savanykás. A csontár orsó alakú, 4-5 mm hosszú, sötétbarna színű, fénylő felületű, 2 átellenes helyzetű hosszbarázda fut körbe rajta. Változatosság A Linné által leírt Hippophaë rhamnoides később a nemzetség legnagyobb elterjedésű és legváltozatosabb fajának bizonyult, Ázsiában 5 alfajjal, Európában pedig 3 alfajjal képviselteti magát. Soest, mikor 1952-ben alfajokat különített el, a tengerpartokon élő alfajt subsp. maritimának nevezte. Az elnevezés azért helytelen, mert a nómenklatúra nemzetközileg elfogadott szabályai szerint a faj először leírt egyedének a típus alfajhoz kell tartoznia, vagyis a Linné által leírt növényt H. rhamnoides subsp. rhamnoidesnek kell nevezni. Ez még akkor is így van, ha a tengerparti areára utaló subsp. maritima név valóban informatívabb 237
lenne. Ez az alfaj Nyugat-Európa óceáni klímájában, a La Manche, az Északi- és a Balti-tenger partvidéki dűnéin él, északra Közép-Norvégiáig és a Botteni-öböl északi részéig húzódik. A diszjunkt elterjedéssel az Alpokban és Dél-Franciaországban élő alfajt Soest H. rhamnoides subsp. fluviatilisnak nevezte. Arne Henrik Rousi, a nemzetség egyik legnagyobb kutatójának monográfiájában pontosította a fajon belüli egységek elkülönítését, ma a nemzetközi szakirodalom ezt tekinti elfogadottnak. Számunkra az a leglényegesebb változás, hogy a subsp. rhamnoidesen és a subsp. fluviatilison kívül még egy alfajt különít el. A hazainál sokkal jelentősebb romániai előfordulással együtt a magyarországi homoktövis is a H. rhamnoides subsp. carpatica Rousi alfajba került. Érdekesség, hogy Hyvönen, a homoktövisek másik nagy kutatója a magyarországi állományt a subsp. fluviatilis alfajba sorolja.
A közönséges homoktövis hazai előfordulása
Az előbbiekben leírtak alapján láthatjuk, hogy rendszertana igen bonyolult, az egyes szerzők a különböző alakokat hol fajnak, hol alfajnak tekintik. Soó Rezső hazánkban 3 biztosan megtalálható alakot jelez, amelyek a levél szélességében, illetve
a növény tövisességében különböznek egymástól. A homoktövis fontos gyógyászati gyümölcstermő növény, így kultivált alakjai igen sokfélék, bokorméretben, a termés színében és méretében igen eltérőek. Ma hazánkban több – főleg orosz származású – fajtáját termesztik. Szaporodásbiológia, fenológiai ritmus Kétlaki, szélbeporzású növény, jóval lombfakadás előtt, március végén, április elején virágzik. 3–5 éves korától teljes megvilágításban álló termős egyedei bőven teremnek, termését a madarak terjesztik. Termései általában augusztus első felében érnek be, elfonnyadva sokáig, egyes helyeken egész télen át a bokron maradnak. Szaporodási lehetőségeit kedvezőtlenül befolyásolja, hogy a mageredetű egyedek között a hímivarú egyedek vannak többségben. Vegetatív úton, gyökérsarjakkal kiválóan szaporodik (és szaporítható). Átlagos életkora 30–40 év, 80 évnél idősebb példányai nem ismertek.
Porzós virágzatai kicsik és különlegesek
238
Elterjedési terület A homoktövis egész Eurázsiában a mérsékelt égövben fordul elő. Areája sajátos: Európa tengerpartjain (a Britszigetektől Norvégiáig és Spanyolországig) és magashegységeiben patakok mentén (Alpok, Kárpátok), illetve főbb folyóvölgyeiben (Duna, Dráva, Rajna, Brenta, Piave) terem. Ázsiában
MAGYARORSZÁG RITKA FA- ÉS CSERJEFAJAINAK ATLASZA
elterjedési területe Kis-Ázsiában kezdődik, innen a Kaukázuson keresztül Szibéria déli részén át az Ob, az Irtisz és a Jenyiszej folyóktól délre a Bajkál-tóig egybefüggő areájú, de megtalálható a Himalájában is. A tenger szintjétől a Himalájában akár 5000 m tszf magasságig előfordul. Magyarországhoz közel két területen él viszonylag összefüggő területen homoktövis. Az Alpokban (a ma subsp. fluviatilisnek nevezett alfaj), a Rajna mentén a Boden-tóig, Dél-Tirolban, valamint Észak-Olaszországban a Brenta és Piave folyók mentén sokfelé előfordul. A patakok mentén magasan felkúszik a hegyekbe, de 1200–1400 méter fölött csökevényes példányai csak vegetatív úton szaporodnak. Romániában a subsp. carpatica él, az ország déli részén a Déli-Kárpátok déli lejtőitől a Dunáig sziklás, köves napsütötte oldalakon, homokon, hordalékon és közvetlenül a folyók mentén gyakorinak mondható, Moldvában és Erdélyben sok ültetett példánya van. Hazai előfordulás A homoktövis ma ismert egyetlen természetes lelőhelye Budapesten, az Újpesti Homoktövis Természetvédelmi Területen (Újpest: Káposztásmegyer; IV. kerület) található. Néhány foltja áttelepítésre került a Farkas-erdő Óceánárok utcai felébe is, ahol az egyre intenzívebb árnyékolás nem kedvez az egyedeknek. Egyéb, országos adatai szórványosak, őshonosságuk legtöbbször kétes (pl. Alsógöd, Balatonlelle, Balatonőszöd, Belső-Somogy, Győr, Isaszeg, Kiskunfélegyháza, Nagy-Tétény, Örkénytábor, Pestlőrinc–Rákoskeresztúr, Szigetköz) vagy biztosan telepített (pl. Budapest: Margitsziget, Dánszentmiklós). Termőhelyi igények, élőhelyviszonyok A hideg klímát jól bírja, a fagy általában nem tesz kárt benne. A hosszabb hótakaróval borított területeket elkerüli, magas fekvésben a déli oldalakon marad meg, ott, ahol főnszél van. Az égerekhez hasonlóan gyökérszimbionta, tápanyagigénye nem elhanyagolható. Mérsékelten sótűrő. Gyökere
KÖZÖNSÉGES HOMOKTÖVIS
levegőigényes, a kötött agyagtalajokat kerüli. A laza szerkezetű hordaléktalajokon érzi jól magát, általában vegyes szemcsenagyságú kavicshordalékon vagy durva homokon él. Az elárasztást csak rövid ideig bírja, ezért általában szélesebb patakvölgyekben vagy a folyók felső szakaszán jelenik meg. Enyhén savas vagy enyhén lúgos talajokon él, legjobban a semleges kémhatásút kedveli. Csapadékigénye nem jelentős, de viszonylag magas talajvízszintet igényel. Lombozata xeromorf, a szelet jól tűri. Rendkívül fényigényes növény, saját árnyékolását sem viseli el, ezért a fotoszintetizáló hajtások a korona felületén helyezkednek el, a cserje belső terét száraz ágak töltik ki. Fényigényessége miatt versenyképessége gyenge. Amint a sarjtelepek között felnő a fás növényzet, az árnyékolás következtében visszaszorul. A homoktövis tipikusan a folyókban kialakuló zátonyok, hordalékos területek pionír növénye. Közép-Európában a csermelyciprussal (Myricaria germanica) és a parti fűzzel (Salix elaeagnos) alkot társulást. Mivel a konkurenciát, az árnyalást roszszul bírja, amennyiben a termőhely egyéb fás növények megtelepedésére alkalmas, a homoktövis idővel viszszaszorul. Hazánkban őshonos állománya nyílt homokpusztagyep társulásban található meg, ahol a magyar csenkesz (Festuca vaginata) alkotja a gyepet, de gazdagon terem itt még a fokozottan védett csikófark (Ephedra distachya), a homoki kikerics (Colchicum arenarium), a védett homoki kocsord (Peucedanum arenarium), a homoki varjúháj (Sedum sartorianum subsp. hillebrandtii), a homoki fátyolvirág (Gypsophila fastigiata subsp. arenaria), illetve a naprózsa (Fumana procumbens), a molyhos napvirág (Helianthemum nummularium) és a közönséges napvirág (H. ovatum), a buglyos fátyolvirág (Gypsophila paniculata).
közül Horvátországban kipusztult (RE), Szlovéniában veszélyeztetett (EN), Szerbiában hiányosan ismert (DD). Nálunk 1982 óta védett, természetvédelmi értéke 10 000 Ft. A káposztásmegyeri homoktövisest a herbáriumi lapok tanúsága szerint már az 1800-as évek óta ismerik a botanikusok. Zólyomi Bálint 1961. március 16-án kelt levelében kezdeményezte a homoktövis káposztásmegyeri élőhelyének védetté nyilvánítását. Javaslatától 13 évnek
Lédús termései magas C-vitamin-tartalmúak Barna csontárjai fénylőek
Természetvédelmi vonatkozások Veszélyeztetettség: Vörös Könyv 1989 – KV, Vörös Lista 2000 – CR, Vörös Lista 2007 – CR. A környező országok 239
kellett eltelnie, míg Budapest Főváros Tanácsa 401/1974 sz. határozatával az Újpest–Káposztásmegyer területén élő termőhelyet természetvédelmi területté nyilvánította 5,7 hektár területtel. A védelem kezdetben csak a homoktövisek által elfoglalt területre korlátozódott, így az értékes homoki gyep nem élvezett törvényes oltalmat. A homoktövis-populációk közé beépült egy vízműtelep és egy lakótelep. A 32/1999 sz. Fővárosi Önkormányzati rendelet a területet 24 hektárra bővítette, a homoki gyepek egy részét oltalom alá helyezte. Az Újpesti Homoktövis Természetvédelmi Terület ma három részből áll: az északi terület a legnagyobb alapterületű és legértékesebb homoki gyep (legtöbb fokozottan védett és védett faj itt található), a kisebbik része a lakóteleptől délre található (dominánsan jelen van a homoktövis, de nagyon leromlott élőhely) és a Megyeri úttól délre eső harmadik terület (itt teremnek a csikófark női példányai, de itt homoktövis már nincs). A Megyeri híd és az M0 autópálya észak felől – elégséges pufferzóna hagyása nélkül – teljesen ráépült a védett területre, keletről és nyugatról a 2-es autóút (2/a és 2/b) határolja. A területen az útépítések következtében gazdagon találhatóak lerakott betondarabok és egyéb építési törmelék, a pufferzóna hiányának köszönhetően az illegális szemétlerakás kedvelt színtere, illetve több részére a hajléktalanok is beköltöztek és „falvat” alapítottak, őrkutyáik miatt a terület bejárása gyakran veszélyes. Az útépítések elzárták a területet a Duna árterétől, talajvízszintjét csökkentették, így a terület jelenleg jóval szárazabb, mint amilyen korábban lehetett. A védett területen magasfeszültségű vezeték oszlopai is megtalálhatók, így az elektromos művek munkásai gyakran a homoktöviseket is letarolják. A területen sok inváziós fafaj (feketefenyő, keskenylevelű ezüstfa, zöld juhar, fehér akác, nemes nyár) erőteljesen hódít, árnyékolásukkal károsítják mind a homoki gyepet, mind a homoktövist. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Budapesti Helyi Csoportja 1996-tól, illetve 240
Egyetlen őshonos hazai előfordulása természetvédelmi oltalom alatt áll
a Szent István Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézete Tájökológiai Tanszékének munkatársai az 1990-es évektől folyamatosan monitorozzák a területet, eltávolítják az özönfajokat, óvják és mentik a természetvédelmi értékeket. Nem lehet kizárni annak lehetőségét, hogy Magyarországon természetes úton új homoktövis-populáció jelenjen meg. Erre a természetes, élő vízfolyások mentén van remény. Magyarországon a folyó- és patakszabályozások után nem sok olyan folyóvíz maradt, ahol a faj megtelepedésére alkalmas hordalékzátonyok képződnek. A viszonylag egyenletes vízjárású folyók partrendezéssel nem sújtott szakaszain, így a Duna egyes részein és még inkább a Dráva mentén van esély a növény felbukkanására. Irodalom Bajor Z.–Penksza K. (2011): Természetvédelmi élőhelykezelési munkálatok a homoktövis (Hippophaë rhamnoides) újpesti élőhelyén – VII. Kárpát-medencei Biológiai Szimpózium, Magyar Biológiai Társaság, 2011. október 13–14., Előadáskötet, pp. 63–68. Bartha D. (1989): A homoktövis. – Élet és Tudomány 44: 607–608. Bartha D. (1991): Hazánk védett fa- és cserjefajai VI. [Bokros koronafürt, homoktövis, havasi iszalag.] – Erdészeti Lapok 126: 89–90.
Bartha D. (1999): Homoktövis – Hippophaë rhamnoides L. In: Farkas S. (szerk.): Magyarország védett növényei. – Mezőgazda Kiadó, Budapest, p. 163. Bernáth J.–Földesi D. (1992): Sea Buckthorn (Hippophaë rhamnoides L.): A Promising New Medicinal and Food Crop. – Journal of Herbs, Spices and Medical Plants 1(1/2): 27–35. Gadó Gy. P. (1999): Homoktövis (Hippophaë rhamnoides L.). – Tilia 7: 269–276. Hegi, G.–Beger, H. (1975): Hippophaë, Sanddorn. In: Hegi, G. (Bgrd.): Illustrierte Flora von Mitteleuropa V/2; unveränderter Text-Nachdruck. (Bandhrsg.: Hegi, G.). – Verlag Paul Parey, Berlin–Hamburg, pp. 731–741. Schütt, P.–Lang, U. M. (1998): Hippophaë rhamnoides L. In: Schütt, P.–Schuck, H. J.–Lang, U. M.–Roloff, A. (Hrsg.): Enzyklopädie der Holzgewächse. Handbuch und Atlas der Dendrologie. – ECOMED Verlagsgesellschaft, Landsberg, Band III/3/11., pp. 1–10. Tutin, T. G. (1968): Hippophaë L. In: Tutin, T. G.–Heywood, V. H. et al. (eds.): Flora Europaea 2. – University Press, Cambridge, p. 261. Gadó György Pál– Kerényi-Nagy Viktor
MAGYARORSZÁG RITKA FA- ÉS CSERJEFAJAINAK ATLASZA
Mátrai ősjuhar Acer acuminatilobum J. PAPP Szinonim nevei: Acer campestre L. var. acuminatilobum J. PAPP Magyar társnevei: mátrai békefa, parádi ősjuhar, parádsasvári ősjuhar
A fajt Papp József dendrológus írta le először a Botanikai Közlemények 1954. évi 45. kötetének 269. lapján, ahol ekkor még változat rangon tárgyalta a mezei juhar faj alatt. Később, 1958-ban az Az Erdő című szaklap 7. kötetének 2931. lapján faji rangra emelte, s részletesebb jellemzését is itt adta meg. A tudományos nemzetségnév Linnétől, 1753-ból származik. A juharokat már Ovidiusnál és Pliniusnál is acer latin köznéven találjuk, amely név kétséges, hogy összefügg-e a latin acer = éles vagy a görög akrosz = csúcs szavakkal. Tudományos fajneve a latin acuminatus = hosszan kihegyesedő és a lobus = karéj szavak összetétele, amely levelének jellemző bélyegére utal. A juhar nemzetségnév szláv jövevényszó, már egy 1232-ből származó oklevélben olvashatjuk ihor írásképpel. Az ős- előtag arra vonatkozik, hogy kövületekből hozzá hasonló fajokat már ismertek. Magyar fajnevei mind a lelőhelyére utalnak. Rendszertani helyzet A juhar (Acer) nemzetségnek jelenleg 134 faja ismert, amelyek Észak-Amerika, Európa, Ázsia és Észak-Afrika mérsékelt övi részén, továbbá Délkelet-Ázsia trópusi hegyvidékein élnek. Közöttük sajátos helyet foglal el az Acer acuminatilobum, rajta kívül Európában még 14, ebből Magyarországon 4 juharfaj (hegyi juhar – A. pseudoplatanus L., korai juhar – A. platanoides L.,
MÁTRAI ŐSJUHAR
mezei juhar – A. campestre L., tatár juhar – A. tataricum L.) él őshonosan. A mátrai ősjuhar az Acer nemzetségen belül a Platanoidea Pax szekcióba tartozik, rendszertanilag a mezei juharhoz (A. campestre L.) áll közel. A mátrai ősjuhart Papp József magyar botanikus fedezte fel a Mátra hegységben. Kezdetben a mezei juhar (Acer campestre L.) egy érdekesebb levélváltozatának, atavisztikus alakjának gondolta, majd további vizsgálódások és összehasonlítások után faji rangra emelte. Rövid időn belül védelem alá is helyezték az akkor ismert egyetlen egyedet, s bota-
Korábbi földtörténeti korok tanúja
nikus kertekben elkezdték vegetatív úton elszaporítani. A magyar botanikusok körében sok vitát váltott ki taxonómiai helyzete, de egyértelmű álláspont nem született mind a mai napig, hogy önálló faj-e vagy sem. A probléma tisztázását nagyban elősegítené a taxon genetikai vizsgálata. Papp József már a taxon leírásakor jelezte, hogy sok hasonlóságot mutat az Erdőbénye–Barnamájon megtalált, felső-miocén szarmata-rétegéből származó Acer inaequilobum Kováts (1856) fosszilis fajjal. Véleményünk szerint szintén hasonlóságot mutat az ugyanezen helyen megtalált, ugyanabból a korból és rétegből származó Acer trachyticum Kováts (1856) taxonnal is. Ezen fosszilis fajok syntypus példányainak revíziója után, mind a két Kováts által leírt taxont szinonimizálták az aktuálisan elfogadott Acer integerrimum (Viviani) Massalongo fosszilis fajjal. További hasonló morfológiai bélyegeket mutató fosszilis faj a korai pliocénből a nálunk is megtalált Acer cf. subcampestre Göppert. Feltételezhető rokonsága a mátrai ősjuharral, utóbbinak preglaciális, tercier reliktum jelleget tulajdonítanak egyesek. Morfológiai jellemzés A mátrai ősjuhar közepes termetű, 10–20 m magas fa. Kérge szürkésbarna, hosszú pántokban leváló. A kéreglemezek tetőcserépszerűen fedik egymást, felkunkorodók. A vesszők szürkések vagy szürkésbarnásak, röviden pelyhes 287
Kérge hosszan felváló
Levélripacsai összeérnek
szőrűek, rajtuk ritkásan állnak a fehér vagy barnás, ovális paraszemölcsök. A rügyek keresztben átellenesen állnak, néha kis nyélen ülnek, tojásdadok, gyengén kihegyesedő csúcsúak, barnásak vagy barnásszürkék, 8–10 rügypikkelyűek. A rügypikkelyek kerekded háromszög alakúak, szintén pelyhesek. A vesszők végén gyakran csak iker végálló rügy van, de valódi csúcsrügy is lehet. A rügyeket a keresztben átellenesen álló levelek összenőtt, hosszú levélalapja teljesen fedi. A levelek hosszú nyelűek (8–10 cm), a levélnyelek dúsan szőrösek. A levéllemez bőrszerű, vastag, fonákán ritkásan pelyhes szőrű, az erezet
dúsan, elállóan szőrös, az érzugokban szőrpamacsos. A levelek alsó fele tagolatlan, felső fele 3–4(–5) karéjú, a karéjok íves szélűek, hosszúak, megnyúltak, mindig előrenéznek. A levélváll szíves. Őszi lombszíne sárga. A bugavirágzat kevés (8–10) virágú. A kocsányok dúsan, elállóan szőrösek. A csészelevelek szalag alakúak, pillásak, szőrösek. A sziromlevelek zöldek, spatula alakúak, szőrösek, pillás szélűek, számuk 5–9. A diszkusz úszógumi alakú. A porzók két körben helyezkednek el, számuk 5 + 1–3, a porzószálak és a portokok sárgák. A bibe némelyik virágból hiányozhat.
Őszi lombszíne
A termésszárnyak egymással egy vonalban helyezkednek el, a magház pelyhesen szőrös. Az eredeti példány Magyarországon Parádsasváron él, ma 10,7 m magas. A magasabb törzs már elpusztult és ezért eltávolították. A törzs körmérete a földfelszínen mérve 335 cm, 1 m magasságban 215 cm, 2 m magasságban 200 cm. Eddigi szövettani vizsgálatok alapján jól elkülöníthető a mezei juhartól (Acer campestre L.). Az Acer campestre és az A. acuminatilobum morfológiai jellemzőinek összehasonlítását az 1. táblázat tartalmazza.
1. táblázat – A mezei juhar (Acer campestre) és a mátrai ősjuhar (A. acuminatilobum) morfológiai jellemzőinek összehasonlítása Jellemző
Acer campestre
Acer acuminatilobum
Kéreg színe
szürkés, szürkésbarna
szürkésbarna
Kéreg hámlása
hosszanti és haránt irányban repedezett, lapos, téglalap alakú cserepekkel egyenletesen válik le
pántszerűen lentről felfelé (felkunkorodó)
Vessző színe
barna
szürkésbarna
Vessző szőrzete
kopasz
pelyhes
Vessző parásodása
Paraszemölcsös, és lehet paraléces is
paraszemölcsös
Levélalap
egymást nem érintik, a rügyet nem rejtik
egymással összenőnek, a rügyet rejtik
Levélnyél
kopasz
pelyhes
Levél állománya
nem bőrszerű vagy csak kissé bőrszerű
bőrszerű
Levél színe
kopasz, kissé fényes
fényes
Levél fonáka
kopasz vagy kissé szőrös
egyenletesen pelyhes
Levél tagoltsága
az egész levéllemez tagolt
levéllemez alsó fele ép, csak a felső fele tagolt
Levélkaréjok állása
csillag alakúan szétállók
előre nézők
Levélkaréjok csúcsa
kerekded, hosszúkás
igen megnyújtott
Érzug szőrzete
nem szőrpamacsos
szőrpamacsos
Virágzati tengely
kopasz vagy szőrös
szőrös
Szirmok száma
5
5–9
Porzók száma
5+3
5 + 1–2–3
Lependék felszíne
kopasz vagy kissé szőrös
szőrös
288
MAGYARORSZÁG RITKA FA- ÉS CSERJEFAJAINAK ATLASZA
A mátrai ősjuhar hazai előfordulása
Szaporodásbiológia, fenológiai ritmus A mátrai ősjuhar április végén–május elején, lombfakadás után virágzik. Termései szeptember végén, októberben érnek, október végéig folyamatosan hullanak, viszont magjai csíraképtelenek. Elterjedési terület és hazai előfordulás Hazánk területén kívül a mátrai ősjuhar nem fordul elő, locus classicusa a Mátrában, Parádfürdő és Parádsasvár között, a műút közelében található, itt mindössze egyetlen idős, pusztuló példány díszlik. A közelmúltban Molnár Csaba a Mátraalján Aldebrő közelében fedezett fel 5 középkorú faegyedet, sok idős mezei juhar társaságában, s köröttük szép számban megfigyelhető az újulat is, ami mindenféle átmenetet mutat a két típus között. Kultivált példányai a jelentőLevelei hegyes karéjúak
sebb botanikus kertjeinkben (pl. Budapest: Budai Arborétum, Soroksári Botanikus Kert, Vácrátóti Botanikus Kert, Kámoni Arborétum, Zirci Arborétum) megtalálhatók. Természetvédelmi vonatkozások 1954-ben az Országos Természetvédelmi Tanács természeti emlékeink közé sorolva védetté nyilvánította az eredeti példányt (1706/54 rendelettel, 9/2/TT/54 törzskönyvi számon). Lelőhelye 1985 óta a Mátrai Tájvédelmi Körzethez tartozik. Az idős fa törzsének egyik fele már elpusztult, ezt el is távolították. Megmaradt része is igen rossz állapotú, jórészt elszáradt. A törzs üreges, korhad, részben betonnal van kitöltve. Mivel oltványai az ország több botanikus kertjében és arborétumában megtalálhatók, így genetikai állománya vélhetően megőrzésre kerül.
Irodalom Bartha, D.–Kerényi-Nagy, V.–Molnár, Cs. (2011): Acer acuminatilobum J. Papp (1958) – Matra-ancient-maple. – The Maple Society Newsletter 21(2): 5–9. Greguss P. (1959): Az Acer campestre var. acuminatilobum Papp xylotomiai vizsgálata. – Botanikai Közlemények 48(1–2): 139. Hably, L.–Kvaček, Z. (1997): Early Pliocene plant megafossils from the volcanic area in West Hungary. In: Hably, L. (ed.): Early Pliocene volcanic environment, flora and fauna from Transdanubia, West Hungary. – Hungarian Natural Museum, Budapest, pp. 5–151. Hably, L.–Erdei, B.–Kvaček, Z. (2001): 19th century’s palaebotanical types and originals of the Hungarian Natural History Museum. – Hungarian Natural History Museum, Budapest, 235 pp. Kárász I. (1988): Parádi ősjuhar. In: Bodó M. (szerk.): Heves megye védett természeti értékei. – Heves Megyei Idegenforgalmi Hivatal, Eger. Papp J. (1954): A Lotus uliginosus Magyarországon és néhány új florisztikai adat. – Botanikai Közlemények 45(3–4): 267–271. Papp J. (1958): Mátrai ősjuhar – Acer acuminatilobum J. Papp. – Az Erdő 7(1): 29–31. Papp J. (1959): Hazánk új Acer-faja és egy új Salix-változat. – Botanikai Közlemények 48(1–2): 138–139. Bartha Dénes–Kerényi-Nagy Viktor Magjai gyakran léhák
MÁTRAI ŐSJUHAR
289
