Kúttalan utakon 2 Mit keresünk mi Velencében? 1. RÉSZ 1. nap Budakalász-Csáktornya

Kúttalan utakon 2 Mit keresünk mi Velencében? 1. RÉSZ 1. nap Budakalász-Csáktornya A nap ugyanúgy fölkelt azon a napon is. Én alig 4 óra alvásféleség után már ébren voltam, amikor ez az égitest elkezdte ostromolni a látóhatárt. (De költői!) Az alvásidőm miatt nem panaszkodhatom, nem hagyhattam ki éjfélkor a „Texasi láncfűrészes gyilkos visszatér”-t. Azután két hétig úgyse látok Tv-t. Találkozóhelyünk megválasztásakor ismét az Omszk-parkot javasoltuk nosztalgia gyanánt. > Kúttalan utakon 1 <. Igazából azért itt nem sikerült összelapátolódnunk mindhármunknak, Gyula, régi volt osztálytársunk ugyanis a Família taxi kft.-vel utazott ki a helyre, ahonnan a vonatunk indult, a Keletibe. Gergő azért eljött, néhány vackot keresztbe pakoltunk, amivel sem helyet, sem súlyt nem sikerült megtakarítani, de azért ki kellett rámolni sokmindent a harmatos fűbe. Néhány perc múlva elindultunk. Nehezen tettük meg az első kilométert, majd a másodikat, ahol már kijelenthettük, ilyen távot még 700-szor simán lekerekezünk. Valahol a Dózsa György út kövein zanzásítottuk a csomagokat, amikor az órán átpördült a 20. km. (Pördült volna, de ezek a digitális vackok…) Aztán begurultunk a Keletibe. Gergő jegyvásárlással, én pénzváltással voltam elfoglalva. A váltós csaj (volt vagy 16 éves) nehezen rakta össze a történtemben szereplő Horvát Kúna és Olasz líra társaként Tollárt vagy Dollárt akarok váltani. Én meg csak nem ejtettem ki Szlovénia nevét a számon ezért lejátszódhatott köztünk egy elmés társalgás. [Én] Tollárt kérek! [Change-csaj] Dollárt? [Én] Nem, Tollárt! [Change-csaj] Tollárt? [Én] Tollárt! [Change-csaj] Azt a szlovén pénzt? [Én] Aha! Rövidesen megérkezett Gyula is a peronra egy elszakadt bicikli-hátizsákkal, aminek megvarrása a vonatút fényét növelte. Anyukája elkísérte, és minket is megnyugtatott, hogy Horvátországban vannak hasznos kapcsolatai, amelyek jó jöhetnek, ha nem tudunk aludni például a siralomházban. Ezen megnyugodtunk viszonylag, bár én az olasz rendőröktől tartottam inkább. A vonat már ott aludt a vágányon. Murakeresztúrra kellett mennie, mint minden nap, csak most velünk. Felpakoltuk a bicikliket a raktárkocsiba és leültünk egy kényelmes vagonba. Hála az együttes teljesítményünknek, (mi + 20-25 bicajos) a leszállási sorrendet nem sikerült megtippelnünk teljesen jól. Ennek az lett a következménye, hogy a megrakott bicikliket megállónként fel kellett ébreszteni és áthelyezni és kiadogatni a kocsi legmélyéből az idegen bicikliket. Gergőnek volt egy kis doromb-hangszere, amivel kellően megtudta elmebajunkról győzni a személyzetet és az utasokat. Az utasok csak néztek, de mivel a kalauznak kötelessége kommunikálni velünk (Jegyet kérek!) egy pár kérdést csípőből feltett. Most mit várnak?! Egyre sem emlékszem.

Eközben Gyula szakadatlanul szurkálta magát egy rohadt nagy tűvel érthetetlen babonából. (Vagy a vonat miatt?) A vége felé, amikor szeparációs szándékkal átültem a kocsi másik oldalára, két csajjal valami metakommunikációs hülyülésbe kezdtünk, amit azóta sem sikerült összeraknom. Miután leszálltak egy Ószövetség idézet volt a szebbik ülőhelyén. Rejtélyes... Murakeresztúr megérkezése a vonatunk alá elég váratlanul ért, mint a hülyék dobáltuk le a csomagokat. Megkérdeztem lent a többiektől, hogy nem hagytunk-e valamit a kocsiban, de a vonat elindult. A kérdést nem tettem fel többször, azzal kellett beérnünk, amit még lementettünk. (Ahhoz képest, hogy végállomás, elég gyorsan tovább-gördült a vonat!) A peronon Gyula megpróbálta biciklijére illeszteni a csomagját, de ez a zsák még tartogatott meglepetéseket. (szétszakadt néhány helyen) Gyula dühöngött a balszerencsén, Gergővel már hiányoltuk az ilyen jelenségeket. Egy gyors logikai ugrással arra a következtetésre jutottam, hogy kukába az egésszel és újat kell venni! Megkerestük a helyi Áfészt (Bementünk egy varróműhelybe előtte, ott az egyik igéző szemű varrónő útba igazított) Az üzletben ellenben nem volt ilyen civilizációs csökevény. Tesóm keresztanyja terjesztett még otthon egy pletykát, hogy a horvátoknak nincs hullazsákjuk, és szívesen veszik, ha jóképű magyar biciklisták megdobják ilyen nyugati cuccokkal a határőröket. Hullazsák se volt. Ha egy faluról elmondható, hogy se hullazsák, se biciklis táska, akkor az a kis faluk közé sorolódik. Ekkor meg kell keresni a várost. Lecuccoltak a többiek a bolt elé, én meg elindultam Nagykanizsa felé, ami a térképen közelnek tűnt... Elindultam valamerre, reménykedtem, hogy a nagy pusztaságból nehogy horvát helységnévtábla ugorjon elő. Tényleg nem lett volna jó ötlet. De még Keresztúron voltam. Mikor már elkezdtem unni a házakat, megkérdeztem egy öreg hapsit. [Én] Tessék mondani, merre van Kanizsa? [Bá] Vissza és jobbra. Ez csak egy volt, a többszáz félrevezetésből. A falu összes házát láttam legalább kétszer. Át akartam alakítani a kérdést erre föl, hogy "Hogy lehet kijutni a faluból?" de nem tettem. 15 perc után elérkeztem egy Áfészhoz, ami előtt két biciklista ült. Ha ez nem egy párhuzamos világ, akkor a Gergőék azok- gondoltam. És tényleg ők voltak. Második indulásom azonban már tökéletesen sikerült. A számításaimat 3X meghaladva értem a városhoz. Fehér Nagykanizsa táblák voltak a város határán elszórva. Az egyik mellett haladtam el iszonyúan lihegve és izzadva. A belváros távol volt a táblától, ez újabb tekerést okozott. Sok unalmas utca után értem be a sorházak birodalmába. Aranyos város. Az emberek (A pöstiekkel ellentétben) betartják a gyalogátkelő lámpát. Egyirányú utca két oldalán ott mosolypartizik a nép, mikor látható, hogy 200m-re még egy szekér sincs az úton. Nálunk bármikor átrohan egy 85 éves mamika bevásárló kocsijával a Rákóczi úton, itt még a 20 éves akármilyen bandatagokat is megfékezi a piros vigyázban álló fickó a lámpáról. Érdekes és kedves meglepetés volt. A bicikliboltban megtudtam, hogy jövő héten lesz zsák. Ez még akkor is vicces lett volna, ha nem hétfő van. Üres kézzel kellett visszatérni Keresztúrra. Nem tudom, mennyire bírják a Pestieket, de eszemben nem volt betartani a lámpáikat. Megvetően néztek rám. Néhány csajról azért el tudtam volna képzelni, hogy másképp néz. Álom... Valóságban már félútra voltam a Murakeresztúrról. Visszatekergőztem, és nem lettem többé akadálya az indulásnak. Gyula valamilyen alternatív úton megcsinálta idióta táskáját, így felcuccoltunk és délután 3-kor már indultunk is. Letenye volt a következő nagyváros az utunkon. (Ja a hullazsákokról letettem) Hamar odaértünk, majd megcéloztuk Horvátországot. A határon simán átmentünk, majd megtekintettük "120 nyelven Üdvözöljük országunkban csak magyarul nem" táblát.

Az utak túl egyértelműek voltak. Egy kivételével mindegyik kamion parkolóhoz vezetett. Az az egy pedig egy autópályához. Két kilométerre volt az elágazás, addig ott küzdöttünk, tudniillik a kétkerekűek nem voltak kifejezetten egy autópálya célközönsége. Már gondoltunk arra, hogy ma estét a csáktornyai őrsön töltjük. De túléltük rendőrbácsi nélkül. Leágaztunk. Gyula csomagja lesett néha, az én térdem fotel után vágyakozott (és ezt tudomásomra is juttatta) Gergő kívül felfüggesztett cuccai lekapcsoltak, amikor látták, hogy unatkozunk. Ez volt a következő 3 nap programja is, dióhéjban. Ennek ellenére elkezdődött igazából, és ez tetszett. Kisebb távot mentünk, éppen csak belekóstoltunk a horvátok vendég- és magyarszeretetébe. Egy faluban egy ötéves kiscsávó mutogatott ránk "Madžarski!"-t ordítozva, de Gergő és Gyula valamiért nem vette rossz néven. Én feltöröltem volna az utcát velük! Egyébként is drága egy ország. Forintba átszámolja valaki az árakat, még levegőt sem szívesen vesz. Be kellett látni, hogy egyetlen módja a tejszerzésnek, (a tehénfejésen kívül) ha odaadja az ember a 10 Kúnát (370 Ft) a boltos néninek/bácsinak. Eljutottunk Csáktornyába, majd a másik oldalán egy kis rétnél letelepedtünk. Gergő elkezdett főzni, mi térképet nézegettünk. Gyuszi holnapra Zágrábba akart érni. Gergővel tudtuk értékelni ezt az optimizmusnak nevezett mittudoménmit. Egyetlen dologra nem vitt rá a lélek: a vízkéregetésre. Pedig szükség volt rá, mert egy darab kút nem volt sehol, ami legalább a "Kúttalan utakon 2" címet igazolta. Kis Nedeliščében tett kútkereső túrám után Gyula ment vizet kérni. Még ittunk keveset Gergő teájából és bedobtuk a szunyát. 2. nap Nedelišče -Dolina Zelina >Realtime: Marha jó dolog az első nap leírásán túlesni. Legalább tudom, hogy 15-ször ennyi írás után visszatérhetek az éjszakai alváshoz. Most pölö 2:50 AM van. Majd napfelkeltekor elalszom!< Felvirradt a leggyengébb teljesítményünk napja, egyébiránt kedd. Mindenhol kedd volt. Egyszer olyan helyre menekülnék, ahol hétfő után nem kedd jön. Budapesten, itt Csáktornyán és Velencében is kedd volt. Ilyen az élet... Miután fél 11-kor felkeltem, rendeztem egy mosogatás túrát a városba. Gondoltam van egy pár ízléstelen szökőkút, amibe lehet sikálni a tányért. Nem volt. A város szép főtere csont száraz volt; a régebbi utcákat is megnéztem, de semmi. Üres kézzel tértem vissza, ez volt a harmadik betlitúrám. Még elvoltunk egy kicsit, majd felpakoltunk és biciklikkel a kézben elindultunk az úthoz. Ott aztán tekertünk, tekertünk és eljutottunk nedeliščei benzinkúthoz, ami kb. 200 méter haladást jelentett. Gyula cucca összeomlott, varrni kellett. Gyula varrt, mi vártunk rá. Egyetlen jó dolog van Horvátországban. Finom az 5 Kúnás Espresso Kávéjuk, amit sikerült szlovákul kérnem: [Én] Prosim jeden kava espresso! Amikor szegény pultos visszakérdezett, már kifogytam a szókincsemből és csak mutogatni és krahácsolni tudtam. Ezt megunta és adott egy Espresso kávét. Cukor ki volt rakva, akkor meg mit kérdezhetett? (A tejszínt/tejet megértettem volna (Mljeko)). Rejtély… Ez a falu, ahol voltunk, egyébként egész menően volt felszerelve. Egészséges utcakép, nagy házak, jó kocsik, kosárpályák, szóval egy kicsit jobban hasonlított fejlett helyhez, mint kishazánk. Ha lenne eszük Amsterdamban a fejeseknek, előbb csücsülnének köztük a Horvátok, mint mi. Délre lement a varrás, (meg a nap első fele) indultunk is. Varazsdig meg se álltunk (kb. 6 km) Ott is csak 2 órát voltunk. Két félmeztelen kisgyerek csapódott mellénk punnyadásunk közben. Ők

horvátul beszéltek, mi magyarul. Az azért megnyugtat, hogy a magyaroktól való irtózást nem nevelték beléjük, csak a cukrosbácsi-mesét: Legalább tízszer kínáltuk őket csokival, csak csóválták a fejüket. A város tetszett, megint elbolyongtam a piacra, nagyon jó hely volt. Varazsd elhagyása azért okozott kis problémát. Nálam volt ugyan a térkép, de a legkisebb bizonytalanságot tükröző megjegyzésemre (Pl. Segítség, eltévedtünk!) máris Gyula leszólított néhány helybeli hülyét, akik elmeséltek egy garantáltan rossz utat. Nagyobb kerülővel indultunk Zágráb felé. A többiek hajlamosak voltak a Zágráb táblákat követni, ami mindig autópályához vezetett. De volt időnk erre is! Következő feladat a térképen jelölt kis dombság megmászása volt. Felfelé egy kicsit elcsigásodtam, a többiek meg sürgetőre fogták a dolgot. Elkezdték ésszerűsíteni a csomagelosztást, ami azért egészen megalázónak kezdett tűnni, így leállítottam az akciót. Mivel hátizsákom tényleg eszméletlen súlyú volt (mintha Neutroncsillagot csempésznék) egy-két konzervet át kellett nyújtanom Gergőnek és Gyulának. A “tetőn” Gergő elment vizet kérni. Röhejesnek tűnt; magyarul beszélt, három kulaccsal hadonászott és bement a kertbe. Sok más módon pedig nem lehetett vízhez jutni, a kútfúrással nem próbálkoztam. Elméletem szerint az őslakosságnak volt jobb dolga is, mint hibbant magyar turisták köcsögeibe vizet locsolni. Ehhez a túrához kellett egy kisebb önzés. Ennyit erről! Elérkezett a lejtő. Gergőnek először a szalmakalapja csókolózott egy kamionnal, később a pumpája. Ez utóbbit én tettem el, nem volt valami jó állapotban. A kalapon csak kisebb lyuk keletkezett. Zelina kisvárosában jelentőset éhesedtünk, és egy bizonyos sztárolás is itt kezdődött, ami néha ki-kihagyott, de azért végig kísért az úton; használt a hangulatnak. Öregebb lakosok, kisgyerekek vetettek elismerő pillantást, vagy egy szerényebb köszönést az út közepén elhaladó biciklistákra. Autógrammot egyik se kért… Zelinán átmásztunk, majd legurultunk Dolina Zelinába. Már éhesebbek voltunk az ilyenkor ajánlatosnál, így javasoltuk a mai nap befejezését. Gergő még szeretett volna a falu végére kiérni, én az oldalra való „kitörést” javasoltam. Kitörtünk. Éppen teljesen szétpakoltunk egy szántóföld szélén, amikor Gyula (kommunikálva egy helyi lakossal) javasolta, hogy költözzünk egy hapsi háza elé. Erős ellenérzéssel (düh) pakoltuk össze a sátrakat és a konyhát és ¾ óra múlva már ott is voltunk. A hapek csont részeg volt, meg kicsit hülye is. Végig ott támasztotta a kerítést és beszélt hozzánk. Gergőéknek még a borpincéjét is megmutatta. Volt nálam két 2dl-es Unicum. Gyula kicsalta tőlem az egyiket, hogy esetleg kicsalhatunk tőle egy kis bort. de nem esett le neki. Azóta is sajnálom azt az Unicumot! Azért rendes volt: Adott 1-2 körtét, vizet, vigyázott a bicajokra. Régebben Csáktornyán lakott, 1945 körül volt egy fél évig Vácon is, de a magyar szókészlete csupán egy szóból állt: pengó. (nyilván pengő-re gondolt) Ezt persze elég sokszor csillogtatta. Volt még egy Bobi nevű kutyája is, amiben semmi érdekes nem volt, tulajdonképpen nem tudom, miért írom le. Na mindegy! Már nem radírozom ki. Az alvást az nehezítette, hogy az étel, amiből energiát nyertünk, az a bab volt. Megoldottuk azért. 3. nap Dolina Zelina – Zágráb Reggel katapultáltunk a sátrakból, sajnáltuk, hogy nem hoztunk légfrissítőt. Mától a “Ne adjam kölcsön a dezodoromat?” kérdés nem volt 100% -ig az önzetlenség megnyilvánulása. Elbúcsúztunk a mára másnaposságba csavarodott őrangyalunktól, és megpróbáltunk elindulni. Nem sikerült, a reggeli varrást nem lehetett kihagyni… És abbahagyni délelőtt…

Kötöttünk egy fogadást, hogy mennyire van a falu vége. Gergő 100, Gyuszi 500 én 1000 métert választottam. 5 km múlva ideiglenesen ritkultak a házak, gyakorlatilag a falu-komplexum Zágrábig elnyúlt. Volt útközben egy kis útpadkafestés, idióta bójákat rakosgattak az út szélére. Elején kerülgetni próbáltuk őket, végül felrugdostuk, mert nem lehetett egy kamion és egy bója között életnagyságban elférni. Végén úgyis megszívtuk, mert közeledve az ecsethez egyre nedvesedett a festék. Új padkaszínű kerekeinkkel aztán kiálltunk pihegni egyet. Gergőt kizavarták egy boltból, ekkor csatlakozott a “negatív horvát megítélés” klubomhoz, amit sosem alapítottam meg. Innen már csak pár kilométer volt Zágráb városa. Egy rohadt nagy tábla üdvözölt minket, ideje volt már ideérnünk. Vettem a külvárosban egy horvát Playboyt 30 Kúnáért. Nem tudom érdemes volt-e ilyen sok pénzt rákölteni, de nem adtam vissza. Kicsit keveregtünk a külvárosban, majd pedálozás következtében a belvárosba értünk. Szép városka, furcsák a külvárosok tiszta sorház utcái. Mindenfelé kék, csilingelő villamosok. A főutca bécsi és miskolci utcakép keveredése. Egy lemezboltban vettem egy helyi banda leértékelt kazettájából 9 Kn-ért. Ott nem tudtam meghallgatni infrastruktúra híján, ez egy otthon robbanó bomba lett. Bekerült feneketlen hátizsákom aljára. Miközben taszigáltuk a bicikliket a főúton, kezdtünk megéhezni. Kerestünk egy pizzériát, nem mintha tele lettünk volna Kúnával, de úgy határoztunk; megérdemeljük. Rögtön belepottyantunk egy “magyarcsapdába”, ami így nézett ki: Pizza 25Kn. Még ugyan csak a 3. nap volt, már kevésbé néztünk ki olyan embernek, akinek van valamennyi zseton a zsebében. Szerencsére a pincér megkockáztatta a kiszolgálásunkat. Azért leesett az álla, amikor még borravalóra is tellett nekünk. (különösen, hogy halhatta; magyarok vagyunk) Megajándékoztuk egy pozitív élménnyel. Lesz mit otthon elmesélnie! Reméljük föltöltöttük életörömmel, nagyon megviseltnek tűnt… Jóllakottan továbbmentünk a Köztársaság térre, (Republica trg.) ahol egy hatalmas Jellasics szobor éktelenkedett. A fickó a magyar vonatkozásain kívül se lehetett valami nagy ember. Igaz, lehet, hogy felszabadított néhány parasztsorsú parasztot, amikor épp nem szabadságharcok leverésével próbálkozott. Valószínű, egyébként rejtély, mit ettek rajta a horvát szobrászszakszervezet tagjai. A tértől néhány utcára volt a Zrínyi park. Nagyon szép hely, tényleg rendben volt tartva. Gyuszi elment telefonálni, mi leültünk. Gyusz feladata első belegondolásra nem tűnhet olyan nehéznek. Csakhogy ezek a piszok horvátok eljutottak már az evolúció azon fokára, hogy elfelejtették a pénzdobálgatós telefonok lerakosgatását. Kártyát meg eszünkbe nem volt venni, a telefontársaság nagy bánatára. Így maradt a postán való telefonálás lehetősége. A ‘91-es Jugoszlávia térképemen Zágráb utcáinak viszonylag korszerűtlen neve volt feltüntetve: Proletár brigád utca, Szocializmus utca, stb. Gyula visszatért a küldetésből, elindultunk. Besoroltunk egy villamos mögé, így nem kellett figyelni a lámpákra, autókra, csak a megállókra. Ez mind ragyogóan ment, amíg mögénk nem sorakozott két másik villamos. Megijedtünk, letekeredtünk a sínekről és a proletár brigádoknak szentelt utcán folytattuk utunkat Ljubljana felé. Ez az utca csak addig volt négysávos amíg autópálya nem lett belőle. Ez nem volt meglepetés csak kellemetlen. Megint pár kilométert tekertünk tilosban. Ez némileg gyors lábmozgást eredményezett, minek következtében elvesztettem hiper Jugó térképemet. (kipottyant a zsebből) Majd összeszorult a szívem! Esti helyünk keresgélése közben egy kisebb bányatavat találtunk az út mellett. Megkérdeztünk két arra mászó lakost, hogy hol lehet itt sátorozni. Persze kérdésünk célzott lövés volt a bányató lehetőségeinek felkutatására. Mivel ezt a csavart ők nem értették, gyorsan megkérdeztem őket, hogy magánterület-e a vidék, vagy nem. Meghallottunk válaszukban a nekünk tetsző részt, és már ott se voltunk. Megtaláltuk eddigi legnagyszerűbb sátorhelyünket a tótól néhány méterre, az úttól elrejtve. Csak a föld volt kemény, ami a mi kemény cövekeinknek (!?- a szerk.) okozott kisebb gondot. Egy-két cövek azért elgörbült, de minket ez kicsit sem izgatott. (Még jó,

hogy a cövekek nem olvasnak ilyen műveket!) Lecuccoltam és visszatolattam a térképemért az autópályára. Még 10 km-t tekeredtem, amikor arra a megállapításra jutottam, hogy valakik örökbe fogadták. C’est la vie! Estefelé fürödtünk a tóban. Koszos volt, de mi is. Azért jót hülyültünk a löttyben. Volt egy olyan illúziónk, hogy megtisztulunk, nekem viszont csak egy rossz érzésem volt, emlékezve a tornagörgői tóra a Szlovák Köztársaságban. (→ Kúttalan utakon 1) Fürdés után egy aszpirint is legördítettem a torkomon. Szerencsére a történelem nem ismételte önmagát. Az a néhányszázezer pálcika, gömb és csavart alakú baktérium meglepődhetett, amikor testem lestrapált immunsejtjei behúztak nekik néhányat. Gergő és Gyula nem kifejezetten izgulták végig fehérvértestjeik háborúját. Ki érti ezt? Kajáltunk, bedőltünk a sátrakba és aludtunk. Egy kis eső is volt este, ami szerencsére a csomagokon és a hálózsákokon kívül reggelre mindenhonnan felszáradt. Úgy van! Beáztunk! 4. nap Zágráb – Brestanica Felkeltünk. Az ébrenlét állapota kétségtelenül szükséges volt a napi tekeréshez. Ez, meg az éhség volt az oka, hogy nap, mint nap úgy 10 óra tájékán függőlegesbe helyeztük magunkat. Szedelőzködés után, miközben előadtam a térképemhez fűződő szeretetemet, elindultam egy közeli faluba tejért. Pár kilométerre volt egy vadiúj falu, közepén egy Bár-ABC egységgel. Csak arra emlékszem, hogy drága&rossz( Horvátország) tejük volt. Gyulának a „táborban” volt egy kis műzlije, amivel e tejet lehetett kicsit hígítani. Tűzött a nap, amire mindannyian elkészültünk és mindenki rém szomjas lett. A másik égető probléma az autópálya kikerülése volt. Már több „biciklizni tilos” táblát láttunk, mint „elsőbbségadás kötelező” –t. Elindultunk a falun át. Első dolgunk volt vizet kérni. Mázli, hogy Gyuszi szívesen vállalta ezeket a flaskó túrákat. El is neveztük Főkommunikátornak. Most egy kocsiszervíz vízszámláját sikerült növelnie. Egy füst alatt még az utat is megkérdezte. Ócska döcögős izén kellett elügetnünk a határra. Az út közben Gyula vett két pókot, amivel forradalmasíthatta csomagfelfüggesztését. Elérkeztünk a határra. Azt hittem két rozsdás bodega lesz két helybeli, hajlott korú tisztviselővel, de nem talált. A horvátok és a szlovének is rendesen építgették az állomást. Gyula, mikor mi már rég nemzetközi területen voltunk, még kotorászta az útlevelét. Mivel a horvátoknak nem hiányoztunk, a határőr kíváncsisága Gyula okmánya felé lankadozott, végül áthessintette; majd a szlovének elkapják! De a másik határon is átmentünk, és máris Szlovéniában voltunk. Előkaptam kis szlovén turista kalauzomat. (mert nekem ugye ilyen is volt!) Köszönések, kérések, “Merre van a Magyar Nagykövetség”, stb. Az út 3. kilométerénél előbújt 3 rendőr, akik figyelmeztettek, hogy autóúton haladunk. Gyula beszélt velük 2 mondatot, majd el lettünk terelve. A főút mellett haladtunk, egy kicsivel bukkanósabb volt, de szép. Három falura voltunk a határtól és már nem hasonlított semmi Horvátországra. Kis, néhány házas csoportosulások települtek az út szélére. Elérkeztünk az első nagyobb száva-parti szlovén városba, Brežicébe. Az első boltféleség mellett letettük magunkat. Picit emberibbek lettek az árak, ideje volt feltankolni helyi különlegességekkel. Volt egy szupi kis vitaminszörp, amiből először egy fél litert, később hektolitereket ittam meg; a Multi Sola. Még kajáltam valamit, majd lementünk a benzinkúthoz térképet venni. Végül egy jót sikerült venni, igaz húzósabb áron (1200 Tollár). A kútnál volt egy mókás WC is. Ki volt elé festve, hogy férfi, női, mozgássérült, azonban bent csak egy „készülék” volt. Na nem baj. Elmentünk még kavarogni valamerre, aztán visszatértünk, 4-kor el is indultunk.

Következett a Hard Core Száva-völgy. A hely végig csodálatos volt, magas hegyek, erdők (rajtuk), út, vonatsín és középen csorgott a folyó. A városok kisebb tisztásokra épültek, 3-4 sorház, köztük néha utcák, és egy-két híd a folyóra. Na jó, utazzon el mindenki ebbe a völgybe! Tényleg megéri! Ezen a napon csekély mennyiségű történés zavart minket. Ezért most lejjebb viszem az érdekességiérték küszöböt: Eltört a nyergem! Lejött az a gumivacak az elejéről. Eközben beértünk a következő nagyvárosba: Krško-ba. (Ejtsd: Kriskó) Volt itt egy nagybolt, ahol kerestünk pillanat-ragacsot. Én már majdnem feladtam, de Gergő a gyerekjáték-polcon talált egyet. Megragasztottam a nyerget! Küldetés teljesítve! Friss, még nyomda szagú térképünkkel a táskámban birkamód követtük a Ljubljana táblát. Éppen a tizedik km-nél tartottunk, mikor Gergőnek is feltűnt, hogy hátszelünk van, hát megálltunk. Egy községnevet próbáltam megtalálni a térképen. Első igazi haladásunk volt, hiszen a jó úttól rohadt távolra kerültünk. Újra a régi hiba: Becéloztuk az autópályát. A visszafelé úton pedig megtörtént. Az első defekt. Gyula bicaja szisszent egy nagyot. Kerékbütykölés közben pedig beköszöntött a hangulat, amit 6. nap Komoly Biciklista komplexusnak neveztünk el. Eddigi három napot akár szobabiciklin is tölthettük volna, de ettől a perctől kezdve semmi mással nem lehetett volna pótolni az érzést. Kár, hogy a többiekből ez a feeling Velencében kereket oldott, de ezt majd később leírom. Visszatértünk Krško városba, hogy a jó irányba haladjunk tovább. Az út (hála a jugoszláv mérnököknek) még kisebb emelkedőket se látogatott meg. A nap már szemezett a látóhatárral, ezért egy jobbfajta szállodát kerestünk…Uff. Naná, hogy egy sátorhelyet! Hamar találtunk egyet, igaz a folyótól jelentős bozót(!) választotta el, de 3 oldalról takarva volt. Azon a réten a biodiverzitás elég burjánzó volt, magas füvek, tolongó rovarok. Sátorállítás után ettünk egy kis kínai levest, majd Gyuszi megmutatta szakács-vénáját. A híres román nemzeti étel volt étlapon, a puliszka. Tej, cukor, akármi, kevergetés. Becsomósodott. Ok, tejet neki! Híg lett. Ekkor cukrot adott hozzá, majd lisztet, majd tejet, utána vizet. A fajsúlya megközelítette az Uránét, amikor az ételkezdemény legnagyobb megdöbbenésére Gyula megszólalt: Kész van! Engem már a készítés körülményei is nevetésre késztettek, amíg bele nem kóstoltam. Ekkor azonban már nem bírtam magammal. Sikerült ebbe az extázis-állapotba berángatni Gergőt is. Pár percre rá azonban már hárman röhögtünk egy ételen. A csúcs volt, amikor Gyuszi kijelentette, ha nem szökik el a maradék puliszka reggelig, akkor megeszi. A rekeszizmunk fáradtabb lett mint a lábunk. Lefeküdtünk és elszundítottunk. 5. nap Brestanica – Ljubljana Fölébredtünk. (Ez az egy szó hosszú biológiai és fizikai folyamatot jelképez, de gondolom sokan éltek át ilyet) A puliszka jól le volt zárva, ennek ellenére Gyuszi nem ette meg. Inkább elment ivóvízért a következő lehetőséghez. Beszállt a biciklijébe és eltűnt. Fél óra múlva visszatért felvágottakkal, valami gyümölccsel és vízzel. Ekkor jutott eszünkbe Gergővel, hogy elfelejtettünk közölni Gyulával egy triviálisnak gondolt alapelvet: bármilyen éhesek is vagyunk, határozottan nem illik embert ölni és kifosztani a hűtőét! Csak kitartó hitegetése után hittük el, hogy a felvágottak és gyümölcsök extulajdonosa életben van. Annyira büszke is volt magára, hogy elkeresztelte magát Gyuszkó Varázslónak. (Ez a név csak akkor jutott később eszünkbe, amikor akartunk tőle valamit! J) Ilyenkor (úgy 7-8. nap) már az alapelvről is lemodtunk volna! Varázsló és Gergő mosogatni indultak a folyópartra, amit csak irányban tudtunk merre van. Leugrottak egy 1 m mély szakadékba és eltűntek a bozótban. Én odafönt tököltem a csomagokkal. Az ésszerűbb elrendezés zászlaja alatt kipakoltam és visszapakoltam mindent, ami nem volt szorosan a hátizsákhoz varrva. A végén egy pár dolgot már alig tudtam belepréselni a feszülő

zsákba, ergo a klasszikus értelemben nem volt sok teteje a dolognak. Végül meguntam saját hülyeségeimet, elkezdtek hiányozni Gergőék. A nyomok követésébe kezdtem, ami mentén cirka egy órája eltűntek. Beugrottam egy gödörbe, átugrottam pár lefektetett nádon. Egy patakhoz vezetett ez az “ösvény”. A patakban fellelhető éppen erózióban részvevő köveken ugrálva megtaláltam a partot. Mondjuk úgy: a látvány hatásos volt. (Vagy „hatásos”, vagy a világ összes tökéletességre utaló kifejezése!) Itt üdültek barátaim is! Gyönyörű hely volt, így elhatároztuk, hogy fürdőzünk egyet, nem törődve azzal, milyen hatással lesz ez nemlétező útitervünkre. Később elfényképeztünk a patakocskára négy kockát, a lubickolásra hármat. Búcsúzásként Gyuszi a Szávába öntötte a puliszkát. Legalább a halaknak ízlett! Véget ért az egy helyben állomásozásunk. Nem szakadt el a csomag, nem eresztett le a kerék. Úgy van: nem volt balsors, kényszer csak tekerés és nézelődés. A völgy, körülötte a magas, fákkal borított hegyek, a szép út, a folyó, mindez olyan tökéletes összhangot alkotott, hogy nem hiányzott nekem innen semmi! (Gergőéknek legfeljebb a Velence tábla hiánya buzerálta a jókedvet. Ez van!) Pár kilométer alatt megérkeztünk arra a helyre, ahol Gyula reggel vizet fakasztott. Kidobtuk a szemetes zacsit, kulacsokat töltettünk lakosokkal, aztán haladtunk még egy falut. Itt, egy bolt-bár egységnél megálltunk vásárolni. Barackot vettünk, méghozzá mindhárman. Külön-külön mentünk be a boltba a gyümölcsért, ez az egyik érdekes esemény, amiért ilyen részletesen leírom ezt. A másik pedig: Egy hapsi megállt mellettünk egy sörösüveggel a kezében. Nappal volt, így nem fostunk be nagyon. Kisvártatva megszólalt. [Hapsi] Do you speak English? Mi mondtuk: Yes (Ami azért nagy vicc volt, de még mindig jobb, mintha szlovénül mondja el a bánatát) Következő kérdés az volt, hogy honnan jöttünk, amire a válasz “Hungary” volt természetesen, bár kakaónk nem volt, mit fog ez jelenteni nála. [Hapsi] Akkor beszélhetünk magyarul! A Száván kenuzott 10 magyar és sörözés közben meghallották, hogy valaki barackot emlegetett. Ezt a barátságos fickót küldték kideríteni a dolgot. Így kerültünk közéjük, úgy fél órára. Meghívtak minket baracklére, de ezt nehéz volt elmondani a pincérnőnek, így hozott egy narancslét is valamiért. Beszélgettünk, iszogattunk és meghallgattuk a hasznos tanácsokat. Végén csináltunk csoportképeket, az egyikre a pincérnőt is meghívtuk, mert tuti-aranyos lány volt. Majd megígértük, hogy küldjük a képeket, erre fel kaptunk 3-4 névjegykártyát és kértünk szerencsepecsétet a pólónkra. Már megint érdemes volt megállni! “Bármi is akciós a boltban, azt meg kell venni”- így hangzott az első jótanács. Megtudtuk még, hogy Ljubljana előtt van egy homokos paradicsom. Megvitattuk, végül letettünk róla; ennyire egyikünknek sem hiányzott a szex. Közben mentünk, mint a meszes. És igen! Megtörtént! Hogy is kezdjem a bevallását! Eltévedtem! Radeče városában elvétettem egy hidat. A másik hídon (ami kb. 150 méterre volt) átmentünk, így majdnem 50 méteres kerülő lett belőle! De majdnem megöltek érte… A híd túloldalán még egy hamis riadót is átéltünk Gyuszi hátsó kerekének főszereplésével. A mondatnak semmi tanulsága nincsen, ellenben a keréknek nem volt baja! J Megérkeztünk Zidani Most-ba. A város négy házból és egy óriási vasúti állomásból állt. Rendkívül érdekes volt, meg aranyos, meg minden jó! Eddig tartott a kényelmes utunk. Illetve folytatódott, csak Celje felé, ami nem Ána. A következő városig hullámoztunk rengeteget. Aranyos óriás-faluk (Suhadol, Šavna Peč, Krinice) feküdtek a kisút mellett. Falunként 20 lakos lehetett az átlag. Települések suhantak el egymás mellett, mentünk, mint akit kilőttek. Túl jó napunk volt eddig! Eddig!! 1 felhő, 2 felhő, 3 felhő, 1 csöpp, 2 csöpp, 3 csöpp, 2 átázott zokni, 4 átázott zokni, 6 átázott zokni. Keresnünk kellett egy fedett helyet. Egy hatalmas gyártelep mellett vitt az utunk, de semmi fedett hely nem volt arra felé. Csak egy 350 méteres kémény, ami jó magas volt, de nem felelt meg a

célnak. Egy kétházas faluba értünk úgy fél óra múlva, ahol beálltunk az egyik ház eresze alá. (A másik háznak nem volt eresze!) Az eső elállását hiába vártuk, a felhők mozogtak, de a hegyeken (mivel völgyben voltunk) megakadtak és visszafordultak a másik hegy felé. Sose gondoltam volna, hogy civilizált országban van ilyen! Utánam csak „Lázár-féle szlovén felhőcirkuláltató rendszernek” hívják. Azért elvoltunk. Gyula szakadatlanul varrt, Gergővel kekszmorzsákat szopogattunk két órán keresztül. Egyszer még a tulaj is kijött, mosolygós öregúr volt. Ő is szidta az időjárást, azután beült a Wartburgba és elgördült a háza elöl. Fél órával később visszajött, megtudakolta, hogy magyarok vagyunk, mosolygott és bement. Nem akart elázni… Egy enyhébb zuhogásnál elindultunk. Semmivel nem jobb esőben tekerni, mint amilyennek hangzik. Ocsmány dolog! Cipőnkbe újra elkezdtük gyűjteni a vizet, mivel az előző adag már felszívódott. Néhány helyen megálltunk, bár ne tettük volna, ugyanis ilyenkor jöttünk rá milyen nedvesek is vagyunk. Elsőként egy alagútban, másodszor Sava falu kis fedett hídjában. Innen már csak kis nekirugaszkodás volt (10 km) Litija városa. Itt egy boltnál parkoltunk le. Tragikusan néztünk ki, de bementünk az áruházba ropit, Multi Solát, meg néhány hülyeséget vettünk. A személyzet, bármerre is mentünk, mögöttünk járt, és széles felmosóronggyal tüntette el nyomainkat. De senki nem szólt. Gyuszi és Gergő ezek után elmentek levelet feladni, meg telefonálni a postára. Amíg elmentek, egy “Formula jeden Budumpeštu” tábla alatt töltöttem ezt a tíz percet. Lassan eltelt. [Én] Tudjátok melyik játék az a “Tisztul az ég”? Bűvölni kell a felhőzet egyik sarkát és ott hamarosan kibújik a kék ég! Ez után a mondat után megmutattam a többieknek a Ljubljana felöli kék ég-szeletet. Ilyen időben szoktunk sátorhelyet keresni, de most az a 37 kilométer járt az agyunkban, ami Litiját elválasztotta a szlovén fővárostól. Gergő rövid gráfelemzés után a térképen talált egy rövidebb utat, úgyhogy elindultunk. Egy kicsit kaptatós irány volt, de gyönyörű. Egy falu állomásán néhány személyvonatvagon rozsdásodott, mivel nekem alvóhely gyanánt megtetszettek, kíváncsi voltam a mai napi útitervre. [Gergő] Eljuthatunk Ánába (Lj.), de akkor már este lesz! [Én] Aludjunk a pályaudvaron, nincs kedvem éjfélkor sátorral tökölni! Gergő ebbe hallgatólagosan beleegyezett, Gyuszinak pedig tetsződött az ötlet. Továbbgördülve megérkeztünk talán a világ leghangulatosabb falujába, Jevnica-ba. Gyönyörű helyen feküdt ez a kis agglomeráció, pár házikó, egyszerűen odaköltöztem volna azonnal. Persze az sem mellékes telepítőtényező, hogy a vasútállomáson egy gyönyörű csaj állt. Na ennyi nyáladzást mára! Átmentünk Jevnica kis hídján (mert bizony ennek a kis csoda-falunak hídja is volt!) a Száva túlpartjára. Ahol egy kis útra lettek elterelve a biciklisták (így mi isJ) megálltunk lámpákat felfüggeszteni. Nekem csak egy félhulla első lámpám volt, ezért be lettem determinálva Mr. első lámpa (Gyuszi) és Mr. hátsó pilács (Gergő) közé. Gyulánk még gatyát is cserélt, ami úgy zajlott le, hogy a Litijába autózók fél percig premier-plán élvezhették egy rózsaszín fenék látványát. Az egyik sofőrnek ez annyira bejött, hogy dudálással fejezte ki csodálatát. Kár, hogy pénzt nem kértünk érte, mega-profittal kecsegtetett barátunk hátsójának kiárusítása. Visszatérve pár mondattal előbbre, tehát két pilács közé szorulva folytattam az utat. Az én lámpám az elején még próbált fityiszt mutatni a sötétnek, de pár perc alatt teljesen lemerült. Egész tucat egymással összenőtt agglomeráción áttekertünk által, majd fél tíz körülre Ána első külvárosába Nove Jarse-be érkeztünk. Egy otthonról hozott térkép segítségével becéloztuk a pályaudvart. A város egész kellemes hely, a nagyobb utak mellet mindig volt egy 2 csillagos bicikliút, ami nem egy futószalag, de nem volt benne annyira sok kátyú! Mivel ezek a bicajutak nem bonyolítanak le

akkora kamionforgalmat, felrúghattam a sorrendet és előre törhettem. Már a belváros határán álltunk, amikor kiderült, hogy Gergőnek eltűnt nagy múltú rohamásója. Gyuszival egy kisebb gyászmise megszervezésén voltunk, de megtiltottuk, hogy most elkezdje megkeresni. Már őrült késő volt. A pályaudvarnak az utca felöli oldalára érkeztünk meg (ez nyílván fordítva történt volna, ha sínautókkal jövünk!) Volt bent Non Stop csomagmegőrző, két Káva Bar, egy McDonalds, váró és rohadásnyi sín. A peron végére siettünk, ahogy egy 60 Tolláros Wc mellett felfedezni véltünk egy kisebb bandát. Spanyol ürgék voltak inter-vonatos kiránduláson, és éppen megfeleltek, hogy őrizzék a csomagjainkat, amíg mi belevetjük magunkat a szlovén éjszakába. Elindultunk pizzát burkolni. Egy-két utca és a főút (Slovenska česta) átsétálása után, mivel csak képeslapot lehetett kapni (azt meg nem szeressük megenni), kénytelenek voltunk bevágódni a pályaudvarral szemben lévő “intézménybe”. Az étterem és az iskolabüfé között állt az evolúcióban valahol. A pincér volt kedves és néha lejárt, ilyenkor fel kellett húzni. Néha másodpercenként jött, néha soha. Igaz, monopol helyzetben volt. Ha valaki errefelé éhes lesz így éjfél körül, maximum Mariborban, vagy Zágrábban kaphat hasonló szolgáltatást. Azért finom volt a pizza. E nap végén becsomagolódtunk a hálózsákokba az 1-es vágány mellett és szundiztuk. Gergő még elcseverészett a spanyolokkal, mi Gyulával már rég nyomtuk a peront. 6. nap Ljubljana – Barackos bácsi A vonatok aktív tologatása sem zavart álmunkban. Olyan reggel öt körül azonban rugdosni kezdtek. Egy vasutas kaliberű ürge “ébresztett” valami szlovén napköszöntő mondókával. (Nem tudom mi volt az, nem értek szlovénül) Gergő egy kis cetlit írt, miszerint azért nincs a hálózsákjában, mert a rohamásót ment megkeresni. Ezt pedig, mint tudjuk, nem a hálózsákban vesztette el. Az itt dolgozóknak muszáj volt azt hinniük, hogy valahol, valamelyik csomagunk legmélyén akad egy vonatjegy. Azért nem néztek ránk valami jó szemmel, de sosem szóltak. Még akkor sem, amikor Gyuszi teát főzött a kempinggázon, én meg helyes kis vajas-kenyereket kentünk egy közepes méretű konyharuhán. Gergő visszajött a rohamásójával. Megreggeliztünk, utána takarítottunk egy csomót, hogy ne keljen a szlovén takarítóknak morzsákat kergetnünk. Egy kicsit még időztünk a városban: Gyuszi elment telefonálni, én megvettem Danijela, horvát énekesnőnek egyik albumát. (Van rajta Zorba feldolgozás, meg minden penge dolog! Már csak meg kell várni, míg az európai toplisták elejére kerül, akkor majd mindenki néz nagyokat, hogy mikor csak 1500 Tollár volt, nem vette meg) Nova Gorica volt a következő útirány. Ána városából egy kis tévedésen kívül sikeresen kijutottunk. Az agglomerációk felé haladtunk, amikor szemben velünk egy sztreccsnadrágos, görkorcsolyás csaj húzott el. Nem voltunk megelégedve, (főleg Gergő és én) hogy csak rövid ideig volt észlelhető ez az jelenség. És ekkor történt a csoda: A lány valahol visszafordult és egy biciklisen kapaszkodva megelőzött minket. Mi igyekeztünk ezek után tartani a távolságot, jobbanmondva a közelséget! A Gergő biciklijén egyensúlyozva próbált fényképet készíteni erről a természeti jelenségről, amikor hirtelen az egyik kis falu mellékutcáján lefordultak. (Az iménti jelenetben egy kissé el lett feledve, hogy őseink már lemásztak a fáról, de jól esett!) Amikor felfele másztunk egy emelkedőn, 5 km/h átlaggal, csomagok súlya alatt, s ellibbent mellettünk két sztreccsgatyás, napszemüveges, egyetlen kulaccsal felszerelt "profi", s elkezdtem elkeseredni, akkor Gyula ezzel vigasztalt minket: nem baj, mi komoly biciklisták vagyunk! Ez nagyon hatott. - Honnan ismerhető meg a vidám motoros?

- Muslincásak a fogai! Nekünk nem volt muslincás fogunk, ezért voltunk olyan komoly félék!! Gyula kerekében mindeközben keletkezett egy kisebb 8-as, amit a későbbi napokban már „nagyobb 8-as”-nak hívtunk. Az én biciklim egy pedálcsapágy töréssel válaszolt, Gergő biciklije (amit a fülledtebb napokon Pedrónak nevezett) váltóhibákkal küzdött. Ez mind olyan dolog, amivel otthon simán molesztáljuk a bicajszerelőket, itt csak imádkozni tudtunk. Imádkozni egy láthatatlan erőnek, ami összetartotta ezt a sok vackot. Így utólag elmondhatom kitűnően tette! Fél 12-re elérkeztünk Vrhnika városába. Megpróbáltam a kiejtését kitalálni, így a legbarátságosabb mellett maradtam: Veronika. Nagyon szép hely egyébként. Már csak Logatec város volt hátra, az utána lévő hegytől mind reszkettünk. A térképen huszárvágás volt, valójában őrültség. Mivel valahogy ki kellett jutni a Kárpát Medencéből, erre a célra egy 1200 méter magas hegyet választottunk. Az emelkedő már Veronikában elkezdődött, tizenöt kilométert másfél óráig nyomtuk. Logatec bekötőútja egy régi M7-es utánzat volt; betonlapok és kátyúk váltogatták egymást. De azért egyben (háromban) megérkeztünk ide. A város szívében álló benzinkút kezelőjével valahogy szóba elegyedtünk. Kiderült, hogy Budapestre jön Forma 1-et nézni. De jó neki! Megtöltöttük magunkat Multi Solával és indulás. Megszületett a komoly biciklisták első törvénye: soha, de soha ne bízzál komoly biciklistákra földrajzi név-adást! Lehetséges eredmények: Rohadtmagas hegy, Miafenétfolyszerre folyó, Gyűrődtélvolnamásfele dombság. Kis keveredés után leágaztunk a hegy felé. Számításaim szerint 7 km lehetett a kaptató. Nézzük egyenként: 1. km: Egy két kétségbeesett próbálkozás után mindenki átállt a tekerésről a tolásra. 2. km: Rejtélyes tábla tűnt fel az út mellett, amire az volt kiírva: Koňec Asfalta. Hihetetlen nyelvérzékünkkel rájöttünk, hogy az onnan kezdődő földútnak és a táblánknak köze van egymáshoz. 3. km: Munkagépeket láttunk az út mellett, de senki nem volt bennük. Ilyen melegben ki képes dolgozni! 4. km: Régi jó barátunk, az aszfalt visszatért. Mégrégebbi barátunknak, a bicikliszállítónak jobban örültünk volna… 5. km: Megálltunk pihenni. Egy medveveszélyre figyelmeztető tábla alatt csavartuk ki pólónkból a vizet. Fényképet is készítettünk, de ez egy szomorú történet. (9. nap) Fél óra ejtőzés és újraéledés után nekiálltunk újra a tologatásnak. 6. km: Számításaim már csak 1 kilométert jósoltak. Nem tudom ki, hogy volt vele; én hittem benne. Ebből látszik, milyen könnyen felejtek. 7. km: És csakugyan; a lejtőre figyelmeztető tábla. Mögötte eltűnt az út, mi pedig száguldani kezdtünk. Azután emelkedő következett, amit elkereszteltük „utolsó emelkedő”-nek. 8. km: A 6. „utolsó emelkedő”-t is megjártuk. Hullámos volt a terep, ezt nem tudtuk díjazni. 9. km: Vége lett az „utolsó emelkedő”-nek. Nem azért, továbbra is felfelé mentünk, csak az „utolsó” jelzőt hagytuk el. Igaz, már nevetséges volt a 14. felé! 10. km: Itt sokunknak az járt már a fejében, hogy milyenek lehettek a régi szlovén posták. Az igazság az, hogy senki nem gondolt erre, ami kár, mert itt volt egy régi szlovén posta. Hogy, hogy került ide? 11. km: A faluban volt még 2 ház is. (a régi szlovén postán kívül) Mellette indult egy bíztató lejtő. Egy kis szuszogás után elindultunk. 12. km: Bíztató volt, de nem hosszú. Háromlakosú faluk között vitt az a nyomorék út.

13. km: Gyönyörű völgy bukkant elő; a hegy túloldalán voltunk. Az útnak már nem volt hova fölfelé mennie, így lement. Mi is. 14.-27. km: A hajunkat átrendezte, Gergő egyik pólóját kettéhasította a légellenállásunk. Hatvannal mentünk lefelé, a látvány lélegzet-elállító volt. Az arcunkba csapó szél is! Pár ártatlan legyet asszem mindenki lenyelt, (Nem muslicát!) pedig próbáltunk komoly biciklisták maradni. Becsapódtunk Ajdovnišče városába. Éppen az út mellett ültünk, amikor dudálásokkal kísérve elvonult mellettünk egy esküvői menet. Az embereknek itt volt az a jó szokásuk, hogy a gyalogosoknak a kocsiból cukrokat dobáltak. Csak mosolyogni és integetni kellett. (A Kúttalan Utakon 2 sok boldogságot kíván az ifjú párnak! J) Felpakoltuk a cukrokat, telefonáltunk és elindultunk Nova Gorica felé. Gergő végre kipróbálhatta (belső indíttatásból) a Kakistop 2000-et, azaz a Smectát. Egy benzinkútnál estebédeltünk. Kenyeret kentük, elhasználtuk a felvágottakat. Amikor felszedelődzködtünk, már aktuálissá vált az alvóhelykeresés. Még 10 kilométert tekertünk, aztán a Vinavo patak mellett találtunk egy barack ültetvényt, bácsi nélkül. Ez a hely akkor is az ő nevéhez (barackos bácsi) fűződik. Az ültetvényre vezető úton helyet foglaltunk. Sátrat vertünk, eszegettünk, meg a szokásos. Barackot nem loptunk. Aznap. Úgy tíz óra körül lefeküdtünk aludni. Valamikor az éjszaka közepén mennydörgésre ébredtem. Kitámolyogtam a sátorból, lefordítottam a cipőmet, behoztam néhány csomagot magam mellé. Az előző nap, még Ána felé eláztunk, nem akartam megismételni. A sátorban feltettem a lábamat a biciklis zsákra, ami azt eredményezte, hogy reggelre… 7. nap Barackos bácsi – Bibione …nem áztam el, mint a többiek. Azzal köszöntöttem a napot, hogy eldicsekedtem, milyen intelligens lépés volt tőlem, hogy lefordítottam a cipőmet. Ám amikor felrúgtam, mindkettőben egyegy dög-nagy meztelencsiga volt, ami csak arra várt, hogy kiebrudaljam a cipőmből. Persze azért ez komikus jelenetnek számított, így a hetedik napon. Ezek a csigák kicsik voltak azokhoz képest, amik Gergő tányérjában gyűléseztek. Mindet kipakoltuk. Az „elázás” Gergőnél egy enyhe kifejezésnek számított. Egy 2 centi mély szó, szerint patakban aludt. Utólagosan „Életem legkegyetlenebb éjszakája” néven emlegeti ezt az eseményt. A patakban fürödni nem lehetett, de mosni és mosogatni kitűnően. A hálózsákok száradoztak, mi csutakoltunk. Ráfért arra a sok pólóra, zoknira, alsóra egy kis sikálás. Délig megint nem indultunk el, de én (látva, hogy Gyusziéknak babszem van a seggén) mindig lementem a száradó zokniimat ellenőrizi, hogy még vizesek. 12-kor aztán meguntam a szárítást és mindent zacskóba nyomtam, amitől büdösek lettek. Újfent. Gyula szedett a földről néhány gyümölcsöt, mert nagyon részünké vált a barackfogyasztás. Eldöcögtünk a bácsi barackosából ki az útra. Ez volt a nap legfárasztóbb 50m-e. Vasárnap volt, igaz 15 sorral fölöttünk is, de ez csak most vált lényegessé. Csak a benzinkutak voltak nyitva, egyikben vettem egy Olaszország térképet, mert nem volt. A kutas sutyorgásunkat kiszúrta és rákérdezett: [Kutas] Madžarski? [Mi] Da! (azaz igen) [Kutas] Formula jeden, Budumpeštu! J Úgylátszik itt mindenkinek ez jut eszébe Árpád lovas nemzetéről! Még mindig jobb

asszociáció volt, mint a horvátok nem teljesen érthetetlen magyar-nemszeretete. Olyan bivaly nagy társalgás ebből sem lett. Ő tovább árulta az oktánszámot, mi meg húztunk Nova Goricába. Kedves nyugat európai politikusok szerették vaslogikával húzni az országhatárokat. Ennek egyik terméke lett ez a város: Gorizia - Nova Gorica, amit egy patak mentén választották szét az okosok. Egy nemzetközi határátkelője van, a többi bódénál csak a helyiek járhatnak ide-oda. Szerencsére a kis bicikliút, ahova le lettünk terelve, pont a jó határhoz vezetett. A szlovének boldogan nyugtázták, hogy lelépünk, az olaszok bejövetelünkre viszont csóválták a fejüket. Meg kellett győzni őket valamiről, amit nem értettünk, ezért csak azt tudtuk bizonygatni, hogy líránk van elég. Végül nagyívben meguntak minket és átengedtek. Beléptünk az Európába, de inkább Ózdhoz hasonlított olasz-Gorizia. Rozsdás benzinkútmaradványok mindenfelé (minimum 25 db), kátyús utak, kommunista szerű sorházak tarkítottak mindent. Viszont ami bejött, hogy nagy hegyek csak mögöttünk voltak, a Pó síkságra érkeztünk. Utunk Cervignanóba vitt. Az idióta tanyaösszekötő autópályák lépésenként keresztezték kis főútvonalunkat, amin mi gurulgattunk. Így néha azért fel kellett menni dombokra, (felüljáró szerűekre) de ez még mindig semmi volt Szlovéniához képest. Gradisca városba érkeztünk. Unalmas hely volt, egy kis eső elöl beálltunk a főtéren álló ház eresze alá. Gergő elővillantotta kis kempinggázát, én meg aktívan tartottam a csendőrségtől, akik a csöves hippinek látszó biciklistákat (azaz minket) simán dutyiba vágnák. A nyugodt, igényes, nyugati városképbe mi nem illettünk bele, de nemhogy csendőrt, de még egy árva embert sem láttunk erre grasszálni. Régen ittam kávét, így elindultam valamerre. Találtam egy kihalt kiskocsmát. A pultoson leteszteltem olasz nyelvtudásomat: (Mer’ nekem olyan is van! Bizony!) [Én] Per favore una Kawa! (a poén az, hogy a „kawa” szlovénül van!) Az ipse persze nem értette, én meg nem akartam belesülni a dologba, (jobban…) ezért inkább un cappuccinó-ra változtattam a mondatot. Azt gondoltam, inkább tűnök skizofrén, motyogó olasznak, mint ütődött turistának. Ezt persze csak gondoltam; ütődött turistának nézett. Ez van! Miközben kakaóport csavartam bele a folyadék fázisba, eszembe jutott, la coffe-nek hívják kedvenc ajzószeremet. Az olasz kávétermékek viszont eszméletlen finomak! A „táborunkban” megettem még egy szendvicset, aztán elindultunk a főúton. A sok, csak ezután következő házból arra következtettünk, hogy nem a főtéren táboroztunk le. Itt sem volt pezsgőbb élet. Semmilyen élet nem volt! Ezen esős vasárnap délután esett meg, hogy elhagytuk ezt a porfészket. Az út közben hirtelen arra lettem figyelme, hogy kedvenc piros kendőm elpárolgott hátizsákomból. Leálltunk, de rövid keresés után feladtam a reményt. Cervignanóba értünk. Ez egy fokkal felkapottabb porfészek volt, mint az előző város. Gergő két öreg helyi lakoson fitogtatta olasz nyelvtudását: [Gergő] Merre van Bibione? (persze ezt olaszul mondta!) [bácsi] Uh, hát az nagyon szép hely. Még a tengerben is tudtok fürödni! [Gergő] Jó, de merre van? [bácsi] Már mi is fürödtünk ott! Bizony! Ami a Tisztelt Olvasóknak feltűnt, az nekünk is; nem lettünk kifejezetten okosabbak. Kínvallatással is próbálkozunk, de inkább letudtuk a problémát és térkép bácsit kérdeztük ezután. Sikerült irányba állnunk. Ez az irány Muzzana érintésével Latisanába vitt. Az első kis falunál kétségbe lettünk esve, mivel térképem ábrázolta, csak éppen az ellenkező irányba. Én már totál elkeseredtem, nem mertem a térképben keresni a hibát. Jól jöttünk, hátszél volt; ennél biztosabb jele annak, hogy rossz irányba mentünk, nem lehetett. De ezen a szent napon nem! A térképen volt két pötty a helységnév alatt és mi a rosszat néztük. Csak nehezen nyugodtam le. Az út mellett tíz kilométerenként egy nagy tábla jelezte távolságunkat a Nova Goricai kaszinótól. Szerencsére ez a szám az idő előrehaladtával növekedett. Ha nem is biztos, hogy jó irányba, de visszafelé nem mentünk. Ez is valami a komoly biciklistáktól!

Végre elérkezett (pár kérdezősködés után) Latisana iparvárosa, ahonnan le lehetett ágazni a tengerpartra. A tengerparti városok (Gardo, Bibione, Jesolo) mind-mind külön félszigeten fekszenek 1-1 bekötőúttal felszerelve, nem volt mindegy hát, merre hagyjuk el a főutat. De az irány jó volt. Megálltunk pihenni, közben tervezgettük az éjszakai szállást. Szóba jött a kemping, vagy az, hogy a város szélén lévő erdőben verjünk sátrat. Mivel a terepet nem ismertük, csak én jártam itt még régebben, aktívan nézegettük a tájat sátorhely szempontból. Befelé menve, ami megvolt 24km, csak néhány erdő tűnt fel. Azok is csak bizonyos szögből látszottak erdőnek. Egy ültetett erdő volt, egy szabályos mátrix, ahol egy sor és oszlop megadásával egyértelműen lehet hivatkozni egy fájára. Már ha valaki akar… A sátor elrejtéséhez az előző fa-gazdaság nem volt megfelelő, a Nap meg kezdett lemenni. Bibiónébe (ahol már negyedszer jártam) fél 9 körül érkeztünk. Elég felkapott, urbanizált, túlurbanizált hely volt, kifejezetten Kelet Európai arcoknak. (Ha valaki itt nem olasz volt, az cseh, keletebbik német, vagy magyar állampolgár) A város partja több mint 5 kilométer aranyhomokos tengerpart, végig kirakva napernyőkkel, nyugágyakkal esténként reflektorokkal kivilágítva. A főutcát megtaláltuk, a keresztutcák bolygónevein (Via Pluto-tól a Via Mercurio-ig) a Nap felé haladva beérkeztünk a város sétálóutcájára. Egy kis utcán végignézve aztán megpillantottuk a tengert. Letekertünk a part mellett futó sétányhoz és leültünk egy padra. Gyuszi és Én görbe estét akartunk rendezni, Gergő pedig konzervnyitóját csiszolgatta, meg kellett tehát tanácskozni a dolgot. A megállapodás az lett, hogy keresünk egy kempinget Gyulával, ha az megfizethető lecuccoltunk és bele az éjszakába. El is indultunk ketten, Gergő aktív csomagőrzésbe kezdett. Annyi kérdést tettünk fel idegeneknek ebben a másfél órában, mint eddig összesen. Majdnem minden második emberre ráeresztettük az angololasznémetmagyar nyelvű érdeklődésünket. Először a kempingekből lettünk kidobva, később a buszpályaudvart (ott szokott lenni csomagmegőrző) keresgéltünk. Az egyik ilyen zavargásomat idézem: [Én] Dové é il bus stazione? [idegen] Mégegyszer, legyen szíves! Az emberek vagy nem, vagy rosszul tudták. Végül egy nyilvános WC méretű iroda tetején megpillantottam: Bus Stazione. Csomagmegőrzés, mint olyan viccnek tűnhetett. Vettünk Gergőnek egy vigasz-fagylaltot és visszatértünk. Egy másik (távolibb) kempinget már együtt kerestünk, de csak egy hétre lehetett beköltözni. Inkább fagyiztunk és egy, város szélén fekvő esti pizzázóban étkeztünk. A pincérnő aranyos volt, ahhoz képest, hogy abban az egységben a büdös nem a rokfortsajt volt. Meglepetésére még fizettünk is, potom 55000 lírából megúsztuk. A leparkolt bicikliken többször átesett a sétáló tömeg, így a pincérre még az is ráhozhatta a frászt, hogy néha egyik-másik vendége (azaz hármunk közül valaki) eltűnt bicajt tologatni. Visszafelé úton ismerkedtünk: 1. Gyuszi térképpel a kezében odament két csajszihoz. [Gyusz] Can you tell me the way to the camping? [lányok] Bla, bla, bla. [Én] Figyelemre méltó fenekük van! [Gyusz] Ugye? [lányok] Bla, bla, bla. [Gyusz] Látod azt a szőkét? Van ám teste! [Én] Osztom a véleményedet! [lányok] Bla, bla, bla…

2. Most én kezdeményeztem ezt a bábeli játékot. (nem értik mit mondok) Egyik lánynak hangosan dicsértem a szépségét, mire ő megfordult és vihogott egyet. Nekem persze még jobban rontanom kellett a dolgot: [Én] Magyar vagy? [lány] Aha! [Én] –basszus- Akkor jó estét! Remélem, soha többé nem találkozunk. Az esélyeim pedig jól le lettek rombolva. Mondjuk úgy; teljesen. Na mindegy! Visszaértünk a partra. Eszemben volt kipróbálni a helyi dizsit, a TOP TEN-t. A többiek egy lépcsőaljban helyezkedtek el, amit illatáról Hotel Fekáliának neveztünk el. Később találtunk benne egy kupac –hogyismondjam- szart is, így a névadás alá lett támasztva. A magaspart alatt gyülekeztek a csomagok, meg a hálózsákok. Egy részeg alak kezdett eközben érdeklődni felőlünk, Gergő (mivel ő tudott jól olaszul) szóval tartotta. Öt perc alatt aztán rájött, hogy az attól függetlenül is beszél, hogy ő válaszol, végül otthagyta. Gyulával ketten elaludtak. Én borotválkoztam Gyula habjával, Gergő ivóvízével, saját tompa pengémmel. Utána felvettem legkevésbé büdös ingemet és gatyámat, befújtam magam 15 liter dezodorral és igazítottam kócaimon. Sikerült civilizált embernek álcáznom magamat, bejutottam a biztonsági őrökön keresztül a dizsibe. Csak az volt a probléma, hogy 30000 Líra volt a beugró és már csak másfél órát volt nyitva. Így köszöntem és elballagtam a diszkócicák legnagyobb bánatára. Sétáltam egy kicsit a régi emlékek között. Voltam a hotelnél, ahol megismertem Beát (→Viva Itália) és ott is, ahol életem legkellemetlenebb kirándulását töltöttem (1999). Az egész egy kusza emlék keverék volt. De kellemes. Az élet kettőkor már leállt, megnéztem a záró fagyizókat és partra indultam. Voltak ott kényelmes nyugágyak, mint már emlitém, a lépcsőaljban nem akartam aludni. Lefeküdtem egy kék vásznúra. A bibi csak az volt, hogy motoros olasz állandóan ott cirkált, így úgy kellett tűnnöm, mint aki a csillagokat nézi. Tanuljunk olaszul: Che belle stelle! – De szép csillagok! A nagy poén még hátra volt! Egy óra múlva meguntam a csillagokat és beletörődtem a Hotel Fekáliai szobafoglalásomba. A kis hálózsákomba begubózódtam és megpróbáltam elvonatkoztatni az illatfelhőtől. Egy kicsit később Gergő éppen csak kinyitotta szemét, egy férfi micsoda meredt felé. (Ez nem csoda, hiszen hívta a szükség, és egy büdös lépcsőaljban kit zavar!) Gergő felordított: [Gergő] Please no! A pasi hólyagja infarktust kapott, ráhúzta a micsodára a sliccét és elviharzott. Tovább aludtunk. 8. nap Bibione – Cortellazione A förtelmes bűz ellenére a napfelkelte szép volt. Atom fáradtan lőttünk ki a pöcegödörből. Elkezdtünk felmelegedni. Gergő volt kedves és erőlevessel örvendeztetett meg minket, és persze magát is. Ez nagyon jól esett. Mi Gyuszival cappuccinózni mentünk egy közeli bisztróba. Később lecuccoltunk a vízpart mellé. Fürödtünk, száradtunk, fürödtünk. Gergőt nem kapta meg ez az urbán környezet és máris továbbgondolt. Reagen volt itt nem messze Jesolóban és most ehhez ragaszkodott. Jogos volt, az én

kívánságom teljesült. Úgy, ahogy. Ez akkor nem tűnt olyan nyilvánvalónak, mert szerettem volna azt a régen beígért pihenőnapot kikérni. Node elindultunk. Kis bevásárlás után elindultunk a városból. Nem volt olyan bonyolult a hely így hamar kijutottunk a bekötőútra. A nagy főaszfaltig, a két félsziget között volt egy rövidebb átjárás. Hétfő volt, a boltok kinyitottak. Egy nagyobb komplexumba bementünk és vásároltam 6 akciós müzlis joghurtot egyenként 1000 líráért. Ezt mind egyből meg is ettem, (persze fizetés után) totál megfájdult a gyomrom. Ez nem is úti beszámoló, hanem tanmese; tanulság: Ne egyél egyszerre 6 akciós müzlis joghurtot. Az idő forró volt, tekerni rohadt fárasztó. Gyuszi vett félúton egy horgászfelszerelést is, olcsó teleszkópos spiccbotot egy kisebb szerelékkel. De nem csak ő gondolt a halhúsra. Godzilla méretű halászhálók tarkították a folyókat, amerre csak mentünk. Négy gigantikus póznán függött az olykor 30 x 30 méteres halászháló, a halak legnagyobb bánatára. Az úton alig történt valami, csak a müzlisjoghurt buzerálta a hasamat. De az is csak néha. Elértük Eraclea falut, ahol a Piave folyó csordogált. A vízfolyás mellett elindultunk a tenger felé, ahol egy kedves kis turista-halász falú köszöntött minket: Cortellazione. Hatalmas halstandok voltak mindenfele, ahol a halászok frissen fogott haltömegeiket árulták. Gusztusos volt a dolog, főleg, hogy az árú nagy-többsége biztosan friss volt, mivel még rendesen rugdalódzott. Az egész illata a büdös és az illatos halszag között volt félúton. Mindenesetre éhesek lettünk. Halat akkor nem, csak Playboyt vettem. Jó üzlet volt, még nők is voltak benne! Elkezdtem eszegetni valami szendvics szerűséget, mert már elegem volt abból, hogy „pihenőnaphoz” képest sokat sürögtünk. Egy kis boltban közben a többiek kenyeret meg más apróságot vettek. Itt, amikor a pasas ráírta az általa lemért kenyérre hogy 5400 líra, kértük, vágjon le belőle mert csak 4500 líránk van. Erre áthúzta az 5400-at és ráírta: 4500. A többiek tűkön ülve vártak. Végül fölcuccoltunk és 100 méter megtétele után, egy kemping mögött megtaláltuk a „Jesolo bacio” (jesolói part) legészakibb strandját. Egy homokpart volt, dombokkal, atombokrokkal és kisebb méretű fákkal. A homokban, a forróság miatt alig lehetett közlekedni, így a tengerhez volt 2 fapalló, amin az emberek rohangáltak le-föl. A másik érdekesség, hogy víz és homok találkozásánál volt kicsi, közepes és nagy kagyló. Rengeteg. Kavics 1 darab se! Olyan roppant izgalmasnak nem tűnt (nekem), de azért letelepedtünk egy dombon atombokrok között. Még egy szó az atombokrokról: A Western filmekben vannak ilyen szélsodorta száraz kórók, na ezek pont ilyenek voltak. Szúrtak is. Gergő örvendezett, hogy nem Bibione mesterséges partján ülünk. Tényleg nem volt olyan digitális, bár muszáj volt közölni kollegával, hogy az itteni homok is dömperen jött. (nem biciklin) Bemártottuk magunkat a vízbe úgy, hogy mindig egy ember a csomagoknál unatkozott. A part 2 percnyi járóföldre (homokra) volt a víztől. Annyira nem volt jó, csak a tenger adta a papírformát: langyos volt és csak picit büdös. A fürdőzőkön kívül még voltak ottan szenegáli fickók, akik törzsi totemizékkel, bizsukkal, és tam-tam dobokkal próbáltak olasz lírához jutni. Voltak akik nem árusítottak, ők doboltak. Méghozzá egész jól, sőt fantasztikusan jól. A dobok mellett megszólaltatott az arc még kólásüveget, kisebb faágakat, mind azt tükrözte, hogy jó ritmusérzékkel van megáldva. Engem annyira mégsem hatott meg, de Gergő teljesen rápörgött. Megkérdezte tőlük, másnap este tóparti esti zenélés lesz, így elhatározta, hogy itt lesz a pihenőnap. (demokrácia) Igazából itt csak elvekről volt szó, ugyanis nem volt annyira elviselhetetlen hely hosszú távon. Gyula horgászni akart, én meg egész napos pihenőnapot. Megszületett tehát a holnapi terv: Cortellazione (0 km) Mindenkinek más igénye volt. Én pölö lementem Jesolóba megnézni a zenés-táncos szórakozóhelyeket. Tekertem a főúton, minden hülyeséget láttam. Volt Pannónia Hotel is, meg minden akkor érdekesnek tűnő dolog. Szórakozóhely a város közepén volt jó messze tőlünk, Gyuszival megbeszéltük, majd holnap beszambázunk egybe. És ami jól esett; másnapra elnapolni lehetett!! És ez jó volt így.

A helyi néptáp is fellelhető volt, 1300 líráért másfél liter fakósárga, narancssárga és piros szénsavas üdítő. Különbség csak az volt köztük, hogy két élelmiszeriparilag fontos kategóriába sorolhatóak voltak: iható és ihatatlan. A színhez tartozó gyümölcsöt azonosítani nem lehetett, de nem is akartuk. Inni viszont jó volt! Ha ottmaradt egy fél órára a napon, laza mozdulattal kihajítottuk és vettünk újat. Mivel következő nap átálltunk takarékos módra, itt kell megemlíteni a terveket, amiket szövögettünk. -Padova városának meglátogatása. Nem volt messze Velencétől, oztán meg fontos része a kultúrának. Már voltam ott, elég romos. -Gyuszi magánakciója, hogy elhajt Veronába, Rómeó és Júlia városába. Minket Gergővel nem hatott meg ez a terv, de azért megvártuk volna… --

Tucatnyi kezdeményezés, ötlet, vágyálom. …

Késő este lett már, így leraktuk a hálózsákokat a cuccon belüli körbe és mindenki elaludt. A csillagos sátor (szabad ég) hideg volt, és állandóan homok ment a fülembe, nadrágomba, mindenhova. Kényelmetlen volt. 9. nap La cittá Cortellazione Forogtam, néha néztem a csillagokat, elvétve aludtam, aztán hajnal felé őrülten fázni kezdtem, és feltápászkodtam. A többiek nagyon aludtak, nem tudtam, mivel szórakoztatom magam, amíg normális reggel nem lesz. „Szerencsére” megoldódott a gond és az unalom elillant. Egy rövid fejszámolás után ijedten odamentem és felrugdostam a Gergőt. -

Hol vannak a hátizsákok?

Erre kis kómázás után egy ronda szót hallatva felpattant. Eltűnt az összes. Két dombbal odébb azonban volt három szemétkupacnak tűnő valami. Megtaláltuk a cuccokat kidobálva a nyirkos homokra. Kiraboltak minket! Először Gergő szütyője került elő, kicsit lecsapolva. A hátitatyók tartalma kissé szétszórva hevert, öt perc alatt összelapátoltunk mindent, ami maradt. Gyuszi rambó-akcióba kezdett. Néhány fickó tökölt a partőrség fakuckója mellett, akikhez odarobogott és visszakérte németül a magyar forintot. Én nem értettem a logikáját, még ilyen Colombo féle keresztkérdéseket sem tett fel. Csak így élből. Lehet, hogy ők voltak, lehet, hogy nem, de mikor meghallották, hogy a magyar forintot említett megkínálták vodkával, meg 5000 Lírával, amit visszautasított. Visszatérve hozzánk elkérte Gergő pillangókését, (kenyeret akart kenni, ugye) de azt is megfújták. Szerencsére, mert így volt egy kis időm lehűteni. Igaz, Ő vesztett a legtöbbet; a napszemüvegét, a normál szemüvegét és az összes pénzét. Gergő talált magánál két elrejtett 10000 Ft-ost, úgyhogy „csak” pár cuccal meg tizenakárhányezer forinttal rövidült meg. Az én pénztárcámat meg mellettem hagyták a hülyék, így csak a hamisítvány Kalvin Klein kabátomat fújták meg. Ja igen, a zsebében volt egy 100 márkás. L Mire, csak úgy kíváncsiságból visszamentünk, már hűlt helyük volt a fickóknak. A biztosításunkkal meg nem lehetett mit csinálni; nem számít fedett helynek egy szabadstrand. Tanulság pedig volt; ne legyünk buták a vadkempingnél. Például a csomagok körül alszunk és nem közöttük… Ha betartottuk volna a minimumot, amit eddig, akkor nem lett volna semmilyen gond.

Elindítottuk a működést. Elázott Playboyom szárítgatása után elindultunk reggelit venni. Újabb atom akciót pécéztem ki; volt 3000 Líráért édeskeksz, sok és nagyon finom. Kekszevés közben nekiálltunk rendezni a sorainkat: -

Velencét benn hagytuk az útitervben, de minden más várost eltűntettünk. Alternatív pénzszerzéshez egy tonnányi kagylót gyűjtünk, amit majd eladunk a kamu „éjféli gondolaút” mellé.

-

Dizsi nincs!

-

Gyuszi horgászszenvedélye pedig komoly és egyetlen kilátása lett a vacsinak.

Délelőtt Gyuszi horgászni indult, ami sajnos sikertelen volt, így lyukas kerékkel. (Nem azért eresztett le, mert nem fogott semmit, csak úgy bónuszként!) Gumit cseréltünk, majd ketten bementünk Jesolóba, egy biciklimágushoz, hogy rendbe rakja Gyula lestrapált gépét. Ráfért egy kis generálozás. Ez a mágus csak olaszul tudott, de mindent feljavított, amit kellett és még pénzt se kért érte. Jó fej volt. Visszatértünk, eltelt a délelőtt. Tengert még aznap nem is láttunk. Ebédre keksz volt, kezdődött a délután. Rendes forró idő volt, így fürdésre gondoltunk. Gergő és Gyula elindult pancsizni, én meg nekiálltam aktívan várakozni. Kipucoltam a hátizsákom, majd összeszámoltam milyen pénzünk van, és mennyi. Volt koreai nyavalyánk, görög drachmánk, szlovén és horvát bankjegyek, valamint márkák, forintok, lírák. Rengetegféle volt, de nem értek sokat. Ezt összeírtam unalmamban és vártam. Írtam már, hogy meleg volt? Rövidesen, káromkodva beástam magam a homokba, de az is hamar fölmelegedett. Ekkor kimásztam a gödörből és ástam mellette egy újat. Egy óra múlva a domb összes homokját megmozgattam, feküdtem minden homoklyukban, de a guta kerülgetett. Elhatároztam, hogy felkeresem a barátaimat, otthagyva csapot-papot. Reméltem cápa ette meg őket… De csak önfeledten beszélgettek három strandolóval. Ez nem volt nagy jelenet tőlük, így az enyém következett. Utolsó higgadt pillanatomban egy „Jónapot”-tal lerendeztem a három embert és Gergőékkel kezdtem foglalkozni. Szegény család meg kénytelen volt végignézni és hallgatni a témát, ami tele volt csúnya szavakkal, mint például ejnye-bejnye. Gergőt legvégül elküldtem a csomagokhoz. Magyarok voltak, egy házaspár tizennyolc éves lányukkal, itt nyaraltak, mondhatni rossz helyen voltak a rossz időben, tehát akkor, amikor mi. Először sűrű bocsánatkéregetés következett részemről, aztán beszélgetni kezdtünk. Rengeteget tudtak erről a helyről, már törzsvendégek voltak itt. Sikersztorink hallatán még megdobtak minket 50 Schillinggel, ami rendes volt tőlük. Kellemes társaság voltak. Cserélgettük a csomagmegőrzést ezúttal normális időközönként. Akadt néhány kellemes, megörökítendő pillanat. Épp az elsőnél elküldte Gergő Gyuszit fényképezőgépért. Gyula boldogan tette az első lépéseket a homokban, aztán megtorpant: - B****a meg! Na igen, a lopáskár felmérése soha nem érhet véget! L Délután vége felé éhesek lettünk, és az erre az érzetre készített gyógyír (keksz) már elfogyott. Gyuszinak eszébe jutott: Muszáj halat ennie. Ez tegnap még elment volna, ma már össze kellet hívni a csődbíróságot. Nekem volt csak használható pénzem, nehezen bár, de átpasszoltam „éhes úrnak” az utolsó 30000 Lírát. Egyébként tényleg jó ötlet volt, csak drága! Nagyon megkérték az árát, nagyon mikroszkopikus méretű halaknak. 24000 lírát simán zsebre tettek pár vézna uszonyosért. Nálunk ennyiért már gyöngykagylót is vehettünk volna. Ilyen az élet! A halacskák pucolásra kerültek, majd Gergővel elkészítették. Nem is tudom, rém szálkásak voltak,

egyikünknek-másikunknak könnyezett a szeme, ha könnyelműen nyelt evés közben. Az a pici hús azért finom volt. (Az ember 98%-a víz, ennek a halnak 98%-a szálka volt (meg áfaL)) Ági, a délutáni család lány tagja arra járt, és beült közénk. Megkínáltuk piros, fakósárga és narancssárga innivalóval, de egyikből sem kért, nem tudni miért. Miután ezt kifejtette, én kiöntöttem az összeset egy atombokorra. [Ági] Ti nem isszátok meg? [Én] Viccelsz?! A vízi lényeket közbe ropogtattunk. (Ági szintén kimaradt) Unikum-iszogatás következett beszélgetéssel, asszem ekkor kezdtem megkedvelni ezt az italt. A hatása meg tényleg jó volt. Volt egy kisebb rendetlenség, de azért reméltük, nem tűntünk olyan elveszettnek. Pedig de! Ági elment, mi tovább ropogtattuk a halcsontvázakat. Kisvártatva (kb. fél óra) visszatért családjával. [Én] Bocsánat a rendetlenségért – mondtam. Nagyon kedvesek voltak, ami azt jelentette, hogy Ágival nem sikerült elhitetnünk, hogy jól megvagyunk. Adtak két túlélőcsomagot és 30000 lírát, nem érdemeltük meg. Sajnos a halszálka már elfogyott, nem tudtuk megkínálni őket. Aranyosak voltak, kár, hogy tíz körül takarodót fújtak. Összeszedtünk mindent és lementünk a partra Gergő szenegáli haverjaihoz, akik már javában zenéltek kis, nemzetközi társasággal. Barátom egy doromb-hangszerrel beszállt a harmóniába, mi meg hallgattuk. Jó volt, már úgy az egész: a part, a homok, a tábortűz, az ének, a gitárszó és a csillagok. Ez tartott vagy másfél órát, aztán ment ki-merre látott. Mivel nem akartunk még egyszer kifosztódni, úgy éjfél körül teljes felszerelésben elhagytuk Cortellazionét. Volt egy roncs ház, aminek volt egy kis beugrója, itt felvertük a sátrat. Vertük volna, ha nem jelent volna meg egy adag valaki, akik kérdezősködni kezdtek. Olaszul. Gergő kontrázott, de nem értette ő sem tisztán, hogy mi van. Végül tovább vertük. (A sátrat föl) Egyszer halőrnek tűntek, egyszer csendőrnek, de szerencsére nem balhéztak sokat. Bemásztunk a sátrunkba, ők körülöttünk szöszmötöltek valameddig, de letudtuk a dolgot és elaludtunk. 10. nap Cortellazione - Venezia Túléltük. Nem tudtuk, mit csináltak körülöttünk az arcok, de nem is érdekelt. Az annál is inkább, hogy visszamenjünk a partra. Nem gyűjtöttünk elég kagylót és illett volna pár halat is fogni. A sátrat összerámoltuk, majd visszamentünk megérni a búcsú nehéz óráit. Tíztől kettőig újra kiköltöztünk, persze egy másik helyre, aminek jelentősen jobb volt a fekvése. A mi fekvésünk is. Gergő és Gyuszi el-elaludtak pár órára. Na jó, én is! Gyűjtögettünk sok kagylót, csemegéztünk a túlélőcsomagból, még Ágiékkal is találkoztunk. Furcsa egy hely volt, annyi szent. Ma nehezebb volt tőle elszakadni, mint tegnap a pénzünktől. Beszélgettünk a délelőtti órákban. Majd Gyuszi kiült horgászni, a gyilkos puliszkát tűzte a horgára. (Ja, a puliszkát nem lopták el! J) Sajnos egy hal sem akarta túladagolni magát. Bevásároltam még (a fene tudja, miből) néhány narancssárga néptápot és elindultunk Velence felé. Potom negyven kilométer volt, pokoli tempót diktáltunk. Találtam az úton egy autó-elsősegély táskát, de csak szabócenti volt benne. Azért eltettem, hátha kell. A város előtti repülőtér mellett uzsonnáztunk. Finom tonhalkonzerv volt, meg feltaláltuk a legújabb kényszer-kajánkat is; a vajas, vegetás kekszet. Nagyon jó ízű, mindenki próbálja ki otthon! Ez már egy többedik próbálkozásunk volt, a legendás tormás-májkrémes kenyérről is meg kell

emlékeznem. A pihenőhelynél párszáz méter magasan repülőgépek repkedtek, a cél már karnyújtásnyira volt. Talán ezért pihentünk sokat. Valamikor fél hat tájékán egymást buzdítva felegyenesedtünk. Ócska dolog volt fölvenni a hátizsákot, mert tudtuk, hogy újra tekerni kell. De már csak 7 kilométer az egész, bevállaltuk. Kaszinók tarkították az elővárost még a parton, aztán elérkezett a nagy körforgalom. Vissza Cervignano, jobbra Verona, előre Padova és balra Velence városa. Balra indulva a nagy hírű 5 kilométer hosszú tengerhídon találtuk magunkat. A járda részét kinevezték bicikliútnak. Csak „kinevezésig” jutott a fejlesztés, mert olyan gödrös volt, hogy még gyalog is döcög rajta az ember. Nagyon hosszú volt és nagyon unalmas. Nem volt más elfoglaltság, mint az összefirkált vonatokat stírölni a szomszédos hídon. Volt minden fajta; kék, zöld, piros, rövid, hosszú, dízel, villany, Velencébe száguldó és Velencéből száguldó. A híd nem akart véget érni, életemben nem mentem húsz percet egyirányba egy hídon, addig. Jobbra külső parkoló, előre pályaudvar és belső parkoló. Előre menve hamarosan kiértünk a Vaporettó-kikötőbe és leültünk szuszogni. Nem zavart, hogy a város talán legbüdösebb és legrondább helyén voltunk, mert ott voltunk, ahol már egy fél éve terveztünk, és tíz napja egy fél percre se tudott kiesni az agyunkból. Benvenuti a Venezia! Elértük. Először hülyét kaptunk a gondolattól, (meg a gondoláktólJ) de senki nem halt bele. Csak boldogok voltunk… De nem hagyom ezzel a Happy End-el abba. Eszembe sincs, hiszen nem ért véget semmi. És akkor is csak egy város volt… 2. RÉSZ Rossz szokásunkhoz híve, újra tervezgettünk. Pályaudvaron akartunk aludni, mivel a sátrazásról szó sem lehetett. Elmentem, megnéztem a sok álló vonatot és érdeklődtem a csomagmegőrzési lehetőségek iránt. A fickó a megőrzőben 3000 Líráért vállalta volna. Megvitattuk és elnapoltuk a dolgot. Az állomás háromszor büdösebb volt, mint a Keleti és még a homlokzata is repedezett. A közlekedés a városban kényelmetlen volt. Az a sok csodálatos gyalogos-híd lépcsőkkel meg faragásokkal, egy kivégzéssel ért fel. A bicajok felfelé nyikorogtak, lefelé meg darabok estek le róluk. Sok volt a lépcsőkből. Három féle útjelző volt a városban: Il Fiuvia – pályaudvar, a város nyugati csücske Rialto – nagy híd a nagy csatornán, a város központi része Piazza San Marco – Szent Márk tér, a város keleti csücske, a főtér Minden sarkon van egy tábla, ha azt a három dolgot keresi az ember, nem tud eltévedni. Először egy magyar családhoz csapódtunk, (körülbelül olyan ott a magyar sűrűség, mint a balcsin) de le-lemaradtunk a kutak láttán, így elhagytak minket. Pedig jó nő volt az egyik. Lassan haladtunk, bár nehéz volt eltévedni, fárasztó kálvária vezetett a főtérre. Voltak magyarok is, akiknek odaköszöntünk, de nem szándékoztak minket észrevenni. Megérkeztünk a térre. Még sosem voltam ott este, gyönyörű. Az éttermek előtt kisebb szimfonikus zenekarok játszottak. Hat zenekar volt körülbelül, és mindegyik csak 10 slágert tudott. (Ha lehet slágerről beszélni klasszikus zene téren.) A poén az volt, hogy ugyanaz a tízet. Rajtunk kívül senki nem várta meg, hogy előröl elkezdjék a repertoárjukat. Három óra alatt pedig volt szerencsénk…Egy tökéletes líranyelő csapda volt, az első zenésztől az utolsó templomtoronyig. Lenyűgözően hervasztó élmény. Gergő dorombhangszerén játszott, (bevétel 0 líra) a kagylók pedig ott pihentek a táskámban.

Nem mertük elővenni őket. Aztán a Campanille (szabadfordításban: rohadt magas torony) alá cuccoltunk és fagyiztunk. Kitűnő fagyi volt. Javában dumáltunk a torony talplépcsőjén, míg egy lány lazán mellénk nem lépett. Megállapította, hogy magyarok vagyunk és kifejezte csodálatát, hogy erre járunk. Magyar volt, meg német, meg olasz, meg osztrák, de nálunk született. Kedves lány volt, történetünk hallatán lírát is hozzánk vágott, mesélt a római munkájáról és egy kicsit az olaszokról. Érdekes élete lehetett. Egyik mondata mindannyiunkat (máshogy) megfogott: „Nem megyek Magyarba’, unalmas, Budapest pedig sz*r!” Kevés ember teheti meg, hogy sok országban éljen. Sehol sem lesz otthon, de sokmindent láthat, sokféle embert ismerhet. Mi nem voltunk jó fejek, (utólag erre jutottunk) alig tudtunk hozzászólni. Nem csoda hát, hogy visszatért társaságához. Pedig ha valami érdekes lett volna, akkor ő az. Na mindegy… Pár percig még bűvöltük még a házak homlokzatát aztán elindultunk a pályaudvar felé. A Rialto szomszédságában volt egy hatalmas piac, ahol éjszaka lévén, ott hagyott gyümölcsöket lehetett korlátlanul fogyasztani. [Én]

Né’ má, ez egész ehető!

[Gergő]

Fúj, gyerekek, van gusztusotok itt a kukában guberálni! Szégyelljétek magatokat!

[Gyula]

Nézd Gergő, találtam neked is egy barackot!

[Gergő]

Hmm, köszi!

Találtunk barackokat, almákat kis hibával. Gergő szerzett még egy helyes kókuszhéj félgömböt, amit pohárnak is lehetett használni. Továbbálltunk tíz perc múlva. Az úton volt egy kisebb tér; padok, fák, szóval egy kellemes hely. Annyira tetszett mindenkinek, hogy eldöntöttük, itt alszunk. Hálózsák görgetés közben hallottuk, ahogy a közeli kocsmából zeneszó szólt, kis eldugott hely volt, hangulatos. A padokra kifeküdtünk, fejünk alatt csomagok, fölöttünk csillagok, mindenünkben fáradtság és Velence érzése. Úgy fél három körül monoton dongás keltett fel. Egy automata locsoló-berendezés sorozta Gyuszi csomagját. A fát célozta ugyan, de a hátizsák útjába esett. Egy kis magányos nevetés felkeltek a többiek. Rövid vita után Gergő ment be a zuhéba és elrámolta a csomagot. Ettől még nyugodtan aludtunk tovább reggelig. 11. nap Venezia – kastélyszálló Volt még 70 márkám. Reggel volt, a többiek, míg ébredeztek én gyalogosan elbattyogtam a Szent Márk térre lírát venni. A váltó még nem volt nyitva, így keringeni kezdtem a téren. Még álmosabb volt a táj, mint én. Csak néhány ember cirkált. Majd egy kutyás fickó érkezett egy félszázas kulcscsomóval zörgött. Kinyitott két ajtót, tíz zárat és a hálózatba bedugta a napi árfolyamot jelző táblát, ami ettől kezdve világított. A Huf váltást már előbb megtudtam, ugyanis kis papíron függött, ami hálózati feszültség nélkül is látszott. Egy forintért itt hét lírát adtak. Ez nem is volt rossz, mert Bibionében háromért váltották szeretett valutánkat. Mindegy, márkám volt, amin túladtam. Visszaindultam. Egy másik helyen egy 1 dollárost sóztam rá valakire, amit szintén beváltott, úgyhogy örültem. A kis térre visszatalálni már nem volt olyan könnyű. Háromszor eltévedtem, mire egy kis utca végén megláttam parkolni egy bicajt, ami a miénk volt. Nagyon király volt a terecske. Senki sem szólt ránk, sőt néhányan még ránk köszöntek. Mintha nem Velencében lennénk! Jól esett.

A helyi ABC-ben vettünk vajat, mivel ez volt az egyik komponense a vajas-vegetás keksznek. Reggelizünk és tervezgettünk, ami ezen a napon kezdett hasonlítani veszekedéshez. De még nem volt vészes. Visszatekertünk a Márk térre, és „beültünkJ” egy forró csokira. Ilyenfajta árlista volt: Burro Chocolata 3000 Líra, felszolgálással 9000. Azaz! Adtak teletöltött, forró csészét, amit állva kellett elfogyasztani az egység előtt. Pedig 6 üres asztal is volt, csak nem magunkfajta csövesnek. Ez oltári rosszul jött ki, mert a bicikliig el kellett hurcibálni a gőzölgő italt. Azon gondolkodtam, ha már ilyen parasztok a vendéglősök, elviszem a csészéket. (Most is azon gondolkozom, miért nem vágtam zsebre) Angyalok voltunk és visszavittük. Gyuszival ketten összedobtunk egy, egyszer használatos fényképezőgépre. Elkészült az első kép csoda: Komoly biciklisták a Szent Márk téren. Erre a fényképre köztünk, „a bizonyíték” néven lehet hivatkozni. Gergő és Gyula vett egy-egy giccses fagondolát, amit az elfogyasztott konzervek helyére zsúfoltak. Utoljára nekifeszültünk a lépcsős-hidas kirándulásnak. Kijutottunk a Vaporettó állomáshoz, ahol az első rész befejeződött. Ittam még egy olcsó jégkását és feltöltöttünk a palackjainkat vízzel. Megjegyzés: Velencében volt kút. Sok kút volt. A mű címét ez cáfolgatta rendesen, de végül a hagyomány győzött. Újult erővel vágtunk neki az 5 km-es unalom-hídnak. Más neve úgysincs, ez legalább illik rá. A nagy körforgalomnál jobbra fordultunk és visszaértünk a repülőtér mellé, ahol előző nap uzsiztunk. Most is kajáltunk. Azon törtük a fejünket, miközben ettük a vajas-vegetás kekszet, hogy ki kéne pécéznünk az ideút alvóhelyeit. Megvitattuk, aztán elvetettük, mivel sokat sérülne a napi tekerés-időnk. Maradt a spontanitás. Amíg az maradt, addig az olcsó keksz elfogyott, legnagyobb bánatunkra. Visszafelé a főutat választottuk, ami annyit jelentett, hogy tengert a hídról láttunk utoljára. Ebbe nem gondoltunk bele akkor. Fogjuk még látni! Az elnyűhetetlen Olasz-térképemen nézve jól haladtunk. Néha kritikával illették a tempómat, ezért egyszer Gyulával cseréltem csomagot. Két falu múlva föladta, őt még szerencsétlenebb helyen szorította a keresztpánt, mint engem. Estefelé volt, mikor egy kisvárosban leálltunk bevásárolni. Leltározás miatt be volt zárva az egyetlen bolt, Gyulának pedig a vacsoratervében a vásárlandó tojás központi szerepet játszott. Csak egy cukrászda volt nyitva, mire úgy érezte, elérkezett az idő, hogy alteregója Gyuszkó Varázsló akcióba lépjen. Bociszemeket eresztett és elment lecsapolni a cukrásznőt. Gergővel buzgón imádkoztunk. Természetesen sikerrel járt. Nem tudom, miként csinálta, én még a visszajárót sem tudnám elkérni, ha gond lenne. Ez a fickó meg simán elkéri a szükséges dolgokat egy ilyen korosodó nőtől is. Azért nem irigykedtünk, hanem boldogan továbbmentünk. Ez elvárható három komoly biciklistától. Az út később kellemes tekerés volt, a nagy Pó síkság semmi gonosz dolgot nem csinált velünk. Egy roncs nemesi kastélyt véltünk felfedezni az út bal szélétől nem messze. Úgy döntöttük, kivesszük az udvarát, már sötétedett úgy is. Ügyelve, hogy minél kevesebb autós figyeljen minket, egy barokk(!) kapun keresztül a ház mellé tekertünk. A ház nagy részébe nem lehetett bejutni, csak az istállóba. Ló nem volt, maradtunk a biciklinél. Mögötte egy egész jó gazos placc terült el, itt fölállítottuk a sátrakat. Míg Gergőék főztek, én a közeledő felhőket hessegettem el, pusztán gondolatom erejével. Így leírva elég reménytelen dolognak tűnik, azonfelül, hogy nem is működött. Vacsi tojásos kínai leves volt, ami tíz napja is ugyanolyan ehető besorolásban volt, mint akkor este. Két konzerv is elfogyott, „második fogás” fantázianévvel. Beugrottunk a sátorba és alvás. Nincs annál megnyugtatóbb hang, mint amikor a sátor vásznán kocog az eső. Kocogott, aztán zuhogott, reggelre megint beáztunk. A csomagokat ellenben kikötöttük az istállóba, azoknak nem

lett nagy bajuk. 12. nap kastélyszálló – Osek-Črinice(buszmegálló) Már nyolckor fenn voltunk, mert a napot Relaxa-fürdőzéssel kezdtük. Ez azt jelenti, hogy miközben az ember alszik, egyre vizesebb és vizesebb lesz. (A Relaxa-fürdőzés a kedvenc sátorcégünk találmánya) Fénysebességgel összeszedtük a sátrakat, és berobogtunk a lovak helyére. Minden lóboxot elválasztó korláton száradt egy hálózsák, alsógatya vagy póló. Nagyon házias volt. Egyébként alsógatyát útközben is szárítottunk, pók alá gyűrve. Ez jelképként turisztikai cégünk zászlajává vált. Énekelgettünk, (jó akusztika volt) Gyuszi pedig olyan csodát csinált kukoricalisztből meg vízből, ami földöntúli jóllakottságérzést eredményezett bennünk. És még finom is volt. Itten is készültek képek, viszont a fényviszonyok miatt nem sikerültek. (Most kitehetnék ide egy full fekete képet, de mi értelme lenne?) Amikor az eső először szünetelt, mi négy órája lehettünk idebent. Riadót fújtunk, és mint akiket kilőttek, rákanyarodtunk a főútra 20 km-t egy huzamban letekerve. Olyan jó ötlet volt ez, hogy fél óra biciklizésre jutott három-negyed órás lihegés. Tervezgettük a pihi közben a jövő évek ilyen útjait. Ezeket most ide nem írom le, majd akkor lesznek leírva… Ezen a napon nem történt semmi, csak a pénzünk fogyott brutálisan. Elértünk Cervignanóba, ahol az ideúttal ellentétben pocsék idő volt. Egy téren megálltunk, aminek a közepén volt egy park. Helyi, városi biciklisták (≠ komoly biciklisták) száguldoztak két utca között, amíg el nem eredt az eső. Csak mi maradtunk az utcákon, az üzletek (mivel 11-16 óráig pihi volt) ezért így 15 óra körül zárva voltak. Kivéve egy cukrászdát. Csupán 1500-ért lehetett jó nagy gombóc fagyit kapni. Gyulával rákaptunk erre, hihetetlen finomak voltak. A zuhogó eső csak javította az ízeket. Később csak ültünk egy kirakat előtt és azon filóztunk, mikor érünk haza. Négy fele, mikor az eső kicsit szárazabb formát öltött, kis kihagyhatatlan kérdezősködés után indultunk Goriziába. Csak mentünk, áztunk és nem volt sok kedvünk beszélgetni. Vagy csak egymás ügyes-bajos dolgait hallgattuk meg, amiket nem írok le. Beértünk a halál-városba, Olasz-Goriziába. Már odafelé írtam, milyen lepukkant, csak ismételni tudom önmagam. Csak egy picit esett. Gergőt akcióba lendítettük, hogy segítségével (és félkegyelmű helyiek félrevezetésével) átlibbenjünk szlovén-honba. Miközben így keveregtünk a városban, volt egy unalmas utca, aminek közepén egy ringlófa figyelt az egyik udvarból az utca fölé. Nem törődtünk vele eredetileg. Három, vegyesen Gergő és én irányította kanyar után újra abban az utcában kötöttünk ki. Ezen kívül még két elszakadási kísérletünk volt az utcától, egyik sem sikeres. Megálltunk a ringlófa alatt. Eredetileg a földön lévő gyümölcsöket eszegettük meg, aztán birtokba vettük az alacsonyabb ágakat. Gergőt meg kell védenem, ő nem égette magát ilyennel. A következő durvasági fok azt jelentett, hogy elővettem Gyula horgászbotját, amivel szabályos gyümölcshullást idéztünk elő. Gergő már halál ideg volt, ezért megtömtük zsebeinket egy rakomány ringlóval és elviharzottunk. Elindultunk határt keresni, úgy, mintha eddig nem azt tettük volna. A huszonharmadik kérdezésre találtunk egy pici határt. Végigvártunk potom négy kocsit, besoroltunk a tiszt mellé. [tiszt] Paese? (ország) [mi] Ungheria (Magyarország) [tiszt] Questo é non internazionale granica! (ez NEM nemzetközi határ, bizony)

De mégsem volt hiábavaló, mert a helyi IQ harcosokkal szemben végre normálisan a szemünkbe mondták, merre van a jó határ. Ezt tudtuk díjazni! Oda is értünk két perc alatt. Az olaszok örültek, hogy elmegyünk, csak egyet hessintettek felénk. A határpatak mellett volt egy Duty-Free bolt, amit muszáj volt kipróbálnunk. Legalább is nekem. Ezeknek a senkiföldi boltoknak az volt az előnyük, hogy a négyféle árucikket; a cigarettát, az aktatáskát, a piát, és a dögnagy kiszerelésű kekszeket sokféle pénzen veheted meg. Mi kekszet vettünk, és egy füst alatt a maradék márkámból tollárokat váltottam. Forintot is ismerte a gép, viszont az eladó tudomásunkra hozta, hogy főnöke szomorú lenne, ha Ő forintot vesz meg idegentől. Valahol pedig örülnek a hufnak, csak nem itt. Irány szlovén-Gorica. A határon madžarski-nak vallottuk magunkat, gyorsan átzavarodtunk. A város sokkal szebb volt, mint olasz barátja, ennek ellenére már fél nyolckor bezárt az összes Mercator. (bolt) Gyuszkó Varázsló ennek ellenére kinyitatta egy bisztró pultosnőjével a szomszédos boltot és szerzett tejet, a legnagyobb örömünkre. A felhők már nem voltak olyan sűrűk, mint reggel, ezért úgy gondoltuk, becélozzuk barackos bácsi földjét. Átviharzottunk pár gigantikus méretű falun és elérkeztünk Osek-be. Volt vagy 300 lakosa a községnek, és az éjjel kigyulladt neoncsövek mögött egy hatalmas Night-klubbja, de ami még fontosabb, egy 3 és fél csillagos buszmegállója. Miközben azon gondolkoztunk, hogy beköltözzünk-e, én már cuccoltam befelé. Itt maradtunk. Néhány hátránya azért volt. - Az autók bevilágítottak - Üvegszilánkos volt az alja - Poros volt Imádtuk, odáig voltunk érte. Gyuszkó elment beszélgetni a közeli bakterrel valamiről és visszatért 3 halálnagy barackkal meg tojással. Megint bőségesen ehettünk és ellenkezője, nem számít lényeges eseménynek ugyan, de kifogyott a WC papírunk. Lelövöm a poént; másnap vettünk. Aznap viszont már csak az alvás maradt hátra. Mi aludtunk a bejáratnál, mögöttünk a csomagok és a bringák. El lehetett időzni azon, hogy a plafont is kivilágító autókat számoljuk. Csak néhány percig tartott, aztán elszundítottunk. Volna. Gergőnek még volt egy beszélője két részeg olasszal, akik figyelmeztettek, hogy milyen sok tollárra büntetnek minket ezért a szlovén zsaruk. Gergő többször próbált „jóéjt” kívánni, de csak sokára mentek el. Egyébként, ha egy rendőr elkapott volna minket, Gyuszi addig beszél vele, hogy a végén a fickó a szirénáját is odaadja. Ez igazi tehetség. Mi csak aludni tudtunk. 13. nap Osek-Črinice (buszmegálló) - Ljubljana Ma Ánába értünk és ez is volt a cél. Persze ez ettől még nem volt nyugodt, kiegyensúlyozott nap. Ellenkezőleg… A buszmegálló nagyon kedves helynek tűnt, mindenki jól ébredt. (kivéve Gergőt, akit rázott a hideg) Az eső kellemesen csepegett, mi nem akarództunk ilyen korán elindulni. Kilencig főzőcskéztünk, rakosgattuk a cuccokat. Fénykép is készült a megállóról, ami utólag nevet is kapott: Fekete macska egy sötét szobában. Nem hívták elő, a negatívon is csak egy maszat látszik. Gergőnek közben elszállt minden földi baja, nem tudni hová. Gyuszi, jó szokásához híven varrogatta biciklis táskáját, majd 11 körül útnak indultunk. Esett az eső, fújt a szél, pocsék volt a szó minden értelmében. Egy boltban vettem néhány

cuccot, köztük WC papírt és kaját. A boltocska (aranyos volt) nem a főút mellett feküdt, mi meg nem akartunk visszafelé menni a főútig, így rövidíteni akartunk. Elindultunk egy ócska úton, ami átváltott mégócskábba, aztán zsákutcába. Három kilométeres tévedésünk rövid története volt ez. Muszáj állandóan időjárást jelentemen, mert ez a nap egészben erről szólt. Ajdovnišče város felé a szél elkezdett pofátlankodni és egyre nehezebben mentünk előre. Talán azzal a példával lehetne helyettesíteni a „mentünk előre” –t, hogy míg három egységet mozdultunk előre, kettőt hátra. J Beértünk a városba. A benzinkútban vásároltam Multi Solát egy vagonnal, ami már nagyon hiányzott. Na igen, Ajdovnišče –ben kezdődött (illetve ért véget) a „Miafrancértgyűrűdtélide hegy”. Tudtuk, hogy ez az egyetlen dolog, ami elválaszt minket a mennyországtól és a kontinentális éghajlattól. Már nagyon kezdett untatni az óceáni éghajlat túlzott nedvessége. Egyébként ez az olasz klíma a nyáron forró, csontszáraz és télen enyhe nedves mediterrán éghajlat volt. Szólhattunk volna a helyi meteorológusoknak hogy jövünk. Mellékesen persze. Egy kis pihenés után függőlegesbe kapcsoltunk. Az eső most a hirtelen keletkezett izzadtságunkat irtotta, ami nem volt a legrosszabb ötlet tőle. Ki tekert, ki tolta, ki káromkodott, de egy óra kálváriaút után megérkeztünk Col falujába. Gyönyörű kilátás volt, eszméletlen kellemes helynek látszott. (Idefelé csak 20 másodpercet töltöttünk itt. JInnen vitt egy út Idrija felé is, de nem akartuk hegymászó utunkat lecserélni egy hosszabb és bizonytalanabb kalandra. Letelepedtünk ebédelni, úgy háromfelé lehetett) Gyuszkó Varázsló kért kenyeret valakitől, én meg második nekifutásra megtaláltam a boltot, ahol vajkészletet töltöttem fel. Furcsa volt a boltos, koszos voltam, ő mégis örömmel szolgált ki engem. Nagyon idegennek tűnt, de jól esett. Igazából a horvátok, meg az olaszok kispiskóták voltak korrektségben a szlovénekhez képest. Elkezdtük fogyasztani vajas-vegetás kenyerünket. Imitt-amott előbukkantak dugi-májkrémek meg két-három szelet felvágott. Volt szerencsénk magyar autósokhoz, akiket miután leintettem, beszéltünk néhány szót. Kérdezett valamit az útról, de mivel láttam, nem igazából van oda értem, egy „Jó utat!” kívánsággal továbbküldtem. Tovább eszegettünk. Most Gyula lába volt a soros, nyavalyák terén. Begörcsölgetett és jobbra-balra fájt. Átnyújtottam neki szlovén izomkrémet, de nem vagyok biztos benne, hogy ettől múlt el. Ma minden betegség csak belénk kóstolt. Tovább eszegettünk. Halk dudálás hallatszott a távolból. Mi csak zabáltunk, a dudálás kezdett egyre hangosabb lenni. Végül nekem leesett, esős napon is szoktak esküdni. Bár hideg volt, kiálltunk az út szélére, és gyakoroltuk az integetést. Reméltük, lehull egy-két ici-pici cukorka nekünk. Tényleg erre jöttek, ifjú házasok voltak, és tényleg teledobáltak minket édességekkel. Hiába, ez egy megbízható népszokás. Sok boldogságot nekik is! Összeszedtük az édességet, több mint 30 darab volt; jó fogásnak számított. A falun még egyszer végignéztünk, összegeztük tapasztalatainkat és kaptattunk tovább. Ána messze volt még. Ez már sokkal könnyebben ment, mint az előző. A Postamúzeum volt a cél. Gyuszinak ecseteltem valamilyen agybajból kifolyólag, hogy milyen jó lenne összejönni egy magas, szőke litván lánnyal. (Most már nem emlékszem, milyen lenne. Majd megkérdezem a Gyuszit!) Az út közben még voltam kedves kölcsönkérni Gergő esőkabátját, aminek mindig lehullott a kapucnija, de azért kényelmes viselet volt. Postamúzeum. Hatalmas köd, eső, hideg szél. Postamúzeum. Megérkeztünk. Események: -

Gyuszi bement vizet kérni

-

Elkezdtem inni a Multi Solámat

-

Gergő száradt

-

Gyuszi száradt

-

Én száradtam

-

Megtörtént életem legnagyobb de ja vu – je

Asszem az utóbbit fejtem ki részletesen. Száradás közben lefarolt mellém egy litván kocsi. Három (feltehetően litván) alakot tartalmazott, amikből az egyik egy magas, szőke litván lány volt. Nem használtam ki a helyzetet, egy borostás, ázott magyar fickó voltam, nem hiszem, hogy szerepelnék nála az étlapon. De köszönöm, tiszta szívből, hogy a jó helyen volt, méghozzá a legjobb időben. (Frankón litvánok voltak!) Elindultunk lefelé. Alapesetben szeret az ember lefelé gurulni biciklivel. Eddigi életemben alapesetben száguldoztam lefelé, mostanáig. Az eddig hősiesen védekező zoknim két perc alatt megtelt vízzel. Gyusziék előttem mentek, én hátul imádkoztam az útnak, hogy ne kanyarodjon, ugyanis nem láttam semmit a szemembe ütköző sűrű esőtől. Néha felrémlett Gergő sziluettje, aztán egy ismerős tábla suhant el mellettem: Koňec asfalta. Harminccal mentem tökig behúzott fékekkel és jött a földút. Félelmetes dolog volt, végig koncentrálni kellett. A vége felé barátom az aszfalt visszatért, kisvártatva pedig egy Logatec tábla suhant el, ami a lejtő alját jelentette. A többieknek is hasonló halálközeli élményeik voltak. Egy két-csillagos buszmegállóban parkoltunk le. Csak arra emlékszem, hogy volt ott egy negyedik bicikli, amin zoknikat szárítottunk. Máskülönben nem tudtuk, ki fia-borja. Az idő nem kifejezetten tisztult ezért valahogy összeszedve magunkat nekirugaszkodtunk a Vrhnika - Logatec dombság megmászásának. Szerencsére kétszáz méter hosszú pite emelkedő után 10 km lejtő következett, így hamar megérkeztünk álom városba. Akkor azt gondoltam, hogy Veronikának ejtik a város nevét. Voltam szerencsés azóta összefutni egy szlovéniai magyarral, aki felvilágosított, hogy a helyes kiejtése a város nevének: Vrüchnika. Vagy valami ilyesmi. A városkának nem az volt a legszebb tulajdonsága, hogy közel volt a fővároshoz. Gyönyörű kisváros volt alpesi beütéssel és figyelemre méltó ház-csodákkal. A megtekintése viszont részünkről annyiból állt, hogy a biciklit tekerve, fejünket jobbra, illetve balra csavargattuk. Komoly biciklista turizmus! Az Ánába vezető út autóútba ment át, amiről ki lettünk tiltva. De mivel a másik út az autópálya volt, ezért maradtunk. Fanatikusabb lettünk, meg hát itt volt Gyula is a már felismert képességeivel. Rendesen tekertünk tovább. Agglomerációk, külvárosok és Ána tábla. Ellenpontozva Gyula képességeit az enyémmel, egy kisboltban tíz percig próbáltam tojást venni, míg végül nyelvi nehézségeink miatt a boltossal együtt föladtuk a játékot. Tojás meg lett nálam. A városban már térkép nélkül is benavigáltam hármunkat a Hotel pályaudvarhoz. Könnyű a szerkezete a településnek. Van a főút (Slovenska česta), ha valaki tudja onnan az irányokat, penge ljubljanainak álcázhatja magát. Nem volt spanyol csoport a peronon, se más idegenek így a legjobb (sínre néző) hálóhelyeket pécéztük ki. Aztán jött a 60 Tolláros gátlástalan WC használatunk (mosogatás, fogmosás, miegymás) Csúnyán néztek az üzemeltetők, de (ma még) nem szólt senki. Megint elmentem sétálgatni. Megnéztem az üzleti negyedet, a bezárt boltok kirakatait, az arra járó punkokat, közembereket. Bár szombat este volt, nagyon lanyhadt volt a hangulat. Végül visszatértem, és vontatott vonatok hangjára lassan elszundiztam. 14. nap Ljubljana - Pragersko Ma egy fél órával később kaptuk a kedves ébresztést, mint múltkor. A fickó fél hatkor volt

kedves feléleszteni minket. Volt egy csomó mosogatnivalónk, én meg meg akartam nézni az igazi belvárost, csak, hogy kipipáljam a kultúr - programot. Először azonban éjjel-nappalit kerestem. Vasárnap lévén a csak „nappali” boltok ajtaján a lehangoló „Zatvorené” felirat fityegett két lakat társaságában. Éppen a pályaudvarral szemben figyelt egy nyitott egység. Beléptem. Egy mosolyfejes szatyrot kaptam a vásárlásért cserébe, ami a tejnél is jobban tetszett nekem. A peronra visszatérve megosztottam a tejterméket (tejet) a többiekkel, még helyes halacska alakú kekszecskét is hoztam. 90 Tollár volt. Mindent elfogyasztottunk. Még egy zacskóért visszamentem, vettem pár hasznos dolgot, amit most képtelen lennék felidézni, mik voltak. Gergő tízezresének is a fenekére néztünk, Gyulával Tollárba és Kúnába váltottuk át. Visszatérve a váltótól Gyula beviharzott a 60 Tolláros WC-be, mosogatni és szárítani valók százaival kísértette a néniket. Tíz perc múlva egy alkalmazott odalépett - az éppen a bakancsát a kézszárítón szárító – Gyulához és megszólalt. [Néni] Elég a duhajkodásból! (vagy valami hasonló) Végül is érthető volt, amikor ki-be adogattuk az edényeket, már nem volt olyan megszokott jelenség ebben a szakmában. Rengeteg dolgot már így is megtett, minden volt ez, csak nem hiábavaló. Többiek letelepedtek, én elindultam biciklis városnézésre, amin végre megtaláltam a főteret. Gyönyörű volt, mellette a Sárkány-híd, körülette sétálóutcák, alatta Ljubljanica patak. Műalkotás volt, egy gyöngyszeme a városnak. Kellett innen egy fénykép, hát visszamenve elújságoltam a többieknek a látottakat. Kilenc óra lévén beiktattuk a programomat. Egypár jó kép készült itt, az egyiken mind a hárman rajta figyelünk egy helyi lakos jóvoltából. Ezután el kellett indulnunk, mert azt hittük még Zágrábhoz is lesz szerencsénk. Szerencsére nem így történt! Nové Jarse külváros felé mentünk, utána Litija -táblák követésével elhagytuk a fővárost. Nagyon a szívemhez nőtt ez a város, nehezen emésztettem meg, hogy itt a vége. A hibákból tanulva és magasról tojva a biciklizni tilos táblákra, a főúton maradtunk. Komolytalannak tűnt a figyelmeztetés, úgy gondoltuk, valamikor túltermelés volt az ilyen jelzésekből, és a fejesek szétszórták a felesleget az országban. Lehet, hogy így volt? Nem tudjuk. Visszaértünk a Száva mellé. Dolsko-nál volt az első híd, mivel én ragaszkodtam ahhoz, hogy lássam még egyszer Jevnica-t. Csupán két kilométer kerülő volt, nagy nehezen átvitatkoztam a többieken, így legnagyobb farkcsóválásomra zöld utat kapott. Jenvica állati jó hely volt, hét nap alatt semmit sem változott. Rövid romantikázásom után pár falun áttekerve Kresnice hídján visszatértünk főút-bácsira. Ezután pár kilométer volt a Litija előtti Száva kanyarig. Gyuszó horgászi akart újfent, és itt igazán lehetett. Másfél óra pihenőt szavaztunk. Barátunk a halak beetetésével volt elfoglalva, mi vajas-vegetás kenyerünk javát eszegettük. Gergő aztán leült vigyázni a cuccokra, addig én elmentem meglátogatni Litija igéző városát. Ám csak Zgor Log -ig jutottam, ahol egy klassz kis Káwa Bár (bisztró) mellett leparkoltam. Kitűnő kilátás volt, halk zene, jó hangulat és egy elbűvölő tini-pultoslány alternatív ruhákban. Nagyon aranyos volt. Szerencsére a cappuccino kérést el tudtam intézni szlovénül is, csak az akcentusom mosolyogtathatta meg. Kellemes volt leülni és nézelődni a teraszon. Fogyasztás után ajándék cukorkát is kaptam, amit zsebre vágva visszaindultam nagy Hohohóékhoz. Pár perc alatt meg is jött hősünk három közepesen kicsi nagy hallal, amit Gergővel konyhakész állapotba varázsoltak. Litijába hamar eljutottunk. Multi Sola kortyolgatása közben ragyogó ötletem támadt: A lényege, hogy a horvátokat megörvendeztetjük azzal, hogy kihagyjuk nyomi országukat. A lényeg Maribor megye volt, tehát a Száva völgyből északra kanyarodva átszeljük Szlovéniát egészen hazáig. Ennek az volt az előnye, hogy már másnapra hazajuthattunk. Nagy változtatás volt, egy sokismeretlenes egyenlet, de elfogadtuk. Maribor város nem volt benne, csak Ptuj és Muraszombat.

Pár Multi Solát még vettem és elindultunk dupla sebességgel. Hála a korai ébresztésnek, még jó időben voltunk. A Szávával egyetemben mi is lefelé folytunk, ami érzékelhető is volt. (Nem olyan kamu folyóvölgy volt ez, mint a Kúttalan 1-ben) Az idő teljesen kitisztult, ami csak növelte a kedvünket. Egy-két pihenést beiktatva (Hrastnik, Zagorje ob Savi) hamar elértünk a háromlakosú faluk vidékére. Bementünk az egyikbe, Suhadolba. Régen imádtam a vonatokat, és valahogy még nem volt sok képünk a gépben, ezért a pihenés alatt beálltam vonatfényképező pozícióba. A helyes szlovén piros hegyi vasútra vadásztam. Lefényképeztem egyet, aztán Gyula, tájat fényképezni vitte a masinát. Mire visszaérkezett rögtön elindultunk. Szerencsére a vasútátkelő jelző pirosan villogott, így mégegy fényképre bekészültem. Az is sikerült! „Ebből elég volt!” felkiáltással kivették a kezemből a gép irányítását. Ha másnapra tényleg haza tudtunk érni és még megvolt a fél tekercs, nem tudom mit izgatták magukat néhány művészfotó miatt. Zidani Mostban folyóvölgyet váltottunk. A Szavjina folyó épp itt folyt a Szávába, ezért őt követtük. Ez is hasonlóan szép völgyecske volt, csak egy kicsit kellett fölfelé menni. Úgy emlékszem senkit sem zavart. Bányavárosok és icipici faluk váltogatták egymást. Nem sokminden történt Laško városáig. Itt is csak láttunk valamit. Egy gyönyörű szanatórium van itt, ahol kiöregedett komoly biciklisták voltak elhelyezve. Igazából nagyon korrekt volt. Beleillett a környezetbe, mosolygós nénik és bácsik köszöngettek ki nekünk. Oké volt. Szlovéniától lehet tanulni. Nem csak keletnek, de nyugatnak is. Celje város volt az étlapon, ahova fél hatra megérkeztünk. Mindannyiunknak volt kisebb-nagyobb dolga így egy benzinkútnál befékeztünk. Két bomba jó lány mosta a szélvédőket, kár, hogy nekünk nem volt. Se csajunk, se szélvédőnk J. De nézni lehetett őket, ezzel a lehetőséggel éltünk. Újabb 1,5 literes Multi Solával lettem gazdagabb, valamint 210 Tollárral szegényebb. Lábnézegetés után térképnézegetés jött. Most Gergő javasolt egy hegyi utat, ami nem mehetett nagy magasságokba. Gyuszi utána érdeklődött és arra mentünk. Atom jó út volt, kis kaptatóval, nagyon kellemes lejtővel. Alpesi stílusú falukun vitt keresztül az utunk Slovenska Bistrica-ba. Teljesen besötétedett közben az idő, mivel vasútállomáson akartunk aludni, ezért belefért. Csak föl kellett szerelni a világítást. Gyuszi kattintott kettőt és máris fent volt a teljes pilácskészlete, úgy nézett ki, mint egy karácsonyfa. Perc alatt felpattintottam a hátsó Cateyeomat. Az első valahol Cervignano-ban bukfencezett le valahová. Elég, ha az előttem álló lát, gondolkoztam. Gergő még csavarozott, feszegetett, ütögetett, de a frissen „szerelt” lámpa csak nem akart élni. Végül sürgetésünkre hagyta az egészet a fenébe, és elindultunk. Nagyon korrekt volt; semmit sem láttunk. Nem tudtuk, mikor ütünk el egy fél tonnás szarvast, vagy mikor van lyuk az aszfalton. A Ptujba vezető út harmadát képző Pragerskón vasútállomását szúrtuk ki. Elmentem megnézni, hogy lehet-e ott aludni, és minden klappolt. Két fűtött váró, ingyen WC, tökéletes volt. Ez lett aznapi végállomásunk (az állomás szót szó szerit lehet érteni J) Szumma 170 km mára, nem is rossz. Ez mind mi vagyunk. Gyuszkó halairól sem feledkeztünk meg, elfogyasztottuk őket a megfelelő sütési eljárás után. Nem volt durván szálkás, jó volt. Előkerültek még levesporok, konzervek, minden mozdítható súlyt megettünk. Elméletileg ez volt az utolsó esténk, ha a Maribor-tervnek lehetett hinni. Mi hittünk. Mindent elfogyasztottunk és beültünk a kisváróba. Már majdnem aludtunk, amikor megjelent az állomásfőnök és azt kérte, hogy kövessük. Mindenféle gondolat kavargott a fejünkbe, mikor némán lépdeltünk utána. Egy kulcsot megpördített a nagyváró ajtajában és be lettünk tessékelve. Elneveztük elnöki várónak. Megköszöntük, ő meg mondta, cserébe ötkor kelteni fog minket. Legalább sok időnk lesz holnap is. Még picit néztem a plafont, aztán csatlakoztam alvó barátaimhoz.

15. nap Pragersko – Budakalász Ezután az alcím után próbáljak titokzatoskodni a Maribor-terv sikeréről! Ugyanis a nap folyamán többször megdőlni látszott. Amikor ötkor keltettek, akkor még minden rendben volt… Mivel el kellett hagyni az elnöki várót, mindenki máshol folytatta félbehagyott álmát. Gergőék egyegy padon feküdtek keresztbe, én meg üres fejjel jártam a vágányok között, mint József Attila. Lefényképeztem egy szivárványt is, felemás sikerrel, azután elgyalogoltam a helyi Mercator-ig, hogy megnézzem, mikor nyit. Volt még rengeteg időnk… Nyitás után finomat reggeliztünk, rendezgettük a csomagokat. A tegnapi nap minden tekintetben sikeresnek bizonyult. Sokat jöttünk, fölfaltunk minden konzervet, ami így nem a hátizsákunkban nyomorgott tovább, meg azért lehet mondani, hogy belerázódtunk az egészbe. Gyuszi egyre ritkábban varrta a táskáját, Gergő rohamásója is csak néha esett le, én meg megtanultam lélegezni a hátizsákom keresztpántjának legnagyobb bánatára. Tökéletes kilométerirtók lettünk, Ultra-komoly biciklisták. Ptuj városa következett, amit fél tízre értünk el. Magunkon csodálkoztunk, hogy 30 km-t ilyen simán leküzdöttünk. A terep kellemes volt. A síkság olyan dominánssá vált, hogy a faluk, amiken átmentünk rendelkeztek lélekszámmal. (Úgy száz szlovén mindegyikben lakott) „Üdvözöljük Ptujon”, volt kiírva a határba többek között magyarul is. Szép városka volt, a Drávára épült. 2 hídja volt és a partokról kitűnő panoráma. (Amiből ugyan kimaradtunk, de vettem egy Ptuj képeslapot, amiről mindez elmondható!) Hazacsörögtünk, hogy valahol Maribor fele vagyunk, csakhogy tudják. Illetve csak Gergő szülei, mi Gyuszival megtiltottuk az információáramlást. Gergő ezt nem szívesen tette volna, mivel nagy adag pacal várta otthon, hogy az ő tiszteletére elkészítsék. A hülye hagyná ki… Ptuj városa után kisebb dombság következett. Kicsi utakon tekergőztünk, a főcél Ljutomer volt. Az egész nem ment olyan nagy magasságokba, és egyébként is itt volt a dombok „korszakának” vége. Ezután már „biciklista-szemmel” is síkságnak hívott terület következett. Az egyik dombtetőn egy bisztróban forró csokiztunk. Ki kettőt (én), ki nullát (Gergő) ivott. Végén lecsorogtunk a dombokról. Már olyan elcsigázottak voltunk, hogy minden baromságon össze tudtunk veszni. De leértünk. Közel volt a Mura folyó, régi országunk eredeti határa. Mivel még akadt 2000 Tollárom, be akartam jutni Muraszombat városába. Egy nagyobbacska falunál kellett lefordulni a környék egyetlen Mura hídjára. Mivel ez sokkal keletebbre volt, mint Szombat (Mura), ezért kerülőnek számított kívánságom. Gergőt nem érdekelte a város (se) ezért elhatározta, hogy annál az elágazásnál megvár minket, ahonnan kerülő az út. Gyuszival, cuccok nélkül begurultunk a városba. Bent egy boltot kerestünk. Egy kis keringés után találtunk egy nagyra nőtt Mercatort. Kétszer is körbementünk a bolton, bort, kekszet, Multi Solát, banános, tejes löttyöt cseréltünk velük Tollárra. Másodszor is berohantam, a maradék pénzemből csokikat vettem. 1001 Tollárba került, a boltos mosolyogva elengedte nekem az 1 Tollárt. Autót viszont nem nyertem, ezért bicajra kellett pattannunk. A sok palackot viccesen vittük; kettőnk között egyensúlyoztuk egy kis hátizsákban. Ekkor, a tizenötödik napon nyelvel is megpróbálhattunk volna tekerni, úgy is haladtunk volna. Semmi sem állíthatott meg. Szegény szombati csajok, akik előttünk körvonalazódtak, szerteszét szökkentek bicikli karavánunk láttán. Az ugrás után az egyik visszanézett és mosolygott ránk. Szeretem ezeket a non-verbális „létezés elismeréseket”. Ritka szép mosoly volt. Gergő már tűkön (csomagokon) ülve várt minket az elágazásnál. Egy klasszikus értelemben nem ronda lány stoppolt a sarkon. Ott drukkoltunk neki, miután sikerült egy kocsit leállítani, elkezdtünk

a csomagokkal foglalkozni. Haza akartam vinni két palack Solát, ezért takarékoskodni kellett. Alsólendva városa volt a határ, közeledve egyre több magyar falu állta utunkat. A szlovének viszonylag korrekten kifirkáltak ide mindent magyarul is, így meglehetett nézni a szlovén feliratok magyar jelentését. Egy példa: KAWA BAR – NAPPALI BÁR Kapca, Gyertyános, Alsólakos után következett Lendava - Alsólendva. Volt egy bicikliút itt a járda helyén, de nem kifejezetten bújtak ezzel a szolgáltatással a bringások fenekébe. Minden kocsikijárónál be volt süllyesztve, így hullám-vasúthoz hasonlított. Inkább mentünk a főúton. Néhány idegbeteg kamionos dühösen dudált ránk, a járdára mutogatva, de ezek egytől egyig magyarok voltak. Esküszöm, ebből az országból ki kéne tiltani az ilyen tökfejeket. Biztos, hogy haza akarunk menni? Maradék 300 pénzemet Alsólakoson vertem el egy benzinkútban. Bementem a közért részébe: [Én] Dobre deň, valamint Jó napot! [Kutas] Jó napot, mit kéri. [Én] Multi Solát. [Kutas] Kétszázhúsz Tollár lesz. Nekem tetszett a magyar nyelv-használat. Többiekkel megittuk az árút és indultunk a határátkelőhöz. Két úton lehetett átjutni, az egyik autóút volt, ami nem nagy baj, mert benézhettünk Lendvára. Kedves hely volt, amit komoly biciklista turisztikával néztünk meg. (menet közben) A város szélén, a dombtetőn hatalmas magyar zászlók figyeltek, alatta egy épület, rajta a felirat: Mostje – Rédics. Siettünk, mert el kellett érnünk a lentii vonatot Pestre. Nem tudtuk mikor megy, ezért még parább volt. Negyed óra várakozással átkerültünk. A határőr, amikor mondtuk, hogy Velencéből jövünk, elismerő pillantást vetett ránk. Magyarországon voltunk, előttünk a Zalai dombság emelkedett. Megkísértettük a rédicsi vasúti állomást, hátha jár ott valami. Egy pici holtvágány volt egy húgyszagú állomásépülettel. Valószínűtlen volt, hogy jár ott valami. Át kellett eveznünk Lentire. Volt egy osztályon aluli bicikliút a két helység között. Göröngyök, és ami feltűnt, tele volt minden szeméttel. Mi is itt bukdácsoltunk. Lenti kisváros volt, egy nagyobbacska állomással. Az utolsó vonat ellenben rég kiment, csak egy tehervagon punnyadt a negyedik vágányon. Lecuccoltunk, mivel közel, s távolban nem volt más vasútvonal. Csak Nagykanizsán, ahhoz pedig nem volt kedvünk. Az állomásfőnök felvilágosult, tanult embernek tűnt. Gyula megkérdezte tőle: [Gyuszi] Melyik vasút vezet Budára? [Állomásfőnök] Két óra múlva megy egy Kanizsáról, de mi a fa**ért nem mentek biciklivel? Nem szóltunk semmit, csak elindultunk. Pár perc alatt letekertünk a Szlovénia térképemről. Útközben játszottunk egy izgalmas játékot. Neve: „Tippelje meg, milyen messze van faluja Kanizsától!” Miközben tekertünk sorra megkérdeztük a lakosoktól a NAGY kérdést. Ilyen válaszok születtek: 35 km, 70-80 km, majd 40 km, tízen-akárhány. Sok említésre se méltó baromság után a látóhatárnál felbukkant egy teljesen váratlan tábla: Letenye. Jó volt, hogy tudtuk, hol vagyunk, rossz pedig, hogy ez nagy kerülőt jelentett. Innen legalább ki volt táblázva az út. Még 25 km volt. Húztunk, tekertünk, mindenkinek mindene fájt, de csak az a vonat járt a fejünkben. Szerencsétlenségemre még egy Sola is elfogyott, tudniillik megittuk. Pedig otthonra tartogattam! Megérkeztünk a végcélhoz, Nagykanizsa városra. Gyorsultunk a pályaudvar felé, ahol viszont semmilyen, beharangozott időben induló vonat nem volt. Fél órával később volt egy, meg utána még három. Nem semmi tapló volt a lentii vasutas. Majdnem kidobtuk a tüdőnket a nagy büdös

semmiért. A következő vonat két átszállás volt ugyan, de mi megszavaztuk. Én voltam ellene, de mindegy. Felcuccoltunk és elindultunk Siófokra, már Ganz motorok által. Megittuk a szlovén bort és fényképeztünk párat. Siófokon egy Fehérvárra közlekedő szerelvényre szálltunk fel. Megettünk pár kekszet és fényképeztünk párat. Székesfehérváron egy Bp. Délibe közlekedő vonatra lettünk terelve. Megettünk két hamburgert és fényképeztünk párat. A fene emlékszik, hányadik vágányra érkeztünk a pályaudvarra, de megérkeztünk. A fél tekercset elfényképeztük, egy sem sikerült. Erre takarékoskodtak a többiek?! Egy picit dühít. Kicsi tekergőzés volt még a városban, aztán elérkeztünk Békásmegyer citybe, ahol elindult a búcsú. Egy jobb fajta lámpa alatt fénykép is készült. (Megjegyzés: Nem volt ez annyira erős lámpa, hogy előhívták volna.) Háromnegyed tizenkettőkor elváltunk Gergőtől, aki hazacsorgott. Gyuszival tovább mentünk. Lupa elágazásnál Gyuszi is elment Szentendre városába. Balra néztem az elágazásnál, és ott pislogtak Budakalász fényei. 16. nap Budakalász – Budakalász Ez csak a kötelezettség, meg korrektség. Elmúlt éjfél. Csak egy érdekesség volt itt. Új, éjjel-nappali boltunk utcafrontján nyílt egy kávéautomata. Előszedtem a pénzemet. Néhány tollárt, majd 2 ötkúnást, majd egy 500 lírás mellől előkerült valahonnan egy 100 Ft-os. Finom cappuccinót sikerült legörgetnem torkomon, majd felpörögve tekertem hazáig. Reménykedtem, hogy anyu nyitva hagyott valamit, máskülönben a kertben kellett volna sátrat vernem. Gyula egyébként ezt játszotta el aznap, nekem szerencsém volt. Otthon voltam, végre. Csak azért nem mondok köszönetet, mert az a Kúttalan egyben volt. Most más jön. Mondatok, amik nem hangoztak el ezalatt a 16 nap alatt: -

A komoly biciklistáknak nincs vámellenőrzés.

[Szlovén földrajzi biztos] Milyen jól hangzik, ez a miafrancértgyűrődtélide dombság! [Ági] Kérek a halból, meg abból fakósárga léből! -

Tessék, itt a magyar forintod, de kikérjük magunknak a gyanúsítást!

[Horvát boltos] Maga magyar? Azért küldtem ki, mert azt hittem amerikai! -

Voltam Vácon és megtanultam magyarul! (Dolina Zelina)

[Barackos bácsi] Kifelé a barackosomból!

-

Nincs véletlenül eladó kagylójuk?

[Gyuszi] Ide azt a húsos pizzát! (Ugyanis vegetáriánus) -

Üdvözöljük Horvátországban!

-

Üdvözöljük Szlovéniában!

-

Üdvözöljük Olaszországban!

-

A Vegeta ételízesítő, nem lehet simán megenni!

[Gergő] Maradjunk még Bibionében! [Én] Várjatok, kérek vizet! -

Ez olcsóbb, mint otthon!

[Ánai Wc-s néni] Ti aztán jól eláztatok! -

Ez nem kemping, hanem peron!

[Szülők] Menjél csak nyugodtan, megbízható barátaid vannak! -

Ebbe a hátizsákba még fér valami!

[Egy horvát] Cseréljük ki ezt a koszorút a Petőfi emlékművön, mert ez már elszáradt! -

Viszlek titeket a zsarukhoz!

-

Unjuk már a kínai levest!

És végül a köszönet: Soha, de soha ne halljak erről az egészről! Köszi!

Néhány hasznos tudás: 1 Ft körülbelül 10 Líra volt, 1/32 Kúna és kábé 1 Tollár a túra ideje alatt. Multi Sola pedig egy finom vegyes-gyümölcsös multivitamin szörp volt. A helyszínek, emberek valóságosak, még ha tagadják is! A véleménynyilvánítások az enyémek, és a bármikor vállalom értük a felelősséget. Az általánosításokért bocsi! Utószó az első kiadáshoz: Mindenki sipákolt a kézirat láttán, (köztük Gergő és Gyuszi is) hogy ők csak gépelve hajlandóak elolvasni a művet. 16 nap alatt vértpisilve gépeltem be átírásokkal, kisebb megállásokkal együtt. Ennyi idő alatt úgy hallottam el lehet jutni Velencébe és vissza. Méghozzá kerékpárral!!!! Na, köszi a bíztatást! Lázár András