KubinyiA ndrás
Zsidók ak özépkori
Magyarországon A
z Árpád-kori zsidóság zöme minden valószínű ség szerint nyugatról kereskedőként került az országba. A Kárpát-medencén keresztül vezetett ugyanis a Németországot a kijevi Russzal összekötő egyik fontos kereskedelmi útvonal, az oroszokkal folytatott kereskedelem nagy részét pedig ekkor a zsidók bonyolították le. A 10. század elejéről származó raffelstetteni vámszabályzat (ez a vámhely Ausztriában, a Duna mellett feküdt) említi a „kereskedőket, azaz zsidókat és más kereskedőket”, akiknek fő árucikke a rabszol ga. 965-ben ma gyarországi zsidó kereskedőkről van tudomásunk, akik rabszolgákat vásároltak a prágai vásáron. Egy 11. századi forrásban már mainzi és regensburgi zsidókról olvasunk, akik Magyarországgal kereskednek, nemesfémet és rezet visznek innen a Német Birodalomba. A század végén két, Oroszországból hazafelé tartó regensburgi zsidó szekerének a kereke szombat előestéjén eltört, ők mégis bementek a közeli Duna menti magyarországi településre, és ezzel megszegték a sabbat előírását. Ez a település, ahol zsinagóga is állt, feltehetően Esztergom volt. Az egyik fő útvonal tehát a Duna völgye lehetett. Egy másik út Olaszországgal kötötte össze Magyarországot.
4
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
Ez Stájerországon és Karintián át vezetett, ahol szintén léteztek zsidó települések. Az egyik Völkermarkt volt, amelyet korábban latinul Forum iude-
Holé ltek? Kálmán király törvényeiben elŒírta, hogy zsidók csak püspöki székhelyen lakhatnak – ezzel nyilván az ellenŒrzésüket akarta megkönnyíteni. Az azonban bizonyos, hogy – a törvény ellenére – a püspöki székhelyeken kívül is éltek. Szépszámú Zsidó nevı településrŒl van tudomásunk, amelyek – talán nem véletlenül – többnyire vásárhelyek mellett léteztek. SŒt, Nyitra és Temes megyében egy-egy Zsidóvár helységnevet is találunk. Nem tudjuk, hogy ezek a helységnevek zsidó lakosságra vagy egy zsidó birtoklására utalnak-e. Volt egy Zsidónak nevezett úri nemzetség is, amely nyilván egy ilyen nevı, azaz zsidó származású embertŒl eredt. EbbŒl származott a gróf Csáky család.
orumnak, azaz Zsidóvásárnak neveztek. Itt őriznek egy 1130-ból származó zsidó sírkövet. Ez egy Shabbatai nevű hitközségi elöljáróé volt, aki a felirat szerint Ma gyarorszá gon szenvedett mártírhalált. Nemcsak a távolsági kereskedelemben tevékenykedtek, hanem szerepet játszottak a belkereskedelemben és mással is foglalkoztak. Korai törvé nyeinkből és forrásainkból érdekes következtetéseket lehet levonni. A zsidó kereskedőket sokan konkurenciának érezhették, ezért I. Béla király (1060– 1063) a heti piacokat a Szent Istvánkorban megszokott vásárnapról szombatra helyezte át, amivel gyakorlatilag kizárta onnan a zsidókat. Je len lé tü ket Szent Lász ló (1077– 1095) és Kálmán (1095–1116) királyok törvényei is jelzik. Törvényalkotó királyaink tiltották, hogy keresztény rabszolgákat tarthassanak, László azt is, hogy keresztény nőt vegyenek feleségül. Kálmán engedélyezte számukra a bir tok szer zést, földjüket azon ban csak pogány rabszolgákkal műveltethették meg. Kálmán király kiadott egy zsidótörvényt is, amely szabályozta a zsidók és keresztények közti kereskedelmet. Kölcsönügyleteknél egy bizonyos értékhatár felett, valamint bármilyen ingóság adásvétele esetén pecsétes oklevelet
kellett kiállítani, amelyben feltüntet ték az ügylet zsidó és keresztény tanúit. (Lopott ingóság eladása esetén ezekhez lehetett fordulni.) Ezt a törvényt be is tartották, egy ilyen, szabadosok eladásáról szóló oklevél fenn is maradt. A korai korszakból kevés forrás áll rendelkezésünkre, így a 11–12. századból nem tudunk sokkal többet a hazai zsidóságról. Az adatok a 13. századtól sűrűsödnek, különösen azért, mert a zsidók és a hozzájuk hasonlóan részben szintén kereskedelemmel és pénzügyletekkel foglalkozó ún. izmaeliták (azaz muszlimok) nagy szerepet játszottak a királyi pénzügyigazgatásban mint kamaraispánok, azaz a pénzverés irányítói. Ezt azonban az egyház igyekezett tiltani, megakadályozni. Az 1222-es Aranybulla 24. cikkelye előírta, hogy pénzverőkamara-ispánok, sókamarások és vámosok ne legyenek izmaeliták vagy zsidók, hanem csak az
ország nemesei. Egyelőre azonban ez és más hasonló intézkedések nem jártak eredménnyel, a királyoknak szükségük volt a pénzzel rendelkező, így rossz gazdálkodás esetén kártérítésre kötelezhető pénzemberekre. Ez a gazdag zsidó üzletemberréteg szoros kapcsolatban állt ausztriai hitsorsosaival. Jó példát nyújt erre két zsidó kamaraispán esete. Teha (vagy Teka) – egy 1228-ban született forrás szerint – Nyugat-Magyarországon rendelkezett birtokkal. 1232-ben Teha ispán kénytelen volt nagy összegért eladni a királytól adományba kapott egyik falvát, hogy kifizesse a kamarai számadások alapján még járó hátralékot. Ugyanez a pénzember Ausztriában szintén rendelkezett birtokkal, háza volt Bécsben is, és 1225-ben kezességet vállalt az osztrák hercegért, hogy az megfizet a magyar királynak 2000 márkát. Eszerint Teha mindkét ország uralkodójával jó kapcsolatban volt.
Hasonló esettel találko zunk a tatárjárás után. Egy A tallitjába burkolt Henel nevű zsidó 1250-ben tisztségviselŒ egy kamaraispán volt. IV. Béla drága kendŒbe neki adta Komárom várát és csavart tórauradalmát, amelyet halála tekercset tart a után, 1265-ben a király el- karjában, Itália, vett fiaitól, Wulvelinustól, 1400 körül (balra) Oltmanustól és Neklinustól ––– a királyi kamara adminiszt- A hanukagyertyák rációjából eredő nagy tarto- meggyújtása a zásuk fejében. Egy 1268-as zsinagógában, oklevélből viszont az derül Itália, 1400 körül ki, hogy a három testvér a (jobbra) királynétól bérelte a harmincadvámot, és 800 márka ezüsttel adós maradt. Érdekes, hogy 1257-ben Lublin és Nekelo testvérek II. Ottokár cseh király és osztrák herceg ausztriai kamaraispánjai voltak. Mivel Lublin egy másik oklevélben osztrák birtokával kapcsolatban Wolfline néven fordul elő, nyilván azonos Wulvelinusszal. A testvérek tehát nagyjából egy RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
5
német eredet
Sorsszerı út a számızetésbe; asszonyokkal megrakott szekér, Németország, 1460 körül (fent) ––– A Talmud tanításainak magyarázata. A tanárok és a diákok hosszú öltözetet viselnek, a csuklónál összefogott, széles ujjakkal, mellénnyel és felhajtott szélı sapkákkal. ÉszakItália, 1450 körül (lent)
6
időben mindkét szomszédos országban részt vettek a pénzügyigazgatás irányításában, ez azonban nem volt veszélytelen, hiszen fizetési nehézségek miatt – akárcsak Teha – ők is birtokokat vesztettek.
KIVÁLTSÁGOK
ÉS KORLÁTOZÁSOK
Zsidó földbirtokosokról egyéb adatok is maradtak fenn a 13. századból. Az uralkodók támogatták letelepedésüket az újonnan alapított városokban, így például Budán, a Várhegy déli részén már a 14. század elején zsinagógájuk ál-
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
lott. Pozsony város 1291-es kiváltságlevele kimondja: „Az ebben a városban lakó zsidók ugyanazt a szabadságot élvezzék, mint maguk a polgárok.” I. Károly 1324-ben védelmébe vett minden szabad embert, aki Sopronban akart megtelepedni, legyen az keresztény vagy zsidó. Mindezek alapján úgy látszik, hogy a zsidóság helyzete viszonylag kedvező volt az Árpád-kori Magyarországon. Igaz, maradtak fenn adatok zsidók elleni atrocitásokról is. Egy Jóna nevű rabbit a 13. század második felében öltek meg Pozsonyban. Talán ezzel kapcsolatban prédikált 1262–63-ban a híres ferences hitszónok, Regensburgi Bertold Magyarországon és Csehországban a zsidóüldözések ellen. Az egyház szerepe különben ambivalens volt: egyrészt fellépett a zsidók fizikai megsemmisítése ellen, másrészt meg akarta szüntetni a pénzügyigazgatásban játszott sze-
A tekintélyes zsidó vezetŒréteg zöme németországi származású volt, ezt neveik is igazolják. Mai helyesírással a Henel-fiak: Wölflin, Altmann és Nikkel (Miklóska), az utolsó kamaraispán pedig Friedmann. Ritka körükben a magyar keresztnév. Közéjük tartozik az a Farkas nevı zsidó, akinek 1263-ban a csatári óriásbibliát elzálogosították. Ám egy osztrák történész szerint Œ nem volt más, mint Henel fia, Wölflin, akinek nevét egyszerıen magyarra fordították. (Wolf=Farkas.) Wölflin fiát, aki a 14. század elején szerepel, Sueslinnek (a Süss=édes kicsinyítŒ alakja) hívták, és Bécsben élt.
repüket. Fülöp fermói püspök, pápai legátus az általa tartott 1279-es budai zsinaton elrendelte, hogy a zsidók vörös posztóból készült foltot viseljenek a ruhájukon. Úgy tűnik azonban, hogy ezt akkor nem sikerült keresztülvinni. Ebben a korszakban készült IV. Béla 1251-es, híres zsidóprivilégiuma, amelyet általában a zsidók helyzetének ja-
vítására tett intézkedésként tartanak számon. A furcsa az, hogy noha a székesfehérvári zsidók a kiváltságlevelet már 1256-ban átíratták a maguk számára, legközelebb azonban csak 1396ból maradt fenn kiváltságaik dokumentálása. Zsigmond király (1387–1437) uralkodása idején viszont négyszer is átírják a kiváltságlevelet, s 1436-ban a zsidók meg is erősíttették a királlyal. A zsidóprivilégiumot ezután valamenynyi középkori uralkodó megerősítette. A két időpont közé esik a zsidóság Nagy Lajos-kori kiűzetése. Úgy tűnik tehát, hogy Nagy Lajos uralkodásáig (1342–1382) a zsidók nem tartották szükségesnek kiváltságaik megerősíttetését, ez pedig arra utal, hogy addig jobb volt a helyzetük, ami az eddig ismertetett adatok alapján is nyilvánvaló. Az 1251-es kiváltságlevél majdnem szó szerinti másolata Babenberg II. Harcias Frigyes osztrák herceg 1244-ben kiadott zsidóprivilégiumának, azaz külföldi viszonyokra kidolgozott jogokat biztosít a hazai zsidóságnak. Van azonban egy-két eltérés is az osztrák és a magyar kiváltságlevél közt. A magyar
privilégium Kálmán törvénye szellemében tiltja, hogy a zsidó birtokos jog hatósá got gyakoroljon keresztények felett, ami rontotta az ország zsidó földesurainak helyzetét. Az viszont pozitív intézkedés volt, hogy el kell moz-
dítani azt a városbírót, aki nem a privilégium szellemében ítélkezik, és az „eddigi statutumaik, szokásaik és szabadságaik ellen nehezíti helyzetüket”.
Német zsidó ócskás és zsákokkal megrakott szamara az 1450-es években
A zs i d ó k a m at A magyarországi zsidóknak – éppúgy, mint a külföldieknek – a pénzkölcsönzés volt a fŒ megélhetési forrásuk. Ennek több oka volt. A kánonjog tiltotta a keresztényeknek, hogy pénzt kamatra kölcsönözzenek. Igaz, ezt több módon is meg lehetett kerülni, mégis bonyolult és hosszadalmas volt. A középkorban viszonylag kevés volt a forgalomban lévŒ pénz, ezért hirtelen fellépŒ kiadás esetén a legegyszerıbb volt egy zsidóhoz fordulni, aki zálogtárgy ellenében vagy magas kamatra készséggel adott is. A zsidóknak fizetendŒ kamat városonként és koronként ugyan változott, nyilván függött a szerzŒdŒ felek megállapodásától is, a leggyakoribbnak azonban a heti 2%-os, azaz évi 104%-os kamat számított, ezt tartották a törvényes zsidókamatlábnak. Bár ezt mindenki uzsorának tekintette, a bírósá-
gok – hacsak más megállapodás nem volt – érvényesnek fogadták el. Volt egy másik – ugyancsak törvényes – módszer is. Ha az adós a szerzŒdésben megszabott határidŒre megfizette adósságát, kamattal nem tartozott. Ha nem, akkor egy kö-
vetkezŒ, ugyancsak kijelölt határnapon már kétszeresen kellett a kölcsönt megadnia. Ha akkor sem fizetett, az összeg ismét a kétszeresére emelkedett és így tovább. Számos adat maradt fenn a késŒ középkorból, hogy az adós a végén már hatalmas összeggel
LEVÉLÖLÉS A pénzüzleteknél mindig be kellett kalkulálni a nagyon magas kockázatfaktort. Az uralkodóknak mindenütt – Magyarországon is – joguk volt az ún. levélölést alkalmazni, azaz az adóslevelet érvényteleníteni. A király különös kegyébŒl elengedte az adós által fizetendŒ kamatot, magát az adósságot természetesen nem. Így a hitelezŒ zsidó semmi hasznot nem élvezett kihelyezett pénze után. Természetesen levélölelést általában csak egyes emberek esetében alkalmazott az uralkodó, a ná luk elmaradt hasznot szerezte meg másoktól uzsorakamattal a hitelezŒ zsidó.
tartozott, s kénytelen volt birtokokat elidegeníteni. A magas kamatlábnak több oka volt. A zsidóknak is meg kellett élniük valamibŒl. Birtokszerzésre egyre kevesebb lehetŒségük volt, a 14. század második harmadától már nincs adatunk zsidó földbirtokosokról, legfeljebb szŒlŒkkel rendelkeztek. Kereskedelmi tevékenységüket is tiltották a késŒ középkorban, hiszen a városi polgárság a vetélytársainak tekintette Œket. Legfeljebb az adósok által ki nem váltott zálogtárgyakat adhatták el. A városi kézmıvesek is harcoltak a zsidó konkurencia ellen, ezért a zsidó kézmıvesek csak hitsorsosaiknak dolgozhattak. Így egyetlen megélhetési forrásuk maradt – ha a nagy hírı orvosoktól eltekintünk, akik gyakran uralkodók, sŒt fŒpapok udvari gyógyítóiként tevékenykedtek –, a pénzüzlet.
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
7
Wormsi zsidók viselete, 16. század. A férfi úgynevezett sulkappét és kabátot visel sárga gyırıvel. Az erszény a foglalkozását jelzi, a héberül „sum”-nak nevezett fokhagyma arra utal, hogy az egyik, úgynevezett sumvárosból (Speyer, Worms, Mainz) származik. A nŒ fŒkötŒt visel, s felsŒköpenyén szintén megtalálható a sárga jelzés. A lúd a zsidó ételekre utal. A sárga gyırı viselését rendelet írta elŒ, hogy a zsidók egyértelmıen beazonosíthatók legyenek.
Mindkét kiváltságlevél keresztény zsidóbírákat jelöl ki, hogy a zsidók és keresztények egymás elleni ügyeiben ítélkezzen. Ausztriában valóban kimutathatók forrásokban a zsidóbírók 1264-től, Magyarországon az első adat országos zsidóbíró működéséről 1371ből származik, ekkor a zsidóbírói tisztet a tárnokmester viselte, aki feladatát helyettesével láttatta el. Az viszont, hogy az 1251-es kiváltságlevél magyar toldaléka szerint a városbírót le kell váltani, ha a zsidókkal szemben igazságtalanul ítélkezik – ellentétben az átvett osztrák privilégium tartalmával –, azt mutatja, hogy a 13. század közepén nálunk ugyanaz a bíró ítélkezett min-
8
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
den városi lakos ügyeiben, s ez a városi zsidóknak a többi polgárral azonos jogállására utal, ahogy azt a fent idézett 1291-es pozsonyi városi szabad ságlevél is tartalmazza.
NÉLKÜLÖZHETETLEN PÉNZEMBEREK
Úgy tűnik, hogy a zsidók a Frigyes-féle kiváltságlevelet mintegy biztonsági tartalékként szerezték meg, hiszen addig – esetenkénti kilengések ellenére – viszonylag jó helyzetben voltak. Fő támogatójuk a király volt, az ő „kamaraszolgáinak” számítottak, és anyagi hozzájárulásuk fejében az uralko dó feladatának tekintette a zsidók védelmét. A helyzetük azonban lassan romlani kezdett. 1282-ből származik az utolsó adatunk zsidó kamaraispánról, akit Fredmannak hívtak, és ekkor a királytól kapott Nyitra megyei birtokát adta el. Az egyház állandóan harcolt az ellen, hogy a királyi pénzügyigazgatásban zsidó elöljárók intézkedhessenek, ezt a 13. század végére sikerült is elérnie. Talán az sem véletlen, hogy Fredmanról birtokeladással kapcsolatban
maradt fenn adat. Feltehetően ő is rosszul kalkulálta ki a királlyal kapcsolatos üzlet kockázatát, akárcsak Teha vagy Henel és fiai, s ezért kellett eladnia birtokát. Nem zárható ki, hogy királyaink épp azért választottak – hozzáértésük mellett – zsidó kamaraispánokat, mert így a pénzverés üzletén mindenképp kereshettek, s könnyebb volt őket kártérítésre kötelezni, mint a keresztényeket. Valószínű azonban, hogy ezzel a pénzügy-igazgatási tisztségeket elvállaló zsidók is tisztában voltak. Viszont egyrészt nehezen mondhattak nemet az uralko dónak, ha az hozzájuk fordult, másrészt az így nyert kapcsolatrendszert és befolyást más vállalkozásaiknál felhasználhattak, amelyek – amennyiben belebuktak a királlyal kötött üzletbe – mégis hasznot hoztak számukra. Teha és Henelék – biztos, ami biztos –, mint láttuk, két vasat tartottak a tűzben, Magyarországon és Ausztriában egyaránt működtek. A legtöbb társadalmi rétegből voltak adósaik, talán az egyháziak kivételével. A szegény városi polgártól kezdve a városi tanácsnokon át egészen a nagybirtokos arisztokráciáig mindenki megtalálható a zsidók adósai között.
Zsidóbírók, zsidóbíróságok Magyarországon ez az intéz mény két szinten mıködött. Volt egy országos zsidóbírói tisztség, amelyet legtöbbször az egyik legfontosabb országos méltóság, a tárnokmester töltött be, aki a városok fellebbviteli bíróságának élén állt. Ez azonban nem volt szabály. Rajta kívül legtöbbször a budai várnagyot találjuk zsidóbírói poszton, elŒfordult azonban maga a nádor, azaz az ország elsŒ világi fŒméltósága is. Ter-
mészetesen ezek a nagyurak többnyire nem maguk ítélkeztek, hanem egy általuk kinevezett helyettesre, egy tekintélyes nemesre bízták a bíróság elnökségét. Azokban a városokban, ahol nagyobb számú zsidó élt, szintén mıködtek zsidóbíróságok. A városi zsidóbírói tisztség betöltésére sem találunk általános érvényı szabályt. ElŒfordult, hogy az országos zsidóbíró nevezte ki az egyes városok
Nem véletlen, hogy – társadalmi rétegtől függetlenül – nőtt a zsidókkal szembeni ellenszenv, amely olykor atrocitásokba torkollott. Mindezek a jelenségek már a 14. század első felében megmutatkoztak, és talán ezzel kapcsolatos a zsidók Nagy Lajos-kori kiűzetése. Ennek időpontja és oka is vitatott. Egy 16. századi héber forrás 1348-ra teszi az eseményt, ez
zsi dó bí rá ját, de az is, hogy a városi tanács választotta meg. Az utóbbi esetben, de gyakran az elsŒben is, a város legtekintélyesebb polgárai közül kerültek ki, gyakran tagjai voltak a vá ro si ta nács nak is. Az el sŒ esetben olykor idegen nemes is betölthette a városi zsidóbíró tisztjét. A zsidóbíróként tevékenykedŒ személyek elŒkelŒ volta mutatja e tisztség fontosságát. Ãk ítélkeztek a zsidók és a keresz-
azonban valószínűtlen. Van olyan forrás is, amely 1353 és 1357 közötti időpontot ad meg, a történészek többsége 1360 körülre keltezi. Küküllei János kortárs krónikája szerint Nagy Lajos azért nyúlt ehhez az eszközhöz, mert a zsidók nem akartak keresztény hitre térni. Házaikat elkobozták, ingóságaikat viszont magukkal vihették. Úgy látszik, hogy más országoktól eltérően a
tények egymás elleni pereiben. A bíróság ülnökei felerészt zsidók, felerészt keresztények közül kerültek ki, így mód nyílt az ítélkezésnél a zsidó jog figyelembevételére is. A bíróságok mıködésérŒl fennmaradt oklevelek tanúsága szerint igyekeztek valóban pártatlanul eljárni, így tulajdonképpen a kamaraszolgái érdekeit figyelembe vevŒ királyi hatalom zsidóvédŒ intézkedéseinek eszközét jelentették.
Zsidóbíróság Itáliában, 1435. A bírák köpenyben, kabátban és prémszegélyes chaperonban; az ügyvédek hosszú kabátban, a chaperonnal a vállukon; a vádlók rövid öltözékben és kabátban, rövid, hosszú vagy felvágott ujjú köpenyben láthatók. A hajuk úgy van levágva, hogy pont a fülükig érjen.
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
9
Zsidó esküvŒ Németországban, 1460–1472. A menyasszony kabátját a vállára vetve, kinyitva viseli. Kibontott haját könnyı diadém tartja. A feje és az arca fedetlen, míg az Œsi hagyomány szerint – Rebeka után, aki abban a pillanatban, amikor Izsákkal találkozott, fátyolba burkolózott – a menyasszonyt lefátyolozott arccal vezetik a vŒlegényhez. A vŒlegény csúcsos sapkát (chaperon) visel. A szimbolikus hüpe, amely egyesíti a násznépet, jelen esetben nem egy imakendŒ (tallit), hanem a német nyelvterületen meglévŒ szokásnak megfelelŒen a vŒlegény chaperonjának hosszú cornette-je (szarva), amelynek csücskét a menyasszony fejére helyezték. A menyasszony mellett édesanyja áll, a vŒlegény mellett egy tisztségviselŒ. A vŒlegény az eljegyzési gyırıt tartja, amelyet majd a menyasszony hosszú kinyújtott ujjára húz. A kelyhet tartó tisztségviselŒ éppen az áldást mondja, nem csak az eljegyzéskor kötelezŒt, hanem a szokásos hét esküvŒi áldást is, amely a pár hüpe alatti egységét szimbolizálja. A lantos a vidámságot jelképezi, amely az egész ceremóniát körüllengi.
kiűzetés nem járt atrocitásokkal. Az 1360-as évszám mellett szólhatna, hogy ebben az évben IV. Károly német császár cseh királyként szerződést kötött testvérével, János morva őrgróffal, valamint IV. Rudolf osztrák herceggel, hogy nem fogadnak be egymás országából menekülő zsidókat.
10
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
Annak viszont nincs nyoma, hogy Lajos király erőszakos térítő akcióba kezdett volna. Ennek ellenére ez formai indokként nem zárható ki. IV. Rudolf osztrák herceg testvérei és utódai, III. Albrecht és III. Lipót hercegek ugyanis 1370-ben vagy 1371-ben egyszerre lecsukatták országuk valamennyi zsidóját azzal, hogy keresztelkedjenek meg, különben kivégzik őket. Állítólag csak a teológiai doktorok tiltakozására álltak el ettől, viszont engedélyezték „szolgaságuk” megszigorítását. Végül horribilisan magas összeg fejében engedték szabadon őket. Ugyanez megismétlődött 1376-ban és 1377-ben is. Az erőszakos térítéssel való fenyegetés mögött tehát uralkodói pénzszerzési vágyat tételezhetünk fel. Magyarországon a jelek szerint a királynak kettős célja lehetett az erőszakos megkereszteléssel fenyegetéssel. Budán a Zsidó utca közvetlenül az ekkor már biztosan álló királyi palotába vezető egyik utca volt. A Zsidó utca házait az uralkodó elkobozta, és azonnal el is adományozta. Más városokban a zsidók ingatlanai a városi hatóság kezére kerültek, amely azonnal értékesítette is azokat. A másik cél a zsidók által nyújtott kölcsönök visszafizetésének megakadályozása lehetett. A zsidókra azonban mind a királynak, mind a hitelt keresőknek szükségük volt, így Nagy Lajos hamarosan elengedte őket. Ennek időpontja szintén vitás. A szakirodalom 1364-re vagy
1365-re teszi, legkésőbb azonban 1367ben már újra Magyarországon voltak. A budai Zsidó utcába nem térhettek vissza, helyette a város északi végén (a mai Táncsics utca északi fele) jött létre az újabb Zsidó utca, itt épültek fel zsina gó gáik is. Több városban is vissza kellett vásárolniuk házaikat, mint például Pozsonyban a Judenhofot (Zsidóudvart). Problémát okozott viszont az adósságügy. A keresztény adósok úgy vélték, hogy adósságukat eltörölték, most azonban mégis fizetniük kellett, legfeljebb a kamatoktól szabadultak meg. Érdekes módon a király nem élt azzal a lehetőséggel, hogy az országból kiűzöttek követeléseinek ő az örököse.
AUSZTRIAI ZSIDÓK MENEDÉKE Amikor Zsigmond 1436-ban megerősítette a zsidók 1251. évi kiváltságlevelét, azt több pontban kiegészítette, egyebek mellett azzal, hogy a zsidók, bárki birtokán is éljenek, kötelesek adót fizetni a királynak. A bővítések között ismerte el az uralkodó a heti kétszázalékos kamatlábat. Azt is kimondta, hogy a zsidók személyük után nem kötelesek több vámot fizetni, mint azok a keresztények, akik ugyanott laknak, ahol ők. A zsidók egymás közti pereivel az uralkodói rendelkezések nem foglalkoznak, itt nyilván saját bíróságaik voltak illetékesek.
Zsigmond uralko dása idején az ausztriai zsidóüldözések következtében valószínűleg nőtt a zsidók száma az országban. 1420. május 23-án reggel nyolc órakor V. Albrecht osztrák herceg (ma gyar királyként I. Albert, 1438– 1439) valamennyi ausztriai zsidót börtönbe vetette. Az azonos időpont a különböző városokban azt mutatja, hogy előre megszervezett akcióról volt szó. Az esemény kizárólag a tulajdonképpeni Ausztriát, azaz Alsó- és FelsőAusztriát érintette, a többi osztrák örökös tartományt, ahol Albrecht rokonai uralkodtak, például Stájerországot és Karintiát nem. Az ok állítólag a szent ostya meggyalázása volt Ennsben. Próbálkoztak erőszakosan áttéríteni őket a keresztény hitre, ami egyes esetekben sikerrel járt, így lett két zsidó nő később apácafejedelem-asszony. Elkobozták vagyonukat, s a gazdag zsidókat kínzásokkal kényszerítették, hogy elárulják elásott kincseik rejtekhelyét. A szegény bécsi zsidókat csónakon Pozsonyba úsztatták. Az Ausztriából ki nem űzött gazdag elfo gott zsidókat 1421. március 12-én máglyára küldték. Bécsben ekkor az egyik forrás szerint 110, egy másik alapján 240 zsidó férfit és asszonyt égettek meg. Albrecht – aki az események előtt Csehországban a huszitáktól vereséget szenvedett, és azzal vádolta a zsidókat, hogy fegyvereket adtak el nekik – ezzel a rémtettel anyagi hasznot remélt. (A zsidók adójából származó bevétele 1420 előtt a korábbi egyharmadára csökkent!) A zsidók kirablásán kívül ezt bizonyítja, hogy elrendelte: a zsidó hitelezők követeléseit a királynak kell megadni, csak a kamatokat engedte el. Az ügy érdekessége, hogy a pápa 1419-ben erősítette meg azt a kánonjogi szabályt – igaz, ekkor csak ÉszakOlaszország számára –, hogy tilos a zsidókat erőszakkal keresztény hitre téríteni. Ezt a rendelkezését 1422. február 20-án, tehát az osztrák események után az egész egyház számára újra kiadta. A borzalmas ausztriai eseménynek kiItáliai zsidó, aki mutatható hatása volt brokátanyaggal Magyarországra is. Az borított Tóráját elűzött zsidók hozzánk menekültek, és tartja; a fejét és a ez elsősorban a Nyuvállát fedŒ tallitot gat-Ma gyarorszá gon hímzett atara lévő zsidó telepek lédíszíti, négy lekszám-növekedését sarkában zizijottal hozta magával. Valómegkötve, színűleg ekkor került 15. század vége a bécsi zsidó család-
A származási helyérŒl elnevezett darmstadti pészah-Haggáda számtalan illusztráción mutatja be, hogy a középkorban az askenázi asszonyok tudtak olvasni. A héber felirat a 79,6 zsoltárt idézi: „Öntsd ki haragodat a pogányokra, a kik nem ismernek téged, és az országokra, a melyek nem hívják segítségül a te nevedet.” (13. század vége)
ból származó, Mátyás-kori ma gyar kincstartó, Ernuszt János családja is Pozsonyba. (Ernuszt akkor öt-tíz éves lehetett.) Az Ausztriából elűzöttek egyszerre a magyar király védelme alá tartozó zsidók lettek, Zsigmond király pedig el is járt az érdekükben vejénél, Albrechtnél, aki 1421-ben vette el a magyar uralkodó leányát. Zsigmond elrendelte – ugyanis német király is volt –, hogy a Magyarországra került zsidóknak fizessék meg az adósságokat.
A MAGYARORSZÁGI ZSIDÓSÁG ELSŐ ARANYKORA
A Magyarországon élő zsidók helyzetében Mátyás király idején jelentős változás történt, ami elsősorban Ernusztnak köszönhető. Az addigra már kikeresztelkedett Ernuszt budai kereskedőként lett Mátyás király udvari szállítója, majd a királyi pénzügyigazgatásban kapott fontos beosztásokat. 1467-től haláláig, 1476-ig ő töltötte be a királyi kincstartói tisztet, azaz mai fogalmaink szerint ő volt a pénzügyminiszter. Ő dolgozta ki és hajtotta végre Mátyás pénzügy-igazgatási reformjait. Élete végén emellett a szlavón báni tisztet is betöltötte, valamint nagybirtokos arisztokrata lett. Az ő kincstartósága idején keletkezett a magyarországi zsidó prefektúra: a hazai zsidóság élére egy prefektusnak nevezett zsidó került, akit a források igen gyakran a zsidók fejedelmének is neveznek. A prefektusi tisztség a budai Mendel zsidó családban öröklődött, amely valószínűleg Nürnbergből származott. A prefektúra 1526-ig, a budai zsidók Törökországba hurcolásáig létezett. A prefektus fő feladata a király által kivetett zsidóadó felosztása és beszedése volt az egyes hitközsé gektől, így főleg a királyi kincstartótól függött. Ennek fejében ő képviselte a magyar zsidóságot az uralkodó előtt, és így mintegy közjogi szerepet is betöltött. Ezt jól mutatja a Mátyás király
12
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
és Beatrix királyné házassá ga előtti esemény 1476-ban. Mielőtt az uralkodó kivonult Budáról, hogy Székesfehérvárra utazzon menyasszonya elé, Mendel 31 díszesen öltözött és felfegyverkezett zsidó lovas kísérővel ment be a palota udvarába, és közvetlenül a király személye előtt vonult ki velük. Az új királyok és királynék budai bevonulásai alkalmával is mindig nagy szerepet játszottak a fővárosi zsidók Mendelék vezetésével. A prefektúra eredményesen védhette a zsidók érdekeit, és ennek a feladat-
nak a Mendel család tagjai maradéktalanul meg is feleltek. Nagyon valószínű, hogy Ernuszt kincstartó rokonai lehettek, máskülönben miért bízta volna ezt a tisztséget örökjogon egy családra? A prefektus rendszeresen védelmébe vette a kárt szenvedett zsidókat, és igyekezett számukra az uralko dótól kártérítést szerezni. Eredményesen lépett fel a kikeresztelkedett és valamelyik hitközséget megkárosító zsidók ellen is. Elérte azt is, hogy sem neki, sem családjának nem kellett a megkülönböztető zsidó öltözetet viselnie. (A 15.
Bár még ma is vitatott, hogy a középfelnémet dalnok, Süsskind von Trimberg zsidó volt-e, kortársai ezt lehetségesnek tartották. Verseit és ez az Œt zsidókalapban ábrázoló képet a híres heidelbergi kéziratos dalgyıjtemény Œrizte meg.
században a zsidók kötelesek voltak sárga foltot viselni a ruhájukon, vala mint csúcsos zsidó fejfedőt hordani.) Mendel később egyes hitközségeket is felmentetett a megkülönböztető jelek viselése alól. Ennek fejében viszont köteles volt akár erőszakkal is behajtatni a zsidóadót. Meg is kapta hozzá a hatalmat: az ellenszegülőket börtönbe vethette. A börtön a jelek szerint a budai Mendel-palotában lehetett. Így a zsidóprefektus beleszólhatott az egyes hitközségek autonómiájába is. Mendel Jakab azt
a jogot is megkapta II. Ulászló királytól (1490–1516), hogy országos főrabbit nevezzen ki. Mindezen negatív vonások ellenére a prefektúra inkább pozitív hatást gyakorolt a hazai zsidóságra.
A MAGYARORSZÁGI ZSIDÓSÁG LÉLEKSZÁMA Jelenleg a középkori Magyarország területén 36 helységben tudunk zsidókat kimutatni. Egyszerre azonban nem éltek ezen települések mindegyikében.
A vasvári és a körmendi zsidókról a Nagy Lajos-kori kitelepítés után nincs már adat. A csep re gi Zsi dó utcá ban 1492-ben már nem éltek zsidók. Más te le pü lé se ken idő sza ko san ta lá lunk egy-egy zsidót. A 36 település közül tíz szabad királyi vagy hasonló jogállású város volt (Buda, Kassa, Körmöcbánya, Nagyszombat, Pest, Pozsony, Sopron, Szakolcs, Szeged, Székesfe hérvár), hét pedig püspöki székváros (Eger, Esz tergom, Győr, Nagy vá rad, Nyitra, Vác, Zágráb – ezek közül Esztergom és Zágráb egyben szabad királyi város is volt). Bizonyos következtetésekre ad lehetőséget, hogy a zsidók által lakott települések túlnyomó többsége – és a jelentősebbek gyakorlatilag mind – egy viszonylag szűk területre esett, amelyet északon Trencsén és Körmöcbánya, délen Körmend és Székesfehérvár, keleten Vác és Pest határolt, s a tengelye a Duna nyugat–keleti vonala volt. Ettől északra és délre egy kb. 120-120 km-es területtel számolhatunk. Ez arra utal, hogy a zsidók nagy része a Duna vonalán Németországból érkezett az országba, és a nagy folyamtól nem messze telepedett meg. Ez nem jelenti azt, hogy néhány kisebb zsidó közösség vagy egyes zsidók nem találhatók keleten is, azonban például Erdélyben egyről sincs adatunk. A magyarországi zsidóság létszáma nem volt nagy, ehhez viszonyítva igen jelentős szerepet játszott. Az egész ország területén maximálisan 3500-4000 zsidó élhetett, és ennyi is csak akkor, ha igen nagy népsű rűséggel számolunk, vagyis azt feltételezzük, hogy egy-egy házban jóval többen laktak összezsúfolódva, mint a keresztény városi polgárok. A városokban ugyanis a zsidók együtt, általában egyetlen utcában, gettószerű elzártságban éltek. Budán, ahol a legjelentősebb zsidó hitközség volt, kb. húsz ház állt csak a Zsidó utcában. 1526-ban a zsidókat kitelepítették Sopronból, ahol a városi tanács szerint akkor 13 házban 400 zsidó élt. A házak száma biztosan pontos, az viszont elképzelhetetlen, hogy egy házban átlagosan 31-en laktak volna. Ennek a fele is közel háromszorosa a keRUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
13
Az úgynevezett madárfejes Haggáda, egy illusztrált pergamen kézirat, feltehetŒen a 13. században született a FelsŒ-Rajnavidéken. A bibliai képtiltást annyiban tartották be, hogy az emberi arcokat madárfejekkel helyettesítették. A kézirat lapján az látható, amint Mózes a Sínaisivatagban megkapja a törvénytáblákat és Mózes öt könyvét továbbadja az izraelitáknak; illetve a pészahbárányt megsütik.
resztény polgárházak lakóinak, mégis valószínűsíthető. A hazai zsidók összlétszáma tehát legfeljebb egyetlen kisebb középkori város lakosságát tette ki, viszont annál jóval több adót fizettek, ami azonban így sem növelte különösen a királyi kincstár bevételeit. Adójukat egy 15. század közepi forrás 4000 forintra becsülte, míg Thurzó Elek királyi kincstartó 1523-as költségvetése a ma gyarorszá gi zsidó közösség adóját 1600 forintban szabta meg. Elképzelhető természetesen, hogy anyagi helyzetük romlott és így az adójuk is csökkent. Az is valószínű, hogy a kincstartó csak a rendes adójukat adta meg, a rendkívüli adókivetésről pedig hall -
14
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
gatott. Az is biztos, hogy ebben az összegben nincsenek benne a magánföldesúri joghatóság alatt élők adói. Akárhogy is van, az összeg nem volt olyan ma gas, hogy az uralko dónak megérte volna annyira törődni a zsidók védelmével.
ZAVAROS IDŐK A zsidók azonban hitelezőként változatlanul nagy szerepet játszottak, és ezért szükség volt rájuk. A városokban sokan el voltak náluk adósodva, ami bizonyára szerepet játszott a középkor végén egyre szaporodó zsidóüldözésekben. 1446-ban fürdőszolgák lázítot-
ták fel a pozsonyi csőcseléket, amely kirabolta a zsinagógát és a zsidó házakat. Utána sok zsidó elköltözött a városból. Mátyás halálának hírére Sopronban és Nagyszombatban a város a zsidók ellen fordult. Beatrix özvegy királyné, a trónkövetelő Corvin János herceg és a királyi tanács a védelmébe vette őket, a soproni városi tanács mégis letartóztatta a zsidókat, s csak megsarcolásuk után engedte őket szabadon. Ugyanekkor elűzték a tatai zsidókat is. 1494ben Nagyszombatban felmerült a vérvád, amely szerint a zsidók megöltek egy kisfiút, és a vérét felhasználták. Ez a képtelen vád Európa-szerte gyakran kimutatható, és alapot szolgáltatott a zsidóüldözésekre. Ez alkalommal is számos zsidót végeztek ki Nagyszombatban. 1496-ban Budán került sor zavargásra. Piaci napon utcagyerekek randalíroztak, felborították a kofák asztalait, majd betörtek a közeli Zsidó utcába, ahonnan elzavarták őket. A gyerekeket felnőttek vették védelmükbe, és rátámadtak a zsidókra, betörtek a házakba, és visszavették a zálogtárgyaikat. Nyilvánvaló, hogy előre megszervezett provokációról volt szó, amelynek célja a zálo gok fizetség nélküli visszaszerzése volt. Az más kérdés, hogy ebből nagyobb baj lett, városszerte felborult a rend, olasz kereskedők és a főpapok házait is kirabolták, a király csak harmadnap tudta helyreállítani a békét. Furcsa egybeesés viszont, hogy Miksa császár ugyanebben az évben, 1496ban űzte ki Stájerországból és Karintiából a zsidókat, mégpedig az ottani rendek kérésére, akik ennek fejében kárpótlást is fizettek az uralkodónak. Ez a Nagy Lajos-féle kiűzéshez hasonlított, bár talán annál valamivel enyhébb volt: a zsidók fél évet kaptak az adósságok behajtására és a távozásra. Azt viszont nem tudjuk, hogy közülük hányan jöttek Magyarországra.
AZ ORSZÁG EGYIK
LEGTEKINTÉLYESEBB KERESKEDŐJE
A hazai zsidóság túlnyomó többsége németországi eredetű volt. A középkor végén azonban spanyol zsidók is érkeztek Magyarországra. Az első, akiről tudunk, akkor már keresztény volt, a toledói Cotta Márton (spanyolosan Martin Cota). Művész volt, bár nem tudjuk, milyen, de magas fokú művészeti tevékenységéért Mátyás házat adományozott neki Budán. Ismert spanyol zsidó családból származott, s az ugyancsak kikeresztelkedett nagy spanyol költő, Ruy Sánchez Cota unokaöccse volt. Cotta Márton Mátyás halála után már a magyar főváros egyik legtekintélyesebb kereskedőjeként működött. Talán az ő közvetítésével került Magyarországra egy ugyancsak jelentős spanyol zsidó személyiség, Solomon Seneor ben Ephraim (Seneor = señor, úr). Ő a spanyolországi zsidók 1492-es elűzése után menekült el szülőföldjéről, mivel nem akart áttérni a keresztény hitre. Végül Ma gyarorszá gon mégis erre kényszerült, állítólag azért, mert keresztény nő vel folytatott viszonyt, és emiatt, ha nem tér át, megégették volna. A keresztségben az Imre nevet kapta – ennek alapján lehetséges, hogy Perényi Imre nádor volt a keresztapja –, s felvette a Szerencsés, latinul Fortunatus vezetéknevet. Szerencsés Imre Magyarország egyik legtekintélyesebb kereskedője lett. Üzlettársai közé tartozott a nagy hatalmú Szalkai László volt kincstartó, majd főkancellár és esztergomi érsek, aki maga sem vetette meg az üzletelést. Noha voltak fiai zsidó feleségétől és a kitérése után elvett keresztény nőtől is, örökbe fogadta a nürnbergi patríciuscsaládból származó Haller Ruprecht budai bíró (a gróf Haller család őse) fiát, Jánost. Az örökbefogadás a nürnbergi kereskedőtőkével hozta kapcsolatba. Szerencsés kincstári hivatalt is vállalt, így volt alkincstartó is, akárcsak fogadott fia, Haller János. Amikor Szerencsés kincstári tisztviselő ként dolgozott, Haller vezette vállalkozását, de előfordult fordított eset is. Sze ren csést mint üz le tem bert és pén zügy-i gaz ga tá si ve ze tőt na gyon gyűlölték, ezért az 1525. tavaszi országgyűlés arra kérte a királyt, „hogy Ő Felsége égettesse el Szerencsés Imrét, a zsidóból lett keresztényt”. II. Lajos le is csukatta, ám nem sokkal később kiengedte. Ez váltotta ki a török támadás előtti utolsó budai zsidóüldö-
zést. A felingerelt nép meg akarta lincsel ni Sze ren csést, de az kö té len leereszkedve a városfalon elmenekült. Ezután a nép a Zsidó utcára támadt. Itt aztán Szapolyai György, a későbbi János király öccse fegyverrel teremtett rendet. Szinte közvetlenül ezután hirtelen megváltozott Szerencsés Imre körül a légkör. Javaslatot tett ugyanis a magyar rézkereskedelmet monopolizáló augsburgi Fugger-cég itthoni vagyonának lefoglalására. (Erre az üzletre szemet vetettek a Szerencséssel szövetséges nürnbergiek.) Ez meg is történt, és ezzel egyszerre igen népszerű lett. Az 1525. nyár eleji hatvani országgyűlés már azt kérte az uralkodótól, hogy „adja a kincstartói hivatalt Szerencsés Imrének, mert nagy jövedelemforrásokat tud az országnak szerezni”. Kincstartó azonban nem lett, csak újra alkincstartó. Valószínűleg 1526 nyarán halt meg.
A középkori Európában a járványok idején gyakori pogromok során a más vallásúakat okolták e csapásokért. A képen a zsidók, a „kútmérgezŒk” legyilkolása látható, ahogyan Engelhart von Haselbach megörökítette (Egerische Chronik).
Kitérése ellenére mindig támogatta és védte volt hittestvéreit. ••• A mohácsi csata után a zsidók kivételével mindenki elmenekült Budáról. A bevonuló Szulejmán szultán – aki majd csak 15 év múlva, 1541-ben foglalja el végleg a magyar fővárost – a budai zsidókat magával vitte, Szaloniki mellett letelepítette őket, s kiváltságokat is adott nekik. Az ország többi városában viszont zsidóüldözésekre, a zsidóság elűzésére került sor. Ezzel be is fejeződött a magyarországi zsidóság középkori története. RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
15
