Kr.u. 819-ben Ügyek ( Ügyek fia Elõd) volt Szkítia vezére. Feleségétõl, Emesétõl született Álmos nevû fia. Három hipotézis létezik Álmos nevének eredetére: ·
Anyjának álmában látomása volt, melyben õt egy turulmadár teherbeejtette. Méhébõl forrás fakad, és ágyékából királyok származnak, akik nem saját hazájukban sokasodnak el. Mivel fia születését álom jelezte, Álmosnak nevezték el a gyermeket.
·
Az álmos szó latinul szentet jelent, mivel az õ utódjai szentek lettek.
·
Mások szerint álmos török szó, ami birodalomszerzést, vételt jelent, és Álmos innen kapta a nevét.
Késõbb feleségül vette az egyik nemes vezér lányát, akitõl Árpád nevû fia született. Álmos kegyes, bõkezû, derék katona volt. Magas termetével kiemelkedett a többiek közül, barna szemû, nagy kezû volt. Hazájuk (korabeli nyelven Dentumoger) elnépesedett, ezért a magyarok hét vezére úgy döntött, hogy új hazát keresnek. Pannóniát választották, Atilla király földjét. Hadakozásaik során már jártak itt, és tudták, hogy nagyrészt lakatlan vidék. Vezérre volt szükségük, Álmosra esett a választásuk. Szövetségüket vérszerzõdéssel pecsételték meg. Kr.u. 884-ben Álmos vezérlete alatt indultak el. Pusztákon, folyókon mentek keresztül, vadásztak, halásztak. Szusztálban, egy orosz tartományban megtelepedtek egy idõre, majd egy másik tartományba mentek. Itt nem maradhattak, mert sasok támadták meg õket, akik minden állatukat elragadták. De van egy másik elképzelés is. Eszerint a magyarok (vagy türkök) Etelközben telepedtek le, a kazárokkal egyesültek. Ekkor Álmos helyett annak fiát, Árpádot választották vezérnek, mert Õ rátermettebb lett, mint apja. Kr.u. 894-ben Leó, római császár megbízásából a magyarok megtámadták a bolgárokat. Ennek végeredménye az lett, hogy a bolgár Simeon, az uralkodó, kiegyezett Leóval. Azonban õ bosszúból a besenyõket kérte meg, hogy kergessék el a magyarokat. Éppen akkor támadtak, amikor Árpád és fia, Levente vezérlete alatt a magyarok Pannóniába mentek hadjáratra. A besenyõk az itt maradt türköket
kirabolták és elkergették. Így telepedtek le Pannóniában. Az öreg Álmos nem léphetett be Pannóniába a besenyõ támadás miatt. Feláldozták még azelõtt, hogy elérték volna késõbbi hazájukat, Erdõelvében.
Erdõelvében áldozták fel Álmost, itt telepedtek le a magyarok. Árpád, Álmos fia volt a vezérük. Megtudták, hogy Pannónia nagyon jó föld, folyója, a Duna jóízû. Elhatározták, hogy követüket elküldik, ismerje meg a vidéket. Husid, a követ megérkezve látta, hogy a föld termékeny, a folyó vize édes és sok a legelõ. El is ment a tartomány urához, Szvatoplukhoz, hogy az õ népe megtelepedne itt. A fejedelem szívesen fogadta õket, azt hitte, földmûvesek jöttek. A követ visszatérve a magyarokhoz vitt magával vizet, füvet és földet. A hét vezérnek minden nagyon tetszett, ezért küldtek Szvatopluknak egy fehér lovat, aranykantárral és aranynyereggel. A követ füvet, vizet és földet kért az ajándékért cserébe, amit meg is kaptak. Ezután Árpád népével bejött Pannóniába, de nem mint vendég. Ismét követet küldtek a fejedelemhez, hogy az hagyja el népével a földet, amit a magyarok megvettek a lóért, a füvet a kantárért és a vizet a nyeregért. Szvatopluk erre így rendelkezett: ·
A lovat leüssék, kantárszárát a mezõre kivessék, nyergét a Dunába bedobják!
A követ így válaszolt: ·
A lóval csak a mi ebeinket táplálod, a kantárt a mi kaszálóink találják meg, és a nyerget is a mi halászaink fogják ki!
Szvatopluk összegyûjtötte a magyarok ellen a seregét, de nem tudta legyõzni õket. A magyarok vezére mindig a népe elõtt ment, ha mentek valahová, visszatérve pedig az utolsó volt. Árpád így elõször lépett Pannónia földjére, majd vizet merítve a folyóból, népével háromszor esküdött Istenre. Elõször Nyék környékén telepedett le, ahol késõbb István királyunk megalapította Fehérvárt.
Kr.u. 925-ben a Német-Római Birodalomért sokan küzdöttek. A provanszáli Hugó is meg akarta szerezni az itáliai királyságot. Ellenségére, a német királyra küldte a magyarokat, akik meg is támadták a sváb területeket. Kisebb csapatokra oszlottak szét, mert ellenség sehol sem tartóztatta fel õket. A városokat kifosztották és felégették. Eljutottak Szentgallen kolostorához is. Engelbert apát már korábban intézkedett, hogy az ellenséget méltóképpen várják. A várba vitetett minden kincset, értéket, valamint katonáit is itt szállásolta el. Minden szerzetes páncélba bújt, még õ is. Volt a kolostorban egy szerzetes, Halibald, akit mindenki bolondnak tartott mondásai, tettei miatt. Õt is hívták, hogy menjen a várba, de õ nem ment fájós lába miatt. Még erõvel sem tudták rávenni a menekülésre. A magyarok tehát csak õt találták egyedül a kolostorban, amikor megérkeztek. Már valahol elfogtak ez papot, akit rabként magukkal vittek. Õ fordított számukra, így tudták meg Halibald esetét is a lábával. Õk is rögtön bolondnak tartották a barátot és nem bántották. Az egész kolostort felforgatták a kincsekért, de semmit sem találtak. Még a templomról is leverték a kakast, mert azt hitték, az a kincs. Miután rájöttek, hogy nincs kincs, kémeket küldtek a környékre, hogy keressék meg az elmenekülteket. Ezalatt õk nagy lakomát csaptak. Ökröt sütöttek, bort ittak, majd megrészegedve énekelni, táncolni kezdtek. A rab pap és a barát is velük mulatott. A kémek még az éj leszállta elõtt megérkeztek, és jelentették, hogy a közeli várban nagy katonaság rejtezik. Azonnal csatasorba álltak, és elindultak. Mivel sötétedett, felgyújtottak néhány falubeli házat. Aztán elmentek a fõtáboruk felé. A várban lévõk azt hitték, hogy a kolostort gyújtották fel a magyarok, ezért támadást indítottak. A fõtáborba igyekvõ magyar sereget megtámadták és elüldözték.
A német és a bizánci császár szövetkezett a magyarok ellen, de nem sok sikerrel, mert a Német Birodalomban belháborúk robbantak ki. Ezt kellett elõbb a német császárnak megfékeznie. A támadók nem voltak elég erõsek, ezért váraikba menekültek. Hirnököket küldtek a magyarokhoz, hogy támadják meg a német császárt. Így a magyar sereg elindult Kr.u. 955-ben a németek ellen Lehel (Léhl) és Bulcsú vezérlete alatt.
Minden útjukba kerülõ várat, falut felgyújtottak. Végül a királyhû Augsburg várához értek. Nem tudták bevenni. Ullrik püspök követeket küldött Konrád császárhoz, hogy védje meg õket. A császár gyorsan közbelépett.Kétoldalról körbevette hadaival a magyarokat, harmadik oldalról pedig a Lech folyó állta el az útjukat. Közelharcra került sor, amiben a magyarok nagyrészét megölték, vagy fogságba ejtették. A két vezér, Lehel és Bulcsú is fogságba került. Amikor a király elé vitték õket, Konrád császár halálra ítélte õket. Lehel ekkor így szólt: - Adjátok ide a kürtömet! Ha belefújtam, majd felelek. A kürtjét meg is kapta Lehel, s amikor készült a fújásra, a császár közelébe lépett és homlokon vágta. Olyan erõvel, hogy a kürt eltörött és a császár meghalt. Így szólt ekkor Lehel a holt Konrádhoz: ·
Elõttem jársz, és szolgám leszel a másvilágon!
A két vezért eztán Regensburgban felakasztották.
Kr.u. 957-ben a görög császár megtagadta a magyaroknak az adófizetést, a német területeken történt veszteségek miatt. Taksony fejedelem ekkor úgy döntött, hogy Apor vezér irányítása alatt csapatokat küld a görög császár ellen. Átkeltek Bulgárián, majd elérték a birodalmat. Mindent felgyújtottak, végül elértek Belgrádig. A város azonban bevehetetlen volt. A görög császár kiküldött egy katonát, hogy csak egy párharc döntse el, fizetnek-e adót, vagy sem. Ez a harcos hatalmas volt és erõs. De Apor vezér is megtalálta a megfelelõ embert. A magyarok részérõl Botond, a legkisebb közülük, állt ki. Hogy hatalmas erejét bebizonyítsa, a város érckapuját egy lándzsával kilyukasztotta. A küzdelem csak rövid ideig tartott, mert Botond úgy hozzávágta a görögöt a földhöz, hogy az nyomban kiadta a lelkét. A magyarok azonban hiába kérték az adót, a császár csak nevetett rajtuk, hiszen városa bevehetetlen volt. Erre a magyarok kifosztották, felgyújtották az egész országot és hazatértek.
A legszebben Arany János örökítette meg ezt a mondát, a hagyomány alapján. A legjobban tehát az õ mûve ismerteti minden magyar örökségét, a csodaszarvasról szóló történetet.
(Részletek) Száll a madár, ágrul ágra, Száll az ének, szájrul szájra; Fû kizöldül ó sirhanton, Bajnok ébred hõsi lanton. Vadat ûzni feljövének Hõs fiai szép Enéhnek: Hunor s Magyar, két dalia, Két egytestvér, Ménrót fia. Gím után õk egyre törnek Puszta martján sós tengernek. Hol a farkas, hol a medve Sohasem járt, eltévedne. Száll a madár, száll az ének Két fiáról szép Ehénnek; Zengõ madár ágrul ágra, Zengõ ének szájrul szájra Már a nap is lemenõben, Tüzet rakott a felhõben; Õk a szarvast egyre ûzik, Alkonyatkor, ím, eltûnik. Értek vala éjtszakára Kur vizének a partjára; Folyóvíznek partja mellett Paripájok jól legelhet. Folyamparton õk leszálltak, Megitattak, meg is háltak, Hogy majd reggel, vírradattal Hazatérnek a csapattal. Szellõ támad hûs hajnalra, Bíborodik az ég alja;
Hát a szarvas nagy-merészen Ott szökdécsel, túl a vízen. Száll a madár, száll az ének Két fiáról szép Enéhnek; Zengõ madár ágrul ágra, Zengõ ének szájrul szájra. Nosza rajta, gyors legények! Érjük utól azt a gímet. És –akarva, akaratlanÛzik ismét szakadatlan. Kur folyót õk általúszták, Még vadabbak ott a puszták, Ember ottan egy füszálat, Egy csöpp vizet nem találhat. A föld háta fölomolván, Szíksót izzad csupasz ormán, Forrás vize nem iható, Kénköves bûzt lehel a tó. Forrás keble olajt buzog; Itt is, ott is égnek azok, Mint sok õrtûz setét éjjel Lobban a láng szerteszéjjel. Minden este bánva bánják, Hogy e vadat mér’ kivánják, Mért is ûzik egyre, nyomba, Tévelyítõ bús vadonba. Mégis, mégis, ha reggel lett, A gímszarvast ûzni kellett, Mint töviset szél játéka, Mint madarat az árnyéka. Száll a madár, száll az ének Két fiáról szép Enéhnek; Zengõ madár ágrul ágra, Zengõ ének szájrul szájra. Vadont s a Dont õk felverik A Meóti kis tengerig; Süppedékes mély tavaknak Szigetére õk behatnak. Ott a szarvas, mint a pára -Köd elõtte, köd utánaMíg az ember széjjelnézne: Szemök elõl elenyésze. Hóha! hóha! hol van a vad?… Egy kiáltja: ihon szalad! Más kiáltja: itt van, itten! A harmadik: sehol sincsen! Minden zugot megüldöznek,
Minden bokrot átaldöfnek; Gyík ha rezzen, fajd ha rebben: De a gímvad nincs ezekben. Szóla Magyar: hej! ki tudja Merre van a hazánk útja? Kerek az ég mindenfeléAnyám, atyám, meghalsz belé! Szóla Hunor: itt maradjunk! Tanyát verjünk; itthon vagyunk: Selyem a fû, édes a víz, Fa-odúból csöpög a méz. Két folyam ad fényes halat, Vörhenyõ vad ízes falat, Feszes az íj, sebes a nyíl, Harckalandon zsákmány a díj. Száll a madár, száll az ének Két fiáról szép Enéhnek; Zengõ madár ágrul ágra, Zengõ ének szájrul szájra. Puszta földön, sík fenyéren Zene hallik sötét éjen, Zene, síp, dob, mély vadonban, Mintha égbõl, mint álomban. Tündér lyányok ottan laknak, Táncot ropnak, úgy mulatnak. Szõve ködbül sátoruk van: Ugy mulatnak sátorukban. Hang után õk, szembe széllel, Fény után õk, födve éjjel, Mennek óvást, mennek árnyon; Ki lepkét fog, lopva járjon. Monda Magyar: ez a síp-hang, Bátya, bennem végig csikland; Monda Hunor: vérem’ hatja, Szûzek árnya-fordulatja. Haj vitézek! haj elébe! Ki-ki egyet az ölébe! Vigyük haza asszonyunkat; Fújja felszél a nyomunkat. Sarkantyúba lovat vesznek Kantárszárat megeresztnek; A leányság bent a körbe’Mind a körbe’, sok az ölbe’. Nagy sikoltás erre támad, Futna széjjel a leányhad; Elõl tûzbe, hátul vízbe, Mindenkép jut férfi kézbe.
Dúl leányi, a legszebbek Hunor, Magyar nõje lettek; S a leventék, épen százan, Megosztoztak mind a százon. Büszke lyányok ott idõvel Megbékéltek asszony-fõvel; Haza többé nem készültek; Engesztelni fiat szültek. Tó szigetje édes honná, Sátoruk lõn szép otthonná, Ágyok áldott nyúgalommá: Nincs egyéb, mi õket vonná. Fiat szûltek hõsi nemre, Szép leányt is szerelemre; Dali törzsnek ifju ágot, Maguk helyett szûz virágot. Hõs fiakból ketten-ketten, Két vezérré kétszer-ketten, Feje lõn mind egy-egy nemnek, Száznyolc ágra ezek mennek. Hunor ága hún fajt nemzett, Magyaré a magyar nemzet; Szaporaság lõn temérdek: A szigetben nem is fértek. Szittya földet elözönlék, Dúl királynak dús örökét;És azóta, hõsök párja! Híretek száll szájrul szájra.
