SEMMELWEIS EGYETEM DOKTORI ISKOLA Nevelés- és Sporttudományok Doktori Iskolája (Sport és Társadalomtudomány)
Ökrös Csaba
EGYÉNI ÉS KOLLEKTÍV PSZICHOMOTOROS TELJESÍTMÉNYEK A FÉRFI KÉZILABDÁZÁSBAN
Ph.D. tézisek
Témavezetők: Prof. Dr. Rigler Endre egyetemi tanár † Dr. Hamar Pál egyetemi docens
Budapest, 2007
1. BEVEZETÉS A
kézilabdajáték
alapkoncepcióval,
pozitív
és
negatív
hagyományokkal,
jellegzetességekkel és távlati tendenciákkal rendelkezik. A kézilabdázás testnevelési és sportértékei kiemelkedők, melynek látványos fejlődését és nagy népszerűségét köszönheti. A tudományosan megalapozott és gondosan megtervezett felkészítés, valamint az eredményes versenyzés érdekében folyamatosan vizsgálni kell a játék edzéselméleti törvényszerűségeit. Az elméleti ismeretek helyességéről, a kézilabda pályákon folyó gyakorlati munka mond végső soron ítéletet, így az elmélet és gyakorlat kölcsönhatásában rejlő igazságok vizsgálatának hiányában nem várható a játék további fejlődése. A kézilabda sportágban végzett megfigyelések középpontjában legtöbbször a játékos és a csapat áll. A közösen létrehozott teljesítményből, a rész-egész viszonya önmagában is számos megválaszolandó kérdést fogalmaz, hát még akkor, ha a viszonyt egy másik, hasonló rendszer hatására kell vizsgálnunk. Ez a hatás olyan gátló, ellentétes irányú impulzusok érkezését és feldolgozását jelenti, mely szakadatlanul akadályozza a csapatteljesítmény megvalósulását. A kézilabdázás taktikájában a teljesítmény alakításáért két nagy terület felelős: a támadójáték és a védőjáték. Mindkettőben az adott csapat a saját szándékát próbálja az ellenfélre ráerőltetni. Több éves versenyzői és edzői múltam alapján úgy érzem, hogy a kézilabdajáték megszámlálhatatlan szituációja megfelelő modellhelyzetet teremt a címben felvállalt téma izolált, majd komplex módon vezetett tanulmányozására. Mindazonáltal, a dolgozat terjedelme nem engedi meg, hogy egyenlő mértékben foglakozzunk a játék minden szegmensével, még ha tudjuk is, hogy a részek külön-külön, vagy önmagukban is vizsgálhatók, de a játékba visszahelyezve nyernek igazi értelmet. Az értekezésben döntően a támadó játékra helyezzük a hangsúlyt, mivel úgy érezzük, hogy a labdát birtokló csapat tevékenysége határozza meg leginkább a játék további folyamatait, vagyis ebből a szempontból elsőbbséget élvez. Választásunkat továbbá az a tény is motiválta, hogy mint tudjuk, a játék lényege a gólszerzés, mivel ez alakítja legszembetűnőbben az eredményt. A gólt, komoly építő jellegű folyamat előzi meg a támadás révén, szemben a védekezéssel, mely inkább romboló jellegű, és ezáltal relatíve „könnyebbnek” ítélt. A támadás mechanizmusának beható vizsgálata, jó alkalmat teremt a kézilabdázásban rejlő törvényszerűségek megismeréséhez. A kézilabdázás támadójátéka a különböző poszton szereplő játékosok játéktudására és a különböző játékszituációk megoldásaira épül. A játékosok szerepe a mérkőzésen nyújtott 2
csapatteljesítmény kialakításában meghatározó jelentőségű, de nem egyenlő mértékben osztoznak rajta. A támadásbefejezések szerkezete pontos képet fest a csapatok játékfelfogásáról, támadó stratégiájuk vezérfonaláról. Ahhoz, hogy a csapat teljesítményét minél magasabb szintre emeljük, konkrétan szükséges megállapítanunk az egyes szerepkörök részesedését a csapat összteljesítményéből. Ekkor kaphatunk választ arra, hogy melyek azok a területek
(támadópozíciók),
amelyek
fejlesztésével
a
kézilabdázásban
elérhető
teljesítményszintet leginkább növelhetjük. A folyamatosan fejlődő kézilabda sportág megköveteli tőlünk, hogy olyan típusú játékosokat keressünk és neveljünk, akiknek képességeik és készségeik a játékra alkalmas magas színvonalú, komplex egységben jelennek meg. Megítélésünk szerint ez teheti alkalmassá őket nemzetközi mércével mért teljesítmény elérésére, prognosztizálva a játékossá-válás és a felnőtt versenykor időszakát is. Szakmai körökben sokszor felvetődik az a dilemma, hogy a képzés irányát tekintve: olyan, úgynevezett. „all round” játékosokat neveljünk, akik technikai és taktikai szempontból több fronton is bevethetők, vagy inkább az egyes szerepkörök specialistáinak képzésére helyezzük a hangsúlyt. A felvázolt problémákat sarkalatos játékelméleti és edzésmódszertani kérdésként kezeljük. Felvetésük, illetve az arra adható válaszok alapján munkánk két fő fejezetből fog építkezni, így törekvéseink ezekben az irányokban keresik a válaszokat. Az egyikre, a professzionális – nemzetközi trendet képviselő – csapatok valós játékhelyzeteinek (mérkőzéseinek) célirányos megfigyeléseiből szerzett információkra építettünk. A másikban, a játékra jellemző modellhelyzetekben nyújtott egyéni és páros, (döntésorientált) cselekvési programok megoldásának vizsgálata szolgál alapul. Ezek olyan edzéskörülmények között végzett pályamérések, melyek tájékoztatást nyújtanak a feladatkörökben mutatott taktikai karakterű játékügyességre is, és bemutatják a minta felkészültségét a játék különböző összetevőiben. Mindkét terület lényegében a tevékenységek (cselekvések) megfigyelésével és leírásával kapcsolatos szempontrendszer kimunkálását is megköveteli. 2. CÉLKITŰZÉS Kutatásunk leíró jellegű, mely két irányból közelíti meg a kézilabdázásban jelentkező teljesítmények mérhetőségét, miközben választ keres a teljesítménynövelés lehetőségeire is. Elsődleges célunk ennek a kérdéskörnek a megválaszolása úgy, hogy tudományos vizsgálatokkal igazolt, gyakorlati jelentőségű szakanyagot adjunk a kézilabdaedzőknek és testnevelőknek. Célunk továbbá az is, hogy munkánkkal támogassuk azokat az oktatásban 3
jelentkező egységesítési törekvéseket, melyek hazánk kézilabda kultúráját a következő évtizedekben meghatározzák. A kézilabda támadójáték, a játékosok saját pozíciójukban kifejtett tevékenységéből tevődik össze. A játékosok szerepkörükben nyújtott teljesítményükkel befolyásolhatják a csapat összteljesítményét. A támadásbefejezés utolsó momentumainak elemzése az előfordulások és kihasználások viszonyában alkalmat teremt a támadójáték szerkezeti felépítésének bemutatására. E gondolatkör alapján, a mérkőzésmegfigyelések kapcsán, az alábbi konkrét hipotéziseket fogalmaztuk meg: 1. Feltételezzük, hogy a különböző játékos szerepkörök eltérő mértékben részesednek a csapat összteljesítmény kialakításában. 2. Feltételezzük, hogy a csapat támadásban nyújtott összteljesítményét az átlövő szerepkör dominanciája határozza meg. Az utánpótlás korosztálytól a felnőtt élsportolók irányába haladva, a „mindenkimindenhol elv”, fokozatosan alakul a „speciális helyek-speciális képzettséget kívánnak” elv felé. Ezzel összhangban a pályamérések kapcsán az alábbi konkrét hipotéziseket fogalmaztuk meg: 3. Feltételezzük, hogy a versenykor növekedésével a modellhelyzetek feladatainak teljesítése fokozatosan javul. 4. Feltételezzük, hogy az átlövő játékosok teljesítménye meghaladja a másik két poszton játszókét akár a versenykor, akár az egyes modellhelyzetekben nyújtott jártasság tekintetében. 5. Feltételezzük, hogy a modellhelyzetekben nyújtott generális teljesítmények között eltérést találunk azoknak a feladatoknak a javára, amelyeknél a játékosok kapuralövéseiket a közeli zónákból adják le, illetve társ bevonásával végezik. 3. MÓDSZEREK 3.1 A mérkőzésmegfigyelés módszerei
Az általunk vizsgált mintát (n=52), a világ élvonalába tartozó felnőtt és utánpótlás válogatottak
mérkőzéseiből
választottuk.
Véleményünk
szerint,
ezek
a
közelmúlt
világversenyein szereplő minősített csapatok jelentik a garanciát arra, hogy a sportág jelenlegi
4
klasszisait tanulmányozzuk. A legjobbak játékát kell ahhoz megfigyelni, hogy a fejlődés főbb irányvonalait megállapíthassuk, és ezt a szakmai gyakorlatban is kamatoztassuk. Az elemzések kiindulási bázisaként a Semmelweis Egyetem, Testnevelési és Sporttudományi Kar (TF), Sportjáték Tanszék, Kézilabda Szakcsoportjának videofilm gyűjteményére és a Magyar Kézilabda Szövetség videofilm archívumára támaszkodtunk. A videó filmszalagon rögzített mérkőzéseket utólagosan dolgoztuk fel, előre meghatározott szempontok szerint. A szempontok megválasztását vizsgálatunk céljának megfelelően alakítottuk ki. A támadó csapat labdabirtoklásának megszűnése a támadás befejezését jelenti. Ez történhet kapuralövéssel vagy labdaelvesztéssel. A kapuralövési helyzet kétféleképpen alakulhat ki. Egyrészt rendezetlen védelem elleni gyorsindításból, melyre leginkább akkor kerül sor, amikor az ellenfél elveszti a labdát vagy gólt lő, és nem képes visszazárni időben a saját kapuelőtér-vonala elé, hogy szervezett keretek között biztosítsa a kapu védelmét. Amennyiben a védőcsapat rendezni tudja védelmi vonalát, a támadó játékosok különböző támadó pozíciókból kísérelhetnek meg gólt szerezni. Az átlövők próbálkozhatnak távoli zónából leadott átlövésekkel, akár talajról, akár felugrásból végrehajtva a lövést. Ha a védők mélységben előre helyezkedve gátolják az átlövést, közöttük betörésre nyílik lehetőség. Abban az esetben, amikor a védők hatékonyan kilépnek és összezárnak az átlövők előtt, a beálló játékos megjátszására és lövésére nyílik alkalom. A szélső pozícióban játszót pedig akkor tudják helyzetbe hozni, ha a védelem leginkább a középső területeket védi mélységben és szélességben is, ezáltal védelmük fellazul a széleken. A büntetődobásból történő akció befejezéseket mindig valamilyen szabálytalanság előzi meg a védők részéről egy tiszta gólhelyzetben lévő támadóval szemben. A sikertelen támadásbefejezések az elhibázott kapuralövésekből és a labdaelvesztéséből tevődnek össze. Labdaelvesztésről akkor beszélünk, ha a támadó átadási hibát, lépéshibát, védő elleni támadóhibát, kétszerindulást vét vagy a kapuelőtérvonalat megsérti, esetleg a csapat passzívan támad. A vizsgálatban az akciók száma, a gólok száma és a sikeres megoldások aránya adja az adatokat az összehasonlításokhoz megállapítására. A mérkőzés információt ad a játékosok és a csapat aktuális formájáról, így a mérkőzésen nyújtott teljesítmény, mindig minősítő értéket jelent. Az adatok statisztikai feldolgozását az alábbi módon végeztük. A gyakoriságokat kontingencia-táblázatba rendeztük, és az adatok feldolgozása Statistic 7.1 programmal történt. Az alapstatisztikai számítások (átlag és szórás) mellett, az összehasonlításhoz Student-t tesztet (statisztikailag jelentős eltérést p < 0,05 szinten fogadtunk el), a változók közötti kapcsolat
5
felderítésére korrelációt alkalmaztunk. Az eredmények képi ábrázolásához oszlopdiagramot választottunk, a korrelációkat a lineáris regressziós görbék grafikusan jelenítik meg. 3.2 A pályamérések módszerei A pályamérések programját a mérkőzés megfigyelési tapasztalatokból merítettük, alakítottuk ki. A pozícióhoz kötött akció befejezések helye és az oldal, mélységi és szélességi irányú eltérést jelöl. A próbák végrehajtását, megelőzte a célfelület kijelölése, és életszerűségét fokoztuk a kapustevékenység bekapcsolásával. A próbákban megfogalmazott feladatok, az élő játékban leggyakrabban előforduló alap játékszituációkat modellezte: I. modellhelyzet (1. gyakorlat, szélről lövés; 2. gyakorlat, beállóból lövés; 3. gyakorlat, átlövés) •
Különböző szerepkörökben (posztokon) mutatott jártasság mérése a csapat összes támadóját tekintve, különös figyelemmel a befejezésre, vagyis a kapuralövés pontosságára: három kijelölt posztról (szélső, beálló, átlövő) sorozatlövések végrehajtása, a posztra jellemző lövésmódok alkalmazásával.
II. modellhelyzet (4. gyakorlat, átlövés-betörés) •
Döntési képesség mérése, mely a célfelület, illetve az alkalmazott technika, vagy játékelem kiválasztásában jelenik meg.
III. modellhelyzet (5. gyakorlat, átlövés-bejátszás) •
Konkrét játékszituációban végzett felmérő gyakorlat, melynek megoldása a döntési képességet és az alapvető együttműködés egységét méri.
IV. modellhelyzet (6. gyakorlat, gyorsindítás) •
Az időkényszer alatt végrehajtott támadásokban jelentkező időzítő és pontossági mutatók mérése. A pályamérések alkalmával vett rétegzett mintavételben, objektív és szubjektív
szempontok domináltak. Az elmúlt években végzett szövetségi és klub edzői munkám során, bizonyos korosztályok eleve rendelkezésre álltak. A tudatos kiválasztást pedig az motiválta, hogy a versenykor szempontjából különböző minősítésű és képzettségű mintán kellett a próbát elvégezni ahhoz, hogy a játékossá érés (válás) folyamatáról is képet nyerjünk. A közel
6
hat éves időszakban, volt alkalmunk kutatásunkat kiterjeszteni szinte a teljes magyar kézilabda társadalomra. Ezt 14 csapat bevonásával tettük meg, ami 200 játékos részvételét biztosította. A vizsgálatban csak a csapatok mezőnyjátékosainak eredményeit regisztráltuk. A felmérésben résztvevők a gyakorlatokat egyénenkénti indításban hajtották végre, hat jellegzetes támadószituációban. A feladatok sikeres teljesítésére gyakorlatonként tíz lehetőség volt biztosítva mindenki számára. A teljesítmény-adatlapon, minden játékost külön értékeltük majd azok alapján, az összpontszámát is jelöltük. A kiértékelést, a versenyéletkor (a játékos kézilabdázásban eltöltött éveinek száma) és a pozíció szerinti bontásban végeztük. (A kellő statisztikai esetszám érdekében, a csapat alkotta kereteket feloldottuk, és az egyének adatait, a versenykor és a pozíció szerinti összesítésben szerepeltettük.) Mivel serdülő, ifjúsági és felnőtt versenyzőket is vizsgáltunk, szükséges volt egy verseny-életkori kategória rendszer felállítása. A megfigyelt mintát a kézilabdázásban eltöltött évek alapján öt kategóriába soroltuk. A játékban elfoglalt poszt, vagyis a specializáció, további differenciálásra adott alkalmat. (1. táblázat)
1. táblázat: A pályamérésekben szereplő minta csoportosítása a versenykor és a specializáció alapján. Versenykor Szélsők Beállók Átlövők Létszám (év) (n) (n) (n) (n) 9 3 9 21 1–4 10 8 13 31 5–6 18 9 39 66 7–8 12 7 24 43 9 – 11 11 6 22 39 12 < Összes 60 33 107 200 Minden játékos gyakorlatonkénti maximuma 50 pont volt, így tehát a hat gyakorlatban maximálisan 300 pontot gyűjthetett. Pusztán a találat elérése (gól) önmagában még nem garantálta a maximális szereplést, ugyanis az csak előzetesen meghozott, sikeres döntést követő, eredményes lövésnek járt. Ez azt jelentette, hogy a játékosnak, a kapus által kevésbé takart kapufelületbe kellett gólt lőni, és a távoli zónából érkező lövéseknél (átlövések) lehetőleg a sarkokba helyezett célkeretbe. A gyakorlatok ilyen összetett és kettős megítélésére azért volt szükség, hogy a játékból kiragadott életszerűséget ne hagyjuk el, mert az túl mechanikussá tette volna a modellezett játékszituációt.
7
A modellhelyzetekkel kapcsolatos adatok feldolgozásához a Statistica for Windows 6.0 és az SPSS 6 szoftvert használtuk. Az alapstatisztikai számítások (átlag, szórás, pontossági index) mellett, az összehasonlításhoz Student-t tesztet alkalmaztunk (statisztikailag jelentős eltérést p < 0,05 szinten fogadtunk el). Az eredmények képi ábrázolásához, a grafikus megoldások közül az oszlopdiagramokat választottuk (Nádori és mtsai 1989, Falus 1993). 4. EREDMÉNYEK 4.1 A mérkőzésmegfigyelés eredményei A mérkőzéseken átlagosan 117,8 támadásbefejezés történt, melyből a legnagyobb részt az átlövések vállalták magukra (átlagosan 39,5-szer), mely 33,6%-os előfordulást jelent. A következő terület a labdaelvesztéses szituációk voltak, mérkőzésenként átlagosan 24,1-szer fordult elő, mely a támadások 20,5%-át teszi ki. A kapuralövéssel történő támadásbefejezések gyakoriságában, a gyorsindításos szituációk száma 14,9 (12,6%), ezt követi a szélső pozícióból történő befejezések száma 13-szor (11%). Beállóból lövési helyzet 10-szer fordult elő (8,5%), büntetődobásból átlagosan 9,8-szer történt kapuralövés (8,3%), és a betörés fordult elő legritkábban, mérkőzésenként 6,5-szer (5,5%). Statisztikailag összehasonlítva az előfordulások gyakoriságát, a beálló és a büntetődobás szituációk kivételével (p = 0,37), mindenhol szignifikáns különbséget találtunk a támadásbefejezési módok között. Az említett átlagos támadásbefejezési számból, mérkőzésenként átlagosan 55,7 gól született. Itt is az átlövés vezet, hiszen a mérkőzésenkénti átlagos 16,2 találat, az összgólok 29%-át adja. A gyorsindításból lőtt gólok száma 10, mely 17,9%-os részesedést jelent, melyet a szélről szerzett 9,3 gól követ (16,8%). A sorban a büntetődobások következnek 8 találattal (14,3%), majd a beállóból szerzett 7,5 gól (13,4%), és végül a betörések 4,8 gólja 8,6%-os részesedést mutat. Csak a büntetődobásokból és a beálló helyzetekből szerzett gólok száma között nem találtunk statisztikailag szignifikáns különbséget (p = 0,18). A különböző támadásbefejezési módok kihasználásánál, a büntetődobások 81,5%-os kihasználása volt a legeredményesebb befejezés. Eredményesnek mondhatjuk továbbá a beálló pozíció (74,8%), a betörés játékhelyzet (73,7%) és a szélső (71,8%) pozíciókból történő lövéseket. Ezek között a befejezési helyzetek között nem találtunk statisztikailag különbségeket. A gyorsindítások effektivitása (eredményessége) 67%-os, az átlövési helyzeteket 40,9%-ban használták ki a csapatok. Az össztámadások száma és az abból szerzett
8
gólok száma alapján elmondhatjuk, hogy a csapatok támadásaikat átlagosan 47,3%-ban használták ki. Szakmai megfontolásból, a korrelációs számítás által igazolt erős szignifikáns kapcsolatok közül, az alábbi változók összefüggéseit találtuk fontosnak. A gyorsindítások száma és a labdaelvesztések aránya között negatív lineáris korrelációt találtunk. A büntetődobásokból szerzett gólok száma pozitív lineáris kapcsolatot mutat a betörési kísérletek számával. Az átlövések száma negatív kapcsolatban van a szélső pozícióban végrehajtott kísérletek számával. A labdaelvesztések aránya és az átlövési kísérletek száma között negatív korrelációt találtunk. 4.2 A pályamérések eredményei Statisztikailag az 1-4. versenykorúak teljesítménye szignifikánsan eltér az összes idősebb korosztálytól. Az alacsony versenykorúak mintájában nem csak a találati pontosság alacsony, hanem igen jelentős az egyéni teljesítmények variálása is. Méréseink értelmében a nagyobb
versenymúlttal
rendelkezők
35-36
pontos
sikerátlaga
72-73%-os
csúcs
eredményességnek bizonyult. A 12 évnél régebben játszó kézilabdázók megőrzik a jó teljesítményt, azonban megoldásaik egyenetlensége, kiszámíthatósága elkezd csökkenni. Az 5-11. versenykor között a teljesítmény javulása elsősorban a feladat teljesítésének egyenetlenségében nyilvánul meg. Az idősebb versenykorúaknál az 5-6. és a 12 évnél régebb óta játszók között (p = 0,005), a 7-8. és a 9-11. között (p = 0,03), a 7-8. és a 12 évnél régebben játszó csoportok között (p = 0,002) statisztikai különbözőséget találtunk. A
versenykor
emelkedésével
mindhárom
szerepkör
képviselőinek
javul
a
teljesítménye. Igaz, az átlövők fejlődését figyelhetjük meg legkevésbé, de mellettük szól, hogy már a kezdeti években is meglehetősen magas értéken kezdtek, s ezt az előnyt az idősebb korosztálynál is nyomon követhetjük. Statisztikailag igazolt különbséget az 1-4. versenykorban találtunk az átlövők és a szélsők (p = 0,001), valamint az átlövők és a beállók között (p = 0,03). A 12 évnél régebb óta játszók csoportjában, szintén a beálló és az átlövő posztoknál találtunk szignifikáns különbséget (p = 0,02). A legnagyobb mérvű növekedés a szélsők posztján ismerhető fel. A támadóposztok közül már a kezdőknél (1-4. versenykorban) is az átlövő poszton játszók nyújtanak jó teljesítményt. Megfigyelhető, hogy a szélsők és a beállók eredményessége a versenykor emelkedésével azonos tendencia mentén halad. A négy modellhelyzet (hat gyakorlat) alapján, a játékosok pályamérésekben nyújtott teljesítményeire jellemző, hogy statisztikailag csak a beálló feladat és az átlövés-bejátszás 9
feladat (p = 0,11), a gyorsindítás és a beálló feladat (p = 0,45), valamint az átlövés-bejátszás és a szélső pozícióból történő lövések (p = 0,26) között nem találtunk szignifikáns különbséget. Ha a teljesítményeket a versenykor bontásában vizsgáljuk, megállapítható, hogy a legfiatalabb korosztály statisztikailag is igazoltan minden próbafeladatban gyengébben teljesített a rutinosabb társaikhoz képest, kivéve az átlövés és az átlövés-betörés helyzeteket, ahol az 1-4. versenykorúak és az 5-6., illetve 1-4. és 7-8. közötti különbség p = 0,2; p = 0,3. A 9-11. és a 12 évnél idősebb versenykorúak között egyik modellhelyzetben sem találtunk eltérést. Abban az esetben, amikor a pályaméréseket a játékosok speciális szerepköre és a modellhelyzetek viszonyában vizsgáltuk, az átlövő poszton játszók szinte valamennyi próbafeladatban a legjobban teljesítettek. Statisztikailag összehasonlítva, az átlövés szituációban a beállók és az átlövők között (p = 0,0001) valamint az átlövők és a szélsők között (p = 0,0003) találtunk erős szignifikáns különbséget. Az átlövés–betörés szituációban az átlövők és a szélsők között figyelhető meg statisztikailag különbség (p = 0,002), míg az átlövés–bejátszás szituációban az átlövők és a beállók között tapasztaltunk szignifikáns különbséget (p = 0,03). 5. KÖVETKEZTETÉSEK Az elmúlt évtized tapasztalatai alapján jogosnak véljük azt a megállapítást, amely szerint a sportjátékokban, s így a kézilabdázásban végzett teljesítmény vizsgálatok nehéz feladatnak bizonyulnak. A vizsgálatok többsége a győzelem tudományát kutatja, és ilyenkor előtérbe kerül minden olyan aspektus, mely lehetséges alternatívát kínál e cél eléréséhez. Dolgozatunkban a teljesítmény fokozásának oldaláról közelítettünk a probléma felé, és ennek vizsgálatára munkánkban két megoldási utat kínáltunk. Ezek két oldalról támasztják alá következtetéseinket. 5.1 Következtetések a mérkőzésmegfigyelések tapasztalataiból Egyértelmű megállapítást nyert, hogy a csapatok támadásbefejezései egymástól eltérő mértékben
jelentkeznek,
tehát
1.
számú
hipotézisünk
beigazolódott.
A
mérkőzésmegfigyelések alapján világosan elkülönül azoknak a játékhelyzeteknek a köre, amelyek leginkább meghatározóak az összteljesítmény kialakításában. Ebből a körből 10
kiemelkedik az átlövő játékosok által alkalmazott kapuralövési módok előfordulásának dominanciája, igazolva szerepük fontosságát a csapat teljesítményében. Ezzel igazolva látjuk 2. számú hipotézisünket. Meglátásunk szerint, a csapatok eredményességének egyik kézenfekvő útja az lehet, ha az egyes szerepkörök játéktudását növeljük technikai és taktikai szempontból egyaránt. Ezen belül is különös figyelmet kell fordítani a fent említett átlövők hatékonyságának növelésére, elsősorban a távoli átlövések szempontjából. A védelem feszültség alatt tartása az ő központi feladatuk, melyet az átlövéseken kívül a betörésekkel és a beálló helyzetbe hozásával képes kifejteni. Ez egy hármas fenyegetés, melyre a támadás taktikája épül az egyéni kezdeményezésekben és a csapat szintű megvalósításban. Az átlövésekkel befejezett, minél sikeresebb akciók nyitják meg az utat a többi szerepkör számára a támadásba avatkozáshoz, mely feltétlenül szükséges a győzelem eléréséhez, mivel ezekben a játékhelyzetekben a befejezés sokkal sikeresebb, mint az átlövés. Az elkövetett technikai hibák okozta labdaelvesztések számának csökkentése szintén nagy jelentőségű, hiszen az abban történő előrelépés a kapuralövési kísérletek számának emelkedését hozza magával. A gyorsindításra törekvés továbbra is kiemelt fontosságú az élcsapatok számára, még akkor is, ha eredményeink azt bizonyították, hogy lövéseik kihasználása ebben a játékhelyzetben is fejlődhetne még. Ennek ellenére megítélésünk szerint a gyorsindítás viszonylag könnyű gólszerzési lehetőségnek számít, amely azonban nem csak technikaitaktikai képzettséget igényel, hanem a koncentráló képesség és a motoros képességek magas szintjét is. Végezetül megjegyezzük, hogy az általunk vizsgált terület csak egy kiragadott szegmense a kézilabdajáték egészének. A bemutatásra került anyag segít ugyan a csapatok mérkőzésen nyújtott teljesítményének megértéséhez, de más területek (védőjáték, kapus teljesítmény, emberelőnyös helyzetek kihasználása, stb.) elemzésének bevonásával még pontosabb képet kaphatunk a végeredmény kialakulásának, így a győzelem okairól is. 5.2 Következtetések a pályamérések tapasztalataiból A versenykorok aktuális teljesítményszintje a rutin fokozódásával egyenletesen nőtt. Megállapíthatjuk, hogy a versenykor alapján megszerzett szakmai rutin elősegíti a hatékony, úgymond generális, nem szerepkörökhöz kötött teljesítmény alakítását. Ezzel beigazolódni látjuk 3. számú hipotézisünket. A versenytapasztalat és a sikeres megoldások között pozitív összefüggés áll fönn. A jó általános teljesítményt legkorábban az átlövőknél figyeltünk meg, viszont ebben a szerepkörben a későbbiekben, csak mérsékelt javulást garantált. Amennyiben 11
a különböző poszton játszó játékosok teljesítményét összehasonlítjuk, az átlövőket találtuk a legképzettebbnek, különösen azokban a gyakorlatokban, amiben átlövés is szerepelt, tehát 4. számú hipotézisünk igazolást nyert. A szélsők és a beállók teljesítményei egymáshoz képest hasonlóan alakultak, azonban e két poszt olyan speciális kívánalmakat fogalmaz meg, melyek ellátására egy általános képzés önmagában még nem jelent elégséges garanciát. A pályamérések gyakorlataiban elért eredmények hasonló módon alakultak a mérkőzés teljesítményekhez képest. Itt is a közeli zónából sokkal eredményesebbek voltak a játékosok, mint az átlövéseknél. Azokat a próbafeladatokat amelyek csapatrész tevékenységet öleltek fel, eredményesebbnek láttuk, mint az egyéni megoldásokét. Ahol az értékelés egyik alternatívája nem kapuralövéssel történt, hanem átadással, a játékosok magasabb pontot értek el. Ezzel 5. számú hipotézisünk is beigazolódott. A legsikertelenebb (legnehezebb) feladat a talajról történő átlövés volt, a legsikeresebb (legkönnyebb) a gyorsindításos gyakorlat. Nehezítette a játékosok dolgát az is, hogy a gólszerzés önmagában még nem biztosított maximális pontszámot, mivel értékelésünkben honorálni akartuk a taktikailag helyesen meghozott döntéseket is. Leszögezhetjük, hogy a modellek, illetve panelek alkalmazhatók a jellegzetes
szituációk
iskolázására,
azonban
alapkövetelmény,
hogy
az
egyéni
kezdeményezést az előírt sémák ne gátolják. Ezt az értékelési rendszer megállapításakor figyelembe kell venni. 6. ÖSSZEFOGLALÁS Fő célunk elsősorban az volt, hogy vizsgálati eredményeinkkel segítsük az edző és tanár kollégák munkáját. A gyakorlati tapasztalatokon alapuló megállapításainkat a kézilabda sportág játékelméletének bővítésére szántuk, melyek a gyakorlati munkához adnak instrukciót, és oda visszaültetve nyernek értelmet. A folyamatosan fejlődő kézilabda játék megismerése jó alapot teremt arra, hogy ne csak az élvonalba tartozó felnőtt játékosok fejlesztését, hanem az utánpótláskorúak képzésének főbb elveit is lefektessük. A mérkőzések taktikai elemzése alapján az átlövő pozíciót találtuk a legfajsúlyosabbnak a teljesítmény kialakításában vállalt szerepük miatt. A modellhelyzetekben végrehajtott gyakorlatokban az átlövő játékosok szerepeltek a legjobban, igazolva azt, hogy képzési rendszerünkben hangsúlyt fektetünk e kiemelt poszt minőségi kritériumaira. Ha azonban csak azokat a gyakorlatokat vesszük alapul, amelyekben az átlövés is befejezési alternatívaként szerepelt, a másik két pozícióban játszóktól nem tért el az átlövők teljesítménye olyan mértékben, mint azt vártuk. Ez figyelemkeltő, mert a képzési struktúrába 12
ezek szerint még hatékonyabban kell beépíteni azokat a típushelyzeteket, amelyekben a játékosok távolról is veszélyt jelentenek a kapura. A képzés vezérlő elve a „hármas fenyegetés” (átlövés, betörés, bejátszás) egyidejű kialakítása és az aktív ellenféllel szemben történő játékszituáció-megoldások sulykolása. Munkánk eredményes volt, de ezen a területen szeretnénk kutatásainkat tovább folytatni, s ezekből újabb vizsgálati eredményekhez, következtetésekhez jutni. Kutatásainkat nem tekintjük befejezettnek, a jövőben tanítványaink bevonásával keressük annak lehetőségét, hogy a játékteljesítmény fejlesztésében felmerülő újabb kérdések köréből minél többre választ adhassunk. Nem könnyű egy ilyen munka után záró gondolatot megfogalmazni. Az biztos, hogy minden olyan szakember és sportkutató, aki a játék – értsd labdajátékok – színes világával kerül kapcsolatba, nagyon sok olyan apró momentumra, már-már törvényszerűségre bukkanhat, melyek mind részei a játék egészének. Mégis, ne álltassuk magunkat azzal, hogy mértani pontossággal valaha is képesek leszünk feltárni a játékküzdelem tényleges valóságát. A játék ugyanis – és azért szép – mindig is megmarad a maga élvezetes és sejtelmes valóságában.
SAJÁT PUBLIKÁCIÓK JEGYZÉKE A disszertációhoz kapcsolódó közlemények 1.
Ökrös, Cs. (2000): A gyorsindítás (lerohanás) és az ellene való védekezés oktatása kézilabdázásban. : I. rész, A gyors ellentámadás oktatása. Módszertani lapok, 7(1): 2-8. p.
2.
Ökrös, Cs. (2001): A támadó posztokra jellemző lövésfajták oktatása. Módszertani lapok, 8(1): 30-32. p.
3.
Ökrös, Cs. (2001): Az átlövő játékosok kapuralövési módjai. Módszertani lapok, 8(2): 20-23. p.
4.
Ökrös, Cs. (2001): A beálló játékosok kapuralövési módjai. Módszertani lapok, 8(4): 1-9. p.
5.
Ökrös, Cs. (2003): Hagyományok és változások a portugáliai férfi kézilabda világbajnokságon. Kalokagathia, 1: 156-161. p.
13
6.
Ökrös, Cs. (2003): Különféle irányzatok a férfi kézilabdázásban. Sporttudományi Szemle, 2: 51-54. p.
7.
Ökrös, Cs. (2004): A magyar férfi kézilabda válogatott útközben Athén felé. Kalokagathia, 1-2: 214-220. p.
8.
Ökrös, Cs. (2004): A horvát kézilabdázás ismét bizonyított. Sporttudományi Szemle, 4: 27-31. p.
9.
Ökrös, Cs. (2004): Irányzatok a kézilabdajáték iskolai oktatásában. Katedra, 12(2): 22-23. p.
10.
Ökrös, Cs. (2005): Támadó–védő egységben. Katedra, 12(9): 20-21. p.
11.
Ökrös Cs. (2005): A korszerű kézilabda játék. Magyar Edző, 1: 28-29. p.
12.
Ökrös, Cs. (2006): Egy lépés a korszerű kézilabda játék felé: az átlövő játékosok képzése. Iskolai testnevelés és sport, 30: 18-27. p.
13.
Ökrös, Cs. (2006): Importance de la récupération des balles remises en jeu. Approchess du Handball, 92: 27-35. p.
14.
Ökrös, Cs. (2006): Performance of male handball players in typical attack situations. Physical Education and Sport, 50(1): 53-57. p.
15.
Ökrös, Cs. (2006): Different ways of male Handball. Handball Navigator, 28(8): 72-73. p.
16.
Ökrös, Cs., Rácz, L., Hamar, P., Szegnerné Dancs, H. (2007): Attack-Tactic Analysis of Men’s National Handball Teams. Kinesiology,(in press)
A disszertációtól független közlemények 1.
Ökrös, Cs. (1999): A védekezés, mint magatartásminta kialakítása kezdő kézilabdázóknál: I. rész, Ütközéshez előkészítő játékok. Módszertani lapok, 6(2): 17-20. p
2.
Ökrös, Cs. (2000): A védekezés, mint magatartásminta kialakítása kezdő kézilabdázóknál : II. rész, A védőjátékosok elővételező helyezkedése a támadó feltartására, és tiszta gólhelyzetbe kerülésének kiküszöbölésére. Módszertani lapok, 6(3): 11-14. p.
3.
Ökrös, Cs. (2000): A védekezés, mint magatartásminta kialakítása kezdő kézilabdázóknál: III. rész. A védőjátékos(ok) és a kapus védőtevékenységé- nek összehangolása. Módszertani lapok, 6(4): 1-9. p.
14
4.
Ökrös, Cs. (2000): A gyorsindítás (lerohanás) és az ellen való védekezés oktatása kézilabdázásban:
II.
rész,
A
gyorsindítás
megakadályozásának
oktatása
kézilabdázásban. Módszertani lapok, 7(2): 1-5. p. 5.
Ökrös Cs. (2003): A labdaszerzés oktatása a kézilabdázásban. Módszertani lapok, 10(4): 8-14. p.
6.
Ökrös Cs. (2003): Talajra érkezések és talajfogások oktatása a kézilabdázásban. Módszertani lapok, 10(4): 14-17. oldal.
7.
Ökrös, Cs. (2005): A létszámfölényes támadójáték elemzése, a 2005-ös Férfi Kézilabda
Világbajnokságon.
Sporttudományi
Szemle,
2:
29-31.
p
játékhelyzetekben (VB. Tunézia, 2005.) Magyar Edző, 2: 9-12. p. 8.
Ökrös, Cs. (2005): Az iskolai testnevelés szerepe a személyiség fejlesztésében. Katedra, 12(8): 24-26. p.
15
