Kriza KönyveK 37

© www.kjnt.ro/szovegtar 1 Kriza KönyveK 37.

2

SzőcS Levente: 20. Századi gyergyói népi önéLetrajzok

A könyv megjelenését a

és a

támogatta.

© www.kjnt.ro/szovegtar

© www.kjnt.ro/szovegtar 3

Szőcs Levente

20. századi gyergyói népi önéletrajzok. A népi önéletírás funkciói

BBte Magyar néprajz éS antropoLógia tanSzék kriza jánoS néprajzi tárSaSág koLozSvár, 2011

4

SzőcS Levente: 20. Századi gyergyói népi önéLetrajzok Kiadja a KRIZA JÁNOS NÉPRAJZI TÁRSASÁG 400162 Kolozsvár, Croitorilor (Mikes) u. 15. telefon/fax: +40 264 432 593 e-mail: [email protected] www.kjnt.ro

© Kriza János Néprajzi Társaság, 2011

Lektorálta: dr. Keszeg Vilmos

Borítóterv és tipográfia: Könczey Elemér Számítógépes tördelés: Sütő Ferenc

Descrierea CIP a Bibliotecii Naţionale a României SzőCS, LeveNte 20. századi gyergyói népi önéletrajzok : a népi önéletírás funkciói / Szőcs Levente. - Cluj-Napoca : Kriza János Néprajzi Társaság, 2011 Bibliogr. ISBN 978-973-8439-62-7 908(498 Gheorgheni)

Készült a kolozsvári GLORIA és IDEA Nyomdában Igazgató: Nagy Péter


© www.kjnt.ro/szovegtar 5

tartaLoM

Tartalom Bevezetés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 A kutatás tárgya, kérdésfelvetései . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 Módszertani kérdések, terminológia . . . . . . . . . . . . . . . . . . 10 Elméleti keretek: a népi önéletírás meghatározása . . . . . . . . Az autobiográfia kutatásának néhány előzménye. . . . . . . . A magyar népi önéletrajz kutatásának előzményei . . . . . . . A népi önéletrajz irodalmi recepciója az 1970-es években . A magyar néprajzkutatás eredményei. Népi írásbeliség – népi önéletrajz . . . . . . . . . . . . . . A népi önéletrajz meghatározása. Pragmatikai megközelítés . A népi önéletrajz az emlékezés és a narratív identitás kontextusában . . . . . . . . . . . . . . Összefoglalás (I.) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Gyergyói népi önéletrajzok – attitűdök, vélemények . . . . . . Köllő Teréz: „Életrajzom a Szinpadon” . . . . . . . . . . . . A leírt élet – Köllő Teréz története . . . . . . . . . . . . . „Rossz asszony volt” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Huszár András tanításai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Egy példaszerű élettörténet . . . . . . . . . . . . . . . . . „Értelmiségi lehetett volna, tanár lehetett volna belőle” . Huszár András népi életrajza . . . . . . . . . . . . . . . . Czirják Gergely: Havasi gyopár . . . . . . . . . . . . . . . . Komplex világkép . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . „Hülyegergé”? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Antal János krónikája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A tudatos szerkesztés mint szövegszervező erő Antal János kéziratában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . „Gyakorolt” történetek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Az írói tehetség felfedezése: Köllő Vilma lehetséges önéletrajza Összefoglalás (II.) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . .

. . . .

. . . .

13 13 16 16

. . . 26 . . . 34 . . . 44 . . . 50

. . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . .

. 52 . 53 . 57 . 64 . 68 . 70 . 79 . 82 . 83 . 86 . 94 102

. . . .

. . . .

. . . .

105 114 118 128

Szempontok: kísérletek a további értelmezésre . . . . . . . . . . . . 133 Az írás megfogalmazott és feltételezhető motivációi . . . . . . . . 134

6

SzőcS Levente: 20. Századi gyergyói népi önéLetrajzok Példaadás, tanítás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A kollektív emlékezet hiányosságainak pótlása mint szerzői intenció . . . . . . . . . . . . . . . . Az írás öröme, a szerzői szerep tudatos felvállalása . . . Külső motivációk. Az önigazolás, önkifejezés kényszere . A népi önéletrajz kontextusai, funkciói és nyelvezete . . . . Szerző . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Kontextus . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Funkció . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Nyelvezet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Populáris regiszterek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A biografikus emlékezés lokális regiszterei . . . . . . . . A személyes kapcsolatok regisztere . . . . . . . . . . . . A sajtó mint a biográfia populáris regisztere . . . . . . . Összefoglalás (III.) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . 134 . . . . . . . . . . . . .

A gyergyóiság mint regionális identitás reprezentációja a népi önéletrajzokban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Gyergyó mint régió. A gyergyóiság mint lehetséges regionális identitás . . . . . . . . . . . . . . . A gyergyóiság reprezentációja a népi önéletrajzok szövegében Gyermekkori tapasztalatok . . . . . . . . . . . . . . . . . . Sorsfordulók . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A gyergyói táj . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Találkozások a mássággal . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Összefoglalás (IV.) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . .

136 137 139 141 141 145 150 155 159 160 162 164 172

. . 175 . . . . . . .

. . . . . . .

176 179 180 184 198 201 205

Következtetések . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 208 Bibliográfia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Felhasznált szakirodalom . . . . . . . . . Hivatkozott publikált népi önéletrajzok . A gyergyói régióval kapcsolatos kiadványok, monográfiák, leírások . . . Újságok, újságcikkek . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . 215 . . . . . . . . . . . . . . 215 . . . . . . . . . . . . . . 226 . . . . . . . . . . . . . . 227 . . . . . . . . . . . . . . 228

Fotók, kéziratok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 230


© www.kjnt.ro/szovegtar Bevezetés

A kutatás tárgya, kérdésfelvetései A kötet öt gyergyói szerző kéziratát mutatja be, értelmezi. Közülük négy személy gyergyócsomafalvi: Köllő (sz. Borsos) Teréz 1909-ben született és 2008-ban halt meg, életének első szakaszában irgalmas nővér, ezután háziasszony volt; Huszár András 1931-ben született, elsősorban gazdálkodással foglalkozott, illetőleg mezőgazdasági gépeken dolgozott, jelenleg nyugdíjas; Czirják Gergely kovácsmester 1913-ban született, Kolozsváron halt meg 1993-ban; Köllő Vilma 1933-ban született, férje kőműves-asztalos volt, ő maga varrónő, jelenleg nyugdíjasként unokáját neveli. Antal János Gyergyótekerőpatakon született 1924-ben, Gyergyószentmiklóson halt meg 2009-ben. Életének egyik meghatározó élménye hadifogsága volt. Czirják Gergely írta meg elsőként önéletrajzát (1976-tól kezdődően), kéziratának részletét Salamon Anikó közölte 1979-ben négy másik szerző szövegével együtt (Salamon 1979: 192–279). Köllő Teréz 1980-ban kezdett hozzá az íráshoz, kéziratát nem sikerült publikálnia, annak ellenére, hogy számos kísérletet tett ennek érdekében. Antal János, aki élete során számos feljegyzést készített, 1994-ben kezdett hozzá a ma meglévő ötfüzetnyi terjedelmű kézirata elkészítéséhez, önéletrajzának kivonata 2008ban jelent meg (Antal 2008). Huszár András 2003-ban kezdte el önéletírását, kéziratát egy ideig befejezettnek tekintette, majd hozzálátott a folytatáshoz, napjainkban is ír. Végül Köllő Vilma, aki első versét 1982-ban írta meg, nem rendelkezik befejezett kézirattal, önéletrajzi jellegű feljegyzéseit folyamatosan készíti. A szövegek elemzése során azonban nem ezt a kronológiai sorrendet veszem alapul, ehelyett azokat kutatásom kontextusában tárgyalom, aszerint, hogy melyik kézirattal mikor találkoztam először. A kéziratok rendre szerzőjük életének történetét mondják el, s ezzel ahhoz a nagy szövegcsaládhoz kapcsolhatók, melyet a továbbiakban népi önéletrajznak nevezek. Mind az irodalomtudományban meghonosodott műfaji kategória, az autobiográfia, mind a néprajzi műfajként, a népi írásbeliség specifikus elemeként ismertté vált népi önéletírás hatalmas szakirodalmat, illetőleg jelentős mennyiségű forrásközlést sorakoztat

8


fel, mely főként az utóbbi néhány évtizedben jelentősen gyarapodott, számos vitát is eredményezve, mind a nemzetközi, mind a magyar tudományos közéletben. A népi önéletírások kutatása, a szövegek, illetőleg a jelenség értelmezése éppen ezért a néprajzi szempontok mellett nem hagyhatja figyelmen kívül az irodalomelmélet és -történet, a szociológia, a pszichológia tudományos eredményeit sem. E bonyolult interdiszciplináris tér azonban egy egészen egyszerűnek látszó folyamatra összpontosul esetünkben: különböző lokális társadalmak tagjai valamilyen indokkal, meghatározott vagy kevésbé tudatos céllal tollat ragadnak, és legjobb tehetségük szerint megírják életük történetét, esetenként pedig kézirataikat promoválni kezdik, rokonoknak, ismerősöknek, értelmiségieknek mutatják meg azokat. E folyamatnak manapság egyre gyakrabban a kéziratok publikálása az eredménye. Az elemzés tárgyát képező szövegek kiválasztása többféleképpen meghatározott szempontokat részesít előnyben, téziseim a következő kérdéskörökre építkeznek: a. Korszak, életkor, nemi hovatartozás. A kutatás jelenlegi eredményei alapján nem indulhatok ki abból, hogy az általam vizsgált kéziratok korábbi gyergyói önéletíró-hagyományokra építkeznek. Az általam vizsgált szerzők mindegyike a második világháború előtt született, tehát miközben iskolába a század első évtizedeiben járt, mindet felnőttként érték a huszadik századnak a világháború utáni jelentősebb eseményei, korszakai, nagy vonalakban: a kommunizmus, a kollektivizálás, a Ceauşescu-féle diktatúra évei, illetőleg az 1989-es rendszerváltás. Íráshoz idős korukban folyamodtak, kézirataik nagyrészt az 1989-es forradalom után, vagy az azt közvetlenül megelőző korszakban finalizálódtak. Fontos kérdés tehát, hogy miért éppen ebben az időszakban jöttek létre a kéziratok, mi motiválta azok megírását, illetőleg, hogy a szerzők hogyan, milyen kontextusban beszélnek az egyéni életpályájukról, mely történeteket milyen intencióval emelik ki saját életük papírra vetésekor. Ugyanakkor ehhez a kérdéshez kapcsolódik az egyes szerzőknek és kézirataiknak a szűkebb/ tágabb társadalmi környezethez kötődő viszonya, az önéletírással kapcsolatosan a hatalom, az értelmiség, a sajtó, a lokális társadalom, a család és az egyén által képviselt attitűdök, valamint a szerző nemi hovatartozása is. A nemi hovatartozással kapcsolatosan igyekeztem férfi és női kéziratokat egyaránt beszerezni és vizsgálni, miután kíváncsi voltam arra is, hogy a kérdésfelvetésnek van-e ilyen irányú haszna, vonzata. Úgy érzem


© www.kjnt.ro/szovegtar BevezetéS

9

azonban, sem mennyiségi, sem minőségi különbséget nem határozhatok meg konkrétan ezzel kapcsolatosan, a megkülönböztetésnek azonban bizonyos tartalmi vonatkozásokban végső következtetéseim során szerepe lesz. Kérdésem ugyanakkor arra is irányul, hogy esetenként milyen további problémákat vet fel a kéziratok publikálását körülvevő kontextus. b. Az egyén íráshoz fűződő viszonya. Az írással kapcsolatba hozható mindenféle funkció, kontextus, mint a kommunikáció, az ismeretközlés, a saját célra készített feljegyzés vagy a szépirodalmi jelleg és megannyi más vetület mellett fontos kérdés, hogy vannak-e az íráshoz (vagy akár az olvasáshoz) való viszonynak olyan egyéni vetületei, melyek összefüggésben állnak azzal a jelenséggel, miszerint bizonyos személyek megírják életük történetét. Az elemzés az önéletírás finalitásaira, motívumaira, stratégiáira fordít figyelmet, s egyáltalán arra, hogy mi hasznot hoz az etnográfiai érdeklődésnek az ezekről a kéziratokról való beszéd. Az egyéneket szerzőként (néprajzi szempontból: folklóralkotókként) való kezelés összefüggésbe hozza az egyéni életpályát a történelemmel, illetőleg az egyén társadalmi szerepével, szerepvállalásával, az egyéni (szöveg)alkotást, írást a kanonizált műfajokkal (vers, regény, biográfia, autobiográfia), a társadalom által ismert főbb megnyilatkozási formák (hétköznapi beszédhelyzetek, szépirodalom, tudományos szövegek, sajtó) mondanivalóit az egyéni intenciókkal (számvetés, tanítás, az írás iránti elkötelezettség, írásszeretet). c. E kérdés ugyanakkor az írás és oralitás viszonyát is érinti: felváltja-e, kiegészíti-e, helyettesíti-e a saját élet történetének megírása a saját élet történeteinek elmesélését? Illetőleg: melyek az összefüggések az írásban elmondott élettörténet és a saját életét megíró egyénről mások által forgalmazott történetek, vélemények között? Hogyan érvényesül az úgynevezett oralité mixte, a kevert szóbeliség jelensége a népi önéletírás esetében? d. Regionalitás. Kérdés az is, hogy van-e az elemzőnek kellő joga gyergyói népi önéletrajzról beszélni? E kérdés akár úgy is éleződhetne, hogy van-e specifikus gyergyói önéletírás, mely esetenként más területeken, régiókban keletkezett szövegektől elkülöníthető, ám ilyen elemzésbe bocsátkozni, a témát megfelelően kimeríteni szinte lehetetlen. A problematika ehelyett itt arra irányul, hogy az egyes szerzők a saját életük történetének megírásakor hogyan viszonyulnak saját életterük lokális viszonyaihoz, miképpen és milyen véleményt alkotnak Gyergyóról mint régióról, s hogy mindebből levonhatók-e olyan következtetések, melyek a népi önéletrajznak mint a kutatás tárgyának jobb megismerését elősegítenék.

10


e. A kutatás lehetséges hatása, következményei. A gyergyói népi önéletrajzok kutatására vállalkozva reflektálni szeretnék arra is, hogy történetileg, illetőleg napjainkban e jelenség hogyan gyakorolhat hatást a tudomány diskurzusaira. Láttatni szeretném, hogy e hatás kétirányú, amennyiben a néprajztudomány nem csupán felfedezi, értelmezi a népi önéletírást mint a népi írásbeliség témaköréhez kapcsolható műfajt vagy jelenséget, és ezzel mintegy önmagát fejleszti, hanem egyúttal hatást gyakorol e szövegek keletkezésére, létezésének körülményeire, főként a publikálásban vállalt szerepe révén. E kölcsönösség közelebb hozza egymáshoz a kutatót és kutatásának tárgyát, a szerzőt, a népi alkotót, olyanynyira, hogy esetenként kutató és szerző egymás élettörténetének részévé is válnak.

Módszertani kérdések, terminológia a. A kéziratok felkutatása, kiválasztása. A kéziratok felkutatása és kiválasztása során elsősorban azt tartottam szem előtt, hogy a szerzőről, illetőleg ennek kéziratáról a lokális társadalom által megfogalmazott vélemények is elérhetők, dokumentálhatók legyenek. Bár a kutatás Gyergyót mint régiót nevezi meg, a szövegek nagy része gyergyócsomafalvi, egyszersmind falusi társadalomban élő emberek által spontán módon, tehát nem felkérésre írt kézirat. Ily módon nem csak az egyes egyénekről különkülön alkotott egyéni/lokális vélemények értelmezhetők, hanem a lokális társadalomnak a kérdéskörről alkotott általános véleménye is láttatható. A gyergyószentmiklósi, tehát városi környezetben élő szerző esete ezt kiegészíti, illetőleg ezzel képez némi kontrasztot. Itt tartom alkalmasnak megjegyezni, hogy az illető régió egyúttal saját életterem is, Gyergyócsomafalva nem csak szülőfalum, hanem jelenlegi lakóhelyem is. Mindazonáltal nem kívánom problematizálni ezt a helyzetet, csupán ott, ahol ez feltétlenül szükségessé válik. Része is vagyok, meg nem is a lokális társadalomnak: iskolai, egyetemi éveim alatt nem tartózkodtam otthon, öt évvel ezelőtt szinte kívülállóként érkeztem haza munkahelyemre, a gyergyói múzeumba. E helyzetnek legfontosabb hozadéka viszont az, hogy annál gyakrabban, illetőleg nem csak a hagyományos értelemben vett gyűjtési helyzetekben találkozhatom a kutatásom során az egyes önéletírókkal.


© www.kjnt.ro/szovegtar BevezetéS

11

b. Kutatás, rákérdezés a lokális közösség körében. A rákérdezés, mely során az egyes szerzőkről alkotott lokális véleményekre voltam kíváncsi, irányított interjúk során eredményezte azokat a megnyilatkozásokat, melyek a továbbiakban látható módon az értelmezés szerves részét képezik. Ezeket nem szerkesztettem adattárba, minden általam fontosnak tartott szöveg beépül az elemzésbe. Másrészt, a rákérdezést Gyergyócsomafalván tudatos tájékozódás előzte meg aziránt, hogy kik lehetnek az interjúk számára releváns tudással rendelkező személyek. c. A szövegek reprodukálása. Az öt szöveg bemutatásakor számos idézetet építek be dolgozatomba, ezeket igyekszem a lehető legnagyobb betűhűséggel lejegyezni. Egyik önéletrajz írója, Köllő Teréz azonban olyan kézírásjeleket használ, melyek átvétele technikailag nem megoldható, így azoktól eltekintek, viszont szándékomban áll megjeleníteni a függelékben néhány reprezentatív oldal kópiáját. d. Az értelmezés módszereivel, lehetőségeivel a dolgozat különböző fejezeteiben részletesen foglalkozom. Itt azonban meg kell jegyeznem, hogy mivel célom nem az egyes szerzők életpályájának rekonstruálása, a tartalomelemzés módszeréhez (tehát az élettörténet reprezentatív adatainak felsorolásához és értelmezéséhez) közvetlenül nem folyamodom, ehelyett a David G. Mandelbaum által megfogalmazott és alkalmazott hármas lehetőséggel élek. E módszer szerint az életrajzi adatokat biológiai, kulturális, társadalmi, pszichoszociális dimenziók szerint lehet csoportosítani; az életpályát fordulópontok szerint érdemes szakaszokra bontani, s ez egyszersmind az említett dimenziók elemeit is egybevonja; a fordulópontokkal kapcsolatosan kutathatóvá válnak az egyének személyes viselkedési, alkalmazkodási, adaptációs stratégiái (Mandelbaum 1982: 30–33). A szövegek bemutatása, értelmezése, illetőleg close reading típusú olvasata során tehát elsősorban a szerzők életpályájának fordulópontjaira koncentrálok, annál is inkább, mivel a szerzők maguk is esetenként előtérbe helyezik élettörténetük fontosabb szakaszait. Kutatásom két nagy tudománytörténeti paradigmához: az egyéniségkutatás hagyományait folytató élettörténet-kutatáshoz, illetőleg az írástörténet és az íráshasználat vizsgálatának paradigmájához illeszkedik. e. Terminusok. Jóllehet a terminológia történeti alakulása szorosan összefügg a kutatások történetével, a most következő néhány sor csupán érintőlegesen hivatkozik a szakirodalom egyes tételeire, melyekkel részletesebben a további fejezetekben foglalkozom.

12


Nemzetközi vonatkozásban Jaques Voisine állapítja meg, hogy a biographie megnevezésből származó autobiographie terminusát szélesebb körben csupán a 19. században fogadja el a (francia) tudományos gondolkodás (Voisine 1963: 138). A magyar tudományos gondolkodás rendre használja mind e fogalom magyarosított változatát (autobiográfia), mind pedig ennek magyar megfelelőit (önéletírás, önéletrajz, emlékirat), illetőleg rokonított fogalmait (memoár, krónika, napló). A Magyar Néprajzi Lexikon 1981-ben Küllős Imola által jegyzett szócikke a parasztönéletrajz fogalmát használja, megkülönböztetve azt a parasztkrónika műfajától (Küllős 1981: 186–187). A Világirodalmi Lexikon ugyanekkor a paraszti önéletrajz megnevezést tartalmazza.1 Ugyancsak Küllős Imola a néhány év múlva megjelenő szintézisében, a Magyar Néprajz V. kötetében a „paraszt” előtagot elhagyva használja az élettörténet, önéletrajz fogalmakat (Küllős 1988). A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon nemrég a népi élettörténet címen jelentette meg szócikkét.2 A paraszti előtagról népire történő áttérés nyilván összefügg a magyar néprajztudomány paradigmaváltásaival is. A népi önéletrajz fogalom használatát Péter László például úgy indokolja, hogy a népi kevésbé körülhatárolható, mint a paraszti, tehát tágabb kontextust biztosít a terminus számára (Péter 2006: 159). Jómagam szintén a népi önéletrajz fogalmát részesítem előnyben és használom a továbbiakban, tekintettel arra, hogy az élettörténet fogalma számomra inkább jelenti a kutatók által hanghordozóra rögzített, szóbeli műfajt, mintsem azt az írott szövegtípust, mely elemzésem tárgyát képezi. Emellett, a népi önéletírás fogalmával a szövegalkotást mint gyakorlatot, írásfolyamatot tartom érdemesnek megnevezni.

1 2

Király István (főszerk): Világirodalmi Lexikon 10. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986, 185. Keszeg 2002d. Bővebben a témával kapcsolatosan lásd Keszeg 2007: 153–155.


© www.kjnt.ro/szovegtar eLMéLeti keretek: a népi önéLetíráS MeghatározáSa

13

elméleti keretek: a népi önéletírás meghatározása

Az autobiográfia kutatásának néhány előzménye A biográfia és az autobiográfia felfedezésének, kutatásának előzményeit Keszeg Vilmos foglalta össze (Keszeg 2007: 152–159). Az életrajz használatának történeti jelentősége van: az ókortól napjainkig a történeti, művészettörténeti, filozófiai írás a jeles személyiségek történelemformáló hatására támaszkodik, az egyéni teljesítmények jellemzésére használt műfaji jellegű eszköz a biográfia. Érdekes, hogy az autobiográfia-írás kialakulása csupán a 18. századtól számítható: Jacques Voisine szerint a nyugati irodalomban végbemenő változások, az individualitásnak a romantika korában való felerősödése hozza magával a műfajt s ennek első példányát, Rousseau Vallomásait (Voisine 1963: 138). Magyar vonatkozásban az első önéletírások Kemény János, Bethlen Kata, II. Rákóczi Ferenc nevéhez fűződnek. A műfajiság kérdése a biografikus történetek kutatásának egyik fő vonulatát képezi. A biográfiát szövegtípusként meghatározó elmélet tartalmi, formai, poétikai stílusjegyekkel jellemzi tárgyát. Magyar viszonylatban Voigt Vilmos munkája említendő, aki a műfajok meghatározásához több szempont figyelembevételét ajánlja (Voigtot idézi Keszeg 2007: 155). Mihail Bahtyin elsődleges (egyszerű) és másodlagos (összetett) beszédműfajok szerint osztályozza a megnyilatkozás formáit, utóbbihoz sorolva a regényt és az önéletrajzot is, miközben a másodlagos beszédműfajokról megállapítja, hogy azok elsődleges megnyilatkozási formákból építkeznek (Bahtyin 1988). Az autobiográfia iránti érdeklődés az 1970-es évektől ugrásszerűen növekedett az irodalomtudomány diskurzusaiban. A három évtizednyi paradigmateremtő törekvések összefoglaló tanulmányait magyarul az ezredfordulót követően a Magyar Tudományos Akadémia által kiadott Helikon című folyóiratban olvashatjuk,3 mely három fő reprezentatív (a műfajt szerződéses jelenségként, beszédaktus-elméleti megközelítésben, illetőleg

3

Ide értve a Z. Varga Zoltán összefoglaló tanulmányát is: Varga 2002.

14


olvasási alakzatként értelmező) irányzat francia, angol és német képviselőit szólaltatja meg. Olyan iskolák jöttek létre az önéletírásról szóló diskurzusoknak köszönhetően, melyek (olykor egymásnak ellentmondva, olykor egymást kiegészítve) a népi önéletrajz kutatása számára is járható utat jelölnek ki. Nem célom állást foglalni egyik megközelítési stratégia mellett sem, ehelyett a véget nem érőnek tetsző diskurzusokból igyekszem a további értelmezés számára hasznos tanulságokat foganatosítani. A Helikon szerkesztői intenciója, érzésem szerint, pontosan ezt a lehetőséget sugallja: a megannyi lehetséges megközelítés nem zárja ki egymást, hanem egymást újabb válaszokra készteti. A francia kutató, Philippe Lejeune tanulmánya4, melynek érdekessége az, hogy fordításban éppen a Helikon hasábjain jelent meg először, a szerző korábbi, 1975-ben publikált, azóta sokat hivatkozott megállapításait5 vétózza meg. Lejeune akkor az önéletírást mint olyan prózában írt retrospektív elbeszélést határozta meg, melyben a szerző saját életét úgy mondja el, hogy leginkább személyiségének történetére fektet hangsúlyt. A meghatározás elsősorban pragmatikai okokból vált fontossá: Lejeunenek meg kellett határoznia azt a szövegkorpuszt, mellyel foglalkozni kívánt. A meghatározás eredménye azonban nem a műfaj megismerése, hanem éppen a műfaj létrehozása lett, mely elsősorban annak köszönhető, hogy Lejeune a fikcionalitás kérdését háttérbe szorította, kiküszöbölte az önéletírói paktum fogalmával, s így teret engedett egy sor olyan szövegkorpusznak, melyre addig másként tekintett a kutatás. A fikcionalitást olvasói elvárásként fogalmazza meg: az olvasó azért vásárol és olvas irodalmi művet, hogy a mindennapokból kilépjen, elszakadjon személyes életterétől, az önéletrajzot egy emberi élet valós leírásaként olvasók éppen ezért csalódnak. Lejeune az olvasás szerepét az írással egyenrangúvá téve arra a megállapításra jut, hogy az önéletírás, a személyes tapasztalatok, értékek, a világról való tudás átadásának szándéka révén inkább a társadalmi kommunikáció eszköze, mintsem az esztétikai fogyasztás tárgya. H. Porter Abbott az önéletírás meghatározásának problematikáját ugyancsak a fikcionalitás irányából közelíti meg (Abbott 2002). A szerző fontosnak tartja azt a meglátást, hogy a Szent Ágoston, Rousseau vagy Sartre klasszikusnak számító önéletrajzi írásai jelentős mértékben 4 5

Az önéletírás meghatározása, Lejeune 2002. Az önéletírói paktum – magyarul megjelent: Lejeune 2003.



15

eltérnek egymástól, a műfajt a valósághűség merev korlátai közé szorítani kívánó meghatározások ellenére. A határokat fellazítandó, az önéletírás nem-műfajisága mellett foglal állást, laza narratív struktúraként ajánlja olvasásra az autobiografikus nézőpontra igényt tartó szövegeket. Az önéletírás ebben a meglátásban a beszédaktus-jellegénél fogható meg, úgy, hogy az olvasó felé a szerző identitását közvetíti, és nem az életpálya leírt eseményeinek valódiságát, valóságreferenciáját bizonygatja. Az írás különösen fontos szerepet játszik az önéletrajz beszédaktus-jellegében: nemcsak az írás lehet autobiografikus jellegű, hanem az olvasás is, annak függvényében, hogy az olvasó a szerző szándékai szerint, vagy attól eltérően kérdez rá a szerző személyére. Végül, a Helikon említett számában Bettine Menke tanulmánya (2002) a Paul de Man olvasási alakzat-fogalmát viszi tovább, az önéletrajzot sírfeliratként, prosopopoiiaként allegorizálja. Az önéletíró ebben az értelemben önéletírását sírfeliratként „vési kőbe”, azaz kimerevíti saját énjéről alkotott véleményét, olyan képet alkot, mely végessé teszi azt, amit lényegében lehetetlen végessé tenni: „Az önéletrajzi olvasatban a szöveg énjének mint a szövegben olvasandó énnek az arca úgy adódik, mint a szöveg figurációja; a kölcsönözhető arc maszk, fiktív és művi arculat, amely bármikor visszavonhatja magát és amely – szétporladásával – azt is megmutatja, miképpen figurál a sírkőbe vésett feliratok arcaként.” A szubjektumától megfosztott, figurális énkép az olvasás során újra megtelik szubjektív tartalommal – ezt a jelenséget nevezi Paul de Man tükrös struktúrának.6 Az élettörténetnek a szerzői intencionalitással, a szerző és olvasó paktumával, a szubjektivitás–objektivitás kérdéskörével kapcsolatos értelmezései mellett egy másik fontos nézet az élettörténet és életpálya szétválasztása, szembesítése. Niedermüller Péter az életpályát mint a valóság egyéni birtokbavételét, az élettörténetet mint ennek szimbolikus megjelenítését értelmezi (Niedermüller 1988: 379). Az elmélet voltaképp azt kísérli meg modellezni, hogy az emlékező egyén hogyan szelektál emlékei között: ennek morfológiai modelljét David G. Mandelbaum vázolja fel, az

6 Vö. de Man 1997: 95–96. Ezeknek a főbb önéletírás-elméleteknek rendre számos bírálója akadt, ennek áttekintésére nem vállalkozom, csupán Gyimesi Tímea tanulmányára szeretnék hivatkozni, aki delíriumként és dadogásként jellemzi Lejeune, Gérard Genette, vagy éppen Paul de Man definíciós próbálkozásait: Gyimesi 2000.

16


egyéni élet fordulópontjait véve alapul. Megállapítja, hogy az egyén életének története nem más, mint a sorsfordulók során az adaptációra tett kísérletek folyamata (Mandelbaum 1982). További elméleti megközelítéseket hoznak a néprajzi/narratológiai kutatások. A következőkben a néprajztudomány által a népi önéletrajz felfedezésének körülményeit ismertetem, áttekintve azokat a fontos eredményeket, melyek az 1970-es évektől kezdődően születtek. Ezek az eredmények nem véletlenül fűződnek neves magyar néprajzkutatók nevéhez: az elsősorban műfaji érdeklődésű kutatás a népi írásbeliségben látja a folklór változásainak egyik lehetséges irányát. Ezen eredmények után reflektálni szeretnék azokra a meghatározásokra is, melyek az önéletrajzot, illetőleg a népi önéletrajzot a műfajiság kérdésén túl, kontextusok és funkciók feltárásával közelítik meg. A népi önéletrajz meghatározásakor ugyanakkor szem előtt kell tartanom azokat a szempontokat is, melyek a népi és nem népi minősítést szétválasztják egymástól.

A magyar népi önéletrajz kutatásának előzményei A népi önéletrajz irodalmi recepciója az 1970-es években A népmesék iránti érdeklődés kezdetein, a Grimm-testvérek 1812–1822 között megjelentetett gyűjteményük kapcsán a mesét az etnogenézissel, a mitológiával és a történeti emlékezettel hozzák összefüggésbe, elméleteiknek számos követője akad, orosz és más kutatók mellett az erdélyi népmese kutatója, Nagy Olga is (lásd Nagy O. 1978). A 19. század végén alakult ki, főképp a finn tudományos gondolkodás (Kaarle Krohn, Anti Aarne) hatására a mesetípusok földrajzi eredeztetése. Ennek az iskolának a tagjai kezdeményezték a típuskatalógusok létrehozását is, a magyar népmesék rendszerezése a 19. századtól Henszlmann Imre, Arany László, Katona Lajos, Honti János, később Berze Nagy János nevéhez fűződik. A Magyar Népmesekatalógus 1983-tól jelenik meg. A mese morfológiai elemzését V. J. Propp kezdeményezte 1928-ban, olyan modelleket vázolva fel, melyekkel történeti, társadalmi szempontoknak veti alá a különféle népmesei tartalmakat (Propp 1975). Egy másik, a poétikai megközelítés a népköltési szövegek ősi formáit a mágikus funkciókkal hozta összefüggésbe. Az elmélet egyik jeles kép-



17

viselője Meletyinszkij volt, aki szerint a mítoszok a szakrális funkcióik elvesztésével váltak mesékké (Meletyinszkij 1976/85: 338–356). Az elmélet egyik jeles magyar képviselője Nagy Olga, aki A táltos törvénye című munkájában a mesei jelképesség, sztereotipikus beszéd, a struktúra, a kompozíció esztétikai hatásait vizsgálta a grandiózum, tragikum, heroikum, komikum kontextusaiban (Nagy O. 1978). Nagy Olga munkássága emellett, mint a következőkben látni fogjuk, a népi önéletrajzról szóló néprajztudományi diskurzus egyik elindítója, s mintegy összefüggésben áll azzal a jelenséggel, amit a magyar néprajzi kutatás történetében az egyén felfedezésének nevezhetünk. Az egyéniségkutatás magyarországi kezdeményezőjének, Ortutay Gyulának a munkásságát követő Nagy Olga fedezi fel Győri Klárát, az egyik első publikált népi önéletrajz íróját. Az irodalomtudomány fokozatosan figyelt fel a népi önéletrajzok kérdéskörére. 1965-ben Gyenis Vilmos jelentetett meg tanulmányt, melyben méltatlannak tartja azt a tényt, hogy az irodalomtudomány nem fordít figyelmet a népi önéletrajzokra. Az irodalmi szférába sorolja be az önéletrajzi jellegű, nem hivatásos, tehát népi alkotók által létrehozott szövegeket, önéletírásokat, úgy, hogy azokat a nemesi memoárirodalomból eredezteti és eszerint korszakolja.7 A romániai magyar irodalmi memoár az 1950-es (kiadásban az 1960-as) években jelenik meg, az „őszinteség” retorikáját alkalmazva, ezzel szinte egyidőben jelenik meg a műfaj népi változata is a könyvkiadás terén (Vö. Keszeg 2007: 164), jóllehet ezek néprajzi értékére Bálint Sándor már az 1940-es években felhívta a figyelmet (Bálint 1942). Áttörést azonban két erdélyi népi önéletrajz publikálása hoz a tudományos diskurzusok számára: Tamási Gáspár (1970, 1971), illetőleg Győri Klára (1975) önéletrajza. Tamási Gáspár 1970-ben megjelent Vadon nőtt gyöngyvirág című önéletrajza valóságos könyvsiker, 1971-ben már második kiadását éri. Kezdetektől fogva a szerző bátyja, Tamási Áron író nevét fűzik hozzá minden, a kiadvánnyal kapcsolatos beszédhelyzetben, és ezzel már kezdetektől fogva a szépirodalom irányából történik a kötet recepciója. A Művelődés

7 Lásd Gyenis 1965. Állításait Tóth Zsombor nemrég felülbírálta, a 17. századi emlékiratokról, memoárokról megállapította, hogy azok nem műfaji-poétikai minták, olvasmányélmények, esztétikai kommunikáció jegyében születtek, hanem gyakorlati szándékkal, összekapcsolva az én-reprezentációt és a kor íráshabitusát (Tóth Zs. 2006: 333–405).

18


című kolozsvári folyóirat egyik 1971-es lapszámában az 1970-ben megjelent romániai magyar kiadványok adatait közölve az önéletrajzot a szépirodalom kategóriába sorolja (Művelődés XXIV. (4) 54–58). A kötet kiadásának gondozója, Kányádi Sándor költő a második kiadás előszavában írja: „Mégse gondoljon senki valami halovány utánzengőre, aki nagynevű bátyja árnyékában, annak morzsáiból élődne.” Nem kuriózum a könyv, mondja, mert – habár Tamási-kutatók számára rengeteg hiteles adattal fog szolgálni – „önálló becse” az ihletettség és „a mesélő kedvet bölcsen partok közé kormányzó fegyelem.” A Tamási Áronról szóló diskurzusokban klasszikussá vált életrajzi vonatkozást ismertetve (miszerint a Tamási család hagyományai szerint csupán egy fiúgyermek tanulhatott tovább, és egy véletlen baleset során esett Áronra a választás) Kányádi így fogalmaz: „Talán a természet, a gondviselés kárpótló ajándékának mondható ez az írás…” (Kányádi 1971). Rövidesen a kötet kiadása után, 1970 októberében jelenik meg az Élet és Irodalom hasábjain Nagy László lírai hangvételű tudósítása: „Könyvet kaptam Erdélyből, az ajánlás lila tintával formásan róva. Olyan ember betűvetése, aki tiszteli az írást, aki mindmáig földműves: Tamási Gáspár Farkaslakáról. Áron édesöccse. […] Gáspár alakját idézem, a kicsi és inas fekete embert, ahogy vendégeskedik Áron budai lakásán. Egyszerű székely ünneplőben, ül teljes derékszögben a széken, keze a térdén. De ez a kép nem a feszélyezettségre utal, hanem a tisztességtudás kifejezése, és úgy takaros, hogy gesztusban meggondolt, szóban takarékos. Ilyen ember írta a könyvet. A Múzsánál is vendég. Ahogy Áron is csak tiszta fehér ingben tudta megfogni a tollat.” (Nagy L. 1970) A cikkíró ezután bevallja, hogy leghamarabb Tamási Áron miatt vonzotta a könyv, de kellemesen csalódott a szövegben. A kötet értékét abban látja, hogy az a Tamási család életrajzához szolgál jelentős adatokkal, mintegy kiegészíti az író Tamási életművét; a szöveget mint emlékezést definiálja: „Gáspár élete krónikásan megírt eseményekben”. A Forrás 1971-ik évi első számában jelenik meg Szekér Endre recenziója, mely Tamási Áron nevével vezeti be az önéletrajzot. „A Vadon nőtt gyöngyvirág egy farkaslaki székely parasztember hétköznapjait és vasárnapjait örökítette meg – szól a definíció – minden irodalmi színezés, szépítés nélkül. Ez az emberi sors a könyv fundamentoma.”(Szekér 1971) Ismét az említett iskoláztatástörténettel találkozunk, s ennek következményeként beszél a cikkíró Tamási Gáspárnak a munkával való korai talál-



19

kozásáról, katonáskodásáról, hadifogságáról, egyszóval az önéletrajzban leírt események összefoglalóját adja. Megjegyzi, hogy a „száraz” életrajzi adatok közlésén túl a szövegben fokozatosan rajzolódik ki a szerző egyénisége: „Bevallja fájó kudarcait, lódításait, hibáit. Nem takargat semmit. Így válik az emlékezés őszinte vallomássá. Természetes, közvetlen hangú ez a vallomás: gyakran szól az italozásról, verekedésről, csúfos kárvallásokról”. A szülőföld- és a munkaszeretetet emeli ki mint kulcsfogalmakat, és fontos passzusokként említi azokat a helyeket, melyek Tamási Áron életrajzához fűznek újabb adatokat. Mindazonáltal Tamási Gáspár könyve, mondja a recenzió, újat, eredetit alkot, függetlenül Tamási Árontól, és felsorolja azokat a stiláris értékeket, melyek különböznek a két Tamási esetében: „Míg a történetet kerekké formálta, csattanókkal tette derűsebbé Tamási Áron, addig Gáspár a rövid szóbeli közlés egyszerűségével vonja meg a cselekmény határát, az anekdotikus részeket összevonva.” Különbség van a két Tamási alakábrázolásai között is, és az író Tamási kompozíciós törekvéseivel szemben az önéletíró Tamásinál „a mindennapi élet igazát, természetes áramlását” érzi. A kolozsvári Korunk 1971-es évfolyamának 7. számában jelenik meg Kántor Lajosnak a fentiekétől kissé eltérő hangvételű írása. A kötet második kiadásának kapcsán írja, hogy a nagy siker, illetve a Tamási Gáspárt ért kitüntetés (a Marosvásárhelyi Írók Társasága által 1970-ben odaítélt irodalmi díj) fényében érdemes „közelebb hajolni” az önéletíráshoz, hiszen „irodalmunk egészét érintő hitekhez és tévhitekhez juthatunk így közelebb” – mondja (Kántor 1971). Ezúttal kritikusabb hangnemben olvashatjuk a két Tamási szembesítését. Az önéletírás címét magyarázza, irodalomesztétikai kérdésfelvetésként értelmezve azt, és egyben megfontolandó a dokumentum és a szépirodalom viszonyának tekintetében. Egyszerű paraszti életről beszél, mely csupán annyiban tér el másokétól, mondja, hogy jelen esetben Tamási Áron öccséről van szó. Tamási Gáspárt mint „farkaslaki Joó Györgyöt” említi, ugyanakkor meglepőnek találja, hogy Tamási Áron milyen keveset szerepel a szövegben, amikor egyáltalán szerepel, akkor is úgy, mint minden más farkaslaki ember, fájlalja, hogy a könyv nem tartalmaz adatot arra nézve, hogy a Tamási család hogyan olvasta, vagy egyáltalán olvasta-e az író szövegeit. Kántor Lajos ugyanakkor láthatóan elutasítja az önéletírás szépirodalomként való olvasását: „Az írói gond és vívódás nem egyszerűsíthető le a szociológiailag ellenőrizhető valóságtükrözésre.” Kijelentését Tamási Áron szavainak

20


idézésével nyomatékosítja, és az irodalom nagyjaira hivatkozik: Krúdy, Kosztolányi, Gelléri, Móricz regényeinek dokumentumértékét állítja szembe Tamási Gáspár írásával. Végül említsük meg Kósa László 1970-ben, az Ethnographia hasábjain közölt recenzióját. A cikk azzal kezdődik, hogy Tamási Gáspár műve eltér azoktól a magyar irodalomban egyébként már jól ismert esetektől, amelyek során egy-egy jelentős író vagy költő valamelyik hozzátartozója tollat ragad és megírja visszaemlékezéseit, s mely művekben a hős valójában nem a szerző, hanem az elhunyt nagynevű hozzátartozó. Tamási Gáspár műve ennél több Kósa szerint: túl azon, hogy a könyv Tamási Áron életrajzának tekintetében jelentős forrásértékkel bír, a szerző nem író, nem kíván a szépirodalmi mércéhez közeledni. Tamási Gáspár könyve ugyanis, mondja a recenzió írója, paraszti önéletrajz. E műfaji besorolással együtt Kósa László a könyvet mint néprajzi forrásanyagot ajánlja: „Nem túlzás a könyvet teljes egészében néprajzi értékű forrásmunkának tartani”. Bár nem szakszerű gyűjtésről van szó, mégis a paraszti életmód hiteles forrásaként kezelendő tehát a szöveg: a „hamarosan eltűnő”, évszázados hagyományra visszatekintő magyar paraszti életformának elsősorban a társas érintkezés szokásai, a hajdani közösségi élet, a családi hierarchia, a szokások (udvarlás, guzsalyas), a munkához való viszony tekintetében hiteles ábrázolása a mű: „Tamási Gáspár könyve méltán számot tarthat nemcsak a nagyszámú Tamási-rajongó olvasó, de a magyar parasztság múltja kutatásának érdeklődésére is. Az olvasóközönség igényli a paraszti önéletírást. Ennek vitathatatlan tanújele az, hogy a kötet rövid időn belül két kiadásban fogyott el. Nyereség lenne, ha Magyarországon is születnének és megjelennének hasonló értékes írások” – zárja a cikkét Kósa László (Kósa 1970). Látható, hogy a fent említett recenzióknak, illetve az előszónak van néhány erős közös vonása. Az egyik ilyen az, hogy Tamási Áron nevét feltétlenül említeni kell az önéletrajz kapcsán, méghozzá két fontosabb tekintetben: egyrészt Tamási Gáspárt mint szerzőt el kell határolni Tamási Árontól, megelőzendő minden olyan feltételezést, mely az önéletrajz íróját neves bátyjához viszonyítva háttérbe szorítaná; másrészt pedig, mint láttuk, az önéletrajzot Tamási Áron életrajzának viszonylatában forrásértékűnek kell tekinteni. Kósa László kivételével mindegyik szerző a szépirodalom, az irodalomkritika területén dolgozik, következésképp mindegyik esetben szépirodalmi megközelítésben olvasunk az önéletrajzról,



21

akár a pozitív, akár a Kántor Lajos részéről tanúsított kissé negatív hozzáállást tekintjük. Egyedül Kósa László határozza meg egyértelműen néprajzi forrásként a művet, illetve ő az, aki azt a paraszti önéletrajz műfajához sorolja. Öt évvel Tamási Gáspár önéletrajzának publikálása után jelenik meg a következő népi önéletrajz, ezúttal már Nagy Olga néprajzkutató gondozásában, Győri Klára: Kiszáradt az én örömem zöld fája. Emlékezés címmel (Győri 1975). A megjelenést követő néhány recenzió, vélemény felidézése érdekes tanulsággal szolgál. Valójában a recepció fő szálát Nagy Olgának a kötethez írt előszava indítja el (Nagy O. 1975), azáltal, hogy előrebocsátja tudományos megalapozottságú nézeteit. „Kali néni” önéletírását így vezeti be: „E könyv, melyet az olvasó kezében tart, elég meglepő írásmű: szerzője öreg parasztaszszony, aki – nyilván a szokatlan feladat miatt – nagy szünetekkel, hosszú kihagyással füzetekbe írta le élete eseményeit”. Az idézetből két jelentős információ olvasható ki. Az egyik az lenne, hogy Nagy Olga egyelőre mint széles körökhöz szóló olvasmányt ajánlja a szöveget. A másik aspektus pedig ebből következik: a bevezető mondat óvatosan apellál a szöveg „furcsaságára”, vagyis arra, hogy a kötetet egy egyszerű, ha úgy tetszik, nemhivatásos, csupán írástudó asszony írta. Ezek után összefoglalja az önéletíró személyét: „Kali néni” voltaképp mesefa, százhúsz igaz történet tudója, huszonegy Boccaccio-novella átértelmező mesélője, vagyis a népi szóbeliség markáns alakja, „népi alkotó”, közösségének tanítója, aki azonban ezúttal szakít a hagyományokkal, és papírra veti vallomásait. A közlésvágy, „a közlés gyönyöre” jellemzi a szerzőt, akiből a papír „legrejtettebb gondolatait és vágyait hozza felszínre”: „Csak asszony tudja ilyen érzékletesen bemutatni az asszonyi kiszolgáltatottságot, amelyet a falu szellemi elmaradottsága, konzervativizmusa csak hangsúlyoz”. A kötet kiadása a sajtóban, illetőleg az asszony lokális társadalmában, Széken is hangos vitát váltott ki.8 Elsőként Szőcs István 1976. januárjában, az Utunkban közzétett cikkét9 említem, mely egyértelműen támadja mind az önéletrajz íróját, mind a szöveg gondozóját, ez utóbbinak előszavát élesen, részletesen kritizálva. „Lehet-e szépirodalom értékű egy önéletrajz pusztán őszinteségénél 8 9

Utóbbival kapcsolatosan lásd Keszeg 2005. A dokumentumtól az irodalomig – Szőcs 1976.

22


fogva?” – hangzik a kérdésfelvetés. Az önéletrajz a recenzió szerint két fontos kérdést vet fel: a szépirodalom határainak, illetve a dokumentumkiadás feladatainak és helyes módjainak kérdését. Győri Klára kötetét szenzációként fogadták, mondja, „pedig sem a parasztíró, a földmíves emberből, azaz iskolázatlan falusi emberből lett autodidakta – vagy teljesen tanulatlannak maradt – szerző nem ritkaság sem nálunk, sem sehol a világon, sem az olyan, aki sohasem lépett ki a paraszti életkeretekből, azaz: írt, anélkül, hogy íróvá lett volna”. Továbbmenve, Győri Klárát, írja Szőcs István, már a kötet megjelenése előtt nagy elismertség övezi, folklórtudásának köszönhetően. A kötet éppen ezért okoz csalódást: „olykor Nagy Olgának kell figyelmeztetnie, hogy az nem hiteles. A mesefa sajátos problematikája, életművéhez való viszonyulása sincs benne. Tudománynak, néprajznak tehát a könyv aligha tekinthető.” Az élettörténet maga sem „döbbenetes, páratlan, rendkívüli”, hiszen a népi írók és a naturalisták sok ilyen jellegű művet írtak már. Ehelyett „tősgyökeres obszcenitás” a mű. „Dokumentáris értéke ennek is lehetne, lélektanászok, ideggyógyászok, szociológusok számára, ha – teljesen őszinte és manipulálatlan volna.” Azzal is vádolja Nagy Olgát, hogy az előszó tanúsága szerint nem tudja eldönteni, az önéletrajzot a tudatosság, vagy az ösztönösség jellemzi, továbbá azzal, hogy a kötetet „valami nagy női lázadásnak”, emancipációs tettnek szánta. Nagy Olga ugyanis „elmázsálja Homérosztól és Euripidésztől kezdve Ibsenig és Gorkijig az egész világirodalmat”, akik Győri Klárával ellentétben hitelesen ábrázolják az asszonyi kiszolgáltatottságot. Azt is felrója a kötet gondozójának, hogy az meghamisította a szöveget, azáltal, hogy a kéziratot, mely eredetileg sem nagybetűt, sem írásjelet nem tartalmaz, központozva adta át a kiadónak: „Tudományos és irodalmi szempontból egyaránt akkor lett volna érték egy ilyen Győri Klára-kötet, ha főanyagában tartalmazza azt a bizonyos százhúsz „igaz történetet” és a széki szokásokról és helytörténeti adomákról, hiedelmekről szóló közléseit, végül pedig a teljesen módosítatlan, ollózatlan, fésületlen vallomásokat.” Látható, hogy Szőcs István szépirodalmi kontextusba helyezve mond kritikát Győri Klára szövege fölött, a Homérosztól Gorkijig tartó világirodalmi vonulatban szerinte nincs helye ennek az írásnak. Ugyanakkor felvillan a néprajzi szempont is, ám a szöveg csakis akkor lehet néprajzi érdekeltségű, hogyha hiteles dokumentumként lenne kezelhető. Mint látjuk, itt sem esik szó arról, hogy önálló néprajzi műfajjal lenne dolgunk. Így az



23

önéletírás két fő szálon ítéltetik meg: az obszcenitás és a feminizmus lesznek a kulcsszavai az elemzésnek, szemben Nagy Olga „bőven használt szuperlatívuszaival”. Nagy Olga szintén az Utunk hasábjain válaszol Szőcs István támadására, Legújabb (és szenzációs) adalékok boszorkány-ügyben, avagy: védekezése egy boszorkányságban bűnösnek találtatott egyénnek című írásában (1976). Fakszimile közli Kali néni egyik levelének részletét a központozásért ért vád védelmében, vállalja, hogy ő bujtotta fel az idős asszonyt az írásra, ám tagadja, hogy bármit is sugallt volna az önéletrajz szövegének írásakor. „Kali néni bűvölt meg abban is, hogy higgyek benne: a népi alkotóerő kiapadhatatlan, ezért rövidesen útnak indulok, hogy még másokat is megrontsak-szuggeráljak a Kali néniéhez hasonló művek megírására.” – zárja sorait Nagy Olga. E két írás mellett jelennek meg azok a recenziók, melyek az önéletíró és irányítója „védelmét” képezik a kialakult nézeteltérések valóságos perében. Elsőként Látó Anna recenzióját említjük, mely a Korunk hasábjain jelent meg az 1976-os év közepén (Látó 1976). A cikk bevezetőjében a szerző a feminizmus kérdésében foglal állást. A fejtegetés abból indul ki, hogy Kali néni erős egyénisége folytán legyőzte az akadályokat, melyeket szűk, azaz konzervatív lokális közössége állított számára, és sikerült felülkerekednie, nemcsak azon, hanem még tágabb világán is. Mindezt pedig annak ellenére, hogy kétségkívül nem volt alkalma tudatosan töprengeni a feminizmus kérdésein, illetve nem ismerhette a már korábban ismertté vált, főként külföldi „dokumentumoknak, szociográfiai, lélektani és irodalmi értékű műveknek” számító feminista jellegű szövegeket. Fent idézett recenzióval szinte egyidőben jelenik meg Cseres Tibor értelmezése, az Élet és Irodalom folyóirat egyik májusi számában (Cseres 1976). A szerző a kötet néprajzi értékére hívja fel a figyelmet: „Győri Klára néprajzi alany s etnográfikus tárgy egyidőben”, az önéletrajz legfőbb értéke, hogy egy parasztasszony tudatvilágát tükrözi: „Nem először írom le: sok ilyen kétkezi önéletírás kellene, hogy napjaink történetírása számára eleven életet szolgáltassunk arra az időre, mikor a halott aktákra bomló tudós meg akarja majd mozdítani és szólaltatni a nagy történet csontvázát.” Eszerint tehát a kötet tudományos szempontból értékes; értékét pedig dokumentum-jellege, történeti forrásként való használhatósága képezi. Ebben a tálalásban szintén az irodalommal kerül párhuzamba

24


az önéletrajz, azokkal az irodalmi művekkel legalábbis, melyek szintúgy hitelesen hivatottak ábrázolni a paraszti társadalmat. Végül az előzőekhez képest egy év elteltével megjelent másik, Miklós Elemér által az Új Írásban közölt elemzést érdemes említeni (Miklós 1977): „A 75 éves parasztasszony” beáll a rendes barázdába, „s nem akar egyebet, mint – emlékeiben turkálva – végiggondolni, bemutatni háromnegyed századunk paraszti asszonysorsának változásait, melyet személyesen végigélt a Kolozsvár melletti Széken”. A cikk azt fejti ki, hogy a személyiség a természeti, társadalmi, emberi környezet által determinálva fejlődik. Az önéletrajzban leírt történeteket a személyiségfejlődés környezeti meghatározottságának dokumentumaként jellemzi: „Nagy Olga igényes munkát végzett, mert amit feltár, egyszerre emberi és egyszerre társadalmi” – zárja cikkét Miklós Elemér. A fenti néhány recenzió során láthattuk, hogy a Tamási Gáspár könyvéhez viszonyítva Győri Klára önéletrajzának kapcsán jóval több ízben kerül előtérbe a néprajzi szempont. Ennek legfőbb oka nyilvánvalóan Nagy Olga munkásságában rejlik, jelentős szerepe van a kötet előszavának, melyben néprajzi jellegű kérdések fogalmazódnak meg, mintegy ajánlásképpen, ha úgy tetszik, utasításképpen a szöveg olvasásához. Azonban a néprajzi szempont nem önállóan működik, a recenziókban egyértelműen a szépirodalom terminológiájának, szemszögének, műértelmezési stratégiájának van alávetve. Más szóval: az önéletrajzot vagy szépirodalomként olvassák, vagy pedig néprajzi adatok forrásaként tekintik, semmiképp sem önálló műfajként. Maga Nagy Olga sem ajánlja önálló műfajként a könyvet, bár számos jellemvonását domborítja ki a lehetséges (a népi írásbeliséghez sorolható) műfajiságnak. A két publikált népi önéletrajz közös vonása a megjelenés ideje (1970es évek), megjelenésének helye (a Kriterion Könyvkiadó), a fogadtatás elsődleges helye (a romániai magyar irodalmi közélet, illetve néhány hasonló magyarországi fórum). Tamási Gáspár könyvének esetében főként a leírt, ábrázolt paraszti társadalom következményeként, Győri Klára kötete kapcsán pedig leginkább Nagy Olga néprajzi beállítottságú érdeklődésének, kérdésfelvetésének folytán hívta ki a néprajzkutatók figyelmét is. (Ez utóbbinál azonban a recepciót jelentős mértékben határozza meg a könyv sajátos, eladdig az ilyesfajta néprajzi-irodalmi közlésekben példátlan, „obszcén” szóhasználata). Esetenként az önéletrajz mint közös műfaji vonatkozás és mint a hagyományos, huszadik századi paraszti társadalom



25

ábrázolása lesz az elsődleges oka annak, hogy a két könyvet a receptáló diskurzus résztvevői összekapcsolják. Az irodalmi recepció eleve egyértelművé teszi saját maga számára azt, hogy a két szöveg a szépirodalomból ismert önéletrajz műfajához legalábbis hasonló, és az irodalom terminológiáját használja e két (amúgy is szépirodalmi jellegű szövegként útjára indított) kiadvány értelmezésekor. Tény azonban, hogy mindkét publikált mű, eltekintve az indítékoktól és megközelítésektől, széles körben talált fogadtatásra, hívta fel magára a figyelmet. 1978-ban jelenik meg Szávai János Az önéletírás című munkája, mely tulajdonképpen az önéletírás műfaji kérdéseivel foglalkozó első magyar összefoglalás. Az önéletrajz meghatározásával kísérletező szerző a műfajt a regény műfajától úgy határolja el, mint nem-fikciót a fikciótól, hozzátéve, hogy az önéletírók maguk is általában így határozzák meg saját szövegeik mibenlétét. Szávai Jánosnak, miközben Rousseautól Goethéig és Gorkijig kísérli meg áttekinteni az önéletrajznak mint műfajnak a változásait, egyúttal azt is igyekszik bizonyítani, hogy az önéletrajznak mint műfajnak van helye az irodalomban. Kétségkívül epikus, prózai epikus mű tehát az önéletrajz, melynek műfaját elsősorban témája határozza meg: egy kialakult jellemű és világnézetű ember visszatekint múltjára, s leírja azt a fejlődési folyamatot, amely idáig vezetett. Az önéletírás lényege a fejlődés érzékeltetése és megértetése (Szávai 1978: 77). A kötet külön fejezetet szentel a népi önéletrajznak. A naiv mesterek írásainak dokumentum-értékére, a szövegeknek az oralitással való rokonságára hívja fel a figyelmet. Végkövetkeztetése az, hogy ezeknek a szövegeknek mégsincs egyértelműen helye az irodalomban, ezek a szövegek átmeneti jelenségek: „A naiv önéletírók tragédiája éppen ez: ahhoz már későn születtek, hogy személyükben ismeretlenül maradva gazdagítsák, ahhoz viszont, hogy tanulhassanak és valódi íróvá válhassanak, még túl korán.”10

10

Szávai 1978: 215. Szerdahelyi István 1997-ben megjelent Műfajelmélet mindenkinek című könyvében (Szerdahelyi 1997) az irodalmi műfajokat tematikusan osztályozva, a történelmi és társadalmi műfajokkal szemben (életrajzi regény, illetőleg regény) az önéletrajzot a harmadik kategóriába, a dokumentum-műfajok kategóriájába sorolja, a hírközlési és riportműfajok, valamint az irodalmi szociográfia után.

26


A magyar néprajzkutatás eredményei. Népi írásbeliség – népi önéletrajz Nagy Olga néprajzkutatói pályájára visszatekintő, vallomásos jellegű könyvében (Pályakép fénnyel és árnyékkal) tekinti át a Győri Klára könyve által generált recepció rövid történetét (Nagy O. 1995). „Kali nénihez” fűződő személyes viszonyát több évtizedes kutatás előzi meg, mely a széki asszony által birtokolt szóbeli folklórtudás gyűjtésére irányul. 1960-ban jelenti ki Győri Klára, hogy „már mindent bémondott”, azaz nincs már több közlésre alkalmas szöveg a tarsolyában. Ekkor jön az ötlet, hogy „Kali néni” mondja el élete történetét. Az asszony válaszképpen leírja önéletrajzát, melyet Nagy Olga, bevallása szerint, tizennégy évig őriz, anélkül, hogy különösebb figyelmet szentelne annak. Tizennégy év múltán jön a felismerés, mely Nagy Olga figyelmét az írott népi kultúrára, azaz a népi írásbeliségre tereli. Késztetésére ezek után az idős széki asszony tollából szövegvariánsok születnek, a folytatás tartalmazza „a legsúlyosabb vallomásokat”, melyek az előzőekben látott vitát, Győri Klára könyvének perét voltaképp elindítják. A könyv pere a népi önéletrajznak mint műfajnak a létjogosultságát, illetőleg a népi önéletrajzról mint műfajról való beszéd létjogosultságát alapozza meg (Keszeg 2002). A szóbeli folklór tudója elveszti szerepét, hallgatóságát lokális kontextusában, holott történetei hallgatóság nélkül nem létezhetnek. Nem veszti el azonban késztetését, mellyel ezeket a szövegeket forgalmazza, és így, a közlés iránt érzett kényszeréből kifolyólag megkeresi a számára alkalmas kontextust, azt a közeget, amelyben tovább alkothat, ahol újra hallgatóságra lel, ahol megszűnik magányérzete. Győri Klára felfedezése, mondja Keszeg Vilmos, az élő népi kultúra felfedezése is egyben, az önéletrajz körül kialakult, az irodalmi recepció során végbement vita valójában a tudomány megújulását eredményezte, paradigmaváltást hozott. Ugyanakkor Győri Klára kötetének ilyenszerű fogadtatása részben az akkori idealizált nép-fogalommal, valamint a Székről kialakult idealizált képpel magyarázható. A néprajztudományban ezidőtájt megindult diskurzus az önéletrajzok dokumentumértékét igyekszik hangsúlyozni. Az egyik, több önéletírást közlő kötet (Hoppál–Küllős–Manga 1974) előszavát kétségkívül irodalmár írja, a dokumentum-irodalom e szokatlan műveit ezekkel a szavakkal ajánlva: „Néprajzkutatóink fáradozásainak köszönhető tehát ez a



27

kötet, amelynek jelentősége azonban – irodalmi értékeivel – túlmutat a néprajztudomány körén.” Hogy a népi írásbeliség gyűjtőfogalmához sorolható szövegeket valóban eredményesen hasznosítja a néprajztudomány, azt Mohay Tamás Egy naplóíró parasztember című könyve bizonyítja. A kötet előszava részletesen áttekinti a népi írásbeliséggel, s így a népi önéletrajzzal kapcsolatos addigi néprajzi eredmények magyar vonatkozásait, megjegyezve, hogy: „Munkámat itt fenyegette az a veszély, hogy a paraszti írásbeliség számtalan műfajában rejlő csábításának engedve, parttalanná váljék” (Mohay 1994: 14). Ezzel kapcsolatosan olyan kérdések is felmerülnek, mint hogy mennyire hitelesek, vagy hasznosak ezek a szövegek dokumentumként, szemben a tudományos kutatás kétségkívül hiteles(nek tartott) eredményeivel. A Leírtam életem… Népi önéletírások című kötet előszavában olvashatjuk azt a megjegyzést, hogy bár a közölt önéletírások nem hoznak újat, hiszen az „irodalom és a szaktudomány” már behatóan foglalkozott azzal a történelmi korral, amelyben az önéletrajzok eseményei játszódnak, mégis mindegyik szöveg egy új, egyedi szemszöget képvisel, s mint ilyen, olvasásra mindenképp érdemes.11 A diskurzus első jelentős összefoglalása Hoppál Mihály és Küllős Imola közös munkája. A Parasztönéletrajzok – paraszti írásbeliség című tanulmányban (Hoppál–Küllős 1972) különbséget tesznek elsősorban a korai és a mai népi önéletrajzok között, mondván, hogy míg az első a megelőző kor irodalmi normáit követi, utóbbiban az élőbeszéd törvényei érvényesülnek. Míg az önéletrajzok egyéni jellegűek, tartalomelemzésük az egész paraszti társadalom megismerését teszi lehetővé. A tanulmány láthatóan főképp a férfiak által írt önéletírásokra összpontosít, amikor megállapítja, hogy ezek a szövegek nagyrészt a gyermek- és ifjúkorról, valamint a katonáskodás éveiről szólnak. Küllős Imola kutatásai, megállapításai külön figyelmet érdemelnek. A fenti tanulmány után, 1988-ban jelent meg összefoglalása a Magyar Néprajz V. kötetében (Küllős 1988). Fejtegetését a folklór huszadik századi 11 Pillich–Vetési 1987: 8. A felvázolt diskurzus közepette, az irodalom beszédmódja olyannyira kisajátítja magának időnként ezeket a szövegeket, a róluk érdemben való beszélést, a kanonizálást és az ezzel járó folyamatok irányítását, hogy például 1985-ben Csibi Istvánné Siklódi Márika önéletírása alcímmel jelenik meg a Pontot, vesszőt nem ismerek, de a szó igaz című kötet (Csibi 1985), úgy, hogy a kötet szövegét tulajdonképpen Horváth Arany vette magnóra, jegyezte le és rendezte sajtó alá. A kötet utószavából derül ki, hogy maga Csibi Istvánné is szokott egyébiránt írni.

28


átalakulásának mérlegelésével kezdi, s megállapítja, hogy a társadalmi viszonyok átrendeződésével, a polgárosodással, valamint az olvasás elterjedésével tágul a hétköznapi ember látóköre, bővülnek ismeretei, ezzel párhuzamosan pedig a folklór műfajai átalakulnak, a régieket újak váltják fel, a szóbeli műfajok mellett megjelennek az írott szövegek, a kutatás a falusi társadalom mellett a városi közegben is teret hódít. Az áttekintés előbb két szóbeli műfaj, az élménytörténet és igaz történet tipológiáját vázolja fel, problematizálja ugyanakkor ezeknek a folklórműfaj-mivoltát is, főképp stiláris jegyek alapján, azzal érvelve, hogy a hagyományos műfaj, a mese is olykor éppúgy kevésbé megszerkesztett, mint számos igaz történet – mindez az elbeszélő tehetségétől, rátermettségétől is függ. Az élettörténet és önéletrajz között elsősorban úgy tesz különbséget, mint elmondott és leírt folklórszöveg között, s mint mondja, jobb terminus hiányában ezeket visszaemlékezésként érdemes megnevezni. Mindkét műfaj jellemzői Küllős Imola szerint: a. igaz történetek láncszerű összefűzésével keletkeznek; b. létüket szisztematikus néprajzi, szociológiai és más kutatásoknak köszönhetik; c. tudatosan átgondolt, kronológiai rendben megszerkesztett és előadott szövegek. Az önéletírást (mint belülről fakadó önvallomást) keletkezésük körülményei szerint tipizálja: a. idegenek érdeklődése folytán; b. példaadás, tanító szándék által indíttatott; c. panaszként megfogalmazott; d. kisebb számban lelki kényszerből, a magány előli menekülés kényszeréből leírt szövegekről beszél. A népi önéletírások egy része tehát spontán, másik része felkérésre készült. Küllős Imola továbbá tartalmi vonatkozásokban általánosítja a műfajt: mind a férfi, mind a női önéletrajzok jelentős élményforrása a gyermekkor, ezen túl azonban a férfiak főként a katonáskodásról, háborúról, a nők pedig főként érzelmi életükről, a férjhez menésről, szerelmi csalódásokról, a házasság és gyermekszületés gondjairól, gyötrelmeiről írnak. Végül arra a fontos kérdésre tér ki a tanulmány, hogy hol helyezkedik el a népi önéletrajz a folklór és az irodalom között. Küllős Imola meglátása az, hogy érdemesebb az irodalom terminusai felől közelíteni a műfajhoz, viszont ez az irodalmi műfajoktól úgy különül el elsősorban, hogy nyelvezete nem irodalmi hagyományokat követ, hanem az élőbeszéd sajátosságait tükrözi, s ez a tartalmi vonatkozások mellett tovább növeli e szövegek hitelességét, dokumentumértékét. Küllős Imola egy évvel később újabb jelentős tanulmányt tett közzé, melyben a paraszti írásbeliséget mint a folklór új formáját értelmezi



29

(Küllős 1989). A tanulmány a népi írásbeliség kutatásának eredményeit vázolja fel. Egyik kiindulópontja az, hogy az olvasás a kultúra mindennapjainak előbb vált részévé, mint az írás, mely lépésekben fejlődött ki a népi kultúrában. Legkorábbi vállfaja a felirat, mely használati tárgyakon, bútorokon, családi bibliákban, kalendáriumokban dokumentálható. Míg ezeknek nem volt költői funkciójuk, a terjedelmesebb írások történetileg két osztályba sorolhatók: a. a korábbi szövegek másolás útján keletkeztek, egyszersmind a szóbeli kultúra írásban történő rögzítései, melyek főként a népszerű közköltészet, a ponyvairodalom, a népies alkotások folklorizálódott változatai; b. később alakulnak ki az önálló megfogalmazású, egyéni gondolatokat és életsorsokat kifejező verses és prózai művek (gazdasági naplók, családi krónikák, levelek, emlékiratok, önéletrajzok). A szerző korábban említett összefoglalásával azonos jegyek szerint jellemzi a népi önéletírást, végkövetkeztetése pedig az, hogy „a népi önéletrajzok azonban mégsem irodalmi művek. Alkotóik – ha tehetségesebbek is az átlagosnál – nem írók. Írásaik egyéni stílusa aszerint alakul, mit, menynyit és hogyan sajátítottak el közösségük nyelvkincséből, s ezt az örökséget hogyan sikerül ötvözniük a maguk szerezte, új nyelvi elemekkel” (Küllős 1989: 288). A népi írásbeliség műfajai tehát a művészi önkifejezés új formái, e jelenség azonban önmagában is új, hiszen az anonimitással jellemzett közösségi, orális hagyományban hiányzik e funkció. Egy évtizeddel később Küllős Imola továbbra is a művészi jellemzőket veszi alapul a népi önéletrajzról szóló fejtegetésében. Tanulmánya ezúttal a női népi önéletrajzokra összpontosít (Küllős 2000). A népi íráshoz, mint az íráshoz általában, mentális adottság és fizikai készség szükségeltetik, mondja a bevezetőben, a népi önéletírás éppen ezért, valamint abból is adódóan, hogy az önéletrajzírónak a valósággal kell szembenéznie, azt kell újraalkotnia, „kitartást igénylő, komoly szellemi és fizikai munka” (Küllős 2000: 134). A tanulmány húsz asszony önéletírását dolgozza fel. Ezzel kapcsolatosan az írásos önkifejezést a következő ismérvekkel jellemzi: a. az írás a társadalmi mobilitás jele; b. az írás a hagyományos paraszti közösségben deviáns, normasértő viselkedés, egyszersmind a szerzők öntudatra ébredésének jele. Küllős Imola a tanulmányozott önéletrajzok alapján a női életsorsok közös vonásait vázolja fel: a II. világháború előtt született szerzők életét a kornak megfelelő körülmények között jellemzi a család társadalmi helyzete, a hagyományos közösség érték-, szokásés normarendszere, az ebből való kitörni vágyás, a szegénység, családi

30


tragédia, az iskolázatlanság. A népi önéletírásokat mint a személyiség fejlődésének dokumentumait értékeli, nemi szerepeket dokumentál, kitér az azokban megjelenő anya- és apafigurákra, legfőbb értékként a munkát jelöli meg. Az önéletírás is ehhez az értékrendhez köthető: az idős, munkára képtelen asszony az írásban lel hasznos munkára, mely megnöveli önbecsülésüket, illetőleg társadalmi értéküket a szűkebb közösségben. Mohay Tamás 2000-ben, a Magyar Néprajz VIII. kötetében megjelent összegzése is az 1970-es éveket jelöli meg a magyar népi memoárirodalom megerősödésének kezdeteként. Fontos megállapítása az, hogy a világháborúkban érintett nemzetek életében ekkorra zárul le egy történelmi korszak, melynek feldolgozására nem csak a szaktudományok, hanem a lokális, regionális közösségek is igényt tartanak. Az életrajzi vizsgálatokra ugyanakkor a legkülönbözőbb tudományok (orvostudomány, a szociológia, a pszichológia, a pszichiátria, a történelem, a politikatudomány, az irodalom, az antropológia) vállalkoznak, különböző, egymástól gyakran jelentős mértékben eltérő módszertant dolgozva ki. A magyar néprajztudomány érdeklődése a népi önéletrajzok, élettörténetek publikációinak rohamos gyarapodásában érhető tetten, ezzel párhuzamosan pedig a társadalom működésének leírásában fokozatosan, bár meglehetősen lassú ütemben terelődött a figyelem az egyéni dimenziók, életutak irányába. A magyar néprajztudomány a huszadik század során fokozatosan mozdul el a személytelen nép fogalmától az 1940-es években Ortutay Gyula nevéhez fűzött egyéniségkutató módszeren keresztül az egyéni élet mindennapjainak vizsgálatáig. Azonban, annak ellenére, hogy az évtizedek során, a különböző kutatási programoknak, paradigmáknak köszönhetően jelentősen gyarapodott az élettörténetek gyűjtéséből származó adatbázis, a tanulmány megjelenéséig, tehát a huszadik század végéig egyetlen olyan monografikus leírás készült, mely érdemben tudta felvetni és alkalmazni a problematikát (lásd Mohay 1994). A tanulmány másik, számunkra is igen jelentős megállapítása az, hogy a paraszti társadalom által létrehozott írásbeliség, a népi kultúra saját világának megörökítésére tett kísérletei a legkevésbé sem függetlenek az időközben jelentkező sokféle irányú érdeklődéstől. A népi memoárirodalom dokumentumként, forrásként való felhasználási kísérletei mellett Mohay Tamás megjegyzi, hogy a kortárs felfogás szerint igen sok paraszti önéletírás irodalom is, nemcsak dokumentum. E megállapítás ismét a hitelesség kontra fikcionalitás kérdésköréhez irányítja a népi önéletrajzokról, élettörténetekről szóló diskurzust.



31

Egyébként e tárgykörrel kapcsolatosan, korábban Niedermüller Péter állapítja meg a népi önéletírással kapcsolatosan írt tanulmányában (Niedermüller 1988), hogy az életét leíró vagy elmesélő egyén nem törekedhet a teljességre, ehelyett válogatni kénytelen a rendelkezésére álló emlékek anyagából, méghozzá úgy, hogy nem csak történetekké formálja, hanem interpretálja is azokat. Ezzel hozhatók párhuzamba azok a (néprajz műfajelméletén alapuló) megállapítások is, melyek szerint a népi önéletrajz igaztörténetek láncszerű összekapcsolásával keletkezik.12 A néprajztudomány számára tehát fontos kérdés, hogy miképpen használja forrásként ezeket a szövegeket. Ha például tipikus életrajzok keresésével szeretné egy társadalom pontosságra törekvő leírását elkészíteni, eleve komoly akadályokkal kell megküzdenie: „Könnyen meglehet, hogy a legtipikusabbak éppen a senki által soha le nem írt életek voltak” – mondja Niedermüller Péter. A népi önéletírás kutatásának másik jelentős összegzése Verebélyi Kincső nevéhez fűződik. A szerző a paraszti önéletírást mint a folklóralkotás új ágazatát nevezi meg, mely a társadalomnéprajz, illetőleg a szokáskutatás lehetséges forrása. A népi önéletírások egyik legfőbb jellemzője szerinte az, hogy ezek a személyes emlékezet dinamikája szerint pillanatképek egymásutániságában, s nem folyamatszerűen érzékeltetik a az életpályára való emlékezést, olyan eseményeket emelve ki abból, melyek főként pszichológiai szempontból hagytak nyomot az emlékezőben. Az időbeli tájékozódást ugyanakkor nem „absztrakt évszámok” jelentik, hanem az életút szempontjából fontosnak tűnő események jellemzik, az írás tagolása az élet nagy szakaszokra bontása szerint történik. Továbbá fontos szerepet játszik az önéletrajzok keletkezésében, megfogalmazásában egyaránt a térbeli tájékozódás. A katonáskodással, cselédeskedéssel jött mobilitás felértékeli például a szülőföldhöz való ragaszkodást. A társadalmi távlatok, a történeti események értelmezése csak annyiban releváns, mondja továbbá Verebélyi Kincső, amennyiben azok a személyes életpálya vonatkozásában valamilyen jelentőséggel bírnak. Az önéletírások másik fontos kulcsfogalma az életstratégia, ahol a szerző szerint különösen a nőkre jellemző a munkával, illetőleg a jövővel kapcsolatosan kialakított passzivitás („még terveket is alig szőnek”), a természeti 12

Az igaztörténetekről monografikus munkát Réthey Prikkel Miklós készített: Réthey Prikkel 1991.

32


erőkkel (időjárás, katasztrófák) szembeni alkalmazkodás, tűrés, kitartás. „Az elbeszélések kerete és alaptémája a paraszti élet munkával töltött hétköznapjainak szinte monoton ismétlődése” – mondja továbbá a szerző (Verebélyi 2001: 524). A megélhetésért folytatott küzdelemben az élet és a halál szinte jelentéktelenné válik, eseménynek éppen ezért a megszokotthoz képest eltérő történések számítanak az életpályára való emlékezés során. Az események megtörténésének lehetőségét a szűkre szabott életkeret korlátozza, a személyiség kibontakozásának ezért alig vannak alternatívái. Az érzelmi tendenciáknak (szeretet–gyűlölet, vonzódás–taszítás, elfogadás–visszautasítás) a paraszti és polgári közegben különböző mennyiségi és minőségi vetületei vannak. A paraszti társadalomban, az önéletrajzok tanúsága szerint a fizikai igénybevétel hat az érzelmi világra elsősorban, a paraszti társadalomban az én nem egyenlő az egyénnel. Az európai hagyományos paraszti közegben, így a magyar paraszti társadalomban az egyik korcsoportból a másikba való átmenet kevéssé jelzett, csupán a lakodalom válik hangsúlyozottá az önéletrajzokban. Az eseményeknek ugyanis az egyén nem annyira kezdeményezője, mint inkább elszenvedője. Mindezek alapján végül Verebélyi Kincső következtetése az, hogy a paraszti önéletírások a paraszti gondolkodás törvényszerűségeinek feltárásában igen fontos szereppel bírnak, főként ami a néprajzi módszereket illeti, hiszen az irányított interjúkkal ellentétben ezek a szövegek „szabadabban adják elő a paraszti élet során szerzett tapasztalatokat, élményeket” (Verebélyi 2001: 533). A fent vázolt elméletek rendre mint néprajzi dokumentumokat, forrásokat kezelik a népi önéletrajzot mint folklórműfajt. A népi írásbeliséggel kapcsolatosan végzett kutatások az olvasás/írás terjedésével magyarázzák tehát magának a műfajnak a létrejöttét. Tóth István György fejti ki, hogy a 17–18. században a még írástudatlan paraszti társadalom már nagy mértékben függ az írástól, miközben azt még nem érti, nem gyakorolja (Tóth I. 1994), ehhez képest tehát az írásbeliség elterjedése a folklóralkotásban nyilvánvalóan változásokat hoz, főként a 20. században. Az alapvető nézetet, miszerint az írás az oralitást váltja fel a magyar folklórban, s ezért az írott folklórszöveg minden esetben az oralitás hagyományait követi, Havasréti József árnyalja úgy, hogy az íráshoz folyamodó egyén önmagát egy szokatlan kontextusban látja viszont, éspedig azért, mert a magas kultúrával „nem egyenrangú félként kommunikál” (Havasréti 1999: 138). Ez a helyzet pedig a szerző szerint nem csak az alkotó, hanem a kutató



33

számára is problematikus, a paraszti társadalom valamely tagjának íráshoz való folyamodása a szóbeliség kutatója számára sem releváns. Az esztétikai relevanciákat érvényesítő, korszakok által meghatározott íráshagyománnyal ellentétben a paraszti írás esetében ez a funkció csupán másodlagos, ehelyett inkább gyakorlati funkciókat érvényesít (megőrzés, morális tanítás, ismeretközlés). Az 1990-es évektől alakult ki, főként Keszeg Vilmos munkásságának eredményeként a népi írásbeliség, s ezen belül a népi önéletírás azon típusú értékelése, mely a népi írást, szövegalkotást különböző kontextusok és ezekhez köthető funkciók figyelembevételével jellemzi. A folklór határán című munkájában, 1991-ben állapítja meg, hogy a népi írásbeliség nem irodalommá válni akaró folklór, hanem a szóbeliség és írásbeliség, az anonimitás és tudatos alkotás, valamint a folklorizmus és folklorizáció találkozásánál létrejövő instancia, mely „az abszolút kreativitás helyett az alkotás formális elvárásait részesíti előnyben”. Az életformák zártságának huszadik századi megszűnése, az írni-olvasni tudás terjedése nem csak lehetővé tette szélesebb társadalmi rétegek számára is az íráson alapuló verbális kommunikációt, hanem az egyén életterét egyszersmind kitágítja. Az egyént „az írott szövegek kapcsolják a társadalomhoz, egyénekhez és intézményekhez, örökölt szövegek által kötődik a múlthoz, maga fogalmazta szövegek által hagy nyomot maga után, lakóterét szövegekkel tűzdeli tele, mind az írás, mind az olvasás élményben részesíti, kitölti idejét” (Keszeg 1998: 622). Az írás mágikus, rituális, esztétikai funkciói mellett a magánszférában tölt be szerepet, tartalmakat merevít ki és tárgyként épül be, valamint ekként válik aktivizálhatóvá az egyén környezetében. A szövegek emellett a gyakorlatban egyszerre vállalják és tagadják műfajiságukat, hiszen (akárcsak a tárgyaknak), utóéletük van, másodlagos funkciókkal ruházódnak fel (így válik például a Házi áldás mágikus funkciója dekoratívvá). A népi írásbeliség nagymértékben fordítja vissza a folklór anonim és kollektív jellegét, a hagyományos ciklikusságot linearitásra váltja, megnő a múló idő szerepe. Az egyén emellett egyre több időt tölt nyilvános szférában, s éppen ezért arra kényszerül, hogy státusát igazoló iratokra tegyen szert (Keszeg 1998: 625–626). Az írás tehát átrendezi a szóbeli beszédeseményben megszokott erőviszonyokat: a népi önéletrajz írója számára kitágul a beszélőközösség szerepe, virtuálissá válik, a befogadás nem a szövegalkotással egyidőben történik, a hagyományos csatornák éppen ezért csődöt mondanak – mondja

34


Keszeg Vilmos, Zsigmond Erzsébet önéletírásának utószavában (Keszeg 1995: 130–131). Mint a fejezet bevezető részében láttuk, szintén Keszeg Vilmos értelmezte azt is, hogy a beszélőközösség ilyenszerű átalakulása konfliktushelyzetekre miképpen adott okot lokális társadalmakban, tudományos diskurzusokban. A népi önéletrajz, népi élettörténet újabb értelmezéseire, forrásközlésekre napjainkban újabb alkalmak nyílnak, a legutóbbi kezdeményezés pedig a forrásközlést az értelmezéssel összekapcsolva ajánlja szélesebb olvasóközönség elé mind a népi szöveget, mind annak elemzését (lásd András 2008, Berekméri 2008, Bálint–Kovács–Balázsi 2009).

A népi önéletrajz meghatározása. Pragmatikai megközelítés Szávai János korábban említett összefoglaló munkája után 2001-ben jelenik meg újra kötetnyi méretű publikáció, melyben Séllei Nóra huszadik századi írónők önéletrajzait elemzi. A kötet bevezető tanulmánya rendre felvázolja az önéletrajz műfajelméleti problémáit, egyik fontos kiindulópontja az, hogy aligha lehet lineáris és koherens narratívába helyezni az önéletrajzzal kapcsolatos eddigi műfajelméleti megállapításokat. Azonban a szerző, aki önéletrajznak nevez bizonyos szövegeket, mégiscsak állást kénytelen foglalni valamelyik elméleti diskurzus mellett, hogyha a saját hitelességét meg akarja alapozni – mindeközben tudja azt is, hogy bárhogyan foglal állást, mindig támadható lesz valamilyen oldalról (Séllei 2001: 18). Séllei Nóra megjegyzését fontolgatva, számomra ismét kérdésessé vált, hogy az általam kiválasztott szövegeket, melyeket elemezni kívánok, mi joggal nevezem népi önéletrajzoknak. Ugyanakkor bátorkodtam az eddigiekben is használni a népi önéletrajz megnevezést, mímelve azt a biztonságérzetet, miszerint a fogalom mindenki számára ugyanazt jelenti. Jacques Voisine mondja az autobiographie (önéletrajz) irodalmi terminusának kialakulása kapcsán, hogy sem Rousseau, sem Goethe vagy Chateubriand nem használta volna valószínűleg saját művére ezt a (történetileg kialakult) kifejezést, miután mindegyikük eredetit, példa nélkülit igyekezett létrehozni (Voisine 1963: 138). Meg vagyok győződve róla, hogy az általam elemezni kívánt szövegek egyike sem akar egész biztosan népi önéletrajz lenni. Hogy mi szeretne lenni, arra visszatérünk a szövegek ismertetése után, hiszen ez a kérdés az értelmezést jelentős mértékben meghatározza.



35

Jelen esetben a népi önéletrajzot nem műfajként szeretném meghatározni. Bár a fogalom maga műfaji megnevezésnek tetszik, Paul de Man álláspontját részesítem előnyben, aki az önéletrajz meghatározásában elhatárolódik a műfajként való megnevezéstől, az önéletrajzot mint az olvasás és megértés figuráját definiálja, mint önéletrajzi mozzanatot, mely során az önéletrajz szerzője (referens) és az önéletrajz központi figurája (főszereplő), valamint szerző és olvasó kölcsönösen igazodik egymáshoz, tükrös struktúrát teremtve az olvasás folyamatában (de Man 1997: 95–96). Egyelőre annál az álláspontnál látszik érdemesnek maradni, miszerint a népi önéletrajz írott szöveg, mely a néprajztudomány szemszögéből azért népi, mivel szerzője, bármi legyen is annak foglalkozása, társadalmi, szociális vagy gazdasági helyzete, nem hivatásos író, azaz a hivatásos, elit kultúrában nincs hivatásos íróként számon tartva, legalábbis abban a pillanatban, amikor az íráshoz hozzáfog. A népi önéletrajzot ebből a szempontból Roger Chartier a hétköznapi írások (écritures ordinaires) reprezentatív szövegtípusaként határozza meg (Chartier 2001: 784–788). Ami az általunk népi önéletrajznak nevezett szöveget illeti, egyelőre annyit feltételezhetünk róla, hogy autobiografikus jellegénél fogva a Philippe Lejeune által felvázolt lehetséges önéletírás-definícióval hozható kapcsolatba, a következő kulcsfogalmak mentén: 1. visszatekintő perspektívájú (prózai) elbeszélés; 2. a szerző (valós személy) és elbeszélő (a szöveg narrátora) azonos; 3. a hangsúly a szövegben a magánéletre és a személyiség történetére összpontosul. Lejeune ugyanakkor a definíció e lehetséges szempontjai kapcsán kifejti, hogy az önéletírás mint olyan definíciójában az olvasás játszik kulcsfontosságú szerepet. Az önéletrajzi tér kijelölése, illetve az olvasó számára javasolt, kifejtett vagy kifejtetlen olvasási szerződés definiál egy ilyen szöveget önéletírásként, s nem pedig a szövegek valóságértéke (Lejeune 2003: 17–45). Tzvetan Todorov meglátásai szerint a műfajok voltaképp intézményekként működnek, elváráshorizontot hozva létre az olvasóban, és írásmodellt szolgáltatva a szerzőnek (models of writing) (Todorov 1990: 18). Annak, hogy nem minden beszédaktus (speech act) alkot műfajt, pedig az az oka, hogy minden társadalom azokat a beszédaktusokat választja ki és kodifikálja, melyekre az aktuális ideológiájának szüksége van. Ugyanakkor Todorov ennek kapcsán arra is figyelmeztet, hogy nem lehet pusztán elméleti síkon tekinteni ezeket a kérdéseket, a gyakorlatot is meg kell vizsgálni egy-egy társadalmon belül. A felvázolt kérdések példázásához éppen az önéletrajzot hozza (Todorov 1990: 25).

36


Keszeg Vilmos mutat rá arra, hogy a különböző narratívákat forgalmazó egyén (homo narrans) szövegeinek alaptípusa a biográfia, illetőleg az autobiográfia (Keszeg 2002c: 208). A saját élet elmesélésének tehát todorovi értelemben is gyakorlata van az erdélyi magyar társadalomban, mely a hétköznapi beszédaktusoktól a sírfeliraton át az önéletírásig számtalan területen megnyilvánul. Ehhez az intézményszerűen működő gyakorlathoz folyamodnak a népi önéletrajzírók is, oly módon, hogy az általuk alkotott szövegek a folklór és az irodalom határára kerülnek, hiszen mindkét beszédmód sajátosságait magukban hordozzák. A néprajzi kutatásnak éppen ezért az irodalom szemléletmódjával is számolnia kell, hogyha ezeket a szövegeket kívánja megközelíteni (vö. Keszeg 1991, 1995, 1998). Az érem másik oldala, hogy nemcsak a mesélésnek, hanem az olvasásnak is gyakorlata van. Roger Chartier, Martin Lyons kutatásai mutatják meg, hogy minden kornak megvannak a maga népszerű olvasmányai, ugyanakkor a kiadók is időről időre olyan stratégiákat alkalmaznak, melyek során a széles tömegek, vagy egyes célcsoportok (mint például az iskolások, a nők) számára bizonyos művek, vagy akár műfajok elérhetővé válnak (Chartier 2000, Lyons 2000). Tegyük hozzá, nemcsak olvashatóvá válnak bizonyos műfajok, hanem az írás vágyának is talajt szolgáltatnak. Úgy tűnik, két ilyen műfaj, avagy műforma vált a bemutatandó gyergyói önéletrajzírók számára elérhetővé: az önéletírás (a saját élet történetének megírása) és a vers (elsősorban mint írásforma, másodsorban mint beszédmód/írásmód). Nehéz lenne ennek a ténynek ok-okozati összefüggéseit a most felvázolt kereteink közé szorítani, azt viszont mindenik önéletrajzíró esetében határozottan tudom állítani, hogy az illetőnek járt a kezében nyomtatott formában önéletrajz, illetőleg verssel iskolás korától mai napig állandóan találkozik, ha máshol nem, a sajtóban, a médiában. Az egyes szerzők olvasottságára rákérdezve azonban azt is tudomásul kellett vennem, hogy az erre vonatkozó általánosítási szándék komoly nehézségekbe ütközik. Míg az egyik önéletrajzíró polcán ott van Tamási Gáspár könyve, a másik egyén csupán annyit tudott mondani, hogy valamikor olvasott néhány füzetet, melyek „alantas”, „parasztos” önéletírások voltak, nem méltók említésre, így sem címet, sem szerzőt nem jegyzett meg.13

13 Ez a magatartásforma nem egyedülálló. Martin Lyons beszél arról, hogy a XIX. századi francia önéletírók mennyire elítélik a ponyvát, mondván, hogy az nem a hétköznapi valóságról szól – s ezáltal mintegy elítélik magát a fikciót, mely tulajdonképpen az irodalom mozgatórugója (Lyons 2001: 934–936).



37

Giovanni Levi az életrajz használatának a tudományok által kialakított különböző stratégiáit négy fő pragmatikai szempont szerint csoportosította (Levi 2000). Állításait a népi önéletrajzról folytatott diskurzus során is érdemes hasznosítani, különösen abban az esetben, ha a néprajzi jellegű érdeklődés interdiszciplináris érvényű megállapítások megfogalmazására is igényt tart. A műfajiság kérdése felőli megközelítés könynyen abba a hibába eshet, hogy a népi önéletrajznak nevezett szövegkorpuszt megpróbálja kisajátítani, „kivonni a forgalomból”, kiemelni abból az intertextuális térből, melyben mindenféle biográfiák és autobiográfiák egymással kölcsönhatásban, egymás mellett léteznek. Az egyik ilyen, Giovanni Levi által felvázolt stratégia a prozopográfia és a modális életrajz fogalmaival írható le. A történészek, különösen a mentalitástörténet által alkalmazott törekvésre utal a szerző, mely során a vizsgálatok az általános érvényű kulturális információk forrásaként tekintenek az életrajzra. Ebben a megközelítésben az egyéni értékek, a személyes vonatkozások gyakran háttérbe szorulnak. A korábban ismertetett recepciók is felfoghatók úgy, mint olyan kísérletek, melyek a népi önéletrajzokat forrásként igyekeznek alkalmazni az egyénre és a társadalom egészére vonatkozó tudományos megállapítások, eredmények elérésének céljából. Páczkán Éva sikeresen alkalmazta néprajzi jellegű megközelítésben az élettörténetet mint a mentalitásvizsgálat forrását (Páczkán 2002). Egy másik használati típus Giovanni Levi tipológiája szerint az életrajz és a kontextus együttes vizsgálata, mely két lehetőséggel szolgált a tudományos érdeklődés számára. Az életrajz által szolgáltatott adatokat a társadalmi leírásokban éppúgy használták, mint ahogy a társadalmi öszszefüggésekkel magyarázták az egyénnel kapcsolatos életrajzi vonatkozásokat. Egy élet nem érthető meg kizárólag a saját különlegességén, másságán keresztül, mondja a szerző, a kontextusvizsgálat ugyanakkor komoly eredményekkel szolgált, annak ellenére, hogy a kontextust gyakran mozdulatlan háttérként értelmezték, mely kihat az egyén életére, melyre azonban az egyéni sors, életpálya nem képes hatást gyakorolni. Ha tehát a népi önéletrajzot a kontextus fényében igyekszünk megvilágítani, nem elégséges a környezetnek az egyénre gyakorolt hatását vizsgálni. Az is kérdéses, hogy miként tekintünk értelmezésünk során az önéletrajzíró egyénre, hogy kell-e egyáltalán erőltetnünk a szerzőként való meghatározást akkor, amikor esetenként a környezet másként beszél róla. Lehetséges, hogy a szerző fogalma, elsősorban írott szöveget alkotni képes, írástudó egyén

38


jelentésében, más definíciókkal egészül ki lokális közösségében, mint a tudományos diskurzusban? Ez a kérdés a Giovanni Levi által meghatározott harmadik típusú használati móddal, a határesetek vizsgálatával is összefügg. A kontextust meg lehet világítani ugyanis a határai révén is, ha arra keressük a választ, hogy mettől meddig húzódik egy bizonyos, összefüggő viszonyrendszer, mely az önéletrajz szerzőjének, és magának a szövegnek, kéziratnak, publikációnak az életterét képezi. Ha emellett merev határokat szabnánk bizonyos kontextusoknak, megfosztanánk a népi önéletrajzot azon képességétől, hogy közvetlen környezetére, vagy éppen tágabb kontextusaira hatást gyakoroljon. Továbbá: nem lehetséges-e az is, hogy az általunk tudományos keretek között kontextusnak nevezett egységet éppen vizsgálódásunk tárgya, a szöveg–szerző páros jelöli ki? Havasréti József úgy hívja fel a figyelmet erre a problémára, hogy a népi írásbeliségnek nem csupán dokumentumértékét, hanem szövegszerűségét, műfajait, funkcióit, szociokulturális kontextusait is meghatározza a szövegnek az írás közegében való létrejötte (Havasréti 1999: 136). Hoppál Mihály ugyanakkor négyféle kontextusról beszél egy verbális beszédesemény vizsgálata során (Hoppál 1998). Tipológiája társadalmi, vizuális, kognitív és nyelvi kontextusokra tér ki; a társadalmi kontextus a beszédesemény résztvevőinek társadalmi státusát, a vizuális kontextus a non-verbális kommunikációt, a kognitív kontextus a beszélők közös, a kommunikáció létrejöttéhez elengedhetetlen tudását, a nyelvi kontextus pedig a beszédmódot, a beszédesemény során elhangzó megnyilatkozások nyelvi minőségét jelöli, azzal a megjegyzéssel, hogy a kontextusok a valóságban nem különíthetők el ezzel a látszólagos pontossággal. Ez a felosztás, melynek segítségével a szerző tanulmányában az adott beszédesemény sikeresen leírhatónak és értelmezhetőnek bizonyul, megszabja a beszédesemény mint kulturális cselekvés határvonalait is. Ha ugyanis az önéletrajzot mint az írás csatornáján létrejövő beszédeseményt értelmezzük, a négyféle kontextus-fogalmat át kellene értelmeznünk. Hol keressük például a vizuális kontextus határait? A kéziratban, mint látható, fizikai tárgyban? Az írásképben, mely meghatározza az olvashatóság fizikai jellemzőit? A kézirathoz esetlegesen hozzácsatolt fényképanyagban? Emellett, ha a kognitív kontextus fogalmát szeretnénk applikálni az írott népi önéletrajzra, figyelembe kell vennünk, hogy a beszédesemény során a szerző és olvasó által birtokolt közös tudás nem direkt módon lép kölcsönhatásba. Míg az élőbeszéd során alkalom nyílik arra, hogy a beszélő



39

felek egymás tudomására hozzák az esetleges kommunikációs akadályokat, az önéletrajzot író szerző nem az írás pillanatában, hanem egy későbbi pillanatban juthat ilyen információ birtokába. Mi a bizonyítéka annak, hogy egyáltalán gondolt erre az eshetőségre az írás, vagy az írás elhatározásának pillanatában, és van-e ennek a sematikus megközelítésnek valamilyen jelentősége a népi önéletrajz értelmezhetőségének szempontjából? A kognitív kontextust működető közös tudás természeténél fogva normatív természetű: meghatározza azt, hogy milyennek kell lennie az önéletrajz szövegének, magába foglalja az olvasó (közönség avagy közösség) elvárásait, illetve az önéletrajzírónak ezen elvárásokról való tudását, az ezekhez való viszonyulását. A kognitív kontextus tehát az író és az olvasó kommunikációját teszi lehetővé. Tudjuk, hogy gyakran emberi kapcsolatok meghibásodása ad motivációt az írásra (vö. Keszeg 1998: 622), a népi író/alkotó (a szóbeliség intézményének leszűkülésével) a virtuális olvasót veszi célba írásával (vö. Keszeg 2002: 151), akkor is, ha írását nem szándékszik megmutatni senkinek. A népi önéletrajzok a szöveg szintjén is feltételezik a virtuális olvasót. Zsigmond Erzsébet Életem panaszos könyvének (1995, 2003) már a második mondatában így ír: „Ha ezt az írást valaha is megírom és a közönség is elolvashatja”. Továbbmenve, ugyanebben az írásban a nyelvi kontextus speciális szerepe is megfigyelhető: „Amint mondtam, a harmadik kutat csináltuk…” Az amit mondtam kifejezés feltételezi, hogy a szerző az írás pillanatában tudatában van annak, hogy mesél, reflektál az én (szerző) és a te (olvasó) viszonyára. (Zsigmond Erzsébet könyvének van egy speciális virtuális olvasója is, a szerző elhalálozott leánya, akinek könyvét dedikálta.) A népi önéletírás tehát nem csak egyszerűen az egyén életének történetét elbeszélő, írott nyelvi konstrukcióként értelmezhető; olyan, kontextusok által meghatározott megnyilatkozás, mely a szöveg szintjén is igényt tart a környezet, illetőleg a társadalom által megfogalmazandó válaszokra. A népi önéletírás mint szöveg lehet véges, ám mint cselekvés, vagy, mondhatni, mint magatartás nem ér véget a szöveg végére tett ponttal. Mindezen kérdések mellett a népi önéletírással kapcsolatos diskurzus nem feledkezhet meg a történeti szempontról sem. Lehetetlen azt elképzelni, hogy ez a fajta népi szövegalkotási mód (szokás?) időben nem változó jelenség. Éppen ezért feltételezhetjük, hogy a folyamatosan változó kontextusok, a változás sebességének függvényében, ugyanúgy befolyásolják

40


a népi önéletrajzok mibenlétét, mint ahogyan ezeknek a szövegeknek a megjelenése hatást gyakorol magukra a kontextusokra. Egy ilyen kontextus éppen a könyvkiadás körül alakul, mint láttuk a Tamási Gáspár és Győri Klára kötetének a sajtóban, a tudományos, szépirodalmi diskurzusban lezajló recepciója esetében. Az általam kiválasztott önéletrajzok az 1976tól (Czirják Gergely önéletírásának születésétől, valamint jóformán a Tamási Gáspár szövegnek publikálásától) a 2000-es évekig (Huszár András és Antal János szövegeinek létrejöttéig) terjedő időszakban keletkeztek. E három évtized alatt bekövetkezett történelmi változások nem kerülték el a gyergyói régiót sem. Ugyanakkor a szerzők a huszadik század első évtizedeiben született egyének, önéletrajzukban legtöbbet a második világháború és az 1989-es forradalom közötti időszakról beszélnek. A szövegek tehát a tartalom szintjén nem ugyanazt a kort kínálják megvitatásra, mint amely létrejöttüktől számítva életterüket, a róluk szóló lokális és tudományos diskurzusok szintjét képezi. A problémát Giovanni Levi az életrajz használatának negyedik módjánál, a hermeneutikai megközelítésnél tárgyalja: „Az interpretatív antropológia minden kétséget kizáróan előtérbe helyezte a dialógust, a kérdések és válaszok közötti folyamatos kapcsolatot és váltakozásukat egy kommunikációs közösségen belül. Ebben a perspektívában lényegéből eredően diszkurzívvá válik az életrajzi anyag, de annak valóságos természetét, lehetséges jelentéseit nem sikerül visszaadni: azt csak ilyen vagy olyan módon interpretálni lehet. Az életrajzi cselekmény megannyi más lehetséges értelmezése közül csupán egy kap igazi tartalmat, maga az interpretáció, vagyis a szöveggé formálódás folyamata. Ezzel az életrajz antropológián belüli helyéről folyó vita egy ígéretes, de veszélyesen relativista vágányra tért. Az orális forrásokra támaszkodó történetírásra, vagy arra, amelyik a pszichoanalízis bevezetésével próbálkozik a történeti életrajzi kutatásokba, csak igen áttételesen és gyengén hat. Itt is, mint a 18. században, a dialógus jelenti a kognitív folyamat alapját: az ismeret nem egyszerű objektív leírás, hanem két személy vagy két kultúra közötti kommunikáció eredménye.” A népi önéletrajz, legalábbis annak a huszadik század második felében jelentkező formája tehát nem csak két kultúra, vagy akár több kultúra határán mozgó szellemi termék, hanem éppen ezeknek a kultúráknak a találkozásakor, a találkozások következtében, avagy a találkozások érdekében létrejött, vagy esetenként akár létezésre hívott, megrendelt alkotás (itt elsősorban a kutatók által ösztönzött írásokra gondolok).



41

Keszeg Vilmos három hipotézist fogalmaz meg és tárgyal az élettörténet fogalmával kapcsolatosan, Élettörténetek populáris regiszterekben című tanulmányában (2007). Az élettörténetek forgalmazása olyan szociális viselkedési stratégia, mely az egyén személyes identitását a társadalomba való beilleszkedés, adaptáció érdekében, történetek segítségével közvetíti, a társadalom pedig, a maga részéről, kommunikációs események során forgalmazott történetek alapján tartja számon tagjait; a forgalmazott történetek regiszterekbe szerveződve jelölik ki az egyén helyét egy adott társadalomban és korszakban; a huszadik században az élettörténetek megszerkesztésének új kontextusai alakultak ki, melyek általánossá tették a történetmondás, a biografikus emlékezet társadalomban betöltött jelentéstermelő, normatív szerepét. A közösség mikroszintjén, illetőleg a társadalom makrokontextusában forgalmazott élettörténetek, biográfiák közé illeszkedik a maga módján a népi önéletrajz is. Szerzője az írást mint kommunikációs eszközt választja élete történetének elmondására, identitásának, személyiségének kifejezésére, jelentésalkotásra. A magyar népi önéletrajznak a huszadik század második felében megjelenő új formája eleve interdiszciplináris térben talált recepcióra. Emellett, az önéletrajzról globálisan folytatott diskurzus intenzitása éppen akkor erősödött fel, amikor a népi önéletrajzok kiadásának lehetőségét, jelentőségét a magyar nyelvterületen (újra) felfedezték. A különböző értelmezési stratégiák szálanként fűződtek össze, úgy, hogy manapság a néprajztudomány is kénytelen egyre inkább interdiszciplinárissá válni, ha a népi önéletrajzról bármit is mondani akar, irodalomtudományos, történettudományos, szociológiai, narratív pszichológiai és más természetű megállapításokra kénytelen támaszkodni, illetőleg képes sikeresen támaszkodni. Jean-François Lyotard A posztmodern állapot című munkájában (1993) a narratív tudás fogalmával írja le ezt a jelenséget. A populáris tudás narratív jellege a tudományos jellegű tudás mellett önmagát igyekszik legitimálni, a tudományos ismeret (főképp abból adódóan, hogy önmaga legitimálásától nem tud eltekinteni) csupán részhalmaza annak, amit maga a tudás jelent, s mely magába foglalja a tenni tudás, az élni tudás, a meghallgatni tudás instanciáit is. A tudás Lyotard szerint olyan „szakértelem, mely az igazságkritérium meghatározásán és alkalmazásán túlmenően kiterjed a hatékonyság kritériumának (a technikai képzettségnek), az igazságosság és/vagy boldogság kritériumának (az etikai bölcsességnek), a

42


hangzás és színek szépségének (auditív és vizuális érzékenység) stb. meghatározására és alkalmazására is” (Lyotard 1993: 44). A hagyományos tudást a narratív forma uralja, méghozzá úgy, hogy társadalmi kompetenciák kritériumait is meghatározza. A népi történetek narratív formái a nyelvi játék pluralitásának engednek teret, hiszen egyszerre tartalmazhat elsődleges (denotatív) kijelentéseket (pl. növényvilágról, évszakokról), másodlagos (denotív) kijelentéseket (pl. rokonsággal, nemek közötti különbségekkel, gyermekekkel, szomszédokkal kapcsolatos attitűdök), integratív kijelentéseket (melyek például próbatételszerű epizódokban beszélnek döntéshelyzetekről), értékelő kijelentéseket stb. A narratív szerepek kiosztódása (közlés, befogadás) a közreadott tudásnak nem csak a kinyilatkoztatás-funkciójával kapcsolható össze, hanem „egy csapásra meghatározza, hogy mit kell mondania valakinek ahhoz, hogy meghallgassák, hogyan kell hallgatnia valakinek ahhoz, hogy beszélhessenek, és milyen szerepet kell valakinek játszania ahhoz (az átbeszélt valóság színpadán), hogy egy elbeszélés tárgya legyen” (Lyotard 1993: 50). Lyotard szerint tehát az elbeszélői hagyomány háromoldalú, a mondani tudás, a hallgatni tudás és a tenni tudás által meghatározott, olyan hagyomány, mely során a közösség az önmagához és környezetéhez kapcsolódó hagyományt begyakorolja, maguk az elbeszélések pedig ennek a hagyománynak a pragmatikai szabályait adják tovább, társadalmi kötelékeket alkotva. A közösség ugyanakkor nem csak az elmondott elbeszélés jelentésében, hanem magában az elmondás tevékenységében is megtalálja ezeket a kötelékeket, hiszen, bár az elbeszélések hivatkozása a múlthoz tartozónak tűnik, voltaképp az elbeszélés tevékenységével mindig egykorú. A népi pragmatika ily módon közvetlenül legitimál, ellentétben azzal, ami a tudományos diskurzusokban megszokott. Lyotard később néhány állítását megkérdőjelezte, mondván, hogy a modern techno-tudomány a megítélés kritériumaként a siker fogalmát fogadja el, a szubjektumok ezáltal „leigázzák” az objektumokat, azaz az univerzalitás megvalósításának projektumát nem befejezik, hanem éppen felgyorsítják a delegitimáció folyamatát. Mégis, a tudományosság nagy elbeszélései, metanarratívái legitimáló funkciókat töltenek be (vö. Lyotard 1993a: 147–148). Hárs Endre, Lyotard gondolatmenetéből kiindulva ugyanakkor felveti azt a kérdést is, hogy mi lenne, ha az önéletrajz fikcionalitásának problematikáját úgy fordítanánk meg, hogy az önéletrajz mint fikció helyett a fikció mint önéletrajz kérdéskörét vetnénk fel (Hárs 2004: 64).



43

A népi önéletrajz e ponton találkozik mindazzal, amit a bevezetőben felvázoltam. Tartalmi jelentéseivel párhuzamosan tevékenység-jellege (az írás tényszerűsége) által önmagát azonnali legitimálásra ösztönzi, populáris regiszterekbe tömöríti, miközben a tudományos, közéleti diskurzus a maga kritériumai, eredményei alapján, máshogyan igyekszik legitimálni ugyanazt a szöveget, szövegkorpuszt (műfajt). Wolf Lepenies a szociológia tudományának kialakulásával kapcsolatosan fogalmazza meg gondolatait arra nézve, hogy egy újonnan jelentkező tudásforma hogyan képes beilleszkedni abba a legitimitás kérdéskörét felvető diskurzusba, mely az irodalom és társadalomtudomány (főként a történetírás) között történetileg zajlik.14 A „harmadik kultúraként betolakodó” szociológiai modellként a népi tudás „betolakodó” szándékával, ennek a viselkedési stratégiának az értelmezhetőségével és jelentőségével hozható párhuzamba. A jelenségre a korábban említett két francia kutató, Martin Lyons és Roger Chartier hívja fel a figyelmet: az írás közegébe való „betolakodás”, az írásos kommunikációval való élés során a nem hivatásos, tehát népi írók szerepet vállalnak a lokális, regionális társadalom leírásában, a társadalom képének megalkotásában (vö. Keszeg 2005, Vajda 2007). A népi önéletrajzok ugyanakkor olvasható, keresett szövegeknek bizonyultak, (ön)legitimálásuk kérdése egy másik párhuzammal jegyezhető. Daniel Bertaux hívja fel a figyelmet arra, hogy az irodalom, miközben a tudást közvetítő szerepre tartott számot, éppen fikcionalitása miatt vált a tudományos szövegekhez viszonyítottan olvashatóbbá a szélesebb olvasóközönség számára, emellett az antropológiai írások közül is azok váltak olvasottá, melyek elbeszélés formájában íródtak (vö. Bertaux 2001: 44–50). A tudományos képzésből kimaradt önéletrajzírók tehetsége nem engedi meg a tudományos diskurzusokban való szereplést (ugyanakkor az általam ismertetendő szerzők példája alapján is elmondható, hogy tudomásuk van ezeknek a diskurzusoknak a létéről), éppen ezért (biografikus és más jellegű) tudásuk átadására azt a közeget választják, mely eleve olvashatónak bizonyult, az irodalmi formát, úgy, hogy a mondanivalójuk hang-

14 Vö. Lepenies 2001. Gyáni Gábor emellett megjegyzi, hogy a történelem írása is megküzd a fikcionalitás problematikájával, főként akkor, amikor elzárkózik a szubjektivitástól, és kizárólag hiteles dokumentumokra támaszkodik (vö. Gyáni 2003).

44


súlyát a személyiségre helyezik.15 Roland Barthes szerint a tudományt, az irodalmat amúgy sem a tartalom, a módszer, az erkölcs vagy a közlésmód, hanem egyedül a státus definiálja (vö. Barthes 2006).

A népi önéletrajz az emlékezés és a narratív identitás kontextusában Z. Varga Zoltán az önéletírás-kutatások néhány elméleti problémáját felvázoló tanulmányában mondja, hogy az önéletírás a hagyományos értelmezési megközelítésekben három elvárási horizontot feltételez: az őszinteség (az igazság), a valósághűség (referencialitás) és az áttetszőség (a nyelv mimetikus természete, realizmus) horizontjait. E három előfeltevése az önéletírásról szóló tradicionális gondolkodásnak számos további problémát vet fel, elsősorban az emlékezés problematikus hiányossága, valamint visszatekintő (értelemkonstruáló) perspektívája folytán (Varga 2002: 250). Tanulságosnak látszik a népi önéletrajzról folytatott diskurzus kapcsán áttekinteni Jan Assmann néhány alapvető fontosságú megjegyzését az emlékezet és az identitás fogalmaival kapcsolatosan (Assmann 1999). Amennyiben ugyanis a népi önéletrajz szerzője saját életének eseményeit meséli el, úgy emlékezik; s minekutána az ember alapvetően társas lény, azaz életének talaját a kultúra, keretét pedig a társadalom mint alapstruktúra biztosítja, úgy az egyén a másokkal való érintkezés során találkozik valójában önmagával, vagyis azzal a személlyel, akiről önéletírásában emlékezik. Személyes és kollektív identitás ugyanakkor társadalmi konstrukciók, előbbi az egyén társadalmi elismertségére és besorolhatóságára, utóbbi pedig egy csoport tagjainak magával a csoporttal való azonosulására vonatkozik (Assmann 1999: 130–136). Így, ha a gyergyóiságról mint regionális identitásról beszélünk, számolnunk kell a fogalom személyes és kollektív jellegével is. A gyergyóiság szempontjából a személyes regionális identitás assmanni értelemben annyit tesz, hogy az egyén gyergyóiként 15 A személyiség fogalmával kapcsolatosan Marcell Mauss fejtette ki, hogy a személy nem születési adottságként, hanem kulturálisan, történetileg kialakultként értelmezhető fogalom. Az egyén „önmagára húzott” személyisége rituális viselkedést feltételez (vö. Mauss 2000: 393–424).



45

van számon tartva az adott közösségben, mely mindenkor életterét képezi, és amely rendelkezik a gyergyóiságnak mint regionális identitásnak a kollektív jellegével. Továbbá Assmann, Maurice Halbwachs álláspontját továbbgondolva, az emlékezet egyéni és kollektív jellegével kapcsolatosan tesz számunkra fontos megjegyzéseket. Az egyéni emlékezet kommunikációs folyamatokban való részvétel során alakul ki, és csakis a kommunikáció révén marad életben. A kommunikáció ugyanakkor egy adott társadalmi csoportot (legyen az akár család, akár vallási vagy nemzeti közösség) feltételez (Assmann 1999: 36–38). Ugyancsak társas interakciókra, tehát kommunikációs aktusokra épül a kollektív emlékezetnek a „közelmúltra” kiterjedő része, a kommunikatív emlékezet, vagy másképpen a biografikus emlékezet (Assmann 1999: 51–52). A népi önéletrajzról folyatott diskurzus szempontjából az emlékezetnek ezen vetületei meghatározó jellegűek, a kommunikáció fogalmának pedig itt kettős jelentőségét kell tárgyalnunk. A népi önéletrajz emlékeket rögzít írásban. Ezek az emlékek, amennyiben egyéniek, kommunikációs folyamatok termékei. Ha ez így van, akkor viszont ugyanannak a kommunikációs folyamatnak a termékei, mely a kollektív jellegű kommunikatív emlékezetet is fenntartja. Más szóval: az egyén emlékei bizonyos pontokon érintkezésbe lépnek a közösség által életben tartott, a kommunikációs folyamat során közvetített emlékekkel, vagyis azokkal az eseményekkel, melyek az egyén és az életterét képező valamely csoport szempontjából a „közelmúltban” játszódtak. Másrészt, a csoporton belüli kommunikációs folyamatok változásával magyarázható magának a népi önéletrajznak, avagy a népi önéletírásnak mint gyakorlatnak a létrejötte is. A hagyományos beszélőközösségek kereteinek fellazulása, az írni tudás elterjedése, általánossá válása hozza az új kommunikációs csatornák megjelenésével azokat az új lehetőségeket, beszédhelyzeteket, melyek által a folklór-termelés újra beszélőközösségre, pontosabban hallgatóságra lelhet (Keszeg 2003: 129–130). Mihelyt azonban az adott közösség, csoport kommunikációs folyamataiban valamiféle szerephez jut a népi önéletrajz, mihelyt ebben a folyamatban részt kíván venni forgalomba hozása révén, a szerzőjének egyéni emlékezeteként olvasott szöveg az illető csoport kommunikatív emlékezetével (avagy az olvasók saját egyéni emlékezetével) kerül összevetésre; a kommunikatív emlékezet kontextusában olvasott szöveg értelmezése pedig esetenként konfliktushoz vezethet. Ilyen esetre ad jellegzetes példát Győri Klára

46


önéletírásának publikálása nyomán a szerző lokális közösségében kialakult konfliktus is (vö. Nagy O. 1995, Keszeg 2002: 160–174). Az önéletírás ilyen helyzetben szerzőjének személyes identitása és a mások által róla kialakított (egyéni vagy kollektív érvényű) kép közötti szakadékot teremtheti meg. Így vagy úgy, az önéletrajz szerzője a tapasztalatok többségében nem önmaga számára veti papírra életének eseményeit, hanem azon beszélőközösség számára, mely a szöveg potenciális olvasójává válthat; ettől a (virtuális vagy valós) közösségtől pedig visszaigazolást vár.16 A kulturális emlékezet számára ugyanakkor, amint Assmann mondja, az „emlékezetes”, és nem a „tényleges” történelem számít (Assmann 1999: 53). A narratív identitás vizsgálata könyvtárnyi szakirodalmat hozott létre. A pszichológiai kutatás az 1990-es években a személyes identitás narratív-élettörténeti megközelítésére tett kísérleteit számítógépes elemzéssel rendkívül felgyorsította, és olyan fontos eredményeket fogalmazott meg, mint például a személyes identitás és a szociális identitás összefüggéseiben a csoport és a másság tapasztalásának szerepe (vö. László 1998: 140– 141), vagy a történelmi tudásról való narratívák nélkülözhetetlen szerepe a csoportos identitás fenntartásában (vö. László 2003, Pataki 2004). A személyes identitás több ezer narratívumát feldolgozó Pataki Ferenc az önéletrajzírást komplex pszichológiai jelenségként definiálja (vö. Pataki 2007). A szerző a gyakorlati tényezőt hozza összefüggésbe a leírt vagy elmondott élettörténetek, biografikus narratívumokkal: „Minél többféle és minél változatosabb helyzetekben s minél gyakrabban kényszerül (vagy vállalkozik) az egyén önreflexióra, annál bejáratottabb az önelemző és önértelmező gyakorlottsága” (Pataki 2006: 131). László János mellett Pólya Tibor is úgy érvel, hogy az élettörténetek sajátosan narratív jellemzői reprezentációs struktúrákról és folyamatokról informálnak, ezeket az elbeszélések narratív perspektívája foganatosítja elsősorban, az elbeszélőnek lehetősége nyílik arra, hogy – az élettörténet sajátosságaként – a saját nézőpontja helyett egy szereplő nézőpontját (tudniillik az elbeszélő mint szereplő nézőpontját) is narratív pozícióként érvényesítheti (Pólya 2004: 342). A szociális identitás nemcsak szükségszerűen alakul ki, a csoport történetének szempontjából az élettörténet megosztása is szükségletként jelentkezik. Az így értelmezett élettörténeti elbeszélés értékelő-

16

A népi önéletírók hasonló attitűdjéről lásd Lyons 2001: 934–936.



47

ideológiai, frazeológiai, pszichológia, tér és időviszonyok síkjait feltételezi, az én ezeknek a síkoknak a mentén fokalizálódik a narratívumokban.17 Paul Ricoeur a narratív azonosság fogalmát mint az azonosság azon formáját határozza meg, melyre az ember az elbeszélő funkció révén tesz, vagy tehet szert. Az ön-azonosság narratív konstrukciója, a személyiség megalkotott jellege (Ricoeur szavaival: az „Én” újjáalakítása) olyan folyamat, melynek szükségszerűen részét képezi a másokkal való azonosulás is, az én ugyanis sosem közvetlenül, hanem közvetett módon, különböző kulturális jeleken keresztül értheti meg önmagát. Így a narratív közvetítés az önmegértés-jelleget hangsúlyozza (Ricoeur 2001: 21–23). Az emlékező népi önéletrajzíró életének történetét általa a jelen kontextusában fontosnak tartott (és eszerint tudatosan vagy ösztönösen kiválogatott) múltbéli események összefűzésével veti papírra. Ricoeur ezzel kapcsolatban, egy másik tanulmányában a felejtés szükségszerű szerepéről beszél a narratív struktúra tekintetében: egy-egy elbeszélés mindig csak korlátozott számú eseményből állhat, ezért az események szükségszerű kiválogatása mellett bizonyos események kihagyása (azaz felejtése) is elkerülhetetlen (Ricoeur 1999: 63). A felejtés szükségszerűségének két formáját tapasztaltam az általam vizsgált önéletrajzírók esetében. Köllő Teréz, miután rendelkezésemre bocsátotta kéziratát, többszöri találkozásunk, beszélgetéseink során tudatosította, hogy szövegét értelmezés céljából kértem el, és hogy ezáltal a szöveget számára ismeretlen környezetben élő emberek is megismer(het)ik. Észrevehetően, fokozatosan elbizonytalanodott emiatt: azt mondta, vannak önéletrajzában (ahogy ő nevezte: könyvében) „csúnya”, „alantas” részek, ha úgy gondolom, hagyjam ki azokat a szövegből. Hogy melyek azok a részek, hiába kérdeztem, csak sejthettem, mire gondol, és ez jelen esetben nem is fontos. A fontos az, hogy ez a szerző által tanúsított kételkedés világossá tette számomra a felejtés szükségszerűségét. A szöveg ugyanis nem a konkrét múltbéli eseményeket reprezentálja, hanem magát az emlékező egyént, aki éppen ezért sosem fogja befejezettnek tekinteni önéletrajzát. Az önéletrajz (meg)írása egyáltalán nem teszi befejezetté az élettörténetet, mely az utolsó tollvonás után tovább folytatódik, folyamatszerűen tovább értelmezi a múltat. Ugyanígy Huszár András sem tudta abbahagyni önéletrajzának írását. Egy ideig egységes egészként, befejezett 17 Vö. Pólya 2007. A pszichológiatudomány mellett a szociológia is egyre inkább igényt tart a narratív identitás vizsgálatára.

48


szövegként tekintett rá, nemrég azonban elárulta, hogy új füzetet kezdett, melybe most már nem az események valamiféle sorrendiségét követve ír (ahogy önéletrajzában tette), hanem esetlegesen, hiszen állandóan jutnak eszébe olyan események, melyek életének korábban papírra vetett történetéből kimaradtak. John Borneman, aki az életrajzi elbeszélést a genealógia és a történeti tudat összefüggéseiben vizsgálja, az életrajzi elbeszélés egyik jellemző vonásának a történet rekonstruktív jellegét tulajdonítja; meglátása szerint „a vég írja a kezdetet és formálja a közepet” (Borneman 1999: 199). Ebben az értelemben Huszár András elkezdte „visszafele írni” önéletrajzát, és nemcsak az írás szó szoros értelmében teszi ezt. Beszélgetéseink során gyakran önéletrajzában leírt egyes eseményekre, történetekre, összefüggésekre hivatkozik, élettörténetének vagy a falu (Gyergyócsomafalva) élettörténetének más kontextusába helyezve azokat. Amikor például egyes, általa valaha ismert, már nem élő személyekre hivatkozik valamely megjegyzése kapcsán, megkérdi tőlem, hogy ismerem-e azokat, hallottam-e róluk (lévén, hogy egyazon falu közösségéhez tartozunk), majd (főként amikor látja reakciómból, hogy fiatalabb generáció tagjaként ez esetemben nem valószínű) megjegyzi, hogy önéletrajzában tett említést ezekről a személyekről. Köllő Terézzel folytatott beszélgetéseim során is hasonlót tapasztaltam, egy esetben az idős asszony láthatóan rossz néven is vette, hogy – mea culpa – nem emlékeztem önéletrajzának egy adott mozzanatára. Ugyanerre a jelenségre, mint később látni fogjuk, Antal János önéletírása is felhívja a figyelmet, azáltal, hogy szövegét több perspektíva szerint, többször újrarendezte, újraalkotta. A népi önéletrajzot tehát nem tekinthetjük befejezett szövegnek, legalábbis nem értelmezhetjük így az emlékező egyén kontextusában. A narratív identitást nem lehet kimerevíteni, azaz elvonatkoztatni, kiemelni a változás kontextusából. Az önéletrajz megírása, még ha kísérlet lenne is erre, nem tekinthető véglegesnek, nem kezelhető az egyén identitásának végleges, megmásíthatatlan dokumentumaként18 ebből a szempontból. Az identitás, mondja László János – a társas tudás, az elbeszélés és az identitás fogalmi keretei között – nem más, mint „folyamatosan újraszerkesztett

18 Itt meg kell jegyeznem, hogy nem szeretném e kijelentéssel elutasítani Albrecht Lehmann álláspontját, aki az életrajzi dokumentum fogalmához sorol minden olyan írásos formában (avagy hang- és videofelvételen) megőrzött kijelentést, „amelyet egy ember önmagáról vagy életének eseményeiben való részvételéről tesz.” (Lehmann 1982: 48).



49

élettörténet” (László 1999: 112). Ez a tény pedig tovább bonyolíthatja a vizsgálódást, mely az identitás gyergyóiságnak nevezett szegmensét kívánja keresni a szövegekben. Az ember jelenlegi identitása, mondja Kenneth J. Gergen és Mary M. Gergen közös tanulmányában, nem egy pillanatszerű és titokzatos esemény, hanem az élettörténet törékeny eredménye. Ugyanakkor, mivel az emlékezet alapvetően szociális (és nem individuális) folyamat, tehát valamilyen kommunikációt feltételez, az énről szóló narratívumok egyben érthető narratívumok is kell hogy legyenek. Az érthető narratívum kritériumai közé a szerző páros a következőket sorolja: 1. egy értékelt végpont létezése; 2. releváns események kiválasztása a célállapothoz; 3. az események rangsorolása. Ezen narratív komponensek alkalmazása mintegy az énről szóló narratívum valószerűségét teremtheti meg (Gergen–Gergen 2001: 79–83). Az első kritérium szerint egy érthető narratívum egy bizonyos, szükséges célt feltételez: az ilyen történetnek valamiféle kulturális jelentőségű végkimenetele, végkövetkeztetése, tanulsága van. Az érthető narratívum végkifejlete éppen ezért ilyen vagy olyan értékkel telítődik általában.19 A cél elérése érdekében kerül sor (tudatosan vagy kevésbé tudatosan) az emlékezetben tárolt olyan események kiválogatására, melyek a cél szempontjából relevánsak. A kiválogatott, vagy mondjuk úgy, kiválogatásra került események a cél szempontjából nem egyformán fontosak, a narratívum ebből a szempontból nem homogén. A narratívum ugyanakkor többféle reprezentációt egyszerre hozhat létre (vö. Pléh 1986: 40). A népi önéletrajz igyekszik érthető narratívum lenni: céljául általában azt tűzi ki, hogy az életpálya eseményeit hitelesen ábrázolja – ezt látjuk legalábbis akkor, amikor a szöveg olvasásának kontextusából kirekesztjük a szerzőt, mondhatni a szó szoros értelmében olvassuk az olyan megfogalmazott célkitűzéseket, mint az igazságtól való „semmiféle elkalandozás” ígéretét. A cél szempontjából kiválasztott események relevanciája nem lehet maga a teljes igazság, hiszen, mint láttuk, az önéletrajzok befejezettsége korántsem egyértelmű. 19

A fogalmat Donald P. Spence „jó történet”-nek nevezi, a narratív és a történeti igazság megkülönböztetésekor. A szerző pszichológiai megközelítésű értelmezésében a narratív igazság olyan kritérium, mely alapján az egyén eldönti, hogy egy bizonyos élmény megfelelően lett-e felidézve (lásd Spence 2001: 127–128, továbbá Agar 1982: 103). (Agar a „jólformált történet” fogalmát használja, hozzátéve, hogy itt nem pusztán nyelvi jellegű, azaz pusztán a nyelvi struktúrákban keresendő kritériumról van szó.)

50

SzőcS Levente: 20. Századi gyergyói népi önéLetrajzok Összefoglalás (I.)

Miközben irodalmi alkotásokat hagyományosan szerzői biográfiák, kanonizációs folyamatok makrokontextusában értelmeznek, a népi önéletírók szövegeinek, állításainak relevanciája, identitásformáló szándéka a lokális közösségben élők tudásának kontextusában kérhető számon. A népi önéletrajz fogalmának meghatározását a következő szempontok szerint foglalom össze: a. A népi önéletrajz mint írásmű, alkotás. A népi önéletrajz szerzőjének nem hivatása az írás, ettől függetlenül írása műalkotásként (folklóralkotásként) értelmezendő. A népi önéletírás összességében nem alkalmi jellegű cselekvés, az egyén életpályájának fontos részévé válik, az önéletrajz megírása az egyént szerzővé avatja. b. A népi önéletrajz mint emlékezési alakzat. A népi önéletrajz szerzője életének, személyiségének, identitásának történetét mondja el, s mint ilyen, kihelyezett emlékezetté válik. Az írásban való rögzítés látszólag megmásíthatatlanná teszi az elmondottakat, a szerző egyes állításainak igazságértékét az olvasó elsősorban a szövegtől, másodsorban magától a szerzőtől kérheti számon. c. A népi önéletrajz mint a narratív identitás reprezentációjának eszköze. Az önéletrajz által a szerző önmaga narratív identitásának írásos reprezentációját hozza létre, élettörténetének leírása azonban nem teszi véglegessé az egyén önmagáról kialakított képét. A szerzőség mint státus szintén a narratív identitás részévé válik. Az önéletrajzok értelmezésétől aligha lehet számon kérni a lokális közösségben működő folyamatoknak, vagy az egyén életútja során történt eseményeknek az értelmezését. A népi önéletrajzok nem írnak le egy társadalmat, nem mutatnak be egy emberi életet a maga teljességében. Ehelyett ugyanakkor a megismerés alternatív eszközeivé válnak, de csupán addig, amíg szerzőjüknek a lokális közösségben, a lokális közösségről kialakított identitását, attitűdjét reprezentálják. Az önéletrajz írása a szerző számára is a megismerést implikálja inkább, mint a megismertetés szándékát. d. Beszédmód. A népi önéletrajz írója szerzőként kíván olvasójához szólni, beszédmódját az írásos közlés szabályszerűségeiről alkotott véleménye, elsajátított tudása szerint alakítja. A továbbiakban egy-egy szöveg olvasatát hozva létre, úgy kérdezek rá néhány problémára, hogy egyúttal körvonalazódjanak a további



51

értelmezések lehetőségei is. A kérdésfelvetés középpontjában az önéletrajz áll, azonban az önéletírásra mint cselekvésre is kíváncsi vagyok. Az önéletírás cselekvésjellege pedig kettős, egyrészt az írást mint tevékenységet, másrészt az írást mint képességet jelenti. Az írásnak mint tevékenységnek a produktuma maga a szöveg, illetőleg ennek jelentése, az írásnak mint képességnek produktuma pedig a szerző mint státus. Az egyes szövegek, terjedelmüknek köszönhetően olyan sok állítást fogalmaznak meg, hogy ezeknek részletes számonkérése a jelen diskurzus parttalanná válásával fenyegetne, éppen ezért igyekszem körvonalazni az elbeszélések azon a fő szálait, melyek elégségesnek bizonyulhatnak egy elfogadható olvasat létrehozásához.

52


Gyergyói népi önéletrajzok – attitűdök, vélemények

A továbbiakban úgy kísérlem meg bemutatni a kutatások tárgyát képező gyergyói népi önéletrajzok szövegét, hogy egyúttal a későbbi értelmezési kísérletek számára is megfelelő olvasatot hozzak létre. Tekintettel arra, hogy a korpusz nagyrészt publikálatlan, bátorkodom a következő szövegolvasatok létrehozása során átvenni a tolmács szerepét is, abban az értelemben, hogy igyekszem helyenként rövidebb-hosszabb idézetek segítségével főszereplővé avatni a szövegeket, hiszen a kutatás tárgyát voltaképp maguk a szövegek képezik elsősorban. A tolmács-szereptől ugyanakkor azt is várom, hogy ne csak értelmezze a szövegeket, hanem esetenként az értelmezéstől függetlenítse is azokat, amennyiben ez egyáltalán lehetséges. Igyekeztem az egyes önéletrajzok esetében olyan szövegrészeket válogatni, melyek többé-kevésbé a szövegek egészét jellemzik valamilyen szempontból. Hangsúlyozni szeretném, hogy az itt következő olvasatok egyszersmind nem a szövegek szerzőjének életpályáját igyekeznek rekonstruálni, hanem a szövegekben rögzített (leírt) élettörténeteket hivatottak interpretálni, azokat az esetenként egyedi eljárásokat, melyekkel az egyes szerzők a saját életük történetét, az azzal kapcsolatos attitűdöt reprezentálják,20 s ezzel voltaképp a Biró A. Zoltán által 1994-ben megfogalmazott kutatási módszertanához igazodom (Biró 1994). A csíkszeredai Kulturális Antropológia Műhely a személyes élettörténet elmondásának eseményszerűségét mint interpretációs gyakorlatnak a vizsgálatát tűzte ki célul. Az életút az itt megfogalmazott definíciója szerint a modernizációnak köszönhetően, társadalmi intézmények és a személyes életvilág, a személyes cselekvés metszéspontján keletkezik. Az intézményesült életút a saját életvilágból való kilépés, az idegen világ tapasztalása és a közösségi interpretáció kontextusában, az egyéni interpretáció gyakorlatában fogható meg. Az említett kutatás által megcélzott orális történetmondási gyakorlat mellett, a népi önéletrajz írásáról elmondható, hogy maga is egyfajta kilépés az egyéni életvilágból, a lokális közösségből,

20

Hasonló szövegelemzést nemrég Dömötör Bea készített, aki egy moldvai származású ember két önéletírásának close reading típusú olvasatát hozta létre: Dömötör 2007.


© www.kjnt.ro/szovegtar gyergyói népi önéLetrajzok – attitűdök, véLeMények

53

olyan rituális cselekvés, mely az író egyén életpályája során tölt be funkciót (vö. Keszeg 1997). Walter J. Ong vetette fel azt a kérdést, hogy miként interpretálható egy írott szöveg akkor, ha orális hagyományokra támaszkodik. Fontos megállapításainak egyike, hogy a fokozatosan textualizálódó kultúra nem rombolja szét az oralitás hagyományát, habár meglehetősen felforgatja azt. Továbbá, az oralitástól az írás felé való elmozdulás korántsem egyirányú folyamat, az írás elterjedése nem számolta fel a kultúrának a szóbeliségre tartott igényét, ennélfogva Ong használja Ong az oralité mixte, a kevert szóbeliség fogalmát (vö. Ong 1998). A szövegekkel kapcsolatos lehetséges olvasatokat esetenként a közösség szűkebb vagy tágabb beszédmódjával, véleményalakító stratégiáival kívánom ütköztetni. Láttatni szeretném, hogy az önéletrajz írójának az önmagáról írásban kialakított attitűdje nem minden esetben, esetleg nem minden részletkérdésben, vonatkozásban egyezik a közösség által róla szóban forgalmazott imázzsal. Ez leginkább azért fontos, mert annak a ténynek az elfogadására ösztökél, miszerint az egyes önéletrajzokban megfogalmazott, a szerző személyes identitására vonatkozó állítások nem használhatók a néprajzos számára egyértelmű valóságalappal rendelkező, kritika nélkül elfogadható, „tiszta” forrásként. Az önéletrajzok szövegéből nem a szerző egyénisége, és nem a szerzői egyéniség, hanem a szerzőnek a saját maga által, saját magáról alkotott imázsa olvasható ki direkt módon. Ez az imázs legtöbbször éppen a közösség által általánosan elfogadott véleményekre adott válaszként értelmezhető, függetlenül attól, hogy a közösség receptálta-e vagy sem. Tény, hogy egyik önéletrajzírónk sem utalt szövegében arra, hogy valaki így vagy úgy beszél róla a közösségben.

Köllő teréz: „Életrajzom a Szinpadon” Köllő (sz. Borsos) Teréz 1909-ben született Gyergyócsomafalván, nyolc testvére között harmadikként. Szülei és nagyobb fiútestvérei gazdálkodók voltak, gazdasági helyzetük átlagosnak volt mondható, sem túlságosan szegények, sem számottevően módosak nem voltak: földműveléssel, állattartással, illetőleg erdei munkával (fagyűjtéssel, favágással) foglalkoztak, hasonlóan a legtöbb akkori gyergyócsomafalvi családhoz. A család kezdeti életét az első világháború eseményei zökkentették ki a megszokott

54


kerékvágásból. Az apa a fronton harcolt, eközben az itthon maradt aszszony gyermekeivel együtt menekülésre kényszerült. A falun átvonuló seregek elől Erdély nyugati határához közel eső vidékre, Mezősámsondra vándoroltak, sok más családdal együtt. Borsos Teréz ekkor hat éves volt. A háború végetértével a családnak új életet kellett kezdenie, hiszen távollétük alatt szinte mindenük odaveszett. A hazatérő, sebesült családfő sokáig nem találta helyét az új körülmények között. Ekkor már jócskán kivette részét a munkából Borsos Teréz is: kisebb testvéreit gondozta, segített a háztartásban. Tanulni szeretett volna, de nem sok ideje volt rá. Idős korában is így gondolt vissza erre az időszakra: Költő szerettem volna lenni. 2003-ban mondta ezt, kilencvenhat évesen. Szülei tizennégy éves korában döntötték el, hogy a gyergyószentmiklósi katolikus leánynevelő intézetbe íratják, így biztosítva neki megélhetést. Úgy gondolták, hogy a zárdai élet, az apácaság egyszer s mindenkorra biztonságot jelent a fiatal lánynak. Köllő Teréz úgy emlékezett erre az időszakra, mint élete első nagy konfliktushelyzetére, bár a konfliktus inkább belső, mint külső tényező volt. Úgy fogta fel a zárdába való belépést, mint az élettől való elszakadást, mint egyfajta halált, végül is azzal a reménnyel győzte meg magát, hogy az intézetben legalább azt teheti, amit leginkább szeretne: tanulhat. A tanulás azonban nem úgy sikerült, ahogy ő szerette volna, a zárdába való belépésekor ugyanis a főnővér konyhai szolgálatra osztotta be, és ettől kezdve évtizedeken keresztül a főzés és házvezetés lett a hivatása. Évekig végezte a konyhai feladatait Gyergyószentmiklóson, alig több mint 10 kilométerre otthonától, úgy, hogy szülőfaluját igen ritkán láthatta viszont. Ezután került Szatmárnémetibe, a rend székhelyére. Itt újabb reményt táplált, ami a tanulást illeti, de ez a reménye is szertefoszlott, szakácsnőként folytatta ottani életét is. Zárdai élete során több emlékezetes konfliktusba keveredett. Az egyik legfontosabb ilyen konfliktus akkor adódott, amikor ideiglenesen a gyulafehérvári papneveldéhez helyezték, éppen nagykorúvá válásának idején, hogy az ottani házvezetésben segítsen. Az egyik papnövendékkel közelebbi kapcsolatba került, olyannyira, hogy már a szökésük terveit is kidolgozták, azonban a feletteseik véget vetettek a kapcsolatnak, Borsos Terézt visszahelyezték Szatmárra, ahol ettől kezdve még nehezebben viselte a bezártságot, nem érezte otthon magát az apácák között, ugyanakkor a történtek folytán társai, felettesei is némiképp másként ítélték meg, gyanakvóbbak lettek vele szemben.



55

A második világháború kezdetekor ismét Gyergyószentmiklóson teljesített szolgálatot, majd az itt dúló harcok miatt társaival újra Szatmár felé menekült, úgy, hogy már nem volt egyértelmű számára, melyik helyszín jelenti az otthont, és melyik a távollétet. A háború vége felé azonban végső elhatározásra szánta el magát, és a zűrzavaros helyzetben, mely főképp abból is adódott, hogy a szatmári zárda épületét lebombázták, hazatért szülőfalujába. Hazatérésekor tudatosult benne, hogy normális életre otthon nem sok esélye van, ezért újabb elhatározása az volt, hogy Budapestre megy, és ott azzal foglalkozik, amit végül is mindig csinált, jól meg is tanult, a főzéssel. A szülei azonban más megoldást találtak számára, egy két gyermekét nevelő özvegy embert, akihez férjhez adták. Így kezdődött el Köllő Teréz életének harmadik szakasza, a házas élet, a gyermeknevelés, évtizedekkel később, mint általában a többi falubeli asszony életében szokott. Férje földműves volt, ő a háztartással foglalkozott. A kollektivizálás során vagyonuk javát elvette az állam, ezt azonban már nem fogalmazta meg akkora tragédiaként, mint életének korábbi fordulóit. 1980-ban Köllő Teréz megírta önéletrajzát, s ettől kezdve, a 2008ban bekövetkezett haláláig az általa „könyv”-nek nevezett kéziratot életének egyik legfontosabb vívmányaként tartotta számon. A kézirat befejezésének pillanatától számítva Köllő Teréz már nem saját életét, hanem a „könyv” életét mesélte, ő és a kézirat elválaszthatatlanok lettek egymástól. Feltett szándéka volt, hogy életének történetét kiadatja, azonban többször is csalódás érte. 1998-ban a község plébánosa, miután megígérte, hogy kinyomtatja a könyvet, hirtelen meggondolta magát. „Mit nyomtassak ki, azt hogy apáca volt?” – idézte Köllő Teréz a plébános szavait. Ennek ellenére az idős asszonynak néhány alkalommal sikerült „belopnia” szövegeit a falu életébe. Egy március 15. alkalmával rendezett ünnepségen versét szavalták, valamint a faluban kiadott folyóirat (Délhegyalja) is tudósított arról, hogy az asszony verseket, novellákat ír. A kéziratról jómagam is ennek köszönhetően, 2002-ben hallottam először, 2003-ban, egyetemistaként szakdolgozatom témájául választottam az önéletrajzot. Első perctől tisztában voltam vele, hogy Köllő Teréz bennem a kézirat publikálásának újabb reményét látja. „Tanár úr”-nak szólított, és ha hosszabb ideig nem jelentkeztem nála, mindig megkereste a módját az érdeklődésnek: mi lesz a sorsa a kéziratnak? Élete utolsó éveiben egy Temesvár melletti településen élt, mostohaleánya gondozta. 2008-ban halt meg, 99 éves korában.

56


Első találkozásunk alkalmára, 2002-ben, külön szöveggel készült, amint beléptem az ajtón, meg sem várta, hogy leüljek, jóformán köszönés helyett, szinte szavalva mondta el. A szöveget sikerült hangszalagon rögzíteni: 1909-be születtem, Gyergyócsomafalván, bölcsőm ringott. Benne a kisbaba. Nőttem, növekedtem, míg 5 éves nem lettem. Ekkor már édesanya felhasznált a kis… a második kisbaba nevelésére. Nőttem tovább, 14 esztendős lettem, akkor beszálltam a kis csónakomba, amit a jó munkaadó kertész, Jézus Krisztus maga, nekem akkor rendelt, amikor születtem. Ekkor beszálltam abba a kis csónakba, eveztem tovább, amíg megint… amíg más munkakör akadt a családban. Akkor oda beiktatott édesanyám, hogy jó férjem legyen, betett a zárdába. A nővérekhez, apácának. Huszonöt évet leéltem ott, mint szerzetesnő, akkor jött a háború, Szatmárnémetit lebombázták, s akkor szétverték a nővéreket, s én hazakerültem. Itthon pedig két évet ha voltam, még addig se, férjhez kellett mennem. Már akkor negyvenkét éves voltam. De mivel úgy operáltak, hogy nem lesz nekem gyermekem, nem akartam férjez menni, hogy a Jóistennek úgy éljek csak, mint a… úgy hakárhogy, no, úgy, hogy ne neveljek gyermeket. Akkor találtam egy olyan férfit, aki két gyermekkel árván maradt. S én idejöttem akkor, beléptem ebbe a jószágba, de olyan keserű életet kaptam…a jó elhatározásom mellett, mer’ én azt akartam, hogy, jaj, olyan gyermeket neveljek meg… Két kis… egy fia vót, s egy kislánya. A kislány kétéves vót. Olyan jó elhatározásokkal jöttem ide… Úgy örvendtem, hogy én kapok egy kislányt, akit úgy nevelek, amilyen én vagyok. Igen ám, de visszafelé fordult az élet. Nehéz lett, olyan nehéz a mostohaanyának! S a mostoha gyermeknek is! Így felneveltem, de a szomszédok durván nevelték, még azt is megmondták neki, fiam, ha anyád szid, menj, s körméncseld le, s töpdösd le! Akkor ebből el lehet képzelni, milyen életet éltem. Nehéz vót a sorsom, osztán teltek az évek, múltak, eljött a… kilencvennégy esztendő életet leéltem, urammal özvegy maradtam… hányba es… tehát hét esztendeje, hogy özvegy vagyok. Nehéz vót a sorsom, egyedül, ilyen idősnek. Így éltem mostanig, most meg… eveztem a csónakon, egész életemen keresztül, de nem vót könnyű, hol a nagy viharok, hol ezek, hol azok. Alig várom most, ennyi idős koromba, hogy eljussak a partra. Azaz partra szálljak, kiszálljak a csónakomból, s a jó munkaadó mesteremmel találkozzak, Jézussal, aki rám vár, minél előbb, me’ má’ nem bírom. Sokszor négykézláb viszem a keresztemet, most, utolsó napjaimba, de most már kiszálltam a kicsi



57

csónakomból, az bezárult, és örökre ott maradtam Jézussal, aki megjutalmaz, vagy büntetni fog. Ámen. Az idézett szöveg az önéletrajz legfontosabb üzeneteit rendre összefoglalja. Az idézett szöveg az önéletrajz legfontosabb üzeneteit rendre öszszefoglalja. Elsősorban azt, hogy Köllő Teréz három szakaszát különítette el saját életpályájának: hat éves korától, első emlékeitől számítva, 13 éves koráig, zárdába való lépésének pillanatáig tart a gyermekkora; a második életszakasz a zárdai életét öleli fel; végül a zárdai élet végétől, házas életének kezdetétől számítja a harmadik, utolsó életszakaszt. Az önéletrajzát ennek megfelelően három fejezetre osztotta, ezek közül a legterjedelmesebb a második. A három nagy fejezet kisebb-nagyobb alfejezetekre oszlik. A prózai részek mellett ugyanakkor számos vers is szerepel a szövegben; a legtöbb vers egy-egy alfejezet zárlataként summázza az illető szövegrész mondanivalóját. A leírt élet – Köllő Teréz története Az első fejezet címoldallal kezdődik: Kilenc Éves Koromba A Család Öröme! Mivel három féle Életem volt Azért szeretném, hogy mindegyiknek külön cime – legyen. A következő oldalon az írást előkészítő összefoglalás olvasható, alternatív címeket ajánlva a kézirathoz: Változatos Jelképek! Igérem Amennyire töllem telik, igyekezni fogok öntudatosan feltüntetni ez idáig leélt életemnek, minden napját. Hatvanöt Év! A Dokumentumok Élet Szinpadán (Életrajzom a Szinpadon!) Háromféle életkorrol fog lejátszodni s ugyan úgy átis-élni, teljes öszinte-önzetlen valosággal, amelybe semmiféle elkalandozás nem fog becsuszni egyszer sem. 1). Csomafalván születtem 1909 be. 6 éves koromtól kezdtem visszaemlékezeseim leirását 14 éves koromig Szüleim házánál a családdal együtt. 2.) Tizen-négy éves koromtól – – – ! Társadalomként 23 évet szolgálatba töltöttem ahová először a Gyergyó-szentmiklosi Kongregációról elnevezett Intézetbe 1924 be léptem be. Az Irgalmas-növérek csoportjába. 3). Végűl – és egybe utoljára is.

58


Férjes nő lettem. – – – Két árva gyermek nevelésére, gondozására válalkozdtam, a fiu 12 éves a kisleányka 10 éves. 1946 – XI 2 án: most pedig 1980-ant [199821] irok ez idaig. A színpad-motívum időről időre előbukkan az önéletrajz szövegében. Az egyes fejezetek végén „a függöny legördül”, egy-egy új alfejezet tulajdonképpen az élettörténetnek mint színdarabnak egy-egy újabb felvonása. A szövegben az események ismertetése mellett legalább olyan fontos szerepet játszik az önjellemzés. A legtöbb történetnek afféle tanulságaként olvashatók azok a megjegyzések, melyek a személyiség valamilyen tulajdonságát mondják el, így az önéletrajznak már az első történetében, ahol a világháború közben való menekülésről van szó: Amiért én még kicsi voltam, nagyon szomoru bánatos szívvel éreztem együtt édes anyámékkal, – – S montam! ne sirjon édesanyám! – – Ejsz-e – hátha megsegitt a jó Istenke!? A gyermekkort ismertető első fejezet a munka, az iskola és a családban történt fontosabb vagy érdekesebb, emlékezetesebb események köré épül. Ezzel párhuzamosan Köllő Teréz jellemének három legfontosabb dimenziójával szembesülünk: dolgos kéz, iskolai szorgalom, szülők és testvérek iránt tanúsított korrekt viselkedés: Öröm és boldogság a családunkba – – – Mert a mi kicsi Terézkénk aranyos kicsi kezecskéjei megkönnyíti elfeledteti szűleinek napi terhes munka fáradalmaitól. – – Már alig várják, hogy bejöjjenek a kapun –! édesanyám a kályha felé tekint, kifedi a fazekat! – – Mit föztel édes gyermekem? Felelem én! Oh édes anyám, csak tárkonyos pityoka levest, akartam annál jobbat főzni, de a kicsi öcsi beteg volt s nagyon elvoltam foglalva, – – Nem baj fijam, csak épen főtt étel legyen Ennél nagyobb örömet nem szerezhettél volna nekem semmivel […] Ugy igyekeztem a tanulást illetően, hogy minden tiz-percet kihasználjak az iskolai szünetek allatt meghuzodtam valamiljen rejtek heljen, hogy senki ne vegye észre, hól átnéztem feladataimat, és máskor sem töltöttem el haszondtalanságokkal egy percet sem, ha csak szerét-tehettem mindig a tanulás volt az első, – – Igy aztán hála Istennek mégsem voltam lemaradva a közepesektől, […]

21

Az évszámot akkor javította, amikor a község plébánosának készült megmutatni a kéziratot.



59

– – A magaviseletemről, mi mást mondhatnék mint hogy szerény visszahuzodó, de amellett mindig mosolygó és kedves, Ezt a magaviseletemet, másoktól hallottam, azért irtam le, tehát nem dicsekvésből!! – – Ilyen körülmények között is, de mégis elvégeztem a négy-elemi iskolát, – – – ezuttal kétévi megszakítással nem volt további lehetőség Az első fejezet eseményei két fő helyszínen zajlanak: a faluban (főként a szülői háznál), illetőleg az erdőn. Ami a falut illeti, kevés helyszínt ismerünk meg a szövegből. Egy kisebb alfejezetben esik szó a korabeli táncházról, ezen kívül azonban minden a családi ház eseményei körül forog. Az erdőn való tartózkodásokról (a feladat a férfiak számára való főzés volt) mind nosztalgikus hangnemben olvashatunk, hogy miért, azt a második nagy fejezetből érthetjük meg. Az első fejezet ugyanis végig azt a benyomást kelti, mintha valami fontos fordulat készülődne a főszereplő életében, mintegy előkészíti a második fejezetben leírandó eseményeket, azáltal, hogy szinte túlzottan is szépnek állítja be az egyébként nehéz munkáktól terhes gyermekkort. A két fejezet közötti átmenetet az a szövegrész képezi, amely elmondja, hogy az alig tizenhárom éves lány hogyan érzi meg, hogy szülei az ő sorsáról fontos döntést készülnek hozni. Édesanyja és két nagynénje többször igyekeznek rábeszélni a zárdai életre, a szöveg szerint mindig olyankor, amikor a lány épp szomorú, vagy az apa viselkedésével épp azt bizonyítja, a családos élet egy asszony számára nem könnyű dolog. Végtére is a rábeszélés sikerül: De megdőbbenve egyszerre minden megváltozott bennem ugy éreztem mintha egész-lényemet lelkemet valamilyen fény megvílagitotta volna, – Elkezdödött bennem valami megmagyarázhatatlan lelki-zavar – amely soha nem lett világos előttem, csak a kételyekbe maradtam, Amelyet egy szóba foglalva azt éreztem, talán nem szűlettem zárdai életre!!? – – – Noha mégis mindazok dacára is – – Kislányka eszemmel – Bánatos-teli szívem-lelkemmel – Elhatároztam, – –! Hogy mégis belépek –, Mert édesanyám ohajának nem szerettem volna ellenszegülni – Mikor Ő azért akarta igy dönteni, – Hogy nekem boldog életem legyen, – Nehogy othon rossz sorsom legyen ezért is sajnált sírt értem, – – Hogy talán mégis jó volna a zárdai élet, mert ott angyali élet van. – – Ezt a kűlvilág is ugy tudta – A négy falközötti életről ez volt a véleménye, – A kűlvilágnak – Kislányka életem első – kalangya kezdete, Amelytől megittasult szeretetem kis családi otthonábol uj hazájába, Uj életet kezd – ...Amely uj élet kezdete alatt sebzett szívem sebe talán mindvégig soha nem fog begyogyulni?! – –

60


Köllő Teréz tehát megalkotja azt az én-képet, mely a második, a tulajdonképpeni lényeges mondanivalót hordozó rész főszereplője lesz. A tizennegyedik évében járó fiatal lány azokkal a tulajdonságokkal felvértezve indul egy számára teljességgel ismeretlen miliőbe, melyekre addigi rövid életében tett szert, az elbeszélt események, kisebb történetek tanúsága szerint. Az imént idézett szövegrész ugyanakkor a szöveg további részének a legfontosabb mondanivalóját is előrevetíti, éspedig azt, hogy az évtizedekig tartó életszakasz, a zárdai élet állandó kétségek között fog eltelni. A nem kívánt sors, az adaptáció kényszerűsége mindvégig konfliktusban lesz a főszereplő azon fő tulajdonságával, hogy minden helyzetben és helyzetnek megfelelni, minden feladatot lelkiismeretesen elvégezni, mindent a lehető legjobb lelkiismerettel végezni kíván. Az első nagy fejezet végén búcsúvers olvasható, mely nem eseményeket, hanem érzéseket mond el: […] Történjen bármi Véllem Drága jó édesanyám s apám Nem tudna meg soha Hogy értem érzett szív sebét Fölne ujítsam tőbbé Bucsuzásul megcsokolom kezetek Hogy kislányotok emléke ott ragyogjon örökké!!? A második fejezethez a szerző egy utólag betűzött cédulán két címet is javasol, utána a megjegyzéssel, mely egyértelműen ahhoz a szerkesztőhöz szól, aki majd publikálja a kéziratot: Tövisek Könnyei a Néma Csendbe! (vagy) Könnyebb a Kereszt – Jézussal / Amelyiket a Jellemem igényli. A jellem továbbra is kulcsfogalom a szövegben, melynek eseményei az életszakasz újabb két fontos helyszíne köré épülnek: többnyire a gyergyószentmiklósi intézet és a szatmári zárda falai között játszódnak. Az eseményeket megelőző újabb önjellemzésre is érdemes odafigyelni: Itten mindjárt már irásom elején, jelzem is az alap-természetemet vagyis vérmérsékletemet – Szángvinikus a maga teljességébe – Ameljhez társként szegödik a kollerikusságnak legalább is a háromnegyede, – , Igy jön létre bennem a valoságos kőzép uton haladó természetem, Amelyet önmagamnak nagyon jónak könyvelhetem el életem jellemességén, – – Ezen valóságnak tűkrét – Korekt szimpatiám is nem egyszer fogja igazolni –, – – Mert itt-ott röpke hullámokba is át fog térni – Amelyből



61

egy kicsi adag büszkeségemre lehet itiletet v véleményt levonni, Temperamentumommal kapcsolatosan Noha büszke is voltam Az alázat győzőtt is afelett! Ezért lettem oly szelíd A szeretetnek láng-hőse! A büszkeség és alázat belső konfliktusa határozza meg az apácanövendék viselkedését a fejezetben, az idézett szöveg nem véletlenül ezekkel a fogalmakkal indítja útjára az olvasót. Köllő Teréz életfilozófiájaként nemcsak a szövegben fogalmazta meg, hanem több beszélgetéskor is hasonlóan fejezte ki magát: A szív vérzik, de az arc nevet. A zárdai élet nem könnyű, a konyhai munkák megerőltetők, ráadásul elveszik az időt, lehetőséget a tanulástól. A két kulcsfogalom mellett a harmadik, a szigorú vallásosság is hamar előtérbe kerül a fejezet elején. A vallásos érzés minden nehézségben, konfliktusban, minden sorsforduló alkalmával jelen lesz a továbbiakban, a beletörődés, belenyugvás eszközeként: Ki tudná főlmérni talán?! Jó cselekedeteimet – amelyek A szent Szűz anya Dicsfényét Tűndőklőbbé tették S az Ő Jézusának szent szivét Azért cserébe az én szívemnek Jutalmul nekem örökségbe adta!? Köllő Teréz leírt életének, megrajzolt személyiségének másik jellemzője az állandó magányosság, a befele fordulás. Pozitív emberi kapcsolatokról ritkán tudósít a szöveg, nincs egyetlen személy sem kitüntetve a nagyjából száz oldalnyi fejezetben, mint igazi lelki társ, jó barát. Sőt, az emlékezetesebb események éppen az emberi kapcsolatok visszásságáról tudósítanak, így az első helyszínen, a gyergyószentmiklósi intézetben a főnöknő zsarnokságáról szóló történetek vannak túlsúlyban; egy alkalommal pedig egy nővér társának számára furcsa, férfias közeledése zavarja meg lelkiállapotában. Az emberi kapcsolatok inkább a közösség szintjén pozitívak: Ujból csak folytatnom kellett a munkaköröm beosztottságát

62


a főzést, – – tehetségem szerint végeztem is kifogástalanul! – – Jol-eső érzés volt részemre az a nagy elismerő szeretet – amelyel elhalmozott az intézetnek ősszes konventje, személye, ami nagy segítségemre volt a lelkéletbe való betekíntésre. Másfél évnyi szolgálat után tevődik át a helyszín Szatmárnémetibe. A szülőföldről való távozás körülményei kettős érzelmet váltanak ki. Az egyik érzés megrázó: szakítás mindennel, ami addig értéket jelentett; a másik reményteljes, új életről szól. A remények egy ideig, bizonyos mértékig valóra is válnak: Azért kerűltem Itten Szatmáron is a konyhára, – Hogy ugy informált már jóval azelőtt a szentmiklosi Főnéni, – – Hogy neki milyen űgyes kicsi Terézkéje volt a főzés-művészetét illetőleg –, Bizony nehezen váltam meg az izletes főztjétől! Mind ezeket a beszámolokat, a Fönéni adta le a kedves Tisztelendő-Anyának, – – Ilyen és hasonló dicséretek révén, Tapadott a főző-kavargató fakanál a jobb kezemhez mintha szurokkal oda a kezem kőzé ragasztva lett volna, Szint ugy itt is –! Mint ottan a multba – Ugy ragaszkodtak munkám (tehetségem)ért, – Csak nem olyan kőrűlmények kőzt mint ottan, a két kűlömbség egyik a másiktól akko volt – Mint az Ég – a főldtől – Itten csak a jót a szépet ismertűk mindenben – és mindenkiben – Az egymásközti Testvéries szeretet honolt. Az időközben lánnyá cseperedő növendék Szatmárról időről időre kiküldetésre távozik. Máramarossziget után Gyulafehérvárra kerül, itt azonban szerelmi kaland gyanújába keveredik, ettől kezdve pedig rosszabbra fordulnak a dolgok, az egyén marginalizálódik, még inkább befele fordul. Újabb lelki konfliktusról tanúskodik az az eset, amikor – évekkel később – egy „csúnya betegséggel” (bélszorulással) gyanúsítja meg a felettese. Ezek a kisebb, de az önéletrajz szövegéből láthatóan kiemelkedő részek határozzák meg az egységes történet fő vonalát, egészen addig, amíg ki nem tör a második világháború. A második világháború idején a főhős ismét Gyergyószentmiklóson tartózkodik, így a hazatérés élménye helyett a háború borzalmai határozzák meg az időszakról beszélő szövegrészt. Úgy adódik, hogy az otthoni tájakról másodszor is el kell távoznia, ezúttal azonban teljesen más körülmények, érzések közepette: Stop! Ismétlődik a katasztrofális – Tragédia! A szerelvény megáll –! S fölöttünk kegyetlen bömbölő zugással, bombázó gép cirkál a vak sőtétségbe az ébren alvó ejszakán -, Hol a szétrobbano bomba villám cikázo fény szikráji szorják a meg-meg csillanó fényüket



63

– S a félelmes rettegtetett fájdalomtól elcsigázott emberek keserves – jajj sikoljuk vegyülnek bele a repűlők zugásába!!? – – – Jajj! Istenünk! Segits! – Nehagyd a vesztünket! – – A háború Szatmárt is eléri, ezért az apácákat és a növendékeket biztonságuk érdekében a zárda vezetősége vidékre küldi. Ekkor, 1945 nyarán érik meg végérvényesen a szöveg főhősében a szándék, hogy otthagyja a rendet, így rövidesen szülőfalujában látja viszont szüleit, testvéreit. És a fűggőny legördűlve multamat takarja! – írja a fejezet végén. A szöveg utolsó része (A hósszu Élet Ősszegyűjtőtt kincsei) új élethelyzetet, életszakaszt ismertet. A huszonöt évnyi zárdai szolgálat után nehéz a család, a falu életébe való újbóli beilleszkedés. Egy évi otthon tartózkodás alatt azt tervezi, hogy Magyarországra utazik, munkát keresni, új életet kezdeni. A szövegnek ezen része csupán néhány rövid eseményt villant fel, előhírnökeként az utolsó nagy (és ezúttal sem kívánt, hanem kényszerítetten vállalt) fordulópontnak, a házasságnak, melyet az első adandó alkalommal szülei igyekeznek a lehető legrövidebb időn belül nyélbe ütni: Amínő kegyetlenség után! Két nap eltelte után már meg lett kérve a kezem, a gyűrű az ujjamon csillogott –?– Aminő csillogása – szívem éles nyilaival találtam szemben őnmagamat! Az özvegyembernek, akihez férjhez megy, két gyereke van. A munka nehézségei mellett a mostohagyermekek nevelése is komoly gondként jelenik meg a szövegben. A tízéves lány és a tizenkét éves fiú nehezen fogadja el nevelőjének az aszszonyt. A kislánnyal sikerül megbarátkoznia, azonban a fiúról így ír: Ami a fiu magatartását érintené! Aról nincs mit főljegyezzek – mivel hózám iránti viselkedéséről nem irhatok jot – Az ellenkezőjét pedig nem lehet soha a jelenbe még kevésbé nem a halálom után sem soha! Ő most is nagyon jol tudja ha lelki-ismerete egyáltalán van!? Hogy miért, Részemről csak anyit tartok nála megemlíteni, az ő gyermekkori élete részemre a szenvedések kimerithetetlen mély kut vizét zuditotta rám, – A családos élet az utolsó adaptációs kényszer a történetben. Az aszszony élete úgy alakult, hogy idős korában a közben Temesvár környékére, Végvárra költözött lánya gondozta, erről azonban már nem szól a szöveg, az utolsó bekezdések hirtelen felgyorsítják az eseményeket. A kollektivizálás ideje egyben Köllő Teréz nyugdíjba vonulásának ideje, valamint a szövegben megírt utolsó eseménysor is. A szöveg által ismertetett utolsó nagy sorscsapás minden előző fordulóponthoz hasonlóan a kényszerű belenyugvás is egyben: Ez által orvendetes az én egyéni részemre

64


is hogy bár anyit is kapok, - Amiért hálával tartozom Jeleni dicső Államunknak. Az önéletrajz ezzel a mondattal zárul: Hát megköszönöm – hálámat nyilvánitva – Dicső-Államunk Gondoskodását – Életem boldogítását, idős előre haladt koromra! A mondatot az egyik beszélgetésünk alkalmával öniróniának nevezte, mondván: Örültem, hogy megkaptam azt a kicsi szar nyugdíjat. „Rossz asszony volt” A szövegben megfogalmazott énképnek a Gyergyócsomafalván Köllő Terézről kialakult általános véleménnyel való összevetésekor, meglepetésben volt részem. A szerző által lerajzolt szerény, szelíd, jóságos, hívő lélekkel szemben a faluban egész más képet forgalmaznak róla. D.V. (asszony, 1932) rokona Köllő Teréznek, akinek haláláig gyakori látogatója volt, verseit a faluban másoknak is megmutatta. Engem az úton is gyakran megállított, rákérdezve Köllő Teréz kéziratának sorsára, vagy éppen átadva az idős, otthonról kimozdulni nem tudó asszony üzenetét. Mégis, Köllő Teréz 2008 végén bekövetkezett halála után rövidesen egész másként kezdett beszélni, mint addig: Kénozta a mostohákot. Jaj, nagyon. Nehéz időkbe vette feleségül Köllő István őt, s ott vót a két gyermek, le es írta ő a könyvbe, s nagyon szigorúan lépett fel, úgyhogy még Mihály [Köllő Teréz fogadott fia], amelyik meghalt, még öngyilkosságot es akart csinálni, a szomszédok vették észre. Annyira kegyetlen vót, hogy odament édesapám, s azt mondta, hogy a fásládán ették a hagymát s a pityókát a gyermekek, s István bácsi s ő tojásrántottát. S kérdezte édesapám, hogy hogy tud lemmenni neked a torkodon ez, s aszondta, hogy a tehén elpusztult, s ki kell spórolni a gyermekeken. Ilyen vót. S mennyiszer megverte. A körtefához kötte Esztit [Köllő Teréz fogadott lányát], s Pál Mártonné futott fel, hogy menjen édesapám, me ott ütte csihánnyal. Ó, borzasztó, miket csinált. De hát, megtanitotta. Ha húzta a haját, s odakapott Eszti, hát véres vót a körmei. Addig ütötte. Vót egy ilyen eset, hogy idejött kötni. Leánykák vótunk mi, mind nagyobbacskák, s a hugommal ment ki, s jácodtak, s hógolyóztak, s egyszer sír Eszti, s kérdi édesanyám, hogy ne, milyen bajod van. S „látom hogy mennek s jácodnak, s keresztmámi nem szól semmit, s nekem”, aszondja, „ki van hagyva, hogy estig mennyit kell kössek”. Aszongya édesanyám, vegyétek el tőle, te. S elvette a testvérem, Teréz, s ők, „menj ki s jácodjál”.



65

Aszondja, hogy vótak a mezőn, aratni, és őneki má elég vót, aszondta, estig Eszti le tudja a többit aratni, az árpát, s ő jött el. A vizet kiöntötte! Azt mondta Eszti, hogy ott nedves vót valami, olyan porka eső vót, aszondja, s a szárán ami víz vót az árpának, abból enyhitette a nyelvit. […] S kiválasztotta, hogy Esztit szereti, s a fiút nem, s… S osztá meg kellett engedjen, mikor Eszti férjhez ment. S osztá el is kellett onnan kőtözzenek Esztiék, me először ott vótak náluk, s el is kellett kőtözzenek onnan. Feri azt mondta, hát ő a szeszélyinek nem teszi ki magát. S elmentek. […] Mihály megfogta, s kihanyitotta a bőröndjit, amivel jött. D.V. olvasta Köllő Teréz kéziratát. Bár az abban megfogalmazott énkép nem egyezik az ő véleményével, mégis azt állította, hogy ami a szövegben meg van írva, az mind igaz, ha nem is a teljes igazság: Hát leírta a valóságot, s egy kicsit szépitgette is, hogy ő mennyire akarta s jól nevelni a gyermekeket. A sok gonoszságát nem írta le. Hát a könyvbe amit írt, az igaz vót. A gonoszságait nem írta le, de amit leírt, az igaz. […] Muszáj vót István úgy csinálja, ahogy ő mondta, s egy nagyon tiszta, pedáns asszony vót. Eszti ami ruhákot kiterített, újratette, s utánamosogatott. Testvéreivel se vót jóba. Ha Eszti a konyhát felsúrolta, azt mégegyszer felsúroltatta, met elsőbben nem vót jó. Főzni kiválóan tudott. Jártak hozzá a tanárok, főzött nekik. Vagy öt-hat tanár ment oda. S akkor idegenből akik jöttek, akkor nem vót ilyen étkezde, mint most, azok es odamentek. Hát azt mondta, hogy őneki nem vót kedve odamenni, az apácákhoz, s a szülei adták oda. […] Befogadták a szomszédok. Csodálkoztak, hogy hogy viselkedik. Mindegyik után megmondta a véleményit. Hát még a tyúkokot is megtanitotta, azt mondja K. A.-né, hogy pofonverte a tyúkokot. Megfogta, s pofon verte, igen. […] Hazahozta Eszti neki a libákot. S hazajött, s há úgy össze vótak törve a csontjaik. Addig ütötte őköt. S kárimkodott. Apáca vót, s méges úgy tudott káromkodni. […] Őneki jól esett, hogy tudta kínozni. Hát milyen egy kicsileánka. Lefeküdt, s elpurcolta magát, s felkapta a lepedőt, s vizet öntött a fenekibe. Na. Ilyent csinált. Szadista vót. Élvezte azt, hogy tudja kínozni. Nemtom, ha sajátja lett vóna, milyen lett vóna. De meg is vótak tanítva Esztiék. Úgy féltek, s a tisztaság, s a főzés. […] De amikor veszekedett is a szomszédasszonnal, egyszer hallottam, hogy olyan radikális szavakot használt. Nem kompromittáljuk semmihez senki becsületit, elhallgat! Ilyeneket mondott. M.R. (asszony, 1944, nyugalmazott banki tisztviselő) gyermekkorát Köllő Teréz szomszédságában töltötte, ebből az időszakból maradtak a

66


következő emlékei: Kicsik voltak, mondjuk nálamnál idősebbek voltak, Mihály és Eszter. Egy csetepaté után Esztinek a játékjait átdobálta hozzánk. Hát ezt biztos bosszúból. Mert gyermek szemmel nézve, ilyen kicsi világos kékre festett asztal, szekrény volt, aminek én ugyan örvendtem, de tudtam, hogy Esztié. Ez volt egy ilyen epizód. Akkor még egy másik volt olyan, hogy mondjuk, mi is szegények voltunk annak idejin, és a körtefa ága áthajlott az udvarunkra. S egyik reggel mikor mentem ki, akkor egy körte lepottyant, s fel akartam venni, de azt mondja, hogy: Van ott egy körte, s vedd fel, s a többi ami lehullott, az a tiéd. De közbe nem volt semmi lehullva. […] A kanapéhoz meg voltak kötözve, s a víz oda volt téve egy hokellire, vagy székre, s persze azok még el se érték. Mindenesetre ahogy visszaemlékszek én is az elmondásokból, ugyebár a nagyok beszélték, mi hallgatóztunk, hogy voltak ilyen csetepaték. S nagyon-nagyon bántotta a két gyermeket. Mihályék talán azért is mentek el, mert itt sem tudtak kijőni, amikor megnősült, ők azétt mentek el Pitestre annak idején. SZ.I. (óvónő, 1951) régen Köllő Teréz szomszédságában lakott, albérletben, az asszonyt kegyetlennek télte meg: Egyszer úgy verte a disznókot, R. néni, P.-né, engem kiáltott, hogy jöjjön csak ide, I., s nézze meg, most nézze meg, milyen, azt mondja. Úgy verte a disznót egy órán keresztül, hogy mi úgy sajnáltuk, az én szívem így vert, ne. S azalatt egy csomó mindent mesélt, csak hát má elfelejtettem. K.R. (asszony, 1933) Köllő Teréz fogadott lányának közeli ismerőse, Gyergyócsomafalván született, de ugyanazon a Temesvárhoz közeli vidéken él, ahol Köllő Teréz is utolsó napjait töltötte: Hát eleget panaszkodott Eszti, ténleg sokat. Ahhoz, hogy apáca vót, nagyon-nagyon gonosz vót. […] Nagyon szerelmesek vótak a férfiak belé, nagyon szép vót. Nekem aszondta. Aszondta, féltékenységgé tették, kitették, nem ő hatta ott, aszondta. Nekem örökké aszondta. Nagyon szép leány vót, s elég jó téren a fiak… Hát ott mennyi fiú lehetett, az apácáknál? Mind szerelmesek vótak belé. […] Emlékezőtehetsége nagy vót, azt, amit leírt, most es el tudná mondani, ha élne. […] Emlegette, hogy írt. […] Aszondta nekem egyszer, én csak azt szeretném megérni, hogy addig ne haljak meg, hogy tudjam, hogy hányan vették meg. Mondom, mama, azt honnat tudja meg maga? Azt nem csak csomafaliak veszik meg, ha ki lesz bocsájtva, mondom. Azt megveheti még más es, a városba es, vagy mit lehet tudni, hogy hova bocsássák ki. Nem csak Csomafalán bocsássák ki.



67

D.V.: Azt mondta nekem, hogy a családnak hagyja. Hát mind örvendezett, hogy kiadják, s megveszik, s… E.M.-t (asszony, 1936) Köllő Teréz férjének első feleségéhez rokoni szálak fűzik: Azt soha el nem felejtem, hogy a… Aztán a nagyanyám meghalt, s akkor István bácsi, sógorbácsi, megnősült, s elvette ezt az apácát, és akkor, amikor mentem én Esztihez, Eszti a nevelt lánya, s Mihály a nevelt fia vót ennek az apácának, hát Eszti meg vót kötve az asztal lábához, s egy hokelli melléje vót téve, egy csupor víz, s egy szelet száraz kenyér. Meg vót kötve, s reggeltől estefeléig ott vót. S meg vót kötve, hogy ne tudjon elmenni hazulról. S ezt soha meg nem tudtam bocsátani. Én temetésire se jártam el. Nem tudtam neki megbocsátani azt, hogy… S akkor jöttem haza, s sírtam, hogy édesanyám, Esztit hozzuk ide nálunk, mert ott enni sem adnak, s megkötik az asztalhoz. Szóval jót nem hallottam róla soha. […] Nem azt adta ennik. S egyáltalán nem vót szabad… Hát akkor lehet, hogy az vót a divat, hogy a gyereket külön asztalhoz ültették, de azok a gyerkek együtt a szülőkkel nem ettek soha, és nem azt ették, amit a szülők. Száraz kenyér, s egy csupor víz, s az vót egész napra nekik kitéve. S megkötözve az asztal lábához. S ütötte, s verte. Ez is igaz. Senkinek jó véleménye nem vót róla. Igaz, hogy hát vót egy idő, amikor azt is figyelembe vették, hogyhát egy, tudja Isten, az ilyen rendbéli apácáktól s papnövendékektől s a többi hát elvárta vóna s elvárná a nép, hogy azok különbek s rendesebbek, mint a másik, az egyszerű falusi ember, és hát jó véleménnyel nem vótak. És mindenki csak rosszat mondott, hogy hát apáca, s hogy tud ilyen lenni, kegyetlen, s fösvény, s rossz, s ezeket mondták. […] Nem vót leesve az alma a fáról, s a gyermekek szedtek le, s ő megszidta, s seprűvel futott utánok. Ott a szomszédok mondták. Ez is igaz vót. SZ.M. (tanárnő, 1953) Köllő Teréz távolabbi rokona: Apáca Teré, úgy hívták nálunk a családban. Úgy tartották róla, hogy rossz asszony. Egyszer jött édesapámhoz, s valamit magyarázott, hogy mikor s miért jött el az apácáktól. Amikor elment, apám azt morogta utána, magában, hogy „akkor, akkor, az anyád picsáját”. Alkalmam volt beszélgetni A.E.-vel is, Köllő Teréz fogadott leányával. Kiderült, hogy Köllő Teréz nem mutatta meg neki a kéziratot, habár sokat beszélt arról. „Kolozsvárra van béadva” – mondta neki egyszer, rám utalva. Végvárra sem vitte magával, otthon őrizte az éjjeliszekrényben. A családnak a szöveghez fűzött véleményére így még várni kell. Mindazonáltal A.E. nem

68


nyilatkozott a fent beszélőkhöz hasonlóan, azt mondta, hogy mostohaanyjáról a halála óta csak az utolsó percekben tanúsított hálás viselkedése jut eszébe. Helyette menye, Köllő Teréz unokája vette át a szót: : Mama [A.E.] sok mindent tudna mondani, csak nem mondja. Tudniillik, hogy Köllő Teréz a szomszédokkal nem tartott kapcsolatot. Nem vót olyan, hogy átmenjen egyet beszélgetni. A szomszédok csak a rosszat tudnák mondani róla. Zárkózott, szigorú asszony volt, nem érdekelte senki és semmi. Az albérlőit jobban szerette saját nevelt gyermekeinél, azok gyermekeit szívesebben nevelte, főzött rájuk. Mihályt elűzte. Inkább idegeneknél lakott Mihály, ott a hidegben nevelték a gyermekeket [K.T. unokáit]. Két gyökeresen eltérő jellem rekonstruálható tehát a szöveg olvasata és a környezet véleménye alapján. Ugyanakkor megfigyelhető az is, hogy a Köllő Terézről kialakult beszédmódot forgalmazó beszédközösség ott kezdi mesélni történeteit, ahol a szöveg jóformán abbahagyta: az asszony férjhezmenésétől annak haláláig. A két eltérő valóságreferenciát termelő szöveg (a szöveg kijelentései versus az emlékezők történetei) nem foglalhatók olyan egységes keretbe, mely valamiféle „valós” képét adná annak, hogy ki is volt ez az asszony. Csak feltételezni tudnám, hogy Köllő Teréz visszahallotta a róla forgalmazott információkat, történeteket. A kéziratát éppen ezért mint ezekre a vádakra válaszként megalkotott szöveget értelmezhetjük: nem volt alkalma, lehetősége szembeszállni a rokonsággal, a szomszédsággal, a faluközösséggel, ezért íráshoz folyamodott. Ezen túl pedig igyekezett szentesíteni mondanivalóját, a publikálás iránti folyamatos érdeklődése által. A kiadott, nyomtatásban megjelent könyv ellen nehezebb lett volna vádat emelni, mint az elzárkózása, illetőleg marginalizálása folytán tőle elszakadt közösség előtt, annak kiszolgáltatva. Életének leírásával ideális önképét alkotja meg, afféle színpadi előadás gyanánt, színpadias beszédmódot alkalmazva, ezzel ellensúlyozva mindazt, amit élete során hasztalanul kívánt elérni.

Huszár András tanításai Huszár András 1931. december 13-án született, Gyergyócsomafalván. A pontos dátum azért is fontos, mivel önéletrajza írásához éppen a születésnapján, 2003. december 13-án, 73 éves korában fogott hozzá. Jelképes gesztus, mely arról árulkodik, hogy előzetesen átgondolta,



69

megfontolta ennek a nagy munkának az elvégzését, nem esetlegesen kezdett hozzá az íráshoz; az öntudatosság, a munka komolysága abban is látszik, hogy az önéletrajz három nagy füzetet, összesen 476 oldalt tesz ki, nem számolva a mellékleteket, melyek sűrűn tarkítják az említett füzeteket (különféle dokumentumok, újságcikkek mellett megközelítőleg 70 fénykép). Huszár András egyszerű gazdálkodó emberek gyermeke, tizennégy testvér közül (melyből csupán öten érték meg a felnőtt kort) ő a tizenegyedik. Nehéz időkben töltötte a gyermekkorát, a két világháború között járt iskolába. Katonasorba már a békésebb időkben kellett állnia, tűzoltó katonaként ismerte meg először a más vidékek embereit, szokásait. A gépezetekkel kapcsolatos tapasztalatait később sikeresen hasznosította, mezőgazdasági gépeken dolgozott. Előtte azonban a családalapítás nehézségeivel kellett megküzdenie, házat épített, erdőn, fakitermelésnél dolgozott, nyáron gazdálkodott, lovat, tehenet tartott. Három fiúgyermeke született, mindhárommal való kapcsolatát a kölcsönös tisztelet, segítőkészség jellemzi kezdettől fogva; apjuk nyílt, egyenes, de makacs és kitartó természetét örökölve utóbbi évtizedek során mindhárman jelentős vagyonra tettek szert. Huszár András azon közismert személyiségek egyike Gyergyócsomafalván, akik nem féltek szembeszállni a mindenkori hatalommal, közigazgatással. Bár sohasem volt politikai üldözött, a kommunizmus idején makacsul ellenkezett a kollektív gazdaságba, valamint a kommunista pártba való kényszerített beállás ellen. Az 1989-es forradalom helyi eseményeinek résztvevője, az emberek a mindenkori falugyűlések állandó felszólalójaként ismerik. A helyi értelmiség is felfigyelt rá, az évente szervezett Csomafalvi Értelmiségi Fórum (CSÉF), illetőleg kiállítások, könyvbemutatók és más hasonló rendezvények, értekezletek állandó résztvevőjeként, és állandó felszólalójaként tartja számon. Azonban a politikai, kulturális folyamatok iránti érzékenysége nem merül ki a nyilvános eseményeken való szerepléseiben: kivételes mobilitás jellemzi idős korában is, főként azután, hogy hatvan éves korára hajtási engedélyt szerzett. Jelentős közéleti személyiségekkel, főként egyházi elöljárókkal, papokkal tart fenn állandó kapcsolatot, részt vett a Székely Nemzeti Tanács alakuló ülésein is. A 2000-es évek elején az egyik magyarországi lovagrend tagjává avatta, önéletrajzát már Vitéz Huszár Andrásként írja alá.

70


Egy példaszerű élettörténet Az önéletrajz néhány utólag mellékelt oldallal kezdődik, melyek a Huszár család eredetét ismertetik, az 1500-as évektől kezdődően. Az információk egy 1895-ös lexikonból származnak (Pallas Nagy Lexikona, IX. kötet). Az adatok szerint az első Huszár család neves tagjai között várkapitányok, katonatisztek, alispánok is szerepelnek, azonban ennek az ágnak „magva szakad”. Az 1700-as években alapított újabb ág tagjai közül szintén számos nevezetes személyt említ: ezek között 1848-as szabadságharcos, szobrász, reformátor, nyomdász szerepel. Az első füzet főoldalán a szerző összefoglalja írásának indítékait, életpályájának főbb szakaszait, konfliktusait, a második oldalt pedig szándékosan üresen hagyja, és csak akkor írja tele, amikor az első füzettel elkészült. Az utólag kitöltött oldalon mondja el, hogy írásához nem készített jegyzeteket, hanem folyamatosan írt, ezért utólag kiegészítéseket kellett beékelnie, ugyanis néhány helyen, az írás során nem jutott eszébe egy-egy fontos esemény. Itt magyarázza meg azt is, hogy miért mellékelt igen nagy számban családi fotókat a kézirathoz: a hitelesség kedvéért tette. Ugyanakkor a szerző hálát ad a „Mindenható Istennek” azért, hogy sikerült véghezvinni az írást, ellentétben Huszár J. nevű bátyjával, aki harmadik próbálkozásra is összetépte kéziratát. A bevezető oldalak után kezdődik a tulajdonképpeni önéletrajz, a kézirat címével: Önéletrajz Vitéz Huszár András. Az első gyermekkori élmény az édesapához fűződik, aki határkerülésre (a falu határában levő szántóföldek számbavételére) viszi gyermekét. Ez a gesztus a bemutatott életszakasz (gyermekkor) egészére jellemző: Huszár Andrást az édesapa tanítja dolgozni, ő ismerteti meg a rengeteg helynévvel, hogy a falu határában tájékozódni tudjon, s végül identitástudatát (magyarságát, székelységét, hazafiságát) is édesapjától tanulja. Mintha az elsajátított tudást kívánná továbbadni, olyan részletességgel szól a szerző az év különböző szakaszainak megfelelő munkálatokról. Ezen munkálatok között a szöveg elsősorban a szénacsinálásra, erdei, fával kapcsolatos munkákra (fakitermelés, csemeteültetés), határkerülésre (a vetések számbavételére), őszi betakarításra (aratás, cséplés) fordít figyelmet. Érdemes megfigyelni a leírások részletességét: Két hét leforgása alatt kellett végezni az aratással mert kellett kezdeni össze hordani, ahol a cséplő hely kivolt jelölve. Ott mindenki külön egy asztagba rakta az éleségit, a zab mely későbben érik



71

azzal fejezödött be a kazal. Egy szérüre 250-300 gazda hordotta össze a termésit s amikor a cséplőgép oda került eltelhetett még 2 hónap is akkor leértesitettek a gazdát, hogy hólnap reggel, délkor vagy este, csépelnek. Ekkor a gazda nagy kalákát hivott össze 4–5 hordó szekeret is s bár 8 személyt, Kellett egy asszony vagy lány kéve vágó 2 asszony s egy férfi zsákolni, egy gyermek törek huzni, egy erös férfi kéve felhánni, két vagy 3 férfi szalmát el szedni és fel hánni s aki fuvarral vólt azok rakták a szekeret szalmával, hordták haza és rakták kazalba, utóljara a szemet s legutóljára a polyvát ez minden évbe megismétlödött. A gyermekkorban megismert munkák mellett, azokhoz hasonló részletességgel az első iskolai évek játszanak fontos szerepet az élettörténetben. A szerző hosszasan sorolja fel az egykori osztálytársait, ülésrend szerint, megemlítve néhány mondatban az egyes személyek további sorsának legfontosabb mozzanatait is. Az a gesztus, hogy a történet síkjáról a szöveg időnként, ideiglenesen későbbi idősíkokra vált, a kézirat másik jellemző vonása, mely egyszersmind arról is árulkodik, hogy az elbeszélői nézőpont a múlt (az események ideje) és a jelen (az írás időpontja) között szüntelenül mozog. Ennek az epizódnak külön érdekessége a politikai eseményeknek (a második világháborúval kapcsolatos történéseknek) a kisgyermek szemszögéből való bemutatása. A szöveg jól érzékelteti, hogy a gyermeki ész a felnőttek viselkedését igyekszik megfigyelni, és az események súlyát azon keresztül megérteni. Ugyanakkor az édesapa magyarságtudatra nevelő szándéka kiemelkedően fontos mondanivalója a szövegnek, leginkább annál a résznél, ahol az egész vidék a magyar hadsereg bevonulását várja. A rendre ismertetett iskolai évek (az elsőtől a negyedik osztályig) mindegyike összekapcsolódik valamilyen jelentős, említésre méltó emlékkel az iskola épületében, udvarán történtek mellett, mint láttuk a világháborús események példáját. Ezek mellett olyan apró történésekről is olvashatunk, mint a következő emlékfoszlány: Ezen az estén még van egy furcsa jelenet. É ap [Édesapám] ült a széken, felállott hogy a lámpánál a szivarat gyujcsa meg s én a széket valamiért tovább huztam, s amikor É ap le akart ülni a földre ült. Igazán verést érdemeltem volna, de csak figyelmeztetést kaptam. Én is beláttam hogy valamit elfudriskodtam, s a barátaim is meg vóltak ijedve hogy most mi lessz. Egy perc mulva minden el volt feledve. Az iskolaévek alatt Huszár András leventekiképzésen is részt vesz, emellett, gyermekként alkalma van megtapasztalni a kulturális másságot

72


is, hiszen az iskola épülete, adottságai miatt gyakran szolgál állomáshelyül a különböző hadseregek szakaszainak: Egyszer csak kezdetek jönni a németek fényes kocsikkal [...] bé áltak az iskola udvarára ahol mi othon éreztük magunkat ugy jártunk a kocsik között mintha a mieink lettek vólna. A világháború évei alatt a faluban kialakult közhangulatot a következő részlet szemlélteti: Ebben az időben erősen folyt a politizálás. Nálunk a műhelybe [kerekes műhely] vólt a találkozó É ap-mal egy idősek és még idősebbek be vóltak kapcsolódva a pólitizálásban az ujság olvasó É ap volt pedig néki csak két osztálya vólt. Folyékonyan olvasott. Aki legjelesebb vólt (ugy irom ahogy olvasták) I Ájzenhaver II Sztalin III Hitler IV Musulini V Titó VI Göbler, VII Horthi, akit nagyon tiszteltek, most idős fejjel is nehéz végiggondolnom, hogy mennyit emlegették a Nátót, s főbképpen a Balkánt, és az embargót, vólt időm meghalgatni őket, mert É ap azt akarta, hogy tanuljam meg az ő mesterségit. Az egyéni sors és a szűkebb környezet, valamint a nagyvilág eseményei magától értetődően kapcsolódnak össze a történetalkotó emlékezés során. A szöveg szinte átmenet nélkül vált az iskolai évekről az újabb epizódra, a munkás élet kezdetére, ez az időszak azonban csakhamar félbemarad, a katonai évek miatt. Az első hat hónap, a kiképzés időszaka Craiován zajlik. Érezhető a szövegből, hogy a szerző nem repes az örömtől, hogy román katona lett (avagy, hogy román katonáskodásáról kénytelen mesélni). A katonáskodás elbeszélésében a másságra való rácsodálkozás kap hangsúlyos szerepet. A magyarlakta vidékről származó legények első ízben kerülnek közvetlen kapcsolatba a román nyelvvel, ettől fogva létfontosságú annak alapszintű elsajátítása. A szöveg hemzseg az akkor megtanult szavaktól (dormitor [hálószoba], pluton [szakasz], deşteptare [felkelés], poligon [gyakorlótér] stb.), valamint a megfigyelt, kultúrák közötti különbségekre való utalásoktól (Közeledtünk a Karácsonyhoz s vólt akinek már jött csomag. Eldugva fogyaszgatták, a románoknak általába puliszka jött, pedig ott eleget adtak, egyszer nekem is jött csomag elég barna kenyér s apróbb disznyóságok). A katonaság egyik legmegrázóbb élménye a katonaságnak az, amikor kiderül, hogy Huszár Andrásnak az eredeti időtartam helyett három évet kell szolgálnia, miközben már fiatal suhancként családfenntartó, hiszen, mivel édesapját elveszítette, az otthoni gazdaságról neki kellett jórészt gondoskodnia otthon. Tűzoltóként negyven hónapot tölt a Craiova melletti Băileşti-en. Katonatársait név szerint, részletesen bemutatja, itt is



73

reflektálva különböző személyek további sorsára. Katonasága alatt kénytelen részt venni politikai oktatásban is, a kommunista ideológiákkal nézetei gyakran összeférhetetlenek, néhány kisebb konfliktusa is adódik ebből. Részletesen ismertet számos tűzesetet is, ahol a tűzoltás fortélyai mellett azoknak a román családoknak a szokásaira is kitér, melyek portáján a tűz oltásában részt vett. Hasznát veszi ugyanakkor az otthon tanult különböző mesterségeknek is, így például citerát ácsol, illetve a tisztek számára disznót vág. Katonáskodásának második felét a konyhán tölti, ahol tisztaságot tart, és hozzáértéssel végzi munkáját. A leszerelés után, 1956-ban Huszár András megnősül, házat épít. A házasság körülményeinek hosszas ismertetése során ezt írja: Mindenki Marit sajnálta, hogy abba a vékony menyaszonyi ruhába megfázik akkor még a templomok nem voltak melegitve mint most, inkább a hideg vólt beszorulva. A Darvas plébános ur kérdéseire mind ketten értelmesen és hangosan válaszoltunk hogy saját akaratunkból tesszük ezt igen és hogy holtodiglan hóltomiglan minden nemü viszonttagságba és hogy én őt el nem hagyom, Isten engem úgy segéljen, Most 48 év után bátran lemerem írni hogy be is tartottuk. Életpályájának ezen időszakát is a különböző munkavégzések határozzák meg. Gyermekeinek születése, pontosabban három gyermeke közül a legnagyobb világra jötte lesz az a határvonal, ahonnan kezdve élete gyökeresen megváltozik. Ezután minden lépését, döntését a család szükségletei, a családi élet követelményei határozzák meg. A fiatal házaspárnak nem könnyű az élete, a férj télen is erdei fakitermelésen kénytelen dolgozni, a vidékre jellemző -20 fokos hidegben. Szerencséjükre Huszár András édesanyja (aki az édesapa halála után a szövegben is részben átveszi annak helyét, szerepét) sokat segíti őket a nehézségekben, a gyakori távollét alatt a gazdaság biztonságban van. Az édesanya 1959-ben hal meg, ettől kezdve az összes teher, amit a háztartásban vállalt, Huszár Andrásra, de főként fiatal feleségére hárul. Fontos eseménysor szól a kollektivizálásról, mely során Huszár András a legutolsók között szolgáltatja be nehéz munkával megszerzett állatait, földjeit. Itt is részletesen ismerhetjük meg azokat a személyeket, és ezek tevékenységét, akik az államosításban szerepet kapnak, s hogy ezekkel a személyekkel, és a hatalommal nem kerül végzetes összetűzésbe, azt a mellette mindvégig kitartó feleségének köszönheti. Összetűzésben mindenesetre van része többször is, a következő idézetben például láthatjuk, hogy hogyan ellenkezett a Román Kommunista Pártba való belépés ellen:

74


...nékünk brigadosoknak részt kellett ha vólt párttag ha nem részt kellett vegyünk még egy felkészitő kurzuson. Tudtom szerint mindegyikből párttag lett csak én nem. Ekkor már nagyobb téteknek voltam kitéve. Én tettem fel egy pár kérdést. Akkor hogy párttag legyek, a vallásomot gyakorolhatom-e ugy mint eddig? és templomba is ugy járhatoke mint eddig? nem azt nem lehet akkor én választottam a Mindenható Istent. Majd megválik, hogy kit választ? És még szeretnék mondani valamit. Önök mind a Román Komunista pártnak a tagjai s én Székely vagyok és magyar s a nemzetiségemet semmivel nem szenyezem bé. Mind rám voltak esve a kolégáim is, és akkor elkezdettem mondani a Trianont, azok akik csufságot űztek a magyarokból, azokkal nem cimborálok, amiből lett egy nagy vita, nem engedtem magam legyőzni mert én magyar iskolába jártam és tanultam a történelmet. Számos, a munkával kapcsolatos történetben a ló játssza a fő szerepet, szinte mint családtag, elengedhetetlen segítőtárs; mellette pedig Huszár András önmagát mint a lovak természetének, betegségeinek jó ismerőjét ábrázolja. Időközben a lovakat munkagépek váltják fel, melyekhez hasonlóan jó érzéke van, hiszen már a katonaság alatt, a tűzoltókocsik mellett is sokat tanult e téren, mezőgépészi tanfolyamot végez, és jogosítványt is szerez a gépekhez. Ezzel kapcsolatos sikerélményét a következő rész mondja el: [A vizsga után:] Egy óra mulva mind a 60an ott vóltunk a teremben. [A vizsgabiztos] Megkért, hogy legyek szíves álljak fel és amíg a beszédit elvégzi álljak. El kezdete mondani nézzétek meg ezt az embert már őszül a haja s az egészeteken túl tett kigyalázott, azokat a fiatalokat akiknek csak az lett volna a dolguk hogy 3 évig tanuljanak ti vagytok az állam patkányai akik az államnak csak kárt csináltatok 3 évig s azzal megkért hogy ne essék rosszul de ezt meg kellett mondja, nékem ez dicsőség. Ettől kezdve még többször, és immár jóval messzebbre kell távoznia otthonától, családjától, a gyergyóvidéki mezőgazdasági gépeket ugyanis újabb és újabb állami gazdaságokhoz rendelik szerte az országban, azzal az ürüggyel, hogy a régió zord időjárása miatt itt később tavaszodik, tehát a gépekre is később van szükség, mint másutt. Ezzel kapcsolatosan a következő megjegyzést érdemes idéznünk: Ezután 10 év egyformálag telt el. Tavasszal idegenbe szántani vetni, azután ide haza, s már kellett is készülni idegenbe aratni s mikor onnan haza értünk ismét vártak hogy 9-11 nap alatt kell végezni az aratással s ismét készűlni idegenbe.



75

Megismerkedtünk a tájakkal, emberekkel, szokásaikkal s mikor küldöttek már tudtuk hogy mire számíthatunk. Egy ilyen alkalommal a Bánságban, Zsombolyán, a román–jugoszláv határ mentén arató-cséplő géppel dolgozik, és itt lehetősége nyílik az emigrálásra. Hosszas vívódás után úgy dönt, hogy nem lépi át a határt, a legfőbb érv a határátlépés ellen a család megléte. A szövegben úgy jelenik meg ez az eset, mint az életpálya egyik sorsfordulója, mint olyan döntéshelyzet, mely két egymástól gyökeresen eltérő végkifejletet eredményezhetett volna. Emellett, ugyanezen a helyszínen éri sorscsapás, amikor alaptalanul lopással gyanúsítják, és ezért közel egy évi börtönbüntetést szabnak ki rá. Időközben már harmadik fiúgyermeke is megszületett, a két idősebb pedig házasság előtt áll, gondoskodni kell róluk, házat építeni nekik. Érdekes, hogy eddig a megélhetésért folytatott küzdelemnek volt a helyszíne az erdő; az idő múlásával, a gyermekek növekedésével, felnőtté válásával az erdő a kikapcsolódás, a szórakozás helyszíne is lesz: ...megvólt a szép kicsi víkend ház és az istálló, s nem adtuk föl a reményt csak tovább gazdálkodtunk, mert a gyermekek is jó szívvel mentek Bartis hegyibe, és ha valaki vendégünk jött a mesés Bartis hegyibe vittük. Ez, és az ehhez hasonló kisebb-nagyobb változások a szövegen belül egy nagyobb, gyökeres változást vezetnek be fokozatosan: az 1989-es forradalmat, és annak következményeit. Az 1989-es forradalomtól kezdve Huszár András részt vesz a falu politikai életében, ott van a Romániai Magyar Demokrata Szövetség helyi (csomafalvi) alakuló ülésén, a földosztó bizottság tagjává választják. Magyarságtudatával hamar felhívja magára a régi és új vezetők figyelmét, visszás helyzetekről is tudósít a szöveg: Minden héten tartott gyülést a nemzet mentési front, egy ilyen este amikor le volt szervezve hogy ha valaki olyan talál felszólalni, mint én vagy hozzám hasonlók, azokat ki kell fütyülni vagy le hurrogni. Nékem a fülembe sugták, s el tökéltem magamba, hogy igenis hangoztatom magamat. Előző gyülésen Simon János bácsit, aki a faluban nagy tiszteletnek örvendett úgy kifütyülték szóhoz sem tudott jutni. A kifütyülők jól le vóltak itatva [...]. Ugy gondoltam, hogy első szavam is az lessz: Hazádnak rendületlenül légy híve óh magyar. A szózatot egésszen, és ugy vóltam fordulva hogy lássam, ki az aki ki akar fütyülni, és láttam hogy a kicsi fiam Árpád feláll és a termet elhagyja. Én tovább a nemzeti imánkat és többször is megismételtem. Hányszor támadt tenfiad szép hazám kebledre [...], s egyszer egyik

76


rikkancs, elrikancsa magát, nem szavaló estet tartunk, ígyna legalább egyet megláttam. A leírt élettörténet mindvégig az elbeszélő én egységes narratívája, változatlanul a magyarságtudatát, vallásosságát és egyenes, család- és munkaszerető jellemét tartotta szem előtt. Az idézett szövegrész azonban azt is elárulja, hogy ebben a narratívában ezek a tulajdonságok bizonyos személyek számára egész mást jelentenek. Huszár András konfliktusba is keveredik a falu egyik legtekintélyesebb pozíciójában lévő személyével, annak családjával: nem nézi jó szemmel, hogy az egykori kollektívgazdaság-elnök addigi előnyös pozícióját átmenti a forradalomkor, és továbbra is a község egyik elöljárója marad, tehetős vagyonra téve szert. A konfliktus eredménye az lesz, hogy a vádat, amivel az említett személyt illette, nyilvánosan vissza kell vonnia az egész falu előtt, a kábeltelevízió helyi csatornáján. Huszár András élete nagy igazságtalanságaként éli ezt meg, olyan sorscsapásként, mely igen súlyos idegrendszeri, időszakos bénulással járó, és nagy nehézségek, erős akarat árán végül legyőzött betegséget eredményezett. Mindez megfogalmazása szerint azért történt, mert jellemén épp akkor esett csorba, amikor nem várta: egész életében ellent mondott a hatalom igazságtalanságainak, erre a hirtelen jött szabadság, demokrácia ilyen nem várt, igazságtalan fordulatot hozott számára, ahelyett, hogy őt igazolta volna. Azonban még ez a megrázó emlék, élmény sincs semmilyen szembetűnő módon (fejezetcímmel, aláhúzással stb.) kiemelve a szövegből, ahogy az eddig elbeszélt, általunk fontosnak vélhető sorsfordulók történetei sincsenek. A szövegre inkább az egységesség jellemző, mintsem a hullámzó hangulatváltások, mint amilyeneket például a Köllő Teréz írása esetében tapasztalhatunk. Ez az egységesség, változatlan (mondhatni egyszerű, felkiáltásoktól, érzelmi kitörésektől ódzkodó) hangnem azonban a maga módján rendkívüli szövegszervező erővel bír: fokozatosan sodorja az olvasót a mondanivalóval a kívánt irányba. A történetek egymásutánja ok-okozati összefüggéseket érzékeltet, és eszerint irányítja a megértést is. Minden fontos vagy kevésbé fontos történés, ami az életpálya során az egyénnel, annak sorsával kapcsolatos, előre meghatározott, vagy meghatározható olyan paraméterek segítségével, mint például az egyén különböző jellemvonásai, identitásának különböző aspektusai. Az írás éppen ezért a történeteknek nem csak az egyszerű felsorolását, előadását jelenti Huszár András számára, hanem önmaga jellemének tükrözésére, megkonstruálására is szolgál. Az élettörténet emlékezetes konfliktusai



77

voltaképp jellemek közötti konfliktusokként kerülnek ábrázolásra, ugyanakkor, talán éppen ennek köszönhetően, a szöveg gyakran eltér attól az eredeti szándékától, hogy minden egyes emlékezetes eseményt megörökítsen. A logikai sorrend megköveteli az időbeli ugrásokat, és így számos esemény kimarad a szövegtörzsből. Azokat a történeteket, melyek később jutnak eszébe, a szerző utólagosan, mellékelt oldalakkal rendre pótolja. A szöveg utolsó szakaszában érzékelhető, hogy a múltra való emlékezés helyét lassan átveszik a jelen sodrásszerű eseményei, a szöveg szinte naplószerűvé válik. Még hangsúlyosabbá válik az utazás, a szűkebb hazából való kilépés mint tanulságokkal szolgáló esemény, alkalom; jellegzetes történetsorozatot olvashatunk ezzel kapcsolatosan a Budapesten, a nagyobbik fiú ott-tartózkodása idején tett látogatásról. Az elbeszélő én, Huszár András életének történetéhez, mintegy azzal párhuzamosan a harmadik füzet első negyedében a gyermekek életének történései zárkóznak fel. Ahogy egyre több esemény főszereplői a gyermekek, úgy időnként háttérbe szorul az elbeszélő én központi szerepe. A szerző így fogalmazza meg a szándékát: Szeretném s akarom is hogy mind három gyermekünkröl egyforma hosszu jeleneteket irjak, de mivel András első gyermek és kicsi gyenge gyermek vólt, néki több minden meg vólt engedve. Az önéletrajz érezhetően közeledik ahhoz a ponthoz, ahol az események retrospektív nézőpontja kifogyni látszik a mondanivalóból. Egyre több időbeli ugrást figyelhetünk meg, mintha a szöveg halasztani igyekezne önmaga befejezését. Így jön létre az a néhány történetből álló rész is, melyből a szerzőnek a falu egyházi életében betöltött szerepét ismerjük meg. Egyháztanácsos lévén, Huszár András nemtetszését fejezi ki akkor, amikor a falu plébánosa nem a hagyományok szerint jár el az egyházközség megszervezésében. Küldöttként Gyulafehérvárra utazik panaszt tenni, ez lesz a második ilyen jellegű útja. (Említésre méltónak tartja azt is, hogy az első útján személyesen találkozik Márton Áron püspökkel.) A panasztétel eredményeként a kérdéses plébános helyett másikat helyeznek Gyergyócsomafalvára – a később esperesi rangot kapott katolikus pappal ettől kezdve máig szoros kapcsolatot tart fenn. A falu egyházi életében való részvételének másik fontos említése az, hogy a faluban hagyományos szentségimádás (közös imádkozás a templomban, a vasárnapi szentmise után) vezetését örökli a számunkra önéletírása miatt fontos Czirják Gergelytől.

78


Ezen történetek után Huszár András más perspektívába helyezi életének elmesélését: Mostantól kezdve szeretnék írni azokról a forumokról, amelyeken részt vettem a 90es évek elejétől, s már töbnek a nevét is megemlitettem az eléadóknak. 93 után amikor Brassóba meg tartotték az RMDSZ kongresszust, és az autonómia kérdése is szerepelt, idehaza nálunk is kezdettek kisebb fórumokat szervezni. Elsöbben Borsos Géza hivott össze, ahol krb 20 vettünk részt. Első téma is az volt Erdély és Magyarország együvé tartozása, és a Székely és Magyar nép viszonya ős időktől fogva. A fórumon bárki beszélgethetett és kérdezhetett is, ez maradt meg az én emlékezetemben, ahol nekem is volt egy pár szavam, és az hogy Géza fejedelem felesége Szent Istvánnak az anyja Erdélyi Gyula vajdának vólt a lánya, aki már azelött keresztény volt […] Ekkor a Székelyeket Fekete ungroknak hívták, ami azt is igazolja, hogy a Székelyek még a Magyarok előtt itt vóltak. Efféle tudását gyakran hangoztatva, Huszár András számos hazai és külföldi politikussal lép kapcsolatba, Székelyudvarhelyen és másutt, a Székely Nemzeti Tanács ülésein sokan felfigyelnek személyiségére, tanító, figyelemfelhívó szándékú felszólításaira. Részletesen írja le Gyergyócsomafalva fontos politikai és kulturális eseményeit, önéletrajzának utolsó részében a családi élet leírását jelentős mértékben ezek ismertetése váltja fel. Megszaporodnak a mellékelt okiratok, a különböző meghívók, újságcikkek, a SzNT felhívásai. Az utolsó esemény, mely egy diákoknak szóló versenyen való részvételt írja le, csupán egy héttel azelőtt történik, hogy Huszár András (egy időre) véget vet az önéletrajz írásának. Érdekes, hogy az utolsó oldal, melyet teljes egészében a „hálálkodásnak” szán, egybeesik a harmadik füzet utolsó lapjával. Látszik, hogy a szerző nem kíván újabb füzetet nyitni, így az eseményeket sietősen, zsúfolva jegyzi le. Az önéletrajz utolsó oldalán a befejező, imaszerű passzus található: Ezt az óldalt a hálálkodásnak szántam. Mindenható örök Isten. Hálát adva köszönöm néked a Szüleimet. Köszönöm néked a drága jó imádkozó Édesanyámat, aki féltő szeretettel és vallásoson nevelt. Uram! Köszönöm neked a gondtalan kicsi gyermek kort amit nagy szeretetek között éltem át, és köszönöm azt a 4 évet amit magyar iskolába járhattam. Megköszönöm azt a kamasz kort amit az Édesanyám felügyelete alatt, sok és nehéz fizikai munkával és vallásoson vészeltem át. Megköszönöm azt is hogy magyar királyi levente lehettem.



79

[…] Imáimba köszönöm meg néked hogy mellém rendelted a kedves Feleségemet és amit az első lap második oldalán leírtam […] A Feleségemmel együtt, Uram megköszönünk minden jót, rosszat egyaránt és lenne a gyermekeinkhez egy kérésünk. Ha már eljött az utolsó óránk, és gyászjelentést fognak nyomtatni, csak azt a szöveget szabad rá írni amit én ide leirok. Szentháromságban egy Isten Én, vagy mi, mindég végtelenül hittem, Hittünk, Benned, most is hiszek. Ezek az utolsó sorok foglalják tehát össze mindazt, amit az önéletrajz terjedelmes szövege tanúsít: a hitet, a család szeretetét, illetve azt, hogy a szöveg elsődleges címzettjei a gyermekek. Utalás történik az önéletrajz első oldalaira is, ily módon a szerző ezen hitvallás keretébe helyezi a munkát, amit 2003 decembere és a 2005-ik év eleje között véghez vitt. Huszár András, mint később kiderült, nem hagyta abba ezzel az írást, hiába telt be a harmadik füzet. Röviddel azután, hogy a szöveget kölcsönadta nekem, felkeresett egy negyedik füzettel, amibe helyi szólásokat, közmondásokat, másoktól hallott történeteket kezdett el írni. 2008 végén pedig megmutatta az önéletrajz újabb füzetét, melybe azokat az emlékezetesebb eseményeket írta le folyamatosan, melyek az utóbbi három évben történtek vele, családjával, a faluval. „Értelmiségi lehetett volna, tanár lehetett volna belőle” Huszár András kéziratát kevesen olvasták, nyilván kevesebben, mint ahányan tudnak a létezéséről. Ez utóbbiak tábora sem túl népes, viszont észrevehetően gyarapszik, egyelőre magának Huszár Andrásnak köszönhetően, aki a közösségi fórumok során adódó találkozások alkalmával különböző, általa kiválasztott személyeknek beszél a szövegről. A falu jelenlegi plébánosával ugyan nincs jó viszonyban, de az értelmiségi réteg szemmel láthatóan befogadta őt, a közösségi fórumokon állandó meghívott, szereplő, beszélő, véleményalkotó személyiség. Magam is tapasztaltam, hogy szinte bármihez hozzá tud szólni: bámulatos memóriával rendelkezik, több oldalas verseket szavalt úgy, hogy közben ideadta a szöveget, hogy kövessem, lássam tehetségét.

80


A Huszár Andrásról az értelmiség körében kialakult kép iránt érdeklődve B.G.-val készítettem interjút. B.G. az 1989-es forradalom előtt évtizedekig iskolaigazgató volt, utána parlamenti képviselőként tevékenykedett, a Magyarok Világszövetségének alelnöke volt. Ő alapította a Borsos Miklós Művészetéért Alapítványt, mely rendszeresen szervez kulturális eseményeket a faluban, többek között a Csomafalvi Értelmiségi Fórumot, ahová a faluból elszármazott értelmiségieket is évente meghívják. Ezeknek a rendezvényeknek, mint mondtam, állandó résztvevője Huszár András is. B.G. nem csak a Huszár Andrásról mint szerzőről alkotott véleményt, hanem az értelmiségi fogalmának definícióját is adta. A beszélgetésből látható, hogy Huszár Andrásnak miért van helye ebben az értelmiségieket tömörítő csoportban: Részleteket mutatott nekem is belőle. Főleg azt a részt, amelyik a változás időszakát ölelte fel. ’89 decembere s még egy néhány hónap. Azt a részt ismerem. […] Ő az az ember, akiből nyugodtan lehetett volna értelmiségi, mert megvan hozzá egyrészt az intelligenciája is, és másrészt meg megvan benne az az emberileg értékelendő, vagy mondjuk, emberi tulajdonság, ami egy értelmiséginek mindenképp szükséges, tehát a tanulás mellett, hogyha valamilyen elhivatottság valakiben nincs, akkor abból úgysem lesz értelmiségi. Tehát az értelmiségi az én megítélésem szerint elsősorban arról ismerszik meg, hogy valamilyen küldetést, elhivatottságot érez magában, és ezért hajlandó akár áldozatokot is hozni, s az ismeretszerzés ezért az értelmiségi számára célirányos. Hát ami András bácsit illeti, ő az az ember, aki például nyugodtan értelmiségi körökben is hozzá tud a témához szólni, tehát jó a lényeglátása is, tehát rá tud tapintani, bizonyos jelenségeknek meg tudja keresni a mozgatórugóit, a maga erkölcsi értékrendje szerint természetesen. […] Tehát neki mindenképen nem egy idegen test, mondjam azt, nem egy idegen személy akkor, amikor értelmiségi emberek gyűlnek össze. Hozza tudja kapcsolni az ismereteit mások által kifejtett véleményekhez, el tudja rendezni az ismereteit időben, hozzá tudja kapcsolni az ismereteit a jelenségekhez, a történésekhez, és kiismeri így nagyvonalakba magát, úgyhogy sokszor, én azt kell mondjam, hogy olyan társaságokban is, ahol nem éppen az ő szakterületének megfelelő témát vitatnak meg az emberek, ő hozzá tud szólni. Az az igazság, hogy ha tanulni nem is tanult, de olvasni olvasott. Tehát ismeretanyaga az nagyon széles körű, és a Jóisten megáldotta egy jó memóriával is, jól tudja tárolni az anyagokat. […] Például érdekes, hogy akkor, amikor könyvbemutatókot



81

szervezünk, kiállításokot nyitunk meg, satöbbi, ott van, és látszik rajta, hogy nem csak azért van ott, mert hát hogy az a társaság, akihez járni szokott, azok ott vannak, hanem azért is, mert érdeklik őt ezek a dolgok. Emlékszem, hogy Egyed Ákos bácsi amikor volt, ő mint történész, főleg a negyvennyolcas időszakot érintő kérdésekről volt többnyire a beszélgetés, de András bácsi volt az, aki próbálta tágítani a kérdéskört, és olyan kérdésekre is várt választ Ákos bácsitól, ami nem konkrétan oda tartozott, de nemzetpolitikailag fontos dolgok. Sokat fejlődött. Én, mondjuk, jobban figyelem az ő munkáját 90-től errefelé, először az RMDSZ körül mozgott, most a Székely Nemzeti Tanácsban is ott van, és azóta is én úgy látom, hogy sokat fejlődött, sokat tágult a látóköre, az ítélőképessége, sok mindent nagyon helyesen ítél meg, úgyhogy benne azért egy jó, mondhatnám kitűnő érzéke van arra, hogy kivel hogyan lehet beszélni. Tehát lehet, hogy egy jó pedagógus is lett volna belőle, hogyha annak idején tanul. Nagyon szeret mesélni, és a családban biztatták, hogy írja le. Az élettörténete olyan dolgokot tartalmaz, ami egyrészt jellemző arra a korszakra. Tehát átment olyan eseményeken, börtöntől elkezdve az ilyen kiküldetéses munka kampányokon, tehát azokon a jellemző eseményekben része volt, amik a diktatúra idején egy ilyen átlag falusi embert, nem is átlag falusi embert, mert ő gépész volt ugye, traktorista, s mozgott ott a téeszen belül, tehát azokon az eseményeken átment, és nem is akármilyen módon. Ezért én úgy gondolom, mondjuk olvasni nem olvastam az élettörténetéből, de ha ezeket leírja, akkor ezek jó dokumentumanyagot is fognak szolgáltatni azok számára, akik ennek a kornak a történelmével, s főleg a társadalmi rajzával foglalkoznak. Tehát úgy tűnik, hogy a gyergyócsomafalvi érdekeltségű (ott élő, vagy onnan elszármazott) értelmiségi réteg befogadta, elfogadta Huszár Andrást. Nem mint szerzőt, hanem mint állandó, mondanivalóval rendelkező szereplőt. Úgy is mondhatnánk, hogy Huszár András nem betolakodó, hanem vendég az értelmiségi körökben. A csoport egyik vezető személyiségének ugyanakkor érdeke is, hogy ez az ember állandó támaszpontja legyen a rendezvényeknek, melyek Huszár András számára a megszólalás lehetőségét jelentik, és pozitívan vissza is igazolják megszólalásait. Ez az állandósult viselkedés, Huszár András megnyilatkozásainak rutinná válása kontextualizált egyénné avatta őt, illetőleg olyan szerepet kölcsönöz a szerzőnek, mely lehetővé tette az alábbi rövid kitérőben felvázoltakat is.

82


Huszár András népi életrajza Huszár András egy nem várt meglepetést is tartogatott számomra. Nemrég, amikor kutatásom e fázisát éppen lezárni készültem, és végső következtetéseim megfogalmazásával foglalatoskodtam, egy olyan kötettel állt elő, melynek értelmi szerzője ő maga, s mely egy másik személy életrajzát vázolja fel. E rövid fejezet éppen úgy ékelődik be értelmezésembe, mint ahogy a kimaradt történetek ékelődnek be Huszár András önéletrajzába. Rokaly József korábban említett falumonográfiáját olvasva Huszár András arra a következtetésre jutott, hogy Gyergyócsomafalva egykori plébánosáról, személyes ismerőséről a történész nem beszél érdemben. E tény mély felháborodást váltott ki benne, és elhatározta, hogy a monográfiát kiegészíti, azzal a meggyőződéssel, hogy az esperes, Bakos Sándor két évtizedes tevékenysége a község életének történetéből ki nem hagyható. Az elhatározást követően Huszár András tizenegy személyt, közöttük a falu volt kántorát, egyháztanácsosait, tanárait kérte fel az esperes tevékenységével kapcsolatos rövid visszaemlékezés megírására. Ezeket összegyűjtve, kronológiai sorrendbe állítva, saját meglátásaival, valamint számos fotóval kiegészítve összeállította, megszerkesztette Bakos Sándor esperes életrajzát, melyet, ha eddig népi önéletírásról beszéltem, kénytelen vagyok immár a népi életírás fogalmával megnevezni. Huszár András saját költségén, 4000 lejért Gyergyószentmiklóson kiadatta a kéziratot, Bakos Sándor esperes úrnak Tizennyolcéves tevékenységéről Gyergyócsomafalván címmel (Huszár 2009). A kötet értelmezésére nem vállalkozom, azonban két idézettel láttatni kívánom, hogy hogyan hozza létre a szerző saját írásainak intertextuális terét is. Az következő sorok a kötet első fejezetét vezetik be: „Amikor az önéletrajzomat írtam, a könyvben szereplő jelenetekről is sokat írtam, fölvittem Bakos Sándor esperes úrhoz és neki felolvastam. Kértem, hogyha valami rendellenességet írtam, javítsa ki. Erre a válasz ez volt: »Semmit rajta javítani vagy belőle kihagyni nem szabad. Minden maradjon úgy, ahogy le van írva.« Most, amikor a Bakos Sándor esperes úr 18 évi munkáját összegyűjtöttem, ismét fölvittem a Szeretetotthonba és felolvastam. Ugyanazt a választ kaptam, mint előre” (Huszár 2009: 9). A 88 oldalas kötet végén a szerző/szerkesztő megfogalmazza az írással kapcsolatos újabb véleményét: „Nagyon ritka, hogy egy ember életében az önéletrajza megjelenjék és ha igen, az csak fél önéletrajz és ha papról van



83

szó az még ritkább. […] Befejezésül szeretném kérni, hogy valaki, aki le fogja írni a Bakos Sándor főesperes, végül pápai prelátus életét, a 21 év gelencei papi tevékenységével együtt, ezt az én IV elemis összegyűjtésemet is vegye alapul. Mert itt nálunk a Domus História nem tartalmazza az én összegyűjtésemet. Legalábbis úgy tudom. […] És azt is igazolni szeretném, hogy a csomafalvi emberek nemcsak reprezentálni tudnak, hanem megbecsülnek minden jóindulatú papot és adakozni is nemcsak szeretnek, hanem adnak is minden olyan rendezvényre, amely a falunak dicsőségére válik.” (Huszár 2009:87–88) A kötet megjelentetésének, megjelenésének körülményei egy sor újabb kérdést vetnek fel, azonban ezektől most el kell tekintenem, azt viszont fontosnak tartom megjegyezni, hogy a szerző láthatóan ezt a művét önéletrajzának mint írói munkássága kiindulópontjának rendeli alá.

Czirják Gergely: Havasi gyopár Czirják Gergely (1913–1993) gyergyócsomafalvi hadirokkant kovácsmester nevét az erdélyi magyar közélet szélesebb köre 1979-től ismerhette meg, a Salamon Anikó által gondozott Így teltek hónapok, évek… Öt életrajz című kötetben (Salamon 1979). Jómagam is a kötet révén hallottam először róla; kiderült azonban, hogy a kötetben közölt önéletrajz-részlet csupán töredéke annak a hagyatéknak, mely a szerző életművét képezi. Ezres nagyságrendű papírhalmaz között találtam rá az eredeti, írógéppel írt szövegre. A vaskos irattartókban tárolt anyagot a szerző fia, Czirják Ferenc őrizte a gyergyócsomafalvi családi házban, azonban a hagyaték egyes tételei hosszú utat tettek meg a falu, Bukarest, Kolozsvár és Budapest között, csakúgy, mint az önéletírásban szereplő kovácsmester. Az írás sohasem volt idegen Czirják Gergely számára, erről tanúskodnak a különböző, naplószerű bejegyzéseket tartalmazó füzetek, az első vázlatszerűen örökít meg 1947-es eseményeket. A szerző az önéletírásban mondja, hogy mindig is szeretett ilyen feljegyzéseket készíteni, szórakoztatta ezek későbbi visszaolvasása. Külön füzet szól arról az 1970-ben kezdődő, évekig tartó viszályról, melyben a falu egyik családja, melyhez egyébként rokoni szálak fűzték, lopással gyanúsította meg a már idős embert és fiait. Ugyanebben az évben születik Czirják Gergely első nagy terjedelmű kézirata is, Gyergyócsomafalva monográfiája. A szöveg egy része különböző levéltári adatokat közöl, másik része viszont elbeszélésszerűen ismerteti

84


a falu egyik, az 1700-as években élt neves személyiségének fennmaradt történeteit. 1974-ben pap fiával írógépet vásároltat, így önéletrajza írásához már azzal fog hozzá, 1976-ban. Az önéletírás első (akkor még befejezettnek vélt) kötete után, 1977-ben Mosolyogtató (Csokorba gyűjtött mosolyogtató – Bohémia-elbeszélések) címmel összegyűjtött helyi anekdotákat, humoros történeteket gépel le, ugyanebben az évben elküldi önéletírását Bukarestbe, a Kriterion Könyvkiadóhoz. Levelére Szilágyi N. Sándor válaszol, aki azzal küldi vissza a kéziratot, hogy az remek írói tehetségre vall, ugyanakkor sajnos a szerző „életútja úgy alakult, hogy lépten-nyomon olyan eseményekről kell beszámolnia, amelyeket a mi társadalmunk eszmeisége nemkívánatosnak minősít”. A szerkesztő kétségtelenül arra utal, hogy az önéletírás jó része meglehetősen szókimondó, különös tekintettel a román és szovjet hadseregre, politikára. A kézirathoz csatolt levélből az is kiderül, hogy a szöveg második része az érdekesebb, éppen a mondanivalója miatt, és azért, mert látni rajta, hogy a szerző az első részben tanulta meg, gyakorolta be az írás mesterségét. Azonban éppen az a második rész nem adható ki, így pedig az egész nem sokat érne. Ennek ellenére, a szöveg első részét, mely a kovácsinaskodás éveit meséli el, mégiscsak viszontlátjuk a Kriterion (és Salamon Anikó) gondozásában (Salamon 1979: 192–279). A szerző ezek után folytatja önéletírását (1983-ban fejezi be), emellett pedig, valószínűleg Salamon Anikó közbenjárására, elkészíti az önéletírás első részének újabb kivonatát, A néma hadsereg címmel, mely a második világháborús élményeket foglalja össze, úgy, hogy a szöveg kijelentései lehetőleg kevésbé szúrják a kommunista hatalom szemét. Salamon Anikó irányító szerepét a szöveg úgy árulja el, hogy az utolsó lapokon hirtelen másfeles sorközre vált az addigi szimpla helyett: /Leirásommal idáig érve. – Salalmon Anikó, Kolozsvári irónő azt az utasitást adta, hogy gyéritett sorokkal irjak, mivelhogy igen tömött sorokkal irtam mostonig. Tehát, – ezutánn gyérebb sorokkal fogok irni…/ Az általam olvasott kézirat ugyanakkor a korrektúra ceruzajeleit is tartalmazta. 1984-ben a szerző átgépeli a faluról írt monográfiáját, Honnan és hová, Csomafalva? címmel. A kéziratot az Előre című országos napilaphoz küldi el, ahol meg is jelenik róla Lakatos András cikke, Gyergyócsomafalva krónikása címmel, 1985. szeptember 6-án. Életének utolsó éveit a közben jelentős egyházi karriert magáénak tudó fiánál, Czirják Árpádnál tölti, Kolozsváron. Itt írja meg utolsó két munkáját is. Az egyik, az 1992-ben, 80 évesen írt Nagypénteki elmélkedés az 1962-től, a



85

kollektivizálás évétől, és ugyanakkor a szerző bal szemének egy munkahelyi baleset során való elvesztésétől az 1992-ig tartó időszak summája. A szöveg a templomi stációkat idézve, egy-egy gondolatsor mentén mondja el a szerző életének legnagyobb sérelmeit. A másik szöveg érdekes keveréke a fikciónak és a történetiségnek: az első és utolsó fejezetek egy képzeletbeli utazást mondanak el, melyben a szerző a gyergyócsomafalvi udvarán talált, egészen Parajdig (tehát több mint 50 km távolságig) húzódó barlangban aranyra talál, és annak árából tíz éven keresztül támogatja Csík vármegye szegényeit. A szöveg közbelső része újabb adalékokat szolgáltat a falu monográfiájához. Czirják Árpád közbenjárásával az idős szerző 1992-ben, egy évvel halála előtt a magyarországi Lakitelek Alapítvány paraszti önéletírásokra kiírt pályázatán vesz részt. Az itt elnyert első díj jelentős hazai sikert is hoz Czirják Gergelynek, a Látó és a Művelődés is (szinte egyszerre) közli önéletírásának részleteit, ezúttal abból a részből válogatva, mely az 1979-es kiadásból kimaradt. Az 1989-es forradalmat követően ugyanis Czirják Gergely számára is lehetőség nyílt a romániai magyar sajtóban való közlésre. A Látóban közölt részletet Fodor Sándor előszava vezeti be (Fodor 1992). A cikk érzékelteti, hogy az önéletírás egészének fő mondanivalója a második világháború körül forog. Az őszinteség fogalmát problematizálva megállapítja, hogy Czirják Gergely „szavahihető tanú”, ugyanakkor tipikus székely magatartásnak tulajdonítja azt a tényt, hogy a szöveg az érzelmeket szemérmesen palástolja. Ezekkel a megállapításokkal, és főként azzal, mely a szerző nemzeti elfogultságát, a mássággal szemben tanúsított elutasító magatartását ecseteli, nem kívánok vitába szállni, azonban úgy gondolom, hogy sokkal árnyaltabban kell erről beszélni. A Művelődés hasábjain közölt részletet Horváth Arany Az írás nem megélhetés című, meglehetősen lírai hangvételű cikke előzi meg, mely a lakiteleki pályázatról tesz említést, valamint arról, hogy a szerző ötezer forintos különdíját a kolozsvári templomépítés javára adományozta. Az eseményről Huszár András is megemlékezett önéletírásában, miután a Havasi gyopár című önálló kötet (Czirják 2000) második megjelenését (Czirják 2004) követő gyergyószentmiklósi könyvbemutatón részt vett. A két post-mortem kiadás minimális visszhangra lelt Gyergyócsomafalván, ahol könyvbemutatót sem tartottak; akik ismerik az önéletírást, többnyire a Salamon Anikó által szerkesztett kötetre emlékeznek. Így Köllő Vilma is, akiről alább mint szerzőről beszélünk, emlékezett a „ződ” kötetre, melyen „egy öreg kéz van”.

86


Komplex világkép Az említett, nagyobb terjedelmű szövegek közül az önéletírás kéziratának szándékozom részletesebb olvasatát adni. Eseménydús szöveg, pergő cselekménnyel, melyet sommás életbölcsességek tarkítanak. Kevés fejezetcím tagolja a több mint 250 oldalnyi, egyébként bekezdések nélküli kéziratot. A kézirat ugyanakkor, mint már említettem, két részből áll, az 1976-os első kötetből, és az 1983-ig írt folytatásból. A kézirat első olvasása során feltűnt, hogy a szöveget két, látszólag banális értékpár irányítja: a rossz ember szemben a jó baráttal, az éhség szemben a jóllakottsággal, az egész élettörténet, az egyéni sors ezeknek a fogalmaknak van alárendelve. A történet természetesen nem az éhségnek vagy jóllakottságnak, sem pedig a rossz és a jó embereknek a története, bár metaforikusan akár annak is nevezhetnénk. A főhős sorsa azonban a legtöbbször az emberek, a környezet jó- vagy rosszindulatán múlik. A különböző életciklusok a sorsfordulók szerint tagolják a szöveg tartalmi egészét: a kovácsinaskodás kezdete, gyaloglás a nyugati határig, szökés Magyarországra, a visszatérés, a világháború kitörése, a katonaélet kezdete, majd újbóli szökés Magyarországra, magyar katonaként a fronton átélt események, a súlyos sebesülés, amerikai hadifogság, az ezzel járó kényszer-utazások, a hadifogságból való leszerelés és végül a szülőfaluban való megállapodás, a hadirokkant életének nehézségei, egyik szemének elvesztése – ezek az események szervezik a szöveg kronologikus, logikus sorrendjét. A családról nem sokat ír, a Nagypénteki elmélkedés-ben bevallja, hogy három fia vált az öt gyermekéből „részegessé”, amiért magát okolja, illetőleg nehéz sorsát, mely nem engedte sohasem megfelelő anyagi körülményekhez jutni, így nem maradt elég ideje a fiait szakmára tanítani. A kézirat előszava megmagyarázza a Havasi gyopár címet, a már említett módon, ugyanakkor kéri az olvasót, hogy túlságosan ne tegye magasra az elváráshorizontot, hiszen ő az élet iskoláját járta, kevésbé a valódi iskolákat: Kérem, hogy az irás-hibákat ne lássa meg senki… – fejezi be előszavát. – Azért válalkoztam ezenn szerény munkámra tisztán önszorgalomból, hogy /Havasi Gyopárt/ senki ezenn a világonn ugy nem ismeri mint én, mert ez a bizonyos Havasi Gyopár, én, magam vagyok, a szerző. A gyermekkori emlékek mindössze tizenöt oldalon kapnak helyet, a történet a kovácsinaskodás kezdetének leírásával válik lendületessé. A szakmát nem önszántából választja, az első lépések az édesapja



87

(kerekesmester) akarata szerint történnek. A kálvária előbb Csíkszeredában, egy tímár műhelyben kezdődik, majd Gyergyóalfaluban kovácsinassággal folytatódik, de a mesterek mindenhol rosszindulatú, tisztességtelen embereknek bizonyulnak. Amikor az édesapját ellene uszítják, így fakad ki: Hát mester úr, hát én vagyok az oka mindennek? Még egyszersem laktam jól a 9 hónap alatt maguknitt, és mire tanitott idáig? Lázadó forradalmár lett – mondja ezután, és egyre inkább önálló, gyermeki ésszel felfogni volt kénytelen azt, hogy saját sorsát saját magának kell irányítania. Éppen ezért Brassóba szökött, szülei tudtán kívül keresve munkát, illetőleg megfelelő mestert, ahol inas éveit töltheti. A fiatal főhősnek ahány mestere volt, annyi családdal kellett megismerkednie, annyi háztartásba kellett beilleszkednie. Ahol tisztességesen enni adtak, ott jól is ment a sora, azonban sehol sem fizettek a munkájáért. Éppen ezért nemsokára Magyarország felé látjuk indulni a sokat éhező inaslegényt. Az utat gyalog teszi meg, előbb Marosvásárhelytől Kolozsvárig, majd onnan tovább, míg végül a magyar–román határ melletti Biharpüspökiben talál ideiglenesen munkát. Ahogy én ilyen messzefőldre elérkeztem – mondja –, egésszen egy uj gondolat fogamzott meg bennem… Ugyanis arra gondoltam, söt, elhatároztam, hogy én átfogok menni Magyarországra… Már a multból észrevettem, hogy odahaza ugy sincsen szükség reám… Továbbámeg már azzalis tisztábavóltam, hogy idehaza kissebbségi sorsba ugyis csak a nehézség várhat rám, és igy, erőt, és bátorságot éreztem magamba ahoz, hogy átlépjek túlfelőll… Tervét véghez is viszi, és a legközelebbi határmenti magyar településre szökik át. Itt találkozunk a szövegben az élettörténet első jótevőjével, aki visszafordítja a fiút, mondván, hogy egyébként szomorú sorsra juthatna; ugyanakkor azt tanácsolja neki, hogy az egyetlen esélye arra, hogy Magyarország befogadja, és ne toloncolja vissza Romániába, katonaszökevényként lehet. Ettől kezdve a fiatal Czirják Gergely a katonaéveit várja. Ezek után előző munkahelyére visszatér egy ideig, ám itt az addig becsületesnek látszó mesterében is csalódnia kell. Ennek kapcsán fogalmazza meg először személyes identitásának lényegét: Felidéződött bennem minden keserüségem… Hány embernél dolgoztam már – éscsak Biró urat találtam emberséges embernek az egész között, a többi mind kiszipolyozott, kihasznált és becsapott… Én nem leszek ilyen ember mint ezek, én rendes-becsülletes ember akarok lenni, hogy engem ne átkozzon senki az uzsorásságomért…

88


Ismét Brassóban inaskodik, ahol fokozatosan a politikai események kezdnek baljóslatúvá válni. Fajgyűlöletet szító politikai ellemekről tudósít, melyek hatását saját bőrén is érzi, amikor például az egyik, jó keresettel kecsegtető gyárba csak a románokat veszik fel, ő a kapun kívül marad. Ezek az esetek egyre inkább előkészítik a Magyarországra való visszatérést. A román hadseregbe úgy vonul be, hogy a szökését már jó előre eltervezi: a pénzét és vagyontárgyait annál a bizonyos Bíró nevű mesternél hagyja, aki az évek során az egyetlen megbízható felettesének bizonyult. Katonaként vasútépítésnél dolgozik, Focşaniban, és egyre súlyosabb események során tapasztalja meg a román–magyar ellentétet: Román ujonc közöttünk egysem vólt, hanem magyarok erdélyből, oroszok Basarábiából, bulgárok dobruzsából, zsidók, még török is került, és szerb is… Ugyanis az történt, hogy abba az évbe állami munkatervbe vették, hogy a kisilvai vasutvonalat átvigyék a kelet kárpátokonn, bukóvinába… Ezen nagyszabásu vasutépittési munkára sok-sokezer embert toboroztak öszsze, de természetesenn az ország kissebbségi lakosságából. A rendkívül mostoha körülmények, a munkát irányító tisztek embertelen tettei egyre inkább meggyőzik a szökés helyessége, szükségessége felől. Az utolsó lökést e téren az adja, hogy az egyetlen becsületesnek hitt brassói mester is, akinél a bevonulás előtt a holmiját hagyta, meglopja, pénz nélkül hagyja. Az ártándi csendőrségen jelentkezik, kisvártatva katonaszökevényként Hajdúszoboszlóra irányítják, majd Nyíregyházán keres munkát. Itt történik az első olyan eset is, mely során látnia kell, hogy bár az anyaországban tartózkodik, kívülállóként tekintenek rá, egy nézeteltérés során egy csendőr ugyanis „oláh cigánynak” nevezi. Czirják Gergely életének újabb fordulata a magyar állampolgárság megszerzése után alig két hónappal jön: a katonaévek kezdete, 1939-ben, Debrecenben. A katonaságnál már okleveles kovácsként gyakorolja mesterségét, azonban a világpolitikai helyzetet is élénken figyeli: A végtelen Idő kereke eggyik időegységről a másik időegységre 1939-1940-re lendült át. Az uj év, mindenn korban minden gondolkozó embert meg szokott gondolkoztatni, még a katona embert is, pedig a katona nem sokat kell gondolkozzék, azt helyette el végezik a felettesei, ö csak a kapott parancsot végre kell hajtsa. És ez valahogy igy van kicsibenn és nagybann is. Még Horthi is hiába törte azonn a fejét hogy mit hoz az uj év, mivel hogy neki is a Hitler Adolf kancellár parancsait kellett telyesitgetni, de néha igen sürgösenn is, mivelhogy csupánn ettöl függött az Ö kormányzói mivóltja. Mert Hitler gondoskodott arról, hogy



89

ugy magamellé láncolya, hogy onnan moccanni se lehessen. A parancs ugy hangzott, hogy fegyverkezni kell. De hogyan, miből? Azzal Hitler nem sokat törődött. Másik parancs! Fel álittani a gettókat, oda terelni a Zsidókat, el kobozni a javaikat stb. Uj parancs! Két hadtestet a Szovjetunióba irányittani, Szovjet golyófogónak. Micsoda őrült gondolat. A világháború szele lassan érkezik el Magyarországra, így Czirják Gergely tüzérosztaga is hamarosan bevetésre indul, Észak-Erdély megszállására. A sors úgy hozza, hogy Czirják Gergely román (magyarul egyáltalán nem beszélő) katonák parancsnoka lesz, mivel valamicskét beszéli a nyelvet. A magyar hadseregbe sorozott román újoncokkal azonban nem bánik ellenségesen, sőt, szánja őket sorsukért, mely számára is ismerős. Egy alkalommal például a szabadságról visszatérő román katonák hálálkodásáról olvashatunk (egyúttal újragondolva azt is, amit Fodor Sándor, mint korábban említettem, a mássággal kapcsolatos viszonyról írt): …hát egy alkalmas pillanatbann tömegesenn kerestek fel a patkóldábann, és mindenik hozott nekem hálája kifejezése jeléül hol egy darab kozonyákót [kalácsot], vagy egy darab fokhagymáspalacsintát hoztak, a drága fótuzérur számára. Én megihletődve néztem a hozzámvaló ragaszkodás szimbóluma ként, de mindent elháritottam magamtól. Éreztem hogy szivből meg szerettek a fiuk, pedig előre ugy gondoltam, hogy bár eggyet nyersenn meg fogok enni közüllük, de a nemesebb sugallat bennem nem engedte meg azt. A személyes, egyéni sors történetei és a világtörténelmi események rendre váltják egymást a szövegben. Előbbi az utóbbinak alárendeltje, a katona egyéni sorsa felsőbb utasításoktól függ. A szerző fogságba esésének előzményei kapcsán, humorosan, ironikusan jegyzi meg: Nem vólt nehéz kitalálni, hogy mi következik ezek utánn, a végpusztulás. Időközbe Hitler, hadat üzentetett Magyarországgal Amerikának és Angliának. Gondolnivaló, hogy jól mulattak a fehérházbann ezenn a tréfánn, meg a lordok házábann is Londonbann. A németek ugy el vóltak idegesedve már, hogy nem lehetett velük szót váltani, /Niksz benzin/. kucifrici szekerment, káput… És, ujra sorakoztunk, fegyvert és löszert venni, de én, valahogyan éreztem, hogy az én számomra Hitler háboruja be fejeződött. A közelgő súlyos sebesülésre utal itt, mely nemcsak harcképtelenné tette őt, hanem később is megnehezítette munkáját. Bomba robban a közelében, jobb kezét téve tönkre, ugyanakkor élete végéig számos aknaszilánk marad a testében. Első kórházi élményei a Néma hadseregről, azaz a tetvekről

90


szólnak, a helyzet ezután csak súlyosbodik: a visszavonuló német hadsereg a magyar sebesülteket, köztük Czirják Gergelyt is magával viszi, hosszú, sokaknak a biztos halált jelentő útra. Időközben a már Németországot érő bombázások borzalmas látványának leírását az amerikai hadsereg fogságába való esés követi: Jöttek a hatalmas amerikai teherszállittó autók, és bóldogann szálltunk fel rájuk, amig a néger sofför a rágógumijával vólt elfoglalva. Sokadik tapasztalata ez az esemény a kulturális másságnak: románok, oroszok, zsidók, németek vagy akár magyarországi magyarok után az amerikai katonák megismerése újabb fordulatot hoz a szövegben, bár a szenvedések, az éhezés leírása nem szűnik meg. A szöveg folyamatosan tudósít a háború hátrahagyott nyomairól is, így az egyik leghangsúlyosabb látványt a Dakhau volt deportációs lágere, és az abban az amerikaiak által létesített múzeum képezi. A kalandos útnak végül a hazautazás, a Budapestre, majd Gyergyócsomafalvára való érkezés vet véget. A hazatérő Czirják Gergelynek Budapesten hetvenszázalékos rokkantságot állapítanak meg, testében körülbelül harminc aknaszilánk marad, melyek élete végéig fájdalmakat, mozgásbeli nehézségeket okoznak neki. Ennek ellenére, miután román katonaszökevény is volt, a brassói hatóságok csupán 20 százalékos rokkantságot ismernek el, így az ezzel járó juttatás minimális, és alig néhány hónapig tart. A hazatérés első élményei között ugyanakkor olyan sorscsapások szerepelnek, mint az 1947-es, példa nélküli szárazság, az élelemért való küzdelem, vagy a megígért amerikai, 200 dolláros zsold utáni hajsza, melyet a román állam végül nem utal át neki, holott az összeg az időközben hét tagúra szaporodott család életét jelentősen segíthette volna. A szöveg ez idáig csupán egyetlen utalást tett arra nézve, hogy a világháború kitörése körül, Czirják Gergely időközben családot alapított. A hazatérés utáni eseményekkel kezdődően azonban mindvégig a megélhetésért való küzdelem lesz a szöveg előterében, illetőleg azok a csapások, melyek a megélhetést rendkívül megnehezítik. Mindez az első kötetnek csupán négy oldalát jelenti. Úgy tűnik, Czirják Gergely elmondta, amit 1976-ban el akart mondani: a küzdelmes inasévek, a katonaság, háború és hadifogság után az otthoni keserű lét, a kommunizmus, az igazságtalanságok, a szemével történt baleset mind elférnek a négy oldalban. Nem kért rá senki – mondja az utolsó, Most mit látok magam körül című fejezetben – , hogy irjam le mindazt amit le irtam, de, valahogy nagyonn ki kivánkozott belőllem mindez. […] Az életen át sok durva-szeretetlenséggel, és kevéss



91

igazi szeretettel találtam szembe magam, de ugy születtem, hogy nem szerettem az embertársaimnak rosszal fizetni, ha, bár jó szóval nem tudtam. Az élet nagy szinpadjánn ilyen szerep jutott, és én bármit álitthatok, hogy hogyan játszottam meg a szerepemet, azt ugyis majd mások fogják minősitteni, függetlenül attól, hogy az fog-e nekem tetszeni, vagy nem. Azonbann, bensőleg telyesen nyugodt vagyok. A kapott talentumot nem ástam el, hanem próbáltam azt kamatoztatni, de csak ennyire sikerült nekem. Lehet, hogy mások az én helyembenn sokkal jobbann kamatoztatták vólna azt. Az élet szinpadjánn az én függönyöm már nemsokára le fog gördülni, de nem fog vissza-tapsolni senki, mert az nem fő, hanem szürke-kis szerep vólt, de azért nem bánkódom, mert az ilyen szerepet is lehet jól dijjazni, kivált ha /jó/ minősittést találnék kapni attól, aki a díjakot majd ki fogja osztani. Ami még hátravan a szerepemből, az már csak szemlélödéssel telik el. A kézirat első kötetének legutolsó oldala ugyanakkor különleges vízióban a jövő felé tekint. A múltat a jelennel összehasonlítva mondja, hogy ma már nincs annyi szegénység, mint régen, a tudósok a jövőn fáradoznak, a társadalom végre megbecsüli a tisztességes munkát, a Román Kommunista Pártnak köszönhetően a románok boldogan élnek együtt a magyarokkal. Meghökkentő kijelentés, tekintettel arra, hogy a szöveg eddig éppen a kommunizmus átkos voltáról elmélkedett. (Köllő Teréz is hasonlóan fejezte be önéletrajzát.) Mielőtt írása egy része megjelent az 1979-es gyűjteményben, a második kötet előszavában ír a kiadás körülményeiről: Amikor a Havasigyopárommal el készültem /az első kötetjével/, az a bizar ötletem támadt, hogy „ugyanbiza” ehez az irkálgatáshoz mit-is szóllnának a valódi tanult irástudó emberek? Fogtam magam, és elis juttattam olyan helyre, ahol értenek az iráshoz, ahol jó-sokáig pihent a munkám. Végül azt mondták/irták/ nekem, hogy: „jónak-jó” vólna az irás, „csak-hát” sehogysem felel meg a kiadói szempontoknak. Engem egyáltalán nem lepet meg a válasz, hiszen én azt előre tudtam, csak kiváncsi vóltam az okosok véleményére is. A szöveget több részre osztja, az előzőhöz hasonlóan (minden bizonnyal utólag) tartalomjegyzékkel is ellátja. A történet ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt: az 1947-es, emlékezetes aszálytól az írás jelenéig, három évtizednyi idő eseményeit örökíti meg. Az aszály idején átélt nehézségek, valamint édesanyja elvesztése után a kovácskodás emlékezetes eseményeit olvashatjuk, többek között

92


a szénégetés körülményeit. A modernizáció folytán azonban egyre kevesebb szükség van a patkókra, a kovács munkájára, így az otthon berendezett műhelyt időnként ott kell hagynia, más munkahelyek után kell néznie. Új fordulatot az 1962-es év, a kollektivizálás éve hoz az életében. Mint mindenki más, ő is ellenzi a kollektivizálást. Azonban sejti, hogy a csatlakozás elkerülhetetlen, cselhez folyamodik, gondolván, hogy ha ő írja alá a belépési nyilatkozatot, a felesége sokáig szidni fogja érte. Ezért több hétre nyakába veszi az országot, múzeumokat, könyvtárakat látogat, hogy a megbízott emberek ne találják otthon. Ezzel kapcsolatban állapítja meg: A Gyergyói népek életében lezárult egy sok-évszázados régi korszak, és kitárultak a kapui egy új korszaknak – amelynek a lényegét még senki sem ismerte. A régi gazdálkodás sokféle eszközei már mind értéküket veszitették, csak mint mozeális értékek maradtak fenn. […] Az egész falu népe kimondhatatlan feszültségben élte át ezt az időszakot. A gyengébb idegrendszerü emberek bele betegedtek. A Korposszegi Borsos Jóska bácsi nemis birta ki, - abba halt bele. Erős Antal a néptanács helyiségében rosszul lett, és eszméletlen állapotba hozták haza. Körültekintően írja le a kollektivizálás társadalmi következményeit is. Azok – mondja –, akik nem olvasnak újságot, sok rémhírtől félnek, sok téves gondolatot terjesztenek maguk között. A kollektíva szervezése ugyanis tudatos, kiszámított, azonban a falvakban nincs olyan ember, aki jártas lenne ilyesminek a kivitelezésében. A családokban hatalmas bomlási folyamat indul el, hiszen elképzelhetetlen, hogy annyi ember dolgozzon a kollektív gazdaságban, így a falu 90 százaléka ácsmunkára jelentkezett valahol az országban (hiszen a csomafalviak mindig is jó ácsoknak bizonyultak). Ez a „bomlási folyamat” Czirják Gergely családját is érintette, hiszen a családfőnek egy időre a közeli Kilyénfalvára kellett költöznie, kovácsműhelyével együtt. Azért volt ez nagy baj – mondta –, mert így nem tudott a gyermekei nevelésére odafigyelni. Közülük a legnagyobb fiú, Árpád, már Gyulafehérváron járt a teológiára, és az is pénzkiadást jelentett. Mindez nagy gondot jelentett számára: A napi nehéz munkámtól minden este nagyonn fáradt vóltam. és, bár ki-sem tudtam pihenni magam, éjszakákon át, annélkül, hogy álom jöhetett volna a szememre, a gondok rengetegétől egy-egy doboz finom „nációnál” cigarettát szivtam el a gyötrödéseimben. Hogyan létezik az? És milyen társadalmi rendszer az, a XX.ik század második felében, hogy egy őszinte és nemes célok felé törekvő szorgalmas két-kézi munkás, szakember, a



93

családja terheit, minden jó-akaratja, szorgalmas munkája mellett nem tudja fedezni? Ebben a nehéz időszakban következik be a végzetes csapás: munkabaleset éri, elveszíti egyik szemét. Borzalmas fájdalmai vannak, melyek sohasem szűnnek meg többé: Azóta eltellt 16 esztendő, és még egy nap sem tudtam nélkülözni a csillapittó szereket. Ezek nélkül, elviselhetetlen az én életem. A szerencsétlenséget tetézi az is hogy, egy egész nyári kezelés után, és miután tudatában van annak, hogy kovácsmesterségét többé nem gyakorolhatja, a kilyénfalvi néptanács nem adja vissza műhelyének felszerelését, csupán némi huzavona után fizeti ki az érték felét, így ezzel is kárt vall. A tragédiák mellé társul az is, hogy a pénz szükséglete olyan munka elvállalására készteti, mely megváltoztatja a faluban addig róla kialakult képet: adószedő lesz belőle. Az adószedőkre pedig mindig is rossz szemmel néztek az emberek. Szégyelli ezt a munkát, de nincs mit tennie, az ördögi körhöz az is hozzá tartozik, hogy a fizetését az elvégzett munkája függvényében kapja. Ötvenévesen is már mint öreg ember beszél magáról. A hetvenes éveit taposva pedig érzékletesen írja le a test öregedését: Hogy mi is megy végbe egy megöregedett ember szervezetében, az kivülről is jól látható, de még sokminden van, ami kivülről nemis látható tünetek. A szép ifjukori „délceg-tartás” helyett, meg-görbül az ember, mert egyenessen állani az öreg embernek kinszenvedés, vagy képtelen rá. A szép hullámos-haj odalett, és megmaradt egy idétlen kopasz tarkó. A szép, hó-fehér gyöngyszem fogak odalettek, és megmaradt a szájban egy pár odvas fekete fogcsusza. […] Az arca? …ráncos-gyürött lett, és az egéssz „vóltember” egy szánalomra méltó alak lett. Nagy baja van az emésztéssel is, meg a vizvezetékkel is. „Nem csorog csak csepegdegél, – mint a harmatos ház-fedél.” Aztán meg fennállanak a lelkiegyensuly zavarok. A legkisebb dologért – egy ferde-szóért is „vérig” sértődik. Nagyon nehéz eltalálni a „hangot”. Az önéletrajz utolsó fejezetei egy képzelt konferenciát, a Gyergyóimedence öregjeinek konferenciáját keltik életre. A medence különböző falvainak idős képviselői (a felszólalók) a múlttal, történelemmel, illetőleg a jelennel kapcsolatosan különféle gondolatokat mondanak el. Egy vaslábi román ember például elmondja, hogy az ő falujának népe (Vasláb az egyetlen olyan település a Gyergyói-medencében, mely román többséggel rendelkezik) mindig is testvéri viszonyban volt a környék magyarságával.

94


Egy másik ember arról beszél, hogy a kommunizmus mekkora fejlődést hozott a környéknek, és ennek köszönhetően mennyivel jobb az emberek élete, mint azelőtt. Végül, a „Záró-Közleményben” az idős társadalom tagjai egyetértenek abban, hogy a felgyorsult fejlődés eltávolította egymástól a generációkat: Mi, Gyergyó és vidékének leg-előrehaladottabb koru emberei, közös elhatározásunkból össze gyültünk, és /kerek-asztal/ konferenciát tartottunk /Helység és dátum/. Fel-idéztük az évszázad elejétől, söt a mult évszázad végétől saját egyéni élményeinket. […] A vizsgálódásunk folytánn találtunk olyan motivumokat, amelyek bizalommal tőlthetnek el bennünket, és meg nyugodva hajthassuk örökkálomra öreg fejünket, de találtunk olyat is, ami el-gondolkoztató, és elszomorittó jelenség. […] A III-ik év-ezred, a XXI-ik évszázad itt van a küszöbönn, pár-év választ el csupánn az év-ezred és az évszázad fordulótól, jó-két évtized, de ezenn rövid idő alatt is, a nép-szaporulat statisztikai adatjai szerint a jeleni négy-miliárdból, hét miliárd lessz a főldünk lakóinak a száma. Az emberiség tudósabbjai azt bizonygassák, hogy nem fog gondot okozni élelmezés szempontjából még a tiz-miliárd sem, mert a tudomány, oly nagy mennyiségű élelmiszert tud mesterségesenn elő-állittani, hogy nincsen ok az aggodalomra. Mindezt, készségesen el is hisszük a tudósainknak, de az arányos, lelkiismeretesenn becsülletes elosztás körül van a baj, mivelhogy az emberi természet ezenn a területenn is oly gyarló, hogy az önzést és a kapzsiságot nem lehet ki-küszöbölni. A társadalombírálatot, mely a képzelt konferencia központi mondanivalója, évekkel később folytatja, 1983-ban, több évi szünet után. Világosan emlékszik – mondja – fiatalkorának mozzanataira, és némi történelemtudása révén érti is a világ történéseinek előzményeit, következményeit. A második világháború is hatalmas pusztítást vitt véghez a társadalomban – állapítja meg végül –, azonban az megsem közelitti azt a károsodást, ami az ifju nemzedéket érte azáltal, hogy ki-őlték a lelkivilágából a hit, és tisztaerkőlcs érzetét, és nem tudtak helyébenn semmit adni, ami, tisztalátásu-erkőlcsü emberré formálya azt. „Hülyegergé”? Az Így teltek hónapok, évek… megjelenésének helyi visszhangja, az azóta eltelt három évtizednek köszönhetően, már nehezen rekonstruálható. Egyesek emlékeznek, hogy a kötet a helyi könyvesboltban kapható volt.



95

Ezzel szemben Czirják Gergely testvérének unokája, Cz.J. (férfi, 1957) arra emlékszik, hogy az iskolában a tanárok a gyermekektől érdeklődtek a kötet iránt, hogy hol lehetne azt beszerezni: Tudta vót mindenki, hogy megjelent, de nem lehetett megkapni. A pólcokot nem nagyon szaggatta le. A Huszár Andrásról szóló fejezetben már említett B.G. szerint a faluban a kötet megjelenésekor az idősebbek között viták folytak, tudniillik nem mindennel értettek egyet abból, ami a kötetben szerepelt: Olvastam, hogyne. […] Mindenki, aki arra adja a fejét, hogy élete történetét leírja, hát igyekszik, hogy a saját magának tetsző módon leírni ezeket. […] Főleg amit vitattak, az a viszonyrendszer, amit ő leír a faluban, tehát ezt vitatták mások. Ez szerintem jogos is. […] Én tudom, hogy elég sokan elolvasták, merthát csomafalvi vonatkozású, és csomafalvi emberekről szóló könyv talán ez volt az első, amelyik korrajzot próbált adni a történésekről, és ezért elég sokan elolvasták, mindenki a maga és a családjának a nézőpontján keresztül átszűri nyilván ilyenkor a tényeket. B.G. szerint Huszár Andráshoz hasonlóan „kellemetlen” ember volt Czirják Gergely is, abban az értelemben, hogy sokmindenkit kellemetlenül érintett az ő makacs, szókimondó természete. Talán ebből fakad az is, hogy megoszlanak a néhai kovácsmesterrel kapcsolatos emlékek. B.G. a közösség életében betöltött szerepének kontextusában jellemezte Czirják Gergelyt: Érdekelték a közügyek. Érdekelték a közösségnek a helyzete, az állapota. Emlékszem, iskolaigazgató voltam és […] örökké jött, gyakran jött, jobban mondva, és ötletei voltak örökké. Többek között elmondta azt is, hogyhát valahogy ezt a Marost is hasznosítani kellene, többek között csónakázó helyet kellene kiépíteni, mellékágakba vizet kellene vinni, ott ilyen üdülő, szabadidőközpontot lehetne kiépíteni, hát sajnos nem sok valósult meg az ő elképzeléséből, de azt akarom csak ezzel mondani, hogy olyan típusú ember volt, aki odafigyelt a környezetére, odafigyelt a társadalmi mozgásokra, s kereste a megoldásokot. […] Nagyon vegyes volt a megítélése, függött mindig attól, hogy kihez milyen üggyel fordult, az én ismereteim szerint amit az egyszerű emberektől hallott vissza az ember, hát Gergé túl nagy népszerűségnek ott nem örvendett. Hát ez általában így is szokott lenni, azokkal, akikről azt mondják, mindenbe belekotyog, mindenhez hozzászól, mindenről véleménye van, satöbbi, azokot a közösségnek egy bizonyos rétege, akik megszokták, hogy másokot meghallgatnak és aszerint cselekszenek, azokot zavarja, ez az igazság.

96


Cz.J. szerint a szomszéd portán lakó akkori plébánost, Darvas Albertet, akivel egyébként sokszor jártak össze kártyázni a szomszédságba, képes volt kommunistának szidni. Vótak jó bémondásai… de az öreg kicsit elfogult emberke volt abból a szempontból, hogy… szóval az igazság az na, hogy olyan nagyon nem szerette ezt az átkost, a kommunista társadalmat, ellene vót nagyon. […] Nadehát Gergé bácsi csak, má ugye anynyi ital vót benne, hogy csak baszta a papnak a fejit, hogy te mocsok kommunista izé. Na, Darvas az próbált egy olyant, hát tanult papi ember vót, hogy próbált mondani egy példabeszédet. Egy sík mezőn van egy fűzfa, s van egy kőrisfa. Ez a két fa van egymás mellett, jő a nagy vihar. Z-z-z-z. Hát ugye a kőrisfa az ellenáll, az kemén, ellenáll. Sokáig. De hát a vihar mégis nagyobb, addig nyomja, addig nyomja, hogy a kőrisfát kitöri. A fűzfa az ugye hajlik. Elvonul a vihar másnap, a kőrisfa meghalt, vége, de a fűzfa, az… hogy is fejezte ki… habár megtépett lombokkal, de visszaegyenesedik, s él tovább. Hát ebből azt próbálta a pap ugye megmagyarázni, hogy a nagy politikai szeleknek meg kell hajolni, nincs amétt itt izé… Erre Gergé bácsiba má annyi köményes pálinka vót, hogy verte a mejjit, hogy „Én kőrisfa leszek! Én kőrisfa vagyok!” Ebből érted, hogy milyen jellemű ember vót, hogy soha nem egyezett belé ebbe a kommunista világba. Gyakran úgy összevesztek a pappal, hogy gyónni a szomszéd faluba járt Czirják Gergely. A kártyázással kapcsolatban Cz.J. úgy emlékszik, hogy nagy menet vólt akkoriba. A templom bejárata fölött található feliratot, a D.A.J.Kr. (Dicsértessék a Jézus Krisztus) rövidítést még ma is úgy olvassák az emberek, hogy „Darvas Albert jó kártyázó”. Czirják Gergely a kártyázás mellett nagyon szeretett sakkozni, erről önéletrajzában is több helyen tesz említést. Sz.E. (1977), távolabbi rokona, járt hozzá sakkórára. A családos életről meglehetősen negatív kép maradt fenn. Cz.J.: Juli ángyó [Czirják Gergely felesége] ő is csomafalvi, kisebb vólt Gergé bácsitól sokkal, 18-19 béli lehetett. Ott a családba az asszonnak nem vólt nagyon belészóllása, ott Gergé bácsi hamar kiosztotta, asszont, gyermeket, mindenkit. Az ő szava az szent vót. Ott nem lehetett visszapofázni valamit. Amit ő megmondott, az úgy kellett legyen. Mindenféle tornafelszerelést készített a gyermekeinek, és reggelente kötelezte őket a testedzésre. A pálinkát szerette, olyankor ott essze-vissza mondikált, nem vólt se jobb, se rosszabb, mint más csomafalvi ember.



97

Az egyik legelterjedtebb emlék a faluban az, hogy Czirják Gergely a maga gyártotta elemekből elkészítette a falu részletes térképét. Cz.J.: Megcsinálta vót ugye a térképet, abba mi gyermekek, mi vótunk a nagy… A biciklinek az első gumijára vólt egy kötő kötve s arra meg kellett minden utcába, hogy hányszor ér le a… úgy mértük meg minden utcába a hosszát. Színes nájlondrótból, vót egy nagy plakátra oda ki vót rakva, melyik utca, kanyarok úgy bévéve, s hogy milyen hosszúak. A térképet Czirják Gergely az iskolának adományozta. S.M. (háziasszony, 1939) elmondása szerint úgy tartották a faluban, hogy Czirják Gergely erőst tudákos ember vót, a felesége, aki ráadásul rendetlen is volt, nem volt méltó hozzá: Nagy vót a szerelem köztök, akit megkért, csak Gergé bácsi ilyen okoskodó vót, az asszon aztán borzasztó mocskos vót, s mocsok, nem szeretett... Úgyhogy aztán ő csinált es… Aszondta, hogy most ő úgy békeritette, hogy a mocsok vackába senki meg nem kapja. Me először vót, s azt ő tartotta rendbe, Gergé bácsi. Elöl tiszta szép szoba vólt, s oda ment bé mindenki, s a felesége ott belöl. Oda nem ment bé akárki. […] Hát a pap fia es azétt lett, aszondták, hogy nem találó párok vóltak. Gergé bácsi igenigen okos vót, s a felesége egy… a mocsokkal el vót vegyülve. Így a testvérei közül es ő kitűnt, hogy anynyira, s hogy szakmája es vót, kovács vót. A beszédmodora is hasonlóan „pirimántos” volt, S.M. családjában szállóigeként maradt fenn, amikor egy alkalommal a durván beszélőt kioktatta: Lajos drága! Hát ez így megy nálatok? Nem is szóltok, csak az embert kidobjátok? […] Ő finom vót, Gergé bácsi, kifejezte magát. S akkor a könyvírás, hogy itt a temetőbe Kőrösi Csoma Sándor leszármazottjait ő megkapta, legalábbis így mondta vót el, én a könyvet nem olvastam. A már megszólaltatott D.V., aki a postán telefonosként dolgozott, emlékszik, hogy Czirják Gergely sokat járt oda: Így teltek-múltak hónapok évek. Többnek van benne. Nagyon jámborságot mutatott, de aztán úgy hallottam, hogy belöl nagyon durva vót a feleségihez. Vót Gizinéni. Jaj, erre a sztorira emlékszem. Farkas Ági ott dógozott a postán. S [Czirják Gergely] Gizi nénit odavitte vót náluk, met olyan jólelkű vót. Nem vót hol lakjon, s ott helyet adott. Na. S béjött Nagy Lajos bácsi a postára, s ott vót Gergé bácsi. S aszondja neki viccből, na te egy kisasszont kaptál, imá van kivel éljél. Megkapta a kezit, s ketten esszeverekedtek ott a postán. Aztán kimentek, Ágival kacagtuk, s visszajött Gergé bácsi, s kérte a bocsánatot, hogy előttünk esszeverekedtek. Annyidejig emlegettük ezt

98


Ágnessal. [...] s ember vót. Néprajzgyüjtő vót. […] Olyan alapos ember vót Gergé bácsi, mutatta kifelé, hogy ő milyen nagyon jó, de a szomszédok aszondták, hogy nem. Hát okos fia van ugye, a pap. Mutatta, hogy ő ki az, s a jóságát, de nem vót az. [A kötetről:] Én megvettem, de… Itt a könyvesbótba. Itt árulták. Hát ő az írószövetséghez járogatott, telefonálgatott valami Anikónak, vagy Anna vót ott az írószövetségnél, s hogy mikor kell menjen, s hogy izélik-e, adják-e a könyvit. Onnan tudom. S akkor meg is vettem, mondta, hogy vegyük meg, me leírják, kiadták. S ezekkel a társaikkal ott együtt, találkozott. Kolozsváron. Hát ott vagy ötnek le van írva. [A családról:] Rendetlenség vót. Elment fogságba, katonának, s fogságba, s a kapcát ott hagyta a fásládába, s amikor hazajött négy év múlva, ott kapta, aszondták. SZ.I. (óvónő, 1951) a Czirják Gergely egykori lakásának közvetlen szomszédságában lévő óvodában dolgozik. Azt mondja, hogy Czirják Gergely gyakran megállította, és mindenfélét magyarázott neki: Nekem is annyit mesélt egyszer a kapuba, de azt se tudom, miről, mert úgy siettem vóna, s annyit mondott Gergé bácsi, de én má úgy elfelejtettem, mit mondott. Én úgy emlékszem, hogy egy kicsit bolondnak tartották. Okosbolondnak tartották. Olyan körülményesen magyarázott, hogy nem vót türelmed végighallgatni. Elindította a könyvről, s visszakanyarodott, úgy visszakanyarodott, hogy jaj, mondom, ennek soha vége nem lesz. Engem el-elkapott, ott jöttem ki az óvodából, s még fiatal vótam, engemet mit érdekelt, valahova örökké siettem. M.I. (asszony, 1923) magyar szakos tanárnő volt a faluban. Czirják Gergely gyakran járt hozzá, hogy írásait javítgassa: Hát tudom, hogy most ki akarta adatni újból a fia, Árpád, ezt a könyvét az apjának, de hát… [Olvasta?] Nem, nem, nem. [Az emberek olvasták, amikor megjelent?] Nem. [Vajon miért nem?] Hát én nem tudom. Nem vót olyan népszerűsége a faluba Gergé bácsinak, úgyhogy… [Az iskolában beszélgettek róla?] Nem. Nem beszélgettek róla. Én pont az ellenkezőjére emlékszem, amit [D.] V. mondott, hogy hogy várták. Lehet, hogy vót, aki várta, de nagy népszerűségnek nem örvendett. […] Jaj, jött ide, s kellett javítgassam ki. Úgyhogy tulajdonképpen olvastam, me minden egyes, ami megjelent, vagy amit megírt, azt mind idehozta, s én kijavítottam őket. Na. S aztán egyszer mondtam neki, hogy cselekményesebben írja, vagy valami ilyent adtam neki, tanácsot, s megharagudt. Nem vette jó néven. Nem mondott semmit, csak azután nem hozta többet a cikkeit ide, hogy



99

javítsam ki. […] Rendes ember vót, rendes ember vót. Rendes. Úgyhogy általába az emberek mentek oda, sokan. Jó kovács vót. […] Vótam ott családlátogatni egy alkalommal. Hát borzasztó nagy rendetlenség vót ott. S akkor mondták, hogy tulajdonképpen Gergé bácsi a vagyonáétt vette el a feleségét, de, szóval, értelmileg nem közelítette meg Gergé bácsit. Le is kezelte. […] Jelentek meg cikkei, s azt olvasták. Szóval, elismert ember vót. A falu legjobb kovácsa vót abba az időbe, s írogatott. Választékos, szépen beszélt. Ő ezt egy kiváló érdemnek tartotta, hogy ő képes erre. […] Hát szokták mondani, hogy a hülye Gergé. De nem azétt, met hülye vót, hanem az emberek nem értékelték, ha valaki írt. Írogatott. Métt nem törődik a kovácssággal. E.M. (férfi, 1938) gyermekkorában Czirják Gergelyék szomszédságában lakott, Czirják Árpáddal gyermekkori barátok. Az interjú során olyan nyomatékosan állította, ismételte, hogy Czirják Gergelyre semmi rosszat nem tud mondani, hogy arra kellett következtetnem, sok rosszat hallhatott másokról a faluban a néhai kovácsról. Íme a „védőbeszéde”: Ő rendes, olyan munkás ember vót, s jó szakember, kitűnő szakember. Egy rendkívül, olyan, hogy mondjam, lángeszű ember vót. Mondok egy olyant, hogy ő belélátott a jövőbe es. Nem csak úgy, hogy pillanatnyilag, hanem neki a mestersége izé vót. Kovács. S én ott a szomszédba vótam, elég a’ hozza, hogy én nála sokat segítettem. Én segítettem neki izélni, a vasat ütni. A nagy bottal, nekem a vót a tehetségem, hogy aztot csináljam. Elég a hozza, s osztán inasnak ott maradtam próbaüdőre, három hónapot. De nem tetszett. A szakma nem tetszett. Vélle nem vót hiba, me ő nagyon rendes ember vót. Mindenkivel szembe. […] Édesapám szülei, ők esszejártak keményen. Kártyáztak együtt, úgy vótak neki egy körük, ötön, haton, ők esszejártak, s kártyáztak, s szórakoztak, s úgyhogy, s imádkoztak, me hitvalló emberek vótak, keményen. Úgy édesapám, mind ő. S nagyon jól vótak. Mindenesetre azt az egyet tudom mondani, hogy ő egy olyan ember vót, hogy szerette aztot, hogy az igazságot. Az igazságnak embere vót, idegesnek ideges vót, de azétt vót ideges, ha valaki hamiss vót vélle szembe, de nem úgy, hogy te ezt mondtad s azt mondtad, hanem határozott vót nagyjából. Úgy, mint falusi ember, me hiba bennem es van, s mindnyájunkba kerül az élet vonalán, de ő istenfélő ember vót, viszont pedig Árpi, a fia, azt még keményebben rea tudok támasztani, arra, hogy ő egy olyan lélek vót, hogy mü együtt játszodtuk le az életünköt. […] Ő aszondta, hogy élettyibe egyeb pályája nincs, csak

100


az, hogy pap legyen. Ezt nyóc, kilenc éves korába. Ez el vót döntve tőlle. [Czirják Gergelyről:] De egy olyan szakember vót, hogy a lovat, hogyha beteg vót es, helyrehozta. Ő vót Magyarországon es, ő gyermekkorába ott vót, ő hogy vót, mint vót, azt nem tudom megmondani, de úgyhogy egy kitűnő szakember vót. Ő egy olyan kiváló ember vót, hogy a lovakot nem [csak] Csomafalváról, máshonnat es idehajtották, vagy beteg vót, mittudom, hogy milyen beteg vót a ló, meg vót sántulva, vagy kezelte. Köllő Vilma, Czirják Gergely szomszédja, különösen makacs emberre emlékszik, aki pincébe zárta fiát, büntetésből, amiért nem akart pap lenni. Amikor az egyik fia renoválni akarta a házat, Czirják Gergely nem engedte, így az építkezésre szánt rakományt (homokot) a kapu elé, a sáncba kellett tölteni. B.E. (asszony, 1937) nyugalmazott óvónő. Férjhez ment a Czirják Gergely szomszédságába. Az ő emlékezetében is a személyes tapasztalatok a másoktól hallottakkal keverednek: A fiait elrontotta. Egyikből pap legyen, s a másikból mit tudom én mi legyen, amit ők nem akartak, úgyhogy ezétt mentek tönkre a fiai. Olyan erőszakos ember vót. Azt mondta, hogy ide mentek iskolába, ezt kell csinálni, azt kell csinálni. […] Én nem sokat olvastam, me’ valaki ideadta, s vette is vissza, én arról nem tudok referálni. […] Nem vót olyan visszhangja, hogy esetleg ez nem tetszett vóna, vagy mit tudom én mi, nevették, hogy miket beleírt. Nyíltat. Mindenesetre szenzáció vót, ez biztos. […] Másképp ő nem vót rossz ember. Én legalábbis nem vettem rossz embernek, me’ tudom, hogy amikor mi építkeztünk, a hatvanas évekbe, ugye itt teljesen elbontottunk mindent, s ott laktunk nála. Elől, az első szobába. Aztán Gizi néni is ott lakott középen. S nem, nem vót rossz ember. Még házbért se kért, meg nagyon kedves vót, udvarias, tiszteletmegadó, ez biztos. Úgyhogy ő azétt a tanult emberekre felnézett. Nagyon felnézett. Csak olyan szókimondó vót. Mindenesetre a feleségit nem nagyon… Azt hiszem, őt azétt vette vót el annak idejin, hogy gazdag asszon vót. Gazdag nő vót. S ezér nem is bánt úgy vele, olyan finoman s olyan szépen, tehát durva vót. Mindenesetre a fiai aztán mind eltávolodtak tőle, igaz, mindegyik megnősült, de mindegyik tönkrement az ital miatt. Czirják Gergely fia, Czirják Ferenc annyit fűzött hozzá édesapja írói tevékenységéhez, hogy az öregnek örökké fájt a szeme, kiütte vót egy szikra, nem tudott aludni, éjjel is dolgozott írógépén. Összegezve az eddig hallottakat, elmondható, hogy Czirják Gergelyt a falu három fő vonás mentén ítélte meg. Egy síkon a szakmai tudás



101

elismeréséről (kiváló kovács volt), a másikon a visszás családi helyzetről (pedáns férj, szélsőségesen rendetlen asszony, nehéz sorsú gyermekek), a harmadik síkon pedig a szokatlan intellektuális tevékenységről alkotott általános vélemény figyelhető meg. Ezen síkoknak a szöveggel való összevetése érdekes eredményekkel szolgál. a. A szöveg számos helyen utal arra, hogy a szerző ifjúkorától komoly erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy az egyébként az édesapa által ráerőszakolt kovácsmesterséget annak rendje és módja szerint elsajátítsa. Az ifjúság a mesterségtanulás történetei mentén kerül ábrázolásra, a mesterré válás a katonaság éveiben teljesedik ki. A közösség tagjai egytől egyig alátámasztják a szövegben megfogalmazott szakmai jártasságot, valamint azt is, hogy a magyarországi tartózkodásnak, az ott tanultaknak köszönhető Czirják Gergely szakmai fölénye. Teheneket például azért nem szeretett vasalni, mert Magyarországon ez nem volt divat, csak a nemes állattal, a lóval foglalkozott, gyógyító tehetsége is innen eredeztethető. b. A szöveg többnyire elhallgatja a családalapítás részleteit. A szerző a kétszázötven oldalnyi kéziratban mindössze fél oldalt szentel kimondottan a gyermekeknek, azt is azért, mert, mint fogalmaz, annak, aki önéletírásra adja fejét, valamicskét a családjáról is illik írnia. Az élet nehézségeiben való helytállás, a világról alkotott nézetek, a történelmi eseményekkel kapcsolatos események és konklúziók története mellett a szöveg tehát a családi viszonyokról való hallgatás története is. Czirják Gergely nem kívánja művében, vagy művével kommentálni a róla és családjáról alkotott közvéleményt, csupán óvatos megjegyzéseket tesz arról, hogy a rá zúduló sorscsapások során nem maradt elég ideje családjára. c. Az intenzív intellektuális tevékenység, magatartás marginalizálja az egyént. A falu életében a jó szakembernek van értéke, az értelmiség felé közeledő egyénnek nincs. Az értelmiségi réteg nem avatja egyenrangú féllé a kovácsot; a munkás réteg nem nézi jó szemmel az „okoskodást”. Emellett, Gyergyócsomafalván a kommunizmus éveiben többnyire nem az értelmiség köréből származnak a közösség vezetői, számos történet szól arról, hogy milyen visszás helyzetek származtak ebből a helyzetből. Egy képzőművészeti líceumot végzett tanítónőt arra akartak megkérni, hogy a község központjába egy szájából vizet csorgató szarvas szoboralakját ábrázoló szökőkutat készítsen. Az 1989-es forradalom utáni évekből származik az történet, amikor a helyi tanács azon vitatkozott, hogy a rendelkezésre álló költségvetésből a falu közkútjára, vagy Kossuth Lajos szobrára

102


különítsenek el összeget. A demokráciaként emlegetett, hirtelen jött szabadságból fakadó tettnek könyvelik el, hogy azokban az években a falu fiataljai több tanárt, tanítót is nyílt utcán megfenyegettek. A helyi értelmiség saját imázsát mai napig marginalizált helyzetével forgalmazza. Elképzelhető tehát, hogy kevésbé állt szándékában befogadni az éppen a vele szemben ellenségesen viselkedőnek ítélt rétegből kiválni akarót. Mindenesetre az értelmiségiek ugyanúgy, mint más rétegek, nem vették egészen komolyan a kovács szüntelen törekvéseit, így például nem lett semmi a községen átfolyó Maros rendezésének tervéből sem, mellyel a hatóságokat Czirják Gergely megkereste. Írásának kötetben való megjelenése pillanatnyi szenzációt okozhatott ugyan a falu életében, az 1980-as években, de ez, úgy tűnik, hamar lecsengett. Az akkor megvásárolt kötetek nagy része elkallódott, vagy eltűnt a könyvespolcokon felhalmozott olvasmányok között, a szerzőt a közösség nem avatta maradandó emlékű képviselőjévé, kultúrhéroszává.

Antal János krónikája Antal János 1924-ben született Gyergyótekerőpatakon, szülei egyszerű gazdálkodó emberek voltak. A hét elemi osztály elvégzése után, mivel a szülők látták, hogy a fiú érdeklődik a könyvek iránt (a nagyszülőktől örökölt történelemkönyveket olvasgatta), rá akarták beszélni, hogy Gyulafehérváron végezze el az egyházi középiskolát, és utána a teológiát – tehát papi pályára szerették volna irányítani. A fiatal legény, aki már ekkor erdei munkásként dolgozott, hallani sem akart a papságról, egészen addig, amíg unokabátyja, aki közben Brassó környékén lelkész lett, magához nem vette, hogy fizetés ellenében segítsen az egyház tulajdonában lévő gazdaság vezetésében. Itt, megismerve a papok életmódját, a fiatal Antal János végül is beadta a derekát, és nemsokára Gyulafehérvárra indult volna tanulni, ám – első ízben sorsának alakulása folyamán – közbeszóltak a történelmi események, és választania kellett dél és észak, Gyulafehérvár és Gyergyó, azaz Románia és Magyarország között. Utóbbit választva, a magyar hadseregbe hívták be tizenkilenc éves korában; 1944-ben határőrszolgálatot teljesített a Békási-szorosnál, ahol súlyosan megsebesült, Szatmárnémetibe vitték, hadi kórházba. Ezután több hónapig harcolt különböző frontokon, majd ismét megsebesülve, 1945 márciusától egy Bécs melletti osztrák hadikórházban



103

tartózkodott a háború végéig. Amerikai fogolyként eltöltött hat hónap után több társával együtt indult haza, ám az osztrák–magyar határnál oroszok kezébe került, a szabadulás helyett négy évi orosz hadifogság várt rá, melyet a Kaukázus őserdeiben töltött le, kényszermunkával. Elmondása szerint minden vagyon nélkül, magyar honvédségi egyenruhában került haza Tekerőpatakra. Csakhamar munkát kellett szereznie, hogy ruhát vásárolhasson, hiszen a hatóságok nem nézték jó szemmel egyenruháját. Azoknak a vagonoknak a rakásánál kezdte, melyeket Oroszországba küldtek hadi kárpótlással. Itt jól hasznosíthatta orosz nyelvtudását, nemsokára vezető pozícióba helyezték, majd különböző iskolákat végeztettek el vele. Többek között könyvelést is tanult, így lett belőle egy időben főkönyvelő. Élete során azonban sohasem hagyták nyugodni a második világháborús események. Már a fronton, tűzszünetek alkalmával verseket írt, naplót vezetett, azonban írásait folyton el kellett dobnia, nehogy kémnek titulálják, és kivégezzék. Így vesztek el első feljegyzései az amerikai fogság után, majd ugyanígy odaveszett az a füzet is, melyet a Kaukázusban készített, egy papírzsákból hasított lapokból. Feljegyzéseit azonban minden adandó alkalommal újrakezdte, míg 1952-ben a román titkosszolgálat meg nem neszelte efféle tevékenységét, ekkor elkobozták tőle füzetekbe másolt önéletrajzát, feljegyzéseit, vallatták, és megígértették vele, hogy nem beszél, és főképp nem ír azokról az eseményekről, amelyeknek szemtanúja volt. Az elrejtett, két dossziényi feljegyzése azonban megmaradt, és ezekből ismét hozzáfogott az íráshoz, immár teljes titoktartásban, mint mondta, még édesanyja sem tudott róla. A kézirat végleges formába való öntését az 1989-es forradalom eseményeinek láttán határozta el, két okot említve ennek kapcsán. Az egyik ok az, hogy a forradalom után már szabadon lehetett beszélni a háborús eseményekről, a másik pedig az, hogy látta, szemtanúja volt annak, amint 1989 decemberében Gyergyószentmiklóson (ahová időközben költözött) elégetik a kommunizmus dokumentumait. Sajnálta, hogy elvesznek a dokumentumok, hiszen azok a későbbiekben forrásai lehetnének a történelmi érdeklődésnek, ugyanakkor újra elhatározta, hogy saját háborús tapasztalatait végérvényesen megörökíti, látván azt, hogy a történelmi írások sok tekintetben hiányosak, legalábbis nem közlik azokat az adatokat, melyeknek ő birtokában van. Antal János ugyanis nem elégedett meg a fiatal katona korában tapasztaltakkal, folyamatosan kutatott a gyergyói események után, szemtanúkat keresett fel, kérdezősködött, jegyzetelt, listát

104


vezetett az elesett katonák neveivel. Különösen a Gac-oldali22 mészárlás iránt érdeklődött, mely során több száz magyar, német és orosz katona lelte halálát. Az 1989-es forradalom után felállított Gac-oldali emlékművet, úgy tartja, 2007-ben éppen az ő egyik versének (melyet először 1949-ben írt le) hatására helyettesítették egy újabbal, melyet Székesfehérvár város finanszírozott. A székesfehérvári városi elöljáróság állítólag azért kereste meg a gyergyószentmiklósi helyhatóságot, mert tudomására jutott Antal János verse, mely többek között arról szól, hogy a Gac-oldalban elhullott székesfehérvári magyar katonákról jogtalanul megfeledkezik a történelem. De hogyan jut el Antal János munkájának híre a határon túlra? Ez a történet, mely immár az összeállított végleges, öt füzetnyi (közel ezer oldalnyi) kézirat története, a 2000-es évek elején kezdődött, egész pontosan 2003-ban, amikor Antal János megállította az úton egy szóra azt az újságírót, Bajna Györgyöt, akit a környékbeli újságokból úgy ismert, mint aki az ő érdeklődésének megfelelő történelmi témákkal is foglalkozik. Hamarosan cikk készült, majd az egyik gyergyószentmiklósi hetilap (ÚjKelet) sorozatban kezdte közölni Antal János fogságának történetét, három éven keresztül, 2006-ig, Antal János krónikája címmel. Amikor Bajna Györgyöt kérdeztem a szerzővel, a publikációval kapcsolatosan, azt mondta, büszke a „kicsi öregre”: Én csináltam belőle valakit. A sorozat három éve alatt Antal János egy csapásra közismert személyiséggé vált, nemcsak Gyergyószentmiklóson, hanem a környező falvakban is. Sokan keresték meg személyesen vagy levélben, a háborúban, hadifogságban elhunyt hozzátartozóik felől érdeklődve. Magyarországról is kapott leveleket, hiszen az említett hetilap az interneten is olvasható. Antal János lett tehát egyike azon személyeknek, akik a közvélemény szerint a legtöbbet tudnak a második világháború során Gyergyó környékén történtekről. Ezt látszik igazolni az is, hogy rövidesen az első újságcikkek, valamint két nemzetközi televízió-csatorna interjúja után egy budapesti egyetemi tanár, Szabó József István történész is felkereste Antal Jánost, a szerző és a kézirat által szolgáltatott adatok egy része hivatalos dokumentumként a Hadtörténeti Levéltárba került. Antal Jánost Bajna György ugyanakkor meghívta a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Irodalmi Körbe, melynek azontúl rendszeres résztvevője, többszöri előadója lett.

22

A Gac-oldal Gyergyószentmiklós határában található.



105

2004-ben jelent meg Antal János sorstársának, Ívás Istvánnak a kötete is, szintén az említett hadtörténész közbenjárásával, melyben több helyen szerepelnek az Antal János és kézirata által szolgáltatott adatok (Ívás 2004). Antal János öt füzetét 2007-ben unokája, aki Szabó József István történésszel Budapesten fölvette a kapcsolatot, Magyarországra vitte, kiadás céljából. A kötet végül 2008 végén került ki a nyomdából (Antal 2008), bemutatóját 2009. január 3-án tartották Gyergyószentmiklóson. A tudatos szerkesztés mint szövegszervező erő Antal János kéziratában A kézirat öt kötete öt szempont szerint csoportosítja mindazt, amiről Antal János önéletírása szól. Elmondása szerint több lapot is újraírt a füzetekben, hiszen a forradalom után számos család, rokonok, ismerősök elkérték és olvasták azt, és sok lap olvashatatlanná rongyolódott. Az első kötet általános önéletrajz, a második verseket és ezek történetét tartalmazza, a harmadik az ázsiai fogság történetét, a negyedik kötet a második világháború gyergyói eseményeit, a székely határőrezred történetét mondja el, míg az ötödik, az Antal János által „titkos füzetnek” nevezett (és valóban évtizedekig rejtegetett) kötet számos személyes dokumentumot, kivágott újságcikket, fényképet, különféle megjegyzéseket tartalmaz a világháborúval és más történelmi korszakokkal kapcsolatosan. Az első, 150 oldalas füzet, melynek írása 1994-ben kezdődött, mindazt foglalja össze, amit Antal János saját életéről, sorsáról fontosnak tartott elmondani. Mindezt pedig egy előszónak szánt fejezet vezeti be (Emlékek és gondolatok – A hányatott életsors töredékeim meg írásához – Előzmények és események, az írások és indittékai). Ebből leghamarabb megtudjuk, hogy az írás gondolata először húsz éves korában, a hadikórházban való tartózkodása alatt kezdi foglalkoztatni, 1945 tavaszán: Habár a megrázó, drámai harctéri eseményeket, a véres csatákat, ütközeteket, bombázásokat, azt a sok vért, halottat, a megcsonkitott emberi testeket, rombolást és kegyetlenséget melyek olyan mélyen vésődtek memoriámba hogy azokat elfelejteni nem lehet, mégis a drámai eseményekkel kapcsolatos sok sorstársam, katona barátaim és parancsnokaim nevét sajnos már elfelejtettem és ezért tűztem ki célul hogy sors történetemet papírra tegyem, hiszen ez az utókor számára történelem.

106


A szöveg rendezőelve tehát a történeti szempont lesz: a szöveg nem más, mint történelmi dokumentum, illetőleg családi dokumentum, amennyiben a gyermekkori események, a családfa ágainak részletes leírását nézzük. Igen érdekes, hogy a rövid összefoglalót követően Antal János részletes vázlatot készít arról, hogy füzeteiben mi mindenről lesz szó. A vázlat tizenhét pontot, ezek mindegyike számos alpontot tartalmaz, öszszességében több oldalnyi terjedelmű. Ugyanakkor az első füzet nemcsak Antal János saját életének emlékeit foglalja össze, a szerző szándéka az is, hogy családfájáról tudósítsa utódait: Azon gondolattól vezérelve, hogy gyermekeink, unokáink, dédunokáink, tehát utódaink, akiket talán, és reményeink szerint érdekelni fog, leírom, hogy megismerjék származásukat, gyökereiket, hogy honnan jöttek, kiknek a leszármazottjai, kik vóltak elődeik, és következtetni tudjanak, felismerjék, hogy hol a helyük, a családi közösség, a társadalom, a nemzet, és a világban. A születéssel kapcsolatos események a szöveg tanúsága szerint mind egy rossz sors előhírnökei, kezdve azzal, hogy Antal János nem várt gyermek (a szöveg szerint nem örömmel fogadott), és hogy november 2-án, halottak napján születik. Sokáig úgy tudja, hogy november 5-én jött napvilágra, hiszen szülei, a bába javaslatára, tudniillik hogy ne halottak napján ünnepelje születésnapját, az 5-ét íratják a keresztlevélbe. Rossz előjel az is, hogy nyilas csillagjegyben születik, az édesanya meg is jövendöli a gyermek sorsát: vagy vadász, vagy katona lesz. A jóslat valóra válik: …habár nem sportvadász, de határvadász, frontharcos katona lett belőlem, és a háboruba, a fronton, fegyveremmel, nem vadálatokra, hanem az Isten bocsássa meg embertársaimra, az életünkre törő, támadó ellenségeinkre vóltam kénytelen lőni, vadászni. Néhány kisgyermekkori élmény ismertetése után a szöveg az ifjúkor eseményeire tér rá, azonban ezeket a következő szavakkal vezeti be: Ifjukorom, ifjuságom nemis volt nékem. Azt elrabolta tőlem a sors, a háboru, a történelem. Ugyanis legszebb ifjuságom, ifjukorom kezdetén már dúlt a II-ik világháboru, és 18 éves koromba besoroztak, behívtak az akkori magyar hadseregbe, és 19 évesen, már belesodródtam a borzalmas háboru vérzivatarába… Bármi is fog történni a 13 éves kortól kezdődő öt év alatt, a szöveg már az első sorokban tudatja az olvasóval, hogy milyen vége lesz annak. Amit egyébként az így bevezetett történetek elmondanak, az a nehéz erdei munka, és az ezt követő szolgálat a pap rokon háza táján. Ezen események



107

elmesélése után a szerző egy alfejezetet szán az ifjúkorában tapasztalt társadalmi, kulturális jellegzetességeknek. Ebben a fejezetben tudjuk meg például azt, hogy az ifjúság, nem lévén más szórakozása, könyveket olvas. Külön fejezet meséli el az apai, egy másik pedig az anyai ág családfáját, azokat az információkat, melyeket Antal János hallott és megjegyzett szüleitől, nagyszüleitől, majd a felesége családfájának is szentel egy fejezetet. A családfák ismertetése után pedig kezdődik azon fejezetek sora, melyek az önéletrajz tetemes részét képezik: a katonaévek és a fogság története. A katonaság hat hónapos kiképzéssel kezdődött, a szöveg néhány rövid történetben örökíti meg ezt az időszakot, majd következnek a Békásszorosnál átélt események. A harcok elbeszélése mellett a szövegben érezhető, hogy a háború borzalmainak átélése nem kis megpróbáltatás volt a fiatal katona számára. A következő részt ennek a feltételezhető lelki válságnak az érzékeltetéséhez idézzük: Ezen soraim írása közben is, miközben nyolc hónapos, háborus élményeim és emlékeimbe turkálok, hogy a számtalan sok közül melyik különösebb, drámaibb, elviselhetőbb vagy meghatóbb epizódjait, részleteit irjam le, most is él bennem az a bűntudat, hogy részese vóltam azon (számunkra igazságos, a haza, és önvédelmi)(bünös) hábrorunak a sok tragédiának és hogy a véres harcok, ütközetek során a ránk támadó, életünkre törő ellenséges ármádia, haderő sorai közül, nemtudom hány, mennyi, de nem is kevés emberi életeket voltam kénytelen fegyveremmel kioltani hogy életbe maradhassak […] Ez a szörnyü háboru, az a sok borzalmas látvány, a kétszeri sebesülésem, nem csak a testemen, hanem a lelki állapotomban, lelki világomban is igen mély, elfelejthetetlen, kitörülhetetlen nyomokat hagyott. Az a sok kegyetlenség, öldöklés, a frontharcos bajtársaim szétlőtt, szétroncsolt testének a látványa, a lelki világomat, a háboru előtti életemhez viszonyitva anyira megváltoztatta, hogy azóta az élet apró örömeinek nem tudtam igazán, szivből lélekből, felszabadultan őrvendeni, azóta is él bennem az a büntudat, hogy fegyvereimből, az általam kilőtt golyók, meg robanó lövedékek, emberi életeket oltottak ki. Évtizedek múlva is rémálmai vannak, folytatja, és a legkisebb zajra is képes felriadni. De nem ez az egyetlen üzenete az idézetnek. Az összes írásban vagy az emlékezete által rögzített események között kíván a szerző, bevallása szerint, válogatni, a megadott, saját maga által megszabott kritériumok szerint. Nem könnyű kiválasztani a sok történetből a megfelelőt, ami reprezentatív is, kevésbé fájdalmas vagy borzasztó is, fontos is legyen egyidőben. Egyébként nem csak az események

108


sorolására vállalkozik a szerző, és nemcsak a saját lelkivilága érdekli, hanem másoké is. Érdekes például az a rövid rész, amelyben az ellenséges orosz csapatok harci morálján elmélkedik, azon gondolkodik el, hogy hogyan képesek olyan megszállottan harcolni, ahogyan azt látszólag teszik. A kézirat utolsó negyedében, különösen a kaukázusi fogságról szóló részben az események mellett verseket olvashatunk, melyeket Antal János a fronton és fogolyként írt. A versek között „vers stílusú levél” is akad: Irom ezen levelem, e távóli országból Az oroszbirodalom hadifogságából Negyedik éve már hogy itt raboskodok De Istennek hála egésséges vagyok. Drága jó szüleim, édes testvéreim Midőn soraimat írom, hullanak könnyeim Aggódó szivemmel gondolok én rátok Hogy vajon e levelem eljut-e hozzátok A második füzet (Antal János – verses füzet, verseim írásának körülményei, szinterei, eseményei, Harctéri, fogsági valóságversek; Emlékeim – sors és történelem versekbe) Antal Jánosnak egy tanár ismerőse buzdítására születik meg, aki megjegyzi, hogy érdemes lenne a verseket külön füzetbe gyűjteni, hiszen olyan sok van belőlük, hogy idővel ki is lehetne adni azokat. Mindazonáltal a második füzet egyértelműen nem az első folytatása, hanem ugyanannak az egyéni sorsnak egy újabb szempontú összefoglalása, ez újabb szempont pedig a versek története. Azonban, a versek ismertetése előtt egy, az első füzetéhez hasonló bevezető ismét elmondja Antal János életének fontosabb állomásait, az írás indítékait, azokat a körülményeket, amelyek a kommunizmus idején gátolták a szerzőt a szabad véleménynyilvánításban, s így a kéziratok nyilvánosságra hozatalában. Egyegy bekezdés több helyen is szinte százszázalékosan megegyezik az előbbi füzetben olvasható sorokkal. A szöveg tehát önálló kontextust teremt a maga számára, érezteti saját önállóságát, illetőleg azt, hogy a többi füzettől függetlenül olvasható, érthető. A verseket az életpálya eseményeinek megfelelő, ugyanakkor a versek (vagy azok korábbi, közben elveszett, majd újraírt változatai) születésének



109

megfelelő kronologikus sorrendben olvashatjuk, abban a logikai sorrendben, melyet a füzet írásának folyamata, a különféle korábbi jegyzetek rendszerezése alapján feltételez. A versek rendre a harcokról, a hadifogságról szólnak, de akad olyan is, melyet a szerző az 1989-es forradalomhoz kapcsolódó eseményekről írt. Számos vers ugyanakkor már szerepel az első füzetben is, viszont valamelyest eltérő sorrendben, hiszen ott más szempontok szerint válogatott a szerző. Amint a füzetnek adott cím is mutatja, a szöveg egésze, a versekkel és a (verseknél jóval terjedelmesebb) prózai részekkel együtt az életpálya eseményeibe helyezi a versek születésének körülményeit. Úgy is mondhatnánk: Antal János másodszor is megírja önéletrajzát, ezúttal kicsit másként. A versek terjedelme változó, öt-hat versszaknál azonban mindig több; a szakaszok általában négysorosak, de akadnak hosszabbak is. A következő részlettel nem csupán az Antal János verseit szeretném példázni, hanem azt is megmutatni, hogy vannak versek, illetőleg események, melyeknek a szerző nem szemtanúja, hanem kutatója. A következő részlet azokról a már említett gyergyószentmiklósi háborús eseményekről tudósít, melyek úgy válnak Antal János életének részévé, hogy évekig gyűjt adatokat, kérdezősködik: Hazatérés a menekülésből: Miután a front átvonult, a harcok véget értek, a közelbe menekült családok, félve hazatértek, Töbszáz gyergyói család, mikorra haza hányódtak, otthonukból nemtaláltak mást, csak üszkös romokat, vagy a feldult, kifosztott gazdaságukat, házukat. A városszéli mezőn, a csiszértető felől, ahol a támadó oroszok beözönlöttek, közel kétszáz, temetetlen hősihalott magyarhonvéd, meg közel annyi elesett oroszok holttestei hevertek, a honvédeket a gacoldalba, közössírba temették el. A harmadik füzet tulajdonképpen az orosz hadifogság története. Néhány, a füzet megírása után, a füzetek rendszerezése során írt, beragasztott oldalon ismét bevezetőt olvashatunk, mely ismét az előbbi füzetekéhez

110


hasonló szavakkal összefoglalja az életpálya fontosabb eseményeit. A füzet írása 2001-ben kezdődik, és ugyanaz érvényes erre is, mint az előbbi kettőre: a szerző tudatosan válogat korábbi feljegyzései között, majd ezeket felhasználva, emlékeivel kiegészítve, újabb koncepció szerint (mely ebben az esetben a hadifogsághoz kötődik), újabb önállóan is olvasható művet hoz létre. Az amerikai fogságból orosz letartóztatásba való kerülés körülményei, az említett újabb rendezőelv következtében jóval részletezettebbek, mint az első két füzet esetében, értelemszerűen jóval több esemény kerül jóval aprólékosabb bemutatásra. A következő részlet (az osztrák határon való orosz letartóztatásról szóló részből) az írás részletező stílusát példázza: Mialat ezeken töprengtem meg reménykedtem nyilt az ajtó, egyedül jött ismét a tiszt és intette, meg mondta hogy „Dáváj” tehát hogy gyerünk kifelé, és előtte tuszkolt a folyosón vagy 4-5 ajtóval odébb, majd nyitotta az ajtót és intette hogy menjek be, ahová félénken léptem be, mert szép szőnyeg vólt a padlón, én addig olyan szép szőnyeget nem is láttam, szinte süpedt bele a bakkancsom. Három iróasztal, székek, bárszekrény, meg irattár szekrény. Két egyenruhás nő, az egyik az a kikozmetikált németül beszélő, meg a tiszt vólt az irodába. Tovább hasonló részletességgel tudósít a szöveg arról, hogy hogyan, milyen körülmények között ítélik Antal Jánost hadifogságra, milyen mostoha körülmények között kerül társaival Konstancára, majd hajóval hogyan szállítják rabként a Szovjetunióba. A szerző több helyen is említi, hogy minden szörnyűség, nehézség ellenére is hálás azért, hogy milyen sok helyen járt a világban, és hogy milyen sok látnivalóban volt része. Van olyan verse is, melyet tájleíró versként határoz meg, a harmadik füzetben pedig külön fejezetet kap a „Sakál-láger”, három évi tartózkodási helye környékének természeti leírása. Ebből idézem: A 6-os számu, úgynevezett „Sakál” láger, onnan kapta a nevét, hogy a Kura, meg az Araksz folyók árterülete, őserdejében, melynek eggyes részeiben, ember még talán sohasem járt, amig mi oda nemkerültünk, mert emberi kéz nyoma, beavatkozása az őserdő természeti világába, állapotába nem vólt látható. Ez az őserdő, egy szubtrópusi faunáju erdő vólt, évszázados, hatalmas fákkal, igen sűrű erdő, befonva, átszőve kúszó liánokkal, meg vadszőlővel, [...] Ebben a sűrű őserdőbe, rengeteg vólt a sakál, melyek falkákba csoportosulva éltek, cirkáltak, vadásztak, főleg éjszaka, melyek úgy üvöltöztek esténként az erdőszélen, a láger közelében hogy irtózott az ember, […] a sakál és vaddisznókon



111

kívül rengeteg vólt a szárazföldi teknősbéka, igen sokféle madár, melyeket irigyeltünk hogy szabadon röpködhetnek. A lágerben történt események sorának a malária vet véget, a betegség miatt Antal János újabb helyszínre, egy örményországi kórházba kerül. Az új helyszín új élményeket, egy teljesen más világot jelent: Örménykatolikusok a lakói, ezen bibliai tájnak, kik méltó tanui, részesei, az ősi keresztény világnak. Az araráthegy vidéke, örményország legszebb tája itt fejlődött ki a világ, egyedülálló, örmény kúltúrája. Az örményországi tartózkodás nemcsak a körülmények javulását, nemcsak az orvosok emberséges viselkedését, hanem mindezek következményeként a szabadulást is jelenti. A szabadulását főként egy lengyel származású, szintén kényszermunkára ítélt doktornőnek köszönheti. A következő hosszabb eseménysor már a hazatérés körülményeit beszéli el. A hazaérkezés eseményei után, a füzet további részében a szerző az édesanyjától hallott, az ő távollétében történt eseményeket írja le: (A fejezet címe: Menekülés Tekerőpatakon) Ezt az elbeszélést, az orosz fogságból való hazatérésem után, 1948 – karácsony hetén írtam, az Édes Anyám, és Róza növérem, meg Bernád József, Tekerőpatak trombitás hirvivője, aki a menekülési rendeletet kihirdette, valamint Ambrus András [Géza], Visszafolyóba-lakó, akkori pásztor szemtanu elbeszélése szerint. A negyedik füzet (címe: A II-ik világháboru Gyergyói vonatkozású eseményei, és a Székely határőrség története) személyes okiratok bemutatásával kezdődik, ezek között szerepel a Magyar Hadtörténeti Levéltár által kibocsátott igazolás a katonai szolgálati időről, és egy meghívó, melyből kiderül, hogy a Magyarországi 56-os Lovagrend vitézzé fogja avatni Antal Jánost (2005-ben). Ugyancsak bevezetőként láthatunk egy beragasztott térképrészletet is, melyen kék tintával be vannak jelölve Antal János alakulatának hadmozdulatai, a mellette lévő oldalon pedig a térkép magyarázata olvasható. Az utólag beragasztott bevezető részben a szerző indokolja írását: azokról az eseményekről fog szólni a szöveg, melyeket valamilyen okból kifolyólag nem említ, elhallgat a magyar történelem. A füzetben személyes élményeken alapuló események történelmi ismeretekkel keverednek. A tartalomjegyzéket (mely a füzet elkészülte után, az ebből a célból kihagyott üres lapokra lett írva) a következő

112


hosszas cím vezeti be: Szomoru emlékeim a II-ik világháboruból, a több mint 300 hősi halált halt bajtársaimról. A szülőföldünkön, a Gyergyóiés Görgényi havasokon, a Felsőmaros völgyén, az Erdélyi és Anyaországi hadszintereken dult II-ik világháboru borzalmairól. A szöveg során ismétcsak ismerős részekkel találkozunk, melyek azonban az újabb szerzői szándéknak megfelelő, az előző három szöveghez képest újabb adalékokkal bővülnek. A történelem és a személyes élmény mindvégig öszszefonódik, váltja egymást, ennek érzékeltetésére idézünk: Ezen időben, habár nyugat európában már dult a háboru, mi az akkori fiatalok nem is gondoltunk háborura, […] arra hogy magyarországot, benne szülőföldünket is eléri, és át is seper rajta a háboru vérzivatara, ami tömérdek pusztitást, üszkös romokat, nyomort és gyászt, egy újabb magyar nemzeti tragédiát, egy ujabb trianont, egy idegen megszállást és elnyomást hagy maga után. Az első nagyobb fejezet a leventekor emlékeit foglalja össze, úgy, hogy bevezetőként történelmi eseményeket sorol fel. Ez az időszak a szövegben „boldog leventekor”-ként jelenik meg. A következő fejezet: A „Székely Határ Őrség”története szintén általános történelmi eseményeket sorol (főként Németország hadmozdulatait), fokozatosan haladva a személyes tapasztalatok ismertetéséig, Az én katonai alakulatom című fejezetig. Az első katonai állomáshely a Békás-Tölgyes határszakasz, melynek védelme nem csak a haza védelmét jelenti, hanem a szűkebb hazáét is, hiszen a helyszín alig 30-40 kilométerre van a gyergyói falvaktól: A mi századunk, néhány Gyergyószentmiklósi és Marosmagyarói kivételével mind Tekerőpatak és Újfalviakul vóltunk. Sok esetben az apa a fiával, a keresztfiu keresztapjával, szomszédok, komák, sógorok […] ugyanazon szakasz, és rajokba vóltak beosztva, tehát nemcsak helyi, falusi, hanem rokoni közösség szerint is vóltak szerveződve. Hogy miért fontos az efféle összetétel, a következőkben derül ki: Ez a szervezési, vagy önszervezési forma […], ez üdvös, összetartó kapcsolat, egymást segítő viszony vólt, ez jó béke időben, de nem a háboruba, a harcmezőn, ami nagyon kihatott a katonai fegyelemre, a parancsnokok respektálására. Azért nem szerencsés ez a szoros rokonsági, baráti viszonyokkal jellemezhető seregösszetétel, folytatja a szöveg, mert a harcokban a hozzátartozók jobban odafigyeltek egymásra, mint az ellenségre. A fenti részt azért idéztem, hogy érzékeltessem, hogyan szerveződik a füzet tartalma. Sok helyen érezhetően szándékos részletességgel egészül



113

ki a történelemkönyvekből vett információk a személyes élményekkel, tapasztalatokkal. A fenti idézet például a történelemből ismert harci események kudarcának sajátos magyarázatát adja, mintegy kiegészítve magát a történelmet. Néhol ez a tény explicit módon is megjelenik a szövegben: Ezen rövid történelmi kitérő után folytatom, hogy hogyan sodródtunk bele, a háboruba. A szöveg tehát nem hordozza a szerző szemszögéből a kívánt jelentést a történelmi háttér ismerete, ismertetése nélkül, ugyanúgy, ahogy a történelemnek sem lenne jelentősége, legalábbis a szövegben, a személyes tapasztalatok nélkül. Olykor maguk a fejezetcímek is ezt sugallják: A háborura való felkészülés látványa, és jelei a Gyilkostó-Békás felé vezető út mentén. Különösen fontos esemény a szövegben az a mozzanat, amikor Antal János történelmi jelentőségű felfedezést tesz. A már említett Gac-oldali eseményekről van szó. Fronton tartózkodó katonaként, társaival együtt hallanak a gyergyói mészárlásról, azonban úgy tudják, hogy az oroszokat, akik akkor még megmagyarázhatatlannak tűnő módon kerültek a frontvonal mögé, a román hadsereg segítette. Az 1989-es forradalom utáni években, 1992-ben azonban Antal János véletlenül találkozik azzal az orosz (ukrajnai) tiszttel, Dimitrov Popoviccsal, aki részt vett a Gac-oldali eseményekben, és aki elhullott bajtársainak síremlékét keresni tért vissza Gyergyószentmiklósra. Ezzel a tiszttel való beszélgetés során tudja meg Antal János, hogy a román hadseregnek nem volt köze az oroszok általi hátbatámadáshoz: A vólt orosz kapitány, Dimitrov Popovics elbeszélése hogy a II-ik ukrán hadsereg, általuk vezetett hegyivadász felderitő brigád, a gyimes-balánbánya környéki, katonailag hézagosan védett sürü erdős területen át hogyan jutott el a gyergyói fensikra, milyen céllal és feladattal ostromolták meg a várost megfelel a valóságnak és ez az igasság, és nem a román pásztorok vezette partizánok okozták a tragédiát. A szöveg az említett rész után visszatér a fronton átélt események ismertetéséhez. A taktikai fogásoknak, a természeti jelenségek (például a köd) szerepének, a vérfürdők látványának részletezése közben több helyen is megemlékezik gyergyói származású emberek haláláról: A sok közül, az eggyik ilyen járőrharcban esett el, halt hősi halált a többek között, Balázs Sándor főhadnagy századparancsnokom, Gyergyószentmiklósi tanár. A füzet végéhez Antal János mellékeli a már említett Ivás István első levelét. Ebből derül ki, hogy a maga emlékezéseit író egykori bajtárs (a

114


fronton nem ismerték egymást) az újságban látta Antal János sorozatát, és saját szövegéhez kér pontosításokat. Az utolsó oldalakon Antal János a levélre küldött válasz vázlatát, négy oldalnyi listát közöl különböző személyek hősi halálának körülményeiről. Az ötödik füzet az úgynevezett Titkos füzet. Ebbe Antal János főképp azokból a megsárgult papírlapokból válogatott, melyeket évtizedeken keresztül volt kénytelen rejtegetni a román titkosszolgálat elől. Ezek mellett régi és új újságcikkeket ragasztott be, melyek a háborús veteránokról, az azoknak szánt kedvezményekről tudósítnak, de beragasztotta az említett orosz tiszt kéziratának eredetijét is, mely a találkozásukkor született. A beragasztott, dokumentumértékűnek szánt lapokat magyarázza is a szerző: Dimitrov olyan pontos táj és személyleirást adot a gyergyó és az állomás környékéről, meg az akkori vendéglő […] és vendéglős nőről, amit később azonositottunk, (aki a vendéglős, az U. K. felesége vólt) hogy elmondása 100%-os hitelesnek tekinthető. A füzet tartalma ezúttal nem a történelmi események kronológiáját követi. A székely himnusz „kevéssé ismert szövegváltozatát” közlő újságcikket például az előző füzetekből ismerős, az írás motivációit ismertető bevezető követi, melyhez a trianoni döntés következményeit felvázoló, szintén újságból kivágott térképet mellékel. A korábbi füzetekből megismert főbb események vázlatosan jelennek meg ebben a 200 oldalnyi kollázsban. Olykor a képeket, fotókat magyarázzák a szövegrészek, versek, máskor fordítva. Külön oldalon emlékezik meg például a gyergyószentmiklósi költőről, Salamon Ernőről is, akit személyesen is ismert: egy újságból kivágott arckép, két kiollózott újságcikk a költőről, illetve egy 1941-ből származó jegyzetlap, melyen a költő egyik rögtönzött verse olvasható, mindehhez pedig személyes megjegyzés, melyből kiderül, hogy 17 évesen nem kedvelte a „versíró zsidó” rögtönzéseit. A füzet összességében tehát arra hivatott, hogy az előző négy rész tartalmi vonatkozásait dokumentumokkal, képekkel, fotókkal támassza alá. „Gyakorolt” történetek Miután az öt füzetet első ízben áttanulmányoztam, megkerestem Antal Jánost, és arra kértem, mondja el röviden életének történetét. Kíváncsi voltam, hogy az ötször leírt, megszerkesztett szöveg mellé hogyan társítható egy hatodik, szóban elmondott élettörténet. Előfeltevésemben nem



115

csalódtam: Antal János nem szabódott, nem kért gondolkodási időt, nyugodtan megvárta, amíg bekapcsolom a megmakacsodott vevőkészüléket, és másfél órát folyamatosan beszélt. Ugyanazokat az epizódokat mondta el, melyek önéletrajzának is gerincét képezik. Ezek, az íráshoz hasonlóan, fő eseményszálak mentén, kronologikusan szerveződtek (gyermekkor– háború–fogság–hazatérés), emellett egy-egy időszak emlékezetes „apróságait” is felelevenítette, mint például azt az esetet, amikor megtudta, hogy nem azon a napon született, ami a keresztlevelében szerepelt. Feltűnt továbbá, hogy televíziós interjúi során is pontosan ugyanazokból az eseményekből válogat, melyeket az ötszöri olvasat és az általam rögzített élettörténet is tartalmazza. Antal János számára a történetek elbeszélése és leírása egyaránt gyakorlattá vált, életének egyes epizódjai, történetei rögzültek, bármikor elérhető és elbeszélhető repertoárt alkottak. Ha a szövegek kapcsán olvasatról beszéltem, az élettörténetnek is ugyanaz az olvasata jött létre a beszélgetés visszahallgatása során, azzal a különbséggel, hogy az írásra mint cselekvésre utaló nyelvi kontextus helyett egy másik, az élőbeszédre jellemző kontextus jött létre, azáltal, hogy a beszélő direkt módon rá tudott kérdezni bármikor arra, hogy amit mond, a hallgató (én) érti-e vagy sem. A bizonyítás kedvéért néhány jellegzetes epizódra adok példát a továbbiakban.

a. Élettörténet Négyen voltunk testvérekül, én voltam a legkisebb. És ugye utoljára születtem, hát a szüleim nem nagy örömére, mert az anyám elmondta, hogy nem kívánt gyermek voltam [kacagva], mert nem akarták, hogy az a kicsi vagyon annyifelé osztódjon, [rákérdezve] tudja, milyen volt a falusi szokás akkor. Ezt is figyelembe vették. De hát olyan erőszakos magzat voltam, hogy a mesterkedésnek is

b. Önéletírás Amint már emlitettem, a szüleim nem nagy örömére jöttem a világra. Nem vóltam egy tervezett, egy örömmel várt gyermek, ahogy az Anyám elmondta, akaratuk ellenére jöttem a világra, különböző praktikákkal akarták megakadályozni világrajövetelemet, de olyan élniakaró magzat vóltam hogy erőszakkal tolakodtam be a családba, és befogadtak, és még jobban szerettek, mint az

116


ellenálltam, és valósággal akaratuk ellenére betolakodtam a családba. Így mondta az anyám.

engem megelőző két nővéremet, meg a bátyámat. […] Az Anyám szavaival, szavai szerint irom le: Hát azért, mert, miután a bátyád megszületett, az apád, nyugodjék békében, azt mondta, hogy már nem kellene több gyermek, hogy ne oszoljon töbfelé a birtok, hogy mindegyiknek jusson annyi, hogy tudjanak megélni belőle, ez vólt a válasz, amit meg is értettem.

[Kiképzés után] 1944 tavaszán, márciusba, kihelyeztek határőr szolgálatra. A Békás-Tölgyesi határszakaszra. És ott teljesítettünk határőrszolgálatot, és következett a román kiugrás a háborúból, és szembefordult a magyarokkal s a német hatalommal, Erdély viszszakaparintása érdekében, amit az oroszok megígértek nekik, és a fegyvert letették, kapituláltak az orosz hadsereg előtt, szabad utat engedtek ők a bevonulásnak, egész Bukuresttől Dél-Erdélybe, nagyon kitervelt taktikával dolgozott a szovjet haderő.

Ezen 1944 április óta lévő jobb katonasorsom, a Békási országhatáron, csak szeptember hónapig tartott, amikor, miután románia kapitulált, behódolt az oroszoknak 1944 augusztus 23-án, az orosz haderő szabad utat nyerve, gyors iramba eljutott az általunk védett országhatárhoz, sőt a Kár-pátok körvonalát kerülve a katonailag védtelen délerdélyen át nyugatra, […] negatív védelmi pozicióba, állapotba hozta az akori magyar kormányt, hadvezetést, és a legyengült magyar hadsereget, mely hátrányos állapotot növelte románia hadbalépése magyarország ellen északerdély, tehát szülőföldünk visszakaparintása érdekében.


© www.kjnt.ro/szovegtar gyergyói népi önéLetrajzok – attitűdök, véLeMények Akkor ahogy megvolt a forradalom, s az átállás, azok az első hangok, amiket hallottunk, s amik történtek, s hogy itt Gyergyóba is a bártbizottságot feldúlták, s hogy a miliciát feltúrták, s a könyveket hányják ki az úttestre, s a pártbizottság iratait, s égetik el, hát ezt hallva én is, ugyehát kiváncsi voltam, kimentem én is nagy félve […] értékes iratok voltak, s akkor eszembe jutott, hogy ezt nem szabad elégetni, hát ez egy történelmi dokumentum az utókornak.

117

A Ceusescu diktatura bukásának napján, a nagy zürzavarban én is kimentem a városba hogy valamit haljak, lássak, hogy mitörténik. Az akkori néptanács és városi pártbizottság épülete elöt, ahol nagy tömeg, föleg fiatalok, meg cigányok vóltak öszszecsődülve láttam hogy az emelet ablakaiból dobálják ki az iratokat, könyveket […] Az események láttán elgondoltam hogy micsoda kár, nem vólna szabad elégetni, megsemmisiteni, a lebukott komunista rendszer, a város nyilvántartási aktáit, hisz ezek is történelmi dokumentumok és megkellene őrizni […] az utókornak.

Nemcsak az írás képességét határozza meg a gyakorlat tehát, hanem a mindennapi beszéd számára is kialakított egyfajta struktúrát. Antal János esetében az emlékezés, a beszéd és az írás hármassága egymást támogatva jutott el egy bizonyos állapotig, melynek végpontján jelenleg a kiadott könyv, a közszereplés gyakorisága áll. Mindez a narratív identitás problematikájára irányítja a figyelmet, ezzel azonban később szándékozom bővebben foglalkozni. A gyakorlat szerepének gondolatkörét a következőkben ismertetendő eset viszi tovább.

118

SzőcS Levente: 20. Századi gyergyói népi önéLetrajzok Az írói tehetség felfedezése: Köllő vilma lehetséges önéletrajza

Köllő Vilma esetében nem beszélhetünk kész szövegről. Önéletrajzi vonatkozású szövegeit különálló papírlapokra írja, ezeket abban a füzetében gyűjti, melyben verseinek piszkozatait is őrzi. A vele készített interjú, az azt megelőző beszélgetések során úgy fogalmazta meg nézeteit a szerzőséggel, a saját írásbeliségével kapcsolatosan, hogy egyúttal egy sor érdekes kérdést vetett fel a kutatás számára, a népi önéletrajz szűkre szabott határait (összefüggő, autobiografikus nézőpontú prózai alkotás nem hivatásos író tollából) is egyúttal megkérdőjelezte. A szövegeibe való bepillantás előtt az írással kapcsolatos kijelentésein érdemes elgondolkodni. Az asszony 1933-ban született, Gyergyócsomafalván. Édesapja méhész, édesanyja háztartásbeli volt. Hetedik gyermekként jött a világra, testvérei közül hárman érték meg a felnőttkort. Leány korában erdei csemeteültetéssel, legelőtisztítással, gyümölcsszedéssel kereste a kenyerét. Huszonöt éves korában ment férjhez egy helybéli kőműves-asztaloshoz, ettől kezdve, mivel férjének jókora birtoka volt, gazdálkodással foglalkozott. Két gyermeke született, 1959-ben fia, 1963-ban leánya. Miután férje elhunyt, egyedül maradt (a Czirják Gergely tőszomszédságában levő) családi házban. Megtanult varrni, jelenleg pedig, már évek óta, hagyományos szövőszéken sző megrendelésre szőnyeget. Elvált lánya Magyarországon talált megélhetést, ennek fiát, az unokáját nevelte, amíg az egyetemre nem ment, el nem költözött. Évtizedekkel ezelőtt súlyos betegséget vészelt át, egyensúlyzavarral küzd mai napig, emellett pedig memóriavesztés is érte: elmondása szerint sok mindenre nem emlékszik lánykorából, sok olyan történetet hall, melynek főszereplője ő volt, azonban melyre egyáltalán nem emlékszik. Fokozatosan alakult ki a szenvedélye az írás iránt, amióta felfedezte képességét, főként verseket ír: Leges-legelsőbben egy verset, mikor… huszonhat éve, hogy írtam. Huszonhat éve [1982-ben] írtam egy verset. Azután azzal nem foglalkoztam. Én nem tudtam, hogy tudok írni. Akkor a fiam katona vót, szegeztem, s béjöttem ebédelni, s azalatt a verset megírtam. S Kati, most tizenegyediket végzett, amikor a négyet végezte, akkor azt mondja, hogy Mama, keress egy verset nekem, hogy Sövér Anti tanítóbácsit búcsúztassam el. Akkor aszondtam, hogy Kati, én nem keresek, írok egy verset. Leírtam a verset, mondom, ne mondd meg előre, hogy ki írta, csak ha kérdezik. Na az le vót írva, s azután



119

akkor Nándi kezdett járni iskolába, Csíkszeredába, Miklós lebetegedett, s akkor úgy, minden nap amik történtek, Nándiról, s Miklósról, az minden le van írva. Azóta írom. Verseiről azt mondta, hogy azok inkább történetek, mint versek. Bár az is igaz, hogy ő is tudna szép szerelmes verseket írni, mint Petőfi, de idős már, nem állna jól neki az efféle érzelmes holmi. Inkább a mindennapok emlékezetesebb eseményeit örökíti meg. A hirtelen jött felfedezést gyakorlás követte, a gyakorlatnak nagy jelentőséget tulajdonít: Ha elmentem egy temetésre, akkor, hogy hazajöttem, egy verset írtam. Vagy ha valami olyan temetés történt a faluba, s mondjuk idejárt a hozzátartozója, amikor elment, én abba a helybe a verset megírtam. Nem tudom, milyen ötletem akadt, de azután akkor úgy ahogy kezdtem írni, s beléjöttem, minden hónapba egyet tudtam írni. De azután má minden héten tudtam, s most ha kell, minden nap tudok egyet írni. Annyira beléjöttem, mint a kicsigyermek a mondikálásba. A fejembe kigondolom, de azonnal kell leírjam, met ha mosogatok, s onnat oda kell menjek a papírral, el van felejtve. Le kell üljek, s ott a mosogatólé meghül, de én le kell üljek, hogy jusson eszembe. Úgyis vót, hogy éjjel jutott eszembe, felgyújtottam a villanyt, s leírtam. Reggel má nem tudtam vóna. A vers tehát olyan entitás ebben a felfogásban, melyet csak egyszer lehet megragadni, megszelídíteni, leírni. Az asszony, elmondása szerint, a verseket előbb fejben dolgozza ki, utána írja le őket. Az elfelejtett verset nem lehet újraalkotni, és ennek az emlékezés érezné kárát. Írásra érdemesnek főként a különféle ünnepek körül forgó témákat tartja, bár elmondta, hogy egy alkalommal unokája nem a szokásos módon távozott el Marosvásárhelyre (nem adott puszit), és ő erről is írt verset, csalódottságában. A versek egy része az unoka életében bekövetkezett fordulók történetét mondja el: Vannak ezek az élményeim, Nándinak a kicsengetése Szeredába. Az egyetemet, mikor kicsengetése vót az egyetemről, utána azt írtam le. Úgyhogy utána való héten azt má azonnal írtam le. Zoltánnak volt egy kicsengetés, az is szép ünnep vót. Nándit felavatták egy Pünkösd napján, hát nemtom a tavaly vót-e, vitéznek. Akkor születésnapja es vót, s felavatták. Amikor felolvastam azt a verset, amit én az egyetem után írtam, azt mondja, mama, te ebbe mindent beléírtál. De akinek felolvasom, ritka, hogy könny ne gyűljön a szemibe. Az unokától pozitív visszajelzéseket hall, de nemcsak tőle, hanem környezetétől is, például a szomszéd óvoda óvónőjétől is, aki gyakran meglátogatja. Ugyanakkor egy másik alkalommal az asszony azt mondta nekem, hogy a

120


szomszédjaival nem beszél az ő versíró tevékenységéről, mert azokat nem érdekli, nem értékelik. Hanghordozásából éreztem, hogy valószínűleg tart a szomszédok véleményétől, fél attól, hogy deviáns viselkedésnek minősítik a versírást. Ennek ellenére, vannak olyanok, akik szeretik. Postás V. [a korábbi fejezetekben már megszólalt D.V. foglalkozásából származó ragadványneve] minden héten eccer béjő, írtam-e verset. Ő nagyon értékeli. Ő nagyon szereti. Akkor Csanádról itthon vót az unokatestvérem a leányával. Az férjhez vót menve Alfaluba egy fiatalemberhez, született hat gyerekük, s elváltak, kettő maradt neki, s négyet elvitt a férje. Na annak is elolvastam, de úgy folyt le a könny a szemiből. Hát ő is ugye ebbe a helyzetbe vót, mint H. [Köllő Vilma leánya.] H. még nem ment azután férjhez egyáltalán. Újabb ünnepi alkalmak sokaságát kínálja a helyi nyugdíjas klub. Ezeken a szervezett találkozásokon Köllő Vilma úgy érzi, hogy verseire igényt tartanak, innen is pozitív visszajelzéseket tart számon: Nyugdíjas Klub. Na én idejárok, 2005 óta, s van ősszel, október elsején a világ idősök napja. Az idősök világnapja. Na, s arra má két évben írtam verset, na de most megsértődtem, s most erre nem írok. Azétt, met ott akik vótak, mindenki beléfért a fényképezőgépbe, de én nem. Úgyhogy bár egy képet nem tudok kapni. Nekem ez egy emlék lett vóna. Hanem aztán felhívtak a gyergyói klubba, lejöttek értem, felvittek, és olvastam verset. Most aztán, hogy ott es ismertek… A nyugdíjasok rendszeres összejövetelét tehát büntetni is tudja tartózkodásával, azzal, hogy nem ír verset a következő alkalommal. Egyébként minden alkalomkor szokott egy-egy verset felolvasni: Ahányszor menyünk, mindig. Én nem tudom, hogy hogy derült ki, hogy sikerült, fogalmam sincs, hogy. Először mikor mentünk, vittem egy verset. Eszembe jutott itt, hogy kellene erről es egy verset írjak. Odamenyünk, s mondom, Gabika, írtam én egy verset, legyen szíves, olvassa fel. Hát jó, aszondja, felolvasta, tessék még írni, Vilma néni, azt mondja, ha tud, még írjon. Egyik alkalomról es, hát letestálta magáról, Vilma néni hozzon szemüveget, ha nem lát, aszondja, s olvassa fel. Na úgy aztá át lett ruházva reám, a szemüvegemet viszem. Hát itt aszondja egyszer egy rokon asszon nekem, elmentünk az idősök napjára. Nem hozott szemüveget, nem olvas verset, aszondja. S aszondja a főnöknő, hát Róza néni, nem maga parancsol ebből. Na de aztán olvastam, s azután névnapozunk, abba a hónapba amilyen névnap van, azok a hölgyek nevük napjára hoznak hüsittőt, s rácskálnivalót. Megkínálnak minket,



121

italt nem iszunk, s akkorra es mindig egy verset írok a névnaposoknak. De soha azt nem olvasom fel, még amit olvastam. Egyáltalán. Vót úgy, hogy nem vittem verset, s hát a névnaposok eléálltak a flakonokkal, s Vilma, hol a vers. Hát nincs, otthon hagytam. Menj haza. Hazaküldtek. Haza kellett jöjjek, s a verset elvigyem, kivételt nem tehetek. Mindenkinek kell írjak egyet. Oda is adom, aki kéri. Van úgy, hogy kéri. Má három vagy négy kérte, hogy adjam oda, s visszaadja. Nekem úgy piszkozatba van, s aztán mikor úgy időm van, vasárnap, vagy ünnepen, akkor írom a nagyfüzetbe. S azétt kell nekem, mert újra azt nem tudom leírni. A nagyfüzetbe meg akarom gyűjteni. Nándi [az unoka] ragaszkodik az ilyenétt. A többi nem, de Nándi igen. Az önéletrajzi jellegű visszaemlékezések írása háttérbe szorul, ennek különböző magyarázatait adta Köllő Vilma. A versírás kevésbé időigényes, egy-egy vers munka közben is megszületik, míg az önéletrajzi emlékezet történeteinek papírra vetése jelentősebb odafigyelést igényel. Ugyanakkor az alkalmi versekre érez a közösség irányából nagyobb igényt, az önéletírás magányt feltételez inkább: Nincs átírva. Az a piszkozatos füzet az úgy van maradva. Nem csináltam semmit. Abba nem versek vótak, abba az én életsorsom vót. Ahhoz olyan nyugodtság kell, hogy nem szabad gondom legyen. Most es van egy gondom, hogy mire gyűjtsem a pénzt, nem akar gyűlni a pénzem, menyek el hazulról, fogy el a pénzem, nem akar kigyűlni, ez a baj. S azétt oda egy olyan nyugodtság kell, hogy mosmá ne legyen olyan gondom, na. […] Ami történt velem az életbe. Szokások. Ahogy kezdtem emlékezni, fogtam neki, s írtam, azétt van olyan essze-vissza. Azt se tudom, hogy hány éves vótam, vagy mit, az éveket nem tudom. […] Verset könnyebb. Azétt, hogy az egy rövid. Azt megírom, s az egy rövid vers. De most ezt, hogy, az önéletrajz, hogy összefüggésbe legyen, mostmá kicsi koromtól fogva hogy mik történtek, ezt nem tudom, nem fogja az agyam. Met vótam beteg. Most jelenbe pálcával járok. Az egyensúlytartásom újra eléjött, nem tudok menni, csak ha fogózkodok. […] S amikor nem lesz munka, akkor aztá nyugodtabb leszek, s tudok írni. Nem lesz más dógom. Ez [a szövőszékre mutat, kacag] az ikertestvérem ne. Az elkezdett, ideiglenesen félretett önéletrajzi írás hatvan oldalnyi szöveganyagot képez, a füzetbe átmásolt versek mellett. Néhány szövegben a vers és próza közötti átmenetek figyelhetők meg. A következő részletben érdemes megfigyelni, hogy a klisészerű verses indítás hogyan vált át leíró jellegű prózára: Erdély ország az én hazám nem is tagadom gyönyörü szép a

122


táj ott ahol én lakom. Gyergyó-Csomafalva legszebb részén 4 km-re a falú végén. 1933-ban jöttem a világra 7-ik gyermekként egy népes családba. Az udvarunk szélén folyt el a Somlyó vize amelet fel használtak szüleim a meg élhetőségre. Vólt azon gáter, vízimalom, ványoló és gyapjú lepedő mosató. Az én születésem idején véglegesen meg állt a malom és a gáter, csak a többi működött míg édesapám meg nem unta és át tért a méhészkedésre. A szövegek gyakoribb témái a gyermekkor és a családos élet eseményeinek adnak másodlagos jelentéseket. a. Számos füzetlap felidézett régi szokásokat tartalmaz: leánybúcsúztatót, a házasságkötéshez fűződő szokásokat. Egy oldalon különböző hiedelmeket elevenít fel, így kerül sor a cseberbenézés leírására is: Kislány koromba sok féle divat vólt ha egy családtól elloptak valamit meg csebrezték ez úgy vólt hogy éjjel 12-kor egy cseberbe a konyhába hordtak 9 veder vizet reggel 4 kislány térdelve föléje hajolt bele törtek a vizbe egy tojást és pokróccal letakarták őket hogy lássák a tolvajt de én nem láttam semmit. A hiedelmek és különféle játékok más helyen összekapcsolódnak: Gyilkostón esős időben és vasárnap seggbáloztunk egyszer oda jött Béla bácsi hogy milyen élelem kell mert ö gondoskodott rólunk ő is beállt a játékba de soha nem találta ki hogy ki ütte meg így a fenekit úgy elvertük egy hétig nem ült rá. Aztán egy személy lefeküdt többen 1 ujjunkat tettük a testihez föléje hajoltunk egyszerre a levegőtt fel szippantottuk és a személy a főldről egy arasznyira fel emelkedett. b. Iskoláztatásáról több lapon is emlékezik: A központtól 4 km-re laktam ennek fele útját 2 évben a Szászfalusi iskolába jártam az első évbe megfagyott a lábam. Aztán a szomszédba egy családi házba 1. 4 osztállyal folytatódott az iskola. 4 osztály után 1 évbe nem jártam utána Alfaluba jártam 1 évet azzal a tudattal hogy gimnázium de nem az vólt. Ekkor kellett a születési bizonyitványom és kiderült hogy fiunak Vilmosnak irtak be mert román fenhatóság alatt vóltunk és nem tudták hogy kell irni a nevemet Vilmát. Tél időben Alfaluba laktunk Bartalis Károlyal egy gyermektelen családnál azok azt akarták fekügyünk egy ágyba de én akkor eljöttem egy szövő asszonyhoz lakni. Egy másik lapon folytatja: Itt nálunk be indult egy szegező mühely én ott dolgoztam 18 évig s előtte a kollektivába szegeztem 10 évet. Ez alatt az idő alatt az elmaradott iskolai éveket le kellett tenni és így meg lett a 8 osztály. c. A testiségről, szexualitásról is véleményt formál: Leány koromba ha láttam egy terhes nőt gondoltam milyen férj az aki feltarisnyája az



123

asszonyt és nem nyulhat hozzá amig meg nem szül de tévedtem. S még az hogy én nem szerettem a babákot meg csókolni csak mi után bátyáméknak született és láttam meg fürösztötték azután szerettem meg. Én azt akartam hogy legyen 4 gyermekem s még ikert is vártam mert a rokonságba volt. De a férjem 2-nél meg állt azt mondta ők elegen vóltak 11en születtek. […] A leányságomat szélhámossággal tőltöttem el. Az vólt az örömem ha kitolhattam valakivel. Válogatos vóltam éppen ezért egy szép magas csinos férfit választottam férjnek. d. Családjában történt eseményeket, konfliktusokat örökít meg: Hanka VIII oszt vólt egy iskolai ünnepségen és ott szavalt. Vasárnap ebéd után a férjem elszokott menni hazulról, nekem az vólt a szokásom mondtam neki jere haza hamar kérdezte miért? hogy lássalak akkor azt felelte nem jövök én azt feleltem ha a ku…va mondaná jönnél ekkor kaptam egy olyan pofot neki estem a kályhának onnan vissza az asztalnak. Azért el mentünk amikor Hanka meglátott bele tévedett a versbe. Két hónapig kék vólt az arcom és ezalatt nem beszéltem vele. Azért mondtam ezt mert koslatott egy nő után. e. Bizonyos történetek a versírásról szólnak. Ebben a kontextusban kapnak helyet az egyes alkalmakra felolvasás céljából írt rövid szövegek is, melyek mondanivalójukban a személyes sors tapasztalatait hordozzák: Megértük a szép kort de nem mondhassa senki hogy saját magát jól ismeri. Mert ebbe a korba hibák bontakoznak amit a fiatalok nem szivesen fogadnak. Nem adhatunk tanácsot mert most máskép élnek. És a mi agyunkal ezt nehezen fogjuk fel. Most is azt gondoljuk hogy még gyerekek, de az élet útján ők is lassan el mennek. El szeretnék érni amit elterveztek csak nem mindenkinek sikerül ebbe az életbe. A régi időben nem így vólt az élet, mint most, a fiatalok luxosan élnek. Hálából néha a misére el mehetnének. Az önéletrajzi jellegű írásai mellett a Köllő Vilma által folyamatosan termelt szövegkorpusz fontos részét a már említett versek képezik. Ezek két fő csoportba sorolhatók: az alkalmi versek és az autobiografikus emlékezés versei egységes egészet alkotnak. A különböző alkalmakra írt versek ugyanúgy részévé válnak az egyén életrajzának, mint bármely más esemény, mi több, ezek az alkalmak, melyek során Köllő Vilma szerzőként szerepelhet, különleges jelentőséggel bírnak az asszonynak saját életéről való emlékezésében. Mivel a versek gyakran az általuk megörökített eseményekhez időben igen közel keletkeznek, a naplójellegre hívják fel a figyelmet. A minden-

124


napok eseményei így az időben távolibb eseményekkel együtt alkotják a asszony biografikus emlékezését. Köllő Vilma ugyanakkor nem csoportosítja ilyen kritériumok szerint alkotásait: a füzetbe való átírás cselekvésjellege arra enged következtetni, hogy nem csak a versekben megjelenő autobiografikus tér képezi az emlékezés tárgyát, hanem a versek ontológiai vetülete is: az asszony nemcsak a versekkel, hanem a versekre is emlékezni kíván. A versek kézzel fogható valóságát a füzet mint fizikai tárgy képezi. A versek papírlapokon kölcsönadhatók, cserélhetők, azonban a papírlapok elkallódása helyrehozhatatlan veszteséget jelentene. A versek nincsenek ellátva címmel. A következő vers jól példázza azt, hogy az asszony hogyan helyezi egyetlen kontextusba a család helyzetét, az egyes családtagok személyes sorsát, az általa nevelt unokához fűződő viszonyát, az élethelyzetről alkotott attitűdjét: Az unokám nők napjára Mindig hóvirágot hoz Tudja hogy az életében én Egy kicsit sors döntő vagyok. Azt szeretné addig éljek És senkivel ne cseréljek Amig ő a tanulmánnyal végez És elhagyja a családi fészket. Hogyha én majd nem leszek Nincs ki haza várja én Nyujtottam meleg otthont És sugárzott a szeretet árja. Édesanyja messze van de Gondoskodik róla Nem érzi ő azt hogy Elhagyta az apja. Nem érdelmi azt se Hogy köszönjön neki Azt mondja másnak hogy Kaland vólt minden ő a fiát nem szereti.



125

Hogy a fiát nem szereti azt én Már rég tudtam csak Hogy másnak mondja Erre nem gondoltam. Nem kérte őt soha hogy Elvihesse az ő otthonába Az apai szeretetbe Kicsit részesítse. A múlt és jelen viszonyát gyakran fogalmazza meg, ugyanúgy mint önéletrajzi emlékezéseiben: Fiatalnak most jó lenni nagyon szép az élet megvan minden szórakozás amit el képzelhet. Okos lett a világ nem úgy van mint régen csak a tánc vólt és a mozi erre jól emlékszem. Ahol laktam néha-néha fonóba is jártunk ha szükség akkor tollfosztót csináltunk. A falu életével foglalkozó versekben szintén helyet kapnak a személyes emlékek. A következő versben az idegenben dolgozó leányáról is megemlékezik: A falunknak ünnepe van Péter és Pál napja hazajönnek idegenből apraja és nagyja.

126

SzőcS Levente: 20. Századi gyergyói népi önéLetrajzok De ki nem tud hazajönni a sors elsodorta fájó szívvel gondol az otthonn maradottakra. Aki csak tud emlékezni a gyermekkorára azt is tudja hogy mit kapott vásárfiába. Én is kaptam egy fazakat tele cseresznyével de bizony még mostis meg van tele szép emlékkel.

Végül, az általánosabb érvényű jelentések mellett az élet egyetlen mozzanatáról értekező rövidebb-hosszabb versek kapnak helyet a szövegrepertoárban. Egy helyen például a szomszédasszonyról emlékezik, aki halálos kimenetelű balesetet szenvedett, egy másik alkalommal egy kislányát elveszített család fájdalmáról értekezik. Ennél kisebb jelentőségű témát is választ: Minden napos vendégünk van komputeres kollégák tata bizony nem szíveli mert őt nagyon idegesiti. Tata néha be kiabál mikor lessz már vége ennek a sok vitatásnak hogy ő legyen csendbe. A sokat emlegetett unoka, SZ.N. (sz. 1982), aki tanulmányait Marosvásárhelyen végzi, havonta jár haza nagyanyjához. A versekről feltett kérdések kapcsán pozitívumokat fogalmazott meg: bár a sok keresztrím banális – mondta –, a versek lényegre törők, nem térnek mellékvágányokra, „telibe találnak”. Egyetért az asszony világlátásával, valamint azokkal,



127

amiket róla írt, egytől-egyig. Úgy tudja, hogy az asszony esténként ír, öszszegezve a napi gondolatokat. Egyébként kevés verset ismer, Köllő Vilma kettőt-hármat olvasott fel neki. Amikor otthon tartózkodik, egy-egy hétvégén, a következő hónapra kell sütni-főzni, ruhát mosni, nincs idő sem verset írni, sem olvasni. Köllő Vilma személyes identitásának részeként fogalmazta meg az írást mint képességet: rá versíróként tekintenek, és ő is ugyanígy tekint saját magára. (Egyszer sem nevezte azonban magát költőnek.) Az írás révén felértékelte saját szerepét abban a csoportban, melynek tagja (a nyugdíjas klub). Ezt a felértékelődést saját maga motiválására használta: írói tehetsége egyrészt váratlan felfedezés, másrészt gyakorlás során kimunkált mesterség. A műfajnak mint szövegtípusokat csoportosító fogalomnak ugyanakkor másodlagos szerepe van a Köllő Vilma által létrehozott szövegek gyűjteményében: a leírásra kiválasztott események nem csoportosulnak tematikus szempontok szerint verses és prózai műfajokba. Ehelyett a műfajiság pusztán pragmatikai jelentőséggel bír: munka közben könnyebb az asszony számára egy versen gondolkodni, mint prózai szövegen. Ez mnemotechnikai jelentőségű: a rímelő, ritmusos verset egész egyszerűen könnyebb észben tartani. Van-e önéletrajza Köllő Vilmának? a. Nincs, a fogalom hagyományos értelmében. Azaz nincs a kezében befejezett kézirat, ehelyett papírlapokon tárolja az előző négy egyén szövegeihez képest igen rövid, vázlatosnak tűnő történeteit. Bármikor átrendezheti, összekeverheti, másként csoportosíthatja őket. Azt írta le, ami eddig eszébe jutott, legjobb tehetsége szerint, szövege abban az állapotban van, mint Antal Jánosé, mielőtt az hozzáfogott volna füzetekbe másolni, kiegészíteni, megszerkeszteni emlékeit. b. Van, ha az önéletrajzírást cselekvésként vagy valamiféle kényszerként, külső vagy belső késztetésként értelmezzük. Azaz Köllő Vilmának van önéletrajza, ami azonban (még) nincs kész. Egyelőre nem tudni, lesz-e valaha az asszony által késznek ítélt szöveg, egyszerűen nem szándékszik befejezett szöveget alkotni. Időhiányra, kedvezőtlen lelkiállapotra hivatkozik. Észszerűnek látszik, hogy mind az igenlő, mind a tagadó választ igaznak fogadjuk el. Egy népi önéletírás létezése vagy nemléte nem eldöntendő, hanem kiegészítendő kérdés, hiszen az írás szabályait illetően az egyénnek van döntő szerepe. A népi önéletírás, bár a szerzők esetenként

128


egymásról is mint szerzőről meg tudnak fogalmazni véleményeket, nem intézményesült, nem kanonizálódott úgy, hogy az írást választó egyén elé konkrét alkotási kritériumokat állíthasson.

Összefoglalás (II.) Az egyes szövegek olvasata mellett a szerző, illetőleg a közösség megszólaltatására láttunk példákat. Ugyanakkor igen nehéz megszólaltatni egy teljes közösséget mint egységes hangot. Inkább azt mondanám, meg lehet keresni azokat a személyeket, akik részben vagy egészében alátámasztják, avagy megvétózzák mindazt, amit az önéletrajz írója mondani kívánt önmagáról, életéről. A szerzői státuszról Gyergyócsomafalva közössége nem alkotott egyértelmű képet, ez főként annak köszönhető, hogy publikálás hiányában a szövegeket nem ismeri, a szerzőről mint olyanról a közösség legtöbb tagja nem hallott. A Czirják Gergely publikációjával kapcsolatosan pedig az is elmondható, hogy a szerzői státus nemcsak kiindulóponttal, hanem végpontokkal is rendelkezik, a publikálástól eltelt három évtized alatt kihalt az a generáció, mely bizonyos kérdésekre kielégítő választ adhatott volna. Czirják Gergely emléke, aki 1979-ben a Kriterion Könyvkiadó ünnepelt szerzője volt, elsősorban jó kovácsként maradt fenn a közösség emlékezetében. Az írás minden szerző esetében érezhetően a deviancia lehetőségét is hordozza, még akkor is, ha ugyanazokat az értékeket fogalmazza meg, mint a lokális közösség. A jól végzett munka, a családszeretet, az erkölcsi tisztaság nemcsak a szövegtől kérhető számon, hanem az író egyéntől is, aki éppen akkor távolodik el ezektől az értékektől, amikor írni kezd. Az írás a munka, a családfenntartás rovására írható. A lokális értelmiségi, akiről a szerző esetleg azt gondolhatja, hogy az írást inkább értékeli, ugyanúgy devianciaként értelmezheti e tevékenységet, mint az ismerős, a szomszéd, a rokon vagy a családtag. A népi önéletrajzok, miközben életutat kívánnak megszövegezni, életút részévé válnak, s mint ilyen, ugyanúgy felvetik a sikeresség problémáját, mint az élet során hozott bármelyik döntés, cselekvés. Az olvasatokkal párhuzamosan nemcsak a szövegeknek, hanem az önéletírásnak mint (esetenként további tetteket implikáló) cselekvésnek is különböző példáit láttuk.



129

Köllő Teréz nemcsak személyiségéről alkotott a lokális megítéléssel ellentétes képet, hanem szövegével bebizonyította saját maga számára, hogy elérte élete fő célját, képessé vált megalkotni azt a szöveget, melylyel szerzővé avatta önmagát. A szöveg további élete arról szólt, hogy ezt a tényt másokkal is elfogadtassa. Huszár András hasonlóképpen igyekszik elfogadtatni önmaga szerzőségét, a helyi értelmiségit már sikeresen meggyőzte erről. A meggyőzés tudata további írásra motiválta, úgy gondolja, még van mondanivalója, önéletírása nem zárult még le, ugyanakkor a visszaemlékezés időben egyre közelebb áll az íráshoz. Czirják Gergely a lokális közösségen messze túlmutató világlátást tanúsított. Az önéletírás nála nem egyedi alkotás, a monográfiaírás mellett a fikció felé mozdította el az alkotást mint gyakorlatot. Az írói öntudat az ő esetében a legerősebb, azonban minden igyekezete ellenére a lokális közösségben státusa nem tudott tartósan megváltozni. Antal János nem egyértelműen önéletrajznak nevezi, fogja fel munkáját. A történelemről alkotott tudását mint személyes élettapasztalatot a történelem diskurzusa számára ajánlja fel. Önmagát is történeti diskurzusba helyezi azzal, hogy önéletrajzát felmenőinek részletes történetével kezdi. Munkásságának kézzel fogható bizonyítéka a megjelent kötet. Köllő Vilma önéletírásáról beszélhetünk, önéletrajzáról azonban nem, nála egyelőre csupán cselekvés szintjén marad a folyamat. Ezzel együtt pedig jó példával szolgál annak megértésére, hogy az önéletírás cselekvésjellege is fontos a tartalmi vagy más vonatkozások mellett. Az öt önéletrajz elemzését a következő szempontok szerint foglalom össze. a. Alkotás és életidő. A szerzők idős korukban fognak hozzá önéletrajzuk megírásához, s ebből kifolyólag életpályájuk során fokozatosan kialakult értékrendjük, világnézetük nézőpontjából reflektálnak az általuk bemutatott eseményekre, történetekre. Ebből a helyzetből néha kénytelenek reflektálni személyiségük fejlődésére is: esetenként ifjúkori viselkedési stratégiáik értelmezésére, korrigálására is kénytelenek, önéletrajzukban gyakran az önigazolás, tehát a múltbéli és jelenbéli én közötti ideológiai jellegű szinkronizálás történik meg. A múltbéli események, érzelmek a jelent legtöbbször ok-okozati összefüggésekben határozzák meg. A szerző esetenként nem hagyja abba az írást, annak ellenére, hogy önéletrajzát befejezettnek tekinti, így az önéletrajz folytatása a jelen eseményeinek

130


naplószerű bemutatásával, a jelent mintegy végtelenné teszi, megtörve a múlt–jelen addigi sajátos viszonyát. b. Az emlékek és az alkotás tere. Az önéletíró egyén nemcsak időben, hanem térben is legtöbbször távol esik múltbéli önmagától. Köllő Vilma esetén kívül mindegyik szerző élete, főként ifjúkora fontos eseményeit részben nem abban a térben éli meg, amelyben az írás pillanatában találkozik, azonban minden esetben az írás pillanatában meghatározó élettér, a lokális közösség számít a megszólított olvasóközönség, illetőleg ennek az írással szemben megfogalmazott véleménye elsődleges helyének. Éppen ezért az önéletírásokban bemutatott terek az írás pillanatában elfoglalt térrel értékrend szerinti összehasonlításokat is eredményeznek. Mobilitásra az életkor különböző szakaszaiban adódik alkalom: a gyermekkorban többnyire kevésbé, bár erre is esetenként van példa; az ifjúkori távollét gyakran kihat az egyén szellemi, gazdasági, társadalmi fejlődésére, a lokális közösségben betöltött szerepére; a felnőttkori eltávozások a megélhetés kényszeréből, vagy az ezzel kapcsolatos konfliktusokból adódnak; az időskori utazások az írás pillanatától számított alkalmi távollétek, az önéletrajzok mondanivalójára nincsenek a korábbiakhoz fogható hatással. c. Szereplők, nemi szerepek. A szerzők másokkal való találkozásai kétféleképpen épülnek be az önéletrajzokba. Epizódszerepet főként azok a személyek kapnak, akik az egyén sorsának, személyiségének alakulásához valamilyen módon hozzájárulnak; alkalmi szereplők, akikkel az előbbinél több esetben találkozunk, emlékezetes események során kapnak említést. Az életpálya során kialakuló kapcsolatok főként az előbbiekhez köthetők, ugyanakkor beszélnünk kell tartós kapcsolatok meghatározó hiányáról is, például Köllő Teréz esetében. Emellett természetszerűen a család, közelebbi rokonság, esetleg igen közeli ismerős válhat az önéletrajzok állandó szereplőjévé, illetőleg, főként a szülők esetében, az emlékezés visszatérő szereplőjévé. A szerzőknek az önéletrajzokban szereplő személyekhez fűződő kapcsolatai a nemi hovatartozás által bizonyos mértékben meghatározottak. A férfi családfenntartóként jellemzi önmagát, a nő a családfenntartásban szerepet vállal. A férfi önéletrajzában ebből kifolyólag kevesebb szerepet szán élettársának, mint az asszony, akinek életviszonyai férjétől függenek. A nőnek – akár a férfi, akár a nő által írt önéletrajzot tekintjük – a segítőtárs szerepe jut, s eszerint minősül, vagy minősíti önmagát.



131

d. Az életpálya megjelenítése. Attól függően, hogy a jelenbeli nézőpontból mennyire fontos szerepet játszanak, az életpálya egyes szakaszai eltérő mértékben képezik az önéletrajzok részét. A gyermekkor eseményei általában a további eseményeket bevezető, gyakran idealizált emlékek, hangsúlyossá az ifjúkor válik. Ebben a korban történnek azok a sorsfordulók, melyek az egyén további életét meghatározzák: a mesterségtanulás viszontagságai az élet alapvető iskolájául szolgálnak a későbbi mesterember számára, a tanulás hiánya nem váltja valóra a költőnek készülő asszony álmait, a háború zivatara megtöri a fiatal legény sorsának alakulását, személyiségének fejlődését. A felnőttkor a női és férfi önéletrajzokban egyaránt a családalapítással kezdődik, az egyén ettől kezdve már nem csak önmagáért, hanem családjáért is felelős tetteiben, a munkát a családfenntartásért folytatott küzdelem jellemzi. Köllő Teréz is, aki szokatlan életkorban megy férjhez, felnőtt életkoráról a családalapítástól, asszonnyá válásától kezdődően beszél, életpályájának korábbi szakaszában, tehát negyvenéves koráig nem vázol fel éles határt az ifjúság és felnőttség minőségei között. Az idős kor az önéletírás, tehát a visszatekintés, a vallomás, az önigazolás, valamint az életbölcsességben való kiteljesülés kora. e. Az események megjelenítése. Az önéletírások szövege logikus kronológiai rendszert igyekszik fenntartani az életpálya alakulásának megfelelően. Az egyes életkorok során történt eseményeket időnként címek, alcímek szerint, de ennek hiányában is kiemelkedő sorsfordulók eseményei szerint tagolják a szerzők. Az önéletrajzok tehát epizódokból, továbbá ezeken belüli alegységekből épülnek fel. Jellemző, hogy az írás során gyakran később fontosnak vélt, felelevenített események kimaradnak, ezeket a szerzők igyekeznek hozzáilleszteni az egységesre tervezett szövegükhöz. A szövegek egységessége egyszersmind hitelességük záloga is: az elhallgatott események az igazságértéket csorbítják, márpedig az események bemutatása, értelmezése elsősorban a valóságreferenciát tartja szem előtt. A valóságreferenciát a rendelkezésre álló dokumentumokkal (fotókkal, újságcikkekkel, emlékezetből leírt versekkel, levelekkel) igyekeznek alátámasztani. Nem áll szándékomban minősíteni az önéletrajzok stiláris jegyeit: eltekintve a szövegekben esetenként megjelenő verses részektől, az önéletrajzok elsődleges szándéka az érthetőség, a nyelvhasználat ennek a motívumnak rendelődik alá. Erre a kérdésre további fejezeteimben visszatérek.

132


f. Szerzői szándék. Az önéletrajzírók különbözőképpen indokolják meg íráshoz való folyamodásukat. Mivel erről is részletesebben beszélek később, itt csak annyit jegyzek meg, hogy az intenció legtöbbször a tanítási szándék, az életpálya hiteles dokumentálása, burkoltan pedig az írás, az önkifejezés öröme. A szövegen kívüli intenció pedig az egyént mint szerzőt igyekszik elfogadtatni az olvasóközönség előtt. g. Szerzői műhely. Egyes esetekben konkrét alkalom adódik a kutató számára az önéletírásnak mint cselekvésnek a környezetét megfigyelni, más esetekben pedig csupán utalások révén lehet következtetni erre. Az önéletírásnak mint cselekvésnek azonban minden esetben rituális jegyei vannak. Huszár András külön szobát tart fenn erre a célra, melyet humorosan „Csárdának” nevez. A szobában főképp a magyar történelemmel kapcsolatos olvasmányok, összegyűjtött újságcikkek, a falakon térképek, fotók, saját készítésű családfák foglalnak helyet. Feleségét láthatóan nem szívesen engedi közel ehhez a térhez, a belépéshez a kutatónak mint avatott személynek van előjoga. Hasonlóan emlékezik a közösség Czirják Gergely „tisztaszobájáról” is, melyben az írógép fő helyet foglalt el. Más esetben, amikor külön helyiség nem jut erre a célra, egy-egy sarok válik a kéziratok, más írásos emlékek, fotók otthonává. h. A szöveg utóélete. A szerzők az írás befejezésekor szakítani kénytelenek a virtuális olvasóval, akihez addig beszéltek. Következésképp promoválniuk kell kéziratukat, mely ezzel együtt egyre távolabb kerül tőlük, úgy szellemi téren, mint valós térben is. A közösség, az értelmiség közegei által megfogalmazott válaszok hatására maguk is gyakran kívülről kezdenek tekinteni írásukra, esetenként elküldik azokat másokhoz, így a kézirat utazása is az életpálya történetévé, epizódjává alakul. Az írás tehát egyáltalán nem hétköznapi cselekvés, meghatározott időben történik, sokszor válik a hétköznapi teendők rovására, ami deviánssá teheti a személyt akár a szűkebb családi környezetében is. Nem hallgathatom el azt sem, hogy a kutatás maga is esetenként a szöveg utóéletének részévé válik. Amint a szerzők tudomást szereznek a kutató érdeklődéséről, történetük, értékítéletük pozitív részévé teszik azt, kézirataikról beszélve a tudományosan érdeklődőt is megemlítik, hivatkoznak rá.


© www.kjnt.ro/szovegtar SzeMpontok: kíSérLetek a továBBi érteLMezéSre

133

Szempontok: kísérletek a további értelmezésre

James Cliffordnak az etnográfiai leírással kapcsolatos észrevételeiből kiindulva, értelmezésünk során könnyen a szövegek vagy szövegrészek olyan allegorikus többletjelentését hozhatjuk létre (Clifford 1999: 155), mely a kellő óvatosság hiányában a népi önéletrajznak mint szövegnek a jelentését esetenként kiemelheti eredeti kontextusából, hogy értelmezésünkhöz idomítsa azt. Egy-egy népi önéletrajz összességében alkotója számára sem egységes és végleges értéket vagy jelentést képvisel, nem beszélve a különböző társadalmi csoportok befogadói szokásairól, hozzáállásáról. Az értelmezés során a szerző, szöveg, kontextus, funkció és nyelvezet fogalmainak jelentőségét igyekszem tisztázni, azzal az előfeltevéssel, hogy ezen fogalmak szorosan függenek egymástól. Annak ellenére, hogy a szerző és szöveg jelentése nyilvánvalónak tűnik, a szerzői státusz és a szöveg (mint szellemi termék és mint kézzel fogható tárgy) fogalmi és pragmatikai kapcsolatát, a népi önéletrajzok mibenlétét, létrejöttét, használatát a lokális, regionális kontextusok vonatkozásában érdemes megvilágítani. A népi önéletrajz ezen értelmezés során túllépi a szöveg-műfaj megfeleltetést, bár minden esetben egyértelműen egy-egy kéziratos élettörténetről beszélhetünk. Azonban nincsenek olyan stilisztikai vagy más jellegű szabályok, melyek a népi önéletrajz írójának rendelkezésére állnának akkor, amikor önéletírásához hozzáfog, ez a tény pedig nemcsak az egyének mérsékelt iskolázottságából adódik. A népi önéletírás mint cselekvés szerzőjének a közösségben való cselekvéseihez igazodik. Ezen cselekvések a közösség szempontjából akkor fontosak, ha a közösség számára mondanak valamit, továbbá, ha a közösség cselekvési szokásainak vagy megfelelnek (az egyén történeteket mesél magáról a közösség tagjainak vagy kívülállóknak, az egyénről történeteket mesélnek a közösség tagjai egymásnak, vagy kívülállóknak), vagy attól eltérnek (az egyén leírja életének történetét, megfogalmazottan családjának, szűkebb környezetének, valójában azonban egy igen tág határokkal rendelkező olvasóközönségnek), s mindez különösen akkor érvényesül, ha a szerző közösségének megbecsült tagja. A cselekvésjelleg ilyenszerű értelmezésére a populáris regiszter fogalmát hívom segítségül.

134

SzőcS Levente: 20. Századi gyergyói népi önéLetrajzok Az írás megfogalmazott és feltételezhető motivációi

Az öt szerző szövegeinek közös vonása, hogy azok nem kutatói felkérésre, hanem a lokális, regionális vagy tágabb közösségben működő mechanizmusok hatására jöttek létre. Ez jelen pillanatban azért fontos, mert így mégis nyugodtan a szerzőknek szegezhetjük a kérdést: miért fogtak papírt és tollat, miért kezdtek hozzá az íráshoz? Miért foglalkoznak ilyesmivel, ha nem mesterségük az írás? Példaadás, tanítás Köllő Teréz, Huszár András, Antal János saját bevallása szerint életét példaként szeretné állítani utódai, illetőleg az utókor számára. Amikor arról kérdeztem Köllő Terézt, hogy mi késztette önéletrajzának megírására, azt mondta, hogy oly sok gyermeke, unokája van, hadd lássák, hogyan élte le életét. Erről önéletrajzában így ír: Jeleni gondolatvilágomból ki-indulván 71 éves korom letére, már nem régota kezdett foglalkoztatni az a gondolat, hogy meg kellene írjam élet-történetemet […] Azon szandékommal, hogy tanulságos történeteimből lehet legyen az Önök hasznara is valamicske tanulságot kimeriteni s azokon tul okulni is. Második nagy fejezetének végén újabb összefoglalást ad arról, hogy hogyan hozható öszszefüggésbe élete és önéletrajza: Életem Emlék irataimból kicsendűl szenvedélyemtöl hővágyam! Hogy! Deszeretnék regényes ironiát folytatni!? – – Hogy örvendezzenek majd azok is – Kiknek Benned lészen lakásuk Uram! (Sikut lactantium omnium – Habitatio est in te Domine) – Hogy magasztos lelki-világot alkothassak ki önmagamba – S minél reálisabb, szebb és nemesebb – Példaképe lehessek multam lezárásával a jövő Társadalom épűlésére, – Ez a szenvedélyes vágy egy titokzatos seb szívem rejtekén! Amely mint egy őssze kötő szál – Fonja be egész lelkivilágomat – S hogy ezt áttudjam tőrni, nagy erő feszitest kell alkalmazzak önmagammal szembe! Erőltetett kedélyes hangulattal, mosolyommal – Amelyet kőrnyezetem se vegyen észre –! Isten kezéből pedig elfogadjam az arany gyűjtésemnek egy-egy győngyszeme-ként! Végűl is elhatároztam hogy csak Irtam is szenvedélyesen! Jegyzeteket készítettem életemről, napi eseményeimről, amelyet csak titokban ejszaka végezhettem vagy esetleg vasár és ünnepen délután, rejtek-helyen – Ami által önmagamat képezzem, vágyamat pedig némileg lefojstam! – –



135

Az írás iránt érzett égető vágy ilyenszerű megfogalmazásával szembesíthetők azok a tények, melyek az idézett szöveg elsődleges (az olvasó számára a megfogalmazódó klisék révén könnyen befogadható) jelentését másmilyen fénybe helyezik: a gyermekeknek, unokáknak szánt kéziratot az asszony éppen a gyermekek és unokák elől zárta el; a szövegről büszkén mondta nekik, hogy Kolozsváron van; a szövegben megjelenített személyes identitás (dolgos kéz, szakértelem, engedelmesség, türelmesség, erős hit, tisztelet) szöges ellentéte az asszonyról mások által megfogalmazott identitásnak (kegyetlenség, apácához nem méltó viselkedés, türelmetlen magatartás, szexuális deviancia). Huszár András, Köllő Terézhez hasonlóan, a példaadás szándékával magyarázza írása létrejöttének célját: A tegnap még 72őt irtam, máma már 73at, és ezzel az évszámmal egy nagy és hosszú élet utnak a történéseit leirni és megörökiteni, ugy hogy az annyira hiteles és megbizhato legyen hogy az utókor, a gyermekeink és unokáink, ha elolvassák legyen tanulság a számukra, és tapasztalatot merithessenek belőle. [...] A mindenféle küzdelem, nehézség, megpróbáltatás, megalázás mellett le szeretném írni a család alapításnak, gyermek nevelésnek és családi harmoniának mindenféle szépségét és megértését, és ha ez sikeredni fog, boldog leszek [...] Ehez kérem a jó Isten segítségét, aki minden életveszélyen, bajokon, nehézségeken kísértéseken és börtönön keresztül a kezem fogta s mindenen át segitett. A szerző úgy tekint az életpálya eseményeire, mint olyan nem mindennapi történetekre, melyeket sokan nem (vagy nem sokan) birtokolnak. A tanulságszolgáltató szándék nem marad meg a klisék szintjén; az események leírásának módja, az életpálya egyes történetei mellé kerekített mondanivaló, a helyenként rejtett, máshol explicit tanító szándékú kijelentések igazolják a szerző által megfogalmazott szándékot. Huszár András egyes történetei olyan identitást konstruálnak meg, mely a közösség különböző dimenzióiban való sikeres elhelyezkedéshez ad egy lehetséges (a szerző által egyetlen járható útnak ítélt) stratégiát. Ennek az identitásnak a kulcsszavai a nemzeti öntudat, a becsületesség, a mártírságig fokozható hűség és határozottság, a munka feltétlen és megkérdőjelezhetetlen szeretete, a szakértelem, a helyes döntés képessége, a családszeretet, az erkölcsös gyermeknevelés, a mindennapi és ünnepi alkalmakkal adódó kommunikációs helyzetekben rejlő lehetőségek kiaknázása stb.

136


A kollektív emlékezet hiányosságainak pótlása mint szerzői intenció Antal János negyedik füzetéből, az írás indítékairól szóló pár sor foglalja össze expliciten a szerző intencióját, nevezetesen, hogy az írás történeti tárgyú, mintegy kiegészíti a nemzeti és egyetemes történelem bizonyos hiányosságait: Emlékiratom következő fejezeteiben, frontharcos katonai alakulatom, a Székely Határőrség II-ik Gyergyói zászlóaljának történetét, áldozatos magyar honvédelmi harcait irom le röviden, hogy ne merüljön feledésbe, hogy utódaink, a jövő nemzedéke, már akit még érdekelni fog, megismerje, hogy elődeik, a székely nép fiai, mint oly sokszor máskor is az évszázadok folyamán mily sok nagy áldozattal járt harcot vívtak a magyar nemzet, a magyar hazáért a II-ik világháboruba is amiről nem ír, nem beszél, amiről valami ok végett halgat a magyar történelem, ami nincs és talán nem is lessz benne, a történelembe, illetve a történelem könyvekbe. [Egy későbbi fejezet elején:] Mivelhogy az emberi társadalom minden-eggyes tagja, minden egyes családi közösség sorsa, életútja, története, múltja egy kis része, részese, a nemzet, az ország, valamint az egyetemes világtörténelemnek. Ugyan úgy nekünk, családi közösségünknek, ennek keretében, megvan az én személyes múltam, történelmem is, és ezt akarom megírni, megörökiteni. Azért, hogy a jövő nemzedéke, utódaink is megtudják elődeik, családi közösségűnk eggyes tagjainak történelmi múltját, hogy következtetni tudjanak, hogy napjainkban melyik történelmi múltnak tulajdoníthatják, köszönhetik jelenük, vagy jövőjük boldogulását, netalán kudarcát, vagy viselik annak átkát. A szerző olyan adatok birtokában van, melyek egyediségük miatt kimaradtak a történelmi írásokból, annak kárára. Ezeknek az adatoknak a birtoklása felértékeli a szerző személyes identitását, a lehetséges veszteség elhárításának igénye, az írás iránt való személyes tehetség felfedezésével párhuzamosan erős motivációt kölcsönöz az írásnak. Nem egyedi esete ez az ilyesfajta késztetésnek, hiszen Czirják Gergely is falumonográfiát ír, de említhetjük más vidékeken élők próbálkozását is (Keszeg 2007a, Vajda 2007).



137

Az írás öröme, a szerzői szerep tudatos felvállalása Czirják Gergely önéletírásának második, az első kötetben való megjelenése után kezdett részét vezeti be az indíték magyarázatával: Öreg fejemmel, tudatlanul, amikor a Havasigyopár megirásához fogtam, halvány fogalmam sem vólt ahoz, hogy abból még könyv is lehet. Csupánn csak az az érzés sarkalt, és ösztönzött, hogy mielőtt meghalnék, miért ne irhatnám le azt a sok nyomoruságos élményemet, amiben részem vólt a letünt 6 évtized alatt. Számtalan ember lehet és van, akinek az életkörülményei még sokkal bonyolultabbak, érdekesebbek, megdöbbentőbbek mint az enyém, csak nem irták le, és igy sok tanulságos dolog örökre feledésbe merül, és nem tud meg belőlle senki semmit. Pedig, énis ugy tudom, hogy a legegyszerübb embertől is lehet tanulni valamit. A viselt dolgai gondolkodásra késztetik az embert, és ezáltal valamicskét csiszolódik az emberi elme. A világ legnagyobb tudásu embere is, örök feledésbe merült vólna, ha ö, vagy ö-rólla nem irt vólna soha senki semmit. Ilyen féle gondolatoktól sarkalva fogtam irkáláshoz, és az az érdekes, hogy nemhogy meguntam vólna azt, hanem kedvet kaptam rá és örömem telik benne, ha irógépemhez ülhetek, és valamit ki betüzhetek. Azt állítja, hogy nem számolt a publikálással, holott mindent megtett a publikálás érdekében, Bukarestbe küldte sorra a leveleket; egyszerű emberként beszél saját magáról, akinek kovács létére nem túl érdekfeszítő a története, holott érezhetően úgy tartja magáról, hogy nem átlagos élete volt a közösség többi tagjainak sorsához mérve. Az ellentmondásoknak azonban megvan a maguk szerepe: felhívják a figyelmet arra, hogy az írott szövegben megfogalmazott motivációk nem feltétlenül, vagy nem bizonyíthatóan a valóságot tükrözik, hanem a szövegbe szervesen épülő olyan kijelentések, melyek az egyénnek a saját magáról kialakított képéhez hozzáteszik azt az egyszerű, száraz tényt, hogy az egyén író. Másként mondva: az önéletrajzíró, úgy tűnik, nem érzi szerzői voltának bizonyítására elégségesnek magát az írás tényét, a szövegben önmagát szerzőként is meg kell jelölnie. Ennek a legegyszerűbb módja az, hogy elmondja, miért fogott hozzá az íráshoz. A szövegben megfogalmazott motivációt mindenesetre nem emelhetjük ki a szöveg kontextusából. Czirják Gergely amúgy másként is megerősít mindezekben: önéletírása legelső oldalán harmadik személyben beszél a Havasi gyopárról, csak az utolsó mondatban árulja el, hogy ő az a Havasi gyopárnak nevezett illető, aki a sorokat írja. Még az autobiográfia-kutatás

138


megállapításait tárgyaló első fejezetben a sírfelirat-allegóriával kapcsolatos említésekre is ad alternatív kijelentést: [az írásáról folytatva:] talán nem is azért, hogy a magyar olvasók nagy tábora tudomást szerezzen arról, amit egy kovács mester irkált, hanem talán akkor is megéri nekem, ha majd valamelyik késői utódom el-olvassa majd az én irkálgatásaimat, és végül azt fogja majd mondani, hogy: Nyugodjék békében szegény öreg Havasigyopár. Az írásban megfogalmazott motivációkat a beszélgetéseink során is hasonlóképpen fogalmazták meg a szerzők. A kutató is potenciális olvasó, ugyanúgy, mint bárki más. Köllő Teréz példaként állítja életét olvasóközönsége elé: hogyan felelt meg minden élethelyzetben a rá kirótt nehéz feladatoknak, hogyan fogadta el a sorscsapásokként megélt eseményeket, hogyan sikerült lelki sérüléseit lelkierejével palástolni élete során. Huszár András tanításokat kíván átadni gyermekeinek, illetőleg az utókornak. A tanítás ugyancsak az életben adódó akadályok, nehézségek (nehéz munka, egyéni és társadalom konfliktusok) leküzdésére vonatkozik elsősorban, arra, hogy hogyan kell talpon maradni bármilyen hirtelen adódó vagy előre kiszámítható élethelyzetben. Antal János részt kíván vállalni a történelem (és a történetírás) igazságtalanságainak jóvátételében, életét mint történelmi forrást a történelmi események kontextusába állítja. Czirják Gergely a jövő felé nyit csatornát, a jövő generációk életére ugyanolyan kíváncsisággal tekint, mint közössége múltjának adalékaira. Köllő Vilma papírlapokon rögzíti emlékeit, hogy megelőzze a felejtést mint értékpusztulást. Az írás nem kizárólag csak tudatos célokat követ. Az írás mint cselekvés egyben szenvedély is, a szövegalkotás képességének felfedezése az író egyént motiválja, az írás szokásává válik az egyénnek. Köllő Teréz pillanatig sem titkolja ezt, sem a szövegben, sem különféle beszédhelyzetekben. Egy alkalommal megfigyeltem, hogy a gondozására felfogadott hölgy dicsérete (Teréz néni olyan szépen tud írni…) még akkor is motiváló erővel képes hatni, amikor az asszony már évek óta nem ír. Huszár András lelkesen keresett meg füzetével, melyet az önéletrajzának befejezése után kezdett, helyi szokások, szólások és egyebek összeírására. Ugyanez az alkotási vágy érezhető Antal János esetében is, aki öt füzetben öt szempont szerint rendezi életének eseményeit; amikor már ismétlődnek a szövegrészek, akkor az újságcikkeket, fotókat, dokumentumokat hívja segítségül. Czirják Gergely valóságos, tudatosan tervezett és megvalósított, össze-



139

függő értékrenddel, világlátással rendelkező életművet hozott létre: kiélte írói tehetségét, örömét lelte az írásban. Az írás örömével párhuzamosan, a szerzők látható módon önmaguk életének történetét, narratív identitásuk megfogalmazását összességében, minden esetben pozitívan értékelik, illetőleg felértékelik. Itt újra Jacques Voisine meglátásaira kell hivatkoznom: „Ez a műfaj egyfelől gőgöt tételez fel – a nagy ember csak azért írja meg életét, mert magát különlegesnek, a többiektől alapvetően különbözőnek tartja, másfelől azonban magában foglalja az emberi nemmel való szolidaritás érzését is, a szimpátiát, hiszen egyedül ez teszi közölhetővé egy kiváltságos egyén gondolatainak és érzéseinek történetét” (Voisine 1963: 138). Míg Rousseau, Goethe nyilvánvalóan „nagy embernek” számít, a népi önéletrajz írója mindenkor saját mivoltának szerénységét hangoztatja, ám ugyanakkor saját életét mint közösségének valamilyen szempontból reprezentatív élettörténetét értékeli. Külső motivációk. Az önigazolás, önkifejezés kényszere A felsorolt tényezők jobbára belső motivációk, ezek a külvilág felől érkező, motivációként lecsapódó hatásokkal szoros összefüggésben vannak. Köllő Teréz hosszú idő után tér haza lokális közösségébe, mely nem egyformán, nem egyértelműen fogadja vissza magába. Miközben önéletrajzában például (mostoha)anyai szerepvállalását hősiesen felvállalt életcéljaként fogalmazza meg, a közösség egyes tagjai azt tartják róla, hogy fogadott gyermekeivel rosszul bánt. Az asszony kétségkívül folyamatosan küzdött a marginalizáltság ellen, emberi kapcsolatokat igyekezett kialakítani. Egykori albérlője, az idegenből érkezett tanárember nemrégiben is meglátogatta, a kézirat sorsáról tőlem is érdeklődött. A kézirat publikálására ezt az illetőt is felkérte egykor Köllő Teréz, ahogy a helyi plébánost is. A marginalizáltság elleni küzdelem részeként fogható fel az önéletrajz is, mely a fogadott leány számára is kétségkívül valamilyen értéket képvisel, aki egy alkalommal határozottan a lelkemre kötötte, nehogy elveszítsem a füzetet, és ha lemásoltam, adjam vissza mihamarabb. Ugyancsak külső motivációként hathatott Huszár Andrásnak a lokális közösségben elfoglalt helyzete, fokozatosan kialakított szerepe is. A lokális politikai, gazdasági, kulturális fórumokon (közgyűléseken, értelmiségi összejöveteleken) rendszeresen felszólaló egyén pozitív visszajelzéseket könyvelhetett el a közösség, illetőleg a közösség vezetői részéről (ezt

140


bizonyíthatja például a különböző összegyűjtött, és az önéletrajzhoz mellékelt meghívók sokasága). Az a tudat, hogy a közösség visszaigazoltan hajlandó meghallgatni álláspontját, valamint az a személyes tapasztalat, hogy gyermekei kétségkívül tisztelik, hálásak az általa nyújtott segítségért (hogy csak egy anyagi példát említsek: az egyik fiától modern személyautót kapott ajándékba) és hallgatnak a szavára, a családi életből nemhogy kizárnák, hanem annak állandó részesévé avatják, szintén bátorítóan hatott akkor, amikor elhatározta, hogy leírja életét. Antal Jánost, akit önéletrajzának írása legénykora óta foglalkoztatja, számtalan külső motiváció irányította, főképp az, hogy a legkülönfélébb esetekben volt alkalma látni, a történelem, a közvélemény másképp beszél bizonyos dolgokról, melyeket ő saját bőrén tapasztalt, melyeket ő másképp mondana el. Ezeket a külső motivációkat folyamatosan magáévá téve, veszélyes feladatként értelmezve, szinte mártírként ösztönözte magát az írásra. Magát az írást akár dacként is felfoghatjuk: a háborúban is, a fogságban is le kellett mondania feljegyzéseiről, hiszen gyakran életét kockáztatta volna azokkal, a román titkosszolgálattól is úgy menekült meg – állítja –, hogy megígérte, nem folytatja ezt a tevékenységet. A szöveg (a jelenlegi változatban) ugyanúgy túlélte a huszadik századot, mint maga a szerző a háborút és a fogságot. Czirják Gergely vallomásai, valamint a róla mások által forgalmazott emlékek a külvilág iránt tanúsított rendkívüli nyitottságra engednek következtetni. Az önéletírás nála nem egyedi próbálkozás, és nem is az első, a falu monográfiáját hamarabb írta meg, mint a Havasi gyopár történetét. Különösen az ő esetében figyelhető meg az elmagányosodás alkotásra sarkalló hatása. Az értelmiségiek megmosolyogják az igyekezetét, a gazdálkodók, mesteremberek hülyének titulálják. A lokalitás magányából azonban sikeresen kitör az írás által, igyekezetének, levelezésének pozitív következményei lesznek, a megjelent önéletírására a szakirodalom azóta is gyakran hivatkozik. Összegezve tehát az önéletrajzok megírásának motivációjaként elsősorban a kommunikáció iránti igényt, a mindennapi kommunikációban jelentkező rendellenességek kompenzálására kitalált vagy megtalált, létrehozott vagy felfedezett alternatív lehetőséget nevezhetnénk meg ezeknek az önéletrajzoknak az esetében is. Az írás egy ideig távol tartja a befogadók minősíteni akaró válaszreakcióit. A kézirat birtoklása, a róla való hallgatás is a szerző személyes identitásának ideig-óráig biztonságba



141

helyezését jelenti; a szerző megírta vagy éppen írja életét, sorsát, papírra veti saját igazságait. A szerzők által megfogalmazott motivációk gyakran éppen ahhoz a közösséghez szólnak, éppen annak a közösségnek ajánlják az önéletírást, mely közösségnek voltaképp nem sok köze van az ő egyéni életükhöz. A szóban forgó közösség az az elképzelt/elképzelhető csoport, aki olvasni szokott, akinek valamilyen véletlen folytán a kezébe akadhat a szóban forgó önéletírás is.

A népi önéletrajz kontextusai, funkciói és nyelvezete Az alcímben szereplő fogalmak szorosan összefüggnek egymással, tisztázásuk a népi önéletrajzok lényeges tulajdonságaira világít rá. A soron következő gondolatmenet a szerzői státusz értelmezésétől az önéletrajzok nyelvezetének kérdésköréig, lépésről lépésre igyekszik eljutni. Előfeltevésem az, hogy a szerzői státusz, valamint az önéletírás mint szöveg és mint (beszéd)cselekvés olyan kontextusok által meghatározott, melyekre maga is hatást gyakorol funkciói által, úgy, hogy ezeknek a funkcióknak a szövegben használt nyelvezet alárendelődik. Szerző Az önéletrajzírók szövegeikben is, azon kívül is megfogalmazzák tehát azokat a körülményeket, gondolatokat, ideákat, melyek írásra késztették őket. A bevezetőben úgy definiáltam a népi önéletrajzot, mint nem hivatásos író által írt olyan szöveget, mely önmagát önéletrajzként (bár nem feltétlenül népi önéletrajzként!) határozza meg, és melyet olvasóként hajlandók vagyunk úgy is olvasni. Van-e azonban értelme vagy haszna szerzőről beszélni a népi önéletrajz esetében, érdemes-e, vagy lehet-e néprajzi szempontból többet érteni a szerző fogalma alatt annál, mint amit elsődlegesen jelöl, vagyis azt a személyt, aki létrehozta, megalkotta, leírta az illető szöveget (kéziratot)? Szerzőnek lenni az irodalomban hivatás: aki regényt ír, regényíró, aki verset ír, az költő, aki újságcikkek írásából él, az újságíró. Tudományos munkát is egy vagy több szerző ír alá, egyszersmind az a kutató, akinek nevéhez a tanulmányban megfogalmazott eredményeket fűzi a későbbi kutatás, akire név szerint hivatkoznak a továbbiakban írt dolgozatok. A népi önéletrajzírónak nem hivatása verset, novellát vagy

142


éppen népi önéletrajzot írni. Ha kizárólag a szöveget tekintenénk elemzésünk tárgyának, akkor például meg kellene fontolnunk a Roland Barthes által a szerző halálának nevezett jelenséget (Barthes 1996: 50–55). Ebben az értelemben ugyanis a szerző kijelölése, hozzárendelése egy szöveghez magát a szöveget zárja le, ez pedig különösen az önmagát a fikció ellenében meghatározó önéletrajz esetében fontos. Mindegyik önéletrajzírónk a szövegben is, illetőleg a szövegről való beszédben is határozottan elutasítja a fikciót: az önéletrajzban megírt események csakis igazak lehetnek, egyébként a valóság elferdítésének vádja merülhetne fel, a szerző úgy érzi, hogy ezáltal hitelét veszítené. Köllő Teréz dokumentumnak nevezi írását, Antal János történelmet ír, Huszár András igaz tanításnak szánja kéziratát, Czirják Gergely a felejtés elleni küzdelem eszközéül az önéletírást választja. Az a tény, hogy mégsem a fikció és valóság oppozícióját hívjuk segítségül akkor, amikor egy kontextusba kívántuk helyezni az önéletrajzokat, hanem a szerzői szándék és az olvasói hajlandóság határmezsgyéjére helyezkedtünk, azt is megengedi számunkra, éppen a néprajzi megközelítésnek köszönhetően, hogy a szerző fogalmát is hasonlóképpen fogjuk fel. Ennek megfelelően, a szerzőt nem azért tekintjük szerzőnek, mert ő írta alá a szöveget (mint alkotó), és nem is azért, mert a szöveg (akár más forrásokkal bizonyíthatóan, akár magától értetődően) az illető életéről mond el bármit is. Az egyes önéletrajzírók szerzőként viselkednek, ezzel párhuzamosan lokális vagy tágabb közösségükben szerzőként tartják számon őket, vagyis (Lejeune fogalmával élve) szerzőségi paktumot kötnek környezetükkel. Az adott esetben a szűkebb családi környezet is egyént szerzőként kezelheti. Antal János unokája, Antal Aliz Budapesten igyekszik közbenjárni nagyapja kéziratának kiadása érdekében, Huszár András fia szerzőként tekint apjára, amikor a kéziratot magánál tartja, másoknak megmutatja. Köllő Teréz férje felfigyel az írás folyamatára, ő úgy igazolja a szerzőséget, hogy elutasítja azt: Mit írsz? Minek írsz? – idézi Köllő Teréz egyik interjú során. A családi környezetből, mint az egyén elsődleges életteréből szerzőként való kilépésnek több módja figyelhető meg. Olykor a család baráti köre, az ismerősök viszik tovább a kézirat és a szerző hírét. Köllő Teréz kéziratáról annak az asszonynak köszönhetően szereztem tudomást, aki gyakran látogatja meg a szerzőt, természetesen nem mint szerzőt elsősorban, hanem mint rokont és ismerőst. Ez az asszony adja tovább az én



143

rokonságom egyik tagjának a hírt, hogy az asszony megírta életét. Huszár András kéziratáról úgy szereztem tudomást, hogy munkahelyi felettesemnek, a múzeumigazgatónak számolt be először róla. Antal Jánost szerzőként pedig már a médiának, a média szakemberének köszönhetően ismerhettem meg. A lokális média szerepe ugyanígy nem elhanyagolható Köllő Teréz, Köllő Vilma esetében: ők is megkeresték a helyi médiát verseikkel. A lokális média, a helyi sajtó szerzőként legitimálja az egyént, ismertté teszi a szerző nevét, szerzőséghez társítja azt.23 Míg Gyergyócsomafalván számtalan történet ismert a közelmúltból arról, hogy kik voltak írástudók, kiket lehetett megkérni például egy idegenbe költözött hozzátartozó levelének felolvasására, a válasz megírására, az újabb lehetséges történetek (az írástudás széles körű elterjedése folytán) már nem az írástudásról, hanem a szerzőségről, tehát az írott szöveg alkotásának képességéről szólnak, és ilyen értelemben válnak a Roger Chartier által az írás specialistáinak nevezett egyénekké (Chartier 2001: 790–791). Ennek példázására egy személyes történetet bátorkodom elmondani: röviddel azután történt, hogy Köllő Teréz szövegével egyetemistaként foglalkozni kezdtem. Autóbuszon utaztam, amikor a Köllő Teréz egyik távolabbi szomszédja, néhány üléssel előttünk, a mellette ülő személlyel olyan hangosan beszélt, hogy éreznem kellett, a beszéd tárgyát hozzám intézték. Az asszony mindkét keze be volt fáslizva, épp az orvosnál volt, mondta a mellette ülőnek, és ez nagy baj, mert így nem tudja munkáját végezni. A társa félreértette, fizikai munkára gondolt, erre az asszony kijelentette, hogy tulajdonképpen az életét írja. Hozzáfűzte ezt is: Van es aki kiadja! Ugyanitt, Gyergyócsomafalván több (már elhalálozott) emberről is lehet tudni, hogy írta az életét, a kéziratok nyomára azonban nem sikerült rábukkannom. Egyikről például úgy tudom, hogy elégették, mert túlságosan sokat árult el a családi konfliktusokról. A szerzői státus tehát több sajátos kontextusban tölt be funkciót. Köllő Teréz nővérének kéziratát a gyermekei égették el az asszony halála után. Köllő Vilma azért neheztelt, mert a helyi sajtóban a verse után azt írták: „Lejegyezte Köllő Vilma”. Ha csak lejegyezte, mondta az asszony, akkor nem egyértelmű, hogy ő a vers szerzője. Köllő Vilma szerzői státusa további figyelmet érdemel. Szerzőként van ugyanis számon tartva abban a csoportban, melynek évek óta

23

A média szerepéről később bővebben értekezem.

144


rendszeres résztvevője: a Nyugdíjasok Klubjában minden találkozásra ír egy verset. Névnapokat köszöntő verseket ír, és olyannyira megszokottá vált ez a gyakorlat, mondja, hogy egy alkalommal időhiány miatt nem írt, és a csoportvezető hazaküldte versért. A versírás azonban ennek ellenére sem vált hétköznapi eseménnyé. Köllő Vilma a versei által különleges szerepet tulajdonít magának a közösségben. A legutóbbi közös csoportkép oly szerencsétlenül sikerült, hogy az asszony lemaradt a fotó széléről. Ezt nehezményezve mondta azt, hogy tiltakozásképpen nem is ír verset a csoport közelgő évfordulójára. Ebben a kontextusban tehát a szerzőség egyben a csoport számára fontos ünnepi, rangadó funkcióval is bír. A vers ugyanúgy része egy ünnepi eseménynek, mint az ünnepi beszéd. Március 15-e alkalmával Gyergyócsomafalván, a szokásos templom előtti ünnepségen nemcsak diákok mondanak el Petőfi-verseket, hanem néha idős emberek is elszavalják saját költeményeiket (így egy alkalommal Köllő Teréz is). A vasárnapi prédikációban a papok előszeretettel idézik egy-egy költő, író sorait, általában mint a szentbeszéd igazságát alátámasztó passzust. Iskolai tanévnyitón, gálaesten, ahol szülők, nagyszülők is nézőként részt vesznek, nem hiányozhatnak a diákok által elmondott versek, szavalatok, a kicsengetési kártyákról a végzős diák által választott idézet sosem maradhat el. Idegenbe szakadt értelmiségi (jászvásári egyetemi tanár, az Országos Széchenyi Könyvtárban dolgozó szakember) nevezetes Csomafalvi napokra, eseményekre saját versét küldi a közösséghez címzett üzenetként a községi vagy az iskolai folyóiratnak. A helyi magyar szakos tanárokat számtalan esetben, a legkülönfélébb alkalmakkor kérik meg egy-egy alkalomhoz illő vers kiválasztására. A versmondás (szavalat) ugyanakkor, ünnepi jellegénél fogva a közösség kollektív identitásának építő jelleggel részévé válik, hasonlóan a székely és a magyar himnusz elénekléséhez, a Szózat vagy a Talpra magyar elszavalásához. A saját versét szavaló egyént nemcsak szóhoz engedi, hanem szóra kéri fel a közösség. A szerzőként számon tartott egyén a közösség rituális megnyilvánulásainak specialistájává válik. Maga az írás is rituális viselkedés, az önéletrajz megírása hasonlóképpen rituális, szertartásjellegű. A vers által hordozott üzenet ilyenszerű ünnepi, rituális, identitásformáló funkciója az önéletrajzok szövegének alakulásában is megfigyelhető: Köllő Teréz verssel ünnepli meg egy-egy fejezetének befejezését. Antal János versei ünnepi hangnemben mondják el ugyanazokat a gondolatokat, eszméket, melyeket a prózai részekben események, történetek részleteznek.



145

Huszár András sok ünnepi alkalommal történt eseménynél leírja az ott tanult vagy ott szavalt verset, éneket. A népi önéletrajz maga fizikai tárgyként, tárgyi jellegű tulajdonként is kontextualizálódik. Az egyedi, nem sokszorosított (nem publikált) kézirat tartózkodási helye rendkívül fontos. Köllő Teréz kézirata egy alkalommal több ideig az én íróasztalomon hevert – az idős asszony, aki képtelen volt elhagyni háza táját, azoktól a személyektől üzent utánam, akik meglátogatták, érdeklődve, hogy mi lesz a kézirat sorsa. Rövidesen vissza is kellett adnom a füzetet mint a család tulajdonát. Huszár András büszkén mondta egy alkalommal, hogy mindhárom füzete ott van a fiánál, Antal János kézirata pedig hol Budapesten, hol a gyergyószentmiklósi hetilap főszerkesztőjénél van. A publikáció hiányában tehát a kézirat olyan megbecsülendő érték, mely a szerzőség legfontosabb tárgyi bizonyítéka, arról nem is beszélve, hogy esetenként (Huszár András és Antal János esetében) számtalan személyes dokumentum (családi fotó, iskolai bizonyítvány, tulajdonjogi okirat, vitézi oklevél) eredetijét is tartalmazza. Az kéziratot odaadni ugyanakkor ünnepélyes, megtisztelő, egyszóval rituális gesztus, azt elolvasni nemkülönben. Czirják Gergely önéletírásában jegyzi meg, hogy kéziratát elküldte az „okosokhoz”, vagyis a bukaresti szerkesztőségbe. Kontextus A szerzői státus ilyen és hasonló csatornákon azonban egyik szerző esetében sem jut el végérvényesen a lokális közösség minden tagjához. A szerzők maguk sem tudnak, vagy nem beszélnek magától értetődően egymásról mint szerzőről, egymással nem vállalnak közösséget. Huszár András például nem hallott Köllő Teréz kéziratáról, de önéletírásában megemlítette Czirják Gergelyt mint önéletrajzírót. Hogy hallott Köllő Terézről, az a rákérdezésnek köszönhető, ezáltal pedig a kutató is részesévé vált a folyamatnak, bármennyire is el szerette volna kerülni ezt a szerepet. Úgy tűnik, a szövegek publikálása az egyetlen megnyugtató útja annak, hogy a népi önéletrajz írója végérvényesen szerzőként legitimálhassa önmagát. A publikálás igénye mindenik szerző esetében többféleképpen is érezhető. A szerzők azokhoz a személyekhez (a leghozzáférhetőbbeknek a tanügyi káderek bizonyultak), fórumokhoz (elsősorban a sajtóhoz), intézményekhez (Huszár András a múzeumhoz, Antal János a Hadtörténeti Levéltárhoz, Czirják Gergely a Kriterion Könyvkiadóhoz) igyekeznek közelíteni,

146


melyek a publikálást garantálhatják, illetőleg a szerzőt hivatalosan is szerzővé avathatják. Huszár András elkérte a róla írt dolgozatomat (szóba sem jöhetett, hogy a kérést elutasítsam), és megmutatta egyik pap ismerősének. Az egyes szerzőkkel való párbeszédem során tehát magam is azzal szembesültem, hogy olyan közeget képviselek, mely újabb utat nyithat a kézirat sorsa számára. a. A társadalom az önéletírások heterogén kontextusát alkotja. Egyfelől ott vannak a szerzővel a lokális közösségben együtt élők. Ezek a személyek úgy válnak részévé egy, a szerzőével közös élettérnek, hogy nem feltétlenül (gyakran igen kis valószínűséggel) tartják számon szerzőként az egyént. Azok, akik beszélnek ezekről az egyénekről, saját biografikus emlékezetük terében teszik ezt, a saját társadalmi helyzetüket képviselve szólalnak meg. Az egyének attitűdje emellett meglehetősen változó. D.V.-t említem ismét, aki velem szemben Köllő Teréz követeként viselkedett az asszony haláláig, utána pedig a családban forgalmazott rendkívül negatív véleményt vette át, és a gonoszság történeteit kezdte mesélni. Az idős magyar szakos tanárnőtől az önéletíró Czirják Gergelyre nézve elismerő szavakra számítottam (ki mástól várhattam volna ilyesmit, ha nem tőle), ehelyett inkább az elismert kovács képét láthattam viszont, az író kovács ellenében. A lokális társadalmon túl, a társadalom azon globális rétege, mely tudomást szerezhet ezeknek az embereknek az önéletírásáról, egész más beszédmódokat forgalmaz, más értékrendszer szerint értékesíti a szövegeket. Megméretteti az irodalom intertextuális tereiben, vagy tudományos jelentőségű adatokat kíván meríteni belőle, esetleg egyszerűen csak öszszeméri a polcon található, más jellegű olvasmányaival. A kétféle információtípussal (szerző és nem-szerző) a két közeg (lokális és globális beszédközösség) éppen fordított sorrendben találkozik. A lokális közösség korábban már megfogalmazta az egyénnel kapcsolatos attitűdjét; amikor kiderül, hogy az egyén ír, ennek a korábban kialakított attitűdnek a kontextusában értelmezi az újabb tényt. A globális olvasóközönség (a néprajzkutató, irodalmár, történész, szociológus ugyanúgy, mint a kolozsvári könyvesbolt vagy a budapesti antikvárium látogatója) általában előbb találkozik a szerzővel, s esetleg csak ezután lesz kíváncsi annak lokális életviszonyaira. b. Ebből a szempontból az önéletírás kognitív kontextusa megoszlik: az önéletírás szerzője a globális olvasóközönség tudására apellál, olyan



147

dolgokat magyaráz meg esetenként, melyek megértése lokális közösségében nem okoz problémát. Emellett a kognitív kontextusok hatására alakulnak ki azok a főbb témák is, melyek egy-egy önéletrajz szövegét csoportosítják. Esetünkben a második világháború és a kommunizmus (főként a kollektivizálás) tömöríti maga köré ilyen módon a biografikus emlékezés történeteit. A világháborús eseményekre egyrészt a személyes perspektíva folytán másként, és másmilyen mértékben emlékeznek. Köllő Teréz önéletírásának viszonylag kevés részét képezi a világháborús események leírása, ő maga nem vesz részt benne jelentős mértékben, a bombázások negatív élménye mellett a zárdától való szabadulás lehetőségét látja benne; Huszár András gyermekként a szülei viselkedésén keresztül érti meg az események jelentését; Czirják Gergely örök életére rokkant marad a háborús események következtében; Antal János a harcok és hadifogság alatt látottakat és tapasztaltakat veszi leltárba. A világháború és a kollektivizálás viszont, annak ellenére, hogy mindenki más és más történeteket tud mesélni róla, minden esetben ugyanazokat a jelentéseket hordozza, olyan csapások sorozatát jelenti, mely súlyos hatást gyakorol az egyén, a család és a közösség további sorsára. Amellett, hogy a lokális közösség többnyire osztja az önéletrajzírók véleményét, ami a világháború és a kommunizmus igazságtalanságait illeti, a globális szféra nem minden esetben igazol viszsza pozitívan. Ezzel Czirják Gergely találja szemben magát leghangsúlyosabban, miután kéziratának második, nagyobb terjedelmű és súlyosabb mondanivalójú részét nem lehet publikálni az 1970–1980-as években. De érzi Huszár András is, aki az önéletrajzban súlyos idegrendszeri betegségét annak tulajdonítja, hogy a kommunizmus képviselői elleni felszólalása meghiúsult, érzi Köllő Teréz is, aki kurtán-furcsán dicsőítő megjegyzést tesz az önéletrajza végén a kommunista éráról, Antal János pedig valóságos üldöztetésről beszél, melyben azért van része, mert az oroszok pártján álló hatóságoknak nem tetsző módon beszél az orosz fogságáról. A kognitív kontextus tehát kétes kimenetelű helyzet elé állítja a népi önéletírót, akinek be kell látnia, hogy nem találhat a szó egyszerre két, egymásnak ellentmondó nézettel. Az önéletrajzot kellő óvatosság hiányában érheti annak vádja, hogy a lokalitás attitűdjét képviseli szemben a globális, hivatalos nézőponttal, holott az önéletrajza által mindenik szerző a globalitás felé igyekszik közeledni. Ezt a problémát Biró A. Zoltán fogalmazta meg úgy, hogy a kommunizmus éveit a beszéléstől való félelem korszakának nevezte: „Olyan korszaknak, amelyben sok-sok közös és egyéni

148


életesemény, életsors elmondatlan, feldolgozatlan maradt.” A kényszerű hallgatás helyrehozhatatlan károkat okozott a társadalomban. A szerző ugyanakkor feladatként állítja a társadalomtudományok elé a szocializmuskori történelemről való beszédet, a félelemből való kilábalást, a székelyföldön élők megszólaltatását (Biró 1998: 206). Csak állítását tudjuk igazolni, látva, hogy a mi önéletrajzíróink is hasonló indíttatással (esetenként tudatos, máskor kevésbé tudatos módon) hozzá kívántak szólni ehhez a problematikához. A történelem jelentős eseményei mellett a szerző saját autobiografikus emlékezete ütközik a lokális közösségben az egyénről, ennek családjáról forgalmazott képpel. A szerző idealizált képet igyekszik nyújtani személyes identitásáról, hiszen mondanivalója, melyet esetenként tanító szándékkal fogalmaz meg példaszerűnek ítélt életéről, viselkedési stratégiáiról, gondolkodásáról, ezt megköveteli. Ha túlságosan nagy hangsúlyt fektetne saját gyengéinek kommentálására, a mondanivalót ásná alá. Ez újabb ellentmondásos helyzeteket hoz létre. Az idealizált kép gyakran ütközik a lokális közösségben megfogalmazott, forgalmazott képpel. Másrészt, a lokális közösség tagjai úgy fogják fel az önéletírás tényét, mint magáról a lokális közösségről a külvilág felé közvetített leírást. Czirják Gergely önéletírásának kapcsán hallottuk, hogy a megjelenés tulajdonképpen Gyergyócsomafalva egyik első szerepeltetése a széles olvasóközönség előtt. Nyilvánvaló, hogy a közösség, miközben az egyének egymás között, egymásról a legkülönbözőbb kicsengésű történeteket forgalmazzák, ugyanolyan pozitív fényben kívánja önmagát viszontlátni az intertextuális térben, mint maga az önéletíró, aki viszont gyakran sérti ezt a normát, a falu kommunistáiról, konfliktushelyzetekről beszél. Az önéletírás ilyen téren egy nagyobb rendszerbe illeszkedik, tudniillik abba a szövegrepertoárba, mely a közösségről a nagyvilág felé közvetít információkat. A lokális közösség, a régió, vagy éppenséggel a nemzeti öntudat nem feltétlen építőköve a népi önéletrajznak. Az önéletrajz írója nem feltétlenül az éppen aktuális ideológiákhoz alkalmazkodik, hanem inkább ezekről alkot ilyen vagy olyan, pozitív vagy negatív, a szerző saját biografikus emlékezetének nézőpontján, mentalitásának ernyőjén átszűrt véleményt. A regionális identitásnak mint a személyes identitás fontos részének a népi önéletrajzokban való reprezentációját a továbbiakban részletesen tárgyalom. c. Miközben az irodalomtudomány az irodalmi szöveget leggyakrabban tárgyi valóságától független instanciaként kezeli, s közben egy-egy



149

kézirat könyvtári/levéltári ereklyének minősül, a népi önéletrajz tárgyi kontextusa kiemelkedően fontossá válhat. A nem publikált kézirat mint egyedi példány, s mint ilyen, pótolhatatlan tárgyi valóság, bizonyíték különösen nagy értékkel bír a szerző szemszögéből. A kéziratnak egyaránt van tárgyi és szellemi környezete. A tárgyi környezet elsősorban a szerző életterében, lakóhelyén jön létre. Huszár András írószobájában külön asztalon foglal helyet az önéletírást tartalmazó néhány füzet a használt írószerekkel együtt, az asztal ugyanakkor nem csak az írásnak, hanem az olvasásnak, a kézirat visszalapozásának színhelye is. A kézirat innen utazik el az érdeklődőkhöz, és ide tér viszsza, mint elsődleges otthonába. A füzetek élettere szakrális tér, melyben a szerző egyéb írásai, fontosabb könyvei, dokumentumai is meghatározott rendszerben helyezkednek el, ezek képezik a kézirat intertextuális, szellemi környezetét. E legterjedelmesebb, tárgyi és szellemi értelemben is legnagyobb írásos munka mellé társulnak az egyéb írások: a helyi anekdotákat összefoglaló füzet, közmondásos/szólásos gyűjtemény, legújabban a falu családjainak történetét összefoglaló munka, emellett a hivatalos eseményekről küldött meghívók, a levelezés, újságcikkgyűjtemény, valamint a fotóalbumok. Czirják Gergely írógépére is sokan emlékeznek, ahogyan arra is, hogy a szobába nem léphetett be akárki. Hagyatékát gondosan rendszerezve találtam, vaskos irattartókban különféle szempontok szerint osztályozva azokat. Kéziratainak egy része több példányban sokszorosítva maradt meg, ez arra enged következtetni, hogy a szerző számos helyre szándékozott elküldeni írásait. A hagyaték részeként fennmaradt, korábban ismertetett írásai mellett helyet kaptak különböző újságcikkek, fotók, valamint levelezése is. Ezzel szemben Köllő Teréznek egyetlen olvasmányával sem találkoztam otthonában, az asszony valamilyen okból felszámolta a kézirat tárgyi környezetét, ha volt ilyen. Egyedül önéletrajzának kézirata maradt meg, azt is fiókjában rejtegette, mint féltve őrzött kincset. Antal János esetében különleges módon sokszorozódik az önéletrajz tárgyi kontextusa: a szerző megőrizte feljegyzéseit, mint olyan ereklyéket, melyekből öt különálló kéziratot készített, egy esetben kétszer is, hiszen egyik füzete időközben elkallódott. Az ő esetében kéziratos füzetei tehát csak másodlagos minőségek, bármikor megismételhetők, elsődeleges forrásuk, a különálló feljegyzések gyűjteményével ellentétben.

150


Funkció A funkció fogalmának jelentőségét az önéletrajzok használatában látom. A népi önéletrajz csakis akkor tölthet be bármilyen funkciót, ha ez a funkció az adott kontextusok közepette valamilyen, addig nem magától értetődően létező szerepet tulajdonít a szövegnek, vagy a szöveg által magának a szerzőnek. Esetleg nem csak a szerző vagy a szöveg státusa mozdul el az adott kontextusban, hanem az illető kontextus maga is változik valamilyen megfigyelhető irányban. Egy fiókban őrzött kézirat csupán a szerzője életterében bírhat valamilyen, nehezen körülhatárolható jelentőséggel. Keszeg Vilmos a népi versek kontextusvizsgálata kapcsán (Keszeg 1999) mutat rá, hogy a közösség, a nyilvánosság számára készült versek közönsége nem a hivatásos irodalom olvasótársadalmához hasonlóan szerveződik, hanem olyan közösségi eseményekben, melyek egyszersmind „felélik” a szövegeket. Ezzel az elsődleges kontextussal szemben a szövegek másodlagos kontextusa elsősorban a szövegek megőrzésére irányul.24 Köllő Vilma esetével különösen igazolódni látszik, hogy az önéletrajzok funkcionalitásának elsődleges kontextusa látszólag ott kezdődik, ahol a versek (vagy éppenséggel a viccek, anekdoták, akár a népmese és más klasszikus népi műfajok) második élete: a megőrzés szándékával létrehozott kéziratos versgyűjteményhez hasonlóan, elkerülve a nyilvánosság elsődleges használati gyakorlatát, másodlagos, a szövegtől és szerzőjétől eltávolodó egyéni/közösségi használatot, speciális funkciókat feltételez. a. Poétika. Mindenekelőtt tegyük fel a kérdést: van-e művészi funkciója a népi önéletrajznak, és ha van, hogyan érdemes arról beszélni? Jurij Lotman a Kultúra és robbanás című kötetében (2001) a művészetről mint a megismerés olyan eszközéről beszél, mely a mindennapi valósággal ellentétben képes az ember valódi lényegét feltárni. A művészet a szabadság világába viszi át az embert, ahol a cselekvés határai kitágulnak, és ahol az egyes művekre külön-külön normatív szabályok érvényesek. A kötet tágabb kontextusában olvasva ezeket a kijelentéseket, ugyanakkor elmondható, hogy a művészet eleve deviáns, heroikus vagy bűnöző, nem tipikus viselkedési mód a mindennapi kommunikációval szemben. Gérard Genette ezzel kapcsolatosan A szövegtől a műig című tanulmányában így

24

A jelenséget értelmezi és példázza: Vajda 2007.



151

fogalmaz: „Egy mű értelmét a – minden esztétikai érdektől szándékosan megfosztott – tárgyról áthelyezem egy gesztusra, amely abban áll, hogy műalkotásként mutatja be ezt a bizonyos tárgyat, tehát esztétikailag tudja értékesíteni provokatív vagy szándékosan határsértő jellegét” (Genette 2006: 66). A népi önéletrajz művészi jellegét, vagy mondjuk úgy, művészi funkcióját ennek megfelelően nem az esztétikumban, a mondatok megformáltságában, a mondanivaló minőségében, a szöveg szerkesztésében kell elsősorban keresnünk, hanem abban a tényben (gesztusban), hogy a hétköznapi kommunikáció helyett az írást mint kommunikációs eszközt választva, az egyéni életről alkotott attitűdjét művészi nyelvre fordítja le, tehát mondanivalóját műként ajánlja olvasásra, számolva azonban a művészet fiktív természetével. Az a tény, hogy a népi önéletrajz megfogalmazottan az igazság elmondására törekszik, voltaképp azt jelenti, hogy olyan igazságot mond el, mely a szerzői szándék szerint az események igazságát, az olvasás/megértés/befogadás szerint a szerzővel azonosított főszereplő (én) önmagáról kialakított imázsának igazságát reprezentálja. b. Narráció. A népi önéletrajzi szöveg műként való értelmezése a narratív funkció feltárását teszi szükségessé. Ehhez a Gérard Genette által használt metalepszis fogalmát érdemes segítségül hívni.25 Genette olyan nyelvhasználati metódusként, kijelentésként (beszédaktusként) határozza meg a fogalmat, mely során egy közvetett kifejezést egy közvetlen kifejezés helyettesít. A metaleptikus viselkedés olyan illúzió, mely a fikciót valóságnak tünteti fel. Az önéletírás, ugyanúgy, mint az egyes szám első személyben írott regény ugyanazt a névmást használja az elbeszélő (narratív) én és a szereplő én instanciájának megjelenítésére. A két instancia azonossága nominális: „A többé-kevésbé fiatal hős és az autodiegetikus elbeszélések szükségképpen kevésbé fiatal megnyilatkozói között lévő időbeli távolság fokozatos csökkenése azonban egyáltalán nem csökkenti a két funkció közötti különbséget, amely az élet megélése és az élet értelmezése között van. Ezt a különbséget minden naplóíró átérezheti, már ha tudja, hogy tevékeny élete félbemarad, amikor nekifog mindennapi beszámolójának és lelki vizsgálatának.”26 A narráció által felidézett autobiografikus világ fiktív vagy valós státusa Genette szerint még a hozzá térben és idő25

A fogalommal, valamint további értelmezésével kapcsolatosan lásd a szerző magyarul megjelent kötetét: Genette 2004. 26 Genette 2004: 95. A kiemelések egy része tőlem származik.

152


ben igen közeli hallgatóknak/olvasóknak is a narrátornak tulajdonított szavahihetőségétől függ. Az én kettősége mint metaleptikus forma minden autobiografikus narrációban ott lappang, vagyis „mindenben, amiről úgy hisszük, hogy önmagunkról mondhatjuk vagy gondolhatjuk, ha igaz – márpedig az –, hogy az én mindig valaki más is.” (Genette 2004: 106) A népi önéletrajz narratív funkciója az elmondottak értelmében a szerzőnek a társadalmi kontextusban megfogalmazódó szavahihetősége által meghatározott. A szavahihetőként nyilvántartott egyén (Antal János) életét szívesebben olvassák, mint annak a személynek a kijelentéseit, akit a közösség amúgy bírálni szokott (Czirják Gergely). A közegek természete ebben jelentős szerepet játszik: a városi miliőben Antal János sikeresebben el tud rejtőzni valós személyként (a kézirat birtokosaként), miközben önéletírói, szerzői státuszát hirdető újságcikkei (és immár kötete is) szélesebb olvasóközönséghez jutnak el. Ha az elbeszélőt (narrátort) csupán narratív alakzatnak tekintjük, mondja Thomka Beáta, akkor ugyanannak a virtuális közösségnek válik tagjává, mely a szereplőt és a olvasót is magába foglalja (Thomka 2007: 103). A népi önéletrajz következésképpen azért bír narratív funkcióval, mert képes létrehozni a maga virtuális közösségét, melyben, úgy tűnik, az olvasás retorikájának van szerepe. A fogalom kidolgozására napjainkban vállalkozók között Lucien Dällenbach a mise en abyme (a szerző definíciója szerint az olvashatóságot elősegítő erőteljes szövegen belüli jelzés) szerepét emeli ki, mint olyan nyelvi instanciát, mely minden mű esetében megakadályozza (óvja) az olvasót attól, hogy a maga módján (esetleg sehogyan) fogja fel az olvasottakat (Dällenbach 2007: 46). A mise en abyme tölti ki a szöveg azon hézagait, melyek elbátortalanítják a megértő olvasatot. Dällenbach kockázatként veti fel a kérdést: az a szöveg, melynek szerzője maga kívánja pótolni ezeket a hézagokat, abba a hibába eshet, hogy a „költészet-túladagolást” elkerülendő túl sok tanítást fogalmaz meg. Emlékezzünk, hogy önéletíróink nemhogy elkerülni akarják ezt a „túladagolást”, hanem esetenként úgy fogalmazzák meg a saját szerzői státuszukat, mint olyan narrátorét, mely költészetet (képzettsége, tehetsége híján) nem tud, csupán tanulságokat tud megfogalmazni életével, sorsával kapcsolatosan. c. Tanítás. Meglátásom szerint a népi önéletrajz sok helyen megfogalmazott tanító szándékát nem lehet összetéveszteni a tanító funkcióval. A tanító szándék megfogalmazása önmagában nem jelenti azt, hogy a népi önéletrajz bármire is tanítja az olvasót. Pontosabban, nem feltétlenül arra



153

tanítja, amire a tanítási szándék vonatkozott. A tanító funkció a társadalmi és kognitív kontextusok által erősen megkérdőjeleződik. Ha az egyén a lokális közösségben olyan megítéléssel bír, mint Köllő Teréz, akkor aligha lehet elképzelni, hogy bárki is az illető közegből hajlandó lenne készpénznek venni az asszony tanítását. Ha viszont Antal János esetét tekintjük, a tanító funkció valószínűleg létrejön, ebben a helyi média sokat segít: okulásként ajánlja a megjelent önéletírás-sorozatot, az emlékezés számára szentesítve a szövegekben megfogalmazott igazságokat. Olyan lokális olvasat alakul ki ezáltal, mely az Antal János által leírtak történelmi vonatkozásait előnyben részesíti a szerző személyiségének, jellemének vonatkozásaival szemben. A történelmi tények tanulásához inkább hozzászokott a társadalom, mint az egyén (saját maga által példaszerűnek beállított) személyes viselkedési stratégiáinak elsajátításához. Az önéletírás tanító funkciója tehát egyfajta narratív funkció, olyan narratív beágyazódás27, mely a konkrét tanítás helyett a szerző identitását táplálja, úgy, hogy a szerző tanításra vonatkozó képességét domborítja ki. Mieke Bal terminusait használva (vö. Bal 2007), a népi önéletíró olyan narratív szituációkat hoz létre a szövegben, melyek az elmondott történeteket (mint az elbeszélés tárgyát képező egységeket) a tanításra mint az elbeszélés céljára fokalizálják. Z. Kovács Zoltán a narratív etika fogalma kapcsán jegyezte meg, hogy minden narratívum a jelentésre vonatkozó reflexiót teszi etikai szükségletté, a történet jelentésének mindig része a jelentés létrehozásának története is (Kovács 2007: 191). Füzi Izabella megállapítása nyomán a narratív megértésben a makroszerkezetnek döntő szerepe van, a narratív sémák olyan előzetesség-struktúrával rendelkeznek, melyek az újabb adatok fényében folyamatosan felülírhatók. A narrativitás „mindent átható jelenléte” az emberi megértés természetéből következik, a megismerés alapvető struktúráját tükrözi (vö. Füzi 2007: 77–79). d. Útjelleg és identitás. A narratív funkciót számos magyar kutató öszszefüggésbe hozza az út-jellegű értésformával. Faragó Kornélia az utazás narratíváját (mint ösztönszerű elvágyódást, egzisztenciális kényszert vagy a látóhatárnélküliség melankóliáját) a mássággal való találkozások kontextusában tárgyalja (vö. Faragó 2005), megállapításai a figyelmet az önéletírás identitásformáló funkciójára hívják fel. Séra Bálint foglalja össze 27 Jablonczay Tímea jegyzi meg, hogy a narratív rétegződésre a narratív szintek elmélete a legnyilvánvalóbb példa, melyet a narratív beágyazódás fogalmának segítségével Genette dolgozott ki (Jablonczay 2007: 11).

154


azt a főként filozófiai indíttatású nézetet, miszerint az ember térhez fűződő kapcsolata paradigmatikus, és ebből a szemszögből nézve az utazás olyan társadalmi gyakorlat, mely az identitás űrjeit tárggyá, térré vagy hellyé alakítja (Séra 2007: 70). Fehér M. István (Hegel és Gadamer nyomán) állapítja meg, hogy a másság tapasztalata nem csak tudásbázist hoz létre, hanem a „tapasztalt ember” másság iránti érzékenységét is növeli. A „tapasztalt ember” fogékonnyá válik az idegenséggel való találkozások váratlanul adódó helyzetei iránt is (Fehér M. 2003: 25)28. A népi önéletrajzok identitásformáló funkcióját később részletesen tárgyalom, itt azonban érdemesnek tartom megjegyezni, hogy (mint láttuk korábban) önéletíróink történeteiben az utazásnak jelentős szerep jut. Köllő Teréz a Séra Bálint által női önéletrajzok jellemzőjeként megfogalmazott körkörös utazás motívumát írta le, a gyermekkori történetek helyszínéről indult el, és életpályája végén oda tért vissza. Huszár András, Antal János, Czirják Gergely útjai a tapasztalatszerzés folyamatos identitásformáló mozzanatai, számukra az elsődleges élettér a szülőfalu, míg az abból való kimozdulás a mássággal való találkozásokra ad olyan alkalmat, mely a lokális közösségükben való szerepvállalást az élettapasztalatok birtoklása révén segíti elő. e. Kommunikáció. A narratív szituáció kérdése továbbá a népi önéletírások kommunikatív funkciójának szerepére hívja fel a figyelmet. A népi önéletíró autobiografikus történetekben, ezek identitásformáló értelmezésében megnyilvánuló állásfoglalása kommunikációs szabályoknak való megfelelést feltételez. Tom Kindt a kommunikációs együttműködés mérhetőségének érdekében négy szempontot határoz meg. A társalgás együttműködési alapelve az, hogy a beszélő legyen adekvát a beszédhelyzethez, az időhöz és a hallgatósághoz, a következő kategóriák szerint: mennyiség (a közvetített információk megkövetelik-e az elbeszélői érdeklődést és a kommunikációs kontextust, lehetővé teszik-e a narratív szituációt), minőség (őszinték, megalapozottak és igazak-e a fikció világán belül), relevancia (illeszkednek-e az adott elbeszélői szándékba és a konkrét kommunikációs kontextusba) és modor (kerülik-e a homályosságot, a kuszaságot, a digressziót és a kétértelműséget – Kindt 2007: 131).29

28 Kulcsár Szabó Ernő rámutat, hogy a kulturális idegenség tapasztalása nem csak az egyéni élet kontextusában, hanem az irodalom kulturális kódjaiban is releváns (vö. Kulcsár Szabó 2003). 29 A témával kapcsolatosan lásd még Grice 1997.



155

Nyelvezet A kommunikatív funkciót a szövegek nyelvezetére gyakorolt hatásában is érdemes megfigyelni. A szerző és szöveg fogalmi jelentéseinek összefüggéseit hermeneutikai szempontok szerint áttekintő Eric Donald Hirsch arra a következtetésre jut, hogy a jelentés tudati kérdés, mely kizár mindenféle fizikai jelet, dolgot. A nyelv (nyelvi jel) nem önmagában hordoz jelentést, az kizárólag személyekhez (a szerzőhöz és az olvasóhoz) kötődik. Az olvasó aktualizálja a szöveg jelentését, ám ez a jelentés csak feltételesen lehet azonos azzal, amit a szerző jelentésként kívánt megfogalmazni.30 Ebből a megállapításból kiindulva, nem a nyelvi jelek dologiságára szeretnék koncentrálni akkor, amikor a népi önéletrajzok nyelvezetére szándékszom kitérni. A jelentésalkotás (s mint ilyen, a korábban létrehozott olvasatok) szempontjából szinte semmit sem jelentenek a helyesírási hibák, vagy akár az íráskép olykor nehézkes kibetűzése. A népi önéletrajzok nyelvezetét éppen ezért inkább a fentebb megfogalmazott funkciók kontextusában látom érdemesnek vizsgálni. Dell Hymes hívja fel a figyelmet arra, hogy minden közösség a sikeres kommunikáció érdekében kialakítja általánosan elfogadott elméletét, tudásanyagát a saját nyelvi repertoárja és beszédje terén. Természetessé válik, hogy az egyén, attól függően, hogy mit, hogyan és kinek akar elmondani, ebből a már adott repertoárból válogathat. Ugyanakkor ettől a repertoártól való eltérésnek, devianciának is néha megvan a maga szerepe egy adott közösségben (vö. Hymes 1997: 459–460). Gagyi József ilyen viselkedési stratégiát írt le, amikor egy siklódi ember marginalizáltságát vizsgálta, abban az esetben az egyén történetét a közösség megtűrte, de az illető háta mögött teljesen más verziót forgalmazott (Gagyi 1994). Más esetben egy-egy nagyotmondó válik a közösség deviáns szereplőjévé (vö. Keszeg 2002a). Gyergyóalfalu közismert személyisége „Hazug” Pista, akinek a történeteit az egész Gyergyói-medencében anekdoták gyanánt mesélik.

30 Hirsch 1998. A hermeneutika (mint a beszédszerűség polilogikus-antropológiai) horizontja mellé rendeli Kulcsár Szabó Ernő a dekonstrukciós törekvések (mint a szövegiség poligrafikus-strukturális) horizontját is, mint két olyan nézőpontot, mely azért nem zárja ki egymást, mert nem az „igaz vagy hamis” ellentétével eldönthető kérdéseket vetnek fel (lásd Kulcsár Szabó 2000: 74).

156


A népi önéletrajzokat olvasva, a nyelvezet első szembeötlő vonása mindig a szerző deviancia ellen tett lépése. Csakhogy itt nem a lokális közösségben való marginalizációtól, hanem az irodalmi devianciától való félelem nyilvánul meg. Mindegyik szerző szabadkozik: [Köllő Teréz:] A kézirat során az olvasónak az empatikus, megértő társ szerepét szánja: Mindezeket feltüntettem! - - Önöknek kedves Olvasóim - - Hogy irgalmas olvasása figyelmüket arra fogják irányítani; [az írásba csúszott esetleges hibákért] elnézésüket kérem minden kedves olvasoimnak [Huszár András:] A tegnap még 72őt írtam, máma már 73at és ezzel az évszámmal próbálok egy nagy és hosszu élet utnak a történéseit leírni és megörökiteni, ugy hogy az annyira hiteles és megbizhato legyen hogy az utókor, a gyermekeink, és unokáink, ha elolvassák legyen tanulság a számukra, és tapasztalatot merithessenek belőle. Mellőzöm a nagy szavakot, csak a mi egyszerű szó kiejtésünkel, és az egyszerű ember gondolkodásával irok. [Antal János:] Mivelhogy nem vagyok tanult ember, még egy középiskolai éretségi fokozatig sem jutottam el és irói képességgel sem áldott meg a teremtő, ezért nem tudok mást irni, csakis azt amit hányatott életem során meg éltem, az én egyszerű szavaimmal és kifejező képességemmel, mert nincs irói képességem, fantáziám. Tehát az életemet fogom leirni, nem a nyilvánosságnak, hanem csak magamnak és utódaimnak. [Czirják Gergely:] Habár nem vagyok iró ember, hanem egyszerü munkás-ember vagyok, de meg próbáltam le irni a /havasi gyopár/ göröngyös élet-utját, hátha valahol, valaki, merittene belőlle valamilyen tapasztalatot, Pld. egy mai ifju, akinek fogják mind a két kezét, hogy köbe ne üsse a lábát. […] Kérem, hogy az irás-hibákat ne lássa meg senki, mert aki csa /élet-iskolát/ járt, az csa igy tud irni. A szerzők ilyen jellegű kísérletei a Tom Kindt által meghatározott fogalmakkal (mennyiség, minőség, relevancia, modor) értelmezhetők. a. Mennyiség és minőség. A népi önéletrajz a „teljes igazságot” ígéri, azonban az önéletrajz szerzőjének fenn kell tartania a narratív szituációt, mely az írás/olvasás kettősségében, folyamatként érzékelhető. A teljes igazság ugyanakkor nem az életpálya összes történetének elmondását, hanem inkább a teljességhez szükséges és elégséges mennyiséget jelenti. Minden újabb történet a szövegen belül ezt az igényt fejleszti, emellett



157

minden kimaradt történet ferdíti azt. Az írás folyamatában, az önéletrajzokban a szerző állandóan az olvasó figyelmére apellál, gyakran kér elnézést az olvasótól az elkalandozásokért. A szövegek nyelvezete arról árulkodik, hogy az időbeli linearitás fenntartása gyakran problematikus, egy történet hozzá időben távoli eseményeket asszociál, s így a linearitás kénytelen megszakadni, visszatérni egy korábbi helyszínre, vagy éppen nagyobbat ugrani előre az időben a kelleténél. A szövegben olyan retorikai fogások figyelhetők meg, melyek az olvasónak szánt utasításokként értelmezhetők. Antal János a családfájának szentelt külön fejezeteket, az egyik fejezet alcíme alá utólag odaírta: Ez egy igen érdekes, különleges családi nemzettség történet. Köllő Teréz folyamatosan párbeszédet tart fenn a „kedves olvasóval”, önéletírását egy helyen így ajánlja: Életrajzom-feletti kritikák eldöntése pedig nem engem illett. Bízom továbbá és reméllem, lesznek leírásomba olyan fejezetek is amelyek az Önök számára is hasznosnak fognak bizonyulni. Az írás cselekvésjellegéről is gyakran árulkodnak mondatai: Újabb fejezetet kezdek: Csomafalvi fenyveseket. Csomafalvi fenyvesek; Folytatom fejezetem további részét; Szerény Életrajzomnak melyet kislányka életem – Kilenc éveiről irtam le Befejező szakaszához elérkeztem; Hogy az amely előttem oly ismeretlen, Harmadik megkezdésére lépjek fel! Antal János hasonlóképpen tesz eleget a metalepszis kényszerének, a sorsesemények, az írás és az olvasás a múlt–jelen–jövő hármasságában oszlik el: Mielőtt sorstörténeti írásom második fejezetének leg drámaibb korszakának leirásához kezdenék, őszintén vallom hogy ezekről, a háboru, a harcterek, a lövészárkok borzalmairól, visszaemlékezéseimről nem szivesen irok, de mivelhogy hozzátartozik életsorsom alakulásához, történetéhez, a következő fejezetben le kell hogy irjam, hogy ti, akik ezen visszaemlékezéseimet olvasni fogjátok, akik számára a hat évig dult világháboru nem lesz más csak történelem, hogy érzékeltessem, hogy felfoghassátok, hogy milyen borzalmas lenne számotokra is, amitől az Isten őrizzen. A narratív szituáció fenntartására, a szerző megkettőzött énjére (az írásfolyamat jelenében és az elbeszélt történetek idejében megjelenő személyre) tett folyamatos utalások egyik jellegzetes példája Huszár András önéletírásának második oldala, melyet üresen hagyott, amikor írni kezdett, és a füzet beteltével töltött ki. Így az olvasóval rögtön az önéletrajz olvasása elején tudatja, hogy az önéletírás mint ígéret már beteljesült,

158


hogy a néhány sorral előbb ígérteknek a szerző eleget tett, az olvasás nem válik haszontalanná: Máma 2004 év III hó 13án Vitéz Huszár András. Ezt az óldalt azért hagytam még hogy amikor ez az irka bételik, ha valami kiegeszitést vagy módositást kellene eszközöljek vagy javítsak rajta maradjon hely, Máma amikor beírtam s végeztem a 153ik óldallal elhatároztam hogy semi javitást nem eszközölök, maradjon minden ugy ahogy leirtam, amint az első óldalakon a bekezdésbe is leírtam de folyó számot nem írtam rája. Az első oldal a gyermekkorral kezdődik Nem csináltam előre semmi jegyzetet csak ami az eszembe jutott azért is van az hogy néhol kiegeszitőket kellett eszközöljek és közbe iktassam mert a megtörtent jelenet késöbb jutott eszembe Most amikor előre haladtam az irással, és a korral is meg szeretném köszönni a Mindenható Istennek a gondolatot hogy belemertem fogni az írásba, ami életembe soha eszembe se jutott volna, mert ha igen akkor jegyzeteket csináltam volna előre. b. Relevancia és modor. A konkrét kommunikációs kontextusba való tudatos illeszkedésre tesz kísérleteket Köllő Teréz, amikor a folyamatos önjellemzés során meg-megszakítja a szöveget, nehogy a túl sok pozitívum fikcióba torkolljon. A saját magáról tett megjegyzései egyaránt vonatkoznak az íróra és a főszereplőre: Amint jegyzetem elején már emlitést tettem! Olyképpen, hogy önmagamat Kis Királyné ként tüntettem föl Önöknek kedves olvasóim. Gyakran a vallásosság, a buzgó hit válik összekötő kapoccsá a múltbeli jellem és a jelen között: De hitem rendíthetetlen szikla szilárdként állott,, – Még akkor is, ha minden tönkremenőbe lett volna?!; Én inkább Isten rabjainak egyike (vagyok) illetve voltam; De ez a szó Isten rabja; – – Ez annyit jelent az én kis lajikus világomra, – – Hogy aki életét az Ő Úr szolgálatára adta – ! S szive tiszta, annak lelke Isten kincses raktárának kell átalakulnia; Elismerem – Belenyugszom De elis könyvelem! - - - Isten rabja lettem az Ő műve ez! Czirják Gergely gyakran a humorhoz mint eszközhöz folyamodik, esetenként az olvasóval való párbeszéd fenntartására, melynek explicitté válása azonban nem kimondottan jellemző írásmodorára. Önéletírásának első részét fejezi be így: És ezenn okból kifolyólag a gazdaságunk meg vonta töllem a személyi parcellát, sehogysem akarják meg érteni, hogy kolektiv gazdaságba folyt ki a bal szemem, és ott válltam telyes munkaképtelenné. Nem lehet, mert nem jár… De, nete-ne. Ehejt ugy belé merültem a panaszkodásba, mintha halnék meg éhenn. A régiek mondása az,



159

hogy aki panaszkodik, attól el kell venni, és aki dicsekedik, annak adni kell. A régi jó közmondások pedig mindég be szoktak válni. A szövegek nyelvezetének közös vonása, hogy szerzőjük végleges formaként kezeli azokat, nem számol semmilyen idegen szerkesztői kéz beavatkozásával. A helyesírási hibákért, a fogalmazás során esett csorbákért elnézést kér, az általa logikailag felépített cél követésének sikerességéről/ sikertelenségéről folyton beszámol (jóllehet szerzőnként eltérő mértékben, mennyiségben). A szöveg e felfogás szerint nem másolatokban, hanem a maga dologi valóságában jut el az olvasókhoz, maga a gyakorlat, a kézirat kölcsönadásának gyakorisága is csak megerősíti ezt. A publikálás folyamata már túlságosan távol esik a szerző azon elképzeléseitől, melyek az írás pillanatban motiválják.

Populáris regiszterek 1997-ben jelent meg a csíkszeredai Státus Kiadó gondozásában egy kötet, melyben hatvan személy meséli el hadifogságáról szóló élményeit (Ferencz 1997). A történetek gyűjtése pályázat formájában történt, a pályázók között pedig számos gyergyói embert látunk. A kötet érdeme, azon túl, hogy teret engedett ezeknek a személyes jellegű elbeszéléseknek, hogy látni engedte, milyen sokan tartanak igényt az adott kontextusban történetük elmondására, nyilvános szerepeltetésére, publikálására. A továbbiakban át szeretnék tekinteni néhány olyan populáris regisztert, mely a biografikus emlékezést mint az önéletírás közvetlen környezetét képezi. Attól függően, hogy hol jönnek létre a közös biografikus emlékezés reprezentációi, funkciói, három nagyobb egységet különítettem el: az egyének közötti személyes kapcsolatok, a sajtó és a lokális közösség megemlékezési szertartásainak regisztereit. Az önéletírásra nézve, hangsúlyozom, ezek a regiszterek csupán érintőlegesek, és nem az önéletírásnak mint cselekvésnek az elsődleges mozgatórugói, hanem olyan kulturális és mentális folyamatok, melyek afféle biografikus légkört teremtenek, úgy, hogy az a lokális közösségek számára elérhető, kifele vagy befele mutató irányokban. Ezalatt értem azt, hogy a személyes kapcsolatok, találkozások során történő információcsere a lokális, globális szféra felé, míg a lokális szertartásosság, a sajtó az egyéni élettér felé forgalmaznak biografikus információt, forgalmazzák a biografikus beszédmódot, beszédhabitust.

160


Havasréti József Alternatív regiszterek című könyvének bevezetőjében (Havasréti 2006: 11–34) rendszerezi úgy az általa használt forrásokat (elsősorban szövegeket: személyes naplókat, dalszövegeket; újságcikkeket, tanulmányokat, dokumentumköteteket stb.), hogy megjegyzi, a hivatalos és populáris regiszterek között állandó átjárás szükséges az értelmezéshez akkor, ha a kutatás a folyamatok egészére kíváncsi. A biografikus emlékezés lokális regiszterei A lokális közösségekben adódnak azok az ünnepi, rituális, szertartásos alkalmak, melyek különféle biográfiák forgalmazását teszik lehetővé, illetőleg különféle biográfiákkal élnek. A kérdéssel kapcsolatosan Paul Connerton tekintette át a lokalitás megemlékezési szertartásainak rituális, identitástermelő funkcióit (Connerton 1997). Egy csoport identitása egyrészt egyéni attitűdökre épít, másrészt meghatározza ezeket az attitűdöket, így egy olyan körforgás jön létre, melyet a kívülállók (szomszédok) a közösségben élő egyének közös identitásaként értelmezhet. Gyergyócsomafalván ezeknek a közösségi alkalmaknak egyházi és világi oldala figyelhető meg történetileg is. Az egyházi évfordulók sora közismerten önmagában is biográfia, amennyiben évről évre Jézus Krisztus élettörténetét mondja el. Az egyházi jellegű szertartásokhoz egyéni szokások is társulnak. A halottsiratók, halottbúcsúztatók, évfordulós misék, halottaknapi megemlékezések (közöttük a világháborús hősök emlékműve melletti tisztelgés) a helyi katolikus közösségben is rendszeresek, emellett egyes idős emberek füzetekben vezették az elhunytak nevét, a halál időpontját. A régebben szokásos díszes halotti gyászjelentőket ezen füzetek mellett őrizték, ugyanakkor mai napig praktikus okokból szokás feljegyezni az esküvőkön, kicsengetéseken, elsőáldozási és bérmálkozási ebéden, régebben katonalátókon résztvevő rokonok, ismerősök, szomszédok pénz- és más jellegű adományait. E feljegyzések a rokonsági és más kapcsolatok nyilvántartására is szolgálnak, egy család akkor és úgy viszonozza a lakodalmon, a lakodalom előkészületein való részvételt, ahogyan azt a másik részről feljegyezte. A 20. század elején a nagypénteki dúsgazdagolás szokása Szegény Lázár történetét elevenítette fel évről évre a közösségben. Az iskolai tanítás a 20. század során neves személyiségek biográfiájának tömkelegét ismertette meg az emberekkel. Különösen az 1989-es



161

forradalom után, a lokális közösségből származó neves személyiségekről való emlékezésre nyílt számos alkalom. A helyi általános iskola felvette Köllő Miklós szobrász nevét, megnyílt a Borsos Miklós Emlékház. Régi hagyomány a kortárstalálkozó is, az 1989-es forradalom után ez a szokás is új erőre kapott. A kerek évszámukat ünneplők misét hallgatnak, a templom előtti tér zsúfolásig megtelik és a mise után virágozás következik. Ezeknek az ünnepeknek köszönhetően, ilyenkor az ünnepi fotót közlő helyi Délhegyalja példányaiból a szokásos példányszám kétszerese is elfogy. Emellett szokássá vált a díszvacsorán résztvevő ünnepelteknek képeslapot, jókívánságot küldeni, egy-egy népesebb generáció több száz, vagy több ezer ilyen köszöntő levelet kap, az est fénypontja ezeknek egyenkénti átadása. Újabban Gyergyócsomafalván is szokássá vált, hogy a község búcsúnapján, „szentpéterkor” a tizennyolc évesek nagykorúsító oklevelet vesznek át a polgármestertől. Tovább sorolhatnánk a különböző ünnepi alkalmakat, március 15-ét, az október 6-i aradi vértanúk napját, vagy akár más jellegű biográfiák jelentőségét is, hogy csak egy példát említsek, a Székely Nemzeti Tanácsról úgy tartják, hogy az egyik helyi intézmény (a Borsos Miklós Emlékház) alagsorában tették le az alapköveit. A helyi rituális alkalmak mellett a község közismertebb embereiről is biográfiákat őriznek, mesélnek, így például általánossá váltak bizonyos helyi szólások, közmondások szereplőinek történetei is. Az „Erzsi süt” szólás például úgy alakult ki, hogy egy helybéli ember a munkáját otthagyta, amikor látta, hogy házának kéményéből füst száll fel, a történethez tudni kell azt is, hogy az illető a felesége elől pénzét a kemencében rejtegette. A „nem tarthat örökké, mint Pici Náci kemencéje” közmondás a kemencerakó történetét őrzi, akinek munkája pár perccel az elkészülés után öszszedőlt. Ezen állandósult történet-alakzatok mellett a közösségben élő nap mint nap hall történeteket, melyek általában úgy kezdődnek, hogy az elbeszélő az érthetőség végett a történetben szereplő személyeket térben és időben behatárolja, elmondja, hogy az illető hol lakik, kik a szülei, mivel foglalkozik, mit csinálnak a gyermekei stb. Egy-egy hétköznapi történet (igaztörténet?) csakis akkor lehet releváns, hogyha a beszélők tisztában vannak a történetben szereplők kilétével, ha térben és időben, valamint a lokalitás társadalmi kontextusában el tudják helyezni azokat.

162


A személyes kapcsolatok regisztere A lokális közösségben élők egymás között kialakított személyes kapcsolatrendszere az autobiografikus szövegek életterének sajátos regisztereként működik. Ennek a regiszternek a működése, szerveződése rokoni szálak, baráti kapcsolatok által éppúgy meghatározott, mint a véletlen találkozások által. A továbbiakban állításomat példákkal szeretném alátámasztani. a. A szerzők találkozásai. A szerzőkkel való beszélgetések nem minden esetben hozzák napvilágra az egyazon közösségben élő egyének egymásról (mint szerzőről) való tudását, véleményeit. Huszár András viszont elmondta, hogy jól ismerte Czirják Gergelyt, aki keresztapja volt, és a vasárnapi templomi imádkozásokban vállalt vezető szerepét is tőle örökölte. Olvasta Czirják Gergely kéziratát is, bár határozott véleményt nem fogalmazott meg róla. A közöttük levő korkülönbség (közel két évtized) ellenére baráti viszonyban voltak egymással. Czirják Gergelyről ugyanakkor kéziratában is megemlékezett. Köllő Vilma a Czirják Gergely szomszédságába ment férjhez. A közöttük lévő ismerősi, szomszédsági viszonyt az asszony tanító–tanítvány kapcsolataként jellemezte: Czirják Gergely levéltári olvasmányai alapján magyarázta meg az asszony leánykori vezetéknevének származását, valamint kitüntette azzal, hogy féltve őrzött kéziratát odaadta olvasásra. Huszár András és Köllő Vilma kölcsönösen nem beszéltek egymásról, nem tudnak, nem alkottak véleményt egymás szerzői státuszáról. b. Mediátorok. Gyergyócsomafalván olyan személyekre figyeltem fel, akik mindennapi mozgásterük, életmódjuk, a közösségben betöltött társadalmi szerepük révén a szerzőkről való tudást közvetítik, valljuk be, megkönnyítve a kutató dolgát is. D.V., akit Gyergyócsomafalván Postás V.-ként ismernek, azért kapta ragadványnevét, mert a falu postáján telefonosként dolgozott. A faluban egyébként rengeteg olyan történet lenne gyűjthető, melyek a mindenkori telefonközpontosok hallgatózásairól szólnak: a digitális telefonközpont előtt minden hívás könnyen lehallgatható volt a központban. Az asszonyról mindenesetre elterjedt az a közvélemény, hogy a falu minden ügyesbajos dolgáról tud. Ennek ellenőrzésére ugyan nem vállalkoztam, viszont olyan személyre találtam benne, aki mindenik önéletrajzíróról véleményt alkotott: Köllő Teréznek rendszeres látogatója volt; Czirják Gergelyt azért ismerte, mert az gyakran járt a postára levelezései, telefonbeszélgetései



163

bonyolítására; Huszár Andrást a helyi kulturális, politikai rendezvényekről ismeri; Köllő Vilmához is jár, mert szereti hallgatni az asszony verseit; Antal János önéletírását az újságból olvasta, azt mondta róla: Ügyes ember, valami tekerőpataki. c. Értelmiségiek, intézményvezetők. Esetenként az értelmiségi réteg is mediátorszerepet vállal. D.V. szomszédja és közeli rokona M.I., az idős magyar szakos, nyugdíjazott tanárnő, akihez főként Czirják Gergely, de Köllő Vilma is gyakran ellátogatott szövegeivel. SZ.I. abban a gyergyócsomafalvi óvodában dolgozik, melynek szomszédságában lakott Czirják Gergely, és lakik Köllő Vilma, akivel barátságban van. Huszár Andrással is jó ismerősi viszonyt tart fenn, a rendezvények rendszeres résztvevőjeként. D.V.-val ugyancsak jó ismerősi viszonyban van. Amikor albérletben lakott, Köllő Teréz szomszédságában élt, az asszonyt személyesen ismerte. B.G., a gyergyócsomafalvi általános iskola egykori igazgatója, jelenleg a közösségben rendezett események egyik fő alakja, ismeri Czirják Gergely történetét, illetőleg közeli ismerőse Huszár Andrásnak is, aki a rendezvényeknek nemcsak látogatója, hanem pártfogója is. Huszár András véletlenül találkozott a gyergyószentmiklósi múzeumigazgatóval. Amikor kéziratát elhozta a múzeumba, őt kereste, ám véletlenül éppen én voltam jelen. Antal János szintén készségesen hozta el önéletírását a múzeumba, miután egy rendezvényen először találkoztam vele személyesen, és rákérdeztem. A kollégáim közül néhányan ezáltal szereztek tudomást a kéziratokról. d. A kutató mint mediátor. A közösen birtokolt élettérben tehát természetszerűen létrejönnek azok a személyes kapcsolatok, melyek a biografikus tudás közvetítésében fontos szerepet játszanak. A személyes kapcsolatok populáris regiszterében a közösségben élőkről vélemények cserélnek gazdát, hol az egyetértés, hol a nézeteltérés által meghatározottan. Olyan közös nevezők alakulnak ki, melyek általánosítják az egyes személyekről a külvilág felé forgalmazható tudást is. Az önéletrajzok szerzőiről alkotott vélemények ugyanakkor szemmel láthatóan felerősödtek, tisztázódtak akkor, amikor az erre irányuló igényemmel megkerestem ezeket az embereket. A rákérdezések akarva-akaratlan számomra is a mediátor szerepét kölcsönözték, a személyes kapcsolatoknak magam is bizonyos mértékig részévé váltam. Ebben a sajátos kontextusban jól meg kellett

164


gondolnom, hogyan alkotok véleményt azokról, akikre mint szerzőkre kíváncsi voltam: a beszédpartnereim gyakran kérték ki az én véleményemet is, annál is inkább, hogy távolról bár, de magam is a lokális közösséghez tartozom. (e. Hallomások alapján vélekedők. A lokális közösségben tett kutatóutak során olyan emberektől kérdeztem rá a szerzőkre, akik azelőtt nem tudtak a kéziratok létezéséről. Ha éppen a kérdésfelvetés készteti őket arra, hogy érdeklődésük tárgyává tegyék a problémát, a kutató szerepe tovább bonyolódik. A szerzőkről, kéziratokról való nem-tudás ilyenformán pillanatok alatt változni képes.) A személyes kapcsolatok rendszere, hálózata olyan, rendkívül képlékeny közeg, mely igen gyorsan megváltoztathatja az abban résztvevő egyének egymásról vagy másról kialakított tudását, véleményét. A regiszter határai folyamatosan tágulnak, elmozdulnak, éppen ezért pontosság igényével kecsegtető leírás aligha készíthető. E regiszterben ugyanakkor olyan közös biografikus tudás talál otthonra, melyből, az abban szereplő egyénekről más közegekben, kívülállók révén sokkal kevesebb, jobban mondva egész más jellegű információt lehetne lekérni. A sajtó mint a biográfia populáris regisztere A személyes kapcsolatoknak is köszönhető alkalmasint az, hogy a sajtó felfedezi a népi önéletírót. Az újságírónak néha speciális, a regiszterek közötti mediátor szerepe jut: miután Antal János az utcán először megállította Bajna Györgyöt mint közismert újságírót, nem csak személyes kapcsolatra, hanem publikációs lehetőségre, és a közéletben való megjelenés alkalmaira tett szert. Bajna György nekem is személyes ismerősöm. A gyergyói múzeumban őrzött század eleji sajtó rendszeres olvasója, számos újságcikkre ő hívta fel a figyelmemet. Nem szeretnék túlságosan mélyre ásni a témában, azonban jó alkalomnak találom megvizsgálni a sajtót úgy, ahogy bárki ismerheti: nyomtatott formájában, mégpedig a biográfiakínálat/fogyasztás iránti kíváncsiság ürügyével. a. A Gyergyói Hírlapot 1898-ban alapították, 1901-től Gyergyó címmel jelent meg az első világháborúig. Társadalmi/közigazgatási, vallási, irodalmi, közgazdasági jellegű cikkeket jelentetett meg hetente egyszer, és az egész Gyergyói-medence lakossága számára elérhető volt.



165

Főszerkesztője Kalmár Ignácz, első fontosabb munkatársai az örmény katolikus főtisztelendő Görög Joáchim, Orel Dezső, a város első polgármestere, Farkas Imre, Simon Ádám, Gencsi Zoltán, Kiss József, Dr. Fejér Dávid orvos, a segédszerkesztő Laurenczi Vilmos voltak. Már az első lapszámokban jelentkezik a biográfiák iránti érdeklődés. Az 1898. október 2-án Erzsébet királynő, „Magyarország legnagyobb pártfogója” halálára írtak vezércikket, nekrológot. A cikk érdekessége, hogy nem csak a királynő életútjára tesz utalásokat, hanem a királynő gyilkosáéra is, aki „szentségtörő kézzel tőrt döfött a legdrágább szivbe, a legártatlanabb kebelbe.” Ebből a részből idézem: „Elhagyta az iskolát, mert az iskola az Isten kertje, hol a lélek virágai fakadnak: neki szemétdomb kellett, gonosz társainak szennyes fészke, hol férgek és undokságok tanyáznak. [Bekezdés] Anarkista vagyok! – mondá – 13 éves korában e fenevad. Nem kell nekem az Isten, mert Ő csak a tiszta szivekben gyönyörködik: nem ismerek királyt: - mert ő csak az igazaknak oltalmazója: nincsen nekem hazám, mert a hazának földje csak a becsületes munkának nyujtja táplálékát. [Bekezdés] S megindult… s elébe jött egy beteg asszony, ki üdülést keresett a genfi tó partjain: egy fájdalmas anya, ki elvesztett egyetlen fiát kereste az erdők rejtekein: egy királyné, ki milliók szeretetét hordozta szomoru szivében…[…] Hozzá rohant e szörnyeteg s gyilkos vasával keresztül döfte e beteg szivet. – királynénk szivét.” A Gyergyói Hirlap Tárczája című rovatban rendszeresen egy-egy személy történetét közlik, szépirodalmi stílusban. „A csunya lány” (1899. január 1.) Gemma nevű szereplője, „A nagyanya” (január 8.), „A szerelem áldozatai”-ban (január 15.) szereplő Tószőg Lajos, „A kis kadét első szerelme” (január 22.) valószínűleg kitalált szereplők, mindenesetre a cikkek szerzői egy-egy biografikus történetet mesélnek el. A nekrológoknak nincs külön rovata, a hírek között kap helyet egy-egy nevezetesebb haláleset: „Véletlen halál. Csata Felix csomafalvi lakosnak 7 éves kis fia a község borviz kutja mellett játszadozván, eddig ismeretlen körülmények között a kutba esett; mire a szerencsétlenséget észrevették a gyermek már megfulladt.” Egy másik esetben a lóúsztatás közben elhunyt 8 éves kisfiú története kapcsán az elöljáróságot figyelmeztetik, hogy felnőtt embereket alkalmazzanak a munkára, a tragédiák elkerülése végett. A halálesetek közlése mellett a lapszámok nevezetesebb születésekről is megemlékeznek. A királyi család biográfiájából folyamatosan olvashatunk adatokat, így az 1899. március 19-i számban: „A király legszebb

166


dédunokája. József Ágost főherczeg ujszülött leánykája negyedik dédunokája királyunknak. József Ágost főherczeg 1892. november 15-én kelt egybe Auguszta bajor herczegnővel és boldog házasságból született a négyéves Ferencz József főherczeg és a másféléves Gizella főherczegnő. Királyunk negyedik dédunokája Seegfried báróék leánykája. Mint a hivatalos lapban közölt orvosi jelentés mondja, Auguszta főherczegnő, valamint ujszülött leánykája, »a körülményeknek megfelelöen jól vannak. «” Az 1899-es évfolyam számai a Csarnok című rovatban az 1848/49-es forradalom gyergyói honvédjeinek biográfiáját közlik, így például Kiss Antal honvédőrnagy naplójából jelentetnek meg részleteket, majd a Borszéky Soma által szolgáltatott információk alapján más honvédek történeteit mondják el. A későbbi lapszámok más jellegű biográfiái mellett, az őszi hónapokban, ugyanebben a rovatban Jókai Mór Puskás Kalári című, egy székely mondát feldolgozó terjedelmes költeményét közlik folytatásokban. Gyakran rendőrségi ügyek kapcsán olvashatók biográfiai jellegű adatok. 1900. július 8-án, a Különfélék rovatban rövid cikk számol be arról, hogy egy gyergyócsomafalvi asszony az anyósával somlyói búcsúra menés közben holtan szülte meg gyermekét, „és nyomban el is földelték, aztán mintha semmi sem történ volna tovább gyalogoltak.” 1901. január 27-én, ugyanebben a rovatban számolnak be egy remetei lakos történetéről, aki a megvásárolt pálinkás hordót elejtette, és hogy a drága portéka ne veszszen kárba, útitársait kérte, hogy fogyasszanak el belőle, amennyit lehet: „Petréddel együtt leitták magukat a sárga földig ugy, hogy Csibi András Eleké még a helyszinen meghalt, a többiek pedig tökrészegen és az alkohol mérgezés tünetei között szállittattak be Ditróba, a hol orvosi kezelés alá vétettek.” Ugyanebben a számban viszont Simon Gergely jegyző halálra terjedelmes cikket írtak, teljesen más hangnemben: „Tégedet szeretve tisztelt kartársunk, aki becsülettel és tiszta kézzel törekedtél nehéz és terhes feladatoknak e nemes község jólétének előmozdítására megfelelni, hogy ennek tiszteletét, ragaszkodását és bizalmát kiérdemeljed.” A születés és halál mellett az élet más fordulóiról is megemlékezik a hírlap. 1904. január 1-én olvashatjuk a következő tudósítást: „Kinevezés. Guelmino József munkatársunkat, polgáriskolai tanárt, ki katonai szolgálatát tavaly teljesitette, Ő Felsége m. kir. honvédhadnagynak nevezte ki. – Gratulálunk.” Összegezve a 20. század elején megjelent cikkek, lapszámok tartalmát, elmondható, hogy ezek kétféle biográfiát forgalmaznak. A társadalmi



167

hierarchia magasabb fokán a főúri osztály, a kisnemesség és a városi értelmiség tagjainak más hangnemet biztosít az újságírás, a köznép ostobaságát, butaságát, egyszerűségét kidomborító cinikus történeteivel szemben. Az utóbbi rétegről felülnézetből szóló cikkek egyike például elmondja, hogy egy fiatalasszony halálát a gyergyóiak egy negyven méteres kígyónak tulajdonították, és lázasan keresik a lényt a Békény partjain. b. A huszadik század során Gyergyóban megjelent más hetilapokat nem lapozom tovább,31 remélve, hogy sikerült ennyivel megmutatnom a biográfia iránti érdeklődés kiemelkedő szerepét, mely már a régió legelső kiadványában jelentkezett. Ehelyett, ugorva az időben, az 1989-es forradalmat megelőző, és azt követő évtizedek újságainak azon számait tekintem át, melyek az önéletírások megjelenésének éveiben a biográfiák fogyasztásának újabb példáival szolgálnak. Gyergyószentmiklóson és környékén az 1970–1980-as években az Előre országos és a Hargita megyei napilap volt elérhető, a helyi lapkiadás hosszú évtizedek után, az 1990-es években vált csupán újra lehetővé. A továbbiakban a Csíkszeredában kiadott Hargita 1979-es évfolyamát veszem szemügyre. Az évszámra a választásom elsősorban az Így teltek hónapok, évek… kiadása miatt esett. Az év folyamán megjelent cikkek, rovatok között tallózva először is azok a nagyobb tematikus egységek váltak világossá, melyet a napilap az olvasóközönség számára, úgymond fogyasztásra ajánlott. A címoldalak rendre a Román Kommunista Pártot, Nicolae és Elena Ceauşescut szólaltatják meg. E kötelező tematika mellett természettudományos cikekket közölnek (a tudományosan művelt gazdaság mellett érvelnek, növény- és állatvilággal foglalkoznak, az alkohol ártalmas voltát számtalanszor orvosi cikkek bizonygatják, szputnyikokról, űrfelvételekről tudósítanak), irodalmi művek recenzióit közlik, kortárs művészeket szólaltatnak meg, megalkotják a dolgozó nő és a dolgozó férfi imázsát. Hetente egyszer egész oldalas cikkek jelennek meg egy-egy Hargita megyei település néprajzi vontakozásairól, a népművelés ideológiájának szellemében. Az évfolyamot végigolvasva megfigyelhető, hogy az újság erősen tanító célzattal készült. Mindaz, amit elmondanak ezek a

31 1905-től Csíkvármegye címmel indul újabb hetilap, Vákár P. Artúr szerkesztésében. 1920 és 1931 között jelent meg a Székely Szó, 1926 és 1932 között, az Országos Magyar Párt lapjaként a Gyergyói Újság, 1934 és 1936 között Csiby Andor hozta létre a Gyergyói Lapokat stb.

168


cikkek, együttesen a tudományos szocializmust hirdeti, a példaszerűnek beállított történetek az olvasó egyén, közösség okulását szolgálják. Az okításban a különféle biográfiáknak fontos szerep jut, kivéve talán a nekrológokat, melyek a korábban ismertetett formáról ikonikus, stilizált (és a mai napig művelt) alakzatra váltanak. Négyféle személyes biográfia-típust véltem felfedezni: a Ceauşescu-házaspár életének eseményei mellett a „tisztán látó”, kultúrát termelő értelmiségi (művész, irodalmár, tudós), a dolgos, szorgalmas, kultúrát fogyasztó munkás (gyári dolgozó, földművelő) és a nemzet jóhírét tápláló élsportoló idealizált képe jelenik meg. Emellett számos cikk a román nép, a párt, illetőleg a kommunizmus (főként a kommunista ifjúság) biográfiájáról is szól, melybe jól beilleszthető az a székely populáció, aki az újságot nap mint nap kézhez veszi. Elena Ceauşescu születésnapja adott okot arra, hogy 1979. január 5-én a biografikus emlékezés kontextusában köszöntőt mondjanak különböző személyek. Egy csíkszeredai mérnök és egy szentegyházai dolgozó mellett a gyergyóditrói Szabó Mária (növénytermesztési brigádvezető) írta meg köszöntőjét, úgy, hogy az ünnepelt biográfiáját a közösség fejlődésével hozta összefüggésbe: „Így hát Elena Ceauşescu elvtársnőt, a jeles közéleti személyiséget, a tudóst és nem utolsó sorban a példás feleséget és édesanyát születésnapján szívből köszöntik a gyergyóditrói mezőgazdasági termelőszövetkezet 1-es számú növénytermesztési brigádjának tagjai, de úgy vélem, beszélhetnék akár a tágabb közösség nevében is, hiszen hasonlóképpen éreznek az emberek Ditróban csakúgy, mint a megyében, városon és falun egyaránt. [Bekezdés] Brigádunk elég jó eredménnyel zárta az 1978-as esztendőt, a termelőszövetkezet kilenc brigádja közül miénk lett a második.” Január 12-én Székedi Ferenc köszöntötte Méliusz Józsefet mint értelmiségit, hetvenedik születésnapján. Az előző példához hasonlóan, a személyes biográfia a lokalitás, a nemzeti identitás síkjába itt is beágyazódik: „Most éppen valahol Európában bolyong, nem csupán az országok, a városok, az útak Európájában, mint annyiszor tette útlevéllel, vagy útlevél nélkül, nem valamiféle törvény megszegésével, csupán azon egyszerű oknál fogva, hogy a szellemi határok átlépéséhez nem kell semmi hivatalos dokumentum, de szükségeltetik annál jóval több: az érzékenység, a léleknek az a fáradhatatlan állapota, amely rokontársakat keres itthon és máshol, nem elhagyva a hazát, a népet, a nemzetiséget, az anyanyelvet, hanem bárhol azzal és azért érvelve.” Méliusz József mellett az év során



169

megemlékeznek Orbán Balázsról, Eminescuról és más híres személyiségekről is. 1979. október 14-én a Csíkszeredában tartott Kriterion-napról egy egész oldalas cikk tudósít, a közölt fényképeken Salamon Anikóval és Czirják Gergellyel találkozhatunk. Az újság rendszeresen közöl munkásbiográfiákat, ezek mindegyike a haza fejlődése érdekében kifejtett munkát élteti. 1979. május 25-én Kolozsi Márton tudósít a csíkszeredai (bögözi) Kádár család ünnepi összejöveteléről. Az életforduló ünnepi hangulata jó alkalom arra, hogy a család népességét, idilli kapcsolatait, de főként munkáséletét a cikk példaként állítsa az olvasók elé: „Utoljára a télen találkozott a nagy család. A bögözi Kádár György és neje, született Székely Gizella 1978 novemberében tartotta aranylakodalmát. A nyolcvan éves vőlegényt és hetvenkét éves menyasszonyát öt fia, két lánya, menyei, vejei és unokái virágözönnel, hasznos figyelmességekkel, hála és biztató szavakkal köszöntötték. A szűk családi kör 28 tagja ülte körül a jelképes mennyegzői asztalt, s kívánt erőt-egészséget, hosszú életet a nagycsalád-teremtő, a sok gyermeket is féltő gonddal nevelő öregszülőknek, nagyszülőknek. [...] A Kádár-fiúk évtizedes vándorlásának egy-egy szusszanója a sok hazai városnév. Építkezési, kenyérkereseti emlékhelyek ezek, amelyekről a jó testvér fia-lánya, a sok Kádár-unoka is sokat hallott, ha másként nem, hát az apák-anyák leveleiből... A sokat vándorolt Kádár legények ugyanis kivétel nélkül mind ácsok, újabban betonozók is. A kézi szerszámok nevei, a betonöntés, zsaluzás, hegesztés, betonfalak, födémek és a hozzájuk hasonló szakkifejezések csakúgy röpködtek a levegőben, mint a gyermek-unokák ismerősen csengő személynevei.” A szocialista gazdaságot rohamos fejlődéssel jellemző hangzatos cikkek gyakran a személynevek tömkelegét sorolják. Az április 19-i szám egy egész oldalon közli a mezőn dolgozó munkások fényképeit. A fényképek nem személytelenek, mellettük szerepelnek a példásan dolgozók nevei, biográfiai adatai is („Hasznosan töltött vakáció. Szabó László X.-ikes diák ott dolgozik a csíkszentgyörgyi munkaföldön.”; „Két hatsoros ültetőgép a csíkszentgyörgyi határban. Bándi Szilveszter és János Ágoston gépészek még reggel hatkor munkába álltak, de nem késlekedtek a nyugdíjas mtsztagok sem: Gál Vencel, Vitos Sándor, Szennyes György és Tekse József, akik előrehaladott koruk ellenére még viccelődnek is. Vidáman jobban megy a munka.” stb.) A biografikus (meg)emlékezés negyedik típusa a sportoló személyiségét helyezi előtérbe, sportolók biográfiáját is rendszeresen közli az újság. Az

170


1979. május 31-i lapszámban egy gyergyószentmiklósi nyugalmazott testneveléstanárral, Basilidesz Tiborral olvasható interjú, mely abból az alkalomból készült, hogy az illető személyiség biográfiája egy korábban készült, tíz neves sporttanár munkásságát bemutató kötetben megjelent. Az interjú előtt a cikkíró (Rebendics József) Basilidesz Tibor rövid élettörténetét mondja el, majd az interjúban a tanárság tapasztalataira kérdez rá. Az ilyen kiemelkedő jelentőségű cikkek mellett a Közelképben című sorozatban rendszeresen közlik egy-egy sportoló fényképpel ellátott jellemzését, így október 30-án Jakab József labdarúgóval ismerkedhetünk meg, aki élsportolása mellett kiváló dolgozó is: „13 éves korában már az ifjúsági csapatban játszik, négy évvel később a Fások C-osztályos csapatában lép pályára, épp, amikor csapata a B-osztályban szerepel, ő katonai szolgálatát tölti, ezután végig hű marad klubjához. Az egészségügyi technikum elvégzése után egy éves tervezői tanfolyamra jár, jelenleg a Matrica-gyár tervező részlegén dolgozik. Példakép csapattársai előtt, fegyelmezett, öntudatos játékos, csapatának mozgató ereje, óriási teherbírású, mindig betartja az edző utasításait. Kétgyermekes családapa, példásan tesz eleget kötelességének mind a családban, munkahelyen, mind a labdarúgó pályán.” Hasonló biográfiákat forgalmaz az országos szinten olvasható Előre is. Az 1989-es évfolyam azonban már szinte csak a Ceauşescu-házaspárral, Románia szüntelen gazdasági fejlődésével kapcsolatos cikkek olvashatók. A helyzet a decemberi forradalom napjaiban hirtelen megváltozik, az Irán Iszlám Köztársaság kommunista elnökének, Seyyed Ali Khameneinek a látogatása után nem sokkal, az év végén George Bush és Margaret Thatcher üdvözletét olvashatja a nagyérdemű. A Román Kommunista Párt (PCR) helyett a Nemzetmentési Front (FSN), a szocializmust védelmező katona alakja helyett a szabadságért harcoló katona alakja jelenik meg a hasábokon. c. A hirtelen változást hozó politikai helyzet teremti meg a lehetőséget a gyergyói régió újságkiadásának újraindítására. A Gyergyói Kisújság elődje, a Gyergyói Synten Minden32 1994-ben indult. Első évfolyamát áttekintve a biográfia iránti érdeklődés ötlik szembe. Emellett jól láthatóan apellál a kiadvány a régió közszereplőire is, az első számok rendre egy-egy

32 A névjáték mögött az rejlik, hogy az újságot a helyi Syntax kábeltelevíziós társaság adta ki.



171

helyi költő, értelmiségi (Bajna György, Ferenczi Attila, Gál Éva Emese) versét közlik a címlapon, egészen március 15-ig, amikor Petőfi kap szót. A hetilap egy oldalt szentel Az én történetem című rovatnak. A szerkesztő Péter Csaba katonaemlékeiről négy egymásutáni számban ír [(Katona)tisztes diliház], márciusban hasonló témával követi Kovács Sándor sorozata (Katona-mese), majd Ferenczi Attila közöl mezőcsávási tapasztalatokat négy alkalommal (Tanfolyam a falusi turizmusról). A személyes jellegű történetek ezzel kimerülnek, helyüket ugyanebben a rovatban a helytörténet veszi át. Így előbb helyi mondákról, helytörténeti jellegzetességekről (Both-vára, Gyilkostó legendája, A Gyilkos-tó keletkezése és elnevezésének eredete, A szárhegyi Ferencrendi templom és a zárda története, A gyergyószárhegyi Tatárdomb), majd a magyar nép eredetéről olvashatunk, a rovat címe is megváltozik az év hátralevő hónapjaiban (Helytörténet-szabadidő). A következő évfolyamok egyrészt az újságkiadás fejlődését, másrészt a helyi biográfiák helyett a globális jellegű témák megjelenését mutatják. Az egyik 1996-os számban (június 6.) már a Helyi csillagok rovatban olvashatjuk Köllő Miklós gyergyócsomafalvi születésű, Budapesten alkotó egykori szobrászművész életének, munkásságának történetét. Érezhetően túlsúlyba kerülnek a helyi sportoló egyéniségek, főként a nagy helyi hagyománnyal rendelkező jégkorong játékosainak, edzőinek, vagy a sziklamászásban jeleskedő egyéneknek a történetei, az 1995. január 12-18. számában Urzică Marius gyergyószentmiklósi születésű fiatal olimpikon kap főszerepet. A Gyergyói Kisújság megjelenése után nem sokkal évkönyvet ad ki, ebben rendre szólaltatnak meg a régió településeiről származó egyéneket (molnárokat, kovácsokat, gazdákat stb.) A hetilappal párhuzamosan, az 1990-es években jelent meg az ÚjKelet, mely szintén regionális hetilapként közölte évekig Antal János önéletírását. d. A regionális újságok mellett az egyes települések is saját újságot hoztak létre, ezek többnyire havi rendszerességgel jelennek meg az 1990-es évek óta. Gyergyócsomafalván előbb Fövényszem, újabban Délhegyalja címmel jelenik meg hasonló, általában 5-600, kortárstalálkozók alkalmával, a közös fotó miatt 8-900 példányban. Az első lapszámokkal kezdődően a Délhegyalja is igényt tartott a közösség tagjainak megszólalására, s egyúttal teret is engedett azoknak. Szokássá vált, hogy az írás szokásával élők megkeresik Ambrus A.

172


Árpádot, a szerkesztőt. Így kerültek a Délhegyaljába 1999-től napjainkig Köllő Ferenc, Kopacz József versei (utóbbi szándéka az volt, hogy minden hónapról verset ír, és azt havonta közli a lapban). Továbbá, a Délhegyaljában jelent meg Köllő Vilma és Köllő Teréz neve is. Köllő Terézzel kapcsolatban olvashatjuk a következő tudósítást (1999 decemberében): „A 91 éves Köllő Istvánné született Borsos Teréz nemrég egy, a ballada műfajba beillő írást juttatott el szerkesztőségünkbe, melynek címe: A kőszikla is megreped. A nagy terjedelem miatt (11 oldal) sajnos nem áll módunkban leközölni az alkotást, de megpróbáljuk röviden ismertetni a történet lényegét. […] Eddig a történet. A cselekmény szinte nem is újszerű, de a rendkívüli az benne, hogy a 91 éves Teréz néni milyen szellemi frissességről tesz tanúságot, amint gyönyörű jelzőkkel, izgalmas fordulatokkal és nem mindennapi személyes átéléssel vezeti a cselekmény fonalát. Nem elhanyagolható tény, hogy egész írását az Istennel való mély kapcsolat és hit hatja át. (Milyen távol áll ettől a mai kor embere!) Lehetőségeinkhez mérten, az elkövetkező számainkban megpróbálunk szemelvényeket közölni az említett írásból.” A következő év februárjában meg is jelent néhány sor Köllő Teréz szövegéből. A teljes kézirat azonban mára elkallódott.

Összefoglalás (III.) A szerzőség státusként működik egy adott lokális közösségben, olykor rituális funkcióval bír, néha szentesíti egy-egy esemény ünnepi rangját. A népi önéletrajz megírása azonban nem elsődleges garancia arra, hogy az író személy a lokális közösségben szerzővé váljék, továbbá a szerzői státus elnyerése nem jelent végleges állapotot. A népi önéletrajz a szerző életpályája során szerzett tapasztalatait mondja el, megalkotva a szerző személyes identitását, mely a lokális közösség kontextusában felülírható, megkérdőjelezhető. Másrészt, miért ne lehetne megkérdőjelezhető a lokalitás véleménye a népi önéletrajz kontextusában? A kérdés abból kifolyólag adott, hogy a népi önéletrajz valamely kontextusban betöltött funkcióját úgy érdemes megvilágítani, hogy belátjuk, a népi önéletrajz maga is képes az adott kontextuson változtatni. Az önéletrajzíróink nem elégedtek meg azzal, hogy életüket papírra vetették, hanem megpróbálták, különböző mértékű sikerrel, megismertetni azt környezetükkel is.



173

Főként a sajtó révén látható, hogy a Gyergyó vidékén élő emberek hozzászoktak a biográfiák forgalmazásához, fogyasztásához. Bár ennek történetiségével nem foglalkoztam, úgy gondolom, hogy a sajtó mint populáris regiszter hitelesen képviseli, írja le azt a környezetet, mely az önéletrajzok születésekor a gyergyói ember biografikus jellegű tudásának természetét jelenti. A sajtó legalábbis arról tesz tanúságot, hogy az egyénekről forgalmazott biográfiával hatni lehet az illető egyének lokális közösségére is. Az értelmezés során leginkább az vált nyilvánvalóvá, hogy az önéletrajzok olykor közvetlen, máskor közvetett hatást gyakorolnak az egyéni és közösségi életre egyaránt. E hatás nem mindig mérhető egyértelműen, miután annak függvénye, hogy egy közösség tagjai milyen mértékben hajlandók, vagy miért nem hajlandók az önéletrajzok használatára. E tekintetben Keszeg Vilmos tipológiáját tartom érdemesnek segítségül hívni.33 a. Az önéletrajzok egy része reprezentatív biográfiává válik, másik része azonban nem tölt be ilyen funkciót. Míg Antal János önéletírását közlik, mert a hadifogságról alkotott hiteles történelmi képnek tartják a városi környezetben, Czirják Gergely falujában nem válik reprezentatív személyiséggé, a magáról alkotott biografikus identitás helyett a közösség másként akar róla beszélni. Ha valamiért reprezentatív, vagy reprezentatív volt Czirják Gergely biográfiája a közösség számára, az a kovácsmesterségéből kifolyólag adódott. A közösség véleményétől eltekintve, esetenként a szerző maga ajánlja önéletrajzát reprezentatív biográfiaként, ezt láthatjuk Huszár András esetében is, aki megfogalmazott szándéka szerint fiai, unokái példaként állítja saját élettörténetét. b. Köllő Teréz kézirata úgy válik státustörténetté, hogy közben nem árul el semmit arról, hogy az írás jelen idejében az asszonynak milyen státus jut a faluban. A kézirattal Köllő Teréz azt a viselkedési stratégiát választja, ami kiemelheti őt a lokális közösségből, hogy kívülről ismét visszahelyezze oda, remélhetőleg egy másik státusban. Huszár András önéletrajza ezzel szemben nemcsak státustörténet, hanem egy státus története, amennyiben azt meséli el, hogy milyen értékek vezérelték a szerzőt életútja során odáig, hogy a közösség megbecsült tagja legyen. Keszeg Vilmos tipológiája a következő fogalmakat sorakoztatja fel: reprezentatív biográfiák, státustörténetek, presztízstörténetek, pszeudo-biográfiák, elhalgatott és kikényszerített történetek, biografikus stratégiák (Keszeg 2007: 167–185).

33

174


c. Az önéletrajzok egy része elhallgatott történet. Czirják Gergely igen keveset beszél családjáról, Köllő Teréz egyszer sem említi azokat a vádakat, melyekről esetleg tudomása lehetett, Köllő Vilma egyáltalán nem beszél a faluban róla kialakított képről. Amennyiben a szövegek nem hallgatnák el ezeket az információkat, a szerzők nem azt az identitást alkotnák meg saját magukról, amelyet végül megalkottak.


© www.kjnt.ro/szovegtar agyergyóiSágMintregionáLiSidentitáSreprezentációjaanépiönéLetrajzokBan

175

A gyergyóiság mint regionális identitás reprezentációja a népi önéletrajzokban

Két fogalom összekapcsolására, egy kontextusba való helyezésére vállalkozik a további értelmezés: a regionális identitás és a népi önéletrajz metszéspontját szeretném valamiképpen megvilágítani. A kutatás számos elméleti kérdéskörének egyike, és talán egy másik kiindulópontja is az, hogy milyen körülmények folytán lesz gyergyói egy népi önéletrajz, milyen jogon, milyen szempontok alapján nevezhető annak egy kérdésfelvetés során. Vajon elég-e egy népi önéletrajzot gyergyóinak nevezni pusztán azért, mert szerzője gyergyói származású, azaz a Gyergyói-medence valamely településén él vagy élt? Annak ellenére, hogy a táji jelleg irodalomesztéták felfedezése, az irodalomtudományok nem szívesen beszélnek a kultúra regionalitásáról. A régió, regionalitás fogalmai a populáris kultúra műszavai, „a jelentésekre és jelentések fogalmazására vonatkozó, egy területen és egy időintervallumon belül érvényes konszenzust, általánosabb gyakorlatot jelenti”.34 Korántsem egyértelmű, hogy a regionális identitást kell keresnünk az önéletrajzokban, azok szövegében illetőleg funkcióiban, vagy pedig a népi önéletrajzot kell a regionális identitás kontextusában tetten érnünk. A probléma e kettősségét nem megszüntetni, hanem tudomásul venni igyekszem, remélve, hogy a két nézőpont (a népi önéletírás és a regionális identitás irányából induló megközelítés) valóban találkozhat az értelmezés mezsgyéin. Éppen ezért a két lehetséges kiindulópontot (a gyergyóiság valamint a népi önéletrajz fogalmát) fogom szükségképpen előbb elméleti szinten megvizsgálni, majd két gyergyói (egyelőre: gyergyóinak nevezett) népi önéletrajz kontextusában bizonyos, az értelmezést érintő kérdésekre adható válaszok megfogalmazását megkísérelni. Az elemzés során nem szorítkozhatom kizárólagosan az önéletrajzok szövegére. A szövegek olvasásához, illetőleg a szövegek olvasatának létrehozásához a szerzőt, azaz az emlékező egyént is be kell vonni az elemzés folyamatába: nyilvánvaló, hogy a szöveg gyergyóisága (avagy a szövegben

34

Keszeg 2002b: 181, 200; a témakör irodalmából: Bálint 1980, Balogh 1980.

176


reprezentálódott gyergyóiság) és a szöveget létrehozó egyén gyergyóisága a legkevésbé sem választható szét egymástól. Lehet-e tehát gyergyói népi önéletrajzról beszélni, avagy csak a gyergyóiságról lehet beszélni egy-egy önéletrajz kapcsán? Ha lehet, hogyan lehet gyergyói népi önéletrajzról beszélni, feltételeznünk kell-e, hogy a gyergyóiságnak mint regionális identitásnak (avagy a gyergyóiságnak mint a szerző regionális identitásának) reprezentációja valamiféle szerepet játszik akkor, amikor egy ilyen szöveget gyergyóinak mondunk, gyergyóiként értelmezünk? E kérdésekre adható válaszok keresése ugyanakkor nem vállalkozhat a népi önéletrajz, avagy a népi önéletrajz szerzője által reprezentált identitások összességének feltérképezésére. A másfajta (például etnikai, nemi és egyéb) identitásokra csupán ott térek ki, ahol az értelmezés során ez feltétlenül szükségessé válik.

Gyergyó mint régió. A gyergyóiság mint lehetséges regionális identitás A régió fogalmának értelmezését Pierre Bourdieu és Anssi Paasi az identitással hozza összefüggésbe. A régió e szerzők szerint nem elsődlegesen földrajzi jelenség, hanem számos kulturális összefüggés (történelem, politika, szépirodalom) terméke, szociológiai, szociálpszichológiai, antropológiai entitás, tehát emberi, dinamikus társadalmi kategória (vö. Bourdieu 1985, Paasi 1989, Eger 1996). A régió értelmezésének kulcsfogalma a reprezentáció, az a szimbolikus cselekvés, mely a magukat az adott régióhoz soroló csoportok érdekviszonyait szolgálja. A reprezentáció szellemi (mentális) és tárgyi síkon egyaránt létrejön, voltaképp a reprezentáció hozza létre a régiót magát, emellett egy adott földrajzi területet sokszor éppen a történeti, szociológiai, antropológiai kutatás értelmez régióként.35 Arjun Appadurai a kapcsolatokat és kontextusokat érti a lokalitás fogalma alatt. A szubjektum rituális viselkedési stratégiáknak köszönhetően lokalizálódik, az időtartam és térbeli kiterjedés ritualizációja lokális gyakorlat során termeli a lokális szubjektumot. Ugyanakkor egy lokalitás vagy 35

Bourdieu 1985: 17. A társadalmi emlékezet tanulmányozásának kérdéskörével kapcsolatosan lásd Olick–Robbins 1999.


© www.kjnt.ro/szovegtar a gyergyóiSág Mint regionáLiS identitáS reprezentációja

177

régió sohasem értelmezhető a határok (a szomszédság), valamint a globalitás kontextusainak figyelmen kívül hagyásával (vö. Appadurai 2001). Wolfgang Kaschuba Bevezetés az európai etnológiába (2004) című könyvében foglalja össze az identitás mibenlétének számunkra lényeges vonásait: az egyén identitása egyszerre feltételezi az énnel és a közösséggel való azonosságot, mint két egymásba fonódó jelentésdimenziót, mely összefonódás végső soron azt eredményezi, hogy az ember képes önmagát környezetébe beilleszteni. Az identitás ugyanakkor csakis társadalmi gyakorlatként értelmezhető, mely konkrét kommunikatív és interaktív viselkedésbe való átültetése révén magában hordozza a mások nézőpontját is, ebből kifolyólag állandó változás alatt van, az egyénnek állandóan fent kell tartania az egyensúlyt a saját magáról alkotott kép és a mások által róla kialakított kép között (Kaschuba 2004: 115–117). A regionális identitásról beszélve ugyanakkor egy másik fontos szempontot is figyelembe kell venni: a kultúra territoriális felfogásának problematikájáról Niedermüller Péter beszél, a transznacionalizmus fogalmi keretei között (Niedermüller 2005, 2006). A territórium (hely, lokalitás), a kultúra és a csoport fogalmainak szigorú összekötése a modern társadalomtudományok alapvető feltételét képezte, a mobilitás változásai azonban új megközelítéseket tettek szükségessé. A mi esetünkben ez azt jelenti, hogy a regionális identitást nem emelhetjük ki a személyes, vagy a kollektív identitás egyéb kontextusai közül. Ha csupán a gyergyóiságra koncentrálunk, és azt kizárólag a Gyergyói-medencéhez mint territóriumhoz kötjük, akkor nem fogjuk megérteni magának a gyergyóiságnak a lényegét. Gyergyóinak lenni ugyanis sohasem jelenti kizárólagosan azt, hogy az egyén Gyergyó vidékén él. Az önéletrajzok elemzésekor fogjuk látni, hogy gyergyóinak lenni gyakran egyenlő székelynek és/vagy magyarnak lenni, egyenlő nem románnak/orosznak/németnek lenni, sőt, lehet jó és rossz gyergyóinak is lenni, attól függően, hogy az illető egyén társadalmi viselkedése a lokális közösség számára milyen értéket képvisel például az aktuális helyzetekben. A gyergyóiság mint regionális identitás az egyént egy adott területhez/ régióhoz tartozóként jellemzi – úgy is mondhatnánk egyszerűbben: adott egyén gyergyóinak vallja magát. Az itt élő, vagy innen származó emberek esetenként Gyergyót mint régiót nevezik meg illetve értelmezik olyan beszédhelyzetekben, ahol a regionális identitás szóba kerül, vagy reprezentációjára, megfogalmazására alkalom adódik, illetőleg valamilyen

178


kommunikációs „kényszerhelyzet” alakul ki. Ugyanakkor a magukat más régióhoz tartozónak valló egyének is esetenként a régió megjelöléseként használják a gyergyóiság fogalmát: legutóbb egy kolozsvári szórakozóhelyen kialakult beszédhelyzet során fültanúként figyeltem meg e regionális identitás kifejeződésének, reprezentációjának egy példáját. A beszédhelyzet úgy jött létre, hogy a teremben található televíziókészüléken élőben közvetített Gyergyószentmiklós–Csíkszereda jégkorongmérkőzést közösen nézték Gyergyó és Csíkszereda környékéről származó egyetemista diákok. A mérkőzés mint a beszédhelyzetet alapvetően meghatározó központi elem két táborra, azaz csoportra osztotta a nézőközönséget, a két csoport résztvevői körében szemmel láthatóan felerősödött a regionális identitás tudata, mi több, a mérkőzés során e két „aktivizált” regionális identitásnak is meg kellett küzdenie egymással. Az egyik régió identitása minőségi „érték” szempontjából tipikus „versenyszellemben” igyekezett a másik fölé kerekedni. (A csíkiak egyik „beszólása” például körülbelül így hangzott: „Gyergyó, mennyi a gázszámlád?” A kérdéshez tudni kell, hogy Gyergyószentmiklóson és környékén jelenleg folynak a földgáz bevezetésének munkálatai, mely munkálatokat Csíkszeredában már jóval korábban elvégeztek.) E példával szemléltetni szerettem volna, hogy a gyergyóiság mint regionális identitás létrejöhet ilyen vagy ehhez hasonló beszédhelyzetekben. A fent említett esetben bizonyos személyek egyéni és közösségi identitásának alkotóelemeként jelentkezett a regionális identitás, azáltal, hogy a másik csoporttól el kellett határolódnia, illetve a másik csoport elhatárolódására ily módon reagálnia kellett adott kommunikációs helyzetben. Az identitás fogalma a társadalmi emlékezettel hozható összefüggésbe. A társadalmi kommunikáció során – mondja Fejős Zoltán –, jellegzetes reprezentációs sémák, toposzok alakulnak ki, olyan közös tudáskészletet alkotva, mely létrehozza a maga sajátos beszédmódját, ritualizált viselkedésformáit, szimbolikus cselekvési formáit. A társadalmi emlékezet ugyanakkor egyszerre individuális (azaz biografikus jellegű) és kollektív (azaz a közösen átélt eseményeken alapszik), vélhető és gyakran politikai jellegű megszerkesztettsége az egyéni emlékezésre is visszahat (Fejős 1996: 137–138). Amikor tehát a gyergyóiságot keressük a népi önéletrajzokban, azt is szem előtt kell tartanunk, hogy az egyén a gyergyóiság mellett még milyen másfajta identitásokat fogalmaz meg, hogy az önéletrajz adott helyzetben még milyen más identitásformákat reprezentál; és mivel



179

ezek az identitások feltételezhetően nem külön-külön, hanem egyszerre alkotják az egyén önazonosságát, esetenként azt sem árt megvilágítanunk, hogy a gyergyóiság milyen más önmeghatározási formákkal lép kapcsolatba vagy keveredik. Friedrik Barth hívja fel a figyelmet arra, hogy a kortárs nézőpontok szerint a kultúra fogalmát a folytonos áramlás, az ellentmondásosság, az inkoherencia és a megoszlás heterogenitása jellemzi. Az identitásérzet éppen ezért az egyénnek a világban való cselekvése és a másokkal való interakciói során alakul. A globális kontextusokat éppen ezért, összegzi Barth, az egyéni tapasztalat felől ajánlatos megközelíteni (Barth 1996: 6–24). Ebben az értelemben a gyergyóiság reprezentációjának vizsgálatát a népi önéletrajzok esetében olyan események, történetek kapcsán érdemes végezni, melyek az egyén társas interakcióit, a „másokkal” való találkozásait mondják el. Ebből kiindulva előbb áttekintem azokat az elméleti kérdéseket, melyek alapján a népi önéletrajz az emlékezéssel, és az emlékezés során reprezentált identitással hozható összefüggésbe.

A gyergyóiság reprezentációja a népi önéletrajzok szövegében A továbbiakban a már ismertetett népi önéletrajzok szövegének kapcsán kísérlem megvizsgálni a regionális identitás reprezentációját, az eddig felvázolt elméleti keretek között. A kéziratokból azokat az általam legreprezentatívabbnak tartott részeket válogattam ki, melyek a szerzőknek a gyergyóisággal kapcsolatosan közvetlen vagy közvetett módon megfogalmazott álláspontját képviselik. Láttatni szeretném, hogy a gyergyóiság mint regionális identitás némileg eltérő módon képes viselkedni különböző szövegben. Igyekszem a szöveg szintje mellett, a szöveget mint élettörténetet kiegészítő egyéb kontextusokra is odafigyelni ott, ahol ez lehetséges, azaz ahol rendelkezésre állnak az ezzel kapcsolatos információk. Emellett egy másik, David G. Mandelbaum által az életpálya-elemzéshez javasolt szempontot igyekszem szem előtt tartani az önéletrajzok értelmezésekor. A szerző az életrajz biológiai, kulturális, társadalmi és pszichoszociális dimenziói között tesz különbséget. A biológiai dimenzió az egyén evolúcióját, a genetikai alkatot rejti; a kulturális tényezők alakítják az egyén karrierjét, azzal összefüggésben, hogy minden kultúra egy általános forgatókönyvet készít az életpályára vonatkozóan (mint az élet főbb szakaszai, a változások szükségessége, a biológiai eseményekhez

180


társadalmi jelentés hozzárendelése); a társadalmi dimenzió rejti az effektív kölcsönhatásokat, az egyének közötti valóságos viszonyokat; végül a pszichoszociális dimenzió az egyén szubjektív világára (érzelemvilágára, attitűdjeire) vonatkozik. Ezen dimenziókat egy egyén életének főbb fordulópontjai egyesítik rendszerint. Ezek a (szükségszerű vagy az egyén által választott) fordulópontok akkor válnak teljessé, amikor az egyén újfajta szerepeket vállal, új kapcsolatokat alakít ki más személyekkel, és új én-tudatot alakít ki, mondja Mandelbaum: az új szerepek főként kulturálisak, az új kölcsönhatások elsősorban társadalmiak, az új én-tudat pedig pszichoszociális (Mandelbaum 1982: 34–36). Az önéletrajzok szövegében éppen ezért azokra a fordulópontokra is érdemes koncentrálni, melyek, mint majd látni fogjuk, ezeknek a dimenzióknak olyan egyesítését produkálják, mely során a személyes identitás vagy változáson megy át, vagy pedig szükségszerűen megfogalmazódik, reprezentálódik a mássággal, a másik identitásával, vagy annak valamely összetevőjével szemben. A társas érintkezés szempontjából a szövegek esetenként gyökeresen eltérnek egymástól. Köllő Teréz életét a bezártság/ zárkózottság jellemzi, az emberekkel fenntartott kapcsolatai a magány érzetével fonódnak össze. Ezzel szemben például Huszár András vagy Czirják Gergely életét az állandó társas érintkezések megfigyelése és fenntartása jellemzi. Nem csak az önéletrajzban leírt történetek szintjén van ez így; a múltbéli események szereplőit számtalanszor helyezi át a jelenbe, a szövegben is reflektál arra, hogy az írás során gyakran utánakérdez az eseményeknek a még élő ismerőseitől. Gyermekkori tapasztalatok a. Köllő Teréz életének, gyermekkorának első élményeit azok az események képezik, melyeket az első világháború ideje alatt élt meg, családjának (sok más családdal együtt) ugyanis menekülnie kellett a faluból. Ezek a történetek a távollét alatti nehézségeket vázolják fel, a hazatérés kapcsán a „haza” fogalma a szülőfaluval mint a gyermekkori élmények színhelyével párosul: Miután elcsendesedett és megszűnt a zavaros helyzet s vége lett a háborunak! – Elindultunk haza felé egy kicsitt megkönnyebbűlt szivvel, – Batyánk [bátyánk] Péter azt sem tudta hová legyen örömébe, – - Hogy még egyszer hazáját viszont láthassa az édes szűlei házunkat ahol kisgyermek boldog – gondtalan életét tőltőtte. Meleg őszi



181

szellő kezdett lengedezni hazautazásunk alatt; - - - Eljött az a drága nap, melyen nagy megnyugvásunkra - - Beérkezvén Kedves Szülőfalunkba Csomafalvára, - - - Csend uralkodott, megvolt tisztulva a falunk az ellenségtől . . . . . A hazatérés után a családnak új életet kell kezdenie a faluban, hiszen a szülők gazdaságukat kifosztva látják viszont. Az élet nehézségeivel kapcsolatos történetek főként az apa viselkedését idézik fel, aki sokáig nem találta a helyét az új körülmények között. Ezen események kapcsán Köllő Teréz szorgalmas, rendszerető, segítőkész leánygyermekként mutatja be önmagát. A következő részletben megfogalmazza azt a külvilághoz való viszonyát, illetve személyiségének azon tulajdonságait, melyek életének további eseményei során mindig jellemzik: Kislány koromba is volt bennem már egy kis kevélység korekt magatartásomba, mert elhatarozasaimtól nem tértem el egy könyen - - Az olyan összejöveteleknél holy olyan viselkedeseket kellett látnom amit én kinem álhattam.. onnan rögtön elhuztam a csikot, - - Ilyenkor voltam csak igazán büszkeséggel telitett boldog, - - - , Oh de jó is az a magány!! Csak magamba s magam körül szerettem forogni, saját magam voltam a magam középpontja - - Így éreztem magamat megelégedett boldognak - - Nekem nem volt szükségem a hozzám nem tartozó ügyekkel bíbelőd! Találtam magamnak elég elfoglaltságot, mert feltaláltam magamat, mindenben és mindenhol, ... b. A gyermekkori élmények jelentős része Huszár András önéletrajzában a második világháborús eseményekhez kötődik. A visszaemlékezések központi alakja ebben az időszakban az édesapa. Az édesapa alakja példaképszerű; nemzeti/vallási identitását elsősorban tőle tanulja el a szerző, a történetek számos helyen ezt igazolják: [Erdélyt visszacsatolják Magyarországhoz] Láttam az É ap arcát amint kezdi visszakapni a rendes szinét s Édesanyám mondotta tovább hogy a vejünk Ferenc jött Vaslábról biciklivel s ő hozta a hírt, mert csak neki vólt a faluba biciklije és Csomafalván még nem volt rádió. Egy pár lépéssel már ott is vóltunk a szálásfánál letették a csomagot még egy pár szót váltottak egymás között, mire É ap azt mondotta, hogy elég volt a 22 éves rabság. Mind ketten szembe fordultak a faluval ahonnan a legközelebb a mi templomunk látszott és elkezdettek énekelni a magyar nemzeti imánkat, a Himnuszt. A magyar hadsereg átvonulásának részletes leírása során reprezentálódik először legteljesebben a szerző regionális identitása a szövegben. Huszár András ekkor első osztályos tanuló. Az alább idézett részben a

182


Magyarország – Erdély – Gyergyó irányú szűkítés figyelhető meg. A magyar katonák fogadtatásának módját ismertetve a szöveg Gyergyónak mint régiónak az „értékét” hangsúlyozza: A faluból 3an voltak Krajován katonák amikor Keleterdélyt visszacsatolták Magyarországhoz. Huszár János bátyám is, azért bátyám mert itt nevelkedett nálunk innen is rokul be katonának és innen is nösült meg s Csata Miklos bácsi aki most is él és jó kondicioba van. Nem olyan rég beszélgettem véle, és elmondotta, hogy amikor a hír megérkezett hogy Erdélyt visszacsatolták, akkor ők már szervezkedtek hogy az éjszaka folyamán lóháton Temesváron álnak meg, de egyóra múlva jött a parancs hogy minden magyar minden egyes órába kell jelenkezzen a parancsnokságon. [...] Napok alatt a falu fel volt virágozva és minden házon lengtek a magyar zászlók és vártuk a magyar hadsereget, haza érkezett Krajovárol János bátyám is, pár nap alatt az egész legénség fel vólt öltözve székelyruhába és megjött a hír hogy Horthi Miklós Magyarország kormányzója érkezik vonattal Erdélyen át s hólnap Gyó-szentmiklóson fog egy kis idöt tölteni. A legénség szine java székelyruháson lóháton mentek fogadni, és nem csak szentmiklóson fogadták, lóháton, a vonat előtt Csikszeredán voltak krb 50 km re s ott is fogadták. Vólt öröm és ujjongás s mi vártuk a felszabaditó magyar katonákat, egyszer csak jön a hír hogy Szárhegyről beérkeztek Alfaluban s jönek Csomafalván át, Alfalu végetől a másik faluvegeig sor fal volt álva és amikor megérkeztek, soha olyan öröm rivalgást nem hallottam mint akkor, mintha az egész falu zengett volna. [...] Oszolj vólt s el mondották hogy ahogy a határon át jöttek és beértek a hegyek közé minden kapu zárva és az ablakok lesetétitve s gondolták hogy ilyen fogadtatásban részesűlnek tovább is, de már lássák hogy itt igaz székelyek laknak, az ilyen jelenségeket elfeledni soha nem lehet. A kézirat első részében felidézett gyermekkori élmények legtöbbször a mezei munkálatokhoz és az iskolai eseményekhez kapcsolódnak. Magyar és román nyelvű iskola van a faluban akkoriban, ezzel kapcsolatosan így emlékezik: Egyszer amikor É ap mellett játszottunk Dénessel és É ap megkérdezte hogy ők mit tanulnak a román iskolába, már 3ik oszt. volt és mondott is egy pár szavat hogy ő ezt már tudja de nemtudja hogy mit jelent, ekkor É ap engem is megkérdezett, hogy mi az Iben mit tanultunk? én elmondottam hogy megtanultuk a magyar ABCt s számolni is megtanultunk 20ig. Dénes is elmondotta hogy ő el tud számolni románul 20nál még tovább is, és akkor meg kérdezte hogy mi mivel kezdjük



183

az órát, én elmondottam hogy amikor az Igazgató ur belép mi felállunk és köszönünk Dicsertessek a Jézus Krisztus és feláll a dobogóra véllünk szemben és a balkezével keresztet vet hogy minket meg nem tévesszen s utána elimádkozuk a szivem elsö gondolatját Dénes is elmondotta hogy ők össze gyűlnek az udvaron és eléneklik az Oláh Isten áld meg a magyart. Én nagyon kiváncsi voltam hogy az milyen lehet. c. Antal János szövege külön fejezetet szentel a családi hitélet gyermekkori tapasztalásának. A következő részletben megfigyelhető, hogy a család, a szülők vallásosságát hogyan helyezi el térben a szerző: a búcsúkon való részvétel, kiváltképp a csíksomlyói zarándoklat a környék vallási összetartozását is jelenti az egyéni vallásosság mellett. Ugyanakkor, a részlet elején, zárójelben tett megjegyzés az elbeszélő én rejtett hozzáfűznivalóját hordozza (mint már említettük, a szülők papot szerettek volna nevelni gyermekükből): Mivelhogy a Szüleink igen (talán tul buzgó) vallásosok voltak, minket is ilyen szellembe neveltek. Amint tanultunk meg beszélni, úgy tanultunk meg imádkozni is. Minden reggeli felkelés, minden étkezés előtt és után és minden estei lefekvés előtt imádkoznunk kellet. Minden vasárnap és ünnepnapon templomba jártunk, és úgy a környéki falvak, mint a Csíksomlyói búcsukon résztvettünk, ahová mindég gyalog mentünk. Az apám szájából soha nem hallottam más éneket, csak szent énekeket, még munka közben is Mária énekeket énekelgetett. A vallásosság mellett a vidéken élő embereket másféleképpen is jellemzi a szöveg. Abban a fejezetben, mely a két világháború közötti társadalmi helyzetet hivatott ecsetelni, a következő megjegyzés nem csak az akkori állapotokat idealizálja, hanem a jelennel is ellentétbe helyezi. Voltaképp az előző részlethez hasonlóan, a megfogalmazott értékek egyúttal az elbeszélő én identitásának kialakulását is jellemzik, minekutána a különböző pozitívumoknak az elbeszélő én szemtanúja volt: Gyermek és ifjukoromban szüleink, elődeink gazdasági élete elég gyötrelmes vólt, párosulva a rájuk nehezedő nemzetiségi hátrány és elnyomással. De ezt az életmódot elfogadták, éltek ahogy tudtak, de nem keseredtek el, mert a történelem és Isten által elrendeltnek tartották, ahogy a jó Apám számtalanszor mondogatta. Szerény, egy kissé tudatlan, zárkozott közösségbe, de viszonylag jó és tisztességes társadalmi életet éltek. Nem vólt nagyravágyás, önzés, irigység, csörtetés, fényűzés, erkölcsi és fizikai bünözés. […] Igen széles és sokoldalú, tisztességes emberi, társadalmi és családcentrikus kapcsolatba éltek, nem mint napjainkban, amikor az önzés, a minél

184


hamarabbi meggazdagodási vágy a család centrikus életmódtól való elidegenülés és a nehéz megélhetési gondok az emberi, rokoni kapcsolatokat nagyon leszükitették. d. Czirják Gergely nagy utazásainak kiindulópontja a gyermekkorban szerzett tapasztalatok summája. A küzdelem, hogy tisztességesen tanuljon mesterséget, állandóan a rosszakaró mesterek kénye-kedvének van kitéve. A többi önéletrajzíróval ellentétben, akik gyermekkorukban is színmagyar lakosságú településen éltek, nem szülőföldjén, hanem Brassóban töltötte serdülőkori éveit, ahol más nemzetiségű emberekkel nem csak alkalmi találkozásokra kerülhetett sor. Amikor Magyarországra szökik, nemzeti identitásával magyarázza tettét: Én, mondom, kéremszépenn tudtommal semmi rosszat nem tettem, csupánn az, hogy nem akarok román állampólgár lenni, mivelhogy a románok nemugy viselkednek velünk szembe, hogy megszeressük öket. Sorsfordulók a. Köllő Teréz életének első jelentős fordulata a zárdai élet kezdetéhez köthető. Nem szabad akaratából indul el, szülei beszélik rá. Beszélgetéseink során is megfigyeltem, hogy Köllő Teréz ezzel kapcsolatosan úgy fogalmazott: Engem beadtak a zárdába. Ez a fordulat indítja el a szülőfalutól való fokozatos eltávolodást, a küzdelem belső küzdelemmé válik. (Ezzel kapcsolatosan, amikor egy alkalommal röviden újra összefoglalta nekem életét, azt mondta, hogy a zárdai élettel kezdődően vált olyanná, amilyen azóta is: A szívem sír, de az arcom nevet, – idézte az önéletrajz szövegéből.) A zárdai élet negatív élményekkel kezdődik, mivel a fiatal lány nem tanulhat, nem engedik fejlődni, ezzel szemben kénytelen elsajátítani a főzés tudományát. Ezzel kapcsolatban a következő részben fogalmazza meg a társadalomban elfoglalt/elfoglalandó szerepét: Mindenre születni kell, Igy megvolt ez a tehetség bennem is, elis sajátitottam a főzés müvészetét elég hamar . . . Mert egy másfél-év eltelte után belőlem is képzett főszakácsné ként léphettem be a társadalomnak tagjai köze Bátran rám lehetett bízni már mint kezdöre is egy kevésből álló személy után a házvezetést, .. Ettől kezdve lettem a konyha-művészetnek rab iga kitüntetettje. Szülőfalujától való búcsúzására akkor kerül sor, amikor a gyergyószentmiklósi zárdából áthelyezik a tulajdonképpeni nevelőintézetbe, Szatmárra. A templomi búcsúztatás leírása során fogalmazza meg



185

sorsának nagy fordulatát, melyet mint a külvilágtól való elszakadást értelmezi: Török ferenc Plébános Ur volt akkoriba – Csomafalván a Plébános – De megjegyzem előre be volt jelentve, hogy szeretnék elköszönni illetve elbucsuzni kedves szülőfalumtól – Annak Isten házától – Attól a Templomptól ameyből mint kicsiny leányka – Hitet s vallást szivtam magamba! – Amelyre további életemet alapozva folytatni ohajtottam – Végül bucsuzni kivántam Szüleim, Testvéreim, rokonaimtól, Ottan vagyunk mindanyian a Templomunk keritesebe,” – Megkezdodik a szentmise áldozat bemutatása – Folyik áhitatos buzgosaggal a szertartás, - A szent evangéliumhoz érve egy 2 perces szunetet tart a Plebanos, mialatt egy magas emelvényre maga melé felalított -. S a bucsuztató beszédét ezzel a harsány hangjával, ezen szavakkal kezdte. Kedves keresztény tesvéreim – Kedves csomafalvi hiveim! Ide nézzetek! Ezalatt körül forgatott maga felől a nép – hogy láthassa arcomat! Ez az ifju hajadon tőrékeny kis leányka nővendék – Elköszönni kíván tölletek kedves híveim, de elköszönni kiván a kis szűlőfalujától s annak szeretett templomától Igen most bucsut vesz falujátol annak benne lako népeitől ekkor 17 éves voltam. Igen ez a lélek halni készül, -! Igen, halni! - - Meghal a világ számára, hogy menekűlhessen az Isten karjába – Mert hívja hogy Ő neki legyen a szolgáló leánykája. [...] ugy éreztem az egész világ sötétsége borult reám,! [...] Ezt az érzést ezután nemsokára magamnak azzal a krizissel tudtam ráeszmélni, - ” Hogy azokban a pillanatokba – Két világ keriti hálojába szivemet! Isten – S a Világ! Igen a föld-Világ! – Amelyet – Meg sem ismertem évtizedeken át Dicsöitlek Istenem Hogy Nepedből kiragadtál Szomjuhozzam lelkem üdvet Mely ittassá tesz – ha feltalálom?!Ezt a világtól való elszakadást Péter nevű bátyjának viselkedése is megerősíti: Elég jó eréljes hangon! - - Aztán te Teréz?! Jól jegyezd meg, felszollító ezen lépésedet, - - Mert! Ha egyszer a lábadat, egész testeddel kivetted ebből a házból! Ide többé vissza nem teheted – Mert onnan ki-is-bé is nem lehet ám ugrálni! Vagy-vagy –! Megdöbbentő s egybe figyelmeztető intelem volt! – Csahogy össze nem roskadtam annak sulja-alatt

186


– Szivem össze-szorult, agyamba rögzödve – Egész életemen figyelmeztető Felkiáltó jelként lebegett előttem Ezt mint-egy összekötő kapocsnak is tartottam lelki szemeim előtt – Hogy bármekkora áldozatok árán is – Inkább a szerzetbe minthogy vissza a világba a világi életben amelyet nem is ismertem! A tulajdonképpeni zárdai élet során a szülői ház szerepét az „Anyaház” (zárda) veszi át. Hosszú évek eseményeinek leírása közben sokáig nem tesz említést otthonáról, szüleiről, falujáról. Amikor botrányba keveredik, sorsa válságos helyzetbe kerül, akkor tesz először említést a honvágyról: Oly boldog vagyok ma!, Hogy visszajött az én Jézusom, oldalamra szent olvasom jelébe, - - De mind ilyen lelkiállapotba voltam! Egy éven át még drága jó Szüleimnek sem írtam egyszer sem levelet! Sokat busultak, aggódtak miattam, hogy mi lehet velem. Hosszú idő után helyezik vissza a gyergyószentmiklósi zárdába, ahová a következő rész tanusága szerint már nem egyértelműen haza-, inkább visszatér: Ötödszöri áthelyezésem! Szatmarról Gyergyó-filiárjába.... Mivel áthelyezések voltak – „A főnöknőt is ekkor cserélték fel, Ebből kifojolag a kedves Tisztelendő Anyától, - Engemet kért hogy magával vigyen a konyhás nővér lecserélése helyébe, - Mivel kedvelt is a Főnöknő! – Én vegyem kézre a háztartás vezetésének szerepét”, Már előre is ilyen megtisztelt kitüntetést kaptam, -„ Így egyszerre hárman jöttünk új tagok, - A fönöknő egy tanító nővér és én, - De hiszen, hogy az igazat ne hagyjam a sutba!! – Hát elárúlom!! – Már mint hogy én uj tag lettem volna! Oh dehogy is, Hiszen még a köldök-zsinorom is a szemiklosi zárdába lett elvágva,” holott még oly gyönge nádszál voltam, mikor 14 éves koromba már ottan kezdtem el a munkamezején működésemet?! Amely keserves négy kerek esztendőt kellett letőltenem!! Ahol és akkor lett az életem elrontva, egy Istennek szentelt személy által. [...] S ime – Ismét megis csak oda térek vissza ahonnan,” egy meg nem határozott idopont multán a sors igy döntött.” – ” Hogy mindez miért irásom – vége felé sok mindenre fényt-árnyékot fog vetni? [Ebéddel kínálták a szüleit, akikkel 15 éve nem találkozott, és akik ez alkalommal meglátogatják] De Ők minduntalan huzodoztak, hogy nem éhesek – mielőtt ide jöttünk akkor ettünk, - Sőt még hoztunk is hazulról egy kis falusi kostolot leányunknak Teréznek akit olyan régen nem láttunk, - Már amilyen kitőtt tőllünk egyszerű székely Szülők s Testvérektől, - Végre aztán mégis – elfogadták az ebédet - , Én főztem ebédjét!



187

A szülőföldjén való tartózkodása során tapasztalt elidegenedés szülőfalujában, Gyergyócsomafalván folyatódik, ahová az árva gyermekek számára mennek adományokat gyűjteni. Az események során azt tapasztalja, hogy szülőfalujában idegenné vált. Bár a történet végkifejlete pozitív, az élmény mégis az elidegenedés érzését erősíti: Pillanatok alatt szét futotta a hír a faluban – S csudálkoztak a nöszemélyek – Összesugdostak! – Nézzétek csak! – Ne! Kudulnakaz apácák! – Ugy látszik nincs – miből éljenek?! – No jó helyre adta Péter Bácsi a leányát - ! Szegény Borsos Tercsi!! – Ugy látszik koldulásból kell őes megeljen, pedig az milyen szégyen! – Nem hogy hazahívná onnét abból a négyfalközti kolostorból!? - - Pedig nem hinnénk hogy őjes Peter-bácsi, de különösen felesége Teréznéni!? Nem sajnálnák?! Csak tovább sugdozodnak! – Igen de hát imán mit csinálnának ithon vele?! – Mondja az egyik! – Mit! – Hát férjhez adnák! – Igen, de mán van vaj tizenöt esztendeje, hogy ott van! Hát csuda hogy mostanáig még ezt ők nem tudták? – „ – De hát imán őkes gondolták – Bizonyoson hazajött vona eddig, ha ott nem lett vona jo a sorsa!? – Igy – és hasonló képen morfondirozának a székely csavaros eszűkkel. Ilyen formán – Az kellett gondolnom! – Hogy a Csomafalvi falumbéli lakosok, nem valami jó véleménnyel könyvelték el az én sorsomat „ – De aztán megtudták, hogy nem a Zárdának – Hanem az árva gyermekek részére akik az Árvaházban nevelkednek – Gyujtögettűnk.” – – Magukat megszégyelték s beszédjüket megbanták – Igyekeztek jová tenni azáltal,” – Hogy szivesen és duplán adakoztak – Istennek a nevében, – – Igy járék én a drága Szűlő-falum lakoival!!! [...] Ezzel az élményemmel maradtam – Először – és talán utoljára is, hogy a gyergyó – szentmiklósi zárdába vagyok, – „Haza nem jártam! De ez éllta is a helyét, mert az volt a mi törvényűnk, szabalyunk Önéletrajzának harmadik részét, a családos élet eseményeit mint a világba való visszatérést vezeti be. Életének ezen szakaszát előbb a küzdelem, majd a küzdelmekbe való állandó belenyugvás jellemzi a szövegben. Fogadott gyermekei közül a nagyobbik sohasem fogadja el igazán nevelőanyaként, és ez állandó fájdalommal tölti el, annál is inkább, mivel férjének rokonsága is ellene uszítja a gyermeket. Megmarad tehát afféle kívülállóként abban a faluban, ahol született. Életének történetét a kollektivizálással egybeeső nyugdíjaztatásának története zárja, az önéletrajz utolsó sorai sorsába való „végső belenyugvásként” hatnak: S kezdödött egy ujj korszak amelynek kapuja szélesre nyilt elöttünk – Aminek a neve a szebb

188


– Jövö -, És egy léleknélküli pillanatban a nevével férjem önmagát is eladta – Hogy egyszerre amink a miénk vólt, az már többé ne ugy legyen, - Atvaltva a tragédiára - ! Egy más élet reformra – S sziv szakadva mondhassuk – ,” Mindenünk megvolt – ?!, Ami már többé nincs! – És! megis egyszerre mindenünk lett – Ami azota a mienk, Az a kincs aminek a neve Szocializmus Amely – kárért – hazánk boldogsága a kárpotlás – vagyis életünk reformja, - És lezárult a mult – hogy kezdödjön az Uj – korszak b. Huszár András regionális identitása akkor válik leghangsúlyosabbá, amikor katonai szolgálata kezdetét veszi. Első perctől, azaz bevonulásának első napjától fontosak a gyergyói sorstársaival kapcsolatos események, tapasztalatok: A kapuba az ör ugy állott mint egy cüvek s mikor a tiszt elötte ment el a fegyverrel tisztelget egy idő után minket is bé engedtek s akkor tudtam meg hogy gyergyóból 8an vagyunk, mindenki tiszt akart lenni csak én nem. Gyakran felsorolja sorstársainak nevét, származási helyét, és ott, ahol lehetséges, röviden megemlíti ezek későbbi sorsát is. A következő, hosszabban idézett részletben a gyergyóiság és a regionális/etnikai jellegű másság a különbségek kontextusában reprezentálódik erőteljesen: Amikor a kapun bé mentünk egy magyarul beszélö tiszt azt mondja, ettől a perctöl katonák vagyunk s ugy kell viselkedni mind katonák, mi akik az éjszakat nem italozással töltöttük vélünk nem vólt baj, de aki éjszaka megreszegedett azok erösen zajongtak, vólt is baj. Egész nap felkészitésböl ált, ugytelt el s este mentünk cipeltük a kuffereket az állomásra, vittek Marosvásárhelyre, ott is becipekedtünk a kaszárnyába de ott már nem lehetett magyar szót hallani csak románt s csak a tolmács vólt magyar s közülünk vólt egy Vaslábi Vhiciu Toader. Várhegyröl egy Obreja Gavrile s egy Musca Traian ők tudtak magyarul s ha valami olyan mondottak leforditották. [...] A tolmács mondotta hogy Ándré kapitány a mi delegátusunk s ö fog el vinni. El is mentünk az álomásra vóltunk csomafalviak 6on. Farkas András több mint 30 éve halott. Szász Tamás ö is halott. Nagy Cirják Ferenc, Fehér Sándor, Vaszi István és én András. Figyelmeztettek hogy nemszabad egyik a mástól lemaradni mert Bukarestben át kell szálni. Át is száltunk s Krajován ismét át száltunk s más nap este megvóltunk érkezve Korábiába dunaparti városba, ugy képzeltük el mintha cigányvárosba lettünk vólna. [...] Az Ándrei kapitánynak az vólt a terve hogy innen ki fog válogatni egy szinjátszó csoportot, s már Marosvásárhelyt



189

kiválasztott két híres zenészt Rózsa Dezső és Tulipán Jóska. Dezső hegedűs és Jóska harmónikás, hozták is mind ketten a hangszereket. Alfaluból vóltak Páll Imre aki később a lengyár kovácsa lett, s Győrfi Miklós, Tekerőpatakról Kézdi János, Szárhegyről Kulcsár pista, kinek az apja TESz elnök vólt [Társas elnök] megis vólt becsülve Pista, mert egy bizonyos idő után leszerelték. Álitólag valami betegséget álapítottak meg. Amikor 10 perc szünet vólt mindig össze vóltunk gyülve. Egyszer csak adják ki parancsba hogy a magyaroknak kötelezö iskolába járni mivel nem tudnak románul. Egy századnak nem vólt annyi iskolája mint nekünk 10 magyarnak, de örömmel vettük tudomásul hogy tanulhatunk. [...] A tanyitó kint ált az ajtóba s lehetett látni hogy nő a mája mert Ditróbol volt Ferenc Imre borbély s Remetéröl Portik János, s a tanyitónk is Remetei vólt. Jól esett hallani mikor magyarul kezdett tanyitani, el mondotta hogy ö is Remetei és hogy Egyetemet végezett és csak most idös korba rokult be katonának. [...] Az ünnepek [karácsony] után le kellett tegyük a katona esküt magyarul tanyitónk meg tanyitotta magyarul és az a 40 magyar a katona esküt magyarul tettük a szöveg még most is a fülembe cseng. Egyszerre az egész tüzóltó ezred ú betű alakba felállott s románul a saját anyanyelvükön esküdtek, utána mi 40en az u közepében feszesen vigyázba álva, elöttünk a tanyitó s utána zengtük a katona esküt. Azt mondotta az ezred parancsnok hogy a 40 közlegénynek a hangja sokkal erősebb vólt mint az ezredé. A kollektivizálás megrázó élményként szerepel a szövegben. Huszár András a végsőkig kitart álláspontja, vagyona mellett, és szinte mindennaposak a hatóság embereivel kapcsolatos konfliktusok. A soron következő rövid részletet azért választottuk, mert a kollektivizálás hírének hallatán a regionális identitás újabb reprezentációját olvashatjuk benne. Huszár András Marosvásárhely és Csíkszereda környékét említi, mint szomszédos régiókat, ugyanakkor Gyergyószentmiklóst mint saját régiójának központját tünteti fel, ahol első kézből kaphat híreket a régió sorsát érintően: A legnagyobb baj az vólt hogy már az öszön eljött a szele a kollektivizálásnak. No ide nálunk jöhetnek itt nem lessz kollektiva Hallottuk hogy Marosvásárhely környékén még az öszön csináltak kollektívákat s Csikszereda környéken is kollektivizáltak. Egyszer megjelenik egy pár idegen ember és kezdették járni a falut, inkább azokat az embereket keresték fel akik régi komunisták voltak és azoknak a véleményére vóltak kiváncsiak. Tavasz felé vóltunk Március dereka körül felmentem

190


szentmiklósra s mondják hogy a városnak nagyrésze már be van álva, nem akartam hinni de igaz vólt. A hatóság embereivel való szembehelyezkedésből származó konfliktushelyzetek leírása során a szöveg nem csak a szerző, hanem a régió etnikai/ vallási hovatartozása fogalmazódik meg tételszerűen. Huszár Andrást a Román Kommunista Pártba való belépésre szólítják fel, ez ellen ugyanúgy tiltakozik, mint a kollektivizálás idején. Erről a következő szövegrész tesz tanúságot: Meg is kezdödött a másik kurzus és nékünk brigadosoknak ha vólt párttag ha nem részt kellett vegyünk még egy felkeszitő kurzuson. Tudtom szerint mindegyikböl párt tag lett csak én nem. Ekkor már nagyobb téteknek vóltam kitéve Én tettem fel egy pár kérdést. Ahhoz hogy párttag legyek, a vallásomot gyakorolhatome ugy mint eddig? és templomba is ugy járhatoke mint eddig? nem azt nem lehet, akkor én választottam a Mindenható Istent. Majd meg válik hogy kit választ? És még szeretnék mondani valamit. önök mind a Román Komunista pártnak a tagjai s én Székely vagyok és magyar s a nemzetisegemet semmivel nem szenyezem bé. Mind rám vóltak esve a kolégáim is és akkor el kezdettem mondani a Trianont azok akik csufságot üztek a magyarokból, azokkal nem cimborálok amiböl lett egy hosszas vita, nem engedtem magam legyözni mert én magyar iskolába jártam és tanultam a történelmet. Ezt most olyan könyü leírni de akkor nagy dolog vólt és a vége az lett hogy nemállok bé. Már ötvenes évein túl jár, amikor Temesvár környékén, a határ közelében dolgozik. Koholt vádak folytán (lopással gyanúsítják) egy évi börtönbüntetést kell letöltenie. Személyes identitásán láthatóan csorba esik emiatt, hazatértekor az otthon mint olyan régió reprezentálódik, mely az önbizalmát, önbecsülését adja vissza: Azt a szorongó érzést leirni nem lehet, hiszen egy pár nap mulva 1 éve eljöttem hazulról, nagy reménynyel s most egy börtöntöltelék lopásért rövid hajjal megyek haza de el tökéltem magamba hogy azok elött az emberek elött akik közrejátszottak hogy ilyen legyek amilyen most vagyok a fejem nem hajtom meg. Reggel 6 órakor Gyó szentmiklósra meg vóltunk érkezve, amig a buszra vártunk már találkoztunk Csomafalvi emberekkel, jőttek szembe hálálkodtak hogy végre ithon vagyok. Erős elhatározásom vólt hogy első utam a templomba lessz de elöbb bemutatkozok oda haza hogy ithon vagyok. Az 1989-es politikai fordulat Huszár András életében is jelentős fordulatként nyilvánul meg. Személyes identitása ezentúl megszűnik a



191

mindenkori hatalommal, annak lokális, regionális, országos/nemzeti szintű rétegeivel szemben megfogalmazott önazonosságnak lenni. A forradalom idején már a falu idősebb generációihoz sorolja magát, s ez azt is jelenti számára, hogy a különböző lokális fórumokon joggal kérhet szót. Egy ilyen felszólalásra példa a következő rész is, ahol identitása a falu közösségének kontextusában nyilvánul meg: Felmentem a szinpadra a mikrofon elé, és megkérdeztem hogy mindenki haljae a hangomat, ott hátul is ahol Bege Árpád és a bandája volt, igen, igen. Azzal kezdettem hogy egyszer és mindenkorra a komunizmusnak vége. És elmondottam olyan embereket kell meg választani akiknek van rátermetsége és a falunak rosszat nem tettek. A forradalom nemcsak ezt az identitásbeli változást hozza, hanem a társadalmi mobilitás új lehetőségeinek megtapasztalását is. Huszár Árpád, a szerző fia Magyarországra megy dolgozni, egy idő után szülei meglátogatják. A Magyarországon tett látogatásokkal kapcsolatban felidézett események során a szerző regionális identitása immár a társadalmi, kulturális, etnikai rétegek szélesebb kontextusában jut jelentéshez, illetve fogalmazódik meg: [Fia, Árpád] Megismerte a csibészeknek a ravaszságait, s minden nap járt a Ferihegyi repülötér mellé edzeni, sokan jártak oda edzeni de amikor Árpád edzett, akkor körül vették és csodálkoztak rajta, nem hiába irta a román ujság iró Nagyszebenbe mikor versenyen vólt, jó vólt nézni a Huszár Árpi acélizmait és a versenyző társai is mondották hogy jó annak aki falun lakik mert mindég a legfrissebb élelemmel tud táplálkozni, igaz az Édesannya mindég gondoskodott hogy az elöirásoknak megfelelő ételt készítsen, most idehaza is készült a Magyarországi nagy versenyre minden nap 3 órát edzett. [...] [Egy budapesti étteremben] Felállunk az asztal mellöl Árpád már kifizetett közel 6000 forintot s mikor jövünk ki hajlongnak hogy viszont látás, viszont látás, mire én azt találtam mondani, hogy az rég lessz mire engem itt viszont látnak. Mit tetszett mondani? mit tetszett mondani? Árpád azt mondja Édesapám azt szerette vólna mondani hogy soká lessz mig még egyszer viszont látják. De miért? de miért? azért mert Erdélyből jöttek. [...] [A Feszty-körkép meglátogatásakor:] Erről ezt az irkát belehetne irni, csak csodálkozni tudtunk hogy lábunk alatt párméterre csörgedezett az élő patak és a természet a Fesztikép körképpel ugy összehozva hogy nem

192


lehet kiválasztani hogy honann kezdödik a kép, csodálatra méltó, nem csak nékűnk, hanem a világ bármely tájáról érkezett kiváncsiskodóknak. Végül, önéletrajzának utolsó oldalain Huszár András mint lokális/regionális közösségének szimbolikus, reprezentatív személyisége jelenik meg. A nyilvános szereplés (az idézett két szövegrészben egy március 15-ei gyergyócsomafalvi ünnepség, illetve egy diákok számára rendezett regionális szintű vetélkedő) Huszár András számára olyan alkalom, mely minden esetben lehetőséget teremt az identitás különböző vetületeinek megfogalmazására; ugyanakkor a szerző ilyen esetben lokális, regionális közösségének képviselőjeként, szóvivőjeként lép fel: Krb abban az idöben vólt keszültünk a nagy ünnepre Magyarország fennálásának 1100ik megünneplésére. Gondolatban én is keszültem hogy az ünnepségen nem csak ünnepelek, hanem részt is akarok venni. Elévettem a régebbi költök könyveit, keresgéltem hogy melyik vers is találna a legjobban erre az ünnepségre. [...] Magabiztoson mondottam és ahogy én tudtam, az szerint nyomatékoltam a hangom. Ha körül néztem láttam azokat az embereket is akik a Cseuseszku szekér tolói vóltak. Magam körül jó idős emberek mint Csata Miklós bácsi, és ha tovább néztem láttam a gyógyszerész Nusiekat. Egeszen tele vólt a templom kert és amikor elértem az utólsó szakaszig ugy végeztem bé. Nem a nevedről hanem mivedről ismerek te rád, az vagy ki vóltál 500 év előtt, s most te mentetted meg a Székely nemzetet. Te bátor, te hős Tőkés Lászlónk. Láttam még azok is tapsoltak akiket ellenségeimnek gondoltam. Ezutántól egy kicsit közelebb kerültem az értelmiségiekhez. Nem sok idő mulva jött a Kosuth Lajos szoboravatás, és a Szent István kardja avatás, és utána a Borsos Miklós művészetért alapitvány házának felavatása, de ezekre a jelenetekre mindég külön meghívót kaptam... [...] Végezetül, Mogyorós Lacika elhívott egy vetélkedőre Szentegyházasfaluba és amikor megérkeztűnk akkor tudtam meg hogy Székely Ifjusági vetélkedő lessz, és minden csoportban kell legyen egy nagy papa vagy nagymama, és én a nagy papa szerepét tőltöttem be, El kellett mondjak egy falunkban meg történt legendát és amit már a levente koromból leirtam Gábor János és Borcsa Pista berátom azt elmondtam. De még előbb megkértem a rendezőt és a zsűrit engedjék meg hogy imádkozzam el a Székely Miatyánkat, meg is engedték és én el rebegtem szinte sirva hogy (Kikért a szivünk annyit vérezett) A végén dijaztak és én is kaptam a 4 zsüri tagtól 4 kilencest. Ebéd előtt még elimádkoztam a székely asztali áldást és ebéd után székely hálaadást



193

c. Antal János fiatal legénykori emléke a második világháború kitörése; az államhatárok módosulása, az otthon és a máshol közötti hirtelen szakadék az egyéni sors számára döntő fordulatot jelenthet. Ez történik Antal Jánossal is: amikor már jó úton halad afelé, hogy elkezdje a papnövendékeskedést, egyik napról a másikra közbeszólnak az események, és ettől a pillanattól kezdve számítható életének új fordulata is, mely következtében nem pap, hanem katona lesz belőle: Az izgalmas eseménynapok egyikén bátyám azon, részben öröm, részben szomoru hirrel jött haza, hogy sajnos csak Bihar, Szatmár, Máramaros, Szilágy, Kolozs, Maros, Udvarhely, Csik és Háromszék vármegyék csatolódnak viszsza Magyarországhoz, hogy Zágon-nál lesz a határ, és sem Brassó, sem Gyulafehérvár nem kerül vissza Magyarországhoz, és csomagoljak öszsze és a reggeli vonattal menjek haza, mert ő egyelőre nem jöhet haza… A hathónapos kiképzés történetével kezdődő kálvária leírása során Antal János sohasem mulasztja el megemlíteni a megfelelő helyeken gyergyói társai sorsának alakulását. Első háborús élményei is érdekes módon kötik a régióhoz: a frontvonal egyik legkeletibb pontján, a Békási-szorosnál harcol társaival, az otthoni tájakat, az egész Gyergyói-medencét védi. Így emlékezik meg azokról, akiket ebben az időszakban a fronton harcolni látott, és akik nem csak nevük miatt fontosak, hanem azért is, mert rangjuk, foglalkozásuk által a vidéket pozitívan fényben tüntetik fel: …ezen tisztek, parancsnokok szülőföldünkön mozgósitott, tehát nagyrészt gyergyó és vidéke környéki idősebb tartalékos tisztek, civilben értelmiségiek, tanárok, tanítók, ügyvédek, orvosok, kereskedők vóltak, mint például Rovó Ferencz főhadnagy zászlóaljparancsnok, Balázs Sándor főhadnagy I századparancsnokom (gyergyószentmiklósi tanár), Dr. Márton András (gyergyói ügyvéd) II-ik századparancsnokom […] tekerőpataki (falumbeli) tanító, illetve fuvarozó válalkozók, Berec meg Kölönte, Varga nevü gyergyói hadnagyok, […] mind gyergyókörnyéki székelyek, sokan az apa a fiával, vejével és közvetlen szomszéd, vagy rokonával szolgált egy század, vagy szakasz meg rajban. A fronton harcoló katona egyszerre harcol a tágabb és szűkebb értelemben vett hazájáért. Az ügy, amiért a harcok folynak, az egész magyarság közös ügye; az egyén azonban nem tud elszakadni otthonától, szülőföldjétől. A fronton együtt harcoló gyergyóiak a szöveg tanúsága szerint természetszerűen állandóan aggódnak az otthoni tájakért, hiszen a harc közepette látott, tapasztalt szörnyűségek akár ott is történhetnének.

194


Megrázó hír, és még megrázóbb a tudat, hogy Gyergyó vidékén is harcok folynak: Mitörtént Gyergyóba 1944 őszén. 1944 Szeptember 7ike, egy viszonylag harci esemény nélküli nap vólt, de délután aggasztó hirek érkeztek Gyergyóról, hogy oda a hegyeken át betörtek az oroszok, nagy harcok vannak, és a város lángokba áll, amit el sem akartunk hinni, azt hittük, hogy csak valami kitalált rémhirek. A szöveg ezután a Gyergyóimedence egyik emlékezetes eseményének, a Gac-oldali harcoknak a történetét mondja el. A Gac-oldal, az ott felállított emlékművel valóságos zarándokhelyévé vált, az ott elesett gyergyói és magyarországi katonák leszármazottainak (Antal János esetében még élő bajtársainak) a találkozás lehetőségét jelenti évente. A szöveg ezen része ugyanakkor a Gac-oldalban állított emlékműhöz hasonló szimbolikus értéket képvisel Antal János szemszögéből: a gyergyóiak sokáig másként tudták a történteket, azonban az orosz oldalon harcoló egykori magas rangú tiszt elmondásai egész más fényben tüntették fel az eseményeket – Antal János tehát a régió történelmének egy szeletét korrigálta, az igazságot ajándékozta a vidéknek, helyretett valamit, amit a világ tévesen tudott. Ahogy többször is megfogalmazza (nem csak írásban), mégsem történetíróként tekint önmagára, hiszen ahhoz nem járt elég iskolát. Viszont egyszerű emberként mégis van mondanivalója, mely nélkül a közös (nemzeti, regionális) tudás, a kollektív emlékezés nem lenne teljes: Ellenben én nem történelmet írok, mert ahhoz nekem nincs felkészültségem, tudásom. Én, a drámai történelmi multról, a II-ik világháború utolsó nyolchónapi időszakáról, a honvédő háboruról, az akkori magyar hazánk területén folyó háboru borzalmairól, nemzetünk tragédiájáról fogok, különösebb részleteket, töredékeket írni, melyek nincsenek, nem lesznek benne a történelmi könyvekben. A szerző azt is megmagyarázza, hogy a történelemre nem csak az emlékezés miatt, hanem a jövő építése miatt is szükség van, méghozzá a lehető legteljesebb mértékben. Önmaga szerepét a múlt–jelen–jövő, a világtörténelem és a mikrotörténet kölcsönhatásainak kontextusában újra és újra meghatározza; Antal János a régió követe, krónikása, akinek birtokában van az a tudás, mellyel a régió az egyetemes történelemben képviseltetheti önmagát: Mivelhogy az emberi társadalom minden egyes tagja, minden egyes családi közösség sorsa, életútja története, egy kis része, részese a nemzet, az ország, valamint az egyetemes világtörténelemnek, tehát ugyanugy nekünk, családi közösségünknek is, megvan a magunk multja, történelme. Azért, hogy a történelem apróbb részleteit



195

is megértsük, ezért a nemzet, az ország, a haza történelmén kívül jó ha megismerjük elődeink, családi közösségünk történelmi multját, életsorsukat meghatározó, vagy befolyásoló politikai, társadalmi, nemzetiségi és gazdasági tényezőit, hogy következtetni tudjunk, hogy napjainkban melyik történelmi multnak tulajdonithatjuk, vagy köszönhetjük jelenünk, vagy jövőnk bóldogulását, netalán kudarcát, vagy viseljük annak átkát. A történelmet író Antal János identitása mellett a szöveg sok helyen a történetben szereplő Antal János identitását, jellemvonását fogalmazza meg. Éppen abból adódóan, hogy nem nagy történelmi eseményekről, hanem a nagy történelmi események sodrásában átélt élményekről, egyéni életről, individuális sorsról folyik az értekezés, az egyén is felelőssé tehető bizonyos makrotörténelmi kontextusokban. A szerző a maga és katonatársai háborús szerepét éppen ezért tisztázni kénytelen. Nem mi választottuk ezt a szörnyü háborús sorsot – írja, miután leszögezi, hogy a harctéren látott véres jelenetekről, a felismerhetetlenségig roncsolódott holttestek látványáról, a mindennapos temetésekről nem szívesen írna –, nem önként mentünk kockáztatni az életünket hanem sajnos bele születtünk ebbe a korszakba, bele sodródtunk, bele kényszeritettek, bele csöppentünk, amiről, ami ellen mi, frontharcos katonák, semmit nem tehettünk, tennünk kellett amit a vezetőink parancsoltak, mennünk kellett a háboru sodrásában, amire, amibe a sors, a történelem bele sodort, bele taszitott és hazánk, nemzetünk védelmére fogadott eskünkhöz híven, harcolnunk kellet, hogy fenn maradhassunk, hogy éljünk. Én a lelki beálitottságom, vagy talán az Isten adta természetem, tulajdonságomnál fogva, nem vóltam, és nem tudok lenni soha, ember, faj, vagy nemzetiség gyülölő, még a ránk, a hazánkra törő, az életünkre törő, fegyverrel ránk támadó ellenségeinket sem gyülöltem mint embert, mert tudtam hogy ugyanugy mint mi, ők sem önként, hatalom vágyból mentek kockáztatni, feláldozni életüket a háboruba, a harctéren, hanem ugyanugy mint minket bele kényszeritették, hajtották a háboruba. A szellemi síkon kirajzolódó tulajdonságok mellé testi adottságokat is megnevez a szöveg, mely adott esetben valóságos csodának tekinti a túlélés tényét. A jó testi és szellemi adottságokkal rendelkező fiatal katonalegény Hogy tuléltem a háborut azthiszem az akkori fiatal 19-20 éves szervezetemnek, egésséges fizikai erömnek is köszönhetem, mert a háboruban, a harctéren a fizikai erő, a gyors mozgási képesség, az éberség, a reflex, a megfigyelő képesség, az

196


idő és távólság felmérés, a logikus következtetés, a pillanatnyi gyors cselekvés, sokszor fontosabb vólt, többet ért mint a fegyver. Az önbizalom is hatásos fegyvernek bizonyult. Antal János életének, sorsának újabb nagy fordulópontja a fogságba esés. Ennek kapcsán különféle nemzetekről alkotott különböző véleményeket továbbít a szöveg: az amerikai hadifogság kész földi paradicsom az oroszokéhoz képest, mondja a szerző. Ugyanakkor, első írói szándékáról is ezeknek az eseményeknek a keretében kezd tudósítani, a szöveg így nem csak a magyar katona, az orosz hadifogoly, az otthonától elszakadt gyergyói székely életének története, hanem a krónikaíró, naplóíró Antal János története is. Feljegyzéseit többször is elkobozzák, alkalmasint majdnem életébe is kerül a tevékenysége, hiszen kémkedéssel gyanusítják. A hadifogságba való érkezés idején történt események között szerepel a következő megjegyzés is: A lágerbe érkezésünkkor (ahol 12-en kerültünk össze magyarokul egy brigádba) lefürdettek, lenyírták hajunkat, minden szőrzetünket lebortválták. Fürdés előtt ahol levetkőztünk, a ruháink ottmaradtak, benne a füzetem is, melybe a Rabszálitó hajó cimű versem és a hajón történt események naplójegyzetei vóltak bejegyezve, amivel versírásom, jegyzetelésem megszakadt, papír és írószer hiánya végett két évig, 1947ig. Ez a történet később, a versírást szinte rítussá, mitikus cselekvéssé avatva folytatódik: Egy forró munkaszüneti vasárnap, rabtársaim nagy ámultatára, a rablágerudvar sorakozóhely sima, finom homokjába, irószer és papír hiányába, az ujjammal, a szürkéssárga homokba vésve, fogalmaztam és írtam meg a „Sivatagi rabság Türkisztánba” című verset. Tehát igy született meg az első elbeszélő versem oroszföldön, a meszszi ázsiába, az óriási kiterjedésü kietlen homoksivatagba, szülőföldemtől 4000 km távólságra lévő Karakum sivatagba. Antal János gyakorlatilag ifjúkori éveit tölti a rabságban, még kamaszként távozik a frontra, és érett fiatalemberként érkezik haza a Szovjetúnióból. Ha nem szól közbe a világháború, már rég családot alapított volna, gyermekeit nevelte volna, a szokásoknak megfelelően. Azonban, az átélt események, nehézségek más életfilozófiával vértezték fel, melyet idős korában is magáénak tud, vall: A rabságban is, mindég az élet szebbik oldalát kerestem, mert az élet egy csodálatos lét, és minden körülmények közöt az életnek, emberileg van szépsége, vagy elviselhető állapota, öröme. Az évekigtartó rabságban, a háboruba a fronton is, minden eggyes napnak számomra vóltak örömei. Minden este örvendtem



197

a napnyugtának hogy ujra eltelt egy nap a szenvedés, a rabságból, viszonylag kimerülten, fáradtan, de épen, egészségesen. Minden reggel örvendtem a napfelkeltének, és hogy épen, egésségesen mehetek dolgozni az erdőbe, az Isten szabad ege alá, távól a világ zajától, az erdő madarai és vadállatai közé, és nem bőrtön cellákba kell sinylődnöm, töprengenem, és egy nappal közeleb lesz szabadulásom. Természetes, hogy ahol gyergyóiakkal adódott alkalom a találkozásra, ott a szövegben is kiemelt jelentősége van az eseményeknek. A másik gyergyóival való találkozás nemcsak a hazatérés reményét erősíti, hanem egyben alkalom is arra, hogy az otthoniaknak életjelet küldjön a kényszermunkára ítélt. Antal János verses formába önti a levelét: Azért hogy ne legyen feltűnő levél, vagy jegyzet formája írásomnak, ezért írtam versforma levelemet egy gyűrött, piszkos cementes zsák-darabra, a gránátalma levélből, magunk készítette tintával, ami egy halvány rozsdabarna nyomot hagyott a hammuszürke papiron, de ki lehetett olvasni, és a hazavivő sorstárs akár kapcaként is tekerhette vólna lábára a gyűröt papírt. Olyan versforma szöveget írtam hogy abból szüleim megértsék, megtudják, hogy megvagyok, élek, és hogy mi lett a sorsom, hogy mióta és hol raboskodok. A négy évi fogság utáni hazatérés azonban nem oly örömteli, mint amilyenre számíthatna az olvasó. Nem dicsőséges hazatérés, hanem óvatos lopakodás. A hazatérőt aggasztja, hogy mit hogyan talál abból, amit egykor otthon hagyott. A falu (Tekerőpatak) hemzseg az orosz katonáktól, így Antal János nem az úton sétál be a faluba, hanem a szántóföldeken, kertek alatt lopakodik haza. Mégis, olyan érzéseket tár elénk a szöveg, melyek újra összefoglalják azt, hogy mit is jelent gyergyóinak, gyergyótekerőpatakinak lenni. Már a falu jellegzetes, madártávlatból jól ismert látványa is nosztalgiát fakaszt: Ahogy a vonat elindult gyergyótól és megláttam a szülőfalumat, amit több mint 5-éve nem láttam, habár még nem láttam mást csak a templomtornyát, az épületek tetejét, meg a csereoldalba fekvő temetőt, a bóldogságtól el érzékenyültem, hogy látom szülőfalumat. Leszálláshoz készülve az ablakhoz álva izgalommal vártam hogy mikor érkezek az úgynevezet sárospatak nevü mezőrészre, ahol a vasút mellet vólt két 20 áras szántóföld parcellánk. Bóldogan láttam a tarlót, hogy a földek megvóltak müvelve és a kalászos termés be vólt takaritva a földünkről. d. Sorsának első nagyobb fordulatát Czirják Gergely szövegében a román hadseregbe való bevonulás jelenti. Ezt a fordulópontot készíti elő a

198


szöveg addigi része, melyben a szerző elmondja, hogy feltett szándéka a Magyarországra való végleges kitelepülés, első kísérletekor azonban kioktatják, hogy erre csak román katonaszökevényként van esélye. Az eskütétel leírásánál fogalmazza identitásának jellegzetes vonását: Aztán következett az ünnepélyes pillanat, amikor letettük az esküt…Amikor az eskü szövegét mondták, én semmitsem mondtam, csak a szám járt, mert már eldöntöttem vólt, hogy én román katona nem leszek, és a legelső alkalommal el fogok szökni oda, ahol nemmondják nekem hogy „bángyile” /hazátlan/ és kijnele /kutya/. A sorsfordulat a szökéssel teljesedik ki, a kalandos út után, Magyarországon azonban az érem másik oldalára esik: míg otthon hunvérü kutyának szidták, itt oláh cigány lesz belőle, amikor a hatóságokkal, vagy az ott élő emberekkel konfliktusba kerül. Így hát itt is újra felértékelődik származása, székelysége: felkerestem Csiki Guszti bácsiékat, akik őszinte szeretettel fogadtak, […] s ezzel a szenvedésem véget ért, mivelhogy egy vendég szerető székely ember házához kerültem… Csiki Guszti bácsiba egy jó indulatu embert ismertem meg, és igy került végre egy pártfogóm is, az ujabb hazámba… A különböző sorsfordulatok végén (magyar katonaság, háború, német, majd amerikai hadifogság), miután Európa számos helyén megfordult, új élet kezdésére kapott lehetőséget. Móron, ahonnan a teljes szász lakosság elmenekült a világháború alatt, lakást és egy egész kovácsműhelyt ingyen kaphatott volna: Mostmár elmondhattam, hogy sokkal több hazám van mint a gólyának: legutóbb a szülőföldem-falum vólt a lakhelyem, Gyergyócsomafalva, de azt hiszem, hogy többé nem lessz az. És itt egy makrancos könny csepp kibuggyant a szememből. De van magyar állampólgárságom, Hajduszoboszlói illetőséggel, és Mór-i lakos vagyok. Újabb sorsfordulók azonban mégis Gyergyócsomafalván érték, ahová végül hazatért: a kollektivizálás, szemének elvesztése. A gyergyói táj A gyergyói táj gyakran felértékelődik, a regionális identitás szimbólumává válik. a. Köllő Teréz önéletrajzának szövegébe számos verset ékel be. A versek egy-egy történetet vagy epizódot zárnak le, afféle összefoglalói az időnként leírtaknak. A következő vers azokat a történeteket zárja, melyek erdei élményeihez fűződnek (édesapjának és munkásainak segít az



199

erdei háztartásban). A nézőpont eltávolodik az események idejétől, nosztalgikussá válik, a „jó emlékeket” őrző szülőfalu idilli képét hozza létre. A szülőfalu ugyanakkor a szülőföld részeként van megnevezve a versben; azonban a szülőföld mint régió nem a szöveg mondanivalójának középpontjában áll, hanem mintegy az (előrevetített) életút állomása, mint kiindulópontja azoknak az eseményeknek, melyek az élet „nagy útját” képezik majd: Égig érö Magas Hegyek Körös-körűl Fenyves erdő Közepébe – Csomafalva Szülőföldem kis-faluja Régiségem kincses-háza Ott nyugszanak – Emlékeim! A természet – Alkotoját Ugy áldom mint Imadoját Igy kérem Őt kezébe – kezem! Segitségét a nagy útra Ő vezessen – vezéreljen Hogy célomat – elérhessem Ha ellankadnék az út hósszán Hadd pihenjek – Veled én! Panaszimat – halgatnád S megnyugszom igy boldogan Igy tovább megyek egyedűl Magas hegyek aljáig Szülö falum kis – Házáig Boldog – Hazám kapujáig! b. Huszár András önéletrajzában a gyergyói táj nemcsak a kéziratban, hanem a mellékelt fényképeken jelenik meg gyakran. Főként a hegyekben készült fotókra esik hangsúly, melyeken a szerző büszkén áll rokonai, ismerősei társaságában, vagy kutyái, lovai mellett. c. A gyergyói táj Antal János esetében alárendelődik a háború emlékezetének. Míg Köllő Teréz vagy Huszár András írásában a táj a feltétlen

200


szépséget, nyugalmat jelenti, olyan erőt, mely honvágyat képes fakasztani bárkiben, addig Antal János számára egyben a harcok egykori színterét is jelenti. Regionális identitásának ennek megfelelően lesz része a táj is: A Remetei Eszenyő irányába, a Görgényi-havasokból kiemelkedő, 1770 m magas Kereszthegy csucsa, ami gyergyóból is jól látható, ha tekintetem arra téved, napjainkban is, a több mint 50 év távlatából is, az ottani drámai harcok, események emlékeitől elborzadok, ahol meggyülöltem a háborut, a vérontást, a gyilkos fegyvereket, még ha a TV-ben, vagy az utcán ha valaki kezében vagy vállán látom, még ha szólgálati fegyver, akkor is gyülölöm a fegyvereket. d. Czirják Gergely számára a hazai táj nemcsak emlékek helyszíne, hanem a Magyarországon szerzett beceneve által is, annál jóval több, a gyergyói székely allegóriája. A különböző tájakon élő embereket érzékletesen hozza párhuzamba a természeti környezet helyi adottságaival egyik első magyar katonai élményének elmesélésekor: [Felettese kérdezi:] te hovávaló vagy? Én összekapom magam, és hangosan mondom el, hogy Erdélyi, csikvármegye Gyergyócsomafalvi. S hát te hogyan kerültél ide hegyek közül az alföldre? Alázattal jelentem, én 1935 április elsejére bevonultam Román katonának, de nem ugy bántak velünk hogy meg szeressem, és 3 hónapra rá át szöktem […] Rámnéz, elmosolyodik, és azt mondja nekem, hogy te /havasi gyopár/ s azzal tovább ment. De ez a megjegyzése igennagy derültséget hozott az egész üteg legénységére. Mindenki kacagta, hogy én havasi gyopár vagyok […] Azonnal átláttam, hogy ez az alfőldi társaságnak fogalma sincsen, hogy mi is az a havasi gyopár. Valami havasi szörnyetegre gondoltak bizonnyára, azonn nevettek olyan derültenn. De én jól tudtam hogy mi az. Égbenyulló sziklaszálakonn, ahol a viharok keletkeznek, és ahol a legszikrázóbb a napsugár, ott tenyészik ez a kis növény, de ezek azt honnan is tudnák? Ezek nem láttak mást csak hangyadombot. Ha meg látnák a Gyilkostónál az óltárkövet a maga fönséges méltóságában, vagy az eggyes követ36, hát szemük-szájuk tátva maradna. Hadd legyek én csak havasi gyopár, ti sok mocsárvirág, gondoltam magamba.

36

Egyes-kő – Balánbánya környékén található jellegezetes sziklatömb.



201

Találkozások a mássággal a. Huszár András előszeretettel idézi fel azokat az eseményeket, melyek a lovak, illetve a lovakkal végzett munka iránti szeretetét, érdeklődését, hozzáértését tanúsítják. Az etnikai hovatartozás értelmében vett másság gyermekkori megtapasztalásának következő bizonysága a mezei munka során szerzett tudás szemszögéből érdekes: A 30 as évekbe járt egy moldovai román ember aki gázt és degenyeget árult Csomafalván nagy tiszteletnek örvendet és beszálasolni vagy bíró Csata Miklósni vagy a szászfaluba kisbíró Borsos Dénesni szálásolt bé. Kivételes szép lovakkal járt és fényes gombos hámokkal, a nagyszekér ugy volt csinálva hogy elöl a rudra felvólt szerelve egy olyan mint egy nagy kosár s abba finom széna s a lovak menet közbe is tudtak enni, s a szekér derekába 2 nagy hordó, az egyikbe petrólium s a másikba degenyeg (szekértengely kenö) a falun ahogy ment mindig kiáltotta, háj la petró si degenyeg, volt is kelete mert nem vólt villany. Ugyancsak a másságról szerzett tapasztalatok, az etnikai/regionális másság megfigyelése példája a következő rövid történet is, mely annak az időszaknak az eseménysorából származik, amikor a német, az orosz és a román hadsereg felváltva vonul át a régión. Az állomásozó katonák családoknál szállnak meg, egy esetben orosz tisztekkel vacsorázik együtt a Huszár család: Egyszer Édesanyám mondja É apnak kérdezd meg hogy a magyart lövie? mert azelőtt már megbeszélgettük hogy rokon népek vagyunk, azt mondja az egyik hogy háboru van s ha nem lövöm én öt ö lö engemet. Édesanyám odament hozza és egy kicsit óvatosan pofon ütötte, nebáncsd a magyart. É ap azt gondolta hogy már ki is fogyott Édesanyámból, de egy kicsit elnevette magát a tiszt és nem bántotta Édesanyámat. A régiók közötti különbségek is gyakran a munkával kapcsolatosak: Lajos öcsémet is vitték de szüleink nem tudtak bele nyugodni s igy Sz.m. Magyargoroszlón kötöt ki egy olyan házaspár vette magához akiknek épp enyi idö gyermekük vólt a neve Kondor Géza és a fiu neve is Géza s más évbe szeptemberbe láttam ujra, éppen csépeltünk O.F. sógoroméknit s jött vélem szembe s énekelte Sürü erdö suttogását halgatom s seggemen a keléseket gyógyitom galambom s így ért el hozzám és megszánta É ap azon a télen elment hozzá, addig az öreg egri Ágoston elvállalta hogy örködik helyette, oda volt 1 hétig s mikor haza jött elmondotta hogy nagyon jó

202


helyen van Lajos, s amig ott vólt csinált finom jármot az ökröknek mert amit ott látott az inkább állat kinzás s a szekereket meg javitgatta A regionális identitás a származás értelmében időnként akkor válik fontossá, amikor az idegenben, idegenekkel folytatott beszédhelyzetben fény derül a közös származási helyre: Meg is jött a vizsgáztató bizottság és mindenkit külön külön vizsgáztattak. Mind bent voltunk a teremben és egyszer rám kerül a sor egy Marosán nevü százados vólt a vizsgáztató bizottság elnöke. Megkérdezte magyar vagyok? igen honnan? mondtam hogy Magyarautonom-tartományból Ghergyócsomafalváról. Egész nyugodtan beszélj magyarul mert én is a környékröl való vagyok. A vizsgakérdésen az vólt amit már leirtam. Románia megvalositása az 5 éves tervben. Tisztán ismertem a Békási vizerömüvet hiszen jártam is ott s a Dunacsatornánál folytak a nagy munkálatok. Amit tudtam mindent elmondottam magyarul s ö mondotta románul, nemhittem fülemnek Excelent [Kiváló] A román kolégák mondták hogy ez nem igaz csak a tiszt szépitette igy ki. Az eredmény csak az maradt. Egy idő után Huszár András mezőgazdasági gépek (traktorok, aratócséplő gépek) kezelését sajátítja el, évtizedekig ebben a szakmában dolgozik. A szakma velejárója, hogy ezentúl évente több alkalommal hosszabb időre más vidékekre kényszerül menni dolgozni. A regionális identitás tudata ilyenkor gyakran jut szerephez a szövegben. Egy esetben a regionális identitás a Gyergyói-medence határainál nagyobb területre szélesedik a szövegben: Kopogva bementem és szép csendesen kezét csókolomot köszöntem, fogadta és én már el is kezdettem mondom a panaszomat. Doktor néni Gyergyó vidékről itt vagyunk 10 napja, nem csinálunk semmi hasznos munkát, s a szásznék táplálnak minden féle jó ételekkel s érezzük hogy égünk el ugy kinoz a honvágy s othon anyi a munka s én az idén még egyszer vóltam idegenbe. Egészséges vagyok mint a makk s tessék valamit kitalálni hogy mehessek haza. Megfogta mind két kezemet jól a szemembe nézett, és azt mondja. Magának olyan vérzö fekélye van hogy azonnal kell induljon haza. Azzal leültetett és azt mondja, maga nem tudja elképzelni hogy mennyi furfangos ember jár nálam de ilyen öszinte ritkán. Megirom a receptet s adok 7 napi betegszabadságot s mikor letelik vissza jön s adok megint 7 napot. Elmondotta hogy a nagy bátyja Csikszeredába föorvos és mindég hívja hogy menyen oda dolgozni, de teccik tudni, ugy félek a hidegtől, nem merem ráadni magam. Bátran tessék jönni mert itt még egy doktornő sem fagyott meg.



203

Ugyanakkor a más vidékeken megtapasztalt másság olykor nem az érdekesség, hanem a nehézség kontextusában jelenik meg. Másfél évtizednyi idő alatt évenkénti rendszeres távollétei nehézségeket okoznak a család életében, hiszen közben gyermekei születnek, a gazdaság vezetése sokszor a feleségére hárul a gyermeknevelés mellett. A „más tájegységek”, túl azon, hogy az élet nehézségeinek helyszínei, a regionális identitás reprezentációjának kontextusában figyelhetők meg gyakran: Azért vóltam ideges hogy miert van az hogy minden évbe miért kell nékem idegenbe menni? amikor a szekciónknál olyan emberek vannak hogy még egyszer sem jártak idegenbe s én amióta itt vagyok 14 esztendeje, minden évbe 1szer 2x vagy 3szor meg kellett barátkozzam és ismerkedjem más és más táj egység embereivel és minden nyomoruságot el kellett szenvedni. Anynyi bogaras szeszélyes emberrel vólt dolgom s mindig én vóltam a szó szóló mivel a legidösebb vóltam és a legjobban tudtam románul gagyogni s írni is. b. Antal János önéletrajzában a mássággal való találkozás a fogság leírásában a leghangsúlyosabb. A hadifogoly szinte minden emberi voltától meg van fosztva (mint már láttuk, egyformára nyírták őket), a rabot a nevétől is megfosztják, mint ember volta utolsó bizonyítékától: Zákricsoni Politik – 2425. Magyarul értve pedig: 2425-ös Politikai Elitélt. Ezután már nemszólitottak nevünkön, és csak sorszám szerint tartottak nyilván. Nemszólitottak nevünkön, számukra nem vóltunk emberek, számukra nem vóltunk más, csak egy szám, a ruhánkra festett politikai rabsorszám. Ebben az új helyzetben a nemzetiségek közötti határok bizonyos mértékig elmosódnak, a nemzetiség olykor a puszta származást, a közös, teherként viselt sorsot vállalók személyes történeteinek adalékát jelenti. A nemzetiségek találkozása ebben az élethelyzetben akkor a legfontosabb, amikor valamilyen összefüggésben van a távoli otthonnal. Így különösen fontos az örményekkel való sorsközösség (tegyük hozzá, Gyergyó vidékén is jelentős tábora élt az örményeknek a huszadik század első feléig): Az örmény orvosok és egésségügyi személyzet egyes tagjai akik valamiért szintén elitéltek vóltak, igen inteligens és keresztény vallásosak vóltak, a tiltás ellenére is, és emberszeretők. Minket, erdélyi magyarokat „Druzsbi transilvanian”, vagy „Druzsbi krisztenian”-nak szólitottak, ami magyarul „Erdélyi barátaink, vagy keresztény hittestvéreink”-nek felelt meg, nagyon sajnáltak minket mint rabságba szenvedő embereket, igen lelkiismeretesen ápoltak vigasztaltak, és nemcsak kezűkkel, hanem jóságos

204


tekintetűkkel is simogattak. Elmondták hogy a megtorlások elől világgá szaladt örmények jelentős hányada Transilvániába telepedett le és talált új othonra, ahol szabadon, megkülönböztetés nélkül ápolhatják, megtarthatják szokásaikat, gyakorolhatják vallásaikat és a magyar állam részéről megbecsülésnek örvendenek. Az önéletírás harmadik, teljes egészében a fogság történetének szentelt füzetében megjegyzi a szerző, hogy azért ad hálát a sorsnak, a mindenféle nehézségek, sorscsapások ellenére, hogy rabként megismerhetett olyan tájakat, embereket, melyeket szabad emberként nem ismerhetett volna meg. Ugyanúgy, mint Huszár András önéletírásában, itt is nagy hangsúlyt kap tehát a mássággal való találkozás, valamint az ilyen alkalmakkor kinyilvánított, felértékelt regionális identitás. Antal János térképet is készített kalandos útjáról, az ezen megjelölt, hányattatásait nyomon követő útvonal több mint tíz országot érint. Ezzel kapcsolatban személyes identitásának alakulásában a fogságot, annak körülményeit teszi elsősorban felelőssé: Kényszervándorlásom során sokmindent, jót, rosszat, megalázást átéltem, tapasztaltam, csináltam és tanultam is. Tehát engem nem is annyira a család, és az az 1930-1937 között végzett falusi ellemi iskola formált azzá az egyszerü emberé ami lettem, hanem inkább az a gyötrelmes, az a viszonttagságos különleges sors, amivel az Isten megvert vagy megáldott vagy rám szabott, ami ellen, amiért már földi életem alkonyán sem háborgok, hanem hálás vagyok a sorsnak a sorsomért. A szöveg szerint tehát Antal János egyszerű ember, azonban sorsa, életpályáját nem hétköznapi, de nem is önként vállalt sors jellemzi. c. Czirják Gergely nemcsak a magyar–román ellentétek tapasztalásakor találkozik a mássággal mint számos konfliktus okával, hanem hadifogságának idején is alkalma van megtapasztalni a kulturális diverzitást. Sok nemzetiség találkozóhelye az amerikai hadsereg németországi tábora: Késöbb megtudtuk hogy a télitáborunkbann sok-mindenféle rangu és rendü és nemzetiségü népek élnek. Az eggyik blokkba kimondottann csak német /bürgermájszterek/ pólgármesterek telelnek vagy 4 ezerenn. Aztán magassrangu német tisztek, Franciák, oroszok, és kitudja hány féle nációból való népek sokasága vólt oda össze gyüjtve, és várták a további sorsukat. Különösen az amerikai katonák szokásai keltik fel figyelmét, a szabadság, a jólét megtestesülését látja bennünk, felnéz rájuk: A sofförünkönn kívül még két a.m. katona szokott jönni velünk, akik, amig mi dolgoztunk, ök azzal szórakoztak, hogy 2-3 kanna benzint /50-



205

75 lt,/ rá őntöztek egy nagy kö rakásra, azt meg gyujtották, és melegedtek mellette mint a makk-ász, az üress benzines kannákat szórakozásból rostávvá lövőldözték. Az ilyen méretü pazarlásért a magyar hadseregbe halálbüntetés járt vólna, de ezeknél semmi sem számitott. Ha a finom kamgár-szövet nadrágjuk valahol egy pici olajfóltot kapott, azt be dugták a tüzbe, és uj nadrágot huztak magukra. 12–13 óra között meg érkezett a vásznas kis kocsi, és olyan bőséges gazdag ebédet hozak nekünk, hogy képtelen vóltunk azt el fogyasztani.

Összefoglalás (Iv.) Az élettörténetben megjelenő etnikai identitásról írt tanulmányában Tóth Mária összegez néhány fontos megállapítást a két fogalom keresztmetszetét illetően: „Az egyén identitása létrejönni és változni csak más emberekkel való találkozások, összeütközések, azok elvárásaihoz való igazodások vagy ellenkezések által képes” (Tóth M. 1998: 77). Az életút elbeszélése egyben próbálkozás az én folytonosságának és azonosságának ábrázolására. A fent elemzett szövegeket összehasonlítva, ezzel kapcsolatosan két megjegyzést tehetünk. a. Az egyes szövegek különböző végkifejletet körvonalaznak. Ennek értelmezéséhez a Kenneth és Mary Gergen által javasolt progresszív és regresszív narratívum fogalmait célszerű használni (Gergen– Gergen 2001: 98). A társadalmi érintkezés szempontjából Köllő Teréz önéletrajza regresszív narratívum: az élet fordulópontjai az asszony és a világ közötti szakadékot, a társas élettől való elidegenedés, a magány, a belenyugvás narratívumát teremtik meg. Ezzel szemben Huszár András életének története progresszív narratívum: a gyermekkorral kezdődően, a szerző társas érintkezései, fenntartott kapcsolatai állandóan gyarapodnak, társadalmi helyzete újra és újra visszaigazolást nyer lokális, regionális közösségének más tagjai felől. b. A társas érintkezések során adódnak azok az alkalmak, beszédhelyzetek, melyek során az egyén közvetett vagy közvetlen módon, nyilvánosan vagy vallomásszerűen kénytelen megfogalmazni, illetőleg újraértékelni regionális identitását. Huszár András, Antal János, Czirják Gergely élete során számos olyan régióban fordul meg, ahol a másságot alkalma van megtapasztalni. A más vidékek embereivel adódó beszédhelyzetek során,

206


valamint az események, történetek leírása során regionális identitásuk gyakran kerül előtérbe, gyergyóiságuk ilyenkor a magyarsággal, székelységgel, vagy éppenséggel a munkához való viszonyulás különböző vetületeivel hozhatók összefüggésbe. A társas érintkezések hiányában azonban az egyén regionális identitásának szerepe háttérbe szorul. Köllő Teréz, bár Gyergyóból indul el és Gyergyóba tér vissza, életének meghatározó élményeiként a társas érintkezések elidegenítő tapasztalatait (a lokális közösségéből való erőszakos kilépését, a zárdai élet során elszenvedett gyanúsítgatásokat, családos élete során átélt nehézségeit) írja le. Szövege éppen ezért ritkán és esetlegesen reprezentálja gyergyóiságát, egyetlen esetben sem határozza meg önmagát „tisztán és világosan” gyergyóiként. Ott, ahol ilyesfajta reprezentálódást tapasztalunk, a megnyilatkozás metanarratív funkciója kerül előtérbe, azáltal, hogy az események nézőpontjáról a jelen nézőpontjára tereli az olvasó figyelmét.37 c. Az önéletírók eltérő mértékben veszik ki részüket lokális és regionális közösségük társadalmi, kulturális, politikai életéből, mondhatni a régió kulturális és kommunikatív emlékezetének szempontjából. Köllő Teréz éppen akkor van távol a falutól, amikor életkora alkalmassá tenné erre a szerepvállalásra (negyvenes éveiben jár, amikor hazatér a zárdából), ezzel szemben Huszár András, Antal János lokális és regionális közösségének mai napig állandó jelleggel aktív tagja, éppen ezért a regionális identitását gyakran kénytelen reprezentálni különböző beszédhelyzetekben. Biró A. Zoltán beszél az egyéni és közösségi életvezetés egyes kulcsfontosságú elemeinek a privát, a lokális közösségi és a lokálisnál átfogóbb közösségi szférák közötti vándorlása kapcsán. A szerző azt szemlélteti tanulmányában, hogy ezeknek az elemeknek az elmozdulása nemcsak fentről lefele irányban lehetséges, a privát szféra különféle elemei ugyanis képesek alkalmanként közösségi, regionális, nemzeti érvényre, jelentőségre jutni (Biró 1997). Huszár András esetében ugyanezt figyelhetjük meg: a különböző fórumokon való szereplései során identitását, egyéni nézeteit igyekszik átfogóbb társadalmi keretek között érvényre juttatni. A szerzők gyergyóisága tehát az önéletrajzuk tágabb kontextusaiban nem egyforma mértékben reprezentálódik. A reprezentáció mértéke függ attól a végső céltól, mely visszafele, a végtől a kezdet irányába írja

37

Az elbeszélés metanarratív funkcióival kapcsolatosan lásd Babcock-Abrahams 1982.



207

önéletrajzukat, s melyet nehezen tudnánk egyértelműen meghatározni, éppen azért, mert ők maguk sem viselkednek minden időben egyformán ezen a téren. Sem az önéletrajz szövege, sem az identitás nem tekinthető véglegesnek mindaddig, amíg a szerzők lokális, regionális vagy annál többé vagy kevésbé átfogóbb szinten részt vesznek a társas interakciókban. A regionális identitás önéletrajzbeli reprezentációja ebből kifolyólag nem egy állapotot, hanem egy kommunikációs folyamatot feltételez; azt a folyamatot, melyben az egyénnek a mássággal szemben állandóan újra kell fogalmaznia önazonosságának különféle oldalait. A regionális identitás nem önmagában, hanem az önazonosság más oldalainak kontextusában jut érvényhez, éppen a mindenfajta identitás változó, folyamatszerű jellege miatt. Végső soron pedig a népi önéletrajz is ennek a lokális, regionális kommunikációs folyamatnak, a kommunikatív és/vagy kulturális emlékezetnek a része kíván lenni, ugyanúgy, mint bármely más biografikus vagy önéletrajzi jellegű narratíva. d. Egy népi önéletrajz, úgy tűnik, nem attól lesz elsősorban gyergyói népi önéletrajz, mert gyergyói születésű, vagy Gyergyó vidékén élő ember írta, hanem azért, mert gyergyói identitást reprezentál. A reprezentáció során a szöveg/szerzők nem csak önmaguk gyergyóiságát mondják el, hanem azt is, hogy mit jelent számukra voltaképp a gyergyóiság. Nemzeti hovatartozást jelent. Gyergyó vidéke színmagyar, zömében katolikus lakosságú, ezért gyergyóinak lenni egyenlő székelynek, magyarnak, és amikor ennek jelentősége van, katolikusnak lenni. A gyergyói katona Erdélyért és a történelmi Magyarországért harcol. Munkához való pozitív viszonyulást jelent. A gyergyói ember a fával kapcsolatos munkák szakértője, jó ács, emellett jól ért az állatokhoz. A gyergyói ember végső soron minden munkát lelkiismeretesen és szakértelemmel tud végezni, és ez a képessége más vidékeken való tartózkodásai során sokszor előnyt jelent számára. A másik gyergyóihoz való hűséget jelenti. Egy gyergyói embernek a gyergyói társaival való találkozásai mindig pozitív kicsengésűek, és a távollétben közösen vállalt sors megerősíti őket közös gyergyóiságukban.

208


Következtetések

Öt gyergyói népi önéletrajzot, mint öt esetet igyekeztem láthatóvá tenni, megvilágítva néhány olyan problémakört, mely az önéletrajzírással mint cselekvéssel, a szöveggel mint kész entitással, a szerzőnek mint szerzőnek a lokalitásban tetten érhető szerepével kapcsolatosak. Az öt önéletrajz egyúttal egy-egy sajátos példája annak, hogy az ilyen jellegű szövegekről hol és hogyan nyílik alkalom beszélni: Köllő Teréz szövegének esetében a személyes identitás vizsgálatát a lokális közösség által az asszonyról kialakított identitással ütköztettem, továbbá igyekeztem rávilágítani arra is, hogy az eltérő vélemények hatására a regionális identitás szerepe háttérbe szorult a szövegben. Huszár András esetében a lokális közösség értelmiségi rétegét vettem célba, annak érdekében, hogy láttassam, a lokális értelmiségi elfogadta körében a szerzőt, nem mint önéletrajzírót, de mint olyan személyt, aki biográfiáját így érdemesnek látta forgalomba hozni az önéletírás mint szöveg és mint cselekvés által. Antal János illesztette be önéletírását legsikeresebben a gyergyói közéletbe, mely elsősorban a szerző által megfogalmazott történelmi tényekre vált kíváncsivá. Az ő esetében nemcsak a szöveg egyes részei, hanem maga a szöveg mint kézzel fogható valóság is reprezentálja a gyergyóiságot mint értéket, identitást. Czirják Gergely elhallgatta azokat a történeteket, melyek szűkebb családi környezetéről szóltak. Míg a közössége jó kovácsként tartja őt számon, megpróbálta személyiségének más vetületeit is forgalomba hozni – nem sok sikerrel. A közösség, az értelmiségi réteget is beleértve, nem szociális érzékenységének hasznát, írói tehetségét, hanem csupán az ennek bizonyítására tett számtalan lépést értelmezte, és őrizte meg róla emlékként. Köllő Vilma esetében láttattam, hogy az önéletírás cselekvésjellege a személyes életvilágban egyrészt hivatásszerű, de ez a hivatás a lokális közösség egy csoportjában értelmeződik csupán hivatásként, másrészt pedig gyakorlati tényezők (tér, idő) által erősen meghatározott. Úgy tűnik, az egyén életútjának megismerése csupán illúzió, sohasem zárhatja le az egyénről alkotott képet, az önéletírás nem a valóságot írja,


© www.kjnt.ro/szovegtar következtetéSek

209

hanem egy narratív stratégiát követ. A népi önéletrajzot ehhez forrásként lehet ugyan használni, de csupán annak tudatában, hogy a szöveg mint olyan nem magát az élet történetét jelenti, hanem maga is része egy olyan biografikus térnek, melyben mindig számos új történet vár meghallgatásra. A bevezetőben felvázolt kérdések alapján következtetéseim összefoglalása marad hátra: a. A népi önéletrajz megjelenése Gyergyóban. Az 1970-es évektől megjelent népi önéletrajzok, mint láttuk, a romániai magyar irodalom és néprajzkutatás diskurzusait keresztezték. Ugyanettől az időszaktól, Czirják Gergely szövegének 1979-es publikálásától számítható a gyergyói népi önéletrajznak a köztudatban való elterjedése is, bár az önéletrajzok írása, legalábbis az írás eltervezése esetenként korábban elkezdődött, mint láttuk, Antal János már a második világháború idején készített jegyzeteket. Köllő Teréz önéletrajzát érdekes módon a Czirják Gergely szövegét követő évben kezdte el írni, de sohasem hozta összefüggésbe saját alkotását sem a kovácsmesterével, sem konkrétan más hasonló szövegekkel. b. Kik és miért írnak önéletrajzot? A gyergyói önéletrajzok írói minden esetben korban előrehaladott, idős emberek. Életpályájukat a gyermekkor – ifjúkor – családalapítás és családgyarapítás – időskor négyes struktúrájában tüntetik fel. Az élettörténet leírásának az élet beteljesedése, az élet beteljesedésének az idős kor megélése a záloga, ugyanakkor az idős korral járó némi elidegenedés, elmagányosodás is: a gyergyói lokális társadalom az idős ember véleményét másképpen értékeli, akár negatív, akár pozitív legyen ezen értékelés kicsengése. Idős korára az egyénnek megváltozik a lokális társadalomban betöltött szerepe: bár mondanivalója a hagyományos értékrend szerint a megszerzett életbölcsességen alapszik és eszerint válik hitelessé, hallgatósága nem a középkorúság dinamikus életvitelével, mobilitásával járó személyes találkozások alkalmaiban szerveződik, az egyén hallgatósága megcsappan. Az önéletrajz írásával az egyén új hallgatóságot (olvasótábort) keres, túllép a lokális közösség határain, s ezt leginkább a publikálással mint a hallgatóság garantálásával érheti el, következésképp a publikálásra megfelelő alkalmat igyekszik keresni. Az egyes néprajzkutatóknak, irodalmároknak a könyvkiadásban játszott szerepe ugyanakkor e folyamat részévé avatja magát a tudományt is. Az önéletrajzok születésének korszaka az 1989-es forradalom előtti és azt követő évtizedek korszaktudata által meghatározott. Az egyes személyek életében a kommunizmusnak, a diktatúrának, mint a huszadik

210


század közepét meghatározó alapvető történeti jelenségnek átmeneti, de a családalapítást, vagyongyarapítást nehezítő vagy hátráltató, meghatározó szerepe van. Az önéletrajzírók értékrendjüket, világlátásukat az ezt megelőző, lassú lépésekben polgárosodó, de még a hagyományos életmódot követő korszakban kezdik elsajátítani, kialakítani. A kommunizmussal szemben megfogalmazott véleményeik nem csak attól függően alakulnak, hogy 1989 előtt vagy után írják meg önéletrajzukat, bár ennek meghatározó szerepe van: míg Köllő Teréz 1980-ban kényszeredetten, némileg ironikusan élteti a korszakot, Huszár András a lehető leghatározottabban marasztalja el azt, Antal János pedig üldöztetésére hivatkozva indokolja azt, hogy kéziratának végleges változata csak a forradalom utáni években készülhet el. Ezzel szemben Czirják Gergely nyíltan száll szembe a kommunizmussal már a forradalom előtti évtizedekben. A kommunizmus idején az autobiográfia azonban mégsem a lázadás gesztusa, inkább reprezentatív történet. A történeti eseményeknek az egyének életpályájára gyakorolt hatása érezhető mind a nők, mind a férfiak által írt önéletrajzokban. Ugyanakkor némi különbség is megfigyelhető e tekintetben: mivel a kommunizmus évtizedei képezik a családalapítás, a család fejlődésének meghatározó korszakát, a három férfi önéletíró jóval többet beszél ezekről a körülményekről. A két női önéletrajzíró az események főszereplőjeként férjét láttatja elsősorban, s így ezekről kevesebbet beszél. A közösség tagjaival kialakított kapcsolatok is különböznek a nemi hovatartozás szempontjából. Mivel a közösség vezetői szinte teljes mértékben a férfiak közül kerülnek ki mindenkor, a férfinak több alkalma nyílik vezető szerep vállalására, nyilvános szférában való szereplésre. Czirják Gergelyből adószedő lesz, a község papjával baráti viszonyban van, az értelmiségi körök tagjaihoz bejárása van; Huszár András a közösség nyilvános eseményeinek állandó szereplője; Antal János mediatizált szereplő a régióban. Ezzel szemben a nők kapcsolatrendszerét szűkebb közösségekben, elsősorban a rokonság, szomszédság körében látjuk alakulni, illetőleg Köllő Vilma esetében alternatív közösségekben (nyugdíjasok klubja). Nincs egyértelmű válasz arra, hogy ki az, aki önéletrajzot írhat, egyik önéletrajzíró sem felkérésre készítette el kéziratát. A lokális közösségnek nincs közvetlen beleszólása, nincs kialakult hagyománya abban a tekintetben, hogy egyeseket íráshoz engedne, másoktól eltiltaná azt. Az önéletrajzok írása személyes döntés alapján kezdődik el, történik meg, abban az



211

esetben is, amikor a lokális közösség tagjai kíváncsiak a szerző mondandójára, és abban az esetben is, amikor nem kimondottan kíváncsiak, vagy éppen pilanatnyilag közömbösek. Hiszen, mint mondtam, a szerző nem egyértelműen a lokális közösségéhez szól, holott esetenként feltételezhető, hogy ahhoz beszél elsősorban, ám önmagát a publikálás szentesítő magasságába helyező szándékkal, magatartással, stratégiával. c. A közösségnek a szerzőhöz, ennek önéletrajzához való viszonyulása is a fentieknek megfelelően dokumentálható. Sikeres önéletrajznak mondhatók azok a szövegek, vagy a szövegnek azon részletei, melyekkel a lokális közösség egyetért, s ezek főként a történelmi események leírásával hozhatók összefüggésbe. Amint a lokális közösség valamely vetületét bírálja, a népi önéletrajz megoszthatja a vélekedők táborát, elsősorban akkor, ha ezek személyesen vagy mások által forgalmazott történetekből ismerik a szerzőt. Az önéletrajz megítélése nagymértékben függ attól, hogy magát a szerzőt a közösség miképpen ítéli meg. A közösség megítélése azonban nem homogén. A család egyféleképpen viszonyul a kéziratokhoz, a különböző egyéb csoportok, mint a szomszédság vagy az értelmiség esetenként másképpen, annak függvényében, hogy a szerzőről kialakított kép és a szövegben leírtak (esetenként a szöveg ismerete hiányában a szerzőségi státus mint olyan) hogyan képeznek a különböző sajátosságú szempontok szerint összhangot vagy disszonanciát. Gyergyócsomafalván azonban az önéletrajz megírása, megléte nem elsődleges szempontja az egyén megítélésének, erre még a publikáció sem garancia, habár a sokak által olvasott helyi, regionális sajtónak ebben némi szerepe mégiscsak van. Az egyén szempontjából mindez másképpen alakul: a szerző önmagáról kialakított képe, önidentitása természetszerűen pozitív irányba alakul önéletrajzának elkészítését követően, vagy annak folyamata közepette. d. Az önéletírás finalitása, motívumai, stratégiái. Az önéletírás egyik esetben sem befejezett, finalizált folyamat, bár az önéletrajz a maga tárgyi valóságában is kész alkotásként továbbadható, publikálható, olvasható. Az önéletíró a kéziratok folytatását, esetenként újabb szövegek írását kezdi el, tehetségének, a rendelkezésére álló időnek, mondanivalónak a függvényében. Mindig marad olyan történet, mondandó, mely leírásra érdemes, a szerzővé vált egyén önmagát kötelezi további alkotásra, miközben írói tevékenységének legjelentősebb alkotása továbbra is az önéletrajz. A népi önéletrajz az írás kezdetétől számított nézőpont szerint szerveződik. Az írást elhatározás, az elhatározást tervezés előzi meg. Az önéletíró

212


azonban nem tudatosan vagy ösztönösen kialakított nézőpontját ajánlja olvasásra, ehelyett a szövegben is, a rákérdezés esetén is sztereotip megjegyzésekkel (az utókornak, családnak, gyermekeknek szánt tanulságként) indokolja munkáját. Az emlékezés elsősorban olyan történeteket domborít ki, melyek egyrészt a személyiség fejlődésének, másrészt az életpálya tudatosított, pillanatnyi végkifejleteinek szemszögéből relevánsak: egyik önéletrajz sem jellemezhető csupán a történetek céltalan összeláncolásával, kronológiai sorrendbe való helyezésével. A szerzőnek láthatóan a szövegen kívüli mondanivalója van, szövegének sikeressége attól függ, hogy sikerült-e kellőképpen kifejeznie ezt a mondanivalót. Huszár Andrással való beszélgetéseim során a szerző részletesen olvasta és magyarázta kéziratának minden egyes lapját. A népi önéletrajz írója nincs közvetlen kapcsolatban a hivatásos írói társadalommal, nem követ irodalmi hagyományokat. Az írás nyelvezete ugyan stiláris szempontok szerint értelmezhető, ez azonban a néprajzi értelmezés szempontjából nem vált relevánssá: a népi önéletrajz nem esztétikai, hanem inkább logikai minőséget feltételez. Az önéletrajz írója nem azért igyekszik „szépen” írni, hogy ezzel írásának értékét növelje, hanem azért, hogy írása jól érthető, mondanivalója a lehető legpontosabban értelmezhető, valósághű legyen. Az igazsághűség a népi önéletrajz legfontosabb ismérve, a szerzők a fikciót határozottan elutasítják, még Czirják Gergely is, aki önéletrajza végén, s később is fiktív történeteket alkot. Ez a stratégia azonban egyúttal sebezhetővé is teszi az önéletrajzot: a lokális közösség, az értelmiség vagy bármely más csoport tagja rákérdezhet a szövegben megfogalmazott igazságokra a saját nézőpontjának megfelelően. E rákérdezés a néprajztudomány, az irodalomtudomány által is megtörtént, amikor a kutatás az ilyen szövegeket néprajzi adatok forrásaként, vagy éppen az egységesen tekintett nép művészi tehetségének dokumentumaként kezelte. Itt vissza kell térnem a Roger Chartier és Martin Lyons kutatásai alapján felvázolt „betolakodó” fogalmához. Úgy vélem, sok nézprajztudományi, irodalomtudományi jellegű megállapítás éppen a népi önéletíróknak a hivatásos irodalomba való „betolakodási” kísérleteire válaszként született, vagy ezt hivatott kezelni. e. Írás és oralitás viszonya a népi önéletrajzban. Miközben a szerző az írás által szélesebb körű hallgatósághoz igyekszik szólni, éppen az írás által szűkíti le hallgatóságát. A mindennapi beszédhelyzetek során



213

nyilvánvalóan nem adódik alkalom ilyen méretű szöveg elmondásához, ehelyett lényegesen több alkalom adódik (vagy adódna) a saját történetekre való válaszok meghallgatására. Az élettörténet leírása mintegy kizárja a mondanivaló megvétózásának lehetőségét, valamint folyékonnyá teszi a történetek elmondását, hiszen senki sem szólhat bele, szakíthatja meg, terelheti el a mondanivalót, csupán a szerző maga. A leírt történetek, melyekről feltételezhetjük, hogy szerzőjük szóban is elmesélte, vagy bármikor elmesélhetné, elmesélhette azokat, letisztulnak, kimerevítődnek, és emellett alapjául szolgálhatnak az oralitásba való visszatérésnek is. Ezt Antal János esetében figyelhettem meg, aki saját történeteit az írást követően szinte betanulva, szinte szó szerinti pontossággal mondta el újra. Nem hiszem, hogy a népi önéletrajzok e néhány példánya a szóbeliség logikáját hasznosította elsősorban az írás során. Írásban sokkal többet, és egészen más céllal tudott elmondani mindenik önéletíró, voltaképp íráshoz ezért is folyamodott. Az írás láthatóan serkentő hatással van az emlékezetre, ez főként ott figyelhető meg, ahol a szerző belejavít saját szövegébe, kiegészíti azt. Az elmondott történetet sokkal nehezebb korrigálni, mint az írást, mely ott van a füzetben, a maga jelenvalóságával bármikor elérhető, javítható. Talán ez az egyik lehetséges magyarázata annak, hogy a szerzők igen bensőséges viszonyt alakítanak ki magával az önéletrajzzal mint szellemi és tárgyi jegyeket egyaránt hordozó alkotással. f. Gyergyóiság. A népi önéletrajzok szerzőjük megfogalmazott identitását hordozzák, közvetítik és alakítják. Az identitás sokszínűségéből a regionalitást önkényesen ragadtam ki, hiszen egyik önéletrajz sem elsődleges intencióként hordozza szerzőjének gyergyóiságát. Azaz, az önéletrajzok nem abból a célból születtek, hogy szerzőjük gyergyóiságát bebizonyítsák, ennek ellenére számos utalást tesznek rá, sok esetben tudatosan, máskor a körülményekből adódóan. Antal János viszont határozottan megfogalmazta, hogy amit mond, azt azért teszi, hogy régiójának történelmi vonatkozásait jobban megismertesse a köztudattal. A kutatás hasonló önkényességgel beszélhetne székely, esetleg Hargita-megyei vagy másmilyen típusú önéletrajzról is, ha lenne ilyen tipológia, ilyen azonban jelen pillanatban nincs. A gyergyóiság mint regionális identitás csakis az önéletrajz mondanivalójának kontextusában értelmezhető, s így, a különböző szerzői intencióknak megfelelően eltérő mértékben járul hozzá ahhoz a képhez, melyet a szerző önmagáról kialakít és melyet az olvasóval elfogadtatni igyekszik.

214


g. A kutatás haszna. Létezik-e tehát gyergyói népi önéletrajz? Bár kétségkívül létezik nem gyergyói népi önéletrajz, ha erre a kérdésre igennel vagy nemmel válaszolnék, egyaránt önmagam paradox helyzetét hoznám létre, hiszen egészen mostanáig gyergyói népi önéletrajzokról beszéltem. Ráadásul ugyanúgy, mint az általam vizsgált népi önéletrajzok írói, magam sem szándékszom írásomat, kutatásomat itt és most lezárni, végérvényű igazságnak vagy effélének tekinteni. Igyekeztem rávilágítani arra a tényre, hogy a népi önéletírás és a néprajztudománynak a népi önéletírás, a népi írásbeliség iránti érdeklődése kölcsönösen hat egymásra. A kutató felfedezi a népi önéletrajz szerzőjét, a szerző felfedezi a kutatót, igyekszik kifürkészni a kutató szándékait. Ezért ez a probléma továbbra is nyitva marad.


© www.kjnt.ro/szovegtar BiBLiográfia

215

Bibliográfia

Felhasznált szakirodalom ABBOTT, H. Porter 2002 Önéletírás, autográfia, fikció: kísérlet a szövegtípusok osztályozására. Helikon. Irodalomtudományi Szemle ILVIII. (3) 286–304. AGAR, Michael 1982 Történetek, témák és háttérismeret: Az életrajzi elbeszélés elemzésével kapcsolatos kérdések. In: KÜLLŐS Imola (szerk.): Documentatio Ethnographica 9. Az életrajzi módszer. MTA Néprajzi Kutatóintézete, Budapest, 99–117. APPADURAI, Arjun 2001 A lokalitás termetése. Regio. Kisebbségi szemle 3. 3–32. ASSMANN, Jan 1999 A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskulturákban. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest BABCOCK-ABRAHAMS, Barbara 1982 Történet a történetben: Meta-narráció a népi elbeszélésben. In: KÜLLŐS Imola (szerk.): Documentatio Ethnographica 9. Az életrajzi módszer. MTA Néprajzi Kutatóintézete, Budapest. 137–144. BAHTyIN, Mihail 1988 A beszéd műfajai. In: KANYÓ Zoltán − SÍKLAKI István (szerk): Tanulmányok az irodalomtudomány köréből. Tankönyvkiadó, Budapest. 246–282. BAL, Mieke 2007 Megjegyzések a narratív beágyazásról. In: BENE Adrián – JABLONCZAY Tímea (szerk.): Narratívák 6. Narratív beágyazás és reflexivitás. Kijárat Kiadó, Budapest, 55–78. BáLint Sándor 1942 Egy magyar szentember. Orosz István önéletrajza. Budapest. 1980 A „szögediség”. In: PALÁDI-KOVÁCS Attila (szerk.): Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 7. Néprajzi csoportok kutatási módszerei. MTA Néprajzi Kutató Csoport, Budapest 161–165.

216


BALOGH István 1980 A „debreceniség”. In: PALÁDI-KOVÁCS Attila (szerk.): Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 7. Néprajzi csoportok kutatási módszerei. MTA Néprajzi Kutató Csoport, Budapest, 166–171. BARTH, Friedrik 1996 Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Regio. Kisebbségi szemle VII. (1) 3–25. BARTHES, Roland 1996 A szerző halála. In: Uő.: A szöveg öröme. Osiris Kiadó, Budapest, 50–55. 2006 A tudománytól az irodalomig. Helikon. Irodalomtudományi Szemle LII. (1–2) 21–27. BERTAUX, Daniel 2001 A szociológia mint írás. Szofi. Szociológiai Figyelő V. (1–2) 43–52. BIRÓ A. Zoltán 1994 A történetmondás mint az antropológiai kutatás tárgya. Antropológiai Műhely II. 55–72. 1997 Szempontok a nemzeti identitás termelődésének vizsgálatához. Antropológiai Műhely II. 53–62. 1998 Elfeledett életutak, el nem mondott élettörténetek. In: Uő: Stratégiák vagy kényszerpályák? Tanulmányok a romániai magyar társadalomról. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 203–206. BORNEMAN, John 1999 Elbeszélés, genealógia és a történeti tudat: a széthulló személyiség. In: THOMKA Beáta (szerk.): Narratívák 3. A kultúra narratívái. Kijárat Kiadó, Budapest, 197–216. BOURDIEU, Pierre 1985 Az identitás és a reprezentáció. A régió fogalmának kritikai elemzéséhez. Szociológiai figyelő I. (1) 7–22. CHARTIER, Roger 2000 „Népi” olvasók, „népszerű” olvasmányok a reneszánsztól a klasszicizmusig. In: CAVALLO, Gugliemo – CHARTIER, Roger (szerk.): Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban. Balassi Kiadó, Budapest, 305–320. 2001 Culture écrite et littérature a l’age moderne. Annales. HSS. Juilletoctobre 4–5. 783–802.



217

CLIFFORD, James 1999 Az etnográfiai allegóriáról. In: THOMKA Beáta (szerk.): Narratívák 3. A kultúra narratívái. Kijárat Kiadó, Budapest, 151–196. CONNERTON, Paul 1997 Megemlékezési szertartások. In: ZENTAI Violetta (szerk.): Politikai antropológia. Osiris–Láthatatlan Kollégium, Budapest, 64–83. DäLLENBACH, Lucien 2007 Reflexivitás és olvasás. In: BENE Adrián – JABLONCZAY Tímea (szerk.): Narratívák 6. Narratív beágyazás és reflexivitás. Kijárat Kiadó, Budapest, 39–54. de MAN, Paul 1997 Az önéletrajz mint arcrongálás. Pompeji VIII. (2–3) 93–107. DÖMÖTÖR Bea 2007 A rögzíthetetlen elbeszélői és olvasói pozíció. Önéletírások elemzése. Tabula X. (1) 75–94. EGER György 1996 Régió és periférika. Adalékok a határrégiók vizsgálatának elméleti megközelítéséhez. In: DIÓSZEGI László (szerk.): Magyarságkutatás 1995–1996. Teleki László Alapítvány, Budapest, 237–246. FARAGÓ Kornélia 2005 Kultúrák és narratívák. Az idegenség alakzatai. Fórum Könyvkiadó, Újvidék FEHÉR M. István 2003 „A tiszta önmegismerés az abszolút máslétben, ez az éter mint olyan…” Idegenségtapasztalat mint az önmegismerés útja és közössége. In: BEDANICS Gábor – KÉKESI Zoltán – KULCSÁR SZABÓ Ernő (szerk.): Identitás és kulturális idegenség. Osiris Kiadó, Budapest, 11–30. FEJŐS Zoltán 1996 Kollektív emlékezet és az etnikai identitás megszerkesztése. In: DIÓSZEGI László (szerk.): Magyarságkutatás 1995–1996. Teleki László Alapítvány, Budapest, 125–140. FÜZI Izabella 2007 Narratív kódoltság és a film mediális sajátosságai. In: HAJDU Péter – RITOÓK Zsigmond (szerk.): Retorika és narráció. Gondolat Kiadó–Pompeji, Budapest–Szeged, 76–86.

218


GAGyI József 1994 Marginalizált személy egy székely faluban. Antropológiai Műhely IV. 87–106. GENETTE, Gérard 2004 Metalepszis. Az alakzattól a fikcióig. Kalligram, Pozsony 2006 A szövegtől a műig. Helikon. Irodalomtudományi Szemle LII. (1–2) 40–72. GERGEN, Kenneth J. – GERGEN, Mary M. 2001 A narratívumok és az én mint viszonyrendszer. In: LÁSZLÓ János – THOMKA Beáta (szerk.): Narratívák 5. Narratív pszichológia. Kijárat Kiadó, Budapest, 77–119. GRICE, H. Paul 1997 A társalgás logikája. In: PLÉH Csaba – SÍKLAKI István – TERESTyÉNI Tamás (szerk.): Nyelv–kommunikáció–cselekvés. Osiris Kiadó, Budapest, 213–227. GyÁNI Gábor 2003 Narrativitás és jelentés-generáló retorikai elemek a történetírói diskurzusban. In: RÁKAI Orsolya – Z. KOVÁCS Zoltán (szerk.): A narratív identitás kérdései a társadalomtudományokban. Gondolat Kiadói Kör–Pompeji, Budapest–Szeged, 78–95. GYENIS Vilmos 1965 Emlékirat és parasztkrónika. Irodalomtörténeti Közlemények LXIX. 2. 152–171. GYIMESI Tímea 2000 Önéletírás: delírium és dadogás. Marguerite Duras szeretői kapcsán. Literatura 3. 338–350. HÁRS Endre 2004 Én – túl a nyelven. Irodalom, antropológia, kultúra. Gondolat– Pompeji, Budapest–Szeged HAVASRÉTI József 1999 Szó és írás határán. Tanulmányok a paraszti-népi írásbeliségről. Tabula II. (2) 129–144. 2006 Alternatív regiszterek. A kulturális ellenállás formái a magyar neoavangárdban.Typotex, Budapest HIRSCH, Eric Donald 1998 A szerző védelmében. In: FABINYI Tibor (szerk.): A hermeneutika elmélete. JATEPress, Szeged, 67–85.



219

HOPPÁL Mihály 1998 Komikum a folklórban (szöveg – környezet – megértés). In: Uő: Folklór és közösség. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 99–110. HOPPÁL Mihály – KÜLLŐS Imola 1972 Parasztönéletrajzok – paraszti írásbeliség. Ethnographia DXXXII. (2–3) 284–292. HYMES, Dell 1997 A nyelv és a társadalmi élet kölcsönhatásának vizsgálata. In: PLÉH Csaba – SIKLAKI István – TERESTYÉNI Tamás (szerk.): Nyelv – Kommunikáció – Cselekvés. Osiris Kiadó, Budapest, 458–495. JABLONCZAY Tímea 2007 Önreflexív alakzatok a narratív diskurzusban. In: BENE Adrián – JABLONCZAY Tímea (szerk.): Narratívák 6. Narratív beágyazás és reflexivitás. Kijárat Kiadó, Budapest, 7–36. KÁNYÁDI Sándor 1971 Előszó. In: TAMÁSI Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 5–7. KASCHUBA, Wolfgang 2004 Bevezetés az európai etnológiába. Csokonai Kiadó, Debrecen KESZEG Vilmos 1991 A folklór határán. A népi írásbeliség verses műfajai Aranyosszéken. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1995 A népi élettörténet műfajáról Zsigmond Erzsébet kézirata ürügyén (Utószó). In: ZSIGMOND Erzsébet: Sirató. Életem panaszos könyve. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 129–134. 1997 Az írás a populáris kultúrában. Néprajzi Látóhatár VI. (1–4) 45–52. 1998 Írott szövegek egy személy életterében (Esetelemzés). Ethnographia CIX. (2) 589–628. 1999 (szerk.) Kicsiny dalaim, Népi költők antológiája. Székelyudvarhely. 2002 Az írás és a beszéd konfliktusa: egy írástudó asszony „pere”. In: Uő: Homo narrans. Emberek, történetek és kontextusok. Komp-Press– Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 147–178. 2002a K. konfliktusehárító stratégiája: a félrevezető narratívum. In: Uő: Homo narrans. Emberek, történetek és kontextusok. Komp-Press– Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 105–123. 2002b Irodalom a regionális kultúrában (Balázs Ferenc: Zöld árvíz). In: Uő: Homo narrans. Emberek, történetek és kontextusok. KompPress–Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 179–204.

220


2002c A halott biográfiája: lázadás a névtelen halál ellen. In: Uő: Homo narrans. Emberek, történetek és kontextusok. Komp-Press–Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 205–256. 2002d Népi élettörténet. In: DÁVID Gyula (főszerk.): Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 4. Erdélyi Múzeum-Egyesület–Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 166–168. 2003 A népi élettörténet műfajáról Zsigmond Erzsébet kézirata ürügyén (Utószó). In: ZSIGMOND Erzsébet: Sirató. Életem panaszos könyve. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 128–143. 2005 Az etnográfiai leírás mint olvasmány a helyi társadalomban. In: SZEMERKÉNYI Ágnes (szerk.): Folklór és irodalom. Akadémiai Kiadó, Budapest, 315–339. 2007 Élettörténetek populáris regiszterekben. In: JAKAB Albert Zsolt – KESZEG Anna – KESZEG Vilmos (szerk.): Emberek, életpályák, élettörténetek. (Kriza Könyvek, 30.) BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék–Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 151–198. 2007a A történelmi emlékezet alakzatai. In: SZEMERKÉNYI Ágnes (szerk.): Folklór és történelem. Budapest, Akadémiai Kiadó, 18–43. KINDT, Tom 2007 A szerződésszegés művészete. A metalepszis és az elbeszélői megbízhatatlanság összehasonlítása. In: BENE Adrián – JABLONCZAY Tímea (szerk.): Narratívák 6. Narratív beágyazás és reflexivitás. Kijárat Kiadó, Budapest, 125–137. KOVÁCS Zoltán, Z. 2007 Narráció, etika, etikai kritika. In: HAJDU Péter – RITOÓK Zsigmond (szerk.): Retorika és narráció. Gondolat Kiadó–Pompeji, Budapest–Szeged, 178–192. KULCSÁR SZABÓ Ernő 2000 A „befejezett” műalkotás – a befogadás illúziója és az olvasás retorikája között. In: BEDNANICS Gábor – BENGI László – KULCSÁR SZABÓ Ernő – SZEGEDY-MASZÁK Mihály (szerk.): Az irodalmi szöveg antropológiai horizontjai. Osiris Kiadó, Budapest, 68–75. 2003 A különbözés megértése, avagy olvashatók-e az irodalom kulturális kódjai? In: BEDNANICS Gábor – KÉKESI Zoltán – KULCSÁR SZABÓ Ernő (szerk.): Identitás és kulturális idegenség. Osiris Kiadó, Budapest, 31–55.



221

KÜLLŐS Imola 1981 Parasztönéletrajz. In: ORTUTAY Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon 4. Akadémiai Kiadó, Budapest, 186–187. 1988 Igaz történet, élettörténet, önéletrajz. In: VARGYAS Lajos (szerk.): Magyar Néprajz V. Akadémiai Kiadó, Budapest, 251–266. 1989 Paraszti írásbeliség: a folklór új formái. In: MORITZ Csáky – HASELSTEINER, Horst – KLANICZAY Tibor – RÉDEI Károly (szerk.): A magyar nyelv és kultúra a Duna völgyében. Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság, Budapest–Vien, 281–291. 2000 A női életrajzok folklorisztikai vizsgálatának néhány tanulsága. In: BALÁZS Géza – CSOMA Zsigmond – JUNG Károly (szerk.): Folklorisztika 2000-ben. Tanulmányok Voigt Vilmos 60. születésnapjára. Universitas Kiadó, Budapest, 134–163. LÁSZLÓ János 1998 Identitás és narratívum. In: Uő: Szerep, forgatókönyv, narratívum. Szociálpszichológiai tanulmányok. Scientia Humana, Budapest, 137–145. 2003 Történelem, elbeszélés, identitás. In: RÁKAI Orsolya – Z. KOVÁCS Zoltán (szerk.): A narratív identitás kérdései a társadalomtudományokban. Gondolat–Pompeji, Budapest–Szeged, 156–171. LEHMANN, Albrecht 1982 Autobiográfiai módszerek. Lehetőségek és eljárások. In: KÜLLŐS Imola (szerk.): Documentatio Ethnographica 9. Az életrajzi módszer. MTA Néprajzi Kutatóintézet, Budapest, 47–73. LEJEUNE, Philippe 2002 Az önéletírás meghatározása. Helikon. Irodalomtudományi Szemle XLVIII. (3) 272–285. 2003 Önéletrajz, élettörténet, napló. Válogatott tanulmányok. L’Harmattan, Budapest, 17–46. LEPENIES, Wolf 2001 Irodalom és tudomány közt félúton. A szociológia születése. Szofi. Szociológiai Figyelő V. (1–2) 53–61. LEVI, Giovanni 2000 Az életrajz használatáról. Korall 2. Tél. 81–91. LOTMAN, Jurij 2001 Kultúra és robbanás. Pannonica Kiadó, Pécs

222


LYONS, Martin 2000 A 19. század új olvasói: nők, gyermekek, munkások. In: CAVALLO, Gugliemo – CHARTIER, Roger (szerk.): Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban. Balassi Kiadó, Budapest, 348–380. 2001 La culture littéraire des travailleurs. Autobiographies ouvrieres dans l’Europe du XIXe siecle. Annales HSS, Juillet-octobre. 4–5. 927–946. LYOTARD, Jean-François 1993 A posztmodern állapot. In: HABERMAS, Jürgen – LYOTARD, JeanFrançois – RORTY, Richard (szerk.): A posztmodern állapot. Századvég Kiadó, Budapest, 7–145. 1993a Széljegyzetek az elbeszélésekhez. In: HABERMAS, Jürgen – LYOTARD, Jean-François – RORTY, Richard (szerk.): A posztmodern állapot. Századvég Kiadó, Budapest, 146–150. MANDELBAUM, David G. 1982 Egy életrajzi tanulmány: Gandhi. In: KÜLLŐS Imola (szerk.): Documentatio Ethnographica 9. Az életrajzi módszer. MTA Néprajzi Kutatócsoport, Budapest, 29–46. MAUSS, Marcel 2000 Szociológia és antropológia. Osiris, Budapest MELETYINSZKIJ, Jeleazar 1976/1985 A mítosz poétikája. Gondolat Kiadó, Budapest MENKE, Bettine 2003 Sírfelirat-olvasás. Helikon. Irodalomtudományi Szemle ILVIII. (3) 305–315. MOHAy Tamás 1994 Egy naplóíró parasztember. Nagy Sándor élete és gazdálkodása a 20. század első felében Ipolynyéken. (Dissertationes Ethnographicae, 10.) ELTE, Budapest 2000 Egyének és életutak. In: SÁRKÁNY Mihály – SZILÁGYI Miklós (szerk.): Magyar Néprajz VIII. Társadalom. Akadémiai Kiadó, Budapest, 760–790. NAGy Olga 1975 Előszó. In: GYŐRI Klára: Kiszáradt az én örömem zöld fája. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 5–34. 1978 A táltos törvénye. Népmese és esztétikum. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest



223

1995 Pályakép fénnyel és árnyékkal. Egy néprajzos emlékezései. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely NIEDERMÜLLER Péter 1988 Élettörténet és életrajzi elbeszélés. Ethnographia XCIX. (3–4). 376–390. 2005 Transznacionalizmus: elméletek, mítoszok, valóságok. In: KOVÁCS Nóra – OSVÁT Anna – SZARKA László (szerk.): Etnikai identitás, politikai lojalitás. Nemzeti és állampolgári kötődések. (Az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet Évkönyve, 4.) MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 52–56. 2006 A lokalitás metamorfózisai. Replika 56–57. 33–44. OLICK, Jeffrey K. –ROBBINS, Joyce 1999 A társadalmi emlékezet tanulmányozása: az emlékezettől a mnemonikus gyakorlat történeti szociológia vizsgálatáig. Replika 37. 19–43. ONG, Walter J. 1998 A szöveg mint interpretáció: Márk idején és azóta. In: NYÍRI Kristóf – SZÉCSI Gábor (szerk.): Szóbeliség és írásbeliség. A kommunikációs technológiák története Homérosztól Heideggerig. Áron Kiadó, Budapest, 143–165. PAASI, Anssi 1989 A régiók fejlődése és a regionális identitás kialakulása. Tér és Társadalom 3. 70–79. PÁCZKÁN Éva 2002 Kopasz föld. Mentalitás- és szövegvizsgálat egy élettörténet elemzésének alapján. (Kriza Könyvek, 13.) Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár PATAKI Ferenc 2004 Történelem és élettörténet. Pszichológia XXIV. (3) 223–232. 2006 Önéletrajzi emlékezet – önismeret – önéletírás. Pszichológia XXVI. (2) 97–151. 2007 Az önéletírás pszichológiája. Pszichológia XXVII. (3) 3–68. PÉTER László 2006 Népköltészet és irodalom. Tiszatáj, Szeged PLÉH Csaba 1986 A történetszerkezet és az emlékezeti sémák. Akadémiai Kiadó, Budapest

224


PÓLYA Tibor 2004 Miről informál az élettörténet narratív perspektívája? In: LÁSZLÓ János – KÁLLAI János – BERECZKI Tamás (szerk.): A reprezentáció szintjei. Gondolat Kiadó, Budapest, 341–355. 2007 Identitás az elbeszélésben. Szociális identitás és narratív perspektíva. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest PROPP, V. J. 1975 A mese morfológiája. Gondolat Könyvkiadó, Budapest RÉTHEY PRIKKEL Miklós 1991 Az igaztörténet. Szöveg, műfaj, módszer és valóság generatív kapcsolata az élő elbeszélésben. Ontológiai megközelítés. (Folklór és Etnográfia, 58.) Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen RICOEUR, Paul 1999 Emlékezet – felejtés – történelem. In: THOMKA Beáta (szerk.): Narratívák 3. A kultúra narratívái. Kijárat Kiadó, Budapest, 51–67. 2001 A narrative azonosság. In: LÁSZLÓ János – THOMKA Beáta (szerk.): Narratívák 5. Narratív pszichológia. Kijárat Kiadó, Budapest, 15–26. SÉLLEI Nóra 2001 Tükröm, tükröm… Írónők önéletrajzai a 20. század elejéről. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen SÉRA Bálint 2007 Útleírás és inskripció. In: HAJDU Péter – RITOÓK Zsigmond (szerk.): Retorika és narráció. Gondolat Kiadó–Pompeji, Budapest–Szeged, 61–75. SZÁVAI János 1978 Az önéletírás. Gondolat Könyvkiadó, Budapest SZERDAHELYI István 1997 Műfajelmélet mindenkinek. Akadémiai Kiadó, Budapest SPENCE, Donald P. 2001 Az elbeszélő hagyomány. In: LÁSZLÓ János – THOMKA Beáta (szerk.): Narratívák 5. Narratív pszichológia. Kijárat Kiadó, Budapest, 121–129. THOMKA Beáta 2007 Narrator versus auctor. In: BENE Adrián – JABLONCZAY Tímea (szerk.): Narratívák 6. Narratív beágyazás és reflexivitás. Kijárat Kiadó, Budapest, 102–112.



225

TODOROV, Tzvetan 1990 The origin of genres. In: Uő: Genres in Discourse. Cambridge University Press, Cambridge–New York–Melbourne, 13–26. TÓTH István György 1994 Az írás a paraszti kultúrában a 17–18. században. In: KISBÁN Eszter (szerk.): Paraszti kultúra, populáris kultúra és a központi irányítás. MTA Néprajzi Kutatóintézet, Budapest, 9–15. TÓTH Mária 1998 Az élettörténetben megjelenő etnikai identitás. In: SZŰCS Alexandra (szerk.): Hagyomány és modernizáció a kultúrában és a néprajzban. Néprajzi Múzeum, Budapest, 77–92. TÓTH Zsombor 2006 A történelmem terhe. Antropológiai szempontok a kora újkori magyar írásbeliség textusainak értelmezéséhez. (Ariadné Könyvek.) Komp-press–Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár. VAJDA András 2007 Irodalom és tudomány között: egy verses helytörténeti kismonográfia. In: ILYÉS Sándor – JAKAB Albert Zsolt (szerk.): Lenyomatok 6. Fiatal kutatók a népi kultúráról. (Kriza Könyvek, 28.) Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 9–32. VARGA Zoltán, Z. 2002 Az önéletírás-kutatások néhány aktuális elméleti kérdése. Helikon. Irodalomtudományi Szemle ILVIII. (3) 247–257. VEREBÉLYI Kincső 2001 „...mert az idő nem vár semmit, hanem telik...”. Jegyzetek a paraszti önéletírásokról. In.: HÁLA József – SZARVAS Zsuzsa – SZILÁGYI Miklós (szerk.): Számadó. Tanulmányok Paládi-Kovács Attila tiszteletére. MTA Néprajzi Kutatóintézete, Budapest, 521–534. VOIGT Vilmos 1972 A folklór alkotások elemzése. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest VOISINE, Jacques 1963 Az „Authobiographie” irodalmi terminusának kialakulása. Helikon. Irodalomtudományi Szemle IX. (2) 131–138.

226

SzőcS Levente: 20. Századi gyergyói népi önéLetrajzok Hivatkozott publikált népi önéletrajzok

ANDRÁS Erzsi Erdei 2008 Kedvemre való, hogy meséljek. A szövegeket válogatta, gondozta, az utószót írta Ambrus Judit. Mentor Kiadó, Marosvásárhely Vitéz ANTAL János 2008 Fogságom naplója. Janus 62 Kiadó, Budapest BÁLINT Dezső – KOVÁCS Piroska – BALÁZSI Dénes 2009 Lámpások voltunk... Udvarhelyszéki pedagógusok élettörténete. Sajtó alá rendezte és a kísérő tanulmányt írta: Ozsváth Imola. Mentor Kiadó, Marosvásárhely BEREKMÉRI István Andrásé 2008 Minden poklon keresztül. Sajtó alá rendezte és a kísérő tanulmányt írta: Vajda András. Mentor Kiadó, Marosvásárhely CZIRJÁK Gergely 2000, 2004 Havasi gyopár. Visszaemlékezések. Mentor Kiadó, Marosvásárhely CSIBI Istvánné 1985 Pontot, vesszőt nem ismerek, de a szó igaz. Csibi Istvánné Siklódi Márika önéletírása. Európa Kiadó, Budapest FERENCZ Imre (szerk.) 1997 Történetek a fogságból: hatvan székely hadifogoly. Státus Kiadó, Csíkszereda GYŐRI Klára 1975 Kiszáradt az én örömem zöld fája. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest HOPPÁL Mihály – KÜLLŐS Imola – MANGA János (szerk.) 1974 „Emlékül hagyom az unokáknak, dédunokáknak, lássák, hogyan éltünk, s hogy az ő életük szebb legyen egyszer…” Önéletírások. Gondolat Kiadó, Budapest HUSZÁR András 2009 Bakos Sándor esperes úrnak Tizennyolcéves tevékenységéről Gyergyócsomafalván. F&F International Kiadó és Nyomda, Gyergyószentmiklós ÍVÁS István 2004 Az utolsó székely határőrök. Timp Kiadó, Budapest PILLICH László – VETÉSI László (szerk.) 1987 Leírtam életem… Népi önéletírások. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest



227

SALAMON Anikó 1979 Így teltek hónapok, évek. Öt életrajz. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest TAMÁSI Gáspár 1970,1971 Vadon nőtt gyöngyvirág. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest ZSIGMOND Erzsébet 1995 Sirató. Életem panaszos könyve. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár 2003 Sirató. Életem panaszos könyve. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely

A gyergyói régióval kapcsolatos kiadványok, monográfiák, leírások BENKŐ Károly 1853 Csík, Gyergyó és Kászon. Leírások. Kolozsvár. ENDES Miklós 1937 Csík, Gyergyó, Kászon története. Budapest. FODOR Ferenc 1995 Kilyénfalva. Falumonográfia. Marosvásárhely GARDA Dezső 1992 Gyergyó a történelmi idő vonzásában. Infopress, Székelyudvarhely 1997 Mediul Geografic şi evoluţia Socio-Demografică în Bazinul Giurgeului şi Ciucului în secolele XVI-XVII. Alutus, Csíkszereda 1998 A falutörvénytől a közbirtokosságig. Gyergyóújfalu monográfiája. Státus Kiadó, Csíkszereda 1999 Főnépek, lófők, gyalogkatonák Csíkban és Gyergyóban. Csík és gyergyó gazdasági fejlődése és népességének alakulása 1750-ig. Státus Kiadó, Csíkszereda 2001 Gyergyószentmiklós monográfiája. Státus Kiadó, Csíkszereda 2003 Munkarend és hagyományőrzés a Székely faluközösségben. Gyergyóremete monográfiája. I. kötet. Státus Kiadó, Csíkszereda 2007 Gyergyói örmények könyve. I–II. kötet. Hadimúzeum Alapítvány, Budapest KÖLÖNTE Béla 1910 Gyergyó története a kialakulástól a határőrség szervezéséig (különös tekintettel a nemzetiségi kérdésre). Gyergyószentmiklós

228


2002 Gyergyó története a kialakulástól a határőrség szervezéséig (különös tekintettel a nemzetiségi kérdésre). Reprint kiadás. Mark House Kiadó, Gyergyószentmiklós MAGyARI András 2005 Gyergyóalfalu a történelem sodrában. Pallas Akadémia, Csíkszereda ORBÁN Balázs A Székelyföld leírása [számos kiadás]. ROKALY József 2003 Gyergyócsomafalva monográfiája. I. kötet. Mark House Kiadó, Gyergyószentmiklós 2006 Gyergyócsomafalva monográfiája. II. kötet. Mark House Kiadó, Gyergyószentmiklós TARISZNyÁS Márton 1982 Gyergyó történeti néprajza. Tíz tanulmány. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár 1994 Gyergyó történeti néprajza. Tíz tanulmány. Akadémiai Kiadó, Budapest VOFKORI György 2004 Gyergyószentmiklós képes története. Polis Kiadó, Kolozsvár

Újságok, újságcikkek CSERES Tibor 1976 Asszony-élet a Mezőségen. Élet és Irodalom XX. (19). 11. Délhegyalja, Gyergyócsomafalva. FODOR Sándor 1992 Czirják Gergely emlékirata. Látó III. (2) 65–86. GYERGYÓ. Politikai és szépirodalmi hetilap, Gyergyószentmiklós GYERGYÓI HÍRLAP. Közgazdasági, szépirodalmi és társadalmi hetilap, Gyergyószentmiklós HARGITA. Az RKP Hargita Megyei Bizottsága és a Megyei Néptanács Napilapja, Csíkszereda GYERGYÓI KISÚJSÁG, hetilap, Gyergyószentmiklós HORVÁTH Arany 1992 Az írás nem megélhetés. Művelődés XLI. (2) 6–7.



229

KÁNTOR Lajos 1971 Farkaslaka 1922–1970. Korunk XXX. (7) 1102–1105. KÓSA László 1970 Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág. Ethnographia LXXXIII. (2–3) 411–412. LÁTÓ Anna 1976 Egy boldogtalan boldog élet. Korunk XXXV. (6) 440–442. MIKLÓS Elemér 1977 Ebből tanuljanak mások. Győri Klára önéletírásáról. Új Írás. (5) 104–105. NAGy László 1970 Gáspár könyve. Élet és irodalom XIV. (43) 11. NAGy Olga 1976 Legújabb (és szenzációs) adalékok boszorkány-ügyben. Utunk XXXI. (7) 4. SZEKÉR Endre 1971 Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág. Forrás IV. (1) 88–89. SZŐCS István 1976 A dokumentumtól az irodalomig. Utunk XXXI. (2) 2. ÚJKELET, hetilap, Gyergyószentmiklós

230


Fotók, kéziratok

Köllő Teréz (Fotó: Szőcs Levente, 2003)


© www.kjnt.ro/szovegtar fotók, kéziratok

Köllő Teréz (Fotó: Szőcs Levente, 2004)

231

232


Köllő Teréz önéletrajzának első oldala



Részlet Köllő Teréz önéletrajzából

233

234


Huszár András írószobájában (Fotó: Szőcs Levente, 2009)



Huszár András írószobája (a „Csárda”) (Fotó: Szőcs Levente, 2009)

235

236


Huszár András önéletrajzának bevezető oldala, melyet az első füzet befejezésekor írt meg



Huszár András önéletrajzának első oldala

237

238


Czirják Gergely (igazolványkép)



Czirják Gergely hagyatéka (Fotó: Szőcs Levente, 2009)

1940-ben elkezdett jegyzetfüzetének bevezetője

239

240


A Havasi gyopár kéziratának első oldala



Antal János első füzetének első oldala

241

242


Antal János második füzetének első oldala



Antal János fogsága során megtett útvonalának térképe, harmadik füzetének borítóján

243

244


Antal János ötödik füzetének egyik oldala



Köllő Vilma jegyzeteinek gyűjteménye

245

246


Részlet Köllő Vilma jegyzeteiből



Köllő Vilma vers-vázlatai

247


Kriza KönyveK 37

Recommend Documents