Kriza János: Csihán királyúrfi Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még azon is túl, kidőlt kemencének bedőlt oldalában volt egy jegenyefa, annak a jegenyefának volt hatvanhat ága, s minden ágon hatvanhat varjú. Aki az én beszédemet meg nem hallgatja, a varjú üsse ki a szemét. Volt egyszer egy olyan kevély molnárlegény, hogy ha tojásra lépett volna, az sem törött volna el. De hiába szorgoskodott a malomban, nem jártak oda őrletni a kevélysége miatt. Megunta az éhezést, s azt mondta: - Én teremtőm, vigyél ki ebből a malomból! Annak a molnárlegénynek volt egy furulyája, egy fűrésze és egy bárdja. Megyen hetedhét ország ellen, de sehol egy malmot nem talált magának. Addig járt, addig bolyongott, egyik vízen is átal, másik vízen is átal, végül talált egy elhagyott malmot. Még a csihán is benőtte. Építette, addig építette a legény, amíg nem maradt egyebe, csak a nadrágkorca és a szíja. Mikor elkészült a malom, várt volna őrlőt, de nem ment senki. Hanem egy királynak volt tizenkét vadásza, azoknak a kopói arra hajtottak egy rókát. Azt mondja a róka a molnárnak: - Dugj el valahova engemet, te molnár, mert jó tett helyébe jót várhatsz. - No, te róka, hova dugjalak el, amikor látod, hogy csak a testem s lelkem van, s ez a vásott gúnya rajtam? Azt mondja erre a róka: - Te molnár, úgy látom, hogy a vályú előtt egy rossz zsák van, vesd rám. Mikor azok a kopók idejönnek, egy söprűvel zargasd el őket innen. Odaérnek a vadászok, és kérdik a legényt: - Te molnár, nem láttál errefelé egy rókát? - Dehogy láttam, dehogy láttam - felelt a molnár. Elmentek a vadászok, s mikor elmentek, egy kis idő múlva azt mondja a róka: - Te molnár, köszönöm a barátságot, hogy te engemet megtartottál, az életemet megmentetted. Nem akarsz-e megházasodni? - Édes kicsi rókám - feleli -, ha én kapnék olyan feleséget, aki magától idejönne, akkor megházasodnék, mert különben nem mehetek feleség után ilyen rongyosan. Elbúcsúzik a róka a molnártól, s nem telik bele egy óra, megyen vissza egy darab rézzel a szájában. - Nesze, te molnár, tedd el ezt a rezet, mert később hasznát veszed. Elteszi a molnár a rezet, elmegyen a róka, de egy óra múlva egy darab ezüstöt hoz a szájában. - Ezt is tedd el, mert még később hasznát veszed. Eltűnik a róka ismét, amikor megint visszajön, a szájában egy darab gyémántot hoz. - No - azt mondja -, te molnár, most már megházasodhatsz, én majd megházasítlak. Add ide azt a darab rezet. Odaadja a molnár, kapja magát a róka, szájába veszi, s megindul hetedhét ország ellen. Addig utazik, amíg Sármány királyt meg nem találja. Bemegyen Sármány királyhoz, és köszön: - Adjon isten jó napot, felséges Sármány király! Életem-halálom a kezedben, azt hallottam, hogy van egy férjhez adható lányod. Hát én követ vagyok, mert Csihán királyúrfi küldött engemet, hogy add neki a lányodat feleségül. - Jó szívvel adom, édes kicsi rókám, meg nem tagadom. Még inkább jobb szívvel adnám, ha látnám, kinek adom. Eljegyzi a lányt Csihán királyúrfi nevében a róka azon helyben, s meghagyja, hogy mikor küldjék a menyasszonyt utána. Azzal elbúcsúzik a róka Sármány királytól, viszi a jegygyűrűt a molnárlegénynek. Otthon azt mondja: - No, te molnár, te többet nem molnár vagy, hanem Csihán királyúrfi. Hanem ezen a napon és ezen az órán légy készen, mert jön a menyasszonyod, Sármány király leánya. No, jól van, vár a molnárlegény. Azt mondja egyszer a róka:
- Hozd ide, Csihán királyúrfi, azt a darab aranyat, hogy vihessem Sármány király őfelségének, nehogy azt gondolja, hogy valami hitvány ember lesz a veje. Odaadta a molnárlegény a darab aranyat. Köszön a róka ismét Sármány királynak: - Adjon isten jó napot, felséges Sármány király! Felségednek küldi Csihán királyúrfi ezt a darab aranyat, hogy váltson a lakodalomra aprópénzt, mert neki mind ilyenek vannak. Így gondolkozik Sármány király: „Bizony talán nem adom rossz helyre a leányomat, mert hiába vagyok király, nálam nem hevernek ilyen darab aranyak!” Azzal a róka elbúcsúzkodik, elmegyen haza Csihán királyúrfihoz. Azt mondja neki: - No, te Csihán királyúrfi, megérkeztem szerencsésen. De készülődj, mert holnap indulunk! Bekopogtat reggel a róka Csihán királyúrfihoz. - Készen vagy-e, Csihán királyúrfi? - Készen én – mondja a molnárlegény -, mert én mehetek, nem kell készülődnöm. Megindulnak hetedhét ország ellen. Amikor elmennek a rugonfali csererdő mellett, azt mondja a róka Csihán királyúrfinak: - Csihán királyúrfi, látod-e ezt a fényes kastélyt? - Hogyne látnám, édes kicsi rókám. - Abban van a te feleséged! – mondja a róka. Mennek tovább, azt mondja a róka később: - Csihán királyúrfi, vesd le a gúnyádat, rakjuk belé egy faodúba, égessük el, hogy ne legyen! - Azt bizony jól mondod – feleli a molnár -, akkor már nem lesz ilyen sem. Mert ha ringyesrongyos gúnya is, mégiscsak gúnya. Mennek tovább, megszólal a róka: - Csihán királyúrfi, eredj abba a vízbe, és fürödj meg amúgy ügyesen! Megfürdik Csihán királyúrfi, akkor azt mondja a róka: - Ülj veszteg, hadd menjek én előre a királyhoz! S bemegyen Sármány királyhoz nagy sírva a róka: - Jaj, felséges Sármány király! Életem-halálom a kezedben van! Megindultam Csihán királyúrfival, három szekérrel, hat lóval, hintóval. De mindenünk egy folyóba veszett, Csihán királyúrfit is alig tudtam anyaszült mezítelen kifogni a vízből! Összecsapja Sármány király a kezét. - Hol hagytad a kedves vejemet, édes kicsi rókám? - Itt hagytam, felséges király az erdőn. Sármány király tüstént hintóba fogat két lovat, gyorsan előkeresi legénykori gúnyáját, sietve kiviszi a hintóba, felülteti az inast, kocsist, a rókát maga mellé. Amikor kiérnek az erdőre, leszáll a róka a hintóból. Az inas karjára veszi a gúnyát, viszi Csihán királyúrfihoz. Azt mondja a róka az inasnak: - Öltöztesd föl az úrfit, te inas! No, felöltözik hamar Csihán úrfi, akkor félreinti őt a róka. - Gyere ide, Csihán királyúrfi! Nehogy nézegesd magadat abban a gúnyában, mert még azt gondolja Sármány király, hogy neked ilyen gúnyád sem volt. Jól van, felöltözik a molnárlegény, s a hintóban igen örvendezett Sármány király, amikor látta, hogy milyen csinos legény a veje. Mindjárt hazahajtattak, Sármány király leányának is igen megtetszett a vőlegénye, s nagy lakodalmat laktak még azon a napon. Eltelik egy hónap, eltelik kettő, azt mondja akkor Csihán királyúrfinak a felesége: - Édes uram, menjünk már a te királyságodba is! Kimegyen Csihán királyúrfi a rókához, s kérdi tőle, hogy mit tegyen. Azt mondja a róka: - Készülj csak, Csihán királyúrfi, és menjünk.
Befogat Csihán királyúrfi hat lovat a hintó elé, Sármány király három szekeret arannyalezüsttel megrakat, s fölül Csihán királyúrfi feleségestül a hintóba. A hintó előtt szaladt a róka, mert azt mondotta volt Csihán királyúrfinak, hogy mindig arra hajtsanak, amerre ő megyen. Megindulnak hetedhét ország ellen. Egyszer elérnek egy nagy ökörcsordát. Azt mondja a csordapásztornak a róka: - Te pásztor, nehogy azt mondd, hogy a vasfogú bábáé ez a csorda, hanem azt, hogy Csihán királyúrfié; ha azt mondod, ajándékot kapsz! Azzal a róka eltűnik. Csihán királyúrfiék megálltak, s a róka egyenesen futott a vasfogú bábához. - Adjon a jóisten jó napot, anyámasszony! - Isten hozott, fiam! – mondja a vasfogú bába. – Szerencséd, hogy anyádasszonynak szólítottál, különben ízzé-porrá törtelek volna. - Jaj, édesanyám – istenkedik a róka -, hagyjuk a haszontalanságot, mert nagy haddal jön az átkozott francia! - Édes fiam, dugj el valahova! – könyörgött a vasfogú bába. Ismert a róka a közelben egy feneketlen tavat, elvitte a partjára. - No, édes öreganyám, itt mosogassa a lábát, amíg vissza nem jövök! – S otthagyta a vasfogú bábát, hogy mosogassa a lábát. Megy Csihán királyúrfi elé, de azok még mindig ott álltak a hintóval, ahol elhagyta őket. Mérgesen kiált Csihán királyúrfira: - Ördögadta Csihán királyúrfi, mért nem hajtottál arra, amerre én megyek? Hajts sietve utánam! Ahajt betelepedtek a nagy kastélyba, a vasfogú bába helyére. Abban már minden volt, ami egy gazdának kellett. Ott meg is maradtak, Csihán királyúrfi is, a felesége is. Egyszer eszébe jut a kicsi rókának, hogy a vasfogú bába nincsen jó helyen. Szaladt a tó partjára, ott azt mondja neki a vasfogú bába: - Hallottam, édes fiam, hogy megérkeztek a csengős-pengős lovak, hát dugjál el innét engem más helyre! Gondolt egyet a róka, belélökte a vasfogú bábát a feneketlen tóba – Csihán királyúrfinak maradt a vasfogú bába minden vagyona. Mondta is a róka Csihán királyúrfinak: - Boldog napra születtél, mert én most beléteszlek a nagy gazdagságba! Örömében Csihán királyúrfi ismét lakodalmat hirdet; csaptak is akkora mulatságot, hogy még a féllábú koldus is húsos csontot rágott. No, ez megvolt. Akkor azt gondolja a róka, hogy a lakodalom után betegnek tetteti magát, s meglátja, hogy jó szívvel gondolnak-e rá a sok jótétel után. Nyögött, jajgatott erősen. Megyen a panasz Csihán királyúrfinak, hogy az udvarbeliek nem tudnak nyugodni a rókától, akkora jajongást csap. Azt mondja erre Csihán királyúrfi: - Fogjátok meg, és vessétek ki a házból! Kivetik a rókát a házból, Csihán királyúrfi az ablakból nézte. Akkor megállt a róka az ablak alatt, és ezt kiáltotta: - Csihán királyúrfi, vagy inkább te csihánból lett molnár, akarsz-e olyan gazda lenni, amilyen a Csihán-malomban voltál? - Jaj, édes kicsi rókám, nehogy ezt tedd velem – kérlelte Csihán királyúrfi -, mert királyi hitemre fogadom, hogy ezentúl azzal az étellel-itallal tartalak, amivel én élek! Azzal szaladt elé a kastélyból, kaput nyitott neki, asztalához vezette, s mindig olyan étellelitallal tartotta, amivel ő élt. Még máig is élnek, ha meg nem haltak.
Kriza János: A síró-nevető szemű király Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás vizén túl egy bolhalépéssel, volt egy özvegy király, akinek volt három olyan fia, hogy a napra lehetett nézni, de azokra nem. A királynak az egyik szeme szüntelen kacagott, a másik mindig sírt. Egyszer, amint a három fiú együtt játszadozott, tanakodni kezdenének, hogy vajon az apjuk egyik szeme mért sír, a másik mért kacag. Tanakodnak, hogy melyikük menjen be megkérdezni, végül csak abban állapodnak meg, hogy menjenek be mind a hárman. Fölöltöztek hát ünnepi gúnyájukba, s felkötötték gyémántos és aranyos kardjukat, és beállítottak az apjukhoz. Az apjuk egyik szeme ekkor még jobban kacagni kezdett, a másik pedig még jobban sírni. A legnagyobbik gyermek nagy alázatossággal előadja, hogy mért mentek be hárman egyszerre: azt szeretnék megtudni, mért kacag mindig az apjuk egyik szeme, és mért sír örökké a másik. Az öreg király végighallgatta a legnagyobbik fia beszédét, aztán felállt trónusáról, feltette gyémántkoronáját, és ezt mondta: - Fiaim, tudni akarjátok, hogy egyik szemem mért sír, a másik mért kacag? Elmondom hát: az én jobb szemem azért nevet, mivel látom, hogy három olyan fiam van, amilyeneket semmiféle király nem mutathat fel, a bal pedig azért sír, mert amíg ti idehaza henyéltek, más királyfiak elmennek, és bejárják a világot, hogy szerencsét próbáljanak. Különösen most vetekszik sok királyfi a déli király leányáért, s ti arról semmit se tudtok. A fiúk szépen megköszönték apjuknak, hogy megmondta nekik ezt a furcsa szokását. Kijöttek apjuk házából, s szégyellték magukat erősen. Azon helyben elhatározták, hogy mindhárman elmennek szerencsét próbálni. Egy hónapig tartott, amíg felkészültek az útra. Egy hónap elteltével jelentette a nagyobbik fiú az apjának, hogy ő máris indul szerencsét próbálni. Megörült ennek az öreg király, legnagyobbik fiának adta a tulajdon paripáját, s számtalan kocsit megrakott mindenféle drágasággal, s elegendő szolgalegényt is küldött vele. Újabb hónap múlva a középső fiú is jelentette, hogy ő is elmegy. Az apja őt is ellátta bőségesen útravalóval és kísérő legényekkel. Újabb hónap telt el, amikor a kisebbik is jelenti, hogy ő is elindul szerencsét próbálni. Hanem az apja azt mondja neki, várjon egy évig, s ha addig nem jönnének haza a bátyjai, csak akkor menjen ő is. Eltelt egy fél esztendő, el egy esztendő is, de a két nagyobb királyfi csak nem érkezett vissza. Akkor a legkisebbik fiú kiment az apja mezejére sétálni, s elgondolkozott, miképpen és merrefelé induljon. Amint sétál, egyszer csak ott terem mellette egy vénséges vén szüle, és azt kérdi tőle: - Min gondolkodik, kis királyfi? - Aj, ne is kérdezze, öreganyám, hagyjon békét nekem! - Hiszen mondja csak, kis királyúrfi, hátha segíthetek a bajon! - No, hát elmondom, öreganyó, hallja csak! El akarok menni szerencsét próbálni, de nem tudom, merre s hogyan menjek. - Nincs baj, úrfi, segítünk a bajon. Menjen haza, egy serpenyőbe tegyen szenet, vigye az apja pajtájába, és ott rázogassa a serpenyőt. Amelyik csikó vagy ló odamegy, és eszik belőle, azt kösse ki az istállóból, aztán menjen fel a padlásra, van ott a királyapjának egy éktelen rusnya nyerge, azt szerszámolja fel arra a lóra, s úgy menjen. A kis királyfi nagy vidáman hazaszaladt, előkotort valahonnan egy serpenyőt, s azt telirakta tüzesen parázsló szénnel. Aztán bement az istállóba, rázta a szenet keményen. A szép cifra paripák prüszköltek, ahogy megérezték a szén szagát, de ő csak rázta, rázta mindaddig, amíg megizzadt belé magyarosan. Hát egyszer csak egy rongyos sárga csikó feltartja a fejét, és megy oda a serpenyőhöz, s kezdi jóízűen ropogtatni a fogai közt, mint a zabot. A fiú se volt
rest, belemarkolt a sárga sörényébe, kantárt vágott a fejébe, aztán kivezette az istállóajtó elé, s ott megkötötte egy cövekhez. Futott a padlásra, lehozta a rossz nyerget, aztán megnyergelte a sárgát derekasan. Akkor bement az apjához búcsúzkodni. Kérdi tőle az apja: - Hát hogyan mész, fiam? Várj még, hogy rendeljek melléd kísérőket. - Köszönöm, felséges atyám, de nem fogadhatom el, mivel egyedül akarok útra kelni. Megcsókolta az öreg király a legkisebbik fiát, megáldotta, aztán kikísérte, de szinte hanyatt esett, amikor meglátta, hogy a kis királyfi milyen rossz lovon megy. Kérdi tőle: - Hát, fiam, nem találtál az istállómban ennél jobb lovat? - Hagyja el, apám, én ezzel akarok menni! Azzal a kis királyfi felpattant a sárgára, s útnak indult. Ment, mendegélt mindaddig, míg elért a déli király határa széléig. Ott azt látja, hogy jön vele szembe két szerecsen. Egyre közelebb, közelebb érnek egymáshoz, egyszer csak az egyik szerecsen így kiált: - Hová, öcsém? A legkisebbik fiú nem tudott örömében szólani, amikor észrevette, hogy az idegen földön bátyjait látja. - Hát merre, öcsém? - kérdezi a másik bátyja. - Én bizony megyek egyenesen a déli király országába. - Oda ugyan ne menj, mert ott nem olyan haszontalan gyerekek verekedtek a szép Erzsébetért, mint te, mégse tudta senki legyőzni a szép Erzsébet királykisasszony bajnokát! Hanem az öccsüket nem tudták eltéríteni, újra megfelelt nekik: - Azért én csak megpróbálom, bátya, talán szerencsével járok! - Eredj csak, te bolond! - nevettek rajta a bátyjai, azzal elvált az útjuk, a két nagyobb lovagolt hazafele, a kis királyfi pedig befelé, a déli király országába. Alig haladt, mikor egy sánc szélén megáll a sárga, és azt mondja a gazdájának: - Király úrfi, kis gazdám, mindjárt a király kastélyában leszünk, szálljon le, húzza ki a kardját a hüvelyéből, és a nyeregtakaróval súrolja meg jól! A fiú szót fogadott, leszállott, megsúrolta kardját a nyeregtakaróval. Hát mit lát. A kardja olyan fényes lett, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem, olykor-olykor még füstölt is, ha mozgatta. Megint megszólalt a sárga: - No, kicsi gazdám, bizonyos, hogy ezzel legyőzi a déli királykisasszony bajnokát, akit a király erőnek erejével vejévé akar tenni. Megindultak, mentek mindaddig, amíg elérkeztek a déli király udvarának kapujába. Hát ott áll őrt két nagy óriás, akik megkérdezték a királyfiútól, honnan jött, és miféle járatban van. A fiú azt mondta: - Eredjetek, és mondjátok a királynak: itt van az északi király legkisebbik fia, hogy megküzdjön Erzsébet királykisasszony bajnokával! A két óriás bement a királyhoz, átadta az üzenetet, aztán bevezették hozzá a kis királyfit. Nagy muzsika közben folyt a vacsora, leültette maga mellé a déli király a kis királyfit, s azt mondta neki, egyen-igyon, aztán feküdjön le, mert másnap kell megküzdenie. Evett-ivott a kis királyfi az asztalnál, s egyre nézegette Erzsébetet, de olyan szépséges szép leányt még életében nem látott. Az is igen tekingetett feléje, látszott, hogy tetszik neki a fiú. Hanem amint véget ért a vacsora, szétszéledt a népség, s a kis királyfi is lefeküdt. Másnap korán fölébredt, kiment a pajtába, hogy a lovát megnézze. A sárga átalbucskázott a fején, és olyan szép ló lett belőle, hogy a világon párja se lehet. Fölpattant rá a királyfi, s ment a síkra, ahol már várta a királykisasszony bajnoka.
Kiállott a síkra a két vitéz. Hát amikor a királyfi kezdi forgatni a kardját, úgy szikrázik, hogy a két lapja kékes lánggal ég. A bajnoknak szinte elveszett a szeme világa, de mégis hatalmasan vágott a maga kardjával. Hanem hiába, mert a kis királyfi olyat sújtott oda a bajnoknak, hogy az lebukott a lováról, és egyszerre szörnyű halált halt. Akkor Erzsébet felugrott az apja mellől, a kis királyfi nyakába ugrott, és azt mondta: - Te az enyém, én a tiéd! A király se tehetett egyebet, nagy fancsalin megáldotta őket, s fele királyságát a királyfinak ajánlotta. De ő nem fogadta el, azt mondta, hogy viszi haza Erzsébetet az apjához. Azzal hazaindultak. Amint az apósa országából kiért, látja ám a kis királyfi, hogy nagy forgószél jön feléje. Alig gondolt egyet, a forgószél hozzá érkezett, annak a közepéből hirtelen előugratott egy vitéz, aki Erzsébetet kiragadta a nyeregből, és eltűnt vele a levegőben. A királyfi nagyon elszomorodott, és azt kérdezte a sárgától: - Most mit csináljunk, lovacskám? Felel a sárga csikó: - Sose búsuljon, kicsi gazdám! Menjünk keletnek, mert a keleti király fia vitte el a mátkáját. Úgy is tettek, csak horkantott egyet a sárga csikó, s máris a keleti király országában voltak. Bement a királyfi a keleti király palotájának udvarába, látja Erzsébetet, amint az egyik ablakban ül. Erzsébet is észreveszi a mátkáját, hamar kinyitja az ablakot, s szalad ki a házból. Gyorsan fel a sárga csikóra, s futnak ki az országból. Egyszer csak éktelen dübörgést hallanak. Néz hátra a kis királyfi, de nem lát semmit. Mennek tovább. Megint hallják azt a végtelen dübörgést, hátranéz a kis királyfi, megint nem lát semmit. Pedig hát a keleti király fiának a lova, Tarigari dörgetett a pajtában, amíg be nem ment hozzá a gazdája. Kérdi Tarigaritól a keleti király fia: - Mi baj, Tarigari? - Viszik a szép mátkádat, hiába vetted el a kis királyfitól. - Ehetem, ihatom, pipázhatom-e, utolérjük-e? - Ehetsz, ihatsz, pipázhatsz, utolérjük! Evett, ivott, pipázott a keleti király fia, akkor aztán elindultak a sárga csikó után. Tarigari úgy vágtatott a levegőben, nagy szelet kavarva, hogy alattuk a házak fedele mind lehullott. Nemsokára utolérte a kis királyfit, vívott is az sokáig a keleti király fiával, de egyik se gyűrte le a másikat. Hanem akkor Tarigari a farkával kiragadta Erzsébetet a kis királyfi nyergéből, és hazaszaladt vele. Szegény kis királyfi! A sok birkózástól már nagyon elfáradt, de mégis bízott az erejében, s elhatározta, hogy megint visszafordul Erzsébetért. A táltos sárga jól tudta, mire gondolt a gazdája, és azt a tanácsot adta neki, hogy előbb menjenek el a farkasok országába, a farkasok királynéjánál szolgáljon három esztendeig, de egyebet ne kérjen bérül, csak azt, hogy amikor kitelik az ideje, egy csikót adjanak neki. De más csikót ne kérjen, csak azt a rongyosat, amelyik olyan rongyos, mint ő maga, a sárga, mert az a testvére Tarigarinak, azt ugyan nem éri utol Tarigari se. A kis királyfi örömest hallgatta a sárga ajánlatát, egyszerre olyan parázsló szenet adott neki, hogy a sárga kedvére ropogtathatta. Aztán elindultak a farkasok országába. Ahogy mentek, látta az úton a királyfi, hogy egy oroszlán nyalja a talpát, és fájdalmasan néz rá. Leszállt a sárgáról, megnézte az oroszlán talpát. Hát egy nagy tövis volt benne, azt kihúzta. Akkor az oroszlán egy sípot adott átal neki, hogy ha megszorul valahol, fújja meg, s ő egyszerre ott terem. Ment, mendegélt tovább, hát egyszer csak látja, hogy egy farkas ugrál kifelé egy veremből, de amikor a széléhez ér, mindig visszaesik. Amint elhaladtak mellette, azt mondta a farkas: - Kis királyfi, húzz ki engemet ebből a veremből, aztán jótét helyébe jót várj!
Megállott a királyfi, a farkast a veremből kihúzta. Az is adott neki egy sípot, hogy amikor megszorul, csak fújja meg, ő egyszerre ott terem. A királyfi ezt a sípot is zsebre tette. Megint mentek, mindaddig, míg elérték a farkasok királynéjának országát. A sáncot a sárga szerencsésen keresztülugrotta, s elérkeztek éppen a királyné kastélyába. A királyfi a kert márványoszlopához kötötte a sárgát, maga pedig felment a palotába, és a királynénak ajánlotta magát, a ménese mellé pásztornak három esztendeig. - Jól van, fiam – mondta a királyné -, hanem hát mit kérnél a szolgálatodért? Felel a kis királyfi: - Én egyebet nem kérek, csak amikor a három év kitelik, engedd meg, hogy a ménes közül egy lovat válasszak. - Jól van, fiam, de ha a ménesemet meg nem őrzöd, bocskorszíjat vágatok a hátadból. - Nem bánom, felséges asszonyom – válaszolt a királyfi. A királyné tudtára adta azt is, hogy a farkasok országában egy napból áll egy esztendő, és minden esztendőben be kell hajtani a ménest. Bezzeg örvendett a királyfi, hogy olyan hamar kitelik a szolgálat ideje! Másnap reggel kihajtja a ménest, délután térítgeti, hogy hajtsa haza, mivel mindjárt eltelik egy esztendő. De hiába! Mindig elébe áll egy nagy, otromba, sárga kanca, kezdi a többi lovat rúgni, harapni, s addig rúg, addig harap, míg az egész ménes széjjelfut; térítgetheti a királyfi a sárgájáról, nem tud semmit elérni. Akkor eszébe jut, hogy mit mondott az oroszlán. Előveszi a sípot, megfújja, hát ott terem az oroszlán. - Mi baj, kicsi gazdám? - Segíts, kérlek, gyűjtsük össze a ménest! Az oroszlán üldözőbe veszi a sárga kancát, s addig kergeti, amíg a kancáról csak úgy nem szakad a hab. Ezalatt a királyfi összeterelte a ménest. A sárga kanca nem tudott többet rúgni, így szépen hazahajtotta a lovakat. Amikor a farkasok királynéja meglátta, hogy otthon van a ménes, elővette a sárga kancát, és egy vasrúddal úgy elverte, hogy az lerogyott. Ekkor a kanca felkiáltott: - Ne üssön, anyám, mert mindjárt meghalok! Én mindent megtettem, de olyan szolgája van, hogy talán az ördöggel cimborál! Aznap este a farkasok királynéja maga elé rendelte a középső leányát (mert hogy a szavamat ne felejtsem, a sárga kanca a királyné legöregebbik leánya volt), és megparancsolta neki, hogy a második esztendőben verje szét az egész ménest, ha kedves az élete. Másnapra virradtak, a középső királylány átalbucskázott a fején, s lett belőle egy nagy sárga kanca. Kihajtja a királyfi a ménest megint, s amikor este térítené össze, hogy hazahajtsa, hát előáll egy másik sárga kanca. Ez hétszerte jobban rúg és harap, mint a másik. A ménes egy pillanat alatt szertefutott. A királyfi most megfújja a farkas sípját, hát a farkas egy szempillantás alatt ott termett tizedmagával, ezek mind a fiai voltak. Alighogy kimondta a királyfi, hogy mit akar, úgy összeterelték a ménest, hogy egy se mozdulhatott; aztán hazahajtották. A királyné úgy elverte ezt a leányát is, éppen csak szuszogott. Akkor este behívta a legkisebb leányát is. - No, leányom, benned örökké bíztam, s bízom is, de hidd meg, ha szerte nem vered a ménest, agyonütlek, mint a kutyát! A harmadik esztendő reggelén a királyfi kihajtotta megint a ménest, délután kezdte összeterelni, hát előáll egy kis sárga kanca, de az tizennégyszerte jobban rúgott és harapott, mint a másik kettő; a ménes szertefutott ismét. Ekkor a királyfi egyszerre fújta meg az oroszlán és a farkas sípját, hát azok ott termettek minden nemzetségükkel, s egy szempillantás alatt összeterelték a ménest. A kis királyfi pedig nagy örvendezve hazahajtotta. A farkasok királynéja addig verte a sárga kancát, amíg az egy csikót nem szült. Akkor a királyfi felment a királynéhoz, s azt mondta: - Felséges királyné! Én hűségesen kitöltöttem a három esztendőt, kérném a béremet.
Felel a királyné: - Eredj , fiam, a ménesbe, válassz egyet, amelyik neked tetszik. Ment a kis királyfi a méneshez, s addig járt, míg azt a rongyos csikót megkapta, amelyiket a sárga csikó mondott. Odavezeti a csikót a farkasok királynéjához. Kérdi a királyné: - Hát, fiam, mért nem választottál jobbat? Hiszen van ott elég. - Felséges királyné - felel a királyfi -, ez jó lesz nekem! Azzal búcsút mondott a farkasok királynéjának, s indult el onnan. Felült a sárgájára, a másikat vezetéken vitte. Estére kiértek a farkasok országából. Akkor a királyfi felült az új csikóra, megsarkantyúzta, s vágtatott a keleti király udvarára. Hát Erzsébet ott virraszt az ablakban könnyes szemekkel. Ahogy meglátta a mátkáját, egyszerre kinyitotta az ablakot, s a nyeregbe ugrott melléje. Szaladt a kis királyfi lova a levegőben, csak úgy kavarta a patája a levegőt. De bezzeg Tarigari is úgy döngetett, hogy szakadt szét a pajta. Kérdi a keleti király fia: - Mi baj, Tarigari? - Húzd fel a nadrágod, kösd fel a sarut, viszik a szép Erzsébet királykisasszonyt! Kérdi újra a keleti király fia: - Ehetem, ihatom, pipázhatok-e? Utolérjük-e? - Nem ehetsz, nem ihatsz, nem pipázhatsz, mégse érjük utol! Akkor szalad a királyfi, a keleti király fia, felül Tarigarira, nekisarkantyúzza a levegőégnek. Olyan sebesen mentek, hogy a szél a vizet kiverte a medréből. A sok sarkantyúzástól folyt Tarigari vére. Egyszer csak azt kiáltja Tarigari: - Állj meg, öcsém, mert mindjárt meghalok! De a kis királyfi lova azt kiáltotta: - Rúgd fel, bátyám, vesd le a gazdádat, és gyere ide hozzánk! Nem kellett kétszer mondani Tarigarinak, úgy ledobta magáról a gazdáját, hogy az mindjárt meghalt. Azzal Tarigari odanyargalt az öccséhez, s együtt vágtattak tovább. Mikorra hazaért a kis királyfi, az apja már egészen megőszült, a testvérei is megházasodtak. Nagy örömmel fogadták, s aznap nagy lakodalmat laktak, az apja pedig nekiadta fele királyságát. A kicsi sárgának pedig a kis királyfi mindennap négyszer adott enni parázsló szenet. Máig is élnek, ha meg nem haltak.
Kriza János: A vitéz csizmadialegény Egy csizmadialegény elindult vándorolni. Vitt a tarisznyájában kenyeret, szalonnát s egy csupor mézet. Félnapi utazás után egy szép forráshoz érkezett, mely éppen az út mellett csörgedezett. Meg volt már fáradva s bágyadva a legény, s minthogy erős meleg is volt, leült a forrás mellé pihenni, elővette a tarisznyájából a kenyeret s a csupor mézet, aztán enni kezdett. A méz szagára annyi légy, méh s darázs gyűlt köréje, hogy alig győzte hajtani magától. Így ment ez egy darabig, s a csizmadialegény kezdte sokallani. Utoljára megbosszankodott, előkapott egy csizmadiaárat a tarisznyából, azzal döfködni kezdett a darázsok felé, s egyszer úgy döfött közébük, hogy egyetlen döféssel felnyársalt kilenc darázst. De tovább is csak alkalmatlankodtak neki ezek a kelletlen vendégek, hát kapta a bicskáját is, közébük vágta, levágott tizenkét darázst. Hogy így megmutatta a vitézségét, mihelyest az ebédet befejezte, azt írta a kalapjára: „Egy döféssel kivégeztem kilencet, egy vágással kivégeztem tizenkettőt!” Azzal leheveredett és elaludt a forrás mellett. Míg a csizmadialegény aludt, megállt mellette egy ördög, aki a forrásból akart inni útjában. Meglátja az írást a csizmadialegény kalapján, és olvassa: „Egy döféssel kivégeztem kilencet, egy vágással kivégeztem tizenkettőt!” Gondolja az ördög magában: „No, ez akárki legyen, de bátor vitéz lehet, ha annyi ellenséget leölt egy döféssel és egy vágással!” Mindjárt arra gondol, hogyan lehetne ezt a maga hasznára fordítani. Felkölti hát álmából a csizmadialegényt, beszédet kezd vele, s kérdi, hogy nem volna-e kedve hozzá beszegődni szolgának, mert nagy szüksége volna egy ilyen legényre. A csizmadialegény azt mondja: - Miért ne, ha jól megfizetsz! Megszegődnek jó fizetségért, s elmennek együtt az ördög házához. Másnap az ördög elment az erdőre fáért, de csak egyedül ment, a szolgát otthon hagyta, hogy amíg ő odalesz, addig az a háznál dolgozzon. Az ördög aztán az erdőn kirántott egy nagy bükkfát gyökerestül, vállára vette, hazavitte, s otthon a szolgája szeme láttára úgy vágta a földhöz az udvar közepén, hogy apró darabokra szakadt, s nem kellett annak vágás. Akkor azt mondta a szolgának: - Azért mutattam ezt neked, hogy te is így csináld, míg nálam szolgálsz. „Jó, jó - mondja magában a szolga -, majd így csinálom én is!” Másnap jókor reggel az ördög hívja a legényt az erdőre, hogy megmutassa neki, melyik az ő erdeje, ahonnét máskor egyedül kell hazahordja a fát. Ott ismét kirántott egy nagy fát gyökerestül a földből, s egy még nagyobbat mutatott a szolgának, és azt parancsolta neki, hogy ő meg azt rántsa ki. Egy szót sem szólott erre a szolga, csak arrébb ment, s néhány fáról egy csomó háncsot hántott, abból egy hosszú kötelet font. Hazulról is vitt egy hosszú kenderkötelet magával, azt összetoldotta a háncskötéllel, s keríteni kezdte vele az erdőt. Az ördög csak nézte, csak nézte, végül megkérdezte tőle: - Mit akarsz, te legény? Azt tedd, amit parancsoltam. - Azt teszem én - felelt a szolga -, de egyszerre viszem haza az erdőt, hogy ne kelljen annyit fáért járnom. - No hiszen - mondja az ördög -, azt meg ne próbáld, mert egyszerre kifogynék az erdőmből. - Vagy engeded, vagy nem, de én hazaviszem mindenestül, minthogy mindennap fáért járogassak! - mondja a szolga nagy haragosan. - No, csak hagyj békét az erdőmnek - kérleli az ördög -, inkább én hordok mindennap fát helyetted!
Mikor aztán a vitatkozásnak vége lett, az ördög vállára billentette azt a nagy fát, melyet kirántott a földből, s hazaindult; a szolga pedig csak sétált mellette, míg hazaérkeztek. Harmadik nap az ördög megtöltött egy harmincvékás zsákot búzával, s megparancsolta a szolgának, hogy vegye a vállára, vigye el a malomba, és őrölje meg estére. - Én bizony nem viszem - felel a szolga-, nem járogatok a malomba efféle apróság zsákokkal, mert igen szégyelleném. Másképp igazítom én a dolgom. Azzal fog egy ásót, sáncot kezd ásni a kapu között szorgosan. - Hát te mit ásogatsz ott? - kérdi az ördög. - Én bizony malomárkot ások - mondja a szolga. - Hát azt minek? - kérdi az ördög. - Hogy ne járogassak olyan messze a malomba, ide csinálom a malomárkot, a gátat is, idehozom a malmot is, hogy közelebb legyen. - Ugyan ide ne hozd - mondja az ördög -, hogy aztán a kapun se mehessünk ki! Inkább én őrlök mindig helyetted. Negyedik nap az ördög előgurított egy akkora hordót, hogy abba negyven vödör víz fért, s azt mondta a szolgának, hogy neki ezután azzal kell vizet hordani a kútról. - Mutasd hát meg - kérdi a szolga -, hol van a kút, ahonnan vizet kell hozni, mert én nem tudom. Az ördög ekkor a hátára vette a hordót, a szolga pedig egy ásót vitt mellette, s mihelyt a kúthoz érkeztek, ásni kezdett a kút körül. Kérdi tőle az ördög: - Talán megbolondultál, hogy amikor vizet kell vinni, ott ásogatsz! Ugyan mondd meg, mit akarsz te azzal? - Én bizony ezt a kutat hazaviszem, éppen a ház közepibe, hogy ne kelljen annyit járogatni ilyen messze vízért. - Már azt bizony meg nem engedem, hogy a házamba vidd! – kiált az ördög. – Hiszen nem tudnánk a házban járni tőle, s könnyen bele is veszhetne valaki. - Akármit is mondasz – felel a szolga -, én hazaviszem a kutat, nem járkálok efféle csiri-biri apróság edényekkel! - No, én újra mondom, arról tegyél le – mondja az ördög -, inkább én hordok mindig vizet helyetted. Az ördög nem is küldte többször a szolgáját sem fáért az erdőbe, sem őrölni a malomba, sem vízért a kútra, hanem maga csinált mindent, a szolgának csak az volt a kötelessége, hogy egyék, igyék, aludjék, ebből állott az egész szolgálatja. Mikor kitelt az esztendő, kérdezte tőle az ördög, hogy mit fizessen a szolgálatért. A szolga annyi pénzt kért, amennyit egyszer lemérhet a mázsán. Sokallotta az ördög, de félt, hogy ha nem adja meg, többet kér majd. A pénzt vállára tette egy erős, sánta ördögnek, hogy vigye el a legény házához. Megindult a sánta ördög a szolgalegénnyel, s már messze haladtak. Hanem az ördög megbánta, hogy kevés szolgálatért olyan sokat fizetett, utánuk futtatott egy nagy vasostorral egy másik sánta ördögöt, hogy valami módon szerezze vissza a pénzt. Mikor a sánta ördög utolérte a szolgát, azt mondta neki, hogyha kiáll három próbát, nem veszi el tőle a pénzt, de ha nem, egy rézpetákot se hagy meg neki. Az első próba az volt, hogy amelyikük nagyobbat tud csattintani azzal a vasostorral, azé legyen a pénz. Azt mondja a szolga: - Jól van hát, próbáljunk hát! Hanem te csattints előbb egyet, hadd lássam, mekkorát tudsz csattintani. - Az ördög jól megkavargatta az ostort a feje fölött, s olyat csattintott, hogy ég-föld majd összeszakadt. Akkor így szól az ördög a szolgához:
- Most csattints te is egyet, hadd lássam, tudsz-e akkorát csattintani, mint én! Ha nem, enyém a pénz! A legény erre nem szól, hanem befut egy szekercével az erdőbe, ott közel néhány szál vesszőt vág, s a vesszőből három abroncsot csinál. Kérdi az ördög: - Te legény, mit akarsz azzal? - Én bizony egynéhány abroncsot akarok ütni a fejedre – mondja a szolga -, mert én akkorát fogok csattintani, hogy kettéhasad a fejed, ha meg nem abroncsozom. A szolga ráhúzta az ördög fejére a három abroncsot, kapta a vasostort, s azt mondta: - No, hunyd be a szemedet, mert az is könnyen kiszökhet, ha be nem hunyod! Behunyta a szemét az ördög, s a szolga olyat sújtott a fejére a vasostorral, hogy az ördög mindjárt hanyatt esett. De hamar talpra állott, s azt mondta a szolgának: - Mégiscsak jó, hogy megabroncsoztad a fejemet, mert különben kettéhasadt volna, s tán még a szemem is kiszökött volna, ha be nem hunyom. Mivelhogy az ostorcsattintásban nem nyert az ördög, ment tovább a szolgával. Leültek egy erdő szélén, ott azt mondta az ördög a szolgának: - Most a második próbát is ki kell állnod, amint meghagyta a bátyám. Az a próba pedig az lesz, hogy fussunk versenyt, s amelyikünk jobb futó a kettőnk közül, azé legyen a pénz. A szolga látott egy nyulat hevertében, ott közel egy bokorban, azt mondta hát az ördögnek: - Én csak másodízben próbálok versenyt futni veled. Hanem van nekem egy kicsi öcsém, ő elém indult, mikor meghallotta, hogy megyek hazafelé. Meg is fáradt, most is nyugszik az árnyékban. Előbb próbálj vele, ha őt el tudod hagyni a futásban, velem is próbálkozhatsz. Az ördög talpra állt, s azt mondta neki a szolga: - Csak készülj futni, mert az öcsém mindjárt indul. Azzal a szolga megrúgja a bokrot, kiugrik abból a nyúl, s futni kezd a hegy felé. Az ördög, aki sánta létére is jó futó volt, megrugaszkodik a nyúl után, de két puskalövésre sem haladhatott, mikor a nyúl már túljárt a hegytetőn. Az ördög aztán visszatért, s nem merte sürgetni a szolgát, hogy versenyt fusson vele, mikor látta, hogy annak a kicsi öccse is százszor jobb futó, mint ő. Leült szégyenletében; gondolta, hátra még a harmadik próba, hátha abban ő lesz a nyertes, s övé lesz a pénz. Nos, az ördög tovább is ment a legénnyel s a másik ördöggel, aki a pénzt vitte a hátán. Addig mentek, amíg beértek egy nagy erdőbe. Ott azt mondta az ördög a szolgának: - Most következik a harmadik próba, ami abból áll, hogy birkózzunk egyet, s amelyikünk földhöz tudja vágni a másikat, azé legyen a pénz! - Jól van – mondja a szolga -, de tudd meg, ha velem birkózni próbálsz, én úgy váglak a földhöz tégedet, hogy mindjárt kitörik a lábad, s a másikra is sánta nyomorék leszel, amíg élsz. Hanem meg akarlak kímélni attól. Van nekem egy öreg bátyám itt a havasban, az úgy elgyengült a vénségtől, hogy járni is alig tud már. Jobban teszed, ha azzal birkózol meg helyettem; aztán velem is birkózhatsz, ha kedved lesz rá. - Hol van az öreg bátyád? Szeretném látni! – mondta az ördög. - Mindjárt megmutatom – felel a szolga, s elvezette az ördögöt az erdőben egy medve barlangja elé. Ott azt mondja: - Ihol lakik a bátyám, eredj csak be! Úgy gondolom, hogy most éppen aluszik. Azzal a szolga az ördög kezébe ad egy hosszú karót, s taszigálja befelé a barlangba. - Csak döfölj ezzel a karóval be az ajtón, s meglátod, mindjárt kijön. Az ördög bedöf a barlangba a karóval, a medve mormogni kezd, s kérdi az ördög a szolgától: - Mit mond a bátyád? A szolga azt feleli: - Azt mondja, mindjárt jön, csak előbb felhúzza a harisnyáját. Ismét bedöf az ördög, s a medve még hangosabban morog. Kérdi az ördög:
- Hát most mit mond a bátyád? - Az bizony azt mondja – felel a szolga -, hogy mindjárt jön, csak előbb felhúzza a csizmáját. Harmadszor is bedöf az ördög, arra kirohant a medve, megragadta az ördögöt, s úgy a földhöz vágta, hogy belenyekkent. Megpaskolta aztán, amennyi csak ráfért, aztán az arcához tartotta a fülét, s hallgatta, hogy vajon szuszog-e. Végezetül otthagyta, s visszacammogott a barlangjába. Mikor az ördög feleszmélkedett, lógó orral elment haza. A másik ördög pedig hazacipelte a szolgának a sok pénzt, s ő is visszasántikált a pokolba. Így lett gazdag ember a szolga csizmadialegény olyan semmi szolgálat után.
