SÚLYPONT
Az Egyházfórum 20 éves fennállása alkalmából rendezett rendezvénysorozatunk 2006. februári témája „Kreacionizmus és fejlődéselmélet” volt. A kerekasztal-beszélgetésen Tóth Tibor, Zsengellér József és Boór János vettek részt. Az alábbiakban első két vendégünk előadását közöljük. Lapzártánkig Boór János írását nem kaptuk meg, de bízunk benne, hogy erre sem kell sokáig várnunk. Szécsi József tanulmánya viszont szintén kapcsolódik a témához. (A szerk.)
Kreacionizmus és fejlődéselmélet Eredetünk alternatívái: teremtés, evolúció vagy mindkettő? 2004. márciusában Tudomány, hit, világmagyarázat címmel a Focus Kiadó gondozásában jelent meg Tóth Tibor könyve. A Kiadó már a második kiadásra készül, és az angol nyelvű változat előkészítése is folyamatban van. Ezek a tények azt támasztják alá, hogy a könyv iránt különleges témája ellenére komoly érdeklődés figyelhető meg. A könyv előtörténetéhez tartozik, hogy a szerző 1998-ban a Magyar Tudomány című folyóiratban ugyanezen a címen megjelentetett egy nagyobb terjedelmű cikket, amelynek – tematikáját, érvelési rendszerét és következtetéseit illetően – szélesebb körben publikált elődje hazánkban nem volt. A cikk nagy vitákat váltott ki, heves ellenzői és lelkes támogatói egyaránt szép számmal akadtak. 2001-ben egy ismert fizikus az Interneten olyan részletességű kritikai elemzést tett közzé, amely nyomtatva 21 oldalt tesz ki, ez pedig egészen szokatlan figyelmet jelent a téma és a szerző iránt. Másrészt az ezredforduló óta hazánkban is jelentősen megerősödött „Intelligens tervezés” mozgalom hívei ezt a cikket az egyik legfontosabb magyar nyelvű alapműnek tekintik, és publikációikban, előadásaikban rendszeresen hivatkoznak rá, valamint megállapításait idézik. Tóth Tibor a könyv alapvető céljának eredetünk alternatíváinak és a hozzájuk kapcsolódó, szembenálló világnézetek érvrendszereinek bemutatását tekinti, egyértelműen feltárva és részletesen megindokolva saját álláspontját is. A következőkben összefoglaljuk a könyv tartalmi felépítését és legfontosabb megállapításait. A könyv 12 fejezete közül az első 5 fejezet bevezeti az olvasót a könyv mondanivalója szempontjából lényeges fogalmak és meghatározások rendszerébe (tudomány, tudományos módszer, tudományossági kritériumok, a tudomány és hit kapcsolódási felületei, az evolúció fogalmával és többszintű értelmezésével kapcsolatos ismeretek). A 6. fejezet a könyv mondanivalója szempontjából kulcsfontosságú kérdést tesz 2006/1
fel: Teremtés, evolúció vagy mindkettő? Ebben a fejezetben a szerző rámutat az eredet kérdésének jelentőségére, majd részletesen megindokolja, hogy sem az evolúció, sem a teremtés tudományos eszközökkel nem bizonyítható, és intelligens hitre mindkét esetben szükség van. Ezután sorra veszi a teremtés paradigmájára épülő legismertebb elméleteket, szól a világszerte egyre több hívet szerző „Intelligens tervezés” mozgalomról, és a fejezet befejező részében kifejti azt az alternatívát, amely a személyes véleményéhez leginkább közel áll. A 7-11. fejezetek részletesen tárgyalják a világegyetem és azon belül a Naprendszer létrejöttével kapcsolatos elméleteket, a kormeghatározási módszerek tudományos hátterét és megbízhatóságát, az élet létrejöttével kapcsolatos elképzeléseket, valamint a kövületek elemzése során levonható következtetéseket. A szerző ezekben a fejezetekben egyaránt kitér az evolúciótan és a teremtéstan által előnyben részesített, szembenálló nézetekre. A könyv befejező 12. fejezete teljes mértékben Tóth Tibor személyes meggyőződésének és az ehhez vezető szellemi útnak a bemutatása. A szerző a saját állásfoglalását a fejezet címében feltett kérdés megválaszolásával adja meg (A káosz vagy a teremtő szól hozzád?).
A könyv tézisei Az evolúciótant és a teremtéstant (amelyet kreacionizmusnak is neveznek) gyakran úgy tekintik, mint egymással versengő elvek, modellek és módszerek együttesét annak megmagyarázására, hogy miként jött létre az élet a Földön, illetve hogyan érthető meg jelenlegi világunk életformáinak roppant változatossága. Valóban, néha úgy tűnhet, hogy csupán ez a két választási lehetőség van; azonban a helyzet az, hogy ennél sokkal több intelligens hitrendszer létezik. Az evolúciótan szerint a fejlődést közvetlenül természetes folyamatok idézik elő, Isten vagy egyéb természetfeletti tényezők beavatkozását nem veszi számításba. Isten beavatkozásában hisznek egy 3
SÚLYPONT másik elmélet, a teista evolúció hívei, akik az evolúciót Isten feltétele, hogy a rendszer kívülről energiát kapjon, vagyis módszerének tekintik. Véleményük szerint Isten az új élet- nyílt legyen. A feltételrendszer akkor lesz elégséges, ha a formákat evolúció útján, fokozatos fejlődés eredményeként nyílt rendszerben működik egy olyan irányító mechanizmus, hozta létre. Létezik egy progresszív teremtésnek nevezett amely képes az energiát megfelelő formában és ütemezett elmélet is, amely hasonlít a természetes evolúcióhoz, de módon hozzáférhetővé tenni. A legismertebb példa erre a követői szerint természetes folyamatok következtében a növényekben végbemenő fotoszintézis, amely nélkül a Földön korábbiakból nem fejlődhetnek ki új fajok; ezek megjelenését nem létezhetne élet. A növények működése megmagyarázza isteni eredetűnek tartják. Az ún. tudományos kreacionizmus a termodinamika második főtételének lokális és ideiglenes (Scientific Creationism) hívei azt feltételezik, hogy a Mózes felfüggesztését, más szavakkal a rend növekedését (az entrópia első könyvében leírt teremtéstörténet megbízható információt csökkenését). Azonban teljesen nyitott továbbra is az a kérdés, ad arról, hogy Isten teremtette a Földet, az Univerzum többi honnan származnak a Földön található növények. A könyv részét és az összes élő formát közvetlen módon, evolúciós részletesen megindokolja azt a sokszorosan megerősített tényt, mechanizmus nélkül. hogy élő csak élőből keletkezhet, élettelenből soha. Az élvonalbeli evolucionista kutatók (pl. Douglas Futuyma) Tóth Tibor szerint az ateista evolucionizmus meglehetősen szerint az evolúció alapvetően időbeli változásokat jelent rideg, az ember számára reménytelen világképet közvetít. Az – tipikusan nagyon lassú, fokozatos változásokat – egy 1969-es év orvosi Nobel-díjasa, Salvador E. Luria szerint nagyon hosszú időintervallumban. Az evolúció szót tudomá- „a biológia lényege az evolúció, az evolúció lényege pedig nyos értelemben mindig olyan változásokra vonatkoztatják, az, hogy sem indító oka, sem célja nincs”. Az evolucionista amelyek az egyed élettartamán túlra terjednek ki, esetenként jövőkép szempontjából az sem mondható optimistának, amit millió vagy milliárd éves nagyságrendű időtartamokat véve a szintén Nobel-díjas Jacques Monod jelentett ki: „Nem figyelembe. A könyv rámutat, hogy ezek a feltételezett nagy volt könnyű elfogadni Darwin felismerését, hogy mindazt, időtartamok okozzák az evolúció ami létezik, az élővilág egész, legfőbb problémáját, mivel elképzelt örökösen változó panorámáját egy folyamatokról nyilvánít véleményt vakon irányító, tisztán statisztitermészettudományos kritériumok kus erő határozza meg: a terméalapján. Látni kell, hogy az evolúció szetes kiválasztódás. …Amikor folyamata lényegét tekintve történeDarwin beillesztette az embert a ti, egyszeri és megismételhetetlen, biológiai evolúció átfogó keretei ezért természettudományos kritéközé, szertefoszlatta azt a reményt, riumok alapján nem minősíthető. hogy a történelemnek bárminemű Ugyanis a természettudományok immanens célja van. Bármennyire legfőbb tudományossági kritériuegyedülállóvá teszi az embert a mai közül a megfigyelhetőség áll tudata, múltja és jövője nem jelent az első helyen. többet, mint egy faj földi pályaA teremtéstan hívei az ateista futását. A létnek tehát nincs oka, evolúció magyarázatát tudománincs célja és nincs értelme.” Ezek nyos szempontból több lényeges az idézetek arra utalnak, hogy az kérdésben nem tartják kielégítőnek. ateista-materialista ember számára A kritika főként két kérdés köré világunk egyre barátságtalanabbá csoportosul: az első kérdés azzal és a mindennapi élet egyre nehekapcsolatos, hogy hogyan alakulzebbé válik anélkül, hogy megalahat ki spontán módon élő az életpozottan reménykedhetne a visztelenből, a második kérdés pedig szafordíthatatlannak látszó káros az, hogy külső információforrás folyamatok megállításában. nélkül hogyan szerveződhetnek az A könyvben a szerző őszintén egyszerűbb élőlények bonyolultabfeltárja elkötelezettségét a bibliai bakká. A második kérdés szoros hit talaján álló teremtés tényének kapcsolatban áll a termodinamika elfogadását illetően. A legfontosabb második főtételeként ismert azon Charles Darwin (1809-1882) motiváció számára az, amit Pál törvénnyel, amelynek lényege, – Az evolúcióelmélet atyja apostol tanít (Róm 1,20): „Mert ami hogy világunkban a természetes Istenben láthatatlan, tudniillik az ő folyamatok mindig a valószínűtlenebb állapotból a valószínűbb örökkévaló hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva állapot felé tartanak, vagyis a valószínűtlenebb állapotot a az ő alkotásaiból megértetvén megláttatik”. Ez azt is jelenti, nagyobb rendezettség, a valószínűbbet pedig nagyobb rende- hogy a szerző szeretné a Teremtő alkotásait a tudomány általa zetlenség jellemzi. Természetesen lokálisan bekövetkezik a ismert és művelt eszközeivel minél teljesebb mértékben megvalószínűbb állapotból a kevésbé valószínűbb felé való változás ismerni és megismertetni. Az Istenben hívő ember számára is, hiszen ha ez nem volna így, az élővilág sem létezhetne. egyértelmű, hogy a teremtett világ és – tudományos kifejezésEnnek a lokális eseménynek szükséges, de nem elégséges sel élve – a hozzá kapcsolódó téridő Isten szavára állt elő az 4
2006/1
SÚLYPONT
örökkévalóságban a láthatatlanból. Ezt a tényt – ismeri el Tóth Tibor – materialista alapállásból, a természetes ész alapján sem megérteni, sem elfogadni nem lehet. Hogy valaki hogyan és milyen módon jut el Isten elfogadásának tényéig, arra semmiféle szabály nem adható: Isten az embert értelemmel és szabad akarattal teremtette, és a szabad akarat misztériumában a teremtő elutasítása és elfogadása egyaránt lehetséges. A nyitott gondolkodás ott kezdődik, hogy az ember belátja: mind a teremtés, mind az evolúció elfogadása intelligens hiten alapszik, mivel a világ kezdeteire vonatkozó elképzeléseket a tudomány, saját korlátaiból adódóan, soha nem lesz képes bizonyítani. Ebből következően téves az a széles körben elfogadott nézet, hogy az evolúció tudományos, a teremtés pedig vallásos elképzelés. A tudomány valódi szerepe abban van, hogy mindkét előfeltételre (premisszára) felépíthető egy-egy összetett modell, amellyel a távoli múltból eljutunk a jelenig, és megvizsgálható, hogy a tudomány ma ismert tényei melyik elképzelést támogatják jobban, vagy kevésbé. Ezekkel a kérdésekkel megbirkózva már van remény arra, hogy az ember józan kritikával viszonyul a tudomány által eddig egyoldalúan preferált evolucionista elképzelésekhez – hangsúlyozza Tóth Tibor. Érdemes néhány szót szólni a könyv tudományos körökben való fogadtatásáról. Néhány héttel a könyv megjelenése után a szerző már több meghívást kapott felsőoktatási intézmények különböző hallgatói szervezetei részéről a könyv bemutatására egy kísérő előadás és vita keretében. Nagyon sikeres volt például a Debreceni Egyetemen szervezett vitafórum, ahol Varga Zoltán kutató professzor, a biológiai tudomány doktora és Tóth Tibor egy-egy órás vitaindító előadásban fejtette ki a könyv témájával kapcsolatos nézeteit mintegy 300 érdeklődő előtt. Ez a rendezvény bizonyította, hogy tudományos meggyőződésük tekintetében jelentősen eltérő felfogást valló tudósok kulturált és tényeken, logikai okfejtésen alapuló vitát
képesek folytatni anélkül, hogy a vita személyeskedésbe, vagy előítéleten alapuló ellenségeskedésbe torkollna. A magyar tudományos közélet számos neves személyisége elolvasta a könyvet, és közülük többen írásbeli véleményt is eljuttattak a szerzőhöz. Ezek a vélemények, jóllehet egyaránt tartalmaznak méltató és a szerző álláspontjával ellentétes állásfoglalásokat, egyértelműen aláhúzzák a téma rendkívüli jelentőségét, és elismerik, hogy a könyv úttörő vállalkozás Magyarországon, és mérvadó mű a témában. Befejezésül álljon itt egy részlet Varga Zoltán professzornak a szerző számára elküldött ajánlásából: „Mint ökológus és evolúciókutató biológus számos veszélyt és buktatót látok napjaink embere előtt. A legkisebb és legnagyobb mérettartományok jelenségeit valójában csak modellezni tudjuk, a jövőre vonatkozó prognózisaink e modellek helyességétől függenek. Veszélyérzetünk a számunkra valójában felfoghatatlan sebességű folyamatokban (vajon kinek van képzete arról, mekkora a fénysebesség?!) eltompul, bizonytalanná válik. Ilyen helyzetben az öntelt elvakultság a lehető legrosszabb. Ez vezet ugyanis oda, hogy előbb bunkót emelünk az utolsó fókára, majd talán a szomszéd eszkimóra is. Hogy ezt a véget elkerülhessük, be kell látnunk – függetlenül attól, hogyan magyarázzuk – létezik a világban valamiféle olyan „rend”, „törvény”, amelynek az ember is alá van vetve; amely korlátainkra s egyúttal felelősségünkre emlékeztet. Jóllehet mint evolúcióbiológus idegenkednék attól, hogy a természettudomány számos ténye kikerüljön a teremtéstan mai „Noé bárkájából”, ezzel együtt is úgy vélem: Tóth Tibor munkája nagy ívű szintézis. Könyvét olyan munkának tartom, amely nagy tudásanyagra támaszkodva, gondolkodva és meggondolásra késztetve, a legmélyebb és legáltalánosabb kérdéseket megvitatva emberi létünk alapjait járja körül.”
Tóth Tibor1
1 A szerző egyetemi tanár, a Miskolci Egyetem Informatikai Intézetének igazgatója. 2006/1
5
SÚLYPONT
A bibliai teremtéstörténet rejtett szövete A Thomas Kuhn által problémásnak tartott paradigmaviszonyulás a teológiának a világ keletkezéséről vallott felfogásával kapcsolatosan is része még posztmodern mindennapjainknak.1 Vagyis a teológia, illetve a teológusok véleményét ma is általában úgy képzelik el, mint ami egyszer s mindenkorra meghatározott a meglévő dogmarendszeren belül. Mint ami, illetve akik nem foglalkoznak a paradigma helyességének igazolásával. Esetünkben tehát a világ keletkezésének zsidó-keresztyén felfogását, mint a bibliai teremtéstörténet, nevezetesen a Gen 1-2 (esetleg 1-3) szó szerinti olvasatát gondolják el a teológia teremtéssel kapcsolatos alaptételének, s nem véletlen, hogy egy ilyen eszmecserének is, mint a mai, a teológia oldaláról a bibliai teremtéstörténet, tehát a Genezis (1Mózes) 1-2 magyarázata kerül a fókuszába. Jóllehet bizonyos pontokon a teológia is – lévén tudomány2 – beleszorul az aktuális időszak vagy korábbi korok tudósai által létrehozott paradigmák keretei közé, mégis folyamatos paradigmaváltásokon megy keresztül. Ennek fontos mozgatórugója az, hogy a teológia maga is több tudományterületet felölelő diszciplína. Így nem csupán a dogmatika, vagy szebb szóval élve a rendszeres vagy fundamentális teológia alkotja, hanem része a bibliamagyarázat illetve a bibliai teológia is. Ezen szakterületek interakciója révén formálódik az egyház által a nyilvánosság felé kommunikált paradigmarendszer.3 Ugyanakkor az egyes tudósok, illetve a dogmatikusok, rendszeres teológiát űzők aktív párbeszédben vannak a világ keletkezésének kérdésköréről más tudományt művelőkkel.4 Bár a keresztyén hagyomány szemben áll a filozófiai evolucionalizmussal, vagyis azzal
a világnézettel, mely P. Theilhard de Chardin szerint „az élet kifejlődését a természeten belüli immanens folyamatra szűkíti le”, ugyanakkor bizonyos transzformista elméleteket összeegyeztethetőnek tartanak a teológiai felfogással.5 Egy valami azonban mindvégig mozdulatlan marad ezen a rendszeren belül, s az Isten, hiszen a teo-lógia a Róla való beszéd. Így Őt kihagyni annyi, mint kilépni a meghatározott tudomány területéről. A bibliatudomány, pontosabban az exegézis, és a szövegmagyarázat (hermeneutika) az a szakterület, mely a legaktívabban mozgásban tartja a teológiát. Mit jelent az adott szöveg, milyen irodalmi formában, milyen kontextusban és milyen célzattal fogalmazódott meg? Milyen örök érvényű üzenete van, és hogyan lehet értelmezni jelen korunk aktuális viszonyaiban? Természetesen az egyes tudományágak képviselői egymás felismeréseire nem azonos intenzitással és lendülettel reagálnak, így a bibliatudósok újabb eredményei gyakran emberöltős késéssel jelennek meg a rendszeres teológia területén, s van, ami el sem jut odáig. Ettől még része a teológiának.
Creatio ex nihilo Az egyik ilyen exegetikai/hermeneutikai probléma a világ keletkezésének kérdésével kapcsolatban a creatio ex nihilo (a semmiből való teremtés) tétele. Ha megvizsgáljuk a Gen 1-2 szövegét, akkor nem találjuk benne ezt a gondolatot. Isten teremt, s ez a bárá’ (teremteni) ige egyedül Isten cselekvéseként szerepel az Ószövetségben.6 Ugyan az
1 T. Kuhn, The Structure of Scientific Revolutions, Chicago, 1962, 37. Kuhn furcsállta, hogy a tudósok vizsgálat nélkül elfogadják, hogy az adott paradigma a természet helyes megközelítését adja, és az adott paradigma rendszerén belül igyekeznek magyarázni a jelenségeket. 2 Még akkor is, ha ez mai posztkommunista Magyarországunkon sok szovjet marxista ideológiai alapokon maradt értelmiséginek nem egyértelmű. 3 A teológia pluralitásáról legújabban lásd Szűcs Ferenc, „A teológia logikája”, in: Kodácsi Tamás (szerk.), Kompetencia kompatibilitás, kooperáció, Budapest, 2006. (megjelenés alatt) 4 Lásd például a Jesenius központ működését: www.jesenius.hu. 5 H. Blocher, „A tudományos elméletek és a Genezis első része”, in: Uő., Kezdetben, Budapest, 1998, 223-272. 6 A szó jelentésének és teológiai értelmének elemzéséhez lásd J. Bergman – K-H. Bernhardt – G. J. Botterweck – H. Ringgren, „bara’”, in: G. J. Botterweck – H. Ringgren (szerk.), Theological Dictionary of the Old Testament II, Grand Rapids, 1975, 242-249. 6
2006/1
SÚLYPONT első teremtési aktusban nem jelenik meg semmi előzmény, tanítását, az szintén félrevezető lehet. Az Ószövetségben négy s mivel mindez a kezdetben történt, megállapítható, hogy különböző típusú szövegcsoportban fordul elő a teremtés. Az a szöveg nem utal anyagi forrásra.7 Ez azonban még nem első, mely a Gen 1-2-t foglalja magába egy elbeszélői (őstörtéimplikálja, hogy arra gondolna, mindez a semmiből teremneti ) zsáner. Ezen kívül van még egy prófétai, egy költői és egy tetett.8 A teremtő Istent fazekasként megjelenítő prófétai kép bölcsességirodalmi műfaj. Mindegyik más-más aspektusból (Ézs 29,16; Jer 18,1-8) valami anyag formálását feltételezi; és más kontextusban reflektál a teremtés eseményére.11 továbbá a 74. zsoltár (74,13-14), a 89. zsoltár (89,11), illetve Ézsaiás (51,9) és Jób (26,12) is a küzdelem révén megvalósuló teremtés mítoszának izraeli valóságát őrzik. A creatio 1) A Gen 1-2 ex nihilo tétele csak a hellenista korban írt 2Makkabeus könyvében (7,28) olvasható expressis verbis. Ez a zsidó irat A legrészletesebb az elbeszélő bemutatás, a Gen 1-2, mely nem lett része a héber Szentírásnak. A keresztyénnek is csak az ún. őstörténeti egységhez tartozik. Ez az egység szerves azért, mert a görög nyelvű zsidóság egészként ábrázolja a kiválasztott Alexandriában nagy becsben tarnép történetét és a világ történetét. totta. Héber háttér nélkül azonEgy tölcsér struktúrát láttatva mutatban még a keresztyén közösségek ja be Istennek a teremtett világban is csak hasznos olvasmányként, való cselekvését a világmindenség, semmint isteni ihletettséggel bíró a föld, az élővilág és az ember megkönyvnek tartják. Bár a katolikus teremtésén át az egy kiválasztott teológiai használatban megmaradt, emberig, akiből a kiválasztott nép a protestáns egyházak nem haszlesz. Ezzel egzisztenciális üggyé téve nálják sem liturgiai elemként, sem a teremtményi lét és a kiválasztottság kettősségét. A Gen 1-2 ugyanakteológiai forrásként. Mégis a benne kor nem egy egységes beszámoló megfogalmazódó meglátás révén a teremtésről, hanem két összekapválik tudatossá, hogy a teremtett csolódó leírás, mely az 1,1-2,4a és a világ magával hordozza a „nemlét” 2,4b-2,25 szakaszokból áll.12 A két örökségét, ahogyan Tillich fogal9 elbeszélés nem azonos, bár nem is maz. Ezáltal két igazságot fejez ki: vagyis a végesség nem tragikus, ellentétesek egymással. A teremtés ugyanakkor a teremtményiségben leírásának más-más aspektusát emeott van a nemlét eleme is. A lényeg lik ki. A fizikus Bohr által bevezetett Teremtéstörténet – Kéziratban tehát ebben sem, amint az eredeti komplementaritás elvével – mely Makkabeusok könyvében található ugyan nem állítja A és B azonosszöveg kontextusában sem az, hogy pontosan miként is történt ságát, hanem C kapcsolatukra mutat rá – mondhatjuk, hogy maga a teremtés,10 hanem hogy a világ Istentől való. a két történet kiegészíti egymást. Az első, melyet rendszere miatt szoktak papi teremtéstörténetnek is definiálni,13 precíz szerkezetbe foglalja kozmogóniai, kozmológiai és antropológiai Az ószövetségi szövegcsoportok mondanivalóját. A bevezetés (1-2.v.), a 7 nap (1,3-2,3) és a lezárás (2,4a) a 4. parancsolat hangoztatta kultuszi-liturgikus Visszatérve a sztereotip paradigmatikus gondolkodáshoz, ha irányba mutat. Ám még ezen a szerkezeten belül is aprólékosan csupán a Gen 1-2-t vizsgáljuk, mint a Biblia teremtésről szóló kimunkált azonos alstruktúrát képeznek az egyes napok azonos 7 A tohu vabohu kifejezés nem anyagtalanságra, hanem rendezetlenségre és élettelenségre utal. Vö. K. Westermann, Genesis Band I. (Biblischer Kommentar Altes Testament, I/1), Neukirche-Vluyn, 1974, 142-143. 8 G. von Rad, Az Ószövetség teológiája I., Budapest, 2000, 121 szerint „az 1Móz 1 teológiai gondolkodása nem a ‘semmit’ és a ‘teremtést’ szegezi szembe, hanem inkább a ‘káosz-kozmosz’ kettősségét hangsúlyozza.” 9 P. Tillich, Rendszeres Teológia, Budapest, 1996, 208. 10 A 2Makkabeus 7. fejezetében a mártírhalált haló gyermeket biztatja a földi léten túli reménységgel. Vagyis a nem testi létezést helyezi szembe a testi létezéssel, s mindkettőt Isten hatalmában lévőként láttatja. Vö. J. A. Goldstein, II. Maccabees: A New Translation with Introduction and Commentary. (The Anchor Bible, 41A), New York, 1983. Lásd még Előd István, Katolikus Dogmatika, Budapest, 1983, 90-91. 11 Vö. R. J. Clifford – J. J. Collins (szerk.), Creation in the Biblical Traditions. (Catholic Biblical Quarterly. Monograph Series, 24), Washington, 1992; W. P. Brown – S. D. McBride (szerk.), God who Creates. Essays in Honor of W. Sibley Towner, Grand Rapids, 2000. 12 A két szakasz minden tudományos vizsgálódás nélkül jól felismerhető. 13 G. von Rad, i. m., 119-130; Rózsa Huba, A Genezis könyve, Budapest, 2004; M. Vervenne, „Genesis 1,1-2,4. The Compositional Texture of the Priestly Overture to the Pentateuch”, in: A. Wénin (szerk.), Studies int he Book of Genesis. Literature, Redaction and History. (Bibliotheca Ephemeridum Theologicarum Lovaniensium, 155), Leuven, 2001, 35-79. 2006/1
7
SÚLYPONT beosztásai: 1. bevezetés (mondta Isten); 2. parancs (legyen, gyűljenek össze, növesszen stb.); 3. a parancs megvalósulása (lett, úgy történet); 4. minősítés (látta Isten, hogy jó); 5. záró tagolás (lett este, reggel x. nap). A második elbeszélésben a kozmogónia csak 3 versre terjed ki, ezt pedig részletes antropológia követi. Ez is több fázisban zajlik. Először létre hozza a föd porából a föld nevű férfit, majd kertbe helyezi, végül társat ad neki.14 A két történet tehát nem lineárisan halad. Párhuzamos megjelenésük azonban nem konkuráló elméletek felvillantását jelenti, hanem egymást kiegészítő hangsúlyok megfogalmazását. Mindkét történet lényege abban foglalható össze, hogy Isten az, aki az alkotó, a teremtő. Ebből adódóan jön létre a teremtettség, a teremtmény. Léte, élete milyensége Istentől meghatározott. Mivel mindkét történet korabeli mitológiák elemeinek sokaságát ötvözi, fogalmazhatunk úgy is, hogy az akkor ismert tudományosság eszközeinek és eredményeinek felhasználásával alkot új paradigmát, közli a felismert kijelentést: Isten a világ teremtője. Ő hoz létre mindent.15 Ez az elbeszélés, amint arra már utaltam, liturgikus formát ölt; kontextusa pedig a babiloni fogságban élők számára nyilvánvalóvá tenni, hogy Isten több és más, mint az ottani istenek. Ő felette áll ennek a mítoszkörnek. Ennél többet nem mond és nem is mondhat, mivel ennél tovább nem terjedt az akkori ismeret. Ehhez még két, tudományelméleti szempontból is jelentős kiegészítést fűznék hozzá. Egyrészt a már korábban említett, atomfizikában megfogalmazott komplementaritás elmélet egyik illusztrációjaként Bohr éppen a bibliai idő fogalmát hozta fel példaként. A 90. zsoltár 4. versében olvasható: „Előtted ezer esztendő egy nap”. Vagyis a bibliai szerző által továbbított isteni kijelentés szerint más az isteni időszámítás, mint az emberi; vagy ahogyan Einstein ezt megfogalmazta: „az idő az azt megfigyelő tudatos lény koordinátarendszere sebességének a függvénye”16. Minden további vizsgálódáshoz ezt szem előtt kell tartani. Másrészt talán nem véletlen, hogy a posztmodern elképzelések alapjaként fogalmazódott meg az, hogy a valóságról alkotott fogalmaink és észleléseink alapvetően nyelvi struktúrák. A megértést egyedül a nyelv teszi lehetővé, ezért a világ megértésének minden formájának is nyelvi szerkezetűnek kell lennie.17 A Genezis teremtéstörténetében Isten szóval teremt. Ezt megvallja még a 33. zsoltár is (33,6-9): „Az Úr igéje alkotta az eget, egész seregét szájának lehellete....mert amit Ő mondott, meglett, és amit parancsolt, előállott.” Az isteni szó (dabar) teremt (bárá’). S míg ez az ige egyedül Isten cselekvését jelöli a héber nyelvben, addig a dabar jelent eseményt, cselekményt, dolgot is. A Genezis teremtéstörténete
tehát nyelvi struktúrában gondolkodik, ami a héber nyelv sajátosságából adódóan nem csak beszédet és szót, de abból megvalósuló eseményt, cselekményt és eredményt is jelöl!
2) A próféták A prófétai anyagban megjelenő teremtéstörténet részletek egyrészt felelevenítik, ha csak utalás szintjén is, Jahve teremtési cselekedeteinek a Gen 1-2-től eltérő mitologikus tradícióelemeit. A küzdelmes teremtés – a két tengeri szörny a legyőzése (Ézs 51,9-11; Zsolt 89,11) – része Ráhábnak, illetve Leviathánnak. A Szentírás kijelentésévé kikristályosodó írások egységében azonban ez a mitologikus vonal éppen a Gen 1-2 előtérbe kerülésével visszaszorul, de létezéséről nem feledkezhetünk meg teljesen.18 És ez már a prófétai anyag második jellemzőjéhez visz tovább, mivel ezek konkrét apologetikus éllel hangzanak el. Az ézsaiási teremtés szövegek (40, 43-45; 51)19 a fogság egzisztenciális fenyegetésével szembeni bizonyosságot ragadják meg, mely biztatást és reménységet
Próféták
14 D. M. Carr, Reading the Fractures of Genesis. Historical and Literary Approaches, Louisville, 1996; J. J. Collins, „Discourse Analysis and the Interpretation of Gen 2,4-7” Westminster Theological Journal 61 (1999) 269-276. 15 A mitológiai feldolgozáshoz lásd B. F. Batto, „Creation Theology in Genesis”, in: R. J. Clifford – J. J. Collins (szerk.), i. m., 16-38. 16 Idézi Bolyki János, „Komplementaritás. Korreferátum ‘A teológia logikája’ című előadáshoz”, in: Kodácsy Tamás (szerk.), i. m. 17 D. Ratzsch, Miből lesz a tudomány? Rövid bevezetés a tudományfilozófiába, Budapest, 2002, 59-60; H. G. Gadamer, Igazság és módszer, Budapest, 1984, 23. A posztmodern nyelvi megjelenítés gondolatköréhez Derridára is utalni kell. 18 R. Albertz, Weltschöpfung und Menschen schöpfung. Untersucht bei Deuterojesaja, Hiob und in den Psalmen. (Calwer Theologische Monographien, 3), Stuttgart, 1974. 19 Ézs 40,28-31; 43,1.5-7.15; 44,2; 45,12-13. 8
2006/1
SÚLYPONT gikus jellegét igazolja, másrészt ezen zsoltárok történelmi nézőpontjára is rámutat. Kiemelkedik ezek közül a fentebb már idézett 33. zsoltár, mivel a 4-5. verseiben az Isten és az ember közötti szövetségi hűség kapcsolatrendszerét a teremtőteremtmény viszony által definiálja. E kétoldalú kapcsolatrendszer mellett a Zsolt 146,7-9 a teremtő Isten gondviselő munkáját is hangsúlyossá teszi.25
4) A bölcsességi irodalom
Világosság – és remény nyújthat a kétségek és idegen hatások között vívódó, fogságban élő népnek: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népem” kezdődik a kitelepítettek megszólítása az Ézs 40,1-ben.20 A vigasztalás apologetikus és egyben reményt adó tartalma Isten teremtésének kijelentése. A Jeremiás 5,20-31 és 10,1216 a hitetlenséggel és a más isteneket követő magatartással szembeni hivatkozási alapként hozza elő a teremtés eseményét, Isten hatalmas tetteit, „mennydörgő szavát”.
3) A zsoltárok Egészen más kontextualitást mutatnak a zsoltárok.21 Bár némelyik szorosan kapcsolódik a prófétai megszólalásokhoz, s ezek nyilván korban és keletkezési helyben is rokoníthatók azokkal, javarészük mégis az Istenhez való sajátos viszonyulásban fogalmazódott meg. Egyik csoportjukat a közösségi panaszzsoltárokhoz lehet sorolni,22 melyek egy része a jelen aktuális tragédiáit veti össze a dicső múlttal, melynek alapja Isten teremtése. Másrészt a teremtés aktusának és az Exodus, a kivonulás aktusának párhuzamba állításával ad egyfajta vigasztalást. Vagyis a néptörténet és a világtörténet párhuzama biztonságérzetet ad.23 A teremtést emlegető zsoltárok másik csoportja a dicsőítések, himnuszok, melyek a kozmogónia felvázolásával támasztanak indokot arra, hogy Istent dicsérje az ember.24 A zsoltárok ezen csoportja mutatja a legszorosabb kapcsolatot a Genezis 1-2 teremtéstörténetével, ami egyrészt annak litur-
Az utolsó kontextust a bölcsességirodalom adja, melyben egyrészt az igazság és igazságosság örök dilemmájának válaszaként tárul fel az isteni teremtés, a Gen 1-2 leírásánál részletesebb elemeiben is a Jób 38-41-ben.26 Stílusában doxologikus és liturgikus párhuzamot is mutat a Genezissel. Ugyanakkor, vagy műfaji sajátosságként vagy hellenista hatásra, de megjelenik a bölcsességirodalomban a preegzisztens bölcsesség alakja (Péld 8,22-31), mely első teremtményként kísérője és részese a teremtés folyamatának.27 Ez a gondolat a Biblián kívüli iratokban, elsőként a deuterokanonikus Salamon Bölcsességeiben már úgy jelenik meg, hogy a bölcsesség maga lesz a teremtő erő. A teremtést pedig már a korábban itt-ott fellelhető apokaliptikus utalás folytatásaként a végidők felé irányítja, és abban való szerepét tárgyalja. A teremtés itt már folyamatos, az újjáteremtés és a végső újjáteremtés lépéseit vázolja fel. A bölcsességirodalomból és a prófétai műfajból kinövő apokaliptikának ez a vonulata a kezdetben ott lévő Logosz/Fiún keresztül jut el a Jelenések korábbi teremtést felszámoló új teremtéséig, melyben új és új föld jön létre, s a régiek elmúlnak. Ez a négy kontextus ismét csak komplementerként jelenik meg, és adják együttesen a teremtés bibliai gondolatának gazdag spektrumát. Nem véletlen, hogy a magyarázattörténet során is olyan sokszínű megoldások születtek. Egy azonban soha nem kérdőjeleződött meg, hogy Isten a szuverén teremtő, aki létre-hozta ezt a teremtettséget. A Deus revelatus, az önmagát kijelentő Isten pedig a teremtés eseményében úgy jelenti ki magát, mint aki gondviselője, védelmezője, szabadítója is a teremtménynek. Ez a saját teremtése általi meghatározottság tudatosíthatja az emberben teremtményi mivoltát (egzisztenciális motiváció), s egyben ebből fakadó lehetőségeit és kötelességeit (etikai motiváció).
Zsengellér József28
20 Ilyen még a Hóseás és az Ézs 66 is. 21 R. J. Clifford, „Creation int he Psalms”, in: R. J. Clifford – J. J. Collins (szerk.), i. m., 57-69. 22 H. Gunkel, Einleitung in den Psalmen, Göttingen, 1933, 129-130. 23 Zsolt 44,2-9; 74,12-17; 77,12-21; 80,9-12; 83,10-13; 89,2-38. 24 8; 66; 93; 96; 105; 111; 114; 135; 136; 149. R. J. Clifford, „Creation…”, i. m., 65-69. 25 Ehhez a témához lásd még H. J. Kraus, Die Theologie der Psalmen. (Biblischer Kommentar Altes Testament, 15.3), Neukirchen-Vluyn, 1979. 26 M. Sekine, „Schöpfung und Erlösung im Buche Hiob”, Zeitschrift für die Alttestamentliche Wissenschaft 77 (1958) 213-223; J. L. Crenshaw, „When Form and Content Clash: The Theology of Job 38:1-40:5”, in: R. J. Clifford – J. J. Collins (szerk.), i. m., 70-84. 27 R. B. Y. Scott, „Wisdom in Creation: The ’Amon of Proverbs VIII 30”, Vetus Testamentum 10 (1960) 218-219; G. A. Yee, „The Theology of Creation in Proverbs 8:22-31” in R. J. Clifford – J. J. Collins (szerk.), i. m., 85-96. 28 A Pápai Református Teológiai Akadémia tanára (Ószövetségi tanszék). 2006/1
9
SÚLYPONT
A teremtéstörténet a zsidó gondolkodásban a Talmudtól a modern korig 1. A talmudi kor A „máásze berésít”-et, a „teremtés aktusát” a talmudi időszakban – különösen a tannaiták korszakában – úgy tekintették, mint ami az ezoterikus tudományok körébe tartozik. A Misna1 állítja, hogy „Nem kell a nyilvánosság előtt magyarázni!”. A Jeruzsálemi Talmud 2 azonban elmondja, hogy ez Rabbi Ákivá véleménye volt, míg Rabbi Izmáel megengedte a magyarázatát. Valójában azonban a Genezis első verse, ami a talmudikus kozmogónia alapját képezi, vitás kérdés volt a két rabbi között3, melyből kiderül, hogy Rabbi Ákivá visszautasította azokat a gnosztikus nézeteket, melyek szerint Isten nem egyedül teremtette a világot, és látható hogy a tannaiták4 időszaka alatt a kozmogóniai diszkussziók a gnosztikus és egyéb, az anyag örökkévalóságát valló, vagy Isten egyedüli teremtő voltát tagadó, eretnek nézetek visszautasításáról szóltak. Mindez világosan kitűnik a Misna-traktátusnak egy másik bekezdéséből: „A filozófus azt mondta Rabban Gamaliel-nek, hogy Isten jó anyagot talált, amit felhasznált a világ teremtéséhez, ‘tóhú, bóhú’, sötétség, víz, szél és a mélység, amire Gamaliel élénken így válaszolt: ‘Jaj annak az embernek! A teremtés kifejezése kifejezetten ezekre használatos.”5. Ez a válasz mindkét állítást, a primordiális anyag létezését és Isten egyedüli teremtő mivoltának visszautasítását, elutasítja. Véleménykülönbség volt Bét Sámmáj és Bét Hillél, vagyis a két iskola között, a teremtés két aspektusára vonatkozóan. Az első úgy tartotta, hogy a mennyeket teremtette először, és ezután a földet, míg Bét Hillél6 az ellenkezőjét gondolta. Bét Sámmáj fenntartotta, hogy a teremtés elhatározása éjjel volt, maga a cselekvés aktusa pedig nappal, míg Bét Hillél úgy gondolta, hogy „mind az intenció, mind az aktus nappal történt”7. Rabbi Simeon ben Jocháj azonban mindkét állításra ugyanazokat a szavakat használja. Ő ezt mondta: „Meg vagyok döbbenve! Hogyan különbözhetnek a világ atyjai ezen a ponton!” Az első esetben „mindkettő egyszerre lett teremtve, mint az edény és a fedője”, a másodikban pedig „Az intenció ott volt éjjel és nappal, míg a beteljesítés a nap fogyatkozásával”.
Maimonidesz Ebből az állításból úgy tűnik, hogy Rabbi Simeon ben Jocháj, Rabbi Ákivá tanítványa idejére a kozmogóniai spekulációk tilalma egy standard doktrína elfogadására lett leszűkítve, mely szerint a menny és a föld egy szimultán teremtés volt, az intenció pedig fontosabb az aktusnál. Ehhez pedig a Misna hozzáteszi a „mindaz, ami fent van, és ami alant, ami elmúlt, és ami jövendő” metafizikai spekulációjának tilalmát.
1 Chágigá 2:1. 2 Chágigá 2:1,77c. 3 Genesis Rabba 1:14. 4 Tanniták: arám/héber, tanna – (pl.) tannaim, jelentése: tanító; a szóbeli hagyomány I-II. századi tanítómesterei. 5 Chágigá 1:9. 6 Chágigá 1:15. 7 Chágigá 12:14. 10
2006/1
SÚLYPONT Az intenció aktust megelőző jelentőségét számos bekezdés támasztja alá, melyek olyan verseken alapulnak, mint pl. „Az Úr szava alkotta az egeket”8, és amelyek hangsúlyozzák, hogy a teremtésben nem volt akcióra szüksége, pusztán Isten akaratára. Amint a Genesis Rabba mondja: „nem munkálkodással, pusztán szóval” teremtett az Isten9. Ennek a meggyőződésnek a legismertebb megfogalmazása a Misna Ávót traktátusában található: „Tíz mondattal teremtetett a világ”10. Különösen heves volt a rabbik elutasítása a gnosztikus felfogással szemben, mely szerint a világot az angyalok teremtették. Az angyalok az Isten teremtményei, állítja a Genesis Rabba,11 és mint mondja: „mindenki megegyezik abban, hogy semmi sem teremtetett az első napon, hogy senki sem mondhatja, hogy Mihály kiterjesztette (a boltozatot) délen, Gábriel északon, és a Szent, áldott legyen Ő, elkészítette a méreteit a központban”12. Az angyalok különbözőképpen lettek teremtve a második, vagy az ötödik napon.13 Ehhez hozzá kell tenni azt az elméletet, amit Philo Judaeus a sztoikusoknak tulajdonít, miszerint ez a jelenlegi világ számos előző kísérleti világ után teremtetett, és csak azért, hogy megsemmisítésre kerüljön.14 Rabbi Ábbáhu például úgy tartotta, hogy voltak egymást követő teremtések is.15 A világ teremtése niszán, vagy tisri hónapban volt.16 Különleges figyelem fordult a fény teremtésének problémája felé, figyelembe véve azt, hogy a Nap teremtése csak a negyedik napon történt meg. Az ún. anonim bölcsek úgy vélekednek, hogy a világító égitestek teremtése az első napon történt, ezek azonban nem lettek „felfüggesztve” a negyedik napig, míg Rabbi Jákób és Rabbi Eleázár azon a véleményen voltak, hogy az első napon teremtett fény egy speciális fény volt, „mellyel valaki elláthatott a világ egyik végétől a másikig”; de ezt a fényt – a világ későbbi, az özönvíz és a Bábel tornya napjaiban történt megromlása miatt – elrejtették, és megőrizték a megigazultak számára az eljövendő időkre.17 Csak az amoriták18 korszakában látunk egy megkülönböztethető és erősen mitologikus jellegű elemet belépni a rabbinikus kozmológiába. Számos különböző
változat található az amorák időszakában olyan állításokra, mint pl. Júdáé a Rav nevében elhangzott mondata: „Amikor a Szent, áldott legyen Ő, meg kívánta teremteni a világot, azt mondta a tenger angyalának: ‘Nyisd ki a szádat, és nyeld el a világ minden vizeit!’, amire az így felelt: ‘Mindenség Ura, elég nekem, ha megmaradok a magaménál’, mire Ő lábával lesújtott rá, és megölte”.19 Ezeknek azonban nincs megfelelőjük a tannaiták időszakban. Az ámorák időszakában a megtárgyalható témák területe egyre szélesebbé vált, és olyan gondolatok, melyeket korábban ezoterikusnak tekintettek, behatoltak a nyilvános vitákba és az iskolák tanításaiba is. Volt egyértelmű ellenállás a szektariánus és más, nem-elfogadható kozmogóniákkal szemben, de ez a polémia nem maradt befolyás és eredmény nélkül. Bizonyos elképzelések, melyek fennmaradtak a hellénisztikus világban, megtalálták helyüket a rabbik képzeteiben is. Úgy tűnik, hogy a témára vonatkozó rabbinikus exegézisnek nem csekély része valójában ezeknek a kozmogóniai és kozmológiai spekulációknak a töredéke. Vannak feljegyzések IV. századbeli híres babiloni ámoráktól, akik összekapcsolták kozmogóniai spekulációikat teurgikus és mágikus tevékenységükkel, de nem tudunk arról, hogy ezek az ezoterikus doktrínák irodalmi formát nyertek-e. Valójában csak a későbbi kabbalisztikus20 irodalomban, mint a Széfer Jecirá (A teremtés könyve) és a Máászé Berésít (A teremtés/a kezdet műve) barajtában21 alakult ki ezen felfogási rendszer. 1.1. Kommentárok a teremtéstörténethez Voltak különböző kísérletek a teremtéstörténet nehézségeinek megoldására: 1) az elbeszélést általában nem szó szerint értelmezték, mint a hat nap alatt történő teremtés aktusát, és 2) a rabbik teljesen tisztában voltak azokkal a nehézségekkel, melyeket a modern bibliakritika megpróbál a forrásteóriákkal megoldani – ilyenek voltak Isten különböző neveinek problémája, a kettős vagy hármas párhuzamos történetek –, ők azonban a teremtés elbeszélés egységének alapján válaszoltak ezekre a kérdésekre.
8 Zsoltár 33:6. 9 Genesis Rabba 3:2. 10 Avót 5:1: „Tíz mondattal teremtetett a világ, és mi célból? Hiszen az Isten egy mondat által is teremthette volna. Ez azért történt, hogy annál nagyobb mértékben büntesse a gonoszokat, kik tönkre teszik a világot, mely tíz mondat által lett teremtve; és annál nagyobb jutalmat adjon a jámboroknak, kik fönntartják a világot, mely tíz mondat által lett teremtve.” Imakönyv, ORZSE reprint, Budapest, 2004. (Sziddur, Budapest, 1904). 11 Genesis Rabba 1:3, 3:8. 12 Tanhum Berésít, Genesis 1:12: „hogy a szektariánusok ne mondhassák”. 13 Genesis Rabba 1:4. 14 Genesis Rabba 3:7. 15 Genesis Rabba 3:9; Ecclesiastes Rabba 3:11; Midras Psalmus 34. 16 Rós Hásáná 11a. 17 Chágigá 12a. 18 amorák: arám/héber, amóra – (pl.) amóraim, jelentése: aki előad/magyaráz/fordít; a szóbeli hagyomány bölcsei Palesztinában és Babilonban a Misna megszerkesztése (kb. 200) és a babiloni Talmud lezárása (kb. 500) közti időben. 19 Bává Vátrá 74b. 20 kabbala: kábóló, jelentése: kapott hagyomány, misztikus tan; a XIII. században a titkos tanokat kezdték így elnevezni Dél-Franciaországban és Spanyolországban. 21 barajta: arám, barajta - (pl.) barajtót, jelentése: külső; általában a Misna szerkesztői által kihagyott tannaitikus tanítást jelenti. 2006/1
11
SÚLYPONT Bár a teremtés ténye a hit elsődleges kérdésköre, még sincs egyöntetű és kötelező elképzelés arra vonatkozóan, hogy hogyan teremtetett a világ. Rási22 úgy interpretálja a Biblia első versét, hogy amikor „kezdetben az Úr megteremtette az eget és a földet”, ez nem a teremtés kronológiája. Ugyanígy, Isten neveinek különbözősége teljes mértékben ismert volt a rabbik előtt, de úgy magyarázták, hogy az Elohím azt jelenti, Isten az Ő igazságosságának, a Tetragammaton23 pedig hogy, Isten az Ő könyörületének attribútuma. Philo Judaeus egyébként ennek az ellenkezőjét állította. A különböző elképzelések szerint Isten először megpróbálta a világot az igazságosságra alapítani, de ezt lehetetlennek találta, majd megpróbálta egyedül a könyörületre alapozni, de ugyanaz volt az eredmény, ezért teremtette meg a könyörülettel mérsékelt igazság elvét.24 A teremtés különböző elbeszéléseinek egy további magyarázata pedig azon elv volt, hogy a Biblia néha általános vonatkozásokat tartalmaz, és később tér ki a részletekre. Ennek megfelelően, Ádám teremtésének története a Genezis 1:27-ben, mely azt mondja el, hogy Ádám és Éva együtt teremtettek, az általános leírás, ennek részletei pedig a 2:21kk-ben találhatók, amely elmondja, hogy az asszony Ádám bordájából lett megteremtve.25 Hasonlóan, az állatok teremtésének rövid leírása a Genezis 1:24-26-ban kiterjesztésre kerül a 2:19-20-ban, és a második fejezet azonnal az embernek a föld porából való teremtésével kezdődik, hogy az édenkert elbeszélését kiterjessze. Az ellentmondást a Genezis 1. fej. állítása, miszerint a növények a harmadik napon lettek teremtve, és a Genezis 2:5-ben található elbeszélés között, miszerint nem volt cserje a mezőn, amikor Ádám teremtetett, különbözőképpen válaszolták meg. Rási – Rabbi Asszival egyetértve26 –, úgy magyarázza, hogy a harmadik napon lettek megteremtve, de a hatodik után kezdtek el növekedni. Móse Nahmanidész27 az elsőt „a föld növényeire” vonatkoztatja, azaz a vad növényekre, míg a másodikat a „mező növényeire”, azaz a művelés tárgyát képező növényekre, melyek az ember tevékenységétől függtek. Napjainkban egyre nyilvánvalóbb már, hogy a bibliai narratíva egyfajta tudatos kísérlet az ismert mitológiai teremtés-elbeszélések visszautasítására.28
2. A zsidó filozófia és a teremtéstörténet A zsidó vallásnak a görög filozófiával való kezdeti konfrontációjától kezdődően a zsidó gondolkodók mindig
megkísérelték harmonizálni a bibliai teremtés-elbeszélést azokkal a filozófiai teóriákkal, melyek alkalmasak voltak a harmonizációra, és védték őket azoktól a teóriáktól, melyek összeegyeztethetetlenek voltak vele. 2.1. Philo Judaeus (i. e. 13 – i. sz. 54) Philo Judaeus például a saját teremtés teóriáját Platónnak a Timaioszban29 található teremtés elméletére alapozta, de kihagyott bizonyos kétséges részeket, hogy kompatibilissé tegye őket a teremtés Bibliának megfelelő leírásával.30 Philo Judaeus elfogadta Platón koncepcióját egy örök Istenről, aki a világot létezésbe hozta, de nem tudta elfogadni azt a plátóni teóriát, hogy Isten a világot egy örök, előzetesen létező anyagból teremtette. Úgy oldotta meg ezt a nehézséget, hogy azt állította, hogy Isten teremtette meg mindkettőt, az előzetesen létező anyagot a semmiből, a világot pedig ebből az előbb létező anyagból teremtette. Az Isten és a teremtett világ közötti kapocs, Philo Judaeus szerint, a logosz. Kezdetben a logosz, mint Isten lényegének része létezett, majd Isten saját külön létezést adott számára. Mint ilyen, különálló, testetlen létező, a logosz magában foglalja az értelmes világot, és az értelmes világot alkotó ideákat, mely világnak ő maga az értelme. Bár mindketten, Platón és Philo Judaeus is, úgy írták le a teremtést, mint egy aktust, melyet Isten „akart”, különböző volt a felfogásuk abban, hogy mit értettek Isten „akaratán”. Platón számára Isten „akarata” Isten természetének szükségszerű kifejeződését jelentette, ami arra vezette Platónt, hogy feltételezze, hogy Isten a világot a szükségszerűség erejével teremtette meg, ezért az így teremtett világ sem lehet másmilyen. Philo Judaeus azonban, követve az Írások koncepcióját Istenről, mint mindent átfogó hatalommal rendelkező, szabad tényezőről, úgy interpretálta Isten „akaratát”, hogy az a világ teremtésében éppen azt jelenti, hogy a teremtés Isten szabad választása volt, és ezért ez lett a világ természete is. Philo Judaeus szerint tehát, amennyiben Isten úgy akarta volna, nem teremtette volna meg a világot, vagy teremthetett volna egy másfajta világot is.
3. A középkori filozófia A zsidó filozófiának ezt követő fejlődésében a legnagyobb kihívás az univerzum örökkévalósága elméletének arisztoteliánus–neoplatonista védelmezői részéről érkezett, és a legtöbb középkori zsidó filozófusnak meg kellett küzdenie ezzel a nézettel. Mivel különböző filozófiai rendszerek
22 Rási: Rabbi Slómó Jicháki (1040–1105), Biblia és Talmud-kommentátor. 23 tetragrammaton (héberül: sém há-meforás) Isten négy betűből álló neve, melyet ma nem ejtenek ki, helyette a héber adonáj (Uram) szót használják; a Jehova név a szöveg helytelen olvasásából származik, a teragrammaton héber mássalhangzói (jod-hé-váv-hé) az adonáj szó magánhangzóinak pontozásával vannak írva; a név annyira szent, hogy az adonájt is csak az imádságokban mondják, különben a hásém (a Név) utal arra, hogy Isten nevét tilos kiejteni. 24 Cassuto elfogadta a teóriát, hogy a különböző nevek különböző attribútumokat jelenítenek meg (U. Cassuto, A Commentary on the Book of Genesis, Jerusalem, 1961, 7skk). 25 Yal. Genesis 16. 26 Yal. Genesis 8. 27 Móse Nahmnidész (1194-1270) a Ramban betűszóval vált ismertté: Rabbi Móse ben Nahman. 28 U. Cassuto, id. m., Gen. 6:4. 29 Timaiosz 307-409. Platón összes művei, ford. Kövendi Dénes, Budapest, 1984. 30 H. A. Wolfson, Philo. Fondations of Religious Philosophy in Judaism, Christianity and Islam, vol. I., Cambridge (Mass.), 1948, 180–380. old. 12
2006/1
SÚLYPONT voltak, melyeken belül a középkori gondolkodók működtek, bemutatható az, hogy a bibliai kozmogóniának a középkori zsidó filozófiában számos verziója létezett, így 1) Száádjá ben Jószéf és a kālam31; 2) a neoplatonikus emanáció elmélet; 3) Móse ben Májmon agnosztikus megközelítése; 4) Lévi ben Gersom „platonizmusa”; és 5) Chászdáj Crescas teóriája. 3.1. Száádjá ben Jószéf (882–942) A teremtés első szisztematikus vizsgálata Száádjá gáónnál található. A kālam érvelési rendszerét alkalmazva Száádjá ben Jószéf megpróbálta bebizonyítani, hogy a világmindenség időben teremtetett, hogy teremtője nem önmaga, és azt, hogy ex nihilo teremtetett. Az első tézist illetően Száádjá ben Jószéf négy érvelést vezet elő Hitelvek és vélekedések című művében. Az első érv szerint, mivel tudjuk, hogy Arisztotelész belátja, hogy a világmindenség méreteiben véges, ezért nem mondhatjuk, hogy végtelen ideig mozog, vagyis, hogy örök, mivel egy véges test nem rendelkezhet végtelen erővel. A második bizonyíték a konstrukciós érvnek egy változata: a világmindenség részeinek kombinációja és rendje feltételezi egy teremtőnek a létezését. A harmadik érv azon az alapon kívánja bemutatni a teremtést, hogy az akcidens, esetleges, vagyis véletlenszerű tulajdonságok létezése a világmindenségben, és magában foglalja azt, hogy a világmindenség maga is véletlenszerű, ebből következően nem örök. Végül pedig az örökkévalóság tézise magában foglalja azt, hogy a múlt idő végtelen. Amennyiben azonban így lenne, mivel egy végtelen kiterjedés nem lehet befejezett, a múlt idő soha nem érné el a jelent, ami abszurditás. Száádjá ben Jószéf ex nihilo teremtés melletti érvelései azt szolgálták, hogy bemutassák azt, hogy egy örökkévaló, primordiális anyag feltételezése amelyből a világmindenség teremtése állítólag létrejött volna, különböző abszurditásokhoz vezet.32 3.2. A neoplatonizmus A következő nagy filozófiai befolyás a neoplatonizmusé volt, melynek Israeli, Isaac ben Solomon (855–955) és Solomon ibn Gabirol (1020–1057) voltak jeles képviselői. Mivel a neoplatonizmus monista tendenciájú, nem meglepő, hogy a neoplatonisták kísérletet tettek arra, hogy megszűntessék a szakadékot Isten és a világ között. Ez a tendencia azonban nem könnyen fogadja el az Isten és a természet közötti hiátusra vonatkozó biblikus hangsúlyt. Így a zsidó neoplatonizmusban a teremtés problematikája különösen nyugtalanító. Amíg a pogány neoplatonisták, mint pl. Plotinos, kitartottak a világmindenségnek Istenből való örök és szükségszerű emanációs felfogása mellett, a zsidó neoplatonisták dogmatikailag kötve voltak, hogy helyet találjanak az ex nihilo teremtésnek.
3.2.1. Isaac ben Solomon (855–955) Israeli, Isaac ben Solomonnál a világmindenség eredete két primitív állapotának alapvető megkülönböztetését találjuk. Az első szakaszban Isten szabad teremtő ereje manifesztálódik, míg az ezt követő fázisokban a természet és formái szükségszerűen emanálódnak Isten erejének első termékeiből, az elsődleges anyagból és formából. Ily módon Israeli, Isaac ben Solomon hozzáigazította a neoplatonikus emanáció elméletét a biblikus teremtés koncepciójához. 3.2.2. Solomon ibn Gabirol (1020–1057) Solomon ibn Gabirol verziója a neoplatonizmusról ezt a feszültséget még élesebben állítja elénk. Vallásos költeményében, a Keter Malkhut-ban33, természetesen hangsúlyozza az ex nihilo teremtést, filozófiai munkájában azonban, a Mekor Chájjimban34, ingadozik a két nézet között, és megpróbál elsődleges hangsúlyt adni a világmindenség esetleges eredetének. Úgy tűnik, hogy a modern tudósok jobban tudatában vannak ennek a problémának, mint Solomon ibn Gabirol volt, de interpretációik különböznek. A neoplatonista filozófiák általában hajlanak a statikusságra, és hangsúlyozzák a világ emanációjának időtlenségét annak végső forrásából. Solomon ibn Gabirol kalandozása a neoplatonista metafizikában ettől nem mentes. 3.3. Móse ben Májmon (1138–1204) Móse ben Májmon nem találja a kālam bizonyítékait meggyőzőnek, főleg amiért azok bizonyos fizikai és metafizikai feltételezéseken nyugszanak, melyeket ő elutasít.35 Ezen túlmenően, elutasítja a teremtés neoplatonikus magyarázatát is.36 Másrészről pedig úgy érvel, hogy sem Arisztotelésznek, sem az iszlám követőinek, nem sikerült demonstrálniuk a világmindenség örökkévalóságát. Ennélfogva a kérdés nem dönthető el egyedül filozófiai alapokon. Móse ben Májmon szerint a kérdést el kell dönteni, mivel az örökkévalóság-elmélet elfogadása azt jelentené, hogy fel kell adni a csodákba vetett hitet, mivel az örökkévalósághipotézis egyenértékű azzal a felfogással, hogy az univerzum és törvényei szükségszerűen emanálódnak Istenből. A csodákban való hit pedig azt jelenti, hogy Isten szabadon megszakíthatja a természet folyását. Így a teremtés kérdése különösen zavarba ejtő, dönteni kell, de a filozófia ezt nem tudja megoldani.37 Ezen a ponton Móse ben Májmon a kinyilatkoztatáshoz fordul, mint végső döntőbíróhoz. Agnosztikus érvei ellenére Móse ben Májmon mégis hoz bizonyos filozófiai érveket a teremtés tézisére. Bevallja, hogy ezek az érvek nem döntőek, de a mérleget a Biblia javára billentik. Általánosságban megkísérlik bemutatni, hogy Arisztotelész örökkévalóság teóriája nem nyújt magyarázatot a világmindenség anomáliáira, különösen az égitestek
31 A kâlam arab skolasztikus teológiai irányzat volt (750–900). A szó jelentése: beszéd; a muttakallim volt a beszélő. Héberül: ha-medabberim, latinul: loquentes. 32 Száádjá ben Jószéf, Hitelvek és vélekedések 1:1–2. Ezen főműve a judaizmus alapelveinek (a kalám hatását nagymértékben tükröző) arab nyelven írt védbeszéde és dicsérete, melyet 1186-ban fordított héberre Jehuda ibn Tibbon, „Széfer Emunót ve-Déót” címmel. 33 Keter Malkhut (A királyi korona); B. Lewis, The Kingly Crown, London, 1961. 34 Mekor Chájjim (Az élet forrása). 35 Móre ha-Nevukim (A tévelygők útmutatója) 1:73–74. 36 Ibid. 2:21. 37 Ibid. 2:15,21,25. 2006/1
13
SÚLYPONT bizonyos szabálytalan tulajdonságaira. Gondoljunk pl. a bolygók szabálytalan mozgására, vagy a különböző, csillagok-keltette színkülönbségekre. Feltéve, hogy Arisztotelész hipotézise az univerzum örökkévalóságáról adott, és hogy minden természeti jelenség megmagyarázható a szükségszerű törvény fogalmaival, mégis nehéz – ahogy Arisztotelész maga is elismeri – ezeket a szabálytalan tényeket megmagyarázni. Miért bocsát ki egy csillag kékes fényt, egy másik vöröset, kérdezi Móse ben Májmon a Móre ha-Nevukimban.38 Mindazonáltal, ha feltételezzük, hogy a világmindenséget Isten szabad akaratából teremtette, akkor mindezeket a szabálytalan megnyilvánulásokat is Isten szabad akaratának tulajdoníthatjuk. Így, bár a teremtés tézisére sincs döntő bizonyíték, ez a hipotézis könnyebben magyarázza a jelenséget, mint az örökkévalóság elmélet. Ennélfogva úgy filozófiai alapon, mint vallási megfontolásokból elfogadható. A kérdést illetően, hogy vajon a teremtés ex nihilo történt-e, Móse ben Májmon azt állítja, hogy a téma nem döntő a vallásos hitre vonatkozóan. A szöveg szempontjából tekintve a Biblia egybehangzóan azt állítja, hogy a világmindenség teremtett valóság, de nem ilyen egyértelmű a teremtés részleteit illetően. Tisztán teológiai alapokon ez azonban nem fontos, mivel a primordiális anyagból történő platonikus teremtés teória is kompatíbilis az isteni szabadsággal és a csodák létezésével. Mivel a platonikus teória nem került bizonyításra, és a zsidó tradíció pedig a Genezist általában az ex nihilo teremtéssel magyarázza, Móse ben Májmon a hagyományt követi. Meg kell azonban jegyezni, hogy kész volt újrainterpretálni az Írást, ha Platón teóriája bizonyítást nyert volna.39 3.4 Lévi ben Gersom (1288–1344) Móse ben Májmonnak a teremtés bizonyíthatóságát illető kétségeit két nagy utódja, Lévi ben Gersom és Chászdáj Crescas (†1412?) oszlatta el. Mindkét filozófus megpróbálja bizonyítani a teremtést, bár különböző módon teszik ezt. Lévi ben Gersom szerint az arisztotelészi fizika feltételezi a teremtést, még akkor is, ha valójában Arisztotelész ezt nem ismerte fel. Arisztotelész rendszere ugyanis teleologikus. Végkimenetelt és célokat tulajdonít a természetnek.40 A természet teleológiai felfogása azonban feltételez egy teremtőt, aki a világmindenséget speciális célok szerint formálja.41 Ezen túlmenően, Arisztotelész dinamikai törvényei hamisnak bizonyulnak, amennyiben az örökkévalóságelmélet kerül elfogadásra. Pl. Arisztotelész szerint egy bolygó sebessége az a funkció, ahány rotációt a bolygó tesz a Föld körül egy adott időintervallumban. Amennyiben azonban a múlt idő végtelen, akkor a rotációk száma, minden bolygóra vonatkozóan, a múltban ugyanaz lenne – a fordulatoknak egy végtelen száma. Következésképpen, minden bolygó sebessége egyforma lenne, ami nem igaz.42 Móse ben Májmonnal ellentétben azonban, Lévi
ben Gersom feltételezi, hogy Isten a világmindenséget egy örök, alaktalan anyagból teremtette. Amennyiben ugyanis az ex nihilo teremtés kerülne elfogadásra, nem lenne mód megmagyarázni, hogy hogyan teremthetett egy fizikai univerzumot Isten, aki testetlen. Továbbmenve, az ex nihilo teremtés-elmélet feltételezi, hogy a teremtést megelőzően létezett egy vákuum, vagyis egy üres tér. Lévi ben Gersom szerint azonban egy vákuum elképzelése abszurd valami. Ezért úgy véli, hogy az örök, alaktalan anyag doktrínáját a Tóra tanítja, és ez ennélfogva kompatíbilis a zsidó hittel.43 Ábrahám ibn Ezra (1090–1164) szintén javasolja a platóni elméletet Genesis kommentárjában. 3.5. Chászdáj Crescas (†1412?) Chászdáj Crescas teremtés-felfogása a „teremtés” kifejezésének egy másik használatát mutatja be, és rámutat a világmindenség örökkévalósága vagy időbeli kezdete felvetés ambivalenciájára. Míg Móse ben Májmon és Lévi ben Gersom úgy értelmezik a teremtést, mint aminek időbeli kezdete van, Chászdáj Crescas ezt a koncepciót okozati függőségként értelmezi. Ennek megfelelően az univerzum Istentől való okozati függőségben teremtetett, mely tézist Arisztotelész is elfogadott. Az így értelmezett teremtés az időre vonatkozóan semleges koncepció, ugyanis a világmindenség teremtett voltának bizonyítása az örökkévalóság kérdését nem dönti el. Chászdáj Crescas számára a teremtés, ex nihilo teremtést jelent.44 Amennyiben az egész univerzum Istentől függ, aki az egyetlen abszolút szükségszerű létező, minden ex nihilo teremtetett, beleértve az anyagot, tekintet nélkül arra, hogy az örök-e vagy sem. Az örökkévalóságot illetően Chászdáj Crescas visszautasítja Móse ben Májmon és Lévi ben Gersom minden érvét a világmindenség időbeli létére vonatkozóan. Úgy tartja ugyanis, hogy az univerzum teleológiai karaktere, ami az említett filozófusok számára az időbeli lét bizonyítékául szolgált, megmagyarázható a világmindenség örökkévalóságának feltételezésével is, amennyiben az univerzumot úgy fogjuk fel, mint ami intelligenciát és tökéletességet mutat. Ez az érvelés látszólag arra utal, hogy Chászdáj Crescas hitt az univerzum örökkévalóságában. Ugyanakkor állítja, hogy a tradicionális bibliai felfogás szerint a világmindenségnek időbeli kezdete volt. Ezen elmélet megőrzi Chászdáj Crescas előszeretetét az örökkévalóság tézise iránt, amennyiben az a végtelen időt posztulálja, és konzisztens a tradicionális tanítással, hogy az univerzumnak időbeli kezdete volt. Chászdáj Crescas valójában másodlagosnak tekinti ezt a problémát: számára ez nem jelent olyan tanítást, aminek tagadása aláásná a judaizmust, ahogy azt Móse ben Májmon hitte. Ami Chászdáj Crescas számára döntő jelentőségű, az annak a hite, hogy minden Istentől függ, ami számára az ex nihilo teremtést jelenti.45
38 Ibid. 2:22,24. 39 Ibid. 2:25. 40 Arisztotelész, Fizika 2. 41 Lévi ben Gersom, Széfer Milchámot Ádonáj 6:1,7. 42 Ibid. 6:1,11. 43 Ibid. 6:2,1. 44 Aquinói szent Tamás, Summa Theologica 1, question 44,a.1–2; question 46,a.1–2. Aquinói szent Tamás elképzelései valószínűleg hatással voltak Chászdáj Crescas-ra. 45 Chászdáj Crescas, Or Ádonáj 3:1,4–5. 14
2006/1
SÚLYPONT
4. A modern gondolkodás Bibliográfia 4.1. Franz Rosenzweig (1886–1929) Franz Rosenzweig bontotta ki azt a gondolatot, hogy az Isten, az ember és a világmindenség közötti kapcsolat a judaizmus megértésének három fő kérdése. Franz Rosenzweig szerint az Isten és az univerzum közötti kapcsolat a teremtésben nyer kifejezést. Isten a világot a semmiből teremtette, és a káosz is „része a teremtésnek, és nem előzi meg azt”.46 A teremtés Franz Rosenzweig számára egy végtelen folyamat, nem egy esemény, mely a múltnak egy külön pillanatában történt. Mindez nem jelenti, hogy a világ minden pillanatban „teremtetik”, hanem, hogy létezése nem független Istentől, akinek hatalma tartja fenn a világot és mindent, ami benne van. Ennek a kapcsolatnak jelentős következménye az ember „teremtettségének” érzete. Azon érzés, hogy függ Istentől, az ő Teremtőjétől. Ez a függőség-érzés vezet végül is a kinyilatkoztatáshoz.47 4.2. Martin Buber (1878–1965) Martin Buber számára a teremtés koncepciójának alapvetően fontos jelentése abban áll, hogy a „teremtés maga már kommunikációt jelent a Teremtő és teremtménye között”.48 A teremtés koncepciója, Martin Buber szerint, ahhoz a felismeréshez vezet, hogy az ember a cselekedetein keresztül megváltja a világot. Az ember résztvevője a teremtésnek. Befejezi Isten teremtő művét, és ezzel kezdeményezi saját megváltását: „A teremtés – velünk történik, belénk égeti magát, izzással átformál minket, remegünk és elalélunk, alávetjük magunkat. Teremtés – részt veszünk benne, találkozunk az alkotóval, fölajánljuk magunkat neki, segítők és társak”.49 Az a tény, hogy az ember részt vehet a teremtésben – „Isten határtalan hatalma és tudása ellenére – jelenti magát, az ember teremtésének misztériumát”.50 4.3. Mordecháj Kaplan (1881–1983) Mordecháj Kaplan a teremtés természetéről folytatott középkori vitákat (vajon ex nihilo vagy egy elsődleges anyagból történt-e) a modern gondolkodásmód számára nem tekinti igazán lényegesnek, mivel azoknak a „spirituális élethez fűződő kapcsolata csak távoli”. Szerinte az „Isten teremtette a világot” hagyományos tanítás morális indítéka az, hogy a valóság legistenibb természetű fázisát a kreativitás, illetve az élet spontán, nem a múlt által meghatározott aspektusainak folyamatos előretörése jelentik. A „látens és potenciális elemeknek a világmindenségben való létezése” azt jelenti, hogy sok minden lehetséges, a teremtés még mindig folyamatban van, és hogy az embernek hatalmában áll megvalósítani ezeket a lehetőségeket. Mordecháj Kaplan számára a „kreatív élet” a teremtéstörténet esszenciája.51
A. Altmann – S. M. Stern, Isaac Israeli. A Neoplatonic Philosopher of the Early Tenth Century. (Scripta Judaica, 1), London, 1958, 171-80. A. Altmann, Studies in Religious Philosophy and Mysticism, London, 1969, 128-39. F. Boehl, Altentestamentliche Studien, [Festschrift für] Rudolf Kittel zum 60. Geburtstag. (Beiträge zur Wissenschaft vom Alten Testament, 13), Leipzig, 1913, 42-60. U. Cassuto, A Commentary on the Book of Genesis, Jerusalem, 1961. Z. Diesendruck, in: Jewish Studies in Memory of G. A. Kohut, New York, 1935, 145-58. A. Heidel, The Babylonian Genesis. The Story of the Creation, Chicago, 19512. S. Herrmann, in: Theologische Literaturzeitung 86 (1961) 413-24. H. Junker, Die Götterlehre von Memphis „SchabakaInschrift”, Berlin, 1940, 63. S. N. Kramer, History Beginns at Sumer, New York, 1958 & 1961. S. N. Kramer, Sumerian Mythology. A Study of Spiritual and Literary Achievement in the Third Millennium B. C. (Harper Torchbooks, 1055), New York, 1961. S. A. Loewenstamm, in: Tarbiz 27 (1957/58) 1-2. N. M. Samuelson, Judaism and the Doctrine of Creation, Cambridge, 1994. N. M. Sarna, Understanding Genesis. The World of the Bible in the Light of History, New York, 1967, 1-32. E. A. Speiser, Genesis, New York, 1964, 3kk. J. B. Pritchard, Ancient Near Eastern Texts Relating to the Old Testament, Princeton, 1969. L. Réau, Iconographie et l’art chrétien, Paris, 1956, 65-76. J. Wellhausen, „Die Composition des Hexateuchs und der historischen Bücher des Alten Testament”, in: Jahrbücher für deutsche Theologie, Berlin, 21 (1876) 392-450, 531-602 & 22 (1877) 407-479; Berlin, 1963. M. Weinfeld, in: Tarbiz 37 (1967/68) 105-132. H. Wildberger, in: Theologische Zeitschrift 21 (1965) 245-259, 481-501. H. A. Wolfson, „The Kalam Arguments for Creation in Saadia, Averroes, Maimonides and St. Thomas” in: Saadia Anniversary Volume, New York, 1943, 198-245.
Szécsi József52 46 Franz Rosenzweig, Der Stern der Erlösung, Frankfurt am Main, 1929, 59kk. 47 Ibid. 46. 48 Martin Buber, A próféták hite, Budapest, 1998. 49 Martin Buber, Én és Te, Budapest, 1994. 99. 50 Martin Buber, Eclipse of God, New York, 1952, 138. 51 Mordecháj Kaplan, The Meaning of God in Modern Jewish Religion, New York, 1937, 61kk. 52 ORZSE-MTA Zsidó Vallástudományi Kutatócsoport 2006/1
15
LELKISÉG
A nyolc boldog(talan)ság II. rész 5. Második jellemcsoport: az axiológia sodrásában 5.1. Harmadik archetípus: a szelídek Jóllehet a szelíd ember mindig közkedveltségnek örvend, sőt a szelídséget általában önmagában véve is erénynek tartjuk, mégis a szelídség fogalma a mai értékfelfogásban szorosan egybefonódik a jámbor, a galamblelkű, a „kenyérre kenhető” vagy a „tedd ide – tedd oda”, tutyi-mutyi, önakaratát érvényesíteni nem tudó ember pejoratív értelmezésével. Pedig a szelídség – éppen a jézusi felfogás értelmében – erős akaratot, szilárd elhatározást, acélos jellemet képvisel, főleg ha a Mester portréját és lelki beállítódását, cselekedeteit vagy olykor nagyon is kemény szavait állítjuk a középpontba. Pedig éppen ő mondta magáról, hogy szelíd és alázatos szívű. Tehát a szelídség még az alázattal is összefügg? Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy a szelídség elsősorban nem habitus, hanem attitűd. Beállítódás az embert körülvevő világ – úgy is, mint természeti környezet, úgy is, mint társas kapcsolat és úgy is, mint természetfeletti viszony – irányába, igazi jelenvalólét a teremtett és teremtetlen valóságban, az élettelen, az élő és az embertárssal való perszonális Én-Te kapcsolatban. S ennek a szelídségnek jele a relációk épsége és szépsége, mely egy sajátos kifejeződésben, a sugárzó derűben, a mosolyban ölt testet. És ez csak belülről fakadhat, nem velünk-született adottság, hanem olyan érintés, amely magán viseli a természetfelettiből fakadó mérhetetlen, végtelenségig terjedő szeretet örömének csillagporát. Nem valamiféle mosolycsekkekért folyó kényszercselekvésről van tehát szó, hanem a mosolyért magáért, hogy szebb legyen a világ. A szelídséghez igen szorosan tapadó kegyelmi adomány tehát a derű, s hogy ez valóban természetfölötti érintésből fakad, azt jól példázza „korunk szentjének”, és egyik legderűsebb emberének, XXIII. János pápának szólásmondása: „A keresztény ember derűs, és derűje Istentől származik.” Ezért kell polemizálnunk G. K. Chestertonnak, a nagy angol konvertitának azon eszmefuttatásával, melynek végkonklúziójaként megállapítja, hogy Jézus véka alá rejtette derűjét: „Volt valami, amit rejtegetett minden ember előtt, midőn fölment a hegyre, hogy imádkozzék. Volt valami, amit hirtelen csönddel vagy viharos elhatározással eltakart. Volt valami, amit megmutatni még Istennek is túl nagy feladat volt, midőn közöttünk járt a földön, s én olykor úgy vélem – lelkének derűje volt ez.”1 Holott Lukács evangéliuma éppen azt az „emberléptékű” Jézus portrét állítja elénk, ahol a „scriba mansuetudinis Christi” kidomborítja az isteni Mester érzelmi életét, így derűs életérzését is.
XXIII. János pápa - A szelíd S hogy mennyire nélkülözhetetlen evilági életünkben a derű, azt nagyszerűn illusztrálja H. Hesse is örökbecsű remekében.2 Josef Knecht a lelkéből áradó derűvel nemcsak kiváltja barátjának, Plinionak katartikus megtisztulását, hanem terápiájával kivezető utat is ad életének kudarcából. „A könnyen elégedettekkel és a látszat-derűsekkel köztünk mások is szemben állnak: emberek és emberek nemzedékei, akiknek a derűje nem felszínes játék, hanem komolyság és mélység… Ez a derű nem játszadozás, nem is tetszelgés: ez a legmagasabbrendű megismerés és szeretet, minden valóság igenlése, őrtállás minden mélység és szakadék szélén, a szentek és a lovagok erénye, megzavarhatatlan, s a korral és a halál közelségével csak egyre növekszik. Ez a Szépség titka és minden művészet leglényege.” S hogy ebben benne van az alázat is? Azt hiszem ez szükségszerű, hiszen az alázat – és nem a meghunyászkodás, a szolgalelkűség vagy a megalázkodás – az a vonás, amelyről a szelídség kizárólagosan felismerszik. A mai nagykorú ember a krisztusi szelídség attribútumának képviselőjétől ugyanis nem fejmosást, hanem lábmosást vár, nem tekintély előtti hódolatra áhítozik, hanem személyességre. S bár Jézus maga kemény szavakkal ostorozta ellenfeleit éppen kéményszívűségük miatt, mégis lehajolt az emberlét legmélyebb szintjére süllyedt bűnösökhöz is, egy Magdalai Máriához, egy Zakeushoz vagy a testi nyomorúságtól szenvedő lepráshoz, vakhoz, némához, és sorolhatnánk a többieket. Alázata pedig legkifejezettebben a kereszthalálban nyilvánult meg, kiszolgáltatta magát, miközben imádkozott hóhéraiért. Jellemgyengeség ez is? Hiszen
1 G. K. Chesterton, Igazságot!, Szent István Társulat, Budapest, 1985, 163. old. 2 H. Hesse, Az üveggyöngyjáték, Európa, Budapest, 1984, 38. old. 16
2006/1
LELKISÉG lehetősége lett volna 12 légió angyal bevetésére. S éppen Zárógondolatként idézzük (mint már oly sokszor) F. Baade itt mutatkozik meg az igazi hatalom – a szolgáló hatalom sorait: „Sok választása az évszázad végéig nincs az embernek. – nagyszerűsége. Vagy új szívhez és értelemhez jut, és így virágoskertté válik A mai világ – jóllehet kedveli a szelíd emberek társaságát a világ, vagy elpusztítja önmagát”. Jézus szavait idézi: „Vagy – mégis a pénz, a siker és a hatalom bűvkörében él, melyet a szelídek öröklik a földet, vagy nem lesz örökség.”4 még megfejel az anyagi javak és a gyönyörök élvezetével. Pedig ezek a materiális bálványok nem nyújthatnak igazi 5.2. Negyedik archetípus: az irgalmasok kielégülést: a pénz nem boldogít, a siker és a hatalom varázsa Az irgalmasság kérdése nemcsak azért problematikus a múlandó, s minden kincsünket a rozsda és a moly emészti, mai ember számára, mert paradoxon, hanem azért is, mert ha csak evilági felhalmozásból ered. A szelídség viszont napjainkra ez a terminus már szinte teljesen kiveszett a szóképes mindezeket fénybe vonni, ha a pénz az adakozó jóságát tárból anyagias irányultságunk következtében. A tisztességes revelálja, a siker és a hatalom pedig az embertárs javának üzlet, a jog szerinti eljárás és a becsület között feszítjük ki az szolgálatába áll. „Adjátok el, amitek van, és osszátok ki ekvivalenciát, ennek pedig egyenes következménye, hogy a alamizsnaként. Készítsetek magatoknak ki nem merülő cselekedet morális értéke elvész, az akarati törekvés indítéerszényeket, kifogyhatatlan kincset a mennyben, ahol a tolvaj kának pozitív irányultsága és nyomában az erény kiüresedik. hozzá nem fér, a moly meg nem rágja. Mert ahol a kincsed, Vagyis mindaddig minden megtehető, míg nem ütközik embeott a szíved is.” (Lk 12,33-34) ri-társadalmi jogszabályba, de hovatovább a törvény ügyes S talán nem járunk messze az igazságtól, ha a franciskijátszása, a „kiskapuk” megtalálása, vagy az „umbulda” kánus szerzetesség cingulumának három csomóját – tisznemhogy megítélés alá nem esik, hanem egyenesen tiszteletet taság, szegénység, engedelmesség – párhuzamba állítjuk érdemel. Hát ez bizony erősen eltér a jézusi normától! az eddig felsorolt archetípusok jellemzőivel. Szegénység A Jézus által meghirdetett örömhír nem törvény szerinti – lelki és anyagi; tisztaság – testi és szívbéli vonatkozásparancsokra és tilalmakra, hanem az üdvösség jóhírére és a ban egyaránt; s engedelmesség – nem az esztelenségig kegyelmi rendre épül. Nem húzza át a törvényt, hanem a szív menő vakfegyelem, hanem a szelíd szolgálatkészség szándékait helyezi előtérbe, s ez a törvény olyan radikalizmuértelmében. S ennek jelképe a margaréta: a sárga porzók sát jelenti, ami a jog amorális ítéletét az etikai érzékenységgel váltja fel. Eltávolodik a betűtől, és a szelídséget, a fehér szirmok a tisztaságot, a zöld levelek pedig a szív ráhangolódását, az üdvrend az egyszerűséget, a szegénysészellemének megragadását köveget szimbolizálják. teli. Még ma is hányszor halljuk, S mi lesz a szelídek öröksége? hogy ez jogszerű, ez juss dolga, ez Joggal várhatnánk itt is a mennyek nem az Isten ügye, ezt perre kell országát, Jézus azonban a földet vinni. De sajnos a romlott emberi ígéri. Pedig modern világunkban természet odáig fajult, hogy még épp a szelídek a föld kisemmizettJézust is felkérték döntőbírónak jei, hiszen a hatalom, a siker nem az örökség elosztására, sőt végül az ő oldalukon áll. S mégis napa vádlottak padjára ültették, és jainkban, amikor a földet végső közfelkiáltással halálát követelve katasztrófa fenyegeti, éppen erre szörnyűséges ítéletüket végre is a szelídség-attitűdre kell törehajtották. Pál apostol is megkedni a fogyasztói társadalom feddi a korintusi híveket, akik öngyilkos törekvései ellenében. pogány bíró előtt pereskedtek. Sőt S világosan látjuk, hogy csak a már azt is hibául rója fel, hogy szelídség, a morális érzékenység egyáltalán peres ügyeik vannak felszítása képes – ma elsősorban egymással. Pedig ha a jézusi az ökológiai krízis szorításától normatíva, az örökkévalóságból – vérző planétánkat megmenfakadó maximák szerint rendezteni, s ha ezt az egyetlen utat nénk be életünket, eltűnnének a is elveszejtjük, akkor valóban a gombamód szaporodó ügyvédi sátáni borzalmakkal megfejelt, az irodák, és a bírák is nyugdíjba ember által előidézett apokaliptimehetnének. Ezzel pedig az egész kus kataklizma a következmény.3 kozmoszt az erkölcsi rend fénye Innen érthető a jézusi kitétel györagyogná be, mint egykor a bolnyörűséges ígérete. Ovidius, Metamorfózis dog aranykorban. 3 Csikós Cs., „Ökológiai krízis – morális katarzis”, in: Somogyi F. (szerk.), Környezet–Tudomány 2000, Veszprémi Egyetemi Kiadó, Veszprém, 2000, 177. old. 4 F. Baade, „Versenyfutás a 2000-ik évig”, in: Gyökössy E., A növekedés boldogsága, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1991, 32. old. 2006/1
17
LELKISÉG „S lett legelőbb az aranykorszak, mely nem fenyítéstől S törvénytől, hanem önként folyt becsületben, erényben. Félelem és megtorlás nem volt, felszegezett érc Bősz szót nem mutatott, a tömeg nem nézte riadtan Esdve a bíráját, bírátlan volt kiki biztos.” (Ovidius, Metamorphoses – Devecseri G. ford.) De hát végül van-e megoldás? Igen, de ez csak a mindenkire kötelező felebaráti szeretet útja lehet. A Jézus által követelt hetvenszer hétszeres megbocsátás. Sőt a megbocsáthatatlan megbocsátása, a másság tolerálása, a nem szeretetreméltó embertárs iránt is megnyíló szeretet. Az agapé követelménye pedig még ezen is túlmutat. „Mindent elfedez… mindent elbír” – olvassuk Pál apostol szeretet-himnuszában (1Kor 13,7). És mi, keresztények is hányszor mondjuk, hogy „megbocsátani ugyan megbocsátok, de elfeledni nem tudom soha”. Jóllehet emberi természetünkből kiindulva az efféle vélekedés nagyon is érthető, de érezzük, hogy a „keresztény”, azaz krisztusi példa mércéjének ezt messze meg kell haladnia. Jézus gyógyításait számtalanszor köti össze a bűnbocsánattal, illetve ami ezzel csaknem azonos, a benne való hittel. S ez nem valamiféle akcidens – mint például a bénán született meggyógyítása esetében –, hanem a gyógyulás lényeges alkotó eleme. A jézusi irgalmasság cselekedeteit azonban nemcsak a gyógyításokban és természeti csodáiban (kenyérszaporítás, vihar lecsendesítése stb.) mérhetjük le, hanem elsősorban a „szociális” Lukács-evangéliumban – és jobbára csak itt – fellelhető csodás példázatokban. A tékozló fiú esetében az elébefutó megbocsátás, a vérbefagyott ember fölé hajló irgalmas szamaritánus könyörülete, az elbitangolt bárány keresésére induló jó pásztor, aki otthagyja a 99-et az egyetlenért, az elveszett minát kutató gazdasszony, aki az elgurult pénzdarabért még a házát is kisöpri. S mi vajon hogyan járnánk el? Aligha ölelnénk át a tékozlót, inkább azt latolgatnánk, hogy milyen büntetést, megrovást szabjunk ki; az irgalmas szamaritánus helyett feltehetőleg mi is inkább papok vagy leviták lennénk; az elveszett bárányt is otthagynánk a pusztában –, majd szerzünk helyette másikat. Persze a jézusi mérce rendkívül magas. Néha esztelenül nagylelkűen könyörületes. A házasságtörő asszony, akire a mózesi törvény értelmében megkövezés vár, a Mester, a rabbi, a törvény legbuzgóbb tisztelője, aki oly sokszor ítéli el épp a házassági hűség megszegőit, felmenti. S a jobb latornak is egyetlen sóhajtása elég volt a teljes bűnbocsánatra, sőt az örök üdvösség kiesdésére. Ez bizony már nem jogszerű eljárás! Régi korok kegyetlensége – főleg a rabszolgák vonatkozásában – közismert. De más emberi relációkban sem volt sokkal jobb a helyzet. Ma is megborzadunk, ha a spártai vének gyermekvizsgálataira, és a kevésbe fejletteknek, nyomorékoknak a Tajgetosz szakadékaiban való elpusztítására, vagy az azték emberáldozatokra, illetve hasonló kegyetlenségekre gondolunk. De nem kevésbé voltak hírhedtek a római uralkodók, inkvizítorok, majd a fortélyos félelem igazgatta diktatúrák hóhérai sem. Sajnos mi sem vagyunk sokkal különbek. A holo-
Camp David 1978 – Békességszerzés caust áldozataiért még ma is sűrűn meakulpázunk, miközben törvénybe foglaljuk a művi abortuszok jogosságát. Pedig itt az ártatlannál is ártatlanabbak elpusztításáról van szó. S ha ma már nem is tettekkel öljük meg az embertársat, szavaink legalább olyan metszők és kegyetlenek, mint az élesre fent hóhér-pengék, nem is beszélve az itt-ott, és egyre sűrűbben fellobbanó gyűlölet-tüzekről. Pedig kereszténynek, krisztusinak csak az mondhatja magát, akiben eleven az irgalom, és csak ő reménykedhet az igazságos Bíró irgalmas ítéletében. Egy kedves kis legenda boldog Faustina életéből. Egyszer megjelent neki az Úr, és így szólt hozzá: „Aki nem irgalmasságom ajtaján lép be, annak igazságosságom kapuján kell áthaladnia.” Tehát boldogok az irgalmasok, mert nekik is irgalmaznak. 5.3. Ötödik archetípus a békességszerzők A „béke” szó a kommunista frazeológia szótárában sajnálatos módon eltorzult: a világbéke a diktatúra életben maradását volt hivatva biztosítani, miközben az univerzális és permanens proletárforradalomnak, illetve az eszme „exportjának” szükségességét hirdette. A béke pedig nem egyszerűen fegyvernyugvást jelent, annál is inkább, mert az egzakt fogalmi definíció soha nem lehet pusztán tagadó5, s ez fokozattan érvényes egy ilyen magas etikai értéket képviselő terminus esetén, mivel ennek nem negatív, hanem pozitív értéket kell tulajdonítani. De hasonló jelentés-torzuláson ment át a feltehetően Jézus által használt héber-arám „shalom” szó, mely valaha a legtiszteletteljesebb szeretet kifejezésére szolgáló köszöntés volt (gondoljunk a József és testvérei történetére, vagy az Ír-Shalom – Jerusalem –, a béke városa, elnevezésre). De Jézus korára ez feltehetően éppúgy megkopott, mint a mi egykor szépséges üdvözlési formuláink.6 De ha használták is – mint ahogy ma is él különféle változatokban a keleti kultúrkörben –, Jézus kiemelte ezt a szót közhasznú értelmezéséből, és tartalommal telítette. A feltámadt Üdvözítő ezekkel a szavakkal köszöntötte tanítványait: „Békesség nektek! Én vagyok, ne
5 Csikós Cs., Logika, Veszprémi Egyetemi Kiadó, Veszprém, 1998, 65. old. 6 A mai „Jó napot!” köszöntésünk eredetileg jókívánságot fejezett ki: „Adjon Isten szép jó napot!” „Szervusz” köszöntésünk pedig a legalázatosabb tisztelet kifejezésére szolgált: „Servus humillimus, domine magister” – „Legalázatosabb szolgája, tanár úr!” Bárcsak helyreállnának mai üdvözléseinkben őseink szépséges szófordulatai! Főleg, ha a „szia”, „hello” és hasonló torzszüleményekre gondolunk. 18
2006/1
LELKISÉG féljetek!” (= shalom aléchem). „A húsvéti üdvözlet jókívánság is. A szentírási ‘shalom’ többet jelent, mint békét. Benne van a teljesség, a sértetlenség, a védettség, a testi-lelki jólét. Ezt kívánjuk annak, akit ‘shalom’-mal köszöntünk.”7 Jézus frazeológiájában a béke, békesség mindenkor egybe van kapcsolva a félelemtől való teljes megszabadulással. Még ha kifejezetten nem is említi, akkor is biztatja tanítványait a benne való hitre, ha szokatlan jelenségeknek tanúi lesznek. A vízenjárás elbeszélésében, mikor a Mestert kísértetnek vélik, azzal nyugtatja őket, hogy ne féljenek, hiszen testi valóságban ő az, aki közeledik. A jézusi béke leghitelesebb megfogalmazása a búcsúbeszéd, ahol Jézus békét hagy a tanítványokra – minden kor tanítványaira –, de ez nem a világ, hanem az ő békéje, vagyis isteni béke, a mennyek országának békéje. Jézus nem idealista, világosan tudja, hogy ez a béke nem nyugalmat jelent, hanem épp a világ gyűlöletét fogja kivívni. S mégis a határtalan bizalom hangján beszél, hiszen az ő békéje a rend nyugalma, annak boldogító ígérete, hogy Isten szeretetének aurájában végül minden rendben lesz, végül minden rendbe jön. Ez a jézusi béke lényege, s ennek a békének elővételezése, de egyben félelmetes szépségű igazolása a Feltámadott megjelenéseiben felcsendülő: „Békesség veletek!” köszöntés. Az isteni rend nyugalma, amely a világot elindítja az eszkatologikus beteljesedés útján, s Jézus példája mutatja, hogy valóban minden látszólagos kudarc, szenvedés, kínhalál ellenére valóban minden rendbe jön, és erre a reményre mi is ráhagyatkozhatunk.
Kettős torzulással kell szembenéznünk: az uniformizálódás, illetve a differenciálódás veszélyével. Az első esetben (s ezt nagyon jól megtapasztalhattuk a lázadó tömegek sodrában vagy az orwelli „kép perc gyűlöletben”8) – bár látszólag fennáll a csoport-egyetértés – gyűlölet lobban lángra a kívülállókkal, a renegátokkal szemben. A differenciálódás pedig felszínre veti a „bellum omnium contra omnes” hobbesi tételt, ami mindennél rosszabb, mert aláássa még a családok és a legszűkebb kollektívák kapcsolatait is. S bár Jézus kardot hozott a földre, világosan látta, hogy az ő nevéért – és sajnos sokszor az ő nevében – fel fog lobbanni az ellenségeskedés tüze, s mégis békét, sőt boldogságot ígér a békességszerzőknek. Az Isten országának egyik legkifejezettebb jellemvonása a béke, mely szükségképpen magában foglalja a szeretet követelményét, a mindenkivel való „békés egymás mellett élés”-en túlmutató, mindenki felé megnyíló szeretetet. Az örömhír lényege ezt is magában foglalja. Isten soha nem akart háborút, minden ellenségeskedés az ember bukásából, az érzelmi-értelmi torzulásból, kiüresedéséből eredt és ered. Az egyetemes üdvözítő akarat viszont minden ember javát akarja, s a szerető Atya mindenkit hazavár. A békességszerzők pedig valóban Isten fiai, legautentikusabb testvérei az igaz Fiúnak. S itt már nemcsak a mennyek országának ígéretéről van szó, hanem arról a testvéri közösségről, melyről szent Pál így ír a Galatákhoz intézett levelében: „Hiszen az Isten fiai vagytok a Jézus Krisztusba vetett hitben: nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Jézus Krisztusban… Tehát nem vagy többé szolga, hanem fiú, s ha fiú, akkor Isten kegyelméből örökös is.” (Gal 3,26.28; 4,7) S e békesség-varázs szépségének fényözönét megtapasztalandó idézzük Babits Mihály elbűvölő sorait (Zsoltár gyermekhangra): „Az Úristen őriz engem mert az ő zászlóját zengem, Ő az Áldás, Ő a Béke Nem a harcok istensége…
Béke(sség) De a boldogságmondásokban Jézus „békességszerzők”-ről (eirénopoioi) beszél, s itt jogos a szkepszis, hogy vajon mire, kikre gondol. Hiszen evilági relációinkban leggyakrabban azzal a fóbiával kell szembenéznünk, hogy miközben két haragost kibékítünk, mi leszünk mindkettejük számára a persona non grata, és egymás ellen irányuló haragjuk – a megbékélés során – óhatatlanul a „békességszerző” fejére torlódik. Mit kíván tehát Jézus? Azt, amit ma olyan sokszor nehéz megvalósítani: a másság elviselését. A zsidóságban sem volt másképp, és a „similis simili gaudet” szabálya talán sohasem volt elevenebb és égetőbb, mint manapság.
Az Úristen őriz engem, Mert az ő országát zengem, Az Ő országát, a Békét, harcainkra süketségét… Tőle, Hozzá minden átkom: Hang vagyok az Ő szájában. Lázas hang talán magában: kell a szent Harmóniában. S kell, hogy az Úr áldja, védje Aki azt énekli: Béke.” (Folytatjuk)
Csikós Csaba9
7 Jakubinyi Gy., „Békesség nektek!” Új Ember, 2000, 04, 23-30, 1. old. 8 G. Orwell, 1984, Európa, Budapest, 1989, 28. old. 9 A Veszprémi Egyetem nyugdíjas tanára. 2006/1
19
LELKISÉG
Keresztút I.
Elítélik. Elítélem. (Elítélnek.)
II.
Ráteszik. Ráteszem. Rámteszik. (Vállalom?)
III.
Leroskad. Leroskadok. (Bírni akarja. Bírni akarom?)
IV.
Átöleli. Az útját járja. (Ránézek-e? Hogy az utamat járjam!)
V.
Ő segíti. Elfogadja. (Segítek-e Elfogadva?)
VI.
Kendöt nyújt. Ő arcát adja. (Ha letörlöm, nekem adja.)
VII.
Összerogyott. Összerogyom. Földre sújtja. Földre sujtom. (Újra kezdi. Újra kezdem?)
VIII.
Megsiratják. Tovább járja. (Megsiratom. Megkövetem?)
IX.
Földre esett. Földre rogyott. (Segítem-e továbbmenni? Magam hagyom megsiratni?)
X.
Megcsúfolják. Lecsupasztva. (Bírom-e még megcsúfolva?)
XI.
Felszögezik. Felszögezem. Felszögeznek. Tehetetlen. Önként teszik. Értünk teszi. (Értük teszem? Teszem értük?)
XII.
Fölfeszítve teljesíti. Akaratát véghezviszi. Elsötétült. (Befejezte?)
XIII.
Leemelik. (Nézem-e még?) Ölbe teszik. Sötét az ég.
XIV.
Sírba teszik. (Sírba tesznek.)
Sárba tiport életeknek Hajnal támad harmadnapra. Föltámad majd virradatra. Élet fakad a világnak, Annak, aki Vele járja.
Korzenszky Richárd OSB 20
2006/1
ÖKOLÓGIA
Vallás és globális képzés A Globális képzés (Global Education: GE) egy kritikus oktatási válasz a globalizációra; ernyőfogalom, amely magában foglalja: • a nemzetközi fejlesztési képzés (Development Education: DE, az adományozó ill. a fogadó országokban egyaránt, bár különbözőképpen), • a fenntarthatóságra való ill. környezeti nevelés, • az emberi jogok képzés, • a békére és kölcsönös megértésre nevelés, • az interkulturális/multikulturális nevelés és • a demokráciára/állampolgárságra nevelés globális dimenzióját. Jellemzi a globális megközelítés, az igazságosság és fenntarthatóság szempontja, a jogok hangsúlyozása és a tanulók aktív részvételének módszere. „– Gondold meg, Yeshu; ez a legnagyobb dolog, amit csak ember felvállalhat, többet tehetsz többekért, és tovább fennmarad, mint bármi más, amit tehetnél. Yeshu, egy ilyen embernek, mint te, illik nagyravágyónak lennie, s én lehetővé tudom tenni, hogy nagy dolgokat tehess. Tartozol azzal embertársaidnak, hogy felismerd a lehetőségeket, amelyeket Adonáj adott neked, hogy gazdagítsd a világot, hogy jobb életre alkalmassá tegyed. Bűnt követsz el, ha ezt az istenadta tehetséget hagyod kárbaveszni… – Tiberius, a jelenlegi császár, szintén neked dolgozik, igaz? – Vagy nekem dolgozik, vagy nem császár. De Yeshu, szinte nincs is olyan emberi tevékenység, ahol ne tudnék használni olyan embereket, akik jól végzik a munkájukat. Mindig rátermett embereket keresek érdekeimet képviselő menedzsereknek. Tudok használni művészeket, filozófusokat, költőket is. Nincs senki a világon, aki annyit tudhatna a magáénak, mint én, vagy aki olyan busásan fizethetné a menedzsereit, mint én tehetem és teszem. Csak mondd, mit kívánsz, és a tiéd. – Ezt úgy mondod, mintha Adonáj maga sem fizethetne jobban. – Adonáj nem valami híres arról, hogy jól fizeti a beosztottjait. De ne gondolj semmi rosszra. Amit ezek az emberek felvállaltak, az az emberi fajta boldogulása, annak előmozdítása, hogy az ember uralja a világot… – Nem! – Mi? – Tűnj el! – Yeshu, senki sem viszi el szárazon, aki engem elutasít. Hallottál már valaha is egy Szókratész nevű athéniről?”1 A történelmen végighúzódó, de korunkra globálissá vált, ezért már a földi életet fenyegető ökológiai, népesedési, fegyverkezési válság mögött alapvető vallási okok húzódnak: • a halálfélelem és az örök fiatalság vágya,
• a növekedés mítosza, • a csoporthoz tartozás és elismertség elidegenedése, • a fogyasztás függőségei, • a biztonság valláspótléka, • csekély képesség a nem-anyagi gazdagság (lelki élmények, szellemi kincsek, szeretetkapcsolatok) közvetlen megélésére, • az emberréválás lassúsága a korlátlan élőlényi termékenységet felváltó felelős szülőség terén, • az érdekek fölénye az értékek fölött, • a kozmikus ámulat és a természetmisztika halványsága, • a csend előli menekülés a megoldatlan lelki problémák miatt, • a pihenés és a játék elüzletiesedése, • a vallások visszahúzódása a valóságtól; stb. Mindebből látszik, hogy egyrészről a vallások okai is a globális válságnak, másrészről a megoldás kulcsai közül is sok az ő kezükben van. Emeljünk ki néhány területet a vallások globális képzési lehetőségei közül.
Üdülés vagy felüdülés? A hétvége igen nagy lehetőség a vallásos nevelés számára. Ha megkérdezzük, mi az élet célja, miért dolgozik az ember, és mire törekszik, a válaszokban szinte biztosan szerepel a szórakozás, üdülés, kikapcsolódás. Sok ember egész héten a hétvégét várja. A hét utolsó napjának ősidők óta ilyen nagy a jelentősége, de egészen más értelemben. Az Istennek szentelt pihenőnap az egyetlen rituálé, amely bekerült a zsidó, a keresztény és az iszlám vallásnak egyaránt szent Írás magjába, a Tízparancsolatba, az erkölcsi parancsok közé. Ezt a napot Istennek kell szentelni, e napon semmilyen munkát nem szabad végezni. Az első leírás (Kiv 20,8-11) azzal indokolja ezt, hogy Isten is a teremtés után a hetedik napon pihent. A második leírás (MTörv 5,12-15) az Egyiptomból való kiszabadításra utal. A mai ember számára magától értetődő szociálhigiéniai intézkedésnek tűnik, hogy az ember kipihenje heti munkája fáradalmait. De a Bibliában nem erről van szó. A Bibliának egészen más a felfogása a munkáról és a pihenésről. A munka itt nem erőfeszítést jelent, hanem az ember – akár konstruktív, akár destruktív – beavatkozását a teremtett világba. A pihenés pedig az ember és a természet közötti béke állapota. A szombat parancsa az ember és a természet közötti harmónia parancsa. A Biblia mondanivalója az Éden hiánya és ígérete közt ível. A hiány állapotának jellemzői a harmónia hiánya ember és termőföld, ember és állat, az ember és saját faja, az ember és saját teste között (vö. Ter 3,15-19). Az ígéret, a próféták igehirdetése, a messiási kor leírása pedig a harmónia képeit mutatja mindebben: a föld ismét termékeny, az oroszlán és a bárány békében él egymással, a kardokat ekevasakká
1 „A pusztai kísértés”, in: John L. McKenzie, The Civilization of Christianity. 2006/1
21
ÖKOLÓGIA alakítják, nem lesz többé háború, az asszonyok fájdalom nélkül szülik gyermekeiket (Talmud), az egész emberiség igazságban és szeretetben egyesül. A szombat ennek a messiási kornak szimbólikus elővételezése, sőt reális előfutára és útkészítője. Látható, hogy pihenni és nem dolgozni vallásilag egészen mást jelent, mint a mi modern „kikapcsolódásunk”. Ember és ember, ember és természet közti harmóniát, békét. Célbaérést, tökéletességet, Isten teremtés előtti és utáni örök boldog közösségi létezésének ízét és méltóságát. Pillanatnyi szabadságot a küzdelem alól. Egy darabkát a jövendő Édenből.2 Nagyon konkrét jelentősége van az Istennek szentelt nap újra fölfedezésének, mert a modern kikapcsolódás ezzel szemben a természetbe való egyik legdurvább beavatkozás okozójává vált. Gondoljunk például a turisták tömegeire, a tájak és partok konzum üdülőhelyekké változtatására, a hétvégi közlekedés hömpölygésére, a szeméttel teleszórt erdőkremezőkre, a hétvégi és nyári szabadság alatti túlfogyasztásra és felfokozott háztartási üzemre. Ez lett a szombatból és vasárnapból, esetleg egy istentisztelettel megfűszerezve, ahová természetesen kocsival megyünk? Ezzel szemben az Istennek szentelt nap egészen másként az öröm és élvezet napja: pihenés, lelki és szellemi élmények, szerelmi együttlét, a személyesség élménye baráti, közösségi és családi körben, játék, ünnepi lakoma (nem dáridó) a jellemzői. Azzal, hogy egy napra megtöri a beavatkozást a természetbe, kikapcsolja az időt: ha nincs változás, akkor idő sincs. Így a szombat annak átélése, hogy az ember nem csak testtel rendelkező állat, aki alá van vetve a természet törvényeinek, az idő és a halál rabszolgája, hanem olyan lehet mint Isten, lélekkel, értelemmel, szeretettel és szabadsággal megajándékozott lény, aki végső soron nincs alávetve az időnek, a halálnak.
A Biblia legtöbbet idézett mondata A vallások alapvető nevelési területei az értékek megőrzése és a családi élet, így természetesen adódhatna a Teremtés megőrzésére és a felelős családtervezésre nevelés. E két terület ráadásul kiemelkedő jelentőségű a globális képzésben, hiszen egy-egy régió ökológiai és/vagy demográfiai túlterheltsége sokszor alapvető szerepet játszik a szegénység, igazságtalanság, konfliktusok, erőszak, demokratikus deficit stb. terén is. Mi lehet az oka, hogy a környezet kérdését többnyire profán témaként mellőzik, a családtervezés kérdésében pedig nemigen reagálnak az idők jeleire? Noha a Föld ökológiai túlterhelése és a népességrobbanás az utóbbi egy-két évszázadban egyre fokozódóan aggasztja a tudományos gondolkodókat, a Könyv vallásai lassan reagálnak ezekre a villámgyorsan növekvő veszélyekre. A Biblia állítólag legtöbbet idézett mondata („Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet. Uralkodjatok…
minden élőlényen!” – Ter 1,28) pontosan erről a dupla problémáról szól. A hetvenes évektől heves vita folyik arról, hogy az ebben a mondatban kifejeződő zsidó-keresztény-muzulmán gondolkodásmód mennyiben felelős az ökológiai válságért. A teológusok hamar megállapították, hogy ez a „hajtsátok uralmatok alá” (a katolikus fordítás kifejezése) valójában gondoskodást kell jelentsen3. Mégis, a Teremtés megőrzésének keresztény kötelessége még szavakban is ritkán jelenik meg. S vajon mennyi idő kell, amíg az ún. prédikációs tudatba, valamint a papok, a templomba járó politikusok, gazdasági döntéshozók, hétköznapi fogyasztók gyakorlatába is eljut? Skolimowski4 tud egy Tizenegyedik Parancsolat Szövetségről, de úgy látja, hogy szavuk elszigetelt hang csupán: „A 11. parancs: ‘A Föld és bősége Istené: ne rabold ki a Földet és ne pusztítsd el rajta az életet!’ Tedd ezt személyes etikád alapjává. Tájékozódj folyamatosan az ökológiai válságról, s alkalmazd ismereteidet saját életedben”. A „keresztény” és tudományos kultúrkörünkben pogányként vagy primitívként emlegetett vallásoktól sokat tanulhatunk a Teremtés rendjébe illeszkedésről. „A kereszténység és a marxizmus egyaránt a minden teremtményt átfogó egység és szolidaritás finom hálójára való tekintet nélkül a többi faj fölé emelik az emberiséget. A buddhizmus, a taoizmus és a hinduizmus tanainak alapja az egység minden élőlénnyel. Csak egy ostoba ember távolodik el a Taotól (a helyes úttól), pusztítja az élet más alakjait, s végül ezáltal a sajátját… Nem a technológia rossz működéséről van szó, hanem épp a rendeltetésszerű működése rossz…”5
A következő evolúciós lépés Ami a szaporodás témáját illeti, az már elméletben is sokkal kényesebbnek bizonyul. Még a földalatti korszakában nyitott, kutató szelleméről ismert Bokor berkeiben sem váltak ismertté, pláne nem elfogadottá a túlnépesedésről szóló teológiai megfontolások, annak ellenére, hogy épp a Bokor tagjai fordítottak
2 Erich Fromm, „A szombat rituáléja”, in: Mesék, mítoszok, álmok. 3 Nincs Ég Föld nélkül (Ökológiai Információs Központ, Bp. 1991) http://bocs.hu. 4 H. Skolimowski, The World as Sanctuary. 5 Uo. 22
2006/1
ÖKOLÓGIA ezzel is foglalkozó ökoteológiai írásokat 1991-ben.6 Ennél is konzervatívabb körökben még csak föl se merülhet a téma. Az ökológiai lábnyom számítások szerint a gazdag Nyugat területét csak a túlfogyasztás terheli túl, a szegény országok területe viszont a nagy népesség miatt már a szegénység szintjén is túl van terhelve. A „babamenyországból” gondatlanságból és rövidtávú érdekből erőltetett ütemben Földre rángatott jövő generációkra egy lerobbant Föld vár: fogynak az erdők és a talaj, süllyed a talajvíz, megbolondul a klíma, pusztul a fajgazdagság… s e romló eltartóképességnek egyre több embert és egyre nagyobb fogyasztást kellene eltartania. Ha a világ mai térképére nézünk, úgy tűnik, a túlnépesedésért nem a kereszténység felelős, hiszen népességrobbanás elsősorban Kínában, Indiában s a muzulmán országokban (Pakisztán, Bangladesh, Indonézia, Afrika, Közel-Kelet és Kaukázus) történik. De ne feledkezzünk meg arról, hogy népességrobbanás először Európában következett be, s a megélni nem tudó, kiáramló tömegek az utóbbi fél évezredben leigázták, kirabolták, kiirtották más kontinensek népeit. „A brit birodalom azon angolok generációinak a melléktermékeként jött létre, akik ehető étel után kutatva barangoltak a világban” (Bill Marsano). Csak a XIX. század során félszázmillió ember zúdult ki Európából. Európa népsűrűsége ma is kétszerese a világátlagnak, területének ökológiai túlterheltsége kétszáz százalékos, életmódját a világ más részeinek erőforrásaival tartja fenn. Az európai népességfogyás ezért a fenntarthatóság felé vezető egészséges folyamat. A The New Road, a WWF vallások és ökológia tárgyú, 1992-ben, Svájcban kiadott lapja a világvallásokból egyegy elismert tudós álláspontját közölte a túlnépesedésről. A válaszok többnyire a népesedési verseny önközpontú vallási igazolásának és a tudomány ellentmondásos szemléletének („más téren jó, e téren nem”) képét mutatják. „A csekély zsidó népesség számára megmarad a ‘Szaporodjatok és sokasodjatok’ parancs, de a zsidó környezeti tan azt is mondja: Ne pusztíts!” „A dzsainista hívőknek inkább túl alacsony számuk miatt kellene aggódniuk, de a fogamzás előtti módszerek alkalmazhatók.” „A szikhizmus a természetes módszereket ajánlja.” „Ha korlátozzuk a szegény családok nagyságát, az felbátorítja a gazdagokat, hogy továbbra is többszázszor többet fogyasszanak a szükségesnél és egészségesnél; az ilyen korlátozást nem támasztja alá a hinduizmus.” „Mohammed azt mondotta: a muszlimok növeljék a számukat.” A buddhista tudós általában önzetlenségről és mértékletességről ír. Az anglikánok 1920-ban még óvtak a fogamzásgátlástól, 1930tól már csak az abortusztól.7 A vatikáni álláspont – amely a felmérések szerint Északon ugyan nemigen van hatással a katolikusok magatartására, de a szegény népek közt igen – a fogamzásgátlás szándékát nem, csak a fogamzás természetes módszerekkel való kerülését gondolja elfogadhatónak. Pedig van mire támaszkodni a vallásos globális képzésben, hiszen a vallások alapvetően törekszenek a nem-anyagi érté-
kekre, és kerülik a Föld túlterhelését. Mohamednek ugyan több gyermeke volt, de Buddhának csak egy, Ramanak kettő, Krishnának és Jézusnak egy se. A papi-szerzetesi (1. szűzesség, 2. szegénység, 3. engedelmesség) hármas eszmény 1. a saját gének terjesztésében, 2. az anyagi fogyasztásban és 3. a pozícióharcban való mértékletességgel pontosan a Földet túlterhelő 1. szaporodás, 2. termelés-fogyasztás-szennyezés és 3. küzdelem ellenpontja. Mindez civilek számára megfogalmazva 1. a felelős szülőség, 2. a nem-anyagi gazdagság és 3. a békére törekvés hármas eszménye. A jövő generációk iránti felelősség, a felelős szülővé nevelés terén sok a tennivaló: minden másodpercben körülbelül 3-4 nemkívánt, gondatlan nemzés történik a Földön, évente kb. százmillió. E terhességek kb. fele abortusszal végződik, másik fele pedig az emberiség létszámának évenként közel nyolcvanmilliós növekménye részeként az elhanyagolt, nemkívánt gyermekek, gyermekmunkások, gyermekprostituáltak, gyermekkatonák, gyermekkoldusok, jómódban szeretethiányos gyerekek stb. számát szaporítja. A statisztikák azt mutatják, hogy ha a nőknek jogaik, tudásuk, álláslehetőségük lenne és elérhetők lennének számukra a családtervezési eszközök, már nem lenne népességrobbanás a szegény országokban sem. A nem-kívánt foganások megelőzésében az abortusz-vita mindkét oldalán állók egyetérthetnek. Hollandiában harmadannyi abortusz van, mint Magyarországon, és ez elsősorban az oktatásnak köszönhető. T. de Chardin omega-pontja felé haladva az evolúció mostani lépése az emberréválásban az élőlények korlátlan szaporodási ösztönétől a felelős szülőség felé vezet, s ebben kulcsszerepük lehet a vallásoknak és a globális képzésnek.
Igazságosság, béke, és a Teremtés megőrzése Még mindig kevéssé ismert lehetőség a kifejezetten globális problémákkal foglalkozó keresztény Zsinati Folyamat. Mivel a Föld világfaluvá zsugorodásával egyre nehezebb a pusztulást mások környezetére korlátozni, aggodalom kezd végre ébredni a kiváltságosabbak köreiben is. Persze gyakran csak olyan önző és rövidlátó „halványzöld” hozzáállás, amely a maga környezetét akarja védeni; a saját fogyasztási szenvedélyeinek érintése nélkül. Pedig nincs megoldás a környezet problémájára, csak az igazságosság és a béke megteremtésével együtt, hiszen a környezetrombolás erőszak mások élettere ellen, és az erőszak esztelenül rombolja a környezetet is, miközben a környezetrombolás nyomort szül, és a nyomor környezetrombolást. Ebből a felismerésből született keresztények közt az ún. Zsinati Folyamat, melynek jelmondata: Igazságosság, Béke és a Teremtés megőrzése. 1983-ban az Egyházak Világtanácsa közgyűlésén hirdették meg a keresztény egyházak világkonferenciáját, amelyre 1990-ben került sor Szöulban. Előtte, 1989-ben Bázelben összeurópai konferenciát tartottak.8
6 Nincs Ég Föld nélkül, http://bocs.hu. 7 Érted vagyok 92/3. 8 Erről magyar nyelven legalaposabban az Egyházfórum 1989-es különszáma tudósított. A nemzetközi katolikus folyóirat, a Concilium 1991-es ökoteológiai száma pedig, amelyben több tanulmány is foglalkozik a Zsinati Folyamattal, a Bokor fordítóinak köszönhetően már két hónap múlva megjelent magyarul: Nincs Ég Föld nélkül, http://bocs.hu. 2006/1
23
ÖKOLÓGIA A II. Összeurópai Ökumenikus Gyűlés 1997-ben volt Grácban. Az Egyházak Világtanácsában a római katolikus egyház csak megfigyelőként vesz részt, de ezeket a nagygyűléseket az Európai Püspöki Karok Tanácsa és az Egyházak Európai Tanácsa egyenrangú partnerként szervezik. A III. Összeurópai Ökumenikus Gyűlés is meg van már hirdetve, 2007. szeptember elején lesz Nagyszebenben, így közvetlenül érinti a magyar egyházakat. Egy konferencián nem születhetnek határozatok, amelyek kötelező érvénnyel befolyásolhatnák az egyházak gyakorlatát. Zsinatra volna szüksége az egyetemes egyháznak (értve ezen az összes keresztény felekezetet), amely kötelező érvénnyel rögzítené, a tanbeli különbözőségeket mellőzve, a helyes keresztény magatartás alapelveit. Hiszen a globalizáció korábbi lépései (kiterjeszkedés más földrészekre, közlekedés, szállítás, kommunikáció, gazdaság és kultúra globalizációja) elsősorban keresztény háttérrel történtek, és a kereszténység ma is a világot domináló erőket leginkább befolyásoló vallás. A keresztény emberek többsége is része azoknak a gazdasági, társadalmi és politikai struktúráknak, amelyek tovább mélyítik a globális ökológiai és túlnépesedési válságot, az égbekiáltó igazságtalanságokat és a szüntelen erőszakot.
A Teremtő az emberiség közös istene De lehetséges-e egységes gyakorlat ökumenikus egység nélkül? Igen, ha az egyház egységén nem a tanbeli és szervezeti uniformizálást értjük, hanem a tanúságtétel és a szolgálat konkrét közösségét. Csak az etikai alapdöntésben kellene az egyházaknak egységesnek lenniük: a jövő generációk és az élővilág iránti felelősségben, a szegények melletti döntésben, az erőszakmentességben… A Teremtőre való figyelés sokat segíthet a keresztényeknek egy ilyen ökumenikus egységhez közeledésben. Sőt, a Teremtő közös Istene lehet valamennyi vallásnak, továbbá pl. az ökológiai lábnyomszámítás, mint a Teremtő egyik kinyilatkoztatása közös alapot teremthet a vallások és tudományok hagyományos távolsága ellenére a kiút együttes kereséséhez. Tehát a keresztény felekezetek közti ökumenét, a vallások közti etikai közeledést és a vallások és tudomány közti eszmecserét egyaránt szolgálja, ha fölfedezzük, hogy a Teremtő Isten a vallások közös Istene. Végül egy ilyen etikai alapdöntésben hívők és nem-hívők is egyetérthetnek. „Ami ugyanis megtudható az Istenről, az világos előttük, maga Isten tette számukra nyilvánvalóvá. Mert ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, arra a világ teremtése óta műveiből következtethetünk.” (Róm, 1,19-20) „Mert a teremtmények nagyságából és szépségéből összehasonlítás útján meg lehet ismerni teremtőjüket.” (Bölcs 13,5) „A világot s a benne találhatókat teremtő Isten nem lakik emberi kéz emelte templomokban, hiszen ő az ég és föld Ura. Nem kívánja emberi kéz gondoskodását, mintha szüksége volna valamire, hisz ő ad mindennek életet, levegőt és mindent. Ő telepítette be az egy őstől származó emberiséggel az egész földet. Ő határozta meg ittlakásuk idejét és határát. S
mindezt azért, hogy keressék az Istent, hogy szinte kitapogassák és megtalálják, hiszen nincs messze egyikünktől sem. Mert benne élünk, mozgunk és vagyunk…” (ApCsel 17,24-28) Pál és a Bölcsesség könyve természetesen azért írja ezeket, hogy a bálványimádók ismerjék fel a teremtett világból az igazi Istent, a Teremtőt. De ma a kérdés másik oldala is igen éles: a vallásoknak kell a teremtett világból, a tudomány segítségével felismerniük, Isten hogyan határozta meg az emberek „ittlakásának határait”! A német evangélikus egyház mártírja, Dietrich Bonhoeffer, 1934-ben, a II. világháború közeledtének láttán, egyetemes békezsinat összehívását sürgette: „Az emberiséget fenyegető szörnyű veszélyt csak Krisztus szent egyházának egyetemes zsinata háríthatja el, amely Krisztus nevében kiveszi fiai kezéből a fegyvert, megtiltja nekik a háborúskodást és az őrjöngő világban kikiáltja Krisztus békéjét”. Sajnos ezeket a prófétai szavakat az egyházak felelősei nem tették magukévá, sőt az erőszakmentesség még ma is néhol gyanús, néhol tiszteletreméltó különcségnek számít az intézményes egyházakban. A vallásoknak két uralkodó rossz magatartás közt kell egy keskeny út járására nevelnie. Civilizációnkban a környezeti válság súlyosságának technokrata, vagy épp a gondviselésre hivatkozó tagadása ugyanúgy jelen van, mint a környezeti válság felismeréséből fakadó kétségbeesés, nihilizmus, „utánunk a vízözön” magatartás. Mindkettő kirabolja a természeti kincseket, amelyeket Isten a jövendő generációknak szánt, és tönkreteszi mások talaját, vizét és levegőjét. Mindkettőnek természetes, hogy a közlekedés költségeiben benne van a balesetek tömege, a városok lakhatatlanná válása… s életformánk költségeiben benne van az egész élettérpusztítás. A vallásoknak megvan az erejük, hogy a válság súlyosságának felismerését és a reményteljes cselekvést szintézisben, egy értékes, értelmes, élvezetes életként bemutassák. A vallások a jelen szükséghelyzetben igenis képesekké válhatnak elősegíteni a civilizációs paradigmaváltást, a Föld boldogtalan-gondatlan fogyasztó-szaporodó tönkretétele helyett felmutatni az igazi fejlődést, a nem-anyagi gazdagságra törekvést. Képesek az örök értékeket túlvilági vigasz helyett úgy bemutatni, mint amelyek a földi életet teszik igazán boldoggá, és ezt a boldogságot örökítik át a halálon túlra. Népszerűvé tudják tenni a szolidaritást a szegényekkel, és a felelősséget a jövő generációkért és az élővilágért. Tudnak váltani a szexualitás iránti gyanakvásból annak nem-fogyasztói szeretet-örömként való elismerésére. Át tudnak váltani a termékenység felelősségének Istenre hárításából („ahol Isten báránykát ad, legelőt is ad hozzá”) a felelős szülőségre nevelésre. Meg tudják akadályozni, hogy különböző tömegek a vallásokat időnként gyilkos fanatizmusként jelenítsék meg. Példát mutathatnak a békére és igazságosságra az egyházak saját belső életükben. Felismerhetik és hirdethetik kulturánk bálványimádó voltát és az ősi hármas életszentség nélkülözhetetlenségét. Az egyházak kontraszttársadalommá válhatnak, megvalósíthatják az általuk hirdetett üdvösséget halált termelő, szenvedélybeteg civilizációnk közepette.
Simonyi Gyula9
9 A szerző közgazdaságtant, ökológiát és béketudományt, teológiát és hitoktatást, matematikát és informatikát tanult, a CONCORD Development Education Forum magyar tagja, a BOCS Alapítvány elnöke. A CONCORD másfélezer nemzetközi fejlesztő és segélyező civil szervezet szövetsége az EU-ban. 24
2006/1
FÓRUM
Az Egyházfórum 2005/6. számában a www.dialogue.hu című, ökumenikus témákkal foglalkozó honlap és az Egyházfórum folyóirat négy kérdést intézett az Olvasókhoz. A kérdéseket most nem ismételjük meg, mert a következő válaszok beküldője mindegyik alkalommal megnevezi a témát. Úgy tervezzük, hogy a következő számokban is közlünk a beküldött írásokból. Köszönjük a beküldött válaszokat, és továbbra is várjuk az Olvasók hozzászólásait. (A szerk.)
Hol van párbeszéd? Nagyon köszönöm és megtisztelőnek érzem, hogy meghallgatják az olvasókat. Meg vagyok róla győződve, hogy sokat tanulunk majd egymás véleményéből, tapasztalataiból. Tetszik a lehetőségek tapintatos és barátságos felkínálása is. Magam nyilván nem tudok eredeti meglátásokkal szolgálni, mégis megpróbálom összeszedni a gondolataimat. Végülis minden szavazat számít…
1. A felekezetek közti párbeszéd alakulása az elmúlt egy-két évtizedben Nem tudom, hol van párbeszéd. Néhány évtizede református kolleganőm sírt a boldogságtól, mert az ökumenikus imahéten katolikusok is elmentek hozzájuk imádkozni és viszont. Azóta már erre is alig van jelentkező, előrelépés meg… Nem tudom például, hogy hány evangélikus templomban ismertették a történelmi jelentőségű megegyezést annak idején, de katolikusban szerintem egyben sem. Az egyházak vezetésének kellene újra meg újra próbálni a közeledést, legfelsőbb szinten. Nagy türelemmel, sok tanácskozással és sok közös akcióval. Természetesen nem a hazai közös pénzkövetelő megnyilvánulásokra gondolok. Lent a személyes kapcsolatok azért sokszor jók, hasznosak. (Káposztásmegyeren az evangélikusok használják a katolikus templom kápolnáját.) De a mai szekularizált világban felső megerősítés nélkül aligha mer vállalkozni valaki akár egy közös rendezvényre is.
2. Missziós tevékenység korunkban A sok kereső, bizonytalan, elkeseredett, ellaposodott ember közt nagyon is fontos lenne. Valaha, fiatal korunkban úgy gondoltuk, hogy mindenkit meg kell győznünk, okos és ügyes érveléssel. Azóta sokszorosan kiderült, hogy a szavak nem érnek semmit. Az egyszerű, mindennapi élet a gyarlóságok, keresések, kétségek és kudarcok ellenére is olvasható viszont a környezet számára. Pontosan tudják, mi van mögötte. A kérdésekre, persze felelni kell, de a kérdező úgyis tudja már a választ. Ez a saját tapasztalatom. Ez borzasztó felelősség! Csak Isten irgalmában reménykedhetünk.
3. Az iszlám A hetvenes években dolgozott a volt munkahelyemen egy szudáni hívő mozlim orvos. Tökéletesen beszélt magyarul, 2006/1
mert néhány évvel előbb Szegeden végzett az egyetemen. Sötét bőrével érthető feltűnést keltett, de vallásos meggyőződésével legalább akkorát. Előbb a külsőségekkel. Mielőtt beadta a kisfiát az üzemi óvodába, elintézte, hogy ne kelljen disznóhúst ennie. Aztán kiderült, hogy semmi paraszolvenciát, még csekély ajándékot sem fogad el a betegektől. Lelkiismeretességével, szerénységével, tudásával hamarosan megszerezte a nem mindig megértő kollegái tiszteletét is. Egyszer meghívtam teára, hogy beszéljen a gyerekeimnek az iszlámról. Hangsúlyozta a vallása szerepét az anyagi különbségek áthidalásában. Szerinte pl. a Ramadan egyik jelentősége, hogy legalább egy évben egyszer meg kell tapasztalni, hogy mit jelent az éhezés. A másik, hogy az el nem költött pénzzel jót lehet tenni. Közelről indulva: a családban, vagy ha ott nincs szűkölködő, akkor a szomszédságban vagy az utcában, a városban …Elmondta, hogy legutóbb egyik távoli rokonuknak vettek új hűtőszekrényt, többen összefogva. Megható volt, ahogy igyekezett, hogy érthető és hiteles legyen. Egy ilyen okos és kultúrált mozlimmal még talán a mostani, elvadult és terrorveszélyes körülmények közt is elképzelhető a párbeszéd. De az ő családjuk akkor is kivételes volt a hazájában. Most azonban, amikor agymosott szegények tömege válik eleven bombává lelkiismeretlen, a valós gazdasági és társadalmi problémákat felelőtlenül kihasználó kalandorok kezében, aligha lehet ebben reménykedni. Előbb meg kellene etetni ezeket a szerencsétleneket, munkához juttatni és szoktatni. Valahogy leválasztani róluk a hisztériát terjesztőket. Átemelni őket több korszakon át napjainkba. A tudatukat is… Jaj! Hogy és mikor lesz ez?
4. A katolikus egyház helyzete Nagyon nehezen élem meg a magyar egyház szerintem tragikus jobboldali politikai elkötelezettségét. Hogy eleve egy párt szimpatizánsának vélik az embert, ha kiderül, hogy keresztény szeretne lenni. Magyarázkodni kell, és attól kezdve sokan különc csodabogárnak tartják, és még ez a legjobb eset. Közben emberek tömege, akik a munkás életüket az elmúlt negyven évben élték meg, és nem tudják, nem akarják erőfeszítéseiket és küzdelmeiket csak bűnnek, rossznak látni, elriad ettől az egyháztól. Most, élete alkonyán, amikor lehetősége, szabadsága, ideje és még ereje is lenne elrendezni az életét. Ajkai, 1958-ban érettségizett volt tanítványaim közt arat a Hit Gyülekezet. 25
FÓRUM Rosszul esik látni, hogy a magyar katolikus egyház hivatalos Szent István - napi körmenete tele van irredenta jelképekkel, hangzik az ún. Székely himnusz. Még rosszabbul, hogy a történelmi egyházak példás egységben követelődznek a pénzért. Igazán nem akarok demagóg hőzöngést, nagyon remélem, hogy nem értenek félre. Tudom, hogy az intézmények fenntartása gond. De képzeljék el azt a nem vallásos, de nem csak forintban gondolkodó embert, aki azt látja a híradóban, hogy Krisztus egyháza követeli a magáét, azért is! Szörnyű volt az egyházi iskolák decemberi tüntetése! Vigasz, hogy legalább az evangélikusok nem voltak hajlandók kivonulni. Még, hogy a gyerekek, a szülők vagy akár a pedagógusok is szabadon döntöttek! Ismerjük ezeket a szabadságokat! Zavar az egyház által emlegetett ellenség-kép is. Pl. a gaz liberálisok. Szerintem, ha egy liberális valóban az, akkor tisztelnie kell a szabadságomat, a véleményemet, akár katolikus vagyok, akár tűzimádó. Különben magával kerül ellentmondásba. Minden párt szavazatokat akar, érthetőképpen a vallásos emberekét is. Érdeke, hogy ne bőszítse őket, és ezt nagyon jól tudja is. Tudom, hogy van ellentétes értékrend, divatos és harsányan hirdetett trendek, rossz bennünk és körülöttünk, hogyne. De szervezett hadjárat? Kinek érné meg? Szomorú vagyok, hogy az egyház elmulasztott egy nagy lehetőséget a kollaboránsokkal, az ilyen-olyan megalkuvásokkal kapcsolatban. Ha néhány évvel a rendszerváltás után megjelentet egy közleményt (természetesen az érintettek hozzájárulásával) arról, hogy kik írtak alá beszervezési nyilatkozatot, belső ellentmondással, kínlódva, de jót akarva, egyben bocsánatot kér a mégis megbántottaktól, óriásit nőtt volna a tekintélye. Ha hozzá teszi, hogy köztük volt, akit a félelem, de olyan is, akit a gyarlóság, érdek, bosszú és egyebek vett rá erre, akkor is. Aki akkor élt, nagyon jól tudja, mi a zsarnokság. Ki nem ment el május elsején felvonulni? Ki nem tapsolt Rákosinak, ha nézte a párttitkár? Mindnyájan szégyenkezhetünk! Bocsánatra szorulunk, és meg is kell egy-
másnak bocsátanunk Sokan vagyunk, akiknek sejtelmünk sem volt a beépítettek nagy számáról. A püspökökről és környezetükről, egy-két békepapról tudtuk. De pl. a profeszszorokról nem. Rossz rá gondolni, hogy katedráért, külföldi tanulásért megérte nekik. Engem csak az állásomból raktak ki templomba járásért, de kaptam munkát, ha nem is nekem valót, eleve. De volt, aki hős és vértanú lett. Tudom, ezt nem lehet mástól, csak magától elvárnia az embernek. De a rossz meg nem vallása mérgez. Nem szeretnék személyeskedni, de közelről látom. Ismerek valakit, aki körül egy ugyan nagyon zárt, de aktív közösség szerveződött. Elkötelezett, sokgyerekes fiatal családok, derék, értékes emberek. Rajongással néznek fel rá. Voltaképpen éppen ez a személyi kultusz volt az, amiért nem tudtuk megszokni ezt a közösséget. Úgy éreztük, hogy mesteri tudással manipulálja őket. A közelmúltban aztán megírta, hogy ő is aláírt. Nem ártott senkinek valószínűleg, de aláírt. Talán azért a belső bizonytalanság, amit ez a különben nagyon okos, nyilván jó szándékú ember így kompenzál. Most, a különböző listák megjelenése után már késő, minden mentegetődzésnek tűnik. Valószínű minden felsorolt, megszenvedett jelenségnek az oka, hogy az egyház kizökkent, kiesett az időből, ahogy Kamarás István az Egyházfórum rendezvényen a kollaboráció kérdésével kapcsolatban megállapította. A magyar egyháznak meg kell/ene/ tanulni olvasni az idők jeleit. Ahogy a II. Vatikáni Zsinat próbálta. A sok baj után, amiben reménykedem, Isten kegyelmén és Krisztus egyházának szóló igéretén túl, éppen az ilyen tapasztalatcserék, tanulási lehetőségek, amilyen ez az Önök kérdéssora is. És eleve az Egyházfórum és más műfajban a Mérleg. Sok jóakaratú ember izgul érte, hogy az anyagi nehézségek ellenére azért talpon tudjanak maradni, hogy legyenek szálak, amelyek összekötnek bennünket. Ehhez kívánok, nagyon is érdekelten, minden jót.
Matavovszky Tiborné
Ökumenikus imaév Az ökumenikus imahét egyik igehirdetésében elhangzott egy olyan gondolat, amiről akár írni is lehetne (interjú az illetékesekkel?) az Egyházfórumban. Ez pedig az, hogy feltehetően a legtöbb keresztény felekezet szívesen csatlakozott volna a katolikusok által meghirdetett imaévhez – és akkor egy egész évig tartott volna az ökumenikus imahét! Tegnap a Népszabadságban már le is csapott Iványi Gábor a témára, de úgy, hogy na, akkor ők is imaévelnek. Hát nem lett volna jobb együtt? Lehet, hogy a felhivó körlevél szövegén egy kicsit módosítani kellett volna ahhoz, de hát vagyunk mi partnerek az effélékhez! Biztosan nem hirtelen ötlet volt a felhívás, tehát még idő is lett volna egyeztetni. Nekünk evangélikusoknak sajátosan azért is jó lett volna, mert nálunk ebben az évben az egyházban is választások vannak, minden szinten, ahol választott tisztségeket töltenek be. Választás még ebben a szelíd közegben sem megy minden konfliktus nélkül, úgyhogy az imádság nálunk emiatt a mindenkori gyakorlatunkon túl is különösen elkél 2006-ban! Jó lenne tudni, hogy akik az imaévre való felhívást kitalálták, miért nem gondoltak arra, hogy az ökumené jegyében hívjanak együttes imaévre minden keresztény felekezetet? Lehet, hogy eszükbe sem jutott? Vagy netán kezdeményeztek, de nem volt válasz rá? Érdekes lenne tudni. Mellesleg a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának új elnöke éppen Szebik Imre evangélikus püspök, egy nagyon szeretetreméltó, bölcs és nyitott gondolkodású ember.
SZPG 26
2006/1
DOKUMENTÁCIÓ
Az alábbi levelet egy idős és beteg pap testvére írta a pécsi püspöknek, mert méltánytalannak tartja a testvérét ért egyházmegyei intézkedéseket. Mivel az egyházmegyei vagyonkezelő az általa az illetékes gyámhivatalnak küldött levelet a Pécsi Egyházmegye papságának is eljuttatta, az itt közölt levél szerzője is hasonlóképpen tett. Az Egyházfórum főszerkesztője fölkereste Mayer Mihály pécsi megyés püspököt, és az ő vagy a vagyonkezelő állásfoglalását kérte. Ezt a püspök úr mindkettejük nevében megtagadta, de azt kérte, írjuk le: szerinte nem etikus a levél közzététele. Mi más véleményen vagyunk? És az Olvasó? (A szerk.)
Báránybőrben A Pécsi Egyházmegye Tisztelendő Papságának: Szíves tudomásul, itt küldöm az Atyáknak (az általam kiemelésekkel hangsúlyozott) eredeti levelem másolatát. Kérem imáikat, s hogy kísérjék figyelemmel beteg testvérünk nehéz sorsát. - Krisztusban: Végvári Edit (06/01/21) Főtisztelendő Püspök Atya! Dr. Végvári Tibor nyugalmazott lelkipásztor húgaként fordulok Önhöz, mint bátyám főpásztorához. Fel kívánom hívni szíves figyelmet arra, hogy a Baranya-megyei Bóly város gyámhivatalának 2005.12.05-i tudósítása szerint a Pécsi Egyházmegyei Hatóság az ő hivatalukat úgy tájékoztatta, hogy dr. Végvári Tibor az „egyház kereteiből kikerült”. A kánonjogászokat is megdöbbentő nyilatkozat ezen felül még ezt tartalmazza: „mivel az egyház a nyugdíjas papja vonatkozásában ezt az ellátást megszüntette, részére az egyházi nyugdíjkiegészítés nem folyósítható”. A Püspök Úr elött jól ismert tény, hogy súlyosan beteg és cselekvőképességében maradandóan károsodott testvérünk az egyébként igen megfelelő Szent Lőrinc Gondozó Otthont a vagyonkezelőigazgató embertelen intézkedése folytán ez év augusztus 15-én kényszerült elhagyni. Püspök Úr akkor – megértve a kezelőorvos, a család és az egykori plébánosukat naponként látogatók szempontjait - ránk hagvta a döntést. hogy pap-bátyánk számára hasonlóan alkalmas helyet kereshessünk; Mi az ő érdekében úgy gondoltuk, hogy az lehetőleg Pécs városához minél közelebb legyen. Amint kérte, bátyánk kezelőorvosán keresztül nyomban értesítettük, hogy számára (a 7751 Szederkény, Pécsi u. 23. alatti Időskorúak Otthonában) kaptunk igen előnyös és készséges befogadást. Ott, Kocsis József igazgató felügyelete alatt mind az intézeti, mind a „külsős” ápolók/látogatók kezdettől igen jó ellátást és gondozást biztosítottak az egyházmegye híveit egy egész papi életen keresztül hűségesen szolgáló papjuk számára, mind a mai napig – Egykori lelkipásztorukkal való hűséges törődésükért nem lehetünk eléggé hálásak. A Szederkényi Otthon igazgatója (kérdéseinkre diszkréten felelve) azt a tájékoztatást adta, hogy miközben az állami nyugdíj összege nem fedezi a havonként esedékes tartásdíjat, a Pécsi Egyházmegye Gazdasági Hivatala nem utalja át Tibor atya után a Püspöki Kar szabályzatában meghatározott egyházi kiegészítő nyugdíjat; így számára a személyi kiadások fedezetére sincs lehetőség. Kedves Püspök Atya, levelem fenti bekezdéseiben leírt információk, vagyis a vagyonkezelő által foganatosított önkényeskedő és durva jogsértések megdöbbentően hatnak, olyannyira, hogy komoly elgondolkozást és haladéktalan korrekciót is sürgetnek. Mindezek aligha történhettek meg a papjaiért felelős és az egyházmegye intézményei fölött felügyeleti jogokat gyakorló megyéspüspök tudtával és egyetértésével. 2006/1
27
DOKUMENTÁCIÓ
Tudomásom szerint egy fölszentelt személy papi státusát csak valamilyen súlyos kihágást büntető szankciókkal veszítheti el, vagy pedig az Apostoli Szentszék feloldó döntésével. Pap bátyám esetében az egyházi nyugdíjkiegészítés megvonását az egyházmegye vagyonkezelője azzal okolta meg, hogy „Miután dr. Végvári Tibor egyházi keretből kikerült, így részére az egyházi nyugdíjkiegészítés nem folyósítható.” W o l f G y u l a egyházmegyei vagyonkezelő aláírással és az Egyházmegyei Gazdasági Hivatal-Pécs pecsétjével ellátott átirata Bóly város Gyámhivatalának még ezt a hasonlóképpen megdöbbentő állítást is tartalmazza: „(dr. Végvári Tibor) állami nyugdíjra való jogosultsága elismert, így l é t f e n n t a r t á s a b i z t o s í t o t t .” (Egyházmegyei Hatóság-Pécs Nr.:285/2005) Tudtommal a Püspökkari Konferencia „kompetenciája”, hogy az egyházi nyugdíjkiegészítés megállapítására és az arra jogosultak körére szabályzatot adjon ki, és azt értelmezze. A vonatkozó rendelkezések szellemében: „idős kora vagy/és egészségi állapota miatt (is) létfenntartásához szükséges az egyházi nyugdíjkiegészítés megállapítása” (A M. Kat. Egyház Szabályzata - II.1.) Főtisztelendő Püspök Úr, engedje meg, hogy Ön számára, ezen a helyen idézzem az ugyancsak Wolf Gyula egyházmegyei vagyonkezelő aláírásával és pecsétjével ellátott korábbi levelet, melyben Gh30/2005 iktatási szám alatt főtisztelendő dr. Végvári Tibor úrnak ezt írta: „Főtisztelendő atya! 2005. április 01.-től a MKPK. Határozata alapján az egyházmegyei nyugdíjkiegészítés 20%-al emelkedett. Ezek alapján az Önnek folyósított egyházmegyei nyudíjkiegészítés, 2005. április 01.-től 33.300.-Ft-ról, 39.600.-Ft-ra emelkedik, melyet a Gazdasági Hivatal minden hónapban folyósít. – Pécs, 2005. március 03. Maradok tisztelettel: (aláírás)” Kedves Püspök atya! ltt meg kell kérdeznünk, hogy mi
történt Végvári Tibor nyugdíjas papjának papi státusával 2005. március 03. és 2005. november 29.-e között? Újra és újra elolvasom a gyámhatóság jegyzőkönyvbe foglalt tudósítását: „A Pécsi Egyházmegye képviselője(?) levélben és telefonon is tájékoztatást adott arról, hogy az Egyházmegyei Hatóság a gondnokoltra a rá vonatkozó Egyházi Törvény rendelkezéseit a történtek után (?) nem kívánja érvényesíteni (?) és csupán az egyházmegye tulajdonát kepező 4 kötetes „Imaórák liturgiája” papi zsolozsmás-könyv kiadására (?) tart igényt. „ Tudatában volt az egyházmegye vagyonkezelője, mikor egy életen át keménységében is nagy hűséggel szolgált, öreg paptársát önkényesen és otrombán l a i c i z á l n i megkísérelte (szakrális személyt laikus fórum előtt... éspedig írásban), vajon tudta-e, hogy ez a tántorgó beteg, még fél-tudatában is, a breviáriumáért üzent? Tisztelt Püspök Atya, miközben a papját ért sérelmek azonnali és tüzetes kivizsgálását sürgetem, egyben kérem a károkozások visszamenőleges megszüntetését erkölcsi és anyagi értelemben is. – A tévesen informáltaknak kijár a mielőbbi korrekció. (Neki az egyházmegye papjainak listáján (új címével) változatlanul szerepelnie kell.) Nem szívesen tudatom Önnel, de a fent említettek rákényszerítenek, hogy a hatalommal való visszaélések és a fennhéjázó önkény megszüntetése céljából a papság egyházmegyei szerveinél, valamint ha szükséges, az Egyház felettes fórumai előtt is panaszt emeljek. Mielőbbi vizsgálatát és válaszát kérve, felelős hivatalának kijáró megkülönböztetett tisztelettel: (pontos cím – a szerk.) - Végvári Edit sk/2006. január 10.
28
2006/1
RECENZIÓ – KRITIKA Molnár Miklós
Isten munkája a család életében Az 1Móz 37 – 50 alapján A szerző megfogalmazott szándéka, hogy a család nézőpontjából vizsgálja az ige üzenetét, és könyvével vezérfonalat, segítséget adjon az imádkozó-, bibliaolvasó csoportok munkájához. Törekvése napjainkban különösen aktuális és felettébb szükséges, hiszen a rengeteg válságjel és hangzatos ígéretek ellenére igen kevés anyagi és lelki támogatást kapnak a családok. Ő bátorít mindnyájunkat, hogy észrevegyük: Istennek ajándéka a család, és „Örüljünk annak, hogy Isten kétszólamúságban férfiúvá és asszonnyá teremtette az embert, és ebben a szeretetközösségben lehet nevelni, nőttetni gyermekeinket.” Ehhez a felismeréshez próbál támpontot adni a bibliamagyarázataival és a gondolkodásra késztető kérdéseivel. Meggyőződése szerint akkor tesszük családunkért a legtöbbet, ha az Istenbe vetett hitünkben megerősödünk. A megerősödés egyik hatékony formája lehet, amikor egy hívő kisközösségben szembenézünk önmagunkkal, és felvállaljuk gyarlóságainkat, aztán pedig együtt könyörgünk az Úrhoz, „hogy szülj minket újjá, élő reménységre.” Ezt a megújulási folyamatot segítheti egy olyan kiscsoportos beszélgetéssorozat, amihez pedagógiai programot nyújt a könyv. A szerző kiindulásként az ószövetségi József-történetet választotta, amely valóban gazdag tárháza a különféle családi történéseknek. Családterápiás fogalmakkal szólva: a részletes esetismertetés bemutatja a család több életciklusát, a testvérkapcsolatok színes dinamikáját és a családtagok pozícióbeli, valamint személyiségbeli változását. A József családjának egy-egy szakaszáról szóló rövid elemzéseket követik az „ima-sóhajok” és a megbeszélésre ajánlott kérdések. Ez a szerkezeti tagolás több szempontú feldolgozást tesz lehetővé, és jó alapot szolgáltat egy tematikus beszélgetés strukturálásához. Tartalmi anyagát tekintve azonban inkább csak egy óra(foglalkozás)vázlatnak felel meg, miként a szerző is ajánlja a beszélgetést vezető lelkipásztornak (vagy más személynek), hogy előzőleg alaposan tanulmányozza át az aktuális egységet, személyes illusztrációkkal gazdagítsa azt, és ő maga is gondolja végig, válaszolja meg a feltett kérdéseket. Eme kívánalom és a vázlat-jelleg azonban jelentősen csökkenti a könyv használati értékét, vagy úgyis fogalmazhatunk, hogy leszűkíti azok körét, akik hatékonyan alkalmazhatják. A beszélgetés vezetőjének ugyanis nemcsak magas szintű teológiai tudással és önismerettel kell rendelkeznie, hanem csoportvezetői képességekkel, valamint pszichológusi készségekkel is. Ezek nélkül ugyanis kockázatos lehet csoportkeretek között firtatni olyan kérdéseket, mint „Milyen indulatok szunnyadnak bennem?”, „Megbízható ember vagyok-e?”, „Volt-e már lelki válság életemben?” A kérdések egy másik része pedig sematikusnak, illetve gyermetegnek tűnik, például: „Lehetséges az, hogy Isten ajándéka a munka is?”, „Nekem is vannak bűneim, vagy csak másoknak?” A tartalmasnak és helyénvalónak látszó kérdésekről is nehéz megjósolni, hogy mennyire inspirálnak válaszadásra. 2006/1
A kérdésekkel kapcsolatos bizonytalanságokat csökkenthette, vagy akár el is oszlathatta volna a szerző, ha azok alkalmazásának tapasztalatairól beszámol. Ha viszont a „családformáló program” közösségen belüli kipróbálására eddig még nem került sor, akkor – egyelőre – maradnak a használhatóságával kapcsolatos kétségek. Egyéni olvasmányként ugyanakkor jó önvizsgálati eszköznek bizonyulhat a kis kötet, és ekként a hiányzó részeket (pl. a személyes illusztrációkat és a válaszokat) az olvasók magukban fogalmazzák meg. Kálvin Kiadó, Budapest, 2004.
Bálint Bánk
Xeravits Géza (szerk.)
Ikonográfia ökumenikus megközelítésben Mindenek előtt szeretném leszögezni, hogy az alább ismertetett kötet egy értékes, sok tekintetben hiánypótló munka, felkészült és ismert kutatók igényes tanulmányaival, amelyből magam is sokat tanultam, és jó szívvel ajánlom minden érdeklődő kezébe és könyvtárába. Ezért tehát elnézést kérek a kedves olvasótól és a szerzőktől, ha a következőkben a recenzió műfajából adódóan a kritikai észrevételek fognak dominálni. Először is a címet venném górcső alá. Az „ikonográfia” fogalmát többször is körüljárják a szerzők, úgyhogy aligha marad magyarázat nélkül a kötetben. Az „ökumenikus megközelítés” azonban nekem okozott némi fejtörést. Nem 29
RECENZIÓ – KRITIKA tagadhatom, az „ökumenikus” jelző nem csinált kedvet a mű tanulmányozásához, hiszen egy elcsépelt, pozitív tartalommal ritkán megtöltött kifejezésről van szó. Ugyanakkor, amennyiben a keresztény hitvallások közti igényes teológiai dialógusra, a kölcsönös tiszteletre, az egymás megismerésének igényére, adott esetben a közös elvek mentén történő együttműködésre utal, aligha taláhatunk benne kivetni valót. Talán az a baj az ökumenizmussal, mint minden izmussal, hogy a gyakorlatban aligha képviseli a zászlójára tűzött értékeket, s a protokolláris mosolyok mögött legfeljebb azt a szekularizáló, skizofrén tendenciát leljük fel, amely a hitet a magánérzelmek szférájába sorolja, ahol is az ész, a hitkérdések irrelevánsaknak látszanak. Holott ratióval rendelkező élőlényekként (zóon logikon) nem tekinthetünk el attól, hogy az, amit gondolunk, sőt vallunk, befolyásolja azt, amit érzünk és teszünk. Más következményei vannak például annak, ha valaki az Istent Szentháromságként, azaz három teljes és egyenrangú személy szeretetkapcsolataként fogja fel, vagy pedig individuumként, amelyre a „teremtés előtt” csak annyiban lehet igaz, hogy „Isten szeretet”, amennyiben önmagát szereti. Így az Istenről vallott felfogásunk a korunkat egyre sebessebben atomizáló (és ugyanakkor személytelenül tömegesítő) individualizmussal kapcsolatban elfoglalt pozíciónk meghatározójává, és így beállítódásunk, mindennapi cselekvésünk motorjává válik. Nos, bár számos kortársunk talán már nem érzékeli, de a kötet szerzői egy ugyanilyen horderejű kérdést állítanak a középpontba: keresztény hit és művészet, keresztény hit és képiség viszonyát. Mint arra röviden utal is az egyik tanulmány, korunkban a képi médiumok fokozatosan átveszik a totális uralmat ember és kultúra felett, s ha nem vagyunk képesek magunk is megérteni, sőt alkalmazni (adott esetben antidotikusan) ezt az eszközt, könnyen védtelenekké válhatunk a konkurrens és egyre inkább támadó jellegű hatásokkal szemben. A teológiai kérdés tehát teljességgel releváns, és a kötet mindenképpen eleget tesz annak, hogy a szakrális képiség viszonylatában a legmarkánsabb teológiai álláspontokat igényesen megismerhessük. Ezek azonban nem kerülnek komoly dialógusba egymással, sőt antagonisztikus ellentétek feszülnek az olyan megközelítések között, mint amely egyfelől pl. Nagymihályi Géza vagy Nacsinák Gergely András tanulmányában rajzolódik ki, s a megváltásban végbement megszentelődés mindenre kiterjedő voltát, s az erre adott válaszképpen az istentisztelet, a kultusz mindent magában foglaló univerzális jellegét hangsúlyozza – míg másfelől ott találjuk Békési Sándor írását, amely kultusz és művészet elválasztására, az emberi élet szféráinak szekuláris izolációjára vívmányként tekint. Gyakorlatilag két jellemző álláspont rajzolódik így ki a kötetben: a kérdésben radikálisabb álláspontot valló reformátusok által képviselt protestáns, valamint a bizánci gyökerű megközelítés, melyek között a (római)katolikus álláspont tisztázatlanként, útkeresőként jelenik meg a gyakorlatban, jóllehet elméletben a bizánci oldalon áll. Az ortodox megközelítés kapja a könyvben a legnagyobb hangsúlyt, ami részben a témából adódik – hiszen annak ellenére, hogy több szerző is felhívja a figyelmet arra, hogy a képtisztelet nem keleti, bizánci sajátosság, mégiscsak a 30
keleti keresztények jelenítik meg a legjellemzőbben. Másrészt az a megközelítés, amely a bizánci hagyomány látásmódját tárja elénk, olyasfajta szempontokat vet fel, melyek a magyar köztudatban jórészt ismeretlenek, újnak hatnak. Ez mindenképpen erénye ennek a vállalkozásnak. A következőkben az egyes kontribúciókkal kapcsolatban kívánok néhány észrevételt tenni. Karasszon Dezső a kötet nyitótanulmányában az ószövetségi zsidóság kultikus képekkel szembeni magatartását veszi vizsgálat alá. Számos érdekes jelenségre hívja fel a figyelmet, bár értelmezésükre józan óvatossággal nem vállalkozik. Sajnos az írást azonban nem jellemzi az összeszedettség, gondolatmenete olykor nehezen követhető (különösen pl. 3. old., 2. jegyzet; a 8. old. 11. jegyzet pedig egyáltalán nem kapcsolódik a tárgyhoz, és nem az olvasónak szól). Olykor a legmesszemenőbb spekulációkat adja elő tényként (4. old.). A referenciák gyakran hiányoznak (10-11. old.) vagy hiányosak (12. old.). Tulajdonképpen tisztázatlan a szöveg műfaja is: tudományos vagy ismeretterjesztő célzattal készült-e? Az utóbbi esetben különösen érthetetlen, miért szerepelnek benne lefordítatlan angol idézetek, holott azokat semmi (terminológia stb.) nem indokolja. Az előbbi esetben pedig különösen meglepő, hogy a téma olyan ismert nemzetközi szaktekintélyeinek, mint Edwyn Bevannek, Jospeh Gutmannnek, Herbert Kesslernek alapművei említésre sem kerülnek, és a cikk azt a benyomást látszik kelteni, hogy a szerző nem is ismeri ezeket. Ezzel szorosan összefügg az a módszertani aggályom, hogy a szerző a kultikus képiségről 2006/1
RECENZIÓ – KRITIKA csak az idegen eredetű bálványok kontextusában tud gondolkodni, ami olykor indokolatlan következtetésekhez vezet (vö. 6-7. old. a királyképek kapcsán). Így a késő ókori zsidó hit képi kultúrája egy lábjegyzetbe szorul, s abból is hiányzik az utóbbi idők egyik legizgalmasabb felfedezése, az az ószövetségi témájú mozaikokkal gazdagon díszített IV. századi zsinagógapadló, amely Szepphóriszból, a palesztinai zsidóság Jeruzsálem lerombolása utáni spirituális központjából került elő. Baán István írása a szakrális képek problémáját egy szélesebb teológiai kontextusban helyezi el. Jelentős részben az idézett Christoph Schönborn bíboros magyarul is megjelent tanulmányának gondolatait követi, ám világosabban, követhetőbben érvel. A tágabb teológiai-vallástudományi összefüggések szempontjából különösen fontos, hogy felhívja a figyelmet a képtisztelet kanonizálását megelőlegző, a Trulloszban tartott 681-es zsinat azon határozataira is, amelyek a kereszt és az Szent Iratok rituális tiszteletével foglalkoznak. Mindkét párhuzam előkerül majd az ikonromboló vita során, az utóbbi gyakorlatról pedig egy fél évszázaddal korábbi forrás a korabeli judaizmus esetében is tanúskodik.1 A 754-es ikonromboló zsinat krisztológiai érvelése esetében (28-29. old. 35. jegyzet) azonban érdemes lett volna utalni az órigeniánus kapcsolatra (lásd. 22. old.). Másrészt, jóllehet az ikonromboló vita történetét nem ismerem elég részletesen, kétlem, hogy a vita második fázisában is komoly szerepet kapott volna a krisztológia. A 815-ben tartott, Szent Szophiabeli zsinat ugyanis nem az ábrázolások, hanem tiszteletük legitimitását vitatta. Nagymihályi Géza tanulmánya mély beleérzéssel vázolja fel azt a bizánci szemléletmódot, amelynek az ikonok integráns részét képezik. Bibliográfiájából jól tájékozódhat az olvasó a téma magyar szakirodalomáról. Néhány részlethez fűznék apróbb megjegyzéseket. A 38. oldalon Órigenészre hivatkozik a szerző, azonban kár, hogy a forrásszöveget nem adja meg. Másodszor, a szerző a 39-40. oldalon az ikonokat az eucharisztikus adományokhoz hasonlítja. Nos, bár a későbbi ortodox hagyományban valóban kidomborodik az ikonok szakramentális jellege, megemlítendő lett volna, hogy ez a hasonlat éppenhogy az ikonrombolókat jellemezte, akik az eucharisztiát tartották az egyetlen, legitim képmásnak. Az ikonisztelők ezzel szemben elvetették az „egylényegű képmás” fogalmát az ikonok és az eucharisztia tekintetében, eltérő okokból. Harmadszor, az újszövetségi háttér lényegi bemutatásakor zavarólag hat, hogy Pálra minden további nélkül mint a Zsidókhoz írt levél szerzőjére hivatkozik. Végezetül, az Ikonromboló vita történetének elemzésekor hiányoltam a két fázis megkülönböztetését, hiszen a vitatott probléma (ábrázolhatóság, illetve az ábrázolás tisztelete) különbözött a két korszakban. Ugyanitt felhívnám a figyelmet, hogy II. Gergely pápa hivatkozott levelének (45. old.) hitelességét a szakirodalom jelentős részben kétségbe vonja. Az pedig, hogy az ikonrombolók az ereklyéket ellenezték volna (47. old.), feltehetően nem állja meg a helyét, csak esetleg III. Leó császár esetében, de még nála is kérdéses.
Nagymihályi Géza tanulmányát függelékként egy gyakorlatilag önálló vázlat követi az ikonok helyéről a magyar görögkatolikus hagyományban, lényegretörő információkkal. Terdik Szilveszter informatív és alapos tanulmánya áttekintést nyújt az „ikon-jelenség” történetéről a nyugati keresztény hagyományban a legutóbbi időkig. Mindössze annyit jegyeznék meg a kiváló írással kapcsolatban, hogy a történeti elemzésnél egy-két helyen árnyaltabban lehetett volna fogalmazni: egyrészt igaz, hogy a IX. században a pápai könyvtáros, Anastasius elkészíti a VII. Egyetemes Zsinat aktáinak latin fordítását, ezek azonban sohasem váltak igazán ismertté Nyugaton, amint azt a skolasztikus szerzők is mutatják. Másrészt talán érdemes lenne elfelejteni az 1054es dátumot, mint az egyházszakadás vízválasztóját, hiszen a kortársak többsége az akkori kánonjogi incidensről mit se tudott (62. old.). Békési Sándor rövidebb írása a kálvini reformáció álláspontját mutatja be árnyaltan. Nem egészen értem azonban, hogy a kötet szerkesztője miért éppen ezt a helyet szánta neki, a bizánci tradícióval közvetve, illetve közvetlen foglalkozó tanulmányok között. Az esszé gondolatmenete néha talán kissé rejtjelezett, s elveiben nem mindig végiggondolt: néha úgy látszik, platonista módon az anyagiságot tartja a szakrális ábrázolások legfőbb hibájának (pl. 94. old.), ám ugyanezt a megfontolást a szentségek, a falra írott szentírási szövegek, szimbolikus ábrázolások esetében nem alkalmazza. A művészet szekularizációja itt kifejtett kívánalmának (95. old.) érdekes ellenpólusa az a gondolat, amelynek jegyében W. Veidlé írja le a Nagy Konstantin előtti keresztény művészetet mint a „művészet megkeresztelését” (Baptism of Art, Dacre Press, Westminster, é.n.). Békési leírása annyiban normatív – ez persze talán a kötet néhány más tanulmányára is igaz –, amennyiben nem említi meg, hogy az alakábrázolás korántsem volt példátlan a magyar református gyakorlatban: gondoljunk csak pl. a kecskeméti egyházművészeti gyűjtemény úrvacsorai kegytárgyaira vagy az ördöngősfüzesi református templom szószékének lépcsőjén található életnagyságú Mózes-portréra. Másfelől, noha nem ismerem az ezirányú szakirodalmat, de a korai reformáció képvitájának patrisztikus forrásai biztosan megérdemelnének egy alapos kutatást. Míg ugyanis tudomásom szerint a XVII. században kezdődik a vita a Ciprusi Epiphaniosz neve alatt fennmaradt képellenes szövegek hitelességéről, a Második Helvét Hitvallás idézett szarkasztikus mondata egyértelműen a pszeudo-epiphanioszi Traktátus-ból származik.2 Ebben az összefüggésben azonban érdemes felfigyelni, hogy a 95. oldalon található idézet viszont nem Epiphaniosz egyébként hiteles leveléből, hanem annak Jeromos féle latin fordításából származik.3 Orosz Atanáz egy esettanulmánnyal illusztrálja az ortodox hagyománynak azt a látásmódját, amelyet Nagymihályi Géza, illetve Nacsinák Gergely felvázolnak. A Szentháromságábrázolás egzegetikai hátterének bemutatása éppúgy érdekes a művészettörténészek és teológia-történészek számára, mint a közismert rubljovi ikon egyszerű szemlélői számára.
1 Neapoliszi Leontiosz, Sermo V,3, in: Szakrális képzőművészet a keresztény ókorban, Kairosz, Budapest, 2004, II. kötet, 30. old. 2 Magyarul lásd. uo., II, 83-86. old. 3 Uo. I, 173. old. 2006/1
31
RECENZIÓ – KRITIKA Orosz Atanáz a bizánci szertartások jó ismerőjeként fontos szövegekkel egészíti ki a patrisztikus egzegézis klasszikus helyeit. Érdemes lett volna azonban kitérni egyrészt a patrisztikus magyarázatot megelőlegező Philónra, aki a 105. old. 15. lábjegyzet sugalmazásával ellentétben nem annyira a krisztológiai, mint inkább a szentháromságtani értelmezés előfutára.4 E hely a Philónt közvetlen olvasó Ambrus5 számára is ismert lehetett. Másrészt a krisztológiai, illetve szentháromságtani értelmezés esetleges képi tanúiként talán meg lehetett volna említeni a római Santa Maria Maggiore és a ravennai S. Vitale ábrázolásait. (Megjegyzendő, hogy a témának nemkeresztény feldolgozásai is ismeretesek voltak6, sőt régészeti emlékek is maradtak fenn róla7). Végezetül fontosnak tartom közölni a kötet olvasójának feladatát megkönnyítendő az Ambrustól idézett kulcsfontosságú szöveg két mondatának fordítását, mert a kötetben szereplő magyar változat éppen a kritikus pontokon félreviszi a szöveg mondanivalóját, s azt fedi el, amiért a tanulmány szerzője idézi, hogy tudniillik Ambrus nem Krisztust és két angyalt, hanem a Szentháromság megjelenítőit látta az Ábrahámnak Mamrénál megjelent három angyalban (107. old).8 Az első hasábban a javítandó, a másodikban a javított fordítást hozom: Ez nyilvánult meg <Ábrahámnak> a vendégfogadáskor tanított készségében, ugyanis hármat fogadott, s egyiküket imádta…
ugyanis hármat fogadott, ám egyet imádott…
Fölismerte a személyek És bár fölismerte a különbözőségét, és személyek különbözőségét, egyiküket nevezte „Úr”-nak, mégis egy Urat szólított meg; mindhármuknak megtisztelő adományt mutatott be, ami egy bizonyos hatalmat jelzett.
s mikor mindhármuknak megtisztelő adományt mutatott be, ezzel egyetlen
uralomra utalt.
A három ellentétpárból az utolsót idézi Augustinus, akinél már helyesen hozza a tanulmány szerzője a magyar megfelelőt (108. old.). A kötet zárótanulmánya Nacsinák Gergely András tollából ismét a világnak és a kultusznak azt az ortodox vízióját jeleníti meg szemléletesen, amelynek bemutatása a kötet egyik legfőbb erénye. Ez az esszé már nem a történeti megközelítésre, hanem egy filozófikusabb elemzésre vállalkozik, ám mindezt világos és élvezetes stílusban. Ugyanakkor a szerző nem nélkülözi a széleskörű történeti háttérismereteket sem, így az elméleti megközelítés nem szakad el a történeti valóságtól. Néhány apró hangsúlybeli kiigazítást azonban szükségesnek tartanék: a 116. oldalon kissé elsietve sugallja azt a szerző, hogy a 787-es egyetemes zsinat után a szakrális képzőművé-
szet kérdése egyszer s mindenkorra tisztázódott Nyugaton is. Hiszen maga is tisztában van a frankok körében még legalább egy fél évszázadig parázsló vitával (tulajdonképpen Keleten is csupán 70 év múlva záródik le a kérdés), s amint említettem, a zsinat aktáit csak később fordították latinra, akkor is gyakorlatilag visszhangtalanok maradtak. Másrészt a tanulmány egy jegyzete azt a benyomást kelti, mintha a szakrális szobrok Nyugaton csak a X. században jelennének meg, és soha nem részesültek volna kultikus tiszteletben. Az utóbbira ugyan példát ma már elsősorban a San Pietro Péter-szobra esetében találunk, azonban nemrég még más volt a helyzet. A keresztény szobrok pedig, forrásaink szerint9, melyek némi emlékanyaggal is alátámaszthatóak, már a IV. században megjelentek, bár valószínűleg tényleg hamar a háttérbe szorultak, talán éppen a tanulmány szerzője által említett pogány párhuzamok miatt, hiszen az antik kultuszok képi világa dominánsan, ha nem is kizárólagosan, három dimenziós volt. A tanulmányokat, elsősorban a bizánci tradíciót bemutatóakat, szerencsésen egészíti ki egy interjú egy neves kortárs ikonfestővel, mely a keresztény szakrális képek problematikájába gyakorlati oldalról enged számos aktuális kérdést felvető bepillantást. A kötet eredeti nézőpontját figyelembe véve azonban érdekes lett volna az orosz Zénón atya meglátásait kortárs nyugati – katolikus és protestáns – művészek perspektívájával szembesíteni. Persze nem biztos, hogy kéznél lett volna-e erre alkalmas szöveg. Végezetül a kötet szerkesztésével kapcsolatban tennék még néhány észrevételt. Láthatóan gondos munkát végzett a szerkesztő, viszonylag csekély számú az elírás, azonban – mint számos, az utóbbi időben megjelent hazai tudományos igényű munka esetében – látható, hogy milyen kár, hogy a kiadók a professzionális munkán spórolnak. A főszöveg gyakran hibásan – idézetként – van szedve, a cikkek végén található bibliográfiákból több esetben hiányoznak a hivatkozott tételek; az idegen nyelvű könyvek, cikkek esetében pedig több sajtóhiba teszi olykor nehezen követhetővé a referált művet. Hiányzik néhány rövidítés feloldása is (pl. ÓÍ = Ókeresztény Írók), s a görög nevek írásában, illetve az átírásban mutatkozik némi zavar (pl. Origenész > Órigenész, 37. old. et passim; Hieria > Hiereia, 46. old.; Blacherné > Blakhernai/ Blachernai, uo.; Paulusz > Paulosz/Paulus, uo.; prototüposz > prótotüposz; akheiropoietosz > akheiropoiétosz; Euszébiosz > Euszebiosz, 125. old.; truloszi > a Trulloszban tartott, 62. old.). A görögül közölt szöveg (102-104. old.) magyar kiadványoktól szokatlan pontossággal jelent meg, ám sajnos a technikai kivitelezés hiányosságai miatt a diakritikus jelek kivehetetlenül összecsúsztak, és az aláírt ióták teljesen hiányoznak belőle. A filológiától távol álló olvasót azonban inkább az fogja zavarni, hogy a kötetben az olykor részletesen elemzett, érvként hivatkozott műalkotásokról fekete-fehér reprodukció sem található.
4 A Ter 18 philóni értelmezése azóta magyarul is teljes terjedelmében olvasható: Kozmikus teológia, Kairosz, Budapest, 2005, 477-481. old. 5 Vö. Ambrosius, De paradiso 4,25. 6 Lásd Szakrális képzőművészet, i. m., I, 151-152. old. 7 M. Frazer, „A Syncretistic Pilgrim’s Mould from Mambre (?)”, Gesta 18/1 (1979) 137-45. old. 8 Ambrosius, De excessu fratris sui Satyri II,96, in: Corpus Scriptorum Ecclesiasticorum Latinorum 73,102. old. 9 Szakrális képzőművészet, i. m., I, 263-266. old. (vö. uo. 150-153; 241-242. old.). 32
2006/1
RECENZIÓ – KRITIKA Ez utóbbi megjegyzések azonban ismételten inkább a hazai szakmai könyvkiadás hiányosságaira és kezdetlegességeire hívják fel a figyelmet, és nem az értékes kötet érdemi szerzőinek róhatók fel. Mindazonáltal örvendetes, hogy a kiadók felvállalták színvonalas munkák kiadását, és várjuk a sorozat további köteteit. (Horizontok. Teológia – Filozófia – Eszmetörténet, 1), Pápai Református Teológiai Akadémia, Pápa – L’Harmattan, Budapest, 2005.
Bugár M. István
Stephen M. Miller – Robert V. Huber
A Biblia története A Biblia keletkezése és hatása „A Biblia története nincs a Bibliában – olvashatjuk a gazdagon illusztrált könyv bevezetőjében –. Ezt egy másik írásban lehet elolvasni. Ez a könyv a Biblia története – ahogyan létrejött, ahogyan megmaradt, és ahogyan az évszázadok során megváltoztatta a világot. Ez egy rendkívüli történet” (7), amelyet a szerzők tömören, olvasmányosan és közérthetően igyekeznek elmesélni, szem előtt tartva, hogy a hívők által Isten szavának tartott Biblia tartalma eltérő vallástól (keresztény vagy zsidó), illetve felekezettől (protestáns vagy katolikus) függően. Az öt részt tartalmazó kötet értelemszerűen az Ószövetséggel (a Héber Bibliával) kezdődik, amely fokozatosan jutott el a
szájhagyománytól az írásbeliség állapotába. Az így rögzített szöveget az évszázadok folyamán átdolgozták és egybeszerkesztették, míg el nem nyerte a mai formáját. Az olvasó azonban nem csupán ezt a folyamatot követheti végig, hanem megismerheti az első írásokat (14-15), a papirusz titkait (20-21), a Biblia elveszett könyveit (42-43), illetve az első fordításokat (48-51) is. Az Újszövetség a Messiásnak elismert Názáreti Jézus életét, tanítását és az első Krisztus-hívő nemzedékek meggyőződését tartalmazó iratok gyűjteménye. Helyesebben szólva azon iratoké, melyeket az első századok egyháza kanonikusnak, és istentiszteleti, közösségi használatra alkalmasnak ítélt (94-97) – szemben az apokrifokkal (100-101) vagy gnosztikus evangéliumokkal (82-83). Ugyanakkor azt is megtudhatjuk, hogy keresztény környezetben hogyan lett könyv, vagyis kódex, a tekercsből (86-89). „Miután a kánon lezárult, a Biblia következő 1000 éve felfelé ívelő történetté vált. A keresztyének terjesztették hitüket szerte a világon, és közben mindenhová vitték magukkal a Bibliát. Mivel az egyes könyvek nem mindegyik példánya egyezett meg teljesen egymással, tudósok véglegesítették a szövegét. Írnokok másolatokat készítettek. Művészek sok példányt pazar módon illusztráltak. Nyelvtudósok lefordították a szöveget más nyelvekre, hogy az emberek saját nyelvükön olvashassák a Szentírást, és ahol nem létezett írott nyelv, létrehozták az ábécét. A Biblia messze a Földközi-tenger medencéjén túl, egész Európában elterjedt. Ahová csak eljutott, az emberek újra és újra lemásolták” (104). Mindezt a harmadik részből ismerheti meg az olvasó. A kereszténység európai elterjedése, a technikai fejlődés (pl. a nyomda feltalálása), illetve a lelki megújulás igényét is magában hordozó gazdasági, társadalmi és szellemi átalakulás végül szakadáshoz vezetett. A nyugati kereszténység katolikus és protestáns felekezetekre bomlott. A protestantizmus XVI. században elindult osztodása azóta is tart. Mindezen folyamatok középpontjában pedig alapjában véve maga a Biblia, az ahhoz való viszony, illetve annak értelmezése áll, ahogy az a negyedik részből kiderül. Ez a rész egyben vázolja a magyar bibliafordítás történetét is (170-171, 176-177). Az ötödik – és egyben utolsó – rész a Biblia és a modern világ viszonyával foglalkozik. Ebben az időszakban láttak napvilágot a szentírásmagyarázat új eszközei és technikái, illetve a Biblia széleskörű fordításai a legkülönbözőbb nyelveken. Ugyanakkor komoly eredményeket könyvelhettek el a múlt feltárását célzó erőfeszítések is (pl. holt-tengeri tekercsek). Mindez persze továbbra sem zárja ki, hogy a Bibliát fel lehet használni a jó vagy a rossz ügyek érdekében és azok igazolására egyaránt, ami azt jelenti, hogy nem csupán élni, hanem vissza is lehet élni vele (236-237). A színvonalas nyomdatechnikai kivitelezésű kötet végén válogatott irodalomjegyzék (241-243) és tárgymutató (244254) található. A kiadvány ismeretterjesztő jellege mellett mintegy oktatási segédeszköznek is tekinthető – felekezettől függetlenül. Magyar Bibliatársulat – Kálvin Kiadó, Budapest, 2004.
Jakab Attila 2006/1
33
RECENZIÓ – KRITIKA A tudomány felfedezi Istent
Intelligens tervezés – az evolúcióelmélet új riválisa Vigyázó szemetek Moszkva után Washingtonra vessétek! Talán ez lehetne az a jelmondat, amely a kommunizmus bukása után bekövetkezett ideológiai elbizonytalanodásban találóan fejezi ki az új és biztos egzisztenciális támpont, illetve a világos és „üdvözítő” eszme utáni sóvárgást: „egy kinyilatkoztatás világképét nem kell az éppen uralkodó (és folyton változó) többségi véleményhez igazítani” (dr. Szentpétery Péter, 18). Jelen pillanatban, a tágan értelmezett „nyugati” világban, ezt az eszmét a társadalom működésére vonatkozó erkölcsi jellegű követelményeket is megfogalmazó amerikai gyökerű és bibliai színezetű vallási fundamentalizmus testesíti meg a leginkább. Ebben az eszmerendszerben mellékes a tudás, ellenszenves a kritikus gondolkodás, ellenben főszerepet kap a mindent magába foglaló egyéni hit és meggyőződés, amelynek még a kutatást és a tudományos tevékenységet is irányítania kell: „Ha igaz az, hogy a természeti struktúrák mögött egy értelmes tervező áll, fel kell adni a tudomány és a vallás merev szétválasztását, és azt az elképzelést, amely a vallást kizárja a természet megismerésének területéről, és tisztán a pszichológia és a metafizika területére utalja.” (Dr. Jeszenszky Ferenc, Előszó, 11). Alapjában véve tehát ennek a személyes vallási meggyőződésnek a tudományosság igényével fellépő követelménye olvasható ki az Értelmes Tervezettség Munkacsoport (Értem) anyagaiból összeállított és Tasi István Krisna-hívő lelkész által szerkesztett kötetből. A hangzatos címmel és alcímmel ellentétben azonban az olvasó tulajdonképpen csak az evolúcióelmélet „tudományos” kritikájával szembesül. Ami akár meglepő is lehet, ha alaposan átgondoljuk dr. Jeszenszky Ferenc fizikus, a „természettudomány doktora” (83), markáns megfogalmazását. Szerinte ugyanis „az evolúció nem természettudományos tény, nem is elmélet, hanem költői kép, amelyet semmi sem támaszt alá, ezért nem a tudomány, hanem a fantasztikus irodalom területére tartozik” (207). Az új és „modern vetélytárs” ugyanakkor egyetlen kijelentő mondatban összefoglalható: Isten teremtette a világot! Ezt azonban már nem a kinyilatkoztatás alapján tudjuk, hanem mintegy tudományos felismerésként hozzák tudomásunkra a kérdéssel foglalkozó természettudósok. Ezzel metafizika és természettudomány egyfajta egységesnek és összefüggőnek tetsző magyarázattá látszik sűrűsödni. Mindez valójában csak látszat, mert a dokumentumokban megjelenített tudományosság nélkülözi a vallástudományi (és teológiai) dimenziót. Az evolúciónak hitrendszerré történő átminősítési kísérlete ugyanis nem tekinthető ilyen dimenziónak. Ez egyben azt is jelenti, hogy a Munkacsoport tagjai vagy nem rendelkeznek vallástudományi műveltséggel, vagy pedig teljesen figyelmen kívül hagyják azt (lásd pl. dr. Szentpétery Péter írását, 173-194). Ami önmagában véve nem meglepő, hiszen egyrészt a felekezeti teológia összeegyeztethetetlen a tudományos igényű vallástudománnyal és vallástörténettel; másrészt pedig a természettudósok jelentékeny hányada szükségtelennek tartja a humán műveltség megszerzését. Ezt egyébként beszédesen bizonyítja a budapesti Egyetemi 34
Könyvtár jelenlegi beszerzési politikája. Nem véletlen tehát, hogy egyes természettudósok vallási és társadalmi kérdéseket érintő magabiztossága egyenesen arányos az illető kérdéskörben való szakmai járatlanságukkal, amelyet a tudományos fokozatukkal és státusukkal alátámasztott tekintélyelvűséggel igyekeznek ellensúlyozni. Mindebből pedig egyértelműen következik az árnyalt és differenciált gondolkodásra, illetve az összefüggések sokszor bonyolult, időhöz és térhez kötött szövevénye átlátására való képtelenség. Arról nem is beszélve, hogy a bináris gondolkodás kedvező előfeltételt teremt a dualista szemlélet, valamint a jóban – rosszban, az igazban – hamisban, az ellenségben – barátban gondolkodó vallási és ideológiai eszmerendszerekhez való odafordulás, illetve az ezek melletti elköteleződés számára. Minden bizonnyal nem véletlen, hogy a Lausanne-i Műszaki Egyetem (vagyis francia svájci federális) többek között civilizációs történet (és benne vallástörténet/vallástudomány), esztétika, filozófia, pszichológia és szociológia kurzusokat kínál a hallgatóinak. A probléma lényegében nem az Értem meggyőződése, melyet a dokumentumgyűjtemény markánsan megjelenít, hanem az ebből levezetett társadalmi követelményként megfogalmazott igény. Hiszen az evolúciót egyértelműen materialistának és ateistának bélyegző Munkacsoport kifejezett szándéka, „hogy a ‘tervezettség’ alternatívája az oktatásban is teret nyerjen” (16). A kötetből azonban nem derül fény ezen „alternatíva” tényleges és strukturált tartalmára. Így, a tagság alapján ítélve, joggal feltételezhetjük, hogy vagy a bibliai teremtéstörténettel, vagy pedig a Krisna-hívők kozmológiájával és kozmogóniájával kellene számolnunk. Esetleg mindkettővel. Ez lenne a „modern” természettudomány? Ha igen, akkor a vallás és a tudomány olyan középkori ihletettségű, ellenben „újszerűen” ható, akként beállított összekapcsolásáról beszélhetünk, amely magában foglalja a vallás és a politika szerves összefüggését is. Mindez pedig nem más, mint a társadalmi rendet erkölcsi rendként elképzelő – és működtető – teokratikus világszemlélet. Gyakorlatilag a „modern” iszlám totalitarizmus sem akar semmi mást. Nem véletlen egyébként, hogy a „két dudás egy csárdában” effektus miatt az egymással különben szembenálló vallási szélsőségek erkölcsi kérdésekben többnyire kiválóan megértik egymást. Végeredményben azzal, hogy az Értem az intelligens tervezést egyenragúnak tekinti azzal az evolúcióval, amelyet „modern mítosz”-nak (Szabó Attila, 195-202) bélyegez, tulajdonképpen a saját logikátlanságára és következetlenségére derít fényt. Hiszen mindent egybevetve, egy számára elfogadhatatlan tudományos elmélet „mítosszá” minősítésével párhuzamosan a saját mítoszát igyekszik „tudománnyá” minősíteni, teljesen figyelmen kívül hagyva a műfaji és tudományági különbségeket. Mindenesetre nagy érdeklődéssel várom azt a kötetet, amely az intelligens tervezés elméletének a strukturált – és főképpen pozitív – kifejtését tartalmazza majd. Addig is elgondolkodhatunk arról, hogy milyen kilátások kecsegtetnek bennünket a jövőbeni magyar „tudásalapú” társadalomban, amennyiben addig a hazai tudományos élet, legalábbis részben, nem válik köznevetség tárgyává! Aeternitas, Felsőörs, 2004.
Jakab Attila 2006/1
