konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 27
Kozma Judit A szociális munka professzionalizációja a jóléti államokban (részlet)
A dolgozat kiindulópontja az a gondolat, hogy a modern értelemben vett szociális munka a jóléti állam terméke. A jóléti állam értékracionális premisszája, az állampolgárok elemi jólétéért viselt állami felelõsség gondolata (Esping–Andersen 1991) teremtette meg azt az alapot, melyen a szociális munka ma ismert intézményrendszere kialakult és a szociális munka modern értelemben vett hivatássá vált. A tanulmány fõrésze két fejezetre tagolódik. Az elsõ fejezet négy ország, az Amerikai Egyesült Államok, a Brit Királyság, Németország és Svédország szociális munkás szakmájának huszadik századi történetét mutatja be összefüggésben az egyes országok szociálpolitikai rezsimjének fejlõdésével. A második rész a professzionalizmus alakulását kíséri nyomon ugyanebben az idõszakban. A következõkben ez utóbbi fejezetbõl közlünk egy részt. A „technikai-szakértõi” professzionális modell kritikája a szociális munkában A szociális munkában a professzionalizmus mintái (ugyanúgy, mint más gyakorlati professziók, például a pedagógia, az orvoslás vagy az ügyvédség esetében) az 1970-es évek közepéig a „technikai-szakértõi” professzionális modell jellegzetességeit mutatták. Ez a modell a szociális munkát mindenekelõtt tudományos eredményekkel megalapozott tevékenységnek láttatja, melyet kutatások eredményeként létrejött elméleteken alapuló technikákkal dolgozó szakemberek végeznek. A bürokratizálódással és a deprofesszionalizációval szembeni ellenállás, az 1980-as évek új társadalomtudományi eredményeinek a szociális munka elméletébe való beépítésének igénye, valamint az új társadalmi mozgalmakhoz fûzõdõ kapcsolat megerõsítése az 1990-es években új professzionális modell kifejlesztéséhez vezetett. Ez az ezredfordulóra átalakította mind a szociális munka végzéséhez szükséges tudással, mind a professzionális gyakorlatot megalapozó értékrenddel kapcsolatos felfogást. 27
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 28
Hogy az új professzionális modell kialakulásának gyökereit átlássuk, elsõként a szakmai tudásról szóló felfogás változását fogjuk alaposabban szemügyre venni. Ez a változás a professzionális gyakorlat természetét vizsgáló kutatásoknak az utóbbi idõkben született legnagyobb hatású – Donald Schön nevével fémjelzett – teljesítményéhez fûzõdik (Schön 1991; 1992).1 A következõkben listába szedem ennek a kutatásnak az eredményeit, és a Schön által felvetett problémáknak a szociális munkában való megjelenését. – Schön kutatásának kiindulópontját a professzionális tudásba vetett bizalom megrendülése jelenti. Bemutatja, hogy miközben a modern társadalmak alapvetõen függenek a professzióktól, hiszen sem az intézményrendszer, sem a mindennapi élet nem mûködne ezek nélkül, a mindennapi történések – nevezetesen a szakemberek által elkövetett visszaéléseket és mûhiba-ügyeket megszellõztetõ médiabotrányok és a szakmai etikába és hozzáértésbe vetett bizalom ebbõl következõ megrendülése – megkérdõjelezik a professziók privilegizált és autonóm társadalmi pozícióját és a szakmai gyakorlat külsõ szabályozását követelik. A hatvanas évek végétõl a szociális munkát – ugyanúgy, mint más professziókat – súlyos kritikák érték, mivel egyrészt nem oldódtak meg azok a társadalmi problémák, amelyeknek megszüntetése szerepelt a jóléti állam programdeklarációiban, másrészt az egymást követõ brit gyermek- és felnõttvédelmi botrányok mindegyikében elmarasztalták az esetben dolgozó szociális munkásokat gondatlanság vétségében. Mint már láttuk a dolgozat korábbi fejezeteiben, a sikertelenségek mögött társadalmi illúziók húzódtak meg, és a professziók, közöttük a szociális munka bûnbakká váltak, amikor az elõfeltételezések illúzió mivolta kiderült. (A legegyszerûbb hárítás volt az eszközt hibáztatni, már csak azért is, hiszen a szakemberek a sikertelen esetek vizsgálatával maguk biztosították ehhez a megfelelõ muníciót.) Ennek az illúziónak része volt a közvélekedés, amely a szakembereket mindenhatónak vélte, a helyzetek értékelésébe ugyanis nem számító1
A kérdéssel foglalkozó szerzõk (lásd: Henkel 1995; Gould–Taylor 1996; Payne 1997; Parton–Marshall 1998; Parton–O'Byrne 2000 stb.) a posztmodern gondolat kidolgozóinak széles táborára hivatkoznak Gadamer hermeneutikájától (1984) Habermas kommunikáció-elméletéig (1987), de mindenekelõtt Donald Schön reflektív gyakorlati modelljére alapoznak, mely a filozófiai gyökerekre ugyan nem hivatkozik, viszont azokkal egybecsengõ eredményeket mutat fel a mindennapi professzionális gyakorlat fenomenológiai vizsgálata alapján. Schön nemcsak elméletet kínál, hanem egyben a mindennapi gyakorlat új értelmezését nyújtó praxiskoncepciót is, amely a szociális munka gyakorlatába, de fõleg oktatásába azonnal és különösebb átalakítás nélkül beemelhetõ.
28
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 29
dott be, hogy a legjobban felkészült szakemberek esetében is elõfordulhat hiba. A hibák kiküszöbölésének bürokratikus módja – a minden részletre kiterjedõ szabályozás – erre a problémára nem jelent teljes biztosítékot, legfeljebb annyiban tehermentesítheti a szakembert, hogy demonstrálni tudja: minden elõírtat megtett. Így tovább háríthatja a felelõsséget az elõírásokra, ami újabb elõírások kidolgozását követeli, ami majd megint nem biztosítja a százszázalékos sikert,2 és így tovább a végtelenségig, vagy amíg ki nem derül, hogy a hibák lehetõségét még akkor sem lehet kiküszöbölni, ha számítógépeket használunk az emberek segítésében az emberi kapcsolat helyett.3 – Mindeközben egyes jelek – folytatja az okfejtést Schön – arra utalnak, hogy maguk a szakemberek is elveszítették a bizalmukat a szakmai tudásban vagy legalábbis a szakmai oktatásban. Ugyanis az oktatás a problémamegoldást hangsúlyozza, miközben a mindennapi gyakorlatban a legnehezebb feladat a problémát megtalálni. A mindennapi gyakorlat helyzeteinek ugyanis csak kis hányada olyan világos, hogy minden további nélkül alkalmazhatóak rá az iskolapadban megtanultak. (Schön hivatkozik olyan megfigyelésre, mely szerint ez a hányad körülbelül 15 százalék.) Ezeket nevezhetjük afféle „rutin eseteknek”, melyeknek jellemzõje az invariabilitás és az ismertség. Ilyenek a szociális munkában például a szociális ellátás forrásrendszerének mozgósítását igénylõ esetek olyan helyzetekben, amikor a jogosultság egyértelmûen le van írva a szolgáltatásokhoz kapcsolódó szabályozó dokumentumokban, és a kliens esetében ennek alapján a jogosultság egyértelmûen fennáll.4 Minden további esetben a 2
3
4
Vagy a Cleveland-esethez hasonló fejleményekhez vezet. Clevelandben 1987-ben kineveztek két gyermekorvost, akik egy általuk kifejlesztett felmérõ vizsgálati módszerrel igyekeztek – összefüggésben azzal, hogy akkoriban nagy közfigyelmet kapott a gyermekek szexuális bántalmazása – kiszûrni azokat a gyermekeket, akik nagy valószínûséggel ilyesfajta visszaélést szenvedtek el a családjukban. A szociális szolgálatok pedig kötelességszerûen, az orvosok jelentései alapján a kiszûrt gyermekeket súlyos veszélyhelyzet miatt azonnal kiemelték a családjukból. Folyt ez mindaddig, míg az összes gyermekotthoni férõhely megtelt, a rendõrség már nem tudott több ügyben vizsgálatot folytatni, és a megrágalmazott szülõk tiltakozása elérte az újságok címlapját (Bamford 1990: 111–112). Errõl a problémáról kiváló elemzés olvasható Marguerite Valentine tollából, aki pszichológiai szempontból elemzi azokat az indulatokat és elhárítási stratégiákat, amelyek a gyermekvédelmi eseteket a kliensek és a megrendelõk oldaláról kísérik, és tanulmányában a szabályozás növekedését az elhárítás egyik módjaként mutatja be (Valentine 1994). Más kérdés, hogy ezekben a helyzetekben is azonnal megszûnik az eset „rutin” jellege, ha kiderül, hogy a szolgáltatás, melyre a kliens jogosult és szüksége is van rá, nem áll rendelkezésre, mert például nincs több hely az idõsek otthonában vagy elfogyott az abban az évben esedékes segélykeret.
29
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 30
szakemberek egyedi, bonyolult, bizonytalan (tehát állandó változásban lévõ) és gyakran értékdilemmákat rejtõ helyzetekkel találkoznak, amelyek konceptualizálása komoly gondot okoz. A konceptualizálást a kéznél lévõ elméletek sem szolgálják egyértelmûen, ugyanis az egy professzióhoz kapcsolódó szakértelem paradigmák cseppet sem összefüggõ halmaza, amelynek elemei versengenek a szakember figyelméért, és amelyek mindegyike másképp igyekszik a mindennapok kaotikus helyzeteinek információtömegét kezelhetõ mintázatra redukálni. Az egyes paradigmák felhasználása ugyanakkor hatással van a szakember identitására is, ugyanis mindegyik másféle szerepet jelent, és a szerepeknek ezt a készletét a szakembernek integrálnia kell a saját identitásának felépítésében (lásd Compton– Galaway 1984). És ehhez még nem is számítottuk hozzá, hogy az azonos területeken mûködõ különbözõ professziók mindegyike tartalmaz egy paradigmakészletet.5 A különbözõ professziók esetleg versengenek az adott terepen, ami a szociális munkásoknak gondot jelent, hiszen kitüntetett jelentõsége van a segítõ folyamatban az interprofesszionális együttmûködésnek. A szakmai tudásba vetett bizalom megrendülését a szociális munkában megalapozta, hogy az elmélet és gyakorlat összefüggése a szakma elmúlt száz évében mindig is probléma volt. E problémának három ágát mutatják fontosnak a kérdéssel foglalkozó tanulmányok. Az egyik ezek közül 5
Ezért lehetséges, hogy egy társadalmi probléma többféle professzió érdekeltségi körében definiálódik, és szinte a végtelenségig tágíthatjuk ezt a kört. Jó példa erre a drogprobléma, mely a megoldás igényével fellépõ állami politikában egyszerre definiálódik rendészeti, egészségügyi, oktatási és a személyes szociális szolgálatok illetékességi körébe sorolható problémaként. De ha a drogprobléma további összefüggéseit vesszük szemügyre, akkor kiindulhatunk a drogélvezet mögött meghúzódó transzcendencia-szükségletbõl, és akkor a vallások körébe kerülünk (ez alapozza meg az egyházi szolgálatok sikerességét a drogosok rehabilitációjában), de vizsgálhatjuk a drogok terjedését kulturális ügyként is, akkor például a szabadidõ eltöltésének kérdése kerül a középpontba, és így tovább. Hogy milyen elméletet választunk a felmerülõ társadalmi problémák értelmezésére, azt meghatározza a rendelkezésre álló vagy elképzelhetõ intervenciós repertoár, és persze az egyes szakmai körök képessége arra, hogy elsõbbséget biztosítsanak saját értelmezési kereteiknek; és az sem elhanyagolható szempont, hogy egy értelmezési keret mennyire számít legitimnek az adott társadalomban. Így válik például az orvostudomány különbözõ olyan társadalmi problémák megoldásának eszközévé, melyek alapvetõen nem a gyógyítással kapcsolatosak. Például Magyarországon a csökkent munkaképességnek az orvosok általi megállapítása és az ehhez járó ellátásra való jogosultság megítélése az 1990-es évek elején a munkanélküliség kezelésének egyik módja volt (lásd Laki 2001). Ez nem azt jelenti, hogy ezekben az esetekben az orvosi diagnózis nem helytálló, de nem elsõsorban az orvosi hivatás fõ célját, a gyógyítást, illetve az egészségmegõrzést szolgálja.
30
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 31
a szociális munka hiányos elméleti megalapozottságát (például Morales–Sheafor 1994), a másik az egzakt kutatásokkal alátámasztott elméleteknek a gyakorlatból való hiányát kárhoztatja (például Sheldon 1978; Meinert–Pardeck–Kreuger 2000), a harmadik a szociálismunkáskompetencia központi magját inkább mûvészetnek tekinti, semmint tudománynak (lásd Jordan 1978; England 1986). A tapasztalatok szerint a hallgatók viszont a know how-kat kérik számon az oktatástól, ami már az 1980-as évek végétõl központi jelentõségûvé tette minden ország szociálismunkás-képzésében a mûhelyszerû gyakorlatokat, mint amilyen a készségfejlesztés és a sajátélmény-gyakorlatok például a csoportmunkások képzésében. Az elméletalkotók is felvették a „gyakorlati bölcsességet” a szükséges tudások listájára (lásd Morales–Sheafor 1994: 106). Ez magyarázza a szociális munkában (és más segítõ szakmákban) újra meg újra feltûnõ elméletellenességet, vagy azt, hogy gyakran a szociális munkások csak restropektíve igyekeznek a már meghozott döntéseket megindokolni elméletekkel, és gyakran hagyatkoznak a „józan észre” (Howe 1987; Payne 1997). Rosen 1994-es, a szociális munka mindennapi gyakorlatában használt tudást vizsgáló kutatása például azt találta, hogy csaknem hiányzott a gyakorlatot megalapozó tudások közül a kutatáson alapuló ismeret; és csupán a szociális munkások 24 százaléka esetében alapult a döntés elméleti érveken. A döntéseknél használt tudás leggyakoribb formái a következõk voltak: 1) a szolgálat elvei és eljárásai, melyeket az eset egyedi jellemzõinek figyelembevétele nélkül használtak az intervenció indoklásaként vagy racionalizálásaként; 2) értékalapú normatív megállapítások, azaz a szociális munka értékeibõl származónak tekintett általános feltételezések és meggyõzõdések, mint például, hogy a gyerekeknek mindenképpen családba kell kerülniük, vagy az idõs embereket semmiképpen sem lehet veszélynek kitenni (idézi O'Hagan 1996: 10–11). Mindazonáltal meg kell jegyeznünk, hogy az esetek nagy hányadában az ilyen, Rosen által „instrumentális értékeknek” nevezett érvelések megfelelõen alátámasztják a döntést, ugyanis a szakmai kör konszenzusát tükrözik általában problematikusnak ítélt helyzetekben, és ezt a konszenzust a közvélekedés is rendszerint alátámasztja. Az ilyetén rutinokkal megoldhatatlan helyzetekben van szerepe a professzionális diszkrecionalitásnak. És azt is figyelembe kell venni, hogy vannak olyan esetek, amikor semmiképpen sem lehet minden szempontból kielégítõ döntést hozni. A szociális munkások olyan területen, nevezetesen az emberek magánéletének területén avatkoznak be, ahol általában nagyon nehéz minden szereplõ számára op31
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 32
timális megoldásokat találni.6 Az elmúlt évtizedek gyermek- és felnõttvédelmi ügyei mind a nyugati tõkés országokban, mind hazánkban világosan mutatják ennek a megállapításnak a létjogosultságát.7 A szociális munkában ugyanúgy, mint más segítõ foglalkozásokban, a nagyon bonyolult helyzetekben létjogosultsága van a kísérletezésnek, de mindig szem elõtt kell tartanunk, hogy a kísérletekben emberek szerepelnek. Ez már átvezet a szakmai értékalap témájához. De már itt alá kell húznunk, hogy a szakmai döntéseket csak részben támasztja alá a szakmai tudás. A szakmai tudás hagyományos értelmezése a technikai racionalitásban gyökerezik, amit Max Weber (1987) nyomán „instrumentális racionalitásnak” nevezhetünk. A mindennapi szakmai gyakorlat során a különösen problematikus esetekben meghozott döntésekben viszont – már amennyiben felelõs szakmai tevékenységrõl van szó – nagyobb szerepet játszik az „értékvagy szubsztantív racionalitás”, ami a döntés etikai vonatkozásait állítja a középpontba. – Schön megállapítása szerint a professziókba vetett bizalom manapság tapasztalt megrendülése során a pozitivizmusban gyökerezõ professziona6
7
Szilvási Léna Gyermek, család, társadalom címû szöveggyûjteményének második része, mely az Esettanulmányok címet viseli, csupa ilyen helyzetet ír le. Ezekben az esetekben egy másféle megközelítés egészen másféle intervenciókat hozott volna, mint amelyeket az esetekben látunk, és azok az intervenciók legalább akkora meggyõzõ erõvel bírtak volna, mint a leírt nagyon szakszerû megoldások. Ugyanakkor mindegyik eset bizonyítja, hogy a nagyon problémás helyzetekben a szociális munkások „késélen táncolnak”, mert a szakszerû megoldások választása esetén a súlyos kockázatot csak komoly támogatás mellett tudják vállalni. Például a pszichés problémái miatt csecsemõjét elhanyagoló anya, aki csak úgy tud alkalmassá válni a gyermeke felnevelésére, hogy közben maga is „felnõ”, a kezdet kezdetén teljességgel alkalmatlan a gyermek szükségleteinek kielégítésére, és folyamatosan veszélyezteti a gyermeket. Ha más szempontból nézzük az esetet, mint az esettanulmány szerzõje (és nem tudjuk utólag, hogy az anya végül alkalmassá vált a gyermek nevelésére), a szociális munkás benne hagyja a csecsemõt a veszélyhelyzetben, ami katasztrófához is vezethetne (Szilvási 1996 [szerk.]: 151–176). Gondoljunk az olyan rendkívül bonyolult kérdésekre, mint amelyeket például legutóbb hazánkban Terry Black örökbefogadási esete vetett fel. Egyként érthetõnek tekintjük egyik kollégánk megállapítását, mely szerint „Nem olyan jó egy gyereknek, ha az anyja neve Rácz Károly”; vagy azt, mely szerint „Diszkrimináció, ha egy embert csak azért zárunk ki az örökbefogadásra alkalmasok táborából, mert transzvesztita”; vagy azt – ami meglátásom szerint közrejátszott abban, hogy a közvélemény 80 százaléka a transzvesztita elõadómûvésznek ítélte volna a gyermeket –, mely szerint „A gyermeknek sokkal jobb helye lenne egy olyan gondos, szeretõ személy mellett, mint Terry Black, mint a gyermekeit kiárusító, deviáns életvitelt folytató vér szerinti anya mellett.” De még azzal is mindannyian egyetértünk, amit az esetben szereplõ non-profit szolgálat vall, hogy „mindenekelõtt a vér szerinti szülõt kellene alkalmassá tenni arra, hogy a gyermekét fölnevelje.”
32
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 33
lizmus-modell kérdõjelezõdik meg, melyet Jones és Joss (1995) nyomán fentebb „technikai-szakértõi” modellnek neveztünk. Ennek elõfeltevései alapján a professzionális tudásnak három rétege van: 1) a megalapozó tudomány, amelyben a szakmai gyakorlat gyökerezik, illetve amelybõl az kifejlõdik; 2) az alkalmazott tudomány vagy „technikai” komponens, amelybõl a mindennapi diagnosztikus eljárások és problémamegoldások következnek; 3) a készségek és viselkedési komponensek, amelyek a kliensnek a megalapozó és alkalmazott tudás használatával nyújtott szolgáltatás aktuális megvalósulására vonatkoznak. A három elem között hierarchikus viszony van, amennyiben az elsõ tudásszintre épül fel a második és arra a harmadik. Az egzakt professzionális gyakorlat ennek a szemléletnek az alapján alapvetõen technikai. Az egzaktság a tudományos kutatásból származó objektív, vizsgálható, ismételhetõ technikák használatából fakad, amelyek objektív, konszenzuális, kumulatív és konvergens tudáson alapulnak. A technikán alapuló gyakorlat a folyamat különbözõ részeinek szigorú elválasztása elõfeltevésén nyugszik. A gyakorlat és a kutatás elválasztandó egymástól: köztük kölcsönhatás van, amennyiben a gyakorlat adja a feladatokat (a gyakorlat szempontjából releváns, tehát kutatásra érdemes problémákat) a kutatásnak, amely majd elméleteket és a gyakorlati problémák megoldásához szükséges technikákat nyújtja az elõbbinek. A szakmai gyakorlaton belül elkülönítendõ a cselekvés és a döntés: a probléma vizsgálata alapján a szakember meghatározza a célokat, majd az ezekhez elvezetõ eszközöket, a cselekvés csak ezután kerülhet sorra. A technikai eszközökbõl ugyan többféle van, de meg lehet határozni, hogy ezek közül melyek megfelelõk, és melyek nem. De a végcél világos és ellentmondásmentes. Ezekkel az elõfeltevésekkel épültek be a professziók az egyetemi oktatásba, illetve ez jelenti azt a kritériumrendszert, melynek mentén megítélhetõ, hogy már „fejlett professziók-e” vagy sem. Mivel a professziók egy része – többek között a szociális munka – nem felel meg ezen feltételeknek, „kisebb professziónak” vagy „fél-professziónak” minõsítik, szemben a „fejlett professziókkal”, mint amilyenek az üzleti tudományok, az orvoslás és a jog. Hogy ez a professzionális modell határozta meg a szociális munka fejlõdését is, azt fentebb már láttuk. A hazai gyakorlatban is jól ismert mûvek (lásd például Morales–Sheafor, valamint Compton–Galaway fent említett mûvét, továbbá Ronald Woods ugyanabban a kötetben [Hegyesi–Talyigás szerk. 1994] megjelent tanulmányát, valamint David Howe 1987-es, magyarul kéziratban szintén megjelent könyvét a szociális munka elméletérõl) 33
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 34
és a szociális munka ismeretalapjával foglalkozó más szerzõk is ennek a modellnek az alapján mutatják be a szociális munka tudásalapját (lásd például Sheldon 1978; Turner 1987, 1996), illetve ezzel összefüggésben írják le a hatékony gyakorlatot. E felfogás mentén épülnek fel a szociálismunkásiskolák tantervei világszerte. A képzések alapozó fázisában sajátítják el a hallgatók a megalapozó tudományos elméleteket a szakmai gyakorlat területét jelentõ problémák keletkezésérõl (ebben a szakaszban a szociális munkások valamennyi oktatási rezsimben szociológiát, társadalomismeretet, pszichológiát, alapozó jogi és közgazdaságtani kurzusokat hallgatnak), a második szakaszban jönnek a speciálisan az adott professzióhoz kötõdõ tudások elsajátítását biztosító kurzusok (a szociálismunkás-képzésben ez természetesen a szociálismunkás-intervenció egyes területeit jelenti), ezt egészíti ki a készségek elsajátítása, majd ezt követik a terepgyakorlatok, amelyek lehetõvé teszik az „elmélet és gyakorlat integrációját”. A szociális munka tudásalapjával a szakma professzionális aspirációival összefüggésben több probléma van. Az egyik ezek közül a szükségesnek ítélt tudás terjedelmét érinti (lásd például Bartlett 1970; Bamford 1990: 42–44; Compton–Galaway 1994; Morales–Sheafor 1994; Henkel 1995; O'Hagan 1996). A rendszerelmélet és az ökológiai perspektíva holisztikus megközelítésébõl adódóan a szociális munkásoknak a kliens problémáinak forrásait jelentõ és a lehetséges megoldás forrásait biztosító környezeti rendszerekkel folytatott munkára éppúgy képesnek kell lenniük, mint a kliensnek a problémára és a segítõ kapcsolatra vonatkozó reakcióinak kezelésére. A környezeti rendszerekkel végzett munka ugyanakkor feltételezi, hogy a szociális munkás képes a terepen aktív más szakmák vonatkoztatási rendszerében értelmezni a kliens problémáit, enélkül ugyanis az együttmûködés elképzelhetetlen. Ezért vannak jelen a szociálismunkás-iskolák tanterveiben a szociológia, pszichológia és szociálpolitika szentháromsága mellett a jogi, közgazdaságtani, pedagógiai, egészségügyi, kulturális antropológiai ismereteket tárgyaló kurzusok a szociális munka elméletét és gyakorlatát oktató tantárgyak mellett. Bartlett 1970-es könyve a szociális munka tudásalapjának tartalmáról a következõket írja: 1. az emberi fejlõdés és viselkedés, valamint az ember és teljes környezete közötti kölcsönhatás; 2. pszichológia, különös tekintettel a segítségnyújtás pszichológiájára; 3. kommunikáció, és hogy a szavak, gesztusok és cselekvések miképp hordoznak üzeneteket; 4. csoportfolyamatok, valamint az egyén és a csoport közötti kölcsönhatás; 34
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 35
5. a kultúra, ezen belül a vallási hiedelmek, a jog, az értékek és más társadalmi intézmények hatása az egyénekre, csoportokra és közösségekre; 6. kapcsolatok az egyének, valamint az egyének és csoportok között; 7. a közösség, folyamatai, fejlõdése, forrásai és szükségletei; 8. a szociális szolgálatok struktúrája, szervezete és módszerei; 9. az önismeret annak tudatosítására, hogy miképp hatnak az egyéni érzések és attitûdök a szakmai munkára (Bartlett 1970). A fenti felsorolásból is világosan kitûnik a szociális munka tudásalapjának másik problémája. Ez az ismeretanyag semmiképpen sem kizárólag a szociális munkáé, hanem jórészt a társadalomtudományok széles körétõl kölcsönzött és más professziókkal közös. Ez a tény tartja fenn mindmáig azt a vitát, hogy lehet-e professziónak tekinteni a szociális munkát, holott nincs saját tudásalapja. Ezt a vitát alighanem sikerrel zárná le, ha vizsgálnánk, hogy a tradicionálisabb professziók tudásalapja hogyan épül föl. Ez a probléma ugyanis – meglátásom szerint – nem a szociális munkáé, hanem a gyakorlati professziók alapvetõ sajátossága. Mivel a professziók mindegyikére jellemzõ a tudásalapnak ez a fajta eklektikus összetétele és saját tudásanyaguk a teljes tudáskészletnek rendszerint kisebb részét teszi ki, így ilyen szempontból nemigen illenek a bevett akadémiai tudományok sorába. Ezért helyzetük a nagy akadémiai intézmények keretei között sosem volt mentes az ambivalenciáktól.8 A szükséges tudás összetétele az oktatás szempontjából kitüntetett kérdés. Ahogy fentebb már láttuk, az oktatás meghatározásában az alkalmazók, a szakma professzionális státusát erõsíteni kívánó szakmai elit és az oktatás tudományos státusát védeni hivatott tanárok mind igyekeznek a saját elképzeléseiket érvényesíteni. Az oktatást az alkalmazók leggyakrabban azért bírálják, mert a közölt ismeretanyag szerintük nem releváns a gyakorlat szempontjából. Az alkalmazók inkább támogatnák a specializált képzéseket, míg az oktatás inkább a generalista megközelítést részesíti elõnyben (Bamford 1990: 19–20). A generalista képzés az alkalmazó számára nyilvánvalóan azt jelenti, hogy gondoskodnia kell az új munkába lépõk esetében az adott terület speciális ismeretanyagának elsajátíttatásáról. Manapság pedig az a gondolat is felmerül, hogy a szociális szolgálatok oly mértékben specializálódtak, hogy kívánatosabb lenne az alsóbb szintû képzésekben a speciális 8
Elég itt utalnunk például a pedagógia helyzetére az egyetemeken. Az egyéb professziók, például a mérnökség vagy az orvoslás saját egyetemeket hozott létre, így – legalábbis az oktatási és kutatási intézményeken belül – nem vesz részt a diszciplínák ilyesféle kontrollharcaiban.
35
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 36
ismereteket elsajátítani, míg az átfogó, integrált tudás megszerzése inkább a felsõbb szinteken lenne lehetséges. (Meinert–Pardeck–Kreuger 2000: 87) Miközben a vita változó eredményekkel folyik, a szakmai gyakorlat feltételeinek változása és az alkalmazók elvárásai befolyásolják az egyes tárgyaknak a tanterv egészében elfoglalt helyét, és ezzel az oktatás súlypontjait. Például a brit szociálismunkás-oktatásban központi jelentõségû a gyakorlatot szabályozó törvényi háttér minél alaposabb ismerete (Braye–Preston-Shoot 1998; Dalrymple–Burke 1997), míg a túlnyomórészt mentálhigiénés szolgáltatásokat nyújtó amerikai szociális munka ismeretanyagában kitüntetett szerepe van az újabb pszichoterápiás eljárások megtanulásának (Turner 1986, 1996; Meinert–Pardeck–Kreuger 2000). Ezzel szemben a szociálpedagógusok oktatásában jelentõs szerepet játszanak például a fejlesztõ, a reszocializációt segítõ, az életkészségek elsajátítását lehetõvé tévõ munkaformák (Kersting–Riege 1995; Kramer 1998). A svéd szociális munkások oktatásában pedig kitüntetett szerepe van az olyan munkaformáknak, melyek elõsegítik a társadalmi problémák létrejöttének megértését, a társadalmi változás eléréséhez és a szolgáltatások fejlesztéséhez nélkülözhetetlen kritikai gondolkodás elsajátítását (Nygren 1998). Emellett – mivel a gyakorlatban és így az oktatásban máig is központi jelentõsége van az esetkezelésnek – továbbra is problémát jelent a praxismodellek egyre bõvülõ tömege. Erre a problémára például Turner (1994) az eklekticizmust, illetve a differenciáldiagnosztikának a szociális munkába való bevezetését javasolja (Turner [szerk.] 1983). Miközben a gyakorlatban nyilvánvaló, hogy bizonyos módszerek inkább hatékonyak a problémák bizonyos csoportjai esetében,9 a késõbbi kutatások, amelyek a klienseknek a segítõkkel kapcsolatos tapasztalatait vizsgálták (lásd Howe 1993), kimutatták, hogy a kliensek tapasztalataira az alkalmazott technikák semmiféle hatással nincsenek, viszont annál nagyobb jelentõsége van számukra a segítõ kapcsolat minõségének, a segítõvel folytatott dialógusnak, a terhek megosztásának. Ami azt a gyanút veti fel, hogy gyakran az alkalmazott technika sikerét a kezelés „peremfeltételei” biztosítják, és nem az, aminek a sikert 9
Például az alkoholistákkal és drogfüggõkkel végzett munkában igen elterjedtek az egzisztencializmus talaján kifejlesztett módszerek, például Frankl logoterápiája, ahogy ezt széles körben használják az életük során rokkanttá vált emberek kezelésében is (például Izraelben a háborúban megrokkantak terápiájában). Ugyanígy a különbözõ analitikus (például freudi vagy adleri) kezelési rezsimek kiváló eredményeket érnek el az átmenti krízisek súlyosabb komplikációinak orvoslásában. Kisgyerekek viselkedési problémáinak kezelésében igen jó hatásfokkal alkalmazzák a viselkedésmódosító technikákat, ahogy ez a különbözõ szorongásos és pszichoszomatikus zavarok enyhítésében is igen jó eredményeket hozhat.
36
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 37
tulajdonítják, ugyanis a technika eljárásai. Ez már önmagában is igen problematikussá teszi a hatékonyság mérésére tett kísérleteket. A tudományos kutatásokon alapuló tudásnak a szociális munkában való felhasználását több tényezõ is korlátozza. Ezek egyik csoportja a tudományosan alátámasztott elméletek sajátosságaiból következik. Mindenekelõtt az egyes tudományterületek különbözõ fejlettségi szinten vannak. Például az interperszonális befolyásolás folyamataival foglalkozó kutatások egyikét jelentik a társadalomtudományok legkevésbé fejlett területeinek, miközben az interperszonális kapcsolatok jelenségeinek kiemelkedõ jelentõsége van a szociális munkában. A gyakorlatban ugyanis gyakran semmi más eszköz nem áll a segítõk rendelkezésére a segített befolyásolására, mint a saját személyiségük fegyelmezett használata, a kommunikációs készségeik és a klienssel folytatott érzelmi interakciók. A tudományos eredményeknek a szakmai gyakorlatban való felhasználása elõtt tornyosuló akadályok másik csoportja a szakmai kompetencia felépülésébõl következik. Ha kiváló elméleteink vannak is, melyekkel megérthetjük mások viselkedését, a viselkedés legjobb magyarázatai nem biztos, hogy a legjobb alapot jelentik a segítõ módszerek kidolgozásához. Az elfogadható módszerek körét ugyanis a szakma értékrendje és etikája is erõsen befolyásolja.10 Ráadásul az emberek belsõ világának jelenségeit – melyeknek megértése oly fontos a segítõ munkában – legtöbbször pontosabban tükrözik a mûvészeti alkotások, mint a tudományos értelmezések (Jordan 1978). Ezek a megállapítások nem az elméleti tudás jelentõségét csökkentik a szociális munkás kompetencia felépítésében, hanem a gyakorlat sikerességét biztosító tudásnak a korábbinál lényegesen szélesebb értelmezését követelik. – Miközben teljesen világos – írja Schön –, hogy a mindennapi „szakmai gyakorlat elemei nem invariábilisak, nem eleve ismertek és ezért nem is taníthatók, úgy tûnik, idõként megtanulhatók. A problémameghatározás olyan tevékenység, amelyben a szakemberek némelyike nyilvánvaló készségekkel rendelkezik. A hallgatók és a gyakorló szakemberek pedig idõnként értelmesen választanak a szakmai identitás különbözõ mintáiból” (Schön 1992: 51). Ebben a megállapításban, melyet a mindennapi tapasztalatok hitelesítenek, a szakmai kiválóság felöl kérdõjelezõdik meg az a kom10
Súlyos kritikák érik például a amerikai szociális munkásokat a viselkedésmódosító technikák kritikátlan használata miatt. (Kiválóan tükrözi ezt a problémát Anthony Burgess: Gépnarancs címû szépirodalmi alkotása.) A technicist szemlélettel ugyanis nemcsak az a baj, hogy csak korlátozottan használható, hanem az is, hogy olyan emberkép van mögötte, melyet értékeink alapján nem fogadhatunk el.
37
konyv.qxd
38
2007.10.20.
16:53
Page 38
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 39
petenciakészlet, melyet a professziók a szakmai oktatás egyetemi diszciplínává formálása során felépítettek. Másként fogalmazva: a szakmai kiválóság nem az elméleteknek a gyakorlatban való alkalmazásán, hanem az egyedi, bonyolult, bizonytalan és gyakran értékdilemmákat rejtõ helyzetek értõ kezelésén múlik. E modellben a legfontosabb készség a probléma meghatározásához fûzõdik, amiben viszont legtöbbször nagyobb szerepe van az iskolázott intuíciónak, mint az elméletek tételes tudásának. Az elméletek ismerete közrejátszik, de maga a folyamat nem az elméletek rigorózus mérlegelésébõl áll, hanem az elméleti tudás egyfajta háttérként szolgál a probléma megfogalmazásához, így a hivatkozott elméleteket általában csak utólag tudjuk hozzákapcsolni a problémakonstrukcióhoz, abban a szakaszban, amikor a technika alkalmazása már lehetséges. Schön megfordítja tehát a korábbi kérdésfelvetést, mely szerint az lenne a kérdés, hogy milyen elméleteket is kell tanulniuk a szakembereknek, hogy kompetenssé váljanak a szakmai gyakorlat végzésére, és mûvét, mely a Reflektív szakemberek képzése címet viseli (1991), arra a felvetésre építi, hogy „A szakmai kiválóság létezik. Hogyan lehetséges?”11 A brit szociális munkában már az 1970-es és 1980-as években megkérdõjelezték a szociális munka hagyományos akadémiai szemléletét. Ezek a kísérletek olyan elméletalkotók munkájához kötõdnek, akik maguk is aktív szociális munkások és a fenomenológiai módszert használó kutatók voltak, tehát jól ismerték a mindennapi gyakorlatot. A szociális munka pszichoszociális megközelítéséhez kapcsolódtak, és a gyakorlati helyzetek elemzésébõl kiindulva a szakmai kiválóság mibenlétét vizsgálták. Az akkori elméletalkotók (Jordan 1970; 1972; 1979; England 1986) egy kifejezetten „klienscentrikus megközelítést” dolgoztak ki, amely a segítés mûvészetének jellemzõit igyekezett körülírni a szociálismunkás-gyakorlaton belül. Ezek a mûvek a saját személyiség használatát, a segítõ kapcsolat természetét és minõségét, a tapasztalat megértését, az értelemkeresést, valamint a szociális munkás–kliens kapcsolat tranzakciós jellegét állították a középpontba, és 11
Ez egy tipikus fenomenológiai kérdésfeltevés: „A szakmai kiválóság létezik. Hogyan lehetséges?” Az 1980-as és 1990-es években kiváló mûvek születtek a hasonló kérdésfeltevések nyomán. Ilyen például Csíkszentmihályi Mihály: Flow. Az áramlat címû mûve (1997), amely az egyetlen hiteles boldogság-pszichológia, ugyanis azoknak a helyzeteknek a sajátosságait vizsgálja, amikor az emberek boldogok. Leszögezhetjük, hogy szinte az összes – a gyakorlat szempontjából központi jelentõségû – kérdés ilyen módon vizsgálható, ugyanis a kétségtelenül meglévõ eredmények felöl. Ez alapozza meg azokat a szakmai irányzatokat is, amelyek a kliensektõl való tanulás jelentõségét hangsúlyozzák a segítõ munkában (lásd például Casement 1999).
39
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 40
rámutattak arra, hogy a szociális munka több, mint a tudás és a technikák puszta alkalmazása. A késõbbiekben ez a megközelítés eltûnt a szociálismunkás-irodalomból. Újramegjelenése az 1990-es évek második felében történt, amikor is a társadalomtudományi eredményeknek a szociális munka elméletalapjába való beépítésének igénye ezt szükségessé tette (Parton–O'Byrne 2000). – Schön a „reflektív praxismodellt” tehát a különbözõ gyakorlati professziók oktatási mûhelymunkájának megfigyelésére alapozta. Ez a modell a gyakorlat folyamatát megismerési folyamatként mutatja be. A megismerés, a helyzet összetevõinek megértése és értelmes alakzattá, problémává integrálása a gyakorlat folyamatán belül történik (nem válik el a megértés és a cselekvés). A gyakorlat kiinduló helyzetében még nagyon keveset tudunk a munka „tárgyáról”, az elsõ lépést a „tárgy” felületes képének megfigyelése irányítja, ez az elsõ gyakorlati tett valamilyen következményeket hoz, ezeket a szakember ott helyben értelmezi, ez az értelmezés vezet a következõ döntéshez (a folyamatot továbbvivõ döntések sem válnak el a cselekvéstõl), ami ismét valamilyen cselekvéshez vezet, amelynek ismét következményei vannak, amelyek átvezetnek a ciklus következõ szekvenciájába. A tudás tehát nem készen áll az iskolázott szakember gyakorlatának kezdetén, hanem maga a közvetlen szakmai gyakorlat megismerési folyamatot („reflection in action”) foglal magába. A helyzetrõl szóló ismeretek a gyakorlat folyamatában alakulnak ki a helyzetben szereplõ „másikkal” folytatott dialógus során. (A másikat azért tettem idézõjelbe, mert a professzionális gyakorlat általános sajátosságairól írok, az építészetben például ez a „másik” anyagi természetû, a segítõ gyakorlatban természetszerûen a „másik” a szolgáltatás igénybevevõjét jelenti.) A dialógusban felépülõ tudás ugyanakkor egyfajta „világ”, az eset világának a felépítését is jelenti. Az oktatáson belüli „reflektív gyakorlat” során a professzió novíciusai a gyakorlatvezetõvel való reflektív beszélgetés és/vagy közös munka során a szakma sajátos gondolkodásmódjába, reflexiós stílusába nyernek beavatást. A szociális munkás és a kliens dialógusában a segítõ kapcsolat kontextusa – egyrészt a kapcsolat maga, másrészt a probléma meghatározása – születik meg. A technikák alkalmazására a probléma meghatározása után kerülhet sor. A ilyesféle munkára való felkészítés mûhelymunkával történik, melynek során a tanuló és az oktató ugyanúgy dialógus keretében igyekeznek közösen értelmezni a tanuló gyakorlati tapasztalatát, ahogy azt majd a szakembernek a munkafolyamatban a klienssel kell tennie. Így a mûhely 40
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 41
– a szociális munka esetében ez a szupervízió12 – keretében a hallgató elsajátíthatja a szakmai gondolkodás mikéntjét. A mûhelymunka során lehet a különbözõ értelmezési lehetõségekkel kísérletezni, kipróbálni a különbözõ intervenciós lehetõségeket (például szerepjátékkal, készségfejlesztéssel), értelmezni a szupervíziós helyzet és a segítõ helyzet közötti párhuzamokat (Hawkins–Shohet 1993). Ugyanakkor ez a modell a tudásalap komponensei közül azoknak ad prioritást, amelyek lehetõvé teszik a közvetlen gyakorlat jelenségeinek értelmezését. Ezért váltak a szociálismunkás-kutatás módszerévé már az 1970-es évektõl a brit gyakorlatban a fenomenológia és a mikroszociológiai vizsgálat kvalitatív módszerei. Az új professzionális modell tehát átalakítja a szakmai oktatás hangsúlyait, és a gyakorlathoz kötött munkaformáknak ad prioritást (lásd Jones–Joss 1995; Yelloly–Henkel 1995; Vass 1995; Gould–Taylor 1996; Jones–Jordan 1996; Learning 1997; Payne 1997, 1998). Ugyanakkor beépíti az élethosszig tartó tanulás elvárását a szakmai követelményrendszerbe. A reflektív praxisfelfogás azonban ennek az új modellnek csak egyik, bár igen lényeges, a szakmai tudást érintõ oldalát világítja meg. Ez a felfogás a professzionális gyakorlat lényegeként nem az ezoterikus tudást, hanem az egyedi, bonyolult, bizonytalan és gyakran értékdilemmákat rejtõ helyzetek szakavatatott kezelését jelöli meg, és ismét a figyelem középpontjába állítja a gyakorlati hozzáértés azon jellemzõit – az intuíciót, a holisztikus látásmódot, a klienssel felépített kapcsolat minõségeit, a tudásnak a munkafolyamatban való felépítését –, melyek a technikai professzionális modellben háttérbe szorultak. A szociális munka vonatkozásában azonban van még egy összetevõ, melyrõl nem lehet elfelejtkeznünk, ez a szakmát megalapozó értékrend, amely a professziót a társadalmi-politikai térhez köti. Az értékrendnek a szakmai gyakorlatot megalapozó tudás felépítésében is kitüntetett jelentõsége van, mint a dolgozat késõbbi fejezetében látni fogjuk. Mindenekelõtt azonban nézzük meg a szociális munka értékalapjával kapcsolatos kritikákat, melyekkel a kompetencia ezen összetevõje az 1980as évektõl a korábbi marginális szerepbõl központi jelentõségû kérdéssé emelkedett. A szociális munka értékalapjával kapcsolatos bírálat mögött elsõdlegesen az új társadalmi mozgalmak – a nõk, az idõsek, a fogyatékossággal élõk, a homoszexuálisok, az etnikai kisebbségek, a feketék, a pszichiátriai 12
A szupervízió fogalmáról lásd Kozma 1996, a szociális munkában történõ mûködésérõl Kozma 2001.
41
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 42
és más krónikus betegségben szenvedõk kirekesztettsége ellen küzdõ alulról szervezõdõ társadalmi csoportok13 – tagjai állnak, akik egyként megtalálhatók a kliensek és a szakemberek között. A következõkben az egyes tradicionális értékcsoportok mentén tekintem át – Braye és Preston-Shoot (1995: 34-57) elemzésének gondolatmenetét követve – a szociális munka értékalapjával kapcsolatos vitát. – A személy tiszteletének elvárása olyan etikai elõírásokban jelenik meg, mint például a kliens joga magánélete tiszteletben tartásához, a méltósághoz, egyediségének és egyéniségének figyelembevételéhez, az önrendelkezéshez, a választáshoz. Az ezt az értékcsoportot ért kritika a következõ érveken alapul: elõször: az olyan értékek, mint az emberi méltóság, az önrendelkezés és a választási lehetõség nagyon általánosak, sokféle értelmezésre adnak lehetõséget, és nincs egyetértés arra vonatkozóan, hogy mit jelentenek a gyakorlat vezérfonalaiként; másodszor: az ilyesfajta koncepciókat nem egyszerûen morális kinyilatkoztatásként, hanem operacionális alapelvként nagyon nehéz a mindennapi gyakorlatban alkalmazni, ahol sokféle egymással versengõ kényszerrel – szûk erõforrásokkal, törvényi elõírások13
Az új társadalmi mozgalmak és a jóléti állam kapcsolatáról Habermas a következõket írja: „...minden olyan projektumnak, amely a szolidáris kormányzati tevékenységek felé szeretné eltolni a súlypontot, az alsó küzdõteret kell mozgósítania a két felsõvel szemben. (Az elsõ színtér az államon belül a politikai elitek döntéshozási területe, a második küzdõtéren anonim csoportok és kollektív cselekvõk gyakorolnak hatást egymásra, és ellenõrzik a termelési és tömegtájékoztató eszközökhöz való hozzáférést, valamint a megszabják a politikai kérdések tematizálásának és eldöntésének játékterét, a harmadik küzdõtéren a politikai kultúra alakul ki – írja az idézett tanulmány korábbi részében Habermas [304] – KJ). E küzdõtéren nem közvetlenül pénzért vagy hatalomért harcolnak, hanem definíciókért. Életstílusok csorbítatlanságáról és autonómiájáról van szó: tradíciók útján begyakorolt szubkultúrák védelmérõl vagy áthagyományozott életformák grammatikájának megváltoztatásáról. Az elõbbire a regionális, az utóbbira a feminista vagy ökológiai mozgalmak nyújtanak példát. E küzdelmek legtöbbször észrevétlenek maradnak; a köznapi kommunikáció mikrotartományában mozognak, s csak esetenként sûrûsödnek össze nyilvános vitákká és magasabb rendû interszubjektivitásokká. Az ilyen színtereken alakulhatnak ki az autonóm nyilvánosságok, melyek egymással is kommunikációba lépnek, amint kihasználják az önszervezõdésnek meg a kommunikációs médiumok ezen alkalmazásának lehetõségeit. Az önszervezés formái azon küszöb alatt erõsítik a kollektív cselekvõképességet, ahol a szervezeti célok leválnak a szervezet tagjainak orientációiról és beállítódásairól, ahol a célok függésbe kerülnek az önállósult szervezet önfenntartási érdekétõl. A bázishoz közeli szervezetek cselekvõképessége mindig el fog maradni reflexiós képességeik mögött. Ez azonban nem kell, hogy akadályozza a szociális állam projektumának továbbvitelét. Az autonóm nyilvánosságoknak a hatalom és az intelligens önkorlátozás olyan kombinációját kellene elérniük, amely képes kellõen érzékennyé tenni az állam és a gazdaság vezérlõ mechanizmusait a radikáldemokratikus akaratképzés célorientált eredményeivel szemben” (Habermas 1994: 305).
42
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 43
kal, eljárási szabályokkal, a menedzsment elvárásaival, és így tovább – számolva kell a szakembernek döntenie; harmadszor: az értékek státusa tisztázatlan, például a „feltétel nélküli elfogadás” vagy „a személy iránti tisztelet” attitûd (viselkedés), alapelv, technika vagy végcél; negyedszer: megoldhatatlan ellentmondások vannak az egyes alapelvek között, melyekkel a szociális intézményekben dolgozók nap mint nap találkoznak. A probléma, ami ezek mögött meghúzódik, az a humanista tradícióban gyökerezõ feltételezés, hogy minden konfliktusos esetben képesek vagyunk racionálisan dönteni, és hogy az önmegvalósítás kulcsa minden esetben az egyén kezében van. Ebbõl következik az ötödik kritikai megállapítás, mely az individualista és kollektivista értékrend fent már érintett ütközésébõl származik: ha mindenki szabadon követheti az önmegvalósítás útját, akkor nem vesszük figyelembe a közösségi érdekeket és az önmegvalósítás korlátait, mely utóbbiak a társadalom stukturális viszonyaiban gyökerezõ egyenlõtlenségekbõl fakadnak. – A paternalizmus és a védelem kötelezettsége például alapvetõen a kollektivista értékrendben alapozódik meg. Miközben általában elõnyben részesítik a szociális munkások az autonómiát és az önmeghatározást, vannak olyan helyzetek, melyekben kötelességük megvédeni a közösséget (adott esetben a társadalmat) a közrendet vagy közbiztonságot fenyegetõ veszélytõl (errõl a helyzetrõl szól az „ön- és közveszélyesség” fogalma például az elmeegészségügyben vagy a „társadalmi veszélyesség” fogalma az igazságszolgáltatásban), ugyanakkor meg kell védeniük minden önmagát megvédeni nem tudó, gyámságra szoruló személyt a külsõ veszélytõl éppúgy, mint a saját magát veszélyeztetõ viselkedés következményeitõl. Ezekben a helyzetekben a szakemberek a védelemre szorulók „elsõdleges érdekére” hivatkoznak, legyen szó akár gyermekvédelmi, akár felnõttvédelmi beavatkozásról. A beavatkozás alapfeltevése ilyen esetben, hogy a kényszerítõ eszközökkel rendelkezõ „segítõ” jobban tudja, hogy mi a védelemre szoruló érdeke, mint esetleg õ maga. Ezt az elképzelést súlyos kritikák érték az utóbbi idõkben, fõleg az önsegítõ és érdekvédõ csoportok részérõl, mint amilyenek például a pszichiátriai páciensek betegjogi mozgalmai. De a diszkriminációtól mentes gyakorlat elvárásával is ütközhet a védelem kötelezettségébõl fakadó beavatkozás, amikor más kulturális értékeket valló kliensekkel dolgoznak a szociális szakemberek (lásd például Minuchin 1996b). És lehet a többség normáinak a kisebbségre való ráerõszakolása, amikor valamilyen terápia igénybevételére kényszerítenek olyan 43
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 44
klienseket például a gyermekvédelemben, akiknek a számára a többségi értékek alapján létrejött terápiás intervenciók elfogadása a saját értékrendjük megtagadását jelenti.14 Azok az esetek viszont, amikor a védelem kötelezettségének elmulasztása a gyámságra szoruló halálához vezetett (lásd például Minuchin [1996a] kiváló elemzését Maria Colwell meggyilkolásáról), ráirányították a figyelmet a helyzetben rejlõ veszély szakszerû felmérésének és kezelésének (risk management) szükségességére. Ha elmulasztja a védelem kötelezettségébõl adódó intézkedéseket, a szociális szakember, de maga a szociális intézmény is veszélyforrást jelenthet a kliensek számára. Az emberi viszonyokat és fõleg a veszélyeztetési ügyek rendkívül bonyolult viszonyait átlátni viszont nagyon nehéz, és ezért rendszerint sokkal több gyermek kerül védelembe (legalábbis a Brit Királyságban), mint amennyinek valóban védõ intézkedésre van szüksége, és nem preventív segítõ munkára (Farmer 1997; Gibbons 1997). Ebben a helyzetben nyomon követhetjük a – korábban már említett – gondozás vs kontroll dilemmának a mindennapi gyakorlatban való megjelenését, már csak azért is, mivel azok a családok, akik az ilyesféle kényszerintézkedések tárgyaivá válnak, rendszerint a kirekesztettek közül kerülnek ki. – A normalizáció és a társadalmi szerepek azonossága központi értéke a szociális gondoskodásnak, amely a fogyatékkal élõk számára létrejött szolgálatok mûködése nyomán terjedt el széles körben (lásd Zászkaliczky 1998). Ezek az értékek egy korábbi szolgáltatási modell elutasításából fakadtak, azon modell elutasításából, amely – a sérültségre hivatkozva – mesterséges körülmények között való élésre kényszerítette a fogyatékkal élõket, lehetetlenné téve az ép testûek és tanulási képességûek számára a természetes életút, szerepek, életmód megélését, emellett közremûködött abban, hogy negatív társadalmi szerepet tulajdonítottak nekik, leértékelték, stigmatizálták és szegregálták õket. Ezzel szemben a normalizáció alapelve elõírja, hogy a fogyatékkal élõ embereknek lehetõvé kell tenni, hogy az életfeltételek, az életút, a szerepek és az életmód tekintetében – amennyire csak lehetséges – megközelítsék a többségi társadalom mintáit. Ezt az elképzelést is érték kritikák. Elõször is a „normalizáció” legtöbbször azt jelentette, hogy a fogyatékkal élõ emberekre konvencionális
14
Gondoljuk meg, hogy például mit jelent egy oláhcigány családnak, ha a gyerekek kiemelésének alternatívájaként tradicionális családterápiát javasolnak a szociális munkások, ami manapság a hazai szociális szolgálatok gyakorlatában nem egy esetben elõfordul.
44
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 45
és konformista életstílust kényszerítettek. A szociális szakemberek nem a társadalmat igyekeztek megfelelõvé tenni arra, hogy a fogyatékkal élõ emberek számára lehetõségeket teremtsenek, hanem a fogyatékkal élõ embereket késztették a beilleszkedésre, nem szenteltek elegendõ figyelmet annak, hogy a környezetet, a közintézményeket és a munkahelyeket akadálymentessé tegyék. A „normalitás” és a „társadalmilag értékes” fogalmát a többség határozta meg, és ebbe a fogyatékkal élõ embereknek nem volt beleszólása. A közösségek sem voltak annyira befogadóak, mint a segítõk azt remélték. A fogyatékkal élõket érintõ stigma túl mélyen él a társadalomban. – Az esélyegyenlõséget igenlõ és a diszkriminációt elutasító gyakorlat elvárása valamennyi ország szociális munkás szakmájának etikai kódexében elsõ helyen szerepel.15 A domináns értékrend viszont mélyen gyökerezõ sztereotípiákat kapcsol mindazokhoz, akik valamilyen módon „mások”. Ezek szerint az etnikai kisebbséghez tartozóknak nincs szükségük a szociális szolgálatokra, mert „törõdnek egymással”; a „nõk dolga”, hogy gondoskodjanak a rászoruló családtagokról; a fogyatékkal élõk gyámkodásra szorulnak,16 az idõs kor a fizikai és mentális leépülés, a visszavonulás és a hanyatlás ideje; a szegények azért szûkölködnek, mert „nem akarnak dolgozni”; a homoszexuálisok együttélése „nem természetes”, és ezért nem járnak az ilyen pároknak ugyanazok a jogok, mint a heteroszexuális házaspároknak, és így tovább. Mindezek a sztereotípiák forrásai a hátrányos megkülönböztetésnek, és nemcsak a társadalmi viszonyokban, hanem a szociális intézmények gyakorlatában is. Sajátos módon helyenként ezeket a sztereotípiákat maguk a kisebbségi csoportok is elfogadják, és olykor hivatkoznak rájuk.17 – A szociális munka tradicionális értékrendje a partnerséget a szolgáltatók és a szolgáltatás felhasználói közötti kapcsolat kulcsfontosságú elemé15
16 17
A Szociális Szakmai Szövetség etikai kódexe például a következõket mondja: „9. A szociális munkát végzõ nemre, korra, társadalmi és etnikai hovatartozásra, vallási és világnézeti meggyõzõdésre, nemi irányultságra, fogyatékosságra és egészségi állapotra való tekintet nélkül, valamint bármely egyéb hátrányos megkülönböztetés kizárásával tevékenykedik.” Lásd ezzel kapcsolatban Paul Greengrass A repülés elmélete címû kitûnõ filmjét. Egyik végzett hallgatónk számolt be például arról, hogy amikor gyermekjóléti szolgálatot hozott létre egy községben, és egyik elsõ szolgáltatásként szemészeti szûrõvizsgálatot szervezett a helyi általános iskola gyermekeinek, akkor döbbent rá, hogy még sohasem látott szemüveges cigánygyermeket. Komoly erõfeszítéseket kellett tennie azért, hogy a felírt szemüvegeket elfogadják a tanítók és a családok, és gondoskodjanak arról, hogy a rászoruló gyermekek viseljék is azokat.
45
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 46
nek tekinti. Olyan eljárási formák tartoznak a fogalom körébe, mint a konzultáció, a választás lehetõsége és a felhasználói részvétel. Mindezek azt az elvárást közvetítik, hogy a szolgáltatások megtervezésénél nagyobb figyelemben kell részesíteni a szolgáltatás igénybevevõjének szempontjait, és lehetõséget kell teremteni arra, hogy mind a tervezésbe, mind a kivitelezésbe beleszóljon.18 Ez lehetõvé teszi a szükségletek széles körének felmérését és a megfelelõ szolgáltatásoknak az igénybevevõvel együtt történõ megtervezését. A szolgáltatásoknak segíteniük kell a családi gondozás folyamatát is, ezért – ahol a szolgáltatás a családi gondozás kiegészítéseképpen szervezõdik – a gondozó családtagok szükségleteit és elképzeléseit figyelembe kell venni.19 A partnerség és a felhasználói részvétel értékének érvényesülését a nyugati társadalmak plurális jóléti ellátó rendszereiben viszont több tényezõ korlátozza. Mindenekelõtt a piaci logika és ezen belül a felhasználó jogainak tisztelete („consumerism”) csak korlátozottan érvényesíthetõ a szociális gondoskodásban. A piaci logika szerint a gazdaságosság, a hatásosság és hatékonyság a szociális szolgáltatások területén úgy érhetõ el, ha a szolgáltatás felhasználójának lehetõsége van a különbözõ szolgáltatási formák között választani. A szolgáltató feladata ebben az esetben a felhasználó informálása és a szolgáltatás igénybevételéhez szükséges források biztosítása. Ennek az elképzelésnek az érvényesítését viszont korlátozza, hogy: 1) a források szûkössége miatt a szolgáltatás igénybevételét megelõzõ felmérésnek ki kell terjednie a rászorultság vizsgálatára, ezért a szolgáltatás megtervezésénél nem elsõdleges szempont a szükséglet megléte, 2) a források szûkössége miatt a rászorultak számára rendelkezésre álló szolgáltatások is szûkösek, ami korlátozza a választás lehetõségét, 3) a szolgáltatók érdeke a stabilitás, ezért nem alkalmazkodnak az egyéni igényekhez, 4) a jól megszervezhetõ, standardizálható szolgáltatások ellátására vannak vállalkozók, de a speciális szolgáltatások gyakran hiányoznak a szolgáltatási palettáról (Bamford 1990). Az egyéni és családi autonómia és felelõsség elve a másik olyan gondolat, amely meghúzódik a szociális szolgáltatások piacosítása mögött. Esze18
19
Az utóbbi idõkben Magyarországon is történtek kísérletek erre vonatkozóan az idõsgondozásban. A szociális törvény módosításával (1/2000 tv. a szociális törvény módosításáról) kötelezõvé tették az idõsgondozó intézményeknek a lakókkal való gondozási szerzõdés megkötését. Az új kezdeményezések sikerességét azonban nagyban veszélyezteti a szakemberhiány. Erre is találunk példákat a magyar gyakorlatban, a hospice gondozásban.
46
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 47
rint az egyének viselik a felelõsséget mind a maguk, mind a családi hálózat tagjainak jólétéért. Az állami beavatkozás sem nem kívánatos, sem nem jog. Ha a rászorultaknak mégis szükségük van rá, akkor a felek – a szolgáltató és a szolgáltatást igénybe vevõ – egyenrangúak közötti tárgyalással döntenek a szükségletek kielégítésérõl. Az állam – a jóléti gondoskodás reziduális modelljében – eszerint legfeljebb elõsegíti, hogy a család képes legyen eleget tenni gondoskodási kötelezettségének és csak abban az esetben vállalja az állampolgárok jólétéért a felelõsséget, ha semmi más mód nincs kéznél a szükséglet kielégítésére. Ez az elv fõleg a nõk egyenjogúsága szempontjából jelent problémát, hiszen elsõsorban õk azok, akiknek el kell látniuk a családban a gondoskodási feladatokat. A források szûkössége miatt viszont az e feladatok terhe alól való legalább részleges mentesítéssel kapcsolatos szolgáltatások sohasem élveznek prioritást a szociális szolgálatok tevékenységében. A partnerség a professzionális hatalom korlátozását jelenti a hatalomnak a szolgáltatás felhasználóival való megosztása révén. Maguk a szociális munkások is vizsgálták a hagyományos segítõ kapcsolat hatalmi egyenlõtlenségbõl fakadó diszkriminatív sajátosságait, amit a partnerség hangsúlyozásával és a hatalom megosztásával kívántak megszüntetni. A professzionális autonómiát viszont azok a törekvések már eleve erõteljesen korlátozzák, melyekkel az állam igyekszik ellenõrzõ hatalmát kiterjeszteni a professzionális tevékenység fölé. Ez utóbbi viszont korlátozza a szolgáltatás felhasználóival való hatalommegosztást, ugyanis az elõírások csökkentik a hatalomról szóló tárgyalás mozgásterét, és a szociális munkásokat – legalábbis tendenciaszerûen – az állami intervenció pusztán technikai kivitelezõivé degradálják (Dominelli 1996, 1998). A partnerség értékének érvényesülését korlátozzák a szolgáltatások felhasználói által az utóbbi években létrehozott erõs érdekvédelmi mozgalmak is. Ezek fellépnek a szakemberek paternalista beavatkozásai ellen, melyekre az e mozgalmakhoz tartozó kliensek „elsõdleges érdekeire” hivatkozva kerül sor. Az érdekessége a dolognak az, hogy az érdekvédõ mozgalmak többet kívánnak, mint a döntéshozásban való részvétel és a konzultáció a szolgáltatásokról. Az emancipációs politikai törekvésekbõl nõttek ki, és tagjaik reális hatalmat kívánnak, amellyel meghatározhatják a sorsukról szóló döntéseket. A partnerség elve – mely nem lép túl a hatalommegosztás tradicionális formáin – a szakemberek nyilvánvalóan elégtelen válasza ezekre a mozgalmakra. És azt sem szabad elfelejtenünk, hogy csak a szegényeknek ajánlanak partnerséget, mert a többiek általában jobb szeretik ma47
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 48
guk meghatározni a számukra szükséges szolgáltatásokat, vagy egyszerûen fizetni valakinek azért, hogy elvégezze a munkát számukra. * Összefoglalásul megállapíthatjuk, hogy az 1990-es években a társadalmi és politikai változások, valamint a társadalomtudományoknak a professziók önértelmezését átalakító új teljesítményei megkérdõjelezték a szociális munka tudásalapjával kapcsolatos korábbi elképzeléseket, melyek a „technikai-szakértõi” professzionális modellben és az azt megalapozó funkcionalista társadalomképben gyökereztek. Az 1970-es években még lehetett olyan integratív praxismodelleket felépíteni, amelyek egyként érvényesként egymás mellé sorolták mind a funkcionalista, mind pedig a társadalmi konfliktus elméletein alapuló szociálismunkás-praxismodelleket. Azáltal tudták ezt megtenni, hogy mindenekelõtt technikai vonatkozásaikat dolgozták ki, miközben a különbözõ társadalomképek mögött meghúzódó értékrendbeli különbségektõl eltekintettek, az értékvonatkozásokat a tudástól és a cselekvéstõl különálló entitásként kezelték. Az 1990-es években viszont a jóléti állam válságával vagy átalakulásával kapcsolatos társadalmi helyzetek – fõleg a Brit Királyságban, ahol jelenleg is a legnagyobb jelentõségû kutatási, elméleti és szolgáltatásfejlesztési tevékenység folyik a szociális munka területén – ezt már nem tették lehetõvé. A szociális munkásoknak választaniuk kellett: vagy eszközei lesznek az állampolgárok szociális jogait súlyosan korlátozó államnak, vagy a legkiszolgáltatottabb és a szociális szolgáltatásokra leginkább rászoruló állampolgárok mellé állnak. Az elsõ esetben megszûnnek releváns társadalmi tényezõ lenni, a második esetben a professzionalizmus új modelljét kell kidolgozniuk, amely új szereppel ruházza fel õket vagy legalábbis a meglévõ funkciókészletbõl egy másik lehetõségnek – nevezetesen a professzió emancipatórikus funkciójának, ezzel együtt pedig a mozgalmi jellegnek – ad prioritást. E funkció középpontba állítása viszont át kell hogy alakítsa a professzionalizmus alkotóelemeinek belsõ viszonyát, amennyiben a professzionális gyakorlat belsõ rendezõelveként az értékrendet határozza meg, és megkérdõjelezi a tudás–értékek–cselekvés hármas közötti éles határvonalakat. Az új profeszszionális modell tehát azon az elõfeltevésen épül fel, hogy nincs értékmentes tudás és cselekvés, legföljebb olyan tudó és cselekvõ, aki nem vesz tudomást arról, hogy milyen célok teljesítésében mûködik közre a tudás és a cselekvés. Az eszközök lehetnek ugyan semlegesek, azaz fel lehet õket 48
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 49
használni egészen különbözõ célok érdekében,20 de egy professzió képviseletében megjelenõ emberek felelõsségét ez cseppet sem teszi semmissé. Valójában a professzionális tudás felépítését vezérlõ korábbi alapelvek és az értékrend megvalósulását ért bírálatok egy pontban, a kritikai gondolkodás etikai kötelezettségében érnek össze. Azt is ki kell emelnünk, hogy a kritika nem teszi érvénytelenné a szociális munkának sem tradicionális értékrendjét, sem tudásalapját, hanem az érvényességüket kívánja megerõsíteni egy olyan korban, melyben a morális dilemmák a napi munka nyilvánvalóan szerves részét képezik, mert a társadalmi változások fölerõsítik a társadalmi ellentmondásokat, és elõtérbe állítják azokat a tudásokat, amelyek lehetõvé teszik az egyedi, bonyolult, bizonytalan és gyakran értékdilemmákat tartalmazó helyzetek szakavatott kezelését. A szakmai értékalap fenti kritikai elemzésébõl nõ ki a szociálismunkás professzionalizmus jelenleg létrejövõ modelljének egyik alkotóeleme, az oppressziót elutasító gyakorlati modell.21 Az oppressziót elutasító gyakorlat középpontjában a társadalmi igazságosság értékének a gyakorlatba való átvitele áll. Ez utóbbi épül össze napjainkban a szakmai tudással kapcsolatos új paradigmával, amit korábban reflektív gyakorlatnak neveztünk, e kettõbõl alakul ki az új professzionális modell, melyet Parton és O'Byrne (2000) mûve nyomán „konstruktív professzionális modellnek” neveztem el. Irodalom BAMFORD, TERRY (1990): The Future of Social Work. London: Macmillan. BARTLETT, HARRIETT M (1970): The Common Base of Social Work Practice. New York: NASW. 20
21
Lásd ezzel kapcsolatban a szociálpedagógia történetét Németországban 1936 és 1945 között. Ennek a kifejezésnek a fordításával is gondban voltam. Az oppresszió kifejezés ugyanis tökéletesen fordítható a magyar „elnyomás” szóval, és történetileg is azonos a marxista hagyomány „elnyomás” kategóriájával, bár jelentõs módosuláson ment át, amennyiben a fogalom értelmezési tartományába bekerültek mindazok a hátrányos helyzetek, melyeket az emberek bármilyen minõségükben – osztályhovatartozásukból adódóan, nemük, koruk, etnikai hovatartozásuk, bõrszínük, fogyatékosságuk vagy nemi preferenciájuk tekintetében megnyilvánuló „másságuk” – alapján élnek meg a mindennapi életükben. Az „elnyomás” kifejezésnek azonban a jelen magyar társadalmában az – általában negatívan megítélt – múlthoz kötõdõ asszociációi vannak. Emiatt tartottam meg ez esetben is az angolban szereplõ latin kifejezést.
49
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 50
BRAYE, SUZY – PRESTON-SHOOT, MICHAEL (1995): Empowering Practice in Social Care. Buckingham–Philadelphia: Open University Press CASEMENT, PATRICK (1999): Páciensektõl tanulva. Budapest: Animula Kiadó. COMPTON, BEULAH ROBERTS – GALAWAY, BURT (1984): Social Work Processes. Homewood, Illinois: The Dorsey Press. CSÍKSZENTMIHÁLYI MIHÁLY (1997): Flow. Az áramlat. A tökéletes élmény pszichológiája. Budapest: Akadémiai Kiadó. DALRYMPLE, JANE – BURKE, BEVERLY (1997): Anti-Oppressive Practice. Social Care and the Law. Buckingham: Open University Press. DOMINELLI, LENA (1996): Deprofessionalizing Social Work: Aqnti-Oppressive Practice, Competencies and Postmodernism. British Journal of Social Work (26), 153–175. DOMINELLI, LENA (1998): Anti-Oppressive Practice in Context. In Robert Adams – Lena Dominelli – Malcolm Payne (szerk.): Social Work – Themes, Issues and Critical Debates. London: Macmillan, 3–22. ENGLAND, HUGH (1986): Social Work as Art: Making Sense of Good Practice. London: Allen and Unwin. ESPING-ANDERSEN, GÖSTA (1991): Mi a jóléti állam? In Ferge Zsuzsa – Lévai Katalin (szerk.): A jóléti állam. Budapest: ELTE Szociológiai Intézet Szociálpolitikai Tanszéke – T-Twins Kiadói és Tipográfiai Kft., 116–134. FARMER, ELAINE (1997): Protection and Child Welfare. Striking the Balance. In Nigel Parton (szerk.): Child Protection and Famaily Support. Tensions, Contradictions, Possibilities. London: Routledge and Kegan Paul Publ., 92–164. GADAMER, HANS-GEORG (1984): Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata. Budapest: Gondolat Kiadó. GIBBONS, JANE (1997): Relating Outcomes to Objectives in Child Protection Policy. In Nigel Parton (szerk.): Child Protection and Famaily Support. Tensions, Contradictions, Possibilities. London: Routledge and Kegan Paul Publ., 78–91. GOULD, NICK – TAYLOR, IMOGEN (szerk.) (1996): Reflective Learning for Social Work Arena. Ashgabe Publishing Limited. Aldershot, England. HABERMAS, JÜRGEN (1987): The Theory of Communicative Action. Cambridge: Polity Press. HABERMAS, JÜRGEN (1994): Válogatott tanulmányok. Budapest: Atlantisz. HAWKINS, PETER – SHOHET, ROBIN (1993): Supervison in the Helping Professions. An Individual, Group and Organizational Approach. Philadelphia: Milton Keynes. HEGYESI GÁBOR – TALYIGÁS KATALIN (szerk.) (1994): A szociális munka elmélete és gyakorlata. I. kötet: Általános szociális munka. Budapest: Semmelweis Kiadó.
50
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 51
HENKEL, MARY (1995): Conception of Knowledge and Social Work Education. In Margaret Yelloly – Mary Henkel (szerk.): Learning and Teaching in Social Work. Towards Reflective Practice. London–Bristol, Pennsylvania: Kingsley Publishers, 67–82. HOWE, DAVID (1987): An Introduction to Social Work Theory. Making Sense in Practice. Wildwood House Limited Gower House, England. HOWE, DAVID (1993): On Being a Client. Understanding the Process of Counselling and Psychotherapy. London: Sage. JONES, MARTYN – JORDAN, BILL (1996): Knowledge and Practice in Social Work. In Michael Preston-Shoot – Sonia Jackson (szerk.): Educating Social Workers in a Changing Policy Context. London: Whiting and Birch Ltd., 254–268. JONES, SANDRA – JOSS, RICHARD (1995): Models of Professionalism. In Margaret Yelloly – Mary Henkel (szerk.): Learning and Teaching in Social Work. Towards Reflective Practice. London–Bristol, Pennsylvania: Jessica Kingsley Publishers, 15–33. JORDAN, BILL (1970): Client-Worker Transactions. London: Routledge and Kegan Paul. JORDAN, BILL (1972): The Social Worker in Family Situations. London: Routledge and Kegan Paul. JORDAN, BILL (1978). A Comment on „Theory and Practice in Social Work”. British Journal of Social Work (8/1), 23–25. JORDAN, BILL (1979): Helping in Social Work. London: Routledge and Kegan Paul. KERSTING, HEINZ J. – RIEGE, MARLO (1995): A szociális munka és a szociálpedagógia professzionalizálása Németországban. Esély (1), 82–90. KOZMA JUDIT (1996): A szociális munkások szupervíziójáról. Család, Gyermek, Ifjúság (4). KOZMA JUDIT (2001): Szociális diagnózis. Esély (3), 61–94. KRAMER, DAVID (1998): Social Work in Germany. In Steven Shardlow – Malcolm Payne (szerk.): Contemporary Issues in Social Work: Western Europe. Arena, Ashgate Publ., England, 25–38. LAKI LÁSZLÓ (2001): Egy lemaradó kistérség társadalma a rendszerváltás után tíz évvel. Esély (3), 17–38. Learning for Competence. York Conference, 20–21 February 1997. CCETSW, York. MEINERT, ROLAND – PARDECK, JOHN T. – KREUGER, LARRY (2000): Social Work. Seeking Relevancy in the Twenty-First Century. New York – London – Oxford: The Haworth Press. MINUCHIN, SALVADOR (1996a): Gyermekgyilkosság – Maria Colwell. In Szilvási Léna (szerk.): Gyermek – Család – Társadalom. Szociális munka gyermekes családokkal. A Szociális Szakképzés Könyvtára. Budapest: Hilscher Rezsõ Szociálpolitikai Egyesület – ELTE Szociológiai Intézet Szociálpolitikai Tanszéke, 177–196.
51
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 52
MINUCHIN, SALVADOR (1996b): Széthulló családok. In Szilvási Léna (szerk.): Gyermek – Család – Társadalom. Szociális munka gyermekes családokkal. A Szociális Szakképzés Könyvtára. Budapest: Hilscher Rezsõ Szociálpolitikai Egyesület – ELTE Szociológiai Intézet Szociálpolitikai Tanszéke, 245–266. MORALES, ARMANDO – SHEAFOR, BRADFORD A. (1994): A szociális munka ismeretalapja. In Hegyesi Gábor – Talyigás Katalin (szerk.): A szociális munka elmélete és gyakorlata. I. kötet: Általános szociális munka. Budapest: Semmelweis Kiadó, 101–116. NYGREN, LENNART (1998): Trends of 1990s in Swedish Welfare Policy – Implications for Social Work Education. In Anna Kwak – Robert Dingwall (szerk.): Social Change, Social Policy and Social Work in the New Europe. Brookfield–Singapore–Sydney: Aldershot, 141–152. O'HAGAN, KIERAN (1996): Social Work Competence. A Historical Prespective. In Kieran O'Hagan (szerk.): Competence in Social Work Practice. A Practical Guide for Professionals. London–Bristol–Pennsylvania, 1–24. O'HAGAN KIERAN (szerk.) (1996) Competence in Social Work Practice. A Practical Guide for Professionals. London–Bristol–Pennsylvania: Kingsley Publ. PARTON, NIGEL – MARSHALL, WENDY (1998): Postmodernism and Discourse Approaches to Social Work. In Robert Adams – Lena Dominelli – Malcolm Payne (szerk.): Social Work – Themes, Issues and Critical Debates. London: Macmillan, 240–249. PARTON, NIGEL – O'BYRNE, PATRICK (2000): Constructive Social Work. Towards a New Practice. New York: Palgrave–Houndmills–Basingstoke. PAYNE, MALCOLM S. (1997): Modern Social Work Theory. A Critical Introduction. London: Macmillan Press Ltd. PAYNE, MALCOLM S. (1998): Social Work Theory and Reflective Practice. In Robert Adams – Lena Dominell – Malcolm Payne (szerk.): Social Work – Themes, Issues and Critical Debates. London: Macmillan, 117–137. SCHÖN, DONALD A. (1991): Educating the Reflective Practitioner. San Francisco – Oxford: Jossey-Bass Publisher. SCHÖN, DONALD A. (1992): The Crisis of Professional Knowledge and the Pursuit of an Epistemology of Practice. Journal of Interprofessional Care (6/1), 49–63. SHELDON, BRIAN (1978): Theory and Practice in Social Work: Re-examination of a Tenous Relationship. Britsh Journal of Social Work (8/1), 1–22. SZILVÁSI LÉNA (szerk.) (1996): Gyermek – Család – Társadalom. Szociális munka gyermekes családokkal. A Szociális Szakképzés Könyvtára. Budapest: Hilscher Rezsõ Szociálpolitikai Egyesület – ELTE Szociológiai Intézet Szociálpolitikai Tanszéke. TURNER, FRANCIS J. (szerk.) (1983): Differential Diagnosis and Treatment in Social Work. New York: The Free Press.
52
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 53
TURNER, FRANCIS J. (1987): Psychosocial Therapy. In Francis J. Turner (szerk.): Social Work Treatment. Interlocking Approaches. New York: The Free Press, 484–513. TURNER, FRANCIS J. (1994): Az elméletek sokféleségén alapuló szemlélet a szociális munkában. In Tánczos Éva (szerk.): Szociális munka egyénekkel és családokkal – esetmunka. A szociális munka elmélete és gyakorlata 2. kötet. Budapest: Semmelweis Kiadó, 22–31. TURNER, FRANCIS J. (1996): Social Work Practice: Theoretical Base. In Edwards et al. (szerk.): Encyclopedia of Social Work. Maryland: NASW, 2258– 2265. VALENTINE, MARGUERITE (1994). The Social Worker as „Bad Object”. British Journak of Social Work (24), 71–86. VASS, ANTHONY A. (szerk.) (1995): Social Work Competencies. Core Knowledge, Values and Skills. London: Sage Publ. Ltd. WEBER, MAX (1987): Gazdaság és társadalom. A megértõ szociológia alapvonalai. 1. kötet. Budapest: Közgazdasági és Jogi Kiadó. WOODS, RONALD (1994): A szociális munkások tevékenységeinek egy lehetséges rendszerezése. In Hegyesi Gábor – Talyigás Katalin (szerk.): A szociális munka elmélete és gyakorlata. I. kötet: Általános szociális munka. Budapest: Semmelweis Kiadó, 32–45. YELLOLY, MARGARET – HENKEL, MARY (szerk.) (1995): Learning and Teaching in Social Work. Towards Reflective Practice. London–Bristol– Pennsylvania: Jessica Kingsley Publishers. ZÁSZKALICZKY PÉTER (1998): A függõségtõl az autonómiáig. Helyzetértékelés és jövõkép a kiscsoportos lakóotthonokról. Budapest: Kézenfogva Alapítvány.
53
