Kozenkow Judit A mainstream és az új intézményi közgazdaságtan versenye a posztszocialista térségben
Abstrakt The study aims to compare the relevance of the neoclassical and new institutional economics in analyzing the transition process of the Central-Eastern European area. The mainstream applying comparative statics and using the preconditions of perfect competitive markets hasn’t proved to be eligible to explain the economic performances of the transition countries. The new institutional economics, as an alternative, complements the neoclassical quantitative measures with the analysis of the qualitative changes and focuses on the institutions, which mean the rules, conventions and norms that set the standards of behavior for the members of the society. However both streams of the economic science mentioned above have limitations and deficiencies so neither of them is able to make complex analyses. In sum the dominant neoclassical theory and the neoinstitutionalism complete each other in explaining the transition process.
Bevezetés Már az első világháború előtt is vezető közgazdaságtani irányzatnak számító neoklasszikus iskola máig őrzi dominanciáját annak ellenére is, hogy már több évtizede érik bírálatok mind külső, mind belső körökből. A racionális egyént, a haszonmaximalizálást, és a határtermelékenységet komparatív statikák útján középpontba állító mainstreammel szemben a legtöbb kritika a statikus szemléletét és a tökéletesen versenyző piacok feltételezését éri. A neoklasszikusok formalizált matematikai modelleinek feltételekhez kötött érvényessége először a hetvenes években bekövetkező világgazdasági folyamatok, válságok során kérdőjeleződött meg, majd az alkalmazhatósága iránti kételyek a Szovjetunió összeomlásával új vizsgálódási terepet jelentő országok elemzéseivel tovább fokozódtak. A nyugati elemzők rendre kudarcot vallottak tanácsaikkal, ajánlásaikkal, mivel a piacgazdasággá, demokráciává alakuló államokban éppen azok a folyamatok, minőségi változások zajlottak, amelyektől a mainstream elvonatkoztat vagy adottnak tekint. Az elmúlt két évtizedben a neoklasszikus közgazdaságtan legnagyobb kihívójának az új intézményi közgazdaságtan számít, amely nem veti el a mainstream mennyiségi szemléletét, ugyanakkor kiegészíti azt az intézmények minőségi vizsgálatával. Az empirikus vizsgálatok is rávilágítanak az intézmények hosszú távú gazdasági teljesítményt befolyásoló szerepére, alátámasztva ezzel, hogy az egyoldalú mennyiségi mutatókkal történő elemzés nem szolgáltat teljes körű információkat a feltörekvő országokról. A jelenleg zajló globális gazdasági válság mind a mainstream, mind az új intézményi közgazdaságtan hiányosságaira felhívja a figyelmet: a neoklasszikusok mennyiségi szemlélete, ahogy már korábban is, most is kevésnek bizonyult az országok gazdasági helyzetének, fejlettségi szintjének meghatározásában, ugyanakkor az alkalmazott intézményi változók, mutatók sem szolgáltattak elég információt az egyes országok sebezhetőségének előrejelzéséhez. A tanulmány arra keresi a választ, hogy miért nem alkalmas a neoklasszikus közgazdaságtan a kelet-közép-európai átalakulási folyamatok elemzésére, és miért jelenthet az új intézményi közgazdaságtan jó alternatívát. A két irányzat inkább egymás helyettesítője vagy 1
kiegészítéseként értelmezhető? Feltételezésünk szerint, az új intézményi közgazdaságtan minőségi szemlélete révén kiegészíti a neoklasszikus közgazdaságtan formalizált elemzési módszereit. A tanulmány elsőként a neoklasszikus közgazdaságtan alaptanait, feltételeit, majd az azokra adott bírálatokat, a világgazdasági folyamatok és a rendszerváltás jelentette kihívásokat elemzi, majd rátér az alternatívát jelentő új intézményi közgazdaságtan elemzésére, annak kezdeteitől az empirikus vizsgálatok eredményeinek ismertetéséig. Végül az új intézményi irányzat hibáinak, hiányosságainak számbavétele után a következtetések levonására kerül sor.
1. A neoklasszikus közgazdaságtan és bírálata 1.1 A neoklasszikus iskola A 19. század végétől egészen napjainkig a legbefolyásosabb elméleti irányzatnak számító neoklasszikus közgazdaságtan a klasszikus iskola alapjain a marxi tanokkal ellentétes irányban fejlődött, középpontjába a határtermelékenységi elméletet, a szubjektív értékeket állította. A kezdetben Nagy-Britanniában teret hódító, komparatív statikát, formalizált eszközöket alkalmazó irányzat a 1929-33-as világgazdasági válságot, majd a második világháborút követő gazdasági problémák kezelése révén az Egyesült Államokban is hamar domináns szerephez jutott. Makroökonómiai szinten a fogyasztói igények és a termelési költségek szempontjainak összeegyeztetésével új alapokra helyezte a nemzetgazdaságokra vonatkozó jövedelemelosztási és árképződési elméletet, mikroökonómiai szinten pedig új módszereket és tételeket dolgozott ki a fogyasztói és vállalkozói, vállalati viselkedés és gazdálkodás területein. A neoklasszikus iskola négy fő területen a nemzetközi gazdaságtan fejlődéséhez is hozzájárult: a nemzetközi gazdasági egyensúly kialakulásának új koncepciójával; az egyensúlyi nemzetközi cserearányok vizsgálatával a kereslet viselkedésének és rugalmasságának figyelembevételével, valamint a vonatkozó rugalmassági mutatók kidolgozásával; a nemzetközi munkamegosztás és szakosodás klasszikus tanának továbbfejlesztésével; továbbá a nemzetközi tényezőáramlás irányára és hatásaira vonatkozó új tételek felállításával. A második világháború utáni, válságoktól és nagyobb kilengésektől mentes időszak, a jóléti államok virágzása, a fejlett országokbeli tömeges szegénység megszűnése és a technológiai forradalom egyre inkább a formalizáltság, az ökonometriai modellek alkalmazásának irányába terelte a neoklasszikus irányzatot. A társadalmi kontextus és a szociológiai problémák háttérbe szorulása a letisztult matematikai módszerek térnyerését eredményezte, a legfőbb ideológiai jelmondattá „az adatok változókká alakítása, majd a változók közötti mennyiségi kapcsolatok kimutatása” vált. (Csaba 2009a) Az irányzat jelentőségét és dominanciáját jól szemlélteti képviselőinek száma, valamint közülük a Nobel-díjjal jutalmazottak nagy aránya is. (Edgeworth, Hicks, Heckscher, Jevons, Koopmans, Marshall, Ohlin, Pareto, Samuelson, Tinbergen, Walras, stb.)1 A mainstream formalizált modelleinek, tételeinek számos előnye (transzparencia, szignifikancia, egyértelműség, kvantitatív adatokkal megjelenített eredmények) mellett hátrányai is jelentkeznek, ugyanis a gyakorlati alkalmazhatóságot számos leegyszerűsítő feltétel erőteljesen korlátozza. A nemzetgazdaságok összehasonlításakor a neoklasszikus 1
Az először 1969-ben kiosztott közgazdasági Nobel-díj jól szemlélteti a kezdetekben a neoklasszikus irányzat dominanciáját, majd később egyre több jutalmazott más elméleti iskolák képviselőiből került ki, kifejezve ezzel az alternatív irányzatok térnyerését és elismerését. 2
modell mind térben, mind időben „szűken” meghatározott: két ország, két termék, két termelési tényező együttesére épülve időben is állandó, statikus. Ezeken felül a nemzetgazdaságokon belüli tökéletes egyensúly, a tökéletesen versenyző piacok, a termelési tényezők homogenitása, ugyanakkor azok nemzetközi áramlásának kizárása is neoklasszikus keretfeltételek. A korlátozó tényezőkön kívül az elméleti iskola számos, a valóságban létező tényezőt és folyamatot is figyelmen kívül hagy, úgy mint: a technikai fejlődést, a méretgazdaságosságot, a csökkenő hozadék elvét, a fogyasztói szokásokban mutatkozó különbségeket, az országok közötti egyenlőtlen viszonyokat, a nemzetgazdaságok fejlődésében a humán tőke, a technológia, az input-output kapcsolatok, valamint a gazdaság és társadalom integráltsági fokának szerepét, az állam, mint szabályozó szerepét, annak alábecslését, a piaci kudarcok kezelésére való korlátozását. A korlátozó feltételek és a valóságtól eltérő ideális körülmények használata először a 70-es években jelentettek kihívást és váltottak ki kritikát a neoklasszikus elmélettel szemben. Az addig ismeretlen stagfláció, az aranydeviza rendszer felbomlása és az olajárak emelkedése nyomán kialakuló gazdasági válságok, majd ezeket követően a 80-as évek adósságválságai az addig alkalmazott módszertant viták kereszttüzébe helyezték. A Szovjetunió összeomlása, majd a világgazdaságban megszaporodó pénzügyi és valutaválságok tovább növelték a mainstream elleni kritikák gyakoriságát, és új alternatív irányzatok születését generálták. 1.2 kihívások és bírálatok A neoklasszikus elmélet tételei és a valóság tényei között mutatkozó egyre nagyobb és nyilvánvalóbb ellentmondások sokakat a szóban forgó elmélet elutasítására, bírálatára vagy további korrigálására késztettek. A keynesiánus és poszt-keynesiánus iskola hívei, a marxisták, a fejlődéselméletek, az osztrák iskola, a politikai gazdaságtan vagy az institucionalizmus képviselői és még sokan mások új módszerek, a valóságot jobban tükröző elméletek megalkotására vállalkoztak több-kevesebb sikerrel. A neoklasszikus iskola jó néhány neves képviselője, híve pedig épp a valóság, nem utolsósorban a fennálló világgazdasági rend erőteljes kritikáját fogalmazta meg a 70-es években megkezdődött változások, folyamatok nyomán. A formalizált közgazdaságtannak a 20. század végén az átalakuló világgazdasági rend (a dekolonizáció folyamán függetlenné vált fejlődő országok megjelenése a nemzetközi színtéren, a háború utáni európai integráció gyors és sikeres fejlődése, Japán prosperitása) és az új gazdasági problémák (stagfláció, adósság-, pénzügyi- és valutaválságok) jelentkezése nyomán belső és külső kihívásokkal is szembe kellett néznie. A belső kihívások a természettudományok, elsősorban a fizika fejlődése nyomán jelentkeztek, mivel számos addigi alaptételt, axiómát megdöntöttek. Megkérdőjeleződött a racionális egyéni döntések létezése a viselkedéstudományi kutatások során felfedezett csorda magatartás leírásával. Az addig zéró összegű játékként kezelt külkereskedelemben a fejlődő országok elemzéseivel a szimmetrikusnak feltételezett nemzetközi viszonyok aszimmetrikus függőségi kapcsolatokra cserélődtek. A valószínűség-számítás módszereinek és eredményeinek módosulása, valamint az általános egyensúlyelmélet megdőlése szintén kihívások elé állította a továbbra is domináns közgazdaságtani irányzatot.
3
A külső kihívások elsősorban az eredmények alkalmazhatatlansága révén jelentkeztek. Mind a szakma, mind a közvélemény egyre kevésbé volt képes az ökonometriai modellek értelmezésére és gyakorlatba való átültetésére, továbbá a közgazdasági elemzések hagyományos „fogyasztóinak” számító üzleti körök érdeklődése is elapadt az akadémiai elemzések végeredményei iránt. Összességében tehát annak ellenére, hogy a tiszta modellezési megközelítés továbbra is elfogadott és elismert maradt, bebizonyosodott hasznosulásának mérsékelt volta, továbbá azóta hangsúlyosabb figyelmet kap az eredmények alkalmazása esetén a meghatározott körülmények teljesülésének szükségessége. (Csaba 2009a) A fenti kihívásoknak folyamatosan eleget téve a neoklasszikus elmélet fejlődése, ahogy azt az újabb és újabb fogalmak, tételek és módszerek gyarapodása jelzi, mind a mikro-, mind a makro-, mind pedig a nemzetközi gazdaságtan tekintetében mindmáig tart. Dominanciája továbbra is megkérdőjelezhetetlen, bár egyre inkább tükrözi a vele szembeforduló új elméleti irányzatok hatását és keveredik azok eredményeivel. A mainstream előtti jelenkori legnagyobb kihívást a posztszocialista térség átalakulási folyamatainak elemzése és az új intézményi közgazdaságtannal való verseny jelenti, hiszen a legtöbb bírálat továbbra is a változások figyelmen kívül hagyása miatt éri, márpedig a transzformáció során a központi elemnek számító minőségi változások vizsgálata elengedhetetlen. 1.3 A mainstream és a posztszovjet térség Már a rendszerváltást követő első évtized végére megerősödött a közgazdasági közvéleményben azok hangja, akik eleve azt feltételezték, hogy az elméleti közgazdaságtannak a tranzíció kérdéskörében nincs és nem is lehet mondanivalója. Mindezen nézeteknek alapot adtak azok a félresiklott, szinte minden esetben kudarcba fulladt, neoklasszikus elméletre épülő gazdaságpolitikai ajánlások, amelyek a fejlett országok és nemzetközi szervezetek szakértőitől érkeztek. A nyugati gazdaságpolitikai tanácsadók „hozott anyagból” dolgoztak, a megoldást a piacgazdasággal kapcsolatos, nem ritkán ideologikus módon formált tantételek átvételével és a fejlődő országokból már ismert receptúrák alkalmazásával kísérelték meg elérni. Az egyszerű és standard megoldások kritikátlan erőltetése, az ideologikus előítéletekhez társulva gyakran maga alá rendelte a helyi viszonyok elemzését. (Csaba 2002) Ahogy a térséggel foglalkozó más tudományterületek képviselői, úgy a neoklasszikusok sem igen törekedtek az átalakulás, mint egyedi történelmi kísérlet közben mégiscsak megszületett sajátos új felismerések beépítésére, sőt egyáltalán a tudomásulvételük is töredékes maradt. (Csaba 2009b) A neoklasszikusok érdeklődési köre, eszmerendszere és megközelítésmódja eleve erőteljesen korlátozza azt, hogy felismerései révén társadalmilag hasznos tudás jöhessen létre térségünkben a kihívások és sajátosságok megválaszolására. A kelet-közép-európai országokban a piacgazdaság és demokrácia kiépítésének feladata egy sor kérdést vetett fel a módszerek vonatkozásában, amelyre a neoklasszikus elmélet az intézményektől való alapvető elvonatkoztatása okán nem tudott választ adni. Az események eseti alapon történő értelmezése és az ezekből adódó felismerések közvetlen alkalmazása többségében sikertelen, néha káros volt. Tovább fokozta a hibák lehetőségét annak a ténynek az elhanyagolása, miszerint a neoklasszikus közgazdaságtan állításai csak igen erős megszorító feltételek mellett érvényesek. A hagyományos, mainstream által alkalmazott mennyiségi mutatószámok pedig – úgymint a költségvetési egyenleg, az államadósság, az infláció, a munkanélküliség, vagy akár a gazdasági növekedés üteme – kevésbé megbízható
4
képet adtak az átalakuló országokról, ahogy erre a 2008-2009-es globális gazdasági válság is rávilágított.2 (Csaba 2009b) „Könnyűnek tetszhetne azonban a formalizálás elmarasztalása, ha nem tudnánk, hogy az elmúlt fél évszázad nemzetközi közgazdasági gondolatának fő árama éppen a mennyiségi megközelítés és a formális eszközök bevezetésével járó precizitás kimunkálása volt.” (Csaba 1999) Éppen emiatt a kellő kiterjesztéssel értelmezett neoklasszikus közgazdaságtan hasznos eszköz lehet a tények és számok összerendezése és értelmezése céljára, valamint a döntéshozatal irányát és szempontjait befolyásoló megállapítások megtételére, következtetések levonására. Kizárólagosságra azonban, ahogy más irányzatok, úgy a mainstream sem tarthat igényt. Összefoglalva, a neoklasszikus elmélet komparatív statikát alkalmazó, egyensúlyi helyzeteket és tökéletesen működő piacgazdaságokat feltételező modellje a posztszocialista térségben végbement minőségi változások elemzésére önmagában alkalmatlannak bizonyult. Kiegészítésére vagy akár egyes vélemények szerint helyettesítésére a legfőbb alternatívát az intézményi közgazdaságtan nyújtja, amelynek két fő ága különböztethető meg: a régi és az új institucionalizmus. A köztük lévő eltéréseket alapvetően a neoklasszikus közgazdaságtanhoz való viszonyuk határozza meg. A hagyományos vagy régi intézményi közgazdaságtan alapvetően ellenséges a formalizálás minden formájával szemben, az új intézményi közgazdaságtan azonban megpróbálja beépíteni a mainstream által kialakított mennyiségi elemzési eljárásokat az intézmények elemzésébe.
2. A régi és az új intézményi közgazdaságtan 2.1 Elméleti alapok, definíciók Ahogy fentebb már megkülönböztettük az intézményi közgazdaságtan régi és új ágát, érdemes néhány mondat erejéig kitérni a hagyományos irányzat kialakulásának körülményeire, a gyökerekre. A neoklasszikustól eltérő fejlődési áram az első világháborút követően az amerikai egyetemek gazdasági fakultásain domináns irányzatként jelent meg Thorstein Veblen, John Commmons és Wesley Mitchell munkái nyomán. A korai intézményi közgazdászok egyike, Veblen (1919) az intézményeket az embereket általánosságban jellemző gondolkodási szokások összességével azonosította. Az intézmények új értelmezésének előtérbe helyezése mellett a hagyományos vagy régi intézményi közgazdaságtan alapvetően elutasítja a formalizálás minden formáját, elveti az annak alapjául szolgáló redukcionizmust, az egyén ésszerű döntéseire alapozó módszertani individualizmust, továbbá holisztikus magyarázati igénnyel lép fel. Míg a formalizált megközelítés lényegénél fogva az egyes diszkrét állapotok leírására és a kialakító feltételek körüljárására irányul, addig a régi intézményi közgazdaságtan hívei a gazdaságot eleve csak folyamatként tudják értelmezni, ebből kifolyólag nagy jelentőséget tulajdonítanak a jogi keretek elemzésének, valamint a jogi keretek és a gazdasági folyamatok közti kölcsönhatásnak. (Csaba 1999) A matematikai módszerek, a formalizált elemzés előretörése és annak sikere a neoklasszikus elméletben az 1930-as évektől kezdődően az intézményi vonal háttérbe szorulását eredményezte. (Hodgson 1998) A hetvenes, majd a kilencvenes évek újfajta magyarázatokat
2
A balti-országok kiváló makrogazdasági mutatói mögött a 2000-es évek elején elhalasztott reformok és instabil intézményi háttér húzódott meg, amelyek rövid távon ugyan nem befolyásolták a gazdasági növekedés ütemét, de a globális válság begyűrűzésével már nagymértékű visszaesést eredményeztek és megkérdőjelezték a gazdasági fenntarthatóságot. 5
igénylő folyamatai azonban teret nyitottak, más reformirányzatokkal párhuzamosan az intézmények ismételt előretörésének, az új intézményi közgazdaságtan kialakulásának. Az elmúlt harminc évben közgazdászok és társadalomtudósok próbálták módosítani, finomítani a neoklasszikus magyarázatok hiányosságait, s lassan integrálták az intézményeket az elméleti modellekbe. (North 1990) Az új intézményi közgazdaságtan képviselői, többek között North, Posner, Schotter, Williamson megpróbálták beépíteni a mainstream által kialakított mennyiségi elemzési eljárásokat azon intézmények elemzésébe, amelyektől a neoklasszikusok már a definíció szintjén is elvonatkoztatnak. A neoinstitucionalisták osztják a régi intézményi irányzat képviselőinek fenntartásait a mainstream túlságosan technikai jellegűvé válása miatt, ugyanakkor elfogadják a neoklasszikus megközelítés alapjául szolgáló racionális döntések és választások feltevését, a haszonmaximalizáló magatartást, mint alapformát, érdeklődésük viszont a különféle – tökéletlen – koordinációs mechanizmusokra irányul. Az ösztönzők iránti érdeklődésükből adódóan kiemelik a tulajdonjog jelentőségét, és vizsgálják a makrodöntések megszületésének folyamatát. A neoinstitucionalisták heterodox megközelítési módja és alacsonyabb absztrakciós szinten történő elemzése ugyanakkor csak kevésbé általánosítható eredményekhez vezet, szűkebb körben viszont megnő az alkalmazhatóság esélye.3 A történeti és szerkezeti magyarázatokat a mainstream elemzés kiegészítéseként, nem pedig vetélytársaként fogják fel. Elfogadják a formalizálást és a kemény, mennyiségi érvelés jelentőségét is, azonban „alapkoncepciójuk középpontjába az intézményeket, szokásokat, szabályokat és azok fejlődését állították”. (Hodgson 1998) Az intézmények definiálása során a hagyományos irányzatot továbbfejlesztve már nemcsak a szokásokat hangsúlyozták, tágabb felfogásban értelmezték az intézményeket, mint a társadalmi viselkedés általános formáit. (Schotter 1981) North megfogalmazása szerint „az intézmények a társadalom játékszabályai, vagy konkrétabban az egyének által lefektetett korlátok, amelyek az emberek közötti interakciókat alakítják. […] Az intézményi változások alakítják a társadalmak útját időről időre, ennél fogva a történelmi változások megértéséhez szükséges kulcsot jelentik.” (North 1990) Hodgson az intézményekre jellemző sajátosságokat a következő öt pontban határozta meg: „Minden intézmény egyének közötti interakciókat tartalmaz lényeges információvisszacsatolásokkal. Minden intézménynek számos tulajdonsága van, közös eszmékkel és gyakorlattal. Az intézmények fenntartják a közös eszméket és elvárásokat, s azok is fenntartják az intézményeket. Bár nem állandóak és nem léteznek örökké, az intézmények relatíve tartósak, önmagukat erősítők és minőségüket tekintve stabilak. Az intézmények értékeket és normatív ítéleteket, értékeléseket testesítenek meg.” (Hodgson 1998) „Az intézmények legfőbb szerepe egy társadalomban a bizonytalanság csökkentése azáltal, hogy az egyének közti interakciók stabil (bár nem szükségképpen hatékony) szerkezetét teremtik meg.” (North 1990) A stabilitás azonban nem jelent változatlanságot, csupán a változás sebessége lassú, szinte észrevehetetlen. Az egyéni szokások egyben erősítik az intézményeket, s közben megerősítést is nyernek általuk. Ez a kölcsönös összekapcsolódás
3
Az intézményi közgazdaságtan az elvonttól a konkrét felé halad, beépítve az elméletekbe pszichológiai, antropológiai, politológiai, szociológiai és más kutatások eredményeit az emberi viselkedésről a standard racionalitás feltételezése helyett. (Hodgson 1998) 6
teszi az intézményeket minőségileg stabillá és csak hosszú távon megváltoztathatóvá, amelyet tökéletesen példáz a Szovjetunió összeomlását követő átalakulás.4 North az intézményeket a kultúra által meghatározott, a változásokat azonnali módon nem követő informális, valamint az azokat kiegészítő, és hatékonyságukat növelő formális szabályokra osztja. A módosuló formális és tartós informális szabályozások együttes kimenetele lényeges következtetéseket enged levonni a gazdaságok változásait illetően. (North 1990) „A formális szabályok politikai (bírói), gazdasági szabályokból és szerződésekből állnak. E szabályok hierarchiája, az alkotmánytól a törvényeken és közjogon át, a specifikus szabályzatokig, és végül az egyének közti szerződésekig meghatározza a kereteket, az általános szabályoktól egészen a speciális részletekig. Továbbá az alkotmányok azok, amelyeket költségesebb módosítani, mint a törvényeket, a törvényeket pedig költségesebb, mint az egyéni szerződéseket. A politikai szabályok széleskörűen meghatározzák az államigazgatás hierarchiáját, az alapvető döntési mechanizmusokat, és a napi ügymenet kifejezett sajátosságait. A gazdasági szabályok a tulajdonjogokat és az abból származó jövedelmeket, valamint a keletkezett hasznok és erőforrások kisajátítását foglalják magukba. A szerződések egy konkrét csere-megállapodás teljesítését jelentik.” (North 1990) Az előbbiekben felvázolt intézmények egymás közötti kölcsönhatásait North a következőképpen fogalmazza meg: „A politikai szabályok gazdasági szabályokhoz vezetnek, bár az oksági viszony fordítottan is fennáll.” (North 1990) A tulajdonjogokat és ebből kifolyólag az egyének közötti szerződéseket is a politikai döntéshozatal alakítja és kényszeríti ki, azonban a gazdasági érdekek hatást gyakorolnak a politikai szerkezetre. Egyensúlyi helyzetben az adott tulajdonjogi szerkezet a politikai szabályozásokat konzekvensen követi, s az egyikben történő változás a másikban is változást indukál. A politikai és gazdasági intézmények teljesítményre gyakorolt hatása a fentiek alapján, együttesen következik be, amelyet a következő ábra szemléltet: 1. ábra: Az intézmények és a gazdasági növekedés kapcsolata Gazdasági intézmények
Politikai intézmények
Gazdasági növekedés
Forrás: saját ábra A politikai és a gazdasági intézmények tehát kölcsönösen befolyásolják egymást, majd ezek együttes hatása mutatkozik meg az egyes országok gazdasági teljesítményében. Az intézmények elméleti meghatározása után röviden tekintsük át azok gyakorlatban való megnyilvánulását, hiszen az empirikus irodalomban az intézményeket széles körűen, számos 4
A kelet-európai transzformáció a gazdasági, politikai és társadalmi rendszerek szintjén egyaránt végbement komplex folyamat, emiatt tökéletes példát szolgáltat az intézmények átalakulására, a minőségi változáshoz szükséges hosszú időtávra. 7
mutató jellemzi. Aron (2000) öt kategóriát különböztet meg: az intézmények minősége (a tulajdonjogok kikényszeríthetősége), társadalmi tőke (a civil aktivitás és szervezeteik kiterjedtsége), társadalmi jellegzetességek (jövedelmi különbségek, etnikai, vallási, történelmi háttér), politikai intézmények sajátosságai (választási rendszer, alkotmány, végrehajtói hatalom), és a politikai instabilitás mértéke (forradalmak, tüntetések, polgárháborúk). Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank tranzíciós indikátorai (1994-től kezdve) a piacgazdaság következő kulcselemeit tartalmazzák: magánvállalatok és háztartások (a termelési és fogyasztási döntésekért felelősek – döntéseik a működést ösztönző keretektől függnek), piacok (a vállalatok és háztartások közti, javak és erőforrások allokációjának helyszínei), és pénzügyi intézmények (a tranzakciók összefonódásának döntő tényezői, a megtakarítások és beruházások csatornái, a fizetések szervezésének, a pénzügyi fegyelem betartásának eszközei). A kilencvenes évek folyamatai előtérbe helyezték az intézményeket, azok vizsgálatának szükségességét, s ezáltal az új intézményi közgazdaságtan fejlődését. A neoklasszikus eszközöket is alkalmazó empirikus vizsgálatok a latin-amerikai, kelet-európai vagy afrikai országokban végbemenő folyamatokban mind a strukturális és intézményi változások gazdasági teljesítményre gyakorolt hosszú távú hatásait emelték ki. Az empirikus irodalom tehát széles körben szolgáltat bizonyítékokat arra, hogy a gazdasági növekedés és az egyes intézmények között szignifikáns kapcsolat áll fenn. North intézményi kereteinek a Solowmodellbe ágyazása kimutatta, hogy a gyenge intézmények közvetlenül befolyásolják a növekedést, a beruházások hatékonyságának csökkentése által pedig közvetetten is kifejtik hatásukat. 2.2 Empirikus bizonyítékok a tranzakciós országokból Több tanulmány, köztük Havrylyshyn és Rooden (2003) a növekedés és intézmények kapcsolatát kizárólag a tranzíciós országok tekintetében vizsgálta. Végső következtetésként azt találták, hogy a makrogazdasági politikák és a strukturális reformok a két legfőbb gazdasági teljesítményt befolyásoló tényező. Intézményi változók beiktatása után szignifikáns pozitív korreláció mutatkozott a teljesítmény és az intézmények fejlettsége között is, de elemzésük szerint továbbra is a jól végrehajtott gazdaságpolitikák bizonyulnak a legerőteljesebb magyarázó erőnek. (Havrylyshyn-Rooden 2003) De Melo, Denizer és Gelb 1996-ban megjelent, „From Plan to Market” című nagyívű tanulmánya egy liberalizációs index (CLI) segítségével a növekedés, az infláció és a liberalizáció összefüggéseit elemzi. A következő lényeges tényeket állapították meg: a fokozatos liberalizáció pozitív hatást gyakorol a kibocsátásra a rendszerváltó országok mindegyikében, a transzformációs visszaesés időszaka alatt is; a liberalizáció elmaradása jóval magasabb inflációt eredményez; a kibocsátás újbóli növekedése az árak mérsékelt szintű stabilitását követeli meg. A liberalizáció és stabilizáció utáni növekedési ráták megugrását a szerzők elsődlegesen a megvalósított strukturális változásokból eredeztetik. A tanulmány hetedik fejezete a liberalizáció és a politikai szabadság kapcsolatát vizsgálja, s azt a fő következtetést vonja le, hogy a liberalizáció lényegi politikai változásokat is eredményez, a hatalom által irányított ipar és kereskedelem szerkezetének módosulása által. Fischer, Sahay és Végh (1998) az átalakuló országok makrogazdasági teljesítményének vizsgálata során a növekedés okainak magyarázatára három függő változót, a makrogazdasági politikákat, a strukturális reformokat és a külső sokkokat vezették be.5 Szignifikáns
5
A makrogazdasági politikát az árfolyamrezsimmel és a fiskális politikával, a strukturális reformokat az árliberalizációval, a versennyel, a kereskedelmi rezsimmel, a privatizációval, és a 8
magyarázó erőnek bizonyult a szigorú fiskális politika, a rögzített árfolyamrendszer és a strukturális reformok együttese. A rendszerváltás után tíz évvel keletkezett tanulmányukban Fischer és Sahay (2000) az országok addigi makrogazdasági teljesítményét, s annak okait elemzik. Egyrészt a kezdeti feltételek, azokon belül is a kommunizmus alatt eltöltött évek száma és a humántőke fejlettsége bizonyult a növekedést erőteljesen befolyásoló tényezőnek. A későbbiekben az elhalványuló kommunizmus öröksége helyett/mellett a stabilizációs és strukturális politikák növekedésben betöltött szerepe vált domináns magyarázó erővé. A tanulmány nagyban támaszkodik De Melo, Denizer és Gelb (1996), valamint az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank által, 1994-től évente publikált „Transition Report”-okra. Fischer és Sahay a következő megállapításokat tette: a legsikeresebb átalakuló országok azok, amelyek egyszerre stabilizáltak és következetes reformokat vezettek be. A privatizáció a reformfolyamatok kulcselemének számított, a kezdetben a kisvállalatok, majd később a nagyvállalatok magánosítása sikeresnek bizonyult. A piacgazdaság csak megfelelő intézményi keretek között működőképes (jogi környezet, pénzügyi piacok, központi bank, effektív fiskális rendszer), a hatékonyan működő intézményi háttér hiánya egyértelműen gátolja a növekedést. A külföldi segítség hozzájárult a reformok véghezviteléhez a kezdetekben, de önmagukban nem elégségesek. A szerzőpáros egyértelműen hangsúlyozza, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozás alternatívája a reformok sikeres kivitelezésének fontos hajtóereje. (Fischer-Sahay 2000) Csaba László (2002, 2009b) a korai transzformációs visszaesést, majd a SLIP6 programját hangsúlyozó elemzéseinek eredményeképpen a tartós növekedéshez elengedhetetlennek tartja az intézményi reformok végrehajtását a bankrendszerben, a tőkepiacon, és az öröklött jóléti rendszerek területén. Kiemeli továbbá, hogy „a reformok tartóssága nélkül eredményességük sem várható.” (Csaba 2002) Kornai János (2007) a közép-kelet európai átalakulás értékelésekor kiemeli, hogy a nyugati gazdasági rendszerre való „áttérés súlyos visszaeséssel kezdődött, mára azonban felgyorsult a növekedés.” A demokrácia megteremtődése, amely a kapitalista rendszer működését feltételezi, a nyugathoz való közeledést politikai síkon is megteremtette. Az erőszakmentesen, békés körülmények között, minden szférában elképesztő gyorsasággal végbemenő átalakulást Kornai a következőkkel magyarázza: „a lerombolt gazdaságok helyreállítása mindig sokkal gyorsabb, mint az első, eredeti építés.” A szocialista tervgazdaság által felállított bürokratikus korlátok gyors lebontása a vállalkozói ösztön előtörését eredményezte, emellett az átalakulás erős ellenállás nélkül zajlott le. Az átalakulás gyorsasága leginkább a külvilág hatásainak volt köszönhető, a külföldi minták átvétele a gazdaság és társadalom számos területén, a külföldi befektetők térnyerése, a nemzetközi szervezetek hatása a régió folyamatait ösztönzőleg befolyásolta. A fentebbi elemzések rövid összefoglalása is jól példázza, hogy a rendszerváltás folyamata tökéletes vizsgálódási terepet jelent az intézmények hosszú távú változása és a növekedésre gyakorolt hatás tekintetében. Mind az ökonometriai modellekre támaszkodó, mind a kvalitatív módszereket alkalmazó tanulmányok eredményei alátámasztják az új intézményi közgazdaságtan relevanciáját és szükségességét. A térségben ugyanis nem a neoklasszikus iskola egyensúlyi helyzetekre alapozott, tökéletes piacgazdaság feltételei állnak fenn, hanem éppen az azokhoz vezető folyamatok képezik az elemzés tárgyát. Mindezek rávilágítanak egy olyan módszertan és elemzési keret szükségességére, amely a mennyiségi és a minőségi bankreformmal, a külső sokkokat pedig a KGST, majd a Szovjetunió összeomlásával jellemezték. (Fischer – Sahay - Végh 1998) 6 SLIP= stabilizáció, liberalizáció, intézményépítés, privatizáció 9
változások vizsgálatát egyaránt magában foglalja, vagyis mindarra, amelyet az új intézményi közgazdaságtan maga is képvisel.
3. Hibák és hiányosságok az intézményi modellekben Az új intézményi közgazdaságtan azonban nem jelent tökéletes elemzési módszert, hiszen fiatal tudományág lévén számos hiba fedezhető fel modelljeiben. Az intézményi változók szerepeltetésével nem adódik egyértelmű következtetés a gazdasági növekedés tényezőinek meghatározásakor. Elsősorban az okoz nehézségeket, hogy a növekedés irodalma nem ad egyöntetű definíciót a gazdasági, politikai és társadalmi intézményekre, nem írja le pontosan a változásuk folyamatát, és a növekedésre gyakorolt hatásuk csatornáit. Közgazdászok több mutató segítségével képesek voltak az intézmények jellemző tulajdonságait megragadni, ám ezek különböző csatornákon keresztül hatnak a növekedésre, ezáltal az eredmények nem egyértelműek. További súlyos problémák jelentkeznek az adatok kezelése és az alkalmazott módszertan kapcsán, amelyeket sok szerző alábecsül vagy figyelmen kívül hagy. Bár sok tanulmány statisztikailag szignifikáns kapcsolatot mutatott ki a növekedés és az intézmények között, gyakran hiányzott az eredmények tesztelése.7 A növekedés meghatározásához használt intézményi változók exogenitása lenne megfelelő, ezzel szemben sokkal inkább bizonyulnak endogénnek, amelyet egy lassabb növekedési periódusban az intézmények minőségének romlása is bizonyít. Az endogenitás problémájához nagymértékben hozzájárul az intézmények meghatározásának szubjektív módja is (például hitelminősítő intézetekre alapozott adatok). Az empirikus irodalom keresztmetszeti elemzései pontatlanul kapcsolják be a Solow-féle (1956) vagy a Mankiw-Romer-Weil (1992) növekedési modellt, valójában szűkített regressziókból állnak. Az intézményi változók növekedésre gyakorolt hatása a beruházások értékének növekedésén keresztül, közvetett formában jelenik meg a modellekben, amelynek kiküszöbölése érdekében külön beruházási egyenlet szükséges az intézmények beruházások értékére gyakorolt közvetlen hatásának kimutatása érdekében. A beruházás és növekedés egyidejűsége nem jelent azonban problémát, mivel a szűkített regressziók kihagyják a beruházást, mint változót a modellből, s helyettesítik egy sor, azt meghatározó tényezővel. Egy általános modellben ez a megközelítés mind a beruházás értékére, mind a hatékonyságára gyakorolt hatást, azaz a növekedésre közvetlen és közvetett hatást is képes lehet kimutatni, sajnálatos módon azonban az intézményi változók hozzáadásával azok növekedésre gyakorolt eltérő hatásai egyesülnek, s nehézkessé válik a szétválasztásuk. (Aron 2000) Az adatokhoz kapcsolódóan további hibalehetőséget hordoz magában az intézményi indexek sorrendisége, amelyek kevésbé képesek az országok közti különbségek specifikálására. A mutatók különböző komponenseinek aggregálása is számtalan kérdést felvet, többek között a megfelelő súlyok használatát is. (Aron 2000) A 2008-2009-es gazdasági válság az új intézményi közgazdaságtannak szintén ezen a téren mutatkozó hiányosságaira hívta fel a figyelmet. „Épp azt fedte fel, hogy az immár közkeletűvé vált intézményi és szabályozási mutatószámokkal mért változás és a tényleges teljesítőképesség, vagyis a formális és valós átalakulás közt szakadék tátonghat.” (Csaba 7
A szerzők nem vizsgálták a kapott eredmények érzékenységét a különböző modellspecifikációkra, adatokra, mérési hibákra, a független változók és a növekedés fordított oksági viszonyára, vagy a kihagyott változók által keltett lehetséges eltérésekre. (Aron 2000) 10
2009b) Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank által kialakított tranzíciós indikátorok például az Európai Unióhoz 2004-ben csatlakozott országok között szinte azonos szinteket határoztak meg, a válság azonban a gazdasági visszaesések különböző mértékével kimutatta az elhalasztott reformok hiányát, a gyenge intézményi hátteret. Az intézményi változók jelenlegi formájukban még nem képesek a valóság tökéletes leképezésére, nem fedik le a tényezők egész spektrumát, tehát kiegészítésre, bővítésre szorulnak.
4. Következtetések A Szovjetunió összeomlását követő rendszerváltás, a történelemben egyedi folyamatként a politikai, gazdasági és társadalmi rendszerben egyaránt végbemenő minőségi változásokat jelenti. Mindezek együtteséből adódóan olyan, a kilencvenes éveket megelőzően nem létező események vizsgálatát kívánja meg, amelyhez újdonsága folytán új szemléletre és eszközökre is szükség van. A tanulmány arra kereste a választ, hogy a posztszocialista térség gazdasági viszonyainak elemzéséhez melyik közgazdaságtani irányzat nyújt megfelelőbb eszközöket: a sokat bírált mainstream, avagy az új intézményi közgazdaságtan. A neoklasszikus közgazdaságtan túlzottan matematizált elemzési módszereit és leegyszerűsítő feltételeit a hetvenes évek óta folyamatos kritikák érik. A bírálatok kereszttüzében leggyakrabban a tökéletesen versenyző piacok és a racionális egyéni döntések feltételezése, a statikus szemlélet, valamint az eredmények gyakorlati alkalmazhatatlansága állnak. A kilencvenes évektől megerősödő új intézményi közgazdaságtan az intézmények középpontba helyezése mellett megtartja ugyan a mainstream formalizált, mennyiségi szemléletét, de kiegészíti azt minőségi változókkal, és a folyamatok elemzésével. A minőségi változások és az intézmények gazdasági növekedésben játszott szerepének vizsgálatára a volt szocialista országok tökéletes terepet biztosítottak és biztosítanak ma is, amelyeket empirikus tanulmányok sora ki is használt, bizonyítva az intézmények hosszú távú teljesítményt befolyásoló hatásait. A nyugati, neoklasszikus szemléletet alkalmazó szakértők gazdaságpolitikai ajánlásainak, tanácsainak többsége – a modelljeik érvényességéhez szükséges előfeltételek és leegyszerűsítő premisszák hiánya miatt – használhatatlan, néhol káros volt. Ugyanakkor a jelenleg zajló globális gazdasági válság rávilágított, hogy az intézményi tényezőket aggregáló minőségi mutatószámok – többek között az EBRD tranzíciós indikátorai – sem megfelelőek és elegendőek a térség országaiban a valós gazdasági helyzet feltérképezésére. Mivel egyik irányzat sem bizonyította teljes körű érvényességét és használhatóságát a tranzíciós országokban, jelenleg a „versenyzésük” helyett sokkal inkább beszélhetünk párhuzamos alkalmazásukról, azaz nem egymás helyettesítési alternatíváiként, hanem egymás kiegészítéseként funkcionálnak. Nyitott kérdés marad azonban, hogy a minőségi mutatók javítása révén a jövőben az új intézményi közgazdaságtan, kvantitatív és kvalitatív elemzési szemléletének együttese révén képes lesz-e kilépni a kiegészítő szerepből és a mainstream valódi alternatívájává, helyettesítőjévé válik-e.
Irodalomjegyzék Aron, Janine 2000 Growth and Institutions: A Review of the Evidence, The World Bank Research Observer, 15. évf. 1. szám, február, 99-135. o.
11
Brousseau, Éric – Glachant, Jean-Michel (szerk.) 2008 New Institutional Economics, A Guidebook Cambridge University Press, New York Csaba, László 1997 Tranzitológia és/vagy közgazdaságtan, Közgazdasági Szemle, XLIV. évf. november, 1000-1006. o. Csaba, László 1999 A rendszerváltozás elmélete és/vagy a közgazdaságtan kudarca? Közgazdasági Szemle, XLVI. évf. január, 1-19. o. Csaba, László 2002 Az átalakulás fejlődéselmélete, Közgazdasági Szemle, XLIX. évf. április, 273-291. o. Csaba, László 2009a Crisis in Economics? Akadémiai Kiadó, Budapest Csaba, László 2009b A szovjetológiától az új intézményi közgazdaságtanig – töprengések két évtized távlatából, Közgazdasági Szemle, LVI. évf. szeptember, 749-768. o. De Melo, Martha – Denizer, Cevdet – Gelb, Alan 1996 From Plan to Market, Patterns of Transition, The World Bank Policy Research Department Transition Economics Division, Washington Fischer, Stanley – Sahay, Ratna – Végh, Carlos A. 1998 From Transition to Market, Evidence and Growth Prospects, IMF Working Paper 98/52, Washington, International Monetary Fund Fischer, Stanley – Sahay, Ratna 2000 The Transition Economies After Ten Years, IMF Working Paper 00/30, Washington, International Monetary Fund Havrylyshyn, Oleh – van Rooden, Ron 2003 Institutions Matter in Transition, But So Do Policies, Comparative Economic Studies, 45. szám, 2-24. o. Hodgson, Geoffrey M. 1998 The Approach of Institutional Economics, Journal of Economic Literature, 36. évf. 1. szám, 166-192. o. Kaufman, Bruce E. 2007 The institutional economics of John R. Commons: complement and substitute for neoclassical economic theory, Socio-Economic Review, 5. szám, 3-45. o. Kingston, Christopher – Caballero, Gonzalo 2009 Comparing theories of Institutional Change, Journal of Institutional Economics, 5. évf. 2. szám, 151-180. o. Kornai, János 2007 Szocializmus, kapitalizmus, demokrácia és rendszerváltás, Akadémiai Kiadó, Budapest Ménard, Claude – Shirley, Mary M. (szerk.) 2005 Handbook of New Institutional Economics, Springer, Dordrecht, The Netherlands North, Douglass Cecil 1990 Institutions, institutional change and economic performance, Cambridge University Press, Cambridge Rafiqui, Pernilla S. 2009 Evolving Economic Landscapes: Why New Institutional Economics Matters for Economic Geography, Journal of Economic Geography, 9. évf. 3. szám, 329-353 o. Smyth, Russel 1998 New Institutional Economics in the Post-socialist Transformation Debate, Journal of Economic Surveys, 12. évf. 4. szám, 361-398. o. Spiegler, Peter – Milberg, William 2009 The Taming of Institutions in Economics: The Rise and Methodology of the „New New Institutionalism”, Journal of Institutional Economics, 5. évf. 3. szám, 289-313. o.
12
