Kovács úr Kissé sovány és elhasznált ember. Éveinek száma szerint negyven esztendõs, de ötvennek látszik. A szakállát gondosan borotválja, õ maga minden reggel, tehát azt, hogy borostás arccal járna az emberek közt, nem mondhatom róla, bármennyire használható adat lenne is ez anyagi és kedélybeli állapotának szemléltetésére. Az arca, ha nem is sápadt, de, hogy könnyen értékeljük a közönségességét, fakó. A bajuszát valami sajátságos ízléssel gondozza, olyan formán, hogy ha nem gondozná, bizonyára egy fokkal elõkelõbb embernek látszanék, bár a feje még akkor is élesen elütne például lord Kitchenerétõl, akinek pedig szintén nyers volt az arca s a szája fölé konyult a bajusza. Öltözéke kopottas, mint mostanában majdnem mindnyájunké, de azért az, aki õt már évekkel ezelõtt ismerte, az öltözködésérõl megállapíthat valami meglepõt: évekkel ezelõtt alacsony gallérjával, olcsó nyakkendõjével, készen vásárolt ruhájával, melynek nadrágja bõ volt, kabátja pedig túlságosan hosszú, melynek a színe annyira köznapi és annyira szürke volt, hogy tréfás túlzással rikító szürkének nevezhetnõk, mindezekkel és kitaposott cipõjével, huszonhetes gömbölyû mandzsettájával s azokban a nagy fekete, lapos csontgombokkal igen szegény és a szegénységében is ízléstelen embernek látszott s mint ilyen meghatóan, vagy mulattatóan rítt ki az igazi úriemberek közül akár az utcán, akár a kávéházban - ma azonban, mivel mind e dolgok összhangzó sirámában lefelé már alig van fokozat, jobban elkel a többi emberek közt, sõt mûvésznek, kereskedõnek, vagy akár háztulajdonosnak is tarthatná valaki. Már vagy két hete, hogy találkozott a Vámház-körúton, melyet mostanában valamelyik idegen állam egykori uralkodójáról neveznek, egy Szebeny Emil nevû volt iskolatársával. Ez a Szebeny testes, kövéres képû ember, a szemei ragyogtak, érces hangon beszélt vele, gyakran nevetett, még gyakrabban mondta, hogy kérlek alássan. Az egész lénye, bizakodó kijelentései egy s másról, friss mozgása, elegáns ruhája, ellenállhatatlanul arra kényszerítette Kovács urat, hogy panaszkodjon neki, hogy elmondja újra, amit már a madarak is csiripelnek: hétszáz korona a havi fizetés, a havi teljes jövedelem pedig lakbérrel, drágasági és családi pótlékkal együtt ezerháromszáz korona, a létminimum pedig havonként hatezer korona. Kéthetenként egyszer megy a felesége mozgószínházba s ilyenkor a két leány közül csak az egyiket viheti magával, egyszer az egyiket, másszor a másikat. Szõnyegje már nincs, pár könyve van még, de a könyvvel ma is úgy áll a dolog, mint régen, diákkorunkban: drágán adják, olcsón veszik. Pedig az antikváriumok ajtaján éppen fordítva mondja a tábla: "használt könyveket a legmagasabb áron veszek s jutányosan adok el." Vajon mit jelenthet az a szó: "jutányos?" Lamentálva, bár kissé tompa hangon beszélt Kovács úr, hangját itt-ott meg-megemelte s a szavakat ilyenkor haragosan, mintegy kõdarabokként hajigálta ki magából, mintha ez állapotok okozóinak a fejéhez vagdosná... Ez így nem mehet sokáig. Az asszony már hét kilót fogyott, a gyerekek, isten csudája! még kibírják, még megvan a jó színûk. Nem csak maga a silány táplálkozás - elvégre az ember éhezésnek is mondhatja -, hanem a gond, a gond, a gond, a rettentõ gond! Az egykori iskolatárs türelmesen hallgatott meg mindent, az erõsebb részleteknél azt mondta, hogy: hm, hm, néha megnyugtató kijelentéseket is tett, erõslelkû, optimista ember, aki nem hajlandó arra, hogy a mások életének kilátástalansága miatt kétségbeessék. Istenem, mi is lenne velünk, ha azért, mert valahol valaki éhen hal, mi mindnyájan, másfél milliárd ember a föld színén, az éhenhalás gyötrelmeit szenvednénk el. Segíteni persze, ha az ember szembe kerül ezzel a becsületes szegénységgel, kell, elõvette tehát a tárcáját, elõször a névjegyét adta oda a "barátjának", amelyre a lakás címe is rá volt nyomtatva, azután a kékellõ ezresek közt
kotorászott. Persze újra nagyon örült a viszontlátásnak, különösen örült annak, hogy a barátja bizalmára méltatta s hogy általában elbeszélgethettek, hisz oly régen volt, amikor utoljára találkoztak. Kihúzott egy ezerkoronást a többi közül s felajánlotta: - Kérlek alássan, fogadd el tõlem ezt a csekélységet, már amennyi telik szerény anyagi erõmtõl, boldogan állok rendelkezésedre. Itt van a címem is, ha ismét szolgálhatok, keress fel, legyen szerencsém, mindig szívesen látlak... bemutatlak a feleségemnek is, persze õ nem fog tudni errõl semmit, elõtte nem kell restelkedned... Csak fogadd el, megsértenél, ha visszautasítanád... Majd ha neked lesz, nekem meg nem lesz, majd akkor visszaadod. - Kérlek, elfogadom! - kiáltotta Kovács úr néhány pillanatnyi habozás, inkább megdöbbenés után. - Nem szégyellem, barátom, tõled elfogadom. Kovács úr a pénzt zavar nélkül köszönte meg és sietve eltette, a visszaadásról persze beszélni sem tartotta érdemesnek. Fölösleges is lenne, talán ízléstelenség is lenne - ezt tisztán érezte. - Okvetlenül elvárlak! - ezek voltak Szebeny búcsúszavai s hirtelen elhagyta Kovács urat, mert megpillantott az utca szélén lassú lépésben haladó kétfogatú bérkocsit, oda futott, bele vetette magát és elhajtatott vele. Kovács úr, ahogy egyedül maradt, a pénzre gondolt, szeme elé képzelte a gyönyörû kék és tarkarajzú ezerkoronást s kedve lett volna elõvenni, hogy újra lássa, érzékelje, élvezze annak keménységét s hallja a kihajtogatáskor, kiegyenesítéskor hallatszó suhogó hangját. Villámgyorsan hozzávetõleges költségvetést csinált: boldogan állapította meg, hogy sok kellemes dologban lesz része e pénz által s lelkének feszültsége megenyhült. Egy hétig tartott a pénz, helyesebben mondva, egy hétre tette elviselhetõvé különben gyötrelmes életét a családnak. Újabb két kínos hét után Kovács úr elõszedte volt iskolatársa névjegyét, még egyszer megnézte, hogy pontosan hol is lakik s elindult hozzá. Budára kellett átmennie, a Gellérthegy Kelenföld felé esõ aljába, a hegyoldalban húzódó kis görbe utcába. Lassan ballagott a Fehérvári útról a magasabban fekvõ utca felé, az út fáradsága mintha a lelkét is gyötörte volna s egészen lehangolta az a tudat, hogy nem tud majd könnyedén, mosolyogva beállítani a volt iskolatárshoz és családjához úgy, mintha csak látogatóba menne s mintha odahaza minden a legnagyobb rendben folyna. Megérkezett a kétemeletes, villaszerû házhoz, melyet, mint az utca valamennyi épületét, kert vett körül. Igen, itt lakik Szebeny, ennek a szép háznak az elsõ emeletén. Jól kereshet, talán tekintélyes vagyona is van. Csupa jómódú ember élhet ezen a környéken... Vasrácsú kaput kellett megnyitnia, hogy a kertbe beléphessen, a kapu kilincsét alig tudta felfedezni. Itt-ott lépcsõkkel emelkedõ fehér út vezetett fölfelé a ház kapuja felé. Ment lassan, testileg már megkönnyebbülve, egy-egy tekintetet vetett jobbra-balra, a viruló vadgesztenye- és ecetfákra, az út mentén fénylõ vastaglevelû örökzöld bokrokat meg-megsimogatta. Ellenállhatatlan indulat késztette õt erre, talán azért, mert szerette a kisgyermekeket s az eleven bokrocskák sûrû leveleikkel olyanok voltak, mint a kis gyermekek, vagy talán azért, mert az örök szegénységbõl rettentõen vágyott ilyen szép házra és kertre s most ezt itt, amelyben járt, annyira megkívánta, hogy muszáj volt megérintenie, megfognia, hátha a kezében marad s nem kell többé eleresztenie, vagy talán mint a hónapok óta éhes ember - annyira éhes, hogy arról az eszével nem is tud - a barmok ösztönével nyúl a húsos levelek után, hisz az éhhalállal küzdõ a száraz bõrdarabokat is rágja s a köveket is nyaldossa.
A kis út a ház kapujánál ért véget, pár lépésnyire a kaputól, a terméskövekbõl rakott fal tövében, drótfonású ketrecben egy kecske bámulta az érkezõt s két csirke gubbasztott egy vízzel telt csempe vaslábos mellett. Kovács úr elnevette magát a fehérszakállas jószág bamba nézésén s ha valaki most lett volna vele, okvetlenül valami vaskos viccet mondott volna a kecskérõl. Kicsit állt és nézte a kecskét, arra gondolt, hogy itt ezt is lehet, nem úgy, mint benn a városban, ez pedig tejet ad! - azután befordult a kapun, ment föl az elsõ emeletre, most már csak azon töprengve, hogy vajon hogyan fogadják, nem éri-e majd valami megaláztatás. A lépcsõház tágas és tiszta volt, a lépcsõk kövei s a vaskorlát feketepolitúros fája ragyogtak. Csöngetett. A cseléd bevezette egy nagy szobába s egy öreg asszonyság tipegett egy másik szobából eléje. Szebeny úr nincs itthon, pedig ilyenkor délután mindig itthon szokott lenni, most látogatóba mentek valahová a feleségével együtt, a kis babát is magukkal vitték, az asszonyság különben a Szebeny édesanyja. Ó, Kovács urat már hírbõl ismeri, a fia beszélt róla, elmondta, hogy a múltkor találkoztak. Milyen kár, hogy éppen ma nincsenek itthon! De tessék leülni s egy kicsit kipihenni magát, mert magosan fekszik ez a csúnya ház, nehéz ide feljönni. Mire fölér az ember, ha gyalogosan jön, egészen kimerül. Kovács úr szabadkozott, de az asszonyság erõltette, nem szabad mennie, tessék csak helyet foglalnia, el lehet fáradva. - Hát igen - lihegte Kovács úr - fárasztó az ilyen út, fölfelé jóval fárasztóbb, mint lefelé. - Csakugyan! - hagyta ezt helybe az asszonyság kissé meglepõdve, de aztán elnevette magát, miközben aranyfogak villogtak elõ a szájából. Kovács úr leült s az öregasszony mosolyogva nézte vendégét, szinte neki is jól esett, hogy az most pihen a fáradság után. - Ugye még nem uzsonnázott? - Ó kérem - rebegte Kovács úr s ekképp elkerülte az egyenes feleletet. - Megkínálom egy kis kávéval. - Ó, ne tessék. - De csak fogadja el, rögtön hozom. - Ó kérem. Az öregasszony már tipegett is kifelé. Néhány percig maradt kinn, ezalatt Kovács úr szétnézett a szobában, szívta magába a jólét áramlását mindenfelõl, a tisztaságot, a fényt, pompásak voltak a bútorok, hatalmas és elõkelõ szekrény, a szõnyeg vastag és puha, a parketta tükörcsillogású, az egyik sarokban hatalmas fehér cserépkályha állott, amelyet télen biztosan bõven jóllakatnak szénnel. Itt még az ablakok is ragyogóbbak, mint máshol, az egyik ablak ajtós, verandára nyílik, kinn a verandán bölcsõ és egy asztalkán jétékok a kisbaba részére, messze a kék ég egy darabja látható, valamely enyhe szellõ mintegy bele mártogatja egy fa sárgászöld lombjait. Jött be az öregasszony, kezében csészét, a karján szalvétákat hozott, egyet Kovács úr elé terített, letette a kávét, melléje egy kisebb hótiszta szalvétát helyezett. A szekrénybõl kiskanalat és kést hozott, egy szalmakosárban néhány darab fehér kenyeret, majd egy ezüst edényben fehér kristálycukrot. - Tessék - mondta s máris ment kifelé, nyilván hogy még hozzon valamit.
Kovács úr megnézte, megszagolta a kávét - a szeme felragyogott - cukrot tett bele, kettétört egy darab kenyeret s enni kezdett. Nagyszerû volt a kávé, évek óta nem evett ilyen jót, akkor is vendégségben. Csak az a kis hibája volt, hogy nem volt elég édes, egyelõre, a megszokás miatt, nem mert elegendõ cukrot tenni bele. De az öregasszony késett, Kovács úr néhány kanál közben meggondolta a dolgot, helyesebben: föltalálta magát s nagy gyorsasággal, mintha cselekedetét titokban kellene véghezvinni, még egy-két kiskanál cukrot mert a kávéjába. Betipegett a jó asszonyság, hozott vajat, mézet és lekvárt, újra kínálta, biztatta a vendégét s tevésvevés közben rálesett és megint csak mosolygott, amint látta annak gyönyörûségét. - Ó, ne tessék, ne tessék!... - szabadkozott a vendég, szinte meghökkenve a nagy traktától. Az asszony nem hederített rá: - Ejnye, még egy kanalat adok a lekvárhoz - mondta. Kovács úr szemlét tartott az újabb finom dolgokon, vajat kent a kenyerére. Azt is megszagolta az asszonyság a szekrénynél motoszkált, háttal feléje - mézet csurgatott rá s nagyokat harapott belõle. Az asszonyság álldogált, egyet-kettõt lépett körülötte, megint eszébe jutott valami: - Csak tessék enni abból, amit szeret. Egy kis töpörtyût is hozok, szereti? Van friss töpörtyûnk. - Töpörtyût? Á-á, az nagyszerû! De ne tessék! Igazán sok lesz. - Dehogy lesz. Van nekünk, hál' Istennek, elég. Mindnyájan nagyétûek vagyunk. Emil is ugyancsak szereti a hasát. És már iparkodott is kifelé, a töpörtyûért. Kovács úr utána nézett s amint becsukódott mögötte az ajtó, jobbra-balra és maga mögé is vetett egy-egy tekintetet, nagy sietséggel elõvette a zsebkendõjét, néhány kanál cukrot mert bele, begöngyölte és visszatette a zsebébe. Jó lesz a lányoknak. Az asszony még nem jött. Kovács úr máris biztonsággal mérte föl az idõt, amelynek az öreg távozása és érkezése közt el kellett telnie. Egy kis papírost húzott ki a zsebébõl, szelt egy darab vajat, bepakolta és azt is zsebre tette, egy darab fehér kenyeret is eltett, örülnek majd neki a lányok. Jött a néni a töpörtyûvel. Szép nagy darab töpörtyûk voltak, Kovács úr evett s dicsérte, hogy rendkívül finom. Olyan, mint a vaj. (A vaj pedig olyan, mint a dió, a lekvár olyan, mint a méz, a méz pedig, istenem, az remek!) Az asszonyság nevetett, de mintha muszáj lett volna neki mindig valamit csinálnia, a szekrényrõl poharat vett le s Kovács úr elé tette, a kancsó vízre azt mondta, hogy állott, hoz helyette frisset s már megint indult kifelé. Kovács úr most néhány darab töpörtyût pakolt be, eltette s evett tovább, még egy darab fehérkenyeret csúsztatott a zsebébe, újra evett s eközben tûnõdve nézte a híg lekvárt, ami pedig legjobban ízlett neki s talán valamennyi holmi közt a legfinomabb volt. Kár itt hagyni. Szerette volna az egészet megenni, de nem lehetett, mert sok volt s nem is illett volna. Hm, hm. Töprengett, hogy mit lehetne csinálni. Valami edényben - de hát nincs. A kis szalvétát is szerette volna, mi is lenne, ha zsebre vágná? Nem venné észre az öregasszony. Ha pedig észrevenné, nem
tudna mit gondolni. Határozottan zsebre lehetne vágni, szórakozottságból. De még sem! Hanem hirtelen iratcsomót rántott ki a zsebébõl, egy borítékból kivette az aktát, a borítékot telemerte lekvárral s a külsõ kabátzsebébe tette. Azután egy szelet vajat tett el és papír híján, meg idõ híján is, csak úgy a zsebébe néhány töpörtyût. A lekvárból annyit vett, hogy a fele maradt csak az edényben. Az öregasszony jött, hozta a friss vizet. Kovács úr nem mert rá fölnézni, de csak néhány pillanatig volt az az érzése, mintha az asszony fürkészõ pillantásokat vetne rá. Az öreg jóságos, kínáló szava egyszerre feloldotta. Kovács úr evett bõven mindenbõl, egy csepp feszélyezettséget sem érzett már, a kínálgatásra nem is reflektált. Milyen finom ételek! S milyen kitûnõ a kávé így cukorral! A szacharin, az rettenetes! Különösen a felesége utálja, ha jut egy kis feketekávéra, inkább keserûen issza... Sóvárgón nézett a feketekávéra, bánta már, hogy keveset vett belõle, alig négy-öt kiskanállal. És nagyon szerette volna, hogy az öregasszony még egyszer kimenjen. Vagy talán kérni lehetne tõle? Nem, az lehetetlenség. Különben is jócskán szedett mindenbõl. A mámi, ha elpakol, biztosan csodálkozni fog. Nem tudja megérteni, hogy hogyan ehetett õ annyit. Vagy hát hová lett az a sok minden? Hát csak csodálkozzon. Arra nem gondolhat, hogy... Áh, ki van zárva, képtelenség arra gondolnia. De befejezte az uzsonnát, ivott egy pohár vizet, a szalvétával, melyet sajnos itt kell hagynia, megtörölte komótosan a száját s az újabb kínáló roham ellen derûs kedvvel, csaknem fölényesen emelte föl a kezét s ezt mondta: - Ó, szó sincs róla, dehogy eszem. Hisz' annyit ettem már, mint egy közönséges kapás.
