KÕTÁBLÁK ÉS KRITIKÁK
CSÍKSZENTWEIMARI ILLÚZIÓK
MELLÉBESZÉLÉS. 1973 tavaszán és nyarán az Arad melletti Lippán katonáskodtam. Egyetem után hat hónap – ennyit kellet letöltenem a tartalékos tiszteket képzõ katonaiskola-féleségben. A szokásos fizikai „kiképzés” mellett elõadásokat is tartottak nekünk egy tanteremben, amelynek fal mellett futó polcain a Román Kommunista Párt dokumentumai, Nicolae Ceausescu mûvei, és két-három asztalon pedig a román nyelvû központi politikai napilapok kollekciói roskadoztak. Az utolsó padokért folytatott egyéni hadmûveletek egyik gyõzteseként a napilapkollekciót magam elé tornyozva olvastam: a könyveket a tisztek kiváncsi tekintete elõl könnyedén a Scînteia, a lepedõ nagyságú központi pártlap alá rejthettem. Iskolás füzeteket is adtak, hogy az értékes hadi és politikai tudományokat, amelyekkel gazdagítottak, folyamatosan jegyezgethessük. Mivel a füzet középsõ lapjait nyom nélkül, könnyen kitéphettem, azokra írtam az éppen soros kritikát, könyvrecenziót. A kitépett füzetlapokról a hevenyészett sorokat olvashatóan átmásoltam A/4-es papírra, és postáztam A Hét-nek, ahol néha vicces hibákkal jelent meg (a gépírónõ nem mindig tudta kiolvasni a kézírásomat, a szerkesztõ pedig csak az értelemzavaró hibákat javította). Veress Dániel történelmi drámáiról írt „jegyzeteimet” azonban a szerkesztõség késlekedett megjelentetni. Mivel az egyetem utolsó évében elkezdett „napi kritikai” õrületem és elszántságom folytán, mely a katonáskodás, késõbb a napi több órás ingázás ellenére sem lankadt, A Hét-nél több írásom volt, folyamatosan közölték õket, így fel sem tûnt nekem, hogy ezt az egyet mindig halogatják, tologatják. Gondoltam, egyszer ez is megjelenik. Megjelent: 23
K ÕTÁBLÁK
ÉS KRITIKÁK
Jegyzet az illusztráló történelmi drámáról és kötelességérõl 1. A történelmi dráma egyik változatáról szeretnék szólni a következõkben: megjegyzéseimmel ezt és a vele kapcsolatos kérdések némelyikét akarnám kitapintani. Hogy elkerüljem azonban a levegõbe beszélés vádját, konkrét drámák kapcsán teszem, elemezve elõször a drámákat, majd önmagunkat, illúzióinkat. Olyan önvizsgálatról lenne tehát szó, melyet meg kell elõznie a tények tisztán látásának, hogy félre ne vezethessük magunkat. 2. Vizsgáljuk meg tehát mindenekelõtt Veress Dániel legutóbbi kötetének (Báthory, Wesselényi) két darabját. A Wesselényi elsõ felvonása a maga egészében tizenkilencedik századi társalgó modorban rekonstruálja az ítélethozás elõtti perceket, majd azt, ahogyan az a fõhõs és környezete tudomására jut. A második: Gränfenbergbe érkezik Wesselényi barátja (Újfalvy) és szerelme (Marie). Hosszadalmas párbeszédek közlik, hogy a fõhõs megtörten és büntetve bár, de itt is dolgozott. Megtudja, hogy Marie is elhagyja. Végül megtalálja Ninában az élettársat. Harmadik felvonás: Zsibó – családi környezet; Széchenyi, Stocklassa, negyvennyolcas forradalom – a „második környezet” mely a megvakult emberben a soha nem szunnyadó tenniakarást felfokozza. Függöny. Azért ismétlem el röviden mindazt, amit e dráma közöl, hogy leszögezhessük: nem hatol mélyen Wesselényi életébe, mûvébe, csak vitathatatlan értékekként messzirõl körbecsodálkozza, s e mûnek minden indoka, oka és célja e csodálatba bevonni a nézõt, emlékeztetni. Ünnepi megemlékezés tehát, színpadra alkalmazva. Nemes szándék, épp csak egy ismeretterjesztõ elõadás, emlékbeszéd vagy tanulmány lehetõségei inkább fellelhetõk e párbeszédekben, mint egy drámáé – mely irodalom, mûvészet. A Véres farsang is egy történelmi személyiség életútját követi, és a történelmi leckén túl is marad a kérdõjel: miért színpadon az ismeretterjesztés? A szerzõ „drámává” pedagogizálja össze a történéseket, melyek két síkon haladnak elõre. Egyfelõl az „urak”, másfelõl a becsapott, szegény székely nép. Az urak komédiáznak a történelemmel, országgal, jövõvel, míg a szegény nép senyved. S hogy a két jelenségnek a drámában is legyen valami köze egymáshoz, hogy valamiképpen egymásba torkollhassanak, a szerzõnek be kell iktatnia 24
Csíkszentweimari illúziók egy álomjelenetet: az uralkodó rémlátomásaiban megjelennek „a szegény nép képviselõi”. Mindehhez csapódik egy utójáték, mintegy lepárolva az egésznek az „eszméjét”: történelmünk néhány éve egy pojáca, egy komédiás kezén alakult. Megesik ez sokszor, de a tények fejcsóválva-felmondásából nem lesz, itt sem lett dráma. 3. Az utóbbi években megjelent vagy bemutatott színpadi mûvek kapcsán felvetõdött nálunk is a történelmi dráma kérdése, elhangzottak különbözõ vélemények. Valahogy úgy érzem, kár volt az elpazarolt szellemi energiáért. A dráma elsõsorban dráma; a múltból vagy a jelenbõl merít, e tény a lényegen nem változtat, hisz valóságunk tartozéka a múlt. Mint ahogy a hegyvidéki író az alföldrõl – e térbeli eltolódás analógiájára a jelenkori is írhat a múltról, egyaránt közlekedhet térben-idõben. Nem a dolgok lényegébõl fakad tehát az osztályozási szempont. Végsõ soron: a jelen is történelem! Dráma és történelem viszonya: dráma (mûvészet) és valóságé. Épp ezért a történelmi drámának külön problematikát mondvacsinálni nem érdemes, nem indokolt. A történelmi drámát nyugodtan megvizsgálhatjuk: attól függetlenül és azon kívül, hogy történelmi – dráma-, azaz mûvészet-e? 4. A valóság „megemésztésének” eszköze a mûvészet (is). Vannak azonban idõszakok (talán helyesebb azt mondani: évek) és helyzetek, amikor a társadalom valami okból szem elõl téveszti önnön valóságának egyes területeit. Egy-két évtizeddel ezelõtt, az új világ teremtésének lázában hajlamosak voltunk például némileg egyoldalúan szemlélni vagy éppenséggel letakarni a történelmet, ami megmásította valóságképünket, s csak az utóbbi években kezdtük felismerni, hogy a történelem teljes ismerete nélkül szegények lennénk, szellemi csonkák. A sematizmus után szomjazzuk a valósággal õszintén szembenézõ irodalmat, szomjazzuk a hiteles valóságképet, a történelmét is. Valóság- és történelemkeresésünkben néha oda jutunk, hogy ha nyomára akadunk, feladjuk mûvészetigényünket, valami mûvelõdéssorvasztó hejehujahajba feledkezünk. Színpadainkon az ilyen mennydörgés gyakran számíthat sikerre; a sepsiszentgyörgyi színész például, ha Marosvásárhelyen szerepel történelmi tucatdrámában, szükségesnek érzi, hogy üvöltésig emelje hangját e szavaknál: „itt, Marosvásárhelyen…” A nézõtéren taps. Így csûrdöngölõzik néha a siker mûvelõdési életünkben. 25
K ÕTÁBLÁK
ÉS KRITIKÁK
E mûveknek minden érdeme az emlékeztetés, az évfordulós csodálatcsikarás, s ha nincs meg ez a konkrét, napi szükségletekhez kötött, s így sikert biztosító jellegük, ott az általánosabb, mit fennebb vázoltam. Minderre persze szükségünk van, de nem az irodalom árán. Láttunk „történelmi drámát”, amelyik irodalom, és olyant, amelyik nem az (mint az a könyv, melynek margóján ez észrevételeimet felvetettem). A témára való fogékonyság mellett maradjunk hûek mûvészetre való fogékonyságunkhoz. Ez talán nem is könnyû. Veress Dániel drámái például felszaggatják gondolataim, érzéseim zsilipjeit, mint az igazán nagy mûvek, pedig tudom, hogy nem azok: téma és mûvészet közti választás dilemmájába kerülök, mert a kettõ itt szétvált. Pontosabban: kivált a téma a mûvészetbõl, de még igényt tart rá, még annak nevezi magát. Ezt a jelenséget ritkán, de tapasztalhattuk: voltak korok, amikor durván, formátlanul, ábrázolatlanul, nem mûvészien tört fel a mondanivaló, s a mûvészetben volt sikere, mert addig az még nem mondatott ki, és egyelõre nem is volt remény a kimondására. Ilyen esetben, azt hiszem magam is a témára szavaznék, csak kimondassék, bárhogyan, ha más lehetõség nincs. De jelen esetben nem errõl van szó. Hiszen fut nálunk az illusztráló történelmi dráma, de van olyan (igazi) drámánk is, mely régvolt dolgok felé fordulva szól hozzánk. Kocsis István, Páskándi Géza drámáiban a történelmet alakító vagy elviselõ, viaskodó ember áll elõttünk a mi és az õ problémáival; társunk, nem sematikus modorban elõnkbe pedagogizált példa. Az igazi drámákban problémáinkkal kell szembenéznünk, megalázkodunk, felemelkednünk, járnunk az ember örök útját; az illusztráló történelmi dráma, mivel illusztrál, két dolgot tehet: követendõ és elrettentõ példát állít elénk, ami számunkra roppant kényelmes, mert a problémáinkat ezzel meg is kerüli. Esetleg a tudatunkba villantja, hogy vannak, s minket ez a tudás felráz-forma, de meg is nyugtat: részesei vagyunk a dolgoknak (s ez megy sokszor a mellveregetésig), hisz tudunk róluk, s problémátlanul mehetünk tovább. Tehát ami létét talán-talán indokolná: hogy roppant fontosságú dolgokat közöl, s ezért elnézhetnénk mûvészietlenségét, pont az nincs benne. 26
Csíkszentweimari illúziók Arra a következtetésre jutunk, hogy a mûvészietlenséget a mûvészetben elnézni nagyon-nagyon ritkán – akkor sem eléggé! – indokolt. Jelen esetben egyáltalán nem. A mûvészethez kell eljutnunk tehát, s hogy ez sikerüljön, néha nem árt átgondolni a minket hozzá fûzõ viszonyt, nehogy kényelmes mellékutakon találjuk egyszer magunkat. 5. Közmûvelõdésünkrõl, közönségünkrõl sok szó esett, s közben látszatra megfeledkeztünk a szerzõrõl, akinek nemes szándékát kétségbe vonni nincs okunk. Alkalmam volt egy író-olvasó találkozón hallgatni Veress Dánielt, amint kifejtette, miért ír történelmi drámát. Mert: egyrészt írói alkatának ez felel meg, másrészt a helyenként még hiányos történelemtankönyveket kiegészítendõ érzi kötelességének a múltfeltáró tevékenységet. Egyik tizenegyedikes tanítványom feltett egy kérdést, amit én most megismétlek: ilyenformán az illusztráló „történelmi drámának” van-e jövõje? Hiszen történelmünk újraértelmezése folyik, s a megfelelõ tankönyvek felmentik „kötelessége” alól az illusztráló, színpadra írt, párbeszédbe szedett történelmi leckét. Már csak ezért sem lehet jövõje. S e jegyzet fel szeretné hívni a figyelmet: a mûvészetben mirõl bizton tudjuk, hogy nincs jövõje, annak jelene sem szabadna hogy legyen. MÖGÉBESZÉLÉS. A huszonhárom éves fiatalembernek a hadsereg napilapkollekciói mögött titokban – Nicolicea százados üvöltözései közepette – papírra vetett jegyzete az illusztráló történelmi drámáról féléves késéssel jelent meg 1974 decemberében. Írásomra Sütõ András vitacikkben reagált:
Csíkszentweimari kõtáblák „Jegyzet az illusztráló történelmi drámáról és kötelességérõl” – olvasom A Hétben Szávai Géza ígéretes elmélkedéseit Veress Dániel legújabb drámakötetérõl. Harcos nekifutamodás. Mivel is kezdené – ítészként – pályáját az ember, ha nem azzal, hogy õ majd rendet teremt az irodalmi grundon, eltanácsolván az oda nem valókat. És mivel viszi véghez mindezt, ha már oly kedvezõek a lehetõségek, 27
K ÕTÁBLÁK
ÉS KRITIKÁK
hogy véghez is viheti? Nyilván jegyzeteléssel – cikkelyes lábjegyzetrúgással. Különösebb munka nem szükségeltetik hozzá: a negyedszázados irodalmi munkásságban vétkes áldozatnak még csak a nevét sem kell tisztességesen megfigyelnie. Négy önálló kötet és tucatnyi elõszavazott szövegválogatás jelzi ugyan, hogy a szóban forgó Dánielt Veress-nek hívják, nem pedig Veres-nek – következetesen –, mint a megboldogult Péter bácsit, de hát ez potomság. Fõ a gyors és látványos akció, az ifjonti frissesség a tízparancsolatilag öt cikkelybe sûrített azonnali vélekedéssel, vagyis kerek négy esztendõ után, hogy a Báthory-drámát 1970 szeptemberében Sepsiszentgyörgyön bemutatták, és kerek egy évre rá, hogy a bírálat alá vonszolt kötet megjelent. Mi lehet az oka e kései fölocsúdásnak, e hosszadalmas mózesi tárgyalásnak fönt a hegyen az Esztétika Istenével, a kõtáblák elkészültéig? Okát kutatni most nem érdemes, a fontos ugyanis a bálványimádók szétugrasztása, valamint az aranyborjú feldöntése és összetörése – nyilván egy igazabb hitvallás nevében. Az efféle vállalkozás ellen kifogást emelni nem lehet. Hogy Szávai miként ítéli meg esztétikai érték dolgában Veress drámáit: egyéni joga, bár sommás indulatait nézve: nem biztos, hogy egyelõre kötelessége is. Ebbe most nem kívánok beleszólni. Ellenvélekedésre csupán Szávainak bizonyos „dilemmája” késztet s a mód, ahogyan határozott idillikus demagógiával – és tényhamisítással – e dilemmáját végül elcsitítja. Mert: ha már oly rettentõ kényes az ízlése, ha esztétikai csápjai oly kifinomultak, ha irodalomféltésében oly kétségbeesetten radikális, hogy Veress „történelmi leckéinek” sok tízezres nézõseregét inkább a pokolba küldené, mintsem a sepsiszentgyörgyi színházba – ó, mûvészetellenes, pedagógiával fertõzõ Thália! Mily rettentõ, ha pedagógus lázad föl a pedagógia ellen! –, akkor éteri esztétikumában miért hagyja magát vészes dilemmákba sodortatni? Íme az elcsábított kritikus panasza: „Veres Dániel drámái például felszaggatják gondolataim, érzéseim zsilipjeit, mint az igazán nagy mûvek, pedig tudom, hogy nem azok: téma és mûvészet közti választás dilemmájába kerülök, mert a kettõ itt szétvált.” Az ember ezt sajnálattal veszi tudomásul, mint oly sok más esetben, amikor joggal sóhajtunk föl: micsoda drámai lehetõség egy Gábor Áron, vagy Mihai Viteazul, egy Kis Miklós, vagy Petru Rares! Mindahányan fölszaggatták már a színpadon is gondolataink és érzelmeink zsilipjeit, csak épp írói megformá28
Csíkszentweimari illúziók lásuknak százados maradandóságát nem igazolták. Õkelméék bizony sokan vannak, és ha együttesen vesszük számba õket, megállapítjuk, miszerint: a mûfaj dolgában – úgy általában is – messze vagyunk még a virágkortól, de bizonyos, hogy Arany Jánossal szólva: a mai kisebbek a holnapi zseni fáklyája számára tartják ébren a tüzeket. Az esztétika szoknyáján folt nem esik, ha ezt tudomásul veszi. Nagy dilemmájában Szávai – mint kiderült – már-már megértette, hogy a mindenkori Kezdet – ha nem is ajnározásra – bátorításra szorul, de megijedvén azután önnön nagyszívûségétõl, dilemmájából kikászálódva gyorsan leparancsolta Veress Dánielt a világot jelentõ deszkákról. Eszébe sem jutott, hogy a már említett több tízezres fõnyi nézõsereg ugyancsak felszaggatott érzésekkel fogadta e színdarabokat, s mi valamennyien annak örültünk – sok évvel ezelõtt –, hogy egy RÉGEN VÁRT drámai mûfaj hazai jelentkezésének lehetünk tanúi; olyan vállalkozásnak, amely történelmi önismeretünk dolgában társadalminemzetiségi nyereségünk volt, s ez nem lehet közömbös a legfinnyásabb ítész számára sem. Nyugodtan beszélhetünk nyereségrõl, a jövõt szolgáló szellemi gyarapodásról, mert akik Veress „történelmi leckéit” meghallgatták, az áhított katarzis nélkül is fölkészültebben járulnak majd eljövendõ eszményi történelmi drámáink mondandója elé. Bizonyos, hogy sem a Mikes, sem az utána következõ „illusztrációk” kárt nem okoztak bennük, elfogultság nélkül ezt senki sem állíthatja, hacsak – pillanatnyi dilemmájáért – el nem kapja a flagelláns indulat, mikor is önnön hátát összetévesztvén a Veressével, ilyenformán vet véget a bizonytalankodásának: „S e jegyzet fel szeretné hívni a figyelmet: a mûvészetben mirõl bizton tudjuk, hogy nincs jövõje, annak jelene sem szabadna, hogy legyen” – kiáltja el magát Szávai állítólagos tizenegyedikes falusi diákjának segedelmével nem nagyon igényes stílusban – „szabadna, hogy legyen” – és azon a hangon, amelyet a normatív türelmetlenséggel együtt mármár elfelejtettünk. Még jó, hogy van ki figyelmeztessen a jelenlétére. S épp onnan, ahol a kizárólagosságot, a mars-ki-szellemet évekkel elõbb ifjú tehetségeink – joggal! – a leginkább kárhoztatták. Ha volt idõ – az ötvenes években –, amikor azt kellett kifogásolnunk, hogy a nemzetiségi irodalmak betegségi tüneteként a kritika boldogboldogtalant hajlamos a klasszikusok megüresedett székébe ültetni, akkor most a másik véglet ellen kell szót emelnünk: ne faragjon senki sem Kocsisból, sem másból bunkót, olyan szerzõ ellen, aki nem al29
K ÕTÁBLÁK
ÉS KRITIKÁK
kotott ugyan remekmûveket, de – színpadi mûveit alapos tanulmányokkal és monográfiákkal is kiegészítve – történelmi múltunk tömegeket érintõ föltárásában úttörõ munkát végzett és végez. Aki javító szándékkal és adott helyzetünk ismeretében ragad tollat az örök mûvészet védelmében, annak tudnia kellene, hogy a Wesselényi-lecke mai hallgatói és az „örök mûvészet” holnapi hívei valamiképpen összetartoznak; s a maiakat pedig egy tál esztétikai lencséért nem fogjuk eladni a tájékozatlanságnak, bár Szávai úgy véli, hogy Mikóújfalu és Pürkerec népe nyakig lubickol a „történelmi újjáértékelés” megváltó folyamatában. Nem tudhatjuk: honnan szedi az értesüléseit. Azt tanácsolnám: fogja vallatóra bármely unokahúgát vagy nagybácsiját s menten elpárolog az idillikus megnyugovása. És talán azt is megérti majd, hogy mifajta szellemi szomjúság táplálja a „történelmi leckék” iránti tömegérdeklõdést. A nézõk ostobasága tán? Avagy – ítészünk fogalmazásának szintjén szólva – az a tény, hogy a „témára való fogékonyság mellett” nem maradtak hûek „mûvészetre való” fogékonyságukhoz? Bizony, hûségesek maradtak, csakhogy ebben a történelmi témakörben a gondolataik és érzelmeik zsilipjét „felszaggató” leckéket Sepsiszentgyörgyön és környékén – tisztességes fogalmak ezek, hiába gúnyolódik rajtuk némelykor az idült sznobéria – éppenséggel Veress Dánieltõl kapták – a színházban. Láttam õket, munkások, parasztok és diákok voltak, nem érdemlik meg Szávai részérõl a csíkszentweimari lefumigálást. (Õ ugyan a marosvásárhelyi nézõközönség hátán köszörüli a nyelvét, de ez a kérdés lényegét tekintve egyre megy.) A színészek sem üvöltöztek a provincia megszállottságában, s a magas esztétikában és hagyománymegvetésben még járatlan nézõk sem fulladtak „hejehujahaj”ba, még csak nem is „csûrdöngölõztek” a nemzeti búbánat bódulatában, hanem azt mondták a figyelmükkel: íme, az újabb megszólalása egy hosszú ideig elnémult mûfajnak. „Évfordulós csodálatcsikarás” – elménckedik folytatólag Szávai, nyilván az elmúlt évek történelmi évfordulóira célozva, hiszen ha saját családi évfordulóiról lenne szó, azt jelezte volna. Kénytelenek vagyunk tehát tudomásul venni, hogy az Ady-Petõfi-Balcescu és megannyi évforduló nem egyéb „csodálatcsikarásnál”. Ám legyen, ha így tetszik az esztétikai dilemmákban szenvedõ lelkeknek. Azt is átvészeljük, hogy ezek az alkalmak valóban nem hozták el számunkra az új Bánk bánt és Fáklyalángot, vagyis, hogy ünneplésünk Szávai bánata szerint, az 30
Csíkszentweimari illúziók irodalom kárára történt. Engedelemmel szólva: némi közöm van már az irodalomhoz, s épp ezért nyugodt lélekkel megvallhatom, hogy Szávaival ellentétben, sem költészetünket, sem drámairodalmunkat nem féltem az évfordulók Szávai-látta „mellveregetõ” kártevéseitõl. Sokkal jobban féltem évfordulóinkat attól, ha netán elfeledkeznénk róluk. Múlt és jelen – példa, tanulság és kollektív önismeret – közös fedél alatt lakoznak s formálják holnapi arculatunkat. Ezt Szávai sem tagadja, de a múltidézés kezdeti szakaszát befejezettnek nyilvánítva, a történelmi tudatformálásnak minden gondját – valóságos akadályait is egyben – képes a szélbe hajítani, csak megkaphassa cserébe Veress Dániel fejét. A tényhamisítás árán is. Mert azt mondja: az illusztráló történelmi dráma – („az illusztráció (s) történelmi dráma”?) – ez idáig valamelyes elnézésre késztette õt, s ennek okairól félszájúlag vélekedve egyebek között azt állítja, miszerint a történelmet hajlamosak voltunk „letakarni” (sic!), betakarni, szem elõl téveszteni stb. Így tehát „arra a következtetésre jutunk, hogy a mûvészietlenséget a mûvészetben elnézni nagyon-nagyon ritkán – akkor sem eléggé! – indokolt!” Elõadattak tehát Veress drámái, mivel a föntebb említett okoknál fogva „nagyon-nagyon ritka” helyzetben találtuk magunkat. De most már vége legyen a ritka helyzetnek! – parancsol Szávai a lábunk alá és a fejünk fölé új valóságot –, mert a nem eléggé indokolt elnézés valóságos okai megszûntek, Veress témái pedig bevonultak a „megfelelõ” tankönyvekbe, amelyek ilyenformán fölmentik õt az „illusztráló kötelessége” alól. Az ember azt gondolná, hogy pedagógus-kritikusaink idõnként a tankönyvekbe is belelapoznak. Veress Dániel témái nem vonultak – nem vonulhattak – be a tankönyvekbe, lévén, hogy azoknak egészen más a feladatuk. De ezen már nincs mit vitatkozni. Hanem csak annyit kell még hozzá tennünk Szávai stílusában: az állításnak mirõl bizton tudjuk, hogy nem igaz, annak megjelenni sem szabadna, hogy megengedtessék. Sütõ András KÖZBE-BESZÉLÉS. Egymás mellett (után) a két írás. Sütõ vitacikkét én még a megjelenése elõtt olvastam. Megkaptam A Héttõl, és természetesen a lehetõséget is felkínálták, hogy megválaszolhatom. Megválaszoltam. A szerkesztõség együtt szándékozta közölni a két írást és a vitát lezáró szerkesztõségi állásfoglalást. Ma már csak a döbbenetre emlékszem: Sütõ vitacikke az én vála31
K ÕTÁBLÁK
ÉS KRITIKÁK
szom és a szerkesztõségi cikk nélkül jelent meg. Felhívtam a szerkesztõséget, megnyugtattak: megjelenik az én válaszom is egy hét múlva. A felettes szerv, a kiadó, a mûvelõdési minisztérium szerepét betöltõ Tanács magyar illetékesei (Gálfalvi Zsolt, Hegedûs László) átszerkesztették az oldalt, mint mondták: jelezni kell az olvasó felé, hogy annyira azért nem vagyok egyenértékû Sütõvel, hogy egy újságoldalon vitázzunk. Majd egy hét múlva jöhet a válaszom... Nem egyenrangú felek esetében ez az eljárás... A szerkesztõ vigasztalt: „csakazértis egy másik recenziódat tettük a kivett vitacikked helyére” (Oriana Fallaci: Ha meghal a nap címû könyvérõl). Engem ez a fajta „kiállás mellettem” azonban kevéssé vigasztalt; nem a „rangra való hivatkozás” zavart, hanem az, hogy a szerkesztõk azt is elárulták: válaszcikkem halasztása a „tanácsiak” gesztusa Sütõ felé (a szerkesztõség ellenében), én pedig attól tartottam, hogy a gesztust újabb gesztus követi, és a közlés véglegesen elhalasztódik. Egy hét múlva azonban megjelent a válaszom és a vitazáró szerkesztõségi jegyzet. Megnyugodtam. Az egészbõl lényegében csak a vidéki tanár mivoltomra történt lekicsinylõ hivatkozás bántott. Az egyetem után csíkszentdomokosi kinevezéssel a szomszédos Csíkdánfalván tanítottam. Innen a Csíkszentweimarra utalás. A romániai magyar lapoknál szerkesztõhiány volt (és a fiatalítás már régen idõszerû!), egy központi bizottsági rendelkezés miatt azonban a helyeket a szerkesztõségek nem tölthették be. Kivételek persze voltak: némely romániai magyar írók hozzátartozói. Én pedig fennkölt nyilatkozatok, „népért kiálló” fogadkozások, a kisebbségi magyar helytállás stb. rituáléi közepette nem hallgattam el, hogy mindez nagyon szép, bátyáim, de helytállingálás közben nem ártana érdemlegesebben és tisztességesebben átgondolni a kisebbségi magyar kultúra, közmûvelõdés állapotát, mert Trianont nem tudjátok megváltoztatni, ám a romániai magyar kiadói és lapstruktúra pozícióit betölthetnétek alkalmasabb emberekkel, mint rokonaitok. Ez bizony fontos „népszolgálati aktus” lenne... Nem arattam sikert ezzel az adott valóságtól elrugaszkodott igényemmel, sõt az „ellenérvek” özöne szinte elsodort, ám ez különösebben nem zavart: Csíkszentweimarnál tovább nem sodorhattak, és ott a periférián is – emberek éltünk. De az fájt, hogy épp a „népért helytálló szertartások” szereplõi rótták fel hibaként a falusi tanár mivoltomat. Ez volt 32
Csíkszentweimari illúziók akkoriban a leggyakoribb ellenérv – valóban rámenõs, nem kimondottan finomkodó – recenzióim, kritikáim ellen. ...Ebbõl ennyi is elég háttér-megvilágításnak!... Ifjúkoromban volt egy mondás: „Flekkenezzünk (mulassunk, murizzunk) egyet a népért!” Ezt a jelszót rikkantottuk keserûségtõl telített gúnnyal, valahányszor értelmetlen pótcselekvést, fennhéjázó álcselekvést azonosítottunk. Kisebbségi helyzetben a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség közérzetének – és valóságának! – leküzdése, legalábbis az igyekezet: gyakran torz formákban nyilvánult meg. Amikor egy ember (bárhol a világon) nem azért jár el közösségbe táncolni, hogy ott jól kitáncolja magát, élvezze a táncot, élvezze a partner, a közösség, a felszabadultság élményét stb. – hanem hogy öntudatosan, „konokul”, „felvállalóan” (mitikus aurájú szavak!) ergo félig mártíriumként hagyományt õrizzen, tegyen valamit a megmaradásért, és büszkeséggel töltse el, hogy igenis, márpedig az õ dacosan büszke tánclépései a megmaradást szolgálják, nos akkor a táncolás is lényegét veszíti, és a táncoló ember nemzeti közösségének fennmaradásáért sem történt igazán lényeges cselekedet. Komikusan, elszomorítóan, fájdalmasan torzult Ceausescu nemzeti-kommunista diktatúrájában az elnyomás, megaláztatás, elnemzetietlenítés elleni védekezésnek számtalan kísérlete. Anyanyelvi oktatást kér a nemzetiség? „Azt ne, hiszen Romániában éltek!”; de ha mégis kérnék a szülõk, akkor a román nyelven tanulni kényszerített gyerekek fakultatív (magyar nyelv és irodalom) órákat igényelhetnek – így szólt a diabolikus nemzetállami ideológusok nagylelkû ajánlata. A fakultatív magyarórák természetesen ráadásként szerepeltek a tantervben és az órarendben, általában a „normális” órák elõtt (reggel 7-tõl) tartották, a gyerekek – megmaradás ide vagy oda – fárasztónak és tehernek érezték, a tanárnak pedig amellett, hogy katedráját (óráinak száma!) állandóan a megszûnés fenyegette, szenvedés minden perc, hiszen a klasszikus, hatalmi pozícióból leadó-számonkérõ, osztályozással értékelõ (átengedõ, vagy osztályismétlésre kötelezõ) attitûd itt érvényességét vesztette, egyébre pedig – például szórakoztatva élménnyé tenni az anyanyelv irodalmát – a pedagógust nem készítették fel. Kín volt az ilyenformán „engedélyezett” anyanyelvi fakultáció diáknak, tanárnak egyaránt... A Hét fõszerkesztõjének, Huszár Sándornak az általános érvényû hasonlata: „Elõbb levágják mindkét lábadat, majd hangza33
K ÕTÁBLÁK
ÉS KRITIKÁK
tosan esélyt adnak, és beneveznek a futóversenyre, aztán szemrehányóan sajnálkoznak, hogy nem élsz a lehetõséggel: nem futsz, csak vánszorogsz, és sosem nyersz!” Ifjonti elfogultságomat és indulataimat próbálom jelezni. Nem akartam elfogadni, és magamévá tenni az örökös – valós és fájdalmas! – kiszolgáltatottság táplálta fennkölt, önérzetes és önfelmentõ panaszkodást. Azt szerettem volna, ha az adott körülményeket – egyelõre – nem tudjuk megváltoztatni, legalább azt, ami megtehetõ, ne mulasszuk el. A gályapadot laboratóriummá tenni – nem feltétlenül illúzió. Az élményközpontú oktatási módszerek divatja mostanában kezd nálunkfelé tombolni, de a fakultatív magyarórákon egyébre soha nem volt lehetõség, tehát ezzel illett volna kísérletezni, nem pedig folyton panaszkodni, hogy „az óráimat nem veszik tantárgy számba”... (Ma is õrzöm többek között az angliai polgári iskolák számára 1906-ban készült olvasókönyv egy példányát, mely példákat, fogódzókat kínál a majdani olvasóként kezelt (!) gyerekembernek; és a szónaklatokra hozott hat minta közül az egyik: Kossuth angol nyelvû beszéde...) * Amikor Nicolicea százados üvöltözései közepette, a központi román pártlap kollekciói mögött olvastam és recenzáltam többek között Veress Dániel történelmi drámáit, ilyen indulatok kavarogtak bennem. És egy mondat, amelyet akkoriban sokszor hangoztattam, leírtam: A jelen is történelem. 1968 után fél évtizeddel engem a román hadsereg lippai UM 01191 alakulatánál az foglalkoztatott, hogy magyar fiúként román katona vagyok, és egy esetleges románmagyar konfliktusban (ez szóban-politikában folyamatos volt!) hogyan viselkednék; 1968-ban feleségem testvérei voltak magyar fiúkként román katonák, és bizony megfordult a fejükben, hogy Prága után a Varsói Szerzõdés (benne Magyarország) csapatai kirándulnak egyet a renitenskedõ Romániába is. Heteken át riadókészültségben állt a román hadsereg, s mikor egyik mûszaki-híradós egységnél katonaidejét töltõ sógoromnak sikerült egy „városi vonalat” elcsípnie, és feleségével néhány mondatot váltania magyar nyelven, szinte rászakadt az ég. Úgy bántak vele, mintha kémet fogtak volna, s csak amúgy röpködtek a hadbírósággal való fenyegetõzések. Én Lippán úgy éreztem, hogy történelmi idõket élek, és hat hónap alatt megismerhettem Románia értelmiségének szociológiai állagát 34
Csíkszentweimari illúziók és átlagát. Az ország minden egyetemi központjának végzettei voltak itt: bölcsészek, jogászok, mérnökök, zenészek stb. És a köznapi történelem Lippán is kínálta mutatványait: „megmaradás” és „helytállás” vonatkozásban is. Névsorolvasás. Nicolicea százados üvölti a neveket. „Nágy Ioan!” Mellettem egy bajszos fiú visszakiáltja, hogy jelen, de mindjárt azt is, gyönyörû magyarsággal, hogy: „Nagy. Nagy-nak ejtik” a nevét. Nicolicea százados meglepetésében tanulékonyan ismétli: „Nogy.” A bajszos most sem elégedett. Odasúgom neki: hagyd a fenébe, ne hergeld. Felvonja szemöldökét, és visszakérdez románul: „Mit mondasz?” Mint késõbb kiderült, három-négy szónál többet nem ért magyarul, csak a saját nevét képes hibátlanul kiejteni – és ezt másoktól is elvárja, ha úgy adódik: megköveteli. Apai nagyapja, akitõl a nevét örökölte, még tudott magyarul, apja már nem, édesanyja pedig román, õ maga tehát román anyanyelvû, és román nemzetiségûnek vallja magát. De az örökölt nevet megõrizte, jó magyar kiejtéssel használta. Nagy Ioan jogászként mindent, nem a maga helyére rakott, hanem: a helyén tartott. Identitásproblémákat nem ismert. Ez volt az identitása, amit a családjától kapott. Ezt vállalta, és elvárta, hogy a név helyes kiejtéséig menõen tiszteljék. Rácz Tiberiu-t sem fogom elfelejteni. Kitûnõen beszélt románul, hiszen jogot csak ezen a nyelven tanulhatott. Tiborunkat Tiberiunak anyakönyvezték (engem például: Geiza-nak), mert születésünk idején Romániában csak román vagy románosított néven fogadta el létezésünk tényét a szocialista demokrácia. Tiborunk, ha már a seregben volt, alaposan végigtanulmányozott minden szabályzatot. Így aztán neki volt meg a bátorsága, kitartása, helytállása stb. és – hangsúlyoznám! – tudása, hogy (1974-ben!) magyar fiú létére megleckéztesse Nicolicea századost. Rácz Tiberiu „raportra” jelentkezett – ehhez joga volt – és minden lebeszélés, fenyegetés ellenére, fokról fokra (ehhez is joga volt) a tábornokig jutott, és ment volna tovább (joga volt!), ha a tábornok egy hét laktanya fogsággal nem bünteti a századost – hogy Rácz Tiberiu ámokfutásként emlegett önérzetes jogi menetelését „lippai keretek között” ezzel leállíthassa. A Nicolicea önfeledt szórakozásait megelégelõ Rácz Tiberiu ugyanis, miközben mi az udvar sarában kúsztunk, felemelkedett, és „pihenj” álláspontra helyezkedve jelezte, hogy ami a szituációnkat illeti, õ ezennel kivül helyezi magát. A százados fenyegetõzésére és 35
K ÕTÁBLÁK
ÉS KRITIKÁK
õrjöngésére pedig jó hangosan, hogy a sárban messzebb hempergõk is hallják, kifejtette: a szabályzatok nem ismerik az elhangzott vezényszót: „Kúszás felém!” A kúszásnak precízen meg kell határozni az irányát az alakulat számára, aztán jöhet a végrehajtást elindító vezényszó, lásd a szabályzatot. Amit a százados elvtárs mûvelt, az az emberek megalázása, a szolgálati szabályzatok semmibe vétele, amellett, hogy a demokratikus, dicsõ román hadsereg szellemisége nem engedi meg, hogy a szocialista haza védelmére készülõkre egy százados úgy nézhessen, mint valami férgekre, és vezényszó helyett utasítást adhasson nekik: kúszás felém... Nem részletezném Rácz Tiberiu további, a „gyõzelme” utáni katonaidejét; élve szabadult. Nekem sok egyéb mellett emlékezetes maradt, hogy ez a fiú nem azt hajtogatta „konokul és büszkén”, hogy márpedig õ nem kúszik, és kollégáink sem azt mondták, hogy „á, egy hülye nem akar kúszni”, hanem az általunk lefumigált és utált szabályzatokat (kvázi: a körülményeket) végigtanulmányozta, és szakmája eszköztárát bevetve, megtalálta a módját annak, hogy megvédje maga és társai önérzetét. „Le a kalappal a horthysta elõtt!”, mondták román barátaink, akikkel haverkodás közben bátran és kölcsönösen becézgettük egymást a különben vérlázító szitokszavakkal (Ceausescu horthystázta a nevetségességig a neki nem tetszõ magyarokat)... Ennyi mellébeszéléssel egészíteném ki hajdani recenzióm keletkezési körülményeit. A beszédmódokat illetõen: Sütõ András vitacikkének megértéséhez is tudni szükséges azt, amit nem írhatott bele a szövegébe. Azért hivatkozott igen hangsúlyosan román szerzõkre és mûvekre, mert a hivatalos kultúrpolitika a román nép dicsõségét megéneklõ történelmi tárgyú mûvek (színdarabok, filmek, regények stb.) alkotását szorgalmazta, és a kurzust kiszolgáló román szerzõk ontották „Európa legrégibb, kétezer éves népének” múltat hamisító, legendákat gyártó félmûvészeti termékeit. Ezek árasztották el a televíziót, rádiót, filmvásznat, színházakat. Durva történelemhamisításaikkal kihívóan és a hatalom védelmét élvezve sértették a magyarok, szászok, németek stb. önérzetét. A „civilizálatlan ázsiai hordákat” (magyarokra használt állandó jelzõs szerkezet) naponta elátkozták a „sokezer éves civilizációt virágoztató Romániában”. Sokan vélték, hogy a megalázott magyar közönség elõtt ezt valamiképpen ellensúlyozni kell. Sütõ András vitacikke 36
Csíkszentweimari illúziók mögött is keserú tapasztalatok – a cenzúra miatt: kimondhatatlan – tömege... Igyekeztem tárgyilagosan megválaszolni, ami megválaszolhatónak tûnt:
Válasz Sütõ Andrásnak Jegyzet az illusztráló történelmi drámáról és kötelességérõl címû cikkemben Veress Dániel két sikeres drámája kapcsán megírtam, hogy mivel nálunk a történelmi dráma közkedvelt mûfaj, meg kellene néha vizsgálnunk azt is, hogy „attól függetlenül és azon kívül, hogy történelmi – dráma-, azaz mûvészet-e”. Íráson elsõ felében eléggé részletezõen igyekeztem kimutatni, hogy Veress Dániel két, szóban forgó mûve szerintem mûvészileg gyenge. Ezzel az értékítélettel a cikknek akár a végére is érhettem volna, hiszen a kritika feladata az elemzéssel, értékeléssel teljesíttetett. Ha tehát a cikk valakiben ellenérzéseket vált ki, alaptalannak és igaztalannak érzi, akkor annak fõ oka nyilván az, hogy szerinte az illetõ mûveket félreértettem, meghamisítottam, annyira, hogy mint esztétikai értékek felõlem akár veszendõbe is mehetnének – ami nyilván hiba. És hibámat kiigazítja, új, értõ és alapos elemzéssel kimutatja e mûvek esztétikai értékességét. Sütõ András írói tekintélyét latbavetõ („engedelemmel szólva: némi közöm van már az irodalomhoz, s éppen ezért nyugodt lélekkel megvallhatom…”) válaszában alig néhányszor tér ki a kérdéses drámákra. Értékítélete akkor sem áll távol az enyémtõl: sehol sem állítja, hogy sikerült mûvek. Idemásolom minden vonatkozó utalását: „…a mai kisebbek a holnapi zsenik fáklyája számára tartják ébren a tüzeket”, „…mi valamennyien annak örültünk – sok évvel ezelõtt –, hogy egy régen várt drámai mûfaj hazai jelentkezésének lehettünk tanúi.” „…akik Veress történelmi leckéit meghallgatják, az áhított katarzis nélkül is fölkészültebben járulnak majd eljövendõ eszményi történelmi drámáink mondandója elé.” Szerzõnk „…nem alkotott ugyan remekmûveket, de – színpadi mûveit alapos tanulmányokkal és monográfiákkal is kiegészítve – történelmi múltunk tömegeket érintõ föltárásában úttörõ munkát végzett, és végez.” „…újabb megszólalása egy hosszú ideig elnémult mûfajnak.” „…ezek az alkalmak valóban nem hozták el számunkra az új Bánk bánt és Fáklyalángot”. 37
K ÕTÁBLÁK
ÉS KRITIKÁK
E kérdésben tehát a vitázó felek véleménye csak árnyalatokban tér el: Veress Dániel drámái itt is, ott is szerény teljesítménynek minõsülnek. De akkor mire való a vita? A drámák értékelésébe belejátszhatnak más, tõlünk független szempontok is. Például úttörõ jellegük. De miközben Sütõ András ezt hangsúlyozza, maga is emlegeti a Bánk bánt és a Fáklyalángot, jelezve tehát, hogy ezt az utat legalább másfél évszázada járják, sõt remekmûvek is teremtek. Szememre veti viszont, hogy Veress Dániel mûveit Kocsis és más kortársak történelmi drámáival merem öszszemérni. Nem értem, miért, hiszen az értékelés legtermészetesebb mozzanata az illetõ mûvet ugyanabban az irodalomtörténeti pillanatban, ugyanabban az irodalomban, ugyanabban a mûfajban létrejött mûvek között elhelyezni. Miért ez ellen tiltakozni? Emellett úgy érzem, hogy az így felállított értékrendet illetõen is mindenki egyetérthet velem. Veress Dániel úttörõ szerepe lényegesen jelentéktelenebb, mit Sütõ András véli (ha a két világháború közötti folytatástól vagy a negyvenes-ötvenes évek próbálkozásaitól eltekintenénk is): a Mikes-dráma 1969-ben jelent meg, Kocsis Martinovics-drámája szintén, Páskándi Dávid Ference 1970-ben. Megítélésem szerint Veress Dániel „drámái”: mûvészi igényû párbeszédek (értékítélet, melyet lényegében Sütõ András nem vitat). Mégis sikeresek – mint írtam, magam is hatásuk alá kerültem. Veress Dániel drámáiról így tértem át az önvizsgálatra: miként lehetséges, és megengedhetõ-e a mûvészetben egy mûvet a valóságosnál értékesebbnek elfogadni? A dilemmából emígyen másztam ki Sütõ András szerint „határozott, idillikus demagógiámmal”: felvetettem a lehetõséget, mint elfogadhatót, hogy ha ez a mû olyasmit mond ki, amire másképpen nincs lehetõség – akkor mondassék ki bárhogyan, csak ki ne kopjon a köztudatból. Ha a körülményeket abszolutizálom, és Veress Dániel drámáit adott minõségi mivoltukban szükségszerûeknek mondom, akkor Sütõ András nem utasít rendre. Azt írja, hogy (Sz. G.) „már-már megértette, hogy a mindenkori Kezdet, ha nem is ajnározásra, bátorításra szorul…” De láttuk, ez esetben nincs szó semmiféle kezdetrõl. Veress Dániel Mikes helytállását, csendes hûségét, kitartását, Wesselényi Habsburg-ellenes, példázatos életét, a Véres farsang fejedelmének komédiázását bemutató drámájának minden mozzanata „közkinccsé tehetõ” – részben közkincs is. (Gondoljunk akár a Mikes-levelek legutóbbi kiadására, 38
Csíkszentweimari illúziók magának Veress Dánielnek a Mikes-kismonográfiájára vagy a Tékában mostanában megjelent Wesselényi-kötetre.) Ha tehát egy dráma csak ismereteket ad, és nem megfelelõ mûvészi, drámai élményt is, akkor ez a dráma jelen pillanatban ha nem is mellõzhetõ (ebben igaza van Sütõ Andrásnak) – de az õt megilletõ, mûvészi értékébõl fakadó helyre kell tenni. A túlértékelésre való hajlamnak az okát (magamra is vonatkoztatva) közelmúltunk szellemi életének ismert jelenségeiben, valóság- és történeleméhségünkben látom. Valóban szükséges az ezt kielégítõ szellemi táplálék; Sütõ egész cikkében ezt bizonygatja, és én tökéletesen egyetértek vele. A hagyománymegvetéshez semmi közöm, és az ünneplések ellen sincs kifogásom. Ellenkezõleg. Igényelem – de minél igényesebben. Mert a mûvészi termékeknek lényegükbõl fakadó mûvészi-esztétikai értékük van. Társadalomra való hatásuk, jelentõségük szerint társadalmi értékük. Mivel a mûvészetnek önnön lényegével, eszközeivel mûvészetként kell elérnie a kívánt hatást a társadalomban, bátran mondhatjuk, hogy mûvészi értékével valósítja meg társadalmi értékét. A kettõ egy és ugyanaz kell, hogy legyen, szétválasztani nem lehet õket – s minden irodalmár, de elsõsorban a kritikus kötelessége lenne épp e célért, az irodalomért és a társadalomért ennek tudatában tenni valamit. Mert igen, szükség van önismeretre (magam is ezt írtam), de ha ezt éppen a mûvészetben akarjuk adni, akkor mûvészetet is kell nyújtanunk. Másként szerintem kétséges a társadalmi nyereség. Hátrányos, ha a társadalom nem mûvészetként értékeli a mûvészetet, ebbõl már születtek tragikus helyzetek. Lehet és kell önismeretet adni. S ez korántsem csak a történelmi dráma feladata… És önbecsülésünkben el kell jutnunk odáig, hogy elismerjük: a mûvészetben szükséges kifogásolni mindazt, ami nem (elég) mûvészi. Természetellenes, elvetni való lenne ez az igény, megvalósíthatatlan, káros? De hiszen hangsúlyoztam, hogy Veress mûveivel egyidõben megszülettek nálunk az igazi mûvészi szintû történelmi drámák. Amelyek sokszoros önismeretet, mert bármikor feleleveníthetõ mûvészi élményt nyújtanak. Ha valaki mûvészetben akar önismeretet nyújtani, akkor mûvészetet kell teremtenie. (Ahogy azt prózában Méliusz és éppen Sütõ teszi – hogy csak a legjelesebbeket említsem.) Ez az igény kérdõjelezi meg az illusztráló történelmi dráma túlbecsülésének jogosságát. Nem pedig kizárólag a tankönyvek; én ezt egy percig sem állítottam, csak Veress Dániel vallomásának egy kitételére 39
K ÕTÁBLÁK
ÉS KRITIKÁK
(„a még hiányos történelemtankönyveket kiegészítendõ érzi kötelességének a múltfeltáró tevékenységet” – drámában!!) válaszoltam, hogy ez már csak azért sem helytálló elképzelés, mert… Ezt a kérdést tehát õvele kel megvitatni. Végül Sütõ Andrásnak a személyemet illetõ megjegyzéseit szeretném néhol tisztázni. Annak oka, hogy Veress drámáiról nem ezelõtt négy évvel írtam, egyszerûen az, hogy akkor nagyon fiatal (még fiatalabb) voltam. (Azt sem lehet például szememre vetni, hogy Nagy István mûveirõl nem az ötvenes években írtam – hiszen akkor még óvodába jártam.) Ne keressen tehát senki titokzatos hátsó gondolatokat, okokat, Veress Dániel személye ellen sincs semmi kifogásom (nem is ismerjük egymást!), ellenkezõleg, igyekeztem õt, törekvéseit megérteni – hogy nem értek egyet, az más dolog. Nevének véletlen elírásáért (még akkor is, ha ez sajtóhiba) ezennel szíves elnézését kérem. Sütõ Andrásnak a stílusomra vonatkozó, s a cikkén végigvonuló megjegyzéseit pedig igyekszem megszívlelni. Szávai Géza És a szerkesztõség lezárta a vitát, így: Utóirat egy vitához A lapunk december 13-i számában megjelent és Sütõ András által A Hét idei 4. számában erélyesen bírált Szávai-cikk (Jegyzet az illusztráló történelmi drámáról és kötelességérõl) közreadását hosszú konzultáció és vita elõzte meg. Elsõ pillanatban világos volt elõttünk, hogy a Szávai fiatalos igazságkereséssel írt és feltétlenül jobbító szándékú, de nem hibátlan és itt-ott vitatható cikke indulatokat válthat ki. A fiatal kritikus ítélete ugyanis helyenként valóban túlságosan sommás, hiszen színpad és irodalom nem mindig fedi egymást. Végletes ott, ahol a Veress Dániel-drámák történelmi informáló szerepét kérdõjelezi meg. Ezzel az efféle drámának mintegy a létjogosultságát tagadja, ami nyilván nem lehet célunk. Ellenkezõleg: fontosnak tartanánk, ha minden színházunk játszaná is Veress drámáit, amelyek – mint magából a bírálatból is kitûnik – igen hatásosak. Ám a Veress-drámák közönségsikere és a Sütõ András által jelzett nagy nevelõszerepe nem teheti e mûveket tabuvá, kritikai megközelítésüket még erényei sem tehetik bûnné. A szerkesztõség 40
Csíkszentweimari illúziók tehát munkatársaival történt eszmecsere után helyet adott Szávai Géza cikkének, mert: 1. a lap úgy érzi: feladata nyílt, õszinte vita légkör táplálása, hisz enélkül nincs egészséges irodalmi és közösségi élet; 2. Szávai Géza, a fiatal gyergyószentmiklósi tanár és tehetséges író az új értelmiségi nemzedékhez tartozik, amely napjaink sajátos körülményei között fejlõdött, s amelynek véleménye nem hiányozhat irodalmunk összhangzatából; 3. a szerkesztõség az irodalom esztétikai minõségének kérdését elválaszthatatlannak tartja a tematikától; 4. Veress történelmi drámái gyakran képezik vita tárgyát. Ezért indokolt, hogy a vélemények nyilvánosság elé kerüljenek, megvédjék, igazában megerõsítsék a szerzõt, vagy ellenkezõleg, a bírálat hatására továbblépésre késztessék; 5. az egyes Veress-drámák bemutatói után megjelent kritikákhoz képest Szávai nem mond merõben újat. Sütõ András az irodalom tömeghatása szempontjából vizsgálja és ítéli meg Szávai esztétikai nézeteit. Ezért a párhuzamos síkokon haladó vitapartnerek lényegében elsuhannak egymás mellett, ami lehetetlenné teszi általánosítható, örökérvényû következtetések levonását. A szerkesztõség mindkét állaspontban talált megszívlelendõ elemeket: Sütõ társadalmi hasznosságra vonatkozó fejtegetéseit teljes mértékben elfogadjuk, Szávai esztétikai igényességét helyeseljük. A kettejük véleménye csak együtt egész: az esztétikai érték és nevelõ hatás a mûalkotás mindenkori alfája és omegája. A véleménycsere hasznát éppen ennek a mûvészi-társadalmi igazságnak a kirajzolódásában látjuk. Úgy érezzük, ezzel a vitát lezártnak tekinthetjük. A szerkesztõségnek a vitát lezáró Utóiratával nem igazán értettem egyet, de örültem, hogy válaszom megjelenhetett. Az én „napi kritikai” kísérletemnek az egyetem utolsó évében már A Hét volt a legnagyobb felvevõ terepe, mert szerkesztõi állást kínáltak, és azt ígérték, hogy nem kell rokoni és baráti körök érzékenységére figyelnem, nyugodtan és következetesen „végig kritizálhatom” az irodalmat – ha bírom, és ha merem. A frissen (1970-ben) alapított hetilap (a budapesti Élet és Irodalomhoz hasonlítható leginkább) elsõsorban nem irodalmi, hanem szélesebb ölelésû kulturális periodika volt (igen 41
K ÕTÁBLÁK
ÉS KRITIKÁK
színvonalas tudományos rovattal, késõbb különálló tudományos melléklettel). A fõszerkesztõ Huszár Sándor, aki mindenkit Szörnek szólított, és viszont-reverenciával õt is Szörként illettük, naplót vezetett, és a napok hordalékát gondosan félretette. Sütõvel folytatott vitánk után két évtizeddel, 1995. augusztus 14én nekem címzett levelében írja: „Ször, a napló zsugorítása folyik. Immár csak 2 500 oldal, és már 1976ban vagyok. Egy idõ óta te vagy a fenegyerek. Ebbõl nyújtok neked ízelítõt a mellékletekkel. Mert tízszer ennyi botrányod van. (Pl. Székely János!) És tele van veled a lap. Remélem, hozzáférsz A Héthez, nem szorulsz rám. Különben ha nagy kiadó leszel – közös: romániai-magyarhoni kiadásban – megjelentetheted a naplómat...” (Huszár itt kétkedve, heccelõdve, ám némi reménnyel hümmög, mint huszonkét éves koromban tette, amikor könnyedén és halálos komolysággal elõadtam neki a teljes romániai magyar irodalom „napikritikai számbavételének” két-három év alatt véghezvihetõ tervét; abban sem nagyon hitt, de mégis lett belõle valami, újabb fixa ideám, a függetlenség és egyéb eszmények jegyében néhányadmagammal alapított, több nyelvû PONT Kiadó is az általános fejcsóválgatás légkörében indult, de 1995-ben, hajdani fõszerkesztõm idézett levelének fogalmazása idején már kiadónak látszott.) Huszár elküldte 1974 december 12-i feljegyzéseit. Ezek szerint a Veress Dániel-recenzióm leadása nem véletlenül késett, és megjelenése is némi akadályba ütközött. A naplójegyzetek érthetõsége kedvéért: A Hét a mûvelõdési minisztérium szerepét betöltõ Mûvelõdési Tanács hetilapja volt; a magyar lapokért-kiadókért Hegedüs László államtitkár felelt. Akkoriban a Tanács másik alkalmazottja, Gálfalvi Zsolt (civilben irodalomkritikus, azelõtt A Hét fõszerkesztõhelyettese) „felügyelte” a lapot. Az õ hozzájárulásukat, jóváhagyásukat kellett elnyernie Huszárnak a lap dolgait illetõen.
42
Csíkszentweimari illúziók
Huszár Sándor fõszerkesztõ feljegyzései 1974. december 12 – csütörtök Nehéz lapszám. Szávai ír a Veress Dani drámáiról, és rosszaknak találja: Hegedûs azt mondja „nekem nincs kifogásom ellene”, de Zsolt nagyon dühös lett. Nemsokára hív: jövök oda. És kezdi, hogy „ezt nem lehet hagyni, mert ez a cikk tulajdonképp Sütõt támadja.” Hogyhogy? „Mert a népnemzeti irodalmat akarja kiirtani.” A rossz irodalmat. „Nem, és különben is ezt õ rég figyeli” – s most újra felvillan benne a nagy intézõ, a honatya, akinek mindenre gondja van. Zsolt, mondtam, a nemzetiségi irodalomnak ügyelnie kell a szellõzésre, ha abból indulunk ki, hogy a saját bûzünk nem büdös, végünk van. Úgy, hogy én leadom a cikket, legalább két hónapja töprengek ezen, átírattam, meg minden, és lehetõséget adok neked arra, hogy megvédjed Veress Danit. „Jól tudom”, mondotta, „hogy nem lehet megvédeni…” Ja, hát akkor én mit tegyek. Mert nekem Szávai is van olyan népnemzeti, mint Veress. Ez történt. És másnap egyengettük Hegedûssel az ifjú filozófusok 2 oldalát. Harmadnap Hegedûs nem vállalta azt, amit elõtte való nap vállalt. Kijelentette, hogy ezek a fiúk nem marxisták. Bennünket azért fizetnek, hogy marxista tanokat terjesszünk. Aztán, hogy elõtte Zsoltnál járt-e, azt nem tudom, bár szokott. Ilyen határozott állásfoglaláskor gyakran megesik. Semmit nem tudtam a cikkem megjelenése elõtti bonyodalmakról; egyébként Huszár nem íratta át velem, legfennebb kihúzatott belõle ezt-azt az irodalmi szerkesztõvel, Baróti Pállal (akivel már együttmûködésünk kezdetén egyezséget kötöttem: szövegeimbõl húzhat, de nem ír be semmit). Nem Gálfalvi Zsolt szállt vitába a Veress-recenziómmal. Sütõ elküldte vitacikkét, és régi barátjával, Huszárral telefonon is beszélt; nehezményezte, hogy írásomat megjelentették. Huszár a telefonbeszélgetés után Sütõhöz írt levélben is rögzítette az álláspontját. Mint a levél melletti naplójegyzetébõl kiderül, tesztelni akarta a barátját: 43
K ÕTÁBLÁK
ÉS KRITIKÁK
Sütõnek ment ez a levél. Szerdán (15.) du. hívott telefonon, s arra határoztam el magam. Kíváncsi vagyok, erre hogy reagál. Ez egy nagy teszt lehetõség…
(Huszár Sándor fõszerkesztõ levele Sütõ Andráshoz) Ször! A politikai okosság ezt a levelet hülyeségnek tartja, de a mai beszélgetésünk után, amikor az volt az érzésem, hogy vársz tõlem valamit, egész pontosan baráti hangot és véleményt, még pontosabban azt éreztem, hogy ebben a pillanatban valóban barátodnak érzel valahol mélyen az ing alatt, nos ezután mégis írnom s mondanom kell neked valamit. De elõbb arról, hogy miért hallgattam. Azért, mert kételkedem abban, hogy elhiszed: a barát – nagy szó, viszonylagosítsd –, a harcostárs szólal meg bennem, s nem valamiféle hiú köznapi szempont. Mondom: az a pillanat, amikor belehallgattál a csendbe, az valahogy a torkomon akadt, és azóta szorít. És éjjel van, és fel kell kelnem, és meg kell írnom ezt a hülyén szentimentális (világ életemben az voltam) levelet. Fáj a válaszod. Nem, mert ellentmondasz, a hang fáj. A hogyan nyomaszt. Nagy író vagy. Ezt tudnod kell. Annak tartunk. Tartsd te is annak magadat. Viselkedj is akként. Ez a válasz pedig borzasztóan kicsinyes. Tekintélyelvû. Nem érvelsz, nem bizonyítasz, tekintélyed magaslatáról leszólsz, mint Madáchnál az Úristen. Megalázod azt a nyomorult gyereket. Ennek ellenére én nem õt féltem. (Féltem? – Rossz szó.) Nem az õ ügyét fájlalom. A szobrot sajnálom, amit magamban rólad felépítettem, és amit minden becsületes embernek fel kell rólad építenie. Ezt az ügyet sokkal elegánsabban, sokkal töprengõbben, sokkal inkább fájó lélekkel kellett volna kezelned. Mert én is így kezeltem. És mert hosszabb vívódás után, három hónapi gondolkodás után épp ilyen vívódva adtam le. Pontosan tudtam, hogy ebbõl botrány lesz. Botrányt csinálnak – mondtam – azok, akiknek nincs erejük minõséggel képviselni a nemzetiséget, mint ahogy (pl.) Te képviseled. Azok, akik tematika mögé bújnak. Mint ahogy mindig volt kor, amikor tematika mögé bújtak. Mélyen hiszem, hogy a nemzetiséget csakis minõségileg magas fokon lehet méltóképpen képviselni. Sohasem dilettáns módon. Szerintem ez a mi legfõbb problémánk, nem a temati44
Csíkszentweimari illúziók kai kérdés. Az, hogy amit csinálunk azt ne lehessen elsinkófálni, elrejteni, letagadni, meg nem történtté tenni. Ezért vagy te nagy. És ezért kicsi Veress – két essel. Rossz ügyet képviselsz. Ezúttal a karzatnak hegedültél. Nem tagadom, válaszolni akartam neked. El akartam mondani mindezt a sajtó nyilvánossága elõtt, hogy: drága jó barátom itt a tûzzel játszunk. Nem mondom. Nem tehetem, mert nem adhatok olyan adut közös ellenségeink kezébe, amelynek alapján ellenünk játszhatnának. De annyit elmondok, hogy rossz tanácsadóid – voltak. Írásod hangja méltatlan hozzád és méltatlan ahhoz az ügyhöz is, amit együtt képviselni szeretnénk. Milyen irodalom az, ahol a minõségi vétség bocsánatos bûn? Az írást – a Szávaiét – sok ezer ember olvasta. Olyanok, akiknek ugyanaz fáj, ami neked. Akik pontosan felmérték hol fáj s kinek. S akik mégis azt mondták, meg kell jelentetni. Meg kell jelentetni igazságtalanságaival együtt, mert nem lehet fenntartani egy olyan helyzetet, amelyben az irodalomtól a levegõt veszik el. Szilágyi Domokost hülyére verte Szõcs az Elõrében. Ki szólalt fel ez ügyben? Senki. Veress ügyében, akit én mint szerzõt fájdalmában érzékelek, te ágyúval lõsz. Azért mert „népnemzeti”? De milyen népnemzeti az az irodalom, amely feladja a többre törekvést? Vagy a saját bûzünk nem büdös? Az írást persze leadom. Ölel Sütõ hosszú levélben válaszolt Huszárnak; ennek a levélnek a fénymásolata is megérkezett hozzám a Szörtõl, húsz esztendõ múltán. A levelek és feljegyzések Huszár kiadásra váró, többkötetes Naplójában meg fognak jelenni. A Naplót egyébként fénymásolatban Huszár már a kutatók, irodalom- és sajtótörténészek rendelkezésére bocsátotta, akik használják, idézik, dolgoznak belõle. A hetvenes évek elején a „Szávai gyerekrõl”, „a nyomorult gyerekrõl”, a „taknyos Erasmusról”, a csíkszentweimari esztétáról született írói, szerkesztõi, kritikusi vagy akár olvasói vélekedéseket bárki olvashatja majd (vagy már!); õszintén szólva én nem nagy örömet lelem a személyemrõl szóló, nem igazán hízelgõ sorokban, de belátom, hogy a Huszár–Sütõ levélváltást helyesebb ideiktatnom, a maga természetes közegébe, azaz: érthetõ és látható összefüggéseibe. 45
K ÕTÁBLÁK
ÉS KRITIKÁK
(Sütõ András levele A Hét fõszerkesztõjéhez) Sándorom! Leveled köszönöm. Véle a baráti ragaszkodás jeleit, az aggodalmat is, az ellenvéleményt is. Olvastán eszembe jutott egy negatíve történelminek is nevezhetõ esemény – városnevek használatának dolgában –, amikor Huszár Sándor – így mesélik – sápadtan, de határozottan azt kérdezte: és akkor mi értelme volt az én egész eddigi életemnek? Munkámnak? Áldozataimnak? Hogy a húsomból is kivágtam, és dobtam oda cafatokat egy éhes torokba? E kérdéseket – az elsõ kivételével magam erõsítem föl, képzelem hozzá a felszólalásodhoz és bátor kiállásodhoz. Nem hamisítok, hiszen a puszta megszólalásodban ezek a kérdések feszültek. Tehát ez jutott eszembe, s íme, e levélben teljességgel elhalványul a közösségben élõszenvedõ-gondolkodó Huszár Sanyi, ezzel szemben minden reflektorfény a Minõséget hiányoló – joggal követelõ – Huszár alakjára összpontosul. Nyilván, mert Szávai írása a Minõség jelszavával dobbant, hogy végül oda üssön, ahol mások is ütnek valamennyiünket. Vegyük sorjába. Azt mondod: hosszas vívódás után adtad le Szávai cikkét. Rád ismerek ebben: a népfrontos szerkesztõre, aki nem egy esetben példaszerûleg igazolta is mélységes demokratizmusát. (Az Utunkból kiebrudalt Robotos esete, pl.) Föltételezem, hogy ez esetben is köze volt a töprengésnek ehhez az eszméhez. Amely végül – mint veszem észre – mégsem hozott édes, hanem csak keserû gyümölcsöt. Mert, íme, az idõ nem kedves az égi magasságban lebegõ Minõség-eszménynek. Az idõ belehajszol minket kényszerhelyzetekbe, amikor is önmagunk ellen cselekszünk, ha az eszményi jegyében egymás torkának esünk, és felgyújtjuk saját gyümölcsös kertjeinket. Következésképpen – ha konkrét helyzetünket mérjük föl és nem a távoli eszményibe kapaszkodunk – elsõnek azt vizsgáljuk meg: mi az, ami közös valamennyiünkben, és csak azután kezdjük vagdosni a differenciákat. Veress D. börtönt ült, mert az ötvenes években bírálni merte a legvadabb dogmákat, majd azután – nagybátyja miatt – hajszát indítottak ellene, és meg is került az ürügy, minek alapján újra lerbe rakhatták. Ha nem tudnád: „pénzügyi” kivizsgálás címén megfelelõ helyen valóságos monográfiákat írattak vele saját „népi-nemzeti” kartársairól. Ó, nem a Tzaratanítványokról, nem a Minõség megszállottjairól, hanem a „provin46
Csíkszentweimari illúziók cialistákról”. Ezt jó tudni. Azt is jó tudni, hogy ebben a szerencsére lezárult hajszában Páskándi sem az abszurdoid-elmélete miatt került bajba, hanem közösségi gondjai miatt. Milyen tragikus, hogy végeredményben ugyanazon indíttatású emberek végül esztétikai ügyekben eszik meg egymást. Rendben, szakítsuk ki mégis Veresst hazai magyar irodalmunk összefüggéseibõl! De nem kutyakötelességünk-e – ha csak nem vagyunk Zsdánovlenyomatok – legalább saját összefüggéseiben meghagynunk õt? Rendben: rosszak a drámái. De ki meri tagadni – ha csak nem tekinti magát más bolygóról jöttnek – vagy oda készülõnek! –, hogy abban a szellemi folyamatban, amelyet igenis mi indítottunk el, mi, a meszesgödörnemzedék! –, Veress jó fegyverekkel jelentkezett: igenis Mikes-kultuszt teremtett, igenis leckesorozatot tartott azoknak, akik szellemi elvonó kúra után gyûltek egybe valamicskét is meghallgatni saját múltjukról. Végre románul is megszólal Mikes! Veressnek fogjuk megköszönni, az õ nyüsletéseinek. Kijött – végre! – Wesselényi, – neki kell ezt megköszönnünk, nem másnak. (A Téka-könyvre gondolok.) És kijön a Kemény-monográfia, és az is elsõ fecske lészen – minálunk, és az is mindannyiunk ügye. Ha csak e néhány példát említem, ebbõl is kiderül, miszerint illendõ meghagynunk õt legalább saját összefüggéseiben. Szávai ettõl eltekintett. Mert el sem olvasta. Mert oly mûvelt, hogy nem olvas Wesselényi-szöveget, legföljebb csak francia elõszavazással. Mert nem Veressel kíván õ bakalódni, Veress csak ürügy a „nagy bekapcsolódáshoz” – a „nagy deheroizáláshoz”, a lappangó, de létezõ „népi-urbánus” ellentétek házi hangulatában. Ha Pesten csinálják, hogyan maradhatnánk le! Nem leszünk divatosak! Ha megeszik Királyt, Illyést – mert konzervatív – együnk meg mi is valakit. Nincs Királyunk, nincs Illyésünk? Jó lesz Veress is. Annak elõtte jó volt Balogh Edgár is. (Ha emlékszel, egy azóta Izraelbe kivándorolt kartársunkat kellett horpaszon vágni, hogy hagyná abba a köpködést a „közíróság” ellen.) Gondolom, a példát nem érted félre. Senki sem vádolhat engem antiszemitizmussal. Az Új Élet ezt húsz éve igazolta, igaz, azt is, hogy az Új Élettõl immár a harmadik vagy negyedik munkatárs vándorol ki Izraelbe, és ennek ellenére: nem vádolom magam ébertelenséggel e dolgot illetõleg, hanem ellenkezõleg: tiszta lelkiismerettel mondok ellent Balogh Edgárnak is „derék arab elvtársaink” ügyében. Tehát magát a példát vedd, nem annak immáron izraeli hordozóját. Ütni akart a szerencsétlen 47
K ÕTÁBLÁK
ÉS KRITIKÁK
újból a „népi-nemzeti” gatyásokon. Ó, szegény Földes Laci! Vélem és velünk egy fazékban fõzetett csupa-lelkiismeret, mennyire elveszítette a higgadtságát (és nagyságát), amidõn már-már élete céljává lett Veress megsemmisítése. Miért vajjon? Csupa szubjektív ok mián. Mert Veress valóban szót mert ejteni az „abszurdoid”-ügyben. Sok vitám volt ez ügyben Gézával (Páskándival) – míg lecsillapítottam. S nem túlzok: ha nem is mindenben, de igazat adott nekem. Ha végül is összegezni próbálom a marakodást, így fest valahogyan: sikerült túllépnünk a Forrás-vita pocsolyái fölött, az Edgár– Méliusz keserves konfliktusain, a nevetséges kísérleteken, hogy Sütõ–Páskándi ellentéteket teremtsenek, a Kántor–Láng-kontra„meszesgödrösök”-vitáin, a gyökeres-nemgyökeres-histórián, a transzilvanista–gaál–gáborista-féle komédián. Ez utóbbi dolgában is kénytelen voltam megszólalni a Kortársban, amikor erre Fehér Pali rákényszerített. Ha egy kicsit is odafigyeltél, kedves Sándor, a magam részérõl mindig is az EGYSÉG féltésével szólaltam meg. Elismerem: mindig is „irodalmonkívüli” aggályok nevében, sohasem az Esztétika hûvös tornácáról. És íme az újabb öncsonkítás! Ki Veressel az írás mezejérõl. Nem is az irodalomból – ki tudja MA, hányan maradnak meg ebben –, hanem egyáltalában a munkálkodásból. Menjen a fenébe fõkönyvelõnek! Mert az irodalomtól a levegõt veszi el. Mondja Huszár Sándor. Ki mondatja vele? Mifajta lázálom? Mikor és kitõl vett el Veress csipetnyi levegõt bár? Ki akadályozta meg Páskándi Vendégségét, a Rejtekhelyet, Kocsis monológjait? Kik azok a szerzõk, akik becsületes pofával a jövendõ elé állíthatnak: Uram, Veress elvette elõlem a levegõt! Ki az, kinek a kudarc ennyire a fejébe szállhat, hogy kartársaiban keresse saját bajainak okát? Hát nem tudni vajon: miért nem játsszák a Vendégséget? Hát nem írta volt Marosi, hogy ki kell ebrudalni azokat a színházigazgatókat, akik nem hajlandók Páskándit, Kocsist játszani? Hát eszébe jutott egy pillanatig is Veress, mint fõ-fõ akadály? Sándorom, aki neked azt állítja, miszerint Veress levegõt szippantott el a tüdeje elõl, azt minden gondolkodás nélkül seggbe kell rúgni, és jobbik esetben a bolondok házába csukatni. És egyáltalában: írónak nevezheti-e magát, aki nem tud magamagának levegõt teremteni? Nyavalyát. Az efféle siránkozás: az üres becsvágy rossz szellentése, a közönséges tehetségtelenség marakodásigénye. Csodálkozásom annak szól: te, aki mindenkor fö48
Csíkszentweimari illúziók lötte álltál az efféle marakodásnak, te aki minden látszat-gõgöd ellenére a prérinek egyik legszerényebb embere vagy, te aki valamikori igazságtalan, téged ironizáló jegyzetem fölött engem megszégyenítõ fölénnyel és ugyanakkor baráti megértéssel léptél át, te aki jól tudod magadról, hogy olvasóidat, híveidet – magad szerezted a magad sajátos és egyszeri hangjával – azzal, melyet száz közül is fölismerek, mert eredeti, nem kölcsönzött, nem utánzat stb., stb. – te, aki saját szenvedéseidbõl csiholtál írói sikert, most elhiszed valakinek, hogy X azért nem érvényesül, mert Veress elveszi elõle a levegõt. Azt mondod: rossz tanácsadóim vannak. A tieid rosszabbak, mert ráadásul – többen is vannak. És újabb ráadásul: nem hiszem, hogy sok közük lenne a mi irodalmon kívüli nyomorúságunkhoz. Tudod mit? Az orrfintorító, mindenünket lekicsinylõ és kizárólagosan irodalomban gondolkodó – gondolkodni tetszelgõ! – világpolgárok láttán egyáltalán nem is vallom magam írónak, csupán néptanítónak. Odaadom minden munkámat egy szakiskolai hálózatért. A történelem-tanításért, a mûszaki egyetemünkért. Ki bolond velem ilyen rossz vásárt kötni? Szávai-pártfogoltad engem nem azzal háborított föl, hogy Veress drámáit bírálta. A közönséges, orcát pirító és az egész romániai magyarságot fölháborító hazugságával háborított föl. Húsz éve pofázok a tankönyvek dolgában. Csupán a történelemtanításról egész kötetnyit írtam s mondtam össze – és nem akárhol, te jól tudod. Keserves éveket öltem bele a tankönyveink gondjába, szerkesztvén is közben olyat, amelyben Petõfi és Arany méltó helyet kapott – most újra megcsonkítják –, nekem tehát ne állítson be azzal a házamba senki – még ha a friss A Hét van is a zsebében – hogy mindez oktalan nyavalygás, mindez afféle népinemzeti búsulás, mert íme: a kérdés megoldatott. Ilyenkor teneked hol van a szemed, amikor szemed láttára hazudnak ily hatalmasat a lapodban?! És hol van az a közügyi szenvedélyed, amelyet immáron nem csak én ismerek és becsülök nagyra, hanem azok is, akik más esztétikai elveket vallanak. Rossz ügyet képviselek, mondod könynyedén, miközben a Szávai-cikknek ezt a vonatkozását – mi okból? – megkerülöd. Szavad sincs az említett hamisításról. Aki hazudik: öl, írta Illyés abban a francia lapban, amely õt kegyes hazugságra óhajtotta volna rávenni. Aki hazudik – és azt közügyben teszi: mindannyiunk szájába dugja az öklét s valóban: nem a karzat nevében, hanem a páholyban ülõk nagy megelégedésére. A karzatnak 49
K ÕTÁBLÁK
ÉS KRITIKÁK
hegedülök? Ki másnak óhajtanád? Az elsõ sorokban ülõknek? Az Akadémiának? A díszpáholynak? Mert lapodban a megjelent hazugság a díszpáholy felé dobott kecses nemzetiségi pukkedlit. És ne legyek dühös! Hanem mi legyek? Fájdalmas legyek, mondod te, fájdalmas és tûnõdõ, afféle kegyes orcájú katolikus páter, ó fiam, ejnye-bejnye, az istent bántottad. De én nem vagyok pápista, én egyigazistenhívõ vagyok: istenem az a nép – ó nagy szavak, de nincs más a kezem ügyében –, amely Szávainak kenyeret ad, ezzel szemben tõle hazugságot kap cserébe. Megvallom neked töredelmesen: ezután is a karzatnak óhajtok hegedülni, mert oda kapnak jegyet a rokonaim és nagyjában ott ülünk mindnyájan. És továbbra is kicsinyes óhajtok maradni, vagyis nem fogom be a számat semmifajta esztétikai halandzsa láttán-hallatán, ha arról az ügyrõl van szó, amelyet reánk mért a történelem. Ha az embernek az anyját bántják, kicsinyesen visszaüt, sõt rugdosódik is, ha kell. Nincs helye, sem ideje az ejnye-bejnyének. Aki pedagógusnak vallja magát, és másokat is tanítani óhajt, mint saját nebulóit, az elõször nézzen bele a tankönyvbe, és azután használja föl azt akármifajta veresdani ellen. Aki közügyben megszólal: vállalja a közhazugság következményeit. Ha dühöm a hazugság ellen tekintélyelv, ám legyen! Ha kell, kölcsönbe kérek plusz tekintélyt, és úgy tiltakozom a hamisítások ellen. Nem érvelek? Ugyan bizony miként érvelhetnék az említett tényhamisítás dolgában? Hol bizonyítsam be ennek a taknyos Erasmusnak, hogy volt ugyan nemzeti hejehujahaj és melldöngetés, de az a milleneum volt, és mi annak – szellemi életünkben is – a fejét vettük, és jól tettük vala, hogy a fejét vettük. De ez elmúlt, és itt nincsen milleneumi hangulat – ha nem tudná esetleg – itt egészen másfajta hangulat van. A karzatnak hegedülök én, amikor egy egész nemzetiséget vádolnak meg nyilvánosan milleneumi hangulattal? És õ kinek hegedül, amikor azt hazudja ország-világnak, hogy mi csûrdöngölõzünk egy Wesselényi láttán, egy Mikes láttán, egy… kifenefranc láttán, hiszen ötévenként látunk egyet-egyet. Román kortársaink, lám, nem olyan finnyásak az esztétikában. A világ képébe vágják azt a történelmet, melyet a magukénak vallanak, és amelyet érzésük szerint valamikor el akartak tõlük orozni a nemzeti nihilisták. Az más, mondják egyesek, de mi csak deheroizáljunk szorgalmatosan. Méltatlan hozzám a hang, mondod, vagyis méltatlan, mert „megalázom” a gyereket. Eszedbe sem jut észrevenni, hogy magamagát 50
Csíkszentweimari illúziók alázta meg hosszú idõre egy egész nemzetiség elõtt – amikor Veress ürügyén minden fáradozásunkat lefitymálta. Személyes sértésnek veszem, mert személyes ügyemrõl van szó: nemzeti történelmünk ilyen vagy amolyan ápolásáról, arról a jogról, amely minden népek és nemzetiségek alkotmányos joga. Ne sajnáld, Sándorom, a szobrot („szobromat”) mert én azt összetöröm, ágyúgolyót öntök belõle minden idillikus hazudozás ellen, ami konkrét valóságunkat illeti. Ám legyen ez romantikus! Én ilyen elmaradott vagyok és leszek örökkön örökké, ámen. Majdnemhogy szememre hányod, miszerint Szõcs nekirontott Szilágyinak az Elõrében. Nem olvastam, állítólag decemberben jelent meg, nem voltam itthon. Hanem tudod, hol voltam? Salzburgban épp azt magyaráztam a kiadónak, miszerint Szisz a mi erdélyi Bartókunk: olyan nagyszerûen növesztette egyetemessé a népi hajtásokat, a gyökeret is, ha úgy tetszik. Azért mondottam ezt, mert hajlandóságot láttam benne egy Szisz-kötet német nyelvû kiadására. Ez a véleményem Szisz-rõl, bár egyáltalán nem szimpatikus nekem, amikor a népszolgálat fogalmán csúfolódik. Tõle nem veszem anynyira zokon, mert nagy tehetségével egyebet sem tesz, mint „népszolgál”. De ne felejtsd, hogy – mint minden nagynak – neki is megvan a maga udvartartása, és az udvaroncok tehetségtelenek, és tehetségtelenségükben – hogy fenntartsák maguk az irodalmi közéletben – ugyancsak a népszolgálat fogalmán fenik a fogukat. Közöttük viszont majd szétütünk, és lehetséges, hogy az sem fog tetszeni sokaknak. „Áz Illyés, á, áz Illyés, áz egy népszolgál-tiszteletes” – ugatta nemrégen egy külhoni „mágyárunk” (pozsonyi az istenadta) – merthogy õ Párizsból jött, ott tanult költészetet a Magyar Mûhely köreiben. Czine Miska fölemelte a gallérjánál fogva, és, miközben kalimpált a szerencsétlen, megkérdeztük, melyik az õ legjobb verse: áj, áj, áj! – mondotta, és ez valóban saját szintje volt, miként késõbb meggyõzõdtem, a hülyeségeit olvasva. Nos, hidd el, hogy efféle népszolgálat-csúfolódók nálunk is vannak (nehogy az istenért egy napon emlegessem õket Szisszel!) – és személy szerint nem fogom tûrni, hogy e fogalmat leköpdössék. Akkor sem, ha közönséges falusi kántorról lesz szó. Elkalandoztam. Vissza a kérdéshez, a jogoshoz: milyen népnemzeti irodalom az, mely föladja a többre törekvést? Semmilyen. Mondom veled együtt. De milyen kritika az, mely a többre törek51
K ÕTÁBLÁK
ÉS KRITIKÁK
vés jegyében magát a törekvést nyilvánítja gyalázatnak és hejehujának, kiterjesztvén ilyenformán a Veress bírálatát – az állítólagos Jelenségre, az elviselhetetlenre, a rettentõ hullámokat vetõre, mintha bizony drámainfláció lenne. Milyen kritika az, amely nem bír meglenni saját esztétikai bõrében, és akarva-akaratlan – társadalombírálattá torzul? Ha nem tudnád: épp a nemzeti hejehuja elleni küzdelem jegyében tiltották be a Bánk bánt is, és ezen érdemes eltöprengeni. Hosszúra nyúlt a válaszom, mert úgy látszik, a mindétig való nagy futásokban nem nyílt alkalmunk zavartalanul beszélgetni sokmindenrõl, aminek tapasztalati keserûsége végülis ama cikkecske megírására késztetett. Elhiszem neked, hogy Szávai talán sokkal rendesebb fickó, mint az írása, azt is, hogy jót akar, azt is, hogy minõséget véd, azt is, hogy ugyanazt óhajtaná, amit mindannyiunk gyötrõdése kíván. Nem tehetek róla, hogy – tudatlanságában, avagy holmi csoportszellem hatására – oda lõtt, ahová nem akart lõni. Objektíve mégis kárt okozott abban a kínlódásunkban, hogy a történelmi téma dolgában – minden tekintetben – elõbbre jussunk. Csakhogy itt és más szögbõl vagyok kénytelen megítélni a dolgokat: elõször az ÉLET s azután az irodalom. Elõször adjunk tankönyvet a gyerekeknek, majd azután ebrudaljuk ki a veresseket, ha egyesek mindenképpen ragaszkodnak az ebrudaláshoz. Addig örüljünk annak, amit adhattunk ennek a népnek. Akinek pedig büdös a történelmi lecke, menjen Svájcba, ott kölniszagúak még az illemhelyek is, vagy olvasson Joyce-ot, abban is talál – kivált a Nagy Ürülési Fejezetben, épp elég büdösséget. Ez már megint begerjedt! – mondod magadban. Lecsillapítottam magam azzal a tudattal, hogy némely sértõ-bántó kifejezése ellenére, valóban a barát, a harcostárs levelét olvastam. Köszönöm, és kérlek, add le az írásomat, úgy amint ígérted. (Aláírás) UTÓLAGOS. Sütõnek sok mindenben igaza van, épp csak azt gondolom, hogy ezeket az igazságokat nem az én fejemre kellett olvasni. De ha tévednék (és tévedhetek!), akkor hadd legyen hallható, követhetõ a fejemre-olvasás; íme. Akkoriban magánlevelek tucatjait kaptam, volt aki szidott, volt aki dicsért stb., STB. Engem ma már csak egy kiindulópont illuzorikussága vagy realitása foglalkoztat. 52
Csíkszentweimari illúziók KIINDULÓPONT: NEM LEHETSÉGES – DE SZÜKSÉGES. Húszéves „gyerekként” azt éreztem Kolozsváron (az erdélyi magyar irodalomban), amit körülbelül ma is érezhet Budapesten (a magyar irodalomban!) a teljes horizontra figyelõ, nem pedig csoportosulásokba betagolódó fiatalember. Márpedig a fiatalemberek ösztönösen is a koordináták teljes rendszerében tájékozódnak, még ha le is horgonyoznak valamelyik csoportnál. A kritika hiánya, a „létezõ kritika” haveri-szolgálati, bratyizó hangvétele, belterjessége és összességében hazug végeredménye engem húszévesen nagyon meglepett – és igazából azért riasztott, mert az irodalom iránt éredeklõdést mutató közönséget is taszította. És ezt a belterjesség távlattalan televényébõl nem érzékelték. Kisebbségi helyzetben hatványozottan veszélyes a kritikátlanság, hiszen a józan önismeretet gátolja. Kivülrõl, hatalmi eszközökkel sok mindent tiltottak, még a nyelvünk használata is eredendõ (bár egyelõre nem büntetendõ) bûnként volt jelen abban a közegben, amelyben éltünk, de – ahol mégiscsak egyetemes fogalmak ege alatt élhetjük meg, amit saját körben mûvelünk és alkotunk: – az irodalmunkban: miért ne teremthetnénk normális viszonyokat? Csak tõlünk függ, hogy értékes mûvek létrejöttének kedvezõ környezetet teremtsünk, értõ közönséget toborozzunk, az elemzés és a kritikai igényesség jegyében alkossunk értékitéleteket. Az ilyen terepen edzett elme pedig e szerzett reflexek és készségek révén a nyilvánosságnak és a mindennapi életnek elõlünk (egyelõre még) elzárt dimenzióiban is jó eséllyel feltalálja magát, ha a történelmi pillanat jön – és e pillanat elõkészítésében még a várakozás és az igények életben tartása is tényezõ lehet! És azt is fájdalmasan nehéz volt megértenem: legalább az, ami csak tõlünk függ, miért nem valósítható meg? A fiatal író „beleolvassa magát” abba az irodalomba, amelyben majd mûveit létrehozza és közreadja. Az olvasás dokumentált folyamatát kritikai tevékenységgé lehetne nemesíteni, gondoltam ifjonti elszántsággal, hiszen elõitéletektõl mentes ifjú elme szembesül folymatosan: mûvekkel. Ha e szembesülésekrõl rendszeresen beszámol: elfogulatlan kritikát mûvel. Akár naponta megfogalmazhatja a véleményét; ha a sokat kárhoztatot „napi kritikát” így mûveli – és ha ezt sokan teszik, akkor megpezsdül, minõségileg másként mûködik az irodalom, más lesz a közérzete. Egy-két „gyerekévünk közszolgálata”, amúgy mellékesen és természetesen! – nem csupán propagáltam az ötletemet fiatal írói 53
K ÕTÁBLÁK
ÉS KRITIKÁK
körökben, hanem magam is nekiláttam. Napi kritikai közszolgálati õrületem tervezett végakkordjaként egy év (1975) minden romániai magyar könyvérõl írtam. Néhány évvel késõbb, 1981-ben Szinopszis címen egy kötetnyi válogatást is megjelentettem, változatlanul hangsúlyozva a szinopszis elsõdleges – áttekintés – jelentésére utaló napi kritikai gyakorlat fontosságát: „A kritikus tehát többszörös értelemben ‘szinoptikus’. Úgy is, hogy beáll a kritika mûvelõinek sorába, s velük párhuzamosan ír ugyanarról a tárgyról... Véleményei ezért még csak kizárólagosak sem lehetnek – csupán árnyalatok a lehetséges összképhez. Megközelítések, vázlatok...” Minél több van belõlük, annál árnyaltabb a kép. Napi kritikáimmal hajdan nagyon magamra maradtam (de ma is azt hiszem, hogy öt-hat húszéves „gyerek” két-három év alatt megváltoztathatná a magyar irodalom közérzetét, amelyben a rendszerváltozás után tizenöt évvel a kritika megszûnt létezni, és a tévesen értelmezett baráti jószolgálatok hínárja mindent fojtogat). Az irodalomtörténet mögötti dimenziókba való ifjonti kukucskálás azonban korosztályunk sportja lett. A rendszerváltozás folyamataiban ennek látható, érzékelhetõ haszna is volt. Húszéves „gyerekként” csak azt hallottam: lehetetlen; amire azt feleltem: de szükséges. Ma is érvényes kiindulópontnak érzem ezt. Harmincéves koromra már minden önként vállalt kritikai „közszolgálati” õrületen túl voltam. De az olvasás lehetséges termékei és melléktermékei változatlanul foglalkoztattak. Véletlenül megmaradt egy füzetben a következõ feljegyzésem, amit azért másolok ide, mert az esélyeimrõl visszamenõlegesen is szenvtelenebb képet ad, mint amit ide-nosztalgiázhatnék: 1980. január 15. Olvasónapló-t kezdek. Legalább egy évig vegyem számba – „vezessem” –, jegyezzem le, amit olvasok. (febr. 8.) A napokban Bukarestben járván, s Méliusszal beszélgetvén az öregnek egy furcsa ötlete nagyon megkapott: „Ha ki lehetne adni azokat a dokumentumokat, olvasmányokból kitépett lapokat, melyek ezeket kísérték…” – az öreg az életmûsorozata vázlatára mutatott. Tényleg! Igaz: egy fél vagon megsárgult lap, újságkivágatok, vagy 8-10 tonna könyv, de ezek (is) csiholták az elmét, amibõl az életmû kipattant. Az íróembert meghatározzák olvasmányai. Egyiket „többé”, a másikat „kevésbé”. 54
Csíkszentweimari illúziók Méliusz az az eset, aki olvasmányaiban, kultúrában él(t). Agya az életet (életét) ilyen nem is sejtett áttételeken dolgozta föl. Ady egy kései cikkében (1917?) kijelenti, hogy amit el kellett olvasnia, azt elolvasta. Tényleg szerencsés alkat. A két ellentétes figura, „prototípus” – egyaránt szerencsés. Olvasmányaimat illetõen én nem érzem magam „szerencsésnek”. Erre az utóbbi években döbbentem rá, amikoris a „hivatásos” olvasói, kritikusi ténykedés olyan kényszert teremtett, hogy nem válogathattam meg olvasmányaimat. A romániai magyar irodalomban kellett nyakig elmerülnöm. S az igazság az, hogy nem éreztem valami dalin magamat benne. A nagy kérdés: hogyan érzi, hogyan érezheti magát benne és vele – nem én, hanem: – az a viszonylag nagy olvasóközönség (egy kétmilliós nemzetiség, melynek tudatában az „egyetemesen tapasztalt átlagnál” fontosabb dolog az irodalom!), mely csak azt olvashatja?! A romániai magyar olvasók se érezhetik magukat valami jól. A „klasszikusok” még meddig „tartják el olvasókedvüket?!”…A nagy kérdés ez! A kisebbik: legalább magamat – aki viszonylag szabadon és több nyelven válogathatom olvasmányaimat – mentsem. S megmentett ízlésemmel, igényeimmel, ezeket alkalmazva, áttételesen talán-talán azt is „menthetem” – köztudatba elemezhetem –, ami ebben a parányi literatúrában mentésre érdemesült. * Tragikus az olvasmányok körének ez a példátlan, veszedelmes, mohácsi beszûkülése. Ami nyelvemen megjelenik, azt se olvashatom, csak olyan (bürokrácia, istenem! intézményesített ostobaság!) erõfeszítéssel, ami felemészt. Ha Ady Endre a magyar kultúra lelkiismeretének tudhatta magát – én még magyar kultúrember se lehetek, bár még irodalmi téren sem, olyan nehezen jutok hozzá az elolvasnivalóhoz. Nem Ady agyára, tehetségére pályázok botorul – hanem lehetõségeire, melyek az õ korában mindenki számára adottak voltak, s melyek mára még egy kritikus számára is illuzorikusak. „bürokratikus” okokból. Az agy még bírná!!! * Majdnem 30 éves vagyok. Gyerekkoromban, kamaszkoromban a szovjet és hõsi irodalmat olvashattam. Késõbb? Egyebet is, más kérdés ez, de az olvasószenvedély elsõ fellángolása idején „nem 55
K ÕTÁBLÁK
ÉS KRITIKÁK
volt választásom”. Mint „hivatásos olvasónak”, ma sincs nagy választékom. Az volna igazi, ha egy rovatot lehetne valahol indítani, ahol egy olvasó ember (nem feltétlenül íróember) számolna be olvasmányairól; ez a természetes, ahogyan az ember a könyvtárba megy… A mostani gyakorlat: arról írhatunk, ami megjelenik. Szerintem egyikmásik könyvnek (amirõl egy-két évtizedig se írunk) forgalma nagyobb lehet, mint az éppen frissen megjelentnek, amelynek esetleg alig néhány olvasója akad (mert más könyv nem kerülhet a kezébe). * Az írónak se jó, ha agyát, képzeletét, forma-ösztöneinek lehetséges körét egyetlen irodalomra korlátozza. Most éppen nagy olvasó-periódusban vagyok, amennyire ezt a munkám engedi. S ez az olvasószenvedély töri-zúzza a korlátokat. Hát ezek, ilyenek volt az én torz helyzeteim, lehetõségeim és esélyeim. Konklúzióm sincs, csak jelzésem: olvasni változatlanul szeretek. „Kritikás és kõtáblás” éveimrõl ennyit; a mellékes hordalék nem csak engem aposztrofál, hanem egy helyzetet (is) jellemez. A hordalék pedig azóta is folyamatosan sodródik felém, és valóban csak a hely(zet)rajz miatt érdekes. Én ugyanis alkatilag irtóztam a csoportosulásoktól (Móricz után szabadon: regényeinket is magányosan írjuk, gyermekünk nemzésében is szólóban ügyködünk, csak az õsök génjeinek hagyunk némi szerepet); a támadások nem viseltek meg túlságosan, a következetesség mellett a humor maradt a fegyverem: „mindnyájan zsenik vagyunk, de én azért elemzés tárgyává teszem a könyvedet”... A Szávai-gyerek Veress Dániel-afférjáról egy korabeli fogalmazványt még ideiktatok. Méliusz Anna küldte, akinek levelébõl is idézek néhány sort, a körülmények érthetõségéért.
Méliusz Anna levele Drága Bubácska, bájos gyermekem, Géza bácsi, nagyon szépen köszönöm a pompás füstölni valót. Az a vicces helyzet áll fenn, hogy ez a kurva infláció már azt is megnehezíti, hogy füstölögve elpusztulhassunk. (A nyugdíjamból két karton cigire sem telne.) Így 56
Csíkszentweimari illúziók hát égi manna a küldeményetek.(...) Hála P. Béla közbenjárásának, a hagyaték problémája megoldódott. Jó felét már el is vitték. Számomra borzasztó nehéz munka, nem annyira szellemileg fáraszt, mint fizikailag. Az teszi bonyolulttá, hogy Jóskám – eltekintve a tonnányi újságtól, a szálloda számláig és repülõ- vagy színházjegyekig, mindent gondosan eltett. És ezek nyilván nem kellenek a Múzeumnak. Ebbõl az alkalomból találtam meg a „Szávai-gyerekrõl” szóló írást, amit mellékelek. (Tán húszéves voltál ekkor, amikor Jóska felfedezte benned a „zsenit”.) Ha belegondolsz, hogy azóta mennyit fejlõdtél!!! (Igaz, hogy Te mindig is mondtad, hogy „zseniális” vagy.) (...) Agyõ és csókollak szeretettel Mindkettõtöket, és Ödönkét külön a ti Annátok Bukarest, 1996. június 5. Méliusz jegyzete inkább naplólap, amely túldimenzionálja az „ügyet”, de én akkoriban csupa ilyen túldimenzionált értelmezéssel találkoztam. És az az igazság, hogy nem nagyon törõdtem olyasmivel, ami a konkrét dolgokat az indokoltnál tovább általánosítja.
A Szávai gyerek ügye Ez a legfájdalmasabb. Persze van két passzusa, ezt a szerkesztõnek kellet volna kihúznia. De épp Sütõ vonul fel ágyúkkal? Írói nagyságára, a Tekintélyre hivatkozva? Ahelyett, hogy összes tekintélyeinél fogva, ha fontos lenne neki a fiatalság, meghúzná a gyerek fülét. De õ egy generációnak ront neki. Méghozzá milyen alapról, milyen eszközökkel. S miért, mert van egy nemtetszõ – végre van ilyen!, kedves Balogh Edgár!, méghozzá nemzsidó, de székely – felfogást kimondó gyerek, akinek a történelem nem szent, nem fétis, nem mítosz, hanem az Értelem hatalma felé kiált. Jöjj, Értelem! Elfogultságok? Persze. De hány efféle „népies” fricskát, pofont, leköpdösést szenvedtem el csak én Nagy Páléktól, másoktól. Ki hördült fel. Hiszen nem vagyok „népies”. Ámbár az utóbbi idõben egyre inkább odahasonulnak a népiesek – akárha így az „urbánusokat, kozmopolitákat fosztanák meg ” tõlem. A baj itt az, hogy Sütõ miközben el57
K ÕTÁBLÁK
ÉS KRITIKÁK
ítéli az 50-es évek módszerét – ezekért Szávait – ugyanazt gyakorolja: a letiltást. De miért nem szólaltatta meg Sütõ a tekintélyét Balogh antiszemita Korunk cikke ellen – hiszen õ nem antiszemita –, miért nem az Elõre programatikus kinyírásai ellen, miért nem Szilágyi Domokosért. Miért csak amikor a „népnemzeti” tyúkszemére lép egy népi fi. Nem, a tekintélyelvi és a sztalinista-nemzeti, népnemzeti platformon nincs népfront, nem maradhatunk együtt. * Engedjétek hozzám a kisdedeket… Mit tett Sütõ irodalmunk kisdedeiért? KORTÁRS, 1975, 2. sz. (l. 177–178.) – a Breton-rajongó – szürrealista – magyar franciatanár el akarja pusztítani az unoka születõ nyelvét, sznob neomodernkedésbõl. Ugyanazt mondja, s mily ötletesen, mint Balogh. Õ persze nem denunciál. Egy remek író. Ez egy írói megnyilatkozás. Itt lehet vitatkozni és ez a nézet sem degradálja Sütõt az írót, a mûvészt. Az sem, hogy a 191. oldalon odaszól nekem is: „Mítoszok ellen beszélve, Monsieur.” Nem sért meg. Levelet kaptam Sütõtõl. Tehát tudja – dialógusra van szükség. Ez jó. Hiszem, hogy nem a két táborra szakadás, hanem viszonyulások differenciálása szükséges. Sütõ nem Balogh. Hiszem, hogy van vele miben megegyezni és hogy van, amiben Balogh-gal nem egyezhet. A Szávai gyerek füle-orra sajog. De bácsiként is azt mondja, hogy kritikára szükség van, s a magyar irodalom elhúzódó kritikátlanságkrízisében talán a könyveket habzsolva olvasó ifjak „az olvasás dokumentált folyamatát kritikává nemesíthetnék”. Változhatna a közérzetünk. (2004)
58
