KORUNK XLI. ÉVFOLYAM, 6. SZÁM JÚNIUS

KORUNK XLI. ÉVFOLYAM, 6. SZÁM • 1982. JÚNIUS

* * * Számvetés és távlat 417 SEMLYÉN ISTVÁN • Városaink kérdőjelei 420 AL. CĂPRARIU • Történelem (vers — Jancsik Pál fordítása) 422 * * * Sors és emlékezet (A K o r u n k pályázata) 423 * * * Magnó és történelem (Rostás Zoltán beszélgetése Theo C. Barker professzorral) 425 EDMUND LEACH • Érzékeink „luxusa" (A „révülettől" a racionalitás kultuszáig — Aradi József fordítása) 428 AL. CĂPRARIU • De felhők jönnek a z t á n . . . (vers — Jancsik Pál fordítása) 433 DÓCZY PÁL—KIFOR IMRE • A koleszterol és ami körülötte zajlik 434 BODOR ANDRÁS • A kolozsvári Brassai Sámuel Középiskola múltjából II. 438 * * * A Napsugár negyedszázada (Korunk-délelőttök — Székely Erzsébet, Bulla Zsófia, Éltető József és Jakobovits Miklós referátuma) 442 * * * Mit kaptam az iskolámtól? (Dánielisz Endre és Kötő József válasza) 455 KÁNTOR LAJOS • Végtelen türelem? (Egy hét színház és taps — Kezesség) 157 KISS JENŐ • Múzeum az idő ködében (Korunk prózája) 461

JEGYZETEK CSIKI LÁSZLÓ • Emlékező kérdés 467 IMREH ISTVÁN • David Prodan köszöntése 468 DITROI ERVIN • A boldogító átok 470

FÓRUM ERDÉLYI LAJOS • Vizuális kultúra — képes folyóirat nélkül? 473 TÖRÖK M. LASZLÓ • Közgazdászok tartozása 475

SZEMLE BORCSA JÁNOS • „nincs oly tükör, kiben m a g a m lássam" 475 ION IRIMIE • Elvi viták, eszmei harcok (Komáromi Béla fordítása) 479 GÁLFFY MÓZES • Nyelvűnk gondjairól 481 J A K A B ZSIGMOND • Állategészségügyi szakkönyv 485 R. S. J. • Radó Ferenc—Orbán Béla: A geometria mai szemmel (Könyvről könyvre) 487 SZ. Z. • Robert-Alain de Beaugrande—Wolfgang Ulrich Dressler: Introduction to Text Linguistics (Könyvről könyvre) 488 K. L. • Tóth László: Vita és vallomás (Könyvről könyvre) 489

LÁTÓHATÁR K. L.: Haraszti Sándor emléke és a Korunk (7 Nap) 492; N. M.: A 22-es csapdája Afrikában (Cérés) 493; D. E.: Dürer-reneszánsz a barokkban (Der Spiegel) 495

SZERKESZTŐK—OLVASÓK ILLUSZTRÁCIÓK Andrásy Zoltán, Arkossy István, A. Avram Felicia, Bene József, Cseh Gusztáv, Deák Ferenc, I. Feszt László, Incze Ferenc, Kopacz Mária, Nagy Enikő, F. Nagy Éva, Sz. Nagy Ilona, Rusz Lívia, Soó Zöld Margit, Székely Dániel, Unipan Helga, Venczel János

KORUNK ALAPÍTOTTA Dienes László (1926) — SZERKESZTETTE Gaál Gábor (1929—1940). Főszerkesztő: Gáll Ernő • Főszerkesztő-helyettes: Rácz Győző Szerkesztőség: Kolozsvár-Napoca, Mócok ú t j a 3. — Telefon: 2 18 36. Postacím: 3400 Ciuj-Napoca, căsuţa poştală 273. Republica Socialistă România.

Számvetés és t á v l a t A forradalmi elméleti gondolkodás ú j a b b történelmi jelentőségű dokumentumával vértezte fel az ország dolgozóit államunk, p á r t u n k vezetője. A Román Kommunista P á r t Központi Bizottsága Nicolae Ceauşescu elvtárs elnökletével megtartott bővített plenáris ülésének n a p i r e n d j é n a hazai szocialista építés jelenlegi stádiumának elméleti, ideológiai kérdései, valamint a p á r t politikai nevelőtevékenységével kapcsolatos problémák szerepeltek. Mint ismeretes, a pártfőtitkár átfogó előadói beszédben elemezte a termelőerők és a f o r r a d a m i világés életszemlélet szerepét a társadalmi élet szervezésének tökéletesítésében, és megállapította: „Az egységes elméleti, ideológiai világ- és életszemlélet kialakulásához szükséges feltételek megteremtését n e m szabad az uniformizálásnak egyik vagy másik tétel vita nélküli szűk értelmezésében felfogni." Ennek a mélyenszántó felismerésnek a fényében „dialektikus és materialista forradalmi megközelítésben kell taglalnunk a román nép jelenlegi fejlődését, szocialista hazánk jelenlegi stádiumát is", ahogyan a r r a a p á r t főtitkára példát mutatott. Kiemelte, hogy az ideológiai tevékenység, a tömegek hazafias, szocialista nevelésének a l a p j a a román nép évezredes történetének, a saját lénye érvényesüléséért, a társadalmi és nemzeti függetlenségért és az egységért vívott h a r c á n a k ismerete. A dákokról, a r o m á n nép őseiről szólva, Nicolae Ceauşescu elvtárs utalt arra, hogy „kapcsolatokat tartottak f e n n más szomszédos népekkel és civilizációkkal", hangsúlyozta, hogy „a görög és a római civilizációval f e n n t a r t o t t kapcsolatok és együttműködés erőteljes hatást gyakorolt a dákok élet- és gondolkodásmódjára", m a j d kitért a dák—római szimbiózis idejére, amikor is „a dákok és a rómaiak legnemesebb erényei a l a p j á n megkezdődött egy ú j nép kialakulása". Állást foglalva a „légüres tér" elméletével szemben, a párt főtitkára kifejezte azt a meggyőződését, hogy „megadta erre a választ Mircea, Ştefan cel Mare, Hunyadi János, Mihai Viteazul. [...] Ők n e m máshonnan jöttek, n e m az égből pottyantak, ők itt éltek és itt születtek ezen a földön, s vérükkel védelmezték ezt meg. Évszázadok folyamán e t á j a k o n folytatódott közös létük, szerveződtek, fejlődtek és harcoltak azért, hogy szabadon és függetlenül éljenek." Az előadói beszéd történelmi elemzéseiből levonható az az általánosabb tanulság, hogy „az idegen uralom és megszállás, bármennyit tartson is, n e m akadályozhatja meg egy nép érdekközösségének megnyilatkozását, sajátosságának megőrzését". A termelőerők rohamos fejlődésében ismerve fel a szocializmus romániai győzelmének, az egész n é p haladásának és jólétének döntő tényezőjét, Nicolae Ceauşescu elvtárs ezt a folyamatot is elhelyezi a történelmi összefüggések rendszerében, visszautalva azokra a gazdasági-társadalmi körülményekre, amelyek közepette „közvetlenül az egységes nemzeti állam megalakulása után, 1918-ban a román gazdaság túlnyomó része, a kőolajtól kezdve az imperialista országok, az idegen monopóliumok kezébe kerül", és „ebből kifolyólag továbbra is gyengén f e j lett iparral rendelkező agrárország maradt". Ez a kiszolgáltatott helyzet sodorta Romániát a hitleri Németország oldalára, a szovjetellenes háborúba. A Román K o m m u n i s t a P á r t következetesen kiállt az összes hazafias, antifasiszta erők összefogásáért, és előkészítette az antiimperialista felszabadító forradalom megvalósításának belső feltételeit, lehetővé tette, hogy az ország j a v á r a fordíthassák 1944. augusztus 23-án azokat a kedvező feltételeket, „amelyeket a szovjet és a szövetséges hadseregek győzelmei és Európa népeinek a német fasizmus ellen vívott harcai eredményeztek". Ez a párt nyitott utat Románia számára ahhoz, hogy történelmileg rövid idő alatt több társadalmi-gazdasági szakaszt j á r j o n be, és elinduljon a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom megteremtése felé. Ma a román ipar 48-szor többet termel, mint 1938-ban, a nemzeti jövedelem 14-szerese, a lakosonkénti nemzeti jövedelem 10-szerese az akkorinak; m e g h a l a d j a az 1500 dollárt. „De a nemzeti jövedelem csak egyike azoknak a vetületeknek, amelyek alapj á n egy országot fejlődőnek vagy fejlettnek lehet jellemezni", mert „teljes joggal állíthatjuk, hogy egy nép jövője szempontjából n e m a magas fogyasztási szint s a nemzeti jövedelem összessége a döntő, h a n e m a felhalmozás szintje, a nemzeti jövedelem jelentős részének az ország termelőkapacitásának a fejlesztésére való fordítása". Amiből egyenesen adódik a következtetés: „Mindent vagy m a j d n e m mindent elfogyasztani annyit jelent, mint elmaradottságra, a függetlenség és a szuverenitás elvesztésére ítélni az országot."

Ezért fontos helyesen értelmezni az elosztás kommunista elvét: „mindenkitől m u n k á j a szerint, mindenkinek szükségletei szerint", és így alkalmazni: „sem kenyeret m u n k a nélkül, sem m u n k á t kenyér nélkül", vagyis következetesen érvényesíteni minden állampolgár számára azt a kötelességet, hogy a társadalmi munkamegosztás keretében hasznosan tevékenykedjék, s azt a jogot, hogy a dolgozók közvetlenül részt vegyenek az alapeszközök, a termelőeszközök fejlesztésében. A m a r x i s t a gazdaságtudománynak ez az alkotó továbbfejlesztése a következő megszövegezésben szerepel a júniusi bővített plenáris ülés előadói beszédében: „arra gondolok hogy szociális részként a dolgozók bizonyos összeget fizessenek be, ami azonban személyenként ne haladhassa meg például a 40 000 vagy 50 000 lejt, de 10 000 lejnél kevesebb se legyen. Ez tegye lehetővé, hogy azok, akik hozz á j á r u l n a k a fejlesztési alaphoz — s akik tulajdonosai m a r a d n a k ezeknek az összegeknek —, azok az általános javadalmazási és nyereségrészesedési jogok mellett a befizetett összeg után évente kb. 6 százalékos jövedelmet élvezzenek." A gazdasági hatékonyságot serkentő szerepe mellett ennek a koncepciónak szinte f e l m é r hetetlen ideológiai jelentőséget hivatott biztosítani az a közvetlen állampolgári nevelő hatás, amelyet szocialista tulajdonosi büszkeségére, hazafias öntudatára gyakorol m a j d alkalmazása első pillanatától. Teljes összhangot teremt a jelenlegi szakasz alapvető célkitűzése, a m u n k a és az élet ú j minősége és a személyes érdekeltség elve között a román szocialista társadalomban, szilárd alapot teremt a közös felelősségben gyökerező demokrácia minden eddiginél szélesebb körű kibontakozása számára. Minthogy pedig a gyakorlat a fejlődés által meghaladott történelmi kategóriák fogalmi-elméleti felülvizsgálását is napirendre tűzi, a p á r t f ő t i t k á r n a k az a mélyenszántó gondolata — amelyet már az R K P 60. évfordulóján felvetett, hogy ugyanis a „proletárdiktatúra" fogalmát az időszerűbb, a jelenlegi szakasznak megfelelő fogalom, „a munkásdemokrácia állama" kell hogy felváltsa — ma m á r mindenki számára nyilvánvaló tényt fejez ki. Ebben az elméleti keretben érvényesül kellőképpen az a mindennapi, máris lépten-nyomon érvényesülő gyakorlati tapasztalat, hogy a szocialista állam szerepe jelentékeny mértékben megnövekedett. „Szükséges eloszlatnunk minden félreértést azzal kapcsolatban, hogy ki foglal el főbb helyet a társadalomban — a p á r t vagy az állam. Nem, ilyen kérdés fel sem merülhet" — jelenti ki a rá jellemző határozottsággal Nicolae Ceauşescu elvtárs a Központi Bizottság júniusi bővített plénumán, m a j d így folytatja: „Az államot és szerveit n e m helyettesítheti senki, következésképp a pártszervek sem", mint ahogy „az állami zászlót, a Trikolórt sem lehet helyettesíteni semmilyen más zászlóval". P á r t és állam viszonyának egy ú j államelméleti koncepcióval való kiegészítését ismerhetjük fel abban a gondolatmenetben, amelynek során Románia Szocialista Köztársaság elnöke, a Román Kommunista P á r t főtitkára épületes példát m u t a t arra, hogyan lehet alkotó módon, n e m pedig dogmatikusan értelmezni a klasszikus marxista hagyományt: „Igaz, mi abból a tudományos tételből indulunk ki, hogy az állam a társadalmi fejlődés egy bizonyos szakaszában jelent meg, amikor megjelentek a kizsákmányoló osztályok, amikor a társadalom antagonista osztályokra tagolódott — és el fog tűnni a fejlődés egy bizonyos szakaszában. Hogy miként zajlik m a j d le az eltűnés folyamata, ezen természetesen van még időnk gondolkodni." Nicolae Ceauşescu gondolkodói alkatából adódik az a következetesség, amelylyel síkraszáll a nemzeti lét, a nemzeti eszme életképessége mellett. A szocializmust mint az összes dolgozók tudatos művét értékelve ezúttal is a szocialista nemzet fejlődésének függvényében tárgyalja a nemzeti kérdés helyes megoldását: a nemzeti büszkeség semmi esetre sem értelmezhető úgy, m i n t h a ez a hazafias érzés szembekerülhetne más nemzetek vagy valamely nemzetiség iránt érzett megbecsüléssel. Ebből a lényeges felismerésből kiindulva természetesnek kell t e k i n t e n ü n k az előadói beszédnek azt a megállapítását, hogy „a társadalmi és nemzeti, a n t i f a siszta és antiimperialista felszabadító forradalom megvalósításának, a demokratikus forradalom, a szocialista forradalom v é g r e h a j t á s á n a k pillanatától kezdve, Romániában megkezdődött a nemzeti kérdés megoldása a marxizmus forradalmi koncepciójának szellemében, biztosítván nemzetiségi különbség nélkül az összes dolgozók teljes jogegyenlőségét". Megengedhetetlennek minősítve, hogy bárki is megkísérelje megbontani az ország dolgozóinak együttműködését és egységét, a pártfőtitkár a mindenek fölött álló egység gondolatát viszi a legvégső konzekvenciákig, amikor k i m o n d j a : „A szülök eredetétől függetlenül, közös eredetünk van: a haza eredete, amelyben születtünk: m i n d a n n y i u n k n a k egyetlen nyelvet kell megtanulnunk és beszélnünk, a dialektikus és történelmi materialista szemlélet nyelvét."

Románia társadalmi szerkezetének d i n a m i k á j á t és a társadalmi viszonyok tökéletesítését taglalva az előadói beszéd megállapította, hogy a termelőerők fejlődése, az ipar lendületes növekedése nyomán a parasztság részaránya a körülbelül 80 százalékról n e m egészen 30 százalékra csökkent, miközben a munkásosztály számbelileg is — az aktív lakosságnak több mint 50 százalékaként — a társadalom legerősebb osztálya lett. Ami a távlatokat illeti: a munkásosztály további növekedésére s a parasztság részarányának kb. 20 százalékra való csökkenésére lehet számítani 1990-ig, némi növekedés várható még a műszaki értelmiségnek az aktív lakossághoz viszonyított részarányában. A p á r t p r o g r a m n a k az egyre magasabb fokon szervezett termelőtevékenységre vonatkozó célkitűzései szükségessé teszik továbbá az értelmiség szerepének még fokozottabb erősödését, a tudománynak, az oktatásnak, a k u l t ú r á n a k az eddiginél is eredményesebb hozzájárulását a munka, az élet ú j minőségének eléréséhez. Ebben a minden területre k i t e r j e d ő programban a kommunista p á r t a társadalom éltető központjaként mint az egész népet mozgósító erő működik, s „a p á r t n a k mindig következtetéseket kell leszűrnie a társadalmi realitásokból, a tudomány és az emberi megismerés ú j a b b vívmányaiból". Ebben az összefüggésrendszerben értelmezhető helyesen a párt főtitkára által megfogalmazott a m a követelmény, hogy sokkal nagyobb figyelmet kell fordítanunk az elméleti és az ideológiai tevékenységre, és ezzel egyidejűleg „szükséges tanulmányoznunk, megértenünk és idejében f e l f e d n ü n k az ellentmondások jelentkezését, ezért kell m u n k á l k o d n u n k megszüntetésükért". A soron levő elméleti-tudományos feladatok között szerepel „számos olyan m u n k a kidolgozása [...], amely felöleli a szocialista gazdaság, a szocializmus gazdasági törvényei, az ú j gazdasági mechanizmus [...] problémakörét", de n e m kevésbé sürgető feladat az, hogy „egységes történelemmel kell rendelkeznünk [...], mert [...] n e m létezhet két történelem, egy a n é p é és egy a párté". Kiemelt jelentőséget kell t u l a j d o n í t a n u n k annak a legmagasabb szinten megfogalmazott igénynek, hogy „a történelem szakterületén dolgozó erőket egyetlen nemzeti történelmi intézetbe kell összpontosítanunk, amely magába foglalja a Történelemtudományi Társaságot is". Ugyanez az egységesítő tendencia érvényesül a múzeumok egyesítésére tett javaslatban: az egyetlen központi nemzeti történelmi múzeumon kívül, amely felöleli m a j d az összes fontosabb dokumentumokat, más központok múzeumaiban fogják tárolni az illető övezetekre vonatkozó dokumentumokat. Románul és a legelterjedtebb nyelveken fognak megjelenni — nagy példányszámokban — azok a történelmi szintézisek, amelyek a román nép történetének időigényes kidolgozásáig hivatottak rögzíteni „mindazokat a momentumokat és eseményeket, amelyek népeink együttműködése és barátsága, a szolidaritási és békepolitika megszilárdítására vonatkoznak". Ezek azok a gondolatok, amelyek a kultúra kongresszusán elhangzott eszmei útmutatásokkal együtt kifejezik a párt magasrendű elvszerűséggel érvényesített törekvését arra. hogy állandóan figyelemmel kísérje, elméletileg megalapozott stratégiába foglalja a múlt és a jelen döntő tendenciáit, megszabja a nagyszabású célkitűzések elérésének legalkalmasabb módozatait, kidolgozza a sokoldalúan fejlett román szocializmus modelljét. KORUNK

Nagy Enikő rekeszzománca

SEMLYÉN ISTVÁN

Városaink kérdőjelei Közismert, hogy nálunk országos viszonylatban — Európa nagyobb részével ellentétben — kedvezők a népesedési mutatók. 1977 és 1981 között az ország népe több mint 700 000 fővel gyarapodott, és a m ú l t év elején elérte a 22,3 milliós lélekszámot. Bár a gyarapodási irányzat enyhén lanyhuló, az abszolút számban kifejezett szaporulat 1980—1981-ben is megközelítette a 170 000 főt (7,6 ezrelék). Különösen gyorsan fejlődött a városi lakosság. A legutóbbi népszámlálás n a p j á n (1977. j a n u á r 5.) még csak 10 239 000 lélek élt városon és a városokat övező kb. 11 150 000-re — az ország lakosságának kereken 50 százalékára — emelkedett az u r b á n u s lakosság száma (eközben a pereinközségek mintegy 850 000 főnyi lakossága alig változott). Különösen gyors ütemben nőtt Brassó (48 000 fő), Galac, Bákó, Konstanca és Kolozsvár (21—25 000 fő), Temesvár és Brăila (18—19 000 fő), Nagyvárad, Piteşti, Botoşani, Buzău (15—15 000 fő) népessége. Valamivel lassúbb volt a növekedési ütem Ploieşti-ben, Suceaván, Rîmnicul Vîlceán, Szebenben, Déván (10—13 000 fő), és ennél is visszafogottabb Nagybányán, Aradon, Resicán (7 000—8 000 fő). A főváros lakosságának 4 esztendős növekedése mindössze 54 000 fő (más, ugyancsak hivatalos számítás szerint 87 000). Rendkívül erősen kiugrott növekedés szempontjából az 1977-ben még csak 41 000-es lélekszámú Sepsiszentgyörgy (3 és fél évi növekedés: 14 000 lélek=35%), ami abszolút számban kifejezve hozzávetőleg azonos a 124 000 lélek lakta Piteşti, a közel 100 000-es Buzău vagy a 170 000-es lélekszámú Nagyvárad növekedésével. Ugyancsak feltűnően nagy a népszámláláskor 30 900 lélek lakta Csíkszereda növekedése (8600 lélek = 27,8%), ez szintén megfelel a nála kétszer nagyobb Tulcea, Focşani, Tîrgu Jiu vagy a közel háromszor nagyobb Resica aszolút számban kifejezett növekedésének. Székelyudvarhely 7000 főnyi növekedése is egyenlő a másfélszer akkora Vasluiban, a két és félszer nagyobb Drobeta-Turnu Severinben vagy a hatszorta nagyobb Aradon feljegyzett gyarapodással. Az általában kedvező országos népesedési eredmények természetesen n e m feledtethetik a demográfiai mutatókban jelentkező szembeötlő aránytalanságokat. Vaslui megyében 1980-ban 24,7, Iaşi megyében 23,7 élveszületés esett ezer lélekre, Teleorman és Krassó-Szörény megyében 15,1—15,2, a fővárosban és Temes megyében 14,4, Arad megyében 12,8. Ennek megfelelően Iaşi-ban az elmúlt esztendőben 15,5, Vasluiban 15 ezrelékes volt a természetes szaporulat, a fővárosban azonban csak 4,2, Teleormanban 3,1, Krassó-Szörény megyében 2,2, Temes megyében 1,4 ezrelék, Arad megyében 1980—1981-ben 2,1 ezrelékkel fogyott a lakosság (Anuarul Statistic al R. S. România, 1981). Nem kétséges, hogy egy városnak vagy akár egy termelői szempontból fontosabb községnek a puszta létét végső soron n e m veszélyezteti a helybeliek, az „őslakók" alacsony termékenysége, „egykézése" s az ebből szükségszerűen következő fokozatos elöregedés és a perspektivikus kihalás veszélye. Hányszor fordult elő a közelebbi múltban éppúgy, mint a távoliban, hogy a lakosok kipusztultak, de a helységek megmaradtak. A közvetlen, azonnali teendőket nézve a kieső munkaerő pótlására utóvégre nem is olyan nehéz dolog az ország más részéről fiatalokat irányítani a veszélyeztetett helyre. Áll ez akkor is, ha nincs kiöregedésről szó, hanem csupán arról, hogy a helybeli szaporulat n e m elég ahhoz, hogy fedezze a fokozott iparfejlesztés követelményeként olykor rohamosan növő m u n kaerőszükségletet. Ilyen helyzet elég sokfelé tapasztalható, de különösen szembeötlő az úgynevezett „zárt" városokban, vagyis ahol a letelepedés engedélyhez kötött, jóllehet 1977 j a n u á r j á b a n , a népszámlálás alkalmával rendezték a korábban letelepedettek illetőségét. Kolozsvárott például 1981-ben 32 000, Iaşi-ban 34 500, Brassóban 36 000, Temesvárott 44 000, a fővárosban 108 000 olyan személyt tartottak nyilván, akinek n e m volt helyi illetősége. De még a nyílt jellegű Csíkszeredán és Székelyudvarhelyen is 4000—4000, Sepsiszentgyörgyön pedig 4500 volt a helyi illetőséggel n e m rendelkezők száma. Ha az ideiglenes lakhelyűek (a „flotánsok") fenti számaihoz a n a p n a p után bejáró ingázók sokszázezres tömegét is hozzáadjuk, önkéntelenül felvetődik egy.

a hatalom és konszenzus, a centralizmus és demokrácia tárgykörébe tartozó dialektikus kérdés: helyes-e vajon az ipari, mezőgazdasági, kulturális fejlesztést pusztán természeti-gazdasági (esetleg politikai) és nem a népesedési paraméterekkel is szoros összefüggésben megtervezni? Igaz, az utóbbiak túlzott figyelembevétele némely esetben fékezően hatna a fejlesztés ütemére, ugyanakkor nem hagyhatók parlagon fontos természeti kincsek, s nem hanyagolhatók el a másféle gazdasági adottságok sem. A helyi-területi érdekek megmerevedésének elkerülése végett (ami olykor előfordul) szükség lehet bizonyos esetekben a központi tervező szervek kiegyenlítő gazdasági-tervezési vagy másfajta közbelépésére, a közigazgatási és gazdasági cselekvéseknek sok esetben túl kell terjedniük az egyes településhálózatok szűkebben értelmezett, partikuláris érdekein. Csakhogy minden efféle „túlterjedés" m a g á b a n foglalja a n n a k kockázatát, hogy bizonyos távolságból szemlélődve, az egymással ellentétes, „helyi" érdekek látszólag kiegyenlítődnek, a többletek és hiányok összemosódnak, s felolvadnak a statisztikai átlagok olvasztótégelyében, s „odafent" olyan benyomás támad, mintha az alsóbb szinteken, a területi önigazgatások vagy az etnikai értékrendszerek hordozóinak szintjén a legtökéletesebb összhang uralkodnék. De v a j o n valóban így van-e? Valóban fennállhat-e a kívánatos — alkotásra ösztönző, maximális — összhang a központi tervezés és az adott településhálózat, önigazgatás, etnikum sajátos érdekei és értékei között ez utóbbiak közvéleményének nagyfokú konszenzusa nélkül? Mert hiszen rég ismert igazság, hogy minden tájegységnek, településhálózatnak vagy területi önigazgatásnak, minden hagyományos, történelmileg kialakult társadalmi, gazdasági közösségnek, etnikumnak, szinte minden kisebb-nagyobb városnak, f a l u n a k megvan a maga sajátos kultúrája, gondolkodásmódja, azonosságtudata, s megvannak a saját kapcsolatrendszerei, hagyományai; ez utóbbiak között t a r t j u k számon a történelmi fejlődés során meggyökeresedett szokásokat, a viseletet, a nyelvjárási sajátosságokat, rítusokat, olykor mítoszokat is, melyek révén az egyes közösségek megkülönböztetik magukat valamennyi többitől, s ide tartoznak természetesen az utóbbi időben, a szocializmus építésének évtizedeiben kialakult újszerű gazdasági, közigazgatási, kulturális és emberközi kapcsolatok is. Mindezek együttvéve alkotják és t a r t j á k ébren az egyes közösségekben azt, amit a sajátosság méltóságának neveznek, és amit Gáll Ernővel — az általános rendszerelmélet optikájából vizsgálódva — az érték és érdek dialektikus egységének lehetőségében határozhatunk meg. Ügy vélem, a konszenzus kérdése nyitott és további elmélyült szociológiai, társadalomlélektani, területfejlesztési, gazdasági-tervezési, valamint etnoszociográfiai kutatásokat igényel; ezeknek legfőbb feladata az volna, hogy a nehézségek elhárítása végett bonckés alá vegyék a máris elért összhangnak a legnagyobb elérhető összhanghoz viszonyított súlyát; s az efféle kutatások talán azt is lehetővé tehetnék, hogy csak az egyes területek viszonylagos fejletlensége mélyebb — történetigazdasági — okainak feltárása után és sajátosságainak messzemenő figyelembevételével szülessenek döntések a fejlesztés legkedvezőbbnek látszó alternatív irányzatairól. Alternatívon természetesen egymással egyeztethető, egymásba integrálódó demokratikus változatokat kell értenünk. A bárhova is érkező lakhelyváltoztató népesség természetesen magával hozza hagyományait, nyelvét vagy nyelvjárását, szokásait, gondolkodásmódját, rítusait, és ez talán még mindig sokkal előnyösebb, mint ha netalán mindezek hátrahagyásával érkeznék, ami bizony olykor szintén előfordul. Addig, amíg az országon belüli migráció az ösztönösség határai között mozog, amíg a helybeblieknek — elvben — megvan rá a lehetőségük, hogy a maguk hagyományos nyelvi-népi k u l t ú r á j á b a beolvasszák az érkezőket, vagy legalábbis felkészítsék őket ennek befogadására, amíg tehát a folyamat nem mesterséges, hanem a maga természetes, csendes módján folyik, ritkán támad baj. Ám ha netán megindul a helybeliek demográfiai elöregedése, és ezzel esetleg párhuzamosan kerül sor a fokozottabb iparfejlesztésre, ami egyúttal a területi vonzóerő növekedésével jár, vagy ha az iparfejlesztés helyi üteme meghaladja az optimálisnak nevezhető szintet — a sokfelől érkező jövevények színes mozaikra emlékeztető tömege éppen azt sodorhatja veszélybe, ami a helyi kultúrából, a hagyományos értékrendből a legfontosabb. Mert hiszen mi más az egész ország k u l t ú r á j a , mint többé-kevésbé teljes integrációja a különféle helyi kultúráknak, területi értékrendszereknek, amelyeknek kifelé megnyilvánuló politikai-gazdasági egysége és társadalmi-kulturális teljessége befelé éppen a többszólamúságban, a változatosságban, némelykor a többnyelvűségben és minden esetben az alkotó gondolkodás pluralitásában van. Országos, n e m pedig helyi, összességi, n e m pedig nemzetiségi érdek tehát, hogy egyetlen tájegység k u l t ú r á j a , egyetlen településhálózat népe, egyetlen érték-

rendszer hordozóinak közössége se s o r v a d j o n el, egyetlen s a j á t o s többségi vagy nemzetiségi közösség léte se s o d r ó d j é k veszélybe. Az e f f é l e veszély m i a t t érzett aggodalmat n e m e n y h í t h e t i k s e m a z országosan k i m u t a t h a t ó biztató b e r u h á z á s i vagy termékbővítési e r e d m é n y e k , s e m a k e d v e z ő n é p g y a r a p o d á s i s z á m a d a t o k . Ügy érzem, ide kívánkozik a n n a k szabatos m e g h a t á r o z á s a , hogy m i t is é r t ü n k nemzeti és nemzetiségi érdeken és értéken. Érdek, érték, közösség című esszéjében Gáll E r n ő az a l á b b i m e g h a t á r o z á s t a d j a : „Nemzeti é r d e k k é n t kell [ . . . ] e l i s m e r n ü n k a függetlenség, a szuverenitás, a területi egység megőrzését, az a n y a n y e l v és a n e m z e t i k u l t ú r a védelmét, ápolását." Az é r d e k e k és é r t é k e k összefüggése a nemzetiség esetében is megőrzi é r v é n y é t : „A nemzettel s z i n k r ó n b a n a l a k u l ó nemzetiség é r d e k e i és értékei természetesen e közösség s a j á t o s létfeltételeit, f e j l ő d é s t e n d e n c i á i t f e j e z i k ki a nemzetivel való szüntelen kölcsönhatásban." (Tegnapi és mai önismeret, Buk., 1975. 26—27). V a j o n a belső migráció és a gazdasági f e j l ő d é s é r d e k e i t és é r t é k e i t szem előtt t a r t v a egyetért-e ezzel m i n d e n k i ? A l e g j o b b s z a k e m b e r e k f e l t é t l e n ü l . Az egyik nagy p é l d á n y s z á m ú fővárosi h e t i l a p népesedési k ü l ö n s z á m a N. Grigore M ă r ă ş a n u tollából n e m r é g beszélgetést közölt Mircea B u l g a r u professzorral, a Nemzetközi Népesedési T a n u l m á n y i Bizottság külföldön is ismert s e l i s m e r t t a g j á v a l . Bulg a r u professzor úgy ítéli, hogy rövidesen befejezéshez közeledik a t e r j e s z k e d ő fejlesztésnek az a szakasza, a m i k o r a belső l a k h e l y v á l t o z t a t á s o k v á n d o r v o n a l a i m é g Moldvától H u n y a d megyéig t e r j e d t e k . Ma egyfelől a m e g y é k e n belüli m i g r á ció vagy a z o k b a a szomszédos m e g y é k b e i r á n y u l ó migráció k e r ü l t előtérbe, a h o l ú j i p a r á g a k a t f e j l e s z t e n e k ki, s u g y a n a k k o r visszavándorlási f o l y a m a t is megind u l t a régebbi vonzásközpontokból a szülőhely felé, hiszen ott is v a n m á r m o s t a n ság elhelyezkedési lehetőség. B u l g a r u professzor lehetségesnek véli, hogy f a l v a i n k további iparosítása idővel a szülőfalu v o n z e r e j é t is oly m é r t é k b e n növeli m a j d , hogy az egyirányú — f a l u b ó l v á r o s b a t a r t ó — v á n d o r m o z g a l o m k é t i r á n y ú v á alakul.

AL. CĂPRARIU TÖRTÉNELEM Valamikor maga a Nagy Satrapa is gyerek volt. Nem kínozta a pillangókat, nem szakította le a virágokat, már zsenge korában bonyolult lény volt, kedvenc játéka az volt, hogy a fecskékkel költesse ki a verebek tojásait, a verebekkel pedig a fecskék tojásait. Néhány költözés után a fecskék nem tértek vissza fészkükre, a verebek meg más kertek víg cseresznyefáira telepedtek. Amikor a Nagy Satrapa még kicsi volt, a nagy satrapaság mint olyan nem létezett. Őreá várt, hogy nagyra nőjön. S ő nagyra nőtt. Egy napon

a Nagy Satrapa észrevette, hogy a Legfelső Tanácsban az ügyködő udvaroncoknak nem azonos a magasságuk: egyesek fennebb hordták a fejüket, mint mások. A Nagy Satrapa szerette a rendet, az egyensúlyt, a harmóniát. Szerette és megvalósította. Vagyis azokat, akik egy fejjel kiemelkedtek, a többiek színvonalára hozta, és ilyenformán minden harmonikussá vált. De a helyükön maradt fejekkel már nem tudott mit kezdeni — ebből azt a tanulságot lehet levonni, hogy nem föltétlenül az azonos magasság teszi a harmóniát, és hogy valóban jó, ha a történelem megismétli alaptörvényét, hogy nem ismétli meg önmagát. JANCSIK PÁL fordítása

Sors és emlékezet A Korunk új pályázata Mint azt már februári számunk hátsó borítóján is meghirdettük, ú j pályázatunkkal folytonosságunk még megszólaltatható emlékeit, sorsfordulóink még fellelhető tanúit és résztvevőit, az etnikai és szociális emlékezet „élő tárházait" szeretnők felkutatni, a sokarcú emlékezetet, a köznapi ember élményeinek és hagyományainak sokféleségét k í v á n j u k jogaiba visszahelyezni. Még köztünk élnek azok, akik emlékeznek. Nem a „lezárt múltra", a „kész" sémákra, a m á r „tankönyvekbe került" igazságokra, hanem s a j á t „személyes történelmükre", tárgyaik és dokumentumaik személyes jelentésére. És legszemélyesebb életükön át a legkülönfélébb társadalmi rétegek, etnikumok, foglalkozási csoportok, családok, baráti körök és „asztaltársaságok", intézmények és egyesületek, szervezetek és társadalmi pozíciók, szerepek és életkorok még megeleveníthető mindennapjaira, érintkezési és viselkedési szokásaira, egyéni és közösségi ü n nepeire, illemszabályaira és erkölcsi „törvényeire". „Az emlékezet csal" — szokt u k mondani. Ez a közhely most kiigazításra szorul. „Nem minden emlékezet csal." Csak a történelemfelfogás elvont és egynemű sémáiba belekényszerített, az egyéni és közösségi alternatíváktól, életünk „kereszt- és válaszútjaitól" eltekintő, az élő sorsoktól, hús-vér emberektől elvonatkoztató emlékezet bizonyult félrevezetőnek, etnikai és társadalmi azonosságunk fenntartásához elégtelennek. Pályázatunkkal éppen ezért nemcsak egy m a még kiaknázatlan — vagy mindmáig kevéssé kiaknázott — „történeti forrásra" k í v á n j u k ráirányítani a figyelmet, h a n e m elsősorban a személyesség hitelét szeretnők jogaiba visszaállítani. Nemcsak folytonosságtudatunk ú j a b b dimenzióit szeretnők becserkészni, h a n e m főként e folytonosság kulcsszereplőjét: a progresszív amnéziára (emlékezetkiesésekre) kényszerített köznapi embert k í v á n j u k önmagához — elfelejtett alternatíváihoz és kollektív azonosságához — közelebb hozni. Ehhez azonban fel kell élesztenünk a személyes beszélgetés eddig túlságosan szubjektívnek ítélt m ű f a j á t is: a maga spontaneitásával, irányíthatatlanságával, önreflexiós — önátértelmező és tetése, „a tudatok" szembesítése, „egymásban való tükröztetése" minden szempontból termékenynek tűnik. És nemcsak azért, mert a párbeszédhelyzet már önm a g á b a n is a kívánatos többszólamúság modellje. Inkább abban bízhatunk, hogy a szavak, a képek és a dokumentumok összjátékánál nincs jobb orvosság az emlékezethiány ellen; a megszólaltatott emberek, tárgyak és írásnyomok belső dialógusából előbb-utóbb a „megmaradás" — az önmegújítás? — körvonalai is kibontakoznak. Vagyis: a megelevenített folytonosságból nemcsak arra lehet m a j d következtetni, hogy kik vagyunk, h a n e m arra is, hogy kik leszünk. Persze minden megszólaláshoz (szóbeli megnyilatkozáshoz) két ember szükségeltetik: aki megszólaltatható és aki megszólaltat. Ők pályázatunk főszereplői. A kazettofon, a magnó csak segédeszköz. Olykor éppen a megszólalás akadálya. Mégsem m o n d h a t u n k le róla, ha ragaszkodunk az élőbeszéd sokszínűségéhez, a hangszín, a hanglejtés, az érzelmi nyomatékok és szünetek többletjelentéséhez. Érzelem, vágy, szenvedély, gúny, önirónia — ma még (amikor a képmagnó jobbára beszerezhetetlen luxuscikknek számít) az élőhang „palackpostájára" bízza magát. Az élőhang hiteles üzenetére — az írásbeliség hosszú egyeduralma után — ma jobban odafigyelünk. Nemcsak a nemzetiségtörténet kutatóinak „hallása élesedik", nemcsak a történésznek van szüksége a szóbeliség — az egyénit és a sajátost jobban megőrző — forrásaira, hanem a történelmi köztudat is mind gyakrabban él velük. Mivel a szóbeli forrásokat (beszámolót, vallomást, kép-, tárgy- és dokumentummagyarázatot) a megszólaltató maga hozza létre (azzal, hogy szólásra b í r j a a megszólalót), egyedülálló lehetőségünk adódik arra, hogy az alkalomszerűséget és esetlegességet kiküszöbölve, az eddiginél tudatosabban prólbáljuk gyarapítani személyes jelenlétünk és hitelességünk — eseményeken és igazságokon túli — forrásait. A megszólaltatáshoz nem kell különösebb előképzettség. Ezen a téren mindenki szakértőnek számít, aki meg t u d j a találni a tárgyát és meg t u d j a találni az emberét. Mindegy, hogy honnan indul el: a témához (eseményhez, réteghez, foglalkozáshoz, családi ereklyéhez, fényképhez, naplóhoz) keres-e valakit, akinek ez a téma nemcsak szívügye, h a n e m „kiváltsága" is (olyan értelemben, hogy csak ő tud róla vagy csak ő élte á t úgy, ahogy átélte, csak ö v a n birtokában valamely elfelejtett jelentésnek, esetleg éppen a r i t k a és utolsó emlékezők közé tartozik), vagy

a fordított utat j á r j a : ismer valakit, akihez megtalálta a „kulcsot" (azt a kedvenc témát, amiről az illető a legtöbbet tud, és amiről n e m kell sokat faggatni). A fontos az, hogy ember és emlékezet, személy és tárgy a beszélgetés folyamán szerves egységben m a r a d j o n egymással. A válaszoló hajlandóság, a tanúságtétel hitelessége a kérdező személyiségére, azonosulási készségére is igen érzékeny. S éppen mert az e m p á t i á n a k m i n d n y á j a n műkedvelői vagyunk, a megszólaltatás „művészetében" minden pályázónak egyforma az esélye. Egyiknek-másiknak legfeljebb a szerencséje nagyobb. A forrásgyarapításban ezért mindenki részt vehet, nemcsak bármely szakma amatőrjei, h a n e m a középiskolák n é p r a j z - vagy történelem-szakkörei, újságírók, rádiósok, tévések — egyáltalán bárki, aki t u d j a (érzi) a személyes emlékezetben rejlő mélységeket. Ha családi fotóalbuma, iratládája, újságkivágás-gyűjteménye nincs is mindenkinek, minden családban (a rokonok, az ismerősök vagy a barátok körében) akad nyilvános kifaggatásra méltó egyéniség (sokunknak talán éppen a szülei, nagyszülei!). A megszólalók és megszólaltatok okos találkozását k í v á n j u k ezúton ösztönözni, s ezért k é r ü n k mindenkit, aki e „vállalkozásban" érdekelt, kísérje figyelemmel lapunk következő számaiban a pályázatra vonatkozó tanulmányokat, közleményeket, kérdéseket, tanácsokat. Az ember és téma fellelését megkönnyítő témajegyzéket, a pályázatra vonatkozó részletes tudnivalókat az érdeklődőknek — kérésre — külön is elküldjük. A pályamunkák beküldési határideje: 1983. március 1. KORUNK

Andrásy Zoltán: Napsugár-címlap

M a g n ó és t ö r t é n e l e m Rostás Zoltán beszélgetése Theo C. Barker professzorral Megtévesztő nevet adtak az angolszászok az újkori történetírás egyik forrásfeltáró (alkotó) módszerének. Amikor 1980 augusztusában a bukaresti nemzetközi történészkongresszus p r o g r a m j á b a n először l á t t a m leírva az oral history kifejezést, azt gondoltam: lám, már nemcsak az írásbeliségnek, de (az etnográfia mellett) a szóbeliségnek is megszületett a s a j á t története. Amikor beültem a Köztársasági Palota kistermében folyó értekezletre, azonnal kiderült, hogy egészen másról van szó. Ezért kerestem fel a nemzetközi történészszervezet vezetőségébe is beválasztott Theo C. Barkert, a londoni egyetem gazdaság- és társadalomtörténet professzorát. Természetesen egy kongresszusi szünetben készült i n t e r j ú n e m vállalkozhat a fiatal módszer teljes bemutatására. Barker professzor válaszai mindenesetre összefoglalják a történettudomány belső igényéből született módszer első tapasztalatait. R. Z. R. Z.: A „szóbeli történelem" tulajdonképpen a magnetofon felhasználásával kezdődött mindenütt, így Angliában is. Mikor? Th. B.: Érdekes, hogy az amerikaiakkal ellentétben nálunk a hivatásos történészek nem figyeltek fel a magnóval készített interjú forrásértékére. A kezdeti kutatások folkloristák és nyelvészek érdeme, de n e m Angliában, h a n e m Írországban — méghozzá svéd hatásra. Nálunk az első nagy magnós kutatássorozatot a leedsi egyetem Dialektológiai és Népéletkutatási Intézete végezte 300 helységben 1952 és 1962 között, de az összegyűjtött anyagot részben a társadalomtörténészek is hasznosíthatják. A tulajdonképpeni úttörő azonban G. E. Evans volt, aki az északkelet-angliai Blaxhall községben telepedett le, és az öregekkel folytatott beszélgetések, levéltári kutatások alapján összeállította a Kérdezd meg a szénagyűjtő embereket című nagy sikerű, többször kiadott könyvét. Ezt követően még négy könyvet írt, s számos hangfelvételét a BBC is sugározta. Mások is készítettek ilyen felvételeket, s a BBC-nél meg könyvtárakban tekintélyes méretű „oral history"-szalagtár alakult ki, csak éppen a pénz hiányzott — és hiányzik m a is — az osztályozásra. Fontos azonban az, hogy a hatvanas évek elején több hivatásos történész is „felfedezte" a magnót, és i n t e r j ú k a t készített. R. Z.: Ön hogyan „fedezte fel" ezt a módszert? Th. B.: Az én érdeklődésemet a szóbeliség iránt 1887-ben született a p á m történetei ébresztették fel. Az első világháború előtti élet olyan dimenziói tárultak fel előttem, amelyekről semmilyen írott dokumentum nincs. Amikor kineveztek a kenti egyetem gazdaság- és társadalomtörténeti tanszékére, még nagyobb lendülettel folytattam a magnós kutatást, és mindenkit erre ösztönöztem. Azokban az években Kent grófság 1914 előtti t á r s a d a l m á r a voltunk kíváncsiak. Akik ezzel a kérdéssel foglalkoztunk, félévente találkoztunk, hogy kicseréljük tapasztalatainkat, hogy meghallgassunk egy-egy felvételt. Hasonló m u n k á b a fogott az essexi egyetemen Paul és Thea Thompson; céljuk felmérni az angol családok életét és munkáját Edward uralkodása (1900—1918) alatt. Egy 1911-es népszámlálási adatok alapján kiválasztott reprezentatív mintát hallgattak meg. Az oxfordi B. Harrison néhány diákjával az ottani tanintézetek adminisztratív személyzetét interjúvolta meg, Raphael Samuel az Oxford környéki f a l v a k b a n kutatott, John Seville a hulli egyetemről a helybeli munkásmozgalmi vezetőkkel beszélgetett, a swanseai egyetem diákjai a dél-walesi politikai kultúra történetét kutatták. 1969-ben gyűltek először össze a „magnós történelem" művelői, s ennek első eredménye az Oral History című folyóirat létrehozása volt, amelyet azóta is Paul Thompson szerkeszt. Ez a kiadvány fogta össze a különböző központokban végzett kutatásokat, adott hírt az észak-angliai mesterségek eltűnéséről, a bányászatról, a kereskedelmi tengerészetről — itt még olyan öreggel is beszélhettek, aki vitorláson kezdte a munkát. A kiadványban számoltak be kutatásaikról kisebb intézetek, magánszemélyek is. Noha a „szóbeli történelem" mozgalommá duzzadt, és társaságot is alapított, mégis minden eddigi kísérletünk egy — tudományos szempontból nélkülözhetetlen — országos oral history központ létrehozására a kormány 1974-es takarékossági politikája, m a j d a recesszió miatt kudarcba fulladt. De azért folytak tovább a kutatások a

bányászok, a halászcsaládok és -közösségek körében az apa és az anya szerepéről a gyermek nevelésében, a század eleji élet minőségéről két városban. John Wyman és jómagam folytattuk az 1914 előtti Kent grófság életének vizsgálatát. Ezekből időközben számos értékes könyv született. Tehát állami támogatást élvező központ nélkül is, de erős társaságunk és színvonalas folyóiratunk segítségével tovább folyik a munka, s ha 1975-ben 70 intézet és helyi társaság foglalkozott ilyen irányú kutatásokkal, akkor ma ez a szám sokkal nagyobb az „egyszemélyes kutatócsoportok" miatt is — a listát most készíti Ann McNulty. R. Z.: Említette a Thompson házaspár mintáját... Th. B.: Jó, hogy ezt hozta szóba, m e r t itt nemcsak a rigorózus minta, h a n e m az általuk alkalmazott 20 oldalas kérdőív is rengeteg problémát felvet. A legtöbb történész véleménye az, hogy az i n t e r j ú k — még ha az alanyok kiválasztása n e m is mellékes — csak kiegészítő, minőségi információt hordozó forrásnak tekinthetők, s nincs értelme a kvantifikálásnak. Nem adatokat, vagyis dátumokat, számokat, neveket kell kicsikarni, hanem az alany életkeretét (munka, szabad idő, család, kapcsolatok, hobbi stb.) kell felderíteni, s ebben pedig azt, hogy mit gondolt mindarról, ami körülötte történt életében, egyáltalán: hogyan érezte magát abban a világban, amelyben életét leélte. Az alany éppen ezekre a dolgokra emlékszik leginkább. Egy idős hölgy például bámulatos részletességgel mesélte el, milyen volt egy pincérnő élete Manchesterben a Piccadilly utcai kávéházban 1895 és 1900 között. Nem is kell mondanom, hogy az alkalmazás milyen íratlan szabályai tárultak itt fel. A „szóbeli történelem" segítségével a lakáskörülményekről is rengeteg ú j a t t u d t u n k meg: milyen volt a bútorzat, a lakások nagysága, az egy főre eső lakterület. De az i n t e r j ú során ennél sokkal több minden kerül felszínre, és ami a legfontosabb, az, hogy v a j o n abban, amiben laktak, jól érezték-e magukat, boldogok voltak-e? Amikor egy öregúr arról beszélt, hogy egy szobában hatan aludtak, én felkiáltottam, hogy hát ez borzasztó! Erre ő igen derűsen azt válaszolta, hogy nagyon jól voltak így, és n e m láttak ebben semmi borzasztót. Persze vigyázni kell, m e r t az öregek h a j l a m o s a k ifjúkori éveik megszépítésére. Az i n t e r j ú készítő történész idővel „megérzi" a megszépített emlék mögött a valóságot, ugyanúgy, ahogy a levéltárban mind több dokumentum olvasása u t á n egyre mélyebbre hatol a jelenség tanulmányozásában. Ugyanígy az i n t e r j ú k szaporodásával annyi ú j részletre vetül fény, hogy a megértés is szinte észrevétlenül teljesedik ki. R. Z.: De ma már az iskola mellett a tömegkommunikációs eszközök is erős „forráson túli" hatást gyakorolnak az emberek emlékezetére... Th. B.: Így van, és hadd idézzek fel erre egy igen jellemző esetet. Compton Mackenzie nagysikerű Whisky Galore című regényében rendkívül humorosan í r j a le, hogy a második világháború idején a nyugati partokon zátonyra f u t o t t egy hajó, s a falu egyébként vallásos lakossága a roncsról ellopta a whiskyt. A regényből aztán sikeres film is készült. Nos, amikor a történészek ehhez az epizódhoz jutott a k a f a l u b a n készített i n t e r j ú k során, az alanyok úgy mesélték el a történteket, ahogy Mackenzie leírta, és a f i l m bemutatta. Az ilyen és ennél sokkal diszkrétebb csapdák csak úgy kerülhetők el, ha a történész alaposan felkészült a beszélgetésre, tehát ismeri a vonatkozó levéltári anyagot, és ügyesen i r á n y í t j a a beszélgetést. Persze, a torzulás önmagában is érdekes kutatási téma, ahol m á r több szakember együttműködésére van szükség. R. Z.: Módszertani szempontból mit ért az alapos felkészülésen? Th. B.: Személy szerint itt semmi esetre sem kérdőíves i n t e r j ú r a gondolok. Szerintem elég a személyi adatokat rögzíteni (mikor és hol született, kik a szülei, milyen a társadalmi helyzete, iskolázottsági szintje stb.). Az i n t e r j ú n a k a r r a kell koncentrálnia, amit az alany megélt, amiről tud és akar mesélni. A történész legfőbb erénye a türelem és hallgatás. Nem neki kell uralnia a beszélgetést, nem szabad félbeszakítani, kijavítani az alanyt. Igaza van G. E. Evansnek, amikor azt írja, hogy a megélt élet emlékei akkor hozhatók felszínre, h a sok az idő, rengeteg a hangszalag és kevés a kérdés. Tehát a kutató otthon felkészül, kidolgozza a kérdéseket, vagy inkább egy problémalajstromot, amit megpróbál észben tartani, és csak ha alkalma van, ha értelme van, akkor teszi fel a kellő pillanatban a kérdéseket. De n e m kell görcsösen ragaszkodni a kérdésekhez, m e r t ezzel lehet, hogy alanyunk elveszti mesélőkedvét, s így talán éppen a mellébeszélésben felbukkanó adat „csúszik ki" a kezünkből. Az interjúkészítő figyeljen az alanyra, és ne a következő kérdésre gondoljon, mert kihasználatlanul m a r a d h a t egy-egy elejtett szó, amely talán még feltáratlan területre irányította volna a beszélgetést. R. Z.: Egy ilyen véletlenül felbukkanó adatból még új kutatási téma is adódhat?... Th. B.: De még mennyire. Az 1914 előtti munkáséletmód k u t a t á s a közben, teljesen véletlenül, vagyis mert szándékosan n e m követtem az előre eltervezett kérdé-

seket, egy számomra ismeretlen, de annál fontosabb jelenségre b u k k a n t a m : a munkások hivatalosan nem ismert, tehát írott dokumentumokban fel n e m lelhető mellékkereseti lehetőségeire. Így t u d t a m meg: csak részben igaz az, hogy az orvosok szegényektől n e m fogadtak el honoráriumot; szüléskor igenis igényt tartottak rá. Fontos ez az adat a társadalombiztosítás előtti idők orvos—páciens-viszonyának vizsgálatához. De az ilyen „mellébeszélésekből" derül fény az egyes társadalmi kategóriák valós anyagi helyzete és státusa közötti különbségre is. R. Z.: A magnós interjúval kapcsolatban még milyen tapasztalatra hívná fel a figyelmet? Th. B.: Például arra, hogy n e m érdemes egyszerre több „öregúrral", m o n d j u k egy baráti körrel csoportos i n t e r j ú t készíteni, m e r t egyik a másikat akadályozza a „kibontakozásban", és n e m ösztönzik egymást, m i n t ahogy korábban gondoltuk. Meg aztán jobb, h a a történész n e m akar egy beszélgetésen mindenre sort keríteni. Sokkal hasznosabb, h a otthon ú j r a h a l l g a t j a a felvételt, és a második alkalommal m á r sokkal mélyebbre ereszkedhet. Persze jó lenne tökéletesíteni az hogy megállapítsuk, milyen emlékek halványodnak és milyenek erősödnek az idő múlásával. De ennek egyrészt biológiai akadályai vannak, mert ugye az emberi élet is véges, másrészt ez m á r nemcsak történészek „felvonulási" területe. R. Z.: Most milyen kutatási téma foglalkoztatja? Th. B.: T a n u l m á n y t készítek a közúti szállítás fejlődéséről. N e m sokat írtak erről. Az autógyártásról bőven, az úthálózat, szervízszolgálat, garázsok, benzinkutak kérdéséről m a j d n e m semmit, pedig milyen óriási társadalmi háttere v a n az egész jelenségnek. Levéltári kutatásokat végzek, és természetesen i n t e r j ú k a t is készítek. Enélkül már el sem képzelhető ez a munka. Legalábbis számomra. Végül még csak annyit, hogy jó minőségű felvételeket kell készíteni, s ezeket meg kell őrizni a szöveg leírása, feldolgozása után is, mert a rádió szintén hasznosíthatja, s a történelemtanításban ugyancsak kitűnő segédeszközök. Milyen érdekes volt számunkra, de a nagyközönség számára is az az interjúsorozat, amely indiai brit tisztviselőket és indiaiakat szólaltatott meg. Ugyanarról a korszakról, ugyanazokról a jelenségekről mennyire eltérő szövegeket hallhatunk! A felvételeknek az oktatásban való felhasználásától még távol állunk, de hatékonyságuk kétségtelenül nagyobb lesz, mint bármilyen más szemléltetőeszköznek. Ezek után engedje meg, hogy én is kérdezzek valamit. Maguknál, Romániában, folynak ilyen kutatások, készítenek-e ilyen i n t e r j ú k a t ? R. Z.: Néhány fiatal szociológus és szociográfus magnózik ugyan, de nem kifejezetten az oral history művelésének szándékával. Ezenkívül szűkebb környezetemben egy fiatal magyar politológus használja tudatosan a „magnós történelem" módszereit. Levéltári kutatások, korabeli sajtódokumentumok alapján faggatja az 1944—1948 közötti bonyolult politikai időszak különböző szereplőit. Th. B.: Akkor itt az alkalom, hogy népszerűsítsük Önöknél is ezt az ú j tudományágat. R. Z.: Éppen ezért kerestem meg Önt. Talán másoknak sem lesz haszontalan ez a rögtönzött bevezető. Köszönöm a beszélgetést.

Unipan Helga meseillusztrációja

interjú

EDMUND LEACH

Érzékeink ,,luxusa" A „révülettől" a racionalitás kultuszáig

[ . . . ] a XVI. századi puritánok boszorkányoknak bélyegezték és máglyára vetették „révülettel" (és „tudatlansággal") kacérkodó szomszédaikat. A „boszorkányüldözés" azóta sem ment ki a divatból: az elidegenedett hatalmi rendszerek ma is betegesen irtóznak az érzékek „szakértőitől". De a XVI. századi puritánok legfeljebb f a n a t i k u s kisebbséget alkottak egy olyan világban, ahol a többség a Hiúság Vására profán örömeinek hódolt. Mára megfordult a helyzet. Ha a „szertelen átélés" d i v a t j á n a k van is némi valóságfedezete (amit nekem mint antropológusnak, bevallom, eddig n e m sikerült meggyőző módon kimutatnom!), ez a „lazítás" igen kis mértékű: az érzékek felszabadítására törekvők elenyésző, minden befolyást nélkülöző kisebbséget alkotnak ma egy olyan társadalomban, ahol a többség közel kétszáz éve tartósan puritán beállítottságú. Igaz, a mai modern ember soha n e m látott mértékben veheti birtokába, teheti magáévá a műalkotásokban felhalmozott érzésvilágot; érzékeinket ezerfelöl bombázza: rádió és lemezjátszó, t é v é - é s moziműsorok, múzeumok és kiállítótermek élő és „konzervált" élményvilága. Ennek az érzéki tapasztalatözönnek azonban mi csak puszta befogadói vagyunk, n e m pedig résztvevői, s még kevésbé alkotói. Pedig talán nincs is civilizáció, ahol magasabb lett volna az írni-olvasni tudók (vagy másként szólva: a „kiművelt emberfők") aránya, mint nálunk. De ugyanakkor kevés olyan civilizációról tudunk, ahol ennyire magas lett volna a s a j á t érzékeik világától mereven elzárkozók, az érzelmek teljességébe soha bele n e m feledkezők aránya, mint ugyancsak nálunk. És ahol a miénkhez mérhető mély gyanakvással tekintenének felnőtt emberek m i n d e n f a j t a érzelmi-érzéki egzaltációra. [ . . . ] Az élet—halál, evilági—túlvilági, profán—szakrális, emberi—isteni szembenállások látszatra világos alternatívákat kínálnak. Vagy-vagy. Élet és halál egyszerre, egyidőben n e m lehetséges. Ebből persze az következne, hogy a szokásosat, a normálisat is, ugyanilyen határozottan kellene elválasztanunk a rendkívülitől, az abnormálistól, egy percig sem töprengve azon, hogy a szembenállás melyik t a g j á t részesítsük előnyben. A vallásos ideológiák azonban „ötvöző technikájukkal" kicsorbítják e csinos elmekonstrukció éleit, ledöntik a kieszelt építmény belső falait. Vallásos képzelet ü n k olyan zavaros identitású lényeket teremt, amelyek különös természetellenességükb félisteneket, szűzanyákat és utódaikban „megtestesülő" ősöket. A dolgoknak ez a szükségszerű logikája. Hogyha ama bizonyos „más" világot mindenekelőtt a „rendkívüli szférájával azonosítjuk, ez azt jelenti, hogy bárki, akinek sikerült elérnie az abnormalitás fizikai küszöbét, m á r félig-meddig a túlvilági szférához tartozó isteni lénynek tekintheti magát. Úgyhogy itt egy p a r a d o x o n n a l kell szembenéznünk. Ha az ember arra vágyik, hogy emberi mivoltában teljesítse ki önmagát, akkor a legkézenfekvőbb célja az ésszerű normalitás lesz. De ha az ember az „istenekhez" akar közelebb kerülni, akkor csakis az abnormalitást választhatja. A vallásos ideológiák — ellentétben a világi eszmerendszerekkel — nyíltan vállalják ezt a megkülönböztetést. A néprajz és történelem számtalan olyan technikát ismer, amelyekkel az abnormalitás, az önkívület, a „révülés" állapotába juthat az ember. Csak annyi kell hozzá, hogy a lehető legmesszebb menjen el a két lehetséges ú t valamelyikén. Az egyik út az érzéki önkorlátozás, az aszkézis útja. Az aszkéta minden természetes vágyat elutasít: n e m él nemi életet, lemond ételről, italról és mozgásról, n e m érintkezik senkivel. Az ind mitológia szerint Siva isten a szemlélődés természetellenes nyugalmából meríti világpusztító erejét, miközben mint valamiféle abszolút jógi a H i m a l á j a csúcsán ülve a köldöknézés örökkévalóságig tartó pózába merevül. Lényegében hasonló módszerekkel — a pusztai elvonulást választva — próbáltak az „isteni kegyelem" és „szentség" állapotába jutni a korai keresztény remeték is: egyikük, Oszlopos Simeon például negyven évet töltött remetei m a gányban egy oszlop tetején.

Azokban a vallásokban, ahol az aszkézis-ideológia az uralkodó, minden élmény — vagyis az érzékeinkre való m i n d e n f a j t a spontán ráhagyatkozás — bűnnek számít; az érzékek — úgymond — kiszolgáltatják az e m b e r t a földi világ „illuzórikus" örömeinek (például annak, amit a buddhizmus m á j á n a k — világillúziónak — nevez). E vallások szerint az ember csak érzékeit „kikapcsolva", érzékszerveinek rabságából kiszabadulva léphet be abba a másik világba, amelybe különben csak a holtak „lelkeinek" van szabad bejárásuk. A „révülethez" vezető másik út — az eksztázis útja. Az érzéki egzaltáció hívei számára az érzékek spontán működtetése m á r - m á r önmagáért történik. A legváltozatosabb trükkökkel p r ó b á l j á k addig fokozni az élvezeteket, míg érzéki vágyaik gerjesztésében messze túllépik a normalitás határait. Az ind mitológia önsanyargató, mozdulatlan jógiját a táncoló Siva, a nemzőképességét soha nem pihentető, feleségével — az ellenállhatatlan Párvátival — az örökkévalóságig tartó szexuális játékba keveredő Siva helyettesíti. Egyszerűbb társadalmi formációkban, amennyira ezt mi innen mai bonyolultabb világunkból meg t u d j u k ítélni, az üdvösségre való törekvés aszkétikus változata igen ritkán fordul elő. Ezzel szemben nagyan gyakori a másik út, az eksztázisé. Talán megkockáztatható az a feltételezés, hogy ez a múltban is így volt. A kulturális hagyományoktól függ, hogy az érzéki reakcióképesség (szenzibilitás) fokozásának milyen konkrét fortélyaival élünk. Az izgatószerek és hallucinogén anyagok széles skáláját használják m á r az emberemlékezet előtti időktől kezdve a világ minden részén. A kábítószerek hatását gyakran mechanikus eljárásokkal is fokozták. A „révülés" technikai segédeszközeivel egyfajta, tetszhalottszerű önkívületi állapotba (kataleptikus transz) kívánták hozni magukat vagy legalábbis olyan „helyzetbe", amelyben tudatos Énünk mintegy elválik a testünktől: testünk egyszerűen kivonja magát m i n d e n f a j t a tudatos ellenőrzés alól. A „révület" vallási kultuszaiban használatos technikák mai megfelelői talán leginkább a modern popfesztiválok világában élnek tovább. Az önkívületi eljárások közül a legszokványosabbak: a fülsiketítő ritmus és a végső kimerülésig folytatott görcsös tánc. A zene és tánc mellett szerepük lehet még a pszichedélikus fényhatásoknak, a mesterségesen gerjesztett agressziónak, a zene ü t e m é r e való ritmikus himbálózásnak és így tovább. Sabahban m a g a m is láttam, hogy egy több mint húsz fős gyülekezet egy nyolc méter függőleges kilengésű gumiszőnyegen ugrálva hogyan jutott el a teljes önkívületig. Az érthetetlen tortúrák, amelyeknek egy-egy ilyen vallásos megszállott alá szokta vetni magát (mezítlábjárás parázson, f é m t ű k átvezetése a különböző testrészeken, a test önkéntes megcsonkítása, az őrjöngés bestiális formái), kettős szerepet tölthetnek be: egyrészt azt k í v á n j á k bizonyítani, hogy az érintett személy valóban túllépett a pszichofizikai normalitás h a t á r á n , másrészt hozzájárulnak az önkívületi állapot fokozódásához. Ezekben a szertartásokban az érzéki öngerjesztés különböző formái — a ritmikus himbálózás, a tánc, a fülsiketítő zaj, a kábítószeres hallucinációk, az önsanyargatás, a bestialitás tünetei stb. — semmi esetre sem tekinthetők önmagukban vett céloknak, inkább egy bizonyos célhoz vezető eszközöknek. Az érzékek rális konvenciók döntik el, hogy ez az erő a közösség számára kedvező-e vagy sem, „isteni lényekkel" és „szentekkel" vagy pedig „boszorkányokkal" és „démonokkal" van-e dolgunk. Semmi okunk sincs azt feltételezni, hogy ez az „élmény" a médiumnak különösebb élvezetet n y ú j t a n a . Az önkívület állapotába eljutni inkább vallási kötelességnek számít, mint magán élvezeti forrásnak. A vallási dogma szerint az ilyen kultuszok alkalmával a „lélek" kilép közönséges anyagi burkából, a testből. Az önkívületi állapotban a médium (a sámán) egyszerre élő és halott, mintegy hidat képez az itt és a más között. Lényegében közömbös, hogy a médium az „elragadottság" vagy a „megszállottság" állapotához van-e közelebb: a k á r a „lélek" hagyja magát „elragadni" egy „pokoljárás" erejéig, akár a testet „szállja meg" valamiféle természetfölötti „erő", ez csak k é t f a j t a értelmezése ugyanannak a folyamatnak. Az eszközök és (feltehetően) a szenzuális élmény hasonlósága ellenére sem szabad összetéveszteni a kultikus viselkedésnek ezt a vallásban mélyen gyökerező típusát a hallucinatórikus élményszerzésnek azzal a közkeletű egyéni (privát) formájával, mely az elmúlt két évtizedben oly mértékben elharapózott a nyugati társadalmak ifjúsági szubkultúrájában. A sámánok n e m voltak élveteg hedonisták, sem pedig jólétben elpuhult szibariták, akik éppen érzékeik még feltáratlan lehetőségeit próbálják kipuhatolni. Éppen ellenkezőleg, akárcsak az aszkézisvallások p a p j a i és remetéi, a sámánok is egy jól meghatározott rituális szabályrendszert követtek. Ha most elfogadjuk, hogy a „rendkívülit", az abnormálisai minden vallási

felajzottság

kultusz többre értékeli, mint a „rendest", a normálisat (már csak azért is, mert e vallási feltételezés szerint csak az önkívület állapotában „ a d h a t u n k találkát" a túlvilági hatalmaknak), továbbá ha elfogadjuk, hogy az evilági dolgokat befolyásoló másvilági hatalom „isten"-eszméje voltaképpen n e m más, mint a „halál utáni élet" és a „halhatatlan lélek" m e t a f o r á j a (paradigmája), akkor n e m j u t h a t u n k más következtetésre, mint hogy az írásbeliség, a racionalitás, az aszkézis hagyományain építkező nyugati világ hamis képet n y ú j t a vallásokról. A vallási ideológia totális ideológia. E. R. Dodds az ókori görögök vallásáról írt, 1951-ben megjelent nevezetes könyvében mégis különválasztja egymástól az isteneszme, a halál utáni élet és a halhatatlan lélek fogalmait, s nemcsak külön tárgyalja őket, elszakítva egymástól egy totális ideológia alkotóelemeit, h a n e m ráadásul külön eredetet is tulajdonít nekik. Mindezt pedig betetőzi azzal, hogy időrendben is széttagolja a három fogalmat, „egymásutániságot" (szintagmatikus viszonyt) tételez közöttük, s oksági láncba (metonimia) sorolja őket. Ezzel mintapéldányát n y ú j t j a az irracionális viselkedésmódok racionális leírásának. Éppen csak az kétséges, hogy létezett-e valaha is vallás ilyen racionalizált f o r m á b a n . Ez a megközelítés éppolyan szegényes képet n y ú j t a vallási jelenségről, mint amikor érzékeink világát, szenzuális élményeink teljességét úgy próbáljuk meg leírni, hogy azt a látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás stb. külön skatulyáiba helyezve elemezzük. Az írott szöveget minden f o r m á j á b a n az egymásutániság (a szintagmatikus szerkezet) jellemzi. Az egyiptomi hieroglifák, az asszír ékírás, a kínai fogalomírás ideogrammái, az összes alfabetikus (fonetikus) írások elemi egységekre (betűkre, gyökökre stb.) bonthatók, amelyeknek nincsen s a j á t jelentésük, csak egymással összekapcsolódva, szintagmatikus láncot alkotva j u t n a k jelentéshez. Akik a közlés írásbeli formáit használják, azok rendszerint az analízis megszállottjai. Minél n a gyobb az írásbeliség ázsiója egy adott társadalomban, annál „racionálisabb" és „analitikusabb" beállítottságú lesz ez a társadalom. Aki pedig a közlés írásbeli f o r m á j á t választotta, a n n a k meg kell t a n u l n i a egységekre tagolnia a mondandóját, mielőtt leírná azt. A leírt gondolatok azután a logikai szekvenciákba szerveződnek. [ . . . ] Természetesen ez nem jelenti azt, hogy minden írott szövegnek elkerülhetetlenül m a g á n kell viselnie a racionalitás jegyeit. De a racionális érvelés, szigorúan véve, csak az írásbeliség kontextusában jöhet létre. Azokban a társadalmakban, amelyek még n e m jutottak el az írásbeliségig, a szóbeli hagyományok, melyek többnyire mítoszok, legendák, ráolvasó szövegek stb. f o r m á j á t öltik, mindig a szertartások összefüggésrendszerében (rituális kontextusban) jelentkeznek: énekkel, tánccal, zenével, áldozati rítusokkal összefonódva. Amit szavakban kimondunk, csak egy kicsiny részét fejezi ki a n n a k a teljes paradigmának, amit szertartásaink során cselekszünk. Érzékeink minden h ú r j á t megszólaltatja ez a teljes élmény: Klió nem a történelem magánzója, körülötte ott serénykedik a múzsák kilenctagú teamje. Csak történelmünk mindenkori íródeákja vonul vissza magáncellája rejtekébe, hogy „gondolatait p a p í r r a vesse". Csoda-e, hogy ilyen körülmények között fölöslegessé válnak (és elsorvadnak) az érzékei? Mindez talán elárul valamit abból, hogy az „értelmiségihez illő" magatartás, melyre a művelt nyugati világ mindig olyan nagy súlyt helyezett, miért éppen homlokegyenest az ellenkezője az eksztázis ú t j á n keresett üdvösségnek. Ez az „intellektuális" értékrend nemcsak a „szokásosat", a „mindennapit" helyezi magasan a „rendkívüli" fölé, h a n e m az önkorlátozó aszkézist is a normalitás és ésszerűség értékeivel ruházza föl, miközben az a „révület" minden f o r m á j á r a az abnormalitás és ésszerűtlenség elmarasztaló bélyegét üti rá. A kétféle értékrendet a következő vázlatos sémával lehetne érzékeltetni: 1. Írásbeliség előtti kontextus: a paradigmatikus képzettársításokon alapuló metaforák túlsúlya; a személyes élmény az érzékek egyidejű szinkronikus működtetéséből származik (vö. zenei harmónia). ÉRTÉKTELEN

NORMÁLIS

EVILÁGI

MINDENNAPOS VISELKEDÉS

t

/

\

MÁSVILÁGI EKSZTÁZIS <-> ASZKÉZIS ÉRTÉKES ABNORMÁLIS 2. Az írásbeliség kontextusa: az oksági viszonyok szintagmatikus egymásutánján alapuló metonímiák túlsúlya; az objektív „tények"-re elszigetelt érzéki jelek utalnak, melyek diakronikus egységbe állnak össze (vö. zenei melódia). ÉRTÉKES ÉRTÉKTELEN

NORMÁLIS t ABNORMÁLIS

RACIONÁLIS IRRACIONÁLIS

MINDENNAPOS VISELKEDÉS = ASZKÉZIS EKSZTÁZIS

Az aszkézis mindent elsöprő u r a l m á n a k legkirívóbb példáit történetileg a buddhista, a hindu, az iszlám és a keresztény vallás írásbeliséghez kötődő mozgalmai szolgáltatják. A szerzetesek és remeték hallgatási kötelezettsége és egy életre szóló szüzességi fogadalma nem véletlenül fonódik össze a szent szövegek korlátlan tiszteletével. Emögött az a meggyőződés lappang, hogy aki a Könyv révén akar üdvözülni, a n n a k el kell zárkóznia a világi élet csábításai elöl. Az iszlám hagyományok azt a fiúgyermeket, aki vakon született, eleve m u l l a h n a k (mohamedán papnak) szánják. Mivel n e m l á t h a t j a a Korán betűit, elejétől végéig kívülről meg kell tanulnia a szöveget. A hagyományok szerint ez a „tiszta szóbeliség" a legbiztosabb m ó d j a annak, hogy a szent szöveget megóvják m i n d e n f a j t a emberi romlottságtól. De a szent szövegek tisztelete n e m csupán a különböző „bevett" vallási irányzatok híveit jellemzi, mai szekularizált világunkban a politikai f a n a tikusok viselkednek gyakorta úgy, mint megannyi vak mullah. Metonimikus gondolkodásmódunk anyatejjel m a g u n k b a szívott aszkétikus előfeltevései következtében olvasóim — kevés kivétellel — továbbra is abban a hiszemben fognak élni, hogy érzékeink szétválaszthatok. Azért van szemünk, hogy lássunk, azért van fülünk, hogy halljunk, azért v a n orrunk, hogy szagoljunk, azért van nyelvünk, hogy ízleljünk, azért v a n n a k ujjaink, hogy tapintsunk, és így tovább. De az olvasáson kívül alig van még n é h á n y ilyen következetesen egyetlen érzékszervre alapozó (monoszenzuális) foglalatosságunk. Érzékeink működtetésének olyan fontos csomópontjain, mint a táplálkozás, a nemiség, az ürítés vagy a halálfélelem, az „elszigetelt" érzékek éppen úgy egymásrahalmozódnak, nyalábba szerveződnek, mint a metaforák. Szerelmünk tárgyát szeretjük látni, tapintani, szagolni, hallani és ízlelni is. Mi több, maguk az érzéki csomópontok is felcserélhetők. Lévi-Strauss vette észre azt a mítoszok ikonográfiájában és a vizuális jelképrendszerek működésében egyaránt tetten érhető — szinte egyetemes — tendenciát, mely a nemiség és a nemzés körébe tartozó érzéki tapasztalatokat a táplálkozás, hányás és ürítés élményvilágába fordítja át (transzformálja) és viszont. A forradalom előtti Kína előkelő osztálya a történelem egyik legkifinomultabb konyhaművészetét teremtette meg. Akárcsak a mai Franciaországban, az előkelő kínai családok asztalánál a legnagyobb illetlenségnek számított a feltálalt fogás pontos összetételéről vagy elkészítési m ó d j á r ó l érdeklődni. A kínai „konyhaművészet" (haute cuisine) még j a v á b a n virágzott, amikor jómagam Szecsuánban laktam a harmincas évek közepe t á j á n . Nyugati neveltetésem talán mégsem korrumpálta annyira az ízlésemet, hogy képtelen lettem volna értékelni az olyan helyi különlegességeket, mint a „hasi" [születetlen] egér húsából készült pecsenye vagy az ún. szecsuáni fehér gombából készült ételféleség. Éppen csak az általam érvényesített ízléskritériumok különböztek alapvetően vendéglátóim értékrendszerétől. Őkszinte minden esetben aszerint ítélték meg a különböző fogásokat, hogy azoknak van-e afrodiziákus (nemi vágyakat fokozó) hatásuk. Mivel a keresztény aszkézis a „falánkságot" és a „bujaságot" egyaránt a halálos bűnök közé sorolta, a mai nyugati embernek éppolyan nehezére esik az étkezéssel járó örömeit idegenekkel megosztani, mint ahogy a szexuális örömeiről sem szívesen beszél nagyobb nyilvánosság előtt. Az ilyen és az ehhez hasonló t a b u k és tilalmak következtében váltunk érzéketlenné érzékeink eredendő h a r m ó n i á j á v a l szemben. Csak mesterségesen t u d j u k m á r f e n n t a r t a n i azt a látszatot, hogy érzékszerveink egymástól függetlenül működnek, s elég elkerülni bizonyos szavak használatát, máris kiküszöböltünk bizonyos kényes t é m á k a t (nemiség, vallás) az érzéki tapasztalás így elkülönített szféráiból. Sokszor az eufemizálás legártatlan a b b n a k tűnő változatai a leginkább árulkodóak. A párzó cibetmacskák „bűze" a tömegkommunikációs eszközök szóhasználatában jellemző módon „illattá" nemesedik. Más példa: „ízlés" szavunkat még mindig abban az értelemben használjuk, mintha érzékeink teljességéből adódóan a műélvezet minden vonatkozását á t t u d nánk fogni vele. E kis esszé paradoxona, hogy minél inkább igazam van, érvelésem a n n á l idegenebbül fog hatni az olvasó szemében. Azért vagyunk tudatos lények, mert képesek vagyunk felfogni az érzékeinken át az agyunkba érkező üzeneteket. Szemünk, fülünk, orrunk, szájunk, ujjaink, gyomrunk, nemi szervünk — mind élményeinknek ugyanarról az egységes világáról adnak hírt. Ezek az üzenetek egyidejű alternatív metaforái az átélt tapasztalati teljességnek. Nincs külön világa sem a hangoknak, sem a színeknek, sem a szagoknak. Az érzékszervek „különútjain" érkező ingerek kölcsönösen átcsapnak egymásba. Miközben e sorokat írom, a hallási csatorna sajátosságaihoz idomított „üzenet" például tapintási élménnyé alakul, hogy aztán rögtön a szememnek szóló látási ingerré alakuljon át. Márpedig ahhoz, hogy megértsük érzékeinknek ezt a „zűrzavarát", elemeire kell szétbont a n u n k az élményt, s egyszerre csak egy dolgot szabad nagyító alá vennünk. Vi-

szont ha így j á r u n k el, a teljességnek f o r d í t u n k hátat, s éppen a totalitás jelentése az, ami kicsúszik a kezünkből. Ám ha n e m így j á r n á n k el, érzékeinkhez az sem vinne közelebb. Ha félnénk megbontani a „zűrzavar" egységét, sohasem j u t h a t n á n k el megértéséhez. Az összehasonlító n é p r a j z és az etológia eredményei ma m á r nyilvánvalóvá teszik, hogy n e m használjuk ki azokat a mentális képességeinket, amelyekre a környezeti hatások nyomása alatt, fejlődésünk korábbi, ember előtti szakaszában tettünk szert. E képességeink azonban n e m m ú l t a k el nyomtalanul, a „belső látás" bonyolult masinériáját néha m a is igénybe vesszük, ha túl mélyre süllyedt emléknyomokat a k a r u n k fölidézni. Ilyenkor meglepődve látjuk, mekkora tartalékai vannak még az emberi memóriának. Persze szerencsésnek m o n d h a t j u k magunkat, hogy az emberi emlékezetnek erre a típusára ma m á r nincsen szükségünk. Ez már csak azért is jó, m e r t így megkímélhetjük m a g u n k a t attól, hogy érzékeink e tudattalan, r e j t e t t világát tudatosan kelljen használnunk. „Alvó" érzékeink állandó „ébren tartásáról" viszont csak azért volt m ó d u n k b a n lemondani, mert „beszélő állatok" vagyunk. A nyelvhasználat — az ember kiváltsága; a nyelv tett b e n n ü n k e t azzá, amik vagyunk. A nyelv teszi lehetővé, hogy megszabaduljunk érzéki tapasztalásunknak azoktól a ballasztjaitól, melyeket egykori sorstársainkkal — az állatokkal — együtt fejlesztettünk ki. S ami ennél is fontosabb, nyelvhasználatunk éppen azáltal lehet igazán hatékony, ha megengedheti magának, hogy ne vegye igénybe képességeink e rejtett tartalékait. Csakhogy a nyelvhasználat, mint láttuk, egymásutániságot, linearitást, a szekvenciák láncszerű kapcsolódásának oksági modelljét tette számunkra követendő eszménnyé. Az írott nyelv maga is m o r f é m á k (szavak) láncolata, időbelitérbeli egymásutánja — n e m lehet tőle rossz néven venni, hogy a világot önnön képére alakítja, saját törvényei szerint strukturálja. [ . . . ] A nyelv gyér szemű fogalmi hálóját egész folyamatos és szimultán élményvilágunkra kiveti. Ami a hálóban marad, az most m á r felszeletelhető, felosztható és sorba rendezhető. A nyelv n e m ismer tréfát, a dolgokat vagy ebbe, vagy abba a kategóriába sorolja. Az e m b e r : vagy férfi, vagy nő. Köztes fogalom nincs. A kategóriák irtóznak az érzékek zűrzavarától. Ha az érzékeink azt sugallják, hogy embertársaink közül sokan mégis köztes módon viselkednek, megoldhatatlan dilemmába keveredünk. A dilemmából nem könnyű kijutni. Aki mégis megpróbálja, az három megoldás közül választhat: 1. h á t a t fordít a tényeknek (a téma tabuvá válik); 2. t r é f á r a fogja a dolgot: azzal, hogy nevetségessé teszi a tényeket, mintegy érvényteleníti a tényekből adódó következményeket; 3. a tényeket természetfölöttieknek nyilvánítja, és félelemmel vegyes tisztelettel tekint r á j u k . Ez a megoldásséma igen általános, minden olyan tapasztalati kategóriára „ráhúzható", amely n e m fér bele a „normális"-ról alkotott elképzeléseinkbe. T á r s a d a l m u n k b a n nyelvi szempontból normálisnak számít mindaz, ami észszerű. A racionalitás világába tartozik mindaz, ami a szavak és a matematikai egyenletek segítségével okosan elrendezhető. Minden egyébnek az irracionalitás világában a helye. Mivel szövegeink szavakból állnak, továbbá szagtalanok, zajtalanok és hatót is beleértve) beilleszkednek a racionalitás megszokott (normális) kánonjaiba. Ezzel szemben az „irracionalitás" szemétkosarába kerül minden, ami nem szavakból áll, és kívül esik az írásbeliségen. Ebbe a szemétkosárba kell beleférnie: 1. m i n d e n f a j t a n e m verbális zörejnek, a zajok rendezett típusát — a zenét — is beleértve; 2. m i n d e n f a j t a táncnak, beleértve olyan „harci játékokat" is, mint a labdarúgás; 3. a képzőművészeteknek, festészetnek, szobrászatnak, építészetnek; 4. a szagoknak, a természetes és szintetikus módon előállított illatoknak és bűzöknek; 5. az ételek ízének és 6. a nemi érintkezésnek, a szexualitás minden fokozatának. Vagyis külön-külön és együttvéve mindannak, ami egy puritán lélek szemében a luxust és a bűnt szimbolizálja. Hogyha az írásbeliség (a racionalitás, a normalitás) fentebb jellemzett logik á j a szerint az imént elmondottakat megpróbálom nemcsak térben, hanem időben is elrendezni (történeti sorrendbe állítani), a következő sémához jutok: Az írásbeliség előtti primitív t á r s a d a l m a k b a n n e m tesznek szisztematikus különbséget a racionális és az irracionális között. Különbség van ezzel szemben a társadalmi idő két típusa: a mindennapi tevékenységek normális ideje és a szakrális tevékenységek számára fenntartott abnormális idő között. A mindennapi tevékenységekben a racionális magatartás v a n túlsúlyban az irracionális magatartásokkal szemben, a szakrális tevékenységekben éppen fordított a viszony. A szertartások átfogó szenzuális élménye — e társadalmak közfelfogása szerint — n e m csak ahhoz segíti hozzá az embert, hogy az ún. „természetfölötti erőket" meg-

n y e r j e a maga számára, h a n e m ugyanakkor a társadalmi időt is szakaszolja. A szakaszok — a mindennapi és ünnepi idő — váltakoznak egymással, a társadalmi időt a szertartások mozgatják előre. Az írásbeliségbe átlépő fejlett t á r s a d a l m a k b a n szisztematikus különbséget tesznek a racionális és az irracionális között. E t á r s a d a l m a k a XV. század végétől felgyorsuló tudományos és technikai fejlődése elválaszthatatlan az írástudás és a könyvnyomtatás elterjedésétől és az ebből szükségszerűen következő irracionalitásellenességtől. A gazdasági és politikai döntések racionalitása ezeket a társadalmakat rövidesen beláthatatlan gazdasági és politikai előnyökhöz juttatta a t á r s a d a l m a k irracionális típusához viszonyítva. A fejlődésre orientált t á r s a d a l m a k gondolkod á s m ó d j á t m i n d e n f a j t a érzelmi redundancia elutasítása jellemzi. Ha ez a társadalom n e m hajított volna ki minden fölösleges érzelmi ballasztot, ha n e m számolt volna le idejében érzékeinek „luxusvilágával", sohasem jutott volna el a tudományos és műszaki haladás közismert csúcsaira. A haladás „szelleme" csak az önkorlátozó aszkéták légkörében érzi otthon magát. A racionális társadalom nem tud mit kezdeni a művészekkel, a laboratóriumokat n e m a költők számára építik. „Nem volna szabad végképp elsorvasztani rejtett memóriatartalékainkat, nem lenne szabad racionalizálnunk a képzeletet, a költők érzéki bölcsességét" — írta Giambattista Vico Az új tudomány című könyvében. Azóta több mint 250 év telt el. És mi eközben a Paradicsomból végképp kiűzettünk. Aradi József fordítása

AL. CĂPRARIU DE FELHŐK JÖNNEK A Z T Á N . . . Vitorlásokról és halálfejes lobogókról álmodom olykor, és görbe jatagánokról, melyek bűnös asszonyok csípejének hajlatát követik, különös illatot hoznak kósza fuvalmak, s az égen fönn a hold korongja mellett, úgy tűnik, medúzák lebegnek, mint kincset jelző lángok az erdőben, de felhők jönnek aztán, lomha gályák, villámok dúlják föl a tág eget, így hát szemem a föld felé fordítom, s félve és bizonytalanul haladva, a világ titkaira tárt ablakom becsukom, ésbezárkózom univerzumomba, melynek idejét csak pulzusom méri, s ahol csupán a könyvek lapjai susognak szertebomló hajfonatként, a múltakból karcsú isteneket idéznek elibém szelíden, kik megriadnak a sok új dologtól, s ahol fájó láncszemek kapcsolódnak egymásba, hogy sorsom beteljesítsék. JANCSIK PÁL fordítása

DÓCZY PÁL—KIFOR IMRE

A k o l e s z t e r o l és ami k ö r ü l ö t t e zajlik Az arterioszklerózis (pontatlan szóhasználattal: érelmeszesedés) és szövődményei, m i n t pl. a magas vérnyomás, a szív- és más szövődmények (szívinfarktus, agyvérzés, érelzáródás stb.) ijesztő módon és világszerte elszaporodtak. Nehéz úgy közelíteni az ilyen aggasztó problémákhoz, hogy az olvasó ne veszítse el bizalmát a fejlettsége csúcsait elérni vélő orvostudományban, de mégis hasznos, ha bizonyos b e n e m igazolódott elméleteket és a gyógyszerközpontú orvoslást illető józan kritikai érzéket plántálunk a közönség tudatába. Az érelmeszesedés lázas k u t a t ó m u n k á t indított el, melynek központjába a koleszterol került. Amióta kimutatták az erekben lerakódott koleszterol jelenlétét, a tudományos kutatók százai éppen ezt a zsírnemű anyagot vették célba, mert főleg vagy elsősorban a koleszterol felszaporodását kívánták megelőzni a vérben és lerakódását az érfalra. Bármilyen fonák megállapítás, mégis igaz: vitathatatlan tények vezetnek el nemcsak a túlzó, h a n e m a hibás elméletekhez is. Tény hogy a beteg verőér (artéria) f a l á r a koleszterol rakódik le. Az is bizonyított, hogy az arterioszklerózisban szenvedők között gyakrabban találhatók olyan egyének, akiknek vérkoleszterolszintje magasabb. Milyen logikusnak, egyszerűnek tűnik: a sok koleszterol a vérből átivódik az érfalba, s ott lerakódik. Valóban, a verőerek belső felületét sárgás kidudorodások borítják. A b e n n ü k felhalmozott kásaszerű zsírnemű anyagok főleg koleszterolból állanak. A későbbiek során mész csapódik ki az artériák belhártyájába, s ezzel a lerakódások nyomán beszűkült erek rugalmasságukat vesztik. Néhány évvel ezelőtt az Új-Delhiben rendezett, érelmeszesedéssel foglalkozó nemzetközi kongresszuson egy idős professzor tréfásan megjegyezte: nagyon fontos a szülők megválasztása. Valóban, genetikus úton átszármaztatható az elődök arterioszklerózis-hajlama. De örökletes lehet a már fiatal korban kifejlődő magas vérnyomás is, akárcsak az elhízás, tehát az ún. rizikófaktorok, melyek hozzájárulnak az érelmeszesedés kifejlődéséhez. Még szerencse, hogy ezek a tényezők mégsem örökíthetők á t végzetszerűen, igen sok kivétel adódik. A mindennapi étrendünkön szereplő z s í m e m ű e k (a koleszterol is) szervezetünk legjobb fűtőanyagai. Érthető tehát, hogy a koleszterol á r t a l m a i t bizonyító szakemberek kísérleti eredményei kezdettől fogva olyan feltűnést és izgalmat lobbantottak fel, mely hamarosan á t t e r j e d t a hiú remények és a k i á b r á n d u l á s között vergődő nem szakmabeliekre is. Az évtizedek óta felidézett, koleszterol körüli vihar még mindig n e m ült el. Jóllehet a kezdeti merev és elutasító álláspont és főleg a koleszterolt kárhoztató elméletek szigora határozottan enyhült. Nagy eredmény, hiszen kezdetben egyedüli b ű n b a k n a k tekintették, m a j d a v á d lottak p a d j á r a ültették, miközben cinkosai: a dohányzás, a hibás életmód stb. ellen csak ímmel-ámmal léptek fel. Minden rosszat az ő n y a k á b a varrtak. Pedig a koleszterol szervezetünk nélkülözhetetlen anyaga: a sejthártya alkotórésze; több, ún. szteroidhormon szintézisének, valamint az epesavaknak is fontos alapanyaga. A józanságra intő ellenzékiek szerint valóságos „koleszterol-hisztéria" vagy „neurózis" tört ki a civilizált világban, főleg mikor a rémítően szaporodó szívinfarktusok egyik okát is, közvetve, ebben a zsírnemű anyagban jelölték meg. N a p j a i n k b a n egyre több hitetlenkedő laboratóriumi kutató, m a j d gyógyító orvos hallatta szavát. A kiábrándultság tért hódított, s már olyan túlzó nyilatkozat is megjelent, mely egy korszak végét jelentette be, a r r a utálva címében, hogy a zsíranyagcsere s ezen belül a koleszterol szerepe az érelmeszesedésben sehova sem vezető ú t r a tereli az orvoslást. Az ellenzéki kiállásokra mindenki f e l k a p j a a fejét, s ezek rendszerint, az emberi természetből fakadóan, tetszéssel találkoznak. Így történt Angliában is, ahol a Brit Szívbetegség-Alapítvány 28 tudós kardiológusa hivatalosan fordult szembe a koleszterolt tiltó mozgalommal. Hamarosan bebizonyosodott, hogy nyilatkozatuk elhamarkodott lépés volt. Meg kell említenünk végül azt is, hogy az orvosi kutatásban elég gyakori a kellő koncepció hiánya. Egy véletlen felfedezés vagy egy éppen ú j o n n a n kifejlesztett módszer vagy leleményesen konstruált műszer szabja meg a kutatást, ami zegzugossá teszi a haladás útját. Mégis imponáló a világszerte végzett felméré-

sek alapos volta. Az USA-ban talán az is fokozhatta a vállalkozás lendületét, hogy ebben az országban az orvosok 35%-a pusztult el a szívkoszorúerek betegsége (infarktus stb.) következtében. A betegségek nagy száma miatt érdekelt Egyesült Államokban, J a p á n b a n és emez országokon kívül is vizsgálták a táplálkozást, így pl. a mexikói indiánok körében, de az Antarktiszon dolgozó f i a t a l egészséges emberekről sem feledkeztek meg, s a kolostori közösségek lakóihoz is ellátogattak. A gondos felmérések alapján sem lehetett kialakítani egységes véleményt. Még az ételek összetétele, zsírtartalma, illetve a koleszterol vérszintje közti összefüggést sem sikerült megállapítani mindig és mindenhol. Az arterioszklerózis (ide számítva az infarktust is) és az étrend kapcsolatai sem hoztak megdönthetetlen bizonyítékokat. Hogy csak egyet említsünk: a szóban forgó túlnyomóan vegetariánus trappisták és a normál koszton élő bencések csaknem azonos számarányb a n k a p t a k szívinfarktust. A kételyeket elmélyítette az is, hogy egyre több infarktusról kiderült: sem a koleszterol felszaporodása a vérben, sem a magas vérnyomás, sem a dohányzás á r t a l m a n e m volt jelen az áldozatul esett betegeknél. Hogy az olvasó bepillantson a koleszterol bonyolult anyagcseréjébe, néhány alapfogalommal meg kell ismerkednie. Ez a zsírok csoportjához tartozó anyag szabadon n e m fordul elő a szervezetben, m e r t a vízben oldhatatlan. Csak különféle lipoprotein(zsírfehérje)struktúrákba beleépülve kering a vérplazmában, és jut el a szövetekhez. A koleszterol a sejtek h á r t y á j á n a k vitálisan fontos összetevője. A sejtekben, szövetekben mégsem képződik (ott helyben) elegendő mennyiségben. A sejtek m e m b r á n j a máshonnan szerzi b e a nélkülözhetetlen koleszteroit, mely egyrészt a m á j b a n képződik, másrészt a táplálékból szívódik fel (exogén koleszterol). A m á j ból és a belekből is lipoproteinek szállítják a rendeltetési helyére. Ez a fuvarozást végző anyag az ún. LDL (low density [alacsony fajsúlyú] lipoprotein), mely tehát a szövetek sejtjeihez j u t t a t j a el a koleszteroit. És mivel a verőerek belhártyájába is közvetítésükkel jut el, káros „arterogén" (arterioszklerózist létrehozó) lipoproteineknek nevezzük. Nyilvánvalóan nem egyszerű biokémiai folyamatról van szó. A koleszterol átvétele az LDL-ből nemcsak ennek a makromolekulának a magas vagy alacsony koncentrációjától, h a n e m a s e j t m e m b r á n felszíni, koleszteroit megkötő receptorain a k számától is függ. Az ebből adódó fontos következtetés az, hogy egymagában n e m a vérplazma koleszterolszintje határozza meg, milyen mennyiség rakódik le a szövetekbe, erekbe. Ismeretes pl. az ún. családi hiperkoleszterolémia (sok koleszteroit tartalmazó vér), melynek oka az örökletesen kevés sejtmembrán-receptor. Ilyenkor természetszerűen kevesebb koleszterol tapad a szövetekhez (erekhez), és arányosan több m a r a d a keringő vérben. Csak a m á j (és még n é h á n y endokrin szerv) rendelkezik koleszteroit lebontó enzimekkel, a többi szövetek, így az artériák falai sem képesek megszabadulni a fölös koleszteroltól. Megint csak a lipoproteinek egy f a j t á j a hivatott a szövetekből a m á j h o z történő szállításra. A HDL (high density [magas fajsúlyú] lipoprotein), szemben az LDL-lel, úgymond, védő szerepet játszik az arterioszklerózist illetően, mivel elhordja az érfalból a fölös koleszteroit. Egyik bizonyíték az, hogy a sok mozgást végzők, például a sportolók HDL-koncentrációja magas. Ha olyan családok tagjait vizsgálták, amelyekben a magas életkor megszokottan gyakori, ugyancsak emelkedett HDL-szintet találtak. A zöld gyepen futballozóknak a védő HDL-jük emelkedik, akik viszont a lelátókon idegeskednek, kiabálnak, és egyik cigarettáról a másikra gyújtanak, csökkentik HDL-jüket a vérben. Ismerünk szurkolókat, akik szívinfarktussal egyenesen a kórházba kerülnek a tribünökről. A koleszterol egyszeri meghatározása azért korlátolt értékű, m e r t mind az ártalmas, mind a hasznos lipoproteinfrakcióban benne foglaltak felszaporodását vagy normális voltát jelzi. Összegezve: az arterioszklerózisra úgy gondolni, hogy leszűkítjük a problémát a koleszterolra vagy akár a lipoproteinekre, ma m á r túlzott leegyszerűsítés. Nem látja a fától az erdőt, aki figyelmen kívül hagy minden más kórtényezőt. A koleszterol-,,hullámok" mégis tovább gyűrűznek. A túlzások ellen pedig fel kell v e n n ü n k a harcot. A ma m á r társalgási beszédtémává népszerűsödött vérkoleszterol egymagában n e okozzon sem megnyugvást, sem félelmet. Laboratóriumaink ezerszámra végzik, jobbadán az aggódó betegek által kért meghatározást, pedig, amint m á r írtuk, n e m mindenféle, csak egy bizonyos lipoproteinben foglalt koleszterol fejezi ki az arterioszklerózis-hajlamot, vagy figyelmeztet a fenyegető szív- és érszövődményekre. A kezelést illetően főleg az 50 évesnél fiatalabb egyének esetében számíthatunk sikerre, mert a jó néhány évtized „gondjából-bajából, a káros élvezeti

cikkekből, a zsírból, vajból lerakódott hordalék", ez a koleszterol tartalmú érelváltozás öreg korban már n e m tűnik el, ami azonban n e m v o n j a maga után a kezelési nihilizmust. Az idős ember is gondos kezelésre szorul, hiszen a folyam a t előrehaladása meggátolásának, a szövődmények kivédésének éppoly fontos jelentősége van. De a fiatalabbak sem bízhatnak abban, hogy az alacsony koleszterolt jelző laboratóriumi lelet — menlevélként — valamelyes védettséget ígér. Ha a vegyi vizsgálat ismételten és megbízható módon m u t a t j a a magas szintet a feltételezhetően vagy a biztosan arterioszklerózisos betegnél, akkor táplálkozási megszorításokkal és gyógyszeresen is csökkenteni kell azt. Egyszerű a képlet: ismert a kórtényező (koleszterol), ismert az okozat (arterioszklerózis), a cél csak egy lehet: normalizálni szükséges a vér koleszteroltartalmát, hogy például megelőzzük a szív koszorús ereinek „elmeszesedését" és az ebből fakadó szívizombetegséget vagy éppen a rettegett infarktust. Sajnálatos, hogy ami logikusnak mutatkozik, az a természettudományokban n e m minden esetben felel meg a realitásnak. Az emberi szervezet a n n á l bonyolultabb, semhogy benne minden ok és okozati kapcsolat ilyen egyszerűen nyilvánuljon meg. Az étrendi kezelésben nem lehet csupán a koleszterol ellen irányítani a zárótüzet, hiszen a szintén veszélyes állati ételneműekkel (zsír, csontvelő, tojás, v a j stb.) felvett zsírsavak felszaporodása a vérben úgyszintén rossz jel lehet. Az élelmiszeripar például az Egyesült Államokban anyagilag támogatta a koleszterollal kapcsolatos kutatásokat, hogy azok eredményeit gyártási programjában jó haszonnal alkalmazhassa, s különféle étolajokkal, margarinféleségekkel, más tápszerekkel árassza el a piacot. Valóban, a növényi (napraforgó, szója, kukorica stb.) olajok ún. telítetlen zsírsavai n e m ártalmasak. Sőt, fokozzák a koleszterol kiválasztását az epe útján, s így csökkentik a káros zsírnemű anyagok töménységét a vérben. (NB. Az olvasó csak most találkozik ezen ú j a b b fogalmakkal, kár, hogy a cikk terjedelme miatt részletekbe nem bocsátkozhatunk.) Tudomásul kell vennünk, hogy a konyhai készítési módok, így elsősorban a főzés, csökkentik a hasznos zsírsavak tartalmát. A margarin bőségesen tartalmaz növényi olajokat, de m á r előállításkor elveszti a hasznos telítetlen zsírsavtartalmának egy részét. Utóbb kimutatták, hogy az ún. rostos növényi ételek, a nagyobb korpatartalmú b a r n a kenyér, a nyers főzelékek, gyümölcsök korlátozzák a koleszterol felszívódását a bélcsatornán át. Roppant bonyolult az étrendben szereplő zsírok felszívódásának, felhasználásának folyamata. A kölcsönhatások sokfélesége eleve ellene szól minden leegyszerűsítésnek. A bonyolultság még teljesebbnek bizonyul, ha azt is megemlítjük, hogy a vérkoleszterol n e m is származik teljes egészében a felszívódott táplálékzsírból, hiszen — mint m á r szóltunk erről — a szervezet maga is naponta kb. 1,2 gr koleszterolt szintetizál vegyi laboratóriumaiban (például a májban). Sajnálatos, hogy laboratóriumaink egyelőre főleg a koleszterolnak és más egyszerűbben k i m u t a t h a t ó zsírféleségeknek vizsgálatára vállalkoznak, de ezeket is csak kellő kritikával értékesíthetjük. Az orvos dolga! Ide kívánkozik még egy figyelmeztetés: a koleszterolmeghatározásokkal túlterhelt, más és más módszert alkalmazó laboratóriumok által kiszolgáltatott eredmények sem mindig megbízhatóak, azért sem, mert ennek az anyagnak a mennyisége a vérben nap- és évszakonként is ingadozik. A különféle intézményektől származó leletek egyébiránt sem alkalmasak az összehasonlításra. Nem á r t tudni mégis: ha a kövér emberek testsúlyát a kalóriaszegény étkezéssel csökkentjük, akkor épp eleget teszünk az érdekükben. Annál is inkább, mert tudott dolog, a soványodás mégiscsak csökkenti a koleszterolt, olykor a vérnyomást, javít továbbá az érbetegségekre hajlamosító cukorbetegségen, és könnyíti a megviselt szív m u n k á j á t . Nem egyszerű a soványítás mifelénk, ahol a konyhakultúra é\ százados hagyományok hordozója. A genetikus terheltségen kívül tehát mást is hozunk otthonról. Már a gyermekkortól a szülők hatására, azok gondoskodása folytán a jó konyha, a bőséges és zsíros étkezés természetesnek tartott igényként kísér el egy életen át. Az étkezéseken kívül a beteg életmódján is szükséges változtatni. Nehéz megküzdeni a hagyományos táplálkozási szokásokkal. Ha mégis sikerül, ezzel egyidőben módosítani kell még a beteg életvitelét is (e követelményt n e m lehet eleget hangsúlyozni!), így például képzettségének és egészségi állapotának megfelelő beosztásba vonuljon vissza, hogy kevesebb idegfeszültséggel dolgozhasson. Az első cigarettát is a szülők p é l d á j á t követve és azok erélytelensége miatt szívják el a serdülők. Ez a szokás nemcsak a nikotin miatt á r t a l m a s (a szívműködést fokozza, a vérnyomást emeli, a zsíranyagcserét is megzavarja, csökkentve

a HDL-t), de a beszívott szén-monoxid is veszélyes, mert a vér

oxigénszállítóképességét

Az alkohol és az arterioszklerózis közti kapcsolatról annyi ismeretes csupán, hogy az italos emberek különösebben nem h a j l a m o s a k e betegségre. Mégis téves volna, ha az alkoholt bevonultatnók az arterioszklerózis elleni küzdelem fegyvertárába, hogy egyik betegséget másikkal cseréljük fel. Annál is inkább, mert az alkoholisták átlagosan 8—12 évvel korábban é r n e k el életük végéhez. Az viszont feltétlen igazság, hogy a fizikai m u n k a elhanyagolása, az ülőfoglalkozás hajlamosító tényező. Kettős csapdába esik az, aki íróasztalához láncolva, felelősségteljes döntések hozatalával járó „izgalmas" állást tölt be. A mindennapi stressz és a mozgás hiánya egyaránt csökkenti a védő HDL-t, s ezáltal is hajlamosít az arterioszklerózisra. A vérnyomás emelkedése is velejárója az ilyen munkakörülményeknek. Jó tudni azt, hogy az izgalom, a szorongás jórészt oldódik a testmozgás révén. A technikai civilizáció áldásainak (?) következtében a fizikai munkások száma a múlt század végétől számítva n a p j a i n k i g több mint h a r m a d á r a apadt. A modern gépesítés, automatizálás mentesíti a dolgozókat a testi erőkifejtéstől, ennek ellenére a kalóriabevitel mégsem csökkent arányosan. Innen a gyakori elhízás, cukorbaj, köszvény és más túltáplálással járó betegség. A gyógyszeres kezelés mind ez ideig nem lett megbízható fegyvertárs az arterioszklerózis elleni küzdelemben. Az együttes diétás, gyógyszeres gyógymód, lehet, hogy a koleszterolt csökkenti, mégsem minden esetben kíméli meg valamennyi beteget az arterioszklerózis szövődményeitől. Megrendíthetetlen a bizalm u n k a gyógyszeriparban, mely egyre hatékonyabb szereket állít elő. Az eredmény nem m a r a d t el, így pl. a klofibrát is dicsőségesen bevonult az orvosi gyakorlatba és a köztudatba. Érthető, hiszen valóban 10—20%-kal süllyeszti a vérkoleszterol szintjét, éppúgy, mint a diétázás. Amíg elégedetten figyeltük a klofibrátnak e vitathatatlan hatását, m á r gyűlni kezdtek e szer ártalmát jelző megfigyelések. Egyre többen foglaltak állást ellene: hogy epeköbetegséget, hogy m á j ártalmat okoz, rákkeltő hatása volna stb. Az NSZK-ban, ahol már m e g j á r t á k a rettenetes hatású Contergan tablettákkal, nagy sietve betiltották még 1979-ben ezt a m á r - m á r közhasznúnak t a r t o t t kezelést. Követte a példát J a p á n is. A f r a n c i a Egészségügyi Minisztérium szintén foglalkozott a klofibráttal, s nyilatkozott is ebben az ügyben. Elvetette a szer rákkeltő hatását, elismerte azonban az epekőbetegség következményes előfordulását. Két hónappal később állást foglaltak az egyesült államokbeli hatóságok is. Azt a j á n lották, hogy csak bizonyos, súlyosabb, más gyógyszerekre n e m javuló, erősen felszaporodott vérlipidek (zsírok) jelenléte esetén f o r d u l j a n a k a klofibráthoz. Kötelezővé tették továbbá olyan, a csomagoláshoz mellékelt utasítások közlését, melyek felhívják a figyelmet az epekőveszélyre és arra, hogy a gyógyszert szedők közül sokan kerülnek epekőműtétre. Megjegyezték azonban: a klofibrát rákkeltő hatása sem zárható ki. Talán a józanabb megnyilatkozások késztették a nyugatnémet hatóságokat tiltó rendeletük visszavonására, még ugyanabban az évben. Meg kell szoknunk a gondolatot, hogy a gyógyszerek tündökölnek és lebuknak. Van olyan is, melytől sajnálkozva búcsúzunk. De olyan is akad, mely botrányos körülmények között távozik el, hogy ismét csak a Contergan (Talidomid) nevű nyugtatóra emlékeztessünk, melynek pályafutását sok torzszülött gyermek tragédiája kísérte Németország-szerte. Annyi haszon származott e megrázó tömegszerencsétlenségből — csekély vigasz —, hogy felhívta a figyelmet a gyógyszerek okozta magzati ártalmakra. A gyógyszerek becsületét mégsem szabad sárba tiporni, ezért hadd e m e l j ü n k ki példaként két „nagy öreget", az aszpirint és a digitáliszt. Az utóbbi évek során sok ezer emberen végrehajtott sorozatos vizsgálatok igazolták, hogy az Egyesült Államokban és Finnországban is, ahol az érelmeszesedés okozta elhalálozások száma olyan ijesztően felszaporodott, az utóbbi években n e m v á r t javulás mutatkozott. E meglepő és lelkesítő eredményt a három fő rizikófaktor: a vérnyomás, a koleszterol és a dohányzás csökkenésének, illetve kiküszöbölésének tulajdonították. Mindazonáltal úgy hiszik, hogy inkább a magas vérnyomás csökkentése, a cigarettázásról való lemondás járult hozzá a halálozás elodázásához, semmint a vérkoleszterol alacsonyabbá vált szintje. Végtére is fölösleges azt mérlegelni, mi a tartós, állandó érték az emberi társadalomban és közelebbről az orvostudományban. Nagyon szkeptikussá válunk tapasztalataink számbavételekor. De hinnünk kell mégis az emberi természet h u m á numából fakadó szüntelen és nyugtalan orvosi kutatásban, melynek célja az ú j , jobb és hasznosabb gyógymódok bevezetése.

BODOR ANDRÁS

A kolozsvári Brassai Sámuel Középiskola m ú l t j á b ó l II. Küzdelmes évek Az önálló erdélyi fejedelemség megszűnésének átmeneti szakasza és a XVIII. század első fele a megpróbáltatások korát jelentette az iskola történetében. Ma is csodálattal és elismeréssel emlékezhetünk vissza a r r a a hősi magatartásra, amelylyel az iskola tanulói, tanárai és természetesen az erdélyi unitáriusok védték a művelődésnek ezt a szerény, de számukra felmérhetetlen értékű intézményét. A Habsburgok uralma a híres Leopoldi diploma kiadásával kezdődött el, amely elvileg biztosította ugyan a korábbi szabadságjogokat és kiváltságokat, és a katolikus vallást is méltán — de nem méltó módszerekkel — igyekezett visszaállítani elvesztett jogaiba. Kolozsváron 1693. október 10-én, bizonyos anyagi kárpótlás ellenében, elvették az óvári iskolát, és a tanulóifjúság a piac nyugati oldalán kapott három, iskolai célokra alig alkalmas magánházat. 1695—1697 között, részben e házak átalakításával, részben ú j helyiségek építésével, az iskola végre megfelelő épületekhez jutott. Az építkezés még be sem fejeződött, amikor 1697. m á j u s 6-án a városban iszonyú tűz támadt, amely az egykori feljegyzések szerint „három templommal, két scholával, toronnyal együtt, a városnak nagyobb részét elpusztította úgy, hogy harmada, ha megmaradt". Mivel ismét építkezni kellett, és pénz nem volt, az iskola rektorát, Kolozsvári Dimén Pált Hollandiába küldték építési segély gyűjtésére. Dimén n e m remélt nagy összeggel, több mint 17 ezer forinttal tért vissza, ami azután elegendő volt a tűzkárok rendbehozására. Az egykori feljegyzések beszámolnak a város és az iskola nehéz helyzetéről a Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc idején. Sok diák a kurucokhoz szökött át, nem volt biztosítva az ellátás, a tanulóifjúságot őrségekbe szervezték, de a közmondás ellenére a fegyverek között sem hallgattak el a m ú zsák, és a tanítás, megcsappant létszámmal ugyan, tovább folyt. Az egyik korabeli feljegyzés elmondja, hogy 1708. július 19-én 40 d i á k aratni ment a rektornak, m u n k á j u k a t azonban a kurucok megzavarták, és h á r m a t közülük elfogtak, de hosszú alkudozások után szabadon engedték. A rektor és a lektorok, úgy látszik, gyakran vették igénybe a diákokat mezei m u n k á r a , mert 1725-ben a konzisztórium a következő határozatot hozta: „A scholamesterek tanítványaikat paraszti magok m u n k á j o k r a , mezei robotára, m a r h á k körül való forgolódásra, favágásra, vízhordásra nullo sub praetextu applikálni ne merészeljenek sub poena fl. 3, hogy a tanulástól el ne vonassanak." A Rákóczi-szabadságharc befejezése u t á n ú j politikai helyzet alakult ki, és a császári udvar minden eszközt felhasznált a protestánsok visszaszorítására. Steinville tábornok katonái 1716-ban elvették a nagypiaci (a mostani főtéri) templomot, ekkor a b e n n e elhelyezett könyvnyomda és iskolai könyvtár is elpusztult. Két év múlva a piaci iskolát javaival együtt minden kárpótlás nélkül elvették, és 1718. április 2-án, a rektor és két lektor vigasztaló és buzdító szavai u t á n a reményét vesztett ifjúság közül ki-ki a városban szerzett lakására vonult vissza. A kilátástalan helyzet ellenére a vezetőség aránylag rövid idő alatt megtalálta a szükséges megoldást. Már m á j u s elsején az iskola kiváló lektora, Szent-Ábrahámi Mihály értesítette a dispersa iuventust — a szétszéledt ifjúságot —, hogy a tanítás a Bei-Magyar utcában átengedett ház négy földszinti és két emeleti termében megkezdődik. Szent-Ábrahámi Mihály iskolai p á l y á j á t két ú j tantárgy, a jog és a földrajz bevezetésével kezdte meg. Dimén halála után, 1720-ban, mint külföldön (Hollandiában és Németországban) tanult i f j ú , ő vette át az iskola vezetését. Mivel az anyagi alapokat elvették, ő látta el a collaboratorok segítségével a lektorok feladatait is. Átszervezte az iskola egész rendjét, ú j szabályok bevezetésével helyreállította a meglazult fegyelmet, ő tiltotta el például a dohányzást, a herba — hatáskörét. Hogy a tanulók alapos felkészülését biztosítsa, több tárgyból: számtanból, logikából, földrajzból, világ- és egyháztörténetből, hittanból, tankönyvet írt.

Az iskola belső rendje Az iskola belső életéről értékes adatokat tartalmaznak azok a rendszeresen vezetett feljegyzések, amelyek az anyagi számadások mellett a fontosabbnak tartott eseményekről is beszámolnak. 1626-tól kezdődően — kisebb-nagyobb megszakításokkal — a múlt század közepéig külön naplóba, az ún. Fasciculus Rerum tevékenysége az anyagiak biztosítására. Ez a tevékenység nagyon változatos volt: énekeltek a temetéseken, üdvözlő szavakat, verseket mondtak s énekeltek a lakodalmakon és a vendégségeken, karácsonykor csoportokba szerveződve „kántáltak" a gazdagabb polgárok házainál, elmentek legációra, virrasztottak a betegek ágyánál, „asszisztáltak" az ünnepi szertartásokon, magántanítást vállaltak, és nem vonakodtak a mezei munkáktól: kapálástól, aratástól, kaszálástól, szénagyűjtéstől. A begyűlt összegeket időről időre szétosztották, elsősorban a rászoruló tanulók között. Életüket az iskolában és a bentlakásban maguk irányították. A diákgyűlés gondoskodott a fegyelem megtartásáról, a kihágások, vétségek számbavételéről és szigorú megbüntetéséről. A büntetést, akárcsak m á s iskolákban is — mai fogalmaink szerint — a túlzott szigorúság jellemezte. Ide tartozott a koplaltatás, kikötés, bebörtönzés és a kicsapás; az alsóbb csoportoknál a vesszőzés. Sajátos b ü n tetési forma volt a plága, melynek célja a latin nyelv alapos elsajátítása. Minden csoport egyik t a g j á n a k a lektor nádpálcát — plágát — adott át, aki a n n a k adta tovább, akit anyanyelvén hallott beszélni. H a a plága több mint két napig m a r a d t nála, akkor régebben egy nummus (pénz) bírságot fizetett, később 12 sor latin verset, vagy ennek megfelelő prózát kellett megtanulnia, vagy 12 mondatot a bibliából. Alkalmazásának utolsó szakaszában ismét a pénzbírságra tértek át. A verés sem volt ritka fegyelmezési módszer; a XVIII. század közepén egyenesen zsinati meghagyás írta elő a tanároknak, hogy „a gyermekeket kézzel vagy bottal ne v e r j é k . . . csak pálcával, 3 frt. büntetés mellett". A felsőosztályosok felszabadultak a pálca uralma alól, és mint tógások vagy secundanusok külön szervezetbe — coetusba — tömörültek. Az önkormányzati rendszer érvényesítésére a diákság valóságos „tisztviselői kart" választott, melynek minden tagja feladatának tartotta a hagyomány megőrzését és alkalmazását. Külön szervezet volt az „esküdtszék", amely kivizsgált és megbüntetett minden fegyelmi kihágást. A múlt század második felében Benczédi Gergely felújította ezt az intézményt, és 1947-ben, ú j alapokra helyezve, mi is alkalmaztuk, és örömmel állapíthattuk meg, hogy működése eredményesebb és hathatósabb volt, mint az igazgató vagy a tantestület fegyelmezése. A diákság életéből természetesen nem hiányzott a szórakozás sem, és a hét bizonyos délutánjait szabadtéri játékokkal töltötte, ahogy ma m o n d a n á n k : „a sportnak szentelte", és sok gondot fordított a színjátszásra. A színjátszás irányítása a rektor és a senior hatáskörébe tartozott. 1572 áprilisában az iskola seniorának, első magyar nyelvű iskolai színjáték, amelynek előadásáról a d a t u n k van. 1626. március 21-én Bethlen Gábor fejedelem és kísérete is részt vett az iskola egyik színielőadásán. Ma m á r több darab címét vagy éppen kéziratát ismerjük, s feltehető, hogy még n e m egy lappang különböző könyvtárainkban.

Az iskola a XVIII. században és a reformkorban A sebtében átalakított magánház csakhamar n e m volt elengedő a tanulók befogadására. Ezért ők maguk építettek agyaggal döngölt sövényfalakból ú j helyiségeket: 1726-ban négy termet, 1756-ban ugyancsak négyet. Az alapítványi vagyon elvétele után az egyetemes egyház gyűjtésekből tartotta f e n n az iskolát, annál is inkább, mert 1724-től kezdve az iskola fenntartása az egyházközségtől az egyetemes egyház hatáskörébe ment át. A gyűjtések nem jártak mindig kellő eredménnyel, s ilyenkor a tantestület fizetése és a tanulók segélyezése elmaradt. Közben e felekezet tagjai előtt bezárultak a közhivatalok is, és a főurak, n é h á n y kivételével, más vallásra tértek. A megmaradottak, különösen a Sukiak és a Petrichevich-Horváthok a szó szoros értelmében „táplálták a tanárokat és a tanulókat". A gyűjtések és az adományozások folytán mégis akkora összeg gyűlt össze, hogy 1780-ra az iskolát egy emeletig felépíthették, 1806-ban pedig befejezhették a második emeletet is. Ilyen módon az iskola épületének kérdése csaknem egy évszázadra megoldódott. A XVIII. század folyamán a felvilágosodás szelleme, ha lassan is, éreztette hatását. Mária Terézia 1777-ben kiadta a tanítás egységes rendszerét és szellemét

Scholast

Vála

megkívánó rendeletét, a Ratio educationist. Magas követelményeinek azonban az erdélyi iskolák nem tudtak eleget tenni, ezért II. Józseí 1782-ben Erdélyben bevezeti az ún. Norma regiát, amely csökkentette a Ratio túlzsúfolt tantervét, és a hangsúlyt az irodalmi és az esztétikai nevelésre helyezte. Az erdélyi iskolák ennek alkalmazásától is idegenkedtek, mert belügyeikbe való beleszólásnak tekintették. Néhány hónappal később megjelent a Türelmi rendelet, amely a felvilágosodás szellemében bizonyos enyhítéseket is hozott, sőt az iskolának 63 évvel korábban elvett javaiért II. József 5000 forint kárpótlást adott. Az így megindult folyamat kedvező légkört teremtett, mert elkerülhetetlenül a vallásszabadság és az alkotmányosság helyreállítása felé haladt, ami lehetővé tette az iskolában is a reformok egymás utáni alkalmazását. A tárgyalt korszak igazgatói és tanárai közül messze kimagaslik Szent-Abrahámi Mihály, Ágh István, a jobbágyszármazású szülőktől származó Lázár István, a későbbi püspök, a költő és történész Székely Sándor, a Vadrózsák gyűjtője, Kriza János, a jogtudós Mikó Lőrinc és mindenekelőtt Brassai Sámuel, aki két ízben is betöltötte az igazgatói tisztet (1838—1840 és 1845—1847 között). Nincs helyünk kitérni itt mindazokra a tantervi és módszertani változásokra, amelyek a nevelést és az oktatást összhangba hozták az idők követelményeivel. Néhányat azonban mégsem mellőzhetünk: megváltoztak a tantestület címei: a rektorból igazgató, a lektorból professzor, azaz tanár lett; ú j tantárgyak kerültek be a tantervbe; elmaradtak a régi, középkorias szokások, a diákgyűlés hatáskörét mindinkább az igazgató vette át; modernizálódott a tanterv, és a szabadelvű eszm é k most éppen úgy otthonra találtak a múzsáknak ebben a hajlékában, mint a XVI. században a racionalizmus dogmaellenes uralma. Az iskola didaktikai, pedagógiai, szellemi fejlődését nagymértékben előmozdította Brassai Sámuel. 1837-ben m á r mint ismert tudós lett az iskola tanára, s azt a feladatot kapta, hogy új, a követelményeknek jobban megfelelő tantervet dolgozzon ki. Tantervében Brassai csaknem teljes mértékben szakított az évszázados hagyományos felfogással, és a latin nyelv uralmát megdöntve az anyanyelvi oktatást vezette be. A csoportrendszert a szakrendszerrel helyettesítette, vagyis a tanár nem egy egész csoportot tanított mindenből, hanem egy vagy két tárgyat minden vagy legalábbis a legtöbb csoportban. Nyilván, ez a tantestület szűkebb szakosítását, de alaposabb felkészülését kívánta meg. Á csoportokat osztályokkal cserélte fel, és ezek számozását alulról felfelé jelölte. Az oktatás elmélyítésére megkívánta a tankönyvek rendszeres használatát, és ő maga hét tankönyvet írt. Az esztétikai és irodalmi oktatás mellett a korábban elhanyagolt reáltudományok: a matematika, fizika, természettan, ásványtan, növénytan alaposabb művelését is megkívánta, és nagy súlyt helyezett a szertárak rendszeres gyarapítására. Brassai tervének gyakorlatba ültetésével az iskola nagy lépést tett előre, és sok tekintetben az erdélyi nevelés élvonalába került. A reformkor más újításokat is hozott: különvált a teológiai tanfolyam, előbb két-, m a j d három-, végül négyéves időtartammal önálló akadémiává fejlődött. 1847-ben jogtudományi tanszéket is létesítettek, de az alapítvány megsemmisülése miatt ez csak egy évig működhetett. 1848 és az azt követő időszak Az 1848-as szabadságharc idején az iskola épületét katonai kórháznak foglalt á k le, és a tanulók nagy része bevonult katonának, ezért a tanítás egy ideig szünetelt. A forradalmi harc elbukása után az erdélyi helytartóság elismerte az iskola, működési jogát, sőt főgimnáziumnak nyilvánította, a jogi tanfolyamot megszüntette, és a filozófiát beolvasztotta a főgimnáziumi tantervbe. Az ú j nevelésügyi rendelet, az Entwurf biztosította az állam ellenőrzési jogát az iskolák fölött. Ekkor jött létre a főgimnázium, amely négy alsó osztályú gimnáziumból és a filozófiai kurzust egységesítő négy felső osztályból állott. Az Entwurf az erdélyi iskolákban határozott ellenkezést váltott ki. 1860-ban ebbe az iskolába látszólag annak szellemében, de a valóságban a Brassai-tantervnek megfelelő rendszert vezettek be. Ezzel indul meg az a folyamat, amely az iskolát mindinkább modernizálja és színvonalassá teszi. A folyamatot előmozdító számos ok közül csak néhányat említünk meg: A szabadelvűség fokozatos fejlődése lassanként feloldotta az unitáriusok iránt különösen a magasabb körökben táplált előítéletet. Ennek szétoszlatásához nem kis mértékben járult hozzá az a tény, hogy „felfedeződtek" az angol hitrokonok, akik már az abszolutizmus éveiben hathatós segítséget nyújtottak. A megváltozott hangulat eredménye az iskola számára az lett, hogy más felekezetű és nemzetiségű

tanulók: románok, németek, főképpen zsidók egyre nagyobb számban látogatták. Ennek szemléltetésére csak egy példát hozunk fel: 1913—1914-ben a tanulók száma a nyolc osztályban 344, ebből 128, vagyis több mint egyharmada más vallású. Fejlődését elősegítette a kolozsvári egyetem létesítése 1872-ben, amely biztosítani tudta a tantestület megfelelő utánpótlását. Az iskola korábban is a r r a törekedett, hogy az alapítólevélnek megfelelően „tudós és nyelvekben jártas tanárokat" alkalmazzon. A rektor és legtöbbször a tanárok is külföldön: olasz, holland és német egyetemeken tanultak, m a j d 1860-tól az angol főiskolákon is létesítettek ösztöndíjakat számukra. A kolozsvári egyetem alapítása nyomán a külföldi tanulmányok nem m a r a d t a k el, de a megnövekedett tantestület valamennyi tagja alapos kiképzésben részesülhetett. E korszak igazgatói és tanárai közül csak a legkiválóbbakat említhetjük meg: a gazdag publicisztikai tevékenységet is kifejtő Nagy Lajost, a már Angliában tanulmányokat folytató Benczédi Gergelyt és Kovács Jánost, az iskola történetének alapos kutatóját és íróját, Gál Kelement; a tanárok közül Simén Domokost, Kanyaró Ferencet, Uzoni-Fosztó Gábort, Pálfi Mártont, Nyiredy Gézát, Kelemen Lajost, Varga Bélát, Gelei Józsefet, Borbély Istvánt, akik mind didaktikai, mind pedig irodalmi vagy tudományos munkásságukkal általános elismerést és megbecsülést váltottak ki. Nem kis mértékben j á r u l t a k hozzá az iskola fellendüléséhez a nagylelkű adakozók. Közöttük első helyen Berde Mózes áll, aki 1888 szeptemberében kelt végrendeletében csaknem egymillió forint értékű vagyont hagyott egyházának, s ebből százezer forintot a kolozsvári iskola számára, mert, amint írta: „Kora ifjúságomtól szívem egy érzést, agyam egy gondolatot táplált: felsegíteni szegény vallás közösségemet, könnyíteni az utat a tanuló fiatalságnak a tudományok megszerzésére és segélyezni elhagyott szolgáit és tanárait." Az adományozások tették lehetővé a könyvtárak, szertárak gyarapítását. Már a XVIII. században a külföldre küldött i f j a k kötelezték magukat, hogy könyveket vásárolnak, és idővel azokat az iskolának hagyományozzák. Bölöni Farkas Sándor, Brassai Sámuel és sokan mások saját könyvtárukat adományozták az iskolának. Lassanként olyan anyagi alapok gyűltek össze, amelyek 1897-ben lehetővé tették a mostani iskola felépítésének megkezdését, amely Pákei Lajos tervei szerint négy év alatt készült el, és 1901. szeptember 21-én, ünnepélyes megnyitó keretében, adták á t rendeltetésének. Erdély egyik legnagyobb s legszebb iskolaépülete volt. Büszke volt rá minden tanulója, tanára s talán Kolozsvár valamennyi lakója. Nicolae Iorga, a nagy román történész, amikor a húszas években felkereste Kolozsvárt, azt írta róla, hogy egyetemnek beillő, valóságos palota. A későbbi fejlődés már m i n d a n n y i u n k előtt ismert. Erdélynek Romániával való egyesülése után m i n t felekezeti iskola államsegélyben ugyan nem részesült, de szabadon működhetett, es mint néhány évszázadon át, a hívek adakozása lehetővé tette az anyagi alapok biztosítását. A második világháború zivatarában ágyúgolyó-találat érte, de a főhatóság és az iskola vezetősége rövid idő alatt nemcsak a keletkezett rongálódásokat javíttatta ki, hanem az épület általános rendbetételére számottevő anyagi áldozatot hozott. A felszabadulás után az állam megkülönböztetés nélkül biztosította a felekezeti iskolák tantestületének fizetését. A tanári kar igazodott az ú j követelményekhez, és a háború okozta nehézségek ellenére a tanítás zavartalanul, erősen megnövekedett létszámmal folyt 1948 augusztusáig. Az ekkor életbe lépett tanügyi reform teljesen ú j alapokra helyezte a hazai oktatást. Az iskola minden fokon az állam fenntartása, irányítása és ellenőrzése alá került. A reform az egész ifjúság nemre, vallásra és nemzetiségre való tekintet nélkül, egységes, a szocializmus építésének szolgálatában álló nevelését és oktatását tűzte ki célul. Új lehetőségek tárultak fel. Az azóta eltelt 34 év történetének felvázolása és elemzése azonban egy másik tanulmány keretébe kívánkozik. Felidézvén néhány mozzanatot az iskola küzdelmes történetéből, a vezetőségnek, a tanári karnak és a tanulóifjúságnak azt kívánjuk, hogy merítve és ihletődve iskolája múltjából, és azon — mint rendíthetetlen alapon — állva, elődeihez hasonló ragaszkodással és kötelességteljesítéssel végezze m u n k á j á t úgy, hogy minden évben nagyobb és szebb eredményekről számolhasson be.

KORUNK-DÉLELŐTTÖK

A Napsugár negyedszázada Januárban ünnepelte megjelenésének negyedszázados évfordulóját a Napsugár. 1957-ben indult, a K o r u n k új folyamával egyidős gyermeklapunk — az 1980-tól kezdve kiadott, ugyanazon munkaközösség szerkesztette óvodások lapjával együtt — nemzetiségi kultúránknak azt az „előszobáját" jelenti, amelyen át egyre több nemzedék érkezik a „belsőbb termekbe", többek között folyóiratunk olvasótáborába. Ezt a tényt tartottuk szem előtt, amikor ez év január 29-én ünnepi súlyozta a maga összetett jelentésességében a bevezetőt mondó, a lapot és munkatársait köszöntő Gáll Ernő. E számunkban a szimpozionon elhangzott felszólalások közül a Napsugár és általában gyermekirodalmunk előzményeit tárgyaló előadást, valamint a gyermeklap vers- és széppróza-anyagának s grafikájának elemzéseit közöljük; ezeket követik majd későbbi számainkban más előadások és hozzászólások. KORUNK

Székely Erzsébet • A Napsugár elődei Az immár negyedszázados Napsugár születésének idején az újdonság fényével ragyogott fel irodalmunkban, pedig nem kezdet volt, hanem folytatás. Csak tartalmát-feladatkörét, az alapítók elvárásait tekintve volt új, lényegében szervesen épült be a hazai magyar irodalom nagybecsű hagyományai, a magyar nyelvű gyermeklapok sorába. Mai értelemben vett önálló gyermekirodalomról csak az Európa-szerte megindult pedagógiai reformmozgalmak korától, a XVIII. század közepe tájától fogva beszélhetünk. A felvilágosodás korában fedezik fel a könyv nevelőértékét (főként a filantropista pedagógusok, majd később Rousseau hatására); addig csak a tankönyvek címzettje volt a gyermek. A gyermekkönyv elterjedését követi a gyermeklap megjelenése, nem véletlen jelenségként, hanem az irodalmi élet fejlődésének sajátosságaként: az időszaki sajtó kialakulásának a kora ez a legtöbb európai államban. Erdélyben már a XVIII. század végén találunk olyan kezdeményezést, amelyet a gyermeklapkiadás úttörőjének tekinthetünk az egész magyar nyelvterületen: az 1794-ben időszakos kiadványként megjelenő Gyermekbarát egy német gyermeklap fordítása, illetve az akkori gyakorlat szerint magyarítása. Teljes címe így hangzott: „A jelesebb rendeken levő nevendék gyermekek jó móddal lehető taníttatásokra való út-mutatás, vagy gyermeknek barátja. Egy héti-írás. Melly a lipsiai 1776-béli ki-adás szerént németből magyarra fordittatott." A kiadvány szerkesztője Seelmann Károly volt, a kiadás helye Kolozsvár és Nagyszeben. A Gyermekbarát természetesen távol állt modern szerkesztésű utódaitól. Elsősorban tartalmi, műfaji egyhangúsága szembetűnő. Erkölcsnevelő és szórakoztató írásokat közölt, egy család mindennapi életének keretébe illesztve. A család gyermektagjai különböző típusokat képviselnek, ez ad lehetőséget a különböző magatartásformák bemutatására és a pedagógiai következtetések levonására. A gyermekek életének eseményeit szórakoztató elbeszélések egészítik ki, alkalmat nyújtván a gyermekek ismereteinek bővítésére — bár éppen az ismeretközlés a leggyengébb oldala a lapnak. Szűk körű világ, a gyermekszoba lakói számára készült a Gyermekbarát, de szemléletét megérintette a felvilágosult pedagógia szelleme: az erkölcsi beszélgetésekben többször esik szó az emberi egyenlőség eszméjéről és a munka hasznáról, szükségességéről. Seelmann Károly tulajdonképpen az eredeti német gyermeklapnak csak fordítója-átdolgozója, aki elég gördülékeny nyelven igyekezett szólni az erdélyi magyar gyermekekhez. Lapja nem sokáig állott fenn, de így is értékes bizonyítéka XVIII. század végi irodalmi életünk kezdeményező szellemének.

sz

Az első olyan, magyar gyermekeknek szánt sajtótermék, amely mai értelemben is gyermeklapnak tekinthető (szerkesztésében eredeti, hazai közönségnek szánt időszaki kiadvány), szintén a Napsugár szülővárosában, Kolozsvárt jelent meg 1843-ban, Magyar Gyermekbarát címmel, Szilágyi Ferenc szerkesztésében. Az előző kiadvány megjelenése óta eltelt fél évszázad alatt megszületett a magyar gyermekirodalom, és élénk küzdelmet vívott létjogosultságáért a németből fordított művek á r a d a t á v a l szemben. H o f f m a n n Ferenc, Schmidt Kristóf és Glantz J a k a b feudális szellemű, erősen moralizáló, érzelgős történetkéi u r a l t á k a magyar gyermekkönyvpiacot egy olyan korban, amelyben az eredeti m a g y a r gyermekköltészet a népköltészetből ihletődik, a hazai valóságot tükrözi, s a reformkorra jellemző célokat fejezi ki. Ilyen körülmények között fokozott felelősség és jelentős szerep h á r u l t a korszak magyar gyermeklapjaira, amelyek intézményesen próbálták felvenni a harcot a n é m e t gyermekirodalom hátérbe szorítása és az eredeti magyar gyermekirodalom megerősítése érdekében. A szerkesztőknek sok nehézséggel kellett megküzdeniük. Anyagi lehetőségek, kellő számú olvasógárda hiányában csak nehezen t u d t á k felvenni a versenyt a sokkal jobb körülmények között működő német gyermeklapokkal és kiadókkal. A későbbi magyar gyermeklapok közönsége nagyrészt a városi polgárság gyermekeiből került ki. A század derekán azonban még elég csekély számú a magyar a j k ú polgárság, s alig képes előfizetőket biztosítani a lapoknak. A korlátozott lehetőségek természetesen a szerkesztésre is r á n y o m j á k bélyegüket. A lapok megjelenési form á j a igénytelen, m a j d n e m szegényes. A korszak német gyermeklapjai gyönyörű kiállításban jelentek meg, Európa-szerte nagy népszerűségnek örvendtek, s a magyar nyelvterületen is elterjedtek. Ilyen körülmények között nemcsak úttörő, de merész vállalkozás is volt Szilágyi Ferenc kísérlete. Kiadványa, a Magyar Gyermekbarát m á r a szó mai értelmében is megfelel a gyermeklap fogalmának. Változatosan szerkesztett, m ű f a j i sokszínűségre törekvő lap volt. Szilágyi a német gyermeklapok gyakorlatából indult ki, a Magyar Gyermekbarát hasábjain is az erkölcsnevelő írások állanak a központban. Gyakran találunk eredeti közleményeket is a lapban, főként a szerkesztő Szilágyi Ferenc tollából. A történelmi tárgyú írások nagy száma feltehetően nemcsak a szerkesztő történész voltával magyarázható, h a n e m a r e f o r m k o r b a n erőteljesen jelentkező történeti érdeklődéssel is, és ú j színt jelent a gyermeklapok szerkesztői gyakorlatában. Sajnos, a közvetlen hagyományok s a lapot támogató olvasóközönség hiányában a Magyar Gyermekbarát n e m t u d t a hosszabb távon át állni a versenyt a német gyermeklapokkal. Ehhez talán az is hozzájárult, hogy Szilágyi Ferenc nem szervezett jó munkatársi gárdát a lap köré, s így a biztató kezdet után k i a d v á n y á n a k érdekessége csökkent. Az 1844-es — utolsó — évfolyam számai Szilágyi Ferenc írásain kívül nagyrészt csak fordításokat tartalmaznak. Az erdélyi magyar irodalmi élethez kötődő h a r m a d i k gyermeklap, a Fiatalság Barátja, 1851-ben indult Brassai Sámuel szerkesztésében. Brassai okult Szilágyi hibájából, nagy gondot fordított l a p j a irodalmi színvonalának biztosítására, s ezt oly módon próbálta elérni, hogy kora legnevesebb íróit kérte fel közreműködésre. Szerkesztői beköszöntőjében büszkén említi munkatársai között a kor ismert gyermekköltőin kívül Arany Jánost, Gyulai Pált, Vas Gerebent, s valóban sikerül rangos írógárdát szerveznie a lap köré. A Fiatalság Barátja színvonal szempontjából jóval a Magyar Gyermekbarát fölött állt, az első n é h á n y szám megjelenése után mégis csődöt mondott anyagilag, s működésének beszüntetésére kényszerült. Ennek n e m a szerkesztő volt az oka. A Fiatalság Barátja az önkényuralom legnehezebb korszakában alakult, amelyben nemcsak anyagi nehézségekkel és a közönség részvétlenségével kellett megküzdenie, h a n e m a szigorú cenzúrával is. Brassai elég sok történelmi anyagot közöl, de n e m a nemzeti történelmet érintő kérdésekről. Hazai viszonyokra vonatkozó célzást sem találunk l a p j á b a n . Közli ugyan Petőfi egyik versét, de a cenzúra éberségét csak úgy t u d j a kijátszani, hogy a vers címét megváltoztatja, és csak nevének kezdőbetűivel jelzi a szerző személyét. Feltűnő a lapban — mint elődeiben is — a felekezeti szempont teljes hiánya. Brassai a Fiatalság Barátja szerkesztői p r o g r a m j á b a n hangsúlyozza, hogy vallási különbség nélkül minden magyar ifjúhoz kíván szólni. (Ez a jelenség azért is érdekes, m e r t negyven évvel később, 1891-ben ú j r a felélesztik Brassai Sámuel egykori lapját, ugyancsak Fiatalság Barátja rímmel, a m á r nagyon idős Brassai patronátusa alatt — ez a Fiatalság Barátja azonban m á r az unitárius felekezeti nevelést hivatott szolgálni.) Nevelési célkitűzéseiben is elődeinél változatosabb, tágabb körű perspektívákicai indult a Fiatalság Barátja. Továbbra is találunk erkölcsnemesítő fejtegetéseket, elbeszéléseket a lap mindegyik számában, de az ilyen írások egyeduralma megszűnt, sőt mennyiségi szempontból háttérbe is szorultak a többi rovat mellett. Megjelenik a lapban az ismeretközlés, ami a német

gyermeklapok; hatásán kívül az angolokét is jelzi. A történelmi írások mellett Brassai néprajzi, természetrajzi, technikai tárgyú cikkeket is közöl — például hosszabb ismertetésben emlékezik meg az 1851-es londoni világkiállításról. A tudomány és technika vívmányainak lelkes csodálata és népszerűsítése megfelelt a korszak nevelési elvárásainak. Brassai azonban vigyázott arra, hogy lapjában az ismeretközlő és a szépirodalmi rész egyensúlyban m a r a d j o n . A német fordításirodalmat lényegében csak a század vége felé sikerült kiszorítania Pósa Lajosnak, 1889-ben megindított, Az Én Újságom című l a p j á v a l — az egyik legnépszerűbb magyar gyermeklappal, amely végleg meghódította a kis olvasókat, és több mint 50 évig állt fenn. Pósa Lajosnak a lap szerkesztésében az első két évben szerkesztőtársa a fiatal Benedek Elek, a modern gyermek- és ifjúsági irodalom megújítója, aki azt vallotta, hogy „a gyermekkönyv, az ifjúsági könyv legnehezebb m ű f a j a az irodalmi műveknek". Alakja, példamutató emberi magatartása, a magyar gyermekirodalom érdekében vívott közéleti harcai, magas esztétikai és etikai elveken alapuló irodalmi munkássága ma már legendássá vált. Ő szerkesztette a Cimborát, a Napsugár közvetlen eszmei elődjét is 1922-től haláláig, 1929-ig. Benedek Elek életét végigkíséri a gyermeklapok gondja. Nemcsak Az Én Újságomnál tevékenykedett; alapításától kezdve főmunkatársa, m a j d 1916-tól szerkesztője volt a Jó P a j t á s n a k is. Meggyőződése volt, hogy mint a felnőttek irodalmi életét, a gyermekekét is a lapok teremtik meg, s olyan gyermeklapot kell kialakítani, amely egész írógárdát állít az ügy szolgálatába. Ezért amikor 1922ben Szentimrei Jenő felkérte az általa alapított Cimbora szerkesztésére, s a j á t szavai szerint „ifjúi lelkesedéssel" vállalta a megbízást. A Cimbora a két világháború közötti időszak legpozitívabb gyermeklapja, amely az egyetemes humanizmus alapján állva a népek közötti megértés szellemét sugározta. Igyekezett m á s népek irodalmát is megismertetni kis olvasóival, elsősorban a román irodalom bemutatására törekedett; a román nyelv tanulására buzdította a gyermekeket, de ugyanakkor az anyanyelv tökéletes szóbeli-írásbeli elsajátítására s az anyanyelvi kultúra megbecsülésére is nevelt. Benedek Elek a Cimborát egyedül szerkesztette Kisbaconban, szülőfalujában, mégis sikerült erkölcsi tekintélyével, kitűnő szervezőerejével az erdélyi irodalom legjobbjait is közreműködésre bírnia. A népes írógárdában ott találjuk Balázs Béla, Balázs Ferenc, Berde Mária, Csűrös Emília, Dóczyné Berde Amál, Dsida Jenő, Lengyel Miklós, Ligeti Ernő, Molter Károly, Sipos Domokos, Sárközi György, Szentimrei Jenő, Szondy György, Tamási Áron, Tompa László nevét. Tartalmi szempontból a Cimbora korszerű, változatos, arányosan beosztott rovatokkal rendelkező, a színes irodalmi anyagot széles körű természettudományi ismeretterjesztéssel és a h u m á n ismeretek népszerűsítésével egybeötvöző lap. Benedek Marcell szerint legfontosabb rovata volt az Elek nagyapó üzeni — a szerkesztő levelezése. Benedek Elek valósággal megreformálta ezt az addig általában formálisan vezetett rovatot, újszerű érzelmi kapcsolatot létesített a szerkesztő és kis olvasói között, akiknek sorában írókat is fedezett fel: Ignácz Rózsát és Marton Lilit. (Az utóbbi később örömmel állította tollát a Napsugár szolgálatába is.) A nagy tömegben érkező gyermeklevelek jól érzékeltetik azt a nagy hatású nevelőmunkát, amelyet Benedek Elek élete utolsó napjáig kifejtett. A Cimbora olvasóit 1923-ban ötvenezerre becsülték (bár példányszáma jóval kisebb volt), mert valósággal családi lappá fejlődött, s szinte legendás népszerűségre tett szert. A két világháború közti időszak romániai magyar s a j t ó j á b a n más gyermekés ifjúsági lapokkal is találkozunk (Jó Barát — 1927, Angyalkert — 1929, Erdélyi Magyar Lányok — 1920, Gyerekújság — 1928, Új Cimbora — 1933, Az Én Kicsinyeim — 1938 stb.). Részben kérészéletű vállalkozások voltak, részben egy-egy nevesebb iskolához vagy felekezethez kötött lapok, amelyek már ezért sem szólhattak egész gyermekközösségünkhöz. A felszabadulás után több mint egy évtizednek kellett eltelnie, míg az ú j társadalmi valóság keretei között megérlelődött a helyzet egy magyar nyelvű gyermeklap megalapítására. Ezekben az években a Napsugár közvetlen elődje, a Dolgozó Nő l a p j a i n külön rovatként megjelenő Kispajtás próbálta pótolni a gyermeklapot, s a rendelkezésére álló csekély terjedelemben is ötletesen, változatosan szolgálta a gyermekek irodalmi nevelését egy olyan korszakban, amelyben a gyermekirodalom mostohagyermek volt; példa rá, hogy az Ifjúsági Könyvkiadónak egy évtized alatt (1948—1958) mindössze 43 eredeti közlésű gyermekkönyvet sikerült kiadnia. A Napsugár — a Pionírszervezet Országos Tanácsának gyermeklapja — megalakítására vonatkozó d o k u m e n t u m 1956. szeptember 27-én kelt Kolozsvárott. Rendelkezései értelmében az ú j kiadvány havonta jelenik meg 24 lapnyi terjedelem-

ben (később ez 16 lapra csökkent), 30 000-es példányszámban (ma m á r ez 55 000-re emelkedett), s a lap élére főszerkesztőként Asztalos István került. Személye döntő jelentőségű volt a lap irányvonalának kialakulása szempontjából. Példás gyorsasággal és felelősségtudattal szervezte meg a lap munkatársi g á r d á j á t olyan neves írókból, akik már addig is bebizonyították a gyermekirodalom iránti érdeklődésüket. 1957 j a n u á r j á b a n jelent meg a lap első száma, címlapján Bene József népi ihletésű alkotásával: a fény, a napsugár felé. felröppenő szépséges mesemadárra csodálkozó gyermekkel. A m u n k a t á r s a k kiválogatásában a Benedek Elek-i hagyom á n y érvényesült: a hazai irodalom legkiválóbb képviselői lettek a Napsugár belső és külső munkatársai. Ez talán világviszonylatban is egyedülálló jelenség, hiszen sehol sem fordult még elő (a Cimbora esetében sem valósult meg ilyen folyamatosan), hogy egy gyermeklap munkatársai, nagyobb t á v l a t b a n a gyermekirodalom képviselői ugyanazon nyelvi közösség irodalmának legkiválóbb alkotói legyenek. A gyermekirodalommal foglalkozó írók körének bővülése, a Napsugár lapjain kínálkozó közlési lehetőség közvetlenül hozzájárult az Ifjúsági Könyvkiadó m u n k á j á n a k a megjavításához is. (Az 1959. évi tervben szereplő 34 kötetből például 15 kötet anyaga a Napsugárban jelent meg először; ezek voltak az ún. Napsugárkönyvek.) Hazai magyar irodalmunk és gyermekirodalmunk mai összhangja kétségkívül a Napsugár szerkesztői tevékenységének köszönhető. Rangos írók egész sora fedezte fel, hogy van mondanivalója a gyermekek számára, és fejezte ki ezt a gyermeki lélekhez közel álló művészi eszközökkel, abban a hitben, hogy az irodalom alapvető szerepet játszik a gyermekek erkölcsi-esztétikai nevelésében. Benedek Elek h a j d a n i álma vált valóra ezekben az eredményekben, de az ide vezető út n e m volt könnyű. A Napsugár alapításakor hivatalosan is körvonalazódott irodalmi jellege: az, hogy az irodalom (és a képzőművészet) eszközeivel kell teljesítenie nevelési feladatait. A megvalósítás ú t j a i azonban járatlanok voltak. A polgári gyermekirodalom a gyermekek világát a gyermekszoba zárt világára korlátozta, a Napsugárnak viszont éppen a társadalmi valóság megismerésére kellett nevelnie olvasóit. A szerkesztőségi gárda — élén Asztalos Istvánnal, m a j d utódjával, F a r kas Jánossal — éveken át kísérletezett, olvasók, szülők, nevelők véleményét, tanácsait is meghallgatva, hogy kialakíthassa a legmegfelelőbb tartalmi és szerkezeti beosztást. Az útkeresést nehezítette, hogy a lap olvasóközönsége aránylag széles korosztályt ölelt fel, a 3 évesektől a 10 évesekig. Ezt a nehézséget kezdetben az óvodások 4 oldalának a beiktatásával próbálták áthidalni, de a kérdés csak e korosztály külön lapja, A Haza Sólymai megindításával oldódott meg 1980 j a n u á r jában. A Haza Sólymait szintén a Napsugár munkatársi g á r d á j a szerkeszti, nemcsak a pedagógiai-esztétikai egységet és folytonosságot biztosítva a két lap között, hanem lehetőséget n y ú j t v a az alkotóknak is olyan művészi eszközök keresésére, amelyek a felolvasásra szánt irodalmat is közel hozzák a gyermekekhez. A Napsugár első évei — éppen a kísérletezés, az útkeresés miatt — buktatókat is jeleznek. Az 1960-as évek első felében a csodálatos szépségű mesemadár tovaszállt a lap berkeiből, ahol távollétében elszaporodtak a tanmesék, az esztétikumot elhanyagoló didaktikus, sematikus írások — egész hazai irodalmunk akkori helyzetének jelenségeként. Az 1960-as évek második felében azonban a lap irodalmi értékének mércéje ismét magasra került, s a hatvanas évek végére a Napsugár ú j r a magas színvonalú gyermeklappá vált, az olvasóvá nevelés kitűnő eszközévé, irodalmunk egyik büszkeségévé. Hozzájárult az iskolai olvasókönyvek minőségi fellendítéséhez, a hazai gyermekirodalmunkkal való szerves kapcsolatának kialakításához is: a tankönyvekben szereplő számos írás először a Napsugár ban jelent meg. Néhány évet élt melléklete, amely színdarabokat, ünnepi műsorokat, témás összeállításokat, népi dalos gyermekjátékokat, népitánc-leírásokat tartalmazott, a nevelőmunka elsőrangú forrásává vált, az anyanyelvhez kapcsolódó népi kultúra megismerését segítette elő. A Napsugár jelentőségének fel- és elismerését az a sok kritikai írás, cikk, tan u l m á n y is jelzi, amely a lap tevékenységét elemzi. Egyetlen folyóiratunk fejlődését sem kísérték figyelemmel olyan féltő szeretettel és éber gonddal, mint a Napsugárét. Nem véletlenül. A jövő irodalmi életének, olvasóközönsége kialakításán a k lehetősége nagymértékben a Napsugártól függ. Egészséges erköícsi-társadalmi tudattal, szülőföld- és népszeretettől áthatott, az anyanyelv tiszteletével és tudásával felvértezett, nemzetiségi k u l t ú r á n k kincseit megbecsülő, megőrző, esztétikailag igényes olvasótábor kialakulását kell elősegítenie. A Napsugár rangos m u n k a társi g á r d á j a ezt a szép, de nehéz feladatot az elmúlt negyedszázad alatt hagyományaihoz ragaszkodva, ú j hagyományokat teremtve, kitartással és hivatástudattal végezte.

Balla Zsófia • Több ezer versből álló építmény Ritka és becses alkalom egy ilyen évforduló, mint a mai. A Napsugár a hazai m a g y a r gyermekirodalom egyes számú l a p j a k é n t ennek az irodalomnak előhívója-megrendelője és terjesztője. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy legelső számától kezdve olvasója, tehát neveltje voltam. Mindaz, amit most elmondhatok, a Napsugár-élménynek is következménye: a szempontok és meglátások belsőek, amennyiben a szellemi fejlődés mindenkori kezdeténél a mese, a vers is ott áll. A versanyag számszerűen a legnagyobb teret foglalja el a 25 évfolyamban: 3807 verset írtam össze, a szövegközi verseket, a verses találóskérdéseket és az olvasók írta műveket is ide számítva. Az elemzésben jelöltem a versek eredetét (hazai kortárs, külföldi kortárs és klasszikus alkotások); a műfaji-funkcionális meghatározásban szépirodalmi céllal íródott, gyermekek írta és nevelő-oktató, illetve ideológiai célt szolgáló versek kategóriáit fedezhettem föl. A formai sajátságok vizsgálatában elkülöníthető egy hagyományosnak nevezett (a lap s a j á t versírási hagyományának, szokásának tekinthető) ritmus- és rímhasználat: hangsúlyos 8-as, 4 + 4 - e s osztatban, ritkán 4 + 3 - a s vagy még r i t k á b b a n 4 + 2 - e s ritmus, illetve félrím, páros rím, ritkábban ölelkező rím. A második csoportba az időmértékes, a pregnáns ritmikájú, változatos magyaros verselési f o r m á k és a szabad versek tartoznak. Ezenkívül a főbb versmotívumok előfordulási arányát, a játékosságnak és a gyermekvilágban való otthonosságnak a jelenlétét, az epikai-lírai arányt, illetve hagyomány és újítás váltakozó ritmusát vettem figyelembe. A kalokagathia A szépre és jóra való nevelés atlaszi terhét a Napsugár n e m egyedül hordozta annyi évig. Az óvodai-iskolai oktatás és a családi nevelés (meseolvasás, családi történetek, együttlétek) körében kell a maga sajátos f e l a d a t á t teljesítenie. Olvasójának elvárásai ennek ellenére maximálisak. A vers, a mese ekkor teljes világélményt jelent, átélést, hasonulást, a felkínált f o r m á k és értékek belsővé tételét. Egyszerre alakul a beszéd, a nyelvhasználat, a közléstartalmak (életviteli mód, magatartásformák, erkölcsi értékek, ízlésítéletek) beépülése és a gondolkodási sémák (logika, nyelvi szabályok) elsajátítása. Az a p a r a d o x helyzet áll elő, hogy a kisgyermek én-élményének, m a j d éntudatának, személyisége kialakulásának kezdetei egybeesnek a legerőteljesebb t á r sadalmi hatással, az egyéniséget alapjaiban alakító kényszerrel (Piaget): ezek a tények, a kész jelrendszerek, a nyelv, a gondolkodási műveletek stb. A kényszer frusztrációt jelent, amire többnyire engedetlenség, agresszió a válasz. Gyermeklélektani kutatások szerint az agressziót az engedelmességre való nevelés kiélezi. A felnőtt ember „a valóság túlereje láttán gyakran lemond saját integritásáról, vagy másokat pusztít el". A modern társadalom „normál" egyénei azt az utat választják a megfutamodásban, amelyben megszűnnek önmaguk lenni, elfogadják a kulturális sémák által nekik felajánlott személyiségformát — í r j a Erich Fromm. A felnőtt mimikrije gyermekkori beidegződés: „a kritikai gondolkodás elfojtása rendszerint korán kezdődik", és e képesség megőrzése „reménytelennek és egyben veszélyesnek" tűnik a gyermek számára. Az idézett vélekedésekből kiderül, hogy az autokratikus nevelés, amely feltétlen engedelmességre, a felnőtt világ értékeinek kritikátlan átvételére szólítja föl a gyermeket, egyrészt agresszivitáshoz, később cinizmushoz vezet, másrészt kiirtja az egyéni kezdeményezés, önálló gondolkodás igényét, vágyát és képességét is. Ezzel szemben a demokratikus nevelés belátáson alapul; igényli a gyermek részvételét, megértését, őt is bevonja a döntésekbe. Nem kényszerít, h a n e m megértet. Minden társas együttélés alapja az a decentrált gondolkodás, amely a másik egyén szempontjait figyelembe veszi, lehetővé téve az én ellenőrzését és korrekcióját — az a gondolkodás, amelyet a gyermek tizedik életéve után alakít ki. Alakít ki, amennyiben a megelőző kényszerek, ráhatások (család, iskola, irodalom) t á r s a d a l m u n k értékorientációjának megfelelően — az autonóm személyiség kialakítására alkalmasak. A felnőtt irodalom bevallott célja a gyönyörködtetés (esztétikai cél), a mű egyben erkölcsi értékeknek és tudásnak a foglalata, az emberi szabadság és alkotás tárgya és az embert fölszabadító transzcendencia is. A gyermekirodalom ezek mellett közvetlen r á h a t á s r a is vállalkozik, bizonyos elvek érvényesítésében kifejlettebb f o r m á k a t használ, a társadalom é r t é k r e n d j é n e k átplántálása közben igyek-

szik közönségének igényeihez, értelmi szintjéhez is alkalmazkodni. Nem könnyű feladat, m e r t egyidőben kell a társadalmi kényszert és a gyermeki szubjektivitást képviselnie. A versírónak úgy kell gyermeknek lennie, ahogyan a költői szemlélet frissesége mindenkor az, miközben élettapasztalata felnőtti marad. A Napsugár legjobb évfolyamaiban, legjobb verseiben és legjobb zeneközleményeiben sikerül ezt a nehéz helyzetet esztétikailag és erkölcsileg következetesen és hitelesen képviselni. A 25 évfolyam versanyagának mintegy 55 százaléka ilyen. A legjobb versek és a jó zenedarabok közös jellemzője a gyermek mozgásos-érzékszervi látásmódjának, a ritmikusságnak, a játékosságnak, az eredeti képalkotásnak az érvényesítése. A mondókaszerű versek eljátszhatóak, nyelvfejlesztőek; közösségi tevékenységet sugallóak; a nyelvérzéket élénkítő szó- és képhasználat sikerélményt is n y ú j t az elmondással; a verses mesék pedig a történetre, a k a l a n d r a éhes, a főhős győzelméért lelkesedő gyermek odaadó figyelmére számíthatnak. Sajnos, e nagy sikerű m ű f a j viszonylag kis számban képviselteti magát a vizsgált anyagban, mintegy 206-ot számoltam meg 3807 vers között. (A szerzőket, m a g a m is a Napsugár neveltje lévén, engedelmükkel sem pozitív, sem negatív példáimban nem nevezem meg: n e m „pedagogikus" és n e m tanácsos.) A kitűnő rímek, pregnáns ritmusok gyermek és felnőtt tökéletes esztétikai élvezetét biztosítják, ilyen f o r m á b a n a közölt tartalom valóban interiorizálódik, magatartássá lesz és a későbbi ítéletek, esztétikai élmények összehasonlítási alapj á v á : „Megmondta az asszony / — otthon ő a császár: / Csizmát kend csak Székely- / keresztúron vásáll." A nyelvi invenció és — figyelem! — a humor az, ami különös erővel h a t : „Én n e m bánom, ha nem vár is / fényes disznó-karrier, / de szedd össze végre magad, / légy legalább parizer." De nem szeretném a verses epikát a hagyományosan lírainak nevezhető gyermekirodalom rovására kiemelni, ez utóbbi teszi ki ugyanis a Napsugár versanyagának szinte 2400 versét. Ezen a m ű f a j o n belül kell elsősorban célt, funkciót és f o r m á t szemügyre vennünk. Nem hihetjük, hogy a háziasság, a segítőkészség kialakítását szolgálja az a vers, amelyben a kisszék megjavítását így a d j a hírül a szerző: „és a kisszék még ma már / Nem lesz sánta s épen áll." A bikkfa nyelv, a rossz r í m tavaszról, télről sem mond sokat, különösen ilyen kifejezésekkel: „súlyos pakk a föld, fehér." Sokkal inkább az a cinke—rigó párbeszéd m a r a d meg a gyermekben, amelyben „A tél üzeni: m a j d ha fagy!" A líra m i n t érzelmesség n e m idegen a kisgyermektől, ha ilyen sorokban fogalmazódik meg: „Kék az égbolt, / kék üvegtál, / kék vizében benne sétál, / sétálnak, mint aranyhalak / éjjel a Hold, / n a p p a l a Nap." Gügyögés ellenben: „Asztalkámon csésze áll, / virágszál a kis kanál." Micsoda játék és gyöngédség v a n abban a strófában, hogy „Ó, ha szellő volnék, / mindig f ú j nék, / minden bő k a b á t b a / belebújnék!" Mennyi játékosság abban, hogy „Miért kacag a patak? / Csiklandozzák a halak"! Csupa átszellemítés, rím- és ritmustobzódás: „Eleszik a kecsegék / előled a pecsenyét", vagy: „Elmos a must most / minden mást." Vége-hossza n e m lenne, h a csak a legjobbakat sorolnám is. S a gyermekirodalom egyik m i n t a d a r a b j a az a versfordítás, amelyben ilyen sor van: „és könnyezni kezd a n y j á b a n a b á r á n y " — de ez m á r n e m is gyermekirodalom. Kísérletek bizonyítják, hogy a gyermekre n e m a vers gondolati t a r t a l m a hat elsősorban, h a n e m az az erőteljes képi látásmód, amely alliterációval, sorismétléssel, pregnáns rímekkel és ritmusokkal teszi magát még hatásosabbá. Mozgásfeszültség-levezetés ennek a jelenségnek a magyarázata. A ritmus kiemelkedő jelentőségű tehát, ezért csoportosítottam a verseket egy, általam hagyományosnak nevezett, és egy időmértékes, illetve a magyar népdalköltészet ritm i k á j á t használó kategóriába. Az első csoportban olyan versek vannak, amelyek látszólag hangsúlyosak, mintha nagyon is népiesek lennének, csupa nyolcas, ritkábban hetes ütem, de: a nyolcas 4 + 4 tagolású, az a versforma, amely — hosszú történelmi vita tárgya — minden látszat ellenére sem tekinthető nemzeti versformánknak. Vargyas Lajos szerint a m a g y a r ritmusérzék „szabálytalanul" tagol, 6+2-be. Ez a „szabálytalanság" egyszerűen aranymetszetű, szerves tagolás a gépies 4 + 4 - e s kalapáláshoz képest. A 4 + 3 mindenkori táncritmus — és a gyermekdalok gyakori képlete! (Íme, a mozgásigény és gyermekzene összefüggése.) A Napsugár évfolyamaiban a hagyományos versforma viszonylagos egyeduralmának tendenciája figyelhető meg. A 3807 versből 3427 ebben íródott; 379 időmértékes, változatos

magyaros r i t m u s ú vagy szabad vers. Utóbbiból mindössze h a t van. (Ehhez csak annyit: 1. G á b o r Ignác a legrégibb m a g y a r v e r s e k b e n a „logikai-hangsúlyos" f o r m á t t a r t j a döntően f o n t o s n a k ; 2. Somlyó György a h u s z a d i k század költészetén e k u r a l k o d ó v e r s f o r m á j a k é n t emlegeti a szabad verset.) A zenei a n y a g a vershez hasonló: az á l t a l á n o s r i t m u s k é p l e t a 2/4-es vagy 4/4-es, nagyon r i t k a a h á r m a s vagy a váltakozó ü t e m . Pedig a r i t m i k a is, a mozgásérzékelés-térérzékelés alakítása folytán, erősen befolyásolja a gyermeki alkotóképesség és önérzékelés a l a k u l á s á t . V a r g y a s szerint a r i t m u s v á z : séma, a m e l y e t a költő tölt ki szöveggel, zenével. Ez a p a r t i t ú r a e l v nagyon közel áll a gyermeki gondolkodáshoz, a m e l y b e n a s z a b á l y t u d a t kettős: az elvárásokat, törvényeket öröké r v é n y ű e k n e k , kötelezőeknek éli meg, de önkényesen v a r i á l j a , úgy alkalmazza, m i n t egy n a g y j á b ó l érvényes cselekvési ú t m u t a t ó t . A t ö r v é n y szelleme f o n t o s a b b á válik, m i n t a t ö r v é n y b e t ű j e , a k á r c s a k az angolszász j o g g y a k o r l a t b a n . A k a l a p á l ó r i t m u s jó induló, k i r á n d u l ó v e r s hordozója lehet. N a g y s z á m ú e l ő f o r d u l á s á t a z o n b a n f ő k é n t azokban a v e r s e k b e n t a l á l j u k , a m e l y e k f e l t e t t és kilógó s z á n d é k u k szerint elsősorban oktatni a k a r n a k . Hitelesség A m e r e v vagy a k a d o z ó r i t m u s n e m teszi meggyőzővé azt, hogy „Azt izenik m i n d - m i n d nektek, / T e s t v é r e k ők t i v e l e t e k " ; „Bezzeg hogy n e m így volt, / mikor én t a n u l t a m ! / N e m volt így a m ú l t b a n " ; „Golyó hatolt a szívbe, / s végezte piszkos dolgát / a kötél." (Ez u t ó b b i r a a r í m : „ m i n d ö r ö k k ö n él." A vers egyébk é n t időmértékes, de ez sem segít rajta.) A g y e r m e k i gondolkodáshoz képest r o p p a n t u l elvont, ellentmondásos, bonyolult t ö r t é n e l m i k é r d é s e k e t n e m l e h e t a k é r d é s minőségén és jelentőségén aluli f o r m á b a n fölvetni. Az ilyen versek n e m eléggé hitelesek ahhoz, hogy a f e l v á l l a l t t a r t a l m a t belső é r t é k k é n t f o g a d t a s s á k el a gyermekkel. S o k k a l valóságosabb az a klasszikus r o m á n állatmese, a m e l y b e n az eb és a s z a m á r p á r b e s z é d é b ő l kiderül, hogy szolgálni m i n d e n k é p p e n nagyon rossz, de különösképpen akkor, ha u r a d egy szamár. Hazafiságról és összefogásról az a — h á r o m s z o r is ú j r a k ö z ö l t — klasszikus v e r s á r u l el v a l a m i t , a m e l y b e n a r o m á n szerző így élteti 48-at: „A m a g y a r o k v e l ü n k lesznek, / segítünk a lengyeleknek, / s nő a n é p e k szent hada." A g y e r m e k képes a valós és valótlan dolgok szétválasztására; Fodor S á n d o r az Igaz Szó h u m o r a n t o l ó g i á j á b a n föl is szólít: t a n u l j u n k gyermekeinktől. A jó költő m e g í r j a a disznóölésről szóló versében, hogy m e g r e n d ü l t a sivalkodás hall a t á n — d e a z t á n bút f e l e j t v e falatozott. Így igaz: ilyenek is meg olyanok is v a gyunk. H i á b a í r j u k , hogy „ i f j ú k a r u n k a t , á l d o z a t u n k a t mi is a d h a t j u k / s boldogan a d j u k " , a g y e r m e k esetleg megkérdezi: m i é r t ? Hogyan lehet (egy, az ötvenes évek f ő a l a k j á r ó l í r t versben), hogy akinek egyrészt „ z s a r n o k o k a t s ú j t le ökle", az másrészt, „ha f e j ü n k e t simogatja, / érezzük: gondos, jó a t y á n k " . M á r v a n a n n y i t a p a s z t a l a t a is az i f j ú olvasónak, hiszen f e l n ő t t e k közt él, hogy n e m hiteles, miszerint „Violácskám, / virágszálam, / h a j o l j á t a rózsaszálon, / Szovjet harcos a h a t á r o n / így tört á t az akadályon". N e m a küzdő h a d s e r e g á l d o z a t á t kisebbíti az, h a v i r á g h a j l á s k é n t m u t a t j u k be szörnyű k ü z d e l m é t ? A m i k o r pátosz n é l k ü l is lehet, m e g r e n d í t ő egyszerűséggel, a meg-megismételt s o r b a n : „ A p á k és f i ú k volt a k / koszorús hőseink." A m i k o r a szabadság személyes k í n j á r ó l hitelesebben vall a versbeli síró f a r k a s : „Csonttá f a g y o t t a szabadság / ehetetlen / T á r s a sincs hogy b e l e m a r n a / tehetetlen." A zenei a n y a g zömét áldozatkész i n d u l ó k a l k o t j á k . A vizsgált 299 d a l l a m b ó l 144 hazai szerző írta m ű z e n e ; ebből 110 mozgalmi dal, 44 játékdal, hangszeres muzsika. A 26 klaszszikus d a r a b Kodály és B a r t ó k zenei gyűjtéséből való, m á s klasszikus dal egyált a l á n nincs, k o r t á r s külföldi zene sem; a b e m u t a t o t t r o m á n z e n e d a r a b o k szerzői is k ö n n y ű z e n e - vagy tömegdalszerzők, alig v a n köztük „hivatásos". A műzenei d a r a b o k l e g j o b b j a i a n é p d a l o k h o z hasonlóan játékos, változatos felépítésű dalok, b e n n ü k szöveg és zene v a l ó b a n egységes m ű a l k o t á s t hoz létre. Zenei l a p u n k n e m lévén, n e m b e c s ü l h e t j ü k le a gyermekzene terjesztésének dicséretesen fölvállalt f e l a d a t á t . E b b e n az é r t e l e m b e n a közölt 129 n é p i g y e r m e k dal, kiszámolós, m o n d ó k a , t á r s a s j á t é k tökéletesen funkcionális. Különösen jó ötlet a g y ű j t é s r e való felhívás, a h a n g s z e r i s m e r t e t ő m e s é k p u b l i k á l á s a . I d ü l t g y e r m e k dalok t e h e t n é k ki a közölt d a l l a m p é l d á k j a v á t . És n e m csupán a hazai n é p d a lokra szűkítve a kört. Az egyetemes k u l t ú r a jelenléte, a k o r t á r s zene- és világiro-

ÁRKOSSY ISTVÁN: NAPSUGÁR-CÍMLAP; DEÁK FERENC: NAPSUGÁR-CÍMLAP; CSEH GUSZTÁV: MESEILLUSZTRÁCIÓ; A. AVRAM FELICIA: COŞBUCILLUSZTRÁCIÓ; KOPACZ MÁRIA: NAPSUGÁR-CÍMLAP; VENCZEL JÁNOS: NEM MESE — TECHNIKA

BUSZ LÍVIA: HAUFF-MESE ILLUSZTRÁCIÓ

I. FESZT LÁSZLÓ: BAJOR-ILLUSZTRÁCIÓ; BENE JÓZSEF: MESEILLUSZTRÁCIÓ;

d a l o m n é h á n y d a r a b j a n e m c s a k t ö b b t u d á s t és ú j é l m é n y f o r r á s t j e l e n t a g y e r m e k s z á m á r a . A 150 k o r t á r s hazai versszerző mellett 18 klasszikus és 16 külföldi szerepel. Ez a n n y i t tesz, m i n t 3807 versből 3646 k o r t á r s hazai, 124 klasszikus és 46 külföldi alkotás. A helyi é r d e k ű s é g f o k a é v f o l y a m o n k é n t változik, ahogyan a t e m a t i k a i l a g követhető játékosságé-otthonosságé s a g y e r m e k - és a kioktató i r o d a l o m a r á n y a is. A t ö r t é n e l m i idők h u l l á m z á s á t követi a l a p v e r s a n y a g a . Az indító év viszonylagos a r á n y o s s á g a u t á n , a m e l y b e n állatmese, természetleíró (leggyakrabban évszakokhoz kötött), mese- és osztályharcos v e r s e k meglehetős egyensúlya m u t a t k o z i k , az 1959-es é v f o l y a m m u t a t j a az első változást: 54 g y e r m e k v e r s mellett 86 ideológiai v e r s szerepel. Az egyik szám kizárólag ilyenekből áll. Ettől kezdve a motivika előterébe a p i o n í r t e v é k e n y ség, a kollektivizálás, a közlekedés kerül. 1961-ben az az u r a l k o d ó felfogás, miszer i n t a természet p i h e n — az e m b e r harcol. Hogy a p é l d a ragadós, b i z o n y í t j á k 1962-től az olvasók közölt versei: a g y e r m e k e k is t e l j e s e n osztályharcosak, azt hiszik: ez A vers. Később a g y e r m e k e k írta v e r s e k t e m a t i k á j a is á t a l a k u l . Ez az örvendetes változás az 1964-es é v f o l y a m t ó l kezdve figyelhető meg. A t e c h n i k a b ű völete, az ű r h a j ó z á s elégíti ki a valóságra éhes iskolások kíváncsiságát. Ezek m e l lett k i t ű n ő zenélő ABC, verses mesék, ó v o d á s o k n a k írt ragyogó sorozatok olvash a t ó k szép t ö r t é n e l m i versek t á r s a s á g á b a n . 1966 és 1972 között a legkisebb a „nevelőnek" szánt v e r s e k a r á n y a a szépirodalom és a g y e r m e k i r o d a l o m j a v á r a . A minőséget jelző m u t a t ó k e k k o r a l e g m a g a s a b b a k , ez a l a p legjobb időszaka. 1968-ban csökken a közölt v e r s e k száma, de a változás n e m t a r t a l m i . 1971-től érezhetőek az eddigivel ellenkező i r á n y ú t a r t a l m i változások. Ez az 1979-ig t a r t ó periód u s persze n e m c s a k a lap t e r j e d e l m é n e k csökkentését jelenti (1974-től), h a n e m olyan m i n t a s z e r ű e n szép s z á m o k a t is, m i n t p é l d á u l az 1979. júniusi. E b b e n a legj o b b p r ó z a í r ó g á r d a és egy évfordulós klasszikus (Móra Ferenc) t á r s a s á g á b a n a költészet is p a r á d é t tart. Klasszikus, k o r t á r s külföldi és k i t ű n ő hazai v e r s e k m e l lett v a n itt szász n é p k ö l t é s is, v a l a m i n t f i a t a l szerzők, szabad vers. „Szuszog a szél / cipeli illatát a v i r á g n a k " — í r j a egy olyan f i a t a l szerző, aki a Napsugáron n ő t t fel, s aki valószínűleg a következő 25 évben is egyik szerzője lesz a l a p n a k . Ez a f i a t a l költő az utóbbi é v e k b e n j e l e n t k e z e t t h a t - h é t ígéretes gyermekversszerzővel együtt m á r egy kevésbé h a g y o m á n y o s irodalomszemlélet jegyében í r j a és szerkeszti m a j d a lapot. De ez az ú j a b b h a n g t e r m é szetes és igazoló f o l y t a t á s a a megelőzőnek: a több ezer versből álló é p í t m é n y k u l t ú r á n k n a k n e m egyik Bábel tornya, h a n e m Erős V á r a .

Éltető József • Egy szinten szépprózánk egészével Az a l á b b i a k b a n kísérletet teszek a n n a k m e g m a g y a r á z á s á r a , m i é r t n e m olv a s o m fel k i m e r í t ő és t e r j e d e l m e s t u d o m á n y o s értekezésemet a Napsugár 25 évf o l y a m á n a k szépprózájáról. N e m teszem ezt, m e r t s z e r e t n é m e l k e r ü l n i a bevezető része, p o n t o s a b b a n részei, pedig h i p e r t r ó f i á b a n szenved, azaz szenvednek. Úgy is m o n d h a t n á m : vízfejű ez a m u n k a . És ez m é g n e m volna oly n a g y b a j : ehhez t ö b b n y i r e m i n d e n k i hozzászokott. Csakhogy e n n e k a dolgozatnak, stílszerűen, hét f e j e van. H é t vízfeje. A hét vízfej t ö r t é n e t e pedig a következő. Szokás szerint a k á l y h á t ó l a k a r v á n t á n c b a lendülni, gondoltam, jó lesz m a g a m mögé vetni — a mesék közismert s ű r ű f é s ű j e k é n t — egy a l a p v e t ő definíciót: a g y e r m e k i r o d a l o m meghatározását. R e n d hagyó és f o r m a b o n t ó módon a z o n b a n a keletkezett r e n g e t e g e r d ő n e m a h á t a m mögé növekedett, a közelgő üldözőt f e l t a r t ó z t a t a n d ó , h a n e m az o r r o m elé, elv á g v a a m e n e k ü l é s ú t j á t . A genus proximummal n e m lett volna b a j : a g y e r m e k i r o d a l o m végül is szépirodalom. A differentia specifica kusza b o z ó t j á t azonban k a r d o m m a l v o l t a m kénytelen á d á z u l gyéríteni. Végül csak itt-ott m a r a d t n é h á n y , d e az aztán k i i r t h a t a t l a n . Miközben é p p e n azt csupáltam, k i l á t á s t a l a n u l egyébként, hogy a g y e r m e k i r o d a l o m egy-egy a d o t t életkor s a j á t o s feszültségeinek elaborációs tevékenységét könnyíti meg, és s z u b l i m á c i ó j u k a t segíti elő, h i r t e l e n megá l l t a m . E k k o r é b r e d t e m rá a r r a , hogy a g y e r m e k i r o d a l o m n a k nincs kidolgozott h e r m e n e u t i k á j a , de még kialakult, igy-úgy elfogadott exegézis-szokásjoga sem, ami legalább kisegíthetne. B a b o n á s borzongás f u t o t t át r a j t a m , m e r t a r r a gondol-

tam, hogy szükség lenne egy olyan egységes elméleti koncepcióra, amelynek középp o n t j á b a n n e m az elszigetelt, hanem a művész által társadalmi kontextusban készített és a közönség által a befogadásban ismét társadalmiasított művek állanak. Meg olyan általános szövegelemző és interpretációs eljárásra, amely egyesíti a szövegek apró vonásainak tanulmányozását az eszmei-poétikai mondanivaló vizsgálatával. Mindezt én egy tudós könyvből olvastam*, még viszonylag higgadtan. Félni akkor kezdtem, amikor eszembe jutott, hogy a mondott társadalmiasító közönség sajátosságait, melyek itt azonfelül még életkoriak is, csak a gyermeklélektan ismeri, valamint, hogy az eszmei-poétikai mondanivaló mellé itt egy némileg kétes egzisztenciának tűnő nevelői cél is állítandó. Így nőtt ki szörnyetegdolgozatom első feje. Levágtam. Vesztemre. Más kettő úgy nőtt helyette, hogy azt m o n d t a m : rendszerezni kell az anyagot, m á r m i n t a huszonöt éves Napsugár prózaanyagát, mert különben elveszünk benne. Ez már afféle rutinmunka, nincs szükség semmi úttörésre, spekulációra, kezünk ügyében a műfajelmélet, sőt Propp, Bédier, Claude Bremond strukturális-logikai rendszertana. És elvesztem. M i n d j á r t azzal kezdődött, hogy feltettem magamban, v a j o n n e m az epikai művekkel kellene foglalkoznom tulajdonképpen? Hiszen ha például az Utunk prózájának vizsgálatába vágtam volna, korántsem f á j n a a f e jem. Az nagyjából egybeesik az Utunk epikájával, tekintve az ott megjelent verses epika összterjedelmét. Nem így áll ez a Napsugárra. Már m a j d n e m derekasan döntöttem, amikor eszembe jutottak a lap folytatásos verses meséi, valamint amaz ominózus gyermeklélektani differentia specifica az elaborációval. Az a helyzet ugyanis, hogy a kisgyermekkor és részben az óvodáskor fő feszültségforrása a mozgáshoz kapcsolódik, s a legkézenfekvőbb elaborációs áttételsor a versritmus átélése. Ez pedig aligha tekinthető epikai élménynek. A kisóvodás számára tehát a n n a k r e n d j e és m ó d j a szerint gyermekirodalmi élmény például a Tóbiás és Kelemen, de csak m i n t mondóka. Illik-e epikai skatulyába sorolnunk? De illik-e nem oda sorolnunk, amikor m á r a kisiskolás számára epikai élmény is? Nagy Sándor-i mozdulattal levágtam a szörny ezen f e j é t is. Nyomban kettő nőtt helyébe, ha nem több. Mert most már szigorúan csak olyan művekre figyeltem, melyek szövege margótól margóig íródott. És u t a m b a került Bajor Andor Cincogó Feliciánja. Paródia, rebegtem lelkesen, s már szuszakoltam volna a megfelelő skatulyába, amikor kiderült, hogy n e m fér bele. Ha az Utunkban jelent volna meg, ismét könnyebb dolgom lett volna. Ám a Napsugár olvasóinak túlnyomó többsége n e m olvasta — m e r t n e m olvashatta — a persziflázs tárgyát. Kétségtelen élvezettel olvassa viszont a különös, fordulatos, helyenként kissé homályos szövegű mesét egy bátor egérről. Paródia hát, vagy nem paródia? Rendteremtő indulatomban arra a következtetésre jutottam, amire minden gyermekszobában rendező felnőtt: a kölyök z a v a r j a össze a dolgokat, ő a rendetlenség okozója. Rendet tartani úgy lehet, ha k i i k t a t j u k a gyermeket. Félre tehát az ő szempontjaival, bonyolult életkori meg lélektani sajátosságaival, melyektől m e g f á j d u l a felnőtt ember feje. Foglalkozzunk ezután csakis a művel. Levágtam a szörnynek ezt a fejét is. Az volt az érzésem, hogy sokat világosodott a helyzet, á m a lelkiismeretem, mint minden gyermekdolgokban radikális felnőtté, n e m volt egészen tiszta. Jöjjön hát Propp, jöjjön hát Bremond, jöjjenek a strukturalisták, jöjjön a történet logikai elemzése. Ment minden, mint a karikacsapás. Az eredmény csodálatos volt és — semmitmondó. Megbizonyosodtam felőle, hogy Nagy Istvántól és Asztalos Istvántól Méhes Györgyön és Fodor Sándoron át egészen a Forrás nyolcadik nemzedékének gyermekszerzőiig mindenkinél megtalálható — többékevésbé n y a k a t e k e r t spekulációval felszínre hozható — a páciens, az ágens, a befolyásoló, mindegyik a maga a l f a j a i n a k teljes garnitúrájával. Ugyanúgy a peripetia összes állomásai megfelelő számban. Fáradságos és áldozatos m u n k á m végeredménye drágakőként ragyog fel a következő megállapításban: Propp és Bremond elmélete a kolozsvári Béke téren (itt székel a Napsugár szerkesztősége) is helytálló. Levágtam a sárkánynak ezt a fejét is. Ha eddigi vagdalkozásaim könnyelműeknek tűntek, ez utóbbi egyenesen meggondolatlanságnak bizonyult. Leléptem a rendszerezés kényelmes és kitaposott ösvényéről, s a szempontok rengetegébe keveredtem. M a j d eligazodunk mi itten, biztattam m a g a m : osonunk fától fáig. E varázsige ötletet adott. Kányádi és a többiek, azok a legfontosabb szerzők, akiket ismerünk, akiknek életművét m á r úgy-ahogy feltérképezték, de a Napsugár szépprózájának területére eső részt n e m rajzolták meg kielégítően — ez vezérel ki bennünket a sűrűből. Gyönyörű lehetőségek állnak előttünk, még a gyermekpróza specifikumának feltárására is. Összehasonlítjuk például Kányádi Sándor Fától fáig című felnőttversét a Kenyérmadár * Voigt Vilmos: Hermeneutika. In: Világirodalmi lexikon, IV. Akadémiai Kiadó. Bp., 1975.

című gyermeknovellájával, s kezünkben a kincs. Hogyan dolgoz fel egy jelentős író azonos és alapvető gyermekkori élményt prózában kisgyerekek számára és versben felnőttek számára? A vizsgálódás alkotáslélektani szempontból is érdekes: nyomon követhető a téma fokozatos megközelítése, egymás alatti rétegei feltárásának sorrendje, a módszer különbözőségéből adódó üzenetkülönbség. Vizsgálódásaim eredményét — nevezetesen, hogy Kányádi mindkét célját adekvát eszközökkel és kiváló eredménnyel érte el, tehát Kányádi kiváló író — helytállónak éreztem. Már készültem ú j a b b szerző vizsgálatába kezdeni, amikor a r r a lettem figyelmes, hogy az egyszerűsítés kedvéért most már nemcsak a gyermekolvasót sikerült kiiktatnom vizsgálódásaim köréből, hanem magát a Napsugárt is. A helyzet így sokat világosodott, de fájdalom, beláttam, hogy ezt házigazdáim itt és most nem vennék tőlem jó néven. A sárkány ú j a b b feje hullt a porba. Nagyjából ugyanígy j á r t a m következő kísérletemmel, a Napsugárban huszonöt esztendő alatt megjelent prózai művek stiláris elemzésével is. Pedig szigorú tudományossággal j á r t a m el, és a lehető legkorszerűbb eszközöket vettem igénybe. Munkahipotézisként elfogadtam azt, hogy a gyermekpróza stílusvizsgálatában legfontosabb a szöveg hírértékének felderítése. Felderítettem, s eljutottam addig a következtetésig, hogy e tekintetben az írók kétféleképpen nyilvánulnak meg: a jó írók jól, a rossz írók rosszul írnak a gyermeklapba is. Nomina sunt odiosa, sárkány feje a porban. A Napsugár itt is elkallódott útközben. (A hírértékszint egyébként Bajornál a legmagasabb, é n n á l a m a legalacsonyabb, mert sohasem írtam szépprózát a Napsugárba.) Nem j á r t a m különbül a kimondottan történeti szempontú analízissel sem. Ugyanúgy felismertem 1957-től kezdődően a sarkalatos társadalmi problémák és fordulatok hű avagy torz tükröződését, esetleg kivetülését, néha tüneteit a gyermekprózában, m i n t a felnőtt prózát e szempontból vizsgáló kartársaim. Ez a sárkányfej sem végezte különbül. Csak nem fogom felróni a Napsugárnak azt, ami minden l a p u n k n a k és csaknem m i n d a n n y i u n k n a k felróható? Ellenben, dicsérni sem fogom azért, a m i é r t . . . Azazhogy: igen. És tudományos m u n k á m utolsó részét épp azért n e m olvashatom fel, mert ebben végül visszatértem a Napsugárnak mint szerkesztői teljesítménynek értékelésére, huszonöt évnyi szépprózájának tükrében. Ez a rész, miután fölsorol néhány kifogásolhatónak tűnő jelenséget, rögtön megtalálja a mögöttük rejlő objektív okokat is, s ezáltal a vége felé valósággal himnikus hangvételűvé válik. Arról szól, hogy a fentiek és egyebek ellenére, valamint az összes szempontok ellenére, a n n a k ellenére, hogy a tudományosság adós m a r a d t a gyermekirodalom vizsgálatának elméleti, interdiszciplináris megalapozásával, hogy a kritika az utóbbi időben m a j d hogynem rá se hederített teljesítményeire és gondjaira, hogy a szempontok ellentmondásosan, de felkiáltójelesen örökké változtak az elmúlt huszonöt évben, hogy végeredményben roppantul hálátlan m ű f a j a Napsugár szépprózája, amely csekély fenntartással a hazai magyar gyermekszéppróza teljes egészét jelenti — eredményeiben egy szinten áll szépprózánk egészével. Sőt. Ha a fentebb éppen csak jelzett impedanciákat figyelembe vesszük, az eredményt csodának tekinthetjük. Az eredmény egyszerűen monumentális. Ez pedig azoknak az érdeme, akik a folyóirat indulásának percétől gondot viseltek arra, hogy munkatársi g á r d á j á b a a legjobb írókat tömörítsék, hogy ezt a gárdát folytonosan frissítsék, akik nagy nevelői céltudattal, irodalmi ízléssel megőrizték a folyóirat széppróza-anyagának művészi színvonalát, és azt mindvégig a legnemesebb célok szolgálatába állították. Nevük megtalálható a Napsugár évfolyamaiban.

Jakobovits Miklós •

A kép legyen önálló

nagyhatalom

Csaknem huszonnégy évvel ezelőtt Asztalos István író és K á d á r Tibor, kitűnő tanárom gyermekrajz készítésével bízott meg az akkor alakuló Napsugár számára. Próbálkozásom sikertelenségbe fulladt, helyesebben belső dilemma lett úrrá r a j t a m : tulajdonképpen milyen is kell hogy legyen egy gyermekekhez szóló rajz, melyek azok a tényezők, amelyek alapjában d e t e r m i n á l h a t j á k egy felnőtt rajzoló számára a gyermeklélekhez való közeledés milyenségét, milyen fokon vagyunk képesek arra, hogy a gyermeki lélek legmélyebb rétegeibe behatoljunk, a gyermek eufórikus lelkesedését megértsük, vele együtt örülni t u d j u n k , de érezzük á t apróbb szorongásait, a környezettel, a felnőttekkel kialakult konfliktusait is. Tudtam, hogy nincs jogom csupán jópofa, játékosan hangulatos rajzokat csinálni, hisz ezt maga a gyermek se veszi komolyan, de indokolatlannak tartottam

a túlzottan deklamáló, didaktikus irodalmi rajzokat is, ugyanúgy, mint a gyermek lelkét egyelőre még megterhelő erőteljes, mély érzelmi töltetű, pesszimisztikus vagy romantikus rajzokat is. Ilyenformán, ennyi belső gáttal és dilemmával küszködve, n e m tudom, szabad-e nekem jelen esetben kiváló grafikus kollégáim rajzait, munkáit mérlegelés alá vennem, hisz konkrétan — színben és f o r m á b a n — m a sem tudnék erre élő plasztikai választ adni. Ez a válaszadás annál is nehezebb, m e r t n a p j a i n k b a n , a televízió korában a gyermekek optikáját, képzőművészeti látását állandóan bombázza a mesefilmek tömege. A képzőművésznek, a rajzfilmkészítőnek meg kell értenie azt a tényt, hogy r a j z a i n a k azon kívül, hogy gyermekekhez szólnak, hordozniuk kell temperamentumi jegyeket is, egy tájegységet, egy népi-nemzetiségi hovatartozást is ki kell fejezniük. A plasztikai képeken megfigyelhető például a szláv népek rendkívüli melegsége, egy csaknem naiv, de mégis mély leszállás a gyermeki lélekbe. Más lényeget fejez ki a Walt Disney-féle virtuóz rajzfilmkezelés, karakterábrázolás, a történések fordulatossága, ötletessége; a francia, olasz gyermekfilmek csaknem az absztrakcióig, a meghökkentő f o r m a i újításig, a nagy tömörítésig menő képi keresése. Úgy érzem, nemzetközi szinten a Napsugár rajzolói elsősorban a horvát, szerb, lengyel, cseh, orosz, magyar, valamint az amerikai rajzfilmesekkel m u t a t n a k lelki rokonságot — továbbfejlesztve mindezt a népi motívumok felhasználásával, a formai melegség, a harmónia, az erő szempontjából egy sajátságos erdélyi íz felé, amelyben a kalotaszegi világ plasztikai és lelki tényezőit érzem a legjobban kifejeződni. Nagyszerű élmény a Napsugár 25 évfolyamának számait átlapozva látni: hogyan józanodtak ki művészeink az ötvenes évek formai és eszmei szürkeségéből, a „lelkiismeretes" sematizmusból, a vakság szürke konstatálásából, hogyan mertek élményszerűbbek lenni, hogyan t u d n a k m i n d j o b b a n együtt játszani a gyermekekkel az önfeledt képzőművészeti alkotásokban. Önkéntelenül is felvetődik a kérdés, v a j o n a Pionírtanács e kitűnő lapja az erkölcsi ráhatáson túl mennyiben járul hozzá a gyermekek esztétikai neveléséhez, ahhoz, hogy nyitottá tegye a gyermeki lelket a nagy remekművek befogadására vagy a modern képzőművészet megértésére? Hisz a lap, mely örvendetes módon olyan bő teret n y ú j t a gyermekrajzok reprodukálására, egyben a l k a l m a t ad ifjú olvasóinak arra is, hogy a gyerekrajzok tömör, szuggesztív, elrajzolt, naiv szépségét összemérjék a képzőművészek iskolázott látásával, rajztudásával. Emez összehasonlítás kapcsán helyenként több élményeröt vagy tömörítést kívánnék n é h á n y képzőművészünktől, mélyebbről felszakadó szint, öröm vagy borzongás kiváltását. Szívesen l á t n á m olyan művészeknek az alkotásait is e lapokon, akiknél n e m elsődlegesen a rajztudás, h a n e m az élmény dadogó őszintesége, sajátos színe a lényeg. Így meggyőződésem, hogy Incze János-Dés torzításig fokozott kövér nőfigurái vagy Benczédi Sándor dinamikus alakjai valami sajátságos helyi színt jelenthetnének a gyermek sok irányban keresgélő képzőművészeti érdeklődése számára. Nem feltétlenül a szép r a j z a jó r a j z — inkább a kifejező rajz jelenti ezt a legmagasabb fokot. A kifejezés fokáról próbálom tehát leolvasni a Napsugár képzőművészeti képét, a r r a gondolva, hogy az élmény ereje a leglényegesebb a gyermek számára; gyakran megfigyelhetjük rajztanítás közben, hogy a leggyengébb tanulók készítik a legélménydúsabb, plasztikailag legzsibongóbb, legmegdöbbentőbb, legfelszabadultabb rajzokat. Valahogy úgy, ahogy Thomas Mann m o n d j a : „Az n e m igaz, hogy a gyermek nem figyel, csak a gyermek másra figyel." A rossz magaviseletű vagy csintalan tanuló, akinek az értesítője tele van elégtelennel, sok esetben jobban meg van áldva lelki gazdagsággal, tudat alatti értékkel, pozitív kihatású belső ellentétekkel, mint a jegyvadászok, a lecke pontos felmondói. Ha az ilyen gyermek élménydús, színes, megrázó plasztikai képet kap, elképzelhető, hogy a művész látomását közvetítő r a j z nevelőbb jellegű, mélyebb nyomot hagy, mint egy unalmas, didaktikus osztályfőnöki óra; mert a gyermek szilaj, zabolátlan egyéniségét tiszteljük meg olyan képi látnivalókkal, amelyekből ő boldogan választhat. Ezek a képek emberi alakulásában, jelleme csiszolásában éppúgy részt vehetnek, miként az élményszerűen megírt, karaktereket bemutató, jellemformáló irodalmi alkotások. A leglényegesebb, hogy a kép, a r a j z m ű f a j a révén szabad, szuverén módon, optikailag hasson a gyermekre, s ne csupán a szöveg illusztrációja legyen, kullogó jó b a r á t j a az irodalmi tartalomnak; a kép legyen önálló nagyhatalom, ne csak elbátortalanodott társ, legyen öröm a szemnek, az érzékeknek, a léleknek. Nem annyira a gyenge rajz, hanem az élmény nélküli maníros m u n k a árt tehát a legjobban a gyermek rácsodálkozásának és őszinte közeledésének. Csupán rend-

szeresen leszállítani és odavetni a havonta megrendelt rajzokat nemcsak sőt giccses mederbe terelve a legfiatalabbak képzőművészi eszmélését. Rendkívül nehéz és háládatlan téma 25 év Napsugár-számainak, a grafikai értékelése, hisz n e m szándékunk a leltári számbavétel, a nevek felsorolása, ugyanúgy nem, mint a művészi értékek kategorizálása. A művészi m u n k á b a n ez szinte lehetetlen. Itt különösen az, mert játékos, könnyed, humoros rajzfelfogást csak játékos felfogással lehet viszonyítani, a szuggesztivitás irányába elrajzolt vagy torzított m u n k á k a t szintén csak az expresszivitás vonalán lehet összemérni. Éppen ebből kiindulva, a legszerencsésebb jelenségnek azt érzem a 25 év Napsugár-számait áttekintve, hogy formai megjelenésében a legnagyobb színességnek, variáltságnak, színbeli, kifejezésbeli differenciáltságnak lehetünk szemtanúi; olyan különbözőségnek, mely m i n d e n f a j t a temperamentumnak, k a r a k t e r n e k megadja az őt megillető lelki, esztétikai táplálékot, hisz megtalálhatjuk itt a telő, a néző aktív bevonását kérő rajzokat, az égő kiegészítő színektől a monokróm szépiákig, a szálkás, metszetszerű vonalvezetéstől a gördülékeny, nőies, mörítés, átélés megnyilvánulásai egyaránt megjelennek eme lapokon, és ilyenformán a gyermek vérmérsékletének megfelelően rögtön kiválaszthatja a számára megfelelő, lelkéhez közel álló képi élményt — sok esetben eldöntve ezáltal a kép melletti irodalmi szöveg sorsát is! Talán még azt az állítást is megkockáztathatjuk, hogy a gyermekfolyóiratok esetében az irodalmi mű és az illusztrált képi anyag között fordított arány áll fenn. Rajzolóink, képzőművészeink eme sokrétű keresgélését megpróbálom röviden vázolni, a rajzok számától függetlenül, részben a törekvések csoportosításában. Cseh Gusztáv rajzai fejezik ki talán a legjobban a gyermeki lelkiséget, belső élményszerűségük a kellemes ebadta-, a Nemecsek-típusokat j u t t a t j a eszünkbe, de ugyanakkor a játszani tudás mellett a r a j z bonyolultságával, művészi szépségével, könnyedségével is m e g k a p j á k a szemlélőt. Tömör, jellemző, összegező rajzain a humor, a melegség, a játékosság egyszerre lélegzik. De mindemellett dominál a figurák fizikai és lelki kifejezőereje is, egy belső pszichikai kifejezőerő, mely a korszerű szemléleten, a m á b a ültetésen túl rendelkezik egyfajta időtlen metafizikus erővel. Hasonló törekvéseket észlelünk Tóth László néhány, 1961—1962-ben készült r a j z á n is. Deák Ferenc rendkívüli rajztudása, karakterérzéke és pszichikai érzékenysége nagyszerűen párosul történelmi érzékével, látnoki megérzésével, az ábrázolt történelmi kor átérzésével. Így például A nagyenyedi két fűzfa képzőművészeti tálalása etikai tartásával, történelmi hitelességével, a jellemek f r a p p á n s megfogalmazásával és ropogós rajzával önbizalmat, példaképet a d h a t a gyermeknek, egyben aláhúzh a t j a nemzeti hovatartozásának, etnikumának sajátos ízét, zamatát. Deáknál az emberi ismeretanyag is óriási; olyan gazdagon, könnyedén szedi elő képzőművészeti batyujából és memóriájából a különböző korok ruháit, hajviseleteit, királyi koronáit, hogy e gazdag szemlélet mindegyik r a j z á n külön tárgyi újdonsággal szolgál. Rusz Lívia Csilicsali Csalavári Csalavér sorozatának bravúros rajzmegoldásai, figuráinak jellemzései a Napsugár legjobb rajzai közé emelik alkotásait. Meglepő az a karakteri és anatómiai ismeret, ahogy a különböző állatfejeket — szemből, profilból, hátulról — ábrázolja, olyanformán, hogy mindig t u d j u k , melyik állatról, milyen viselkedési módról, milyen karakterről van szó. Teljesen tisztában van térbeli helyzetükkel és d i n a m i k á j u k k a l is. Nemhiába nyert a művésznő d í j a k a t Olaszországban és más államokban remek rajztudásával, hisz ezek a rajzok Európa bármelyik gyermeklapjában megállnák helyüket. Ha mégis a kákán csomót akarn á n k keresni, esetleg annyit mondhatnánk, hogy rajzai kötődnek a Walt Disney-i világhoz vagy a hasonló nyugati állatábrázoláshoz. De ez szerintem nem hiba, hisz f r a p p á n s fordulataikkal e rajzok pszichikai hatást váltanak ki, és nagyobb kitekintést a d n a k a gyermekeknek a tévében látható nyugati filmek felé is. Külön színt jelentenek Rusz Lívia kosztümös figurái, főkötős középkori nénikéi, huncut, színes alakjai, furcsa korabeli „szerelésükkel". Soó Zöld Margit figurái és állatrajzai a játékos kedvesség jegyében fogantak, célja a belső meghittség, intimitás, az emberi közelség, a család melege szép érzelmi kategóriáinak a kifejezése színben és formában. Ilyen légkört tolmácsolnak kifejezően szép Móra-illusztrációi. Andrásy Zoltán a Napsugár egyik legmunkásabb, alapító tagja, rajzai az évek hosszú során megbízhatóan keresték és kifejezték a lap szociális törekvéseit. R a j zai, akvarelljei lényegében megegyeznek a művész kiállításokon látott m u n k á i n a k szellemével, optimista munkaszeretetet hirdetnek, nevelnek — a k á r i f j ú repülő-

fel

lega

szenzoriális

modellezőkről, a k á r építőkről legyen szó. Reális vonalvezetésük közérthető h u m á numot, emberi melegséget áraszt, bár néhány esetben inkább csak konstatálója a valóságnak, mintsem a n n a k tömörített, sűrített kifejezése. Andrásy r a j z a i n a klegé például a Mézes Vilibárd, ahol a páncélkosztümök könnyed, játékos hangulatába sűríti a pórul j á r t lovag mozgását, karakterét. Rajzainak külön értéke az erdélyi magyaros jelleg keresése és megtalálása, különösen a harmonikus kalotaszegi, széki viselet és lelkiség kifejezése révén. Egy magyarosnak mondható jelleg azonban leginkább a Bene József m u n k á i b a n tömörödik és csúcsosodik ki; a dekoratív népi motívumok gazdag felhasználása — az egészséges népi jellegen túl — vérbő optimizmus és könnyedség kifejezője is, melyet aláhúz a színek vibráló, dinamikus vitalitása, bár n e m nélkülöznek néha bizonyos felszínességet sem ezek az illusztrációk. Kopacz Mária rajzai költőien meleg, a gyermeki lélekbe behatolni tudó formáikkal hatnak. Jellemzőjük a játékosság, a lelki kifejezések finomsága. E kifejezési finomságok, árnyalatok révén nevel, csiszol a gyermek lelkületén; ugyanez a törekvés érződik krónikás r a j z a i n a világ hét csodájáról, ahol liláskékekben, szürkékben teremti meg ezt a költői hangulatot. Árkossy István szép vonalvezetésű rajzai rézkarcszerű ropogósságukkal és logikai rendjükkel, az arányok és f o r m á k zenei örömével örvendeztetik meg a szemet, nevelve egyben a gyermek szellemét a mélyebb, a felnőtteknek való grafika megértése irányában. Szellemes formai és tartalmi fordulatai, meglepetései kutató, kereső, rokonszenves grafikust t á r n a k elénk, akinek szilárd szándéka a rajzi szépségen túl a gyermek szellemi, tudati nevelése is. Részben rokon vele Venczel János szálkás, érzékeny tollrajzkezelése, variált struktúráival, meglepetéseivel, formai változatosságával. Krónikás sorozata a történelmi korok képi jellemzésére vállalkozik, különböző témák kapcsán mutatva be az ábrázolt korok plasztikai motívumait, amelyek elég kifejezőek ahhoz, hogy a fiatal lélek később kötni t u d j a művészeti tanulmányaihoz. Vass Tamás általában egy színt használ, ezt az egy színt hangolja f r a p p á n s tónus- és folthatással, szürkékkel és feketével, a feketében fehér vagy szürke vonalrendszerrel vagy logikai jelzésekkel. Lendületes rajzai ritmikus kompozícióikkal és kitűnő dekoratív érzékükkel hatnak. Unipan Helga kitűnően egyéniesített figurái szellemes, sajátságos mozdulataikkal, mintegy játékosan, metafizikusan a térbe fagyva, egy különös, sajátságos humor kifejezői, egyben mindig f r a p p á n s mondanivalót hordoznak. Rokon megfogalmazásnak, egyben a fiatal nemzedék egyik nagy reménységének érzem új, egyéni, sajátságos meglátásai miatt ifj. Feszt László munkáit. Rajzi megfogalmazásaiban a gyermeki lelket tiszteletben t a r t j a , játékosak, szinte gyermekiek figuráinak pszichikai megfogalmazásai — mégis nagy formai komolysággal, mívességgel Tovább sorolhatnám itt képzőművészeinket, Nagy Évát h u m á n u s közelítésével, meleg, hangulatos gyermekábrázolásaival, Kovács Károlyt pontos, nevelő hatású rajzaival, melyek sok találékonysággal készültek, Avram Felicia reális, kellemes színhatású r a j z a i t és városképeit, népmese-illusztrációit, Szőcs Agnes gyermekábrázolásait, Köllő Erzsébet tárgyakat bemutató funkcionális rajzait, Surány Erzsébet költőien érzékeny, a gyermeki lelket is átmelegítő tollrajzait. Külön értékként kell kiemelnünk F a r k a s János főszerkesztő magatartását: azt, hogy az évek folyamán a kezdeti édeskés, szentimentális szemlélettel szemben mind erőteljesebb és művészibb rajzok cserélték fel a képi ellágyulásokat; ezenkívül a történelmi és etnográfiai sorozatok jelentőségét is hangsúlyoznunk kell. Szólanunk kell Soó Zöld Margit tördelői munkájáról, a szelekcióról és a m u n k á k egy-egy oldalon való párosításáról, a harmóniáról és az oldalak dinamikájáról is. Ez azért lényeges, m e r t a képszerkesztő ilyenformán időt enged a gyermeki léleknek, hogy betekintsen a különböző ábrázolási hangulatokba, a rokon színekbe vagy a kontrasztos dinamikába. A továbbiakban elképzelhetőnek t a r t a n á m a meleg, groteszk, elrajzoltabb ábrázolást is a Napsugár ban, hiszen az ilyenszerű megfogalmazás szintén n y ú j t h a t valami újat, esetleg még többet, m i n t a ropogós rajzi b r a vúr. Az optimizmus, a jókedv, a jópofaság mellett létezik ugyanis belső szorongás, a szülőkkel szembeni konfliktus, meg n e m értettség is. Mi, kívülálló képzőművészek napsugaras, hosszú életet kívánunk a Napsugárnak. Képzőművészeink t a l á l j a n a k lelkük mélyén még több értéket, még több élményt, amivel átmelegítik a gyermekek lelkét, és ezáltal emberi, nemzetiségi méltóságukat is emelik.

m

Mit k a p t a m az i s k o l á m t ó l ? Dánielisz Endre • Fluctuat nec mergitur Szívesen indítanám emlékező soraimat azzal a büszkélkedő mondattal, hogy m a g a m is a n n a k a fényes múltú schola salontaiensisnek voltam diákja, m a j d lettem a tanára, ahol a magyar nyelv legnagyobb művésze, irodalmunk kiváló epikusa, Arany János tanult, m a j d tanított. Azonban — szem előtt tartva ama p a rancsoló követelményt, hogy „az igazat mondd, ne csak a valódit" — e vallomást dicsekvéssel n e m kezdem. Mert bár való igaz, hogy nyolc éven át ennek a gimnáziumnak a küszöbét koptattam, volt olyan időszak, amikor említeni sem volt szabad a nagy elődöket. Hogy ezt a nevelési tényezőt mennyire mellőzték t a n á r a i m — ki tudatosan, ki tudatlanságból —, a r r a akkor döbbentem rá, amikor tanári fokozati vizsgámra készülve megírtam a nagyszalontai oktatásügy és a középiskola történetét. Levéltári okmányok tanúsítják, hogy itt tanult Földi János XVIII. századi orvos, természettudós, költő, műfordító és nyelvész, Lovassy László, a 48-as szabadságharc egyik eszmei előkészítője, utána tíz éven át Arany János, Rozvány György 48-as honvédtiszt, Nagyszalonta történetének tudós kutatója, m a j d fia, Rozvány Jenő ügyvéd, a Román Kommunista P á r t alakuló kongresszusának egyik szervezője és előadója; a XX. század írói közül Erdélyi József, Zilahy L a j o s és Bihari Klára, tudósai közül Kiss Ferenc Kossuth-díjas orvosprofesszor és Kulin György, a nemzetközi hírű csillagász. A híres iskolamesterek, nevelők sorát ugyancsak Földi és Arany nyitja. Időben őket követi Szilágyi István, akinek feledhetetlen érdeme, hogy Arany János figyelmét az irodalom felé tereli. A XIX. század derekán az a Ladányi Gedeon áll a református iskola élén, akit a kolozsvári egyetem professzorainak sorában is számon tartanak, akárcsak Viski Károly nyelvészt, a szalontai tárgyi n é p r a j z megörökítőjét. Az ő helyére kerül és nyomdokaiba lép Szendrey Zsigmond, az akkor még virágzó helyi folklór összegyűjtője. Íme, hány elszalasztott lehetőség, amellyel az emberideált kereső serdülők irányítását, képlékeny személyiségének alakítását megkönnyíthették volna! Ehelyett mit k a p t u n k ? A napi politika befolyásolta, megszabta eszmei nevelést, amely gimnáziumi t a n u l m á n y a i m során háromszor fordult, s mindig a korábbinak ellentétébe; a háború hullámain hánykódó iskolaéveket hosszú szénszünetekkel, katonai behívásokkal, helyettes tanárokkal és csökkentett tananyaggal. Tovatűnt ifjúságom idézgetve szinte hihetetlennek találom, hogy ezek az é v j á r a tok (a mai közép- és nyugdíjazás előtt álló nemzedék) megállták a helyüket, sőt a szocializmus alapjai lerakásának is a nehezét vállalták. Őszintén szólva már magamon is csodálkozom: miként lettem azzá, aki vagyok? Hiszen a változó világi h a t a l m a k mindegyike mást kívánt belőlem f a ragni. Amikor édesanyám összekuporgatott kis pénzén azzal a szép szándékkal adott középiskolába, hogy művelt iparos váljék belőlem, az ősi schola homlokzatán ezt olvashattuk: Gimnaziul Regele Carol al Il-lea. Ide léptem be, ahol anyanyelvemen nem volt szabad szólanom. Ha r a j t a k a p t a k , gúny és szidás volt a részem. Mondtak b a n d i n n a k és minoritarnak, s a vasgárdista tanárok, diákok néhányunkkal, a helybeliekkel úgy bántak, mint hívatlan betolakodókkal. Fordult a kocka, s az épületre ú j felirat került: Magy. Kir. Áll. Arany János Gimnázium. Most az ellenkező égtájról idetelepült osztálytársak, nyilas felnőttek kezdték a zsidózást, oláhozást. Kevesen voltunk „őslakosok" az osztályban, de Sorean Vasile-Lacival, Moldovan Iosif-Jóskával a feliratváltozás ellenére sem adtuk fel a testvériséget. Így köszöntött r e á n k az az idő, amikor betűcsoportok hullottak le a homlokzatról, s csak ennyi m a r a d t : Állami A r a n y János Gimnázium. A messziről jöttek — korábbi fogadkozásaik ellenére — hűtlennek bizonyultak sokat dicsért alma

materükhöz, és m a r a d t u n k mi heten, jóban-rosszban társak, sorspróbálta barátok, akik azzal a hittel és szándékkal léptünk ki az ellentmondásokkal cifrázott iskolakapun, hogy „holnapra megforgatjuk az egész világot". Életpályánk utolsó száz méterein indokolt a megméretkezés. Visszatekintve a megtett útra, dicsekvés nélkül e l m o n d h a t j u k : a megérzett és elfogadott korparancsnak eleget tettünk, betöltöttük szerepünket: ki csavarként, ki kerékként, de így is, úgy is segítve az ország előrelendítését, haladását. Ejnye! Csak most, az ankét címére pillantva veszem észre, hogy n e m feleltem a feltett kérdésre. Mit k a p t a m az iskolámtól? Hát ezt! Eszmei és politikai zűrzavart, hiányos ismereteket, de azt is, hogy a földindulás után tüstént talpra kell állanunk, és késedelem nélkül munkához látva szusszanásnyi szabad időnkben gyűjtögessük szegényes tarisznyánkba az egyetemes művelődés szétszórt tükörcserepeit. Történelmi hányattatásunk közepette reádöbbentünk A r a n y János tanácsának elévülhetetlen időszerűségére: „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, / Ember lenni mindig, minden körülményben." Ezt a hic et nunc követelményével tettük teljesebbé: mi, románok és magyarok, zsidók és németek még akkor is jó barátok m a r a d t u n k , ha a hatalmon levők egymásnak a k a r t a k ugrasztani bennünket. Ezeket a tanításokat köszönöm Gheorghe G. Rafiroiu, Heltai Miklós, Engel Károly tanáraimnak, együttérző, összetartó nagy családunknak, de mindenekfölött édes szüleimnek, akik mindazt a rosszat, amit az iskola belém plántált, türelmesen kigyomlálták, s helyébe ültették a közösségi érzés, a munkaszeretet és a népszolgálat három pompázó jázminbokrát.

Kötő József • Negyedszázados hamuban sült pogácsa 25 éves életpályák tetemrehívását jelezte az ősi alma mater nagy hírű csengője tavaly a nagyenyedi Bethlen Gábor Líceumban. Az osztályfőnöki órára összegyűltek talán nagyobb megilletődöttséggel ültek vissza iskolapadjaikba, mint amilyen elfogódottsággal ugyanennek a csengőnek a h a n g j a i r a kiléptek az iskola k a p u j á n . Akkor a labancverő diák sorsformáló erejébe vetett rendíthetetlen hitével, ma is kuruc hitvallással, lélekben ugyanazon zászló alatt, de a lobogó széle csatatüzektől pörkölten lengedezett, s tapasztalt harcosok m ó d j á r a nemcsak a roh a m r a vezénylő parancsszót ismerték, h a n e m a rugalmas visszavonulások, erőgyűjtések stratégiáját is. Amint a szem végigpásztázta a résztvevőket, elégedetten nyugtázhatta: n e m vert h a d a k látványa az osztály. Sorsát hittel valló és vállaló gyülekezet, mert — mint mindenki elmondotta — p á l y á j a során mindenkoron kísérte Bethlen Gábor vigyázó tekintete, melyet megismerni és megismertetni valamennyi t a n á r és diák alapvető emberi és szakmai feladata volt. Nehéz időkben önmagunkat megtartani az emberség alapelvei szerint: tisztelni a szülőföld minden lakóját, érvényesülni a szorgalom, tehetség és m u n k a árán, európai módra sajátos értékeket őrizni — íme a feltarisznyáit szellemi táplálék. Életformáló hagyomány. Megtanultuk ezt átmenteni, minden körülmények között e szerint élni. Példák sora ötlik fel. Az akkori órák végét jelző csengőszó be sokszor Csehi Gyula óráit rekesztette be, aki alkotó marxista lévén természetszerűen keveredett vitába az akkori idők dogmatikus szemléletével, s Enyedre száműzték „bűnein" elmélkedni. Tőle t a n u l t u k meg: n e m az a fontos, HONNAN nézi az ember a világot, h a n e m milyen magasról. Mikor Michelangelo széklábat faragott, hogy a szellemnek becsületet szerezzen, Vita Zsigmond akkor is a „Tetőn" járt, Áprilyről mesélt nekünk, a szellemi tartás belső kényszerét plántálta belénk. Ha a kornak apróm u n k a kell, azt végezzük — példázza munkássága —, eljövendő nagy tetteket alapozva. Az idő őt igazolta. Emlékszem örökké szunyókáló történelemtanáromra. Darálva olvastuk fel a leckét feleléskor, t á r s u n k h á t á n a k támasztva a „nagy Rollert". Most é r t j ü k bölcsességét, hogy kell hibernálva virrasztani, kivárni az igazi történelemórák idejét. S z á m t a n t a n á r u n k mondogatta örökké: gondolkodjatok, minden percben gondolkodjatok, nekem — tette hozzá — cipőpucolás közben jönnek a legjobb ötleteim. Íme, napi gyakorlattá változtatva a Bethlen Gábor-i eszme: a gondolkodva cselekvő ember. Lehet, a sors külön kegye, hogy az enyedi kollégiumba vezérelt életutam, ahol élő hagyomány formáiba öntötték végleges alakot kereső egyéniségünket. Csak olyan iskolának van helye a nap alatt, amely ilyen hagyományt ápol — és teremt. Úgy éreztük, negyedszázados h a m u b a n sült pogácsánk még sokáig erőt adó útravaló lesz, s jut belőle gyermekeinknek, talán hetedíziglen is.

KÁNTOR LAJOS

Végtelen türelem? Egy hét színház és taps

KEZESSÉG Jól fordítom-e Marín Sorescu Există nervi című d a r a b j á n a k címét, ha magyarul ezt írom: Végtelen türelem? Vagy talán pontosabb volna azt mondani: Az embernek v a n n a k (azért) idegei? Ez a Sorescura és a korra annyira jellemző, abszurdba h a j l ó vígjáték lehetővé teszi, hogy eljátsszunk a különféle változatokkal; a költő Marius Robescu például a Teatrul ban közölt k r i t i k á j á b a n megford í t j a a címet, amikor a békés és kiszolgáltatott városszéli lakásban hívatlanul megjelenő Professzor nagy felfedezésének mondja, hogy . . . a türelemnek nincsenek határai, nyugalmunk végtelen („nu există nervi"). Végül is nominalista vita ez, a szerző és az olvasó, a rendező és a néző, a hivatásos és a nem kevésbé hivatott sok ezer kritikus egyaránt tudja, hogy milyen jelenségekről van szó. Hasonlóképpen belekezdhetnénk Fănuş Neagu d r á m á j a , az Echipa de zgomote, azaz a Zajbrigád magyar megfelelője keresésébe. De hát azon még kevésbé érdemes vitatkozni, hogy zaj- vagy zörejbrigád a helyesebb. A magyar megfelelőt én n e m is így értem, h a n e m úgy, ahogy azt egy József Attila-verssor tudatosíthatja b e n n ü n k : „Idegünk rángó háló." És minthogy az idézetet ezúttal fölösleges folytatnunk („vergődik benn' a mult sikos hala"), m e r t n e m az összekötő vagy elválasztó előzményeket kell kimutatnunk, hanem a jelen irányában továbbindulnunk: épp az említett két drámai alkotás kapcsán érdemes újragondolnunk a kezességet — egy rovat és egy törekvés értelmét, közeli vagy távolabbi hatását, jelentését. Hiszen túl könnyedén tesszük ki néha a „kezesség" címkét, hajlandók vagyunk illúziókba ringatni magunkat egy lényegében illúzióromboló korban. Annál fontosabb tehát, hogy n e m e n j ü n k el figyelmetlenül, legfeljebb egy vállrándítással olyan írói, művészi alkotások mellett, amelyek illúziótlan szemléletükkel, szigorú köz- és önvizsgálatukkal nemcsak elkülönülnek a szellemi tucatáruktól, hanem, szerencsés módon, szélesebb körben is h a t h a t n a k . Sorescu és Fănuş Neagu d a r a b j a i t emeltük ki abból az „antológiából", amely 1982 márciusának első hetében lázban tartotta a kolozsvári r o m á n színházkedvelőket, de tulajdonképpen az egész hétről beszélnünk kell, jólesően regisztrálva és értelmezve a helyi színháztermekben estéről estére (sőt délutánról délutánra) felhangzó tapsot, illetve a jegyszedőket elsöprő bejárati csődületet. Soha rosszabb, alantasabb rendzavarást! És soha kevésbé felületes tapsot! Még ha olykor csak egy-egy gesztusnak, kiszólásnak szólt is a terem egészét magával ragadó tetszésnyilvánítás (mint amely például a Bulandra Színház Interjú-előadásán T a m a r a Buciuceanu epizódalakítását fogadta). Ezek a nyíltszíni tapsok ugyanis nem az „antológia" egészét meghatározó hangulattól függetlenül, a n n a k ellenére csattantak fel, h a n e m a kevésbé intellektuális, egyszerűbben, közvetlenebbül lereagálható ábrázolás és kifejezés elismerését jelentették, mondhatni ugyanabban a szellemben, amelyet etikailag és esztétikailag a legmagasabbrendűen az Există nervi és az Echipa de zgomote képviselt. Maga a keret, az „antológia" csak annyiban új, amennyiben a Színházművészeti Szövetség (A. T. M.) végre Kolozsvárt is részelteti évek óta rendszeresített színházi fesztiváljaiból. (Ezek közül a romániai magyar olvasó és színházlátogató főképpen a Sepsiszentgyörgyön kétszer, 1978-ban és 1980-ban megrendezett nemzetiségi színházi találkozót és kollokviumot t a r t j a számon; az 1982-ben esedékes folytatásra a jelenlegi elképzelések szerint ősszel kerül m a j d sor.) A kolozsvári Nemzeti Színház magáévá tette a helyi művelődési hetilap, a Tribuna sokfelé megforduló, „jómozgású" színikritikusának, Ion Cocorának az ötletét, s a nagy szervező, a kitűnően tájékozott (legutóbb Hubay Miklóssal Bukarestben i n t e r j ú t készítő), országos súlyú színházi esztéta és sajtóember, Valentin Silvestru segítségével a legjobb román társulatokat hívták meg (csak a bukaresti Nemzeti Színház hiányzott közülük) a közelmúltban bemutatott legjelentősebb mai román darabok előadásai-

val. A szervezési elv szerint fesztivál volt tehát ez a javából, p á r a t l a n alkalom a tájékozódásra. Amit a korábbi években csak egy-egy bukaresti „terepélményünk" n y ú j t o t t (főképpen a Bulandrában, Liviu Ciulei színházában), az most m a j d n e m teljes színképpé állt össze, legalább egy hétre olyan színházi-közéleti atmoszférát teremtve Kolozsvárt, amiről a Bukarestben élők nemegyszer mesélnek. És ha az első „antológiára" hivatalos Bulandra, Nottara, Giuleşti, Teatrul de Comedie, Teatrul Mic (pontosabban Teatrul Foarte Mic) s a bukaresti főiskolások színpada mellett a temesvári, marosvásárhelyi és kolozsvári Nemzeti Színház, valamint a p á r héttel előbb idelátogató nagyváradi román társulat előadásait is tekintetbe vesszük, nyugodtan megpróbálkozhatnánk az egész kortársi romén színjátszás valamiféle összegezésével. Beleértve a drámaírók és színpadi szerzők törekvéseit is, hiszen valóban tekintélyes a bemutatott darabok íróinak névsora: Horia Lovinescu, Paul Everac, Marin Sorescu, Dumitru Radu Popescu, Fănuş Neagu, Dumitru Solomon, Tudor Popescu, Ecaterina Oproiu, Teodor Mazilu, Paul Cornel Chitic. (Én ide számítom Alexandru Severt is, akinek Un os pentru un cîine mort — Csontot a döglött k u t y á n a k — című, figyelemreméltó darabját éppen most játssza sorozatban, sikerrel a kolozsvári román együttes.) A rendezvény rangját, felvonulás-jellegét n e m utolsósorban az országos hírű színészek biztosították, olyanok, mint George Constantin, Mircea Albulescu, Amza Pelea (hovatovább ebbe a kategóriába kell sorolnunk a kolozsvári Nuţescut is, aki Alexandru Sever d a r a b j á b a n remekelt); film- és tévésztárok vonzották a közönséget, Gina Patrichi, Octavian Cotescu, Aurel Giurumia, Sanda Toma, Iurie Darie, T a m a r a Buciuceanu például — jó néhányan különböző címek és d í j a k birtokosai (így a Szépségverseny kegyetlenül harsány hangadója, Cornel Vulpe vagy a Sorescu-vígjátékban kitűnő Constantin Băltăreţu — ő az idén kapta meg az A. T. M.től az év legjobb alakításának a díját). A rendezők közül inkább a fiatalabbak képviseltették magukat; mindenesetre Alexa Visarion, Dan Micu, Florin h a n e m az egy-két évtizede az országhatárokon túl is számon tartott román rendezőiskolát. (Harag Györgyről n e m itt a helye, hogy külön szóljunk — noha az „antológia" romániai magyar meghívottjaként a Kolozsvári Állami Magyar Színház az ő igényes rendezésében játszotta el, újította fel ebből az alkalomból Huszár Sándor A mennybemenetel elmarad című darabját.) Persze, a legfényesebb nevek szerepeltetése ellenére is lehet egy antológia szürke, unalmas. Hogy a kolozsvári távol állt ettől, azt a részben már említett drámáknak, vígjátékoknak — s ami (színházról lévén szó) ennél több: m a g u k n a k az előadásoknak t u l a j d o n í t h a t j u k . Noha a rendezvénysorozat megnevezésében a kortársi jelleg csak a darabok megszületésének időpontjára és n e m a tárgykörre, a cselekmény idejére vonatkozott („Antologia spectacolelor cu piese româneşti contemporane") — a politikai színház fesztiváljának Temesvár ad otthont —, a kolozsvári színházi hét a legmaibb jelen vagy a jelenben érzékelhető közelmúlt jegyében zajlott. Történelmi d r á m á k a t hiába kerestünk volna tehát a műsorban; még olyan izgalmas, közvetlenül hozzánk szóló színpadi mű és előadás helyett is, mint amilyen Sorescutól (illetve Dan Micu rendezőtől) a Răceala (Hideglelés), inkább a sokfelé közönségsikert arató, magyarul is játszott Oproiu-darabot hozták el, az Interjút. Aminek következtében a Bulandra Színház felszínesebben m u t a t kozott be ezúttal, a konkrét sorsproblémáknak vagy a mélyen megragadott általános emberinek egy női-riportos, majdhogynem feminista változatát láthattuk — bár egyes jeleneteiben ez sem volt érdektelen. A színpadi hatáseszközökben szintén n e m válogatós Szépségverseny, Tudor Popescu komédiája itt és most többet jelentett viszont Alexandru Tocilescu-féle, a hivatali előkelőségeket csöppet sem kímélő, a harsányságot tehát n e m öncélúan vállaló változatában. Az talán túlzás, hogy a Szépségversenyt Caragiale n e m halványuló remekéhez, az Elveszett levélhez próbáljuk hasonlítani (Ion Cocora ezt teszi az „antológia" hetilap terjedelmű, újság f o r m á t u m ú műsorfüzetében), „a nagy hal felfalja a kis halat" igazsága azonban valóban itt is érvényesül; és tényleg p á r h u z a m vonható a Kótyagos Polgár „kire szavazzak?" s a kutya-szépségverseny zsürijének „kit díjazzunk?" kérdése között. (Cocora további Caragiale-jellemzést is idéz, magyarázatul: „curat murdar, coane Fănică!" — vagyis: tisztára piszokság, Stefi ú r . . . ) A nyíltszíni fürdetések helyzetkomikumán túl v a n ebben az ügyes d a r a b b a n és a nem kevésbé jól megkomponált „vígszínházi" előadásban olyan központi mag, amely nem csupán a rekeszizmainkat foglalkoztathatja. A produkció egésze fölé emelkedő két színész, Cornel Vulpe és Aurel Giurumea pedig emlékezetes színpadi karikat ú r á t teremt, amelyben a megalkuvás és hízelgés a naiv hajthatatlansággal kerül szembe; a deus ex machina ehhez a küzdelemhez képest másodlagos — jóllehet a szerző jó érzékkel találta meg a kiutat a m a g a bonyolította konfliktushelyzetből.

Aki a közelmúlt (és utalásokban a régmúlt) felé nyit ablakot, aki annyi félig lezárt vagy lezáratlan iratcsomót, pert nyit ú j r a , mint D. R. Popescu az Avar lovas-sírban, az természetesen nehezebb helyzetbe hozza önmagát, hőseit és nézőit. Regényeihez hasonló módon, Dumitru Radu Popescu drámában sem korlátozza fantáziáját, ő aztán igazán nincs tekintettel a klasszikus hármasszabály akár valamiféle mai csökevényére — hiszen új, a temesváriak jóvoltából Kolozsvárt is látható d r á m á j á n a k a címét is hosszú kimondani: Studiul osteologic al unui schelet de cal dintr-un mormînt avar din Transilvania (ezt szelídítette a fordításban Avar lovas-sírrá Veress Zoltán; a magyar szöveg a budapesti Színház című lap 1981. j a n u á r i számának mellékleteként olvasható). A nyíltan fasiszta fajüldözés éveitől jószerivel máig követi a kiválasztott figurákat, az avar sírok iránt érdeklődő Eduardot csakúgy, mint az ötvenes évek Micisapkását, aki élet és halál urának, elvvé emelkedett végrehajtónak hiszi magát (hiheti is jó ideig). A különféle végletek képviselői közt megteremtődnek az átmenetek, a lényeg azonban a szerző felfogása szerint n e m a kiegyenlítődés, h a n e m a népi-nemzeti állandóság, amelyet a mindent túlélő parasztasszony, Măria testesít meg. Történelmi változások, tragédiák után és közben sem feledkezik meg a tyúkok etetéséről, a juhnyírásról, hogy ezzel az énekkel z á r j a le a d r á m a i történéseket: „Nem jut u n k be, kedvesem, mert n e m éltünk kegyesen, vagy ha mégis valahun, hát a hátsó kiskapun: komámasszony, én meg te, csak így j u t u n k a m e n n y b e . . . " Meszsze vezetne, ha megpróbálnánk a m a g u n k számára rendet teremteni a rendkívül változatos és szerteágazó, sokféle gondolatot, igenlést és tagadást, népi-történelmi mítoszt és kritikai szempontokat tartalmazó D. R. P.-i szövegben (amely összetettségében valószínűleg túltesz Popescu előző d a r a b j a i n is). A temesvári rendező, loan Ieremia kettévágta a gordiuszi csomót, s egy-két, metaforaként használható — egyúttal színpadszervező — ötletre alapozva (lombját váltó fa, az emberek sorsát meghatározó, a f a körül körbejáró autó) a történelem menetét eléggé publicisztikusan sugallta. Ami ennél íróilag, művészileg sokkal több az Avar lovassírban — és amit a n n a k idején Alexa Visarion az O pasăre dintr-o altă zi (Más napok madara) kolozsvári rendezésében érzékeltetni tudott —, az itt jórészt rejtve maradt. Ieremia, talán rendezői h a j l a m a i n a k megfelelően, ismét történelmi tablót állított színpadra. Dan Micu Lovinescu-előadását a másik végletnek nevezhetjük: a Jocul vieţii şi al morţii în deşertul de cenuşă (Élet és halál játéka a hamusivatagban) nagyon kulturált, kiegyensúlyozott lélektani dráma, remény és reménytelenség konfliktusa az összezártságban, egy világkatasztrófa — negatív utópia — hátterére vetítve. Káin és Ábel történetét Horia Lovinescu gyökeresen másképp időszerűsíti, mint ahogy nagyjából ugyanebben az időben Sütő András tette (a „fölemelt fej"). Lovinescu drámai történetében tulajdonképpen az Apa (azaz Ádám) a főszereplő, az ő érzelmi fellángolása, illetve búcsúzása az élettől igazán átizzított drámailag — ezt persze a nagyformátumú színészegyéniség, George Constantin jelenléte a színpadon még inkább felfokozza. Alakítása régebbi zseniális Lear királyával egyenrangú. A Nottara Színház előadása pedig a szakmai komolyság, megbízhatóság, művészi egyensúly példaképe. Ami azonban a kolozsvári „antológiának" valóban saját fényt, messze előremutató jelentőséget adott, az a bevezetőben említett Există nervi és az Echipa de zgomote. Noha a két író, Sorescu és Fănuş Neagu s a két előadás, a Teatrul de Comedie és a Teatrul Giuleşti produkciója közé n e m lehet egyenlőségjelet tenni, a kötőjelet, azt hiszem, jogosan t ü n t e t j ü k fel. Mindkét darab, a négy fal nyomasztó hatása alatt, a hazug, megnyugtató elméletek érvényesülését s a lázadás elmaradását, a végtelen türelmet ábrázolja — hosszú színpadi csendben vagy elviselhetetlen zörejben. Mindkettő hétköznapi vagy legalábbis hétköznapiként elfogadható közegben játszódik (Sorescu d a r a b j a egy városszéli tucatlakásban, a Fănuş Neagué bukaresti filmgyári műhelyben, ahol a zajbrigád, konkrétabban a lódobogást vagy egyéb zörejeket előállító alkalmazottak, a Szabadság utca 14. alatt lakó Rîmniceanu család tagjai dolgoznak) — és mindkét d r á m a cselekménye, az alaphelyzet logikus továbbgondolásával, abszurdba vált át. Összehangzásuk azért különösen elgondolkodtató, m e r t sem Sorescu, sem Fănuş Neagu n e m t a g a d j a meg korábbi önmagát: az Există nervi-et ugyanaz a költőiség élteti, amely a Ioanát (Jónás), a Paracliserult (A sekrestyés), a Matcát (Anyaföld), sőt a váradiaktól most látható Casa evantait (A legyező-ház) is á t h a t j a ; Fănuş Neagu viszont ezúttal sem m e t a f o r á k b a n gondolkodik, pontosabban s a j á t mitológiáját látt a t j a a kiválasztott drámahősökben, a vad bölény emléke s a hóhér éppoly valóságos e különös manézsban, m i n t a végletes kiszolgáltatottság, a drill. (Nicolae Balotă meggyőzően elemzi ebben a vonatkozásban az Echipa de zgomote kapcsolatát a szerző többi, prózai művével.)

Az abszurd mindkét változata, a sorescui és a Fănuş Neagu-i, lélegzetállító — az utóbbi azonban kegyetlenebb. Sorescu, amikor robbanásig feszítette a lakásban értelmetlenül összekerült emberek szembesítését (egyre lehetetlenebb a helyzet, hiszen a ház nem vonat, sehová sem lehet utazni r a j t a , hiába képzelik vagy m o n d j á k annak!), ablakot tár a kozmoszba — és ez legalább költői vágyként visszahoz a színpadra valami emberit. Florin Fătulescu legjobb rendezői megoldása — az indító képben némán egymásnak feszülő két figura mellett — épp a zárókép lírai álomszerű kivetítése, a többszöri váltás a „földi" és az „égi" között. Alexa Visarion ugyancsak a szerzői szöveg szellemében fokozza tovább, a teljes elviselhetetlenségig, a megaláztatástól és kiszolgáltatottságtól m á r üvöltő, egymás torkát is elharapni kész (a kinti vérebekkel versenyző), mégis a láthatatlan személy parancsszavának engedelmeskedő emberek — és a nézők — szenvedését. Kegyetlen színház ez, látványos kegyetlenségek nélkül is, m e r t egy lelki (kollektív) mechanizmust gondol következetesen végig, és ábrázol egyértelműen. (Albee tud ilyen kérlelhetetlen lenni hőseivel; és a fiatal Tompa Gábor rendezésében l á t t a m legutóbb felfokozni, túllicitálni rokon pszichikai helyzetet, a Mese az állatkertben marosvásárhelyi előadásán; de erről külön kell m a j d írni, megközelítve az elemi erejű élményt.) És a csapat tagjai, a Giuleşti Színház művészei, f e n n t a r t á s nélkül követik a rendezőt, aminek eredményeként nemcsak egy-egy ragyogó alakítás születik (a Mircea Albulescué és a Dorina Lazăré mindenekelőtt), hanem olyan együttes teljesítmény, amilyenre a legjobb színházakban is r i t k á n van példa. Ilyenformán végül is egy hatalmas színházi metaforaként hat a „zajbrigád" tragédiája, olyan kiáltásként, amit n e m meghallani teljes süketség kell. Ez az a színházi alkotás — darab, rendezés, színészi játék —, amelyet m a r a d é k t a l a n u l exportképesnek vélünk, de amelyre itt, a belföldi piacon ugyancsak a legnagyobb szükség van. De honnan táplálkozik a mai román színház? Hogyan képes annyi ú j tehetséget kitermelni? A bukaresti színművészeti főiskolások 1982-es bemutatkozása Dumitru Solomon Intre etaje (Emeletek között) című d a r a b j á b a n , úgy tűnik, választ ad a kérdésre. Ezen a főiskolán a jelek szerint a lehető legkomolyabban veszik a mesterséget — a művészi felelősséget. Ahol egy Amza Pelea nemcsak tanári minőségében, h a n e m színésztársként is szigorú, féltő szeretettel irányítja a pályán most indulókat, ahol a drámai gyakorlat gondolati tisztázást és ötletességet, művészi ösztönösséget is jelent (erről szól, szerencsésen, Dumitru Solomon, illetve ez a kerete okos játékának) — ott elképzelhető, hogy kinevelődnek a holnap színészei és rendezői. (Egyébként Tompa Gábor is ennek a főiskolának i f j ú végzettje.) Ha valahol, hát itt van értelme a türelemnek. Hogy a következő színésznemzedékek még következetesebbek legyenek a színpadi igazság — s az életigazságok — keresésében, és még türelmetlenebbül követeljék a nézőtől az azonosulást mindazzal, amit jónak-szépnek hisznek, s a szakítást azzal, ami embertelen, képtelen, elviselhetetlen. Ui. Beszámolóm végén nyugtalanul nézek vissza a sok névre, a terjedelmes címlistára. Ö n m a g a m n a k talán jó emlékeztető akár egy könyvnyi tanulmányhoz vagy esszéisztikus hangulatképhez a nyolcvanas évek elejéről — de mit olvas ki belőle az, aki n e m lehetett jelen ezeken a kolozsvári forró színházi esteken? Vajon sikerült-e megéreztetnem legalább a közöset, színpad és nézőtér egymásra találását a színházesztétikai medret kapott indulatban s a megkönnyebbítő kacagásban? Mert arról n e m táplálok illúziókat, hogy az egyediből, a sajátosból is megr a g a d h a t t a m valamit. A kortárs román színházművészetet fémjelző főbb törekvésekhez alighanem csak úgy j u t h a t t a m volna közelebb, ha egy-két előadásra összpontosítok, ha néhány egyéniségre figyelek — azokra, akiknek (a kifejezés legpozitívabb értelmében) sikerült sokkolniuk a közönséget. Talán nem is szabályos színházi elemzést kellett volna írni, h a n e m (ma divatos szóval:) esettan u l m á n y t például az Există nervi vagy még inkább az Echipa de zgomote előadásáról 1982. március elején, a Győzelem téri román Nemzeti Színházban. A drámaírónak könnyebb a dolga, mint a kritikusnak? Hát a rendezőnek? A színésznek? Vagy tehetség kérdése az egész? Megnyugtatom egyelőre magam, hogy Visarion k a l a n d j a is a zajbrigáddal még 1971-ben kezdődött, és csak tíz évvel később juthatott el ehhez az e r e d m é n y h e z . . .

KEZESSÉG

KISS JENŐ

Múzeum az idő ködében Az éjszakát aránylag nyugodtan töltötte. Azok a kisebb görcsök, amelyek egyszer-kétszer magához térítették, múlékonyaknak bizonyultak, hamarosan visszasüllyedhetett az altató okozta ernyedtség kábulatába. Reggel már hatkor nagy zajjal bevonult a takarítónő, hozta vízzel telt vedrét s a kefeseprűt, a rágöngyölt felmosóronggyal. Az álom azonnal kiszökött mindannyiuk szeméből, elkezdődött az ú j nap, megszokott rendjével és leselkedő veszedelmeivel. Megvolt a reggeli, megvolt a vizit, Zolti most is kedves volt hozzá, de mintha sietősebben intézte volna el, mint előző nap. Ezen n e m ütközött meg, rengeteg gond nehezedhet a vállára, s talán sürgős operáció is v á r rá. Különben sem látszik bőbeszédű embernek, inkább a katonás kimértség a jellemző reá, röviden fogalmaz, a lényegre tör. Úgy tíz óra t á j t a nővér — egészen más, m i n t a szőke, testes és b a r n a h a j ú — egy állványt helyezett el az ágya mellett, f é m r ú d j á t megfelelő magasságra állította be, m a j d egy palackot fogott reá. — Klári vagyok — mutatkozott be —, megkezdjük a glukóze adagolását, tessék kényelmesen elhelyezkedni az ágyon, m e r t hosszan t a r t m a j d . Kérem felszabadítani a jobb k a r j á t . Meztelen k a r j á n megkereste a megfelelő eret, beleszúrt egy nagyobbacska tűt, azt ragasztószalaggal több helyen is odaerősítette, m a j d egy gumicső s egy üvegtölcsérke segítségével a palackhoz kapcsolta. Aztán megengedte a folyadékot, vigyázva arra, hogy cseppenként, szabályos egyenletességgel jusson a vérébe. Megkezdődött a „felerősítése". Feküdt ott mozdulatlanul, és nézte, mint gyöngyöz csepp csepp után a kis üvegtölcsérbe és onnan a csövön át őbelé, és mindinkább elmerevedett, mindinkább kívül került a környezetén, egyre inkább a s a j á t sorsa körvonalaiba záródott. Egy darabig számolta a cseppeket, míg aztán m á r nem tudta, mit is számol, mi pereg ily kimért pontossággal, hacsak az idő nem. Igen, az idő, az órák, napok, hónapok, évek, azok csöppennek ily kitartóan és folytonosan, és halmozódnak fel az emberben. Ez a harmadik, halállal fenyegető megpróbáltatás, ami életében éri — mennyi idő telt is el a másodiktól? Bizony m á r több mint húsz év. Míg az első és a második közé nagyjából tíz esztendő ékelődött be, addig a második és jelenlegi megpróbáltatását két évtizednyi idő választja el egymástól. Mindenesetre csapásait szépen osztotta el a sorsa, úgy, hogy jusson belőle egy a zsenge i f j ú korára, egy a krisztusi életkorra és egy a mostanira, amikor 55 évével m á r idősnek m o n d h a t j a magát. A h á r m a s szám, a bűvös h á r m a s kiteljesedett. Vajon n e m azért, hogy a teljesség egyúttal a véget is jelentse? Nem érzett félelmet, de a számok mágiája néha megdöbbentően érvényesül. Második k a l a n d j a , elhurcoltatása és hazavergődése a cselekvés, az akció jegyében m e n t végbe, mozgás és vállalás volt, méltóan a meglett férfihoz. E h a r m a d i k viszont — az ágyhoz kötött, szánalmasan leromlott, tönkrement idős ember k a l a n d j a — ki tudja, milyen eredménnyel zárul. Lesoványodva, megviselten került haza akkor is, de korántsem erőtlenül, rövid pihenő után már elindulhatott, hogy a gyökeresen megváltozott körülmények ellenére m u n k á t és szerepet vállaljon. Ha ezt a válságot is átvészeli, vajon képes lesz-e tovább munkálkodni? Igen, akkor volt ereje és — bátorsága is erre. Mert bátorság is kellett ahhoz, hogy m u n k á j á t ú j r a elkezdje. A felesége, míg a távolléte alatt történtekről be-

számolt neki, megemlítette azt is, hogy j á r t Bányai Lacinál, segítségét kérve az ő érdekében. Laci idegesen rántott egyet amúgy is rángatózó vállán, és minden közbenjárást elhárított magától. Teljesen hiábavaló lenne. — Csak meg ne szökjön, csak ilyesmi ne jusson eszébe! — mondta az aszszonynak. — Ez kétszeres b a j t zúdítana rá. És ő megszökött, s most n e m t u d h a t j a , mi lesz ennek a következménye. Úgy indult el a r á j a bízott nyomtatványokkal a Népi Szövetség helyi központjába, hogy számolhatott a katonai hatóságoknak való átadatásával. Vakbuzgó emberek mindenütt akadhatnak. Éppen adta át a csomagot az egyik aktivistának, amikor valahonnan csak előbukkant Laci. Elképedve nézett rá. — Hát te itthon vagy? Mit hoztál? — Propagandanyomtatványokat a Szövetség központjától. — Igen? Sikerült kiszabadítaniok? Kissé félrevonta őt, és halkan ezt mondta neki: — Nem, Lacikám, n e m szabadított ki senki, megszöktem. Sajnos, feleségem nem j u t t a t h a t t a el hozzám baráti figyelmeztetésedet. Habogott valamit, m a j d összeszedve magát, m i n t h a mi sem történt volna, természetes közvetlenséggel jelentette ki: — Hallod-e, aztán számítunk reád! A Központ bizalma kötelez. Hol fogsz dolgozni? — Ahol eddig is, az Egyetemi Diákasztalnál. — No, azonkívül más feladatot is vállalnod kell, kevesen vagyunk, s a tennivaló sok. — Kérlek, a munkától sosem féltem. — Helyes, rendben van. M a j d meglátjuk, mivel bízunk meg. Minden intézményt á t kellett szervezni, köztük az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet is. E régi intézmény főtitkári tisztségébe választották meg. Az ú j elnök Asztalos Sándor dr. lett, a Vásárhelyi Találkozó egyik szervezője, neves ügyvéd, Sándor József pedig, az egyesület alapítója és mindvégig irányítója, a h a j d a n i magyar párti szenátor, demokratikus érzelmeire való tekintettel mint díszelnök m a r a d t a vezetőség tagja. Feltette magában a kérdést: v a j o n ez volt az a megbízatás, amit Bányai szánt neki? Laci személyesen n e m folyt be a dolgok alakulásába, a Népi Szövetség részéről Balogh Edgár szorgoskodott nagy buzgalommal az ügymenet lebonyolításán. Mozgósította a Móricz Zsigmond Népi Kollégium diákjait, a fiatal tanárokat — köztük szökevénytársát, Jóskát —, és az értelmiségből azokat, akikre az egyesület m u n k á j á b a n számítani lehetett. Az öreg Sándor Józseffel m á r korábban megértő kapcsolatai voltak, ahol lehetett, fel is használta őt a baloldal akcióiban, talán ezért bocsátotta meg neki magyar párti ténykedését, és hagyta meg az ú j vezetőség keretében. Abból azonban, hogy Balogh éppen őt javasolta a főtitkári tisztre, mégis a r r a kellett következtetnie, hogy ez már előre el volt döntve, s hogy Bányai osztotta rá e szerepet. Ha így is volt, ez n e m akadályozta őt abban, hogy megbízatását megtiszteltetésnek tekintse, és igyekezzék úgy tenni eleget neki, hogy mind a köz, mind a nagy múltú intézmény hasznot lásson belőle. Nem volt könnyű a dolga, hisz az egyre súlyosbodó közélelmezési gondok közepette a Diákasztal vezetése egymagában is elég terhet rakott a vállára. Egyszerre irányítani egy ilyen, a gyomrok kielégítésére szolgáló, gyakorlati jellegű intézményt, és egy másikat, amely a szellemi éhséget volt hivatva kielégíteni, egész napi elfoglaltságot, szüntelen m u n k á t követelt. Nehezítette a helyzetét, hogy az egyesületnél sem csupán művelődési feladatok várták, h a n e m gazdaságiak is. Az egyesületnek régebben kiterjedt birtokai voltak különböző helyeken — többek között a gr. K u u n Kocsárd által reáhagyományozott uradalom Algyógy község-

ben —, bérházai, ingatlanai. Ezek a két világháború közt jórészt az állam tulajdonába mentek át. De még itt-ott megmaradt valami ebből a vagyonból, néhány hold föld, szőlő, lakóház f o r m á j á b a n . Mindezeket a továbbiakban a helyszínen számba kellett vennie, a bérlőkkel tárgyalni, ú j szerződést kötni velük. Ezenkívül egy 48—49-es történelmi emlékmúzeummal is rendelkezett az egyesület; e múzeum anyagának szintén utána kellett néznie, m e r r e van, „elmenekítették-e", vagy lappang valahol. Főhetett a f e j e az első hetekben, hogy m i n d e r r e mikor és hogyan kerít m a j d sort. [...] Hullanak még a glukóze-cseppek? Hullanak, hullanak kitartóan. Akkor is pergett hétre hét, fárasztó m u n k á b a n , hol egyik, hol másik intézménynél. A közművelődési egyesületben gyűlés gyűlés után, ilyen tervek, olyan tervek, a kopottan vagy úgy is lehetne mondani: koszosan öltözködő Sándor József, ha félig lehunyt szemmel elkezdett beszélni, a gyakorlott szónok élvezetével a végtelenig n y ú j t o t t a megnyitóját vagy felszólalását, messze elrugaszkodva a valóságtól, a múlt áttörhetetlen vonzáskörében élve. És mások is szerettek beszélni, terveket szőni, javasolni. S mindezek jegyzőkönyvbe foglalása r e á j a hárult. Nem tudta megtagadni önmagát, ezt is a legnagyobb gonddal végezte. Olyan szép, kerek, részletes jegyzőkönyveket talán sohasem készítettek, mint ő azokon a hoszszan tartó gyűléseken! Orosz Klári, az egyesület gépírónője alig győzte lekopogtatni. Az egyesület r a k t á r á b a n nagy mennyiségű könyvnyomópapírt fedezett fel, a gépírónő felvilágosítása szerint a Hitel című folyóirat megmaradt papírstockja volt az, amelyet a lap megszűnte után ott helyeztek el. A könyvkiadás akkor még nem indult meg, a Világosság című napilapon kívül más nyomtatott betű nem került a magyar olvasók kezébe. Az írók épp csak kézbe vették ismét a tollat, új, a megváltozott viszonyokat és lelkiséget tükröző irodalmi művek még nem születhettek. Azt a néhány verset, karcolatot, ami már a szabadság légkörében fogant, a Balogh Edgár szerkesztette Világosság a d t a közre. Az irodalom ebben a szakaszban még jórészt a publicisztikára korlátozódott. Főként megfelelő színdarabok hiányoztak, mind az újjászervezett színház számára, mind az éledező műkedvelő csoportoknak. Ez támasztotta benne azt a gondolatot, hogy a váratlanul birtokába jutott papírmennyiséget — nagy kincs volt ez akkor! — néhány könyv, főképp színdarab megjelentetésére használja fel. Az ötletet elfogadtatta a vezetőséggel, s most m á r azon törte a fejét, mi is legyen az, amit elsőként a sorozatba iktathat. Ekkor villant eszébe Nagy István Özönvíz előtt című drámája, amely korábban díjat nyert az Erdélyi Szépmíves Céh pályázatán, amelyet az akkori színház nagy sikerrel be is mutatott, de amely nyomtatásban azóta sem jelent meg. S mi lenne alkalmasabb olvasmányul is, előadásra is ennél a színdarabnál! Az író éppen a n n a k a polgári társadalomnak a csődjét t á r j a fel benne, amely most bukott meg, s azoknak az illegális harcosoknak az életébe enged bepillantást, akik áldozatos m u n k á j u k k a l hozzájárultak a győzelemhez. Soha aktuálisabb mű! Beszélt barátjával, a szerzővel, és megkapta tőle a kéziratot. A szerkesztői és nyomdai m u n k á b a n sokévi tapasztalattal rendelkezett, a Szépmíves Céh könyveinek a fele az ő kezén ment át, szerkesztette és nyomdailag kivitelezte a Termést, nagyobb nehézséggel e tekintetben n e m kellett megküzdenie. Felkereste hát a nyomdai intézetet, ahol szintén úgy mozgott, mint otthon, és egykettőre megállapodott v e l ü k A művezető, akivel részleteiben beszélte meg a dolgot, egy korábbi szedő, Kiss Márton volt, miután elődjét, Szabó Zoltánt vele egyidőben vetették fogságba és hurcolták el. Szegény Szabó elsőnek kapott vérhast a csoportjukban, és az elsők között halt meg. Tragédiáját az tette groteszkké, hogy amikor elfogták az utcán, éppen közhirdetmények kefelevonatait vitte a győztes sereg katonai parancsnokságára! Kiss Márton s még egy-két ismerős tőle értesült kollégájuk szomorú sorsáról. Nyomdatér bőven volt, könyvekkel n e m nyaggatták a nyomdát, az

Özönvíz

előtt így hamarosan elkészülhetett. Csinos, jól kezelhető f o r m á t u m b a n jelent meg, EMKE Könyvek sorozatcím alatt. A háború után a mi tájainkon ez volt az első magyar nyelvű könyvkiadvány. Elkelt az utolsó példányig, megfelelő hasznot biztosítva az egyesületnek. A sorozat második kötetéül Madách egyfelvonásos színművét, A civilizátort választotta. Ezt a kevéssé ismert, m á r - m á r elfelejtett Madách-művet haladó eszmevilága tette időszerűvé, no meg az a n e m elhanyagolható szempont, hogy m ű kedvelők is könnyen színpadra állíthatták. Mellesleg klasszikus irodalmunk jó hagyományainak ápolását is jelentette. E kötet nyomdára állításával volt éppen elfoglalva, amikor egy n a p csak betoppant hozzá régi jó b a r á t j a , Bözödi. Pesti rokonaitól érkezett haza, és ott állt egymagában, azt se tudva, hova h a j t s a le fejét. Volt az egyesületnek a város központjában, az Óvárban egy emeletes háza, egyetlen, ami e városban a régi ingatlanaiból megmaradt. Azt már „birtokba vette", s tudta, hogy míg a földszintet lakják, az egész emelet üresen áll. Az összefüggő három nagyobb helyiség mellett volt ott egy kis szobácska is: ezt ajánlotta fel b a r á t j á n a k lakóhelyül addig, amíg további sorsáról dönt. Gyurka hálásan fogadta segítségét. M a j d elmesélte, miken ment á t az ostromlott Pesten, hogy utána őróla és családjáról érdeklődjék. Röviden beszámolt ő is hátborzongató odisszeájáról, és arról, hogy nemrégen fia született. — Mostanában csak halnak az emberek, jólesik hallani, hogy valaki születik is — mondta Gyurka, megviselt arcán egy á t f u t ó mosollyal. M a j d a barátok után érdeklődött. — Laci? — M á r m i n t Szabédi. — Szentgyörgyön van, a Székely Múzeumnál dolgozik. — Jékely? — Ő itt, de visszavonultan él, mindössze egyetlen cikke jelent meg a Világosságban, éppen az írók pillanatnyi helyzetéről. — Asztalos? — Ő még n e m került haza. Elindult vele a házhoz, hogy birtokába a d j a a kis szobát. Gyurka igen jónak találta, egy ember számára éppen kitűnőnek. — A p a k k j a i m a t egy ismerősömnél hagytam, m a j d felhurcolkodom. De mit csináltok ezzel a három szobával? Itt állnak m a j d mellettem üresen? Ekkor — váratlanul — egy gondolat villant á t agyán. — Óriási! Kitűnő ötletet adtál! Tudsz arról, ugye, hogy az egyesületnek volt egy szabadságharcos történelmi múzeuma. Régen a Mátyás szülőházában székelt, itt né, a szomszédban, aztán elköltöztették onnan valahová. — Igen. A Redutba — mondotta Gyurka, mint valami magától értetődő dolgot. — Meglehetősen el volt dugva a legfelső emeleten, alig látogatta valaki, de én j á r t a m benne. — Hát akkor megvan, ott kell keresni, hacsak össze nem pakolták, és el nem vitték. És ide kell elhozni, ebbe a három szobába, jobb helyet számára nem is találhatnánk! Most ötlött eszembe, a te szavaid nyomán. Segítségemre lehetnél ebben? Te foglalkoztál a szabadságharc korával. Gyurka szíves örömest ráállt. Ügy egyeztek meg, hogy m á r másnap utánanéznek a dolognak. De csak n é h á n y nap múltán kerülhetett rá sor. A Diákasztalhoz kiszállt az egyetemi dolgozók szakszervezetének bizottsága, m e r t a hallgatók panasszal fordultak hozzájuk, hogy gyenge a koszt. Es ez igaz is volt, a beszerzés mind nehezebbé vált, étolajhoz m á r alig jutottak hozzá, az ételek bizony soványak, zsírtalanok voltak. A szakszervezet elnökének tisztét Bartalis János töltötte be — igen, Bartalis! —, aki akkor az Egyetemi Könyvtárban dolgozott, akárcsak Jékely. Vele n e m volt nehéz megértetnie a helyzetet. Intézkedtek, hogy teherautót

kapjanak, s ő meg egyik kisegítője m e n j e n e k a szomszédos megyébe, ahol étolaj tekintetében jobban állnak, és hozzanak onnan. Két n a p j á t vette igénybe ez az út, de végül is több hordó olajjal tértek vissza. Csak ezután mehetett el Gyurkával a Redutba, hogy a múzeum anyagának utánanézhessen. A kapusfülke őre azt mondta, nincs ott semmi, az egész épület üres. De hogy n e m engedtek a magukéból, végül is bebocsátotta őket, j á r j á k végig a szobákat, lássák maguk is. Helyiségről helyiségre haladtak, és valóban: puszta termeken kívül egyéb ott nem volt. Már a legfelső emeleten is végigcsámborogtak, amikor az épületszárny legvégén, egy kisebb szobában a padlóra szórva nagy halom papírra akadtak. Megbomlott iratkötegek is voltak a csomóban, s az egészet vastag porréteg fedte. Míg a váratlan felfedezéstől meglepődve, tanácstalanul álltak ott egy pillanatig, szeme megakadt egy papírszeleten, amely a többitől különváltan hevert a szemétdomb szélén. Önkéntelenül lehajolt, és kézbe vette. Halványkék p a p í r r a nőies gyöngybetűkkel írt levél volt az, „Kedves Uram" megszólítással, s amint futólag beleolvasott, látta, hogy valaki eltűnt f é r j e után érdeklődik benne. Megfordította a papírlapot, s a levél végén aláírásként ez állott: Szendrey Júlia. Olyan pillanat volt ez, amit sosem tud elfelejteni. Megreszketett kezében a levél, és szemét könny borította el. Mialatt odanyújtotta G y u r k á n a k is, az érzések és gondolatok valóságos o r k á n j a viharzott á t r a j t a . Idő és tér ö s s z e k a v a r o d o t t . . . a síkok á t t ű n t e k egymásba, s azokra a hasonló jellegű levelekre gondolt, amelyeket akkor is száz és száz anya, feleség, testvér küldözgetett szerteszét, hogy megtudjon valamit eltűnt hozzátartozójáról. Végigolvasva ismét a levelet, most m á r sorról sorra, Szendrey J ú l i a a l a k j a is átrajzolódott benne, az „özvegyi fátylat" eldobó, a költő emlékének könnyen hátat fordító nő helyét az eltűnt után kétségbeesetten kutató, elkeseredett, mindent megpróbáló szerelmes feleség képe foglalta e l . . . Nagy kincsnek tekintette ezt a dokumentumot, s elhatározta, hogy az újjászervezett múzeum díszhelyére állítja m a j d . Mert n e m volt kétséges, hogy ez a papírhalom a múzeum keresett anyagához tartozik. De hol a tárgyi anyag? Egy, a szobához csatlakozó másik helyiségben megtalálták azt is. Hasonlóan szétdobálva vagy a falhoz támasztva ott hevert számos kisebb-nagyobb tárgy, amelyeket közelebbről most n e m volt értelme átvizsgálni, m a j d h a m e g k a p j á k ú j és méltó helyüket. A lényeg az volt, hogy — ha ilyen szétzilált, szörnyű állapotban is — a múzeum anyaga megkerült, felkészülhetnek elszállítására és megfelelő elhelyezésére. Ahhoz, hogy ez megtörténhessék, a szobákat előbb el kellett látnia a szükséges berendezéssel. Tárlókat, üveges vitrineket igényelt a várostól, s kellemes meglepetésére minden huzavona nélkül, azonmód megkapta azokat. Sok visszamaradt, köztulajdonba vett berendezési tárggyal rendelkezett a k k o r i b a n a város, ezek közt a k a d t a k neki megfelelő darabok is. Gyurka ezalatt kiásta a porból a Redut-beli anyagot, s nagyjából elrendezve alkalmassá tette az elszállításra. Több hetes megfeszített m u n k a után — amelynek oroszlánrészét Gyurka vállalta magára — csinos kis múzeum jött létre abban a három, kisebb teremnek is beillő szobában, jól elérhető központi helyen, az első emelet kellemes világosságában. A múzeum legértékesebb részét a Kossuth- és Damjanich-relikviák alkották, könyvek és különböző tárgyak, köztük Kossuth ceruzacsonkja, amelyet halála után Turinban az asztalán találtak, s amelynek hitelességét fia, Kossuth Ferenc igazolta néhány sorban, és D a m j a n i c h golyó átütötte zsebórája, amely egyik csat á j á b a n az életét mentette meg. Nagy értéket képviselt a múzeumban az a fényképtár, amely a szabadságharc még élő résztvevőiről készült a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveiben. J o b b á r a egyszerű emberek arca tekintett le e képekről, parasztok és kisemberek, magyarok és románok, a szabadságharc történelemkönyvekben számon nem tartott hősei vagy csupán szürke szereplői. Ritka-

ságszámba menő volt köztük az a fénykép, ami az akkor Szamosújváron raboskodó Rózsa Sándorról készült. Finom, jellegzetesen magyaros sasorr, nemes are, a szép száj fölött pödrött bajusz, összevont szemöldök s alatta messze tekintő, bátor sasszem. Aki e képre nézett, csak egyre gondolhatott, Móricz Zsigmond regénycímére: Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét. Másik értéke a gyűjteménynek az a számos visszaemlékezés volt, melyeket a n n a k idején a résztvevőkkel írattak meg a múzeum létrehozói. Még teljesen feldolgozatlan anyagként állt ez ott, Bözödi vetett r á szemet. Jelentős lapgyűjteménnyel is rendelkezett a múzeum a 48-as sajtóból. De a látványosabb anyag a tárgyakból került ki. Az egyik terem falán a tizenhárom vértanú arcképét láthatták az érdeklődők nagyméretű gipszdomborművek f o r m á j á b a n . A gipszmodellről készült bronzöntvények a közben lebontott aradi emlékművet díszítették. Ott állt Petőfi kisebb méretű gipszszobra is, Köllő Miklós alkotása, amellyel a n n a k idején megnyerte a segesvári Petőfi-szoborra kiírt pályázatot. A véglegesen kivitelezett szobor szintén a lebontás sorsára jutott. Noha n e m tartozott szorosan a múzeum jellegéhez, helyet kapott még ott egy szoboralkotás: Fadrusz Mátyás-szobrának a művész által eredetileg megmintázott feje. Ezeken kívül számos kisebb tárgy sorakozott a vitrinekben: negyvennyolcas bankók, egy akkori aranypénz is, különböző méretű és alakú pisztolyok és olyan használati eszközök meg művészi csecsebecsék, amelyeket a rabságra vetett szabadságharcosok készítettek szalmából és más elérhető anyagokból — többek közt kenyérbélből — a börtönök sziklába vágott odúiban. E szerencsétlenekre emlékeztettek a szép számban ott lógó kéz- és lábbilincsek is. Egy kézzel vontatható kis ágyú pedig, a hozzá tartozó vasgolyókkal, a hegyi harcok emlékét idézte. Szendrey Júlia levelét — úgy, ahogy elhatározta volt — a legszebb vitrin legvonzóbb p o n t j á n jól láthatóan helyezte el. A papírhalomból is kivált ott f e n n a Redutban, mintegy elkülönítve magát más irományoktól, hadd álljon itt is különváltan a többi levéltől, mint egy másokkal n e m azonosítható férfi másokkal nem azonosítható feleségének, „a feleségek feleségének" meghatóan szép megnyilatkozása... — Csepeg még az a folyadék? — ébredt a valóságra, felnyitva szemét. Nem, m á r n e m csepegett, akkor r á n t o t t á k ki a k a r j á b ó l a tűt, fejtették le róla a ragtapaszokat, talán éppen ettől tért magához. Minden t a g j a dermedt volt a több órás mozdulatlanságtól. Ilyen hosszan moccanatlanul életében még n e m feküdt, n e m csoda, h a leállt benne minden, a szívét és az agyát kivéve. Az agyában peregtek emlékei, a szíve érzelemmel töltötte meg ezeket, ú j r a é l t mindent, a maga teljességében. De az a teljesség még csak a kezdet volt, igazán teljessé akkor vált a kis múzeum története, amikor véget ért. Mert néhány év múltán az egyesület föloszlott, s vele együtt megszűnt működni a múzeum is. Anyagát, gondosan becsomagolva, az Erdélyi Múzeum Egyesületnek a d t á k át, de nemsokára r á azt is tágabb keretek közé vonták, tárait ide-oda elosztották. Később megpróbált u t á n a nézni a dolgoknak, megtudni, hová is kerültek a kis múzeum nagy értékű kincsei. Azonban minden próbálkozása hiábavalónak bizonyult. Választ e r r e sehol sem kapott. Milyen kár — sóhajtott fel akkor, és most, hogy i m m á r józanul, ismét a valóságra nyíltan gondolta végig ezt, csak megismételhette: — Milyen kár! Az az anyag okulására lehetett volna ú j a b b nemzedékeknek, a szabadság s az érte való küzdelem eszményét ültethette volna el lelkükbe, közös nevezőre hozva hajdani, talán ellentétes, talán csak a n n a k látszó törekvéseket. Nagy nevelőereje hasznosan érvényesülhetett volna. Igen: milyen k á r . . . Részlet a szerző most készülő kötetéből.

JEGYZETEK Emlékező kérdés Nincstelen kis nép dalosa: Hinni? Szeretni? Lehet-e? 1935-ben kérdezte ezt keserű magától egy romániai magyar költő, akit 1943. f e b r u á r 27-én munkaszolgálatosként lőttek agyon, m e r t valójában székely-zsidó volt, kommunista és költő. Pedig verse végén azt felelte vissza m a g á n a k : Hinni kell hittel, lelkesen, hitem ad kenyeret, vizet, én kóbor, nyugtalan kutya nem pusztulok el, mert hiszek. Tífuszt kapott, és lelőtték, az a valóság. Gyönyörű sors, és n e m is magányos. A kérdés kérdés m a r a d h á t : mire jó a vers, miért í r j á k annyian, ha be se takar, meg se véd? S mert a vers mindig is a hit m ű f a j a volt, olvasója tovább kérdez: miért hisznek a költőemberek valamiben, amiről sokszor csak annyit bírnak mondani: jobb jövő; verseikkel azt í r j á k körül. Amikor minden lesz m a j d , ami most nincsen, és mindenkinek. Salamon Ernő hetvenéves lenne most, a maga jobb jövőjében. Sok kortársa túlélte őt, ki így, ki úgy. Sokan háltak hozzá hasonló vagy más, akár erkölcsi halált. Mégis, m i n d a n n y i u k n a k fel kellene tenni az elindító kérdést, mely n e m is olyan nagyon „költői" errefelé, hiszen emberek haltak bele: Nincstelen nép kis dalosa: Hinni? Szeretni? Lehet-e? Mit felelnénk erre, mindannyian, Salamon Ernő után? Régóta m á r n e m „a mindenséggel m é r j ü k " itt a költőket, inkább őszinteségük a mérce, ama sokszor halálos becsület: a tiszta beszéd hasznosabb, mint a szép. Nem az örökkévalóságnak dolgoznak itt a szellemek, h a n e m a holnapnak. De fontos-e — hasznos-e? — tudnunk, mai holnapiaknak, amit Salamon Ernő a gyergyói famunkás-világról, a belső száműzetésről, a börtönökről, a m a g a életéről ránk hagyott? Kellenek-e a nyomor s a romlás képei: van még b e n n ü n k valami, amire meg- és ráfelelnek? Ki díszíti összkomfortja falait rongyos rönkölök, csúf vénasszonyok, beteg gyermekek képeivel? Mementóként? — ugyan! Miért emlékeztetne mindez arra, ami vissza amúgy sem f o r d u l a sűrűjével, tehát n e m kell m a j d ú j r a osonva eligazodnunk benne? Ezek valóban „költői kérdések". Szükséges, ha n e m is elégséges válaszuk ugyancsak egy Salamon Ernő-verssor: Engem

az öntudatom

tart.

Az tart mindannyiunkat. A Salamon Ernőével közös hit és szeretet. A hit, hogy leírva-kimondva tisztul a zavaros valóság, kiemelkednek szép és ellenséges részei, látunk akár beomlott bánya, a k á r a víz mélyén. Igenis, fontos tudni a ködös telepi reggel beteg köhögésekkel felszaggatott csendjét, és életbe vágóan fontos lehet egy gyom levelén csillanó esőcsepp. Hiszen — legyen olyan, amilyen — ez maga a lét; a k á r a tegnapi. A mi létünk, egy olyan pillanatban, amikor ráérezünk. És hozzá hasonlóan szeretni t u d j u k legnehezebb, akár legrútabb pillan a t á b a n is. Salamon Ernő földközeli költészetében ez a szeretet ü t szíven. Amikor boldog eufóriában sorolja megtalált kedvesének: miből mentette ki a szerelem, a szeretet, mely a köréje halmozott rémségek között még tisztábban ragyog, s amazokat is fényébe vonja. Amikor a tiszta szobában a tiszta ruhás férfi sajogva szereti rongyos, koszos m ú l t j á t s benne társait; mert az is az övé, az nevelte megértésre.

Gyönyörű sors. Ha igaz volna, hogy a nyomor sajtolja ki az emberből az igazi költészetet, túlságosan sok lenne a zseni. De ugyanúgy igaz: „Az, aki maga is szenvedett, nem okoz szívesen szenvedést másoknak; aki börtönök levegőjét szívta, meggondolja százszor is, míg valakit odaküld. Aki sokszor n e m ebédelt, örül m a j d a főtt petrezselyemnek is, egy k a r é j kenyérről nem is beszélve. Hiszek a dolgozókban, mert keresztülmentek az igazságtalanság, félrevezetés, kiszolgáltatottság, a szolgaság, a műveletlenség, éhezés és betegség hétpróbáján. N e m úgy, hogy minden dolgozó egy-egy gáncstalan lovaggá változott volna, vagy minden munkásasszony dicskoszorús matrónává, h a n e m hogy kigyöngyöztek magukból okos jóságú, tiszta tekintetű, rendületlenül bízó f é r f i a k a t és nőket — olyan élcsapatot, amilyennel r a j t u k kívül más osztály vagy réteg n e m dicsekedhetik. Ez a hétpróba, melyben jogunk gyökerezik a jövőhöz: ez a gyönyörű sors!" Tiszta, hites beszéd — a Végrendeletben. Talán ezért van mégis szükségünk a költőkre, ezért hasznosak is: kimondják, amit velünk együtt tudnak. S ha olyan becsületesek m e r n e k lenni, amilyenek mi a valóság szövevényében bolyongva nem sokszor lehetünk, úgy m o n d j á k ki, akár végrendeletben: életük, haláluk a tét. A f e j vagy az írás. Mivel zárul a vers, a Gyönyörű sors? a Kifosztott él s tesz oly időért, milyenről nem is álmodott. Egy költőről szólva, mindig mindenkiről beszélünk. Ha minden tökéletes lesz a világon, akkor is akad valaki, aki tökéletesebb. Én világbékén, űrállomásokon túl megvert, száműzött és megölt költők nevével örökké tüntetek. Ezt a vallomást már Szőcs Kálmán írta. Életkora, származása és illetősége szerint lehetett volna akár a Salamon Ernő fia: a visszakérdező utóda, aki „lemondással lázít, ha nincsen jelszava". A gyönyörű sorsokhoz hozzátartozik az is, ami a végrendeletek teljesedése után történik. Új nemzedékek öröklik a házat, amelyben n e m laktak az apák, a hitet, amelyet halálukkal hitelesítettek, egy teljes — mert más — életet, világot: mégis újra, elölről kezdik a kérdezést. Így teljesedik be Salamon Ernő sorsa is egy fiatalember megszakadt életében. Olyannyira különböző haláluk idején mindketten harmincegy évesek voltak. De az indító kérdés feladatként mindig f e n n m a r a d .

David P r o d a n köszöntése David P r o d a n akadémikus az ót nyolcvanesztendősként köszöntő történészek körében őszinte, tiszta emberségű szavakkal mondotta el: örvendenie kell, és tud is igen-igen örvendeni annak, hogy munkálkodását megbecsülik. Kinek ne esnének jól annyi erőfeszítés, kemény dologtevés után a melegséget, szeretetet sugárzó szavak, az értékelő tiszteletadás igaz mondatai? Miért ne vallanók be: másokkal való kapcsolatainkban leszünk valakivé, önmagunkká, közösségben formálódunk, és m i n d n y á j a n megmérettetünk, mi tollforgatók, hogyan szolgáltuk népünket, nemzetünket, tágabban az emberi világot. A jól, hosszan, fáradságot nem ismerőn szolgálatot teljesítő David Prodant a szaklapokban, de a művelődési élet más orgánumaiban is értelemmel, szépen és megérdemelten méltatták; hiszen csak igaz jussát adták ki neki akkor, amikor könyveit, tanulmányait dicsérték, a román történetírást gazdagító, sok ezer oldalas múltébresztését megköszönték.

Mi magunk, magyar nemzetiségű munkatársai örömmel csatlakozunk az ünneplőkhöz. Az életmű gazdagabb annál, mintsem hogy futó, vázlatszerű b e m u t a t á s á r a még csak gondolni is mernénk. (Egyes alkotóelemeiről Jakó Zsigmond, Demény Lajos, Kiss András, mi magunk és mások amúgy is írtak már.) Ö maga a Bolyai Tudományegyetem folyóiratában is közölt tanulmányt, társszerzője volt a nek ü n k annyira kedves Kelemen Lajos Emlékkönyv-nek, és számtalan magyar nyelvű történelmi m u n k a lapalji jegyzeteiben, a forrásfelsorolásokban ott található a neve, figyelmet felhívóan, azt jelzően, hogy a hídverést lehet így is, nem csupán csak hírveréssel munkálni. Történetírói munkamódszeréről azonban szükséges és hasznos is néhány szót szólanunk. Mindenekelőtt jellemző r á az eredeti források tisztelete. Első két cikkét levéltári problémákról írja. Mintaszerű kétkötetes forráskiadványában (Urbariile anyag kiadására van szükség, mint amilyen az urbárium, leltár, számadás, gazdasági utasítás és így tovább, amelyek az ilyenszerű [népiségtörténeti] tanulmányok közvetlen dokumentációját alkotják. Olyan források ezek, amelyek a maguk teljességében, részletezettségében is konkrét módon fedik fel előttünk a feudális viszonyokat, a maguk teljes összeszövődöttségében [mutatják be] a feudális életet n e m esetleges hullámzásaiban, robbanásaiban, h a n e m mindennapi folyamatosságában, viszonyainak állandóságában." Vallatóra fogva az információt rejtő iratokat mindig megkísérli kiformálódásuk, keletkezésük szerves egységében és teljességében megismerni őket. Doktori disszertációjának témájához (Răscoala lui Horea în comitatele Cluj şi Turda) 1938-ban már a belső kapcsoltságú megyei levéltárakat k u t a t j a . Az ilyenszerű organikus zártságában megőrzött forrásanyaghoz űzi őt különben korai szembefordulása a kizárólagosságot követelő, a sok vonatkozásában avult és a heteronóm célok szolgálatában devalválódott eseménytörténettel. A vidékről ír, s az egy táborba sodorja a nagyvilágbeli élenjárókkal. A parasztokról ír, a hagyományok rendjéről, s az szintén a történeti megismerést korszerűsítők, a leghaladóbbak társává teszi. Természetesen nem csupán a téma miatt, hanem a tárgykör kínálta lehetőségek kihasználása okán. Különben a következetes forrásanalízis vezeti el ú j módszerű vizsgálódáshoz, az pedig további feltáratlan anyag m u n k á b a vételére kötelezi. A vidék, a parasztság, a hagyományok krónikásává szegődött tudóst a szerkezet, a f o r m á k b a építkező valóság érdekli. Jobbágyságtörténeti főművének (Iobăgia în Transilvania în secolul al XVI-lea) előszavában pedig a tények, a valóság. az intézményekben és intézményesült viszonyokban jelentkező adatok feltárását és az anyagi életviszonyok aprólékos kutatását jelöli meg céljaként. Vizsgálja tehát „a hétköznapi anyagi élet általános folyamatát, a mindennapi m u n k a végzést mint a történeti fejlődés előrevivőjét, a munkaviszonyokat, amelyek eredeztetik a harcot". A „tényeket" (miként a szociológiát alapozó Émile Durkheim) a biztos alapnak kijáró tisztelettel kezeli. Ha lehet, számokat gyűjt, ha nem, számláihatóvá alakítható jelzéseket, de nagyon sokat. Mert „ahhoz, hogy az általánosításig eljuthassunk — í r j a —, le kellett szállnunk a részletek világába, vállalkoznunk kellett aprólékos elemzésekre, s be kellett hatolnunk a viszonyok bonyolult mechanizmusába". A közös, a jellemző jegyeket, a törvényszerűségeket a tények és a köztük lévő kapcsolatok sűrűjében, az apró részletek sokaságában keresi. A nagy erdélyi román parasztfelkelésről írott monográfiájában (Răscoala lui Horea) a történeti forrásokat nagyon beszélni hagyja. Nem akar szórványos történelmi tényt, mint jelentőset vagy kivételeset, mint jellemzőt közölni, hanem azokat a k a r j a publikálni, amelyek a közösség mentalitását tükrözik. Az értelmezésről pedig azt m o n d j a : „Előbb a tények emberi t u m u l t u s u k b a n és meztelenségükben és azután, ezekre alapozottan a jelentés", az értelmezés kifejtése. Még a nemzeti eszmélkedésről szóló könyvében (Supplex libellus Valachorum) is így építkezik. Itt azonban az abszolutizmus és a felvilágosodás széles távlataiban jeleníti meg a román nemzeti törekvéseket. A David Prodan műveit olvasónak mindenekelőtt a szakmai tudás előtt kell tisztelegnie. Az a szemléletmód, amely őt uralja, ugyanis különösképpen tudásigényes. David P r o d a n n a k nagyon sokat és bizonyosat kell tudnia a társadalom minden egyes rétegéről, minden intézményi keretéről, minden szellemi, eszmei áramlatáról ahhoz, hogy a maga m ó d j á n vállalkozhasson a múlt rejtett útjain való kalauzolásra. A tények tisztelete és a megismerésükre vágyakozás ugyanakkor rendkívül munkaigényessé is teszi a „prodani m ű f a j t " . Ezért gondot okozó David P r o d a n n a k valaminő történeti iskolába való besorolása. M u n k a m ó d j a a hajdanvolt, történelmet alapozó nagy elődöt, Leopold von Rankét is helyeslésre késztethette volna, s mennyire távol került mégis tőle. A

pozitivista az ő „konkrét tényei"-ben önmagukbanvalóságokat, önálló erőt tételezett volna fel. Ő azonban a viszonyok, viszonylatok r e n d j é b e n elemzi őket, s történelmi materializmusát tanúsítón elsősorban a munkára, az anyagi életviszonyokra alapoz. Az sem véletlen, hogy — elméleti-módszertani fejtegetésektől, utalásoktól való tartózkodása ellenére — életművének ünnepi szemrevételezői, munkásságának elemzői sorában mind többen rokonítják őt az Annales-iskola legjobb képviselőivel, s szemléletét hol Pierre Goubert, hol Fernand Braudel nézeteivel vetik egybe. A lényeges az, hogy korszerűnek tekintik, mint ahogyan annak l á t j u k mi is. Szerettük volna életvitele p é l d á j á t is m i n t a k é n t fölmutatni, hiszen olyan önkéntes r e n d t a r t á s t szabó szigorral irta elő önmagának a sok és nehéz munkát, hogy aszkéziséért talán még s a j n á l n u n k is kellene, ha n e m tudnók, milyen sok örömet hozott az számára. Nem is kívánunk neki, a nyolcvanadik évét betöltött tudósnak mást, mint sok-sok további dologtevést és pihentetőként szép napos vasárnapokat a nagy bükki gyaloglások idejére.

A boldogító átok Van — sok más között — egy sajátos adottsága Incze Ferencnek: n e m hagyja közömbösen az embert. Vannak, akik elvetik, főleg a pályatársak; vannak, akik elismerik, főleg az előítélet-mentesek. Kifogásolható sok minden a pikt ú r á j á b a n , de a mondanivalója marad. A mondanivaló, ami nagyon sokunkhoz szól. Hozzám először úgy 35-40 évvel ezelőtt, egy szinte üres, tisztán-pusztán csak hulló vízcseppeket ábrázoló festménnyel, az elhagyatottság, magány és sivár kilátástalanság számomra máig felejthetetlen kifejezésével. Ezt később, sajnos, átfestette, m e r t kellett a vászon, a drága vászon, ú j a b b és ú j a b b képekhez, mert festeni kell, festem muszáj, és ha kenyérre nincs pénz, vászonra-festékre kell hogy legyen, m e r t meg kell festeni az elsüllyedt gyermekkor tündérvárosát, a lesújtottságot és az elragadtatást, a szerelmet és a megaláztatást, azt, ami van, és azt, ami nincs, ha nem létezőnek jelentjük ki az álmok valóságát. Lehetetlenül kapcsolódnak a tárgyak és emberek egymáshoz Incze képein, az arányok eretnek módon viszonyulnak az ortodox kánonhoz, a testméretek az anatómiához. Hol n e m tudni, h o n n a n jön a fény, hol meg az á r n y é k n a k is árnyéka van. Pedig l á t t a m tőle olyan klasszikus, régebben festett aktot, melyet vállalhatna akárhány akadémikus festő; a perspektívát pedig n e m körzővel-vonalzóval kínozza ki, h a n e m játszik vele látszólag könnyedén, mint zsonglőr a labdáival. Rálátásokat n y ú j t n e k ü n k városunkra, szédületes magasságból, és bepillantásokat a vágy, ösztön- és álomélet homályos területeire. Szabadon közlekedik az erdélyi t á j a k és a világűr mérhetetlen térségei között, ahova néha elragadja palettája, és repül kozmikus t á j a k o n : félig próféta, félig tragikus Münchhausen. Nehéz a festőnek a s a j á t hazájában, de másutt is. Különösen, ha egyáltalán nem képes vagy nem a k a r lemondani az egyéniségéről, és csak úgy h a j l a n d ó festeni, ahogyan tud. Incze lassan kifesti magát az akadémikus ízű, valamikor egyedül üdvözítő, natúrához ragaszkodó szemléletből. Mindmáig azonban tudatosan megőrzött egy bizonyos szecessziós vonalvezetést egyre komplikáltabbá váló kompozícióiban. Volt, mikor szecessziós reminiszcenciáit hánytorgatták fel; de mit tesz isten!? Azóta a szecesszió múltból előtörő nosztalgiahulláma utolérte Inczét és ellenlábasait is, s a negatívumból pozitívum lett. Mert a művészeti á r a m latok, akárcsak a váltóáram, n é h a ellentétes előjelet felvéve folynak tovább. Incze Ferenc saját külön szimbólumvilágában van gyertya, szebeni templomés Eiffel-torony, lombok és boszorkányseprű, homokóra, földgömb, Éva almája, sze-

rencsekocka, zodiákus-ringlispíl, villám és vonagló fák. De mindezekben és mindenek mögött: egy vonagló lélek. Kifejezési eszközei között — logikusan a látszólagos anarchiában — egyre nagyobb szerepet játszanak a kezek, hosszú, néhol m á r - m á r csápszerűen ható karok végén. Az utóbbi években valóságos arabeszkek fejlődtek ki a f u r a fonadékká komponált karokból és lábakból. Az emberi testet teljesen önkényesen torzítja — főleg n y ú j t j a — néha homályos, de többször explicit mondanivalója szolgálatában. Szerencsére — némely pályatársával ellentétben — vásznai jobbak, m i n t hozzájuk fűzött magyarázatai. Teljes szubjektivitására jellemző, hogy a legfantasztikusabb m e s e t á j a k r a mutatva mondja, hogy: „Itt minden t á j erdélyi." A maga m ó d j á n igazat hisz, mert ugyebár, az ember csak Erdélyben van otthon és a s a j á t fantáziavilágában. Képzelőerejének horgonyai — h a v a n n a k — valóban Erdélyben vannak, az erdélyi tájban, a patinás Szebenben és Kolozsváron. Ez az Erdély azonban az ő külön, saját, szinte magán-Erdélye, ahol az UFO, a mesés-valódi Repülő Csészealj is erdélyi cseréptányér, „made in Korond", természetesen, és ahol a tündérországerdélyi t á j hegyei mögül fűzöld óriás kéz n y ú j t j a u j j a i t esküre az égig. „A m a g a m élményét vetítem vászonra", m o n d j a Incze, és h a ez a kivetítés n e m mindenkinek és n e m mindig világos, m a r a d n a k a külső formajegyek. Ezek segítségével azután a festőt belegyömöszölhetik egy-egy skatulyába vagy rubrikába, ilyenféle felirattal, hogy: szecessziós, expresszionista vagy szürrealista, de az ember mindig kilóg valahol. Mert ha ugyanazok vagy hasonlók is az alapélményeink, különbözőképpen é l j ü k á t őket, a l k a t u n k n a k megfelelően, és még különbözőbb módon fejezik ki azok, akiken r a j t a van a művésszé levés boldogító átka. . . . É s ha n e m h a j l a n d ó kifejezni igazul azt, amit igaznak tud, a cethal is kiköpi, legyen művész vagy próféta. T u d j a ezt ő, akiben — képei tanúsága szerint — v a n n a k prófétai hajlandóságok is, s bár n e m t u d j a megváltani magát sem, meg a k a r j a váltani a világot. (Bár erre is volt m á r példa nemcsak művészek, de komoly szociológusok és szakállas közgazdászok között is.) A művésznek könnyű: ha sárkánnyal kell megküzdenie, csak odafesti készen legyőzve; ha szükségét érzi, angyalszárnyakat fest magának, úgy dicsőül meg. De tud ő szárnyak nélkül, gyalog is repülni, a p a l e t t á j á v a l emelkedve messze az apró város fölé, agonizáló erőfeszítéssel. Ezt érzi és festi a legvégső teljesítménynek: a keserűen részvétlen Város fölé emelkedni, mely gőgös másoknak m e g a d j a azt, amit tőle megtagad. Így legalább képein lesz ő a főszereplő, ő van az előtérben, a k á r lesújtottan kúszik, akár a magasságban repül, s k a r j a i a végtelenbe érnek. Túlhajtott é n j e kozmikus nagyságában a hóna alatt t a r t j a a földgömböt, vagy onnan nézi a földet, ahol a f e l h ő t á j a k és a földi t á j a k m á r egybemosódnak. Önbecsülésének a hosszú mellőzöttségből származó túlzásai metaforikusan szárnyakat a d n a k a fantáziának és valódi-festett szárnyakat a piktornak. Néha pedig tagadhatatlanul grandiózus látomást n y ú j t , egy Altdorferre, egy Brueghelre emlékeztetve. A művészek mindig önmagukat adják, önmagukat festik, ha őszinték, de akkor is, ha hazudnak. (Habár hazug művész nincs, csak hazug festő.) Őszinte ő akkor is, mikor hihetetlen, sőt képtelen dolgokat fest. Egy elkínzott lélek, aki a maga számtalan egyéni, valódi és képzelt b a j á h o z hozzáérzi a világ b a j a i t és tragikumát. Sokan érzik magukat tragikus hősnek. V a n n a k — az egészen nagyok között is —, akik a borzadály határterületein állva f o r m á l j á k meg önmaguk arcképét. Caravaggio megfesti magát m i n t legyőzött s lefejezett Góliátot, Cristofano Allori odafesti a maga arcát a szép J u d i t kezében lógázó Holofernész-fejre. Tizian Salome ezüsttálcájára helyezi a fejét, a m a aszketikus próféta képében. Incze álszerényen n e m ezüsttálcára, hanem s a j á t festőpalettájára mintázza halottimaszk-önportréját. Nem akarom Inczét az együttfelsorolás örvén egy szintre helyezni a műtörténet által megszentelt nevekkel, de azoknak a sorába beletartozik, akik anyagi-erkölcsi siker mellett vagy ellenére kínos-fájdalmas arcukat h a g y j á k az utókorra. Teheti ő ezt annál is inkább, m e r t a siker az utóbbi időkig bizony nem n a gyon üldözte. Ebben, valamint gyötrelmes hangú önarckép-kompozícióinak létrejöttében „érdemeket szereztek" azok a pályatársak is, akik meg n e m festett nagy képüket nagyképűséggel és fölényeskedő-gyűlölködő gúnyolódással pótolják. Mert önarcképek sorozatát festi leplezetlenül, megkmzott-meggyötört önmagát is, nemcsak a Titánt, h a n e m az éhezőt a szó valódi értelmében, az elismerésre — az itthoni elismerésre — szomjazót, m e r t nem vigasz, hogy a párizsi Salon des

Francais-nek, azzal szemben, hogy a Képzőművészek Szövetsége kolozsvári f i ó k j a nem t a r t j a elég jónak arra, hogy tagja legyen. Pedig a d h a t n a a maga fölöslegéből fantáziát, művészi bátorságot, kompozíciós készséget, lelkiismereti elkötelezettséget a világ dolgai iránt, és még szakmai felkészültséget is jó néhány halandzsázónak — és olyanoknak, akik mindig az éppen menő f o r m u l á k b a kapaszkodva úszkálnak a felszínen. Nem egy szemlélője érezheti bele — és helyettesítheti virtuális önmagát ezekbe a revelatórikus erejű, önéletrajzi ihletésű önarcképekbe. A maga nemében, a mi tájainkon szokatlan (hogy ne m o n d j a m , páratlan) fantáziával egybekapcsolt kifejezőerő nyilvánul meg bennük, a kompozícióban, az arcon, az önkényesen, de n e m értelmetlenül megnyújtott karokon-kezeken. A festő kivetíti azt, ami belül munkál benne, és ez nemcsak a nyomás alatt túlnőtt „ego", a szubjektív személyiség. A nagy problémák átérzése igen sokszor megragadó, gondolatot és képzeletet foglalkoztató képpé érlelésben nyilvánul meg. Paradoxális módon a — néha megjátszott — nagy pózok és drámai fintorok mögött valóban tragikum van. Vélt és valódi sérelmei elősorolásakor elmondhatná ő is Emőd Tamással: Öklöztök? üttök? Út árkába rugtok? Egy út, egy árok. Miért haragudtok? Incze Ferenc festészete lehet, hogy különös, lehet, hogy szokatlan, lehet, hogy abszurd, de közömbösen n e m hagy, hidegen n e m hagy, n e m lehet h á r o m másodperc után továbblépni a képe elől. Ócsárolni lehet, sőt szabad, de tudomásul n e m venni n e m lehet. Ő n e m a langyos festő, neki nincsenek langyos nézői. Csodálják vagy lesajnálják, kicsinylik vagy becsülik, elvetik vagy szeretik, de el n e m feledi senki. S ha m a j d esetleg mégsem kerülne a festők külön paradicsomába, az Akherón ama p a r t j á r a semmi esetre sem fog jutni, ahol — legalábbis Dante szerint — a langyosak vannak, a közönyösek, ...kiket nem ért dicséret, sem gyalázat. Mert dicsérjük benne a tudást, az élményteremtő-képességet, a teljes odaadást, a lobogó hitet a művészet erejében és a munkában, amelyet végez.

F. Nagy Éva: Napsugár-címlap

FÓRUM Vizuális k u l t ú r a — k é p e s folyóirat nélkül? Üttörő jelentőségű m u n k á t vállalt magára Mezei József, amikor a hazai képzőművészeti közírás helyzetét mérte fel, négy sajtóorgánum két évfolyaménak mennyiségi és minőségi elemzése alapján (Képzőművészeti közírásunkról a hetvenes évek fordulóján. Korunk, 1981. 12.). Következtetéseivel, problémafelvetésével nagyjában egyetértek, az alábbiakban tehát inkább kiegészíteném t a n u l m á nyát. Figyelmes olvasata ugyanis hiányérzetet kelt bennem. Elöljáróban meg kell jegyeznem, n e m lapom, az Új Élet belső m u n k a t á r s á n a k minőségében szólok hozzá a cikkhez. Magam is azokhoz tartozom, akiket a szerző „a képzőművészetekhez (a képzőművészelvhez) is vonzódó riporter"-nek nevez; kimutatásában négy művészeti tárgyú közleménnyel a tárgykörben viszonylag rendszeresen publikálók közé sorol. De éppen ezért érzem kötelességemnek — részben vitatkozva — kiegészíteni az általa bemutatott körképet. Vitára késztet az a mód, ahogyan a t a n u l m á n y „a vizuális kultúra előretörésének korában" a romániai magyar művészeti közírást elemezve mellőzi a legnagyobb példányszámban megjelenő képeslapokat (Dolgozó Nő, Űj Élet), valamint a legnagyobb közönséget magáénak tudó televíziót. Tehát éppen azokat, amelyek elsődlegesen alkalmasak a vizuális információk széles körű terjesztésére. Amelyek, mint a tan u l m á n y szerzője is megállapítja, „részt vesznek, illetve részt kellene hogy vegyenek, főként közönségnevelő funkcióval, a művészeti életben". Az elemzés alapjául szolgáló lapokat, folyóiratokat a szerző természetesen a m a g a szempontjainak, értékítéletének megfelelően szabadon választhatja meg — ez jogában áll. Nem vitás, hogy A Hét, az Utunk, az Igaz Szó és a Korunk jelentős szolgálatokat tett és tesz hazai magyar művészeti életünknek — amiből persze nem következik, hogy a többi lap csak „másodlagosan" teljesítene hasonló jellegű feladatokat. („A romániai magyar művelődési s a j t ó négy orgánumát [...] vettem alapul, minthogy ezek tekinthetők elsődlegesen nemzetiségi művelődési életünk sajtófórumainak.") Magam is azt hiszem, „inkább kevesebb, mint több joggal" ítélkezik néhány lap fölött, mellőzi őket a felmérésében. De — ismétlem — jogában áll megválasztania az elemzésre kiszemelt lapokat, amennyiben ezek a l a p j á n a művészetnépszerűsítés helyzetére valóban megalapozottan lehet következtetni. Csakhogy itt számokról van szó, és ezek alapján vitatkozom Mezei Józseffel. Az adatokból, az elemzésből kiderül: az Igaz Szó két év alatt 161 képzőművészeti alkotás reprodukcióját közölte, ami az adott körülmények között egyáltalán nem kevés. Ám az 1979—1980-as folyamaiban megjelentetett nyolc képzőművészeti tárgyú közleményéből következőleg „nem kíván érdemleges szerepet vállalni a romániai magyar művészeti életben". Ha ez így van, akkor miért vizsgálja, a szerző az Igaz Szót is ebben a vonatkozásban? Miközben mellőzi az Új Életet, az ország egyetlen, részben művészeti profilú képes folyóiratát, amely alakulása pillanatában kizárólag művészeti lap volt (1958—1959-ben a címe is tükrözte ezt: Művészet), de amelyik a későbbiekben „szenvedett" profilváltoztatások ellenére sem mondott le egyetlen pillanatra sem a művészetek tükröztetése iránti elkötelezettségéről. Indulása óta kerek huszonöt év telt el, ezalatt n e m volt egyetlen olyan lapszáma sem, amelyben ne íródott volna egy, sőt több képzőművészeti tárgyú beszámoló, riport, és n e közölt volna nagyszámú reprodukciót. Ez az egyetlen folyóirat, amelynek évfolyamaiból a kései olvasó színes reprodukciók tükrében is felmérheti a hatvanas-hetvenes évek művészeti termését* Egy ilyen lapnak a szerepét, jelentőségét figyelmen kívül hagyni „a vizualitás korszakában" — ez már nem szubjektív megítélés kérdése. Ez: tévedés vagy éppen: hiba. Mezei József írásának fő erénye, hogy elemzését adatokra alapozza. Az általam szükségesnek vélt kiegészítést én is adatokra alapozom, igaz, némileg * Az Új Élet színes reprodukcióinak minősége, nyomdatechnikai okokból, sajnos, nemegyszer tükre volt az eredeti műnek. Újabban viszont már csak fekete-fehér képek jelennek meg a lapban. (A szerk.)

torz

k é n y e l m e s e b b megoldást választva, ugyanis érvelésem a l á t á m a s z t á s á r a elegendőn e k v é l t e m egyetlen é v f o l y a m feldolgozását. Íme, az 1980-ban m e g j e l e n t , 24 s z á m r a vonatkozó statisztika. E b b e n az évben, az i p a r - és n é p m ű v é s z e t i alkotásokat is tükröző írások illusztrációjaként, a képzőművészeket b e m u t a t ó f é n y k é p e k e t beleértve, a l a p b a n összesen 140 r e p r o d u k c i ó j e l e n t m e g (85 f e k e t e - f e h é r , 55 színes, ezek között n a g y f o r m á t u m ú , egész oldalas, k i v á g h a t ó és b e k e r e t e z h e t ő hátlapok). A képzőművészeti tárgyú tudósítások, kiállítási beszámolók, m ű t e r e m - l á t o g a t á s o k r ó l szóló riportok száma: 57. Igaz, a tudósítások, beszámolók, r i t k a kivételtől eltekintve, „ n y ú l f a r k n y i a k " , de ezen belül egyetlen év a l a t t 71 alkotó m ű v é s z m u n k á s s á g á r ó l a d n a k hírt (illetve, hogy n e h a m i s í t s a k a tényleges helyzeten: az írások közül n é h á n y t ö r t é n e l m i jellegű, szerepel közöttük B a r a b á s Miklóst megidéző is). Huszonkilenc szerző í r t a az említett írásokat. E n n y i t a számokról. Mezei József, u t a l v á n m i n d e n e k e l ő t t A Hét b e n m e g j e l e n t a n y a g o k r a , a „nyúlf a r k n y i " megjelölést p e j o r a t í v é r t e l e m b e n h a s z n á l j a . Elgondolkoztató szempont. A világ jelentős művészeti, k u l t u r á l i s f o l y ó i r a t a i n a k gyakorlatából t u d j u k : a szerkesztőségek egyre n a g y o b b jelentőséget t u l a j d o n í t a n a k az ilyen kis t e r j e d e l m ű írásoknak. A kis t e r j e d e l e m n e m azonos a minőségi e n g e d m é n n y e l — ezt Mezei József m i n t gyakorló szerkesztő b i z o n y á r a m a g a is t u d j a . (Más kérdés, hogy v a n n a k m ű v é s z e t i közíróink, k r i t i k u s a i n k , a k i k t e r j e d e l m e s — olykor t e r j e n g ő s — tan u l m á n y a i k s z á m á r a n e h e z e n t a l á l n a k közlési lehetőséget.) A m a i szerkesztési feltételek között, a m i k o r m i n d e n egyes m ű v e l ő d é s i - t á r s a d a l m i p r o f i l ú l a p u n k legalább k é t - h á r o m szakfolyóirat h i á n y á t h i v a t o t t pótolni, a rövid a n y a g o k igénylése t e r mészetes. Ám ettől eltekintve: egy k é p e s l a p esetében ez s a j á t o s k ö v e t e l m é n y is, kevés szöveg, sok kép — e b b e n is „a vizuális korszak" követeli a m a g a jussát. J ó m a g a m — és itt m á r n e m é r t e k egyet a szerző á l l á s p o n t j á v a l — egyenesen A Hét (és következésképp az Új Élet) é r d e m é n e k t a r t o m , hogy kialakított egy olyan m u n k a t á r s i hálózatot, a m e l y t u d vagy legalábbis kísérletet tesz röviden, velősen írni. A Le Monde k r i t i k u s a i tíz m o n d a t b a n e m e l t e k az égbe, vagy r á n t o t t a k le a s á r b a kiállító művészeket, és ezek a rövid írások s z a k m a i szempontból is a p r ó kis r e m e k m ű v e k n e k bizonyultak. N á l u n k szegény V a r g a K a t a l i n volt az, a k i úgy t ű n t : é r t e t t ehhez az íróilag-szakmailag e g y a r á n t megalapozott, rövid m ű b í r á l a t h o z . Csak r e m é l n i lehet, hogy lesznek hasonló képességű követői. Az Új Élet e t e k i n t e t b e n igyekezett r á v e n n i m u n k a t á r s a i t a rövid írások gyakorlására. A z t n e m m e r n é m állítani, hogy t e l j e s sikerrel. Tény, hogy huszonkilenc szerző között n a g y j á b ó l u g y a n a z o k k a l a n e v e k k e l találkozunk, m i n t a feldolgozott két hetilap és két folyóirat h a s á b j a i n . K ö z ö t t ü k : B a n n e r Zoltán, Borghida István, Ditrói Ervin, Gazda József, J á n o s h á z y György, M u r á d i n Jenő, E. Szabó Ilona. Ugyanazok, akik képzőművészeti kiadványok, k i s m o n o g r á f i á k szerzőiként is n e v e t szereztek. V a j o n a rövid m ű f a j n á l u k is minőségi m e g a l k u v á s s a l j á r n a ? Végezetül csak a n n y i t : az Új Élet, a k á r a Korunk, a szerkesztőségi szobáit hosszú é v e k óta a kiállító m ű v é s z e k rendelkezésére bocsátotta. Az Új É l e t G a l é r i a kiállításai m á r az ö t v e n e d i k sorszám felé közelednek; az m á r a szerkesztőség h i b á j a , hogy n e m t u d t a olyan t á r s a d a l m i e s e m é n n y é izmosítani a megnyitókat, m i n t teszi azt a Korunk. De ötven kiállítás! — a mai, t e r e m s z ű k e időkben, a m i k o r egy-egy m ű v é s z n e k évekig kell várakoznia, hogy a közönség elé léphessen, olyan tett, a m i t szintén n e m szabad f i g y e l m e n k í v ü l hagyni. L e n n e itt m é g sok m i n d e n , amiről szólani kellene, egyebek között az á l l a m i m e c é n a t ú r á r ó l , a m e l y e t t a p a s z t a l a t o m szerint m a m á r h a t é k o n y a n kiegészít a min i a t ű r m a g á n g y ű j t e m é n y e k e t kialakító — nagyobbrészt értelmiségiekből v e r b u v á lódó —, vásárlóerővel r e n d e l k e z ő réteg; szólani l e h e t n e a r r ó l is, hogyan f u r a k o d i k be a művészeti p r o d u k t u m o t kereső-vásárló m ű g y ű j t ő b i z a l m á b a az á l a m a t ő r , aki valahol a giccs fölött, de az értékálló alkotás s z i n t j e alatti t á k o l m á n y a i v a l eláraszt o t t a a piacot. De é r d e m b e n csak a k k o r lehet e t é r e n is következtetéseket m e g f o galmazni, h a v a l a k i — m i n t Mezei József — ilyen i r á n y b a n is számszerű vizsgálatokat végezne. Ijesztő a d a t o k a t g y ű j t e n e össze — az utóbbi é v e k b e n az a m a t ő r m o z g a l o m b a n t a p a s z t a l h a t ó fellendülés káros m e l l é k t e r m é k é r ő l , árnyoldaláról, az á l a m a t ő r s é g terjedéséről. Ügyes kezű ügyeskedők a második, r e j t e t t gazdaság szolg á l a t á b a á l l í t o t t á k a kép- és szoborgyártást — elegendő körülnézni orvosok, t a n á rok, m é r n ö k ö k , mezőgazdászok, különösen a v i d é k e n dolgozó értelmiségiek l a k á s a i ban, hogy lássuk: m e n n y i r e hiányzik az a bizonyos közönségnevelő f u n k c i ó j a a művészeti közírásnak, k r i t i k á n a k . A n n a k i d e j é n Sőni P á l az egyik hazai ősbemutatót p o r r á zúzó cikke fölé azt a címet í r t a : „Vigyázat, n e m irodalom!" A m a t ő r , á l a m a t ő r festészeti-szobrászati kiállításról szóló cikkben m é g n e m l á t t a m azt a figyelmeztetést: „Vigyázat — n e m művészet!" Erdélyi L a j o s

Közgazdászok tartozása Meglepetéssel o l v a s t a m a Korunk 1982. f e b r u á r i s z á m á b a n P a p p József A n d r á s cikkét a közgazdasági m ű v e l t s é g szükségességéről. N e m értem, m i t a k a r a szerző bizonyítani vagy elérni e cikkel? É n is közgazdász vagyok, s egyetértek a szerzővel a b b a n , hogy „a gazdasági ismeretek, a gazdasági m ű v e l t s é g n á l u n k á l t a l á b a n m é g n e m foglalta el az á l t a l á n o s k u l t ú r a r e n d s z e r é b e n az őt m é l t á n m e g illető helyét". De ha ez így igaz, és sokan úgy érezzük, hogy ez így n i n c s jól, a k k o r mi a teendő? E r r e n e m k a p o k választ az írásból. Az egyetlen u t a l á s t egy Pillich Lászlótól idézett rész t a r t a l m a z z a : „ h a k i a l a k u l b e n n ü n k , közgazdászokban az írás igénye, s a m e n n y i b e n k i a l a k u l n a k a közgazdasági jellegű írások közlésére á l l a n d ó s u l t k e r e t e k is." K e z d j ü k az idézet második részével. H a P a p p József A n d r á s számításaiból i n d u l u n k ki, aki szerint több m i n t húszezerre becsülhető a m a g y a r a n y a n y e l v ű , gazdasági m u n k a k ö r b e n dolgozók száma (amit szerintem m é g el kell osztani lega l á b b öttel, hogy m e g k a p j u k azok számát, a k i k e t v a l ó b a n jó középfokon é r d e k e l a gazdaságtudomány), akkor is úgy gondolom, a k e r e t e k a d o t t a k n a k tekinthetők, tudniillik ott a Korunk, A Hét, n é h a az Előre és a Kriterion, v a l a m i n t a Dacia kiadó, s bizonyos v o n a t k o z á s b a n a Ceres. Vagy nyisson a K r i t e r i o n közgazdasági alkiadót? V i t a t o m a szerző azon állítását, hogy „ l a p j a i n k pedig — kevés kivételtől eltekintve — u g y a n c s a k mellőzik az ilyen írásokat". Az a meglátásom, i n k á b b h i á n y o l j á k . (Zárójelben h a d d említsek egy k o n k r é t esetet. Velem t ö r t é n t . Még 1977—78-ban megegyeztem a K r i t e r i o n kiadóval egy gazdasági t é m á j ú k ö n y v megí r á s á b a n . Biztatást k a p t a m , dolgozni kezdtem, a b e m u t a t o t t résszel m e g v o l t a k elégedve, de a z u t á n m i n d e n a b b a m a r a d t . N e m a kiadón múlott.) Megemlíteném, hogy az Előre eddig m i n d e n gazdasági t á r g y ú k ö n y v i s m e r t e t é s e m e t közölte. Meggyőződésem, hogy elsősorban azért, m e r t kevés ilyen írást k a p n a k , és n e m azért, m e r t jól sikerültek voltak. Szóval, m é g ha f i g y e l e m b e vesszük azt a véleményt, hogy a k i a d ó k b a n túlnyomórészt filológusok és történészek dolgoznak, s e m i a t t t a l á n egy irodalmi vagy közgazdasági írás n e m e g y f o r m a eséllyel indul, a k k o r is csak azt a következtetést t u d o m levonni, hogy a jó c i k k e k n e k helyet a d n a k (adnának). Bárcsak annyi p r o b l é m á n k v o l n a az anyagi termelés t e r ü l e t é n a m é r n ö kökkel, m i n t az „írástermelés" terén a filológusokkal! S itt t é r j ü n k r á a Pillich László-idézet első részére, nevezetesen arra, hogy k i a l a k u l t - e az írás igénye a közgazdászokban? Lehet, hogy igen, de ez ö n m a g á b a n még kevés. A t é m á t nagyon kell ismerni, méghozzá az alapokat, és m i n d e z e k r ő l illik „könnyen emészthető" stílusban írni. És n e csak a felszíni jelenségeket, a n a p i h u l l á m z á s t r e a g á l j u k le, h a n e m azokat a törvényszerűségeket is, a m e l y e k ism e r e t é b e n a következő h u l l á m m e g j e l e n é s e m á r n e m h a t meglepetésként. Ügy érzem, elnézést kell k é r n e m n é h á n y s z a k e m b e r t ő l ( F u r d e k Mátyás, K u n János, P a p p József A n d r á s , Tövissi Lajos, Vita László, Vorzsák Álmos), a k i k eddig is egyáltalán t e t t e k v a l a m i t közgazdasági m ű v e l t s é g ü n k é r t , de állítom: alapvető, hozzáállásbeli h i b á n k , hogy m i n d i g az elmélettel m a g y a r á z z u k a n a p i jelenségeket, t e h á t az elmélet követi (próbálja követni) a gazdaság n a p i eseményeit — azt a b e n y o m á s t keltve az olvasóban, hogy utólag k ö n n y ű okosnak lenni —, és n e m elsősorban az a l a p v e t ő jelenségekkel, t e n d e n c i á k k a l és törvényszerűségekkel foglalkozunk. Ne é r t s ü k félre, a csillagász is m e g m a g y a r á z z a m i n d e n n a p f o g y a t k o z á s k o r a jelenséget magát, de a részletes elméleti leírás a csillagok m o z g á s á n a k á l t a l á n o s rendszerébe ágyazva m á r létezik, f ü g g e t l e n ü l attól, hogy mikor következik be ú j r a napfogyatkozás. Összefoglalva: arról, hogy a hazai m a g y a r n y e l v ű gazdasági szakirodalom hiányos, elsősorban a hazai közgazdászok tehetnek. Írni kell, sok és főleg jó cikket, könyvet, s h a az olvasók ezeket olvasva j o b b a n é r t i k a világot, n y i l v á n megszeretik, igényelni f o g j á k m u n k á n k a t , s n e m lesz szükség arra, hogy s i r á n k o z z u n k t e h e t e t l e n s é g ü n k fölött. Török M. László

SZEMLE ,,nincs oly tükör, kiben m a g a m l á s s a m " 1.1. Horváth István utolsó, gazdag alkotói szakasza — valamivel több mint tíz év — legalább három fö irányban teljesedik ki: egy nagy jelentőségű monográfiában (a Magyarózdi toronyalja című írói falurajzban), továbbá költészetének és p r ó z á j á n a k — az életmű jelentős részét alkotó — darabjaiban. E szakasz verseiben a magakeresés, az emésztő önvizsgálat eszméje kerül előtérbe, a személyiség keresi helyét a társadalomban (és a megbomlott világegyetemben), s keresi azokat a szálakat, amelyek szűkebb közösségéhez fűzik és fűzhetik. És szembe kell néznie a költőnek a jelentkező öregséggel (halállal) és elmagányosodással is. 1.2. Ugyanakkor megerősödik a szándék az íróban, hogy az izzó lírai önreflexió és létélmények versbe sűrítésével egyidőben az emlékezés keretei között és a higgadt elemzés módszerével is m é r j e föl, vegye számba élete és sorsa alakulását. Azonos kérdések fölvetése és a válaszkeresés ezekre különböző húrokon, a műnemek eltérő törvényszerűségei szerint történik. A „Ki vagyok én?" kérdése foglalkoztatja állandóan, az önszemlélet magas igénye válik elsődlegessé versben és prózában egyaránt. (Nem véletlen az sem, hogy írói f a l u r a j z á n a k bevezetőjében egyértelműen kijelenti e tudományos m u n káról: „Én vagyok ez a könyv. De nem csak én. Az a nép is, amelyhez tartozom, amellyel — vagy amelyekkel — összefűznek a borzongató hiedelmek, varázslások, szokások, játékok, a népköltészet gazdag csillagos ege, s a nyelv, melynek egyes szavai a ködös ősidőkből visszhangoznak ide.") A végleges válasz azonban — t u d j a ezt a költő — nehezen születik meg, hiszen „nincs oly tükör, kiben m a g a m lássam" ( A z é r t . . . In: Kiáltás halál ellen. Kvár, 1973). Számunkra létezik a Mű, amelyből újrateremthető Horváth István emberi-művészi nagysága. 1.3. Összetett, bonyolult képlet a Horváth István-jelenség. De nemcsak e jelenség egyik, objektíve adott oldala, a korszak, h a n e m az egyéni-szubjektív oldal is. Előbbiről í r j a Cseke Péter a prózai műveket tartalmazó gyűjteményes kötet (Kipergett magvak. Novellák, emlékezések. Sajtó alá rendezte, az utószót írta é s jegyzetekkel ellátta Cseke Péter. Buk., 1981) utószavában: „Az a történelmi korszak, amelyik a társadalom tektonikus mozgásai folytán a mélyből feltarajlotta Horváth István sorsát, és amelynek hite szerint maga is alakítója volt, még keresi helyét, hogy reális történeti távlatba állíttassék." T u d u n k m á r ezt-azt e korszakról, de talán ennél még kevesebbet a belső folyamatról, mely szerint (a) Horváth István(ok) élete alakult. E fejlődésnek, illetve tudatállapotoknak leplezetlen feltárását követhetjük nyomon — néhol magas esztétikai érték f o r m á j á b a n — késői költészetében és emlékező prózájában, önéletrajzi regényrészletében. 1.4. Íróként, művészként a lelki kettősség, személyiségének kettős kötődése lesz központi kérdése. Lírában és emlékező prózában is. Falu és város világa ütközik meg benne egyrészt, másrészt pedig a kiemelkedő egyéniség és az öt akadályozóbefolyásoló környezet mindennapos konfliktusai épülnek be személyiségébe. Családja teljességgel a faluhoz és a paraszti osztályhoz tartozik, ö maga is Özdon születik, de első m a r a d a n d ó gyermeki élményei nagyvárosiak (szülei Budapesten szolgálnak a tízes évek elején, ahová öt is magukkal viszik). Ugyanakkor itt kell tapasztalnia a rendkívüli érzékenységű f i ú n a k a társadalmi igazságtalanságot és megkülönböztetést. Hazatérve szülőfalujába (édesapját behívják katonának), idegenként érzi m a gát — és viszont: környezete (gyermekek és felnőttek) őt érzi idegennek. („Szülőhelyemre visszatérve, ú j r a csak idegenbe érkezem.") Íme, az a tudati kettősség, amely m á r korai verseiben is tükröződik, a g y e r mekkorban szerzett élmények által határoztatott meg. Utolsó alkotói szakaszában már általános emberi távlat jegyében alkotja az önmeghatározás nagy versét:

„Égő csillag fut. / Öntüzében ég el. / / Nincs hol lehulljon. / Csak ég és sajog." (Magam keresve. In: Tornyot raktam. Buk., 1972.) Ugyancsak 1967-ben keletkezik a Megválaszolások című vers is, amelynek főbb eszmei p o n t j a i t a honnan jöttem— mit tettem—mi m a r a d u t á n a m gondolatsorral jelölhetjük. Mohó kíváncsisága és tudásvágya ugyancsak szokatlan, rendkívüli jelenséggé teszi környezetében. „Jobban gyermek tán nem vágyott / Megismerni a világot, / A tudást, a mindenséget: / Bennem örök-lánggal égett / Nagy szerelme minden szépnek. / S a vágyak csak égtek, égtek." (Villás-faág játékökröm, 1963.) A kiválasztottak sorsa jut neki: azonos külső körülmények közt zajlott az élete a sélőkedve, képzelőereje hozza egyszer a gyermek Horváth Istvánt kellemetlen helyzetbe. Kikacagják, mert azt mesélte — szerintük: hazudta! —, hogy repülőgépen ült. Repülőgép valóban létezik, képét Budapesten látta is az újságokban — érvel az önéletrajzíró a főhős, tehát gyermekkori önmaga logikájával —, szülőf a l u j a h a t á r a szintén létező valóság, csupán ő n e m ült a gépen, és nem repült — de ülhetett volna, ha van! Képzelt, kitalált világával már gyermekkorában kiemelkedik környezetéből, összeütközésbe kerül vele. Mint annyiszor később, felnőttként is. De ekkor, választott világában, a városban sem érzi jól magát. Iszonyodott a várostól, holott falujából azért (is) távozott, mert (írói) h a j l a m a i nem találtak megértésre, s a várostól remélte a befogadó közeg megtalálását. Találóan í r j a Deák Tamás a gyűjteményes kötet, a Tornyot raktam előszavában: „a parányi Kolozsvár Babilon zűrzavarát és Ninive bűneit idézi fel riadt tudatában." 1.5. Töredékben m a r a d t önéletrajzi regénye (Mint a magból kikelt fácska, 1975—1976) gyermekkora világát, élményrétegeit boncolgatja. Szinte e l m a r a d h a t a t lan része a gyermekkor minden önéletrajznak, hiszen a személyiség fejlődését döntő módon határozza meg. De n e m teljes és részletes gyermekkorral ismerkedünk meg: szelektál az író, kiemel néhány jellemző mozzanatot, történetet, amelyet vagy az ő emlékezete őrzött meg, vagy másoktól, szüleitől hallott később. És magyarázza, k o m m e n t á l j a ezeket. Máskor meg lelki s t r u k t ú r á j á n a k , kivételes érzékenységének eredete után kutat, s helyesen utal azokra a tényezőkre, amelyek már születése előtt, árvaságban, szolgasorsban felnőtt édesanyja révén befolyásolták személyiségfejlődésében: „Az ősöktől kapott gének százezer évek életanyagát hordozó gazdagsága mellé, megfogamzástól szegény anyám méhében a szakadatlan izgalmak villámkisülései koszorúztak körül. Amit mások a faluban eszmélő koruktól évekig tanultak, édesanyám órák, napok, hetek alatt kellett hogy megtan u l j a . Figyelő, nemegyszer gúnyos tekintetek előtt. Ki t u d n á megmondani, hogy azok a villámlások is n e m járultak-e hozzá, hogy nem mindennapi érzékenységű idegzettel születtem? Nem azokat is sajogtam, sajgom egy életen végig?" Apjától a szociális érzékenységet örökölhette. Az egyik B á n f f y bárónál szolgálva, éjszaka az ú r birtokára mennek lopni; s a rettegő, félénk feleségnek így indokolja tettét az apa: „Mind a mü kezünk m u n k á j a után terem." És ez az apa, aki budapesti szolgálata béréből földet vesz f a l u j á b a n , részt vesz a megmozdulásokban, az 1912-es „vérvörös csütörtökön", mint telefongyári szakmunkás. Milyen nyomokat hagyott ez vajon az a p a lelkében? Nagy kár, hogy az 1914-es háborús év őszéig juthatott el csupán élettörténetének megírásával és újraélésében. Az önéletrajzi regényrészlet azonban kiegészíthető A király abrosza (1950), Amikor nem volt ég Bukarest fölött (1973), Fekete fellegek (1957), Szűzdohány (1970) című elbeszélésekkel, amelyek az író életének egyegy szakaszát, mozzanatát m u t a t j á k be és ábrázolják a kisepika eszközeivel. Az emlékezés szálaival átszőtt írások ezek. Közülük kettő emelkedik ki mind gondolati-eszmei súlyánál fogva, mind művészi megformáltság tekintetében: a bukaresti élményekre alapozó Amikor nem volt ég Bukarest fölött és a két világháború közötti erdélyi f a l u közéletére, a paraszti-kisebbségi sorsra összpontosító Fekete fellegek. 2.1. A pályakezdő Horváth István elbeszélőként is alkot m a r a d a n d ó értéket. A Móricz- és Tamási-próza erőterében alakul p á l y á j a — akárcsak a Termés című folyóirat prózaeszménye. (Vö. Cseke Péter: A Termés szerepe Horváth István világszemléletének kialakulásában. In: Irodalomtudományi és stilisztikai tanulmányok — 1981. Buk., 1981.) Mindkét prózafelfogásra találunk példát a negyvenes évek első felében keletkezett elbeszélésekben. A Kipergett magvak (1943) a tragikus kimenetelű történet tömör előadásával, pontos megszerkesztettségével katartikus erejű. Az ábrázolt események és a bemutatott alakok sorsa lényeges üzenet hordozója, s e r r e még természetes módon épül rá egy szimbolikus jelentés: a „kipergett magvak" az elbeszélés folyamán művészien kidolgozott szimbólummá nő — a történelem viharában, a társadalomfejlődés sodrában széthulló népi-paraszti

világot jelképezi. T é m á j a a l a p j á n is szoros kapcsolatot m u t a t a magyar népi irodalom akkori törekvéseivel. A bevezető leírásban (gyermekek játszadqznak a néptelen falusi utcán) jól exponálja a paraszti szemlélet és a földkérdés ellentmondásait is (sokgyermekes család — egykézés). Az öregasszony megjelenésével felgyorsulnak az események: a negyedik gyermekkel terhes lánya „érdekében" ármánykodik a vénasszony, mialatt a család többi t a g j a a r a t a h a t á r b a n . Estére be is következik a baj, s másn a p délre m á r Kalári halott. Az anya megörül (a „bűnös" orsókkal j á r j a a falu utcáit), és az özvegyen m a r a d t fiatal f é r j is m á r - m á r öngyilkosságba menekülne, ha n e m kerekedne felül benne a legutolsó pillanatban a megért „élet" iránti ősi ragaszkodás ösztöne: „ . . . a másvilágról is visszafutott volna, hogy n e hagyja kárba menni az áldást." A paraszti sors f á j ó mélységeit sejteti a Vasárnap (1944) című elbeszélés is, amely ugyancsak a móriczi művészet vonzásában született. 2.2. Ugyanez a zárt falusi világ a háttere a játékos hangulatokba, lírai hangnembe átcsapó novelláknak. I f j ú s á g és szerelem, hétköznapok és ünnepek e novellák témái; föltárul a f a l u (faluja) gazdag szokás- és hidelemvilága, megkísérli láttatni az író ember és természet egységét. Például: Az ugaron (1944),. Ha nem születtem úrnak (1944), A nyakravaló (1944), Erdőlés (1943), Karácsony (1943), Ütmarti Jóska (1944). A Tamási-próza jegyében létrejött művek ezek. Az utóbbi novella főhőse, Útmarti Jóska (beszélő név!) a népmesék vándoraira emlékeztet leginkább, de az otthontalanság és kitaszítottság eszméje erősödik föl benne, s a szociális indulat megfogalmazásáig jut el írója. 2.3. Az 1945 után keletkezett elbeszélések egy részében folytatódik ez a gondolat — a forrongó, osztályfeszültségekkel terhes f a l u életét m u t a t j a be Horváth István (Kaszások, 1947., A tudós, 1951., Falubeliek voltak, 1960). A Csali gróf akar lenni? (1952) című kisregényben a fiatal népi hatalom árnyoldalaira m u t a t rá. Bátor hangú írás volt abban az időben. A Rîbnita (1951) című kisregény tárgya tekintetében egyedülálló alkotás Horváth István életművében: egy fogolytábor utolsó n a p j a i v a l ismertet meg; a viszszavonuló német csapatok t a r t j á k felügyelet alatt a tábort — kommunistákat őriznek —, és az utolsó pillanatban őrült tettet h a j t a n a k végre: likvidálják a kommunista foglyokat. Egy túlélő pártmunkástól (Gáll Mátyás) hallotta az író a borzalmas történetet. 2.4. Elbeszéléseiről szólva megkerülhetetlen kérdés a szülőföldje nyelvjárási elemeinek, az ózdi tájszóknak és kifejezéseknek túlzott használata. A szereplők beszédét szómagyarázat nélkül néha meg sem lehet érteni. Hibájául rótták fel ezt a szerzőnek, m á r korábban is — t u d j u k meg a körültekintően összeállított jegyzetekből. Ezért (is) dolgozta á t egynémely elbeszélését később. Most a korai elbeszélések sajtó alá rendezésekor Cseke Péter az 1944-es kötetet, tehát a művek eredeti változatát vette alapul. „A korai elbeszélések és későbbi változataik összehasonlító szövegvizsgálata arról győzött meg — í r j a Cseke —, hogy az átírás, a stilizálás eredményeképpen az egyes írások csiszoltabbá váltak ugyan, viszont sokat veszítettek eredeti színükből, hangulatukból, kifejezőerejükből." Vajon így van ez? Az egyes művek „színét", „hangulatát" stb. kizárólag valamely t á j n y e l v túlhajszolt használata biztosítja, vagy az élet- és emberábrázolás irodalmi nyelven megfogalmazott hitelessége? A szereplők tájszólásának hű utánzása még n e m jelenti azok művészi ábrázolásának hitelességét is! 2.5. Meg kell m o n d a n u n k azt is, hogy néhány kivételtől eltekintve Horváth István prózai művei elsősorban s a j á t életművének határain belül hordoznak irodalomtörténeti értéket; az adott életmű teljességének tárgyalásakor mint í r ó j u k alkotói ú t j á n a k dokumentumait kell számításba v e n n ü n k őket. És szintén egy monografikus t a n u l m á n y b a n kellene kimutatni szülőfaluja szellemi kincsének hatását Horváth István munkásságára. Annál is inkább, mert ehhez a vállalkozáshoz az alapművet (Magyarózdi toronyalja) éppen az író tette közkinccsé. 3.1. Figyelmet érdemel A Hold (1975) című írás. Horváth István szemléletm ó d j á n a k és írói világképének lényeges elemeit t a l á l j u k meg benne. Világképének (nem rendszerszerűen kifejtett) összegezése. Az esti égbolton — m o n d j a a n a r r á t o r — félelmetes üldözőként jelenik meg a Hold, amint a gépkocsiban ülő író elhagyja szülőfaluját. Ez a helyzet indítja el a reflexió és önvallomás fonalát. Feltűnő a Holdnak ez a képe, m e r t amíg együtt élt ő, az író a természettel, addig inkább játékosnak ismerte meg holdunkat. Most pedig szorongás fogja el. Vajon azért, mert nem a végtelen természetben szemlélheti szabadon az égitestet, hanem egy ember alkotta technikai „csodában", a robogó gépkocsi bezártságában?

Csodálatos a gép — a kozmoszt meghódító ű r h a j ó is —, folytatódik tovább a gondolat. De mit láthat, mit érezhet az űrhajós például? „Számára ú j világra tekint. De csak annyit lát, amennyit az a b l a k kerete megszab neki, a m e n n y i t az az őt magába záró világ engedélyez. A teljes világ megoszlik két világgá. Egyik a végtelen, magábanvaló, másik a mesterséges, amelybe bezárkózva a teljességből z á r j a ki magát az ember. Ezt a ki- és bezártságot éreztem a rohanó gépkocsiban, az éjszakai úton." Előbbi kérdésünkre az író válaszolt — igennel. És megtaláljuk verseiben is az elveszített teljesség gondolatát. Adyra emlékeztetően í r j a : „A mindenség m á r cseréppé törött." (Öreg paraszt emberi sóhaja, 1967.) 3.2. Horváth István azon kevés írástudónk közé tartozik, akik saját mindennapi (paraszti) gyakorlatukban tapasztalták meg a világegyetem egységét és teljességét, én és nem-én egymásrautaltságát, h a r m ó n i á j á t . Azt a bizonyosságérzést, ami például a klasszikus görög kultúrából sugárzik felénk, s ami után a modern ember egyre reménytelenebbül sóvárog. Versben is megfogalmazta Horváth István saját élményét: „A mindenség szíve közepében álltam, / Nagy, teremtő kedvvel / Piros alkonyokra lángot én dobáltam." (örökségem az ifjúságból, 1963.) Ne csodálkozzunk, ha írónk élő dialógust folytat a Holddal, az „emberi lábnyomtól pecsétes" égitesttel. Az ember j á r t a égitest valós ténye döntő módon határozza meg ember és világ viszonyát. Ezért különbözik oly nagy mértékben a természeti létben élő ember félelme, szorongása is a maiétól. A mai ember szorongásának igazi oka ugyanis a másik ember, a Te. A régmúlt idő embere ugyancsak szorongott, de n e m tudta a szorongást. Fejlődésében az emberi n e m ú j a b b minőség, „küszöb" elé került. „A mai emberi tudományhoz méltó és társadalmi valóság szintjéhez m é r t új, másszerű gondolkodás szükséges ahhoz, hogy a megbolydult ember felülkerekedjék gyötrelmes válságán, félelmetes szorongásain. S mert válságának egyik, mélyben rejlő gyökere éppen a másiktól való állati félelem, ezt kell a küszöbön innenfelöl hagynia, s túlnan r a j t a m á r csak E m b e r k é n t haladni tovább az okosan szervezett fejlődés félelmetlen útján." 3.3. Szemléletének előrelátó, tiszta emberi bölcsessége a kételyt sem kerüli meg — hogy ti. képes lesz-e erre a lépésre az emberiség —, de végső válasza pozitív: a megismerés, a tudomány e m b e r t szolgáló szerepét hangsúlyozza. A természetet n e m legyőzni kell, n e m háborúságban kell vele állnia az embernek, hanem ember és természet egyensúlyára, h a r m ó n i á j á r a kell törekedni, mert — m o n d j a ki Horváth István a végső szentenciát — „Az ember tetteiért n e m a természet, önmaga felelős. De ha a tetteivel megbontja a természet szép egyensúlyát, bosszulatlan ez sohasem marad." Alaptételét pedig így fogalmazza meg: „A megkettőzött Egy, a természeti és társadalmi szembeállítása szkizofrén nyugtalanságot termel azokban, akik nem egységben élik a kettőt." Bizonyára ez Horváth István világnézetének legtávlatosabb, legmagasabb eszmei pontja, s ennek birtokában és követelményei a l a p j á n törekedett a rendteremtésre. Borcsa János

Elvi v i t á k , eszmei h a r c o k Ludwig Grünberg könyvének* megjelenése az olvasóközönség egyik régi elvárásának tesz eleget. A kortárs filozófia töredékeire való számos utalás (irányzatok, változatok, szerzők, recenziók stb.) mellett mindinkább felmerült egy összefoglaló m u n k a igénye, amely nyíltan váll a l j a a kérdések frontális és globális tică. Buc., 1981.

megvitatását. Csakis a merész vitázás szellemében születhetett meg egy olyan könyv, amely differenciáltságában és összefüggéseinek teljességében mutatja be századunk filozófiai gondolkodásának alapvető vonulatait. És csakis a globális kérdésfelvetés szemszögéből világíthatott r á kellőképpen a marxizmus más elméletekkel folytatott dialógusának fő vetületeire. F e n n t a r t á s nélkül állítható, hogy * Grünberg könyve az előítéletmentes dia-

Opţiuni

filo

lógus jegyében íródott, ami önmagában tételezi a dialektikus és történelmi materializmus elveinek alkalmazását. Mindenekelőtt a m a r x i filozófia dogmaellenes, alkotó, pártos és harcos jellegére gondolunk, de nem tekinthetünk el a kritikus szelekció, valamint az árnyalt megközelítés elvétől sem. A kijelölt szempontok figyelembevételével lehetségessé válik a mai filozófiai gondolkodás irányzatainak és ezek változatainak több irányú megközelítése, illetve szembesítése a dialektikus és történelmi materializmus álláspontjával, miáltal az eltérő vélemények vagy ellentétek mellett (bizonyos időszakban úgyszólván kizárólagosan ezekről esett szó) megfogalmazódnak az együttes útkeresés gondolatai is. A szerző figyelmesen elhatárolja az eszmei és magatartásbeli különbségeket, miközben következetesen vitába száll azokkal az irányzatokkal, amelyek ellenségesen viszonyulnak a materialista gondolkodáshoz. Grünberg könyve, jóllehet t é m á j a közvetlenül kapcsolódik a jelenkori filozófiai gondolkodás történetéhez, mégsem pusztán filozófiatörténeti munka. „Történeti" jellege tudatosan alárendelődik egy lényegileg „filozófiai" felfogásnak. A filozófiatörténeti utalások csupán arra szolgálnak, hogy ú j a b b szempontokból segítsenek megvilágítani egy kimondottan filozófiai-metafilozófiai kérdéskört. Miután kifejti véleményét, miszerint Rousseau filozófiája az a „törzs", melyből a mai filozófiai gondolkodás „ágai" kibontakoztak, a szerző ismerteti a m a r xista filozófiai gondolkodás és gyakorlat erényeit. Központi gondolata, hogy a dialektikus és történelmi materializmus kifejlődésének „mértani helye" a kreativitás filozófiájának és a filozófia kreativitásának metszéspontja. (41.) Ebben a problematikai és eszmei térben gyökerezve, a marxizmus tekinthető „a jelenkor egyetlen nagy és teljes filozófiájának". (63.) A könyv első része kritikai szellemben ismerteti és v i t a t j a két befolyásos, nem marxista filozófiai irányzat, a neopozitivizmus és az egzisztencializmus tételeit. Ezek egymással szemben is kölcsönösen ellentmondó nézeteket vallanak, ám a marxizmus álláspontjait is kétségbe vonják, egyebek között a bölcselet síkjainak és értelmének megítélésében. A filozófia síkjait az előbbi irányzat esetében a „fogalmi elemzések", az utóbbi iskola számára pedig a „szubjektív átélések" jelentik. A neopozitivizmus az „álproblémák" mellőzésének, illetve a „pozitivitás" és a „logikai szigor" érvényesítésének igényével lép fel. Az egzisztencialisták, ellenkezőleg, azt állítják, hogy „komoly" filozófiai kérdésként csu-

pán az kezelhető, ami az ember egyediségét, szubjektivitását és szabadságát taglalja. A két irányzat mégis elkerülhetetlenül találkozik a szubjektivizmus széles f r o n t j á n , hiszen egyöntetűen vallják, hogy az ember n e m h a l a d h a t j a meg szubjektivitásának korlátait, és nem törhet ki valamely külső valóság síkjára, sem a megismerés, sem a cselekvés tekintetében. E beállításokkal ellentétben, a marxista filozófiai szintézisek ú j felfogást vallanak az emberről és létkörülményeiről. Mint biológiai, pszichikai és társadalmi lény, az ember kiléphet a világba, megismerheti a valóság titkait, és ezáltal beavatkozhat fejlődésébe. Az ember nem r a b j a kognitív szubjektivitásának, amint a neopozitivizmus hívei állítják, de az egzisztencialista irodalomban oly előszeretettel idézett szabadságra „ítélt" ember képe is hamis. Szellemi és gyakorlati kreativitása révén az ember nem csupán kivívhatja, de szélesítheti is szabadsága körét. Ludwig G r ü n b e r g könyve a strukturalizmust „az ember halálának", az „új filozófiát" és az „ ú j jobboldalt" pedig „a hatalom szakralizálásának" jegyében m u t a t j a be. Információkban, elemzésekben, egyéni eszmefuttatásokban igen gazdag fejezete ez a könyvnek, á m ezúttal a gyümölcsöző dialógus mellett (főleg a strukturalizmus megítélésében) m i n d i n k á b b előtérbe kerülnek a konfrontáció motívumai. Bizonyos értelemben teljesen jogosan. A strukturalizmus egyes embertelen vagy éppen humanizmusellenes vonulatait nem lehetett elvi fenntartások nélkül hagyni, másrészt, az „új filozófia" és az „ ú j jobboldal" heves marxizmusellenességére is eszmei, elvi következetességgel kellett válaszolni. Az utolsó fejezet a kritikai párbeszéd jegyében összegezi a pragmatizmus régebbi és ú j a b b változatainak eredményeit, valamint a pszichoanalízis művelődésfilozófiai vetületeit. Grünberg gondolatokban gazdag könyvét vitairatként is felfogható fejezettel zárja, nevezetesen Louis Althusser tételeivel szemben fejti ki álláspontját „a filozófia válságával" kapcsolatosan, különös tekintettel a dialektikus materializmusra. Egy ilyen válság létezését elismervén, a szerző igyekszik kifejteni a válság vetületeit, és r á m u t a t azokra a körülményekre, amelyek lehetővé teszik a kortárs bölcselet tárgyilagos elemzését. „A filozófia válsága" kifejezéssel jelölt állapot meghaladását a szerző egy „novum organon dialecticum" kidolgozásával véli megvalósíthatónak. (331.) Ennek, a jelenkori filozófiai gondolkodás fogalmi és magatartási „szélsőségeinek" túlhaladása mellett, olyan elméleti és

m ó d s z e r t a n i filozófiai keretet is meg kell teremtenie, a m e l y m i n é l kedvezőbben fog a d h a s s a be a m a i t u d o m á n y o s gondolkodás e r e d m é n y e i t . V é l e m é n y e szerint egy ilyen organon m e g v a l ó s í t á s á n a k elvi t á m p o n t j a csakis „a M a r x által kezdeményezett filozófiai p a r a d i g m a " lehet (330.), amelyet világosan és t u d a t o s a n , alkotó módon kell t o v á b b f e j l e s z t e n i . (332.) A m a r x i s t a filozófia „válsága", véli G r ü n b e r g , „a növekedés válságak é n t " értelmezendő. (333.) Egy ilyen válság lehetőségének megítélése végett m e r ü l fel a közvetlenül és végletesen s a r k í t o t t kérdés: „Mit jelent k o r u n k b a n m a r x i s t á n a k lenni?" A k é r dés nyilván csupán elvileg m e r ü l fel, de végső soron ebben csúcsosodik ki m i n d e n vita a m a r x i gondolkodásról, jelenlegi helyzetéről. Á l l á s p o n t j á t G r i m b e r g összegező tömörséggel fogalmazza meg: „a m a r x i z m u s élő lelke a k o n k r é t helyzetek k o n k r é t elemzésének dialektikus módszere." (342.) Ezt a v é l e m é n y é t igazolandó, több ízben hivatkozik Len i n r e is. Egyetértve m i n d a z o k k a l , a k i k elismer i k a dialektikus módszer érvényességét és időszerűségét, m e g j e g y z e n d ő n e k véljük, hogy egy módszer n e m v á l h a t életképessé, és n e m őrizheti meg é l e t e r e j é t szilárd elméleti a l a p o k nélkül. Ezeket az a l a p o k a t (fogalmak, ítéletek, tételek, t ö r v é n y e k stb.) explicit módon kell körvonalazni. Szerzőnk valószínűleg úgy vélte, hogy ezek b e l e é r t e n d ő k a szövegbe. V a l ó j á b a n a z o n b a n igen lényeges dolog az elméleti t a r t a l m a k előtérbe h e lyezése és kiemelése. N e m elég ezeket csupán a feltételezés körébe utalni. J e lenleg, még h a a m a r x i z m u s egyes fogalmai időszerűtlennek tűnnek is, „marxistákként" feladatunk világosan

f e l m u t a t n i azokat, amelyek megőrzik érvényességüket; és á l t a l u k válik a m a r x i z mus fogalmilag visszavezethetetlenné más irányzatokra. Tulajdonképpen minden filozófiai metodológia t ö b b f é l e k é p p e n kezelhető. A m ó d s z e r t n e m egy esetb e n é p p e n kidolgozója ellen f o r d í t o t t á k . Úgy v é l j ü k , hogy a m a r x i z m u s h o z való csatlakozás n e m k o r l á t o z ó d h a t a m ó d szer e l s a j á t í t á s á r a . Ezt megelőzőleg elméleti t a r t a l m á t is el kell ismerni. Len i n n e l idézve a m a r x i „módszer" jelentőségét, n e m t e k i n t h e t ü n k el attól, hogy u g y a n c s a k L e n i n h a n g s ú l y o z t a azt a lényeges elvi tényezőt, miszerint a m a r x i z m u s „ereje" t u l a j d o n k é p p e n „igazságáb a n " rejlik.

A k ö n y v egyéb vonatkozásainak, állít á s a i n a k megvitatásától, n o h a e r r e bőven a d ó d n a a l k a l o m (Rousseau m i n t az egész k o r t á r s filozófiai gondolkodás forrása, „a dialektikadialekticizálásának"gondolata, k o m u s a i n a k t u l a j d o n í t o t t figyelem), egyelőre e l t e k i n t ü n k . A n n y i t j e g y z ü n k meg csupán, hogy egy könyv, a m e l y az eszmei v i t á k jegyében íródott, e l k e r ü l h e t e t l e n ü l ú j a b b v i t á k f o r r á s á v á válik. Ez is t a g a d h a t a t l a n é r d e m e k é n t könyv e l h e t ő el. Megválaszolatlanul hagyott kérdéseitől eltekintve a z o n b a n L u d w i g G r ü n b e r g ú j könyve p é l d a m u t a t ó m a r a d gondolatgazdagsága, életképes elgondolásai, á r n y a l t szemlélete, a k á r c s a k logikája és stílusa, jövőbe m u t a t ó vitázó szelleme és filozof i k u s elmélyültsége révén. V a l a m e n n y i e r é n y é t összegezve, joggal á l l í t h a t j u k , hogy ez a kötet m é l t ó t e k i n t é l y t fog kivívni filozófiai i r o d a l m u n k b a n , és ú j a b b sikerrel g a z d a g í t j a a Politikai K ö n y v kiadó l e g n é p s z e r ű b b és legrangosabb sorozatát (Idei contemporane).

K o m á r o m i Béla fordítása

Ion Irimie

Nyelvünk g o n d j a i r ó l A kelet-európai államok és népeik fejlődésében, mai á l l a p o t á b a n számos hasonló v o n á s t f i g y e l h e t ü n k meg mind gazdasági, művelődési, m i n d politikai szempontból. Ezekben az országokban a n e m z e t e t alkotó n é p mellett kisebb vagy nagyobb s z á m b a n nemzetiségek is élnek. Egyik á l l a n d ó g o n d j u k az a n y a n y e l v ápolása. Azé a nyelvé, amely nemzetiségi v o l t u k n a k elengedhetetlen ismérve.

Erről győződhetünk meg J a k a b István n y e l v m ű v e l ő m u n k á j á t * olvasva. E kötet „írásait m i n d e n n a p i nyelvh a s z n á l a t u n k igényei h í v t á k életre. A szerző hasznos tanácsokat ad az olvasónak, hogy m i k é p p e n k e r ü l h e t ő k el a kétnyelvűségből f a k a d ó nyelvi zavarok, eligazít a köznyelvi és n y e l v j á r á s i szó* J a k a b István: Nyelvünkről — Madách Könyvkiadó. Pozsony, 1980.

nyelvünkért.

használat gyakran vitatott kérdéseiben, arra törekedve, hogy anyanyelvünket nemzetiségi magyarként is a művelt magyar köznyelv szintjén, szabatosan és szépen beszéljük" — olvashatjuk a borítólapon. Az előszóban megfogalmazott elvi felfogással mindenben egyetérthetünk: „Egy magyar nyelv van. Ezt használja a magyar nemzeti társadalom, ezt használják anyanyelvükként más országok magyar nemzetiségei és szórványai. Fontos tehát, hogy ez a közös nyelv egységes, minden magyar számára egyformán érthető legyen." (7.) Ennek megfelelően egyetérthetünk célkitűzésével is: „ . . . A csehszlovákiai magyar nyelvművelésnek egyik fontos alapelve ez a tény. Szeretnénk, ha az olvasó meg nyelvhasználatának egyik alapelveként fogadná ezt el. De nemcsak gondolatban vagy ígérettel, fogadkozással, hanem a mindennapi nyelvhasználatban való érvényesítéssel, bizonyítással is." (8.) Sőt a kitűzött célt szavatoló feladat-megjelöléssel is egyetérthetünk. Eszerint a nemzetiségi nyelvművelés feladata „a magyar nyelvben már társadalmivá lett elemek megismertetése, elterjesztése a nemzetiségi magyarok közt, a magyar nyelv rendszerének, szellemének megfelelő szerkesztésmód erősítése tudatunkban s mindezzel a nyelv különfejlődésének megakadályozása." (7.) Ezeket az elvi szempontokat t a r t j a szem előtt a szerző a kötetben összegyűjtött rövid kis írások mindegyikében. Nem elvi fejtegetések, hanem a mindennapi nyelvgyakorlatból leszűrt tanulságok f o r m á j á b a n . Nálunk sem elsősorban elvi vonatkozású cikkek írásával folyik a nyelvművelés, hanem a sajtóban vagy a beszélt nyelvben jelentkező sajátosságok megfigyeltetésével, helyesbítésével, magyarázatával. Bennünket is az a cél vezet, hogy terjesszük azokat a nyelvi formákat, amelyek megfelelnek a normatív irodalmi, köznyelvi követelményeknek. És ezt úgy igyekszünk elérni, hogy felhívjuk a figyelmet a kerülendő jelenségekre, illetőleg b e m u t a t j u k magyarázat kíséretében a helyes és követendő formá(ka)t. S jóllehet elméleti jellegű kérdésekkel kevésbé jelentkezünk, számos elvi kérdést tisztázunk ilyen módon. A könyv első fejezetében J a k a b István nyelv és társadalom összefüggését vázolja, és ezt a kapcsolatot a szorosabban ide vonható cikkekben példákkal is bemutatja. Tudott dolog, hogy a nyelv és a társadalom között szerves, szoros a kapcsolat, és a nyelv t á s a d a l m i csoportok alapján rétegződik. Így egy nyelven belül elkülönül egymástól a köz- és az irodalmi nyelv, elkülönülnek a tájnyelvek meg a szaknyelvek, de — amint

J a k a b István is írja — „nem külön nyelvek ezek, hanem egyazon nyelvnek a különböző használati formái". (11.) A szaknyelvi jellegzetességek — köztudomásúan — foglalkozások, társadalmi csoportok, műveltségi szintek szerint alakulnak ki, ezért nem köthetők különkülön területhez. A köznyelv és az irodalmi nyelv viszont — hangsúlyozza a szerző — „nemcsak egy-egy a nyelvhasználati formák közül, hanem a kettő együtt tulajdonképpen az összefogója is az egyes formáknak, s egyben a nemzeti nyelv normául szolgáló központi típusa. Ez biztosítja a művelt nyelvhasználat egységét, s ez az eszköze a kultúra terjesztésének. Azért kell óvnunk és ápolnunk, azért kell ügyelnünk tisztaságára, hogy ezt a szerepét minél jobban betölthesse." (13.) Ennek érdekében a szerző mindenekelőtt szükségesnek látja, hogy a nemzetiségek ismerjék meg mindazokat az ú j szavakat, amelyek a magyar nyelvben az utóbbi időben létrejöttek, hogy ne kelljen m á s szavakkal megnevezniük az ú j fogalmakat. Ilyenek például a szakmásít 'segédmunkást szakmunkássá képez', a súlycsonkítás 'az az eljárás, hogy az elárusító a számlázottnál kevesebb á r u t mér', az áramtalanít 'kikapcsolja az áramot', a meghibásodik '1. (gép, készülék) elromlik; 2. (élelmiszer) megromlik' és mások. Álláspontja: „nem kell minden ú j szót bizalmatlanul fogadni, különösen az olyat, amely szabályos szóalkotási móddal jött létre, megvan a maga szerepe a nyelvben, és a magyar nyelvterület nagy részén már meghonosodott." (16.) Az ilyen, elsősorban szakmai jellegű, de köznyelvivé vált szavak, kifejezések egységes használatára nálunk is felhívható a figyelem. A nyelvjárások J a k a b István szerint a nyelv kincsesbányái. Helyesen veti fel azt a kérdést, hogy a nyelvjárás ugyanolyan helyes az azt beszélők számára, mint az irodalmi és a köznyelv a normatív változatot használók érintkezésében. (Ezt a kérdést egy időben a hazai nyelvművelés ugyancsak vitatta. Egyes szakemberek úgy vélték, hogy a nyelvjárási jellegű nyelvhasználatot nem minősíthetjük helyesnek.) A nyelvjárási jelenségek irtása szerintünk sem helyes. A társadalmi fejlődés fokozatosan — természetesen hosszú távon — irtásuk nélkül is kiszorítja a nyelvjárási elemeket a társadalom egészének nyelvhasználatából. A Nyelv és társadalom című fejezetet a nyelvhasználati segédkönyvek bemutatása zárja, (Örültünk volna, ha a szerző az itteni kiadványokra is utalt volna.) A második, a legterjedelmesebb f e j e zet — érthető módon — a Szlovák sajá-

képző nélküli alakra. — Egy másik tosságok magyar mezben című. Az itt „furcsaság" Az „elreteszelt" folyó és a tárgyalt jelenségek közül jórészt azokat most épülő „műemlék" című kis cikkemeljük ki, amelyek nálunk is jelentkezben olvasható. Azt m u t a t j a be, mire venek az együttélés hatására. Nagyon tazet a rossz fordítás. A folyót ugyanis el nulságos e tekintetben az Iskolán vagy lehet rekeszteni duzzasztógáttal, elreteiskolában című kis írás. Ott a gyerek szelni azonban ajtót, bejáratot szokás. iskolára (nem iskolába) megy, internáMűemlék építését viszont ma nem lehet ton (és nem internátusban vagy bennelkezdeni, csak emlékmű-ét. Végül még lakásban vagy kollégiumban) lakik, és egy humoros példa ugyancsak a sajtótanonciskolán tanul — olvashatjuk. (80.) ból: az idejekorán meghalt személyről. Kevésbé választékos beszédben nálunk Milyen lehet az az egyén, aki idejekorán, is hallható, hogy szakiskolán jár vagy vagyis 'idejében, kellő időben' hal meg? tanul az i f j ú . A jelenség részben azzal Nyilván azt akarta mondani a szlovákindokolható, hogy a normatív irodalmi ból fordító újságíró, hogy 'korán, idő nyelvben is így helyes: főiskolán, egyeelőtt' hunyt el az illető. A szóalaknak temen, mezőgazdasági vagy zeneakadévalóban az volt a régi nyelvben a jemián tanul. Viszont ki kell egészítenünk lentése, amelyet az újságíró tulajdoníazt az állítást, hogy „A magyarban csak tott neki. [tehát De időközben megváltozott akkor l á t h a t j u k el az iskola szótkülviszonyraggal -n raggal] — abban a jelentése, a szerző pedig n e m ismeri a az esetben is, amikor tulajdonképpen szó mai értelmét. Így űznek tréfát a szabelviszonyt a k a r u n k kifejezni —, ha envak az emberrel — olvashatjuk J a k a b nek 'tanfolyam' jelentése van". (81.) Ha István könyvében. (122—124.) Tegyük az iskola szó valamely összetétel utótaghozzá: a fontos az, hogy csak olyan szajaként szerepel, igenis kaphat ilyen esetvakat, kifejezéseket iktassunk szöveben -n, tehát külviszonyragot akkor is, günkbe, amelyeknek ismerjük pontosan ha nem 'tanfolyam' jelentésű. Például a a jelentését. pedagógiai főiskolán, tanárképző főiskolán tanul (tanít). Ilyen példákat a szerző Nem mind arany, ami fénylik címmel maga is idéz. Beszél ugyanakkor ún. a szerző „divatos" szavakat, kifejezésealap- és középiskolai oktatásról (ebben ket gyűjtött össze. (Közülük nálunk is és más cikkében is). Nem tudom, hekezd népszerű lenni az amennyiben kölyes-e az elemi vagy — ha tetszik — tőszó, a nagyságrendű melléknév, az álalapfokú — oktatást vagy iskolát alaplandó jelleggel kifejezés és számos köiskolának nevezni. Ilyen műszót a m a rülményeskedő társa, a befizetést eszgyar oktatási szóhasználat eddig — isközöl, bírálatot gyakorol, gyomirtást mereteim szerint — nem használt. (Levagy térdemelést végez, hogy ne beszélhetséges, hogy szlovák nyelvi hatás, j ü n k a rendelkezik ige fölös használatáamely beszüremkedett a szerző nyelvéról.) Ezek mellett beszél az ún. „agyonbe.) képzett szóféleségekről", és szót emel a végett névutó védelmében az érdekébennel szemben, valamint a betűejtés terTöbb, a mi szóhasználatunkkal egyejedése ellen. Mindezekkel a megjegyzéző vagy hozzá hasonló jelenséget talásekkel egyetérthetünk, és a mi nyelvlunk a Szótévesztés — hibás szóválaszhasználatunk jobbítására is hasznosíttás című fejezetben. Ilyen többek között h a t j u k őket, de egyik példája kissé mea helység 'település' és helyiség 'terem, rev álláspontra utal. Kifogásolja a látoszoba', érem 'kitüntetésül, díjul stb. gatást tesz kifejezést, holott például egy adományozott (feliratos) kis fémkorong', államfő és kísérete tehet látogatást egy és érme 'fém pénzdarab', egyelőre és más államban, és ilyenkor nem helyetegyenlőre, dolgozó és munkatárs és más tesíthető e szószerkezet a (meg)látogat szavak közötti különbség. Sajnos, olyigével, mint ahogyan általánosságban kor még igényes szövegekben is találkívánatosnak t a r t j a és t a r t h a t j u k mi is kozunk velük. Hadd említsünk meg ízea ragozott igealakkal (befizet,[meg]bír lítőként egy-két olyan szlovákiai sajátoshelyettesítésüket (gyomot irt, gyomlál, ságot, amelyek valójában magyar nyelvi térdet emel). talajon születtek, és nyelvjárási különbségekből eredően más, egymásnak merőben ellentmondó értelemben hallhatók. Igen tanulságosak a mi nyelvhasznáKelet-Szlovákiában a kies melléknév latunk szempontjából is a Melyik a he'szép, szemet-lelket gyönyörködtető' jelyesebb alak? fejezetben tárgyalt jelenlentésű, akárcsak az irodalmi nyelvben; ségek. A nyelvművelő irodalomban ma a Csallóközben viszont 'kopár, sziklás, már általános kívánalommal összhangban félreeső', azaz kietlen az értelme. A javasolja a vegyes hangrendű szavakszerző szerint ez utóbbi esetben a kiban a mély hangú toldalékok előnyben esik, tehát félreeső helyre jut igével részesítését a magas hangúakkal szemhozhatták kapcsolatba a szót, és így keben (Athénban, pozitívan, férfival), rült át az ellentétes jelentés a fosztóhogy a nyelvünkben nagy arányszámban

található e hang gyakoriságát némileg ellensúlyozzuk. Meggondolkoztató viszont a Mikor nem igekötő az igekötő? című cikk. Általánosságban helyeselhetjük az álláspontját, mely szerint sok esetben „az igekötő nem az igei utótagnak vélt alakhoz járult, hanem egy azt megelőző igealakhoz" (164.), és emiatt nem válhat el tőle. Példái: befolyásol, feltételez, kifogásol, kivételez, kivitelez, kivonatol, felvételizik, valamint az ellenőriz. Itt is kissé túlzónak l á t j u k a tétel igazolására felsorolt példákat, hiszen a nem tételeztem fel rólad kapcsolatban például nem ítélhető el egyértelműen az igekötő hátravetése. Sőt, a ma egyre gyakoribb nem feltételeztem rólad forma a magam és gondolom sok más beszélő nyelvhasználatában inkább „kifogásolható", vagy talán helyesebben szokatlan, mint a különírt. A szerző s a j á t példáiban sem látom teljesen indokoltnak a tétel merev alkalmazását. Helyteleníti például „Az üzem a saját tervét vitelezte ki ebben a gyártmányban" meg a „Tételezzük fel, hogy el t u d j a végezni" mondatokban a hátravetett igekötős szerkezetet, holott az egybeírt alakkal megalkotott mondatok n e m ugyanazt jelentik, mint az idézettek. Az első mondatban a kifogásolt forma folyamatosságot érzékeltet a kivitelezte befejezett történést jelölő szóalakkal szemben. A második mondatban pedig a be n e m fejezettség — befejezettségbeli különbséggel egyidőben a határozottság tekintetében is különbség van a két megoldás (feltételezzük: tételezzük fel) között. Ha a nyelv lehetővé teszi, hogy kissé árnyaltabban fejezzünk ki egyes tartalmakat, használjuk ki ezeket a lehetőségeket. Egyébként — amint erre r á m u t a t t u n k — a szerzőnek is ez a felfogása. A magyarországi helyesejtési versenyek nevéül szolgáló Kazinczy-napok mondatba iktatása kínált alkalmat a többes számú alakban használt, de egyetlen egységes fogalmat jelölő tulajdonnevek egyeztetési m ó d j á n a k bemutatására. Az általános szabály szerint helyes az egyes számú állítmánnyal való egyeztetés, ha a rendezvény megnevezéséről van szó: „A Kazinczy-napok egyetlen rendezvény neve" (nem nevei). De ha arra gondolunk, hogy „a névben szereplő napok szóalak valóban napokat jelöl, tehát nemcsak formailag többes számú szó, h a n e m az általa jelölt valóság (ez esetben a nap) is több", akkor „a többes számú állítmány használata a helyes" (174.), azaz: Megkezdődtek a Kazinczy-napok. Ez a „kettősség" érvényesül például a következő mondatokban: „Az Amerikai Egyesült Államok ellene volt a javaslatnak" és „A Benelux álla-

mok (tehát Belgium, Hollandia, Luxemburg) támogatták a javaslatot". J a k a b István viszont csak ez utóbbi csoportba tartozónak tekinti a Kárpátok, Alpok, Andok, Pireneusok tulajdonnévi alanyú mondatokat is. Tehát ,,Erre a Kárpátok húzódnak"; „Az Alpok havasak" — írja. (175.) De n e m m o n d j a meg, hogy ezek mellett is állhat egyes számú állítmány: „A Kárpátok félkörben húzódó hegylánc"; „Az Alpok több országon átvonuló hegység" stb. Főként stilisztikai jellegűek az igekötő jelentéstömörítő meg a fel ~ föl igekötő használatára vonatkozó észrevételek. Az utóbbiak közül mindkettő helyes, és használatuk a változatosságot szolgálja. Az igekötő említett szerepe még inkább stilisztikai jellegű olyan példákban, amelyekből a szerző kiindul. Íme: „A nap lemelegítette róla a kabátot", azaz a kabát levetésére kényszerítette. Ilyen szóhasználatra csak szépirodalmi szövegben kerülhet sor. A Tegyünk különbséget! című fejezetből kiemelhetjük a nálunk is gyakori -nál, -nél határozóragos alakokra, a míg ... addig páros kötőszó használatára, valamint a Boldog újévet, illetőleg új évet üdvözlet helyesírására vonatkozó észrevételeket. A hazai írás- és beszédgyakorlatban egyaránt gyakori a -nál, -nél más viszonyragok helyén. Ezúttal csak a szerzőtől is felvetett helyviszonyragos alak használatában megfigyelhető jelenségre térünk ki. A -nál ragos forma gyakran áll -ban toldalékos alak helyén. Ez esetben azonban ennek az ellenkezője szolgáltatott alkalmat J a k a b Istvánnak a jelenség szóvá tételére. Péld á j a egy újságcikk címe: „Az emberekről való gondoskodás a calovói nagyhizlaldában." Kissé humoros tartalmú cím, hiszen a „nagyhizlaldában inkább sertésekről szoktak gondoskodni, nem emberekről" (219.). Az utolsó fejezet A nyelv és a logika. J a k a b István többfajta példán igazolja, hogy a nyelvben nem lehet mereven logikát keresni. Ezt a tényt azért és azzal hangsúlyozza, mert több olyan szavunk, kifejezésünk van, amely illogikus. Ilyen például a nincstelen fosztóképzős melléknév. Ez logikailag azt jelenti: semmije nincs, tehát van valamije. A kivettek a vakbelét kifejezés sem logikus, mert a féregnyúlványát távolítják el annak, akinek vakbélgyulladása van. De ilyen a rádióban hallható viszonthallásra elköszönő formula is, m e r t a viszont előtag viszonosságot, kölcsönösséget jelölt eredetileg, ma azonban 'ismét, ú j r a ' értelemben használatos az ilyen összetételekben. A szerzővel együtt mi is csak azt m o n d h a t j u k : ne üldözzük őket, mert jók a kialakult szerepükben, ugyanis a

közlésnek félreérthetetlen eszközei, „az egész társadalom számára ugyanazt a fogalmat" jelölik. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy szóválasztásunkban, mondataink szerkesztésében nem kell ügyelnünk az értelmi, logikai szempontokra. Idézzünk néhány példát (hasonlókkal olykor a mi sajtónkban is találkozhatunk): „A küldöttek az őket érdeklő és égető problémák egész palettáját vonultatták fel"; vagy: „Az ipar és a technika fejlődése bejutott a határszéli kisvárosba, és nagy eredményeket hagyott maga után." Ez utóbbi példához jó érzékkel teszi hozzá J a k a b : „Csak az a baj, hogy a szerző szerint ki is vonult belőle, ha nagy eredményeket hagyott maga után" (241.); vagy: „teljesítjük célkitűzéseinket", holott műveletet (célkitűzést) nem lehet teljesíteni. A szórendi vétség is okozhat ilyenszerű logikátlanságot. Ezt m u t a t j a be az „Eltévedt" jelzőink című cikk. A szerző többek között ilyen szerkezetet említ: barátságos nemzetek közötti mérkőzésről ír egyik sportújság a nemzetek közötti barátságos mérkőzés helyett. Ezt a fejezetet A szószátyárság és a szűkszavúság című cikk zárja. A két jelenségre idézett példái közül megemlítjük tanulságképpen: „Örömmel könyvelhettük el, amikor hallottuk, hogy üzemünk képes lesz határidő előtt teljesíteni a tervét." Ezt így teszi tömörré és egyben helyessé: „Örömmel hallottuk, hogy üzemünk határidő előtt teljesítheti a tervét." És tegyük hozzá: a haté képzős származékot itt a 'valamire képes' jelentésben használta. A túlzott

szűkszavúság szintén kifogásolható. Például: ,,A terv teljesítéséről szóló értékeléshez fűzött észrevételekre érkezett válaszokat eljuttattuk az illetékesekhez." Ha az egyik jelzős szerkezetet mellékmondattá alakítjuk át, megszűnik a túlzsúfolt jelleg, és könnyen érthetővé v á lik a mondat. Javaslatai közül ezt tartjuk szerencsésebbnek: ,,Azokat a válaszokat, amelyek a tervteljesítés értékeléséhez fűzött észrevételekre érkeztek, eljuttattuk az illetékesekhez." Tanácsa pedig: „Legjobb [...], ha sem többet, sem kevesebbet nem mondunk, csak éppen annyit, amennyit mondanivalónk félreérthetetlen közlése megkíván" (250.). Nagyon helyes. A kötethez felhasznált irodalom közlésével felhívja figyelmünket azokra a magyarországi, illetőleg csehszlovákiai kiadványokra, amelyekből tájékozódhatunk a mai magyar nyelvművelésidősze hogy nem említ egyetlen nálunk vagy Jugoszláviában megjelent kiadványt sem, pedig — amint cikkeiből és megjegyzéseinkből kitűnik — számos jelenség közös a csehszlovákiai meg a mi nyelvhasználatunkban. Nézeteink is azonosak, sőt eljárásaink sem különböznek alapvetően. Ezzel az összevetéssel kettős célunk volt. Egyrészt rá a k a r t u n k mutatni arra, hogy nemzetiségi voltunkból adódóan milyen gondjaink v a n n a k a nyelvművelésben, másrészt meg az, hogy bemutassuk olvasóinknak J a k a b Istvánt, a csehszlovákiai magyar nyelvművelés legismertebb és legavatottabb szakemberét. Gálffy Mózes

Á l l a t e g é s z s é g ü g y i szakkönyv Csinos külsejű könyv került a kezembe nemrég a könyvesboltban. Megörültem neki, hiszen magyar nyelvű könyv az állatok egészségvédelméről még nem jelent meg. Ezt a kötetet* haszonnal forg a t h a t j á k a háztáji és egyéni állattenyésztők éppúgy, mint a termelőszövetkezetek dolgozói, s az állattenyésztési tanfolyamok vezetőinek m u n k á j á t is n a gyon megkönnyíti (ők ugyanis románul t a n u l t á k a szaknyelvet, és sokszor a legegyszerűbb kifejezéseket sem t u d j á k magyarul, kivált aki n e m falun nőtt fel.) * Nagy Miklós—Nagy Béla—Szabó Ferenc: Háziállataink egészségvédelme. Ceres Könyvkiadó. Buk., 1981.

A könyv szerkesztése megfelel a mindennapi életnek. Az állattenyésztőnek úgy kell tartania, gondoznia és takarmányoznia állatait, hogy azok egészségesek legyenek, s a lehető legtöbbet termeljenek. Mivel a betegségeket könynyebb megelőzni, mint gyógyítani, a kötet legelőször a környezet és a táplálkozás egészségtanát tárgyalja. Ennek a résznek — elsősorban a takarmányozásnak — még nagyobb teret is lehetett volna szentelni. Az általános egészségtani rész (szerzője Nagy Miklós) után terjedelmes belgyógyászati rész (szerzője Nagy Béla) következik, m a j d egy-egy külön rész foglalkozik a fertőző állatbetegségekkel, illetve a parazitás megbe-

tegedésekkel (szerzője Szabó Ferenc, a meddőség. A tej sokkal tisztább, szagilletve Nagy Miklós). talanabb; kevesebb baktériumot tartalA nyelvezet egyszerű, könnyen érthető, maz, mert tisztábbak a m a r h á k is. s bár a szöveget három szerző írta, viPersze a hagyományos legeltetésnek szonylag egységes. Nem ilyen azonban sok h á t r á n y a is van. Kevés és n e m a parazitológiai rész. Egészen aprólékoegyenletes a fűhozam, néhol gyenge a san tárgyalja az egyes élősködők rendvízellátás, az állatok ki v a n n a k téve szerezését, régi és új n ó m e n k l a t ú r á j á t az időjárás viszontagságainak stb. De töA parazitológia tényleg roppant bonyor e k e d j ü n k e hátrányok megszüntetésére! lult tudomány, ha minden kórokozó féA fűhozamot javítsuk rendszeres kosareg fejlődését tisztázni a k a r j u k . De n a raztatással és a műtrágyák szakszerű gyon egyszerűvé és közérthetővé válik, használatával. Képezzünk ki egészséges ha csak a legfontosabb betegségek okoitatóhelyeket. Építsünk tartós nyári szálzóit igyekszünk megismertetni, és f e j lásokat, legeltessünk szakaszosan, csalődésüket csak az ellenük való védekepoljuk le a vizenyős legelőrészeket, s zés szemszögéből tisztázzuk. Akkor ebvégezzük pontosan a megelőző oltásokatből a részből is e l m a r a d h a t t a k volna az kezeléseket. egyszerű ember számára érthetetlen kiA szarvasmarha és a j u h előnye a töbfejezések, mint például aparthenogenezis, és heterogónia — hogy bi paedogenezis állattal szemben, hogy a szálastakarcsak néhányat említsek. Jól megválogamányokból (amelyek olcsóbbak az abtott egyszerű szavakkal még atriehinózis okozójának bonyolult fejlődését raktakarmányoknál) értékes élelmiszereközérthetővé lehet tenni, s tudatosítani ket, tejet és húst termel. Ezt a tulajdonaz emberekben, miért kell minden serságukat kell kihasználnunk. Hogy a fetés és vaddisznó húsát állatorvossal jősteheneknek télen pótabrakot j u t t a megvizsgáltatni tunk, hogy a hízó b o r j a k n a k a szálast a k a r m á n y mellett abrakot is adunk, az természetes. De v a n n a k gazdaságok, ahol abrakból termelik a tejet, és aszálastakarmá Nem kis érdeme a könyvnek, hogy Ez a módszer túl drága. gondolkodásra késztet. Olvasása közben az alábbiak jutottak eszembe a hazai állattenyésztésről. Ezért a r r a kell törekednünk, hogy minél több és jobb szálastakarmányt takaHa ránézünk az ország térképére, azt rítsunk be. A jó széna egyik feltétele, látjuk, hogy a Kárpátok két oldala, Máhogy minél rövidebb idő alatt „csinálramarosszigettől Orsováig, az Érchegyjuk", és födél alá tegyük. A hegy- és a ség, Moldva folyóközei mind kiváló áldombvidéken azonban sok eső esik — ki lattenyésztő területek. Előnyeik a hatalkell használni tehát a napsütéses napomas kiterjedésű legelők és kaszálók. kat. A mezőgazdaságban viszont kevés Nehéz időkben inkább a takarékos, haaz erős, fiatal munkaerő, s a dimbesgyományos módszerek állják meg a hedombos területeken n e m lehet nagy kalyüket, m e r t azokat az élet alakította szálógépeket alkalmazni. Minden erővel ki, s az idő „lefaragta" róluk a helytelen azon kell lennünk, hogy kézi kaszálódolgokat. A parasztság az évszázadok fogépeket használjunk. Ezek drágák, nehelyamán kialakított egy legeltetési rendzen beszerezhetők, és kevés van belőszert, amellyel a legtöbb állatot tartlük — mégis, ha igaz, hogy az aratást hatták el, a legolcsóbban, s a legtöbb telehetőleg egy hét alatt kell elvégezni, jet, húst, sajtot és gyapjút t e r m e l h e t t é k hogy minél kevesebb legyen a szemAz állandó istállóztatás híveivel szemveszteség, az is igaz, hogy a füveket miben jónak látom igazát bebizonyítani. nél rövidebb idő alatt le kell kaszálni s A legeltetés a legolcsóbb és a legjobb megszárítani, hogy jó minőségű vitamiállattartási módszer. A legelőn az állanos szénához jussunk. tok magukat takarmányozzák, i t a t j á k és Aki j á r t hegyvidéki falvakon, például gondozzák. Öt hónapig nem kell t a k a r Varságon, Pálpatakán vagy Fenyőkúton, mányt vinni az istállóba, almozni és elcsodálkozhatott azon, milyen egyöntetrágyát hordani. Nem használódnak az tű, sima pázsitot alakítottak ki kaszáistállók, a szállítóeszközök, s nem fogy lóikon. Ott nincs honcsok, kő, bokor, töaz üzemanyag. Kevesebb gondozó kell. vis, „csihán": sima, mint az asztallap. Az állatok a természetüknek legjobban A tanyai emberek úgy megbecsülték a megfelelő körülmények között élnek. Élkaszálót, mint a ház földjét. Ha ösvény vezik a napfény, a mozgás, a zöld f ű szelte át, még a gyermeket is megtaníegészséges hatását. A legelőn felnevelt tották, hogy ne lépjen félre, le ne taüszőknek ép lesz a lábuk, jól fejlett a possa a füvet. Az élet beléjük nevelte, t ü d e j ü k és a szívük, edzett az egész hogy a f ű tejet, sajtot, húst jelent. A szervezetük. Idejében ivarzanak, és szép gyepszőnyeg évtizedek alatt alakul egészséges b o r j a t ellenek. A legelőn járó ki még akkor is, ha ápoljuk, segítjük. teheneknél ismeretlenek az állandó isEz könnyen kaszálható géppel-kézzel. tállózásból származó lábhibák, ritkább

A legelő gyepét h a m a r el lehet rontani helytelen „kosaraztatással", a legeltetés r e n d j é n e k be nem tartásával. Ha a juhkosarat nem költöztetik el kétnaponként. a m a r h á é t négynaponként, a vizelet és a gané feláztatja a gyepet, az állatok p a t á j a pedig felszaggatja. A tömör gyep még a legmeredekebb oldalakon is megköti a vizet: magába issza, s m e g t a r t j a a száraz időre. Az összefonódott gyökérzet n e m engedi azt sem, hogy a lefutó víz árkokat vájjon, és elhordja a termőtalajt. Alakítsunk ki szép legelőket, kaszálókat; ápoljuk, szeressük a zöld gyepet, mert ugyanolyan hasznot k a p u n k utá-

na, m i n t h a örökké szántanók s vetnők. Szerencsére van elég olyan területe az országnak, ahol jobban megterem a búza, a kukorica. Szántsanak ott. A réteken és legelőkön pedig t e r m e l j ü n k tejet és húst, régi neve szerint „költséget", ami értékesebb, mint a gabona. Ezeket a gondolatokat ébresztette benn e m az ismertetett kötet, s elnézést kérek, hogy ez az írás hosszabbra sikerült, mint az érdembeni hozzászólás e könyvhöz. Útravalóul azt kívánom, hogy ne csupán a m a g a m f a j t a állatorvosok tanácsadója legyen, h a n e m állattenyésztő b a r á t a i n k a t is ihlesse minél szebb állatok tartására. J a k a b Zsigmond

KÖNYVRŐL KÖNYVRE

RADÓ FERENC—ORBÁN BÉLA: A GEOMETRIA MAI SZEMMEL Szakkönyvnek nevezhető matematikai könyv ritkán jelenik meg nálunk magyarul. Ezért „megy" eseményszámba egy-egy olyan kötet, mint az évekkel ezelőtt megjelent topológiai m u n k a , és ezért figyelünk fel a Dacia Könyvkiadó népszerű Antenna sorozatában időnként megjelenő matematikai tárgyú könyvecskékre is. Mivel a szakirodalom nagy részéhez a matematikus idegen nyelveken j u t hozzá, á l t a l á b a n nem jelent nehézséget számára szakdolgozatait valamelyik világnyelven megírni (ennek az az előnye is megvan, hogy m i n d j á r t több országban olvasható) — s mindez e szakkönyveket író és ilyeneket olvasó matematikusokra is érvényes. Aki magyar nyelven ír, előre t u d j a , hogy művét kevesen fogják olvasni, és még kevesebben fogják valóban megérteni (nem lenne nehéz megszámolni például a Romániában élő, magyarul tudó, m é r t a n n a l foglalkozó matematikusokat). Nem szorul bizonyításra, hogy mégis szükség van magyar nyelvű szakirodalomra — elsősorban az anyanyelvű oktatás fogalmi pontossága, szaknyelvi hibátlansága érdekében. Ez bizonyára minden tudományterületen fontos, a matematikában azonban elengedhetetlen. A magyar nyelvű szakkönyvek „előállításával" járó többletm u n k á t mégis aránylag kevesen vállalják. S ha a szerzők és az olvasók száma kicsi, természetesen még kisebb azoknak a száma, akik egy olyan, sokféle megközelítést tartalmazó könyvet, mint amilyen a Radó Ferenc és Orbán Béla m u n k á j a , méltatni tudnak. Ez a recenzió is csupán egy középiskolai t a n á r szemszögéből teheti ezt. Az elmúlt három évben érvényben levő kilencedikes mértankönyv körül zajló viták mindenki számára ismertek, akinek a tanüggyel valamilyen kapcsolata van. A geometriának a hilberti axiómarendszer a l a p j á n való tárgyalása nemcsak a tanulókat, hanem a t a n á r o k nagy részét is megijesztette. Számunkra tehát a mértan korszerű tanításához n y ú j t segítséget a szóban forgó könyv első része, mely az említett axiómarendszert az eddig n á l u n k megjelent műveknél szemléletesebben, rendszeresebben m u t a t j a be. Noha az ismertnek feltételezett fogalmak valóban n e m sokban h a l a d j á k meg a középiskolai tantervben előírtakat (ezért a munka tanári szemszögből nézve jól használható segédkönyvnek minősül), a többi fejezet inkább az egyetemistáknak szól, közülük is a m é r t a n n a l bővebben foglalkozóknak. Van ebben a könyvben egy többletrendszeresség (azon kívül, amennyi b á r mely matematikakönyvtől elvárható), s ez főleg a geometriai s t r u k t ú r á k többféle megközelítésének összekapcsolásából és mindegyik s t r u k t ú r a általánosíthatóságá-

nak jelzéséből adódik. Ez egyben sajátos dinamikát ad a műnek, szinte egyik mértani struktúrából nyílik a másik, és e könyvet olvasva, vagy inkább tanulmányozva, a mértan saját belső logikája szerinti fejlődésének lehetünk tanúi. Szemléletessé, érthetővé teszi a leírást a számos intuitív és algebrai modell, valamint az, hogy nagyon sok fogalmat, tulajdonságot először két- és háromdimenziós térben ismerünk meg, anélkül hogy ezáltal veszítenének általánosságukból. A legtöbb szerző rendszerint lemond az ilyenszerű szemléletességről a (vélt) nagyobb m a tematikai pontosság és sokoldalúbb általánosíthatóság kedvéért. A könyv a j á n l á s a külön kiemeli a szerzők volt tanítványainak népes seregét. Mint ebbe bele nem tartozó, kezdetben elfogulatlan olvasó, aki csak e könyv megismerése után vált elfogulttá, biztos vagyok benne, hogy áttanulmányozása megéri a fáradságot (mert 300 tömören írt oldal komoly, sok időt igénybe vevő erőfeszítés). A kevésbé türelmeseknek legalább a fejezetek előtti szép, érzékletes, rövid, külön is megérthető és a kívülállók számára általános matematikai m ű veltséget adó bevezetéseket érdemes elolvasniuk. R. S. J.

ROBERT—ALAIN DE BEAUGRANDE—WOLFGANG ULRICH

DRESSLER: INTRODUCTION TO TEXT LINGUISTICS A könyv címe szerint „bevezetés a szövegnyelvészetbe". Tényleges értéke azonban a címében szereplő „bevezetés"-jellegnél jóval több, hisz szintézise az eddigi eredményeknek és a megoldásra váró feladatoknak, vitás kérdéseknek, és egyfajta jelzése is a tudományszak fejlődési távlatának. Tulajdonképpen első átfogó összegezése, szemléje egy ú j és gyorsan fejlődő, terjedő nyelvtudományi eredetű, de már korán interdiszciplinárissá lett tudománynak, a szövegnyelvészetnek, az általános szövegtudománynak. A szerzők is azt szeretnék, hogy m u n k á j u k hasznos ú t m u t a t ó legyen a diszciplína életének gyors átmenetekkel és változásokkal jellemezhető rövid, mindössze tíz-tizenöt éves szakaszában. A könyv egészére, valamennyi fejezetére jellemző általános szövegnyelvészeti alapfogalom: a szövegszerűség. Ezt a szerzők szerint hét tényező, sajátosság alkotja, amelyek közül mindegyiket külön fejezetben tárgyalják. E hét sajátosság megléte a feltétele annak, hogy egy nyelvi közleményt szövegnek lehessen tekinteni. Az első kettő a kohézió és a koherencia (a kettőt a szakemberek egy része egynek veszi, többen viszont, mint a könyv szerzői, elkülönítik). Az első a szavak grammatikai összekapcsolása, függősége. A második, a koherencia az előbbinek a mélyebb tartalmi, szemantikai alapja, a jelentésbeli folytonosság és feltételezettség, függőség. További szövegszerűséget alkotó sajátosság az alkotási szándék, aztán a szöveg elfogadhatósága, a tartalom információs értéke (pl. a közkeletűség, v á r a t lanság), a helyzetek és körülmények, valamint az intertextualitás, azaz egy szövegnek más szöveg(ek)től való függése (pl. az irodalomkritika, a paródia, a cáfolat és egyáltalán az eltérő szövegtípusok). A szövegnyelvészet interdiszciplináris jellegéről a legtöbbet az utolsó fejezet mond. Itt kerül ugyanis sor az általános szövegtudományként felfogott szövegnyelvészet és az egyedi szövegtudományok (pl. az irodalomtudomány, poétika, retorika, stilisztika, történet- és jogtudomány) kapcsolatának a bemutatására, például a n n a k jelzésére, hogy milyen sok ú j irodalomelmélet, főleg elbeszéléselmélet alakult ki szövegnyelvészeti forrásokból. Ezekben az esetekben a vizsgálat tárgya valamilyen tényleges szöveg. A szöveg azonban összefügg más tudományokban (pl. a szociológiában, lélektanban, művészettörténetben, zenetudományban) vizsgált más természetű jelenségekkel (pl. a szöveg mint egy viselkedési, magatartási forma megnyilatkozása, a szövegrögzítés lélektani jelentősége és feltételei, a szöveg tartalmának, valóságra való vonatkozásának ismeret- és igazságelméleti összefüggései stb.), illetőleg a szöveg analógiaként szolgálhat más jelenség vizsgálatához (pl. a festmény vagy zenei műalkotás mint szöveg, a szöveg szerkezete mint a valóság, a „világ" szerkezete vagy a gondolkodási, megismerési folyamat mint szövegalkotási és befogadási folyamat stb.). Ha az interdiszciplináris vizsgálatok és lehetőségek sokaságából valamit mint jellegzetest a k a r u n k megragadni, olyasmit, a m i ma felkapottabb kérdések foglalata, ami pillanatnyilag inkább az érdeklődés középpontjában áll, m i n t a többi, akkor a szociológiát e m e l h e t j ü k ki. A szövegfogalom értelmezésében ugyanis ma lényeges szempont az, hogy a szöveg valamilyen emberi cselekvés végreh a j t á s á n a k az eszköze. Ezzel m a g y a r á z h a t j u k meg azt is, hogy miért lett a szövegnyelvészetben annyira jelentós és manapság feltűnően divatos a filozófiai

eredetű és a pragmatikától áthatott általános cselekvéselmélet és a szöveg vizsgálatával még szorosabban összefüggő beszédtettelmélet. Beaugrande és Dressler szintézisét általános tudományelméleti szempontból is értékelnünk kell. Idetartozó érdemeik igazolására könyvük két gondolatát szeretném kiemelni. Az egyik a h u m á n tudományokra vonatkozik. Szerintük a fizikát, m a t e m a t i k á t jellemző egzaktságra való törekvés könnyen dehumanizálha lehet eredményes. A másik pedig a fentiből következően az, hogy a szövegnyelvészet fogalmi rendszerében és műszóhasználatában jobbnak látszik mindaz, ami valószínűségi jellegű, mint az, ami kategorikus értelmű. Éppen ezért n e m szabályok, törvények felfedésére törekszenek, hanem inkább szabályszerűségek, irányítottságok, megokolások, előnyben részesítések kimutatására. (Longmann. London—New York, 1981.) Sz. Z.

TÓTH LÁSZLÓ: VITA ÉS VALLOMÁS A csehszlovákiai magyar irodalomban tájékozatlanabb olvasó, aki nem ismeri a pozsonyi Irodalmi Szemlében a hetvenes években közölt interjúkat, sem Tóth László verseit s egyéb írásait, e kötet jelentőségéről a szerzői szándék kiadói „reklámja" a l a p j á n alkothat m a g á n a k némi képet: „A Vita és vallomás — a beszélgetések szervezője és irányítója, Tóth László elképzelése szerint — t u l a j donképpen »regény«. Tizenkét »szereplőt« felsorakoztató »keretes regény«, a csehszlovákiai magyar irodalom harmadvirágzásának »regénye«." A m ű f a j i és egyúttal tartalmi útbaigazítás fedi a valóságot, a legkevésbé sem reklámfogás tehát, legfeljebb azt kell hozzátennünk, hogy ez a „regény" a dokumentumirodalomba sorolható, tehát mindazok érdeklődésére számot tarthat, akik jobban figyelnek a történelmi-szociológiai-lélektani megközelítésre, mint a látványos cselekménybonyolításra. Maga a szerző, a beszélgetések kiprovokálója így vall könyve bevezetőjében a műfajról, a m ű f a j életképességéről sajátos körülmények között: „a beszélgetés igen fontos és nélkülözhetetlen műfaja egy-egy népközösség életének, k u l t ú r á j á n a k . Fontos és nélkülözhetetlen, mert olyan dolgok megfogalmazására és kimondására is késztetheti az embert, amelyek egy-egy vers, novella, regény, tanulmány, esszé vagy önvallomás testében idegen anyagokként lennének jelen, sőt más f o r m á b a n esetleg meg sem fogalmazódnának és ki sem mondatnának." A kötet tudatosan hiánypótlásra vállalkozik: „Gondoljunk csak, példának okáért, a nemzetiségi önismeretünkben tátongó űrre, szellemi életünk foghíjasságára, az irodalmunk én-tudatát erősítő és öntudatosulását megalapozó, elősegítő m u n k á k hiányára. Azaz: mindmáig nincs irodalmi lexikonunk, rendszerezett irodalomtörténetünk, feldolgozott nemzetiségtörténetünk, nincsenek megfelelő tankönyveink, íróinkról és irodalmunkról szóló monográfiáink, nélkülözzük a legszükségesebb bibliográfiai m u n k á k a t stb. [...] Igaz, korántsem k í v á n t a m interjúimmal belekontárkodni a lexikográfusok, irodalomtörténészek, tankönyvírók, történelemkutatók. esztéták, bibliográfusok és a többiek dolgába. Csupán kérdezni és beszéltetni, vallomástételre buzdítani szerettem volna. Miközben önmagamat, önmagam helyét és lehetőségeit is kerestem nemzetiségi irodalmunkban, nemzetiségi néptöredékünk hatvanéves történelmében." Tóth László jó kérdező, jól kérdező; s hogy a kérdésekből és válaszokból kikerekedik az a bizonyos hiányzó „regény", az egyrészt az interjúkészítő személyének, másrészt a megkérdezetteknek, pontosabban a közöttük kialakult kölcsönös bizalomnak, megbecsülésnek, némelykor barátságnak tulajdonítható. Ábécérendben így következnek a beszélgetőtársak: Cselényi László, Csontos Vilmos, Dénes György, Dobos László, Duba Gyula, Gál Sándor, Rácz Olivér, Tőzsér Árpád, Turczel Lajos, Varga Imre, Veres János, Zalabai Zsigmond. A kérdések többnyire ismétlődnek, amennyiben a csehszlovákiai magyar irodalom, művelődés, nemzetiségi lét alapjait érintik, de az egyes életművek és életpályák konkrétumaihoz alkalmazkodva, természetesen belülről megfogalmazottak, a sajátosban keresik a közöst, az általános érvényűt. „Vita és vallomás": ahogy a cím is utal ró, egyik elől sem zárkózik el Tóth László beszélgető-könyve; a m ű f a j b ó l eredően egymás mellé, illetve egymással szembe állítja a véleményeket — nem egyszerűsít, és nem keresi mindenáron a közös nevezőt a tizenkét interjú, azaz a meginterjúvoltak között. Az olvasóban viszont tovább dolgozik a „regényanyag", és nemcsak akkor fogunk a (meg)nyilatkozókra s a véleményekre gondolni, amikor a csehszlovákiai m a g y a r

irodalom történetében próbálunk m a j d eligazodni, h a n e m valahányszor ú j r a t a lálkozunk az ismerős kérdésekkel. Az irodalomtörténet szakterületén t ú l m u t a t n a k az egyes életutak — és n e m is csupán a hatodik vagy hetedik évtizedükön túljutottaké (Csontos, Rácz, Turczel). Elgondolkoztató például az, amit megtudunk Gál Sándor szlovák iskoláiról, Tőzsér Árpád pozsonyi élményeiről vagy Cselényi László többszöri párizsi kalandjáról. Tulajdonképpen szellemi kaland valamennyi, sőt — jelentését tekintve — n e m is egyszemélyes. Nem (irodalomtörténeti) előzmények nélküli (lásd: Ady, Illyés, József Attila Párizsa), de n e m is azonos velük. Talán a végső következtetésben mégis az; mert „Van egy szigorú törvény, amely alól senki sem kivétel. Azaz: Párizsban (vagy bárhol a világon) n e m lehet úgy írni, mint itthon, idehaza pedig n e m lehet úgy, mint Párizsban (vagy bárhol a világon). Más a légkör, mások a hagyományok, más a problematika Párizsban, és más a Duna-völgyben. Ezért a »felfedezésért« nekem megint csak keserves és hosszan tartó t a n d í j a t kellett fizetnem. Idehaza ugyanis, hetvenben-hetvenegyben, de még később is, p a r t r a kivetett halként tátogtam a párizsi elképzeléseimmel. S nemcsak azért, m e r t idehaza senki nem tudott egy mukkot se hozzászólni a dolgaimhoz, és a legjobb esetben is csendes bolondnak néztek, h a n e m belső törvényszerűségekből adódóan is. [...] egy évre megint hazajutottam Gömörbe, ahol lehetőségem nyílt, hogy újból, sürgetés nélkül átgondoljam, átértékeljem az életemet: a szülőföldélményt, a gyermekkort, az indulás romantikáját, Párizst — egyszóval mindent. Ekkor kezdett bennem megfogalmazódni a Gömör—Párizs p r o b l e m a t i k a . . . " A csehszlovákiai magyar költészet neoavantgarde-jának talán leghivatottabb képviselője nem t u d j a és nem a k a r j a elválasztani egymástól a két pólust — a kettő között találja meg önmagát: „Párizsban ugyanis többek között r á j ö t t e m arra is, hogy az alkotó ember számára mégiscsak a legfontosabb az önnön belső világa, a lélek mélye, mert csak ennek tanulmányozásával léphet tovább. Jó ösztönzést adott ehhez az alaposabban csak akkoriban megismert modern, a mi tájainkon még alig-alig ismert irodalom. Mindenekelőtt Beckett. Elolvastam, megnéztem minden dolgát, s az ő végsőkig lemeztelenített, irracionalizált világa (főleg a Comment c'est?) jelentősen befolyásolta további fejlődésemet, a nyelv felbontására, a hagyományos értékek átértékelésére, irracionalizálására irányuló lépéseimet. Azt is mondhatnám, hogy Beckett (legalábbis a közép-európai poétika szerint) zsákutcába torkolló kísérletei segítettek engem kijutni a saját zsákutcámból." Cselényi ezzel a kijelentésével korántsem a d j a fel modernségigényét, mint ahogy csehszlovákiai magyar íróságához is hű m a r a d : „Aki egyszer itt született ezen a történelmileg-etnikailag olyannyira összekuszálódott Dunatájon, az tehet akármit ellene, a bőréből nem b ú j h a t ki. Ezért nevetségesek ama bizonyos gyökértelenségről szóló vádaskodások. Írhatnék én akármilyen vad, gyökértelennek, hagyománytalannak, a csehszlovákiai m a gyar valóságtól elrugaszkodónak tűnő szöveget, a mélylélektan bebizonyítja, hogy szándékom akkor is szándék m a r a d n a csupán." Cselényi e mondatokat válaszként fogalmazza Tóth Lászlónak arra a visszavisszatérő kérdésére, hogy mit jelent csehszlovákiai magyar írónak lenni. Az irodalompolitikus és regényíró Dobos László felelete ugyanerre a kérdésre tételszer ű b b (formáját tekintve), de n e m kevésbé megélt, átgondolt és átérzett: „Embernek lenni. A nemzeti érzés: emberi érzés, emberi jog. Ha az évek számát veszem, harmincesztendős bennem az emberi-nemzeti együttélés tapasztalata. A fél életem. Szinte m á r kódexet vagy tízparancsolatot írhatnék m a g a m n a k . Elsősorban saját használatra, s szerény ajánlással másoknak. — Jog és kötelesség: e két fogalom sok mindent meghatároz. Kötelességeim írottak és íratlanok. Írott kötelességeimet értelmem ügyeli: ez ország-közösség rendjét, törvényeit és érdekeit. Az íratlanokat érzéseim, ösztöneim hordják, de így ez már n e m is kötelesség, h a n e m állandó viszonyom minden ittenihez. Ez az ország az enyém is. Magamra vállalom egy emberre osztható gondjait, terheit. — De jogom is ez az ország, jogom az egyenlőség. M u n k á m arányában egyenlő vagyok az ország minden más emberével. Amint egyenlőnek érzem magara, e társadalmi valóság nemzeti tudatommal egyenlítődik. Jogom az anyanyelvem használata, s egyenlőnek tekintem az ország minden beszélt nyelvével. — A nemzetiségi tudat: műveltség, gondolkodás, felelősség, önbecsülés, de népeket becsülő szolidaritás is. S az a felemelő, ha e két utóbbi érzés együtt hathat, mert az egyik zavara magával hozza a másik torzulásait is. — Az utóbbi időben sokat foglalkoztat egy jelenség, a nemzetiségi komfort. Valamiféle közöny, érdektelenség, a dolgok kényelmes megközelítése tapasztalható. És a dolgok elhallgatása is. Elbizonytalanodás, igen, talán ez a legjobb szó. Például: egyre csökken a magyar iskolák száma, egyre kevesebb gyermeket íratnak magyar iskolába. A nemzetiségi elbizonytalanodás kézzelfogható következménye ez. Választ váró kérdések sora áll előttünk, amelyek fölött szónoki

fordulattal vagy kézlegyintéssel n e m lehet napirendre térni." Ugyanerről a kérdésről Rácz Olivér költő és prózaíró, a CSEMADOK alelnöke így nyilatkozik: ,,Alapjában véve h á r o m embertípust különböztethetnénk meg a mi portánkon. Az első csak a nehézségeket látja, könnyen hajlik a rezignálásra, búsongásra. A másik türelmetlenkedik és sürgős, radikális intézkedéseket vár. A h a r m a d i k típusba tartozók v a n n a k a legtöbben. Előszeretettel m o n d o g a t j á k : tessék minket békén hagyni; van mit ennünk, van mit innunk, megvan mindenünk, mi kellene még több? S pontosan ez az, ami engem nyugtalanít. A beletörődés, a többletmunka vállalásának és a nemzetiségi felemelkedés belső igényének hiánya. Az anyagi konformizmussal nemritkán együtt járó szellemi konformizmus nagymértékű térhódítása." A kérdések és válaszok súlypontját azonban közvetlenül az irodalom adja. Dobos László felhívja a figyelmet arra, hogy ,,a nemzetiségi irodalom önmagában még nem jelent sem erkölcsi, sem művészi minősítést. Irodalmunk egyre szélesebb területen válik a konfrontálás tárgyává, megméretünk a nemzeti irodalom serpenyőjén is." És ugyancsak meggyőződéssel vallja, hogy „minél kisebb egy irodalom, annál inkább a minőség ú t j á t kell járnia. S hogy ez lehetséges, azt a százados elnyomást, bezártságot élt népek írói bizonyítják, akik remekművekkel robbantak a világirodalomba. Például a dél-amerikaiak. De más vonatkozásban se m e n j ü n k messzire: Sütő András három d r á m á j a , Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regénye olyan művészi tények, amelyek a kortársi m a g y a r irodalom felső szintjéhez zárkóznak." Szükségszerűen m e r ü l fel mindegyre az anyanyelvi és a második kultúra viszonya, a kettősség egyensúlya, a közéleti és az irodalmi nyelv, a nyelvek egyenjogúságának gyakorlata (Dobos). Tőzsér Árpád utal a változó közép-európai sorsra, A homokóra nyakában című korábbi esszéjére. Mint aktív és eredményes költő-műfordító s a Madách Könyvkiadó fordításrészlegének vezetője, nagyon is t u d a t á b a n van a híd-szerepnek, de szükségesnek t a r t j a hozzátenni e gondolatokhoz és gondokhoz, hogy „régen rossz a n n a k az irodalomnak, amelyik csak »híd« akar lenni, azaz olyan terület, ahol senki sem kíván elidőzni, amelyre mindenkinek csak addig van szüksége, míg valahonnan valahová eljut." Ez a kötet viszont egyértelműen bizonyítja, hogy a megkérdezettek korántsem mondanak le alkotói szubjektumukról. (Madách Könyvkiadó. Bratislava, 1981.) K. L.

Sz. Nagy Ilona: Meseillusztráció

LÁTÓHATÁR H a r a s z t i S á n d o r e m l é k e és a K o r u n k 85 éves korában elhunyt Haraszti Sándor, aki 1930-ban és 1931-ben a Korunk budapesti szerkesztője volt. A hirt egyszerűen tudomásul vettem, úgy értelmezve, hogy véglegesen lezárult egy vita, amelyet — nyilvánvalóan megkésve — az utókor, az irodalomtörténet nevében Harasztival, a Gaál Gábor-i Korunk egykori tanulmányírójával folytattam, Kassák- és József Attila-ügyben, a Kép, világkép (A régi Korunk az új művészetért) és A hiány értelmezése (József Attila Erdélyben) című könyvekben. A nekrológokat olvasva azonban — és hozzájuk olvasva Haraszti Sándor visszaemlékezésének elkészült fejezetét (Valóság, 1981. 4.) — be kell látnom, hogy a kérdések sokkal bonyolultabbak, s az emberről, az egész pályáról kialakult összképen nyilván módosítani kell. Persze, számomra változatlanul egyértelmű A mai magyar irodalom ideológiai csoportosulásai (1930. március) és a Magyar eszerek (1930. október) című Korunk-cikkek negatív hatása Gaál Gábor folyóiratának akkori ideológiai irányulásában és irodalompolitikájában, á m hogy e szakaszt mi előzte meg. m a j d két—két és fél évtizeddel később mi követte, azt ugyancsak szem előtt kell tartanunk, a dolgok megértése végett. A legmeglepőbb összefüggésekre Bori Imre hívta fel a figyelmet Haraszti Sándor (1897—1982) című emlékezésében (7 NAP, 1982. 6.). Bori a húszas évek avantgardista Harasztijáról közöl a nagyközönség, de feltehetőleg a szűkebb szakm a előtt is ismeretlen tényeket: „A f o r r a d a l m a k forgószele sodorta Jugoszláviába az 1920-as évek legelején, s az is vitte tovább egy évtizeddel később. Mint anynyian akkoriban, ö is Pécsről érkezett — politikai emigrációba, és Szabadkán állapodott meg, s mint másokat is, öt is a Bácsmegyei Napló fogadta be." Harasztinak a jugoszláviai magyar irodalomban játszott szerepéről szólva, Bori kiemeli általában a magyar avantgarde-hoz fűződő kapcsolatait: „Ő a »lázadó s mélyen lenézte, akik egy »Babits versein hizlalták ritmusérzéküket«, és »expanzív pózon és nyafogáson kívül el sem tudnak más irodalmat képzelni«. Jól látható, hogy Haraszti Sándor ugyan Kassák Lajos irodalmi »kenyerén« nőtt fel, de a totális destrukció tekintetében túl is haladta mesterét, Barta Sándor »akasztott emberére« hivatkozott, s abban nemcsak a társadalomra, hanem az irodalomra is érvényes jelképet látott. Expresszív indulatok t u d t á k mondatait felfűteni, amikor irodalmi és politikai ellenfeleiről beszélt, és amikor a maga pozícióit kellett védenie." A XX. századi avantgarde kitűnő kutatója fölteszi magának a kérdést, hogy v a j o n Haraszti Sándor munkásságában miért szorult háttérbe később a költő, miért feledte el maga is azokat a verseket, amelyeket az 1924-ben és 1928-ban megjelent antológiákban közölt; évtizedekkel később, í r j a Bori, maga Haraszti is boldogan ismert r á fiatalkori költői önmagára, „amikor eléje t á r t u k ezeket a költeményeket. Igaz, akkor m á r súlyos, késélre menő politikai harcok évtizedei, börtönök és elismerések esztendei álltak mögötte, nyilván jólesett neki is azzal a fiatalemberrel találkozni, aki önmaga volt ott az 1920-as években." A harmincas évek elejének dogmatikus irodalompolitikusa-kritikusa, akinek a régi Korunkból ismertük őt, föltehetőleg ebből az avantgarde elfogultságból is táplálkozott, amikor egyrészt a Nyugat íróit, másrészt a Ki a faluba röpiratot író József Attilát, harmadrészt a régi K o r u n k - m u n k a t á r s Kassák Lajost marasztalta el könyörtelenül — immár n e m csupán a maga nevében, hanem a súlyos dogmatizmusba torkolló korabeli pártvonalat fejezve ki. Erről az időszakról Haraszti Fény és árnyék címmel — Visszaemlékezés és kritika alcímmel — közölt emlékezéséből számos részletet t u d u n k meg. Haraszti kevéssel halála előtt közzétett emlékiratában önkritikusan tekint vissza bizonyos írásaira, jóllehet A magyar irodalom ideológiai csoportosulásai című felmérését n e m t a r t j a alapvetően elhibázottnak. Behatóbban tárgyalja Korunk-szerkesztői időszakát, mint ahogy korábbi visszaemlékezésében (Gaál Gábor, a szerkesztő. Korunk, 1964. 3.) tette. Innen idézzük: „Hónapok óta állástalanul lézengtem, amikor nagy nehezen rá-

szántam magam, s levelet í r t a m Gaál Gábornak, arra kérvén, hogy — ha lehetséges — cikkeimet a jövőben honorálja valami kevéssel. Gaál sebtiben válaszolt. Elpanaszolta: a Korunk anyagi helyzete annyira kétségbeejtő, hogy csak olyan minimális — szinte csak jelképes — honoráriumot fizethetne, amivel anyagi gondjaim aligha enyhülhetnének. Van azonban egy javaslata: v á l l a l j a m el a Korunk budapesti szerkesztését, amiért havi 80 pengőt t u d n a fizetni. A 80 pengő ugyan nem nagy összeg, de úgy véli, valamit mégis segítene r a j t a m . A levélben arra is kitért, mi lenne a feladatom. Nemcsak a szerzőgárda kiszélesítése, cikkgyűjtés, h a n e m előfizetés-szerzés, inkasszálás, vagyis a folyóirat terjesztésével való törődés is. (Az utóbbira azért volt szükség, m e r t a Korunkból akkoriban mindössze 150 példány fogyott el Magyarországon.) Nem sokat töprengtem, elfogadtam Gaál ajánlatát, úgyhogy a következő hónapban m á r az én nevem került a Korunk impresszumára, é n voltam a lap budapesti szerkesztője." Haraszti ismételten leírja a 100%-osok akcióját, amellyel r á a k a r t á k bírni Gaál Gábort, hogy szorítsa ki Kassákékat a lapból, s azt is, ahogyan Gaál, „a józan szerkesztő, aki a cikkgondokon kívül életmentésével bajlódott, kitért a kérés elől". Az emlékezésből azt is megtudjuk, hogyan kereste föl Harasztit mint a Korunk budapesti szerkesztőjét Veres Péter, és hogyan ajánlotta fel munkatársi közreműködését („Ha elfogadnátok, szívesen írnék a Korunkba"). Haraszti idézi Veres Péter bemutatkozó szavait: „Ti, flaszteron nőtt városiak, alig ismeritek a f a l u paraszti világát. S n e m is igen törődtök vele. Nemcsak a munkásokat képviselő szociáldemokraták h i b á j a ez, hanem az azoktól balra álló értelmiségé is. Ők sem viselik gondját, ők sem segítik úgy, ahogy kellene, pedig a parasztság nélkül a kapitalizmust az útból eltakarítani nem lehet." József Attilával való kapcsolatának felidézése m á r kevesbé meggyőző, noha innen sem hiányzik az önbírálati hang. („Vele is úgy voltam, mint Veressel. Tehetséges, jó költőnek tartottam, de még Döntsd a tőkét című versében sem ismertem föl azt a költözsenit, akiből később a magyar költészet egyik vezérlő csillaga lett.") 1931 tavaszán, egyre nehezebb anyagi körülmények között, leköltözve Kiskőrösre, Haraszti Sándor lemondott a Korunk szerkesztéséről, de n e m szakította meg munkatársi kapcsolatát Gaál Gábor folyóiratával. Az egyik Haraszti-nekrológ szerzője, Szerdahelyi István így összegezi Haraszti Sándor é l e t ú t j á t : „Gyönyörű legenda volt, kocsis kisfiáról, számadó juhász unokájáról — Dózsa György unokájáról. Amióta tudom, hogy vége, Székely János, az erdélyi költő Dózsa-versének befejező soraival kergetem m a g a m b a n a kimondhatatlant. Az okos, a h u m á n u s Dózsa György halál előtti, utolsó gondolataival: Csengettyű szól, fehér havak zizegnek, S ugatnak holmi távoli kutyák. Vagy ágyú szól? Vagy kardok csengenek? Űj tábor zsong a távoli jövőben? Felkelt ismét a nép? Árad megint? Ismét, megint és mindörökké árad A latrok ellen — Dózsa György nevével? Ó, képzelődöm. Ez tehát a vég. Én Istenem, hát ennyi volt az élet. Elindult, súlyos tettek közt kanyargott, S most körbe járt. És íme, már egész." Meglepő, á m korántsem érdektelen kapcsolás az egykori „aktivista-forradalmár költőt" Székely János meditáló költeményének soraival b ú c s ú z t a t n i . . . Kántor Lajos

A 22-ES CSAPDÁJA (Céres, 1981. 9—10.)

AFRIKÁBAN

Egy Nicaraguával foglalkozó interjú kivételével a Céres e számát szinte teljes egészében az Afrika-kérdésnek szenteli. A megoldást — ha jól számoltunk — 22 nemzetközi és regionális gazdasági szervezet, intézmény, egyesülés, program tekinti céljának. Javaslataik zö-

me már szerepelt a folyóirat egy másik Afrika-számában 1973-ban, amikor a mai 480 millió helyett még csak 350 millió lakosa volt a „fekete kontinensnek". A 22 mecénásból a legfontosabbak: a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet, a Fejlesztési Segélybizottság, a Kőolajexportáló Országok Szervezete, az ENSZ Fejlesztési Programja, a Vi-

lágélelmezési Program, az ENSZ Népesedéspolitikai Tevékenységét Finanszírozó Alap, az Afrikai Egységszervezet, az Afrikai Gazdasági Bizottság, az Afrikai Fejlesztési Bank és így tovább, egészen 22-ig. Akik-amik a segéllyel, kölcsönnel, hitelre történő szállításokkal valójában csapdába ejtik a megsegített országot, mert a kölcsönt vissza is kell fizetni, s jól tudjuk, az milyen nehéz. A „Sofort-program" — a pillanatnyilag előtérben álló feladat — a kontinens önellátása agrártermékekből. S ez annak ellenére sem könnyű, hogy egy négyzetkilométerre még mindig csak 16 lélek jut (igaz, századunk harmincas éveiben még csak 5,2 fő/km 2 volt ott a népsűrűség), m e r t a művelhető terület földrajzilag nagyon egyenlőtlenül oszlik el, s a ténylegesen megművelten is rendkívül alacsonyak a termésátlagok, az állattartási eredmények. Tehát: a kontinens bőkezű támogatást vár. De kik támogassák, és milyen mértékben? A Cérés idézett számának írásaiból kiderül, hogy a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet 1974-ben 11 314,7 millió dollár, 1979-ben 22 375,4 millió dollár fejlesztési segélyt n y ú j t o t t a fejlődő országoknak, amiből a legtöbbet, csökkenő sorrendben (1979-ben): az USA, Franciaország, az NSZK, Japán, az Egyesült Királyság és K a n a d a adta, de ha a nemzeti jövedelem h á n y a d a alapján rangsorolunk, akkor a Fejlesztési Szervezethez tartozó 17 ország közül az első hat helyen Svédország, Norvégia, Hollandia, Dánia, Franciaország és Belgium áll. A segélyösszegek összesített csoportsorrendjében a 2. helyen a tíz OPEC-országot magába foglaló csoport áll, 1974-ben 2224 millió, 1979-ben 5197,1 millió dollárral, de ezek nemzeti jövedelmüknek lényegesen nagyobb százalékát — például az Egyesült A r a b Emirátusok 5,42%-át, Kuwait 5,14%-át, Szaúd-Arábia 3,13%-át — j u t t a t j á k támogatásra (míg a Fejlesztési Szervezet á l l a m a i n a k csoportjában a legmagasabb a r á n y a nemzeti jövedelem 0,94 százaléka). A központi irányítású tervgazdálkodást folytató országok együttesen 1115, illetve 1952 millió dollárt j u t t a t n a k a segélyalapokba, s ez nagyjából társadalmi bruttó t e r m é k ü k n e k a 0,10%-át tette ki. A szocialista országok közül csak az NDK hozzájárulása számottevő, az egész kelet-európai részvételnek közel a fele; s ezt az NDK megtetézte csaknem 170 millió dollár értékű gyorssegéllyel is. Sikerült az ilyen nagy arányú támogatással megoldani a kérdéseket? Távolról sem. Sőt, a legjobban rászoruló 31 ország mellé (az ENSZ-ben és a FAOban a „legkevésbé fejletteknek" neve-

zik őket) további 38 sorakozott fel. amelyeknek együttesen 35 millió tonna gabona vásárlására volna szükségük 1981—1982-ben (ezek n e m mind afrikaiak!), de csak 22 millióra f u t j a költségvetésükből. A Világélelmezési Progr a m a Nemzetközi Élelmiszer Gyorssegély Tartalék részére 25 millió dollárt kapott az OPEC-től. „kukoricavonatot" indított Zimbabwéből a legjobban nélkülöző afrikai országokba, de a tízmillió dollárok és a százezer tonnás nagyságrendű gabonaszállítmányok mind kevésnek bizonyulnak, hiszen csak a feltétlenül szükséges 1 382 000 tonna kapacitású tárolók elkészítéséhez 300 millió dollárra volna szükség! És mégis: a FAO i m m á r 14. éve megjelenő folyóirata e szóban forgó A f r i k a számának Afrika mezőgazdasági potenciálja című cikkében a r r a a megállapításra jut, hogy „l'autosuffisancealime possible" (Afrika élelmezési önellátása teljességgel lehetséges), még az erős demográfiai trendet figyelembe véve is, mert — többek között — a meleg trópusi vidékek (az összes szárazföldi terület 70%-a!) jelenlegi népességüknek háromszorosát is el t u d n á k látni élelmiszerrel. Persze, ha egy csomó ha eltűnne. És a más ha-k (hektárok) szaporodnának. De — és ezt egy óriási a p p a r á tussal végzett felmérés eredményei m u t a t j á k — a terület eltartóképessége éghajlati övezetenként rendkívüli mértékben eltérő. Az eltartóképesség távlati becslésekor három variánst vettek tekintetbe: a) hagyományos, kizárólag kézi m u n k á r a alapozott termelési eljárásokkal dolgozó mezőgazdálkodás; b) parlagok feltörésével és a talajpusztulást bizonyos mértékig gátló földművelési rendszerrel működő gazdálkodás; c) gépesítést, vegyszerezést, hatékony erózióellenes védekezést alkalmazó, magas kalóriaértékű és f e h é r j e t a r t a l m ú — tehát céltudatosan megválasztott — növényeket termesztő gazdálkodás. Az első a gyenge, a második a közepes, a h a r m a d i k az erős variáns, s az ezeknek megfelelő eltartóképesség úgy aránylik egymáshoz, a különböző éghajlati övezetek átlagában, mint 0,39 :1,51 : 4,46, vagyis, ha ugyanazon a területen lehet belterjesen gazdálkodni, ahol eddig hagyományos, primitív gazdálkodás folyt (elég hosszú a tenyészidő a legnagyobb hozamokat adó növények számára, csapadék van elég, s jól oszlik meg, van mód gépesíteni, t á p anyagokat visszapótolni, gyomokat, gombabetegségeket, rovarkártevőket vegyszerrel irtani, a talajeróziót megelőzni stb.), akkor a jelenlegi átlagot (0,14 fő/ha) 31,7-szeresére (4,46 fő/ha) lehetne emelni.

Sokszor e l m o n d j u k , l e í r j u k : h a a fegymasztott t á b l á c s k á n — f u r c s a k o m o n d o r verkezésre költött d o l l á r m i l l i á r d o k a t az őrzi — az 1510-es évszám a l a t t a jól isemberiség jobb életkörülményeinek a m e r t m o n o g r a m : egy D b e t ű t m a g á b a n megteremtésére fordítanák, megszűnne foglaló n a g y A : A l b r e c h t D ü r e r híres a nélkülözés. De mit m o n d j u n k , a m i k o r monogramja. azt l á t j u k , hogy sok rászoruló ország, álD ü r e r n é p s z e r ű fametszete, a Mária lam a munkájukból maguknak jólétet halála kompozíciójában és sok részletét e r e m t e t t országok segélyeit, kölcsöneit ben megegyezik a d o m b o r m ű v e i . Ez mezőgazdaságának, i p a r á n a k , iskola- és azonban n e m halál-, h a n e m születési jeközegészségügyének fejlesztése helyett lenetet á b r á z o l : a Keresztelő Szent J á é p p e n a k á r h o z t a t o t t fegyverkezésre f o r nosét. A f a m e t s z e t egyes részleteit a dítja, vagy vezetői s a j á t politikai h a d o m b o r m ű mellőzi, m á s o k a t pedig egyéb talmuk megszilárdítására használják D ü r e r - m e t s z e t e k r ő l vesz át. Kérdés, hogy fel, az országot pedig családi f e u d u m m á v a j o n n e m egy m é r s é k e l t e n körmöna l a k í t j á k ? Megszívlelendő p é l d á t említ f o n t hamisító műve-e? e r r e a Cérés szóban forgó s z á m a : NicaA tettes t u d n i i l l i k alibit hagyott h á t r a . r a g u á b a n 1921-ben a C h a m o r r o családA m o n o g r a m o s t á b l á c s k a u g y a n i s csak n a k 13 t a g j a töltött be az ország vezeoda volt r a g a s z t v a az á g y lábához. H a tésében olyan kulcspozíciókat, m i n t : álleválasztják, és m e g f o r d í t j á k (ez t ö r t é n t l a m e l n ö k (Diego M a n u e l Chamorro), bela British M u s e u m b a n , a m e l y a d o m b o r ügyminiszter (Rosendo Chamorro), a m ű birtokosa), l á t h a t ó v á lesz a n ü r n b e r nemzetgyűlés elnöke (Salvador C h a m o r gi szobrász neve: Georg Schweigger ro), a főváros r e n d ő r - f ő k a p i t á n y a(Filadelfo Chamorro), m i n t a m ű alkotója jegyzi maz a g áészaki t a n n ozóna katonai p a r a n c s n o k a (Carlos Chamorro) és 1642. így tovább. Hírközlő eszközeink g y a k r a n „Ravasz természetesség" fejeződik ki t u d ó s í t a n a k afrikai államcsínyekről, k a ebben a b ú j ó c s k a j á t é k b a n — í r j a Berntonai puccsokról, a m i k o r r e n d s z e r i n t az h a r d Decker m ű t ö r t é n é s z egy f r a n k f u r t i á l l a m k a s s z a is kiürül, m i n t n á l u n k r é kiállítás k a t a l ó g u s á b a n . A kiállítás tégebben, a m i k o r ú j p á r t k e r ü l t korm á j a : Dürer átalakulása a szobrászatban m á n y r a . De ha n e m is a változások, ála reneszánsz és a barokk között. Kétt a l á b a n az instabilitás m i n d i g károsan s z á z h u s z o n h á r o m m ű — főleg kisplasztih a t a vállalkozó kedvre, a k ö z h a n g u ka — ad á t t e k i n t é s t erről az érdekes latra, az ország közérzetére, és gyengíti jelenségről. Úgy tűnik, hogy a XVI— az ország iránti bizalmat. XVII. és X V I I I . század számos művésze merített Dürer művének motívumkincséből. Ezeket a m o t í v u m o k a t á t v e t t é k Ezért h a n g z i k el egyre több felől — és v a r i á l t á k , f e l h a s z n á l t á k a technikáit, m é g az Észak—Dél p á r b e s z é d b e n is — m e g p r ó b á l k o z t a k a stílusával, i r á n y a d ó az a megállapítás, hogy h i á b a v a l ó t á n a k véve a n n a k a M e s t e r n e k az egyémogatni azt, aki a n e m z e t g a z d a s á g t a l p niségét, aki viszont t i akl ésvisszaél. a korr a állítására n y ú j t o t t t á m o g a t á s telfecsérli, a b i zaz a l oamnm t á r s itáliai m ű v é s z e t e r e d m é n y e i t vette át, h a s z n á l t a fel, és akit művei, v a l a m i n t Az A f r i k a i Egységszervezet gazdasági elméleti írásai századok m ú l v a is jelencsúcsértekezletén részt vett á l l a m és valóvá tesznek. Az „örökösök" olyan k o r m á n y f ő k így f o g a l m a z t a k (Édouard odaadással m e r ü l t e k el a d ü r e r i m ű Soumának, a FAO vezérigazgatójának a ben, hogy m u n k á i k a jóval későbbi Cérés itt t á r g y a l t s z á m á b a n megjelent szemlélőt is megtévesztették. t a n u l m á n y a szerint): „ A f r i k a olyan gazdasági r e n d s z e r b e v a n bezárva, amely „Az itt b e m u t a t o t t m ű v e k közül a m a afféle t e r m é n y e k t e r m e s z t é s é r e kényszeé r v é n y e s k r i t é r i u m o k a l a p j á n aligha leríti, a m e l y e k e t n e m ő fogyaszt el, ő vihet egyet is e r e d e t i n e k t e k i n t e n i " — í r j a szont olyan t e r m é k e k e t fogyaszt, a m e Decker. Pedig hosszú ideig többet is Dülyeket n e m ő termel." rernek tulajdonítottak. A p a r a d o x o n o k m i n d e n n a p o s a k . N. M. M i n d m á i g kérdéses egy 1509-es dát u m m a l és a D ü r e r - m o n o g r a m m a l ellátott, női h á t a k t o t ábrázoló d o m b o r m ű D Ü R E R - R E N E S Z Á N S ZABAROKKBAN (New York, Metropolitan Museum) szer(Der Spiegel, 1981. 47.) zősége: a f o r m á k és a f e l f o g á s p o n t o s a n megfelel egy eredeti D ü r e r - r a j z é n a k . És A s z ü r k e köbe f i n o m a n f a r a g o t t domé p p e n 1509-ben szállított a m ű v é s z egy b o r m ű v ö n l á t h a t ó jelenet ismerősnek — e d d i g még fel n e m lelt — „ F r a u e n tűnik. A boltozatos szoba, a b a l d a c h i n o s pild"-et a szász v á l a s z t ó f e j e d e l e m n e k . á g y b a n f e k v ő asszony, a körülötte fogBizonytalan, hogy a „ m i n d e n t u d ó " Dülalatoskodó e m b e r e k , az előtérben a lárer f e s t m é n y e k e n , r a j z o k o n , réz- és f a d á n ülő a g g a s t y á n : ez az együttes a metszeteken k í v ü l alkotott-e szobrokat meghittség b e n y o m á s á t kelti a m ű é r t ő is. Követői a z o n b a n b ő v e n betöltötték az számára. Valóban, az ágy l á b á h o z táű r t az ő n e v é b e n . Valószínű, hogy a

New York-i akt-domborművet is az 1600 körüli „Dürer-reneszánsz" idejére lehet tenni. Közkedveltségére jellemző, hogy nemcsak mint ólomplakettet sokszorosították, h a n e m egy másik Dürer-rajz segítségével megfelelő elölnézetet is kapott. Végül pendant-ként is feltűnik. A Dürer-monogram minőségi jegy értékét is felhasználták az adeptusok. A Dürer-kortárs Adolf Dauchernek csak a saját iniciáléit kellett megfelelően jegyeznie— és jegyezte is skrupulus nélkül. Alkalmazták e kezdőbetűket domborműveken is, amelyek a düreri grafikai képet fordították le a plasztika nyelvére. Előfordul például egy olyan XVII. századi szobrocska talapzatának alsó felén, amelynek egyébként semmi köze sincs a düreri motívumokhoz, sem a mester stílusához. Másrészt pedig egy korai, XV. századból származó, tehát jóval Dürer előtt faragott madonnaszobrocskára utólag vésték rá a düreri védjegyet. A nagy mintaképre való vonatkoztatás monogram nélkül is nyilvánvaló volt, ha például Ádámot-Évát vagy a töviskoszorús Krisztust — Dürer-festmények és grafikák a l a p j á n — körplasztikában ábrázolták. Sőt azt a feszületet, amelyet Schweigger, az utánzás szakembere a Dürer-kortárs Veit Stosstól lesett el, néhány évtizeddel később a már szimból u m m á magasztosult Dürer j a v á r a írták. Ha n e m tekintik is minden esetben bűnös hamisításnak, a műtörténészek többnyire megütközéssel veszik tudomásul ezeket a jelenségeket. Míg a „reneszánsz"-nak nevezett visszanyúlás az antikhoz nagy tekintélynek örvend, a

Székely Dániel: Mezőségi emlék

„Dürer-reneszánsz"-hoz az epigonság rosszízű jelzője tapad. Valójában a reneszánsz korszakalkotó megújulásával ellentétben az 1600 körüli „Dürer-reneszánsz" n e m jelent ú j művészeti korszakot, hanem „a korai barokk egy kivételes jelenségét" (Decker). A kiállítás mégis a Dürer-átalakítók p á r t j á t fogja: v e z é r a l a k j u k r a hivatkozva meg n e m oldott történeti problémákat vetettek fel ismét. Dürer, a polgár voltára büszke, szerzői jogait szigorúan őrző független művész óta nagyot változtak az idők. A katolikus egyház igényelte ki m a g á n a k Dürert, így téve á r t a l m a t l a n n á a Lutherrel szimpatizáló művészt. A korlátlan hatalmú fejedelmek mint ereklyéket gyűjtötték a Dürer-műveket. Ezeket a műértőket szolgálták ki a „személyzetté" degradált művészek Dürer-variánsokkal. Lélektanilag n e m zárható ki, hogy a sérthetetlen Dürer szerepét játszva a maguk integritását vélték megőrizni. A Dürerrel való önazonosítás szublimációs aktusként is felfogható. Dürer maga, aki halála után a druida varázsló és átváltoztató tekintélyének örvendett, utánzói számára a legmagasabb színvonalú szerepjátszásra adott példát. Merész utalásokkal Krisztushoz hasonlította magát. Fiatal művészek szám á r a a k a r t profetikusan „kis tüzecskét" gyújtani, amely egyesült erőkkel szítottan olyan lánggá válhat, „hogy az egész világot bevilágítja". Az a tűzvarázs azonban, amelyet utánzói nyomorúságukban rendeztek, aligha váltotta be ezeket a reményeket. D. E.

szerkesztők- o l v a s ó k H O R V Á T H P I R O S K A t a n á r n ő (Beszterce). — A Korunk támogatásával működő s z a b a d e g y e t e m ü n k március 25-i összejövetelén Miron Duca festőművész nyitotta meg azt a g y e r m e k r a j z - k i á l l í t á s t , amelyet a Pionírház Varga J ú l i a t a n á r n ő vezette képzőművészeti szakköre egyik legtehetségesebb t a g j á n a k , a kilencéves Mircea I o a n á n a k a m u n k á i b ó l r e n d e z t ü n k ; a megnyitón György Előd, György Emese, K u pás Tünde, Muzsi Erzsébet és Székely Ildikó pionírok g y e r m e k v e r s e k e t szavaltak. Az összejövetelen h á r o m előadás hangzott el: Zselyki Erzsébet m a g y a r szakos tan á r n ő Nyelvművelő közönségszolgálata ezúttal a diákzsargonnal foglalkozott, Koszorús K l á r a közgazdász az ú j gazdasági és pénzügyi m e c h a n i z m u s t ismertette, Wass György n y u g a l m a z o t t tanító pedig megkezdte Zselyk monográfiájának bem u t a t á s á t (nagyméretű k u t a t ó - és g y ű j t ő m u n k á j á r ó l előadássorozatban fog beszámolni). Végül Zágoni Attila v i d á m jelenetét a d t á k elő Czirmai Csaba, H o r v á t h Pál, M á t h é J u d i t és Sándor A n d o r líceumi t a n u l ó k H o r v á t h Piroska rendezésében. — Április 29-i m ű s o r u n k o n Miklósi Sikes Csaba kolozsvári műépítész Beszterce m ű e m l é k e i r ő l tartott előadást; Wass György f o l y t a t t a a m á r c i u s b a n megkezdett előadássorozatot. Összejövetelünket á l t a l á n o s műveltségi vetélkedővel f e j e z t ü k be. A játékos vetélkedő h á r o m n y e r t e s e : J a k a b Mihály egészségügyi asszisztens, Miklósi Sikes Csaba, s z a b a d e g y e t e m ü n k előadó vendége, v a l a m i n t H o r v á t h Pál líceumi tanuló. A vetélkedő lebonyolításában k ö z r e m ű k ö d ö t t Cherecheş Erzsébet t a n á r n ő és H o r v á t h Piroska (játékvezető).

A KORUNK HÍREI M á j u s 28-án gyergyószentmiklósi középiskolásokat látott vendégül szerkesztőségünk: a S a l a m o n Ernő Líceum tanulói i s k o l á j u k n é v a d ó j a születésének 70. évf o r d u l ó j a a l k a l m a b ó l verseinek előadásával és gyergyói n é p d a l o k éneklésével emlékeztek a költőre, városuk nagy szülöttjére; a 6. számú Általános Iskolával közös t ö r t é n e l e m k ö r t a g j a i a 650 éves Gyergyószentmiklós történetét idéző előadásokat t a r t o t t a k . A találkozón k ö z r e m ű k ö d ö t t még Mráz Lajos, aki S a l a m o n Ernő-verseket szavalt. J ú n i u s 2-án A r a d i József és Salat Levente az a r a d i szabadegyetem Tudomány, technika, technológia című k ö r é n e k v e n d é g e k é n t részt vett a hazai m a g y a r m ű szaki értelmiség helyéről, szerepéről, közérzetéről és m ú l t j á r ó l rendezett k e r e k asztal-megbeszélésen. J ú n i u s 8-án a p a r a j d i szabadegyetemen Egyed Ákos t a r t o t t előadást a székelység történetéről. J ú n i u s 10-én a kolozsvári szabadegyetem Nyelv, írás, művelődés kollégiumán Szilágyi J ú l i a t a r t o t t előadást A szabadság útjai: Tolsztoj és Dosztojevszkij címmel. J ú n i u s 17-én a dési szabadegyetemen A r a d i József t a r t o t t előadást Farsang és karnevál címmel. KORUNK GALÉRIA M á j u s 29.: Nagy Sándor, a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola végzős h a l l g a t ó j a festményei. — A megnyitón Sz. Nagy Ilona főiskolai hallgató m o n d o t t bevezetőt, Sata Á r p á d színművész Szilágyi Domokos-verseket olvasott fel, az Euterpé, a kolozsvári tanügyi szakszervezet női k a m a r a k ó r u s a Cornel Groza vezetésével XVI. és XVII. századi k ó r u s m ű v e k e t a d o t t elő. J ú n i u s 12.: Vincefi S á n d o r (Csíkszereda) szobrai. — A megnyitón K á n t o r L a j o s bevezetője u t á n Csortán M á r t o n és Köntés Béla, a kolozsvári Bábszínház művésze, v a l a m i n t Miklós A n d r á s a F i l h a r m ó n i a t a g j a XVII. századi históriás é n e k e t (Kádár István históriája) adott elő, K ö n t é s Béla K á n y á d i S á n d o r Halottak napja Bécsben című versét olvasta fel. î n t r e p r i n d e r e a P o l i g r a f i c ă C l u j , M u n i c i p i u l C l u j N a p o c a , B-dul Lenin nr. 146, c d a 3026/1982.