1 Konsztantyin Nyikiforov1: Oroszország Balkán-politikája az 1990-es években
(Az elıadás 2007. június 28-án hangzott el az MTA Nemzeti Stratégiai Programbizottsága, az MTA Történettudományi Intézete és az Európa Intézet Budapest által szervezett Oroszország Balkán-politikája c. konferencián)
Annak érdekében, hogy megértsük Oroszország Balkán-politikáját a legújabb idıkben, néhány szót kell szólni a korabeli orosz külpolitika egészérıl is. Ismert, hogy az új Oroszország önálló külpolitikája az elmúlt évszázad 90-es éveiben bontakozott ki és Borisz Jelcin személye testesítette meg. Ismert az is, hogy Jelcin sok tekintetben Gorbacsov ellenlábasaként került hatalomra. Az a paradox helyzet alakult ki ugyanakkor, hogy a külpolitikában ez éppen fordítva történt. Jelcin és Kozirjev a nemzetközi porondon lényegében véve Gorbacsov és Sevarnadze kurzusát folytatta. Ráadásul létezett egyfajta konkurencia is a két csoport között, abban a tekintetben, hogy ki tud szert tenni a Nyugat nagyobb támogatására. Úgymond „gyızelmet”, Jelcin aratott. A pragmatikus nyugati vezetık, akik tegnap még szerelmet esküdtek „Gorbinak”, mindenki csodálkozására hirtelenjében a legfıbb ellenfele felé kezdtek orientálódni. Igaz, a szélesebb nyugati közvélemény felfogásában ez másként alakult. A Jelcin iránti viszony továbbra is óvatos maradt. Ha Gorbacsovra úgy tekintettek Oroszország határain kívül, mint egy civilizált és intelligens politikusra, akkor Oroszország elnöke teljes mértékben a „titokzatos orosz lelket” testesítette meg. Az igazi, kiszámíthatatlan, impulzív, sıt néha agresszív „orosz medvére” hasonlított. Különösen a legkésıbbi idıszakban, amikor a mindig is simulékony Gorbacsovtól eltérıen, hirtelen ismét kemény hangnemet ütött meg, majd ugyanolyan váratlanul ismét „diplomatikussá” változott. Egyre nyilvánvalóbban jelentek meg más különbségek is. Így például Jelcin számára a külpolitika azok után sem került a figyelme középpontjába, hogy hatalomra jutott, miközben Gorbacsov kiemelt jelentıséget tulajdonított neki. És minél rosszabban haladtak otthon a dolgok, Gorbacsov annál inkább a nyugati vezetık karjaiba omlott, és annál inkább vonzotta a nyugati közvélemény tapsa. Késıbb, igaz, csak kisebb mértékben, ilyen hangolás volt megfigyelhetı Jelcinnél is.
1
A szerzı a történettudományok doktora, az Orosz Tudományos Akadémia Szlavisztikai Kutatóintézetének igazgatója.
2 Egy másik fontos körülmény. A gorbacsovi peresztrojka idején mégis csak kísérletet tettek arra, hogy megragadják a világban zajló változásokat és a Szovjetunió helyét ebben a folyamatban. Mindenhol ismerik az SZKP fıtitkárának a „Peresztrojka és az új gondolkodás országunkban és a világon” címő könyvét. Jelcinnek sem a korábbi, sem a késıbbi könyveiben még csak hasonlót sem találunk. Még az a kevés is, amit Jelcin a külpolitika szférájáról ír, nagyon felületesnek, sıt, primitívnek tőnik. Ugyanakkor nem mondhatjuk, hogy Oroszország külpolitikájának akkoriban nem volt semmilyen eszmei alapja. Éppen fordítva, gyakorlatilag a külpolitika ideológiamentessé tétele helyett az egyik ideológiát a másikra cserélték fel. A kommunista ideológia és a világ legfıbb vezetı hatalmának szerepére törı ország helyett a külpolitikában egyre inkább kezdtek megjelenni a hidegháború gyıztesei elıtt kapituláló és már mindenbe beletörıdı ország komplexusai. Bár a kommunizmus összeomlása után az orosz felfogásban eredetileg egészen más dominált, mégpedig a gyızelem és a normális fejlıdési útra való visszatérés lehetıségének érzése. Érdekes egy másik tényezı is. Kozirjev nemcsak, hogy nem próbálkozott meg azzal, hogy más hatalmi és társadalmi struktúrákkal együttmőködve egy össznemzeti külpolitikát dolgozzon ki, hanem még nagy hévvel be is kapcsolódott az akkor Oroszországot megrengetı belpolitikai küzdelmekbe. Részben éppen neki tulajdonítják azt a jellemzı kifejezést, hogy a „háború pártja”, amellyel gondolkodás nélkül bélyegezte meg a politikai ellenfeleit. Természetesen, ez az álláspont kizárta annak lehetıségét, hogy legalább valamilyen együttmőködés alakulhasson ki a törvényhozó hatalommal, a társadalmi szervezetekkel és a szakértıi karral. Egy klasszikus példa: Oroszország csatlakozása a szerbellenes szankciókhoz a jugoszláv válság elején. Ezt a lépést mindenekelıtt ideológiai motívumok befolyásolták. A szerb vezetés Kozirjev szemében csak egy „nemzeti kommunista” vezetés volt, és nem állt szándékában engedékenynek lenni vele szemben. A bonyolult geopolitikai folyamatok és Oroszország nemzeti érdekei ebben az esetben nem érdekelték. Kozirjev még azt is megengedte magának, hogy enyhén bírálja az Egyesült Államokat, amiért az túl késın ismerte el a független jugoszláv köztársaságokat. „Eleinte – írja – még Jugoszlávia szétesése elıtt, az Egyesült Államok makacsul nem akart tudomást venni Bosznia és más szövetséges köztársaságok szuverenitásra vonatkozó követelésérıl, a végsıkig az egységállam megırzése mellett foglaltak állást, a kommunista jellege ellenére. Vajon nem
3 azért olyan erıs Washingtonban a jugoszlávellenes főtöttség, mert lelkiismeret-furdalásuk van?”2 Annak érdekében, hogy jobban megértsük az orosz külügyminisztérium akkori álláspontját, megemlítünk egy epizódot. Az Egyesült Államok ex-elnöke, Richard Nixon, egyszer megkérte Kozirjevet, hogy ismertesse, melyek az új Oroszország érdekei. Az orosz külügyminiszter azt mondta neki: „[…] a Szovjetunió egyik problémája az volt, hogy túlságosan ügyelt a nemzeti érdekekre. Most viszont jobban ügyelünk az általános emberi értékekre. De ha van valamilyen ötletük és meg tudják mondani, hogyan határozzuk meg a nemzeti érdekeinket, akkor nagyon hálás leszek önöknek”. Nixon késıbb már a következıképpen kommentálta az orosz miniszter válaszát: „Amikor alelnök voltam, majd elnök, azt akartam, mindenki tudja, hogy «csirkefogó» vagyok, és az amerikai érdekek nevében teljes erımbıl küzdeni fogok. Kissinger is ilyen «csirkefogó» volt, de ebben egyelıre még nem tudom utánozni. İ pedig akkor, amikor a Szovjetunió épp, hogy szétesett, amikor az új Oroszországot védeni és erısíteni kell, mindenkinek azt akarja bebizonyítani, hogy milyen figyelemreméltó, kellemes ember.”3 Az idı múlásával a koncepcionális és elvi megközelítés hiánya egyre erısebben érzıdött. Az, hogy nem tudták és nem akarták megérteni a dolgok reális állását, oda vezetett, hogy hosszú ideig a nyugati demokráciák altruizmusába vetett naiv hitet táplálták, hitték azt, hogy megfeledkezve a saját nemzeti érdekeikrıl, széttárt karokkal fogadják majd Oroszországot az „élenjáró demokratikus államok családjában”, és baráti módon megosztják vele az átalakulások terhét. Amikor Oroszországtól engedményeket követeltek, készséggel megtette azokat. Oroszország még olyan engedményeket is tett, amilyeneket nem is követeltek tıle. A legfontosabb az volt számára, hogy bármibe kerül is, meg tudja szilárdítani a kapcsolatait a vezetı nyugati államokkal, mindenekelıtt az Egyesült Államokkal. Az orosz diplomácia lépésrıl lépésre úgy követte az Egyesült Államokat, mint a vezérét, igyekezve az engedékenységével megváltani a belépıt a „civilizált világba”. Úgy tartják, hogy 1991 elejétıl egészen 1993 végéig Oroszország külpolitikájában a „csalódások” ideje következett, meghosszabbodtak a „mézes hetek”, pontosabban a „mézes évek”. De ez semmi mással nem végzıdött, mint azzal, hogy döntöttek a NATO keleti bıvítésérıl még ugyanabban az évben, 1993-ban. Éppen a NATO keleti bıvítése és a jugoszláv konfliktus sokban befolyásolta az észak-atlanti szövetség valódi stratégiai céljait.
2 3
A. V. Kozirjev: Preobrazsenyije. Moszkva, 1995. 125. Idézi: J. M. Primakov: Godi v bolsoj polityike. Moszkva, 1999. 210–211.
4 A NATO éppen ebben a konfliktusban lépett elıször saját hatáskörén kívülre. És nem védelmi, hanem támadó jelleggel, a katonai erı teljes arzenáljának felvonultatásával. Világossá vált, hogy nemcsak a demokrácia övezetének, hanem a demokratikus értékek, az emberi jogok stb. kiterjesztésérıl van szó. Az Egyesült Államok rövid ingadozás után gyakorlatilag a hidegháború egyetlen, a „hadizsákmányra” jogot formáló gyıztesének nyilvánította magát, vagyis befolyásának látható kiterjesztését, sıt, hegemóniáját hirdette a modern világban. Errıl volt szó nemrég Vlagyimir Putyin nagy port felverı müncheni beszédében. A beszéd igen élénk reakciókat váltott ki. A 90-es évek engedékenységének nyilvános elutasítása, a nyílt párbeszéd arról, amit korábban jobbnak láttak elhallgatni, valóságos sokkot okozott: kiderült, hogy Oroszország „nemet” is tud mondani. Úgy tőnik továbbá, hogy egyes dolgokra, például a jugoszláv válságra másként tekintenek Oroszországban és Nyugaton. Számos példát hoz erre a könyvében Sarah MacArthur skót kutató.4 Oroszországban például egyértelmően negatívan értékelik a független horvát állam létét a második világháború idején, a boszniai muzulmán közösség vezetıjének, Alija Izetbegovićnak az ismert „Iszlám deklarációjára” pedig úgy tekintenek, mint a fundamentalizmus példájára, s a boszniai háború egyik okára. A nyugatiak ugyanakkor, persze nem igazolva a horvát fasisztákat, úgy vélik, hogy a független horvát állam a lakosság önállóság iránti vágyát fejezte ki. Még feltőnıbb a különbség az „Iszlám deklaráció” megközelítésében. Nyugaton még a politológiai órákon is úgy tanítják, mint a demokrácia példáját. Ezeket a példákat lehetne még folytatni. Még meg kell tanulnunk meghallgatni és tisztelni egymást. És ebben a nem egyszerő dologban fontos szerepet játszhatnak az úgy nevezett „új européerek”. Hiszen Közép- és Délkelet-Európa lakóinak mentalitása sokkal közelebb áll a kelet-európaihoz, mint a nyugateurópaiaké. Sajnos, a kölcsönös meghallgatás és tisztelet egyelıre nem megy. A NATO és az EU egyes új tagjai közül egyesek még nehezítik is az összeurópai dialógust. Mindenesetre a NATO Oroszország nélkül nem dönthet több problémában, például az afganisztáni vagy a balkáni helyzet rendezésében. Oroszországnak a jelenlegi feltételek mellett együtt kell mőködnie a NATO-val. De a kapcsolatoknak nem kirakatjellegőeknek, hanem mindennaposaknak, munkakapcsolatoknak kell lenniük. A legfontosabb pedig az, hogy ennek az együttmőködésnek mindkét oldalról ıszintének kell lennie.
4
Sarah MacArthur: Kogda k stiku priravnyjali pero. Gyejatyelnoszty SZMI po oszvescsenyiju bosznyijszkovo krizisza. (1992–1995 gg.). Moszkva, 2007.
5 De térjünk vissza a 90-es évekhez. Lényegében Oroszország pozícióinak gyengülése a nemzetközi porondon a Szovjetunió szétesése után az átmeneti gazdasági nehézségek miatt elkerülhetetlen volt. Csak az a kérdés, hogy meddig kell terjednie ennek a meghátrálásnak? Hiszen a Nyugat sem azonnal fogalmazta meg a céljait. Ezek a célok Oroszország álláspontjától is függtek. Oroszország állandó engedményei csak növelték a másik fél igényeit. És nem Oroszország véleményének a semmibevételérıl volt szó. Oroszországnak ugyanis gyakran nem is volt véleménye. Elég megemlíteni, hogy a számos ígéret ellenére, az orosz külügyminisztérium soha nem is dolgozta ki a saját cselekvési programját a jugoszláv válság rendezésére. A 90-es évek közepére Oroszország külpolitikai sikertelenségei egyre nyilvánvalóbbá váltak. A külügyminisztérium politikájával szemben most nem csak az ellenzék lépett fel, hanem majdnem a teljes politikai elit és majdnem az összes szakértı. Annak a véleményüknek adtak hangot, hogy Oroszországnak saját arculattal és saját hellyel kell rendelkeznie a világpolitikában. Természetesen, korántsem azt akarták, hogy Oroszország mindenáron vitatkozzon, vagy netalán konfrontálódjon a Nyugattal. De semmi szükség nem volt arra, hogy folyamatosan bólogasson, néha a saját érdekei kárára. Egyébként a külpolitikai kudarcokért nemcsak a külügyminisztériumot terhelte a felelısség, hanem az ország vezetését is, amely létrehozta ennek a rendszernek az alapjait, amelyben a külügyminisztérium majdnem teljes monopolhelyzetet élvezett és senki sem kontrollálta a tevékenységét. Ennek a rendszernek a legfıbb fogyatékossága a döntéselıkészítés és döntéshozatal kollegiális mechanizmusának hiánya volt. A régi struktúrákat, mint például az SZKP Központi Bizottságát, megszüntették, de az újakat még nem alakították ki. Az a benyomás alakult ki, hogy Jelcin, aki nem különösebben merült el a részletekben, mindenféle szakértıi konzultáció nélkül aláírt mindent, amit Kozirjev „elébe tolt”. Vagyis a külügyminisztériumtól és bármely más állami szervtıl külpolitikai koncepciót várni lehetetlen lett volna, s még csak nem is azért, mert a minisztérium vezetésének valamiféle gonosz szándékai lettek volna. Ennek teljesen objektív jellegő korlátai is voltak. Hagyomány szerint a diplomaták nem alkotnak eszméket, hanem inkább az eszmék végrehajtóiként tevékenykednek. Ebben a diplomaták sajátos módon hasonlítanak a katonákra. A nekik adott direktívákat hajtják végre a képességeiktıl függıen több-kevesebb sikerrel. De felülrıl jövı stratégiai útmutatások ekkor majdnem egyáltalán nem voltak. Ez sokaknak feltőnt. Jelcin elnöksége idején kísérletet tettek arra, hogy megteremtsék a külpolitika tárcaközi koordinációjának sajátos mechanizmusát. Igaz, ez nem járt eredménnyel, sok tekintetben a külügyminisztérium vezetésének erıteljes ellenállása miatt.
6 Kozirjevnek
sikerült
két
elnöki
rendeletet
elfogadtatnia,
amelyek jóváhagyták
a
külügyminisztérium koordináló szerepét külpolitikai kérdésekben. A harmadik ilyen rendeletet Jelcin alatt már a következı külügyminiszter, Jevgenyij Primakov írta alá. A külügyminisztérium magának adott feladatot, maga koordinált és kontrollált. Mindez az egész Európa és az egész világ számára átmenetinek számító 90-es években történt. Az európai biztonság régi bipoláris rendszere összeomlott, s egy új alakult ki. A kialakulására pedig a jugoszláv válság volt nagy hatással. Sajnos az orosz külügyminisztérium ezt sokáig nem értette. 1996 elején Kozirjevet menesztették. Jellemzı, hogy Jelcin két dologgal vádolta: a NATO keleti bıvítésével és a „precizitás” hiányával a Jugoszlávia-politikában. A diagnózist helyesen állapította meg, de késın. Primakov már nem szégyellt az orosz nemzeti érdekekrıl beszélni. Oroszországnak nemcsak a Nyugattal erısödtek meg a kapcsolatai, hanem a Kelettel is. A külpolitikát egyre inkább úgy határozták meg, mint többtényezıs politikát. Beszélni kezdtek a többpólusú világról is. Ennek ellenére az orosz diplomáciának nem sikerült megállítania a negatív tendenciákat és nem sikerült elérnie, hogy a kapcsolatai a Nyugattal egyenrangúak legyenek. Ennek megfelelıen a korabeli orosz külpolitika két hibás vonását kell kiemelnünk: a túlzott lelkesedést az új ideológia iránt a teljes ideológiamentesítés helyett, illetve a döntéshozatalban az állami diplomáciai szerv monopóliumát. Most térjünk át a Balkánra. Meg kell értenünk, hogy mi a Balkán manapság, és mi zajlott ott a múlt század 90-es éveiben. Nem puszta kíváncsiságból kell megértenünk a Balkánt, hiszen Oroszország Balkánpolitikájáról csak abban az esetben beszélhetünk, ha a Balkán megmaradt egységes régiónak. A kételyeink teljesen megalapozottak, mivel a szocializmus bukásával egy idıben eltőnt az egykori Kelet-Európa is. Pontosabban csak Oroszország, Ukrajna és Belorusszia maradt meg Kelet-Európaként. A másik része ismét kettévált Közép- és Délkelet-Európára (Balkán). Nem is beszélve az NDK-ról, amely Nyugat-Európa része lett. De már a Balkán is kezd szétesni két részre. Szlovénia és Horvátország szégyellik balkáni gyökereiket, és Közép-Európa részeként próbálják pozícionálni magukat. Ugyanakkor Nyugaton, sıt, az egész világon, bevetté vált egy nem egészen korrekt terminus, mégpedig a „Nyugat-Balkán” fogalma, amely alatt a posztjugoszláv államokat értik Szlovénia nélkül és Albániával. De nekünk mégis úgy tőnik, hogy mindezek ellenére, a Balkán önálló régió maradt. Saját történelme, földrajza, kultúrája, mentalitása stb. van. Annak azonban, hogy a balkáni államok többsége a „keleti táborba” tartozott, most pedig az Európai Unióba és a
7 NATO-ba lépett vagy lép, nincs döntı jelentısége. A klasszikus példa Görögország. Annak ellenére, hogy Görögország már majdnem fél évszázadot a NATO és az EU keretein belül fejlıdött, tipológiailag balkáni ország maradt, és semmi jel nem mutat arra, hogy a közeljövıben a többi balkáni országgal ez másként lesz. Most pedig pár szóban arról, hogy mi zajlott a Balkánon a 90-es években. Úgy tőnik, hogy ott legalább három folyamat zajlott, amelyek egymással összefonódva, bonyolult helyzetet teremtettek. Az elsı folyamat a szemünk elıtt zajlott. Ez volt a jugoszláv válság, ami más KeletEurópában
zajló
eseményekkel
is
összefüggésben
volt,
a
Szovjetunióban
zajló
peresztrojkával, a Szovjetunió szétesésével és a kelet-európai szocialista országok úgynevezett „bársonyos forradalmaival” 1989-ben. Igaz, ezek a forradalmak nem mindenütt nevezhetık „bársonyosnak”. Ez a folyamat Jugoszláviában volt a legvéresebb és egy teljes évtizedig tartott, ami végül a számtalan komoly belsı probléma által feszített soknemzetiségő föderáció széteséséhez vezetett. Jugoszlávia úgy esett szét, hogy az érdekelt felek nem kötöttek elızetes megállapodásokat, ami sok tekintetben ürügyet szolgáltatott a háborúra. Pontosabban háborúk sorozatára, amelyek az egykori Jugoszlávia északnyugati felébıl délkeleti felére terjedtek. A második folyamat, ami a Balkánon zajlott, a jugoszláv konfliktus nemzetközivé válása volt, vagy az úgynevezett „nemzetközi közösség” beavatkozása a konfliktusba. Ez a beavatkozás – az új államok sietett elismerése, a konfliktus egyes résztvevıinek pártfogolása a másik kárára stb. – bizonyos mértékben provokálta is az évtized háborúit. A nemzetközi beavatkozást a jugoszláv válságba mi magunk leginkább a Balkán „NATO-sítása” folyamatának neveznénk. És ez csak egy része volt a NATO keleti bıvítési folyamatának. Valahol ez a bıvítési folyamat békésen zajlott, úgy, hogy a volt szocialista országok önkéntesen csatlakoztak a blokkhoz, máshol, például Jugoszláviában katonai úton. De mindenhol betöltötte azt a vákuumot, ami a bipoláris világ szétesése után keletkezett. A NATO keleti bıvítésének folyamata, ahogy erre már utaltunk, szorosan összefüggött egy még általánosabb folyamattal, az európai és nemzetközi biztonság új modelljének kialakulásával. A jugoszláv válság elviekben éppen ebben különbözik a közelmúlt többi európai konfliktusától, például az észak-írországi vagy a ciprusi eseményektıl. És éppen a jugoszláv válság éveiben, az új európai biztonsági rendszer alapjain szilárdult meg a NATO. Meg kell említeni még egy lényeges mozzanatot. A Balkán mindig is inkább objektum volt a nemzetközi kapcsolatokban, mintsem szubjektum. És a Balkán „NATO-sításának”
8 folyamata csak igazolja ezt a megállapítást. A Balkán története szempontjából ebben semmi különös nincs. Sıt, ezt a Balkán történetének utóbbi évtizedei is igazolják. Az események a korábbiakban ugyanúgy zajlottak ott. Így például a XX. század 40-es éveit a balkáni államok fasizációjával jellemzik. Azután egy majdnem fél évszázados idıszak következett, amit a Balkán szovjetizációjának lehetne nevezni. És végül, a legutóbbi idıszak a „NATO-sítás”. Érdemes megjegyezni, hogy a Balkánon mindhárom említett folyamattal szemben a legerıteljesebb ellenállást ugyanaz az ország, Jugoszlávia fejtette ki, s mindenekelıtt a szerb lakosság. Ennek a jelenségnek a magyarázata, vagyis, hogy a szerbek miért voltak mindig is ennyire engedetlenek, külön téma lehetne. Mindössze annyit kívánunk megjegyezni, hogy a szerb egy kis nép nagy lélekkel, és ez sok mindent megmagyaráz. A közös sorsot a többi balkáni országgal csak Görögország tudta elkerülni valamilyen mértékben. Ugyanakkor még itt is hasonló folyamatoknak lehetünk a szemtanúi: a megszállás és a fasizáció idıszaka, aminek utórezgése volt a „fekete tábornokok” hétéves uralma (1967– 1974), a szovjetizálási kísérlet az 1946–1949. évi polgárháborúban, s végül Görögország belépése a NATO-ba még 1952-ben, elsıként a balkáni államok közül. Úgy véljük, hogy mindezek helyett a Balkán számára a legoptimálisabb lenne a visszatérés a régi jelszóhoz: „A Balkán a balkáni népeké!”. Igaz, a jelenlegi körülmények között ez egyelıre utópisztikusnak tőnik. Végül a Nyugat beavatkozásának egyik következménye az lett, hogy megsérült a Balkán törékeny erıegyensúlya. Annak érdekében, hogy megtörjék a szerbek ellenállását, a nyugati közvetítık a szerbiai albán kisebbséget kezdték támogatni. Ugyanakkor éppen a szerbek jelentették az egyetlen olyan erıt a Balkánon, amely képes útját állni az albán expanziónak. Végeredményben, ahogy ezt megmutatták a 2004 márciusában, Koszovóban zajló események, a Nyugat teljesen elvesztette a kontrollt a koszovói albánok felett. Csak emlékeztetnénk rá, hogy Koszovóban akkor mindössze három nap alatt részben vagy teljesen 35 keresztény templomot romboltak le. És akkor még nem is beszéltünk az emberi áldozatokról. Ha az Ahtisaari-terv értelmében tényleges függetlenséget adnak Koszovónak, nem fogja megoldani szerb–albán szembenállás problémáját. A harmadik folyamat az albán expanzió erısödése, amely manapság a Balkánon zajlik. És ez egy objektív folyamat. Jelenleg az albánok minden kétséget kizáróan a legaktívabb, növekvı, és egységre törekvı balkáni etnikum. A „legébredıbb”,5 ahogy Lev Gumiljov orosz 5
Az orosz eredetiben a „szamij passzionarnij” szó szerepel, amelynek precíz magyarra fordítása meglehetısen nehézkes. A melléknév eredete a „Passzion”, vagyis „Passió” fınévre megy vissza, amely a keresztényi
9 néprajzkutató mondaná. Figyelembe véve, hogy magán Albánián kívül albánok élnek még Szerbiában, Montenegróban, Macedóniában és Görögországban is, ez egy új balkáni osztozkodással fenyeget. És ebben általánosabb folyamatok is megfigyelhetık. Az albánok expanziója jól illik az instabilitási folyamatnak abba a „déli vonulatába”, ami most a Balkánról Albánián keresztül tör utat magának Európa felé. És ha a Balkán „NATO-sítása” már kész ténynek számít, és a jugoszláv válság legvéresebb szakasza már véget ért, az albán tényezı még akkor is hallathat magáról. Kifejezetten azt akartuk bemutatni, hogy mennyire kusza és sokrétő volt, és mennyire jelentısnek bizonyult az egész földkerekség sorsa szempontjából a jugoszláv válság. És rögtön meg is jegyezzük, hogy Oroszországban a 90-es évek elején a közelébe sem értek annak, hogy megértsék a Balkánon zajló események lényegét. És Oroszország balkáni politikája már ennek folytán sem lehetett adekvát. A jugoszláv válság, ami rendkívül erıteljesen befolyásolta a nemzetközi kapcsolatok alakulását, és az új geopolitikai konstelláció kialakulását, az orosz kormányzat számára eleinte egy bosszantó akadályt jelentett a „civilizált világ” felé vezetı úton. Oroszország ezért is ismerte el az elsık között Szlovénia, Horvátország, és BoszniaHercegovina függetlenségét, még mielıtt bármilyen belsı megállapodás létrejött volna a jugoszláv tagköztársaságok között. A jugoszláv rendezés ügyében Oroszország ezért fogadta el szívesen a nyugati játékszabályokat: a nagyhatalmak rákényszerítik az akaratukat a jugoszláviai népekre, akiknek ellentmondás nélkül szót kell fogadniuk. Oroszország, kihasználva, hogy a szerb fél különleges viszonyban állt vele, éppen a szerbekre kényszerítette
rá
az
úgynevezett
„nemzetközi
közösség”
akaratát.
Az
orosz
tömegkommunikációs eszközök eleinte szintén a konfliktus nyugati látásmódját közvetítették, ami az orosz közvéleményre is hatott. Igaz, néhány évvel késıbb az orosz közvélemény átesett a ló másik oldalára. Kiderült, hogy mekkora ára van a reformoknak, és a nyugati demokráciák nem kívántak komoly segítséget nyújtani Oroszországnak. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy azokat a nehézségeket, amelyeken átment Oroszország, éppen ellenkezıleg, arra akarják felhasználni, hogy tovább gyengítsék és kiszorítsák a balkánról és egész Európából. Ennek legmeggyızıbb példája volt a NATO keleti bıvítésének kezdete. Ennek következtében Oroszország erıfeszítései az új összeurópai biztonsági rendszer létrehozására az Európai Biztonsági és Együttmőködési Szervezet (EBESZ) keretén belül, teljes kudarcot vallottak. Ez az EBESZ kudarca is volt. értelemben vett „feltámadást” megelevenítı szertartásokat jelentı fogalom. Legszerencsésebbnek véltük a „legébredıbb” szóval kiváltani, az albán nemzeti mozgalom erısödésére utalva. (A fordító).
10 Véleményünk szerint manapság ez már egy majdnem teljesen marginális, de mindenesetre nem önálló szervezet. Körülbelül 1994-tıl kezdıdıen az orosz diplomácia igyekezett jobban megfelelni a közvélemény elvárásainak. Annál is inkább, hogy a jugoszláv válság Oroszország számára nemcsak egy külsı, hanem egy belsı problémává is kezdett válni. Igaz, a külügyminisztérium aktivitása egyelıre
csak
a
hivatalos
nyilatkozatok frazeológájának
és
stílusának
megváltozásában jutott kifejezésre. Elkezdtek olyan frázisokat hangoztatni, hogy a konfliktus minden szereplıjéhez egyenlıen kell viszonyulni, el kell ismerni, hogy a Balkán orosz érdekövezet stb. Egyes megfigyelık siettek úgy értékelni ezt, mint Oroszország áttérését a szerbbarát álláspontra. De valójában semmi ilyenrıl nem volt szó. Oroszország például továbbra is a szerbellenes szankciók politikáját folytatta, többször a szigorításukra szavazva. A boszniai etnikumközi polgárháború befejezı szakaszában a NATO nyíltan beavatkozott a háborúba, szerbellenes alapon. Elıször a történetében. Oroszországot pedig már mindenféle külsısége nélkül szorították háttérbe, a továbbiakban nem volt szükség a szolgálataira. Csak a rendezés egyik kellékeként volt rá szükség, annak érdekében, hogy nagyobb legitimitása legyen a rendezésnek és már hagyomány szerint nyomást gyakorolhassanak a szerbekre. Tisztán csak ilyen mellékszerepet játszott Oroszország a daytoni béketárgyalásokon is, és a béketeremtésben a háború utáni „daytoni Boszniában”. A legérthetetlenebb az volt, hogy az orosz diplomácia nyilvánosan is hihetetlenül sikeresnek deklarálta a politikáját, újabb és újabb gyızelmeket jelentett be arról, hogy Oroszország befolyása a jugoszláv eseményekre folyamatosan erısödik. A valóságban ugyanakkor minden pontosan fordítva történt. A koszovói válság aligha változtatott valamit a külsı beavatkozás és Oroszország álláspontjának szempontjából. Az események ismét a NATO agressziójához vezettek a szerbmontenegrói Jugoszlávia ellen 1999 márciusában. És sok tekintetben éppen az orosz különmegbízott, Viktor Csernomirgyin erıfeszítései révén a Nyugatnak sikerült lefogni a szerbeket és megtörni az ellenállásukat. Ezután és majdnem a legutóbbi idıkig Oroszország számos sebet szerezve a jugoszláv rendezés miatt, gyakorlatilag kiszorult a Balkánról, s majdnem demonstratívan nem avatkozott a balkáni ügyekbe. Manapság orosz diplomáciai körökben már nem beszélnek gyızelmekrıl. Oroszország viszonyulását a Balkánhoz jól mutatja, hogy kivonta kis létszámú békefenntartó egységeit Boszniából és Koszovóból. A balkáni országokkal fennálló kapcsolatokban az úgynevezett „adagolt politikai dialógus” kurzusa érvényesült, annak függvényében, hogy a balkáni államok milyen
11 kapcsolatokat tartottak fenn Oroszországgal. Érthetı, hogy ez az álláspont egyáltalán nem kezdeményezı jellegő. Az utóbbi évek egyetlen orosz kezdeményezése a regionális balkáni konferencia megszervezése volt, amelyen a határok sérthetetlenségének és az emberi jogoknak a kérdését vitatták volna meg. Igaz, ez a kezdeményezés semmilyen visszhangra nem talált. Az utóbbi években azonban az orosz Balkán-politika ismét aktivizálódni kezdett Koszovó státuszával kapcsolatban. Ennek okaként egyrészt azt szokták megnevezni, hogy Oroszország az utóbbi években elért gazdasági sikereit politikai súlyra szeretné konvertálni, másrészt azt, hogy a posztszovjet térségben léteznek oroszbarát, kikiáltott, de el nem ismert államok. De véleményünk szerint a lényeg az, hogy Oroszország nem szeretné megengedni, hogy ismét megsértsék a nemzetközi jogot. Ebbıl fakad az összes olyan nyilatkozat, amelyek sürgetik, hogy a hasonló konfliktusok megoldására dolgozzanak ki „univerzális elveket”, amelyeket minden helyzetben alkalmazhatnak, tehát nem csak Koszovó esetében. Azt mondják, hogy a független Koszovó elismerése, még ha ezzel meg is sértik a nemzetközi jogot, véget vet a balkáni konfliktusoknak. De aki ismeri a Balkánt, tudja, hogy ott semmi nem fejezıdik be ennyire egyszerően. Annál inkább, hogy ezek után a Balkánon legalább három megoldatlan nemzeti kérdés marad, mégpedig a szerb, az albán és a macedón. Úgy véljük, hogy teljesen elrugaszkodunk a realitásoktól, ha idealistán azt hisszük, hogy az összes probléma majdnem automatikusan megoldódik, mihelyt az úgynevezett „Nyugat-Balkán” az EU vagy netalán a NATO tagjává válik.
Oroszról fordította: Seres Attila
