Kommunikációs zárlatok híres filmek tükrében
Ezt a témakört választottam Tömegkommunikáció tantárgyból a Bálint György Újságíró Akadémián. (Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor adta ki ezt a feladatot, a kedvenceim ők voltak.) Szültem is belőle egy 30 oldalas dolgozatot, de megóvnám gyengébb idegzetű olvasóimat a rizsáktól és a felesleges okoskodásoktól, mert csak lemerülnének:) Helyette inkább csak azt a részt másolom be, melyben konkrét filmeket elemzek: - a Lányom nélkül soha - a Becéző szavak - és a 8 nő címűt.
Lányom nélkül soha Témája: kulturális eltérésekből eredő házassági és családon belüli kommunikációs zárlat A megtörtént esetet feldolgozó film Betty Mahmoody és William Hoffer regénye alapján készült. A főszereplő, Betty 7 éve ment hozzá az Egyesült Államokban dolgozó iráni orvoshoz, Moodyhoz. Egy kislányuk született, Mahtab, akinek neve perzsául holdfényt jelent. - Már 20 éve élek Amerikában. Én már amerikai vagyok. És Te is– jelenti ki Moody a film első perceiben Mahtabnak. Később megtudjuk, hogy 10 éve nem látta Iránban élő rokonait és nagyon hiányoznak neki. Mivel egyik testvérének épp kisbabája született, ennek apropóján elérkezettnek látja az időt egy teheráni rokonlátogatásra. Meggyőzi Bettyt, hogy két hétre utazzanak el Iránba és vigyék magukkal a lányukat is. Habár az asszonynak kezdettől fogva rossz érzései vannak a látogatással kapcsolatban, végül rááll az utazásra. Ebben nagy szerepet játszik férje meggyőzési stratégiája, mely nem nélkülözi a megtévesztés és a hazugság elemeit sem. Így beszél feleségéhez: -Esküszöm neked a Szent Koránra, nem lesz semmi veszély és két hét múlva visszajövünk. Hogy még jobban elaltassa Betty éberségét, Iránba való megérkezésükkor közli vele: -Drágám, ne felejtsd el, hogy a szüleidnek vennünk kell valamit (ergo: hamarosan hazamegyünk, nem lesz semmi baj).
A film hangulata már az elejétől fogva komor, baljóslatú, melyet csak fokoznak a férj ellenséges, bigott, az amerikai feleséget leplezetlen gyűlölettel méregető rokonai. Emberszámba sem veszik, minden lépését figyelik. Rákényszerítik a csador viselését, ami az amerikai életforma előnyeihez szokott, szabadgondolkodású, öntudatos asszony számára teljesen idegen, de férje kedvéért hordja és igyekszik alkalmazkodni az övétől eltérő vallási és kulturális szabályokhoz. Nehezíti helyzetét, hogy nem érti a nyelvet, s ezért férje vagy az angolul tudó „készséges” rokon tolmácsolására kénytelen hagyatkozni. Sorsát mindaddig tűri, míg ki nem derül, hogy Moody örökre Iránban akar maradni, s az egész utazás azt a célt szolgálta, hogy feleségét és lányát végleg hazavigye az „övéihez”. – Hogy értessem meg veled végre??? Nem megyünk vissza!!! Itt maradunk. Mahtabnak itt kell felnőnie, hogy muzulmán legyen – jelenti ki ellentmondást nem tűrően.
- Nem maradhatunk itt, ez egy elmaradott, primitív ország. Nem fogok itt élni. Nem hagyom, hogy a lányom itt nőjön fel – kiáltja kétségbeesetten Betty. - Az én házamban vagy, a feleségem vagy. Azt csinálod, amit mondok. Itt fogunk maradni – hangzik az autokrata válasz. Mikor emlékezteti férjét, hogy csupán két hétről volt szó, a reakció egy szimpla vállrándítás. -Nem jöttél volna másként el– feleli Moody laza nemtörődömséggel, korábbi hazugságát teljesen természetesnek, bocsánatos bűnnek tartva. Amikor az asszony a családtagok előtt szembesíti férjét azzal, hogy a Szent Koránra való hivatkozással vezette őt félre, legnagyobb megdöbbenésére Moody rokonai nem átkozzák ki a férfit az iszlám jelkép csalárd használata miatt, hanem még erőteljesebben Betty ellen fordulnak. Megtudjuk azt is, hogy nem ez volt az egyetlen félrevezetés, amit a férfi alkalmazott. Elhallgatta felesége elől, hogy az indulás előtt két nappal kirúgták a kórházból, munkahelyéről. - Szerinted szeretik az irániakat Michiganben? Mindig volt előítélet, igaz, csak burkoltan – mondja indulatosan Bettynek. * Az előítélet ellenséges vagy negatív attitűd valamilyen csoporttal szemben – olyan attitűd, amely téves vagy nem teljes információkból származó állításokon alapul. Egy embercsoport bizonyos jellemvonásainak vagy motívumainak általánosítását sztereotipizálásnak nevezzük. A sztereotipizálás annyit jelent, hogy a csoportba tartozó bármely egyénnek hasonló jellemvonásokat tulajdonítunk, függetlenül attól, hogy a csoport tagjai mennyire különböznek egymástól. Ha a sztereotípia tapasztalaton alapul és nagyjából pontos, akkor a világban való könnyű eligazodásunkat, alkalmazkodásunkat szolgálja. A legtöbb sztereotípia viszont inkább szóbeszéden és a tömegkommunikációs eszközök által sugallt elképzeléseken alapszik, illetve saját fejünkben születik abból a célból, hogy előítéleteinket és kegyetlenségünket igazoljuk. Moody-ban is, bár láthattuk, hogy a film elején még lelkes amerikainak vallotta magát, a munkahelyén ért atrocitások miatt és végül munkanélkülivé válása okán föltámadt a gyűlölet az amerikaiakkal szemben, s ez kivetült feleségére és annak szüleire is. Előítéletre előítélettel válaszolt, s az Egyesült Államokban átélt összes megaláztatása által kiváltott haragját, évtizedekig elnyomott agresszióját most felesége ellen fordította. (Hiszen, mint a filmből megtudtuk, ezt amerikai terepen, az iszlám törvények értelmében nem tehette meg). Az előítélet egyik meghatározója tehát a személyiség önigazolási szükséglete. Másik a státusz és a hatalom szükséglete. Egyes vizsgálatok rámutattak arra, hogy az előítélettel való teltség mértékének jó előrejelzője az, hogy az egyén társadalmi státusza alacsony vagy hanyatló jellegű-e. Ha a szociális státusz alacsony vagy éppen hanyatlóban van, akkor az illető sokkal hajlamosabb az előítéletre, mint akkor, ha státusza emelkedik. Vannak emberek, akik hajlamosak arra, hogy előítéletet tápláljanak, nem pusztán közvetlen külső hatásra, hanem saját személyiségvonásaikból következően. Theodor Adorno és munkatársai ezeket az embereket autoritariánus (tekintélyelvű) személyiségeknek nevezi. Az ilyen személyiség gondolkodásmódja merev, értékrendszere konvencionális, nem tűri a gyengeséget (sem magában,
sem másokban), híve a megtorlásnak, nagymértékben gyanakvó, szokatlanul erős tiszteletet táplál mindenféle tekintély iránt. * Betty helyzete tarthatatlanná válik. Férje bezárja, csak rokoni kísérettel mehet még a piacra is, ahonnan meghatározott időn belül vissza kell érnie. A „család” lesi minden lépését, szinte házi őrizetben tartják. Lázadó megnyilvánulásai miatt (minden eszközt megragad, hogy eljusson az amerikai, illetve a svájci nagykövetségre), férje nemegyszer csúnyán megveri. A helyzet odáig fajul, hogy Moody újabb megtévesztést vet be. Elhiteti feleségével, hogy szívesen hazaengedi Amerikába (az asszony édesapja ugyanis időközben súlyosan megbetegedett). Kiderül azonban, hogy jósága merő önzés és csak eszköz arra, hogy rövid úton megszabaduljon az asszonytól, lányát viszont magánál tartsa. Miután Betty erre rájön, világossá válik számára, hogy egyedüli út a szökés, legyen az bármily veszélyes is. Embercsempészek segítségével – másfél éves iráni tartózkodás után – , hihetetlen kalandok közepette jutnak vissza Mahtabbal Amerikába, ahol az asszony sikeres írónővé válik.
Becéző szavak Témája: egy amerikai kertvárosban élő anya és lánya közötti kommunikációs feszültség. A Larry McMurtry azonos című regénye alapján készült filmben egy örökifjú, bohém, kissé infantilis asszony, és érzékeny, komoly, felelősséggel gondolkodó, életvidám lánya kapcsolatát követhetjük nyomon kb. egy évtizeden keresztül. A film felütése visszautal a kapcsolat kezdetére, vagyis egyetlen jelenet erejéig Aurorát, az anyát még fiatalasszonyként, lányát, Emmát pedig csecsemőként láthatjuk. A sejtelmesen megkonstruált jelenetben, mely csak sziluetteket mutat, felsejlik egy férfi, Emma apjának alakja, aki hamarosan meghal, s így a két nő magára marad. Talán ennek tudható be, hogy Aurora (a filmben Shirley MacLaine alakítja) mindennél jobban félti a lányát, s kizárólag magának akarja.
Emma (Debra Winger formálja meg zseniálisan) esküvőjének előestéjén kezdődik az az elhidegülési folyamat, mely a továbbiakra végleg megpecsételi anya és lánya kapcsolatát, kommunikációját. A lány boldogságtól repesve ül le anyjával beszélgetni, remélve, hogy utolsó, kettesben töltött estéjük harmonikusan, békében telik majd. Nem így történik, Aurora dühösen kifakad: -Emma, én meg vagyok győződve róla, hogy óriási tévedést követsz el, ha hozzámész Flap Hortonhoz, s ez a tévedés szerencsétlenné tesz majd egész életedre. A lány arcáról lehervad a mosoly. - Miért csinálod ezt velem, anya? – kérdi. -Nem vagy elég erős, hogy túltedd magad egy rossz házasságon– feleli az anyja.
A helyzet odáig fajul, hogy másnap nem megy el lánya esküvőjére, mert vejével szembeni féltékenységén, saját önzésén képtelen úrrá lenni. Kimutatja ezt oly módon is, hogy az éppen mézesheteiket töltő párt folyamatosan telefonon hívogatja, s elvárja, hogy Emma életének legboldogabb pillanataiban is vele foglalkozzon, őt szórakoztassa. - Most nincs kedvem veled beszélgetni, boldog vagyok – mondja Emma a sokadszori telefonhíváskor. Pár héttel később közös családi ebéden ülnek Auroránál, ahol rajtuk kívül jelen van még az asszony két leghűségesebb hódolója is. Emma ekkor jelenti be terhességét, melynek hírére anyja oltári patáliát csap. -Nem is értem… - mondja elváltoztatott, síri hangon, mely már a közelgő vihart jelzi. -Ha ezzel azt akarod mondani, hogy nem örülsz neki, engem mindjárt megüt a guta – fortyan fel Emma. Aurora: -Minek örüljek??? Szerinted olyan nagy öröm az, hogy nagymama leszek?! – sikoltja hisztérikusan és lecsapja a kanalat. Ebből a dialógusból már kitűnik, hogy Aurora nem békélt meg a korával. A film későbbi, születésnapos jelenetéből ez még inkább kiderül, ugyanis 50. születésnapját tartja, ám az ünnepségen jelenlévő háziorvosa tájékoztatja a vendégeket, hogy valójában már 52 éves. Az Emmával folytatott telefonbeszélgetéseit hallgatva mindvégig az az érzésem volt, hogy itt felcserélődtek a szerepek. Aurora (aki igazából az anya), infantilisen, csapongva számolt be lányának élete eseményeiről, s mindenben megerősítésére, tanácsára várt. Emma ezzel szemben józanul, megfontoltan és – az előzetes komoly vitáik ellenére is – mindig mély, elnéző szeretettel fordult anyja felé. Habár házassága Flap Hortonnal valóban tönkrement, a férfi csapodársága ellenére is végig érezhető volt, milyen szoros kötelékek fűzik össze ezt a két embert. Három gyermekük született, két fiú és egy kislány. Sajnos a film szomorú véget ért, Emma halálával zárult. A rákbeteg nő meglepő higgadtsággal, és önfegyelemmel vette tudomásul orvosa szavait, amikor az közölte vele, hogy menthetetlen és rendezze el még függőben lévő ügyeit. Érzelmein egyedül akkor nem bírt uralkodni, mikor a kórházba bement hozzá két kicsi fia, s mindhárman pontosan tudták, ez volt az utolsó találkozásuk. Aurora és Emma kommunikációjában ekkor történt egy kis törés: anyja hóbortos, gyermeteg elbeszélését, melyet éveken át elnéző figyelemmel hallgatott, a halálos ágyán már türelmetlenül szakította félbe: -Beteg vagyok. Nemcsak körülötted forog a világ – lehelte megtörten. A film mégsem ért tragikusan véget, ugyanis egyfajta melankolikus derű, az újrakezdés lehetősége, fanyar életöröm áradt az utolsó képsorokból.
8 nő Témája: egy francia többgenerációs család elhallgatásokon, becsapásokon, és a másik kihasználásán alapuló egymás mellett élése. Ezúttal egy krimiről lesz szó, és elárulhatom, egyik kedvenc filmemről. Miért ragadott meg annyira? Talán, mert a habkönnyű felszín mögött sötét titkok, a látszaton túlmutató mély tragédiák húzódnak. A 8 nő Robert Thomas színdarabjának filmes feldolgozása Francois Ozon rendezésében. Helyszíne egy vidéki kúria, télen, a világtól elzártan. A film ideje nem meghatározott, valamikor a múlt század hatvanas éveiben játszódhat. Hamisítatlan krimiként indul, Catherine, a fiatalabbik lány egy sűrű hóeséses reggelen felfedezi apja holttestét az emeleti hálószobában, hátában egy késsel. Gyorsan bezárja a szobát, magához veszi a kulcsot és elkezdődik a nyomozás, melynek során a házban lévő összes nő gyanúsítottá válik. - Így a nagymama, akiről menet közben derül ki, hogy hiába ül tolószékben évek óta, kitűnően működnek a lábai. - Vagy Gaby, a feleség (Catherine Deneuve játssza). - Üdítő színfoltként jelenik meg a színen Suzon, az elhunyt Marcell és Gaby idősebbik lánya, aki egy év után tér haza az internátusból ezen a baljóslatú reggelen. - Augustine kisasszony, Gaby húga az örök zsörtölődő hipochondert alakítja, aki száraz kóró külseje ellenére már régóta mély és forró (s reményei szerint titkolt) érzelmeket táplál testvére (immár elhunyt) férje iránt. - A személyzet megbecsült tagja Chanell, a néger szakácsnő, akiről később megtudjuk, hogy szállásán, a vadászlakban éjszakába nyúló kártyacsatákat vív rendszeresen Marcell húgával, - a félvilági Pierrett-tel(Fanny Ardant). - Az új szobalányról, a gyönyörű Louise-ról pedig mindjárt sejthető, hogy nem csupán alkalmazotti minőségben „működött” az úr szolgálatában. -Catherine, a fiatalabbik lány, az örök álmodozó. Üres óráiban detektívregényekbe menekül, és a család többi tagja kissé habókosnak tartja. Nos, e 8 nő körül bonyolódik a történet, melyet egy igazi krimihez méltón még izgalmasabbá tesz az a tény, hogy a házban a telefonvezetéket valaki elvágta, a kocsit megrongálta, tehát most már valóban el vannak vágva a világtól, kényszerűen összezárva, s attól rettegve, melyikükre csap le a gyilkos legközelebb.
Habár a párbeszédek mindvégig pergők, feszesek és többnyire a másik ember vallatásán alapulnak, mégis jól érezhető, hogy a szereplők elsősorban saját titkaikat akarják leplezni. - A krimikben is pont így van. Általában az a gyilkos, aki hazudik. De hazudik az is, aki falaz a gyilkosnak, csak mások az indítékai. Ha le akarjuk leplezni a gyilkost, mindnyájunknak meg kell szabadulnunk a titkainktól – jelenti ki Catherine. És titka mindenkinek van bőséggel. A film végére eljutva a néző már jócskán belefáradhat az életrajzi adatok és rejtett intimitások észben tartásába, hiszen a fentieken túl fény derül például arra, hogy az internátusból hazatérő hamvas, bájos leány nem is annyira ártatlan: gyermeket hord a szíve alatt. Vagy hogy Gaby, a blazírtság álarca mögé bújó feleség éppen szökni készült szeretőjével, férje üzlettársával (aki Marcell húgának, Pierrett-nek is a szeretője, s akit mindkét nő, egymásról nem tudva, Marcell pénzéből tartott ki). A film legcsattanósabb része egyértelműen az a jelenet, melyben Catherine leleplezi, hogy apja valójában nem is halt meg, s ezt a színjátékot ők ketten együtt tervelték ki és rendezték meg. Miért? Hogy a rejtett feszültségek, az addig elhallgatott tények a „gyilkosság” révén feloldódjanak, kimondassanak. Hogy a szereplők kénytelenek legyenek befejezni azt a színjátékot, melyet évek óta egy jól szituált, megbecsült polgári család „tisztes” tagjaként folytattak. Nos, ez annyira „jól” sikerült, hogy a párbeszédeket a (kulcsra zárt) szobájában végighallgató családfő elkeseredésében, meghasonlásában végül valóban az öngyilkosságba, a halálba menekült. Habár e történet erősen túlzó és karikírozott, mégis nagyon fontos mondanivalókat hordoz. Jelzi, hogy a titkok, az elhallgatások, a másik kihasználásán alapuló, mímelt érzelmekkel működő kapcsolatok mennyi kárt okozhatnak a résztvevő feleknek. Meggyilkolhatják a lelküket.
